28
VE_Felmagasztosulas.indd 1
2017.09.28. 16:37:39
Sorozatszerkesztő Karádi Éva Fordította és a jegyzeteket írta Krasztev Péter Az utószót írta Parti Nagy Lajos
VE_Felmagasztosulas.indd 2
2017.09.28. 16:37:39
Milen Ruszkov
FELMAGASZTOSULĂ S
Budapest
VE_Felmagasztosulas.indd 3
2017.09.28. 16:37:39
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Milen Ruszkov: Vazvisenie. Zsanet-45, 2011
ВЪЗВИШЕНИЕ Copyright ã 2011, Милен Русков First published by Janet 45 Publishing, Plovdiv, Bulgaria All rights reserved Hungarian translation © Krasztev Péter, 2017 © L’Harmattan Kiadó, 2017 Utószó © Parti Nagy Lajos, 2017
A borítóképhez Ivan Doykov és a SERPENTINE Ltd. (Sofia, Sofia City Province, Bulgaria 175) szíves engedélyével a regényből készülő film plakátját használtuk fel.
Megjelent az Európai Unió Kreatív Európa 2013–2020 programjának társfinanszírozásával.
Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.
VE_Felmagasztosulas.indd 4
2017.09.28. 16:37:39
A leírás kellem nélküliségéért való előzetes szabadkozás: Két ellentétes (antitheticus) szándéklat súlyosbodik rám, midőn ezeket a sorokat írom: a szépmíves beszédmód és a pórias szósorjázás. Elég csupán azt tekintetbe vennünk, hogy minden írónak, mind általánosságban, mind pedig önnönmagában, mulaszthatatlan kötelessége, hogy a tőle telhető legmívesebb mondolatokat vesse a papírra, s oly jellemző tartalommal telítse, mely nem csupán a fülnek kedves zengemény, de a lelket is életre zsengíti, s az, ki hallja, gyönyörrel telve követhesse a szófonalat, lévén egyfelől az igazság magvát is megleli benne, másfelől pedig veretes nyelvünk ősi szépségei előtt is hódolhat, s fent nevezett író ember ezáltal elnyerheti mindazok szeretetét és nagyrabecsülését, akik tiszta szűkből rajongói és féltői eme szépmíves beszédnek. Ám ha csupán egy pillantásra is felötlik bennem a köznép folytonos háládatlankodása, amiért sehogyan sem éri fel ésszel ezt a szépmíves beszédet, és csipetnyi hajlandóságot sem mutat arra, hogy gyönyörűségét lelje benne, következésképp hasznát vegye annak, mit elolvasott, ezért hát kezdetben póriasan szólunk, legalábbis oly mértékben, amennyire csak módunkban áll. Ljuboszlovie (Nyelvszeretet) folyóirat 1844 májusa
VE_Felmagasztosulas.indd 5
2017.09.28. 16:37:39
VE_Felmagasztosulas.indd 6
2017.09.28. 16:37:39
Februárius huszonhetedik napja.* Ááááá! Ez így nem járja! Olyan hideg van idekünn, hogy a macska törik a sirülőben. Ma útnak indulunk Kotelbul, és már rég felnászolódtam vóna, ha nem kéne a zserunai Aszenkét, az egykomámat bevárjam. Tán a hóban rekedt a szekere? Megbíztuk, szerezzen be egy lovat, vagy vegye meg, vagy kösse el, ahogy ippeg alkalmas, mer’ az otthonit mégsem köthettem el. Velem szemben elvárások vannak… Átokverte hideg! Kotelt a Teremtő pont a hegyoldalba penderítette, mintha csak álmában tette vóna. Ha meg ember rámolta aharra, fel nem foghatom, ki lehetett az a bitang, de hogy nem vót ki mind a négy kereke, az hétszentség. Azazhogy tudom én, mit tart a régi böszme népi hiedelem, hogy állítólagosan a novacskai parasztok, amikor eccer elbitangoltak a lovaik, elgyüttek eherre, a forrásokhoz, oszt meglelték űket, megtetszett nekik a hely, és csak annyit mondtak a dinka agyukkal: „Na, mátul ehun telepszünk le”, hát így alapították Kotelt ezek a szarháziak. Anyátok bús bocskorát húznátok a durungotokra, miánnatok veszteglek most ebben a jeges pokolban! Emitten olyan havas égiháború tud kerekedni a télen, hogy emberfia által nem hág rajta. Ha az embernek ippeg nem tartaná kedve elmenni a tengerig, ehejt istenesen belefúlhat a hórengetegbe. Néha annyi a hó, hogy a Razbojna hegy völgyeiben a fák tetejéig is esszefújja a szél. Alaposan belecsőröltem a pálinkásbutykosba. Meglehet, nem ez a legmegfelelőbb hely az ivászatra, mer’ a Galata negyed oskolája előtt vesztegeltem, mégiscsak pulyák vannak · 7 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 7
2017.09.28. 16:37:39
odabenn. Meglesik, oszt eltanulják: mindent utána akarnak csinálni az embernek. Látják, hogy iszik az ember, hát ők is innának. Mennek a dinka pulyafejük után. Oszt lehet űket később hajkurászni, ledorongolni, móresre tanítani, mígnem leszoknak rúla. Mondtam is magamnak, nem kéne a hátamat virítani ennek az oskolának, nehogy már engemet bámuljanak. És ippeg jobbra sirültem, látom ám a feliratot: „Segíts, hogy felmagasztaltass!” Ez az új oskola, én még nem ebbe jártam, hanem az öregbe, amit ma koteli akadémiának neveznek. Egész harmadik elemiig tanultam ahajt, aztán még egy évet jártam ötödikbe. Meg Aszenkét is ahajt okították, a saját és az egész nemzet épülésére. Hát, valahogy így mondják, no. Hogy felemelkedj, hogy kipattanjon a csipád, hogy kiemelkedj a tudatlanság mocsarábul, a nemes gondolatokig, hogy öntudatra ébredj, mint beszélő állat, sőt, ember. Na, és máris egy lépésre kerültünk az Ügytől. Esmeg a feliratra emeltem a tekintetemet. „Segíts, hogy felmagasztaltass!” Így, bizony. Ahajt van szemközt Vaszil Kontarov kocsmája, ahol Levszki megalapította a forradalmi bizottmányt.1 * Mivel a kiadói szerkesztők határozottan megkértek rá – elkerülendő, amúgy teljesen indokoltan, az alulképzettség vádját –, elöljáróban leszögezem: az ebben a könyvben alkalmazott helyesírás nem követi a mai kor normáit, sokkal inkább a bolgár nemzeti újjászületés korának irodalmi szellemiségéhez igazodik. Ez a nyelvi közeg meglehetősen sokszínű és következetlen, valahogy úgy lehetne elképzelni, mint a rendezett őskáoszt: egy és ugyanazon ember egy és ugyanazon szöveget egyetlen könyvön, de néha egyetlen bekezdésen belül is kétféleképpen írja meg. Az irodalom akkoriban igencsak liberális vállalkozásnak számított, és mindent összevetve mindenkinek megvolt a maga nézete arról, minek hogyan kell alakulnia, s ez ráadásul egy nap leforgása alatt gond nélkül többször is megváltozhatott. Ez így lett bevezetve, a rendszer így állt fel a korabeli olvasó dolgának megkönnyítésére, bár ez a rend éppen annyira volt csak kötött, hogy mellőle ne illanjon el a kor szelleme. Egyszóval ez a könyv egyfajta kompromisszumra törekszik a mai szigorú helyesírás és a nemzeti újjászületés korának zűrzavara között. (A szerző megjegyzése.) Ez a regény valójában olyan nyelven íródott, mely ebben a formában sem időben, sem térben soha sem létezett. Ezért a fordító, a szerzővel egyetértésben, a nyelvi őskáosz látszatának fenntartása mellett azon igyekezett, hogy az érthetőség keretein belül tartsa az olvasót, s időnként kilépve a konvencionális fordítói szerepkörből, magyarázatokkal, már-már értelmezésekkel segítse át a hazai közönséget a számára kevéssé ismert
