Karakter Magazin 2023/1

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

2023. MÁJUS PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM

04 A Lélek által feltárt titok Somogyi Péter főjegyző pünkösdi gondolatai

06 Megváltozott életek Három felnőtt konfirmandus története

09 Tradicionális keretek, evangéliumi lelkület Barthos Gergelynél jártunk Hévízgyörkön

13 Nemzedékek közösségben Kispest-Rózsatér szerepe a lelkészi elhívásban, 1. rész

17 Rózsatér nem csak a múltja Kispest-Rózsatér szerepe a lelkészi elhívásban, 2. rész

20 Hittel, hűséggel, humorral Szabó Gábor nyugalmazott esperessel beszélgettünk

24 Dunamelléken történt Elhívás, emlékezet, közösség

33 Első helyen Visszaemlékezésem a károlis évekre

35 Életadó találkozás

Katechetikai Támogató Szolgálat indult Dunamelléken

37 Szolgálat a szolgálók mögött Így segít a Missziói Támogató Szolgálat Dunamelléken 41 Bizonyítási vágyból bizonyosság Kelemen Jánossal beszélgettünk 44 A

47 Hit & beat Illés Lajosra fia, Illés Dávid emlékezik

49 Az olvasó az első Újranyitás után a Ráday Könyvtárban

53 Olvastuk – ajánljuk Új könyvek a kínálatban

56 Anyanyelve: a Szentírás Visky Andrással beszélgettünk

60 Társ az életben és a szolgálatban Morváné Cserna Anett a lelkészfeleség szerepéről

63 Nem tudtam, mit vállalok Interjú egy lelkésznő férjével

66 Szeretetteljes légkör matekórán A Fazekas Gimnázium tanárával beszélgettünk

68 Osztálykirándulásaink Mire jók a határon belüli és kívüli utak?

71 Bizonyítvány – mit bizonyít? A tanév végi értékelés hátulütői

73 A kamaszkor gyötrelme és áldása Miért jó, ha feszegetik a határokat?

76 Útmutató csillagok Egy nyári tábor, ami másként alakult

77 Egy apa imája A kamaszkor másik oldalán

79 Mi kerül az ünnepi asztalra? Göngyölt csirkecomb szívvel-lélekkel töltve

Vajon miért építi Isten ilyen hosszú ideig az Ő országát?

Vannak, akik szerint az emberiség történelme felfelé ível. A mai emberi teljesítmény meghaladja mindazt, ami korábban volt, gyorsaságban is. Pedig nem biztos, hogy ma fel tudnánk építeni azokat a katedrálisokat, amelyeket a középkori kőművesek és kőfaragók felépítettek. Amit nyertünk a réven, elveszítettük a vámon – tudásban, értékrendben, Istenhez, a közösséghez és a teremtéshez való viszonyunkban.

Valami mégis egyre inkább épül ezen a világon. Isten építi az egyházát, méghozzá élő kövekből – belőlünk. Krisztus mindenütt ott van, ahol a követői ott vannak, és Krisztust mindenhol felismerik, ahol a tanítványai szeretik egymást.

Mindez azért lehetséges, mert Isten a maga Lelkéből adott nekünk. Úgy épít fel egy testté, egy házzá, hogy egészen odaadta magát értünk, és a bensőnket is átjárja az erő, a szeretet és a józanság Lelke.

Idei pünkösdi lapszámunk arról tudósít, mit végez ma Isten bennünk és rajtunk keresztül. Hogyan válhatnak emberek valóban lelkek pásztoraivá, miként újulnak meg szolgálataink, hogyan lehet egy-egy nagy krízis után újrakezdeni, Isten helyreállító és megőrző munkájában részt venni. Mivel támogathatjuk egymást a házasságban vagy egy-egy szolgálati területen, és mit jelent életadó módon viszonyulni a tanítványainkhoz, a gyermekeinkhez. Olykor több a kérdésünk, mint a válaszunk, néha pedig máshogy nem, csak az imádság beszédmódján tudunk megszólalni. Életünk történetét Isten történetének részeként felfogni.

Isten fő műve maga az ember, az emberi történelem pedig egy szerelmi történet lenyomata: szeretné a szívünket visszahódítani, ha az évezredekbe telik is. Hiszen nincs szeretet a szabad választás lehetősége nélkül – és Ő igaz szeretetünkre vágyik.

Vajon miért vár Isten ilyen sokáig?

Vajon kire vár?

Jakus Ágnes főszerkesztő

Felelős kiadó

Balog Zoltán

Dunamelléki Református

Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók

Jakus Ágnes

jakus.agnes@raday28.hu

Barna Bálint

barna.balint@raday28.hu

Szerkesztőségvezető

Füle Tamás

fule.tamas@raday28.hu

Dunamelléki Kommunikációs és Sajtószolgálat

1092 Budapest, Ráday u. 28. sajto@raday28.hu

www.parokia.hu

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

Mi

a

A LÉLEK ÁLTAL FELTÁRT TITOK

„A Szentlélek munkája Krisztus titkának feltárása, megismertetése.” Somogyi Péter budapest-fasori lelkipásztor, dunamelléki főjegyző pünkösdi gondolatai.

Mi a titkod?

Amikor valaki valami vonzót, követésre méltót, megragadó dolgot lát és tapasztal a másik embernél, felteszi magában vagy éppen nyíltan ezt a kérdést. Keresztyén emberként olyannak vagyunk részesei, aminek egyértelműen és nyilvánvalóan meg kell jelennie, fel kell ragyognia az életünkben.

Az Úr Jézus Krisztus hegyi beszédben elmondott tanítása szerint a mi világosságunk:

rejthető el…, hogy világítson mindenkinek… Úgy ragyogjon…, hogy lássák…”

(Máté evangéliuma 5. rész, 14-16. versek)

Hegyen épített város, Isten csodálatos műve az Isten népe, az anyaszentegyház, amely világító emberekből áll, világosságot nyert emberekből, akik úgy is élnek, hogy az meglátszik rajtuk. Tapasztalható általuk, cselekedeteikben az, aminek részesei.

Pál apostol arról ír, hogy örököstársak, egymáshoz tartozók, egy test részesei, ígéretek birtokosai vagyunk. A titkok titka az Úr Jézus Krisztus, akiben mindez megvalósult valóság. „Krisztus Jézusért az evangélium által”, mi, akik idegenek, istentelenek, ellenségek voltunk, részesültünk abban, amit Isten népe, Izráel elnyert, mint Isten kiválasztottai.

Az Úr Jézus széttárt karja a kereszten, beölel bennünket is Isten kegyelmes szeretete által a vele való közösségbe.

Részesei vagyunk az Ő gazdagságának, örökségének, részesei vagyunk az Ő testének, részesei vagyunk az Ő ígéreteinek. Dicsőséges, csodálatos, ragyogó élet lehetősége ez, aminek meg kell mutatkoznia az életünkön!

Pál azonban arról is tanít levelében, hogy hogyan tudhatunk mi erről. Mert ez nem a mi felfedezésünk, nem a mi felismerésünk. Ez a miénk – ahogy másoké is – csak úgy lehet, hogy a Szentlélek által Isten kinyilatkoztatja ezt. „Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által.”

A Szentlélek csodálatos munkájáról, a titok feltárásának útjáról beszél ez. Nagyon fontos felismerések állnak előttünk. Amikor erről a misztériumról beszélünk – hiszen ez a szó áll itt –, fel kell ismernünk, hogy nem olyan „titokzatos” ez, mint amit sokan szinte hajhásznak ebben a világban. Az úgynevezett ezoterikus dolgok sötét, rejtélyes, megmagyarázhatatlan, sőt, felfoghatatlan dolgokat jelentenek. Ezek a sötétség világához tartoznak, hívő emberként ehhez nekünk semmi közünk nincs és nem is lehet. A mi titkunk a világosságból származik és világos dolog. Éppen ez az, amit nagyon jó megértenünk. Hiszen a Szentlélek munkájának valóban van olyan része, ami előttünk rejtve van. Mózes ötödik könyvében ezt olvassuk: „

A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét.”

(Mózes ötödik könyve 29. rész, 28. vers).

Azonban együtt látjuk itt azt a másik oldalt is, ami nyilvánvaló. Mert a Szentlélek munkája a kinyilatkoztatás, a megvilágítás, a megismertetés, a feltárás, a megértetés is. Ahogyan az etióp főember megérthette a messiási prófécia beteljesedését – mert megmagyarázta neki Fülöp –, ahogyan az emmausi tanítványok megértették, miért halt meg Krisztus – mert megmagyarázta nekik a

„Nem

feltámadott Úr Jézus –, mind-mind annak lettek részesei, ahogy a Lélek munkálkodik.

A Szentlélek munkája a kinyilatkoztatás, a Krisztus titkának feltárása, megismertetése. Ez is titok, de nem olyan beavatás, ami valamiféle eksztatikus úton–módon megy végbe, mint amire sokan vágynak, vagy gondolnak. Isten a legcsodálatosabb, legegyszerűbb utat választotta, ami rendelkezésünkre állhat: a nyelv ajándékát. Az anyanyelvünket használja, hogy a Szentlélek megvilágosító munkája által felismerjük a titkot, hogy abban részesüljünk, hogy meggazdagodjunk általa. Hiszen ahogy Pálnál olvassuk: „Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát…” Hiszen mindezt Isten az Ő Szentlelke által átadta és leíratta. Ihletett módon rendelkezésre bocsátotta.

Mit tehetünk? Olvashatjuk és megérthetjük, mert a Szentlélek csodálatos munkája az, hogy élővé teszi a holt betűt és megelevenít általa bennünket is, a holtakat. Ez a Szentlélek hatalmas és dicsőséges munkája, ez a mi titkunk. Olvashatjuk, megérthetjük, megélhetjük azt, ami értünk is végbement, ami nekünk is adatott, és ami által mi más emberré lehetünk. A Szentlélek a kinyilatkoztatás Lelke. Pál azért imádkozik, hogy mindez a gyülekezet tagjai számára legyen mindennapos, nem mindennapi tapasztalattá.

„… szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban; kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el titeket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.”

(Efézusiakhoz írt levél 1. rész, 16-19. vers)

Micsoda mélység, micsoda távlat, micsoda lehetőség ez! S a titok az Ő kinyilatkoztatásában, az Ő kijelentésében, az Ő Igéjében van előttünk, amit olvashatunk és megérthetünk az Ő Lelke által. Ez tud bennünket is feltölteni, felemelni, felhatalmazni, felkészíteni és felhasználni. Olvasni az Igét, a Lélek által ihletett Igét, érteni és élni. Csodálatos titok ez a nagy titok mögött, az Úr Jézus Krisztusban kapott örökség, egység, ígéretek ajándéka szerint. Amikor a Szentlélek személye, munkája most minősítetten is felragyog számunkra, adjunk hálát a titokért, amely a miénk is lehet! Ragyogjon át az életünkön, hogy mi vele vagyunk közösségben, legyen láthatóvá rajtunk, cselekedeteinken, megnyilvánulásainkon és magasztaljuk Őt ezért!

MEGVÁLTOZOTT ÉLETEK

Van, akit a férje halála, mást egy lavina vitt közelebb Istenhez, de olyan is van, aki sosem volt igazán távol tőle, csak gyerekkorában más néven ismerte őt. Három református mesélt arról, hogyan szólította meg őket Isten, miért döntöttek felnőttként a konfirmáció mellett.

Férje halála fordította Istenhez

Kollár Ágnesnek teljesen megváltozott az élete, amikor férje, Zoltán a kiskunhalasi járványkórházban meghalt koronavírus-fertőzés következtében. 48 éves volt.

„Az életünk kettétört, a fiam 18 éves volt, újra kellett értékelnünk az életünket” – mondja erről.

Zoltán istenfélő ember volt, hívő katolikus, de nem járt rendszeresen templomba. „Nekem a katolikus vallás kicsit távoli, nem tudok vele azonosulni, viszont a reformátussággal nagyon is” – meséli Ági. De hogyan találkozott a református vallással?

Egy temetésen. Ági kozmetikus, egy alkalommal az egyik vendége temetésére ment.

„A lelkész mondta, hogy vasárnap istentisztelet lesz, várnak mindannyiunkat. Én elmentem, és ott maradtam azóta is.” Az első istentiszteleten Kovács Teodóra lelkész hirdette az Igét. „Magával ragadó volt, úgy éreztem, személyesen hozzám szól az üzenete, és ekkor éreztem először, hogy van kiút.” Pár héttel ezután Ági vendége volt egy presbiter, aki később időpontot kért a lelkésznőtől Áginak.

A személyes találkozáson a lelkész meghívta Ágit a gyászfeldolgozó csoportba. Ez egy néhány alkalomból álló sorozat volt, ami valóban sokat segített neki. Ekkor a lelkésznővel is személyesebb kapcsolatba kerültek, máskor is többször beszélgettek. Idővel megkérdezte a lelkésznő Ágitól, hogy akar-e konfirmálni. Pontosan nem tudta, mire mond igent, csak azt, hogy a református hitéleti kérdésekben mélyülnek el majd alaposabban, és közvetlenül a keresztelője után vallást tesz a hitéről a gyülekezetben. A folyamat nem volt mindig könnyű. Ahogy Ági fogalmaz, volt, hogy tátott szájjal, máskor kicsit értetlenül hallgatta a tanítást, de a lelkésze türel-

mes volt hozzá. A konfirmációra végül 2022 februárjában került sor. „Izgultam, minden pillanatát megéltem, és végigsírtam az istentiszteletet.”

Arra a kérdésre, hogy hogyan változott, elmondta: „Sokkal elfogadóbb vagyok, nem ítélkezek, alázatosabban élek, elfogadom az embereket úgy, ahogy vannak. Higgadtabb vagyok, mint korábban, és ezt sok vendégem megérzi azok közül, akik állandóan zsizsegnek, rohannak.”

Ági munka közben is beszél Istenről, és életének megváltozásáról. „Büszkén vállalom, hogy mi történt velem” – teszi hozzá.

Férje halála után Ági sokat aggódott, hogy hogyan birkózik majd meg a feladatokkal egyedül. „Már nem félek, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, Isten velem van. Ezért nagyon hálás vagyok.”

Haragszik-e még Ági Istenre, amiért elveszítette a férjét? „Borzasztóan haragudtam mindenkire, de Zoli halála tett engem nyitottá Istenre – ha nem veszítem el a férjem, akkor ez most nincs. Nagy árat fizettem a földi életben,

Kép: Bozóki Luca

de csodálatos dolgot kaptam.”

Végül megjegyzi, boldog, kiegyensúlyozott, de azért az egyedüllétnek vannak nehezebben elviselhető időszakai számára. Bízik abban is, hogy ez még változhat – mert, ahogy fogalmaz – szeretne egy lélekben gazdag, hozzá illő társat. „51 éves vagyok, úgy érzem, még nem késő.”

Egy hang szólt

Gyermekkorában katolikusnak keresztelték, néha el is járt templomba, de nem alakult ki különösebb kötődése a közösséghez – meséli Dévai Kati.

Vidékre költözésük után már felnőttként elment a helyi katolikus templomba, ahol érzése szerint nem fogadták kedvesen, ekkor úgy döntött, egyház nélkül él tovább. „Hiszek, ahogy hiszek – így voltam vele. De az Úr ezt nem

Laura jól van. Undokul kérdeztem, hogy mi van?

A hang elismételte: Laura jól van, de Petra lehet, hogy meghalhat. Nem értettem, ki szól, de imádkozni kezdtem Petra lányomért.”

Amikor a komp átért a túloldalra, megnyugodott. Miután hazaért, csak másnap reggel kapcsolta be a telefonját, hívta a lányát, aki elmondta, hogy előző este testvérét 7 óra 20 perc körül autóbaleset érte, de a körülményekhez képest jól van.

Ez a 24 óra megváltoztatta Kati életét. „Előtte sokat féltem, jövőtől, viharoktól, sok mindentől. Átértékelődött az életem, elmúlt a szorongás, biztonságban tudom magam. Isten gondot visel rám, hiszen megtapasztaltam. Nyugodt vagyok.”

A Cursillón a gazdagréti református gyülekezetbe irányították. Befogadó közösséget talált, Lovas András lelkész szólította meg. 2011-ben konfirmált, ekkor kapott egy Bibliát, ezzel az Igével: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Rómaiakhoz írt levél 8. rész, 38-39. vers)

hagyta, ötven fölött elvezetett a megtéréshez.”

Kati síoktató, éveken át kísérte a Paksi Református Gyülekezet tagjait Ausztriába. Feltűnt neki, mennyire más ez a közeg: „Az emberek beszélgettek, a gyerekek nem verekedtek, hanem papírból virágokat hajtogattak. Jól éreztem magam.” Javasolták, hogy vegyen részt a Cursillo egyik alkalmán – azon a néhány napon, amikor lelkészek és világiak életpéldáin keresztül ismerhető meg mélyebben a keresztyén üzenet. Kati nem akart menni. Egy évvel később már a dátumot is megadták.

Gondolta, majd olvasgat és eltelik az a pár nap. „De a záró istentiszteleten úgy éreztem, mintha az én életemről beszélne a lelkész. Lavináról beszélt, ez mélyen megérintett.”

Nem véletlenül: Katit is temette már be autójával lavina. Két hónappal korábban pedig átélte, ahogyan elzúg mellette egy öt ember halálát okozó lavina. Keze-lába remegett, sírt. Aztán elindult haza, akkor még a Balatonhoz, Zamárdiba.

„A fél nyolcas komphoz igyekeztem, még sütött a nap, amikor egy hang szólt hozzám, hogy nyugodjak meg,

Áldóigéje is ez lett. Mit jelent ez neki? – kérdezem. „Semmi sem választhat el Jézustól, mert nekem ő nem hitkérdés, hanem tény. Mindig figyelnem kell rá, csöndességet kell tartanom vele.”

Szilárd alap

Az én történetem nem megvilágosodástörténet – kezdi beszélgetésünket Fehér Dániel, a Cegléd-Felszegi Református Egyházközség presbitere. Evidencia volt számára Isten létezése, mert már kisgyerekkora óta hallott róla, pontosabban Jehováról, ahogyan először megismerte a Teremtőt. Édesanyja ugyanis a Jehova tanúi bajai gyülekezetébe járt, vitte magával a fiát is. „Sokat tanultam itt Istenről, Jézusról, hitről, közösségről és már ekkor megtapasztaltam, milyen különbségek vannak keresztyének és világiak, hívők és nem hívők között. Ekkor ismertem meg a felemás iga fogalmát is a szüleim példáján keresztül, amikor hívő és nem hívő fél próbál közösen irányítani egy családot.” Talán ezért is, kamaszkorában kezdett szűk lenni neki ez a keret, nem Istennel volt gondja, csak nem érezte sajátjának a gyülekezetet. Nem jutott el a keresztelkedésig, ami Jehova tanúinál – hasonlóan a baptistákhoz – felnőttként történik meg.

Szegedre került egyetemre, ahol sok új ismerőse lett, alkalomadtán volt, akivel hitről és Istenről is beszélge-

tett. Dani kommunikáció- és médiatudomány szakra járt, ahol egy-egy kurzus erejéig például evolúcióról és pszichológiáról is tanult, és akkor még úgy érezte, a tanultak egyre távolítják Istentől.

2016-ban jött a fordulópont, amikor az esküvőjüket tervezték. Nem pusztán egyházjogi kérdésről van szó, hanem a gyermekkorban látott rossz példa – a már említett felemás iga – intő jel volt Dani számára: máshogy kell a saját házasságához állnia. „Szerettem volna, ha szilárd alapokra építjük a házasságunkat, családunkat. Istennél szilárdabb alapot pedig nem tudtam sem akkor, sem azóta elképzelni.” Dani így jutott el a felnőtt konfirmációig, és ezzel együtt a keresztelőig, hiszen az gyermekként kimaradt az életéből. Hét éve, épp pünkösdkor konfirmált. Az élete megváltozott: a mindennapokban nyugodtabb, a bizalma erősödött Istenben és hálásabb ember lett. Utólag azt mondja, időre és lelki érésre volt szüksége.

Leendő feleségét Szegeden ismerte meg, az egyetem után együtt költöztek Ceglédre, a lány családjához, amely generációk óta a Cegléd-Felszegi Gyülekezet tagja. Néhányszor velük tartott istentiszteletre. „Újra pár lépéssel közelebb kerültem Istenhez.” És ez igaz volt fizikálisan is, mert nagyon közel laktak a templomhoz. Lelkészük egyszer focizni hívta, aztán gitározni a gyerektáborba, így egyre több embert ismert meg, egyre otthonosabban érezte magát.

Később presbiternek választották. Aztán a helyi református iskolából – amelyet a három ceglédi református gyülekezet közösen tart fenn – felkérték, hogy fotós, videós, kommunikációs feladatokat lásson el. „Nem tudtam nemet mondani, most azért fizetnek, ami a hobbim és a szakmám. Az életemben egyre sűrűbben jöttek az áldások.”

Hegedűs Márk

Zárókép: Az utolsó vacsora – Marc Chagall üvegablak részlet – Cathédrale Saint Étienne, Metz, Franciaország

TRADICIONÁLIS KERETEK, EVANGÉLIUMI LELKÜLET

Barthos Gergely tizennégy éve érkezett Hévízgyörkre, és miután Isten megújította őt, a gyülekezeti keretek valódi tartalommal teltek meg. Azóta is egyre több területen tapasztalják meg ennek áldásait.

Valódi újjászületés és megújulás csak az evangélium tiszta forrásából fakadhat, akár az egyes emberekről, akár gyülekezeti közösségekről van szó – vallja Barthos Gergely hévízgyörki református lelkipásztor.

Gyülekezetének megújulásában nem saját érdemeit, hanem az evangélium megújító erejét emeli ki: „Isten munkálkodott és munkálkodik bennünk és közöttünk. Tagadhatatlan, hogy a lelkipásztori szolgálatnak is fontos szerepe és óriási felelőssége van abban, hogy ez minél nagyobb teret kapjon, és ezt a legkisebb mértékben sem akarnám lebecsülni, de nagyon is fontosnak tartom, hogy mindez kizárólag az Úr ereje által lehetséges.”

Személyes megújulás

A hívő keresztyén családi háttér bizonyos tekintetben kezdettől fogva meghatározta lelkészi pályáját. „Aszódon éltünk, de mivel a család mindkét ágról Gödöllőhöz kötődött, ezért mi is az ottani gyülekezetbe jártunk. Édesanyám a Gödöllői Református Líceum alapító igazgatója volt, és én is líceumi diák lettem. Ilyen családi, gyülekezeti és iskolai háttérrel nyílegyenes utam volt a lelkésszé válásig, mindenféle törés vagy kihagyás nélkül, de közben a személyes lelki életem és életvitelem egészen más irányba indult el” – vallotta meg Gergely.

Negyedéves teológus korától kezdve lehetősége nyílt Aszódon szolgálni, és amikor hatodéves korában Végh Tamás lelkipásztor felajánlotta, hogy a fasori gyülekezetben töltse gyakorlati időszakát, Gergely ezt csak úgy vállalta el, ha mellette kéthetente Aszódon is prédikálhatott. „Érdekes módon ahelyett, hogy ezen megsértődött volna, még imponált is neki. Amikor később Budahegyvidéken szolgáltam, Bogárdi Szabó István püspök úr is megengedte, hogy néha lejárjak Aszódra, amikor az ottaniaknak szükségük volt rám.”

Életében ekkor látszólag minden rendben volt, lelkészi elhívása soha nem kérdőjeleződött meg benne, miközben pont a lényeg hiányzott belőle. „Sokszor beszéltem a kegyelemről, a bűnbocsánatról, Jézus Krisztus keresztjéről, és hogy erre milyen nagy szüksége van mindenkinek, de saját magam számára ezt mégsem vettem elég komolyan. Nem figyeltem arra, hogy milyen sötét mélységek lehetnek a külsőleg rendben lévő látszat mögött.”

Mire Hévízgyörkre érkezett beosztott lelkipásztorként, addigra ez a belső feszültség már akkorára nőtt, hogy úgy érezte: rászakadtak bűnei, nyomorúságai. „Akkor nekem személyesen is fölragyogott az Úr Jézus keresztje, és megtapasztaltam, mit jelent az, hogy személyesen az én bűneimért halt meg.” Szolgálatát teljes mértékben megújította és újradefiniálta ez a megtapasztalás. Az viszont sosem volt kérdés számára, hogy a Hévízgyörki Református Egyházközség élén van a helye, amely alá Aszód is tartozott.

Huszonhatévesen önálló lelkészi szolgálatba kezdeni önmagában is nagy kihívás. „Isten sokszor megkö-

nyörült rajtam, máskor kipótolta hiányosságaimat, vagy utólag mutatta meg, hogy korábban mennyire meggondolatlanul jártam el egy-egy esetben. Nyilván tíz év múlva is találnék ilyesmit mostani döntéseimben, de mégis kimondhatom, hogy Isten megáldotta itteni szolgálatomat. Az is óriási csodája életemnek, hogy négy év itteni egyedüllét után Isten társat adott mellém, majd négy gyermekkel is megajándékozott bennünket.”

Tradíciók és változás Hévízgyörkön Hévízgyörköt három nagyon erős és élő felekezeti közösség alkotja. A településen például a katolikusok, az evangélikusok és a reformátusok is saját elemi iskolával rendelkeztek az ötvenes évekig. „Mindez máig meghatározza a helyiek tradicionális vallásosságát. Bár a katolikusok és evangélikusok többen vannak nálunk, de a református gyülekezet mindig is nagyon összetartó, egyházszerető, tradicionális közösség volt, amelynek tagjai az utolsó fűszálig magukénak éreznek mindent, ami a gyülekezeté” – magyarázta Gergely.

Mára azonban a demográfiai változások miatt egyre kevesebben maradtak ezekből a régi hévízgyörki családokból. „Sokan költöztek ide

Budapest közelsége miatt, így sok új család érkezett a közösségünkbe. Azonban egyre többeket temetek el azok közül, akik érkezésemkor a gyülekezet gondját-baját a szívükön viselték. Gyermekeik és unokáik pedig vagy nincsenek már itt, vagy nagyon kevesen vannak. Akik a helyükre érkeztek, azoknak vagy máshol volt gyülekezeti kötődésük, vagy semmilyen nem volt.”

Ennek azonban komoly előnye, hogy az újonnan érkezők nem a beléjük nevelt tradíciók miatt járnak templomba, hanem a személyes lelki érintettség miatt. „Közülük sokan felnőttként jutottak élő hitre, nálunk pedig eltanulták, mit jelent a gyülekezeti élet. Nagy ajándék a sok felnőtt konfirmáció, és az, hogy ma már a szolgálók közössége is nagyrészt közülük kerül ki. Hálás vagyok azért, hogy azok, akik korábban a hátukon viselték a gyülekezet terheit, át tudták adni ezt a szolgálatot az utánuk jövőknek.”

A közösség megújulásáért persze meg kellett dolgozni. Volt, aki tizennégy éve még azt mondta Barthos Gergelynek, hogy Hévízgyörkön már minden megy a maga útján, nincs min újítani. „Miután Isten megújított engem, nagyon határozott voltam abban,

hogy a megtérés és újjászületés evangéliumát szeretném hirdetni. Isten hamar felmutatta ennek gyümölcseit a közösség életére nézve is. A régi hagyományok képviselői is észrevették, hogy ez jó a gyülekezetnek. Én pedig igyekeztem odafigyelni rájuk, és tiszteletben tartani a tradíciókat.”

Gyülekezetépítési koncepció kidolgozása helyett közös imádságban kérték Istentől azt a látásmódot, amellyel a megszilárdult tradicionális kereteket valódi lelki tartalommal tudnák megtölteni. „A legtöbb esetben ez sikerült is. A keretekkel alapvetően nem volt baj. Csak a tradíciónak mindig az a veszélye, hogy megmarad a keret, és a lényeg kivész belőle, vagy talán nem is volt meg benne soha. Nálunk azonban ezek a keretek Isten lelke által valódi tartalommal teltek meg, és egyre több területen tapasztaltuk meg ennek áldásait.”

Közös munkában

Hévízgyörki szolgálata első éveiben Zmák József segítette őt gondnokként. „Bár nagyon különböző emberek vagyunk, de mind

a mai napig kölcsönös tiszteleten és szereteten alapul a viszonyunk. Teljes mértékben partnerem volt mindenben.” 2012-től Tokody Attila lett a gondnok, aki maga is részese volt a lelki megújulásnak.

„Ő és felesége, Ildikó néni is komoly lelki motorjai a gyülekezetnek.

A jelenlegi presbitériumnak pedig a fele felnőttként konfirmált gyülekezeti tag, akikre már lelki szolgálatokban is lehet számítani.”

Történelme során a Hévízgyörknek mindig is kiemelt szerep jutott a szórványgyülekezetek plántálásában. „Százharminc éve hévízgyörki szórványból született meg a hatvani gyülekezet. Abban az évben, amikor ennek jubileumát ünnepeltük, Rápolty Dávid vezetésével önálló missziói egyházközség vált az aszódi szórványból. Idekerülésemkor húsz szórvány tartozott Hévízgyörkhöz, most hat. Ennek egyrészt szórványrendezési okai vannak, másrészt az önálló aszódi gyülekezet átvette a Galgán túli szórványok nagy részét.”

Majdnem minden hozzájuk tartozó településen szerepet vállalnak az iskolai hittanoktatásban is.

„Ez missziós szempontból előnyös helyzetnek tűnhet, igyekszünk is új kapcsolatok kiépítésére használni, de ez a lehetőség néha túlságosan is elkényelmesíthet bennünket. Ahogy említettem, Hévízgyörkön sem feltétlenül a református háttérrel rendelkezők azok, akiket Isten megszólít. A hittanoktatás sok plusz feladatot jelent számomra, de a feleségem hittanoktató, ő tartja az órák nagy részét, és mások is segítenek ezen a területen.”

Az elmúlt tizennégy évben persze a lelki mellett fizikai építkezésekre is szükség volt. Tetőtérrel bővült a parókia épülete, hogy oda költözhessen a Barthos család, a földszint pedig a hivatalé és a közösségé legyen, a régi iskolai tornateremből pedig gyülekezeti terem lett. A legkülönlegesebb története azonban a templomi toronysisaknak van, amelynek cseréjére azért volt szükség, mert a régi már életveszélyes volt. A költségek majdnem egynegyedét a közösség adta össze az állami támogatás mellé.

„Bontáskor hiába kerestük az elődeink által a sisakgombba rejtett üzenetet, nem találtuk. Hetekkel később Ócsai Sándor, aki az új toronysisakhoz elkérte a régi darabjait, felhívott, hogy a maradványokban ráakadt egy kis üvegtartóra. Ebből került elő a torony feljegyzett története. Az Országos Levéltárban gyönyörűen felújították, mi pedig kiállítottuk a gyülekezeti teremben. A torony összeköti a múltat a jelennel: jelzi, hogy a templom Isten házának épült, és azt is, hogy folyamatos az Ő gondoskodása és jelenléte a gyülekezetben.”

A szolgálat megújítása

Gergely ragaszkodott ahhoz, hogy a negatívumokról is beszéljünk. „Ezeket mindig a saját szolgálatom felől közelítem meg” – magyarázta.

„Nemrég a gyülekezetnek is elmondtam igehirdetésemben, milyen szolgálatbeli hiányosságaimra mutatott rá Isten, aki nagyon mélyen belém plántálta az elveszettek felé való odafordulást és az evangélium hirdetését. Számomra élet-halál kérdés a misszió, amin mások üdvössége múlhat, de emiatt hajlamos vagyok a már hitre jutott embereket magára hagyni. Pedig a hitre jutás még nem a cél.”

Ennek az lett a következménye, hogy a gyülekezeti szolgálók elkezdtek egymás után kiégni. „Itt is, ott is nagyon sok rossz döntés és oda nem figyelés került napvilágra a szolgálatom kapcsán. Ha ilyen helyzetben a lelkész próbál minden szolgálatba beleállni, ő is kimerül. Ehelyett mondhatjuk azt is, hogy boruljunk Isten elé, és kérdezzük meg Tőle, mi az a szolgálat, amit olyankor is meg kell oldani, amikor nincs rá ember, és mi az, amit pedig el kell engedni, és azt mondani, hogy most ne terheljük vele magunkat.”

Szerinte fontos ugyan, hogy beszéljünk a szolgálattevők kiégésének a kérdéséről, de az még fontosabb, hogy érdemben tegyünk is ellene valamit. A hévízgyörki reformátusok szeretnék például újraindítani az utóbbi időkben elmaradt szolgálói bibliaórákat, szeretnének külön találkozókat szervezni a gyermekistentiszteleten szolgálóknak, és tervbe van véve egy szolgálói csendesnap is, ahol együtt keresnék Isten válaszát arra, hogyan érhetnék el, hogy senki ne maradjon magára a szolgálatvégzésben.

„Időnként a lelkipásztornak is frissítő impulzusokra van szüksége, olyan megújulásra, amely továbblendíti a szolgálatát. És ehhez még csak személyes krízis sem kell, elég minden vasárnap fölmenni a szószékre és a hét minden napján az

emberek lelki problémáival foglalkozni. Meggyőződésem szerint az nem megoldás, hogy ilyenkor mindig valami újat keresek. Nekünk nem újat kell keresni ahhoz, hogy megújuljunk. A reformációnak is az volt a válasza, hogy a meglévő dolgokat kell újra átmosni az evangélium tiszta vizével.”

