Newspaper of the Hungarian Theatre of Cluj

Page 1

Kolozsvári Állami Magyar Színház

2013. november | 2014. január noiembrie 2013 | ianuarie 2014


Albert Csilla, Dimény Áron, Viktor, avagy a gyermekuralom (próbafotó) | Victor sau copiii la putere (repetiție)


Levél – hazafelé Scrisoare – în drum spre casă Tompa Gábor

Az utolsó pillanatban írom ezeket a sorokat, igen, az utolsó pillanatban. A színház új lapszáma leadásra vár, s már csak az én írásom hiányzik (?) – bizony rossz érzés ez, hiszen folyton mi sürgetjük a pontos megjelenést. Igaz, ez egy különleges hónap volt, minden úgy kavarog még, Szöul, Bukarest (rekord 5 perc erejéig!), Banu-napok, aztán újra Szöul, most meg San Diego, Büchner után Brecht, a diákok, a gyerekek, az Óceán, a színház. Közben otthon megvolt két sikeres bemutató, jó (és sok!) közönség, és ami örömmel tölt el: jól dolgozik az új csapat, megküzd a nehézségekkel. Ez pedig biztató. Most épp Silviu Purcărete próbál, mire ez a szöveg napvilágot lát, már a Viktor, avagy a gyermekuralom főpróbái zajlanak. Nem lesznek már túl a bemutatón, remélem... Vele – azaz Silviuval – beszélgetés is lesz, az első abból a sorozatból, amit a Vlad Mugur-díjjal kitüntetett vendégművészeinkkel tervezünk. Kíváncsi vagyok, szóra bírják-e, sajnos akkor (november 28-án) és ott (a Stúdióban) még nem lehetek jelen. De az Andrei Șerbannal való találkozáson (december 14-én ugyanott) már igen; – egy 70 évet betöltött, a világ szinte minden színpadán megfordult, legendás, világhírű rendezőt faggatunk majd együtt életpályájáról. Aztán jöhet az új Ványa – valóban új lesz Viola Gáborral, Albert Csillával (Szonya), biztos vagyok benne, s ezért érdemes majd újra pillanatok alatt szétszedni a jegyeket az interneten! És van Szabédi és Büchner és Weöres Sándor – van mire emlékeznünk, tehát leszünk. És januárban két vendégművészünk dolgozik majd párhuzamosan – mindketten a volt Jugoszláviából érkeznek: a horvát Robert Raponja, akinek Dundo Maroje rendezése még mindig műsoron van, és a vajdasági magyar rendező, Urbán András, akinek Turbo Paradisója joggal sokkolta (és gyötörte meg a szó legjobb értelmében!) a tavalyi Interferenciák közönségét. De előbb még Mezei Kinga „kicsipkézi” – új szereplőkkel – a decemberünket, Óz, a nagy varázsló is visszatér, Leonce és Léna megpróbálja kiállni a csíki tél próbáját, én meg áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt kívánok minden kedves színházlátogatónak!

Scriu aceste rânduri în ultima clipă, da, în ultima clipă. Noul număr al revistei teatrului așteaptă bunul de tipar și numai textul meu mai lipsește (?) – desigur este un sentiment neplăcut, dat fiind că noi suntem cei care urgentăm întotdeauna apariţia la o dată precisă. Este adevărat că ne aflăm la sfârșitul unei luni cu totul speciale, toate sunt încă în efervescenţă, Seul, București (pentru un timp record de 5 minute!), Întâlnirile George Banu, apoi iarăși Seul, iar acum San Diego, după Büchner – Brecht, studenţii, copiii, Oceanul, teatrul. Între timp acasă au avut loc două premiere de succes, cu un public bun (și numeros!), iar ceea ce îmi dă un sentiment de bucurie: echipa nouă lucrează bine, înfruntând cu succes greutăţile. Iar acest lucru este promiţător. Acum repetă Silviu Purcărete, în momentul în care acest text va vedea lumina zilei, vor avea deja loc repetiţiile generale cu piesa Victor sau copiii la putere. Sper că nu vor fi trecut de premieră… Cu el – adică cu Silviu – vom avea și o discuţie, prima dintr-o serie de întâlniri pe care le-am plănuit cu artiștii noștri invitaţi, laureaţi ai Premiului Vlad Mugur. Sunt curios dacă cei prezenți vor reuși să-l facă să vorbească – din păcate, în momentul respectiv (pe data de 28 noiembrie) și în locul cu pricina (Sala Studio) nu voi putea fi prezent. În schimb, la întâlnirea cu Andrei Șerban (în același loc, pe 14 decembrie) voi participa și eu: vom pune întrebări legate de cariera unui regizor legendar, de notorietate mondială, trecut de 70 de ani, care a montat pe mai toate scenele lumii. După care va urma noul Vania – o versiune cu adevărat nouă cu Gábor Viola (în rolul principal), cu Csilla Albert (Sonia), la care sunt convins că din nou toate biletele vor fi cumpărate pe internet, în câteva clipe! În plus, îi avem pe Szabédi, pe Büchner și pe Sándor Weöres – avem de ce să ne reamintim, deci vom fi... Iar din ianuarie vom avea doi invitaţi care vor lucra în paralel, ambii venind din fosta Iugoslavie: croatul Robert Raponja, al cărui spectacol, Dundo Maroje se află încă în programul Teatrului, și regizorul maghiar din Voivodina, András Urbán, care a șocat pe bună dreptate (și a torturat, în sensul cel mai bun al cuvântului!) publicul Interferenţelor de anul trecut, cu Turbo Paradiso. Dar înainte de aceasta va veni Kinga Mezei, să ne „danteleze” – cu noi actori – luna decembrie, în care se întoarce și Vrăjitorul din Oz, spectacolul Leonce și Lena va încerca să reziste iernii la Miercurea Ciuc, iar eu le urez Sărbători binecuvântate de Crăciun și un An Nou fericit tuturor spectatorilor noștri!


VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM VICTOR SAU COPIII LA PUTERE

ROGER VITRAC

Fordította | Traducerea în limba maghiară: VINKÓ JÓZSEF Szereplők | Cu: Viktor, kilencéves | Victor, nouă ani: DIMÉNY ÁRON Károly, Viktor apja | Charles Paumelle, tatăl lui Victor: BOGDÁN ZSOLT Emília, Viktor anyja | Émilie Paumelle, mama lui Victor: KATÓ EMŐKE Lili, a cselédlányuk | Lili, servitoarea lor: VARGA CSILLA Eszter, hatéves, a szomszéd kislány | Esther, șase ani: ALBERT CSILLA Antal, Eszter apja | Antoine Magneau, tatăl lui Esther: SZŰCS ERVIN Teréz, Eszter anyja | Thérèse Magneau, mama lui Esther: VINDIS ANDREA Louségur, tábornok | Generalul Louségur: BIRÓ JÓZSEF Ida Mortemart: KÉZDI IMOLA A doktor, A néma hölgy, Mária, szobalány, ... | Doctorul, Doamna mută, Maria, servitoarea, ...: MOLNÁR LEVENTE Rendező | Regia: SILVIU PURCĂRETE Díszlet- és jelmeztervező | Scenografia: DRAGOȘ BUHAGIAR Zene | Muzica: VASILE ȘIRLI Zenei munkatárs | Colaborator muzical: INCZE G. KATALIN A rendező asszisztense | Asistent de regie: ALBU ISTVÁN A díszlettervező asszisztensei | Asistenți scenografie: PETRE-TIBERIUS TRIFAN, VLADIMIR IUGANU Ügyelő | Regia tehnică: KEREZSY IMOLA BEMUTATÓ IDŐPONTJA: 2013. november 29. DATA PREMIEREI: 29 noiembrie 2013

Az előadás létrejöttét támogatta a Nemzeti Kulturális Alapprogram. | Spectacol realizat cu sprijinul financiar al Fondului Cultural Național din Ungaria.


Vindis Andrea


Az avantgárd irányzatok, így a szürrealizmus is határozottan elvetik a hagyományos műfajokat. Elvben a színházat is elutasítják, mert számukra az nem más, mint a polgári társadalom igényeit kielégítő kereskedelmi vállalkozás. Attól azonban nem zárkóznak el, hogy néha a színházi kifejezés eszközével éljenek. Az viszont, hogy valakit huzamosabb ideig és komolyabban is érdekeljen a színház, elfogadhatatlan számukra. Nos, monsieur Roger Vitrac is a szürrealisták jeles tagja volt, míg el nem kezdett színdarabokat írni, sőt színházat nem alapított Antonin Artaud-val és Robert Aronnal. A huszadik század első felének egyik legforradalmibb színházát, az 1926-1930 között működő Théâtre Alfred Jarryt hozták létre, s emiatt a szürrealisták Vitracot kizárták csoportjukból. Kizárás és kiátkozás ellenére tagadhatatlan, hogy az 1928. december 24-én a Comédie des Champs-Elysées-ben bemutatott Vitrac darab, a Viktor, avagy a gyermekuralom nem szürrealista dráma, vagy legalábbis nem hatják át erősen a szürrealizmus stílusjegyei. Ha végignézzük a dráma szereplőlistáját, úgy tűnhet, hogy a korabeli párizsi színházakat tucatjával elárasztó bulvárdarabbal van dolgunk. Aztán amikor kiderül, hogy a kilencedik születésnapját ünneplő címszereplő, Viktor száznyolcvanegy centiméter magas, sejteni kezdjük, hogy itt nem feltétlenül a polgári élet szeletének realisztikus ábrázolásával, imitációjával állunk szemben. Már az első jelenet provokációk sorozata, ahogyan a kilencéves Viktor manipulálja a cselédlányt összetörve egy értékes Sèvres-i vázát, és azzal gyanúsítva a cselédet, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt munkáltatóinak. Pillanatok alatt romba dől a polgári világ és értékek illúziója, s ennek a felfordult világnak a képét erősíti meg a szobalány és a gyermek replikaváltása is: LILI: Viktor megőrült. Egy gyerek nem viselkedik így. VIKTOR: Nincs itt semmiféle gyerek! Sosem is volt! Egy olyan feldúlt és értékvesztett világgal szembesülünk, ahol a felnőttek hosszú passzusokat idéznek a Larousse Enciklopédiából, egyszerre beszélnek, és úgy viselkednek, akár a gyerekek. Nem csodálkozunk, ha Viktor a vacsorára érkezett Louségur tábornokon „pacigol”, hogy a szülők a gyermekek előtt élik ki túlfűtött szexuális vágyaikat, és csalják meg egymást, hogy a véletlenül odatévedt szellentő hölgy, Ida Mortemart vált ki Viktorból valódi érzelmeket, s hogy távozása után mindenki megzavarodik, az emberi viselkedés előreláthatatlan, a nyelv működése pedig ellentmond a józan ész szabályainak. Mindez azt sugallja, ami a szürrealista mozgalom védjegye, hogy az élet valójában álom, hallucináció, hipnózis.