· 8 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 8
2017.09.28. 16:37:39
Hát oszt, tudakolódnál, ecsém, ha már ennyire várod Aszenkét, hogy érkezne már Zserunábul2, miért nem mész elébe, Kotel másik végibe, hanem emitten állasz, mint egy földbe bevert cövek, Galatában? Könnyű azt mondani! Színig fel vagyok szerelkezve mindenfélivel: viszek fegyvert, egy váltás ruhát az útra, elemózsiát meg könyveket, hogy legyen a balkáni hegyekben mit olvassak. Meg hát ehejt lakom, a sarkon túl, ha odalesel, máris látod a házunk kerítését, afféle hosszú épület, kis híja akár egy ispotály. Ez azér’ van, mer’ apám amott tartja a műhelyét, meg ahajt is lakik, nyaranta az udvar tele van posztóval. Oszt elszállítja a posztót Burgaszba, ahol a böszme népeknek eladja, azok meg hordják gúnyának. Kivált a helyi török vitézek húznak posztót a retkes ülepükre, abban tenyészik a sok bolha, nekünk meg leszámolják érte a súlyos aranyakat. Ecsém, hallod-e, a török seregnél baszutább (bumfordian ostoba, úgymond) nincs kerek e világon! Ha nem láttál még ilyent, akkor tudd, hogy ez a had ahajt kezdődik, ahol a suttyóság befejeződik. Ahol a suttyóságnak vége szakad, és nem tudod, mi van túl azon, na, ottan van a török hadsereg. És a neve is az, hogy török sereg. történelmi és nyelvi közeg buktatóin. Megjegyzendő továbbá, hogy sem a szerző, sem a fordító nem azzal a szándékkal vetette papírra ezeket a mondatokat, hogy visszamenőlegesen előállítson egy nyelvemléket, s ezzel újabb szakmai munícióval lássa el az etimológusokat, szociolingvistákat, dialektológusokat, nyelvőröket, nyelvszabadítókat és a nyelvészet megannyi egyéb ágbogának művelőit, akik – esetleges rossz pillanatukban – szigorúan vett nyelvhasználatbéli következetességet kérhetnek számon az alkotótól, közvetítőtől, szerkesztőtől (stb.), vagy akár a regény hőseitől, lévén a könyv egyedüli célja a fesztelen, ámde magvas szórakoztatás. A fordító nem győz elég hálás lenni Jobb Borókának a szöveg székelyesítésében nyújtott múlhatatlan érdemeiért, valamint Sántha Attilának, akinek a jó tanácsai és a témában mérvadó, sőt, megkerülhetetlen A székelyek szavai és kifejezései (http://szekelymagyar.transindex.ro/?betu=z) weboldala nélkül ez a fordítás – merész kijelentés – nem jöhetett volna létre, legalábbis ebben a formában biztosan nem. A fordító egyben arra buzdítja az olvasót, hogy esetleges értelmezési bizonytalankodás esetén bátran keresse fel nevezett website-ot. A magyar szövegben előforduló számos látens idézet és sajátos szóhasználat eredetije részben fellelhető még Szily Kálmán 1902-es kiadású A magyar nyelvújítás szótárában (http://mek.oszk.hu/13200/13278/13278.pdf), továbbá Szinnyei József 1837-es Magyar tájszótárában: http://mek.oszk.hu/07000/07025/pdf/. (A fordító megjegyzése.)
VE_Felmagasztosulas.indd 9
2017.09.28. 16:37:39
Na, hát ez okbul kifolyólag állok emitten, és várom Aszenkét. Igaz, neki egész Kotelen által kell csámborognia, hogy hozzám eljusson, de aki eccer a Vidán3 túljutott, annak a koteli utcák meg se kottyannak. Oszt ha megkérdenéd, ecsém, mi az ángya valagának veszi a nyakába a hegyet két anyakedvence ebben a farkasordító hidegben és hófúvásban, hogy úgy kísértsenek, mint a lűdérccé lett holtak lelke a jégsivatagban, szóval, azt kérded, hová az apánk lőcsére megyünk ilyenkor. Ismerem én a magadfajtát. Könnyű neked ezt mondanod, mer’ te aztán odafennrül lefele nézed a dolgokat, mint valami ógörög istenség. Na, hadd kérdezzek akkor valamit, éppenséggel azt, hogyan érünk mi aharré március idusán a megbeszélt gyülekezőre Szeriben Dimitarral,4 ha most fel nem kerekedünk? Ezt a dolgot meg ki nem kihagynám. Mer’ ez a nemzetért van, az Ügyet szolgáljuk, meg a forradalmat! Amikor beköszönt az április, de megesik, hogy már március végin, mocorogni kezdenek a török adószedők, átszelik a Balkán hegyet, eregélnek (azazhogy menegélnek) Sztambul fele. Mink penig a cimborákkal meg a jeles forradalmárral, Szeriben Dimitarral repesve várjuk űket a rengetegben, ahol elkeskenyedik a sziklaszoros, oszt hopp! – „jersze, tubicám, hadd mutassam, hol terem a cinterem”! Hogy nekikészüljünk az áprilisra, még márciusban essze kell gyülekeznünk, körbe pislantanunk (kvázi megvigyázkodnunk), ki velünk, ki hiányzik, ki kinek a kicsudája, fel kell készülnünk, miegymás, mer’ olyankor legénynek kell lenni a gáton! És ha eccer beköszönt az április, utána meg a nyár, egyre csak hajtja által a beszedett adót a török a szorosokon. Hát láttál-e már ennél nagyobb baszutát, he? Meg oszt hol másutt is mennének által? Megesett, hogy ezek a böszörmények, ázsiai hevülettül hajtva, basibozukot5 küldtek ránk, azok meg a sarkunkban lihegtek. De nem addig van a’, hogy csak úgy elkapkodják a hétpróbás daliákat. Arra való a büszke és biztos búvóhelyünk, a hegy. Az ídsapjuk mogyoróit előbb lelik meg ahajt, abban az oltalmazó rengetegben, mint minket. A mi öreg hegyünk ormai közt ősidők óta
VE_Felmagasztosulas.indd 10
2017.09.28. 16:37:39
bolgár betyárok rejteztek, a lankák közt gyülekeztek, oszt kegyetlen bosszút álltak a böszörményen: kit felkoncoltak, kit kifosztottak, minek is cifrázzam: az anyjuk fiskusába gyalázták űket. Csakhogy azokban a régiekben még nem rémlett fel a helyes útirány, nem ébredt meg bennük a nemzeti érzemény, vagy csak nyomokban, mindegyik a saját bosszúját űzte, nem az Ügyért tette a dolgát. Na, hát ebben vót az ő hiányosságuk, de most végre minden a helyire került. Reszkess böszörmény! Most gyün rád cudar világ, így fogom nekik mondani. A kincstári pízt penig mi szépen egyberakjuk, oszt félre tesszük a forradalomra, kicsinykét magunknak is megtartunk belüle, télire megélhetésnek, meg hasonlókra. Ezéven Aszenkét is viszem magammal, neki, balga léleknek, ez lesz az első alkalma. Ídsapám kajsza pillantással mért végig, burungolt (kvázi: rágta az agyam) erősen: „Maradj, fiam, itten minálunk, hova fisletsz ezekkel az brigantikkal?” De nekem daróc nem posztó, török nem úr. Én meg már elköteleztem magam az Ügy és a Forradalom mellett! Szóval, Dimitarnál adtunk egymásnál találkozót: ez titkos monostori koncílium (kvázi: találkozó), amirül most nem mond hatok semmit, mer’ szigorú titoktartást fogadtunk. Hogy oszt utána mán nekiveselkedjünk az Ügynek. Na, feltűnt végre Aszenke is a felvégen. Egy ló húzza a szekeret. Vastag gubát terített magára, de csuklya helyett róka bunda-sapkát húzott a fejibe, három rókafarok lógott le rúla, tisztára, mint egy csősz, azok hordanak ilyenforma fejfedőt. Aszenke küzsdég termetű, ebben a gubában és tökfödőben olyan az ábrázata, mint egéré, mikor kikandít az odva torkábul, vagy a mókusé, mikor kiles a lomb közül. Kétrét görnyedt, szegény, a hidegtül, így még morzsányibbnak nézett ki a böhöm gubájában, ejszen úgy átfagyott, mint egy kivert eb, míg ide nem ért. Oszt mikor meglátott, kezét a magasba emelve köszöntött, aszongya: – Gicso bá, hogy az a rőtfaszú ürdüng… – még valahogyan folytatta is, de nem hallottam belüle semmit a nagy hófúvásban. · 11 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 11
