Comitatus folyóirat - 7. évf. 2. szám

Page 1

folyóirat WEB:

WWW.LANCOLATMUHELY.BLOGSPOT.COM // WWW.COMITATUSFOLYOIRAT.BLOGSPOT.COM *WWW.LANCOLATVERSZENE.COM

7. ÉVFOLYAM ► 2017.11.01.

/2.

SZERKESZTŐSÉG ►

FŐSZERKESZTŐ / SZINAY BALÁZS ● VERSEK / KARDOS M. ZSÖTE ● ARANYI LÁSZLÓ ● VARGA TIBOR ●

PRÓZÁK / KOVÁCS MELINDA ● SZINAY BALÁZS ● WEBES ADMINISZTRÁTOR: RIBA ILDIKÓ ●

Többek közt TANULMÁNY ▌

PUBLUKÁCIÓ:

Varga Tibor ● “KÉT VILÁG HATÁRÁN NÉMA BÁB…”…

Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését!

AJÁNLÓ ▌

Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat @gmail.com email címre lehet küldeni. NYOMTATÁSBAN: megjelenik 3 havonta.

M. Kovács Melinda ● TISZA KATA: akik nem sírnak rendesen

CIKK ▌ Szinay Balázs ● EZ IS MÁ’ ÍR? – szerkesztő, tulajdonosi, üzleti szemmel

▌INTERJÚ ● Interjú LUKÁCS IZABELLÁVAL

▌REGÉNY RÉSZLET ● M. Kovács Melinda A kételyen túl című – 1-2. rész

▌VERS ● Kőszeghy Miklós ● Antal Anikő ● Csák Gyöngyi ● Lukács Izabella ● Karkó Ádám ● Báró Mónika ● Kosztolányi Mária


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT COMITATUS FOLYÓIRAT

▌ T A RTALOM

2

VII. évf. 2. szám

III. évf. 4. szám

CIKK M. Kovács Melinda - Szinay Balázs: Úgy voltál jelen… – Két vers és egy dal / 3 M. Kovács Melinda - Szinay Balázs: Örök / nem örök / 5 Szinay Balázs: Ez is má’ ír? – szerkesztői; tulajdonosi, üzleti szemmel / 8 Muhel Gábor: A valóságértelmezés paradigmáia a posztmodern korban – 1- rész / 12

TANULMÁNY Varga Tibor: “Két világ határán néma báb” – László Ernő költői élteműve / 20

NOVELLA Kapolyi György: Gangon / 26

AJÁNLÓ M. Kovács Melinda: Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló) / 28

REGÉNY RÉSZLET M. Kovács Melinda: A kételyen túl /regény részlet 1-2. rész/ / 30

INTERJÚ Kortárs/ Vers / Zene – interjúrészletek Szinay Balázzsal / 32 “Mintha az ember a saját tagjaira kötöt láncok csörgésének zenéjére táncolna” – interjú Lukács Izabellával / 35

VERS Viháncos verszene pályázat – végeredmény / 38 ● Kőszeghy Miklós ● Antal Anikó ● Csák Gyöngyi ● Lukács Izabella ● Karkó Ádám ● Báró Mónika ● Kosztolányi Mária

2


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

3

▌M. Kovács Melinda - Szinay Balázs

ÚGY VOLTÁL JELEN… – KÉT VERS ÉS EGY DAL Hogy hogyan is született, az Úgy voltál jelen c. dal? Elmesélem… Talán misztikusan hangzik, de esetemben az ihlet három irányból érkezik: belülről, felülről vagy kívülről. A mélyebb mondanivalójú versek általában mintha csak átfolynának rajtam, ilyenkor valamiféle csatornaként működöm. Azt szoktam mondani: én csak lehívom a mondanivalót, és papírra vetem a sorokat. Az Úgy voltál jelen c. dal két versből jött létre: a Nem voltál te ott sehol és az Amikor itt voltál c. versekből. Elsőként a Nem voltál te ott sehol c. érkezett. Emlékszem: fáradt voltam, alig éreztem némi energiát magamban, előző éjszaka nem aludtam túl sokat. Álltam az ablakban, kifelé nézelődve merengtem, amikor megérkezett az első mondat: "Nem voltál te ott sehol, mégis mindenben léteztél". Kétségem nem volt, hogy azonnal géphez kell ülnöm, mert születőben van valami. Egyik sor jött a másik után, nem gondolkodtam, csak írtam. Talán negyedórába sem telt, és készen volt a vers. Ráadásul szinte semmit nem kellett javítani rajta, mély volt és különleges. Na, ez vajon honnan? – lepődtem meg. De persze

egyértelmű volt a válasz: leginkább felülről és némileg belülről. A vers felkerült a Láncolat Irodalmi Műhely oldalára, aztán másnap kb. ugyanígy megszületett az Amikor itt voltál c. vers. Szinay Balázs pedig úgy gondolta, hogy a két versből együtt, készülhetne egy dal. Nekiállt komponálni és esetében nagyjából ugyanolyan gyorsan született meg a dallam, mint nálam a szöveg. Küldött néhány részletet, és már akkor tudni lehetett, hogy ez bizony egy jó kis dal lesz. A dal debütálását május 16-ra terveztük. 11-én volt esedékes a stúdióba vonulás, de hogy azért ne menjen minden zökkenőmentesen, Balázs lebetegedett. És hát persze pont a torka... Mindegy, gondoltam, nem dől össze a világ, ha később rukkolunk elő a dallal, de ugye egy profit egy kis torokfájás nem tántoríthat el, ha elhatároz valamit. A zeneszerző-énekes addig kúrálta magát, míg végül stúdióba vonult. Elkészült a dal, amit azóta több mint ezren hallgattak meg a Youtube-on. M. Kovács Melinda


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

4

Az ÚGY VOLTÁL JELEN... című dal M. Kovács Melinda alábbi versszövegei alapján készült: NEM VOLTÁL OTT SEHOL Nem voltál te ott sehol és mégis mindenben léteztél: a távolban, a széleken. Felőled nyúlt ki értem a pillanat, s mélyen magamba rántott: hagyta, hadd lássalak! Nem kérded, miért pont előtted mutatom magam ilyennek. Hiszen jól tudod, ki vagyok. Úgy voltál jelen, hogy nem sejtettem ébredésed, bár életek óta álltál már mögöttem. *** AMIKOR ITT VOLTÁL Amikor itt voltál, a csend ritka zajokkal lett tele, amik a réseken, mint keserű füst gomolyogtak be az ablakon, A párkányra ültek, onnét ugrottak ölembe: Hogy néma szavakkal hozzád kísérjenek. Én meg hagytam, mert te akartam lenni, aztán összekapaszkodva: te meg én, Hogy utat találjak porladó vágyamnak, ami nélküled oly keveset, keveset ér. Az érintésed, hogy rám borult, simította ajkamat szavad, Szelíd-szaporán követeltél magadnak, hogy általam lehess, és én általad.

A dal meghallgatható a következő linken: https://www.youtube.com/watch?v=I_TQyYbzyyw

.


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

5

▌M. Kovács Melinda - Szinay Balázs

ÖRÖK / NEM ÖRÖK Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer. Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek. Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül. A lelki élmény.

társak

találkozása

rendkívüli

„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az

ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében. Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik. Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből. Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna. A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök. M. Kovács Melinda *** „Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta

VII. évf. 2. szám

6

léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva. Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független. Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére. Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti. Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás

VII. évf. 2. szám

7

alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek. Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.

HÍRDETMÉNY! Kizárólag facebookos megjelenéssel megjelent a LIM Művészeti Magazin!

A LIM Művészeti magazin egyrészt a LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY 2009-2017-IG működő weboldalának „újraelevenítő” felülete, vagyis a műhely webes felületére felkerült anyagokból ad közre válogatott tartalmakat, másrészt jelenleg is működő társoldalai tartalmából válogat, harmadrészt hívatott népszerűsíteni partnerei, valamint a hozzá forduló, illetve felkért kortárs alkotók irodalmi, képzőművészeti, zenei munkásságát, múltunk és jelenünk időtálló kultúrális értékeit. Az oldalon való barangoláshoz kellemes időtöltést, tartalmas böngészési élményt kívánunk! Az oldalt szerkeszti: Szinay Balázs. Facebookos elérhetőség: https://www.facebook.com/limmagazin/


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

8

▌Szinay Balázs

EZ IS MÁ’ ÍR? – SZERKESZTŐI, TULAJDONOSI, ÜZLETI SZEMMEL Rásó Attila Ez is má’ ír? – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő? című cikkét a KLIKKOUT.SK közölte nemrégiben. Írásában a Facebookot és az Instagramot manapság elárasztó vers és próza dömping hatását elemzi. A témához később artmarie írt kiegészítést kitérve többek közt a finanszírozás kérdésére is Ez is má’ ír? – egy másik megközelítés az író-költő dömpingre címmel. A megjelent cikkeket, a 2009 óta működő Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként, valamint a Comitatus Irodalmi Folyóirat főszerkesztőjeként szerkesztői, portáltulajdonosi szempontokkal egészíteném ki részben saját tapasztalataimra, részben más portáltulajdonosok beszámolóira alapozva. SZIGETEK ÉS SZIGETLAKÓ DÖMPINGEZŐK Többen még mindig a mainstream (ha már magyar irodalomról beszélünk egyébként illőbb volna magyarul meghatározni: fősodrású) és az amatőr irodalom rivalizálásáról beszélnek, noha, aki a szakmát viszonylag régebben követi már észrevehette, hogy ezek határai elmosódtak, szereplőik összekeveredtek. A két hírhedt tábor helyett sokkal inkább általában kisebb létszámú irodalmi szigetekről lehet beszélni, melyek

saját érdekeiket szem előtt tartva, jellemzően más kezdeményezésekkel nem keveredve igyekeznek érvényesülni. A szigeteken pedig laknak húzóemberek (függetlenül attól, hogy mennyire értenek az irodalomhoz) és kevéssé ismert, vagy sikeres követők: tagok. Ezekből rengeteg van. Hogy mi végre, azt talán már senki se tudja? A Láncolat Irodalmi Műhely megalakulásakor szinte még senki nem publikált a Facebookon, pusztán néhány régebbi vagy újabb folyóirat oldalán, irodalmi portálon. Az összefogás az irodalomban akkor sem volt sokkal erőteljesebb, a különféle fórumok markánsan elhatárolódtak egymástól (emlékszem egyszer lelkes igyekezetemben létrehoztam egy külön portált csak portáltulajdonosok, főszerkesztők részére a hatékonyabb egyeztetés és összefogás reményében – hamar elhalt a kezdeményezés, néhány résztvevőn kívül senkiben sem volt szándék igazán összefogni), de lehetett tudni, hogy a különféle oldalakon viszonylag színvonalas irodalmi alkotásokat lehet olvasni. Aki felment az internetre és irodalmat akart közölni vagy olvasni, a működő portálok tartalmait böngészve rögtön visszajelzést kapott, hogy mi az a mérce, ami alkalmassá teszi őt a közlésre. Ez a működés késztette arra is, hogy önmagával szemben igényeket támasszon, netán tanulásra adja a fejét, ha a


CIKK mércéhez illeszkedve valamit közölni szeretne. A mérce alapját nem pusztán a szerkesztők szubjektív megítélése, hanem az egyes műfaji sajátosságok adják. Vers például az, ami verstani szempontból is vers. A Facebook elterjedésével és térhódításával ez a kettős szűrő látszólag megszűnt. A könnyedén megosztható tartalmakat a műkedvelők által létrehozott csoportok és oldalak bejegyzéseit sem verstani, sem szerkesztői szűrésnek nem kell alávetni. Így bármire ráfogható, hogy vers, amit négysoros szövegezéssel tördeltek, van benne rímelés, vagy valami ahhoz hasonló dolog. A probléma pusztán az, hogy egy művészeti alkotás rangját a következő összetevők alkotják: szakmailag milyen színvonalú, megérint-e másokat, mennyi van belőle? – és a jó szonettekből is lehet egy idő után elég, sőt még sok is, az olyan szövegekről nem is beszélve, amik a mennyiséget növelik, ezáltal pedig ellehetetlenik a valódi művészeti alkotások érvényesülését. Hiszen ki az, aki hajlandó több száz verset végigbogarászni azért, hogy megtalálja azt a tízet, amely valódi irodalmi értéket képvisel (főleg ha ez nem is önkéntes választás, hanem egy hírfolyamon keresztül ömlesztve az arcunkba tolják)? Inkább leragadunk annál, ami utunkba akad, és pontosan így veszik el az irodalom értéke, tisztelete, az alázat az önérdek és önérvényesítés süllyesztőjében. A jó irodalmi szöveg olyan, mint a jó bor. Egyegy szövegbe, mint a pohár borba belekóstolhatunk, ízlelgethetjük, átszűrhetjük magunkon, effektíve elmeditálhatunk rajta, míg egy üveg bortól legfeljebb lerészegedünk, de a másnaposságon felül semmilyen maradandó élményt nem hagy bennünk, egy idő után pedig unalmassá is válik. Bár ahhoz vagyunk szokva, hogy manapság gyakorlatilag már bármit határtalanul, gátlások nélkül megtehetünk, ha erre módot teremtünk, hiszen nincs különösebb következménye annak, ha ezzel kárt okozunk – ma mindennel kapcsolatban toleránsak vagyunk –, de Rásó Attila fő kérdésfelvetésére reagálva visszakérdezek: az irodalomnak, a hagyományos irodalmi értékrendet képviselő műveknek milyen haszna van abból, hogy egyre többen írnak? Az irodalom ugyanis nem pusztán önmagában létezik, kifejezett céllal jött létre az írásbeliség kezdetén, és azóta is jól körvonalazható értékek áthagyományozására szolgál. Ha és amennyiben az írás nem jár együtt a szakmai múlt-, valamint a mesterség ismeretével,

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

9

némi tehetséggel és a szakma iránti alázattal pusztán öncélú tevékenység. Márpedig az idők folyamán rendre felbukkanó és eltűnő tehetséggondozó műhelyek helyzete, megítélése, kihasználtsága nem feltétlenül arra mutat, hogy a tollat ragadók táborában a mesterség elsajátításának igénye, a tudatos értékteremtésre való törekvés szándéka lenne túlsúlyban. Valóban fontos a bíztatás, a támogató attitűd, amennyiben ez a szakma irányába is él. A FINANSZÍROZÁSRÓL Támogatások: Természetesen beszélhetünk arról, hogy milyen jó lenne, ha irodalmi üzérkedéseinket az állam, különféle alapítványok, vagy gazdag unatkozó milliomosok finanszíroznák… De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a rendelkezésre álló források, illetve a kapcsolódó igény és szándék minden, a palettán előforduló tevékenység finanszírozási lehetőségét tűkön ülve várja? Nem, a legtöbbet nem. Erre se szándék, se anyagi kapacitás nincs. Esetleg sorrend és várólista. Az se színvonaltól, inkább hovatartozástól és kapcsolati érdekeltségtől függően. A kulcsszó pedig az, hogy: függően, vagyis relatív függetlenségünket feladva, beleszólási jogot, hatalomgyakorlást engedve. Önfinanszírozás: E helyzetben az ókor óta bevált megoldás az alulról jövő, önfinanszírozási alapú kezdeményezés. Korábban az ilyeneket önsegélyező egyleteknek hívták. A megoldás lényege: egy előre meghatározott cél, vagy tevékenység érdekében csoportosulást hoznak létre a tevékenységet pedig a tagok önkéntes befizetéseiből finanszírozzák. Ha valaki egy pályázati kiírásban nevezési díjat ad meg vagy egy kiadványhoz hozzájárulási díjat kér, gyakorlatilag alkalmilag vagy hosszabb távra egy ilyen közösséget hív életre. Igazságtalan vagy inkorrekt ez? Nem. Aki nem akar, nem vesz részt benne. De nézzük meg az önfinanszírozás vs. ingyenesség megítélési szempontjait egy kicsit részletesebben: A Láncolat Műhely közel 9 év alatt mintegy 2500 szerző művét jelentette meg elektronikusan, nyomtatásban, vagy hangzó anyag formájában. Egy-egy szerzőét akár több alkalommal is. Ez idő alatt hozzávetőlegesen 30 nyomtatott és hangzó kiadvány készült el (melyek nagyrésze elérhető elektronikus, letölthető formátumban is, hiszen a cél sose az volt, hogy a szerzők és az érdeklődők vagyonokat