Hozzátette: az Úr Jézussal való kapcsolatunk folyamatos karbantartása mellett időnkénti komolyabb, mélyebb karbantartásra is szükség van. „Ha a lelkipásztornak nincs évente egy hete arra, hogy lelki héten vegyen részt – és nemcsak továbbképzésen! –, az Végh Tamás szavaival élve hazárdírozás. Emellett a gyülekezettel szembeni támadás. Amikor a járvány miatt csak online tarthattunk lelki alkalmat, utána egy évig éreztem a személyes lelki hét hiányát. Ezért is vállaltam, hogy részt veszek az egyházkerületi lelkészi csendeshét szervezésében.”

Ami előttük áll

A hévízgyörki gyülekezetnek tehát stratégiai kérdésévé vált a szolgálók és a szolgálatok megerősítése. A lelkipásztor leszögezte: mindenképpen szeretne jobban odafigyelni erre a területre. Az elkövetkezendő időszakban presbiterválasztás is lesz, ami szintén aktuálissá teszi a gyülekezeten belüli feladatok újragondolását. Az azonban biztos, hogy a gyülekezet szolgálatának továbbra is kiemelt fókusza marad az evangelizáció.

Mivel egyre szűkösebb a gyülekezet számára a templomtér, nagy álmuk, hogy a mára már szükségessé vált templomfelújítást templombővítéssel kössék egybe. „Pillanatnyilag erre nem mutatkozik esély, hiszen a jelenlegi helyzetben mindenkinek fontosabb anyagi szempontjai vannak. De az Úristen a szívünkre helyezte ennek ügyét, ezért nem

akarunk róla lemondani, hanem imádságban hordozzuk, és igyekszünk szem előtt tartani a lehetőségeket. A tervek mindenesetre már elkészültek hozzá.”

Bármennyire is fontos a közösség számára a templombővítés kérdése, nem szeretnének ezzel mások elé tolakodni a támogatásokért való sorban állásban. Már az is nagy öröm számukra, hogy imakéréseikből annyi minden megvalósulhatott. „Áldás lett mindenben, amiben csak engedelmeskedni kezdtünk Istennek. Ez a tapasztalás formál bennünket.”

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás, Hévízgyörki Református Egyházközség

NEMZEDÉKEK KÖZÖSSÉGBEN

A Kispest-Rózsatéri gyülekezet olyan, mint egy nagycsalád, ahol a különféle generációk odafigyelnek egymásra. Talán ez lehet az egyik titka, hogy olyan sokan kaptak itt lelkészi elhívást. Ablonczy Kálmánnal beszélgettünk.

Hogyan kapcsolódhat gyülekezeti háttér és lelkipásztori elhívás? Miért van, hogy néhány gyülekezetből látványosan többen jelentkeznek teológiára, mint máshonnan? Mi lehet a gyülekezet és mi a lelkész szerepe abban, hogy valaki a közösségükből a lelkészi szolgálatot válassza?

Ezek a kérdések idén, a lelkipásztori hivatás évében különösen aktuálisak, de máskor is fontos látnunk, vannak-e jó példák ezekben a közösségekben, amelyek más gyülekezetek számára tanulságul szolgálhatnak.

A Parókia portál cikksorozatot indított a gyülekezeti háttér és lelkészi elhívás összefüggéseiről, egy-egy konkrét közösség példáját bemutatva. Ennek során mindig két

emberrel készül interjú: az adott egyházközség lelkészével, és azzal a volt gyülekezeti taggal, aki maga is lelkészi szolgálatba állt. A cikksorozat első gyülekezete a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség, az interjúalanyok pedig Ablonczy Kálmán kispest-rózsatéri lelkész és Tihanyi Kristóf nagykátai lelkész.

Lelkészi örökség

Ablonczy Kálmán egész életét Kispest-Rózsatér határozta meg: ide született, itt nőtt fel, élete nagy részében itt is lakott. Lelkészcsaládba született, kilencedik gyermekként a tíz közül.

„A közösség lelki-szellemi légterébe édesapám,

Ablonczy Dániel szolgálatán keresztül épülhettem be. Lelkészi hivatástudatom rejtett érlelődését a családi háttér és a gyülekezeti élet kisugárzása együttesen segítette” – mondta saját elhívásáról. „A lelkészi pályáig, persze nehéz, kacskaringós út vezetett. Amikor a teológiára jelentkeztem, még nem tudatosult bennem mélyen Isten kedves, terelgető szándéka. Nem a lelkészi hivatásgyakorlás esetleges lehetősége, inkább az motivált, hogy gyarapítsam az ismereteimet, és akkor már Isten felé fordító erővel hatott rám a Lélek is, amely előző nyáron a 37. zsoltár szavaival ösztönzött: »Gyönyörködj az Úrban, s megadja szíved kéréseit, hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.«”

Tanulmányai során hamar elmélyült elköteleződése. „Elősegítette ezt az is, hogy a szigetszentmiklósi gyülekezet keresett valakit Villányi Péter mellé, aki összegyűjti, összefogja az ifjúságot. Szeretettel és hálával emlékezem erre a lehetőségre, és mindazokra, akik ebben segítségemre voltak. Akkori menyasszonyom, később feleségem, Szamosközi Éva is hűséges társ volt ebben. Két éven keresztül töltöttük ott hétvégéinket, és Isten megáldotta a szolgálatot. Az ottani ifi növekedésnek indult hitben és létszámban is.

Egyre inkább éreztem, helyemen vagyok abban, amit tanulhatok és ahol szolgálhatok.”

Édesapja 69 évesen, 1984-ben ment nyugdíjba, a rózsatéri gyülekezet az akkor huszonnyolc éves Ablonczy Kálmánt választotta meg utódjául.

„Bár magam mögött tudtam egy kétéves Kálvin téri beosztott lelkészi szolgálatot Molnár Miklós szárnyai alatt, és egy kampeni tanulmányi évet is, mégis zöldfülűnek éreztem magam e rendkívüli atyai örökség átvételére. Többen figyelmeztettek, hogy senki sem lehet próféta a maga hazájában. Valóban voltak a nemzedékváltásban elkerülhetetlen küzdelmek, de megsegített, megáldott az Isten, hasonlóképpen, mint ahogyan Pál tanúskodik a korinthusi gyülekezetben való forgolódásáról: »Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta« Édesapám szolgálatának erős alapjaira építkező lelkész lehettem, és csodadolgok következtek a kilencvenes évektől: iskola- és óvodaalapítás, új templom- és parókiaépítés, idősotthoni körülmények életre hívása, gyermekotthonok felől kinyílt ajtók, számtalan hétvégi, egész hetes táborozás, és valamennyin, meg nem érdemelten, Isten áldása.”

Mindebben komoly támaszt jelentett, hogy édesapja a nyugdíjba vonulása

után majdnem huszonöt évig gyülekezetben és szolgálatközelben maradt. „Még 95 évesen is szívesen hallgatta a gyülekezet az igehirdetéseit. Emellett rendkívül elkötelezett, élő hitű presbitérium is támogatott, többek között missziói és diakóniai területen fáradozó munkatársak. Az előző nemzedéktől nyert örökség szélesedett, mélyült, gazdagodott.”

Nagycsaládi jelleg

Mi volt ennek az apáról fiúra szálló gyülekezetépítési koncepciónak a lényege? – kérdeztük Ablonczy Kálmánt. „Édesapám többnemzedékes nagycsaládként tekintett a gyülekezetre, amelyben a gyermekmisszióra, a konfirmálók speciális felkészítésére, az ifjúsági életre, a házastársi szövetségekre, a családalapításokra, a férj és feleség szerepekre, az idősgondozásra és a különböző kisközösségi találkozásokra is kellő figyelem jut. A gyülekezetben a többnemzedékes nagycsalád minden tagjának és minden rétegének megvan a maga helye és szerepe” – fejtette ki. „Míg mindez kiformálódott, soksok esztendőre, türelmes, odafigyelő szolgálatra volt szükség. Sokszor emlegetek egy francia közmondást: ahol a fiataloknak több a bölcsessége, az időseknek több lesz az ereje. Ezt szem előtt tartva törekedtünk generációk közötti összeszövetkezé-

sek elősegítésére. Többek között a gyülekezeti kirándulások, a családhetek, a többnemzedékes hétvégék is ezt szolgálták.”

Abban, hogy a fiatalok közül sokan a lelkészi hivatást választották, nagy szerepe lehetett a laikus gyülekezeti munkatársak hiteles, élő hitű jelenlétének is. „A negyvenes évek végétől kezdődően sokan jöttek a kommunista hatalomgyakorlók által felszámolt szövetségekből, éberdési mozgalmakból, közöttük országosan is jól ismert személyek: Füle Lajos, Bódiss Géza, Vándor Gyula és felesége, Margitka, László Gábor, Bartha József, Bartha Sándor, a Miklóssy testvérek, Végh Tamás. Sokan jutottak hitre gyülekezetünk evangelizációs alkalmain, csendesheteken. Érett, hiteles tanúságtevők voltak arra nézve, hogy Isten egész életútra meghatározóan is meg tud szólítani, ha nyitott erre a megújult értelem és szív. Édesapám nyomvonalán tovább haladva, nagyszerű és áldott munkatársakkal karöltve lelkészként igyekeztem ehhez igazítani fáradozásaimat, áldást kérve Istentől. A nem kevés fiatal papi pálya melletti döntése bizonnyal ebből is fakadt.”

A gyülekezetben a laikus és lelkészi szolgálat olyannyira összefonódott és lett természetessé, hogy a közösség nyelvezete alig-alig használta a fogalmi megkülönböztetést. „Nincs értelme, közös tőről fakadnak: az élő hitből, amelynek következménye a szolgálat, az áldozatvállalás. Azt a közeget, amelyben egyesek elhívást kaptak, a közösség egésze teremtette meg. Ennek a közegnek a megteremtésében sokak több évtizedes munkája van, édesapám szolgálati idejétől kezdve mind a mai napig. A különböző nemzedékeknek, csalá-

doknak oda kell figyelniük egymásra, családról családra kell építkezni és mindenkit szeretni fiataloktól idősekig. Ennek eredményeképpen lelkészgenerációk és gyülekezeti munkatársak nemzedékei adhatták át egymásnak a stafétabotot.”

A hatékony közösségépítéshez számtalan, a lelki-szellemi érdeklődést felkeltő közös program is kellett az évközi eseményektől kezdve a családheteken és utazásokon át a táboroztatásokig. Ezek a sokáig kuriózumnak számító élmények máig meghatározóak a rózsatériek számára, és növelték a gyülekezet vonzerejét, ismertségét.

A közösség hivatalos névjegyzékében zömmel kispestiek szerepelnek, ugyanakkor a szomszédos lőrinci, erzsébeti, kőbányai területről is sokan itt találtak lelki otthonra. Nincs Budapestnek egyetlen olyan kerülete, ahonnan ne érkezett volna az elmúlt évtizedekben gyülekezeti tag, sőt, néhányan a peremvidékről, agglomerációból is bejárnak.

A gyülekezet egykori és jelenkori életét számtalan kiadvány is rögzíti, vigyázzák és gondozzák az átörökítést.

Sokféle kezdet, sokféle kimenet A hatvanas évektől kezdve mostanáig nagyjából 25-30-an nyertek elhívást lelkészi szolgálatra – a pontos számbavételt az a kérdés nehezíti, hogy ezek közé csak a gyülekezeti tagokat számoljuk-e, vagy azokat is, akik különböző összejöveteleken keresztül, határon innen és túl található közösségekből tartották Rózsatérrel a rendszeres kapcsolatot.

Különösen a fiatalokkal való intenzív, sokoldalú táboros élet és a hasonló találkozások alapozták meg mindezt. Voltak persze a lelkészi hivatást választók között olyanok is, akik érettebb felnőttkorban hoztak döntést.

Ahány lelkészi elhívás, annyiféle történet. „Többeket sorolhatnék, akik nem gyülekezeti gyökerűek, nem itt születtek, családjuk nem járt ide, az ország más pontjáról érkeztek hozzánk, többségben mégis azok vannak, akik közöttünk nőttek fel. Hálás vagyok azokért is, akik éppen ezekben az években tanultak, tanulnak a budapesti teológián. Szívesen emlegetem őket, személyükben is igazolódnak a fentebbiek:

Szabó Zoltán majdnem hatvanévesen nyert elhívást, Csabdiban kezdte szolgálatát, püspökünk éppen az elmúlt őszön tett vállára palástot. Részben közösségünkből való ötödéves hallgatók Mári Lóránt és Boross Sámuel, negyedik évfolyamon tanul Dobráter Janka. Édesapaként különösen is hálás vagyok, hogy öt gyermekem közül ketten, Tamás és Áron odaadóan, megbecsült helyen szolgálnak az egyházban” – fogalmazott a lelkipásztor.

A Kispest-Rózsatéren kapott minták az innen indult lelkészek szolgálataiban is vissza-visszaköszönnek, noha természetesen nincs univerzális recept. „Jó esetben lelkészi hiva-

tásukban megjelenhet az a több és más, amit Istentől áldottan maguk tesznek hozzá. Mindannyian formálódnak, keresik saját hangjukat, igazodnak a lehetőségekhez, mozgásterükhöz. Természetesen jólesik, ha életük meghatározó részeként tekintenek vissza rózsatéri éveikre. Szolgálati éveim lassan eltelnek, hálásan említem, hogy meg nem érdemelt áldás volt nekem is itt szolgálni. Számtalan szép élmény ért és ér bennünket. Elhívásomat, szolgálatomat föl nem cserélném semmi mással.”

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás

RÓZSATÉR NEM CSAK A MÚLTJA

Nagykátai szolgálata során is arra az alapra épít, amely megtartotta őt fiatalkori tévelygései idején, és azt az áldásos rendet szeretné továbbadni, amit egykori gyülekezetében ő is megélt. Tihanyi Kristóffal beszélgettünk.

Mi sem árulhatna el többet a gyülekezeti háttér és a lelkészi elhívás összefüggéseiről, mint egy-egy konkrét közösség példája. Ezért is kerestük meg a KispestRózsatéri Református Egyházközség lelkipásztorát, Ablonczy Kálmánt és az ő szárnyai alatt a lelkészi szolgálatra elhívást kapott Tihanyi Kristóf nagykáta-tápióvidéki lelkészt.

Célirányos sodródás

Tihanyi Kristóf családjának korábban nem volt semmilyen felekezeti kötődése, az egyházzal való kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor úgy döntöttek, hogy Kristófot

a Karácsony Sándor Rózsatéri Református Általános Iskolába íratják. „Egy este becsöngetett hozzánk az egyik tanár, hogy felhívja figyelmünket az újonnan induló iskolára, amely az egyházközséghez tartozott. Pozitív benyomást keltett édesanyámban, ezért végül oda íratott be engem” – mesélte Tihanyi Kristóf. Hétévesen megkeresztelték, és az iskola családias légköre, az ottaniak által őszintén megélt hit nagy hatással voltak rá és nővérére is, így lépésről lépésre közeledni kezdtek magához a gyülekezethez, amelynek lelkészét, Ablonczy Kálmánt már az iskolából ismerték. A közösség szeretettel fogadta be őket.

Kristóf 2000-ben konfirmált, nem sokkal ezután a gyülekezet szabadságforrási fiúhetén élte át élete egyik meghatározó istenélményét. „Az Ó Uram, a te igéd lámpás kezdetű ifjúsági éneket énekeltük, és akkor először éreztem igazán mély lelki békét és örömöt, de ezt akkor még nem tudtam megmagyarázni.”

Megtérésének hosszú folyamata ezután komoly visszaeséssel folytatódott. „Hatosztályos állami gimnáziumban tanultam tovább, ahol nagyon rossz társaságba keveredtem. Emiatt négy tantárgyból is megbuktam, évet kellett ismételnem, és nagyon messzire sodródtam a gyülekezettől. Nagy mélységeket éltem át tinédzserkorom közepén. Az ifin keresztül mégis kapcsolatban maradtam a gyülekezettel, és ezt Isten megtartó kötelékként használta fel, amellyel visszaránthatott engem.”

Egyszer elé került Anne de Vries Fiatalok bibliája című kiadványa, és elkezdte lapozgatni. „Abban az időben reggelente az Árpád-hídon sétáltam át hajnalban. Egy ilyen alkalommal talán az olvasottak hatására imádkozni kezdtem. Bár az egész éjszakás szórakozásból hazainduló fiatalok a híd túloldalán hangoskodtak, én mégis úgy éreztem, kellően el vagyok csendesedve ahhoz, hogy Istenhez szóljak. Mindenfélét hebegtem-habogtam az Úrnak arról, hogy

válasszon ki engem. Komolytalannak tűnhettem, Isten mégis komolyan vett. Így kezdődött lelki újjászületésem. Nem sokkal később kaptam a szüleimtől felnőtt, új fordítású Bibliát, mert szerettek volna megajándékozni eggyel, látva, hogy komolyan elkezdtem foglalkozni a hittel. Akkor és ott József története került elém, amelyben azt olvastam, hogy az Úr Józseffel volt. Ennek hatására rádöbbentem, hogy velem is ott van. És onnantól kezdve Isten a szívemben és a gondolataimban volt mindennap, kitörölhetetlenül. Ez elég hamar arra indított, hogy a teológiára jelentkezzek.”

Alapok, minták, ajtónyitás Sokat imádkozott azért, hogy elhívása ne csak fellángolás legyen –emlékezett vissza. A felvételi előtt jó próbatétel volt számára, hogy mivel rosszak voltak az érettségi osztályzatai, ezért újra kellett érettségiznie történelemből. Autodidakta módon készült föl rá, mégis nagyon jól sikerült neki. Emellett Ablonczy Kálmánnal is sokat beszélgetett elhívásáról. „Bátor volt Istentől, hogy kevés bibliaismerettel is odaengedett a teológiára. Isteni kegyelem volt, hogy jó átlaggal és bukás nélkül végeztem el a hatéves képzést, és ezalatt még meg is szerettem tanulni” – vallotta meg Kristóf, akinek

sok pozitív emléke van az egyetemi évekről. Ott ismerte meg későbbi feleségét, Ildikót is. „Egymásra találásunk is megerősítette bennem az isteni tervezettséget, hogy ott és akkor ebbe az irányba kellett indulnom.”

Teológiai tanulmányai idején lehetőséget kapott arra is, hogy a rózsatéri közösségben szolgáljon. Foglalkozott konfirmandusokkal, ifisekkel, a gyülekezet tagjai pedig sokat imádkoztak érte. Hatodévesként ő is ment más gyülekezetbe gyakorlatra, ahol újabb mintákat ismerhetett meg, de vallja: Rózsatéren kapta meg szolgálatához az alapot, minden más erre épült rá. „Hálát adok Istennek, hogy Rózsatéren megtapasztalhattam a személyes istenkapcsolatot, szolgálatomnak pedig célja, hogy ezt tovább is adjam másoknak. Nyilván nem is tudnék mást adni, mint amit kaptam. Függetlenül attól, hogy milyen egyéb mintákból építkeztem rá erre az alapra, mégiscsak ebből fakadt az egész szolgálatom. Rózsatér nem csak múltam: ma is gazdagít engem a kiadványokon, hangfelvételeken keresztül.”

Egykori gyülekezete szolgálói és hitoktatói közül sokan mai is példaképnek számítanak számára, közülük is kiemelte Bartha Anikót, de a legnagyobb hatással Ablonczy Kálmán volt rá. „Ahogy Kálmán megbecsüli az Istent és a Szentírást, ahogy az istentiszteleti alkalmakat áldott szentségben tartja, ahogyan prédikál, ahogyan él, ahogyan a hithez közelít, mind meghatározta istenképemet. Megmutatta, hogy Isten az Úr, Őelőtte térdet kell hajtani, de megmutatta azt is, hogy csodálatosan szerető Isten, aki fölkarol. Tudom, hogy alárendeltje vagyok, teremtménye vagyok, számadással tartozom Neki, de érzem megtartó és átformáló szeretetét is. Mindként oldal fontos számomra, és hálás vagyok

érte, hogy mind a kettőt megtapasztalhattam Ablonczy Kálmánon, a hitoktatókon és a gyülekezeten keresztül.”

Mindezek fényében nem meglepő, hogy lelkészi szolgálatát Rózsatéren kezdte el, három éven át segítve Ablonczy Kálmán munkáját. Annál meglepőbb volt, hogy nem maradt ott. „Szerettem volna önálló parókus lelkész lenni, lehetőleg vidéken, ahol a helyiekkel közösen dolgozhatok a település jólétéért. Próbáltam a magam kezébe venni a dolgot, elküldtem életrajzomat a Dunántúli Református Egyházkerületnek, de nem volt náluk üresedés. Ablonczy Zsolttal is beszéltem erről, aki azt mondta, tegyem le kérésemet Isten elé, majd ő nyit ajtót, ha jónak látja. Már másnap hívott a nagykátai főgondnokasszony, hogy lelkészt keresnek. Ez egyértelmű ajtónyitás volt. Elmentem Nagykátára, és a jelöltek közül engem választottak. Tudtam, hogy Isten rendelt ide, és az elmúlt évek ezt visszaigazolták.”

Önálló szolgálatban

Nagykátán többféle kihívás is várta a fiatal lelkészt, de mindegyikhez kapott megerősítést, segítséget. A Covid-időszak például megakasztotta kezdeti lendületét, mert a lezá-

rások miatt nem kapott elég visszajelzést szolgálatára, de tudta, hogy az Úr vele van, és ha mindent megtesz, amit tud, akkor azon áldás lesz, így kitartott. Kihívás volt számára az is, hogy ő az előző nagykátai lelkészekhez képest más személyiséggel rendelkezik és másféle kegyességi formákhoz szokott hozzá, de a gyülekezet nagyon pozitívan fogadta ezt, így sikerült közös lelki építkezésbe kezdeni. Vannak hiányosságai az adminisztrációs teendők precíz elvégzésében, de felesége nagyon sokat segít neki ebben, emellett a hitoktatásban és a női testvérekkel való beszélgetésekben is komoly támasza.

Már újraindította Nagykátán a rendszeres ifialkalmakat, a konfirmandusokból kisközösséget verbuvált, és fontos szerepet szán a családlátogatásoknak is. „Többnyire olyan fiatalok találnak meg, amilyen én is voltam. Sokszor magamat látom bennük” – mondja Kristóf. „Szeretnék olyan légkört teremteni számukra, ahol kérdezhetnek, és amelyhez kapcsolódni tud az életük.” A meghallgatás és a megértés kultúrája mellett fontos azonban, hogy határozottsággal intsen, fegyelmezzen és bátorítson is, és átadjon valamit abból az áldásos rendből,

amit Rózsatéren kapott. „Ezek nem egymás ellen hatnak, hanem kiegészítik egymást. Nem könnyű persze harmonikus egyensúlyba hozni őket, ráadásul egyedül kell megbirkóznom mindezzel, nem bújhatok Kálmán palástja mögé. Nagy felelősség ez.”

Felesége nemcsak ebben partner, de kiegészíti őt szolgálatában is. Arra azonban ügyelnek, hogy egészséges mértékű elszeparáltságot is tartsanak. „Szerintem fontos, hogy a lelkészcsaládoknak is legyen privát szférája. Ezt a gyülekezet tiszteletben is tartja, mert tudják, hogy igyekszem megtenni értük, ami csak tőlem telik.” Privát szférát biztosít számára az is, ha alkothat. „Sokat gondolkoztam rajta, miért kaptam képzőművészeti talentumot az Úrtól, ha lelkészi szolgálatra hívott, de rájöttem, hogy ez is gazdagíthatja szolgálatomat. Az igehirdetés megírására is alkotásként tekintek, ezt Békési Sándortól tanultam a teológián. Igyekszem sok mindenbe beleszőni a képzőművészetet, de a magam örömére is alkotok. Kell, hogy legyen a lelkészi munka mellett olyasmi, ami másfajta látásmóddal gazdagít.”

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás

HITTEL, HŰSÉGGEL, HUMORRAL

Már a szocializmus időszakában betöltötte a bács-kiskunsági esperesi tisztséget, és azon kevesek közé tartozik, akiket a rendszerváltás után is újraválasztottak. A 83 éves Szabó Gábor most is hetente tart online bibliaórát. Vallja: humorral érdemes élni.

Milyen volt Szabó Gábor kisfiúként?

A zene érdekelt, de nem volt zeneiskola a faluban, Alsósegesden. Apám vett egy kivénhedt hegedűt, nagybátyám tanított. Kiderült, hogy abszolút hallásom van. Jó emlék, hogy 1954-ben konfirmáltam, meghívtam a diáktársaimat a konfirmációs istentiszteletre, többségük akkor járt először a református templomban.

Engem sehova se javasoltak felvenni a családunk vélt reakciós nézetei miatt. Aztán mivel édesapám a csurgói refi igazgatótanácsának tagja volt korábban, a kapcsolatai elégnek bizonyultak, hogy ott érettségizhessek.

Emlékszem, 18 éves koromban vezették be az áramot a

parókiára, ahol felnőttem. 1958-ban kezdtem a teológiát. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged” (János evangéliuma 17. rész, 3. vers). – Ez az Ige adott indítást és bátorítást, mert nem mertem volna állítani, hogy teljes mértékben ismerem az Urat.

Emlékeim című könyvében írja, hogy csőszi lelkészsége alatt hitmélyítő tábort szervezett, amellyel kivívta a hatalom ellenszenvét.

Igen, 1966 volt, amikor valaki feljelentett, hogy „semmi közöm a magyar szocialista ifjúság neveléséhez.” Szerintem rám akartak ijeszteni.

Aztán egy gyűlésen a püspökének – a dunántúli Bakos Lajosnak – nem tetsző felszólalást tett, felesége védelmében. Miért?

Kénytelen voltam, mert a feleségem nem kapott tanítói munkát. A Hazafias Népfront megyei lelkészkonferenciáján 1973-ban elmondtam, hogy úgy érzem, lelkészként hátrányos megkülönböztetés ér bennünket. A püspök felháborodott, fenyegetett, hogy „világvégi” gyülekezetbe helyez. És felkeresett az ÁEH megyei előadója is a megyei tanácselnök-helyettessel, hogy vonjam vissza, amit mondtam. De nem tettem.

Később Kiskunhalason volt református lelkész, ekkor került Dunántúlról Dunamellékre. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

Aggodalommal mentem, mert heten éltünk, négy gyermekünkkel és anyósommal, úgy tűnt, nincs megfelelő lakhatási lehetőség. Mégis életem legszebb szolgálati időszaka volt a halasi. Például minden vasárnap volt hangszeres gyermek az orgona mellett. Nem is akartam elmenni, amikor felmerült, hogy esperes legyek.

Önben merült fel?

Nem, soha! Túl nagy tehernek tűnt az esperesség. Tóth Károly püspök hívatott, én pedig szabadkoztam, hogy

„ejtőernyős vagyok”, a Dunántúlról jöttem, ráadásul priuszom van: a hitmélyítő tábor és a Hazafias Népfrontfelszólalásom. Feltételnek szabtam, hogy ha megválasztanak, legyen az egyházmegye székhelye Kiskunhalas. Tóth Károly három hónap múlva keresett, hogy ezt nem tudja elintézni, az állam nem engedi, muszáj Kecskemétre költöznöm. Féltem, nagy bátorítás és erő volt számomra a 100. zsoltár második verse: „Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!” Ekkor fogalmazódott meg bennem a három H üzenete: hittel, hűséggel, humorral! Mert csak úgy van áldás a munkámon, ha azt hittel és hűséggel végzem. Látva a sok nyomorúságot, hangsúlyos lett, hogy szolgálatomat szívbéli derűvel, humorral tudjam elhordozni, és tudjam az evangélium örömüzenetét valóban örömmel hirdetni.

Esperesként a rendszerváltozás előtt is volt „baj” Önnel?

Az első, súlyos konfrontáció 1986 tavaszán történt: Fülöpszálláson volt lelkészbeiktatás. Utána többen hívtak, hogy a tanácselnök és a téeszelnök fenyegeti azokat, akik azon részt vettek. A püspök Ausztráliában volt, a főjegyzővel tudtam beszélni, ő azt mondta, ne avatkozzak bele. Hívtam a megyei tanácselnököt, aki úgy rea-

gált: ne csináljak ebből presztízskérdést. „Ebből csak azt tudok csinálni, hiszen az alkotmány értelmében szabadon gyakorolhatják a vallásukat a presbiterek” – mondtam neki dühösen. Három hónap múlva hívott a megyei tanácselnök, hogy leváltották a tanácselnököt. Meghökkentem, mert ezt nem kívántam.

Sosem próbálták beszervezni, jelentésre bírni?

De, egyszer két bőrkabátos jött be hozzám és a nemzeti felelősségről meg hazánk védelméről kezdtek beszélni. Rádöbbentem, hogy be akarnak szervezni. Sietnem kellett, mert a kántort is én vittem a temetésre, így hát mondtam, hogy bocsássanak meg, mennem kell. Többet nem jöttek és mások sem kerestek.

És kecskeméti lelkészi idejéből mire a legbüszkébb?

Annyi csodában volt részünk! Templomot építettünk a katonatelepi városrészben. Felújítottuk a belvárosi templom orgonáját, ami óriási élmény, mert ez volt az egyetlen nagyobb beruházás, amelyet az egyházközség hiánytalanul összeadott, összesen 30 millió forintot. A református gimnázium újraindítása is felemelő volt, az első osztályba járt Gábor fiam, amikor még bérelnünk kellett nekik tantermet. Az iskola épületét, az Újkollégiumot csak később kaptuk vissza az államtól. Megépítettük az internátust, megépült az Emmaus Ház, amely a délszláv háborútól kezdve éveken át tele volt... Sokan irigyeltek minket, amiért végül jól ment a hotel, a garázs. A tanítóképző egykori épülete után örökjáradékot kapott a gyülekezet, ezt a szerződést én tárgyaltam ki az akkori kormányzattal. Többmilliós bevételt jelentett ez minden évben az egyházközségnek. Hálás vagyok, hogy az Úr terveinek részesei lehettünk.

A rendszerváltozás után újraválasztották.

Igen, akkor egy zsinati döntés értelmében minden egyházkerületi és egyházmegyei elnökség lemondott, új választást írtak ki. Rajtam kívül még egy esperest választottak meg újra. Hogy miért állt mögém szinte az egész egyházmegye? Úgy érzem, azért, mert látták, hogy mindig is elszánt voltam az egyházért. Hegedűs Loránt püspök úr utasítása szerint az átvilágítási okiratomat is bemutattam. A beépített emberek óriási teológiai tévedése az volt, hogy együttműködésükkel védik az egyházat. Az Anyaszentegyház védője az Úr, vele kell kapcsolatban lenni. Ezt így gondoltam egész életemben.

Hogyan fogadták?

Volt egy frissen megválasztott esperes, aki eljött hozzám, kérte, hogy tanítsam. Elmondtam neki, hogy semmi különös, a megye összes gyülekezetének lelkésze az esperes, egyúttal a megye összes lelkészének szerető lelki atyja, barátja. Ezen felcsattant, hogy ő biztos nem így áll majd a többi lelkészhez, aztán elment.

Milyen volt a viszonya a politikusokkal, tanácselnökökkel, polgármesterekkel esperesként?

A rendszerváltozás után ugyanazt

mondtam el a politikusoknak, mint korábban a tanácselnököknek: hogy miért fontos az egyház szolgálata. Volt részem elutasításban, de sok helyi gyülekezet iránti jóérzésű tanácselnökkel, polgármesterrel is találkoztam. Sokszor elmondtam: „sok mindent tudok Önről, tudom, hogy Ön a mennyei Atyánk teremtett gyermeke, remélem, meg is van keresztelve, hiszen akkor már szövetséget kötött vele, megváltásra szorul az élete, és azt is tudom, hogy ki a Megváltója.” Egyébként sohasem tettem, és nem is tehettem volna különbséget a politikusok, párttagok vagy az őket támogató emberek között, hiszen az úrvacsorát mindenki elveszi a kezemből, legyen az párttag vagy egy diakonissza, akit kisemmiz-

tek. Amit én mondok a szószéken, az nem az enyém, hanem az Úr Istené.

Önként mondott le 2005-ben. Miért? Azért, mert 1992-ben egy szívós nyirokrákkal küzdött meg a szervezetem, és megértettem, hogy egy vezetőnek egészségesnek kell lennie. 2005-ben műtétem volt, ki kellett venni a szívemet a mellkasomból, egy acélrugót és egy spirált ültettek be. Az aznapi Ige az volt, hogy „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézsaiás könyve 46. rész, 4. vers) Ez az Ige megvigasztalt, hogy meg fogom érni az öregkort. A műtét után május végén mondtam le a rendes évi egyházmegyei közgyűlésen, húsz év esperesi szolgálat után.

Sosem bánta meg?

Nem, sőt! Már hamarabb le kellett volna mondanom. Éreztem, hogy nem tudok már felpörögni, egyre terhesebb volt, ahogy átszőtték a számítógépes rendszerek az adminisztrációt. Minden egyházközségnek számítógépet vettünk megfelelő szoftverekkel. Jó volt a közösség. A hittanóradíjak minden visszatartás nélkül megérkeztek a lelkészekhez. A lemondásom idején topon volt az egyházmegye, úgy érzem, nem hagytam romokat az utódomra, Hegedűs Bélára.