2017.09.28. 16:37:39
Nosza, ecsém, mondtam magamban, elkezdődött az Ügy, belekortyoltam a laposbutykosba, és peckes, emberes léptekkel Aszenke felé vettem az irányt, ahogy a helyzethez illett. Hát, Isten segedelmével! Lekezeltünk Aszenkével, meglapogattuk egymás vállát, miegymás, oszt felrámoltuk a holmimat a szekérbe. A hó már teljesen belepte a szekérderekat, Aszenke batyui már nemigen látszottak ki se, mellettük ágaskodott egy hólapát. – Oszt jó vót-e eddigelé az út, Aszenke? – kérdem. – Hadd el! – feleli. – Befútta a hó az utat, majd megszakadtam, mire elhagytam a Vidát, a Vaskapunál derékig ért a hó, erősen felgyűlt a sirülőkben, a kocsi a bűrfáig belesüppedt, oszt le kellett szálljak kotorni meg kisegíteni a lovat. Szerencse, hogy hoztam magammal a lapátot, máskülönben által nem jutok. Hogy így szóbahozta a jószágot, gondoltam, szemügyre veszem. Szent ég, hát sehogy se nem tetszett az nekem! Olyan vót, mint a pasztrama, ahogy úgyamúgy a szárított húst híjják. – Hallod-e, Aszenke, he – mondtam –, honnat vetted ezt a kehes gebét? – A cigányoktul – felelte. – De mér’, mi baj a párával? Kicsidkét koros, de a pettemnyi pízemért ennyit kapni. Ne azt nézd, milyen reszketeg. Erős ló ez. Inas. Hja, emmán eldőlt, nincs rajta mit cserepeskedni (úgymond vitatkozni), az emberfia tekintsen mindig előre. Ezért aztán megkérdeztem, mi a neve a lónak. – Hát azt nem értettem – felelte Aszenke. – Ezek az egész eladó ménest egy elkerített helyen tartják, oszt egytül egyig Koljunak híjják. „Nézd meg ezt a Koljut, nézd azt a Koljut.” Ha meg kanca, akkor Mara. Oszt mikor már megvetted, akkor szólítják elő az embert, aki a gondját viselte, megkérdezik, mi a neve, és megmondják. Hanem ezt már nem vártam meg, inkább siettem hozzád. Későn kaptam észbe, hogy nem értettem a jószág nevét, de már nem akartam visszamenni. – Ha eccer az ember túljutott a cigányokon anélkül, hogy kirámolták vóna, másodszor már nem érdemes visszamenni – mondtam, közben szemmel méricskéltem a lovat, de a bizo· 12 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 12
2017.09.28. 16:37:39
dalmam nem támadt fel iránta. Ő is visszabámult rám azzal a két nagy, bogár szemivel, meg nem rendült vóna a lelki nyugodalma, meg nem moccant vóna, a száján penig egyre csak gomolygott kifele a sűrű pára. – Hát, amondó lennék, Gicso bá, hogy ha már ilyen dologban járunk el, mint amilyen a miénk, kereszteljük – itten éreztem, ahogy Aszenke elbizonytalanodott, nem tudja, ki merje-e mondani, amit gondol, vagy inkább elrekkenjen – Juvan apónak.6 Én ellene szóltam, mer’ mégsem viselhet egy efféle göthös gebe ilyen fennkőtt nevet. Akkor Aszenke előállt a Francúz névvel, mer’ az mégiscsak forradalmi szó, van benne szabadságvágy meg zendület. Na, ezt már végleg nem hagyhattam, szóba se jöhetett, kevés híján istenkáromlásnak tartottam. Egy szó, mint száz, végül maradtunk a Juvan apónál. Megfordult a fejemben, hogy Liben apónak kereszteljük, Liben Karavelov tiszteletére, mégis kötődik a Forradalomhoz, de ezt sem láttam eléggé találónak, oszt mondtam magamnak: kötözködjön Aszenkével a dühü, mer’ ő néha tud olyan ándungos (kvázi: csökönyös) lenni, mint a szamár, engedek inkább, hadd szenvedjen, ha már én vagyok az okosabb. Meg hát Liben bá felől is akad egy-két kajsza gondolatom, szóval egy módot se adnék neki arra, hogy vezessen.7 Így hát felültem a bakra Aszenke mellé, mire ő megrántotta a gyeplőt, és Juvan apó, a már így nevezett, lassan hátrasirült az úton, majd elindultunk az ellenkező irányba, kifele Kotelbul. Odanyújtottam Aszenkének a laposbutykost, mondtam neki: – Na, húzd meg, fűtsd föl a véredet. – Jó gondolat vót elhozni ezt a kis lélekerősítűt – felelte, és azonmód felélénkült. – Nekem kivillant a fejembül. – Új vagy még, azér’ – nyugtattam meg. – Ilyen cudar időben semmire sem mész pálinka nélkül, kiváltképp, ha útra is kelsz. Az öregek azt mesélik, hogy a pálinka kívülrül hűti a bűrt, ezért az ember nem érzi a hideget, de melengeti a szívet belülrül, amitül a vére frissen ugrándozni kezd. Ejszen erre a megállapításra Fekete Kolju juthatott, amikor egész novemberben egy· 13 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 13
2017.09.28. 16:37:39
magában kujtorgott a Koteli hegyekben, miután Indzsét megölte az a kisbojtár. Aszenke helyesen alította (azaz sejtette) meg, hogy Indzse vajda zászlóhordozójárul van szó.8 – Ő bizony – feleltem. – Fekete Kolju, a zászlóvivő. Ehejt bolyongott azon év őszén, kóborolt a Razbojna csúcs környékén, egyes egymagában, se ennivalója, se semmije nem maradt már, az erdő csupa sárga levél, mivel él túl, maga se tudta. Nem akarok nagy szavakat használni, de meglátásom szerint a pálinka mentette meg az életét, máskülönben megfázott vóna, és emitt leheli ki a lelkét. Erre Aszenke csak csettintgetett a nyelvivel, és egyre csak azt sorjázta: „nézze meg az ember, nézze meg az ember”. Átvágtunk a főtéren, élő lélek nem bukkant elő ebben a farkasordító hidegben, majd leporoszkáltunk a főutcán. A téli fagy kristályos jéglapokkal terítette be a koteli utcákat, a ló meg-meginogva-botladozva eregélt a síkos földkérgen. Körös-körül minden fehér, élő ember nincs se közel, se távol, csak egy jóasszony, nézzük, ver egy kifüggesztett szőnyeget egy porolóval. Na, ecsém, nőnek lenni se lehet eccerű ezen földön. Elhaladtunk Krasztju háza előtt, ahol Rakovszki, a hév-lelkű honfi rejtezkedett a rokonainál az 1854-es esztendőben.9 Azon a portán is halálos csend honolt, mindent beborító fehérség, mind bevackolták magukat az emberek a meleg szobákba, a tűzhely áldásait élvezik, seggük vakarásszák. Csak bennünket Aszenkével vesz meg az isten hidege emitt az úton. No, de Kotel még hagyján, ami utána gyütt, az vót csak igazibul cudar. Hát, arra szót nemigen lelni! Juvan apó, a félhótt kisöreg, lám csak, hálni jár belé a lélek, vagy ippeg a mennybéli angyalokhoz készül felszállni a szentem, de derekasan húzott a jószág, inas fajta, annyi szent. De minekutána az egész utat belepte a hó, térdig jártunk benne, láttam én, nagy nehézsége vót a párának, leszálltam hát a szekérrül, hogy ennyi könnyebbsége legyen neki, meg ne szakadjon a szíve. Ejsze ment is neki szaporábban, Aszenke is tüstént leszökkent a bakrul, hogy jobban haladjunk. Úgy menegélünk a ló két oldalán; és ha · 14 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 14