CIKK fizessenek a különféle anyagok elvolvasásáért, meghallgatásáért). A hozzánk forduló alkotók munkáiból 2014-ben kiállítás is készült. Az első 5 évben a kiadványok elkészítésének összegét szinte kizárólag én finanszíroztam saját zsebből. Később ugyan esetenként kértünk a szerzőktől hozzájárulási díjat, de némely kiadvány típus esetében rendszeres problémaként jelentkezett, hogy a nevezett összeget többen nem fizették meg, vagy az olyan csekély volt, hogy önmagában nem is lehetett elegendő az elkészítés megfinanszírozásához, így ismét csak saját zsebbe kellett nyúlni a hiányzó összeg pótlásáért. Noha többen azt gondolják, hogy az irodalmi szervezés, vagy a kiadványszerkesztés hatalmas üzlet annak, aki csinálja, nagyon kevés esettel találkoztam, aki átgondolta volna akár a fentieket, vagy azt, hogy vajon egy szerkesztő számára ez mennyi időráfordítással, háttérmunkával, egyszóval áldozattal jár, és rákérdezett, hogy adott esetben hozzá tud-e járulni valami fajta tevőleges segítséggel a folyamathoz? Aki összeadja az ezzel töltött munkaórák, stúdió díjak, terembérlések, utazások, ügyintézések valós pénzbeli ellenértnek összegét könnyen ráébredhet arra, hogy az elkért hozzájárulási díjak összege töredéke annak, amennyibe ez a készítőnek voltaképpen kerül. Ezzel szemben a szerkesztőkön csattan az ostor, ha nyomdahiba fordul elő, a kiadvány nem készül el időben, vagy a posta elherdálja a kiküldött anyagot, esetleg más probléma merül fel, példának okáért a szerkesztő betegeskedését, élethelyzetének változását érintően… A válaszokra gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Rögtön nemtörődömségre, gyanúra, átverés feltételezésére ad okot, ha valaki bármilyen ügyből kifolyólag nem áll rendelkezésre azonnal a Facebookon, nem olvassa gyakran beérkező leveleit, vagy éppen a több tucat aktuális egyeztetést közepette figyelmetlenségből nem válaszol egy levélre, mert az egyszerűen elveszik a többi között. Ezeket is figyelembe véve indokoltabb kérdésnek tűnik az, szerzőként miért is várjuk el, hogy minden lehetőség teljesen ingyenesen, befektetés nélkül az ölünkbe hulljon, figyelmen kívül hagyva, hogy ez másnak mennyibe kerül? Akár hobby, akár professzionális szinten űz valaki egy tevékenységet, arra minden ágazatban kisebbnagyobb összeget időnként költenie kell, miért pont az irodalom lenne kivétel? Az évek során nem egy szerkesztőt, irodalmi portál vezetőt láttam, aki éppen ezek miatt

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

10

hagyott fel a kiadványok elkészítésével, vagy zárta le irodalmi tevékenységét. Hozzáteszem jómagam is, mint szerző jártam úgy, hogy némely kiadvány elkészültéről fél évig nem kaptam hírt, mire kiderült, hogy a szerkesztő betegsége miatt lehetetlenné vált az időben történő elkészítés… Más esetben egy cikkem, vagy velem készült interjú megjelenéséről nem tájékoztattak… De előbb mindig kérdeztem, nem következtettem, a kialakult helyzetben pedig tiszteletben tartottam a szerkesztő státuszát. S HA NEM PÉNZ, HANEM MÁS… MONDJUK HÁLA… Az elmúlt évtized folyamán is több, esetenként igen nívós irodalmi műhellyel lehetett találkozni, mely tehetséggondozásra adta a fejét. Szerkesztők, kritikusok, tapasztalt tanáremberek vállalkoztak rá, hogy a hozzájuk fordulóknak gyakran teljesen ingyenes szakmai tanácsot, segítséget nyújtsanak, műveikből kiadványokat szerkesszenek, vagy őket népszerűsítő irodalmi rendezvényeket szervezzenek. Az önzetlen szándék ellenére a gyakorlati tapasztalat az, hogy ezt a lehetőséget az írótársadalom viszonylag kis szegmense kezeli helyén és értékeli kellőképpen. Jómagam, a Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként beszámolhatók arról, hogy több száz szerzővel sikerült együtt dolgozni viszonylag hosszú időn keresztül. Volt, akikkel évekig, másokkal néhány kiadvány erejéig, alkalmilag. Igazi sikerélményként könyvelhető el az eset, ha egy versét elsőként nálunk közlő szerzőből pár év alatt gyakorlatilag professzionális szerző vált. Rengetegre rúg a köszönőlevelek és sikeres kezdeményezéseket elismerők száma, ugyanakkor halmazatilag sokkal több a relatív csalódásoké is. Persze nem ezen van a hangsúly, de elgondolkodtató és megemlítendő, főként, hogy általános tapasztalatról beszélünk, más portálok és folyóiratok szerkesztői gárdáit is kikérdezve. A legtöbb szerző nem tanulni és egy közösség tagjává válni érkezik egy műhelybe, csak addig van jelen, amíg számára kielégítő figyelemhez, érdekes lehetőségekhez jut. Aztán, ha nem keressük, ő se „bánt” minket. A közösségek szervezőmunkájában voltaképpen igen kevesen vesznek részt, a műhelyek tényleges népszerűsítését a tagok töredéke vállalja fel. A támogatást és a segítséget viszont természetesnek tartják, aztán dolguk végeztével, vagy egy őket ért


CIKK viszonylagosan személyüket sértő atrocitás esetén nem ritkán köszönés nélkül tovább állnak, egyszerűen közösséget váltanak, talán még a korábbi közeg rossz hírét is keltve. Persze valahol érthető, ilyen társadalomban élünk, de nem éppen a magát értelmiségiként definiáló közösségnek kéne példát mutatnia? Folytonos elemzés tárgya, hogy az irodalomban miért nincs kellő mértékű összefogás. A válasz az egyénben rejlik. Mindenki a saját szerzői magatartásával tesz hozzá a nagy egészhez. Az pedig valahol ott kezdődne, hogy ha egy helyen valamit kapok, megköszönöm, esetleg teszek egy kölcsönös gesztust, netán magamtól is beleteszek valamit a közösbe. Sajnos lehetett látni olyan irodalmi szerkesztőket, akik éveken keresztül foglalkoztak más szerzők műveinek, munkásságának menedzselésével, míg a sajátjukkal egyáltalán nem, ugyanakkor mások sem az övékével. Esetenként úgy maradtak effektíve ismeretlen szerzők, hogy bár több ezren tudtak róla, hogy ők írnak, a szakmájukhoz értettek, de kölcsönös támogatás és népszerűsítés híján munkájuk a feledés homályába veszett. Évekkel ez előtt volt szerencsém az egyik ilyen szerkesztővel személyesen is szót váltani, aki gyakorlatilag fel is vetette a kérdést: – több száz embernek segítettem az évek folyamán, de, ha nem tudnám kifizetni valami miatt az albérletemet következő hónapban, egy ember se lenne, aki befogadna. És a maga idejében relatíve népszerű szerkesztőről beszélünk, akit a felszínen látszólag sokan szerettek. Azt gondolom, hogy ez az igazán szomorú. Ugyanis az irodalom egyik lényegi funkciója közösségteremtő ereje által nyilvánul meg (emlékezzünk csak, forradalom is épült már rá). Az irodalom valódi emberi tartalom nélkül pusztán önszórakoztató szöveghalmozás. Úgy gondolom, hogy azok irányába, akik bármilyen módon is szerkesztéssel, tehetséggondozással, az irodalom népszerűsítésével próbálkoznak elsősorban, és mindenek előtt hála és némi megelőlegezett tisztelet jár. Ha más nem azért, mert felvállalnak egy olyan vezetői és / vagy érdekképviselői szerepkört, amit a legtöbb társuk nem. Teszik ezt ingyen, pénzért? – szinte teljesen mindegy. A lényeg, hogy lehetőleg tartós és pozitív nyomot hagyjunk egymásban.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

11

HIRDETMÉNY!

Előző lapszámunk a alábbi linker kattintva lapozható, letölthető: https://issuu.com/szinba/docs/comitatus__7.___vf._1._sz__m_-_2


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

12

▌Muhel Gábor

A VALÓSÁGÉRTELMEZÉS PARADIGMÁI A POSZTMODERN KORBNAN – 1. RÉSZ Sigmund Freud A pszichoanalízis egy nehézségéről (1917) című tanulmányában azt írja, hogy az emberiség önmagáról alkotott felfogását a tudomány részéről történelme során három nagy nárcisztikus sérülés érte. Az elsőt Kopernikusz okozta azzal, hogy felfedezte: a Föld nem az Univerzum közepe és az ember nem a világ ura (kozmikus sérelem). A második sebet Darwin ejtette, azáltal, hogy igazolta: az ember – aki isteni származására hivatkozva minden élőlény fölé helyezte magát – az állatvilágból származik (biológiai sérelem). A harmadikat maga Freud okozta azzal, hogy megkérdőjelezte az én önmaga feletti uralmát, rávilágítva ezzel arra az alapvető szubjektumelméleti problémára, melynek következtében nyilvánvalóvá vált a modern ember egzisztenciális válsága (pszichológiai sérelem). Ezen tényezők összessége végül ontológiai talajvesztéshez vezetett, így az emberi megismerés fokozatosan olyan szakrális alapot nélkülöző, metafizikai bázisáról leszakadt, anyagközpontú és ökonómiai szempontokat előtérbe helyező valóságértelmezéssé vált, ami szinte már önmaga létjogosultságát is megkérdőjelezi. Annak a paradoxonnak viszont, hogy a civilizáció embere az individuális lét fontosságát túlhangsúlyozta, de a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömegtermelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Egyfelől, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti

relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és evidenseknek tűntek. Másrészről, bizonytalanná vált magára a létre és az élet értelmére irányuló alapvető kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották. Frankl szerint „az egzisztenciális vákuum tünetei általában úgy kezdődnek, hogy jellemzővé válik az időleges létérzés, az improvizált életstratégia, a fatalikus beállítottság, a »lesz, ahogy lesz«, majd a »minden mindegy« életérzés. Az élet értelmetlenségének képzete olykor fellobbanó indulatokban, máskor a valóságtól való menekülés, félelem és szorongás formájában nyilvánul meg, ami gyakran fokozódó szellemi fáradsággal, csömörérzéssel, elfásultsággal jár együtt. Végül a semmi (a nihil) válik uralkodóvá.”[1] Nem véletlen ezért, hogy a valóság demagóg ideológiákra és materiális teorémákra alapozott magyarázata azzal a következménnyel járt, hogy az ismeretelméleti krízis áttételesen ökológiai veszélyforrássá is vált, mely flórára és faunára, emberi ökoszisztémára, valamint testi-lelki egészségre egyaránt ártalmas. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá degradálódott vallások


CIKK és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte. Tette ezt úgy, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, s tudományos érvekkel szabályozta, ami jellemzően úgy valósult meg, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt. Ezt követően az így már legitim tudományos kánon szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, majd az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében mindennemű felelősségtől felmentette önmagát. A szellem így „mossa kezeit”, s Elefántcsonttoronyba zárul, ám ezen erődítmény felépítéséhez végeredményben ő maga adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Szabó Lajos és Tábor Béla Vádirat a szellem ellen című 1936-ban írt, 1989-ig hazánkban nemkívánatos írásnak bélyegzett tanulmányukban pontosan rámutatnak erre a helyzetre: „a »teremtő intelligencia«, úgy látszik, nagyon jól érezte magát abban a pozícióban, amelyet a társadalom láthatatlan hierarchiájában elfoglalt. Ő volt az, aki vádolhatott, anélkül, hogy őt vádolhatnák, és ítélhetett, anélkül, hogy megítéltetett volna. Ezenkívül ő volt az örök titkos tartalék, a világ lelkiismeretének tartalékja; rendkívül sötét szerep, amelynek az a rendeltetése, hogy lehetővé tegye a világ mindenkori aktuális lelkiismeretének tetszés szerinti megterhelését, abban a megnyugtató tudatban, hogy tartalékban van még a szellem, amely ártatlan és megvált a bűnöktől. A pozíció előkelő és veszélytelen. Nemzetek csaptak össze és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme, az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányíthatná a dolgokat.”[2] E helyzet ellenére azonban megfigyelhető, hogy a

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

13

metafizikai gnózis, valamint az anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka újra reneszánszát éli, így egyre nyilvánvalóbbá válik az írástudók felelőssége. Annál is inkább, mert „ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. […] Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemigazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.”[3] Igény mutatkozik tehát egy olyan világlátás kialakítására, amely képes tényleges magyarázatot adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? Nem meglepő ezért, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?”[4] Stephen Hawking, korunk egyik legismertebb kozmológusa írja, hogy a harmadik évezred elején „fontos, hogy az emberek tisztában legyenek a természettudományok alapvető kérdéseivel, mert csak így hozhatnak megfontolt döntéseket a tudomány és a technika eredményeivel egyre jobban átszőtt világunkban.”[5] Arno Gruen azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy „ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.”[6] Optimális esetben ugyanis az ember lelki világa az Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok, s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális természeti törvényekkel összhangban, harmóniában. Ha pedig az egyén tradicionális metafizikai bázisáról leszakad és ezzel együtt individualitását és önazonosságát is elveszíti,


CIKK akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Ez esetben úgy próbálja a spirituális űrt kitölteni (s ezzel párhuzamosan pótolni a szociális biztonság és hasznosság érzetét), hogy autoritását a legkülönfélébb illúziók és pótcselekvések által igyekszik megőrizni vagy az önmegismerés korántsem veszélytelen útjára lép. Az egyéni élet azonban csak akkor lehet valóban beteljesült, ha kiteljesedése, önmegvalósítása nem ütközik nap, mint nap mesterséges akadályokba, s nem gátolják és fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Amennyiben tehát visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat és életünk természetes mederbe tereljük, akkor képesek lehetünk lépésről lépésre felépíteni olyan közösségeket, s e közösségekből olyan társadalmat, amit valóban megalapozott szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll. A szimbolikus értelemben vett „bűnbeesés” előtti és az elsődleges (primordiális) lét természetének feltárása és megismerése a Természet, mint a teremtett világ, a Világmindenség kozmikus mintáinak leképezése és megfogalmazása tehát a posztmodern kor emberének sürgető feladata. Ehhez természetesen a tudományos megismerés az egyik legcélravezetőbb eljárás, mégis érdemes megfontolnunk Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk.”[7] Foucault szerint a tudomány története tulajdonképpen a racionalitás története, s az őrületet az ész konstituálódásának tükörképeként definiálja. Ennek megfelelően az elmebajt azon határtapasztalatok közé

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

14

sorolja, melyekben a nyugati világ logosza felettébb ambivalens módon a heterogenitással konfrontálódik. Gondolatmenetének értelmében ilyen „határátlépő tapasztalatok közé tartozik az érintkezés a keleti világgal és a megmerítkezés benne (Schopenhauer), a tragikum, általában az archaikusság újrafelfedezése (Nietzsche), a behatolás az álmok (Freud) és az archaikus világába (Bataille), s az antropológiai tudósításokból táplálkozó egzotizmus világa is.”[8] Thomas Kuhn viszont A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében ciklikus folyamatként mutatja be a tudománytörténetet, s úgy véli, hogy a rendes kerékvágásban haladó tudomány időszakait egy bizonyos közmegegyezésen alapuló nézetrendszer jellemzi. Ez az úgynevezett „normál tudomány” állapota, amit ő paradigmának nevez. Amikor a tudomány időszaka a végéhez közeledik, akkor ebben a legitim rendszerben ellentmondások és válságtünetek jelentkeznek, ami végül paradigmaváltáshoz vezet.[9] Véleménye szerint a tudományos forradalmak nem csak teoretikusan hoznak változást, hanem összemérhetőségükben is, mivel a korábbi paradigmák elvetése során az új elméletek nem épülnek be kumulatív módon az új diszciplináris mátrixba. Ezért csupán egy adott paradigma összefüggésrendszerében nyilváníthatunk egy elméletet igaznak vagy hamisnak. A kopernikuszi forradalomról írott korábbi könyvében azonban maga is kitér arra, hogy a tudományos elméletek bizonyos elemei fennmaradhatnak az őket felváltó elméletekben. A darwini evolúcióelméletéhez hasonlóan azt állítja, hogy a tudományos teóriák természetes szelekciójának hajtóereje a problémamegoldás. Bár tagadja, hogy a tudományos megismerés célirányosan haladna, nem kérdőjelezi meg ennek a haladásnak a tényét. Az előző elméletek olykor integrálódnak az újonnan születőkbe, a helytelennek bizonyultak és túlhaladottak pedig gyakran elősegítik az újak létrejöttét. Így az egyes teóriák sok esetben nemhogy kizárnák, hanem ki is egészítik egymást. (Antagonisztikus ellentétről közöttük inkább a módszertan tekintetében indokolt beszélni.) Példának okáért, az „antropos catolicus” eszménye éppúgy nem kerül szükségképpen ellentmondásba sem az evolúciós elmélettel, sem más természettudományos tétellel, mint ahogyan az egyes vallások is – eltekintve persze egyes vallások fundamentalista nézeteitől – jól megférnek egymás mellett.