Mire tanította a betegség?

Édesapám Igéje lett hangsúlyos, miszerint „Mindenre van erőm Krisztusban.” (Filippiekhez írt levél 4. rész, 14. vers) Mindig volt, akitől kérhettem és kaptam is segítséget. Varga László volt dunamelléki főjegyző például sokat segített kecskeméti gyülekezeti ügyekben. A kórházban pedig óriási élmény volt, hogy a magam nyomorúságában is mindenkinek beszélhettem Istenről. A debreceni kardiológiai osztályon a főorvosnő például nálunk konfirmált Kecskeméten.

Van bármi, amit megbánt?

Egyszer esperesként meg voltam róla győződve, hogy egy lelkésznek az ideiglenes helyéről át kellene mennie egy kiszemelt gyülekezetbe. De nem jól sikerült ezt kommunikálnom, és a lelkész másik egyházmegyébe menekült. Bocsánatot kértem, az úrvacsorában elrendeztem ezt, de a gonosz időnkét eszembe juttatja ma is ezt az esetet, mert sose döntöttem egyedül, mindig figyelembe vettem az illetékes gondnokok, presbiterek véleményét. Itt elfeledkeztem róla, ki is az igazi Főnök. Ha pedig valaki engem hívott főnöknek, felháborodva emlékeztettem, hogy a Főnök a nagy kegyelmű Úr Isten.

Beszéljünk a családjáról!

Érdemen felül házasodtam, a feleségem sok mindenben bátorított,

amikor gyenge voltam erősített. 57 közös esztendő van mögöttünk! Sokat imádkozunk együtt, mostanában egyre több olyan testvérünkért, aki megözvegyült. Azért imádkozunk, hogy megtalálják a helyüket, küldetésüket az életben, hogy lássák, van értelme az életüknek. Négy gyermekünk, tíz unokánk, három dédunokánk van. Hála mindannyiukért!

Az egyik unokája lelkipásztor lett. Mit szól hozzá? Örülök! Nem gondoltam, hogy a tíz unokám közül bárki lelkész lesz majd, meglepődtem. Úgy érzem, komolyan veszi a dolgát. Időnként kikéri a véleményemet, sok teológiai könyvemet már nekiadtam.

Ön vállal még lelkipásztori szolgálatot?

Igen, évek óta van szerdán online bibliaórás csoportom, főleg olyanok látogatják, akik elszakadtak Kecskeméttől: volt tanítványaim, konfirandusaim, van, aki külföldön él, például Finnországban. Ők kértek, hogy vállaljam el ezt a szolgálatot. Örömmel teszem.

Térjünk vissza a zenére! Ott is okozott bajt?

Kevesebbet. Azért eszembe jut 1982, az egyházzenei nyári tábor Kölkeden, amit az Állami Egyházügyi Hivatal először betiltott. Tizenöt évig szolgáltam a Debreceni Református Kántorképző Tanfolyam zenetanáraként, lelkipásztoraként és közel tíz évig a kántorképző zsinati jegyzője voltam. A zene, az éneklés Isten ajándéka, visszatükröz valamit a mennyországból. Aki templomban, stadionban vagy bárhol énekel, akár egy betegágyon elsuttog egy zsoltárt, az bekapcsolódik a mennyei istentiszteletbe. Sajnos egyre többször tapasztalom, hogy a gyülekezeti tagok nem énekelnek. Remélem, az Úr csodálatos ajándékát nem dobja el magától népünk. Én ma is énekelek, akár egy fél zsoltároskönyvet eljátszom a magam kedvére.

Hegedűs Márk

Képek: Kapás Csilla

DUNAMELLÉKEN TÖRTÉNT

ELHÍVÁS, EMLÉKEZET, EGYÜTTLÉT AKARJ TÖBBET ISTENBŐL!

2022. november 13-án iktatták be tisztségébe Pógyor Judit lelkipásztort, aki 2021. január 1. óta a dunabogdányi egyházközség mellett a hozzá tartozó visegrádi leánygyülekezet vezetői szolgálatát is ellátja. „Többet akarni a hitben: erre hív bennünket Isten igéje” – hangzott el az ünnepi alkalmon Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök igehirdetésében. Elsőként Vörös Ákos István, a dunabogdányi gyülekezet nyugalmazott lelkésze mondott köszöntőt, utalva arra, hogy év végére befejeződhetnek az építő és felújítási munkálatok a gyülekezeti ház és a lelkészlak épületén. Az újonnan beiktatott lelkipásztor bizonyságot tett Isten személyes elhívásáról, vezetéséről, a Krisztusban kapott új életről és az imádság erejéről. „Egy dolog az, amiért idejöttünk, és ami összeköt bennünket: Jézus Krisztus” – hangsúlyozta Pógyor Judit. „Lábam előtt mécses a Te igéd, ösvényem világossága –áll a meghívón. Ez az ige, ami életre keltett engem is.”

ÚJRA ELKÖTELEZVE

Advent első vasárnapján, 2022. november 27-én került sor a Csömöri Református Egyházközség történelmének első lelkészbeiktatására. A Kistarcsa szórványaként elindult csömöri gyülekezet 2010-ben lett önálló missziói egyházközséggé, templomát, A Magvető Házát 2020-ban vehette birtokba. 2022. július 1-től anyaegyházközséggé vált, a gyülekezet első beiktatott lelkipásztora Esztergály Előd Gábor lett. A beiktatási ünnepségen Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök hirdette Isten Igéjét. A gyülekezet nevében Deák Ferenc főgondnok mondott beszédet. „Már a születésünknél jelen voltál, együtt indultunk el az úton, amely ide vezetett” – emelte ki a főgondnok. „Egy új korszak veszi kezdetét gyülekezetünk életében, amelyben mindannyiunknak fel kell vennie a keresztjét és Krisztus tanítványaként kell helytállni. Én erre kaptam elhívást tizennyolc évvel ezelőtt és idén is” – válaszolt a köszöntésekre Esztergály Előd Gábor.

A MISSZIÓ TÜZÉVEL SOLYMÁRON

Kettős ünnepre gyűltek össze 2022. december 3-án a solymári református templomban. Hálát adtak a templom külső és belső felújításáért, valamint beiktatták új lelkipásztorukat. Dani Eszter, bár rendkívül gazdag szolgálati utat tudhat maga mögött, most először lett beiktatott gyülekezetvezető lelkész. „Isten akarata az ember gyógyulása, amely a lélek és a test egységében történik, és amelyhez nélkülözhetetlen az Istenbe vetett teljes bizalom és hit” – fogalmazott igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. „Missziói elhívásomat még teológus koromban kaptam, azóta sok-sok év telt el” – válaszolt a köszöntésekre Dani Eszter. „Jézus mondja, ahogyan elküldött az Atya, én is elküldelek titeket, az imák és ez az ige ad erőt a misszióhoz ma is. Jézus visszajön, ameddig ez megtörténik, az emberek rajtunk keresztül tapasztalhatják meg az Atya szeretetét, erre a küldetésre hívom a solymári gyülekezet minden tagját.”

A LELKIPÁSZTORI HIVATÁS ÉVE

A 2023-as újévi lelkészértekezleten a lelkészi hivatás kérdése került előtérbe, amely idén, a lelkipásztori hivatás évében jogi, lelki, képzési és egészségügyi szempontból is napirenden marad. Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök beszédében kiemelte: családcentrikus megközelítéssel szeretnék hivatásukban megerősíteni a lelkészeket, és nagyobb hangsúlyt fektetnének a dunamelléki lelkészképzés ismertebbé és vonzóvá tételére. Az egyházkerület elnöksége és a Károli egyetem Hittudományi Karának Kari Tanácsa együttműködése értelmében január 1-től a teológiát érintő személyi kérdésekről ezentúl együtt döntenek. Az együttműködés elsősorban a lelkészképzés gyülekezetszerűségét célozza, miközben maguk a gyülekezetek is nélkülözhetetlenek a lelkészjelöltek utánpótlásának biztosításához. A lelkészértekezleten szó esett még a lelkészi hivatásgondozás lehetőségeiről, a megújuló szolgálati ágakról, és arról, hogy idén ősszel is lesznek Ráday-napok.

KÉT ÉV MÉRLEGE BARANYÁBAN

A Baranyai Programtanács 2023. február 11-én a Pécsi Református Kollégium épületében tekintette át a baranyai lelkipásztorokkal közösen, hol és merre tartanak a közös útkeresésben. Az eredményeket Szloboda József, a Budapest-Északi Református Egyházmegye esperese összegezte, akit az átmeneti időszakban azzal bíztak meg, hogy vegye kézbe a baranyai egyházmegye ügyeit is. Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök beszédében három területre osztotta fel mindazt, ami történt. Az egyik a lelki megújulás, a másik az egyházszervezési kérdések rendbetétele, a harmadik pedig annak a vezetési válságnak a kezelése, amelybe nagyjából két évvel ezelőtt került az egyházmegye. Ezek a területek hosszú távon össze is kapcsolódnak egymással. Balog Zoltán jelezte: azt szeretné, ha idén lezárulna az esperesválasztási folyamat. Az összefoglaló beszédek után a jelenlévők kiscsoportokban adhattak hangot mindannak, ami őket leginkább foglalkoztatja.

DICSÉRETMONDÁS ORGONASZÓVAL

2023. március 19-én avatták fel a Budahegyvidéki Református Egyházközség templomának első valódi orgonáját. Az ünnepségen a hangszert Dosek Domokos kántor és Gárdonyi Zsolt zeneszerző és orgonaművész szólaltatták meg. „Most már méltó hangszerrel és méltó énekkel dicsőíthetjük szabadító Istenünket. Segítsen bennünket abban, hogy ráleljünk a bűnbánat és a bűnbocsánat megtapasztalására, rátaláljunk a könnyek áldására, a megbékélésre és az örömre” – hangzott el Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök igehirdetésében. A hangszer építésének történetét Bogárdi Szabó István korábbi püspök és budahegyvidéki lelkipásztor ismertette. Az orgonát Dosek Domokos tervezte és a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra Kft. építette Thomas Barthold útmutatásai szerint. Az összeszerelést és az intonációt Budaváry Attila és Galla József végezte, a külső megjelenést Horváth Gyula belsőépítész határozta meg. Az orgonaépítést a Bethlen Gábor Alap támogatta.

TÍZ ÉVE AZ ÚJ TEMPLOMBAN

A nagykovácsi református gyülekezet sokáig missziói gyülekezetként működött, az elmúlt évek azonban jelentős változásokat hoztak: a közösség templomot építhetett, amelyet 2012. november 24-én szentelhettek fel. 2022. november 20-án ünnepelték meg a templomszentelés 10. évfordulóját. Az ünnepségen Somogyi Péter egyházkerületi lelkészi főjegyző a 65. zsoltár 5. versével hívta fel a figyelmet arra, hogy betelhetünk a templom javaival, szentségével. „Milyen nagy ajándék, hogy templomépítő gyülekezet lehettünk! Hogy élhet bennünk az az öröm, hogy tartozhatunk valahová! Nagy kiváltság a kötődés a templomhoz, a gyülekezethez” –fogalmazott a jubileum kapcsán Váradyné Jenei Zsuzsa. „Kincs, hogy Isten Lelke ide vonz és vonzott bennünket. Nem tőlünk függ, nem magától értetődő dolog, hogy jöhetünk a templomba, Isten házába. Mert Isten ajándéka az is, hogy kiválaszt és a maga közelébe enged minket, Jézus Krisztus érdeméért.”

A TEMPLOMÉPÍTÉS EGYBEN KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS IS

Temploma külső felújításáért adott hálát az Angyalföldi Református Egyházközség 2023. március 26-án. Az ünnepi Istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke hirdette az Igét. Az építkezésről az angyalföldi egyházközség lelkipásztora, Szloboda József Budapest-Északi esperes tartott beszámolót. A templomot 1927–1933 között építették, a háború során azonban súlyosan megsérült. Belső tere 1996-ban teljes felújításra szorult, amely meg is valósult. További számos felújítási munkát követően a gyülekezet 2022-ben kormányzati támogatással új lelkészi hivatalt és beosztott lelkészi lakást vásárolt. „Most azt látjuk, éljük, amit kezdetben az építők megálmodtak. A templom a bauxitbeton szerkezeten kívül mindenekelőtt szívből és lélekből áll” – fogalmazott az esperes-lelkész. „Minden berendezési tárgy egy-egy történet, ami egy-egy családhoz, személyhez fűződik, minden szeglet egy-egy élet.”

A TI HITETEKNEK HÍRE VAN!

Az elmúlt években megvalósult építkezésekért és a templom felújításáért adtak hálát április 1-én a Monor-Kistemplomi Református Egyházközségben. Balog Zoltán dunamelléki püspök, zsinati lelkészi elnök igehirdetésében kiemelte: egy gyülekezet lényegét az adja, hogy tagjai hol tartanak a hitben, a reménységben és a szeretetben. A monori templomot 1938-ban szentelték fel, tornyát 1950-ben építették. A parókia külföldön gyűjtött adományokból épült a hetvenes években. 2001-től csaknem tíz évig tartó adománygyűjtéssel és minden vasárnapi perselypénzük felajánlásával segítették a monorierdői református templom felépítését. Náluk is történtek kisebb építkezések a lelkészlakásban és a gyülekezeti házban, de saját templomuk felújítását hátrébb sorolták. 2018-ra önállósult a korábbi szórvány és megalakult a Monorierdői Református Missziói Egyházközség. Csak ezután került sor a monor-kistemplomi lelkészlakás, a gyülekezeti ház és 2022-ben saját templomuk renoválására.

MEGPRÓBÁLTATÁSOK ÁLTAL MEGERŐSÖDVE

Ünnepi istentiszteleten adtak hálát a Dunapataji Református Egyházközségben templomuk felújításáért 2023. április 2-án. Igehirdetéssel Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke szolgált. „A megpróbáltatásokat azért kapjuk, hogy általuk megerősödve, hitben erősebb keresztények legyünk” – hangzott el prédikációjában. Nagy Dávid, a gyülekezet lelkipásztora mesélt a régészeti kutatások szerint Mátyás király idejében, az 1470-es években épült templom viszontagságokkal teli történetéről. Kiemelte, hogy a mostanihoz hasonló mértékű felújítás nem történt az elmúlt több mint 160 évben, amiért hálát adhatunk Istenünknek és mindazoknak, akik a felújítást lehetővé tették. Végezetül megfogalmazta a templomra vonatkozó álmait: egyrészt, hogy az minden dunapatajinak lelki otthona legyen, másrészt, hogy mindazok a munkálatok, amik még váratnak magukra, megvalósulhassanak, amint eljön az ideje.

CSILLAGFÉNYBEN A LEGKISEBBEKÉRT

Az egy évtizede még húsz-harminc főt számláló monorierdei református gyülekezet 2023. április 1-jén már saját bölcsődéjének alapkövét helyezte el. Az alapkő felirata: Soli Deo Gloria. A helyi református közösség kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyez a szeretetszolgálatra és a misszióra, az új intézmény is ezt a két célt hivatott szolgálni. „A keresztyén ember tudatában van saját mulandóságának, ezért szülőként Isten teremtő társává válhat a gyermeknevelésben” – fogalmazott igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. Az Erdei Csillagfény Református Bölcsőde összesen 420 millió forint vissza nem térítendő állami támogatásból valósul meg. A projekt keretében 2 csoportszobás, 28 gyermeket befogadó intézmény jön létre, amely minimum 6 új munkahelyet teremt, elsősorban kisgyermeknevelő és dajka munkakörökben. Az új, akadálymentesített bölcsőde átadására várhatóan 2025-ben kerül sor.

EGYÜTT A SZŐLŐFÜRTÖKÉRT

Felszentelő és hálaadó istentiszteletre gyűltek össze Erdőkertesen 2022. december 10-én, a Szőlőfürt Református Óvoda új épületének átadása alkalmából. „A szőlőfürt gyönyörűen kifejezi teremtettségünk, megváltásunk és megtartatásunk lényegét: ahogy a fürt sok-sok szőlőszemből tevődik össze, úgy a keresztyén élet is nagy hangsúlyt helyez az együtt szóra. Ez az együtt jelenik meg a teremtésben, hiszen –ahogy ezt egy óvodás gyermek megfogalmazta – Isten azért teremtette az embert, hogy az játszótársává váljon. A tőke és a fürt egyúttal az általunk nevelt és gondozott gyermekek közösségét is kifejezi” – fogalmazott igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke. Az óvoda korábban a 2013-ban kapott önkormányzati épületben működött, majd az Országos Óvodaprogramon keresztül, mintegy 760 millió forintos támogatásból kaphatott új épületet, amelybe 2022 októberében költözött.

LÓNYAY MENYHÉRT EMLÉKE ÉS ÖRÖKSÉGE

Gróf Lónyay Menyhért emlékének szentelt konferenciát és kiállításmegnyitót tartottak 2022. november 4-én a Tuzsér Községért Közalapítvány és a Dunamelléki Református Egyházkerület közös szervezésében, amelynek a budapesti Ráday Ház adott otthont. A rendezvényre a Lónyay 200 Emlékév keretein belül került sor. „Tisztességesnek megmaradni úgy lehet, nemcsak a közéletben, hanem a családban és minden hivatásunkban, hogyha azt a régi Krisztus-hitet, amit az őseinktől ajándékba kaptunk, életünkbe befogadjuk, megújítjuk, és munkánk gyümölcsei ebből a hitből erednek, Isten dicsőségére és a ránk bízott emberek javára” – fogalmazott az eseményen Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök. Az ünnepi köszöntők és tudományos előadások során nemcsak Lónyay Menyhértről, de családjáról is sok szó esett, megadva a tágabb kontextust a tizenhét tablóból álló vándorkiállítás anyagához, amely november 22-ig volt megtekinthető a Ráday Házban.

HAGYOMÁNY-IDENTITÁSTÖRTÉNELEM 2022

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre 2022. november 2-3. között a Hagyomány-Identitás-Történelem (HIT2022) konferencia a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. A kétnapos konferencia a legkülönbözőbb történeti megközelítésekből (egyház-, művelődés-, társadalom-, mentalitás-, jog-, kultúrtörténet, néprajz, teológia) mutatta be a magyar reformátusság közel fél évezredes történetét, lehetőséget adva arra, hogy a különböző tudományágak művelői találkozhassanak és eredményeikről, nézőpontjaikról, kérdésfeltevéseikről eszmét cserélhessenek. A majdnem hatvan előadó két párhuzamos szekción és több blokkba sorolva adott elő a Ráday Ház épületében, különböző egyháztörténeti korszakokat is érintve. Az idei alkalom különlegessége volt, hogy külön blokkban adhattak elő a doktorandusz hallgatók. A konferencia hagyományainak megfelelően ezúttal sem maradhattak el a könyvbemutatók.

AZ EGYETEMALAPÍTÓ PÜSPÖK

EMLÉKEZETE

1993. február 24-én alapították meg a Károli Gáspár Református Egyetemet a Budapesti Református Teológiai Akadémia és a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola összevonásával, valamint a Bölcsészettudományi Kar létrehozásával.

Létrejöttében döntő szerepe volt dr. Hegedűs Loránt akkori dunamelléki püspöknek, akinek tíz évvel ezelőtti haláláról 2023. február 12-én emlékeztek meg a budapesti Szabó Dezső Katakombaszínházban. Az intézmény fennállásának harmincadik évfordulójáról magyar és idegen nyelvű konferenciákkal, jubileumi kötettel és számos más programmal emlékeznek meg 2023. február 24. és október 1. között. A rendezvénysorozat nyitóünnepségére 2023. február 24-én délelőtt került sor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, délután három órától pedig az egykori egyetemalapító püspök emléktáblájának ünnepélyes leleplezésére került sor a Reviczky utcai Károlyi–Csekonics palota aulájában.

CSOMASZ TÓTH KÁLMÁNRA EMLÉKEZTÜNK

Csomasz Tóth Kálmán református lelkész, teológiai tanár, zenetörténész, himnológus, kandidátus százhuszadik születésnapjára emlékezve szervezett közös ünnepi ülésszakot a Doktorok Kollégiumának Himnológiai Szekciója és a Károli Gáspár Református Egyetem Himnológiai Tanszéke 2022. december másodikán. Az alkalom áhítatból, előadásokból, megemlékezésekből és esti énekes imádságból állt. Kocsev Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja és a Gyakorlati Teológiai Tanszék vezetője áhítatában kiemelte: az emberség és a tudás ötvöződött mindabban, amit Csomasz Tóth Kálmán tanított. „Nemcsak az üggyel törődött, amit képviselt, de velünk, tanítványaival is. Sokszínű, sokoldalú ember volt, aki élt szabad és kevésbé szabad világban, és lehet, hogy nem ott volt, ahol a többség, de elmondta azt, amit rá bízott az Úr” – emlékezett vissza a dékán. Az ünnepi ülésen képviseltette magát Csomasz Tóth Kálmán családja is.

AKIK A LEGNEHEZEBB IDŐKBEN IS MEGÁLLTAK

Az egyházkerület elnökségének meghívására a Ráday Ház dísztermében gyűltek össze 2022. december 2-án azok a nyugdíjas lelkipásztorok, akik aktív éveikben a Dunamelléki Református Egyházkerület gyülekezeteiben szolgáltak. Áhítatot tartott Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző, ünnepi köszöntőt mondott Veres Sándor dunamelléki főgondnok, Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök pedig az egyházkerületben és az országos egyházban zajló folyamatokról számolt be az egybegyűlteknek. Az ezt követő diskurzusban szó esett többek között a Budapesten működő nyugdíjas lelkészkörről, a reformációi emlékhelyek felkereséséséről, a gyülekezeti éneklésről, a református tankönyvekről és arról is, hogy miként követhetnék nyomon a gyülekezetek azoknak a teológusoknak az útját, akik tőlük indulnak el a teológusképzésbe. Megemlékeztek az április óta nyugdíjba vonult és elhunyt lelkipásztorokról is.

PÁSZTOROK LELKI ÉHSÉGE

Milyen utakon jár a lelkipásztori hivatásgondozás egyházunkban és merre indulhat tovább? – ez volt a fő kérdésfelvetése a Lelki éhség 7.0 – A Pásztor és az egyház elhívásában elnevezésű konferenciának, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara, a Doktorok Kollégiuma Pasztorálpszichológiai Szekciója és a Spiritualitás és misszió az egyházban egyetemi továbbképzés szakmai műhelyének közös szervezésében valósult meg 2023. március 2-án a Ráday Házban, a lelkipásztori hivatás évének témájához kapcsolódóan. Az előadók igyekeztek minél több oldalról közelíteni a lelkészi lét felé, a konferencia második felében pedig a „Vocatio Interna et Externa – Hányféle az elhívás? A lelkipásztori szolgálat sokszínűsége egyházunkban” elnevezésű kerekasztal-beszélgetésre került sor. A szervezők a konferenciasorozattal és a kapcsolódó lelkiségi képzésekkel olyan szakmai fórumot szeretnének biztosítani, amely teret ad a közös útkeresésnek és imádságnak is.

LELKISÉG A PRESBITÉRIUMBAN

Ezzel a címmel rendezett őszi konferenciát a Presbiteri Szövetség 2022. november 11-13. között Balatonszárszón, az SDG Konferencia Központban. „A presbitérium feladata a gyülekezet vezetése, és akkor tölti be ezt a hivatást, ha a gyülekezet működéséhez és a lelki, anyagi, létszámbeli növekedéséhez szükséges döntéseket jó időben és a közösség támogatásával hozza meg. Mindehhez alapvető a presbitérium Krisztusban járása, hogy a presbitérium lelki közösség is legyen, ne csak hétköznapi döntéshozó fórum. Ahhoz, hogy ne csak létszámról és anyagiakról szóljon a presbitérium élete, hanem a gyülekezet lelki növekedését is szolgálja, saját lelki közösségének és a tagjainak egyenként is gyarapodnia kell a kegyességben” – mondta a rendezvényről Bor Imre dunamelléki presbiteri főjegyző. A Presbiteri Szövetség döntése értelmében a következő években a tavaszi berekfürdői konferenciákon a misszió lesz fókuszban, az őszi szárszói konferenciákon pedig a lelkiség.

VISELJETEK GONDOT MAGATOKRA ÉS A NYÁJRA!

Kétszáz gyülekezeti elöljáró részvételével tartották meg 2023. március 4-én a Ráday Házban a dunamelléki főgondnoki konferenciát, ahol a presbiterválasztás törvényes rendjét is áttekintették. Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök azt kérte a főgondnokoktól és a presbiterektől, hogy erősítsék saját lelkipásztoruk szolgálatát, legyenek hűséges és igazi testvéri támogatók a mindennapokban. A hiteles szolgáló élet kihat a környezetre, a közéletre és a nagyobb egyházi szervezetekre is – helyezte a jelenlévők szívére Veres Sándor dunamelléki főgondnok. Bor Imre egyházkerületi presbiteri főegyző azt kérte, hogy a lelkipásztor és a főgondnok még a presbiterválasztást megelőzően közösen értékeljék eddigi együttműködésüket és tekintsék át az elkövetkező hat év feladatait. A gyülekezet Isten kincse, Isten szeme fénye, amiről az elöljáróknak felelősen gondot kell viselniük – nyomatékosította Somogyi Péter egyházkerületi lelkészi főjegyző.

FÓKUSZBAN A HITRE NEVELÉS

Országos, határon túli egyháztesteket is megszólító és bevonó katechetikai konferenciát tartott 2022. november 18-19-én a Református Pedagógiai Intézet a Ráday Házban. A kétnapos rendezvény a Zsinat által a 2022-es évre meghatározott „A hittanoktatás éve” tematikához kapcsolódott. Résztvevői előadásokon, szakmai megbeszéléseken és 11 különböző szekcióba sorolt programokon keresztül kaphattak képet a hittanoktatás hazai helyzetéről, lehetőségeiről és módszereiről. A programkínálat a tájékoztatás mellett a szemléletformálásban is segített, és fókuszba állította a lelkiség és mentálhigiéné kérdéskörét. A rendezvény hármas jelszava a hit, élet, közösség volt. A programpontok közötti szünetekben olyan személyes találkozásokra is sor kerülhetett, amelyek elősegítik a közös gondolkodást és megalapozzák az együttműködéseket. Ennek a közösségnek a megélése adhatja meg a katechetika számára a gyümölcstermésben gazdag jövő reményét.

TANULJUNK EGYMÁSTÓL TÁBORSZERVEZÉST!

Sok szülőnek jelent gondot, hogy mit kezdjen nyári szünet idején a gyerekével. A gyülekezeti gyerektábor erre ideális megoldás lehet, a lelkészek és gyülekezeti szolgálók viszont nem biztos, hogy kellő gyakorlattal és kapacitással rendelkeznek ennek megszervezésére. Szerencsére vannak olyan ifjúsági missziós szervezetek, amelyek sok tapasztalattal, kiadvánnyal és akár képzéssel is tudnak segíteni ebben. Ennek szellemében született meg a Szentírás Szövetség első nyárigyerektáborkonferenciája is. A 2023. március 27-én a Ráday Házban megtartott rendezvényen több szervezet mutathatta be kiadványait, módszereit és képzéseit, hogy ezzel is segítsék mindazokat, akik bátorításra vagy tanácsokra szorulnak a nyári táborok szervezése terén. A konferencia a tapasztalt táboroztatók számára is hasznosnak bizonyult, hiszen mindenkinek szüksége van néha új lendületre vagy friss inspirációra.

AZ ELSŐ RÁDAY BÁL

A Ráday Felsőoktatási Diákotthon közössége 2023. február 16-án rendezte meg az első Ráday Bált, ahol nem csak a diákok, hanem oktatóik is élvezhették a báli hangulatot. Az estélyen sok más egyetemről is jelentek meg hallgatók, köztük olyan is akadt, aki jelenleg külföldi tanulmányokat folytat. Hogy mindenki megtalálja a neki tetsző elfoglaltságot, párhuzamosan különböző programok közül választhattak a résztvevők. A díszteremben folyamatosan szólt a zene, a táncos lábúak nem is hagyták üresen a parkettet egy percre sem. Hatalmas sikert aratott a keringő- és néptánc-tanítás is. A bálozók nem maradtak se éhen, se szomjan, mert állandó büfé várta őket, az irodalmat és a kávét kedvelőket Bölcsföldi András irodalmi kávé- és teaháza külön is megörvendeztette. Eközben szeretettel vagy akár szerelemmel teljes levelet küldhettek egymásnak a bálozók, de volt társasjáték, illetve fotósarok is. A szervezők a bállal új hagyományt szeretnének teremteni.

COLLOQUIUM IUVENUM

A Colloquium Iuvenum nevű kezdeményezés egyszerre fórum és közösség azon fiatalok számára, akik szeretnének a református egyházon belül gondolkodni jelenükről és jövőjükről. Eredetileg budapesti teológus hallgatók kezdeményezésére jött létre, de 2023-tól kezdve nyilvánosan és tágabb körben folytatják a beszélgetéseket, amelyre nem csak teológusokat várnak, hanem minden református fiatal felnőttet. A budapesti beszélgetéssorozatot a Károli Egyetemi Lelkészség és a Ráday Felsőoktatási Diákotthon közéleti szolgálócsoportja szervezi. Az első alkalomra március 21-én került sor, amelyen a hivatás, a karrier és a szolgálat kihívásait járták körbe Bedekovics Péter református lelkipásztor és Petkes Piroska református teológus hallgató részvételével; április 25-én pedig Jakus Ágnest, a Parókia portál főszerkesztőjét és Császár Péter püspöki titkárt kérdezték egyházon belüli szolgálataikról.

KÖVESS ENGEM!

Határon innen és túl is kaptak meghívást teológusok az idei Kárpát-medencei Protestáns Teológustalálkozóra, amelyet a budapesti Ráday Házban tartottak 2023. március 24-26-án. A szervezők, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának vezetősége az idei találkozó jelmondatának a „Kövess engem!” igét választották, mert úgy gondolták, a teológusoknak fontos megerősödniük az elhívásukban, és hallaniuk arról, hogyan tudnak erőforrásokat gyűjteni a rájuk váró szolgálathoz. Az előadások mellett az egymással való ismerkedésre és a Ráday Ház bejárására is lehetőség nyílt. A találkozón a teológiák hallgatói önkormányzatainak vezetői közösen határoztak arról, hogy tudományos teológia konferenciát tartanak Kolozsváron. A következő Kárpát-medencei Protestáns Teológustalálkozó 2024-ben Debrecenben lesz, 2023 nyarán pedig a Kárpát-medencei teológiai tanárok közössége fog találkozni.

MÉG MINDIG ÉG

2023. március 25-én százötven fiatalt vártak a Budapest-Északi Református Egyházmegye ifjúsági találkozójára, amelyre tizenhárom gyülekezetből érkeztek. Az eseményt a Rákospalota-Óvárosi Református Egyházközség templomában rendezték a helyi ificsoport szervezésében, Hekli Katalin lelkipásztor vezetésével. Az egész napos alkalom megszólító, vezető, tanító, bátorító gondolata és mottója ez volt: Még mindig ég! „A mostani találkozónak mindenekelőtt az a célja, hogy legyen folytatás” – mondta az alkalomról a Parókia portálnak Hekli Katalin. „Mi tovább visszük a tüzet, ami még mindig ég, erről szól ez a nap is. Szeretnénk együtt megmutatni Krisztus szeretetét.” A rákospalota-óvárosi lelkipásztor szerint nagyon fontos a gyülekezetek közötti távolságok áthidalása, és az is, hogy a résztvevők megismerjék más gyülekezetek ifjúságának helyi közösségét. Ahogy fogalmazott: minden találkozás áldott eszköz és lehetőség.

TESTRE SZABOTT ÉLETEK

Ifjúsági napot tartott az Északpesti Református Egyházmegye Erdőkertesen, 2023. március 25-én. Az alkalom a Testre szabva címet kapta. Reggel imádsággal kezdték a napot, amit jégtörő játékok követtek – ezeket az erdőkertesi ifis szervezők vezették le. Délelőtt Székely Pál Domokos, Fót-központi beosztott lelkipásztor tartott áhítatot, majd kiscsoportos beszélgetéseken lehetett megosztani egymással az elhangzottakkal kapcsolatos gondolatokat. A délutáni összefoglaló alkalmat Koncz Hunor kosdi református lelkész tartotta. Meghívott vendégként adott elő MolnárMadarász Melinda divattervező, Somody Imre közgazdász és Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója. Az ifjúsági nap résztvevői az üldözött keresztyének helyzetéről és támogatásuk lehetőségeiről is hallhattak, képet kapva arról is, mennyi különböző embert milyen különböző, mégis számukra megalkotott szolgálatba tud helyezni a mi Atyánk.

ELSŐ HELYEN

Harminc éves a Károli Gáspár Református Egyetem, így számba vettem mindazt, amit károlis éveimnek köszönhetek.

„Megőrültél? Első helyre írtad a Károlit?” – kérdezték tőlem többen is a felvételi jelentkezés időszakában. Az ezredforduló évében jártunk, amikor a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara a maga hétéves múltjával még igen fiatalnak számított, és a felvételizők általában csak a sokadiknak írták be a jelentkezési lapjukon, mert a nagy múltú, nagynevű egyetemek kerültek első helyre. De nem nálam. Rokonaim és ismerőseim őszinte megdöbbenésére első helyen a Károlit tüntettem fel. Volt, aki évekkel később is megjegyezte, hogy más sorrendet kellett volna választanom. Én sosem bántam meg, és a rákövetkező évek csak megerősítettek a döntésemben. Olyannyira a helyemen éreztem magam, hogy nem elégedtem meg a történelem szakkal, hanem néhány év múlva a Károlira felvételiztem kommunikáció szakra is.