2017.09.28. 16:37:39
azt gondolnád, ecsém, megkínlódtunk, hát tévedsz, mer’ egyenest úgy éreztük magunkat, mintha a szultáni hárem kertjében hereberéltünk vóna. Már ahhoz képest, ami akkor következett, mikor elértük Vidát, meg keresztülhágtunk a Vaskapun: ahajt megláttuk, hol lakik a hétszentséges atyaúristen. Juvan apó tökösen beleállt, gúvadoztak az inak azon a nagy lónyakán, olyan vót a rajzolatuk, mintha Dobroplodni tanító uram10 mappáján (kvázi: föld-abroszán) néztem vóna a domborodó hegyeket és mélyülő tengereket, nem penig egy élő jószág bűrére meresztettem vóna a tekintetem. De az árva egy tapodtat se haladt a szekérrel, horpaszig süppedt a hóba. Amit Aszenke idefele kivájt csapást, azt is befútta már a hóvihar. Nekiveselkedtünk hát Aszenkével elhányni a havat: mi lapátoltunk oldalra, Juvan apó araszolt egyet előre, mi lapátoltunk, Juvan apó araszolt. Mire megtettük azt az ezer lépést a szoroson át, vakond legyek, ha nem a delet is elütötte az óra. Mer’hogy a vihar még erősebben rázendített, mint mikor Aszenke még a másik irányba tartott. „Há, ha ez így lett vón akkor, még mindig ehejt gyaknám a rézsűt a gebével szeriben.” Emígyen mondta. De más ez kettesben, az hétszentség. Nem véletlen mondja a nép: zegernyés időben, zákányos úton, lerifrancolt lóval bajos utazni. Hát, ehejt minden egyes tételbül kijutott nekünk, ráadásképp nem csak utaztunk, de az utat is mi nyitottuk hozzá. Oszt túl is lettünk rajta, ha bajosan, akkor is. Átkeltünk ezen a szoroson, kijutottunk a Zserunába és Medvenbe vezető országútra, aharrul az út már mutassa magát, meg oszt könnyebb dolgunk is vót a Vaskapu után, minthogy azt már síkvidéknek láttuk az előzőhöz képest. Azok a hegyek, ecsém, erdők, végestelen végig fehérbe burkolódzva, a gallyakon, mint a durga (pokróc, úgymond) csüng alá a hórongy, mer’ közben a szél már elült, síron túli csend telepedett a tájra, csak a mi szekerünk nyikorgása veri fel, mintha csak a halál angyalának reggeli harákolását hallanánk. Aszenkével visszaszálltunk a kocsira, kinyújtóztattuk a tagjainkat, Juvan apó meg tudta a dolgát, bicegve-döcögve húzott előre. Köttyintettünk egyet a butykosbul, hogy eszméletünkhöz tér· 15 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 15
2017.09.28. 16:37:39
jünk, oszt szó szót követett, mígnem a nemzet ügyére tekeredett a derécselés (beszélgetés, úgymond) fonala, jelesül arra, hogyan szalasztottam el Levszkit, amikor Kotelban járt bizottmányt alapítani, penig hát most ő a legdicsőbb forradalmár bolgárföldön. Aszongya erre Aszenke: – Nekem úgy tetszik, most Levszki a legfőbb forradalmár. Nagy koponya ez a Levszki. – Megáporodtatok-e mind, hogy feszt ugyanazt szajkózzátok? – emeltem fel a hangom. – Szeriben Dimitar bátyádra figyelj inkább! Levszki jó, mitagadás az, de Szeriben a legnagyobb forradalmár ebben az országban! Te most találkozol majd vele először, meglátod, és bizonyságot szerzel rúla. Levszki kicsidég túlcifrázza a dolgokat. Való igaz, hogy amikor Kotelban járt, engem nem találtak méltónak elhíni a bizottmány megalakítására, csak utólag szólt Janko pópa az eseményrül. Bizottmányok, ingyom-bingyom… Ez jár Levszki fejiben. Emmeg egy olyan dolog, hogy néha meg kell ragadni a kalabért (azaz mordályt), oszt meghajtani vele a pogányt. Ahogy Szeriben csinálja. Ezen felül még píz is kell a forradalomhoz. Azok a regáti nagyokosok, az élükön Liben bával, a Központi Bizottmány, ahogy magukat híjják, csak pízhez jarnak jutni. Penig másra is kell a pízmag: a mordály se ingyért terem. Mer’ annyi bizottmányt alapíthatnak, amennyi csak tetszik, de píztelen utas nem jut messzire. Csupasz kézzel esel-e neki a töröknek? A fegyver pízbe van, ecsém. A fekete böszörményt kell megfejni, hogy fényes aranyakat virítson nekünk. Na, az efféle dolgok nagy tudója Szeriben. És tessék, amikor a múltkorjában rajtuk ütöttünk a Vratniki szorosban, mennyi pízt kerítettünk a mozgalomra? Na, hát alítod-e, mennyit? – kérdeztem Aszenkét. – Há’ mennyit? – kérdezett vissza. – Sokat! Egyenesen irigyellek, hogy életedben először találkozhatsz Szeriben mesterrel. A legnagyobb forradalmár, hidd meg nekem, példaként állhat mindünk előtt! Jeles ember! „Babba, babba”, ismételgette Aszenke, de figyeltem, hogy motoz benne valami hátsó gondolat. · 16 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 16
2017.09.28. 16:37:39
Szóval, így tészölögtünk (baktattunk, úgymond) az úton, társalkodunk, de közben kezdett már leszentülni – februárban igen korán esik meg az ilyesmi –, ezért letértünk Medven felé, hogy ahajt megháljunk. Betértünk a Drága Sztanko fogadójába (más szállás nincs is: tetszik, nem tetszik), akire nem véletlenül ragadt rá ez a név, és akirül azt beszélik, bőven csörgedez zsidó vér az ereiben, ne nézd, hogy Sztankónak híjják. Úgy hírlik, az apja, amikor lent járt Ruméliában11, ráakadt egy megesett zsidólányra, és vagy az csábította el, vagy az ember habarodott belé, ennek már senki sem megmondhatója, de fogta, oszt begyűjtötte magához Medvenbe, oszt el is vette feleségül. Úgy tartják, hogy annak előtte a szaloniki zsidó pereputtya penderítette ki. Oszt amikor megszülettek a pulyáik, meg felcseperedtek, Sztanko nagyapjának a fivéré elkezdte nagydobra verni: „Ezek – aszongya – nem a mi fajtánkbul valók. Az ereikben, aszongya, zsedó vér kereng, mások, mint mi. Ideless, mondja, az apjuk rest, naphosszat a lócán henyél, egyik gatyaszárábul a másikba hempergeti a golóit, folyvást a butykosbul gluggyolgat, kiveri a veríték, míg egyet az eggyel esszeadja, ezeknek meg – aszongya – villog a szemük, vág az agyuk, mint a megfent kasza, úgy kiszimatolják, hol az ingó-bingó, mint véreb a vaddisznónyomot. Hááát, ez nem a mi dinka retyerutyánk, ez csak a szaloniki biboldóktul jöhet.” Ejszen, ezek tollasodtak meg Medvenben, ők most a legtehetősebbek. A Drága Sztanko még az apjátul örökölte ezt a fogadót, a két fivérével együtt ők tartják a falu összes kocsmáját, ha kell, pízt is adnak kamatra, egyet se félj, meg igazgatnak egy gyapjúkártolót és -mosót is. Ladino nyelven egy mukkot se tud, mer’ az a szaloniki menyecske se a pulyáit, se az onokáit nem tanította rá, és általában is nagy titokban tartotta a múltját, hogy kicsoda-micsoda, de ahogy telt-múlt az idő, az emberek sokmindenre ráeszméltek, oszt azér’ mondják, hogy így nézvést ezt a Sztankót Sztankónak híjják ugyan, de velejéig zsidó, mer’ az agya is másképp van es�szerakva, nem úgy, mint a balga bolgáré.