CIKK Noha Kuhn a tudomány fejlődését nagyrészt a természettudományok felől vizsgálja, de nem tagadja, hogy az ezektől eltérő diszciplínák elméletei között is jelentős átjárhatóság és fejlődéstörténeti kapcsolat mutatható ki. A régebbi tudományos paradigmák hatékonyan egészítik ki az újabb elméleteket, létrejönnek az interdiszciplináris kutatási irányzatok, majd az így kialakult transzdiszciplináris vizsgálati módszerek végül multidiszciplináris és holisztikus paradigmává válnak vagy válhatnak. Így lehetséges ugyanis, hogy a korábban megszerzett tudás tehát fokozatosan és lényegi módosulásokon átesve az újonnan megszerzett ismeretekkel együtt beépül az emberiség kollektív tudáskészletébe, ezáltal is katalizálva az egyetemes gnózis gyarapodását és fejlődését.[10] Újabban a kvantummechanika és a relativitáselmélet összehangolására tett kísérletek, illetve az elméleti fizikában a Stephen Hawking által Great Universe Theorynak keresztelt nagy egyesített elmélet megalkotására tett erőfeszítések szintén erre az ismeretelméleti szinkretizmusra való törekvést példázzák. Mint már érintőlegesen utaltunk rá, a modern kozmogóniai és kozmológiai (a világ keletkezésére és működésére vonatkozó) elméletek látszólag megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a metafizikai hagyomány számos ősi elképzelésével, de ez a metodika sok buktatóval is együtt jár. Az oszcilláló világegyetem modellje például első pillantásra valóban megfelelhet annak a hindu elképzelésnek, mely szerint Brahman egy kilégzése a világegyetem tágulási ciklusával, míg belégzése az összehúzódás ciklusával hozható kapcsolatba. Ez a ciklikusság a standard modell szerint a Nagy Bumm-mal vette kezdetét, ami a keresztény kultúrkörben a fiat lux aktusában jelenik meg. (Mivel analóg az ősrobbanással, így egyfajta ősnemzésként is felfogható – noha ezt Alan Guth inflációs modellje részben cáfolja.) Ez a teória azonban – hasonlóan számos más, a „kezdetre” vonatkozó elmélethez – még ha helytálló is lenne –, nem ad kielégítő választ arra a kérdésre, hogy mi váltotta ki azt a folyamatot, melynek során a kezdeti szingularitás létrehozta a téridőt és az általunk érzékelt anyagi valóságot. A kezdet problémája tehát (ha volt egyáltalán) továbbra is homályban marad. Másfelől, a kvantumfizika és a húrelmélet rámutatott, hogy a fizikai világban tapasztalt anyag tulajdonképpen nem más, mint az energia

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

15

adott hullámhosszú rezgése, melynek manifesztációja nagyban függ a rá jellemző információtól és a tudattól. Így tehát – Arisztotelész meghatározását kölcsönözve – valamely jelenség megnyilvánulása (actus) hozza létre a lehetséges létezési formák valamelyikét (potentia), de ez a létezés mindig valamilyen kiváltó okra vezethető vissza. Az ókori filozófus rendszerében az igazság minden részletében a létezéssel van összefüggésben, pontosabban a lét határozza meg az igazságot. A descartes-i „cogito ergo sum” felfogása, továbbá a máig használatos tudományos alapelvek szintén az ő lineáris alapelvek mentén mozgó elgondolásaiból eredeztethetők. Arisztotelésznél a megismerés az érzékeléssel kezdődik, és az emlékezéssel folytatódik. Az emlékek összefonódásából lesz a tapasztalat (empíria), s ebből emeli ki az elme a tudás tárgyát, az általános fogalmat, aminek ismerete az úgynevezett elméleti tudás, mely úgy jön létre, hogy az ész elveit konkrét tárgyra alkalmazzuk. A tudomány ezért nem más, mint az okok ismerete és a tárgyilag összetartozó igazságok rendszere. Eredeti természete szerint azonban soha nem ragadhat bele földhözragadt paradigmákba. Mindazonáltal mégis ez történt, ezért vált lehetségessé, hogy a valóság egyes csoportjaival a szaktudományok foglalkoznak, míg egyetemes formájukban az ún. „első filozófia” kutatja, amit mi alaptudománynak vagy metafizikának nevezünk.[11] A metafizika a valóság legvégső elveinek, mint okoknak a vizsgálata, tárgya pedig nem csupán az érzéki tapasztalás, hanem a belőle kiinduló reduktív nyomozás, a dedukció és a következtetés módszere. Ennél fogva – mondja Arisztotelész – „a tudás célja a dolgok tartalmi megismerése, úgy, ahogyan azok léteznek. Útja pedig az egyedi adottság elemzése avégből, hogy az elme kiemelje belőle a szükségszerű okot, mely nélkül a dolog nem lenne az, ami. Ez a kiemelés az elvonás (absztrakció).”[12] Kant azonban úgy látja, hogy a fizikai világban a tapasztalat segítségével történő megismerés csak kiindulópont lehet. Érvelésében felhívja a figyelmet arra, hogy önkéntelenül is egy függetlenül létező világ részeként gondolunk magunkra, anélkül, hogy az ész, illetve az észlelés bármit is mondana nekünk arról, hogy önmagában milyen a világ. Ezért „a kanti transzcendentális idealizmus nem a fenomenális világról, hanem a fenomenális világnak a magában való világhoz való


CIKK viszonyáról szóló tézis.”[13] Mivel azonban minden tudás alapja valamiféle tapasztalati tudás, hogy erről gondolkodni tudjunk, az emberi lényeknek rendelkezniük kell valamiféle velük született tudással is. Így a gondolkodás folyamata két szálon fut: az egyik az érzéki benyomások összessége, a másik pedig az a priori tudás. Kant metafizika-kritikája arra is rávilágít, hogy az emberi tudáskészlet határait saját okoskodásunk és megfigyelésünk szabja meg. Ahhoz viszont, hogy ezek a keretek valamiképpen áttekinthetővé váljanak, el kell távolodnunk vizsgálatunk tárgyától, ami Heinsenberg határozatlansági elvének ismeretelméleti kiterjesztése miatt csak féligmeddig lehetséges, hiszen amit vizsgálunk, az épp e vizsgálat miatt valamelyest a részünkké is válik, s változik, ami végül akadályt állít az objektivitás elé. Ennek a problémának a kizárására a tárgyilagosságra való törekvés próbál megoldást kínálni. Az anyagi világ jelenségeinek ok-okozati megértése azonban újra a végső ok szükségességét szembesíti a racionális gondolkodást. Amint arra Balogh Béla is rámutatott, az anyag önmagától nem képes információt (s ilyenformán „teremtő” erőt vagy elvet) létrehozni.[14] Az információelmélet egyik alaptétele is kimondja: „Nem ismeretes az anyagi világban olyan természeti törvény vagy folyamat, amely szerint az anyagban magától információ keletkezzen.”[15] Az információ pedig e szerint olyan szellemi létező (vagy szubsztancia), ami valamilyen adótól vagy alkotótól kell, hogy származzon, de lehetetlen kód vagy forma nélkül ábrázolni, tárolni vagy továbbítani. Ugyancsak fontos, hogy statikus folyamatokban információ keletkezzen, vagyis az információnak meg kell előznie azt, amire vonatkozik. A mai tudomány azonban többnyire az információ létére és tulajdonságaira figyel, nem vesz tudomást annak hiányáról, holott sokszor előfordul, hogy épp az bír valami informatív jelleggel, ha valamiről nincs információnk vagy tudásunk. Ebből pedig logikusan következik, hogy „a huszadik század elejétől egy sor olyan megfigyelés halmozódott fel, amelyet a hagyományos fogalmakkal nem lehetett megmagyarázni. Ez a köznapi tapasztalattól igen távol eső teóriák kifejlődését eredményezte, mint pl. a relativitásés a kvantumelmélet. Emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek az elméletek pontosan illeszkednek a tapasztalati megfigyelésekhez, s eltérnek

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

16

attól, amit az egyszerű ész sugallna (sőt, inkább olyan magyarázatok, amelyek ellentmondanak a józanésznek). Sok tekintetben nagyon hasonló folyamatról van szó az emberi viselkedés megértésénél is. Pontosan ugyanilyen módon a megfigyelések itt is sokszor ellentmondanak a szokványos gondolkodásnak, ennélfogva a magyarázatok is el kell vessék a szokványos köznapi vélekedést.”[16] A valóság mibenlétének posztmodern értelmezéséhez nélkülözhetetlen a szóban forgó terminus jelentésének meghatározása. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a „valóság” szavunk mindarra vonatkozik, ami tényszerű és a létező világban végbemegy, de alkalmazzuk minden olyan megnyilvánulásra is, ami valaminek a lényére, lényegére utal.[17] Megismerése ezért értelemszerűen a létezők összességének vizsgálatára irányul. A tudománytörténet megkülönbözteti e megismerés egyes korszakait – ennek megfelelően beszélhetünk, őskori, antik, középkori, újkori, illetve modern tudományról. A modernitás kezdetének a kutatók többsége a francia forradalmat nevezi meg, azonban kezdete már a 15–16. században keresendő, gyökerei egészen a történelemben modern kornak nevezett korszakkal, az amerikai kontinens felfedezésével veszi kezdetét. A reneszánsszal bekövetkező gondolkodásbeli változást Max Weber úgy írja le, mint a világ "varázstalanítása". Descartes híres aforizmája, a "gondolkodom, tehát vagyok" már a modernség egyik kifejeződése. Mivel a francia filozófus a teljes kétely állapotából kivezető bizonyosságot keresi, úgy véli, a legbiztosabb pont a szubjektum számára önmaga, ennek a szubjektumnak pedig az elsődleges jellemzője a gondolkodás képessége. Bár Descartes következő lépése az, hogy Isten létét is megpróbálja bizonyítani, a lényeg mégis az, hogy az az alap, amire a világ elgondolása épül, itt már nem Isten, hanem az embernek önmagába, mint gondolkodó lénybe vetett hite. A világ ettől kezdve tudományosan megismerhető objektumok összessége, amelyek hozzáférhetőek egy racionális tudat számára. Erre épült később a felvilágosodás eszmerendszere, melyben a ma ismert tudomány is virágzásnak indult, s ettől kezdve Európát a technikai fejlődés határozta meg. A modernség meghaladása a 19. és 20. század fordulójához köthető, s többek között Freud, Nietzsche, majd Heidegger nevéhez fűződik, őket pedig az


CIKK olyan posztstrukturalista gondolkodók követik, mint például Derrida, Paul de Man, Michel Foucault vagy Jean-Francois Lyotard. Mindazonáltal Kant már A tiszta ész kritikájában megkérdőjelezte a racionalizmus egyeduralmának létjogosultságát, Freud pedig megmutatta, hogy az ember nem teljesen tudatos lény: a tudat a lelki szerkezetnek csak egy kicsi része, a nagyobb a tudattalan, ahol az olyan ösztöneink, vágyaink működnek, amelyeket önmagunknak sem vallunk be, elfojtunk. Nem pusztán nem vagyunk gondolkodó lények, hanem önmagunkat sem ismerjük. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szubjektum nem önmagával azonos létező, amivel legalább annyira megváltoztatta az emberről alkotott elképzelésünket, ahogyan Darwin és Lamarck evolúcióelmélete néhány évtizeddel korábban. Nietzsche volt az a gondolkodó, aki már számos ponton túlhaladt a modernségen, például azzal, hogy a morál fogalmának újragondolására késztetett és kihangsúlyozta: a világ nem objektíven hozzáférhető létező, hanem mindig az értelmezésre van utalva, az értelmezések pedig sokfélék lehetnek. Heidegger a nyelv szempontjából haladta meg a modernitást: szerinte ugyanis a nyelv nem eszköz, amivel a gondolatainkat kifejezzük, hanem az a közeg, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy nem az ember beszéli a nyelvet, hanem a nyelv az embert. Arról nem is szólva, hogy a posztmodern, mint fogalom körül is bizonytalanság tapasztalható, amit az is jól mutat, hogy a mai napig nem alakult ki egyetértés a posztmodern és a posztmodernizmus elnevezések használatát illetően (a kétféle megnevezést gyakran egymás szinonimájaként használják.) A fogalomzavar tisztázása végett Lyotard ökonómiai szempontokat vesz alapul, s amellett érvel, hogy gazdasági, termelési szempontból tekintve a 20. századot egyfajta posztindusztrializmus jellemzi, melynek következtében a nyugati civilizáció szellemi élete is belépett a posztmodern korba, vagyis a modernizmussal szemben jelöli ki a posztmodernizmus helyét.[18] Más szerzők azonban a posztmodernizmust a modernizmus folytatásaként értelmezik és – némileg Kuhnhoz hasonlóan – az eklekcitizmust, a folytonosságot hangsúlyozzák. Szegedy-Maszák Mihály is amellett érvel, hogy a posztmodern egyenes folytatása a 20. század eleji irányzatok

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

17

némely jellegzetességének. Ezt azzal magyarázza, hogy „szinte lehetetlen megvonni a határt maga az irányzat és előzményei között, hiszen jószerivel nem egyébről van szó, mint a régebbi eljárások átcsoportosításáról.”[19]John Barth a posztmodernizmus kialakulását a modernség „kimerülésével” és „újrafeltöltődésével” hozza összefüggésbe. Számára már maga a modernizmus fogalma is bizonytalan, és meghatározásra szorul. Tagadja azt a tételt, miszerint a posztmodernizmus programja a modernizmus elutasításában merülne ki.[20] Hans Robert Jauss még 1993-ban tartott előadásában sem tud egyértelműen dönteni abban a dilemmában, hogy „vajon a posztmodernség önmegjelölés [...] a klasszikus modernséghez való epigonális viszonyról árulkodik-e, vagy pedig, hogy a hangsúlyozottan vállalt utólagosságban vajon nem egy eredeti korszaktudat ad-e mégis hírt magáról, mely még kimerítetlen, új tapasztalati horizontot nyitott az esztétikai gyakorlatnak.”[21] A különféle meghatározási kísérletek abban azonban mindenképpen megegyeznek, hogy a posztmodern lényege a modernség meghaladásán túl elsődlegesen abban áll, hogy megkérdőjelezi a szubjektum önazonosságát, az egységes, abszolút érvényű világmagyarázó elvek objektív létét, s ennek megfelelően úgy gondolja el a világot, hogy az alapvetően többértelmű, heterogén és önellentmondásos. Thomas Nagel is úgy véli, hogy „a relativizmus és a szubjektivizmus számos formája vagy önellentmondásba gabalyodik, vagy ürességbe hull – önellentmondásba, mert végső állításuk az, hogy semmi sem áll fenn, vagy ürességbe, mert arra a kijelentésre szorítkoznak, hogy bármit is mondunk vagy hiszünk, az olyasvalami, amit mondunk vagy hiszünk.”[22] Ennek ellenére mégis azon a véleményen van, hogy létezik olyan dolog vagy a gondolkodás olyan kategóriája, mint az ész, ami működik mind elméletben, mind pedig a gyakorlatban és nem csupán a hitek, hanem a vágyak, a szándékok és a döntések kialakításában játszik szerepet. Hassan szerint például a posztmodernizmus nem lehet csak egy korszak megjelölése, egy időbeli, kronologikus vagy diakrón konstrukció, hanem elméleti, fenomenológiai vagy szinkrón kategóriaként is működnie kell.[23] „Amennyiben viszont – írja Milián Orsolya – nem egy történeti korszak, hanem egy korszakküszöb leírásaként fogadjuk el, annyiban ez kétségkívül a peripetikus korszakfogalmak sorába illeszkedik. A