„Tágas tér” inspirált

A gimnázium zárt, szigorúbban szabályozott világa után nagy váltásként éltem meg az egyetem kínálta lehetőségeket. Úgy éreztem, „tágas térre” kerültem, és ez az

újonnan megtapasztalt szabadság inspiráló közegnek bizonyult, amely segített szellemi kibontakozásomban. Lehetőségem volt elmélyedni mindabban, ami érdekelt, és emellett átfogó szakmai–módszertani szemléletformálást is kaptam – ez utóbbi segített át azokon a tanulási nehézségeken, amelyek gimnáziumban még komoly kihívásokat jelentettek számomra. Ott és akkor, egyetemistaként pont arra a szellemi nyitottságra, lehetőségre és támogatásra volt szükségem, amelyet ez a „tágas tér” biztosítani tudott.

Az ember azt gondolná, hogy az egyetemi képzés során ismeretei beszűkülnek egyetlen tudományágra, és elveszti azt a tág perspektívát, amelyet érettségi idején még birtokolt. Én mégis azt tapasztaltam, hogy a valóság ennél jóval árnyaltabb. A szakválasztás és az azon belüli specializációk valóban kiemelt fókuszt követelnek maguknak, azonban ez a fókusz már önmagában is multidiszciplináris szemléletű, több korábbi gimnáziumi tantárgy ismeretanyagára, szemléletmódjára és forrásaira épít. Ezen felül a közismereti és a pedagógiai–pszichológiai

tárgyak is hozzájárultak ahhoz, hogy a domináns fókuszok ne kizárólagos fókuszok maradjanak számomra.

Szemléletformálás családias közegben

Inspirálóan hatott, hogy oktatóink megelőlegezték nekünk a bizalmat azáltal, hogy leendő kollégákként tekintettek ránk. Kíváncsiak voltak a véleményünkre, motiválni igyekeztek minket az adott témakörrel vagy problematikával való foglalkozásra, és kritikai szemléletet ültettek belénk. Ez talán más egyetemeken is így van, de a Károli kellően családias méretű, légkörű és hangulatú intézmény volt ahhoz, hogy oktató és hallgató valóban folyamatos kapcsolatban maradhasson egymással, és ne a szóbeli vizsgák legyenek a leghosszabb beszélgetéseik. Évfolyamon belül is jobban ismertük egymást, mint más egyetemek hallgatói, így több lehetőségünk nyílt a másik támogatására, segítésére, felzárkóztatására. Ebben a közegben születhetett meg az a háromfős hallgatói „vitakörünk” is, amelynek keretein belül rengeteget beszélgettünk történelemről, közéletről, társadalomról, gazdaságról, vallásról, egyházról és hitről. Hárman három teljesen különböző állásponton voltunk ezekben a kérdésekben, nézeteink nem is eshettek volna egymástól ennél távolabb, mégis épí-

tőnek bizonyult a vélménycserénk, mert sosem meggyőzni akartuk egymást, hanem megértetni magunkat, miközben őszintén kíváncsiak voltunk a másik álláspontjára is. Rendkívül inspirálónak tartottuk mindhárman ezeket a beszélgetéseket, és azóta sem volt részem ehhez hasonló intellektuális élményben. Ritka ajándék volt ez.

Protestáns princípium Református egyetemként a Károlin több olyan kötelező tantárgyat is tanítottak nekünk, amely egyházunk lelki, szellemi és történeti örökségének gazdagságát mutatta be. Én megtiszteltetésként éltem meg, hogy ezeket a tárgyakat még nekünk, bölcsészeknek is többnyire a Hittudományi

Kar nagynevű oktatói tanították, akik a mi sokszor teljesen fogalmatlan évfolyamunktól sem sajnálták drága idejüket és energiájukat. Még azoknak is tudtak újat mondani, akik otthonosan mozogtak az egyháztörténeti és teológiai fogalmak világában – én például a Károlin hallottam először a protestáns princípiumról. A Reviczky utcától a Ráday utcáig, a Horánszky utcától a Bécsi útig elkísért minket ez a szellemiség.

Hosszan sorolhatnám a Károlitól kapott kincseket a tudományos kutatásoktól kezdve a megjelent publicisztikákig, a szakmai és tanítási gyakorlatok tanulságaitól kezdve a könyvtári élményekig, a szóbeli felvételin kezdődő ismerkedésektől kezdve az utólag többször is hasznosnak bizonyult kapcsolatrendszerekig. Amit azonban mindezeken túl is magammal viszek, talán fontosabb ezeknél: valahányszor visszatérek ilyen-olyan okokból a Reviczky utcai épületbe, nemcsak az emlékek rohannak meg, hanem az az érzés is a hatalmába kerít, hogy változatlanul ide tartozom. Részévé váltam a Károlinak, részemmé vált a Károli, így máig érzem súlyát annak a bizonyos első helynek.

Barna Bálint

Képek: Barna Bálint, KGRE

ÉLETADÓ TALÁLKOZÁS

Lelkészek és hittanoktatók bevonásával épül ki a Dunamelléki Katechetikai Támogató Szolgálat. A cél, hogy a hittanórai találkozásokból élet fakadjon – mondta érdeklődésünkre Lenkeyné Teleki Mária kerületi katechetikai tanácsos.

A tavalyi év a hittanoktatás éve volt egyházunkban, így Dunamelléken sok év után először ismét megválasztottak a területért felelős tisztségviselőket.

Lenkeyné Teleki Mária lelkész-vallástanár, mentálhigiénés lelkigondozó katechetikai tanácsosként a hittanoktatásban szolgálók lelki, spirituális háttértámogatását végzi és fogja össze, Gyarmati Krisztina, a Baár–Madas Református Gimnázium tanára pedig iskolaügyi tanácsosként a református intézmények számára nyújt segítséget.

„A következő nemzedék hitre nevelése közös ügyünk, ezért a gyülekezetektől, az ifjúsági szervezeteken át egészen az egyetemi lelkészségig szeretnénk minél tágabb körben támogató jelenlétet biztosítani a hittan-

oktatásban és az ifjúsági misszióban résztvevőknek” –számolt be portálunknak munkájukról Lenkeyné Teleki Mária.

E cél érdekében dolgozta ki azt a tervezetet, amely a református oktatási intézményekben, valamint a gyülekezetek területén, de nem az ő fenntartásukban lévő óvodákban, iskolákban folyó hittanoktatás alapvetéseinek és céljainak átgondolására hívja az érintetteket. „Az első és legfontosabb célkitűzés az volt, hogy együtt gondolkodjunk, összegyűjtsük a tapasztalatainkat, csapatban dolgozzunk, és átláthatóvá tegyük a támogató szolgálat rendszerét. Kértük, hogy minden egyházmegye delegáljon egy lelkész koordinátort, aki a saját egyházmegyéjében rálát a hittanoktatás szolgálatára a

gyülekezetek oldaláról. Aktívan szolgál a hittanoktatásban, és szívügyének érzi azt. Ez a munkaközösség néhány hónap után összeállt. Több hónapja tervezünk, gondolkodunk, szervezünk együtt. Nagy segítség az ő szolgálatuk, támogatjuk, erősítjük egymást.”

A megyei lelkész koordinátorok segítségével kezdtek bele a megyei hittanoktatói munkaközösségek szervezésébe is. „Vannak egyházmegyék, ahol néhány hittanoktató szolgál csak, de vannak olyan megyék is, ahol nagy létszámban dolgoznak hittanoktatók, vallástanárok. Ezért nem lehetett egyetlen modellben gondolkodni, hanem a helyi adottságokat figyelembe véve indult el a hittanoktatói munkaközösségek szervezése. Szeretnénk biztosítani számukra a rendszeres találkozás lehetőségét, amikor beszélgethetnek a szolgálatuk során szerzett tapasztalatokról, szakmai és emberi kihívásaikról. Az első összejövetelek áldott, mély találkozások voltak. Ráirányították a figyelmet arra, hogy a hittanoktatók nyitottak, elkötelezettek, felkészültek, de sokszor magányosak és vágynak a szervezett együttlétekre. Szükségük van a nem esetleges, hanem folyamatosan elérhető támogató szolgálatra, hivatásgondozásra. Ez a hittanoktatók utánpótlása szempontjából is elengedhetetlen.”

Ahhoz, hogy tartani tudják a kapcsolatot a hittanoktatói munkaközösségekkel, mindegyik csoport delegál egy személyt a kerületi Katechetikai Támogató Szolgálatba. A tanév végére velük is megkezdődhet a közös munka. „Az egyházmegyéket a Támogató Szolgálatban képviselő nyolc lelkész és nyolc hittanoktató segítségével az egyházkerület számára megyénként átláthatóvá válik a hittanoktatás szolgálata, ők a kapcsolattartóink is. Fontos cél-

kitűzésünk az átláthatóság, valamint a közösen és közösségben való együttgondolkodás, tervezés, hogy ráláthassunk erősségeinkre, hiányainkra, sebeinkre. Mindezek segítenek abban, hogy minden szinten élet fakadjon ebből a nagyon fontos szolgálati területből” – összegezte Lenkeyné Teleki Mária.

Mindezek alapja a találkozás. „A hittanoktatás találkozás. Találkozás a bibliai szereplőkön, az evangéliumi történeteken keresztül a Szentháromság Istennel. Találkozás a gyermekekkel, családokkal, élettörténetekkel. Találkozás a Krisztus-testtel, a gyülekezettel. Az élettörténetekkel való találkozásból bomlanak ki az örömök, áldások, de a sebek, hiányok is. Miközben találkozunk egymás történeteivel, találkozunk egymás hitével, megtapasztalásaival is. Az egymással való találkozásaink vezetnek el bennünket az Istennel való nagy találkozáshoz, a megváltás öröméhez, amely sorsfordító mindannyiunk számára, hiszen általa gyógyul az életünk. Közösségbe kerülünk azokkal, akik ezen az úton haladnak, akik testvéreinkké lesznek, akikkel közössé válik a történetünk. Meggyőződésem, hogy ezekben a találkozásokban rejlik a hittanoktatás lényege, értelme.”

Ahhoz, hogy a hittanoktatás valóban gyógyító útonlét és találkozás legyen, szükséges odalépni a hittanoktatásban szolgálókhoz, elsősorban a hittanoktatókhoz, vallástanárokhoz – tette hozzá. „Az elmúlt év találkozásai rámutattak arra, hogy rendszerszinten kell foglalkozni a hittanoktatásban szolgálók spirituális, mentális támogatásával. Kérdezni, bátorítani, erősíteni kell őket. Biztosítani kell számukra a lelki kísérés, lelkigondozás, esetmegbeszélés lehetőségét. A hivatásgondozásukban ezekre a területekre kell az elkövetkezőkben a fókuszt

helyezni. A Református Pedagógiai Intézet magas szintű szakmai támogatást nyújt a hittanoktatásban szolgálók számára, mellyel többségében élnek is. Ezen a területen jól állunk.”

A hittanoktatásról nem lehet gyülekezet nélkül beszélni, és gyülekezeti misszióról sem hittanoktatás nélkül – hangsúlyozza a tanácsos. „Ha a gyülekezeteink nem befogadók és nyitottak, akkor a hittanoktatásnak nem biztosítanak megfelelő hátteret. Mi abban szeretnénk segíteni a gyülekezeteket, hogy a hittanoktatás eredményesebb, hatékonyabb legyen. Szeretnénk, ha arra is rá tudnánk nézni, hogy: miben erősítik vagy gyengítik egymást a gyülekezetek és a hittanoktatásban résztvevők, milyen szükségletek, igények merülnek fel.” Hozzátette: támogató jelenlétről és nem ellenőrzésről van szó, mivel a szolgálat legfőbb célja a támogatás.

A Dunamelléki Református Egyházkerület Katechetikai Támogató Szolgálata kéri a hittanoktatásban szolgálókat, hogy bizalommal, nyitottsággal forduljanak hozzájuk, hogy találkozásaikból gyógyulás, megelevenedő közösségi, gyülekezeti élet fakadjon!

„A cél: együtt haladni, egymást erősíteni. A hittanoktatás lehetőség, ami akkor éri el a célját, ha elvezeti a családokat azokhoz a gyülekezetekhez, amelyek tovább erősítik az Istenhez tartozásukat és megélik, hogy a Krisztushoz tartozás a legnagyobb erőforrás. Sok nagyszerű munkát végző ember van az egyházunkban, de gyakran magányosan végzik a feladatukat, kicsit elszigetelten is. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy van egy közös pont, ami összeköt bennünket, ez pedig Jézus Krisztus maga. Ezért is jó, ha hallunk egymásról és segítjük egymást.”

Kép: Füle Tamás

SZOLGÁLAT A SZOLGÁLÓK MÖGÖTT

Lelkészeknek segít, hogy ne temesse maga alá őket mindaz, ami nem feltétlen a lelkészi szolgálat része, mégis elveszi az időt és az energiát a lényegtől.

Hajdú Bálint Kadosával a Missziói Támogató Szolgálatról beszélgettünk.

A misszió speciális területein szolgáló dunamelléki református lelkipásztorok és missziói területük támogatására tavaly ősszel háttérszervezetet hoztak létre Missziói Támogató Szolgálat (MTSZ) néven. A Hajdú Bálint Kadosa református lelkész vezette MTSZ több oldalról is szeretne hatékonyabb és naprakészebb segítséget kínálni az ifjúsági missziós területeken, iskolákban, egyetemeken, kórházakban és gyülekezetplántálásban szolgáló pásztoroknak. Egyrészt a szolgálattal járó ügyes-bajos dolgokban nyújt rendszerszintű támogatást, másrészt konkrét összeköttetést biztosít az adott missziói terület és a Dunamelléki Református Egyházkerület között, harmadrészt feltérképezi és előkészíti a terepet új szolgálatok számára, negyedrészt

igyekszik jobban odafigyelni a fiatalabb lelkészek támogatására és segítő kísérésére – tudtuk meg Hajdú Bálint Kadosától, akivel mindezek mellett már az első tapasztalatokról is beszélgethettünk.

Hogy legyen kihez fordulni

Hajdú Bálint Kadosa többféle szegmensét is kipróbálhatta már a lelkészi hivatásnak, korábbi szolgálatai során nagyon sokféle területre volt rálátása, és úgy látja, mindez a tapasztalat új feladatkörében nyer igazán értelmet. „2006 őszétől 2007 nyaráig Kecskeméten végeztem hatodéves gyakorlati évemet, ott ismerkedtem meg Somogyi Péterrel, aki ma a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője.

Isten különös útjainak köszönhető, hogy bő tizenhat év után újra együtt dolgozhatunk. A diploma megszerzése után először Rákoscsabán voltam beosztott lelkész, majd Balatonszárszón lettem parókus lelkész három évig. Jellemformáló tapasztalat volt a nyüzsgő, városi közegből a balatoni csendbe érkezni, de máig hálás vagyok érte. Itt ismertem meg Bor Imre jelenlegi presbiteri főjegyzőt. Áldásként élem meg, hogy ezek a testvéri, kapcsolati szálak napjainkban újra közös szolgálatban érnek össze” – számolt be.

Szárszó után három évig a BudapestÉszaki Református Egyházmegye szombatfélév-programjában szolgált, ennek során hat gyülekezetben is helyettesíthetett, megismerve eltérő vonásaikat és az egyházunkban megmutatkozó sokszínűség

áldásait is. Később Pestszentimrére hívták meg parókusi szolgálatra, ahol az iskolafenntartói létbe is belekóstolhatott. „Nagyon áldott és tartalmas időszak volt. Isten kegyelméből megtapasztalhattuk, ahogy az iskola irányából egyre többen érkeztek meg a gyülekezet közösségébe. A sok szép életút megerősített abban, hogy ha kellő alázattal, de bátor kiállással szolgálunk, akkor Isten megáldja a fáradozásainkat.”

Már a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban szolgált iskolalelkészként, amikor 2022 nyarán először hallott Somogyi Péter és Bor Imre egyházkerületi főjegyzőktől a Missziói Támogató Szolgálat ötletéről. „Elmondták, hogy az elnökség valódi kapcsolódást szeretne a missziói területekkel és a benne szolgálókkal, de olyan széles ez a paletta, hogy – minden segítő jó szándék ellenére is – sokszor csak alkalmi, pontszerű érintkezésre van lehetőség, ezért régóta szeretnék, ha lenne olyan kerületi szervezeti egység, amely felerősíti a kétoldalú kommunikációt a terep és az egyházkerület között. Így kezdődött egy közös imádságos gondolkozás, és több hivatalos egyeztetés után végül 2022. október elsején elindulhatott a Missziói Támogató Szolgálat, amit december óta már teljes állásban irányítok.”

Kadosát az motiválja legjobban ebben a szolgálatban, hogy a Missziói Támogató Szolgálat munkáján keresztül a lelkészek minél koncentráltabban a lényegi feladataikra összpontosíthassanak. „Ezek nagyon nagy reménységgel kecsegtető missziós területek, de azért nagyon nehéz terepek is, sok olyan kihívással, amivel annak idején részben magam is szembesül-

tem. Most én igyekszem segíteni másoknak, hogy ne temesse el őket mindaz, ami nem feltétlen a lelkészi szolgálat része kéne, hogy legyen, mégis elveszi az időt és az energiát a lényegtől. Át tudok vállalni részfeladatokat, segíthetek a mindennapi ügyeikben és a felek közötti egyeztetésekben, hogy a lelkipásztorok tényleg a lényegre koncentrálhassanak. Nemcsak tapasztalataimmal, de kapcsolatrendszeremmel is rendelkezésükre állok.”

Rendszerszintű támogatás

Kadosának első körben arra kellett sok energiát fordítania, hogy minél több missziói terület képviselőivel felvegye a kapcsolatot, és ennek során személyesen is találkozott többekkel, elsősorban a kisebb szervezeti egységekből. Emellett igyekszik építeni is mindarra, ami még szolgálatba állása előtt elindult az egyházkerületben.

„Felkerestem Miskolczi Enikőt, aki korábban a Püspöki Hivatalban szolgált intézményi lelkészként, és az itt végzett munkájának egy része átfedésben volt azzal, amit most az MTSZ keretein belül tervezünk végezni. Arra kértem, beszéljük át a tapasztalatait és azokat az elképzeléseit, amelyekre már nem jutott ideje vagy kapacitása. Enikő sokat segített nekem abban, hogy szélesebb rálátásom legyen ezekre a feladatkörökre” – mondta Kadosa.

Már körvonalazódik az is, milyen területeken tudnak együttdolgozni Lovas András missziói referenssel. „Andrásnak nélkülözhetetlen szerepe van egyebek mellett a gyülekezetplántálásban is, én pedig rendszertámogatói oldalról segíthetek neki e téren, katalizálva olyan dolgokat, melyek a program működésének kereteit érintik.” Emellett a plántálásban szolgáló lelkészkollégáinak felajánlotta, hogy advent egyik vasárnapján megtartja helyettük az

istentiszteletet, hogy kiléphessenek az ünnepi időszak jelentette intenzív pörgésből, és családi körben készülhessenek az ünnepekre. „Húsvét előtt is ilyen megfontolásból voltam az egyik plántálási programhoz tartozó gyülekezetben helyettesíteni. Nekem örömet ad, ha így egy lelkésztársam fel tud egy kicsit lélegezni.”

Az ősz folyamán feladatai közé tartozott az is, hogy föltérképezze, hol lehetne újabb kórházlelkészeket szolgálatba állítani. Országos szinten ugyanis Budapesten van a kórházak túlnyomó része, az itt szolgáló kórházlelkészek száma ehhez képest mégis nagyon elenyésző. „Fölvettem a kapcsolatot Gál Judittal, a kórházmisszió országos koordinátorával, valamint Sepsi Krisztina budapesti kórházlelkésszel, akik segítettek átlátni a budapesti helyzetet. Mindezeknek köszönhetően most már van képünk arról, hol lehetne újabb kórházlelkészi státuszok létrehozásával tovább erősíteni egy-

házkerületünkben ezt a fontos miszsziói területet. Ha minden jól megy, hamarosan két újabb lelkipásztort is kórházlelkészi szolgálatba tudunk állítani.”

Együttműködés az ifjúsági misszió területein

A közös munka leghamarabb a budapesti egyetemi lelkészekkel kezdődött el. Két aktuális projektben is együttműködnek már, az egyik a misszió honlapjának elkészítése. „Ez elsőre talán kissé banálisan hangzik, de jól mutatja, mennyi mindenre nincs akkor idő, ha mindent a miszszióban szolgáló lelkészeknek kellene csinálni” – magyarázta Kadosa. Olyan gyűjtőoldalban gondolkodnak, ahonnét bárki el tud majd indulni az adott egyetemi misszió aktívabb kommunikációs felületére, és amelybe idővel az egyházkerület más nagyvárosaiban lévő vidéki egyetemi misszióit is be szeretnék majd kapcsolni. Nemcsak a felsőoktatásban tanulóknak lesz ez fontos

tájékozódási pont, de szülőknek, lelkészeknek is.

„Az ifjúsági szolgálatot lefedő három terület, az egyetemi misszió, az iskolalelkészség és az ifjúsági szervezetek közös halmazból merítenek, ennek ellenére a szolgálataikban igen kevés a valódi találkozási pont. Emiatt kezdtünk el azon gondolkozni, mi kéne ahhoz, hogy szorosabb együttműködés valósulhasson meg ezen területek között annak érdekében, hogy az egyházi gimnáziumainkból elballagó fiatalok nagyobb arányban érkezzenek meg az egyetemi gyülekezetekbe. Ennek egyik eszköze lehet, hogy az egyetemi lelkészek konkrét programokat visznek majd a gimnáziumokba. Ha a diákok nemcsak egyszeri jelleggel, nyílt napon, pályaorientációs napon találkoznának velük, hanem akár rendszeresen is, az nagyban segítheti az egyetemi misszió megismerését, így könnyebbé válhat a csatlakozás az egyetemi gyülekezethez és egy-egy

kari misszióhoz is.” A szolgálatvezető kiemelte: a lelkipásztori hivatás évében idén kiemelt hangsúlyt kap az iskolalelkészek helyzetének rendezése és státuszuk megerősítése. „Nagy missziós lehetőségek vannak az oktatásban, és ebben kulcsszerep jut az iskolalelkészeknek. Felállt egy országos munkacsoport is a Református Pedagógiai Intézet vezetésével, amely egyebek mellett arra a kérdésre is szeretne átfogó választ találni, hogyan lehet az iskolalelkészség szolgálatát hatékonyabbá tenni. Ebben a munkacsoportban Dunamelléket ketten is képviseljük a Katechetikai Támogató Szolgálatot vezető Lenkeyné Teleki Máriával.”

Ügyes-bajos dolgoktól a személyes beszélgetésekig

„Saját munkámra úgy tekintek, hogy ezúttal nem a misszió frontvonalában állok, hanem egy lépéssel hátrébb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindez szolgálat a szolgálók mögött. Mivel még csak fél éve kezdtem el ezt a munkát, eddig az elsődleges feladatom ennek a másodvonalnak a felállítása volt” –magyarázta Kadosa, aki már az esperesi kar havi tanácskozásán is bemutatta az MTSZ szolgálatát. „Veres Sándor főgondnok úr itt külön ki is emelte, milyen fontos lenne, hogy az esperesek és a Missziói Támogató Szolgálat folyamatosan együttműködjenek. Sok területen megtettük már az első lépéseket, de fontos szem előtt tartani, hogy ezek kifutása azért nem egy pillanat műve, így hosszú folyamatok előtt állunk.”

Ez alatt a rövid időszak alatt is születtek azonban kisebb részeredmények, és Kadosa már visszajelzéseket is kapott szolgálatáról. „Többen mondtak már köszönetet a lelkésztársak közül, például a Semmelweis Egyetemre tervezett misszió ügyének elősegítéséért, szolgálati lakással kapcsolatos kisebb nehézségek

rendezéséért, ügyes-bajos dolgok megoldásának felgyorsításáért vagy kapcsolatok kiépítéséért. Tapasztalatból tudom, hogy nemcsak a szolgálatunk hat a körülményeinkre, hanem a körülmények is visszahatnak lelkészi szolgálatunkra, és ezt szem előtt tartom. Sokszor már az is sokat segíthet, ha leülünk átbeszélni az érintettekkel egy-egy problémát, és én segítek nekik külső szemszögből megközelíteni az adott helyzetet. Ezek a beszélgetések olykor közös felismerésekhez is elvezethetnek minket.”

Amire minden lelkésznek szüksége lenne

Kadosa rendszeresen egyeztet Somogyi Péter főjegyzővel és Lovas András missziói referenssel, előbbivel hetente leülnek átbeszélni az aktualitásokat, mivel az MTSZ a Főjegyzői Iroda irányítása alatt végzi feladatát. „Jelenleg is zajlik az egyházkerületi konferenciaközpontok működési koncepcióinak átgondolása az elnökség részéről, hogy melyik milyen szerepet töltsön be az egyház missziójának az életében” – tette hozzá a szolgálatvezető. „Az egyházkerület vezetősége számára fontos, hogy legyen olyan hely is, amely elsődlegesen a lelki elmélyülés helyeként szolgálhat a jövőben.

Ehhez a tartalmi koncepciót egy általam koordinált munkacsoport dolgozza ki, amely olyan lelkészekből és lelkiségi szakemberekből áll, akiknek már régóta szívügye ez a téma.”

Ez a projekt azért is fontos számára, mert volt olyan szakasza életének, amikor hasonló elvonulás tette őt helyre. „Egy számomra kedves ember a hónom alá nyúlt, és felvitt Galyatetőre. Isten sok mindent elvégzett ott bennem azáltal, hogy volt valaki velem, aki lelki kísérőm volt, velem hallgatott, velem sírt, velem örült, akivel átbeszéltünk sok mindent, és lám, tíz évre rá most azért tehetek én is valami keveset, hogy sokkal kiforrottabb és szervezettebb módon adasson meg minél többeknek ilyen lehetőség!” Ez az élménye is megerősítette őt abban, hogy minden lelkésznek szüksége lenne segítői-támogatói háttérre. „Ha a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat a maga irányából – sok más értékes, akár zsinati szintű támogatói rendszer mellett –bármit is hozzá tud tenni lelkipásztorai mindennapi segítéséhez, már sokat léptünk e téren előre.”

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás

BIZONYÍTÁSI VÁGYBÓL BIZONYOSSÁG

Vállalkozóból lett Krisztus egyházának sáfára. Székely konokságát időbe tellett levetkőznie, mostanra már ő segít más férfiaknak, hogy Isten előtt merjenek gyengék lenni. Akár épületekről, akár az egyház élő köveiről van szó: Kelemen János jó sáfárként, krisztusi lelkülettel igyekszik helytállni.

Segítőkész, dolgos, elérhető – sokan így ismerik Kelemen Jánost, aki 2023 januárjától tölti be a Dunamelléki Református Egyházkerület üzemeltetési főigazgatói tisztét. Munkatársaival feladata az egyházkerület tulajdonában lévő ingatlanok, köztük a Ráday Ház, a mátraházi, valamint a galyatetői konferenciatelepek fenntartható üzemeltetése. Ám mielőtt munkájáról beszélgetnénk, arról kérdezem, milyen út vezetett számára idáig.

Sóvidékről a szabászatba Erdélyben, a festői Szovátán nőtt fel – kezd bele történetébe. A kilencvenes években nagybátyját követve jött Magyarországra, hogy alkalmi munkát vállaljon egy építkezésen.

„Hiánygazdaságból érkezve elhatároztuk, hogy dolgozunk egy hónapot, veszünk egy kólát meg egy farmernadrágot és aztán hazamegyünk. Pakoltam cementes

vagonokat a Balatonnál, dolgoztam ácsként, végül az eredeti szakmámban kerestem munkát férfiszabóként Budapesten. Már jó ideje nem készítettem ruhát, de azért a lányaimnak meg a kisunokámnak varrok néha valamit. Nagy becsben tartják ezeket a ruhadarabokat.”

Ezt követően saját műhelyt nyitott az Üllői úton. Vállalkozói képességeit aztán még tovább kamatoztatta, egy barátja hívására egy bukaresti informatikai céget indított el, vállalkozásszervező közgazdász diplomát szerzett, majd a magyarországi anyavállalat vezérigazgatója lett. Sikeres volt, valami mégis hiányzott az életéből – idézi fel.

Egy pillanat műve volt

„Harmincnyolc éves voltam, amikor megkérdőjeleztem, hogy biztosan ennyi-e az élet. Életünket a munka határozta meg. Nem volt időnk semmire, minden arról szólt, hogy bebizonyítsuk magunknak és a környezetünknek, hogy képesek vagyunk megállni a helyünket, ahogy szokták mondani, visszük valamire. Ezért minden lehetőséget megragadtunk, hogy minél több pénzt keressünk, egzisztenciát teremtsünk, nagy házat építsünk. Sem a feleségemmel, sem a lányaimmal nem töltöttem minőségi időt, alig pihentem. Nem volt semmi más az életünkben, csak a munka. Azt reméltük, ez a kulcsa a boldogságnak, ez fogja megadni előbb-utóbb azt a békességet, elismerést, amire vágytunk, amire minden ember vágyik. Egyszer csak belém hasított, hogy az életnek így nincs értelme. Ott volt bennünk egy hatalmas űr, amit nem tudtunk betölteni, és éreztük, saját erőnkből nem is fog sikerülni. Elkezdtük keresni a segítséget, a válaszokat. Voltak zsákutcák is. Isten kegyelme, hogy visszavezetett a gyökerekhez. Kisgyermekként nagymamámtól tanultam imádkozni, konfirmáltam, de csak huszonöt

évvel később lett értékké mindez. Ekkor már Pilisszentivánon laktunk, úgyhogy elmentünk a szomszédos solymári református gyülekezetbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Talán már első alkalommal kiállt a gyülekezet elé egy férfi, aki az első kecskeméti férfiaknak szóló Cursillót hirdette. Életemben nem voltam még sem csendesnapon, sem hasonlón, de bennem volt a vágy valami többre.”

A Cursillo spanyol eredetű szó, rövid „kurzust”, tanfolyamot jelent. Csütörtök estétől vasárnap estig tartó együttlét bentlakással, ahol lelkészek és más hívő emberek a keresztyén hit mai világunkban is érvényes igazságait, a keresztyén élet kiteljesedésének lehetőségeit, valamint a keresztyén emberi kapcsolatok mintáit mutatják be, nemcsak előadással, hanem beszélgetésekkel, életpéldákkal. További információk: Református Cursillo (refcursillo.hu)

„Mikor láttam, nagyjából miről van szó, azt mondtam magamban, hazamegyek, nekem ez nem kell. De akkor Lovas András lelkipásztornak volt egy úrvacsorai igehirdetése, ami a feje tetejére állította a világomat. Egy pillanat alatt kitisztult minden, megértettem, miért vagyok itt, miért

az a feleségem, aki, miért azok a szüleim, akik. Mélységesen tiszta pillanat volt ez, ami aztán el is tűnt. Azt ismertem fel, hogy a helyemen vagyok – itt, a Cursillón is.

Kicserélték apát

Miután hazatért, a családja számára azonnal nyilvánvaló lett, hogy valami történt vele, mert egészen máshogy kezdett viszonyulni hozzájuk. „A legegyszerűbb dolog, hogy elvittem a tányért magam után. Értékelni kezdtem a feleségem munkáját. Addig az volt bennem, hogy én hozom haza a pénzt – erdélyi hagyomány, hogy ez a férfi dolga. De aztán észrevettem, hogy ahhoz, hogy én az lehessek, aki vagyok, Ildikó mennyi áldozatot hoz. Ő látja el a gyerekeket, folyamatosan ő van velük, ő foglalkozik velük. Azonnal észrevette, hogy valami változás zajlik bennem. Nem volt kérdés számára, hogy ő is el akar menni oda, ahol jártam. Elkezdtük együtt olvasni a Bibliát, együtt imádkozni, esténként beszélgettünk, mint egy család. A lányaink akkor már kiskamaszok voltak, ők ma is nagy örömmel gondolnak vissza erre az időszakra, ami felfrissülést hozott a családunk életébe. Aztán a napi igeolvasás közben egymás után olyan üzenetek jöttek, hogy a feleségemmel arra gondoltunk, miért ne lehetne nekünk még egy gyerekünk.

Így született meg Beni fiunk, aki most tizenöt éves, és az Istennel való szövetségünkre emlékeztet.”

Nem sokkal az emlékezetes hétvége után a családfő felmondott az állásából, és rögtön elkezdett szolgálni az akkor induló református Cursillóban, amelynek azóta titkársági elnöke. Nagy szerepe volt abban, hogy Erdélyben is megjelent a mozgalom, mint mondja, annyi mindent kapott onnan, hogy szeretett volna valamit visszaadni. Kárpátalján, Felvidéken és Magyarországon kívül csak Erdélyben azóta ezerötszázan jutottak el a sokak életében mély változást elindító hosszú hétvégére, köztük számos férfi is.