· 17 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 17
2017.09.28. 16:37:40
Amikor betértünk hozzá, rögvest zsidós praktikákkal kezdett bennünket csábítgatni: „Kedves emberek, a legszebb szobát nyitom meg nektek, mint a nap, úgy ragyog, hogy alapost kipihenjétek a fáradságos utat, féláron adom – aszongya –, mivel jó vendégeim vagytok, húsz garast számolok csak fel.” – Idsanyám, hát miket nem világolsz te nekem! – mondtam. – Hagyd ezt a zsidó hadovát, ne gerjessz haragra, mer’ ismerlek. Ezzel a mákonnyal menj Plovdivba, ahajt szedjétek rá egymást versenyben a többi biboldóval, hellénnel meg örménnyel, játs�szátok le egymás közt, ki a furmányosabb. – Óóóó, a bipsik a ravaszabbak – szólalt meg mellettem Aszenke, ingatta hozzá a kobakját, és ki tudja miért, keresztet vetett. – Az örmények a fasorban sincsenek hozzájuk képest. Drága Sztanko erre csak lesett, de azér’ bazsalygott hozzá. Ösmerlek, jómadár! Oszt aszondta: – Jertek csak, jertek, hadd mutatom meg nektek ezt az árté szobát, amit tizenöt garasért is megkaphattok – mentül levitt öt garast a firnyákos. Felmentünk hát a fogadó felső szintjére, bevezetett a szobába, az meg istenuccse, ecsém, mint a fénylő nap, úgy ragyogott a tisztaságtul és rendtül, török basa nem él ilyenben. A Drága Sztanko meg aszongya: – Ehun van, e – mondta –, ez az árté szoba, amit tizenöt-húsz garasért odaadok nektek. Mire én: – Sztanko, hát nem ég-e le a bűr a képedrül? Ez neked szoba? Olyan ez, mint egy cella a sztambuli Héttorony tömlöcben, csak ahajt ingyen jár az ilyen. Idenézz csak – mondtam –, egy szikrányi fény se szűrődik be. Mire ő: – Fény az nincs – aszongya –, mer’ már leszentült odakünn. De ettül eltekintve igazságod vagyon. Erre mondtam neki: – Nekem ne világolj! Ezt a setét odút ötért még kiveszem, egy kanyival többet adni érte Isten ellen való vétek vóna. · 18 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 18
2017.09.28. 16:37:40
És így ment ez oda-vissza, végül megállapodtunk nyolc garasban. Sok ez is, de a Drága Sztankóval nem érdemes ujjat húzni. Meg én viszonylag jól kijövök a zsedókkal és az effélével. Csak ippeg négyfelé kell az embernek nyitnia a szemit. Nem akarnak ezek rosszat, csak az ember pízére sárlik a tenyerük, lehetőség szerint az összesre, és ha mód adódik rá, ízibe. Ebben, példának okáért, semmiben sem különböznek, mondjuk, az erdei legényektől. Ráadásként azok még mordályt is a homlokodhoz nyomnak, a zsedó meg édes-nyájasan cseletel veled, még kicsinyég kétrét is hajol, szívére teszi a kezét, obligál a jómanírral. Más ez. És az agyuk akár a beretva. Mit vág, egyenest hasít. Kufárkodásban és az effélékben párjuk sincsen. Ahogy mondják: a lószart is eladja szilvabefőtt gyanánt, az ember meg édesded cuppogás közepette behabzsolja, és még a magokat is kiköpdösi. Ilyen formák ezek! Na, de elég az hozzá, hogy Aszenkével elhelyezkedtünk a szobában, mindenkinek saját fekhely jutott, és amint illik, nyugtával dicsértük a napot. A nap meg súlyos vót, ezért ippeg csak faltam valamit, és azonmód álomba szenderültem, de úgy, hogy reggelig meg se ébredtem. Másnapra penig úgy kividult, hogy azt hihette az emberfia, hogy suvase létezett az, amit az előző napon átéltünk: a nap száz ágra sütött, a hó, mint valami ékkő, szikrát vetett, lomb nem rezdült a csendességben. Amúgy meg száraz zimankó, a hó csikorog a talp alatt, de ahogy mondják, szar a hideg szél nélkül, kivált, ha a nap is süt, rögvest másképp érez a vándor, lelke megtelik valami téli üdeséggel. Felkerekedtünk a fogadóbul, Sztanko barátian kikísért, még egy kis gyolcskendőbe csavart juhsajtot is adott útravalóul, ráadásul ingyen, mi meg elindultunk beteljesíteni az Ügyet. Olajozottan is mentek a dolgaink, mígnem kiértünk a kotel– szliveni országútra, ahajt meg istentudja, mi üthetett Juvan apóba, meg nem tudnám mondani, de sűrűn meg-megtorpant: nekiveselkedett, kisvártatva megállt, oszt csak nézgelődött. Utána esmeg cammogott kicsinykét, majd megen megállt. Hű, mondtam magamban, mi lelhette ezt a párát, tán nem · 19 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 19
2017.09.28. 16:37:40
valami nyavalya törte; leszálltunk Aszenkével, lestük, de nem, nem vót baja. Kezdetben szép szóval szóltam hozzá, aztán kissé felpörcölködtem, rángattam a gyeplőt, az meg csak nézett rám szelíden, mutogatatta a foga fehírjét, és igencsak prüszkölt az arcomba. A lehelete meg akár a pokol kénköves bűze. Egyenest orrba vág, még odább is taszajt. De nem kórság ez, csak ilyen neki a szaga. Meg éhesnek sem éhes, hisz a fogadóban jól meg is abrakoltatták, eccerűen nem akaródzik neki menni: nekiiramodik, megáll, mintha csak kommóción (kvázi: átmozgató sétán) lenne, és a természetben lelné örömét. Aztán eccercsak nekidurálta magát, ment egy fertályórát, utána es meg akadozni kezdett. – Ezt a Juvan apót ehejt akasztanám föl egy faágra! – fakadtam ki. – Faágra föl nem bírnád kötni – vetette ellen Aszenke, és bőszen ingatta az üstökét. – Azt helybül kettétörné. – Akkó téged fittyentelek föl! – kiáltottam rá. – Annak mán kevesebb az akadálya – egyezett bele Aszenke. – De mivégre? – Há, mer’ ránkhoztad ezt a böte jószágot. – Erre futotta a felhalmosult pízembül – felelte valahogy hűvösen Aszenke. – Meg hát semmi baj vele, jó ló ez. – Akkor miért nem húz, ha ennyire jó? – mondtam. – Elindul ez – válaszolta Aszenke. – Csak esszeszedi az erejét a pejkó. Tán így szeret járni, hogy időrül-időre megcsöndesedik és megvigyázkodik. Tudod is te mi jár a fejiben. Ejsze nem tudom én azt. És nagyhirtelen meg is változott a viselkedése, úgy poroszkált, akár egy rendes, szabályos ló, megállás nélkül. Nekem nem is akadt más szívfájdalmam. Mindazonáltal kellemesen ragyogott a nap, barátságos hó szikrázott szerteszét az út mentén s a fákon, selymes ég kéklett odafönt: az emberfia lelkét szétfeszítette a gyönyörűség. Oszt ecceriben olyan könnyű lett a szívem, hogy szédíteni kezdtem Aszenkét, mondván, tán eccer még az is kiderülhet rúla, hogy purdé. Ő meg megszeppenve kajabálja: „Nem én, hogyisne!” · 20 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 20
2017.09.28. 16:37:40
