TROTH ÉS DESZPEL
A
A kő
Péter
nem sokáig aludt, ennek ellenére teljesen kipihenten ébredt. – Indulnunk kellene, Deszpel! – ugrott ki a nőstény sárkány meleg szárnya alól. – Megígérted! Deszpel felnézett a felhőkön átragyogó csillagokra. Látszott rajta, hogy nagy kedve nincs az induláshoz, de megadóan szusszantott egy hangosat, a vízimadarak nagy felháborodására. – Igen, ha sietünk, még elérünk az első pihenőhelyünkre! A két sárkány a maga módján, szavak nélkül megbeszélte a tennivalókat egymással. Péter pakolt, és nyergelt. Rövid időn belül fenn szárnyaltak a felhők felett, és virradat előtt megérkeztek a tavak szomszédságában megbúvó erdei szakadékhoz. Nyugtalanok voltak mindketten, a szakadék nem volt valami biztonságos menedék. Jóformán alig pihentek, felváltva őrködtek, alig várták, hogy beesteledjen, hogy végre maguk mögött hagyhassák ezt a helyet. Amint eljött az idő, felszálltak újra. Péter már otthonosan ült a sárkánynyeregben. Szerette, ahogy a
• 45
TROTH ÉS DESZPEL szél fújja az arcát, nézte az alatta tovasuhanó tájat és meglepetésére, nem is nagyon várta, hogy hazaérjenek. A második pihenőnél már kényelmesen befészkelték magukat a barlangba. Péter a feje alá tette a nyakába akasztott vízhatlan tokot, és elalvás előtt azon morfondírozott, hogy miként lehet az, hogy pont vele történt mindez, miért pont ő találta meg Deszpelt, és hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán megtalálta? Egyszerre csak úgy érezte, hogy álmodik – egy várat látott maga előtt. Próbált felébredni, ekkor eltűnt a vár, és felsejlettek a barlang körvonalai, mellette a nyugodtan szuszogó Deszpel. Nagyon különos érzés volt. Ha fókuszált, eltűnt, ha ellazult, megjelent. – Furcsa álom – gondolta. A vár egyre pontosabban rajzolódott ki előtte. Tisztán kivehető volt zömök ötszögű tornya, mellette egy másik, karcsúbb torony magaslott. Beláthatóak voltak a környező, erdő borította dombok. Távolabb felsejlettek egy másik vár körvonalai is. A kép lassan közelített az elsőhöz, aztán mintha metszetet látna: feltűnt egy földalatti alagút, amely összekötötte a két várat. A kép fordult, közelített, és nagy meglepetésére a túlsó vár fölött három alakzatot látott keringeni: három sárkányt, de nem olyanok voltak, mint Deszpel és Grizelda, hanem jóval kisebbek, vékonyabbak, sötét színűek és valahogy áttetszőek. Sziluettjük mögött, mint fekete füstfelhő mögött, látszott a táj. A sárkányok eltűntek a túlsó vár tornyai között. Az innenső vár ormáról pedig hirtelen felszállt egy földsárkány, a hátán sárkánylovassal, majd szédületes gyorsasággal
• 46
TROTH ÉS DESZPEL távolodott. Úgy tűnt, menekül. Az erdő magasságában, lehetőleg az ösvények, fák takarásában repült. A kép újra közelített. Az úton lovascsapat vágtatott a várhoz, berontott a kapuján. Az udvaron ádáz harc bontakozott ki a várbéliek és a támadók között, a védők sokkal kevesebben voltak, de látszott, hogy nem adják olcsón az életüket. Az udvaron egy kútszerű nyílás tátongott, és alatta, nagyon mélyen a föld alatt, boltíves terem. A beszűrődő fény a földalatti terem alján levő medenceszerű kis mélyedésre világított. A nyíláson lenézve, víz csillant benne. A medence mögött, a boltív védelmében, különös, nem egészen egy méter magas kőoszlop állott. A kép közelített. A kőoszlopon faragások: stilizált kígyófej, és alatta kettétört kenyér vagy talán nyitott könyv rajza látszott. Az oszlop hátsó felén egy mélyedés húzódott, mely mintha rejtekhelye volna valaminek, de most üres volt. A boltív zárókövén, a kőoszlop fölött, vörös kereszt. Fenntebb, a termek magasságában vad harc dúlt. A védők közül néhányan menekülni próbáltak az alagúton a másik vár irányába, de ellenséges csapatok indultak szembe velük az alagút túlsó oldaláról. Végül beszorították a védőket a vár karcsú kápolnatornyába: a támadók egyenként, kegyetlenül gyilkolták le őket. Kiomló vérük vörösre festette a falakat, az oltárt. A legidősebb fehér köpenyes védőt ölték meg utóljára, hosszú, láthatóan sikertelen faggatózás után. Dühösen dúlták fel utána az egész várat, úgy tűnt, keresnek valamit, aztán ellovagoltak.