Amikor a férfi megtörik

„A férfiak egymás előtt könnyebben felvállalják azokat a gyengeségeket, amelyekről nők társaságában nem szívesen beszélnek. Jellemző ránk az is, hogy szeretjük kézben tartani a dolgokat, mi, erdélyiek különösen nehezen tudunk segítséget elfogadni, mert az az alapvetésünk, hogy bármilyen problémát nekünk magunknak kell tudni megoldani, ha kínkeservvel is.”

Az Istenre szorultságot sem mindig könnyű elfogadni – teszi hozzá. „Sok férfi jó embernek gondolja magát, és nem értik, hogy miért van szükség Krisztusra. Pedig, ha nincs bűnöm, nem látom a hibáimat, akkor nincs szükség megváltásra sem. Amikor belátom, hogy én is tévedek, én is bűnös vagyok, vagy hogy ezt nem tudom megoldani, hiába vagyok férfi, akkor esünk térdre Isten előtt. Amíg abban a hitben élünk, hogy mi feláldozzuk magunkat a családunkért, nem tudunk elég gyengék lenni ahhoz, hogy Isten kegyelmét elfogadjuk.”

Ledőlt a bálvány Számára hosszú ideig a pénz volt a mérce. Ebből meg kellett, hogy sza-

baduljon – vallja meg. „Még mindig van gyógyulni valóm, de el tudtam engedni ezt. Nem arról van szó, hogy felelőtlen lehetek, hanem hogy a pénz oda kerüljön, ahová való. Nekem korábban a pénz Isten helyére került. Az volt a mérce. Eljössz egy idegen országba, és ott be akarod bizonyítani, hogy életképes vagy. Ezt a bálványt kellett ledönteni. Ez akkor történt meg, amikor egy időben anyagilag koppantunk a padlón, és megtapasztaltuk, hogy el lehet fogadni segítséget, és Isten onnan is fel tud emelni. Ráébredtem, hogy nem a pénz tart meg, hanem Isten kegyelme.”

Amikor a megfelelő helyről indul ki minden Ma már szinte második családjuk a solymári református gyülekezet, amelyet befogadó közösségként ismertek meg. A gyülekezetet még határon túlról betelepült magyar reformátusok alapították a sváb katolikus vidéken. János tíz éve presbiterként szolgál a közösségben.

Idővel a munkavállalásban is az egyház felé fordult. Először a balatonszárszói SDG Családi Hotel és Konferenciaközpontban dolgozott műszaki igazgatóként, azután került a Dunamelléki Református Egyházkerülethez. Munkáját azóta cursillós szolgálatával együtt a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is elismerték. Azt mondja, mindkét munkahelyére Isten hozta.

„A munkánk Istent kell, hogy dicsőítse, vagyis a minőségén a hozzáállásunk, a motivációnk is megmutatkozik. Ezért is van esély arra, hogy amikor jól és jó lelkülettel végzem a dolgom, akkor a munkatársaimban megfogalmazódhat a kérdés, hogy mi lehet e mögött. És ha ezt meg is fogalmazza, akkor alkalmam nyílik beszélni a hitemről. Szárszón például úgy formálódott a csapat, hogy esélyt adtunk embereknek, és idővel valami elkezdett változni

bennük is. Sokan elkezdtek gyülekezetbe járni, elmentek Cursillóra is. Megtapasztaltam, hogy ha innen, és nem a profitszerzésből indul ki minden, még az anyagiakon is áldás van.”

Közös tulajdon

A jó sáfárság azonban nemcsak az üzemeltetők feladata – teszi hozzá. Üzemeltetési főigazgatóként csapatával arra kell törekedniük, hogy az egyházkerület tulajdonában lévő ingatlanok, köztük a konferenciaközpontok fenntartása jövedelmező legyen. „Nagyon fontos az üzemeltetői, a jó gazda és a testvéri szemlélet egyensúlya. Úgy kell rátekintenünk ezekre az ingatlanokra, mint minden református ember tulajdonára, és abban reménykedem, hogy ezt így gondolja minden munkatársunk vagy vendégként oda érkező gyülekezeti tag is. Fontos felidézni, hogy eleve jutányosabb áron juthatnak hozzá az üdülési lehetőséghez az egyházkerület támogatásával, vagyis a vállalható minimális összeget kell fizetniük. Nagyon vékony mezsgyén kell járnunk ezekben az időkben, ha szeretnénk jó gazdái lenni a közös tulajdonnak, ami nem könnyű.”

Tanítványként a világban

Bármivel is foglalkozunk, bármiről is szól az életünk, fontos, hogy tanítványként legyünk jelen a világban – hangsúlyozza Kelemen János. „Jó lenne mindennap belenézni a Szentírás tükrébe, megvizsgálni magunkat, és az Istennel megélt közösségből indítani el a napunkat. Helyet kell adnunk a megpihenésnek, a lelki feltöltődésnek, a családnak is. Ha ez kimarad, felborul az egészséges egyensúly. Még ha kiválóságra törekszünk is a munkánkban vagy a szolgálatainkban, akkor tudunk igazán gyümölcsöt teremni, ha békességes légkörben élünk.”

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás

A LAPOKAT AZ ÚRISTEN OSZTJA

Úgy érdemes élni, ha kicsit jobb állapotban hagyjuk magunk mögött a világot, mint ahogy találtuk – a cserkészet alapítójának üzenetét Szabó Márton is vallja.

A dunamelléki beruházási főigazgatóval családi örökségről és a cserkészet jellemformáló hatásáról beszélgettünk.

Szabó Márton csaknem egy éve vezeti a dunamelléki Beruházási Főigazgatóságot, amely elsősorban az állami, másodsorban az egyházkerületi forrásból megvalósuló építési beruházások szervezésére és felügyeletére jött létre. A pályázati, fejlesztéspolitikai világból érkezett igazgató útja kisebb informatikai kitérővel vezetett a beruházási projektmenedzsment felé: „Amikor a főigazgatóság megalakult, az volt az elsődleges feladatunk, hogy megpróbáljuk a beruházási feladatokat rendszerezni, még átláthatóbbá tenni, hogy az egyházkerület vezetése számára könnyebben tudjunk

visszajelzéseket adni arról, melyik folyamat hol tart” –mondja a kezdetekről.

Bár az előző püspöki ciklustól kezdődően templomok, parókiák, gyülekezeti házak, iskolák épültek és újultak meg nagy számban, legnagyobb projektjük mégis a Ráday Ház részbeni újjáépítése és menedzselése volt. Ha éppen az esperesek fordulnak hozzájuk szakvéleményért, már a folyamat legelejétől tudnak és szeretnének segíteni: építési terveket ellenőriznek vagy helyszíni műszaki szakértést, helyzetfelmérést végez-

nek. Feladataikhoz jó alapokra, a Veres Sándor főgondnok irányítása alatt működő támogató csoport kiváló munkájára és tapasztalatára építhettek – mondja Szabó Márton. A Beruházási Főigazgatóság figyel a jogszabályi keretek betartására, és igyekszik eligazodni az ingatlankérdések útvesztőjében is.

„A jó szervezeti struktúra és munkamegosztás azért fontos, hogy az átláthatóság kívánalmának teljes mértékben meg tudjunk felelni –ezért is kezdtünk kiépíteni egy informatikai rendszert, amely gyorsabbá és követhetőbbé teszi a munkánkat. Amikor az egyházkerület beruházási projektjeibe belekerültem, még kedvezőbbek voltak a gazdasági kilátások, azóta az ukrajnai háború és a gazdasági válság miatt a már megkezdett beruházások célba juttatására koncentrálunk elsősorban. A tervezőasztalon vannak még templom-, parókia- és iskolaépítési projektjeink, bízunk benne, hogy egyszer ezekbe is belefoghatunk” – számol be a jelen feladatairól.

Az, hogy ő maga az egyházban vállaljon munkát, egyáltalán nem volt magától értetődő – árulja el. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, édesapja, Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök miatt kerül pozícióba. Az viszont mindig fontos volt számára, hogy a munka többről szóljon, mint a napi betevő megkeresése. „A munkának nemcsak az az olvasata, hogy bejárok dolgozni, aztán hazamegyek, megnézek egy sorozatot, másnap duzzogva fölkelek, ismét bemegyek – ennél több az élet. Nekem mindig fontos szempont volt, hogy olyan munkát vállaljak, amelybe ezt a többet bele lehet tenni. Sokat dolgoztam világi környezetben, piaci cégnél vagy államigazgatási szervezetben, ehhez képest az egyházkerületnél egész más szellemben dolgozhatunk együtt.”

Szabó Márton felmenőitől is komoly lelki útravalót kapott: dédapja Szabó Imre egykori fasori esperes, apai nagyszülei Szabó Imre és Szabó Éva sárbogárdi lelkipásztorok voltak, anyai nagyapja pedig Szabó Andor hencidai lelkipásztor. „Viszonylag egyértelmű volt, hogy a lelkészi szolgálat nem az én utam, ennek pedig egyszerű az oka: nem kaptam elhívást Istentől. Persze, ilyen felmenőkkel nem is lett volna könnyű erre a pályára vállalkozni, megfelelésből viszont nem akartam a teológiára jelentkezni, és ezt a szüleim sem várták el tőlem. Hogy kiből mi lesz, nem csak a mi döntésünk, a lapokat az Úristen osztja. Ez segített ezt a kérdést magamban helyre tenni.”

Beruházási főigazgatóként törekszik az elődeihez hasonló, példaértékű életet élni, még ha ennek megvalósítása nem éppen a legegyszerűbb feladat. „Ez összecseng a cserkészpedagógiával is, amit kisgyerekként és később cserkészvezetőként is próbáltam a társaimmal együtt képviselni. A cserkészetben úgy tartjuk, a vezetés elsősorban példaadás, és ugyanezt tapasztaltam családi közegben is, beleértve a nagyszüleimet, a nagynénéimet és a nagybátyáimat is. Ez nem csupán jó magaviseletet jelent, hanem példát a hitben, a szolgálatban, a családi életben, a munkában, a testvéri szeretetben, a tudományhoz való hozzáállásban. Nemcsak édesapámat emelném ki e tekintetben, hanem édesanyámat is, aki jó példát adott arról, mit jelent az a háttérmunka, amit egy család működtetéséhez kell elvégezni. Csendesen, türelmesen terelgetett, sok példaértékű dolgot tett, mindent megadott nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk a testvéreimmel.”

Szabó Márton a nagyobb családi találkozókból is sokat merített. Mind a négy nagyszülővel szo -

ros kapcsolatot ápoltak – meséli. „Sokat jártunk le Hencidára és Sárbogárdra is. A megtérésemben nagy szerepe volt a sárbogárdi nagypapámmal folytatott beszélgetéseknek. Sokan azt gondolják, egy lelkészgyerek tudja, hogy kell megtérni, neki ez magától menni fog. Én azok közé tartozom, akiknek ez sokkal hosszabb út volt. Persze, tudtam, hogy kell viselkedni a ’templomos közegben’, de a hitre jutásom nem pontszerű volt. Mind a négy nagyszülőm élettörténete nagy hatással volt rám ebben is, az ő könyveik – lelki üzeneteik – is formáltak engem.”

Dédszülei – köztük Szabó Imre esperes – élettörténetével mostanában ismerkedik mélyebben. „Most kezdem igazán megérteni, milyen viszontagságos korban éltek ők, és hogyan álltak helyt. A kommunizmusban próbálták betörni a hencidai nagyszüleimet is, de nem tudták. Igaz, a nagypapa nem is mozdulhatott ki más gyülekezetbe, pedig jelentős tudományos pályát futhatott volna be. Amilyen kényelmes korban élünk, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha ma én kerülnék hasonló helyzetbe, tudnék olyan erős lenni, mint amilyen erősek a felmenőim voltak. Hálásak is vagyunk családilag, hogy sok írásos emlék megmaradt tőlük, sőt még egy-egy hangfelvétel is.”

Sokat tanult édesapjától, Bogárdi Szabó Istvántól is, aki tizennyolc éven át töltötte be a dunamelléki püspöki tisztséget. „Azt, hogy hogyan kell a lelkipásztorokkal, presbiterekkel kommunikálni, otthonról hozom. Tanulságosak voltak édesapám tanmeséi is a vasárnapi ebédlőasztalnál arról, hogy mennyire fontos rendszerezetten, átláthatóan és becsületesen gazdálkodni a ránk bízott anyagi javakkal. Van, amikor a pénz kísértése legyőz embereket, de az is előfordul,

hogy csak egyszerűen a figyelmetlenség miatt alakulhat ki visszásság. Ha valaki sok pénzzel dolgozik, oda kell figyelnie arra, hogy sose legyen takargatnivalója. A pontos elszámolás mindennek az alapja – ezt tanultam otthonról. Persze, kell bátorság egy építkezéshez, de közben egyenesnek, őszintének kell maradnunk.”

Az etikus vezetés és a vezetői erények különösen is foglalkoztatják. „Ha egy vezető csupán annyit szem előtt tartana, amennyit a Bibliában olvasunk a szelídségről, a béketűrésről, az alázatról, a kitartásról, a vigasztalásra vagy a meghallgatásra való képességről, már az is elegendő kiindulópont lenne. De abban is tudatosnak kell lennünk, hogy merjünk tükörbe nézni, és magunkat is legyen bátorságunk értékelni. Ha valami félremegy, ha túl nagy a nyomás, ha nehezen tudunk kezelni egy konfliktust, akkor különösen fontos az önreflexió, és ebben a mi hitünk sokat segíthet. A vezetők sokszor nemcsak kifelé és nemcsak a hierarchiában felfelé, hanem saját maguknak is nagyon akarnak bizonyítani. Ha a bizonyítási vágyból fakadó szorongást magukban tartják, saját magukat betegíthetik meg, ha viszont szabadjára engedik, akkor másokat. Emberekkel foglalkozni nehéz dolog, mert az érzéseik, moráljuk, motivációik, hangulatuk hullámzó, és az is dolga a vezetőnek, hogy odafigyeljen az embereire, amennyire lehet. Ehhez bizalmi légkört kell kialakítani, ami megint csak elsősorban a vezető dolga. Sokat jár a fejemben a sárbogárdi nagypapa gondolata a magatartásról – szelídség, alázat, nyugalom (mini praxis pietatis) – szeretném ezt mindinkább beépíteni a vezetői minőségembe; nem könnyű feladat.”

A vezetéshez is szükséges bibliai mércét sok éven át volt alkalma gyakorolni a cserkészetben is, ami

voltaképpen az élménypedagógia – cselekedve tanulás – eszközeivel hat már egészen kicsi gyerekekre. „Amiatt létezik ma is a cserkészet, mert szükségünk van példaképre, akit követhetünk, a gyerekek pedig erre még fogékonyabbak. Nagy ereje a cserkészpedagógiának, hogy kint vagyunk a természetben, az erdőben, közösségben vagyunk, sátorban alszunk, esténként tábortüzet rakunk, szinte egész nap játszunk – legalábbis gyermekként így éljük

át –, és erre fűzzük fel a cserkésztörvények szerinti életet, ami azzal kezdődik, hogy a cserkész feltétlenül igazat mond. Ez a vezetővé válásban is fontos erény, ahogy az élet minden területén. A kötelezettségeink csúcsa pedig az Istenért, a hazáért és az embertársainkért végzett szolgálat. A cserkészetben megélt tapasztalatok megtanítják a fiatalokat arra, hogy olyan dolgokba érdemes fektetni, amelyeknek van értelme, értéke. Sokat forog a fejemben az a mondat, amit a cserkészet alapítója, Robert Baden-Powell hagyott ránk: próbáljuk meg egy kicsit jobb állapotban itt hagyni a világot, mint ahogy találtuk. Az értékmérőt ez adja a mostani munkámhoz is, hiszen egy templom vagy egy iskola 80-100 év múlva is szolgálhatja azt a közösséget, amelyiknek épül.”

Összekötni a múltat és a jövőt –ez a törekvés érhető tetten abban is, ahogy a moldvai csángó népzenét felfedezi és szélesebb körben is megismerteti. Amikor kisgyermekként próbálták zenére tanítani, még nem volt kitartása hozzá. „Kiskamaszként egy Zurgó-kazettát hallgatva nagyon megtetszett a moldvai csángó zene, és a Csángó Bálra is mindig hivatalosak voltunk. Ott kezdett motoszkálni bennem, milyen nagyszerű, amikor valaki le tudja játszani ezeket a dallamokat.”

Pár évvel később megvette első furulyáját és a moldvai népi hangszeres dallamok gyűjteményét. Beiratkozott egy népzeneiskolába, tanult moldvai furulyás mesterektől és táncházakban muzsikáló zenészektől is. Ekkor már a maga kedvére játszott, órákra belefeledkezve a muzsikálásba. Nem sokkal később az általa alapított Festeres Zenekarral már rendszeresen táncházat tartottak Budapesten, aztán a Zurgó Együttesnek is állandó közreműködője lett. „A moldvai csángók mélyen vallásos emberek, volt időszak, amikor sokáig nem beszélhettek magyarul nyilvánosan, de az imádságban, az énekekben, az énekes imádságokban tovább élt az anyanyelvük” – avat be. Most a szentes énekek – archaikus énekes imádságok – inspirálják a leginkább, és szívesen feltárná azt is, milyen kapcsolódások lehetnek a református zenei hagyomány és az ő római katolikus népzenei hagyományaik között. Egy nap talán egymásba fűzve is bemutathatják ezeket a dallamokat – mondja. Az első ízelítőt ezekből a dallamokból addig is alig egyéves kisfia kapja, aki örömmel hallgatja édesapja muzsikáját. Az már biztos: neki is lesz miből merítenie.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás, családi archívum

HIT & BEAT

A Valahol egy lány kezdetű dal a kedvenc Illés-száma, aludt már erősítő előtt a zenekar koncertjén, ő volt az, aki elrontotta Bródy János biciklijét, de az is, aki Illés Lajossal együtt a büfében hallgatta végig az édesapja általa szerzett Velünk az Isten margitszigeti premierjét. Illés Dávid esperessel, református lelkésszel édesapjáról, Illés Lajosról, az Illés-zenekar alapítójáról és családi kapcsolataikról beszélgettünk.

„Mi éltük a mindennapi életünket, nem pózoltunk azzal, hogy kicsoda az édesapánk, teljesen normális családként működtünk a hétköznapokban. Ha összesúgtak a hátunk mögött, hogy itt vannak az Illés gyerekek, nem nagyon értettük, mi ebben a különleges, mert nekünk ez volt a világ legtermészetesebb dolga” – vallja meg Illés Dávid, a Budapest-Déli Református Egyházmegye esperese a gyerekkoráról, ami egybeesett az Illés-zenekar legfelkapottabb időszakával. Úgy véli, az együttes népszerűsége abban rejlett, hogy megadták a fiataloknak azt az életérzést, hogy igenis helyük van a világban. Emellett tudatosan megjelent egyfajta ellenzékiség a dalszövegekben és a zenekar identitásában. Elég merészek voltak olyan darabok megírásához és előadásához, mint például A szó veszélyes fegyver című dal.

Összeérések

„Édesapám nagyon szerette a gyerekeit, de nehezen tudott részt venni az életünkben, mert az akkori zenészlét nem tette lehetővé, hogy sokat legyen otthon” –emlékszik vissza Illés Lajos fia. Éppen ezért legértékesebb emlékeiként őrzi a gyermekkori közös karácsonyo-

kat: édesapjuk zongorázott nekik, míg várták az angyal érkezését, amit csengőszó jelzett. De szívesen gondol vissza a hármashatár-hegyi apa-fia focizásokra, a családi nyaralásokra és a hosszú dominóestekre is.

Illés Dávid édesapját zárkózott, introvertált emberként festi elénk, aki sokszor a legjobb szándéka ellenére sem tudta jól kimutatni szeretetét. „Befelé élt, ami nemcsak a művészi alkotófolyamatára volt jellemző, hanem az alapszemélyiségére is” – teszi hozzá. Bár nem is volt adott az a szokványos keret, ami ma elvárt egy család életében. Szülei elváltak tízéves korában, majd tizenöt évvel később újra összekötötték életüket. „Lelkileg a mai napig nagyon sokat jelent számomra, ahogyan a szüleim újra össze tudtak kapcsolódni, ahogyan egymást szerették, és ahogyan édesanyám teljes odaadással ápolta édesapámat az utolsó percig” – emeli ki.

Pályaválasztások

Bár a családban már négy generáció tagjai is tudnak zongorázni, sohasem volt elvárás, hogy a gyermekek zenei pályán tevékenykedjenek vagy folytassák Illés Lajos munkásságát. „Apámnak kettős érzései voltak a zenéléssel kapcsolatban. Egyfelől a vérében volt, nagyon szerette, sokat komponált, ez volt a művészete, a hivatása, a belső világának egyfajta kifejezése, másfelől látta a zenészvilág buktatóit, küzdelmeit és fonákságait, amelyektől féltett minket.” Amikor Illés Lajos megtudta, hogy fia a debreceni teológiára jelentkezett, nagyon büszke volt rá, mert a szocializmus éveiben lelkésznek lenni igencsak ellenzéki

szerepvállalást jelentett, ami nagyon imponált neki. A család életének egy különleges időszaka ez, mert Illés Dávid édesanyjával, Makkai Lillával egyszerre végezte el a lelkészképzést.

Istenkeresés

De nemcsak a családban, hanem az Illés-zenekar harmadik alkotói korszakában is egyre erőteljesebb szerepet kapott a hit. Illés Lajos célja ekkor már az volt, hogy elsősorban a magyar nemzettel kapcsolatos, valamint istenes verseket zenésítsen meg. Sok említésre méltó hitvalló zene született ennek köszönhetően, mint például a Betlehem csillaga , amelyet 2000-ben Jézus születésének ünnepére írt, vagy a Cantus Hungaricus. A legjelentősebb talán a Velünk az Isten című rockoratórium, amelyet a margitszigeti nagyszínpadon mutattak be a közönségnek. Illés Lajos istenhitére alapjaiban hatott a család újraegyesülése, az immár lelkész feleséggel közös új életük. „Kezdeti hitkeresése után már beszélni tudott arról, hogyan közeledett Istenhez, hogy mennyire sokat jelentett számára az Istennel való kapcsolata, hogy milyen nagy

örömmel végzett kántori szolgálatot a mezőkövesdi és kisoroszi gyülekezetben, és hogy milyen fontos része is lett az életének a hite” – emlékszik vissza a lelkipásztor.

Szent és profán

Hit és zene összefonódott Illés Lajos életében és művészetében.

„A két terület erősítette egymást, ugyanakkor egyfajta józan féket is jelentett egyik a másiknak: a zene nem engedte, hogy a vallásosság egy leválasztott, élettől elidegenített önálló szegmenssé váljon a családban, ugyanakkor a vallásosság is gátat szabott a zene mindenhatóságának. Míg az egyik felemelte a másikat az ég felé, a másik visszahozta az egyiket a földhöz. Így egyik

sem tudott külön burokban létezni” –foglalja össze Illés Dávid, aki szerint nagyon veszélyes dolog, ha szent és profán egymástól elválik.

Tisztaság és egyenesség – az Illéscsalád legfontosabb örökségei az ő számára. Mint mondja, édesapja soha nem alkudott meg semmivel és senkivel. Nem írt csak azért dalokat, hogy azokkal több pénzt kereshessen. Az elveit mindennél fontosabbnak tartotta és azokat büszkén felvállalta, nem volt megvásárolható, az élet viszontagságai közepette is meg tudott maradni tiszta lelkületű, őszinte embernek.

Szoták Orsolya

Képek: családi archívum

AZ OLVASÓ AZ ELSŐ

A nemcsak külsőségekben, de szolgáltatásaiban is megújult, újranyitott Ráday Könyvtárban jártunk.

Nagyjából négyévnyi kényszerű távollét után 2023 januárjában újra megnyitotta kapuit Budapesten a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Ráday Könyvtára. Az intézmény most a Ráday Ház Markusovszky téri bejárata felől közelíthető meg, de olvasótermét részben ugyanott találhatjuk, ahol korábban, így a visszatérő olvasókat belépéskor ismerős helyen fogadják. A könyvtár az újraindult szolgáltatások mellett sok újdonsággal és még több szeretettel várja régi-új beiratkozóit.

Visszaköltözés és újraindulás

A Ráday Könyvtárnak a 2019-es januári kollégiumi tűzeset után kellett kiköltöznie a Ráday utcai épületegyüttesből a kármentés, bontás, felújítás és építkezés idejére. A tűztől és víztől megmenekült, koromtól megtisztított kötetek ideiglenesen az MTA Könyvtárában és annak törökbálinti raktárában kaptak helyet, ahol meg kellett kezdeni a teljes könyvállomány revízióját és leltározását.

A felülvizsgálat során az egyik legfontosabb feladat az volt, hogy ellássák a könyveket RFID (Radio Frequency IDentification) vonalkódos címkékkel. Ennek az automatikus azonosításhoz és adatközléshez használt technológiának köszönhetően egyből ki lehet keresni az adatbázisból, hogy mi elérhető és mi nem. Ami visszakerült a Ráday Házba, nagyrészt már az újranyitásig bekerült a rendszerbe, egyedül a műemlékkötetekkel maradt még munka. Ezeket ugyanis csak úgy lehet vonalkódozni, hogy a vonalkódozott címkéket úgynevezett könyvlovagokba helyezik, majd ezeket a lovagokat speciális restaurátori csíkkal ragasztják a kötetekbe.

A könyvtár visszaköltözése tavaly szeptemberben kezdődött meg, azonban az MTA törökbálinti raktárában maradt a kölcsönözhető raktárállomány, a folyóirattár és többezer kötetnyi muzeális anyag: összesen száz-százhúszezer kötet. Ezek csak akkor kerülhetnek a Ráday Ház új tömörraktárába, ha ott megoldódik a jelenleg egyenetlen és ingadozó páratartalom kérdése. Addig a raktári kéréseket csak tömbösítve tudják teljesíteni, mert ki kell menniük a kötetekért Törökbálintra. A könyvtárosok ezért még saját irodáikban is tárolnak ideiglenesen könyveket, hogy azok minél gyorsabban elérhetők legyenek.

Feladat a raktári kérések teljesítése és egyéb könyvtári szolgáltatások biztosítása mellett is akad bőven. Az RFID-zás és leltározás mellett egységesítik és javítják az adatbázisokat, bibliográfiai leírásokat készítenek, folytatják a revíziót és selejtezést, a folyóiratok feldolgozását, portalanítják a köteteket, és emellett mindenki igyekszik a maga kutatómunkáira is időt fordítani.

Az olvasók kedvéért több hazai digitális adatbázisra is előfizettek, például az Arcanum, ADT+, Akadémiai Kiadó Folyóiratcsomag, L’Harmattan Digitális Adatbázis, Szaktárs:

Attraktor, Balassi, Osiris kiadók adatbázisára, ezeket az olvasóteremben lévő számítógépekről lehet elérni, de biztosítanak wifit és helyhez kötött hozzáférést, ha valaki saját gépén szeretné megnyitni őket. A régi cédulakatalógus mellett digitális katalógus is rendelkezésre áll, és az olvasójegyeket is lecserélték vonalkódosra. A Markusovszky tér felőli bejáratnál pedig biblioboxot is felállítottak, amelybe bármikor vissza lehet tenni a visszahozott könyveket.

Olvasóvá bárki válhat

A Ráday Könyvtár legifjabb munkatársai Zelenák Sára és Szalay Gréta, akik a tűzeset után még gyakornokként segédkeztek a könyvek men-

tésében, de ma már teljes állásban dolgoznak a megújult épületben. A hétköznapjaik a visszaköltözés óta igen változatosak. Hol az olvasóterem elrendezésén dolgoznak, hol csoportot vezetnek a műemlék könyvtárban, hol rendezvények lebonyolításában vesznek részt, hol kutatni segítenek vagy szakdolgozók témáihoz ajánlanak könyveket.

„Járunk konferenciákra, segédkezünk megnyitókon, kiállításokon, könyvbemutatókon, fogadásokon, olykor Törökbálintra kell kiugrani kikért könyvekért. Közben ellenőrizzük a leírásaikat, olvasható címkéket nyomtatunk rájuk, bevesszük őket a rendszerünkbe, hogy a leltározás egyszerűbb legyen, vonalkódozzuk, és biztonsági chippel látjuk el őket” – mesélt mindennapjaikról Zelenák Sára, aki kiemelte a munkatársi közösség összetartó erejét is. „Nagyon jó itt a hangulat, sokat viccelődünk egymással, és a kollégák sok lehetőséget nyújtanak nekünk abban, hogy fejlődjünk. Kíváncsiak a véleményünkre, és elég hamar befogadtak minket.”

„Én azt szeretem itt a legjobban, hogy nem konkrét munkakörhöz vagyunk rendelve, hanem igyekeznek mindenbe bevonni minket.

Amikor a Rádayakról szóló kiállításra készültünk a Ferencvárosi Helytörténeti Múzeumban, segíthettünk a könyvek kiválogatásában, a tárlók elrendezésében, és ez óriási élmény volt számomra. Arra is lehetőséget kapunk, hogy a kutatásainkat folytassuk. Eddig nem volt két egyforma napunk. Minden nap volt valami élmény, ami élővé tette ezt az egészet, és mindezt tovább mélyítik a személyes kapcsolatok” – tette hozzá Szalay Gréta.

Gyakornokként érkeztek ide annak idején, de most már tőlük kérnek

segítséget a gyakornokok, ha bármire szükségük lenne. Emellett közösségi szolgálatot végző gimnazisták is szoktak hozzájuk fordulni. „Mindig nagyon kedvesek, aranyosak és könnyű őket a régi könyvekkel lenyűgözni. Sokat kérdeznek, és néha olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeknek bizony utána kell néznünk, mert nem tudunk egyből válaszolni. Néhányan közülük csodálkoznak, hogy mi nemcsak olvasunk egész nap. Igyekszünk életkorra szabott feladatokat is adni nekik” – mondta Sára.

A két fiatal könyvtáros is létező problémának látja, hogy manapság kevesebbet olvasnak az emberek, mint régebben, de szerintük korántsem annyira tragikus a helyzet. Vallják, hogy olvasóvá bárki válhat, csak időben el kell kezdeni meghozni a kedvét az olvasáshoz. Gréta szerint az is nagyon fontos, hogy az olvasó ember olvasó ember maradjon, mert nagyon sokan egy idő után hagyják abba az olvasást. „Könyvtárosként ezért is igyekszünk mindig odafigyelni az olvasóinkra, és táplálni a lelkesedésüket, például könyvek ajánlásával, vagy példamutatással” – sorolta. „A legtöbb ember számára egyébként nem az a könyv az igazán emlékezetes, amit először elolvasott, hanem az, amelynek hatására úgy érezte, hogy még többet kell olvasnia.”

Odafigyelni az olvasókra és egymásra

Veres Anna Mária a kényszerű „szétszóratás” idején lett a Ráday Könyvtár igazgatója. Berecz Ágnes gyűjteményigazgatóval és a könyvtár munkatársaival együtt azon dolgozik, hogy minél hamarabb lezárulhasson a visszaköltözés folyamata, és az olvasók minél zökkenőmentesebb működést tapasztalhassanak az újraindult szolgáltatások terén. Vezetőként a szakmai feladatok elvégzése mellett arra is törekszik, hogy az intézményben a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kapjon a munkatársi közösség megerősítése.

„Már az a tény, hogy visszakerültünk ide és egyben van a közösségünk, nagyon sokat számít. A szétszóratás ideje alatt volt olyan kolléga, akivel hosszú ideig nem találkoztunk” –mondta Veres Anna Mária.

Az igazgató büszke kollégáira, akik ma a kihívásokkal teli körülmények ellenére is egyre színvonalasabb szolgáltatásokat nyújtanak olvasóik számára. „A sikeres tevékenykedésünk alapja

a munkatársak maximális elkötelezettsége. A munkatársi összefogás, az önkéntes vállalások, beugrások a váratlan és nehéz helyzetekben mindig megvoltak és megvannak most is. Ezúton is szeretném megköszönni a könyvtáros kollégáknak egész éves munkájukat, kitartásukat, áldozatvállalásukat.”

A januári újranyitás óta szinte minden nap érkeznek a könyvtárba régi és új olvasók is. „Volt köztük, aki azt mondta, nagyon tetszik neki, hogy annyian foglalkozunk vele és mindenben a kedvében járunk, és ha ez mindig így lesz, akkor

másokat is hozzánk küld majd. Ez persze azért történt, mert ha valaki olyan kéréssel érkezik, amelyre az, aki éppen kint van az olvasószolgálatban nem tud válaszolni, akkor szólunk egymásnak, többen kimegyünk, és mindenki segíteni próbál” – magyarázta a könyvtárigazgató. „Igyekszünk jobban odafigyelni az olvasókra, hívni őket, hogy jöjjenek, ne féljenek, és akár olvasni, akár tanulni szeretnének, akár csendre vágynak, az olvasóteremben szívesen látjuk őket.”

Fontos szakmai előrelépésnek tartja, hogy május kilencedikén a Ráday

Könyvtár adhatott otthont az Egyházi Könyvtárak Egyesülése (EKE) szakmai napjának, amely elsősorban a Magyar Tudományos Művek Tárának (MTMT) a továbbfejlesztéséről szólt. „Beléptünk az MTMT és a DOI (digitálisobjektum-azonosító) rendszereibe, kollégáink tanulmányait feltöltöttük az MTMT-be és visszamenőleg is regisztrálni fogjuk oda minden kiadványunkat” – mondta ennek kapcsán. Nagyjából húsz éve dolgoznak a Jakob Müller könyvkötő műhelyéből kikerült könyvek kötéseinek a felmérésén, szakmai vizsgálatán. Ennek a Ráday Gedeon könyvtárából származó, nagyjából négyszáz műnek a kötéskatalógusát szeretnék még az idén nyomtatott kiadványként megjelentetni. Sok egyebet is terveznek a jövőre nézve, emellett más könyvtári, múzeumi egyesületek által szervezett programokon is részt vesznek, illetve szeretnének minél több könyvbemutatónak is helyet adni.