CIKK helyzet azonban nem ilyen egyszerű: a hassani elgondolás vezér-narratívára alapozottsága nemcsak a »már nem« (modern) és a határjelenség modelljének vagy a – ma is folytatódó – időintervallumnak a jelölésére szolgál.”[24] A posztmodernizmus így „abban különbözik igazán minden mástól, hogy már nemcsak a művészetekben – és ezen belül az irodalom szerepében – nem hisz, de magában az életben sem. Olyannyira nem, hogy a kettőt el sem különíti egymástól: így válik a posztmodern regény egyik legfőbb témájává műalkotás és valóság kapcsolatának problematikája. A posztmodernizmus éppen abban hoz újat (szemben például a dadaizmussal), hogy nem rombol, hanem dekonstruál; azaz az irodalmat fel- és kihasználva épít fel alternatív világokat. [...] A posztmodern egyik kulcsszava a játék, amely a kételyre adott »válaszként« fogható fel. A posztmodern (akárcsak a játék) saját, önálló világokat teremt, amelyek elemeikben hasonlítanak ugyan a valóságra (felhasználják a való világ elemeit), de mégis elkülönülnek attól. Ez az építkezés nem ad hoc módon történik, hanem megvannak a maga szabályai, amelyek azonban bármikor és tetszőlegesen megváltoztathatóak. Akárcsak a játék, a posztmodern is a két világ közötti határátlépéssel játszik, azt variálja.”[25] Éppen ezért – ahogyan arra már Jaspers is rámutatott – az egyes korszakok szubjektív relativizmusa arra is felhívja a figyelmet, hogy „az általunk alkotott világképek csupán részleges megismerését nyújtják a világnak, s ezeket hamisan általános világlétté abszolutizálták. Így az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem válik képpé. A »tudományos világkép«, amelyet szembeállítanak a mitikussal, maga is mindenkor új mitikus világkép, csak tudományos eszközökkel, és szűkös, mitikus tartalommal rendelkezik.”[26] Akárhogyan is, egyáltalán nem lehetetlen a materialista világképet közös nevezőre hozni a transzcendens világfelfogásokkal, hiszen – mint Simon Weil mondja – Isten azáltal hozza létre az anyagi természetet, hogy a teremtés által mintegy „beleárad a világba”.[27] Ha az ember – amint a metafizikai hagyomány mondja – összekötő az Ég és Föld, akkor Jákob lajtorjája tulajdonképpen bennünk rejlik, vagyis a szellemi és anyagi létsíkok közötti hidat mi képezzük. („Alattad a föld, feletted az ég:

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

18

benned a létra” – írja Weöres Sándor.) Ezen a hídon azonban csak akkor tudunk érdemben előre haladni, ha ismerjük a mikéntjét. Ami ebből következik, az nem kevesebb, mint az életünk iránt vállat egyéni és szociális felelősség, melynek során viszont folyamatosan szembesülünk azzal, hogy mára már nyelvünk számos szavának és kifejezésének ősi, spirituális jelentése is a homályba vész. Ezért szükséges, hogy feltérképezzük néhány általunk is használt, s témánk szempontjából releváns kifejezés rejtett szemantikai rétegét. Mivel a nyelvkorrupció és az értékprostitúció elválaszthatatlanul együtt jár (elég például a „természet”, „szeretet” vagy a „véletlen” szavainkra gondolni) és az emberi lét teljessége a mindennapi életben hiányként jelentkezik, arra is meg kell adnunk a választ, hogy miképpen lehet ebből a hiányból teremtő erőt kovácsolni. Figyelembe véve, hogy a pneumatikus istenkép az európai kultúrkörben áttevődött a logoszra, e feladat megoldását a tudományos megismerés módszertanának vizsgálatával indokolt kezdeni. Ennek elmulasztása megbocsáthatatlan hiba lenne, hosszú távon pedig lehetetlenné tenné a modern természettudomány és a hagyományos metafizikai gondolkodás egyesítését, természetes alapokra helyezését.

[1] Ld. Gyökössy Endre: Életápolás. Vallásés családlélektani esszék és tanulmányok. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. Bp. 1993. 178-179. [2] Szabó Lajos-Tábor Béla: Vádirat a szellem ellen. = http:// www.gerlo.hu / hvall / religdox / vadirat.htm [3] Grandpierre Attila: Az élő Világegyetem könyve. Válasz. Bp. 2002. 226-227. [4] Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15. [5] Stephen Hawking: Az én rövid történetem. (Ford: Both Mikós.) Akkord. Bp. 2014. 120 (Eredeti cím: My Brief History. Bantam Books. New York. 2013.) [6] Arno Gruen: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. Bp. 2003. 11. [7] Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz. Bp. 1993. 191. [8] Jürgen Habermas: A humán tudományok


CIKK észkritikai leleplezése: Foucault. In. Uő: Filozófiai diskurzus a modernségről. Helikon. Bp. 1998. 197. [9] Thomas S. Kuhn: The Structure of scientific Revolution. University of Chicago Press. 1962. (Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. /Ford.: Bíró Dániel./ Gondolat. Bp. 1984. [10] Olyannyira, hogy a védikus evolúciós elmélet szerint például a lelkek inkarnációik során egyre magasabb rendű testekbe kerülnek, így egyre fejlettebb tudatra tesznek szert. E szerint a fejlődés és a tudatosodás alapvető hajtóerőként van jelen a lélek természetében. [11] Székely László is úgy találja, hogy „bármennyire is specializálódott a természettudományos kutatás a tudományos munkamegosztás hálójában, s bármennyire is elfelejtkeztek már az »egész«-ről a háló különböző pontjain tevékenykedő specialisták, a természettudomány mint az európai kultúrtörténet egyik meghatározó vállalkozása gyökerében, eredendő motivációjában, de végső céljában is a természet, a természeti világegész megértésére irányul: ennyiben a modern természettudomány, s különösen a modern természettudományos kozmológia az archaikus kozmológiák utódja és örököse.” (In. Székely László: Mítosz és tudomány a modern kozmológiában. = Ponticulus Hungaricus, 2011/12. sz. = http:// members.iif.hu / visontay / ponticulus / rovatok / szekely.html) A cikk első megjelenési helye: Café Bábel, 1995/ 15–16. sz. 149–162. [12] Arisztotelész: Metafizika. (Fordította, bevezetéssel és magyarázatokkal ellátta: Halasy-Nagy József. ) Lectum. Szeged. 2002. 20. [13] Thomas Nagel: Az utolsó szó. Európa. Bp. 1998. 131. [14] Balogh Béla: A végső valóság. Bioenergetic Kiadó. Bp. 2016. [ 1 5 ] Werner Gitt: Kezdetben volt az információ. Evangéliumi Kiadó. Bp. 1998. 64. [ 1 6 ] David H. Malan: Egyéni dinamikus pszichoterápia. Animula Kiadó. Bp. 1986. 196197. [17] Magyar Értelmező Kéziszótár /Szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós./ Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 1975. 1461-1462. [18] Jürgen Habermas-Jean François Lyotard–Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég–Gond. Bp. 1993. 8. [19] Szegedy-Maszák Mihály: Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang? = Helikon, 1987/1–3. sz. 44. [20] John Barth: Az újrafeltöltődés irodalma. A posztmodernizmus szépprózája. = Nagyvilág, 1982/4. sz. 576.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

19

[21] Hans Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris. Bp. 1999. 214. [22] Thomas Nagel: Az utolsó szó. Európa. Bp. 1998. 13-14. [23] Ihab Hassan: A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrúd–Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó. Bp., 2002. 49-59.Blumenberg szerint azonban „aki egy korszakforduló realitásáról beszél, bizonyítani kényszerül, hogy valami végleg eldőlt. Megmutathatónak kell lennie annak, hogy van ott valami, ami többé már nem tüntethető el a világból, hogy valami visszafordíthatatlanná vált.” (In. Hans Blumenberg: A korszakfogalom korszakai. =Helikon, 2000/3. sz. 313.) [24] Milián Orsolya: Posztmodern: izmus vagy itás? = Korunk, 2006/7. sz. (= http://www.korunk.org/?q=node/8245) [25] Kis Béla: A posztmodern probléma. = Korunk, 2006/7. sz. (= http://korunk.org/?q=node/8242) [26] Az egzisztencializmus. A bevezető tanulmányt írta, a szövegeket válogatta: Köpeczi Béla. Gondolat. Bp. 1984. 133. [27] A szent iratok többségében lényegében azt találjuk, hogy Isten a gondolat teremtőereje, akarata által teremtette a világot. A felvetés úgy tűnik, összhangban van a hindu kozmológia azon elképzelésével, mely e „beleáradást” egyetlen nagy kilégzésnek tekinti. Egy belégzés és egy kilégzés alkot egy teljes kozmikus ciklust, melyben a kilégzés – mint az energia kiáradása – pszichoanalitikus nézőpontból szemlélve a teremtés, a nemzés monumentális megfelelőjeként is értelmezhető. (A Nagy Bumm, az ősrobbanás, míg a belégzés a Nagy Reccs összeomló Világegyetem képzetével mutat különös hasonlóságot.) Szublimált formában és analogikusan ezt az „isten képmására teremtett” ember is képes megtenni – gondoljunk például bármely alkotótevékenységre, a művészetekre vagy bármilyen tett előzetes elgondolására. Noha a gondolatok komplex virtuális világokat hozhatnak létre, mégsem jelennek meg azonnal az anyagi létsíkon, a realizáció csak később következik be. Ebben a kontextusban az is megfontolandó, hogy a gondolat frekvenciáját mindeddig nem sikerült mérni (csupán az agyi aktivitást lokalizálták), vagyis olyan energiatartományban kell, hogy létezzen, melynek mibenléte számunkra jelenleg még ismeretlen.


COMITATUS FOLYÓIRAT

TANULMÁNY

VII. évf. 2. szám

20

▌Varga Tibor

„KÉT VILÁG HATÁRÁN NÉMA BÁB” – LÁSZLÓ ERNŐ KÖLTŐI ÉLETMŰVE Elég a csendet megkaparnom, domb dorombol és völgy visít, zsibongás kél a Rába-parttól Kissomlyóig s a Marcalig. Elég az időt megkarcolnom, vér és szomorú dal csobog, asztag ég, jég ver, had bitangol, s arrébb Berzsenyi háborog. (Kemenesalján 4.)

Azok számára, akik csak kicsit is tájékozottak irodalmunk történetében, aligha cseng ismeretlenül Kemenesaljának, hazánk e parányi tájegységének neve, hiszen éppen a fenti versrészletben is felvillanó, vulkánszívű költőóriás nevével szokás együtt emlegetni. Keleti határát a lassan Győr felé bandukoló, itt még szinte csak pataknyi Marcal folyó fémjelzi, nyugaton pedig a Kemeneshát lankás dombjai. Két vulkanikus tanúhegy is kiemelkedik az amúgy majdhogynem sík tájból, egyik a Berzsenyinél is fel-felbukkanó Ság, a másik ennek kisebb testvére, a versidézetben is megnevezett Kissomlyó, amely e sorok szerzőjének sejtése szerint A közelítő tél-ben is felködlik, bár megnevezetlenül, hiszen Egyházashetye szőlősgazdáinak is itt van, annak idején a nagy költő apjának is itt volt a birtoka. A furcsa vulkanikus háromszöget a Somló zárja be, az viszont már túl van a Marcalon, nem tartozik Kemenesaljához. A Somló közelében helyezkedik el Iszkáz, amely a huszadik század máig ható alkotóművészét, Nagy Lászlót és


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

21

testvérét, Ágh Istvánt küldte a magyar költészetbe. Megjegyzendő itt, hogy Csönge, Weöres Sándor szülőhelye is túl van Kemenesalja nyugati határán. E tanulmány kifejezett tárgyából fakadóan tehát csak a szűkebb Kemenesalja térképére kell tekintenünk, annak irodalmi múltjára, s ekkor egy furcsa sejtés keríti hatalmába az embert. Azokon, akik innen jöttek, mintha valamiféle átok ülne. Berzsenyi mennydörgő szavát a másik költőóriás, Kölcsey hallgattatta el 1817-ben emlékezetes, bántó és lesújtó recensiójával, későn döbbenve rá tragikus tévedésére, és már csak a költő “sírja fölött zeng(hetett) az engesztelő szózat”. Ám ki hallott a mai emberek közül Kunoss Endréről, Egyházashetye másik szülöttéről, Berzsenyi ifjabb kortársáról, Vas vármegye hajdani tiszti alügyészéről, akinek költői szavát Káloz község temetőjének földje fogadta magába. Bizonytalan kutatási adatok szerint ő írta volna a napjainkban is gyakran hallott Hullámzó Balaton tetején kezdetű dal szövegét. Ha most innen, Egyházashetye felől megyünk tovább, mindinkább megközelítve a Ság hegyet, Köcskön át Kemeneskápolnára jutunk. Héra Zoltán emléke fogad itt bennünket, akinek életében megjelent kötetei egynémely recenziókban még visszhangot is kaptak, haláláról tudósítottak az irodalmi lapok, ezzel napirendre is tértek afölött, hogy élt. Vajon hallanánk-e ma a celldömölki íróról, költőről, kritikusról, Németh Andorról, ha neve nem bukkanna fel újra meg újra József Attila társaságában? A Ság hegyet körülvevő irodalmi kört így zárja be Mesteri, Kemeneskápolna közvetlen szomszédja a hegy nyugati lábától pár száz méterre. Mesteriben született 1939. március 25-én László Ernő. Döbbenetes a csend, ami őt életében és halálában egyaránt körülvette. Épp olyan némán távozott, mint ahogy élt, végakaratában is csak a legszűkebb családjának tagjait akarta a koporsója mellett látni. Ám épp ez a végakarat sejtet a múltból olyan titkokat, amelyeknek megfejtésére csupán kísérletet tehet ez a tanulmány, egyértelmű és bizonyítható válaszokkal nem szolgálhat. Miért élt oly csendesen, miközben költői szava mintha egy Berzsenyi vulkántorkából szakadt volna ki, ugyanúgy zengett volna el a puszta felett? Miért, hogy életében szinte senki sem ismerte el, holott a hetvenes évek elejéig sorra közölte verseit a Kortárs, az Új Írás, az Élet és Irodalom, a napilapok vasárnapi mellékletei? Mit mondhat nekünk, még élő utókorának az a tény, hogy éppen a hetvenes évek elején hallgatott el, s harminc évig nem adott hírt magáról? Születése, egyetemi évei szerint a Hetek néven ismert költői csoportosulás tagjaival egyívású. Egyik ifjonti (az alább taglalandó kötetben nem szereplő) versében Búzás Andort Baranyi Ferencet, Ágh Istvánt, mint baráti, alkotó szövetségeseit nevezte meg. Miért, hogy személyes találkozásunkkor közülük ketten is (Baranyi, Ágh) hiába kérdeztem, László Ernő nevére sem igennel, sem nemmel nem válaszoltak? Ugyanígy viselkedett kérdésemre Bella István és Rózsa Endre is. Miért nem lehetett László Ernő a Hetek nyolcadikja? Megtagadta tán, hogy „csatlakozzék a hadhoz?” Valamiért nem illett volna közéjük? Érdekes, hogy a Hetek csoport tagjai közül épp annak a nála három évvel ifjabb Serfőző Simonnak az emlékeiben ködlött fel a név, aki nem a budapesti egyetem hallgatója volt. Tény, hogy verselésében, kompozícióiban tán sokkalta inkább követi a hagyományokat, mint a nevezett nemzedéktársai. A hagyományok kor szerinti megújítása - mintha ez lett volna az ő költői programja. Formai igényessége Berzsenyit idézi, kortársai közül talán Baranyi Ferenccel, a fiatal Bella Istvánnal rokon, s szinte már a misztikum határát súrolja a tény, hogy mindössze három és fél hónappal később követte a sírba nevesebb kortársát. Kérdés kérdést követ, minden válasz újabb kérdést vet fel. Még a hatvanas években addigi verseit kötetbe szerkesztette, és Szemben a csillagokkal címmel leadta a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Bizonyos, hogy ezzel kiszolgáltatta magát a kor ismert kultúrpolitikájának. Ma már nem titok Aczél elvtárs kiléte, a nevéhez fűződő három “T” betűs kategorizálás. Minden kiadandó könyvhöz két lektort rendelt a jogszabály, s ama lektoroknak egészen más volt a feladata, mint a mostaniaknak. “Véleményt” kellett írniuk, s egy-egy verseskönyv véleményezésében nem az emberi, költői, esztétikai értékek kapták a prioritást, hanem az esetleges politikai előnyök vagy hátrányok. László Ernő e sorok szerzőjének személyesen tett nyilatkozata szerint ama kötetének kijelölt lektorai Juhász Ferenc és Jobbágy Károly voltak. Isten malmainak lassú őrlése közben innen is, onnan is kapta a szóbeli biztatást; nagyon szép kötet, szólhat majd belőle a költő. Aztán lassan elhaltak a hangok, s aSzemben a csillagokkal kézirata eltűnt a kiadó süllyesztőjében. Több mint harminc év hallgatás után azon kevesek számára, akik azelőtt is hallották a költő szavát, szinte robbant a hír; a Széphalom Könyvműhely gondozásában, Ropog az égbolt címmel