– Az ember suvase tudhassa – mondtam neki. – Ez az Aszenke név cseppet cigányos. A végén még kiderül, hogy csak egy zserunai dzsipó vagy. Mer’ ezt a Sztankót is látszólag Sztankónak híjják, de a név alatt meg más rejtezik… Aszen, Has�szán… Valami bűzlik itt nekem. Erre Aszenke azt felelte, hogy az Aszen színbolgár név, mer’ vót egy uralkodónk is, Nagy Aszen. – Ilyen cárunk suvase vót – adom neki tovább a bárgyút. – Már csak azt ne mondd, hogy Nagy Hasszán cár is uralkodott minálunk. Bolgár cár, úgy értem. Igen ám, de kiderült, Aszenke tudta, mi fán terem a történelem, mer’ olvasta Paiszij12 atya könyvét. Szó szót követett, könyvekre terelődött a derécselés, mire előhúztam a hátsó zsebembül a Szabadság című hírlapot és a batyumbul az Erdei vándort. – Idepillants, mit hoztam magammal – mondta Aszenke, kezembe nyomta a gyeplőt, minekutána hátrasirült, és megpróbálta közelébb húzni a batyut, csakhogy, ugye, küzsdég szegény, nem érte el, így addig nyújtózott, mígnem bekecskebukázott a szekérbe, oszt onnat szólt nekem előre: „Egyet se félj, nem rúgok beléd”, magához ragadta az iszákot, és előszedte belüle a Halas ábécét.13 „A sok birkalegeltetéstül – aszongya – szinte minden kivillant a fejembül.” Leheltem egy kis melegséget az elgémberedett tenyerembe, oszt fellapoztam az ábécéskönyvet. Neki ez a legrégebbi kiadás van meg, azzal a pulyával a címlapon. Suvase értettem, pontosan mit is tart a kezében ez a kölyök. Régi holmi, vereskókis beszéd. Meg a könyvecske is, így szemre, igencsak viharvertnek tűnik. Hol egy oldal hibádzik, hol essze van a papír vacskolva, hol meg úgy fénylik, mintha zsírral kenficűték vóna essze. – Mitül ilyen fényesek a könyved lapjai, Aszenke? – kérdem. – Hát – aszongya –, Dimitar nagybátyámtul kaptam ajándékba. Neki meg az vót a szokása, hogy reggelente, mikor megébredt, el-elolvasott egy fejezetet belüle, néha még nekem is hangosan felolvasott. Közben a forralt pálinkához szalonnát früstükölt. A szalonnátul meg erősen zsírosak lesznek az ujjai, · 21 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 21
2017.09.28. 16:37:40
oszt ahova nyúl, nyomot hagy. Ezt, aszongya, emlékbe neked adom. Mármint az ábécéskönyvet érti rajt’. – Biza, hagyott benne emléket bőven! – mondtam, és közben ingattam a fejem. – Ha az öreg Beron látta vóna, mit művelt ez a jóember a könyvivel, a párizsi hídrul vetette vóna magát le a folyóba. – Mér’ – csudálkozott Aszenke –, há’ folyó van-e ahajt? – Na, emmég nem jutott eszembe, hogy ennek utánabogarásszak. De azér’ megfeleltem: – Hogyne vóna! Párizsban minden van. Nem mintha Kotelban és Zserunában nem vóna, de Párizsban van aztán csak istenigazábul. Igencsak mélyértelműnek tűnt ez nekem. Mer’ ugye Halas ábécének híjják a könyvet, oszt mikor fellapozod, úgy fénylik, mint a halpíz. Most használd az eszed! Az ember azt is gondolhatná, hogy szántszándékkal erre csinálták. Amikor Aszenkének ezt elmondtam, felderült az arca, s felelte: – Látod, látod! – és elégedetten lapozgatni kezdett. – Dimitar nagybátyámat – aszongya –, tudom, nemigen tiszteled, de nincs igazságod ebben, mer’ ő sokmindennek ismeri a csínját-bínját. Ért az asztalosmesterséghez, földmívességhez, ha tudnád, milyen kőmíves, meg gyapjút is tud festeni, oszt még könyveket is forgat. Könnyű kézzel sikerül neki minden. Én meg csak csendben gunnyadok, minek rontsam a fiú kedvét azzal, amit magamban gondolok. Dimitar, a nagybátyja… Ezt a széllel bélelt, fecsegi embert eccer lásd meg, ecsém, megérted mirű beszélek. Ha magad nem látod, úgy halsz meg, tudatlanul, hogy nem láttál még szeles és csávé alakot. Azt hihetnéd, tudod, milyen az ilyen, de nem tudsz te semmit! Menj el eccer Zserunába, oszt csak annyit mondj: „Aszondták nekem, él ehejt nálatok egy csávé, kótyomfitty ember, aki még annak is megleli a módját, hogy egy hasadt záptojásban kárt tegyen. Nem tudod-e, komám, ki vóna az?” Egyet se félj, tüstént Aszenke nagybátyjához irányítanak, el nem vétenék. Csakhát Aszenke kevés híján valami hellén istenséget lát benne. A nagybátyám · 22 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 22
2017.09.28. 16:37:40
Dimitar így, meg a nagybátyám Dimitar úgy, aszongya. Kicsidkét bambuc legény ez az Aszenke. De úgyamúgy nincs vele baj, és ami a fő, rátermett. Cseppet még ki kell finyelődnie és kupálódnia, oszt talpig ejrópai lesz belüle. Vagy legalább fél-ejrópai. De hogy nem marad parlagi zserunai birkapásztor, az eccer hétszentség, a bocskoromat teszem rá. Szó szót követett, az út meg fogyott, így értünk el Icserába. Egyik oldalunkon a Szilaj Kamcsia folyó: a parton és tűle úgy tízlépésnyire befele befagyott, a végin viszont látni a már átlátszó, vékony jégkéreg alatt és mentén csordogálni a vizet. Az út másik oldalán pulyákat látunk, felmásztak a dűlőre, hóembert építenek. Juvan apó, ahogy lépegetett, ecceriben megtorpant. Aszongya Aszenke: – Ha már így megcöveklett a jószág, ugyan mennénk fel ezekhez a pulyákhoz cseppet kinyújtóztatni a tagjainkat és megpihenni. – Mondtam neki, legyen így, és felkaptattunk hozzájuk. Segédkeztünk nekik hóembert építeni, én gyúrtam hóbul a golyóbisokat, hengergettem a hóember fele, Aszenke meg a pulyákkal virgonckodott, formát ad a bábunak. A pulyák erősen megvidámodtak, mihelyst megláttak, olyan hét-tíz éves forma pucuk vótak, akadt tán köztük egynéhány idősebb is. Dímosan (azaz szépen) játszódtak, no! Hanem az egyiknek csak megrángattam a fülit, mer’ nem ajongott (átallott, úgymond) Hrisztaki néven bemutatkozni, holott bolgár vót az istenadta, mire Aszenke védelmébe vette: „Hagyd, az apja tanította így.” Átokverte görögösködés, mint a lepra, úgy fog a bolgárokon! Há’ nem abban lelik-e örömüket, hogy más bűribe bújjanak?… Elengedtem a pucut, de az csak nem tágított mellőlem, riadtan nézett rám, mintha félne, hogy kárt találok benne tenni, ha odébbmozdulna. Tán attól félt, hókon vágom, vagy felrúgom, tudj’isten, mi járhatott a fejiben. Aszenke odahíjta magához, én meg kitanítottam, hogy ha kérdezik, mondja bátran, Hrisztónak híjják. Az meg odabólintott nekem egy-kettőt sebesen, és a többiek után iramodott. Ejszen a mi népünk is sokban ilyen, mint ezek a pulyák, egyem a lelkit. · 23 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 23
2017.09.28. 16:37:40