Rendszeresen fogadnak diákcsoportokat is, általában a Bibliamúzeum-mal közösen. Könyvtárszakos egyetemisták számára pedig nyílt órákat is tartanak. Az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet hallgatói már a tavaszi félévben visszatértek hozzájuk, de más szakokról és más egyetemekről is szeretnék megszólítani a hallgatókat. Szeretettel várják a Ráday Felsőoktatási Diákotthon bentlakó teológusait is. „Szeretnénk megmutatni, hogy a tabletekkel és egyéb kütyükkel szemben a könyvek más minőségű olvasmányélményt adnak. Szívesen meghívunk bárkit, körbevezetjük, bemutatjuk a könyvtárat, bemutatkozunk mi magunk is. Nálunk az olvasó az első.”

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás

ÚJ KÖNYVEK A KÍNÁLATBAN

CSALÁDPASZTORÁCIÓ

Hogyan segíthetnek a kazuális alkalmak a családi kapcsolatok rendezésében? (Kálvin Kiadó, szerző: Fodorné Ablonczy Margit) A családpasztoráció nem más, mint a családok lelkipásztori gondozása: családszempontú, azaz a nemzedékről nemzedékre továbbadott örökséget figyelembe vevő és a család aktuális életciklusához igazított, a családi „szerepek” kapcsolati működését segítő pásztori hozzáállás. Fodorné Ablonczy Margit doktori disszertációja alapján készült könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy ha a lelkészek nemcsak egyénekkel foglalkoznának, hanem családokkal is, nem lehetne-e megszólítani a csak kazuális szolgálatokat, tehát keresztelést, házasságkötést, temetést kérő családokat egy átgondoltabb, jobban strukturált családpasztorációval? Művében arra törekszik, hogy jó alapot kínáljon a „családi kazuáliák” családszempontú megközelítésére. A kötet első fele családteológiai alapvetéseket tisztáz, második része pedig három terjedelmes fejezetben tárgyalja a házasságkötés, a keresztelés és konfirmáció, valamint a temetés és gyász kérdésköreit. A rendkívül információgazdag és naprakész kézikönyv célja a szemléletformálás: „Bátoríthatja azokat, akik még nem gondoltak így a gyülekezeti tagjaikra – hogy elkezdjék megismerni a családtörténeteket, s gyógyulást hozzanak a családi kapcsolatok szakadásai és törései mentén egy helyén mondott kérdéssel vagy cselekvésre buzdító mondattal” – fogalmazott minderről a szerző.

AZ A HÍR JÁRJA…

(Exit Kiadó, szerző: Nico ter Linden)

A holland református lelkipásztor, Nico ter Linden hatkötetes sorozata elbeszélés formájában hozza közelebb a Biblia történeteit, hogy azok a ma embere számára is átélhetőek legyenek. A sorozat első három része az erdélyi Exit Kiadónak köszönhetően már magyarul is olvasható, és a további kötetek lefordítása is tervbe van véve. Az első kötet Mózes öt könyvét, a Tórát dolgozza fel, a második Márk és Máté evangéliumait, a harmadik pedig a bírák és a királyok könyveit. Amikor megkérdezték Nico ter Lindentől, hogy mi a lényege a hatrészes sorozatának, azt válaszolta, olyan ez a szellemi elitnek, mint a gyermekbiblia a kicsiknek: akik nem ismerik jól az eredeti forrásokat, akik nem tudják, hogyan értsék azokat, azok számára ez a könyvsorozat úgy beszéli el a történeteket, hogy megértsék. A szerző ehhez a teológia, a pszichológia és az irodalom eszközeit is felhasználja. Odarepít elbeszélése világába, mintha mi is ott ülnénk a szereplőkkel egy tölgyfa alatt vagy a tűz körül, és szinte minden érzékünket megmozgatja, emellett érzelmi húrokat is megpendít. Merész formában fogalmazza meg mindazt, ami igaz ugyan, de ami nem biztos, hogy valóban pont úgy történt, ahogy elbeszéli. Narratív bibliaértelmezése mégis jól megférhet a hazai, klasszikusabb megközelítések mellett, hiszen nálunk is megtapasztalható annak igénye, hogy átélhessük a Szentírás ma is folytatódó történeteit.

ÍGY SZÓL HOZZÁM A BIBLIA

Kees de Kort képeivel

(Parakletos Könyvesház, szerző: Kees de Kort)

Az Ige (részben) képpé lett – legalábbis a tavaly augusztusban elhunyt világhírű holland festő és illusztrátor, Kees de Kort alkotásain. Magyarországon is sokan megismerhették ezeket a jellegzetes képeket, például azokból a 2011 és 2015 között megjelent kis füzetecskékből, amelyek 10 ószövetségi és 18 újszövetségi történetet dolgoznak fel kevés szöveggel és sok illusztrációval.

A Parakletos Könyvesház tavaly egyetlen, vaskos kötetbe szerkesztve adta ki újra a teljes sorozatot Így szól hozzám a Biblia címen, amely most már egységes műként kalauzolja végig a magyar olvasókat is a Szentíráson, a Teremtéstől kezdve a Jelenések Könyvéig. Nem közönséges gyermekbibliáról van szó, hiszen a mű felnőttek számára is intenzív élményt nyújt. Ez lehetővé teszi, hogy szélesebb körben fel lehessen használni, akár missziós célokra is. De Kort a modern művészet eszközeit használta, színes, nagy felületű képei mégis archaikus hatásúak. Míg a legtöbb gyerekbibliában világos hajú és bőrű Jézussal találkozunk, addig az Így szól hozzám a Biblia szereplőinek a kinézete hitelesebben adja vissza a közel-keleti emberek kinézetét. Képi világával a legkülönbözőbb etnikumúak is könnyen azonosulhatnak. Mindezek tükrében nem véletlen, hogy az eredeti mű világsiker lett, közel száz nyelvre fordították le és sokmillió példány fogyott el belőle.

ÉSZAK VAGY HALÁL!

Hajnalszárnya-sorozat 2. (Harmat Kiadó, szerző: Andrew Peterson) Andrew Peterson keresztyén szerző a moralitás kérdései köré építette fel a négykötetes Hajnalszárnya-sorozat (The Wingfeather Saga) fantasztikus világát, művei éppen ezért jócskán túlmutatnak az ifjúsági fantasy zsánerének megszokott keretein. A történet középpontjában az Igiby család áll, akik a második kötetben bujdosni kényszerülnek az őket kereső gonosz hatalom elől, miután egykori otthonukat azzal a tudattal kellett maguk mögött hagyni, hogy sosem térhetnek oda vissza. Az északi jégmezőkre szeretnének menekülni, mert ez tűnik a túlélés egyetlen esélyének, de az odavezető út veszélyes és hosszú, ráadásul üldözőik folyton a nyomukban vannak. A menekülők eközben nemcsak a külső veszély elől, de saját maguk elől is menekülnek. Van közöttük, akit sötét múltja üldöz; van, akit a jelenben elkövetett bűnei, és van, aki jövőjétől megijedve menekül sorsa elől. Útjuk valódi tétje az, hogy időben ráébrednek-e minderre, mielőtt túl késő lenne. Képesek lesznek-e felvállalni mindazokat a sebeket, amelyeket kaptak és okoztak másoknak?

Visszatalálnak-e önmagukhoz és egymáshoz? Hol találhatnak feloldozást, megtisztulást, lehetőséget az újrakezdésre? Van-e megváltás mindannyiuk számára? A könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ, miközben szereplőivel együtt járjuk végig a meneküléstől a megmenekülésig tartó külső-belső utat.

SZABADSÁG ÉS MEGKÖTÖTTSÉG

Igehirdetések

(Kálvin Kiadó, szerző: Szűcs Ferenc)

Az egyházkerület gondozásában megjelent kötet kiadása Bán Béla bácskiskunsági esperes ötlete volt. Szűcs Ferenc tanítványaként indíttatást érzett arra, hogy a felnövekvő lelkész nemzedékek életében mély nyomot hagyó professzor igehirdetéseit azok is olvashassák, akik már nem hallhatják őt prédikálni. Ezek az igehirdetések ma is elmondhatók lennének az esperes szerint, mintául szolgálva lelkipásztornak és a szélesebb olvasóközönségnek is. Szűcs Ferenc 1965-től kezdődően folyamatosan lejegyezte igehirdetéseit, a kötet két oldalon közöl is egy füzetpárt illusztrációként. A kiadvány harminchat prédikációt tartalmaz a lelkipásztor pályájának első bő három évtizedéből, szolgálati helyei időrendi sorrendjében. A kötetben megjelent prédikációk követik a liturgia szerkezetét, a tipográfia és a tördelés is ezt segíti. A végén textuárium segít az egyes textusokhoz köthető prédikációk megtalálásában. A több mint ötven év kéziratának áttekintését Bereczky Ildikó nyugalmazott református lelkész végezte a családtagok közreműködésével. Mint szerkesztői előszavában írja: az igehirdetések szóbeli közlésre, nem pedig olvasásra készültek, így a szövegek nyelvezete, stílusa és mondatformálása elsősorban a szóbeli szövegek nyelvi jellemzőit hordozzák. A kötet elején olvasható Szűcs Tamás életrajzi visszaemlékezése édesapjáról, mely segít az egy-egy időszakban elhangzott igehirdetések hátterének megismerésében.

MEGFORDÍTOTTA SORSÁT

Prédikációk Jób könyvéről

(Dunamelléki Református Egyházkerület, szerző: Bogárdi Szabó István)

A volt püspök és zsinati elnök Jób könyvét magyarázta tavalyi budahegyvidéki prédikációs sorozatában, és ezeknek az igehirdetéseknek a szerkesztett változatai kerültek bele a Dunamelléki Református Egyházkerület kiadásában megjelent kötetbe. A Megfordította sorsát című prédikációgyűjtemény nem különálló igehirdetéseket tartalmaz, hanem egymásra épülő igemagyarázatokat: a cselekmény sorrendjében halad végig Jób könyvén, amely nem könnyű olvasmány, és emiatt nem is tartozik a legszívesebben olvasott vagy magyarázott bibliai könyvek közé. A Jób által végigjárt utat nem könnyű végigkísérni, Jóbnak és barátainak az igazságkeresése nem könnyű vitairat, és azzal sem könnyű szembesülnünk, hogyan reflektál mindkettő saját és szeretteink életére. Nehéz kérdések átláthatatlan áradatával szembesít, nehéz sorsok részleteivel fáraszt, és nehéz igazságok elhordozására kényszerít. Éppen ezért párhuzamos olvasásra ajánljuk a két művet: Jób könyvét és a prédikációgyűjteményt. Ha együtt olvassuk őket, könnyebb dolgunk lesz, és nem maradunk magunkra mindazokkal a gondolatokkal, melyeket jobb másokkal együtt elhordoznunk. Jób könyve azonban nemcsak a szenvedés és az igazságkeresés története, hanem a megszabadulás és megváltás reményének története is. Jób élete így helyreállítottságában is tanít minket, elsősorban arra a reménységre, amelyet az Örömhír hozott el számunkra.

ANYANYELVE: A SZENTÍRÁS

Nem gondolja, hogy övé az érdem, de Visky András elismeri, hogy meglepően sikeres tavaly megjelent új könyve. A történethez egy román lágerből származnak az első emlékei, ahol egyetlen könyvük a Biblia volt. Édesanyja naponta felolvasott belőle hét gyermekének, miután a református lelkész édesapát koncepciós perben 22 év börtönre ítélték. Visky András szerint mindannyiunk feladata, hogy „az életünket beleírjuk a bibliai elbeszélésbe.” Kitelepítés című regényével ezt ő teljesítette.

„Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje.” Négyévesen ezzel a mondattal vigasztalta síró édesanyját a lágerben. Azt is írja, hogy akkor a megírok szót a megbosszulok szinonimájaként használta. Hogy érzi most? Megbosszulta?

A könyv megírta magát, és én része lehettem ennek a folyamatnak. Amennyiben sikerült elmondanom a történetet hazugságok nélkül, akkor a bosszú is vég-

bement. Ez a szelíd bosszú az egyetlen, ami meg van engedve az embernek, hogy a saját szenvedés- vagy kirekesztettségtörténetét az isteni elbeszélés részévé tegye.

Abszurd vigasztalás volt ez édesanyámmal szemben, aki időről időre tehetetlennek mutatkozott abban, hogy életben tartsa a gyermekeit, főképp, hogy – nem egykettő, hanem – hét van belőlük.

Később színdarabot írt az édesanyja helytállásáról. Mit szólt ő a Júliához? Édesanyám a Júlia ősbemutatója után azt mondta nekem, „minden szava igaz és minden szava hazugság.” Ezzel nagy ajándékot kaptam tőle, mert bátorított a tekintetben, hogy a fikció nagyon pontos elmondásra képes, és a fikció nyelve igazságbeszéd lehet.

Tehát egyfajta szabadsággal írta meg a könyvet, amit az édesanyjától kapott?

Ez nem csak szabadság volt, hanem feladatmeghatározás is: a könyv minden szavának igaznak kell lennie. Ahhoz, hogy a fikció átélhető legyen, pontosan kell ismerni a valóságot. Sokat készültem. Az édesanyám és apám emlékiratait is használtam és a Történeti Levéltár idevágó anyagait is olvastam. Rekonstruálnom kellett egy nagyon enigmatikus, rejtélyes közjátékot, amikor Răchitoasa lágerből bennünket Freidorfba visznek, ahol megpróbálnak elhelyezni hét gyereket és az anyánkat egy tenyérnyi, cigányok által épített házacskába, amibe fizikailag nem fértünk be ennyien. Majd onnan visznek minket a lágerbe, ezúttal Lăteştibe. A szolidaritás minimumát sem tapasztaltuk. Anyám az emlékirataiban nem ír erről az időszakról, a megaláztatásról és a szenvedésről. A testvéreim is meglehetősen elfojtották magukban ezt az időszakot. Ezzel a titokkal kellett megküzdenem kétfejezetnyi anyagban.

Testvéreivel is egyeztették az emlékeiket?

Sokat segítettek, meggyőződtem arról, hogy a valóság és a történelem megismerhetetlen, a történelem a folyamatos átírás tárgya. A testvéreim beszámolói olykor homlokegyenest vitatkoztak egymással, de ez engem felszabadított és boldoggá tett, mert eszembe juttatta a Lukács-prológust (Lukács

evangéliuma 1. rész, 1–4. vers). Ez az egyik kedvenc evangéliumi részem. Lukács valósághajhász volt, és itt elmondja, hogy azok az események, találkozások, tanítások, amelyek beváltják magukat bennünk, és amelyek a sejtjeink szintjéig átélhetővé váltak számunkra, azok élettényekké lettek. Szerintem egy hívő ember számára Isten is ilyen élettény. Egymás valóságérzékelését pedig el kell fogadnunk, legalábbis én azt értettem meg, hogy ez tesz minket emberré.

Tehát elfogadták az ön valóságérzékelését?

Nem adtam oda nekik a könyvet kéziratban, még a feleségemnek sem, mert hamar föl kellett ismernem, hogy a kockázatot csak én vállalhatom, ez nem kollektív könyv, hanem egyéni nézőpont, a kitelepítést átélő néhány éves gyermeké, és az ezt most elbeszélő felnőtté egyszerre. A legjobban a legidősebb testvérem véleményétől féltem, hiszen Ferenc testvér emlékszik a legtöbbre, ő viszont lenyűgöző szeretettel, nagyvonalúsággal és lelkesedéssel viszonyul a könyvhöz. Az első mondata az volt a kötetről, hogy „nagy könyvet írtál, András.” Ő is regényként olvasta a Kitelepítést, ami nem alacsonyabb rendű megismerése a valóságnak, mint a tudományos, sőt ellenkezőleg, ez az ember testi tapasztalatait mintegy közreadja, és létrehozza a közös jelentések közösségét. Utóbbit abból tapasztalom meg, hogy a könyvbemutatók után sorra jönnek oda hozzám olvasók, akiknek hasonló sorsban volt részük. Örömmel köszönik meg, hogy végre az ő történetük is el van mondva.

Ezzel a könyvvel helyére került az apaképe?

Nem tudom lezártnak tekinteni. 65 éves vagyok, talán ideje volna felnőnöm, de nem tudok így gondolni rá, mint ami lezárulhat. Az apakép

alakítása boldog feladat számomra, megszűnt nyomasztóvá válni, sőt örülök, hogy ez feladat maradt nekem, és meg is fog maradni, amíg élek. Évek óta megszűntek a nyomasztó álmaim, korábban gyakran álmodtam, hogy nem ismerem meg apámat, vagy, hogy ő nem ismer meg. A halálával nehezen tudtam szembenézni, akkor súlyos elveszettség-érzés lett úrrá rajtam ismét, de mára ez elmúlt.

A szexualitásról is bátran ír, feltételezem, hogy vannak keresztyén olvasók, akiket ez akár meg is botránkoztat. Miért érezte fontosnak leírni a szülei szerelmének testi részleteit?

Ha ez megbotránkoztat hívő embereket, akkor – nem akarok persze fennhéjázó lenni – a könyv elérte a célját. Ugyanis, ha az Énekek énekét, Eszter könyvét vagy a Szentírás sokféle véres eseményét, de inkább kijelentését nem tartjuk megbotránkoztatónak, akkor attól tartok, hogy nagyon is domesztikált, megszelídített Szentírást olvasunk. A négy evangélium nap mint nap meg tud botránkoztatni. A hittapasztalat a blaszfémiatapasztalattal közvetlen közelségben helyezkedik el. Jézust egy blaszfém kijelentésért feszítették keresztre, és szeretném hangsúlyozni, hogy mi is, jó keresztények, és én is keresztre feszíttettük volna. Ha most megjelenne közöttünk a Megváltó – nem az utolsó ítélet dicsőséges Krisztusaként, hanem önmagát megosztó szelíd tanítóként, akkor megint keresztre feszítenénk.

Amennyiben a keresztyén ember nem így gondol magára, nos akkor, attól tartok, hogy egy polgári, biztonságos, garantált vasárnapi ebédes hittapasztalattal van dolga. A hideg és tűzforró paradoxont, amit a Jelenések könyvében olvasunk, úgy kellett értelmeznem, hogy az Úristen szívéhez sokkal közelebb

vannak az áttetsző, őszinte „hidegek”, mint a magukat Jézus klubtársainak gondoló langyos vallásosok.

A keresztyén gondolatot sokkal drámaibban fogom fel, mert ilyen Istennel találkoztam. Isten olyanynyira megtisztította és közvetlenné tette az ő gyermekeinek a hitét – azokról beszélek, akik a szemem előtt élték tanúságtevő életüket, miután súlyos börtönbüntetéseket szenvedtek el –, hogy már nem féltek a szavaktól. Istenhez is valamiféle gyermeki, felfoghatatlanul tiszta és boldog szerelem fűzte őket. Én sem hiszem, hogy félnünk kellene a szavaktól.

Egyébiránt nem a szüleim szerelmi életét írom le, hanem a regény két hőséét, az egyiket Anyánknak, a másikat Apánknak hívják. Csak a saját szerelmi életemet ismerem valamelyest, az övékét nyilván nem. Egyébként a Szentírásban olvasható blaszfém leírásokat meg sem közelíti a regény, ahhoz nem vagyok elég bátor.

Régóta kereste a formát, hogyan mesélhetné el családja megdöbbentő történetét.

Igen, erre a bibliaformára találtam rá. Remélem, hogy ez az olvasók számára is megszólító, és befogadó forma. A könyv nem kényszerít a folyamatos lineáris olvasásra, ez

is segítheti az olvasót a kor: egy abszurd, magát ateistának hirdető, de nagyon is vallásos struktúrák szerint berendezkedő diktatúra megértésében.

Miben nyilvánul még meg a bibliai forma?

A Szentírást is folyamatos elbeszélésként és kinyilatkoztatásként olvassuk. De ennek az olvasatnak az igazságához a Szentlélekbe vetett hitre van szükségünk. A Szentháromságnak ezt a személyét a lehető legközelebbnek érzem az alkotáshoz, hiszen ő az, aki megnyitja az Írást, miközben az általa feltakart értelem soha nem végső, soha nem befejezett, hanem újabb és újabb jelentésekben részesít bennünket. Számomra ez mutatkozott mintául.

Ez persze nagyon elbizakodottan hangzik, mintha a Biblia párját akartam volna megírni, de nem egészen erről van szó, hanem hogy nekem tulajdonképpen nincs más nyelvem, csak a Bibliáé. Anyám a lágerben, majd miután apám hazajött a börtönből ő is, azaz a Szentírást előttünk megnyitó szüleim belemártottak a Biblia végtelen hullámzásába, sőt, olykor bele is dobtak a könyvbe. Nincs a testemnek egyetlen felülete sem, amit ne járt volna át ez az áramlás. Bármilyen más nyelv vagy forma biztosan hazug lett volna. Igenis az a feladatunk, hogy beleírjuk az életünket a bibliai elbeszélésbe.

Románul is megjelenik majd a könyve?

Persze, és nem csak a román, hanem más nyelvek irányába is elindult már a kiadó. A román megjelenés különösen fontos számomra, hiszen egy magyar család nézőpontjából elmondott román gulágtörténet a könyv.

Ha már kiadó: miért nem valamelyik egyházi kiadó adta ki ezt a könyvet?

Egyrészt mert a Jelenkor szerzője vagyok, másfelől meg semmiképp sem szerettem volna a regényt valamiféle egyházi szubkultúrába bezárni, hiszen az egyházban szocializált olvasók – amint máris tapasztalom – megtalálják, szeretik és a magukénak érzik a könyvet. Én inkább azt szerettem volna, ha ez a történet az irodalmi elbeszélés részévé válik és így provokál beszélgetéseket, sőt, akár vitákat is. Az bennem sose merült fel, hogy ez a könyv sikeres lesz.

Akkor hát mi lehet a sikere titka?

Arra jutottam, hogy úgy tűnik, a könyv nem használ semmilyen értelemben – sem ideológiai, sem politikai, sem vallási értelemben –konfliktuális, revansista hangnemet, nem moralizál és nem bélyegez meg senkit. Valamilyen valóságosan létező hiányt, azaz inkább evidenciát érintett meg a magyar, és hátha

nem csak a magyar társadalomban. Azt tudniillik, hogy elsőrendűen emberek vagyunk, tehát szóba tudunk állni egymással, bármilyen különbözőek legyenek is a tapasztalataink.

Úgy tűnik, hogy a könyv ellenáll mindenféle kisajátításnak, miközben egyre inkább közösségi reprezentáció is, azaz a református egyházon belül kibontakozott ébredési mozgalom erdélyi szárnyának az elbeszélése is. Amennyiben valóban így volna, nos, akkor alig elviselhető ajándék számomra. Mert akkor igazságtétel is, a maga szelíd módján.

A sikert, noha örülök neki, el is hárítom magamtól. A könyv sikeréért nem magamat tartom felelősnek.

Hanem kit?

Valami angyali összeesküvést érzek a háttérben. Néha göcögő angyali nevetéseket is hallok, amikor a siker szóba jön. Most azon dolgozom,

hogy eltávolodjak a könyvtől, és ha olvasok róla valamit, akkor nem szerzőként, hanem mint a könyv olvasója lépek párbeszédbe egy másik olvasóval. Olyan dolgokat is észrevesznek, amiket én nem.

Ez zavarja?

Nem, dehogy, a szöveg mindig több mint a szerzője, mindig kiszámíthatatlan, és a szerző helyesen teszi, ha nem kontrollálja a saját szövegét. Amennyiben Isten nagyon következetesen kontrollálná a Szentírást, már rég nem is léteznénk.

Lesz a Kitelepítésből film?

Ha lesz, nem én fogom megcsinálni. Egy filmrendező barátom szerint nem könnyű feladat a sok gyerekszereplő miatt. Tompa Gábor rendező barátom pedig azt mondta a regényről, hogy nagyon filmesen van megírva.

Hegedűs Márk

Képek: Füle Tamás, Kapás Csilla

TÁRS AZ ÉLETBEN ÉS A SZOLGÁLATBAN

Közelebb érzi magát Istenhez lelkészfeleségként, bár hogy ez a szerep mit jelent, arról nem voltak határozott elképzelései. Mégis vallja: ha ma vállalkozásba kezdene, akkor is valami olyanba fogna, amit lelkészfeleségként is csinál. Morváné Cserna Anettel beszélgettünk.

Minden nő vágyik arra, hogy megbecsült és egyenrangú félként kezeljék a házasságban, és hogy olyan célért hozzon áldozatot időről időre, amely nemcsak a férjének fontos, hanem neki is. Különösen igaz lehet ez lelkészfeleségként. Különleges szerep ez, sokan a reprezentációt, a példamutatást és a szolgálatkészséget kötik hozzá. Kíváncsiak voltunk, hogy vélekedik erről egy lelkészfeleség, aki előtt nem volt minta arról, mit is jelent ez a szerepkör.

„Tizenöt éves voltam, amikor Ákos elkezdett udvarolni nekem, még a gimnáziumban ismerkedtünk meg, együtt nőttünk fel” – kezdi történetüket Morváné Cserna Anett hittanoktató, a Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Gyülekezet tagja, Morva Ákos lelkipásztor felesége. „Amikor a leendő férjem teológiára jelentkezett, még azt sem tudtam, mit jelent ez a szó. Sváb katolikus családban nőttem fel, annak minden értékével együtt. Mégis, amikor Ákos elvitt egy református ifibe, az annyira

megérintett, hogy nem sokkal később konfirmáltam. Másodéves voltam a tanítóképző főiskolán, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy egy lelkész felesége jó, ha a gyülekezetben is tud a gyerekekkel foglalkozni, ezért a hittanoktatói képzésbe is belekezdtem. Amikor a szüleimmel arról beszélgettünk, hogy egy parókiára fogok költözni, nagymamám azzal nyugtatott meg mindenkit: lelkészfeleségként legalább közelebb leszek Istenhez. Most már én is érzem ezt, akár hittanórát, akár gyermekalkalmat tartok, akár egy nénivel beszélgetek.”

Ha a református templom nem is, de a parókia ajtaja elég gyakran nyitva van. Sokan megfordulnak a lelkészcsalád körül, van, aki szerint ez olyan, mintha üvegfalak mögött kellene élniük. Anett szerint lehet és szabad is határokat húzni, ám erre csak ritkán volt szükség az elmúlt huszonöt évben. Ő mindig élvezte az emberek társaságát, hiszen gyerekkorában náluk is sok vendég megfordult a családi vacsoraasztalnál.

Azt azonban elárulja: amikor csak tehette, kihasználta az alkalmat arra, hogy jó példákat ismerjen meg.

„Elolvastam Fónagy Miklósné papnéknak szóló Üvegfalak mögött című könyvét, Szabó Éva néni Süt a nap című önéletírását, de az első szolgálati helyünkön, a budai gyülekezetben Riskóné Fazekas Márta pél-

dája vagy a Pásztor Jánosné Jutka nénivel folytatott beszélgetések is sokat adtak nekem. Csupán egy dolgot kértem a férjemtől: ne kelljen kántorizálnom vagy éneket tanítom, csak azért, mert én vagyok a lelkész felesége.”

A budai gyülekezet után a Pest megyei Pilisre kerültek, ahol tizenhét évet töltöttek el szeretetteljes légkörben. „Pilis korábban szórvány volt, és mivel mi voltunk az első helyben lakó lelkészházaspár, nem voltak olyan tradíciók, amelyekből elvárások fakadtak volna. Örültek, hogy odakerültünk, a gyermekeink születését is úgy fogadták, mint egy nagy család. Együtt formálódtunk gyülekezetté.”

Ez a közvetlenség jellemzi a kapcsolatukat a szigetszentmiklósújvárosi gyülekezettel is: itt sem nagytiszteletű asszonynak, hanem Anettnek szólítják. Hívő emberként neki is fontos, hogy ne csak tőle kérdezzenek, hanem ő is kérdezhessen másoktól – vallja meg.

„A gyülekezeti tagok partnerek ebben, nem feszengenek a jelenlétemben, és ezért nagyon hálás vagyok. Persze, mindig vannak, akik automatikusan feltételezik, hogy egy lelkészfeleség biztosan mindent jobban tud hitéből, státuszából fakadóan. Nagyon szívesen meghallgatom az embereket, tényleg érdekel, mi van velük, szí-

vesen segítek is. Ha azonban valami már lelkigondozói felkészültséget igényel, előfordul, hogy ajánlok valakit, aki jobban tudna segíteni nálam.” Gyakori előfeltevés az is, hogy a gyereknevelés a lelkészcsaládban biztosan zökkenőmentes. „Ákos nekem is és a gyerekeknek is szabadságot adott abban, hogy néha itthon maradhassunk vasárnap. Másoknak is tudott segíteni, hogy látták, nem mindig jönnek istentiszteletre a gyerekeink.”

Ezen a ponton megérkezik Anett férje, Morva Ákos református lelkész is, és mindjárt ki is egészíti a felesége által elmondottakat: „Nem akarom, hogy a hivatásom miatt a gyerekeinknek extra elvárásoknak kelljen megfelelniük. Amit természetes módon meg tudnak élni a hitből, a gyülekezeti életből, annak örülünk. De nálunk soha nem hangzott el olyan, hogy ezt vagy azt egy lelkészgyerek nem tehet.”

Feleségének abban is szabadságot adott, mennyire veszi ki a részét a gyülekezeti szolgálatból, attól azonban nem kell tartania, hogy Anett ne tenné ezt szívesen. „A feleségem az ebédlőasztalnál vagy lefekvéskor is gyakran ötletel, megoldásokon gondolkodik – néha én kérem, hogy most már hadd pihenjünk.” A családanya kreativitása is határtalan, nemcsak a parókiát varázsolta bájos, vidéki otthonná a lakótelep közepén, de a gyülekezet tőszomszédságában felépült missziói ház kávézója is az ő keze munkáját dicséri. Férje szerint Anettet Isten jókedvében teremtette. Felesége azt mondja: ha lenne egy vállalkozása, ő akkor is olyan dolgokkal foglalkozna, amivel lelkészfeleségként lehetősége adódik.

A gyülekezetben ő fogja össze a gyermek-istentiszteleten szolgálók csoportját, és a felső tagozatosoknak hittanórát is tart. Azt mondja, számára az a legfontosabb, hogy a gye-

rekek szívesen járjanak be az órákra, és jó érzésekkel töltődjenek fel. „Mindig elmondom, hogy hittanból jegyet adni nem olyan, mint más tantárgyakból, ezért az órai munkájukat fogom értékelni, de nem szeretném, ha ezzel visszaélnének. Szeretném, ha kicsit lecsendesedne a szívük, megérintené őket az Ige, és valamit fölfedeznének. Tudom, hogy a legtöbben nem azért íratják be hittanra a gyermekeiket, hogy ott hitre jussanak. De ez alatt a néhány év alatt természetessé válhat számukra, hogy imádkoznak, mert van kihez fordulniuk a bajban – ezt a tananyagnál is fontosabb átadnom.”

Bár ő maga nem lelkipásztor, egy lelkész feleségeként jól tudja, mivel jár ez a szolgálat. Éppen ezért igyekszik férjét mindenben támogatni. „Vasárnap reggel sosem kezdek nagy megbeszélésekbe, mert tudom, hogy Ákos hangolódik az Ige hirdetésére – legfeljebb ő kér, hogy segítsek neki valamiben. Eleinte láttam azt is, hogy a temetések mennyire mélyen érintik. Előtte és utána is szüksége van egy kis időre, ezért ilyenkor nem zavarom.”

A lelkészcsaládok élete nem mindig könnyű. Anett mégis reméli, ha a gyermekeik visszatekintenek erre az időszakra, ugyanazt idézik fel, amit a szüleik, és nem látják ők sem roszszabbnak, ahogy éltek. Édesanyaként igyekszik kihozni a legjobbat a lehetőségekből: a hétvége szolgálattal telik, de a vasárnapi ebéd nem maradhat el, ezért lassú tűzön már az istentisztelet alatt készül valamilyen finom fogás. A lelkészházaspárnak kedden van szabadnapja. Mindig nagyon vendégszeretők voltak, korábban is gyakran hívtak meg vacsorázni magukhoz gyülekezeti tagokat, lelkészházaspárokat. A terített asztal mellett mindenki könnyebben megnyílik – mondják. Pilisen előfordult, hogy a lelkészné

tizenhat emberre főzött, amikor más lelkész- és gondnokházaspárokat láttak vendégül. Ilyenkor nyíltan beszélgethettek arról, ki milyen örömöket és nehézségeket él meg a szolgálatában. Ezért nem érezték sosem, hogy magukra maradnának a problémáikkal – mondják.