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

22

megjelent László Ernő negyven év költői terméséből való, válogatott kötete. Akkor, amikor a költő testét belülről már rágni, emészteni kezdte a gyilkos kór, mégiscsak elzenghetett a mennydörgő szó, de már az elhamvadt ifjúságra való rádöbbenés keserűségével. A költő maga nem szólt soha arról, miért fúlt hamvába a negyven év előtti, kötetbeli megszólalás lehetősége. Igazi titkát a sírba vitte, a recenzensnek nincs tehát más módja a rengeteg kérdés megválaszolására, mint az életműkötet verseinek megvallatása. Ha a kádárista kultúrpolitika három „T” betűs kategórizálásából indulunk ki, máris zavarba jövünk. Bizonyos, hogy László Ernő nem tartozott a támogatott költők táborába, különben nem gördítettek volna akadályt a Szemben a csillagokkal kötet megjelenése elé. Ha tiltották volna, elszórtan sem jelenhetett volna meg az említett lapokban. Tehát eltűrték? Így vetődik fel az egyszerűnek tűnő kérdés, ám a válasz ennél bonyolultabb. Nem volt harcos ellenzéki, sőt, némely versei, mint például A régi házról című, amelyben a lebontott otthon helyére újat épít a család, tökéletesen illeszkedni látszik a kor - a hatvanas évek - társadalomfilozófiai vonulatába. Mondhatnánk akár szocialista realistának is, miközben a költői tehetség ügyes fordulatokkal kerüli ki a sematizmust. Az új, a földből magasabbra növő házat nem a szocializmus vívmányaként aposztrofálja, legfeljebb áttételesen, az asszociáció szintjén gondolhatott erre az olvasó. Az „aczélizmus” azonban képtelen volt asszociálni. Személyes találkozásaink alkalmával órákon át olvasta fel a verseit, akkor még ifjú tanárjelöltként, később tanárként élvezhettem remek kompozícióit, költeményeinek muzsikáját. Ám az elsüllyesztett kötet címadó versét csak itt, ebben az életműkötetben ismerhettem meg. Mintha akkor féltett volna tőle, pedig kértem, de a felolvasását kis zavarral, szépen kikerülte. Ma már értem, miért nem jelenhetett meg ez a vers még külön, egyetlen lapban sem. Mondottam; a költő nem volt harcos ellenzéki, de a vulkántüzű föld szülöttét időnként elragadta az indulat. Bújtunk apáink oldalához, suháng-korunk még sistereg. Megpörkölődött lelkünk héja, emlékeink égetett sebek. S ki kérdi meg, ha hamvad a tűz, fájt-e cserjének, gyenge ágnak, múlt bűnökhöz, bűnös múlthoz mi köze az ifjúságnak? Szemben a tiszta csillagokkal ki vet kínjainknak véget? Mi köze van a tegnapokhoz e megperzselt nemzedéknek? A „megperzselt nemzedék”, igen... Ahogy László Ernőnek, úgy a Hetek valamennyi tagjának is a gyermekkorán zúgott át a háború, “suháng-korukon” pedig 1956 októbere. Költői indulásuk az azt követő évekre tehető, nem csoda hát, ha az aczéli kultúrpolitika különös figyelemmel kísérte őket. A budapesti egyetemisták 1962-es Tiszta szívvel antológiájának szerzőit rapportra rendelték, intették őket, vigyázzanak a szavaikra. László Ernő nem volt köztük, tán külön, önálló pályát készült építeni magának. A Szemben a csillagokkalkötettel kívánt a szélesebb olvasóközönség elé lépni, hitte, hogy egy párton kívüli lektor majd az esztétikai értékek szerint ítél. Csalódnia kellett, nem tudta, hogy Juhász Ferencnek is kötve van a keze. Évekig tartott a kézirat körüli huzavona, míg végül beteljesedett a sorsa. Úgy tűnik, hogy László Ernő költészete nem fért bele a három kategória egyikébe sem. Tűrték, támogatták rendszertelen megjelenéseit, ha azokban a verseiben nem lépett át bizonyos határokat, de önálló kötetkompozíciójával már falakba ütközött. Hibát követne el a recenzens, ha a „múlt bűnök, bűnös múlt” költői szintagmáknak pontos értelmet kívánna adni. A politika azonban éppen a pontos értelmet kereshette mögöttük, s mintha megijedt volna az indulattól, amellyel a költő a tiszta csillagok fényébe merítve arcát „tiszta szívvel” szegezte nekik a kérdéseit; mi köze mindezekhez az ifjúságnak? Ezek után maradt az időnkénti, rendszertelen megjelenés egészen az elhallgatásig, hogy aztán harminc éven át élje meg a “bójalét” gyötrelmeit.


COMITATUS FOLYÓIRAT

TANULMÁNY

VII. évf. 2. szám

23

Én nem akartam soha bója lenni, két világ határán néma báb... A szigorú szonettformából valósággal kikiált a költő, s szinte adódik a párhuzam Berzsenyi “lekötött kalózával”, “néma hattyújával”. Berzsenyiről is azt tartja az irodalomtörténet, hogy két világ határán élt és alkotott, a felvilágosodás klasszicizmusa felől mutatott előre Kölcsey és Vörösmarty romanticizmusa felé. Kemenesalja huszadik századi költője ugyanúgy két világ, a sematizmus és az igazi esztétikai értékek határán egyensúlyozott, távozása előtt tán megadatott neki, hogy ne hallgasson “örökre hideg vizekben”, ám úgy tűnik, hogy nemzete tán észre sem vette az égő költői szónak e halál előtti, utolsó fellobbanását. László Ernő verseiből: Szemben a csillagokkal Láttuk halálos vonaglását, s mielőtt élte megszakadt, az erdő százados fái közt eldobott egy szikrát a nap. Láttuk, ahogy a szikra lassan, aztán hangosan lángra vált, mintha csak őrült ujjongása sikított volna rajta át. Mivel meghalni észrevétlen képtelen volt, közénk a múlt csóvát röptetett, vörös kakast, s országnyi erdőnk lángra gyúlt. Vésett fakéreg, fészek égett, felhőknél feljebb vert a láng. Szemünket marta füstje, s korma riadt arcunkra visszaszállt. Bújtunk apáink oldalához, suháng-korunk még sistereg. Megpörkölődött lelkünk héja, emlékeink égetett sebek. S ki kérdi meg, ha hamvad a tűz, fájt-e cserjének, gyenge ágnak, múlt bűnökhöz, bűnös múlthoz mi köze az ifjúságnak? Szemben a tiszta csillagokkal ki vet kínjainknak véget? Mi köze van a tegnapokhoz e megperzselt nemzedéknek? Talán az idő, mely mint csendes májusi eső, jót akar, s friss szél szemünkről, álmainkról kormot, bánatot lekapar. Tán életünk, mely idő előtt


COMITATUS FOLYÓIRAT

TANULMÁNY

hajtotta virágját, lombját, előbb érleli gonddá bennünk egy emberibb világ sorsát. Ropog az égbolt Mintha hangtalan gyújtóbomba robbanna, földet ér a nap, s a Ság hatalmas timpanonja alatt a fákba tűz harap. Lobog és lombból-lombba kap, felhőknél feljebb ver a láng. Ropog az égbolt, roskatag támfái meg se tartanák. Parázs pattog elém a porba. Futnék innen, de nem lehet. Beszór az alkony fénye, korma, s forró hamuval betemet. Befed mindent mint Herculanum városát hajdan a láva, és mit sem sejtő holdvilág hull az elhamvadt ifjúságra. Bója I. Itt élek, hol véget ér a látszat, itt a vitorlás vágyak kezdetén. Létezésem jel jövőnek, mának, merre túl mély és merre túl sekély. Nem a parton, s még nem a nyílt vízen, bójasorsom horgonyt itt eresztett, hol a hit még hínárban botlik el, amíg rá a Távol fényeket vet. Itt élek, hol minden lehetséges: kicsi s nagy hajók útja egy lehet.. Innen nyílik út a Mindenséghez, és minden jószándék erre tér meg. Innen még időben visszatérhet kikötőibe minden őrület. II. Én nem akartam soha bója lenni, két világ határán néma báb, a végtelen s a véges közt egy cseppnyi félelem, egy percnyi netovább.

VII. évf. 2. szám

24


COMITATUS FOLYÓIRAT

TANULMÁNY

VII. évf. 2. szám

25

Én nem akartam soha láncra verve rejtegetni épp a láncomat, őrizni, mint a mesebeli medve, hetedhét országnyi titkokat. Táncot járni lábamon nehezékkel iszapba fúlt hold roncsaként nem akartam. Ennyivel be nem érem akkor se, ha néha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy bennem a szavak készülődnek már, hogy eloldozzanak. III. Nem hittem, hogy ilyen sós a tenger, s hogy egyszer ilyen könnyűnek talál. Dagály s apály játszik életemmel, és minden jött-ment hullám megdobál. Azt hittem, hogy nincsen lehetetlen, pedig még a tenger is befagy. Tudom már, hogy miért és mi ellen horgonyoznám le ifjúságomat. Egyre jobban döng a csend alattam, vajúdik millió emlék-kagyló. Bennük már az időn átmorajló örök zene dallama küszködik. Éjszakánként csillogó csapatban szívemet gyors csillagok bűvölik.

1. Ez a tanulmány hat évvel ezelőtt készült. Azóta László Ernőné személyes közlése nyomán magyarázatot kapott a költő több évtizedes hallgatása. Jelesül, hogy a hetvenes évek elején megpróbálta őt beszervezni a BM III/III-as ügyosztálya, járjon el írók társaságába, és küldjön jelentéseket az társairól. A hatósági kísérletet kategorikusan elutasította, majd önkéntes hallgatást fogadott; nem publikál addig, amíg ők vannak hatalmon. A 90-es években már újra megjelent néhány verse jeles folyóiratokban...


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

26

▌Kapolyi György

A GANGON Mondtam is a Rózsikának, hogy az ő korában, és súlyával ne görkorcsolyázzon, mert tűzveszélyes, eleshet, és kigyullad az a sok esze, és végignézhetem, ahogy resre sül, mint egy keszeg. De ennek a vén szukának pofázhat bárki, ennek annyi esze van, mint egy döglött lónak. Végigzúgott a gangon, mint az Isten ostora, csak úgy lobogott mögötte a kabátja két szárnya, és észvesztően visítozott a gyönyörtől. Hatalmas sonkái és keblei csak úgy rengtek, zsíros haját tépte a konyhaszagú szellő, mert többen főztek, és a nyitott konyhaajtókban álltak, ordítozva és röhögve, hogy ez a vén tehén mit csinál. Én egészen a fal tövéhez húztam a sámlimat, de így is elsodort, mert csapkodott a két ronda karjával, úgy eltalálva a vállamat, hogy lefordultam ültemből. Még jól megúsztam, mert ha rám omlik, intarziát csinált volna belőlem a kőburkolatban. Ez egy életveszélyes vén dög, olyan zuhogást rendez a gőrkorijával mint a fene, na persze a rohadt nagy súlyától összevissza állnak a kerekei, az ad ki ilyen rémes hangot. Hát ez a nő a pokol tornáca, ezt mondta rá az öreg Náci bácsi a kocsmából hazafelé evezve, szemmel láthatóan nagy viharban lehetett. De mindegy, mert igazat mondott, még ebben a kritikus állapotában is, jól látva az igazságot. De Isten nem ver bottal, Rózsika szart a figyelmeztetéseimre. A Kulcsárék előtt rosszul vette be a kanyart, és nekizuhant a konyhaajtónak. Olyat dörrent, hogy háborús filmekhez eredeti hangfelvételnek is elment volna! A csukott ajtó beszakadt, csak úgy spriccelt az üveg szana és szét, úgy összedöntötte a konyhát, mintha ágyúval lőttek volna be. A Kulcsárné éppen paradicsom-befőzést tartott, a becsapódás erejétől felrepült a plafonra, felakadva a fregolira. Persze a nagy fazék vörös lé szétspriccelt a helységben, ráömölve a kövön hasaló Rózsikára, tisztára vérfürdőnek látszott kintről nézve. A Kulcsárné úgy rúgkapált és süvöltött, mint egy repeszgránát, aztán fregolistól leesett a Rózsika hátára. Ami azt illeti, a Kulcsárné is inkább kinézett egy pankrátornak, mint tüdővészes koldusnak, mikor fejjel becsapódott a Rózsika két lapockája közé, hát azt hittem, hogy a büdös életben nem fog többet levegőt kapni. A Kulcsár is kirohant a szobából a nagy ortályozásra, alsógatyában és mezítláb, mert délutáni sziesztáját töltötte már délelőttől kezdve. Görbe lábaival, és terjedelmes pocakjával, úgy nézett ki, mint egy terhes bálna.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

27

Látva a hajdani konyhájukat, hirtelen azt hitte, hogy valami más lakásban van. Pont a lábai előtt feküdt a snapszos üvege, amit még a nagyapjától örökölt, ripityára törve, a jó szilvában feküdt. Egyből idegösszeomlást kapott, artikulátlan hangon bőgött, mint egy vágóhídi bika. Hirtelen felkapta a felmosófát, és ütlegelni kezdte a kövön dulakodó két nőt. Még szerencse, hogy nem a balta volt a keze ügyében. Erre a két amazon felkecmergett, és agyba- főbe kezdték hirigelni a Kulcsárt. Rózsika a végén úgy tökön rúgta, hogy a hős áldozat, egy halk sikoly kíséretében kétrét görnyedve elterült. Ezt látva- és ismerve ezeket, úgy bepucoltam a lakásomba, mint egy gyorsvonat. Jól is tettem, mert a Volf éppen hazajött, megállt a csatatér előtt földbegyökerezett lábbal, úgy nézett a küszöbön heverő Kulcsárra, mint aki kísértetet lát. De nem volt ideje megszólalni, akkorát berámolt neki a Rózsika, hogy alig bírt futva menekülni. Ha lenne bőr a pofáján, adna egy húszast a Szent Antalnak.