• 47
TROTH ÉS DESZPEL Eddig tartott az álomszerű történet. Csak képek, hangok nélkül. Nagyon különös volt. Ha Péter jobban meg szeretett volna nézni egy-egy részletet, a kép közelített, fókuszált. A legidősebb vitéz arcvonásai mélyen beleolvadtak emlékezetébe. Sokáig feküdt mozdulatlanul, látomásán töprengve. Álom lehetett? Ahhoz túl különös volt. Mikor Deszpel felébredt, az első dolga az volt, hogy elmesélje neki. – A kő, az mondta el a történetet. Kérdeztél valamit a tőle, mielőtt mesélni kezdett? – Én? Nem is tudtam, hogy erre képes! Azaz... éppen azon töprengtem, hogy miért pont velem történik mindez. – A kő megadta a választ. Léka várának történetét láttad. A várat a templomos lovagok lakták. Királyi parancs érkezett a lovagok meggyilkolására. – Miért tett volna ilyent velük a király? – Mindenhol a világon, pápai rendeletre, ugyanazon a napon a templomosokat egyszerre váratlanul megtámadták, és legtöbb vezetőjüket meggyilkolták. Léka várának elfoglalása pár évvel később történt. – És a másik vár? Ahova az alagút vezetett? Láttam fölötte három furcsa sárkányt... – Az Borostyánkő vára volt. Valóban alagút kötötte össze a két szövetséges várat, de ott elárultak minket, mint ahogy a legtöbb esetben történik, amikor a fekete sárkányok valahol megjelennek. Árulás, intrika, kapzsiság, kegyetlenség, vérontás... – Deszpel fájdalmasan lehunyta a szemét.
• 48
TROTH ÉS DESZPEL – És a másik sárkány, a lovassal? Mit értesz azalatt,
hogy „minket”? – Ó, azt is láttad? Akkor nagy titok tudomására jutottál, fiú. Az a sárkány a lovasával kimentett a várból valami igazán fontosat, olyannyira fontosat, hogy az életét kockáztatta érte – Mi volt az, amit kimentettek? – Addig vagy biztonságban, míg nem tudsz erről semmit – zárta le a témát Deszpel. Péter minden további kérdezősködésére a válasz konok csend volt. Készülődni kezdtek: az utolsó útszkasz megtétele még hátra volt, és ez volt a legnehezebb szakasz. Szerencséjükre vihar tört ki, és zökkenőmentesen átjutottak a határokon. Félelmetes látvány volt abból a magasságból a vihar: a villámok körülöttük csapkodtak, a szél zúgva cibálta Deszpel szárnyát. Csuromvizesen, minden erejét megfeszítve, alacsonyan, a szurdokok, szélvédettebb folyóvölgyek takarásában repült. Reszketve érkeztek meg Deszpel barlangjához. Már reggel volt. – Itthon vagyunk – nézett körül Deszpel. – Este visszaindulok. Most el kell búcsúznunk – Grizeldával fogsz lakni? Itt sokkal kényelmesebb lenne mindkettőtöknek... Péter most értette meg, hogy valószínűleg sohasem fogja látni többé a sárkányt. Hazaérkezésük így örömmel vegyes fájdalommal töltötte el. – Nem fogunk a szigeten élni. Tudok egy jó helyet, odaköltözünk.
• 49
TROTH ÉS DESZPEL Péter ekkor megölelte a sárkányt, akarva-akaratlan könnyek szöktek a szemébe. Deszpel megértette. Mindketten tudták, hogy rövid közös kalandjuk során kettejük között is különleges kapcsolat alakult ki. – Ne búsulj! Válladon a sárkányköpés. Mindig érezni fogom, hol vagy, sőt, azt is, ha életveszély fenyeget. Vigyázz a kőre. Ne mutasd meg senkinek, mert bajt hozhat rád, ha másvalaki is tud róla. – Miféle bajt? – Akármilyen – tért ki a válasz elől Deszpel. – És most menj. Péter lehajtott fejjel ballagott az ösvényen hazafelé.
• 50