Igyekeznek óvni házasságukat is. „Nem természetes, hogy a házasságok jól működnek. Mi sokat tettünk a sajátunkért. Ákos a diploma után elvégezte a szupervízori másodképzést, amelynek részeként egyéni szupervízióra is kellett járnia. Annyira értékesnek találta ezt a hivatásgondozó és önismeretet építő beszélgetéssorozatot, hogy szerette volna velem is megosztani ezt az élményt. Nekünk minden időt és pénzt megértek a házassággondozó beszélgetések, ahol szó volt a házasságról, a családról, az életről. Minőségi időt töltöttünk együtt, közben jobban megismertük egymást, valósággal szárnyaltam. Már azelőtt jelentkeztünk erre, mielőtt nagy nehézségeink alakulhattak volna ki, és ez megtanított minket arra, hogy ha bármi kis nézeteltérés jelentkezik, azonnal tisztázzuk is azt. Követtük azt a tanácsot is, hogy minden évben egyszer egy hétre kettesben elutazzunk, havonta egyszer elmenjünk vacsorázni, és egy héten egyszer egy órát beszélgessünk csak magunkról. Következetesen betartottuk ezt, pedig kisgyermekes anyaként volt, hogy azt éreztem, nincs értelme elmenni itthonról, amikor annyi a teendő. Ákos nagyon szereti az operát, én meg megesett, hogy előadás közben szunyókáltam el, ott pihentem ki magam. De legalább útközben minőségi beszélgetéseink voltak. Nekünk mindig fontos volt, hogy a házasságban boldogítsuk egymást. Amikor rendben mennek a dolgaink Ákossal, az nekem védettséget ad, mert olyankor én is rendben vagyok anyaként is, a gyülekezetben is, a

bevásárlókocsi mögött is. Ez a gyerekeknek is védelmet, biztonságot jelent. Böjte Csaba egyszer azt mondta egy beszélgetésben, hogy ha síelés közben elesel, akkor nem a síelés van válságban. Te pedig kelj föl és menj tovább – nem szabad abbahagyni a síelést. Ugyanígy van ez a házasság intézményével is: nem az van válságban, csak kérj tanácsot és menj tovább!”

Morváné Cserna Anett elmondta: szívesen támogatna hasonló helyzetben lévő nőket, akár teológusok jegyeseit is. „Több lelkészfeleséggel beszélgettem már, aki azt panaszolta, hogy úgy érzi, ki van égve. A férje biztatására vesz még egy nagy levegőt, de az egyik nagy feladat után jön a másik, mintha sosem érne véget. Látom, hogy szomorúak amiatt, hogy már nem tudják, mi az, amire Isten hívta őket és mi az, amit muszájból csinálnak. És míg egy szakmából lehet váltani, ha valaki mégsem érzi magáénak, ebből a szerepből nem lehet kiszállni. Mindez még rosszabb, ha felemás helyzetben vannak: amikor a lelkész férj nagyon jól érzi magát, a feleség viszont szenved. Néha problémát okozhat az is, hogy az, akit a szószéken lát, mintha nem ugyanaz az ember lenne, mint az, akivel a családban együtt élnek. Pedig nem is kell ugyanannak lennie, mert a szószéken a lelkész Isten eszköze: nem a saját bölcsességéből szól, még ha az otthon könnyebben elő is fordulhat.” Még sokáig beszélgetünk. Anett egyik legnagyobb örömeként említi, hogy Ákos mellett mindig azt érezte, nemcsak az életben társak, hanem a szolgálatban is. A végszót férje mondja ki, és ezzel mindent elmond: „Isten és Anett szeretete nagyon sokat formált rajtam, de azt hiszem, a lelkészi munkám értéke is sokkal kisebb lenne a feleségem nélkül.”

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás

NEM TUDTAM, MIT VÁLLALOK

Mivel egyre több női lelkész van, egyre több a lelkészférj is, ők pedig egyre gyakrabban civilek. Faragó Attila lelkészférjjel arról beszélgettünk, milyen ez az évtizedekkel ezelőtt a közvélemény számára még elképzelhetetlennek tűnő szerep. Elsőgenerációs lelkészcsalád ők, fogalmuk sem volt, milyen lesz parókián élni. Gyakran a férjet nézik lelkipásztornak, pedig „csak” gazdasági szakember, aki sok úton-módon segíti a Helvécia–Bugac–Ballószögi Református Egyházközséget.

Ha visszagondol lelkész felesége mellett töltött pályafutására, Attila legnagyobb feladata kétségkívül az épp tíz éve felszentelt helvéciai református templom építése volt. Kezdetektől részt vett a munkában, nemcsak gazdasági szakemberként, hanem árut szerzett és fuvart is szervezett – meséli a templomban. Az volt a filozófiájuk, hogy ha volt pénzük, azt nem bankszámlán tartották,

hanem építőanyagot vettek belőle, mondván, úgyis szükség lesz rá a templom felépítéséhez. Már a beruházás elején megvásárolta Attila a rézlemezeket, amelyek a torony fedéséhez kellettek. Ekkor még a templom csak a tervezőasztalon létezett. Attila a harmadik vasudvart hívta, mire talált hetven darab lemezt. Másnap emelték volna az árát. Sőt, végül a szállításban is segített ez a cég.

Milliós nagyságrend Hogy ez a fajta előrelátó, gondos tervezés, és a sok önkéntes felajánlás mit jelent, azt az a tényadat rögzíti, hogy a templomot 80 millió forintból építették fel, ám a biztosítási értéke 120 millió forint lett, vagyis a szakértői felmérés során megállapították, hogy 40 millió forinttal több munka van az épületben, mint amennyit ténylegesen ráköltöttek… – meséli.

A templomépítés idején nem mellesleg az építésben közreműködő székely mesterek szívesebben kommunikáltak a lelkésznő helyett Kiss Imre építési gondnokkal és Attilával, sőt olyan is volt, hogy az aláírandó szerződést nekik adták át. „Persze végül a mesterek megdöbbenésére Dóri írta alá a szerződéseket” – mondja mosolyogva a lelkészférj.

Ma már egyre kevesebb építési, felújítási feladattal keresi Attilát a gyülekezet. Ilyen volt például néhány éve, amikor az orgonájuk építésénél le kellett vágni egy vasbeton pillér sarkából öt centit. Végül sikerült szakembert találnia.

De honnan a kapcsolatrendszer?

Attila közgazdász, mérlegképes könyvelő, három munkahelye volt életében: ahogyan ő mondja, a szakmát az egyik legnagyobb hazai banknál tanulta, onnan – Varga László akkori dunamelléki püspökhelyettes kérésére – a kecskeméti református gyülekezet munkatársa lett, kilenc éve pedig szintén Varga László hívására került át egy alapítványi csoporthoz, ahol ma is dolgozik.

Máshol presbiter

A helvéciai gyülekezet mellett tagja a kecskeméti egyházközségnek is, ott több ciklus óta presbiter. Persze, a törvénynek megfelelő módon választójoga csak a kecskeméti gyülekezetben van. Sosem akart a felesége gyülekezetében presbiter lenni? –kérdezem. „Helvécián hat, a tőlünk tíz kilométerre lévő Kecskeméten hatvan presbiter van. Ha beválasztot-

tak volna a hatfős testületbe, rögtön meghatározó lett volna az én szavazatom.”

Hogy Attila ne legyen presbiter, azzal felesége, Faragóné Bencsik Dóra is egyetért. „Szerintem ez összeférhetetlen” – mondja a lelkész. A presbiteri gyűlések nyilvánosak, de Attila még egyszer sem vett részt rajtuk. Na jó, egyszer mégis – teszi hozzá viccesen a lelkésznő: amikor süteményt hozott a gyűlés résztvevőinek.

Újratervezés

„Elképzelésem se volt róla, hogy mit vállalok” – mondja Faragó Attila, amikor a szolgálati lakásról, a parókiáról kezdünk el beszélgetni. Felidézi egy korai beszélgetésüket a feleségével, amikor elhatározták, hogy összekötik az életüket. Akkor Attila lelkesen felvázolta leendő feleségének, ő úgy képzeli, tudnának hitelre venni közös lakást. „Ekkor Dóri megszólalt, hogy ő úgy tervezi, parókián fog élni.” Ekkor tudatosult Attilában, hogy ha házastársak lesznek, egy parókián élnek majd. „Oké, újratervezés. Isten máshogy gondolja, mint én.” Azóta se vettünk lakást – teszi hozzá. És végül milyen parókián élni? – kérdezem a lelkészférjet. Azt mondja, minden perce jó volt eddig, és hálát ad azért, hogy itt élhet a családjával.

A Bibliát idézi: „Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” (23. zsoltár 6. vers)

Túl sok ismeretük egyébként nem volt egy parókia hétköznapjairól, ugyanis egyikük sem hívő családból származik, első generációs lelkészcsalád lettek. „Így semmilyen elképzelésünk nem volt. Az Úr Isten fundálta ki ezt a varázst, amiben nap mint nap részünk van.”

A most tízéves helvéciai templomban nincs is fix helye a lelkészcsaládnak; gyerekeik különböző helyeken szeretnek ülni, Attila olykor a karzaton segít a hangosításban, máskor hátrébb ül le. Miért, nincs papnék

padja? – kérdezem a templomban szétnézve. Nincs, nem is terveztek a templomba, de ha lenne, akkor se az lenne a helyem – jegyzi meg nevetve a lelkészférj.

Nyitott parókia

Góliát kutyájuk neve ellenére kistermetű, nem ijeszt el senkit attól, hogy be merjen lépni a kapun. Hatalmas füves területet alakítottak ki, ahol rendszeresen szerveznek szeretetvendégségeket, és gyümölcsfákat is telepítettek. „Olyan parókiát szerettünk volna, ahova bejáratosak a gyülekezeti tagok, ami nyitott mindenki előtt.”

Egy különös esetet oszt meg a lelkészférj, amikor egy sötét, téli este becsöngettek a parókiára. Ő nyitott ajtót, egy idős, nyolcvan év körüli ismeretlen férfi állt a hidegben, „Áldás békesség, tiszteletes úr!” –mondta, majd segítséget kért, mert felesége rosszul volt, vért hányt, és kérte, hogy Attila hívja ki a mentőket a templomhoz, a tanyájukra úgysem találnának be egyedül.

„Most is elszorul a torkom ettől a történettől, nem ismertem a férfit, de református volt, be mert kopogni egy parókiára, tudta, hogy itt kérhet segítséget. Számomra ez jelenti a parókia nyitottságát.”

Gyakran a lelkészférj nyitja az ajtót, amikor valaki fenntartói járulékot fizetne, megnézné a templomot, vagy beengedi a gyászoló családot, akik temetést intéznek.

Lelkigondozás fűnyírás helyett „Lelkigondozói talentumot kaptam az Úr Istentől, így nem okoz nehézséget beszélgetni” – mondja, majd elmeséli, amikor elmaradt a délutáni bibliaóra, az előzetes hirdetés ellenére mégis befutott egy gyülekezeti tag. „Épp füvet nyírtam, de behívtam – meséli –, pedig Dóri nem is volt itthon. Leültünk a kertben és másfél órát beszélgettünk. Elmesélte a

problémáját, és a következő bibliaórán elmondta, milyen sokat segített számára a korábbi beszélgetésünk. Nekem volt az övéhez hasonló tapasztalatom, Dórinak egyáltalán nem, így pont jól jött ki, hogy én tudtam vele beszélgetni” – mondja a lelkész férje. „Ebből is úgy érzem, hogy az Úr Isten kirendeli az erőforrásokat, nem csak pénzt, hanem például a tapasztalatokat is. Azért adta, hogy használjuk. Azzal szolgálunk, amink van.”

Volt, hogy lelkésznek nézték Előfordult, hogy tiszteletes úrnak szólították, mert a gyülekezet egy része, de főleg a település, sokáig nem tudott mit kezdeni a női lelkésszel. Faragóné Bencsik Dórát is nevezték mindennek, az egyik legemlékezetesebb például az „atyanő” megszólítás volt.

Ha nem is lelkész, áhítatot azért egyszer már tartott Faragó Attila egy apa-fia túrán. Az áhítat szövegét előzetesen megmutatta lelkész feleségének, majd még dolgozott rajta… de úgy érzi, ez a terület nem az erőssége. Évente kétszer, tavasszal és ősszel szerveznek kifejezetten apa-fia utazásokat, amikor az ország különböző részein túráznak. Kiváló

csapatösszekovácsoló alkalom ez, sajátos miliővel. Az volt a tapasztalatuk, hogy generációs szakadékok alakulnak ki, ha nem töltenek elég időt együtt.

A Faragó házaspárnak egyébként három gyermeke van, a családi összetartást a hétköznapokban a közös társasjátékozással is erősítik.

Mindenki másnak lelkész lett a férje „A teológiai évfolyamtársaim közül rajtam kívül mindenki másnak végül lelkész férje lett. Én nem gondolkoztam azon, hogy lelkész lesz-e a férjem. Csak az volt fontos, hogy hívő ember legyen, aki Istentől kapott

ajándék” – feleli Faragóné Bencsik Dóra helvéciai lelkész, Attila felesége. Püspöki engedély kellett – és kell ma is – a házasságkötéshez a teológusoknak és segédlelkészeknek, ráadásul az is megkötés, hogy a házastársuk református vagy evangélikus legyen.

Attila esetében ez tehát nem volt akadály, hiszen református. Dórával gyülekezeti közegben ismerték meg egymást Kecskeméten, ahol más csoportba, de mindketten ifjúsági alkalmakra jártak. Az engedélyt meg is kapták még Hegedűs Lóránt püspöktől.

Együtt szolgálnak

A gyülekezet honlapján Faragóné Bencsik Dóra bemutatkozásánál többes számban írja, hogy férjével együtt szolgálnak a gyülekezetben. A megfogalmazásról a lelkésznő azt mondja, a gyülekezetben nagyon elfogadott helye van Attilának, és számára egyértelmű, hogy a nem lelkészvégzettségű férj is szolgál, például az életével, ahogyan szolgál az egész lelkészcsalád – teszi hozzá. Attila is azt mondja: „Egész létünk szolgálat kell, hogy legyen. Ez következik a megtérésből, mert a megtért élet szolgáló élet.”

Hegedűs Márk

Képek: Kapás Csilla

SZERETETTELJES LÉGKÖR MATEKÓRÁN

A matematika hálás tantárgy, nehéz mellébeszélni – vallja Dobos Sándor, a budapesti Fazekas Gimnázium matematikatanára. Mégsem szeretné, ha diákjai gyomorgörccsel ülnének be az óráira. Erre a velük elért hazai és nemzetközi sikerek is rácáfolnak.

Pedagógusnap előtt a tanár úr szöveges feladatot kapott tőlünk: három kérdésünkre válaszolt.

Diákként Önre mely tanárai voltak nagy hatással, és miért?

Erre a kérdésre becsületesen nem tudok válaszolni. Egy élet során rengeteg kapcsolat épül, ezek közül mit ragadjak ki? Talán a családi neveltetés, a szülők, nagyszülők kerülnek az első helyre, akik elindítottak és sokáig támogattak életutamon. Pedagógusaim közül nem egy iskolai vagy tantárgyhoz kötődő dolgot említenék, hanem a zenét. Hétéves koromban kezdtem furulyázni, pikolóztam Puska Laci bácsi fúvós zenekarában, sok évig a zuglói zeneiskola fuvolazenekarában játszottam, majd gimnazistaként bekerültem a kórusba. Ez később Szent István Oratóriumkórussá érett. Több mint két évtizeden keresztül tagja, illetve szólamvezetője lehettem. A zeneiskolát Záborszky József tanár úr vezette, mi úgy hívtuk, az „Öreg”, a kórust fia – az idén Kossuth-díjjal kitüntetett – Záborszky Kálmán irányította. Az ő hozzáállásuk, elhivatottságuk sokat jelentett. Együtt dolgozhattam velük az egyszerű próbákon, a zeneakadémiai koncerteken, a külföldi turnékon. Aktív résztvevőként benne lehettem a művészi műhelymunkában, kortársaimmal együtt csodálatos élményeket kaptam.

A gimnázium után egy évig sorkatona voltam Lentiben. Ezt is az élet iskolájának részeként tartom számon. Egyetemi éveimre nagyon szívesen emlékszem vissza.

Az ELTE-n kiváló tanároktól tanulhattam, Laczkovich Miklós analízis és Freud Róbert algebra-számelmélet előadásait hétről hétre már vártam. Ezek intellektuális élmények voltak a javából, ráadásul mindketten törekedtek interaktívan bevonni a hallgatóságot. 120-an ültünk bent a Gólyavárban, Freud tanár úr név szerint szólított mindannyiunkat. Akkoriban beosztották előre az órarendünket, csoporttársaimmal lényegében négy évig együtt lehettem, algebrából előadónk tartotta nekünk a gyakorlatot is. Gondosan felépített feladatsorokat hozott, mindenkit noszogatott, a gondolkodási idő alatt körbejárt, és tényleg mindenkinek megnézte a munkáját, belekérdezett, javított vagy segített. Ilyet korábban nem láttam, nála a matek megelevenedett. Később elhívott gyakorlatot tartani, bevont az általa vezetett OKTV-bizottságba (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny). Később, több éves tanári munka után is számíthattam rá, PhD-témavezetőm volt.

A budapesti Fazekasból nem neveket említenék, inkább azt a szellemiséget, ami az iskolát áthatja. Együtt dolgozhattam kiváló tanárokkal, foglalkozhattam nagyonnagyon jó diákokkal. Keresztényként az ember törekedni szeretne só és kovász lenni a munkahelyén is. Amikor ezt említettem az egyik idősebb matektanárnak, akkor azt mondta: na, a Fazekasban lehet sózni, de sózódni is!

Így van. Nagy hatással voltak és vannak rám azok a kollégáim, akik magas színvonalon teszik a dolgukat. Tanári munkámat döntően meghatározza, hogy olyan diákokkal foglalkozhatok, akik nyitottak, motiváltak és együttműködők.

Mit szeretne elérni a diákjai életében, és hogyan?

Szeretném elérni, hogy megtanulják a tananyagot, sőt, lehetőleg annál többet. A matematika hálás tantárgy, nehéz mellébeszélni. Ha felfedeztető úton sikerül valamit kibontani, akkor nagyon érdekessé válik, a gondolkodás öröm és sikerélmény is lehet. Egy-egy feladattal el lehet játszani: mi történik, ha megváltoztatunk valamilyen feltételt? Hogyan lehetne továbblépni, általánosítani? Milyen kérdéseket inspirál a kapott eredmény? Ha sikerül a matekot jól feldolgozni, akkor nem a feladatgyűjtemény típuspéldáinak monoton hajóvontatóivá idomítjuk a diákságot, hanem közös szellemi alkotómunkában lehetünk társak.

Szeretném elérni, hogy a tanórán egészséges munkahangulat és szeretetteljes légkör legyen. Mai napig rossz érzésekkel gondolok vissza saját tapasztalataimból azokra a tanárokra, órákra, amikor az óra előtt szorongva, gyomorgörccsel vártam a kezdést. Ezt szeretném elkerülni. Próbálom az óráimat változatossá tenni. Van, amikor a táblánál zajlanak az események, van, amikor mindenki nyugodtan gondolkodhat. Szeretem, ha ilyenkor viszonylagos csönd van, de az sem bánt, ha a szomszédok egymással valamit megbeszélnek. Pálhegyi Feri bácsitól tanultam, hogy a légkör mennyire fontos. Ennek kialakításában benne van a tanár saját habitusa, ez az indító alap. Aztán persze jön a diákokkal való interakció, ebben lehetnek nehézségek.

NÉVJEGY

Dobos Sándor a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium matematikatanára. Öt alkalommal volt speciális matematika tagozatos osztály osztályfőnöke. Vezetőtanár, munkaközösségvezető, majd kutatótanár és a matematika szakos tanárjelöltek mentora.

Rendszeresen tart angol nyelvű bemutató órákat, matematikai tréningeket külföldi diákoknak. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny II-es bizottságának elnöke. Rendszeresen készít fel diákokat a Nemzetközi Matematikai Diákolimpiára, olimpiai szakkört, válogatóversenyeket és edzőtáborokat szervez. Ezeken a megmérettetéseken az általa kidolgozott feladatok is több ízben a verseny anyagát képezték.

Angol nyelvű problémamegoldó kurzust vezet amerikai egyetemistáknak. 2011-ben szerezte meg PhD-fokozatát, a Pannon Egyetem címzetes docense, a Bolyai János Matematikai Társulat tagja.

Több hazai és nemzetközi konferencia előadója. Meghívott tanárként részt vett az angol diákolimpiai csapat felkészítésén Cambridge-ben. Kutatótanári tevékenységei hidat képeznek a köznevelés valósága és a tudomány, a szaktudományos, módszertani, pedagógiai kutatások között. A Budapest-Baross téri Református Egyházközség presbitere és kórusvezetője. Nős, négy gyermek édesapja.

Szeretném elérni, hogy az osztály valóban közösség legyen. Öt alkalommal vittem végig a gimnáziumi éveken osztályfőnökként egy-egy osztályt. Szerveztem gyalogtúrát, kerékpártúráztunk Magyarországon és a Kárpát-medence magyarok lakta vidékein. Kenuztunk a Rábán, a Dunán, a Tiszán. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet tanteremben megtanulni, sem könyvekből, de még csak a „mindenható” internetről sem. A nagy túrák jelentették az én „nyárpedagógiámat”. Némi szomorúsággal írom mindezt múlt időben. Saját családom, gyermekeim születése, felnevelése átírták az életemet, most mellettük a helyem.

Kap visszajelzéseket arról, hogy jó úton jár?

Szakmailag a mindennapokban a dolgozatok eredménye és a diákok tekintete ad visszajelzést. Ha mind a kettő fényes, akkor rendben mennek a dolgok. Némi visszajelzést kap az ember a szülőktől is, bár a gimnazista korosztály igyekszik a szülőkről leválni. Egy-egy fogadóórán azért

kaphatunk olyan jelzéseket, amelyek visszaigazolják a munkánkat, vagy jelzik, ha probléma van. Aki beszélget a tanulókkal, hamar kiderítheti, mely tanárokkal és tantárgyakkal mi a helyzet. Nagyon érdekes, hogy mi a „jó” tanári út! Van, akit azért szeretnek, mert következetesen szigorú. Van, akit azért, mert rengeteget tud. Van, aki szívesen elbeszélget személyes ügyekről, problémákról. Sok esetben kerülőúton érkezik rólam visszajelzés, a diák másnak mondja el, onnan jut vissza hozzám. Évtizedek tanítása során nyilván nem minden diákkal ugyanolyan a viszony, remélem az összkép döntően pozitív.

Az első osztályom ballagásán az egyik diák édesapja kérdezte, hogyan gondolok vissza a négy évre. Mondtam, hogy rengeteg illúziómmal le kellett számolnom, több tervemet nem sikerült végigvinni. Meglepődött, majd rám mosolygott és azt mondta: kívülről nem ez látszik, hanem az, mennyi minden sikerült! Mosolya és kézfogása helyretett, azóta is őrzöm.

OSZTÁLYKIRÁNDULÁSAINK

Szeretek utazni.

Tanárként szeretném átadni a gyerekeknek, hogy utazni jó dolog. Az utazás persze a 21. században már az életünk része, és nem csak az osztálykirándulások, iskolai programok adnak erre lehetőséget. De mindig van egykét gyerek, akinek valami különleges egy ilyen alkalomban. Lehet, hogy a családdal számtalanszor utaztak már, de gyerekközösséggel még soha, autóval igen, de vonattal nem szoktak, külföldre, tengerpartra igen, de az országban nem, nagymamához rendszeresen, de határon túli magyar területeken még nem jártak.

Szeretem a tervezést, az egyeztetéseket, ahogy alakul a program.

A tanév végén egy nyolcadikos osztálytól búcsúzom, mint osztályfőnök. Ők azok, akikkel több kirándulást terveztünk, és elmaradt az 5., majd a 6. osztályos több napos kirándulás is a Covid miatt. Mivel egyes programpontokat közösen terveztünk, így a csalódásunk is közös

volt. Végül nagy ajándékként éltük meg 7. osztályban a Határtalanul Program keretében megvalósult utunkat Gyimesbe.

Amikor osztályfőnökként tervezgetek, úgy építem fel a négy év programját, hogy fokozatosan kapjanak a gyerekek egyre többet a közösségi létből. Ennek megfelelően választok úti célt, szállást, közlekedési eszközt, látnivalókat, egyéb programokat. Mivel iskolai keretek között utazunk, hangsúlyos, hogy az utunk kapcsolódjon valamilyen módon az éves tananyaghoz. Ebben nagyon jó az együttműködés a kollégákkal. Idén például az ötödikesek Kiskőrösre mennek a Petőfi évhez kapcsolódóan, de ismerkednek a Kiskunság természeti adottságaival is. Hatodikban jellemzően beiktatjuk Egert és környékét a Tisza-tóval. Hetedikben hittanhoz, történelemhez kapcsolódva többször utaztunk Erdélybe „egyháztörténeti barangolásokra” a Határtalanul Programban. A nyolcadikos osztálykirándulás pedig már jutalom a

A határon inneni és túli utak szépségéről, hasznáról egy osztályfőnök szemével.

négy év munkájáért, ezt minden osztályfőnök saját belátása szerint, a szülők támogatásával tervezi meg. Idén – nem először – Felvidékre megyünk, ahol a már tavaly átélt határon túli, határtalan magyarságot ismét megtapasztalhatjuk például Thököly sírjánál Késmárkon, de a Tátra természeti szépségeiben is gyönyörködhetünk túrázás közben.

A tervezés része a közös szabályalkotás is. Hosszú beszélgetések, kívánságlisták, egyeztetések, az én rögzített pontjaim után végül kialakul egy olyan szabályrendszer, amit mindannyian elfogadunk, és ezáltal a betartása is könnyebb. Ilyen egyezség lehet a kütyük használatának időkorlátja vagy az esti takarodó időpontja. Értelemszerűen minél nagyobbak a diákok, annál több beleszólásuk lehet. De a felelősség a pedagógusé, és ha ezt megértik ők is, akkor elfogadják és nagyon jól együttműködnek.

Szeretem az útitársak várakozó izgalmát, sokszor ismételt kérdéseit. A tanév első napján már azt kérdezik a gyerekek: hova megyünk kirándulni? Hány napos lesz az út? Milyen lesz a szállás? Hány ágyas szobákban alszunk? Lehet vinni mobilt? Mikor lesz a takarodó? És bármit válaszolok rá, újból és újból előkerülnek ezek a kérdések vagy éppen újabbak. Készül mindenki, tervezgetik, kivel lesznek egy szobában, és az év során többször újratervezik, ahogy alakulnak a kapcsolataik egymással. Ahogy közeledik a kirándulás időpontja, egyre többször már nem csak osztályfőnöki órákon, hanem a szünetben vagy éppen egy németórán is váratlanul nekem szegezik a kérdéseiket.

A kérdések nem csak a gyerekek felől jönnek. Jönnek a szülőktől is.

A várakozó izgalom a családokban is benne van, hiszen vannak tanulók, főleg a kisebbeknél, akik ilyenkor lépnek ki először a családi fészekből

egy önállóbb helyzetbe, és ennek az izgalma az egész családon érződik. Ezért tartom fontosnak a megfelelő kommunikációt a szülőkkel, a számukra leírt részletes útitervet, a személyes kérdésekre adott megnyugtató válaszokat.

Szeretem magát az utat, az indulás felpörgését, majd az álmos elcsendesedések és fáradó hangzavarok váltakozását, a felnevetéseket, hangfoszlányokat, beszélgetéseket, az utazást nehezebben viselők sápadt arcának megnyugvását. Együtt lenni, egy-két órát vagy egy hosszabb út esetén akár szinte egy egész napot kötetlenül a buszban tölteni nagy élmény. Ki hol és kikkel ül együtt, kinek milyen útravalót csomagoltak, ki hogy bírja az utazást. Még nagyobbaknál is előkerülnek a plüssök, párnácskák, amik a kényelmet szolgálják. Egy zárt helyen együtt, szabadon és mégis korlátok között. Szabadon, hiszen nem az iskolában; korlátok között, egy buszban és előre egyeztetve, hogy ki mikor, milyen kütyüt használhat. Közösségi zenehallgatásról is lehet szó, csak a sofőrt ne zavarja. Szeretem a kapcsolatokat az útitársakkal, a gyerekekkel és kollégákkal egyaránt, a sofőrrel, a vendéglátókkal, az előre megbeszélt programok

vezetőivel és a váratlan találkozásokban.

A beszélgetések lehetősége ilyenkor határtalan. Egy személyes beszélgetés egy túra közben egymás mellé csapódva, egy-egy kisebb csoporttal a buszon, a közös asztalnál vagy este a szobában. Olyan kérdések kerültek már elő ilyenkor, amiket a diákok a szüleiktől sem mertek megkérdezni. Ahogy a napok múlnak, egyre mélyül a kapcsolat, egyre jobban összecsiszolódunk. Diák diákkal, tanár diákkal. Mindeközben látják azokat a kapcsolatokat, amelyek segítenek egy-egy utazás létrejöttében. Látják, hogy a sofőr nem kiszolgáló személyzet, hanem az, akire az életünket bízzuk az Úristen után, és a közösség része. Látják, hogy a vendéglátó panziós régi barát, ismerős, és szívét-lelkét kiteszi értünk, és még az iskola vezetésének is viszszajelez, ha rendes, kedves csapat voltunk. Találkozunk múzeumi idegenvezetővel, a gyimesi kalyibában élő pásztorral, tudós lelkipásztorral, drámapedagógiai foglalkozás vezetőjével, a fagylaltárussal vagy éppen egy másik csoporttal, aki hasonló utat jár be.

Szeretem a kapcsolatot a tájjal, a természettel, a hellyel, ahova meg-

érkezünk, vagy amin éppen csak átsuhanunk. A kapcsolatot a történelmünkkel, elődeinkkel.

A hétköznapi feladatok közül kilépve másképp nézhetünk rá a különböző helyekre. Együtt megküzdve egy emelkedővel, amikor egymást támogatva, egymásért visszafordulva segítik társukat, akinek nehezebben megy a szakasz. Átkelni egy patakon, körbetekinteni az ezeréves határról, sárkányhajózni a vízen, a sóbánya

mélyi kápolnában áhítatot tartani –mind-mind összekovácsolja a közösséget. A történelmi helyek a nemzet közösségének folytonosságába kapcsolják a fiatalokat. Nem biztos, hogy itt és most értékelik mindazt, amit látnak, de viszik magukkal, és emlékképként őrzik a szívükben.

Szeretem a közös étkezéseket és az együtt tanult igeszakaszt.

Az 1950-es években üldözött, bebörtönzött erdélyi lelkipászto-

rok, hazatérve a rabságból elhatározták, hogy gyermekeiknek minél több Igét megtanítanak asztali imádságként, hogy az velük legyen akkor is, amikor mindenük elveszik. Ez a példa annyira megtetszett nekem, hogy azóta is gyakorlom több napos kirándulások alkalmával a közös étkezéseknél. Az egyik kedvencem, ami összefoglalja egy kirándulás és az élet kihívásait is, egy többnapos út alatt megtanulható. A nagy utazó, Pál apostol filippiekhez írott leveléből a következő: „mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.”

(Filippiekhez írt levél 4. rész, 11-13. versek)

Bölcsföldiné Türk Emese, a Baár–Madas Református Általános Iskola és Gimnázium tanára.

Képek: Bölcsföldi András

BIZONYÍTVÁNY – MIT BIZONYÍT?

A bizonyítvány nemcsak a diák teljesítményéről, de magáról a diákról is képet ad –legalábbis ezt kommunikáljuk a gyermekeink felé. De vajon jól van ez így?

Közeledik a tanév vége. Alig van olyan család, akit nem érint valahogy az iskolaév hullámzása. Ám a vakáció vegyes érzésekkel érkezik a gyerekek életébe. Májusra, júniusra bizony fogytán az erő, már csak a kilátásban lévő szabadság ígérete tartja a lelket tanárban, diákban egyaránt. Pedig most jön csak a „java”! Az érdemjegyek végső kialakulása… Pontszerzés, négy jegyet érő záródolgozat, beszámolók, vizsgák, felmérők akár naponta többször is. A természet pedig, mintha tudomást sem venne a most következő hajráról. Először virágba borulva, friss tavaszi széllel hívogat, aztán egyre melegebb napsütéssel üzeni, hogy a vízparton van a helyed, vagy az erdő hűvös árnyékában…

És otthon? Mi történt? A felnőtteket vajon tényleg nem is érdekli semmi más, mint az, hogy „milyen lesz a bizonyítvány”? És megkezdődnek a „tárgyalások”, ki mit kap a jó eredményért, hogyan fogják megünnepelni, ha még egy kicsit javít, ha ötösre írja meg a nagydogát… Nem tehetünk mást – panaszkodnak a szülők –, minden ezen múlik! Mit csinálunk, ha nem éri el a ponthatárt, ha nem veszik fel, ha nem jut be, ha nem…. Jajj.

Úgy véljük tehát, hogy a jó bizonyítvány valóban a sikeres élet feltétele.

Érdemes kicsit megállnunk, és átgondolnunk, hogy ez tényleg így igaz-e, és vajon mi is ennek az ára?