NOVELLA AJÁNLÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

28

▌M. Kovács Melinda

TISZA KATA: AKIK NEM SÍRNAK RENDESEN (AJÁNLÓ) Tisza Kata akkoriban lett ismert és közkedvelt kortárs szerző, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd író leszek. Mivel korban nagyon közel állunk egymáshoz, csodáltam mindazért, amit ilyen fiatalon sikerült elérnie, és irigyeltem, hogy átélheti, ami után én csak vágyakozom. Jó pár kedvenc íróm akad, vannak, akikre felnézek, és sokak tehetségét csodálom, de példaképet soha nem állítottam magam elé. Tisza Katának a kétezres évek elején csaknem sikerült változtatnia ezen. Gyors egymásutánban tettem magamévá köteteit, s bár elfogulatlanságomat bizonyítja, hogy utolsó könyve, a Doktor Kleopátra már kevésbé tetszett, biztos voltam benne, hogy Kata minden könyvének ott a helye a polcomon. Csalódott voltam, amikor úgy döntött, kilép a kortárs irodalmi életből, s másutt, másban kiteljesedve kezd új fejezetet. Furcsa módon az utóbbi időben Tisza Kata gyakran az eszembe jutott. Időnként elméláztam: vajon mi lehet azzal a tehetséges, vagány csajjal, akinek a stílusa olyannyira lenyűgözött? Aztán mit ad isten, egyszer csak szembejött a neten a hír: Tisza Kata visszatér. Mindegy volt miről írt, egyértelmű volt, hogy bizalmat szavazok neki, és megveszem a könyvét. Ahogy a netet böngésztem, úgy tűnt, sokan olvassák és szeretik. Hogy Kata még mindig, vagy ismét, de ugyanolyan jó, mint azelőtt. A vélemények alapján mégsem volt teljesen világos, miről is szól ez a könyv. Hogy kik azok, akik nem sírnak rendesen. Adott volt viszont a lehetőség, hogy a végére járjak a rejtélynek. Óvatosan közeledtünk egymáshoz, kóstolgatni kezdtem, cseppenként adagolni. Reméltem, hogy miként mások lelkének, úgy az enyémnek is jót tesz majd. Pár oldal után félretettem, emésztgettem, ahol tetszett, aláhúztam néhány mondatot. A szöveg sűrű volt és nehéz, aggódni kezdtem, hogy megüli a gyomromat. Úgy az ötvenedik oldalnál elszomorodtam: úgy tűnt, csalódnom kell Katában. Nem sok hasznosat kaptam, az az érzésem támadt: ez a csaj csak


AJÁNLÓ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

29

zsonglőrködni próbál a szavakkal. Mert ugyan érdekes a stílus, megvillan a tehetség, de nem jár át eléggé a mondanivaló, vagy ha mélyre is mártózik bennem, nem marad lent, azonnal a felszínre kéredzkedik. Hosszútávon bizony nem lakat jól. Pedig kiéhezetten ültem asztalhoz, és biztosra vettem, hogy elégedetten távozom. Aztán a nyolcvanadik oldal körül kezdtem kényelmesebben érezni magam. Gyakrabban engedtem le a könyvet, de most már azért, hogy hosszabban élvezhessem ki az ízeit. Egyre több lett a fűszer, egyre kellemesebb a mondatok zamata. Egyre izgalmasabb és igazabb Kata mondandója. Már egész bekezdéseket húztam alá, majd teljes oldalak kaptak jelölést. A vége felé úgy tűnt, szinte mindenhová X kerül, mintegy jelzésképpen, hogy ezeket a részeket még okvetlenül olvassam végig párszor. Amikor elveszettnek érzem magam: nőként, emberként, a jövő hónapban, vagy majd az ötvenes éveim derekán. Mindent összevetve jólesően nyugtázhatom, hogy Kata még mindig izgalmas szerző. A stílusa egyéni és kiforrott, a tapasztalatai pedig csak erősítik a szöveget, fokozzák az élményt. Úgy ír nekünk, hogy kétségünk nem lehet, amit olvasunk, rólunk (is) szól. Történetei kesernyésen életszagúak, döbbenetesen valósághűek, vakmerően őszinték. Ennek ellenére azt gondolom, ez a könyv mégsem való mindenkinek. Tisza Kata írása azokban érik be igazán, akik felismerik magukat a betűk rájuk vetülő árnyéka mögött, és hajlandóak felvállalni gyengeségüket, tévedéseiket. Akik mernek sírni… úgy rendesen. Ehhez pedig szükség van bizonyos fokú érzelmi intelligenciára, és némi élettapasztalatra. Nekik sokat segíthet ez a könyv. Mindenki mást nagy eséllyel inkább csak elbizonytalanít.


REGÉNY RÉSZLET NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

30

▌M. Kovács Melinda

A KÉTELYEN TÚL /REGÉNY RÉSZLET 1-2./ 1. A szerző eladásában: https://www.youtube.com/watch?v=2pTSC2-tCis A metróra vártam, amikor egy barna hajú, fiatal férfi lépett oda hozzám. Magabiztosnak tűnt, kellemes volt a hangja; meleg, sötét szeme zavarba hozott. Idétlenül vigyorogtam rá, amikor beszélgetni próbált, és tőmondatokban válaszolgattam fogyni nem akaró kérdéseire. Tamásnak hívták, utolsóéves egyetemista volt a közgázon. Vidéki – mondta –, s talán pont emiatt, imádja a fővárosi nyüzsgést. Eleinte ritkán találkoztunk. Anya – miután egyedül maradt velem és a bátyámmal – a kelleténél jobban felügyelte az életünket. Ákos hamar lázadni kezdett, s mivel fiú volt, meg idősebb is nálam pár évvel, gyorsabban vált le. Engem - részben, mivel lány voltam - anyánk ezután még szigorúbban fogott. Minden este kikérdezett arról, hol jártam, kivel és mit csináltam aznap. Már gimnazista voltam, de legkésőbb tízre haza kellett érnem, még a hétvégéken is, anya pár perc késésért már hatalmas cirkuszt csapott. Éveken át hallgattam, mennyire megbízhatatlan és felelőtlen vagyok. Ha késtem, leültetett, elém tolta az aznapi újságot, és hangosan felolvastatta velem a bűnügyi rovatot. – Látod, mennyi szörnyűség történik a világban? – kérdezte magas, kellemetlen hangon. – Mikor érted meg végre, hogy csak érted teszem? Hogy féltésből vagyok minduntalan a sarkadban? Nehéz volt ezt kamaszként megérteni. Semmire sem vágytam jobban a szabadságnál. Magától értetődő módon másik városba készültem egyetemre, lehetőleg minél távolabb anyától. Szabadulni akartam itthonról. Kínlódva emésztette, és sokáig reménykedett, hogy meggondolom magam. Váratlanul ért lelkes reakciója, amikor kiderült, hogy udvarlóm akadt. Elmeséltem neki, hogy Tamás Pesten jár egyetemre, anyám arcát pedig elöntötte a diadalittas mosoly. Biztosra vette, hogy ha másért nem is, majd Tamás miatt a fővárosban maradok. De nekem egy férfi sosem bizonyult elég indoknak ahhoz, hogy megváltoztassam az elhatározásomat. Apám, ha másra nem, hát erre megtanított.


REGÉNY RÉSZLET NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

31

2. A szerző előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=eGcxPbg0kLc Tamás lediplomázott, és már nem költözött vissza a szüleihez. Budán kapott állást egy jó nevű cégnél. Élvezte a főnöke kitüntető figyelmét, hogy tehetségesnek tartja, és lát benne fantáziát. Én egy határ menti nagyvárosban jártam egyetemre, csak hétvégéken tudtunk találkozni, a hétköznapokon mindketten éltük a saját kis életünket. Élveztem az egyetemi élet nyújtotta szabadságot, a barátaim társaságát, a világmegváltó beszélgetéseket, bulikat, Tamás pedig minden erejét a karrierje építésének szentelte. Hétvégenként persze dúlt a szelem. Egyfolytában a jövőnkről álmodoztunk, eldöntöttük, hogy ha lediplomázom, összeköltözünk, és jöhetnek a gyerekek. Azokban az években még eszembe sem jutott kételkedni Tamásban. Biztos voltam benne, hogy halálosan szerelmes belém és csodálatos apa lesz. Ennek ellenére, amikor megkérte a kezem, elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha ő is elhagy; ha szülök neki pár gyereket, felépítjük az életünket, és egy nap mégis arra ébred, hogy ő ezt nem akarja többé? Ha minden magyarázat nélkül elmegy? Ákos azt mondta egyszer, hogy mindenkinek van indoka. Ok nélkül senki sem lép ki egy kapcsolatból, és hogy ez minden bizonnyal apával is így volt. De hasztalan faggattam anyánkat, nem adott kielégítő választ. Hagyta, hogy meggyűlöljem apát. Nem értette meg, hogy hiába védelmezi szavakkal, az nekem kevés. Tudni akartam az igazat, de akkoriban már senki mást nem kérdezhettem anyán kívül. Apa korán meghalt. Öt vagy hat évvel azután, hogy elköltözött, egy téli hajnalon elaludt a volánnál. A szerző személyes blogja: http://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/ A szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/mkovacsmelinda/?fref=ts.


INTERJÚ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

32

▌Interjúrészletek Szinay Balázzsal

KORTÁRS / VERS / MEGZENÉSÍTÉS Alább Szinay Balázs versmegzenésítés témakörben adott korábbi interjúi közül adunk közre néhány még ma is aktuális részletet. Beszélgetés Faragó Priszcillával, a Szerda Magazin szerkesztőjével – Honnan jött az ötlet, hogy megzenésíted az oldaladon felbukkant szerzők verseit? (Klasszikusokat már többen is elénekeltek, de a kortárs, főleg amatőr szinten ez elég ritka, egyedi vállalkozás.) – Mivel egy ideje egyébéként is egy versmegzenésítős duó, vagy csapat életre hívását terveztem, kézenfekvőnek tűnt a gondolat, miért ne lehetne ezzel kapcsolatban egy pályázatot kiírni, ami által hozzájárulhatunk a kortárs szerzők munkásságának népszerűsítéséhez. Szeretek egyedi, rendhagyó, hiánypótló dolgokat csinálni. A kortárs szerzők műveiben ugyanannyi lehetőség van, mint a klasszikusokéban, sőt még aktuálisabbak is lehetnek. A figyelmet pedig a teljesítményünkkel szeretném felhívni magunkra nem azáltal, hogy például Ady Endre, vagy Weöres Sándor neve szerepel a címekben. Persze, fogunk velük is foglalkozni. Nem hiszek az amatőr, illetve a profi megjelölésekben. Manapság amatőrnek azt hívják, aki nem iskolában tanulta a szakmát, amivel foglalkozik, hanem autodidakta módon. Holott szerintem ez sokkal nagyobb teljesítmény. Az úgynevezett amatőr szerzők a mélyvízzel kezdenek. Saját tudásra és tapasztalatokra alapozva vállalják azt, hogy közzéteszik a munkáikat, amire kaphatnak hideget, meleget. Ez mindenképp becsülendő, hozzátéve: sokszor láttam amatőr szerzőktől színvonalasabb, szórakoztatóbb irodalmi művet, előadást, mint tanult kollégáiktól. Az embereket nem lehet önkényesen kasztokba sorolni. Hozott tehetséggel születik mindenki. Hiába akar egy szakmát megtanulni az, akinek nincsen hozzá egy olyan, életből szerzett tapasztalat és tudásanyaga, plusz tehetsége, ami egy szakma mesterévé teszi őt, és fordítva. Nagyon sok minden tanulható, de az a többlet, amit az ember hoz magával, nem. – Mi a véleményed a kortárs irodalomról? Látsz-e benne valami egységességet? Sokan vannak azon a véleményen, hogy az irodalom „veszélyeztetett faj”, a modern társadalomban nincs rá igény, előbbutóbb el fog tűnni a mindennapokból. Tapasztalataid alapján van ebben ráció?


COMITATUS FOLYÓIRAT

INTERJÚ NOVELLA

VII. évf. 2. szám

33

– Egyre többen foglalkoznak irodalommal. Eltűnni biztos nem fog. Mindig bukkannak fel kivételes tehetségek, emlékezetes szerzői megnyilvánulások. Nekünk, akik ezt követik részben az is a dolgunk, az ilyesmit meglássuk és támogassuk. Ahogyan a társadalmi rendszerek, vallások, erkölcs és szokásrendszerek megszületnek, majd eltűnnek, ugyanígy a mindenkori kortárs művészet javarésze is. Legtöbbjükről nem is tudunk. Csak az maradhat meg az emlékezetben, ami olyan időtől független, abszolútnak mondható értéket tud képviselni és közvetíteni, ami az embert lényének alapjaiban érinti meg, bármikor is találkozik vele. Az irodalomnak is az élő szereplés és a nyilvánosság irányába kell tartania, ahhoz hogy a társadalmi igényekkel lépést tartson. Ez azonban alapvetően ellenkezik az irodalmár szerzői magatartásával. Az költő, az író elsősorban szerző, lelki attitűdjével ellenkezik, hogy művét elő is adja, az előadás az előadó feladata. Ugyanakkor, aki tartózkodik az élő szerepléstől, könnyen letűnhet a kortárs irodalom horizontjáról. Az irodalom feladatát tekintve Hamvas Bélával értek egyet, aki a Poeta sacer című esszéjében részletesen kifejtette a költő feladatát, ami nem más, mint az ősiség metafizikai tudásának, értékének őrzése és áthagyományozása az újabb generációkra. Ady Endre például még tökéletesen tisztában volt ezzel. De végidőket él az a kor, melyben már a költő sem foglalkozik ilyesmivel. A XX. század magyar költészete sok esetben a tárggyal még tudatosan foglalkozott. A XXI. század költői már csak ösztönösen érintik. A költészetben teret nyert, és egyre inkább teret nyer a múlandósághoz kapcsoló, átmenetiségből táplálkozó témaválasztás (politika, hétköznapok, saját érzések stb.). Éppen ez teszi ezt a fajta költészetet mulandóvá. – Mi alapján választod ki a megzenésítendő verseket? – A verseket nem én, illetve nem csak én választom ki. Ez csapatmunka. A szempontok között szerepel a téma aktualitása, a szöveg zeneisége, előadhatósága, és végső soron az, hogy megindít e valamit az emberben, megihletie zeneileg? – Mesélj egy kicsit a dolog technikai részéről! Hogyan álltok hozzá egy vers hangszereléséhez? Mik a munkafolyamatok? – A kiválasztásra alkalmas szövegekből kiválasztunk 8 olyan szerzeményt, mely egy összefüggő koncepciót alkothat úgy, hogy mégis különfélék legyenek a dalok. Szeretnénk, hogy a dalok egyenként is megállják a helyüket, de együtt is jól szólaljanak meg stílustól, műfajtól függetlenül. A kiválasztott szövegekkel javarészt én kezdek el zeneileg foglalkozni. Minden szövegre ráhangolódok, átszűröm magamon, és néhány olvasás után elkezdem rá játszani azt a gitártémát, amit a szöveg előhív belőlem. Sokszor ez hoz magával egy énektémát is. Ha egy dalnak megvan az alapszerkezete, megmutatom az énekesnek és közösen folytatjuk a munkát. Ő tovább színesíti az éneket és megbeszéljük a zenei részleteket. Ugyanakkor van olyan dal is, amihez a közös munka közben találtuk ki a zenét és az énektémát is. *** Beszélgetés Dézsi Fruzsinával, a Bájoló Magazin Szerkesztőjével – Hogyhogy nem már befutott, kortárs szerzők verseivel dolgoztok? – Egyrészt, szeretek árral szemben úszni, és lehetőleg olyan dolgokat csinálni, amit más nem, vagy csak kevesen. Nem kötnek le a szokványos, bevett formulák. Másrészről úgy gondolom támogatásra, népszerűsítésre elsősorban a kevéssé ismert szerzőknek van szüksége, hozzátéve, hogy az ő munkáik legalább annyi értéket hordoznak számomra, mint a szakma ismertebb képviselőié, sőt, sokszor elevenebb, kreatívabb alkotásokkal lehet találkozni ebben a szegmensben. A megzenésített szövegek alkotói közül egyébként pedig többen ismertek, pusztán vannak még olyanok, akiknek eddig nem kerültek a látókörükbe. Elég sok szerző képviseli ezt a szakmát. – Mennyire törekedtek változatosságra zenei stílus tekintetében? – Mint ahogy minden alkotó és alkotás egyedi, a zenei adaptációk elkészítésénél is ezt igyekszünk szem előtt tartani. Az alkotók iránti tisztelet már csak ebben is meg kell, hogy mutatkozzon. Az ilyen jellegű zeneművekben a megzenésítőnek valamilyen szinten vissza kell adnia a szerzőt, persze átszűrve magán a szöveget. Egyébként sem