Mindig ilyen szeppent, a szíve görcsbe csavarodott, alig várja, hogy valaki magához édesgesse, jó szóval illesse, és akkor megnyílik neki a szíve. Csakhogy a világ nem ilyen! Nem olyan az, mint Aszenke. Cseppet sem édesget magához, inkább szigorú nézéssel szorít a sarokba. Csak a rúgástul fél, meg a görög kétszínűségnek dől be. És jaj az együgyűeknek, ha hiányzik belőlük a bátorság, penig így van ez az esetek többségében. Aszongyák, a jámborak öröklik a földet. Melyik földet? Ejszen ezt biztosan nem. Máskülönben a bolgárok lennének az első örökösök az örökösök közt. Elbámultam a folyó felé, és, ecsém, úgy rákívántam egy karéj meleg kenyérre, vajjal és juhsajttal, hogy majd’ megkukultam belé. Ahogy az ember megragadja a kenyeret, az meg süti, égeti a kezét; megszegi, csak úgy dől bévülrül a pára, na, akkor helyezel bele egy kenés vajat meg egy darab sajtot, és utána mind a tíz ujjadat megnyalod. Mondtam is Aszenkének: – Na, szaporázzuk Icsera fele, mer’ megéheztem. Ilyen kenyeret hétszentség kapunk a faluban, mer’ van ahajt egy híres pékség. Ha meg mégsem, csak kerül más ínyünkre való. Aszenke azonban egyre csak játszódik a pulyákkal, nem mutat hajlandóságot az indulásra. „Mingyán, mindgyán”, kiáltozza, de egyre csak a hóember fejét adjusztálja szeriben a pucukkal. És ki tudja, meddig vesztegeltünk vóna ahajt, ha Juvan apó magátul el nem indul. Ahogy álldigált, úgy neki is lendült, oszt mi kiáltoztunk és utána is eredtünk, de milyen jó vót, hogy lassacskán poroszkál, amúgy a maga módján, langsamban, így könnyen utolértük, és felugráltunk a szekérre. Ennek utána meg betértünk a vendéglőbe, és aszongya ottan a jóember: – Ami azt illeti, úgymond, vóna meleg kenyér, ippeg az imént hozták. És elővette a kenyeret, megtörtem, csak úgy áradt belüle a forróság, ecsém – egyik kezembül a másikba lódigáltam, hogy igencsak meg ne égessen –, oszt beledobtam egy darab vajat, a szemünk láttára olvadt bele a kenyérbélbe, majd gyütt rá a juhsajt, amit Drága Sztankótul kaptunk, mindez mennyei illattá fonult essze, csuda ez, ember, szavak sincsenek rá! Maga az élet! · 24 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 24
2017.09.28. 16:37:40
Ennek utána feltöltöttük a laposbutykost, meg vételeztünk ugyanebbül egy kis rezervát az útra, de úgy döntöttünk, nem állunk tovább még aznap, hanem maradunk a csűrben aludni az állatokkal, Juvan apóval és még néhány tarnovói utazóval szeriben, és azon mód el is telt ez az este. Ezek a tarnovóiak megvendégeltek egy pofa bagóval, és miközben élveztem a füstölést, mondom magamban: „Na, ennek a februárnak is vége.” És máris az igazak álmát aludtam. Ravasz, mint a tavasz, úgy van-e? Hogy csűrné a rőtfaszú ürdüng tövig ebbe a márciusba! Erőss idővel (kvázi viharral) kezdődött a hónap, mi penig folytattuk az utat Szliven felé. Hó ugyan nem hullott, de tombolt a szél, majd a levegőbe emelt. Mondom magamban: „Mi jó, hogy elindultunk ebben az ítéletidőben Szliven felé, de mire odaérünk, hétszentség, az égbe röpülünk. Ahajt szállunk majd szeriben Szliven városával, hogy azt is a kutyák tépnék szét, fenn a magas égben, akár az angyalok az égi Jeruzsálemben.” Oda is szóltam Aszenkének: – Aszenke – mondtam –, ha ebben az időben felhágsz a Karandila csúcsra, oszt leugrol onnat, egész Szlivenen általrepülsz, mielőtt szétloccsantod a fejed. – Hát – felelte –, erre ne igen számíts. Ilyen időben a házak cserepe szálldos, már a levegőben eltalálhat. Leszednének, mint egy fogolymadarat. Aszenke, szegény, vacogott, és hozzám hasonlóan erősen kapaszkodott a szekérbe, nehogy a szél felöklelje. Minden meghunyászkodott, ecsém, minden élő bemenekült a házába, látjuk iszkolni az udvarokon, mink esszegömbölyödve feküdtünk a padlón, csak Juvan apó cammogott rendületlen, mintha mi sem történne körötte. Tán mer’ fél lábbal már a sírban érzi magát, azér’ fittyet hányt az egészre. És most egy pillantásra sem állt meg, egyenletes menetet tartott. Igaz, lassan haladt, mint mindig. De vajon mit mondhatott magában: „Baszok én rád, szél, miánnad szepeteljek-e (úgymond rohanjak-e)? Te oszt nem hozol ki a sodrombul!” · 25 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 25
2017.09.28. 16:37:40
És máris más szemmel néztem Juvan apót. Éreztem, hogy van neki jelleme (kvázi: lelki hajlandósága, karaktere). Ez állatoknál gyakran megesik, sőt, néha embereknél is. De embereknél ritka, mer’ minden úgy van kimódolva, hogy efféle ne lehessen, hanem mindenki úgy tegyen, akár az összes többi. Az ember akkor engedhet meg magának jellemet, ha kinevezik főnöknek, amúgy meg nem. Abbul viszont kevés van. Na, ezért megy ritkaságszámba a jellem. Oszt vannak olyanok is, pászá, akiknek másuk sincs a jellemen kívül. Megjegyzendő, mielőtt Icsera felől beérnénk Szlivenbe, átal kell haladni a Gocei szoroson, ippeg a sziklák alatt. Az egyik oldalon a Karandila csúcsai, a másikon a Gavanite sziklái ma gasodnak. Az éles szirtek az égbe hasítnak, és most, hogy a hótul fehérlenek, még vészjóslóbban meredeznek. Azt hinnéd, maga a Gonosz Véda lakozik ahajt. Hát, meglehet, hogy így is van. Eherrül az út a szőlőskertek alatt vezet, elébb a Betyárbarlang, majd a Saslyuk és a Sárkánylyuk alatt sirül. Az útrul ugyan nem látszanak, de attul még tudom, hun vannak, mer’ sok jóravaló dalia rejtezkedett bennök. De egy megveszekedett fia kincs sincs bennök, erre mérget vehetsz. Egy szó, mint száz, ha ezeket a kőzuhatagokat és sziklákat elhagytuk, már be is értünk Szlivenbe. Ecsém, el ippeg nem szálltunk, de nem sok híja vót! Még Juvan apó is, ahogy így elnézem, még ő is megszesszent a lelkem, minekutána odébb-odébbtaszajtotta a szél. Aszenke az egyik kezével a deszkát szorongatja, a másikkal a csőszsapkáját markolja a fejin. „Mi ez a fergeteg – kurjantja –, mi az isten nyila?” Mármint: nagy a szél. De egyébre számítottál-e? Ehejt ad találkozót egymásnak a három szél, a három szorosbul. – Ezt a várost – mondtam –, ezt a Szlivent, eccer elsodorhatná az istenítélet! Csakúgy rátörhetne eccer, de akkor aztán porig! – Oszt mért? – rikkant Aszenke a süvítésen által. – Hát csak úgy, na. Emitt a szél már szerteszét fúta az agyukat, és csak cigányokat sodort ide. · 26 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 26
2017.09.28. 16:37:40
– Ejsze! – süvölti Aszenke. – Magam se mondhattam vóna jobban. – Odanézz, hogy fú! A csontod velejiben érzed. Meg még azon is túl. – Ez a Kék Sziklák felől zúdul ide – mondja Aszenke. – Ahajt kel a nagy szél. Dimitar nagybátyám mesélte, hogy amikor ahajt járt, befagyott a húgya. Épp pesálok, aszongya, erre nem befagy a húgyom. A levegőben, röptiben. Lehullik, oszt roszog, mintha évegszilánkon tapodna az ember. A hidegtül, pedzed-e? És mivel a szél is tombol, elfújja oldalra. Az egyik oldalrul víz csurog, a másik oldalon jégcsap hullik le két méterre tűle, mer’ a szél odafújja. – Hát, ez a te nagybátyád igen sokat… hadováz. – Netene! Amit mond, az színigaz. Csak sokat élt, sokat tapasztalt, látott mindenféle dolgokat. Erre inkább nem szóltam. – Viszont ha másik oldalrul nézzük – folytatta kisvártatva Aszenke –, Szlivenbül igen számosan kerültek ki betyárok, népet oltalmazó szabadságharcosok. – Ez így igaz – hagytam jóvá. – És számos ébresztője a nemzetnek is emitten született. – Így, így. – Oszt eccer sem váltotta a nevit. Szerte bolgárföldön az egyetlen város, ami suvase viselt török nevet, ámbár megőrizte a régi bolgárt. – Még ebben is igazságod vagyon – egyeztem esmeg bele. – Na, és akkor? – Akkor is dűljön essze, rohadjon meg! De a város nem omlott essze, insallah, mi meg az Úr segedelmével elaraszoltunk hadzsi Petar fogadójáig. Mikor az ember bejut a városba, ottan már nem fú annyira, mer’ a házak úgyahogy, de felfogják a szelet, csak mihelyst kilépsz a kereszteződésbe, azonmód taszajt egyet, amíg által nem érsz rajt, vagy be nem térsz valamék utcába; na, de ezt még túl lehet élni. Igen ám, csak közben erőst repkedett a tetőcserép. Eccerre kettő is mellet· 27 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 27