Sajnos nem tudjuk kiküszöbölni azt a lélektani törvényt, hogy az önértékelésünk, az énképünk tükörből épül, mégpedig a számunkra fontos felnőttek, a szülők, pedagógusok által tükrözött kép rögzül. Az iskolai értékelés is társas tükörként épül az énképünkbe. Mit jelent ez? Azt, hogy a még fejlődő személyiségű diák nem tudja leválasztani az osztályzatot a „róla” szóló értékelésről. A matek vagy a magyar hármas jegy azt jelenti számára: közepes VAGY. Márpedig lássuk be, az első néhány hónap elteltével mindenki rádöbben, hogy nem lehet mindenből ötös…

Akkor mi lehet itt a megoldás? Semmiképpen nem az, hogy ne adjunk hármast, bár hozzáteszem, magam is tanár vagyok, és komolyan elgondolkodtat, hogy egyáltalán az a két-három stresszes alkalommal keletkezett érdemjegy valóban pontos képet alkothat-e a diák szaktárgyi tudásáról…

De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ez a számonkéréseken alapuló osztályozási rendszer nem vesz tudomást az egész emberről, csupán néhány képességterületen ad – néha meglehetősen pontatlan – visszajelzést a teljesítményéről. Ezt summázza általában a bizonyítvány, és ezért osztanak okleveleket, dicséretet, jutalmat – és Porschét az érettségire…

Amennyiben azonban a diák nem kap ezen a néhány IQ-területen kívüli, szélesebb körű, az egész személyiségét tükröző értékelést rendszeresen, ez fog rögzülni benne: közepes ember vagy. Ezért nagy szükség lenne egészen a középiskolás évek végéig egy átfogó, egész személyiséget formáló értékelési gyakorlatra, mert ennek híján folyamatosan torz tükörben szemléli magát a gyermek és a fiatal. Ez pedig az önértékelését, majd ennek nyomán a teljesítményét is nagyon erősen befolyásolja.

Vekerdy Tamás számos nagy kutatást összegezve sokszor felhívta figyelmünket egy alapvető problémára: „Az intelligenciateszt tíz faktorából az iskola kettőt osztályoz: egyfajta lexikális emlékezetet és matematikai készséget. A tíz faktorból öt a verbalitást, a szóbeli intelligenciát méri, öt a cselekvésest. Minden nagy könyv elmondja, hogy az egészséges gyermeki intelligenciában a cselekvéses rész az erősebb, ez a fejlődés záloga, ez húzza magával a szóbeli intelligencia fejlődését is. A két osztályzott faktorból mind a kettő a szóbeli tartományba esik. A cselekvéses részt meg sem érinti az iskolai osztályzás. Így aztán sok gyereket a szintje alá nyomunk, ezzel tenyésztjük a dacot, a szembeszállást, a tehetséges gyerek kipréselését a neki való iskolából. Kiesik a lassú érésű, a speciális érdeklődésű, a nagy empátiás készségű, akinek nagy az emocionális intelligenciája, amiről ma már tudjuk, hogy fontosabb az életben való beváláshoz, mint az értelmi, és különösen ennek szűk szegmense,

a szóbeli intelligencia lexikális memóriabeli és matematikai faktora. Ezért nem korrelál – ezért sem korrelál – az életben való beválás az iskolai osztályzatokkal.” (Vekerdy: Az iskola betegít) Ennek következménye tehát: torz önértékelés, és téves előrejelzés az életben való boldogulást illetően.

Ide kívánkozik még Karen Arnold bostoni egyetemen végzett kísérletének tanulsága is, amelyet D. Goleman idéz az Érzelmi intelligencia című könyvében. Középiskolás évfolyamelsőket vizsgáltak. „Az egyetemen is kitűnő osztályzatokat szereztek, ám húszas éveik végére csak átlagos sikereket könyvelhettek el. Tíz évvel a középiskola elvégzése után már csak egynegyedük tartotta a hasonló fiatalok közt a legmagasabb szintet a választott szakmában, és sokuk messze alulmúlta, (…) az iskolás intelligencia nem készít fel az élet viszontagságaiból adódó gyűrődésekre és esélyekre sem.”

Ezen szülőként és pedagógusként is el kell gondolkoznunk, különösen bizonyítványosztás idején. Fekete István pl. természetismeretből bukott meg, József Attila magyarból, Gárdonyi Géza közepes tanuló volt, szépírását olvashatatlannak minősítették, középiskolai magyar irodalom jegye is elégséges volt, Szent-Györgyi Albertet, Edisont eltanácsolták az iskolából, Churchill nagyon gyenge tanuló volt, és Szinyei Merse Pál bizonyítványa szerint rajzból tehetségtelen… – legalábbis az érdemjegyek így ítélték meg őket.

Jó lenne, ha nem számítana még mindig elismerést érdemlő kivételnek, ha egy-egy iskolában az érzelmi intelligenciát is számba vevő szöveges értékelést kapnak rendszeresen a diákok. Hiszen ma már rengeteg bizonyíték támasztja alá, hogy éppen ezek a képességek lesznek perdöntőek még az IQ-tudás alkalmazásában is, de a személyes boldogulásban mindenképpen.

Milyen képességek ezek? A kudarctűrés, az indulatkezelés, az empátia, az együttműködés, a humor, az önérvényesítés, a rugalmas problémamegoldás, a kitartás, a kreativitás – és hosszan sorolhatnánk azokat a jól ismert tulajdonságokat, amelyek a bizonyítványokban a „futottak még” kategóriába sem kerülnek.

Mit bizonyít tehát a bizonyítvány? Egy kis képességterület valamilyen pillanatnyi sikerességét. Jó lenne ehhez mérni a súlyát! Természetesen örülünk, ha ez a pillanatnyi állapot éppen viszonylag jó képet mutat, de tudjuk helyén kezelni! Képletesen szólva, ha hosszmértékekre lefordítanánk mindezt, az IQ a képességeink néhány tíz milliméterét jelentik, az EQ, azaz – a bizonyítványban alig érzékelhető – érzelmi intelligencia pedig több tíz kilométernyi tartomány! Ezt nevezik gyakran a „szív intelligenciájának”. Arisztotelész nyomán pedig azt mondhatjuk: amikor csak az elmét értékelik, de a szívet nem, azt tilos egyáltalán értékelésnek nevezni.

Nézzünk tehát a bizonyítvány mögé, és „szeressünk fölé”, mert az lát jól, aki azt is látja, „ami a szemnek láthatatlan!” (Exupéry)

Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben véletlenül nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz drágám arra, hogy Téged szeretlek, és nem az autót!

Írjuk bele a bizonyítványba mi is ezt az üzenetet: Mindig tudd, hogy Téged szeretünk és nem a jegyeidet!”

Uzsalyné Pécsi Rita, főiskolai tanár, neveléskutató

A KAMASZKOR GYÖTRELME ÉS ÁLDÁSA

Ha a kamasz gyermekünk feszegeti a határokat, az annak a jele, hogy kapott tőlünk biztonságos kereteket, és nem rekedt meg a személyiségfejlődés útján. Pap Erika gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal, a MURMO terápiás műhely alapítójával beszélgettünk.

Igaz, hogy minden kamaszhoz eljut, amitől a szülei meg akarják óvni?

Vannak kevésbé kitett kamaszok, akik a családjukban, szűkebb közösségükben némileg burokban nőnek fel – ők a kisebbség –, de őket is ugyanúgy eléri minden. Azért látok különbséget: annak, ahogyan felnevelkedik és annak, hogy milyen közeg veszi körül a családon kívül, nagy hatása van arra, hogy mi éri el őt és hová sodródik. Előfordulhat azonban, hogy valakit támogató közeg vesz körül, mégis szükségét érzi, hogy számára nem biztonságos közegbe sodródjon.

Kísérletezik?

Vagy lázad. A kamaszkor fő feladata a szülőkről való leválás. Ez sosem megy fájdalommentesen. A kamasz dobbant egyet és elrúgja magát. Ehhez kell belső erő is, ami nem biztos, hogy megvan, és kell egy erős fal, ahonnan lehet dobbantani. Erre még rárakódik, hogy a kamaszainkra komolyan hatással vannak az elmúlt évek történései, különösen a járványidőszaké.

Milyen formában jelentkezik ez náluk?

Nagyon megnőtt a szorongásos zavarok, az önsértések aránya. Sokan nem találják a helyüket a közösségeikben, ott van a folyamatos bizonytalanság a háború közelsége miatt, jelen van a klímaszorongás, a tanárok helyzete miatti aggodalom. A létbizonytalanság, a jövő tervezhetőségének a hiánya komoly szorongást okoz a kamaszoknak. Idén már tíz-tizenegy éves korban is észleltünk öngyilkossági késztetéseket.

A nyári szünet fellélegzést hozhat a szorongó kamasz számára?

Akik már most elszigeteltek a közösségeiken belül, nyáron teljesen elszigetelődhetnek. Az, hogy végig tudják csinálni a többhetes nyári szünetet, napokra lebontott

tervezést igényel. Főleg, ha a családjukkal sem olyan a kapcsolatuk, nem mennek sehova nyáron, nincsen program. Az is lehet, hogy adódna lehetőség munkára vagy bevonnák őket valamilyen tevékenységbe, de ők elzárkóznak. Ilyenkor marad a szoba, az ágy, ahol eltöltik a fejükbe zárva az egész nyarat. Ezek persze elég szélsőséges esetek. A gond az, hogy az, amit nagy erővel képviselnek arról, hogy mi a jó nekik, az valójában nem jó. Gyakran azt sem tudják felmérni, hogy bajban vannak, egyedül próbálnak túlélni, és csak egy nagy mélypont után jutnak el oda, hogy megpróbálják elmondani a szüleiknek, segítséget kérnek. Ezért elsődleges, hogy a családon belül meglegyen a bizalom, és meg tudjanak jelenni a kamaszok problémái a beszélgetésekben bármilyen módon.

A másik végletet azok a kamaszok jelenthetik, akik szinte eltűnnek.

Sok szülőnek nyilván könnyebbség, hogy a gyerek megy a barátaival, buliznak, táborokba mennek, de vajon tudjuk-e, hogy ott mi történik pontosan? Legyünk őszinték! Elkerülhetetlen, hogy a gyerekek találkozzanak nem nekik való tartalmakkal olyan helyzetekben, amikor a szülők nincsenek jelen. Nem akarunk a kamasz gyerekeink nyakán ülni, nem is lenne jó. Abban viszont bízhatunk, hogy kamaszkorukra kialakul az a felelősségérzetük, hogy

nemet tudjanak mondani arra, ami megterhelő lehet számukra.

Sok olvasónk gyermeke megy idén is táborokba, fesztiválokra, házibuliba, kerti partyra. A szülők mire hívják fel a kamasz figyelmét?

Először is arra, hogy bízunk benne – és próbáljunk is meg bízni benne! Másrészt örüljünk, hogy kamaszodik, és vannak jelei, hogy önálló életet és identitást épít, ezért kicsit el akar rugaszkodni tőlünk – még akkor is, ha ez nagyon nehéz nekünk. Muszáj az eddig felállított kereteinket egy kicsit mindig tágítani: ha azt szeretném, hogy tízre érjen haza, ő viszont éjfélig szeretne kimaradni, akkor keressünk egy tizenegyórás kompromisszumot. A kamaszunk elindult egy másik úton, ami önbizalmat ad neki, erősíthetjük azzal, hogy járhat ezen az úton.

Megállapodhatunk vele abban is, hogy ha bajban van, tudjon telefonálni, lehessen tudni, hol van. Menjünk érte, beszéljük meg, hányra legyünk ott. Tartsunk azonban megfelelő távolságot! Sokszor elmondják kamaszok, hogy egy-egy bulira megérkezik a szülő, és becsörtet 11-kor, mert ezt beszélték meg, kiabál, hogy hol van – ennél nincsen cikibb, pedig öt percen nem múlik semmi. Ők már nem gyerekek, és ezt jobb elgyászolni. Jó dolog, ha valakinek van párja, társa, közössége, ahol ezeket meg tudja beszélni, és nem a gyerekét teszi ki annak, hogy a saját fejlődési krízisét szülőként vele tárgyalja meg.

Sok szülő aggódik: a lánygyermekeket a szexuális erőszaktól féltik legjobban, a fiúknál a drog, az alkohol, a bántalmazás merülhet fel leggyakrabban. Mire érdemes felkészíteni a lányokat és a fiúkat?

Az elsődleges kérdés nem a mire, hanem a mikor. Akkor lesznek felkészültek a kamaszok, ha már évekkel ezelőtt téma volt a családban mind-

az, aminek ilyenkor hasznát veszik: a határtartás, a megfelelő értékrend, az önérvényesítés képessége. Ha erre nem fordítottunk kellő figyelmet, akkor mire kamaszkorba érnek, már rég túl vannak mindenen, amit a szülő gondol. Ha eddig nem beszélgettünk velük, a kényes témákra azt fogják mondani: annyira ciki vagy, felejtsd el, hogy szóba állok veled erről. Ilyenkor még mindig ajánlhatunk nekik internetes oldalakat kamaszoknak szóló tartalmakkal, de ezeknél a fiatalok sokkal többet tudnak, és egymás között meg is beszélik.

Visszatérve a szexuális erőszak veszélyéhez: igaz, hogy a legtöbb elkövető nem ismeretlen?

Sajnos sokszor adódik félreértésekből lényegében szexuális erőszak, kortársak között, ismerősök között és sajnos családtagok között is nagyon gyakori. Jelenleg is több, akár nagyszülő által elkövetett szexuális bántalmazás van előttünk terápiás közösségünkben, de nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy létrejött egy aktus, hanem már az érintéseknek a nem adekvát helye és módja is erőszakjellegű lehet egy kamaszlánynak, akinél például a nagyszülők nem

vették észre, hogy már nagyobb, mint amilyen volt két éve. A szexuális erőszak tehát gyakran olyan korábban elfogadott normákból adódhat, mint az, hogy csipkedem a fenekét, paskolom, megfogom, mondom neki, hogy vegye le a pólóját, mert még kicsi, de közben ő már nagy. Ezeknek sajnos traumatizáló nyoma is lehet. A 80 éves nagypapa nem érti, mi ezzel a baj, neki ez volt a norma, csak közben van itt egy 14 évesünk, aki meg nem tud ettől szabadulni. A szülőknek gyakran nem is tűnik föl, miben van a kamasz, de ha közvetlen a kapcsolat szülő és gyerek között, akkor ez meg tud jelenni a beszélgetésekben. Ha nem tud megjelenni, hogy neki mi az, ami nem komfortos, akkor valamilyen tünet formájában jelenik meg. Arra mindenesetre felhívhatjuk a lányok figyelmét, hogy vigyázniuk kell magukra, és a saját épségükért ők is felelnek. Megbeszélhetjük velük azt is, hogy tudnak segítséget kérni.

Mi van akkor, ha a kamasz gyerek haza akarja hozni a barátját, barátnőjét vagy máshol akar aludni? Mihez kezdjen az a szülő, aki szerette volna, ha a gyermeke később kezdi a szexuális életet?

Nagyon nehéz, hogy az előre elkép-

zelt vágyainknak vajon a gyermekeink megfelelnek-e, meg tudnak-e felelni, azoknak kell-e egyáltalán megfelelniük. Ez függ a gyerek alapkarakterétől, és a szülő-gyerek kapcsolattól is. Az, hogy a hit személyes hitté válik-e egy keresztény családban, még több dolog függvénye. Lehet, hogy fájdalmas szembesülés lesz, hogy a kamasz gyermekünk személyes hite nem olyan, mint a miénk. Erővel ez nem befolyásolható, bár aki ebbe belenő, az a szülők által gyakorolt és felállított normákat az azonosulási folyamatok mentén azért mégiscsak fogja követni. Ha a kapcsolat stabil, akkor bizalommal fordulhatunk a gyerekek felé, hogy ezekkel a lehetőségekkel jól fognak bánni, még ha lesz is olyan időszak, amikor megpróbálják a felállított határokat feszegetni. Jó lenne, ha bűntudatkeltés nélkül lehetne ezekről otthon beszélgetni, nem ráömlesztve a gyerekre a végtelen csalódottságunkat, hanem egy kicsit kíváncsian, megőrizve a közös gondolkodás lehetőségét és terét, ami hát valljuk be, nagyon nehezen tud menni. Amikor elveszíti a fejét a

szülő vagy a gyerek, akkor érdemes a felvetett témákat kicsit félretenni és odébb állni, megnyugodni, visszakerülni abba a komfortzónába, amikor az agy optimálisan tud működni, viszszatérve a szeretetkapcsolathoz.

Mire jó ez a sok küzdelem, és mivel biztatná a szülőket?

Legyenek erősek, kitartók, bírják ki a konfliktushelyzeteket, amelyeken át kell vergődni! A kamaszkor olyan, mint egy szélvész fekete viharfelhőkkel. Ezen át kell haladnia minden szülőnek és gyereknek. Ha valaki ezt nem kamaszkorában teszi meg, akkor megteszi fiatal felnőttként, vagy 30-40 évesen. Ha nem a lázadással, akkor testi tünetekkel vagy olyan szülőkkel szembeni ellenállással, ami felnőtt korban minél idősebben kezdődik, annál fájdalmasabb lesz.

Ha valaki például tiszteletlennek érzi a kamasz gyermekét, akkor mi lehet emögött?

A gyerekeink kamaszkora a saját kamaszkorunk megoldatlan konfliktusaira fog rezonálni. Ami akkor

nehézség volt számunkra, az most a gyerekeinkkel szemben még nagyobb nehézség lesz. Gyakori mondat egy szülőtől: hogy beszélsz te velem, én tiszteltem a szüleimet, vagy segítettem nekik. Lehet, hogy ez a szülő a saját szüleivel nem volt flegma, de egy másik színtéren igen – és ez a mintázat jelenik meg a saját gyermekénél, ha otthon nem is, akkor az iskolában.

A mostani kamaszok nagyon mások, mint a szüleik voltak. Az okostelefonok és az internet révén közelebb kerülnek a nyomasztó problémákhoz. Ezért is fontos a közösség, amelynek megtartó ereje van. Közösség nélkül nem csak a kamaszkort, de az életet sem nagyon lehet túlélni. De nem is csupán a túlélés, hanem az élet tartalmas megélése a fontos. Ezért is hagyjuk a gyermekünket, hadd menjen és élje az életét! Örüljünk, hogy csillog a szeme, mert emberek között van!

Jakus Ágnes

Kép: Füle Tamás

ÚTMUTATÓ CSILLAGOK

„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok” – dúdolom házimunka közben a magyar népdalkincs egyik gyöngyszemét, és a dallam felidéz bennem egy régi emléket. Egy táborban, a csillagos ég alatt zajlott beszélgetést.

Megkértek rá, hát elmegyek. Miért is ne?

A gimnázium közösségéért a leginkább felelősséget érző diákoknak szól a meghívás – ez végül is stimmel. Szerkesztem a diákújságot, kapható vagyok önkéntes munkákra, odafigyelek a kevésbé szerencsésekre – jogosan lehetek ott, nem igaz? Egy hétvége a Balaton partján egy táborban, ahol a gimnázium jövőjéről beszélgetünk –valóban nem hangzik rosszul. Nyugodjak meg, a költségeket az iskola állja – így egyből realitása is lett a dolognak. Hogy mikor kezdett el derengeni számomra, hogy ez az exkluzív meghívás elsősorban olyan tanulóknak szól, akik ideológiailag is kiválasztottak – nem tudom felidézni… Amikor tétován megkérdeztem, hogy biztosak-e abban, hogy valóban nekem szólt a meghívás, megnyugtattak. Nem baj, hogy nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek, nem baj, hogy tudják a családomról, hogy világnézetileg szabálytalanul gondolkodunk, menjek csak el, ha már megígértem. Ugye, még mindig fontos nekem az, hogy a közösség építője, a gimnázium egyik újítója legyek?

Fontos volt még mindig, hát persze. Sőt, egyre fontosabb lett maga a kirándulás is, amire egy ígéretes őszi napon elindultunk. Mert akkorra már sejteni kezdtem, hogy egyáltalán nem volt tévedés a meghívásom. A felismerés, hogy abban reménykednek a tanáraim, hogy megváltoztatom majd a gondolkodásomat, nem a félelmet, hanem a harci kedvet ébresztette föl bennem.

Már a vonatúton nagy beszélgetések indultak, de ekkor még leginkább csak a lehetséges dekorációs újításokról és érdekesebb ünnepélyekről folyt a szó. A szállások elfoglalása után megmutatták a napirendet, aztán ebéd, némi pihenés és közösségi idő következett. Majd a délutáni kötött program, amikor bevezettek minket, lelkes gimnazistákat egy filmdíszletre hasonlító terembe. Itt hideg volt, félhomály és vörös függönyök. No, meg egy hosszú asztal, tárgyalásra előkészítve, minden széknél füzet és toll. Nagyon hivatalosan nézett ki, meglepően nem ifjúságitábor-jellegűen, és semmiképpen sem hívogatón. Miután leültünk, borzongással vegyes csodálkozás öntött el, amikor megláttam a füzet díszítését, egy apró,

de hivalkodó vörös csillagot. Fölötte pedig a címet: Útmutató. Hűha, ezek itt nagyon komolyan gondolják a közösségépítést – suhant át rajtam a gondolat. Majd vele egyszerre egy másik: Útmutatóm nekem is van a hátizsákomban – csak éppen vélhetően egészen más tartalommal…

Drága Útmutatóm – kapaszkodtam is bele a gondolatba, miközben megkezdődött a korántsem fiatalos hangvételű jövőtervezés –, akárki akármit mond, akármennyire is igaz, hogy közösségépítő lelkületű vagyok, de teljesen nyilvánvaló, hogy mégsem vagyok idevaló. Nekem, köszönöm szépen, nem a vörös csillag mutatja az utat… Igen, az evangélikus egyház által kiadott herrnhuti „Útmutató” a sokak által világszerte hitmélyítő haszonnal forgatott napi igekalauz volt velem a hátizsákomban. Az, amely 1731-ben indult útjára, hogy évszázadokon és kontinenseken átívelve hívők napi igeolvasását segítse. Mögötte imádsággal eltöltött évek, több mint száz év folyamatos imalánca, évtizedek kitartó útkeresése, üldözött, hitükben megpróbált bátor harcosok sejlenek fel, és hívők százezrei, akik éppen ezen a módon tudnak kapcsolódni a mindennapok rohanásában is az Isten örökkévaló szavának olvasásához.

Azon az estén végül a megbeszélés után a Balaton partján, a csillagos ég alatt az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk, nemcsak gimnáziumról és újításokról, de arról is, hogy miként lehetséges értelmes embereknek hinniük valakiben, akit még csak nem is látnak, s miként lehetséges, hogy követik, sőt, szeretik őt. Közben pedig érdekes gondolat jutott eszembe: talán mégsem véletlen, hanem éppen az Ő útmutatása volt, hogy eljöttem ide…

A beszélgetés után a sötétkék égen ragyogó csillagrengeteget csodáltam, és a gyönyörű dalt dúdoltam. Hálás szívvel gondoltam arra, hogy nekem már megvan az útmutatóm. A bibliai Igék: azok jelölik ki, mutatják az utat ahhoz, aki nemcsak megmutatja az élet útját, hanem maga az Út – és az Igazság, és az Élet.

Széchey Rita

EGY APA IMÁJA

Mit adjak, adjak-e, ha nem kérnek már belőlem, csak tőlem?

Mennyei Édesatyám! Kezdhetném így, most mégse így szeretném, mert túl szép, túl kegyesnek tűnik. Jó volna egyszerűbben, őszintébben, ahogy férfi férfival, apa az apával beszél. Legyél csak Abba, azaz Apa, hisz egyszülötted is így mondta-tanította? Vagy akár Apu, ahogy én szólítottam, szólítom még ma is, negyvenes fejjel a földi apámat? Nehezen jön a számra, hisz olyan esendőek, nem-bölcsek, nem-nagyok és nem-dicsők vagyunk mi, apák. Vagy mondjam korszerűbben, ahogy az én nagyra nőtt gyerekeim szokták? Bénák, cikik, égők, búmerek. Nem is értem, miért gondolta a Fiad, hogy jó lesz így. Nincs benne semmi isteni. De ha ő mondta, hát legyen!

Égi Apám! Tudod jól, kár is mondani, már ebből a hoszszúra nyúlt bevezetőből is kitaláltad, mivel kereslek: apaságom nyűgeivel, örömeivel.

Valami közös mégis kell, hogy legyen ebben a Te menynyei és a mi lenti apaságunkban! Valami, ami miatt Jézus így szólított. És amiért Te szeretted, hogy így szólít! Ó, várj csak, hát hogyne szeretted volna, hogyne ujjongtál, hogyne örültél volna neki, hisz emlékszem,

én is milyen boldog vagy inkább büszke voltam, mikor elsőként kimondták nekem a gyerekeim: A-pa! Igen, így emlékszem – bár lehet, csak én emlékszem így –, ez volt az első igazi szavuk.

Apa, mondták elsőként, és nem azt, hogy Anya például – vigyorogtam magamban önelégülten – és ez a dicsőség kissé elvakított, beismerem. Csak később jöttem rá, miért is az Apa az első. Na nem azért, mert könnyebb kiejteni a szót, vagy mert fontosabb vagy nekik, mint az anyjuk! Sokkal szívszorítóbb a válasz. Az anyukájukat (még) nem is igazán tudják vagy akarják – mint tőlük különbözőt – megnevezni, természetszerűleg a sajátjuk. Szimbiózisban éltek, növekedtek vele, ott benn a méh ringató homályában, később az öl melegében. Elbújva, elrejtőzve benne, aki az övék egészen. Zsigerileg, hormonálisan, érzelmileg.

Az Apa egészen más! Észre kellett volna vennem a szemükben, mikor kimondják, a csodálat mellett azt a mélyről jövő rémületet is! Mert az apa az első Te.

Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

(Lukács evangéliuma 11. rész, 11-13. versek)

Az első tőlük különböző, tőlük független valaki. Ráadásul olyan valaki, aki sokkal nagyobb és hatalmasabb és erősebb! És ki tudja, mit akar? Mellettük áll-e, velük van-e vagy ellenük, szeret-e vagy csak uralkodni akar? Az apa nincs ,,csak úgy” természetszerűleg, magától értetődő módon. Az apát meg kell szólítani, és az apa meg kell, hogy szólaljon! Az anya van. Alapból. De apává válni kell. Akarni kell, dönteni, felvállalni, bevállalni, magamra venni az apaságot. És persze tanulni.

Uram, Égi Apám, én tettem, ami tőlem telik! Tanultunk. Ők engem, én őket. Ők sírni, én vigasztalni vagy csak elviselni, hogy sírnak. Ők emészteni, én pelenkázni, büfiztetni, beléjük diktálni a pempőt. Vagy csak – milyen szánalmas még leírni is – segíteni mindebben. Mert az apaság iskolájában az első osztály az alázatról szól, hisz egy váratlan helycserével a „teremtési rendben” egyszerre segítőtársakká válunk a feleségünk mellett! De aztán jönnek az igazán apás feladatok. Tanultunk például játszani. Először csak legóval meg fakockával, focilabdával meg sakkasztalon, azután zongorán meg gitáron is. Előbb önfeledten, aztán egyre felelősebben is, a játékszabályokra, a kottára, de leginkább a másikra figyelve. És közben tanultunk nyerni, és ami még fontosabb, veszteni. Mert van, hogy el kell majd veszíteni valamit, hogy sokkal többet nyerjünk általa. A játék komoly dolog, a legkomolyabb egy gyerek életében. Aztán tanultunk még alkotni is és örülni, hogy amit alkotunk az jó, legyen az egy homokvár, vagy egy

kupac kakaós palacsinta, vagy egy kreatívabb házi feladat. És tanultunk gyönyörködni is abban, ami szép. Vigyázni rá, tenni érte. És még mennyi mindent! Így lettem Apából saját leleményük folytán: Apuci, Apci, Apika, Apaka. Persze, csak amíg kicsik voltak. Ilyeneké a mennyek országa!

Jó volt Uram, igazán, és köszönöm, hogy a gyerekek kamasszá, én pedig apává cseperedtem melletted. Miközben a gyermekeimnek adtam időt és energiát, türelmet és figyelmet, tőled sokkal többet kaptam: apává formáltál. Az alapokat, a haladó és mesterfogásokat, a legjobb trükköket is tőled lestem. Jó kérdéseket feltenni, ha elakadtak, és jó válaszokat adni, ha kérdeznek. Vagy bevallani, hogy én sem tudom, csak keresem az igazat. Bátorítani és félteni egyszerre. Kíméletlenül igazságot osztani, és közben eltökélten szeretni. Mindegyiket ugyanannyira, de mindegyiket máshogy, a maga módján. Büntetni azt, aki bántott, és vigasztalni azt, akit bántottak. És közben együttérezni – szenvedni mindkettőjükkel, a bűnhődővel és áldozattal egyaránt. Örülni annak, aki rátalált és rávezetni, azt, aki még nem, az igazságra! A győztest szerénységre, a vesztest kitartásra nevelni!

Istenem, ugye tudtam én is – mint a legtöbb apa – gonosz létemre jót adni?

De mit tegyek most, Uram, égi Apám, most, mikor nem kérnek se halat, se skorpiót? Vagy csak annyit, hogy hagyj békén! eressz el! ne érj hozzám! Mit adjak, adjak-e, ha nem

kérnek már belőlem, csak esetleg tőlem? Ugye, Te is megélted, megéled? Tudom, hogy igen…!

Most, hogy megnőttek, lettem számukra újra egyszerűen csak Apa. Lefoszlottak, lekoptak rólam a becéző, unszoló, babusgató sallangok. Lázadó, igazukat kereső, kritikus kamaszok lettek, „gonosz létemet” felemlegetők! Kemény a szívük? Vagy csak őszinték? De lehet, hogy egyszerűen csak kell nekik a távolság, és indulnának már a saját útjukon?

Apaként mostanában a tékozló Atyával ismerkedek, akiről Te meséltél! Nem tévedés, nem a fiára gondolok, az megvan, ismerem. Voltam én is messze csámborgó, saját útját kereső lázadó gyerek, zsebemben vagy inkább a fejemben-szívemben a kikért örökséggel. A tékozló Atya érdekel engem mostanság. Hogy adhatta oda csak úgy a fél vagyonát? Hogy engedhette el a gyerekét? Szomorú volt-e csupán, vagy sértett és csalódott is? Lehet, hogy remélt is valamit a fiától? Tán még titkon büszke is volt, hogy meghozta a döntést, hogy a saját lábára áll? S mi történt közben, mit kezdett azzal, aki otthon maradt a papahotelben? Hogy veszítette el őt is úgy, hogy végig otthon maradt? És végül hogy nem veszítette el egyiket sem: a megtérőt és a sértődöttet? Hogyan őrizte meg a szívét, hogy tudta nyitva tartani mindkettejük felé? Hogy vált e látszólag passzív várakozásban apából atyává? Mit is jelenthet atyának lenni? Egyszer megérem én is…?

Vezess tovább, Uram, mennyei Atyám! Add a Te Lelked, hogy tudjunk jól adni és jól kapni mi, földi apák!

Ámen.

Szabó György

MI KERÜL AZ ÜNNEPI ASZTALRA?

Göngyölt csirkecomb

Szívvel-lélekkel töltve

Amióta szakács született a családunkba, az eddig sem túl hagyományosnak mondható ünnepi étrend-menetrendünk is felborult. Egyrészt az ünnepek körül több a munka a főzőműhelyeket szervező cégünk háza táján, így az otthoni menüt egyszerűbbre tervezzük, hogy tér maradjon a pihenésre, egymásra figyelésre, erő a közösség megélésére, másrészt a kísérletezés lelke szállta meg Sándor által családunkat, rengeteg remek új hagyományt teremtve. Egyik ilyen újítás például, hogy a gyerekekkel közösen tervezzük meg a fogásokat, és velük együtt is készítjük el. Egyik családi kedvencünket szívesen sütjük pünkösdkor, a hagyományosabb rántott csirkét stílusosan (szívvel-lélekkel) töltött csirkére váltva.

Először elkészítjük a tölteléket: összekeverünk három marék megmosott bébispenótot (vagy apróra szaggatott spenótot), két marék reszelt mozzarellát, egy kis marék zsemlemorzsát, (télire elrakott) egy-két sült paprikát felkockázva, ízlés szerint mustárt, konyakot. Megfűszerezzük mozsárban őrölt szegfűszeggel, bors-

sal, koriandermaggal, sóval. Meglocsoljuk olívaolajjal. Kibontjuk, kicsontozzuk a négy felső csirkecombot, és egy-egy jó marék tölteléket csavarunk beléjük. A menynyiségnek megfelelő, kivajazott hőálló tálba helyezzük szorosan egymás mellé a combokat. Nyakon öntjük száraz fehérborból, tejszínből készült szósszal, megszórjuk parmezánnal. Először lefedve pároljuk 180 fokon, míg a hús átsül, majd megpirítjuk, amíg ropogósra barnul a combok sajtos teteje. Tálaláskor szórjuk meg pirított magvakkal, pisztáciával, mogyoróval. Kiváló köreteket készíthetünk mellé: püréket gyökérzöldségekből vagy friss zöldségekből salátákat.

A fenti mennyiségek körülbelül négy személyre szólnak, de a töltelék arányait ízlés szerint alakítgatjuk! A göngyölt csirkét mellehúsából is készíthetjük.

Áradó, gazdag ünnepet kívánunk hozzá!

Berke Krisztina-Ágnes és Sándor

Hasonló ételkölteményeket a Creative Food Lab Facebook-oldalán találhatnak.