INTERJÚ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

34

szeretnénk ismételni önmagunkat, ugyanolyan, vagy hasonló dolgokat csinálni. Nagy bennünk a kísérletező kedv, a zenei nyitottság. Alkotni úgy jó, ha abból mindig egy kicsit más lesz, és mindig előkerül valami új dolog. – Az eredeti szerző közreműködik a megzenésítésben? – Egészen röviden: nem. Ez egy ránk bízott feladat és részben ez adja a szépségét. Ráadásul annál nagyobb a meglepetés a szerző számára is, ha elkészül egy-egy dal. – Mi a célotok ezzel a kezdeményezéssel? Jól érezni magunkat, átadni a dalok üzenetét, örömet szerezni, úgy, hogy ezzel még a kortárs irodalom népszerűsítéséhez is hozzájárulunk. *** Beszélgetés az Irodalmi Bableves Magazin szerkesztőjével – Legalább 50 egyéni kötet, 20 antológia és egy hangoskönyv kiadásában vettél részt. Több vers- és prózapályázatot írtál ki, zsűritagi felkérést is elvállalsz. Eközben élő irodalmi műhely tevékenységét is irányítod. Hogyan kezdődött és miből táplálkozik a versek megzenésítésének ötlete? – Alapvetően rockzenei gyökerekből táplálkozom. Ettől a műfajtól, szerintem, sosem volt idegen a vers vagy a zenei koncepciók színházi előadása. Már gyermekként gondolkodtam ilyen jellegű produkciókon. Az első gitáromat 8 évesen kaptam, attól kezdve folyamatos volt az alkotás. Nagy hatással volt rám: a Queen, a Queensryche, a Nightwish, a Doors vagy éppen az Anathema. Ezeknél a zenekaroknál egyaránt fontos szerepet kap a zene, a színházias jelleg, valamint a többé-kevésbé szépirodalmi igényességgel megírt szöveg. Zenében gondolkodtam, ám párhuzamosan megjelent előttem a színpadkép, a vizuális megjeleníthetőség is. Dallamokat, saját versszövegekhez 16-17 éves koromban írtam először, ám a klasszikus és kortárs versek megzenésítésének kezdete csak a múlt év utolsó harmadára tehető. Korábban pályázatokat írtam ki, és a beküldött versszövegekből születtek az első rögzített dalok. – Mit szól a közönség a produkcióhoz? Van igény mostanság erre a műfajra? – Ez egy sikeresnek tekinthető tevékenység. A jó hangulatú dalokra mindig van igény. Vannak „slágerink” is, amiket élő előadásban mindig nagyon szereti a közönség. Talán így jobban szólnak a dalok, mint felvételről. Ilyen a következő két dal: Kardos M. Zsöte: Nélküled https://www.youtube.com/watch? Biró Erika: Seninek https://www.youtube.com/watch? – Mi születik előbb, a vers vagy a zene? Mi a legnehezebb a megzenésítésben? – Általában a vers van előbb és aztán a zene. De előfordult már olyan is, hogy a vershez egy meglévő zenei ötlet lett felhasználva. Ez azonban csak akkor működik, ha az szorosan illeszkedik a vers hangulatához. Erőltetni semmit sem szoktunk. „Komponáltunk” már teljesen szabálytalanul megírt versből dalt, ugyanakkor alapjában véve fontos, hogy a szövegnek legyen egy továbbgondolható hangulata vagy olyan ritmikája, amivel lehet foglalkozni. Minden szöveghez lehet zenét írni (előfordult már olyan is, hogy egy eseményen egy ott kapott szövegből, improvizatív jelleggel készítettünk zenét), a kérdés inkább az, hogy érdemes-e? Nagyon sok jó szöveget kapunk, találunk, nehéz választani, de vannak olyanok is, amikkel nem lehet, vagy nem szeretnénk foglalkozni.


NOVELLA INTERJÚ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

35

▌Interjú Lukács Izabellával “MINTHA AZ EMBER A SAJÁT TAGJAIRA KÖTÖTT LÁNCOK CSÖRGÉSÉNEK ZENÉJÉRE TÁNCOLNA” Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok otthon.

13 éves korom óta írok, 2010 óta közlöm írásaim a poet.hu felületén, 2011-ben publikáltam először, mint a Beri Róbert által szerkesztett Megbúvó csillagok 3., majd a 2014-es Versesszenciák antológia. 2013-tól a Pannon Írók Társasága Lenti Csoportja - Csordás János Kör, s a 2014-ben kiadott, Szemes Péter szerkesztésében megjelent Csönddel Cserepezve antológia szerzői gárdájának tagja vagyok. Közben és eztán közölt a Napút, a Pannon Tükör, a Szózat és több internetes portál. – tudósít magáról a szerző. A következőkben Lukács Izabellával Szinay Balázs beszélget: – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád? – Amióta olvasni tudok, rengeteg könyvet elfogyasztottam már. Faltam a verses- és novellásköteteket, 8 évesen Ady és Csáth Géza művei voltak a kezemben, míg más korombeliek maximum a Micimackót és a Kisherceget forgatták át néha. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb és nehezebb írásokkal találtam szemben magam, és megmagyarázhatatlan öröm volt - fiatalságom ellenére vagy épp amiatt - érteni őket. Emlékszem, felvételizni készültem a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, az alma materbe, amiről büszkén mondhatom, hogy az ország egyik legjobb iskolája, rengeteget tanultam ott a tananyagon kívül is életről, erkölcsről, és leginkább magamról. Remek tanáraim voltak mind gimnáziumban, mind általános iskolában. Utóbbi kapcsán elengedhetetlen megemlítenem Rétyi tanárnőt, minden felkészítéssel töltött órára kellett írnom egy novellát kötött témában. Egyik reggel ott álltam a tanári ajtajában, spirálfüzetet szorongattam és a „Megírtad a novellát?” kérdésre lányos zavaromban odavetettem, hogy „Nem tanárnő. Verseket írtam.” Végülis felvettek, Bajnóczy Zoltán tanárúr és Bertók tanárnő kezeibe kerültem. Nyűgnek éreztem


INTERJÚ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

36

mindig, hogy nekem nem lehetett írnom, nekem írnom kellett, mégis mindannyiukra hatalmas hálával és szeretettel gondolok. Nem volt egyszerű gyerekkorom, valamivel mindig fakardoztam magamban, és ha írtam, úgy éreztem, csatát nyertem. Így indult, és tart azóta is. A versek sokkal közelebb állnak hozzám a dallamosságuk és a dinamikájuk miatt. A kötött formákat ezért is szeretem jobban. Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna. Van benne valami végtelen kettősség, a rabság-szabadság kényes kétsége, olyasféle, mint egy tragikomédia. Így veszek le könyvet is a polcról. Ady, József Attila, Babits és Radnóti mindig az asztalon vannak. Mindegyikükből egy kicsit magaménak érzek, ha csak két sort talál is az ember lánya egy könyvben, amit annyira közel tud engedni magához, hogy szinte beléég, olyan intim viszony alakul ki a szerző és az olvasó között, hogy onnantól elválaszthatatlanok. Mindezek ellenére, ha tudnék sem szeretnék Ady vagy József Attila lenni. Nekem a költészet önterápia, önmarcangolás, önkifejezés. És ahogy Babits is mondja: „Csak én birok versemnek hőse lenni”, így utat nem, de irányt mindenképpen mutattak nekem. – Hogy látod, mi a költő feladata ma? – Ma a költő dolga „fogyaszthatónak” lenni ebben a fogyasztói társadalomban. És mivel egyre árnyaltabbak az igények, egyre több költőre van szükség. Az a legjobb, ha az egyre több költő egyre egyformább, mégis egyre különbözőbb. Mintha remek hangú énekeseket egy kórusba kényszerítenénk, mégis mindenki szólista akar lenni, és az olvasó a karmester. Nagyon szép lehetne, nagyon sok lehetőség van ebben. Van, aki magának ír, van, aki másnak. Én sosem tudtam vállalni és viselni azt a terhet, hogy megmondja bárki, hogy miről és milyen verset írjak. Mert úgy gondolom, hogy a költészet egyik alapvető feladata ez, hogy mindenkinek legyen és megtanulja használni a saját hangját. – Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged? – Követem a kortárs irodalmat, vannak kiemelkedően jó poétáink, már-már irigylésre méltó tehetségek, és örülök ennek. Annak nem, hogy rengeteg ilyen ember tűnik el a feledés homályában, mert ha nem vagy trendi, akkor semmi sem vagy. Klasszikusainknak sosem volt ennyi alkalma sem a megismerésre, sem a megismertetésre. A szlovén határon innen és túl, leginkább megyén belül lehetőség szerint részt veszek az ilyesfajta rendezvényeken. Fiatal vagyok, itt az egyik legfiatalabb, mégis mondhatom, hogy barátibbak már ezek az események, többek, mint irodalmi összejövetelek. Nekem nagyon fontos a múlt, abból vagyok. Nem tudok elszakadni tőle. Ragaszkodom a hazám, a nemzetem múltjához, a gyerekkoromhoz, minden tegnaphoz, aminek köze van hozzám és a mához. Imádom az otthonom, Zalát, és a Muravidéket. A verseim és én is mind ezekből épülünk fel. A gyerekkori emlékeim, az erdők, a vadak, a Kerka, még Lovászi olajipari szerepe is többet tanított, mint bármelyik tanárom, azóta tudom, hogy a legnagyobb értékek mindig a felszín alatt vannak. Ezek a képek, ha nem írnám le, rég kifakultak volna már. Ugyanígy az elmúlt szerelmeim arca. Ha nem írnék, az idő is csak kifolyna a kezeim közül, ami a legdrágább dolog, amit valakinek adhatok és valakitől kaphatok. A költészet nekem olyan, mint a festés. Részletekkel telve megfigyelni a vers tárgyát, majd valósághűen megörökíteni, hogy örökké olyan legyen, mint a múltban. – Tervezel-e saját kötetet? – Épp emiatt szeretnék kötetet is. Valami kézzelfoghatót a tegnapokból. Konkrét terveim vannak, egyedül és egymás mellett is jól működő szövegeket fognék össze, tematikailag nem tarkán, hanem palettaszerűen egymásba simulóan, hogy egy izgalmas, de harmonikus, hatalmas képet kapjak arról, amit Lukács Izának hívnak.


NOVELLA INTERJÚ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

37

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének? Úgy hiszem, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, tudnia kell olvasni is. Ha határozott elképzelése és ízlése van az olvasmányai iránt, ugyanez átvihető az írásaira is. A kritika pedig egy alkotó legjobb barátja és a legnagyobb ellenfele is. Tudnia kell kezelni és tudnia kell, hogy az, amit ír, mennyire erős. A gyenge vers is lehet jó vers a maga közegében, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan fiókok, amikben hadseregnyi vers van, viszont amíg ők nem masíroznak ki onnan, az alkotónak az önkritikáján kívül nem lesz lehetősége az erőtlenebb katonákat felfegyverezni, ergo kardokat elő és mindenki írjon, aki teheti.


NOVELLA VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

VIHÁNCOS VERSZENE PÁLYÁZAT - VÉGEREDMÉNY A pályázat értékelése, hivatalos eredmény-hirdetése az alábbi videóban tekinthető meg: https://www.facebook.com/vihancosduo/videos/1730038767020038/ Nyertes pályaművek: Hrabovszki Diána: Este Ellentmondás-szülte kesergő árnyék: játék-rontó, szépszemű lány épp hazatart, nagy a baj, mit akart volna, ha végigmondja a kitakart dialógusból az obszcén szavakat, hogyha kihagyjuk a lényeg lemarad, vagy lehazudjuk a csillagot, ami már hullani készült, ilyen ez, vele jár. Múlni igyekszik a rámnőtt akarat, maradok, hazamész, lepkét madarat görget a gyomrod, a torkodon megakad a szó, ami tagadható. Belesajgó szívvel száll fel az éjjeli buszra láb a pedálra, pedál letaposva, nem vár a sofőr, ő meg le nem ül, nem marad itt velem, inkább menekül. Tíz körmévél marja a karfát, zajokat lát és színt hall, tarkát álmodik éppen és én meg nézem, akár a filmeket értem egészen. Az aszpirin nem hat kamutünetekre, holnap is pontosan ide születek le, ugyanúgy jössz és ugyanúgy várlak, nulla beugró, nyitva a tárlat. (Addig meg minden a régi marad, mindenre volt és lesz mentség. Megértethetnéd végre magad, Én meg akár fel is nőhetnék.)

Jóna Dávid: koldus az éjben az álmom néha magához kéret, a száműzött remény érvei jók, az ösztönöknek szép elégtétel, a kikötőt felejtő búvárhajók mázsás hitének dől be a rítus, levét ereszti, ha szorít a prés, ujjbegy ha néha porba is rajzol, átmenet lesz, nem megérkezés koldus zsebében ott lesz a holnap, miközben gyötri a penészes múlt, virrasztott szemnek hideg a reggel, árnyékot látott, hát utánanyúlt megszokást féltő voltaképp ember törékenységét védi a csend, homokba ásott fejjel nem hallja a vétkező múltat mi jelent teremt kőpadlón koccan az üres pohár, tompa magány, ha alámerül, itt hagyott mondat ránt le a mélybe, s a kobalt-kék éjben ellenszegül a nyugalom csikkjét tapossa más is, parazsát veszti az élet megint, fekszik a földön a kidobott lélek, káromkodik egyet, s megint beint kidobott paplan, zacskó a zoknin, kartonra feküdt újra az est, rongyos felhők alatt a város, koldus a lélek, koldus a test Lukács Izabella: Ma Ma csupán röpke gondolat vagy, némán átszökve a függönyön. A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy, és én újra emlékedbe ütközöm. A párkányon ülsz, onnan nézel, rád mosolygok és felöltözöm.

38


VERS NOVELLA Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel, de kihűlt mostanra ócska ösztönöm. A férfiak gyakran túl kéjesen mondják, hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll, kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem, de azt akarom, hogy te sohase láss szebben!

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

Senki fia sétál egy kietlen parton, oszlopnak, ha téved, ennyit mond: - Ó, pardon! Senki fia vérzik, megvágták egy késsel, ő nevetve nézi és szalad: - Úgysem érsz el!

Akkor tekints, ha remeg a comb, és minket nyúz cafattá a feledés, s előtted bátran lehull fakó bőröm, összes foltom elkenődik és pöttyöm

Senki fia játszik... mivel(?) csak magával, sebeit nyalatja egy rongyos utcalánnyal.

szétgurul. Együtt keressük halkan aztán, hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc, és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán, ha elmúlt az egész élet, s vele a románc.

Senki fia alszik, álmában egy herceg, dobozba bezárva a halállal henceg.

Üres az ágyam. Velem a szoba rikoltva üvölt már át a füstön, hogy miként lehettem ilyen ostoba... Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom. Buta vagyok, hagytalak menni, és hiába futok már vakon. Ujjamra halva ég a cigaretta, és szemembe fagy csendben az esti könny. Neked adom, ó, mindenem ma! Szeretkezz velem, Édes Közöny!

Nagy János: Kócos vitéz Csillagot hizlal a távoli égbolt, angyalok ülnek a semmi falán, éjjel a szilvafa ága is kék volt, pillanat tűnik el végleg talán? Rám nevet, halkul az éj puha szárnya tapsol a csendben a szunnyadozás, álmait írja a régi kaszárnya, most hol van hát a bor,... szórakozás?

Mikus Vilmos: A senki fiáról

Lobban a lángja a sejtelmes fénynek, alszik a város, - az éjszaka kiált, rém alak surran a meghalt remények, vágyak nyomában, - ha jó éjt kívánt!

Senki fia sétál egy kietlen parton, oszlopnak, ha téved, ennyit mond: - Ó, pardon!

Csendes az éjjel, a fényt vigyázza gyermeki szívvel a kócos vitéz, múlik a fájdalom, csillapul láza: édesen alszik el, bár ha kinéz…

Senki fia játszik egy halott kutyával, csontot is vet neki és nevetgél magában.

Dobban a szív szava, számol az óra, felleget kerget egy vándormadár, virrad a hajnal, ma végső szóra - tűnik a francba a csúfos halál!