2017.09.28. 16:37:40
tünk tört széjjel, oszt Juvan apó életében először váltott kocogásra, jócskán meg is kínlódtuk, míg a kellő irányba nem paríroztuk, nevezetesen a hadzsi Petar-féle szálláshely fele. Mindezen idő közben lépten-nyomon csattogtak a cserepek a szomszédos utcákban, de meglehet, hogy ippeg az ember háta megett, hiszen semmit sem tudni bizonyosan, itt a Jóisten kezében a döntés. Na, de mindegy is, elértük végre a fentnevezett fogadót, amit a Szilfához címeztek, mivelhogy áll mellette egy igen nagy szilfa, ami tudja a rágóráksúly, hány százada iperkedik ottan. Még Juvan Sisman14 cár ültette, vagy valami menyecske, amék később levetette magát egy sziklárul. De hogy mért tett ilyent, azt, ecsém, most meg nem mondom neked, mer’ nem káptalan a fejem. Tán szerelembül. Mi másért ugrálnának a lyánykák a szirtrül? Tennél-e ilyent, ecsém, ha magadnál vónál? Őszintén! De a szerelemtül meggárgyulnak. Olyan ez, mint a görögösködés: ragadós kórság. Kivált a kicsidasszonyok közt fertőz ez a ragály, a zsengébb korú fehérnép körébe. Ahogy a kásahimlő a pulyát ritkítja, úgy űket a szerelem. Oszt később beletanulnak a számolásba, és elkezdenek pízt olvasni… Na, hát ez a szilfa, mellékesen szólva, vele együtt a fogadó is, Szliven legközepén található, el sem lehet véteni, mer’ még az óratorony is amott áll. Az óra, jelzem, tízet mutat török számítás szerint, az a bolgár szerint délutáni négyet tesz. Hadzsi Petar fogadója, ecsém, olcsóbb, mint a Drága Sztankóé a jóisten valaga megett, Medvenben, igaz ez a szoba meg is éri a pízét: ejsze, a Héttoronyban ennél csak komfortábilisabb lehet a tömlöc, ráadásként ide négy csálinger préselődött be, szeriben velünk meg két vlah kőmívessel, akik munkakeresőben vették a nyakukba a világot. Most ippeg Ruszcsukba15 tartottak, mer’ aharré a labanc igencsak építkezik mostanság. Másnap aztán ők útra keltek, mi meg maradtunk, mer’ akadt még némi dolgunk Szlivenben. Kellett faszolnunk egynéhány kalabért, mer’ ippeg igény merült fel rá, és mivel ehun készítik űket, igen ártékat lehet találni meglehetőst jó áron. Elég az hozzá, hogy kalabért végül nem vettünk, de ezt-azt elvégeztünk. Eccer csak mondtam Aszenkének: · 28 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 28
2017.09.28. 16:37:40
– Jersze – mondtam –, a feredőbe lecsutakolni magunkat, mer’, meglásd, egykettőre vége a télnek, meg is feredhetünk, a Dzsinnforrásánál dagonyázunk egyet a melegvízben. Erre ő: – Ha ennyire mehetnéked van, menjünk elébb Nalbantlarébe16 a kovácshoz, mer’ nem ártana lecserélni – aszongya – a ló patkóit. Mer’ meglehet, attul ádigál ennyit az úton. Megjegyzem, néztük mi már a patáját, és nem leltünk rajta semmi rendetlent, de mondtam magamban, ha már megyünk a feredőbe, térjünk be Nalbatlarébe, cseréljük le a patkóit a biztonság kedvéért. Ahajt van egy órai járóföldre a Dzsinnforrástul, nagy bajunk nem eshetik tűle. Maga a feredő – nem tudom, jártatok-e aharra – gyalogszerrel háromórányira van Szliventül, lóval még kurtább az út, ilyenformán egy jót spacérozhatunk és frissülhetünk a tisztálkodás ürügyén. Szlivenbül kifele menet a Recsica nevű vidéken kell áthaladni, ahajt van Csairlij falu, aharrul lehet folytatni az utat le a Tunca, vagy – ahogy bolgárul mondják – Javornica folyóhoz. Amikor még a posztóüzletágban dolgoztam, akkor jártam erre. Ezen a vidéken egyik falu dímosabb (szebb, úgymond), mint a másik, egyik bolgárabb, mint a másik, alig győzi az emberfia nézni űket és gyönyörködni bennök: Beh szép az édes hazám! Nyugat felé ahajt van üstöllést Kaszamovo, ami Kasım agárul kapta a nevét, még odébb Dermendere, Küçükçeşli, Büjükçeşli és Karasarli; dél irányba Cinovo, Nalbantlare, Tursunli, Enköy, Mecskarevo és Gencali; kicsidég arrébb esik Çerkeşli, Dermincili, Aladağli, Artaklare; legalul penig Çokoba, Köpekli és végül Bozaci. És bolgár szó árad mindenfelől, és barackfák is számosan teremnek. Elértünk a feredőhöz, de túlmentünk rajta, mer’ mégis úgy döntöttünk, elébb Nalbantlarébe visszük el a lovat, oszt ahelyett hogy ahajt silbakolnánk, visszatérünk a Dzsinnforráshoz kiáztatni magunkat, és ennek utána vesszük fel Juvan apót. Ejsze bölcsen is tettük, mer’ kiderült, hogy a patkolókovácsoknak sok dóguk akadt, rebdálhattunk (kvázi: várakozhattunk) vóna naphosszat. A mi kovácsunk ippeg csak lepattintotta · 29 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 29
2017.09.28. 16:37:40
Juvan apó patkóit, és besorakoztatta a többi ló mögé a sorba. Oszt gyertek érte, mondta, legkésőbb délestkor. Aszenke zsineggel esszekötözte kettesével a patkókat, átalvetette a vállán kétoldalt, és elindultunk a feredő fele. Hajítsd el ezeket az öreg vasakat, mire mész vele, mondtam neki, de ő váltig húzódozott. Bőségbül nem adódik zavar, feleli. Na, jóvan, ő cipeli, mi gondom vele. Hát, ecsém, az a jóság amott a feredőben! A népek locsbolják magukat, a szájukbul gomolyog a pára, mivelhogy még hideg van odakünn, hiába süt a nap, és a víz is gőzölög, mivel az is meleg. Mi levetkeztünk alsóra, belegázoltunk a bazénba, mire Aszenke aszongya: – Odelentrül – így ő – a víz hevít, fent meg a lég lehűt! Én penig befogtam két ujjal az orromat, akár egy csipesszel, és alámerültem a vízben, de még a fejemet is megmártottam. – Hűűű – aszongya –, már aszittem, Gicso bá belefúlt a forró vízbe! – Azt mesélik babonás tökfejek – mondtam –, hogy Çin Ali hetven menyecskét fojtott emitt a vízbe, majd elkapartatta űket Çokoba falu mellett, egy olyan vidéken, amit Seklarának neveznek. Mire Aszenke: – Hú, igen sok asszonya lehetett akkor neki. – Nem – mondtam –, nem az övéi vótak. Ennyi még egy töröknek se lehet, gondold csak meg! Bolgár vászoncselédek, a szomszédos falvakbul fogdosta essze, és megnyuvasztotta űket, minthogy muzulmán remete vót és erőst utálta a nőket. Ezt a Çin Alit híjták Dzsinnek, mer’ olyan vót, mint a gonosz lűdérc, rúla nevezték el a falut is Dzsinovónak: hajdanában, beszélik, az erdőben rejtezkedett, oszt ide járt feredni… Na, kend csak le a hátam szappannal! Aszenke szappanoz, igencsak csettintget a nyelvivel, és aszon gya: „Nézze meg az ember, nézze meg az ember”, szemlátomást jókedvre derült. Oszt én is kisegítettem Aszenkét, és csak a jóisten a megmondhatója, mennyit időztünk a vízben, de végül · 30 ·
VE_Felmagasztosulas.indd 30
2017.09.28. 16:37:40