Senki fia éhes, szel egyet magából, a kutyát is kinálja, de az nem eszik a "tálból". Senki fia alszik, álmában egy herceg, csoda-palotákkal, meg kincsekkel henceg.

Pánti Mária: Álomcsere program Felfogtam, hogy ebből se jár. Nem ezért volt, nem ez a nyár. Sem a másik. Ez se, az se Fakéreggé fázott lepke csak a tegnap. Csak az múlna el.

39


NOVELLA VERS Csak a ma! Csak az sem felel. Fülel inkább holnapokra Mindig másra, nem egymásra. Az álmok nőnek nagy rakásra; Válogassam színek szerint, kimossa a gép reggelig (?) Teregetem, hajtogatom. Halogatom. Elpakolom. Előveszem, méret szerint rendezgetem. Túl nagy álmok hálóingnek, Túl színesek konténernek. Túl szűkeket nyújtogatom, ha elég nagy lesz, neked adom. Elcseréljük. Viszont látjuk. A viszont látás néha átok! Tudod? Tudtam! S csak azért is odaadtam. Szöllősi Bernadett: Műveletek A szív macska-egér játékot űz: van, hogy teljesen kivon magából. Ilyenkor marad utánad az űr és nem kér semmim a világ zajából. Néha meg belőled magához ad mindentazt is, amit inkább megtartanod kéne. De akkor nem lenne miért szidnunk az Istent és nem kopna a szemünknek se fénye. Kivon minket mindig, aztán összead. ruhák – évek, mind csak halmazok. Rajtunk kívül-belül minden összehat… Ebbe bele még hányszor halhatunk? Tamaskovics Róbert: Sátramba csillagnak Dobogásod halk, éhes félelem. Szemed nem talál, arcod kémlelem. Menekült idő, neki a világnak, sötét nyomodban kopók zihálnak. Bekerít az éj. Simuló átok utól ne érjen, érted kiáltok: Állj meg! Karomba foglak, mint elvadult rókák tekintetét. Sátramba költözz be bátran! Csillagnak magánya hajol feléd. Kit a hajnal vár, kit a tétlen szó. Könnyed átölel, félni volna jó. Néma éveink táncba rejtsük el,

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

fussanak velünk, ha menekülni kell. Fáradt gondolat fekhelyét veti, álma ráhajol, s odasúg neki: Állj meg! Karomba foglak, mint elvadult rókák tekintetét. Sátramba költözz be bátran! Csillagnak magánya hajol feléd. Állj meg! Karomba foglak, mint elvadult rókák tekintetét. Sátramba költözz be bátran! Csillagnak magánya hajol feléd. *** Akiket a mezőnyből kiemelnénk: Mezei Marianna: hová a lelkek... hová a lelkek vissza-visszatérnek s néma sóhajok az égig felérnek hol megtöri a csend szíved ritmusát s önmagaddal vívsz késő-lázas tusát honnan gondolatban hosszú útra kélsz s enyhet sebeidre Istentől remélsz hol titkodat megőrzi a kies táj s nem tudod elengedni mert nagyon fáj oda a lelkek vissza-visszatérnek nyugtalanul bolyongnak de nem kérnek hol bánatod örök magányba zár s gyertyaláng lobban, ha a szél arra jár és ha visszanézel nyomuk nem leled hiába érzed hogy ott vannak veled. hová az emberek gyakran betérnek s örökös búval, fájdalommal élnek hol szomorú szívek vigaszt remélnek oda a lelkek mindig visszatérnek. Albert Zsolt: Papírmadár Aludj mellettem s halkuljon az est lapozzon az emlék hamvadjon ma el, lélegezz mélyen sodorjon álom napból szőtt lepedőráncok ringassanak el. Az ajtó előtt tedd le pakkod, a fáradt tegnapot száz lakattal kulcsra zárva

40


VERS NOVELLA a választ talán, vagy biztos megkapod.. ha mellettem alszol s gyengéden tova lököd álmom láng tengerén ringó ladikom. Légy ott, hol véget ér, elszakad s izzik kettőnk között parázslik a mindenség. Lépj értelmem peremén gondolataim habján szivárvány buborék, legyél lapjaimba zárva papírmadár tintakék, együtt evezünk könnyes szemeid háborgó tengerén. Szuhay-Havas Marianna: Azt mondtad addig itt ülsz, amíg elolvadnak a tükrök, átfolyik rajtuk a valóság, az a másik, így nem lesznek közöttünk többé apró trükkök, a kimondhatatlan finoman szembemászik, kikerülve a láthatatlanná lett foltokat, tér és idő szeretkezéséből felszületünk, egy magasabb régióban leszünk boldogak… hiába, nem történt semmi, tovább figyelünk, mozdulatainkban nyöszörög egy ígéret, a tiéd, elfelejtetted vagy már emlékszel, addig itt ülsz amíg elolvadnak a tükrök… és így maradtak közöttük az apró trükkök Böröczki Mihály: Hintaló Néha röpülni volna jó, suhogva, mint a hintaló, mikor a sárga hold kerek, és örül, mint egy kisgyerek. Néha álmodni volna jó, kilesni, honnan jön a szó, cirógatni a sós szelet, dúdolni, mint a tengerek. S csak vergődök a semmiben, a tejút hossza-széliben, ahol sohase látható,

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

hogyan is leng a végtelen az Isten útvesztőiben, suhogva, mint a hintaló. B. Tóth Klára: Pillérek íze Hová tűnt a sok hajdani ereklye, a méter-széles fafogú gereblye, amivel apu vízből kikotorta fél pár szandálom, és hol az a torta, mit fiam készített húgának este meglepetésként, szakkönyvből kilesve, melyik lehet a legmodernebb design, túl az építészet-vizsga optikán, az ízekből rakott piskóta-pillér. Hová lett a hús, mikor Miklós vízért ment, hogy szomját oltsa, s elfelejtette, a tarját hűlni a kútba engedte – hová lett a vödör, hová lett Miklós, s hol van Alaine, aki nemrég még itt volt, kortyoltuk a kávét, tornácon ülve s vizsgáltuk a térképet elmerülve, merre visz útjuk; s hol a svájci rokon, Jacques, kinek pincéjében Napoleonsisakot találtunk, s kamra hűvösén felbukkant a régi kalapgyűjtemény, hogy nevettünk, mikor fejére tette a mexikói sombrerót, s pengetve húrjait, elharsogott egy rancherát, zsáknyi tüdejéből forró ének szállt szíve hölgyének, hogy elcsuklott hangja, de már fején kínai sáskalapja, majd tizennégyes bőr pilótasapkát húzott – favázas repülő divatját –, s mikor davaj csaszit kiáltva toppant elénk, tányérsapkás feje megroggyant testére billent – a szíve vitte el, nyugtatott az orvos, úgy megtelt örömmel, nem fért több bele. – Hová tűnt a villám, mi léket vert a tükröző pupillán, hol kiáramlott szeméből az élet. Visszavonhatatlan ízű ítélet. Biró Erika: Nyomokban embert Hol van a lelked? Régi, kopott? Nincs többé álmod, másét lopod. Miért is hittem? Falánk a hit. Falja a gőgöm szilánkjait.

41


VERS NOVELLA Mosom kezem! Naiv kis áldás, lyuk a zseben. Nekem te túl jó? Gőgöm nyakán marad a csalfa, csinált magány. Legyél te innen elérhető, hangod, ha untat, cserélhető. Érts meg, ha embert bennem találsz. Nyomokban mogyorót, allergiám! Balázs Csilla Kinga: VégSzó Gömböcként dagad az erős, s a gyenge legalul kezét csak ritkán tördeli, míg vétkezni tanul. Vakok lesik világtalan próféták ajkait s telt hassal pörgetik avas jóslatok lapjait. Paloták súlyos tornya áll futó homok helyén. A kő a kövön nem maradtmegbillent tengelyén a Föld és bomlottan forog: levendulalevél, ernyedt madár, tavasz az ősz, zizegő nyár a tél. Éjjel a Nap, Nappal a Hold suttogva omm-ozik s a hiénákkal új koncon, új tájon osztozik. Halott halat öklendenek a néma tengerek, az ember sáska, tarajos vetésen szédeleg. A rablótól tolvaj oroz, fogat fogra cserél, a holló szemre áhitoz, here herét herél. Új Edwárd királyok előtt Ötszáz dilis dalol.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

Túl hosszú már a dáridó, a szolganép pakol. „Jézus él, mint az oxigén!”, zengi egy víg torok. Mámoros a Halleluja: „Megtértem, jól vagyok!” Holt kőbe zárva könnyező Madonna s gyermeke; hűlt helyüket hívők helyett az eső mossa le. A pápa fentről prédikál, hallgatják legalul és sírásra görbül a száj míg átkozni tanul. Elönt a szer-etet, de kár, hogy nincs hozzá kanál. Öregisten tenyerében az élet fényfonál. Egy koszos utcán csap le rád, a lélegzet kihagy – falfirka csak az üzenet: a megmentő TE vagy. Bak Rita: Eltűntek a szörnyek Eltűntek a szörnyek Végre A szomszéd hajléktalan az erdőben Vidáman köszönt hajnalban Próbál pozitív lenni Mint mindenki úgy általában és mindig Hiába hasad a faág Mindennek szépnek kell lennie Ezt kívánja tőlünk a rend A csúnya is csodálatos, tudod Tudnod kell Különben áldozat leszel Hűseges lúzer Láss reálisan, ne álmodozz Mert a helyes valóságérzékelés Nagyon fontos, sőt Hiszen A szörnyeket már a szigetre szállították Lúzer vagy, ha azt hiszed, A bolt előtt ülnek A mi kis jólétünket Nem fenyegetik Már eltűntek A szörnyek

42


VERS NOVELLA

Kőszeghy Miklós verse

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

43

Csák Gyöngyi versei Játékainkból

Ház-tükör Szomjas lesz a ház, hogy ha nem öntözöd meg, a lelke kútján szegény összerezzen, megfakul a tükör és a hideg parkett, árnyéka érik a csendnek minden teremben. Ezt a csendet érzi majd ledér, puha talpad, érzed mély lüktetését harisnyádon át, s benned éled – figyeld majd - az ablak, szemében ott ragyogsz, mint saját galériád.

Antal Anikó verse Törés Az ég összeért a földdel egymásba folytak éjjelek és nappalok nem volt idő nem volt körforgás nem fonódott többé vállaim köré karod csak szürke csövek érintették kezem mikor hűvös homlokod simítottam sötét hajszálaid ujjaim közt aludtak hófehér párnán egy-egy könnycsepp megtört steril monotonság a várakozás Démoklész kardja volt felettünk az idő gépmetronómmal mért ólom szívverés mű reflex mű lélegzés mű melegség a mellkasod körül kékre fagyott koszorút festett az összeomlott vérkeringés elveszett benned a Nap és lassan utána halt a Hold meg a csillagok.

Egyik végén kezdted én a másikon, építése közben a homokalagútban kezünk mégsem találkozott. Nyári rémálmokból Különös tenyészet burjánzik körülöttem ontva a rothadás-szagot, menekülési ösztönöm hajszol a kikötőbe, egyetlen sanszom a túlélésre, hát hogyne vehetném zokon; nélkülem úszik tovább a bárka visszalöknek mindig hiába kapaszkodom…

Lukács Izabella versei Parttalan tenger Nem lettél üzenet abban a Palackban, magamban most mégis messze eresztlek. Hagyom, hogy húzzon hűs hálám a habban fonálként fogjon fájón, szakadatlan. Mellemen heves, halk hullám ölelt át, hol por s parttalan a tenger. Szeretlek a múló moraj megvet most magától és partot érsz majd te is - tőlem távol. Szavam sem szólt soha szememnél szebben, csókom csak a búcsú - csillanva cseppen. Ma Ma csupán röpke gondolat vagy, némán átszökve a függönyön. A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy, és én újra emlékedbe ütközöm. A párkányon ülsz, onnan nézel, rád mosolygok és felöltözöm.


VERS NOVELLA Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel, de kihűlt mostanra ócska ösztönöm. A férfiak gyakran túl kéjesen mondják, hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll, kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem, de azt akarom, hogy te sohase láss szebben! Akkor tekints, ha remeg a comb, és minket nyúz cafattá a feledés, s előtted bátran lehull fakó bőröm, összes foltom elkenődik és pöttyöm szétgurul. Együtt keressük halkan aztán, hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc, és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán, ha elmúlt az egész élet, s vele a románc. Üres az ágyam. Velem a szoba rikoltva üvölt már át a füstön, hogy miként lehettem ilyen ostoba... Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom. Buta vagyok, hagytalak menni, és hiába futok már vakon.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 2. szám

Holnap papírfecnik fognak a szemem körül lebegni, kizavarnak az udvarra: én pedig úgy hallgatok rájuk, mint rád, ha rám parancsolsz, hogy szeresselek végre.

Báró Mónika versei Elengedés Pihenő. Éber álomba ringató sötét ölek. Levetnek inget, ruhát, övet... Csak a bőr marad. Álarcok nélküli pillanat. Látom magam, látod magad... Egy. Ugyanaz a hegy és végtelen az út. Ugyanaz a víz és millió a kút... Meztelen élet. Levetkőztet most minden lépted. Ott marad tested nyoma, félszed... Összetört részekből gyúrsz egészet egy pillanat alatt. Újra egyesül, mi el sem szakadt... Hiába keresel kutat-hegyet, kutatóutadon magad leled. Isten

Ujjamra halva ég a cigaretta, és szemembe fagy csendben az esti könny. Neked adom, ó, mindenem ma! Szeretkezz velem, Édes Közöny!

Séta a jégen, téli esőben… Elveszetten vagy keresőben… Köd van még a fák alatt… Ezüst ágak, néma szavak… Sötét bölcsőből fény fakad… Emelkedni készül a nap…

Karkó Ádám verse

Fürkészem magam – fürkészed magad…

Papírfecnik Papírfecnik szenderegtek az asztalomon, az ósdi mélyhűtőn, amit a lakásban találtam: féltucatnyi zsebkendő gyűrődött össze rajta – éjszaka, valamikor az ajkamba haraptam. Reggel vérfoltos papírfecnik lézengtek az ágyam mellett – a korhű, fiatalos szobában, amit a család biztosított, hogy éljek – pedig álmodni sem mertem az életről.

44

Szemtől-szemben: Sejtem sejted – sejted sejtem… Csendem benned – csended bennem… Okom vagy – okod vagyok… Vágy alakom – vágy alakod… Neked adom – nekem adod… Magom magad – magam magod… Én is te – te is én… Is te… Is én… Is… … .


NOVELLA VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

Kosztolányi Mária verse hétszáznyolcezer ötszáznégy ( emlék a gyárból ) a szövőnők megsüketültek mondta anyám aki a gyárban dolgozott hol asszonyok voltak a gépek és a gépek vasasszonyok szakmányban edzett küllőkön jártak hajnalsötétben zsúfolt buszon dacos műszakok keservét ették s ha lejárt akkor is dolgoztak tovább hogy Sztahanov hóbortos eszméjén szálljanak fel a mennybe végül is anyám felírni járt oda naponta kétszer csak nem vette észre a zajtól fülében sebessé váltak a szavak és letörtek széleik most nem tudom sír vagy emléket idéz és nevet de számokat sorol a csendben lehet ha boldog mégis hallja magát felírom neki ide az utolsó gépállásokat

VII. évf. 2. szám

45


COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

A Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www.comitatusfolyoirat.blogspot.com) 2017 szeptemberétől ismét folyamatosan frissülő webes felülettel, havi rendszerességgel megjelenő lapszámokkal jelentkezik, melyekből 3 havonta nyomtatott periodika készül. A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését! Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre lehet küldeni. Versekből összesen 8 szerzőtől szerepeltetünk egy vagy két verset egy lapszámban (lehet, hogy ezt a limitet később bővíteni fogjuk). Egy-egy beküldés akkor kerül közlésre, ha azt legalább két szerkesztő megszavazta a versrovat három szerkesztője közül (Kardos M. Zsöte, Aranyi László, Varga Tibor). Prózákból egy szerzőtől műfajtól függően is általában egy vagy kettő – ha rövidebbek a szövegek, maximum három – prózát szerepeltetünk egy lapszámban.

47


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.