Curentele de avangardă, printre care și suprarealismul, resping categoric genurile tradiţionale. În principiu, ele resping și teatrul, considerându-l doar o întreprindere comercială menită să satisfacă nevoile societăţii burgheze. Nu exclud însă posibilitatea de a folosi, din când în când, mijloacele de expresie ale teatrului. Este însă neacceptabil pentru ele ca cineva să fie interesat de teatru mai serios sau pe o perioadă mai lungă. Ei bine, monsieur Roger Vitrac a fost și el un reprezentant de seamă al suprarealismului, până când a început să scrie piese și a fondat un teatru, împreună cu Antonin Artaud și Robert Aron. Cei trei au întemeiat unul din teatrele revoluţionare ale primei jumătăţi a secolului XX, Théâtre Alfred Jarry, care a funcţionat între 1926–1930, drept pentru care suprarealiștii l-au exclus pe Vitrac din gruparea lor. În ciuda excluderii și a anatemei, este de netăgăduit faptul că piesa lui Vitrac, pe care Comédie des Champs-Elysées a prezentat-o în data de 24 decembrie 1928, Victor sau copiii la putere nu este o dramă suprarealistă, sau cel puţin nu este marcată prea mult de particularităţile stilului. Privind lista de distribuţie a dramei, s-ar părea că avem de-a face cu una din piesele de bulevard care copleșeau scenele pariziene din acea vreme. Însă după ce aflăm că protagonistul, care își sărbătorește a noua aniversare, Victor are o înălţime de 181 centimetri, începem să ne dăm seama că nu este vorba neapărat de reprezentarea realistă sau imitaţia unui segment din viaţa burghezilor. Prima scenă aduce deja o serie de provocări: Victor, copilul de nouă ani, o manipulează pe cameristă spărgând o vază de Sèvres de mare valoare, după care o suspectează de servicii sexuale oferite patronilor săi. Iluzia lumii și a valorilor burgheze se prăbușește în câteva clipe, imaginea acestei lumi răsturnate pe dos fiind întărită și de schimbul de replici dintre cameristă și copil: LILI: Victor a înnebunit. Un copil nu se poartă așa. VICTOR: Nu este aici niciun copil! Și nici n-a fost vreodată! Ne confruntăm cu o lume bulversată care și-a pierdut valorile, în care adulţii citează lungi pasaje din enciclopedia Larousse, vorbesc simultan și se comportă ca niște copii. Nu ne mirăm că Victor îl „călărește” pe generalul Lonségur sosit la cină, că adulţii își trăiesc poftele sexuale excesive și se înșeală în faţa copiilor, că o doamnă apărută din întâmplare și chinuită de gaze intestinale, Ida Mortemart, este cea care trezește în Victor sentimente adevărate, și că după plecarea ei toată lumea o ia razna, comportamentul uman devine imprevizibil, iar funcţionarea limbii contrazice regulile minţii lucide. Toate acestea ne duc cu gândul la marca mișcării suprarealiste: viaţa este de fapt vis, halucinaţie, hipnoză.


Vindis Andrea

Kató Emőke

Biró József


Silviu Purcărete

Kérdezett: Vajna Noémi Noémi Vajna

în dialog cu Silviu Purcărete

Boldogabb vagyok, ha a világ továbbra is tökéletlen és rossz.

Silviu Purcărete


Vajna Noémi: Az ön munkáját nagy változatosság jellemzi – különösen a művek forrását tekintve. Elegendő arra utalnunk, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál első ízben – nemzetközi koprodukcióban – a Pantagruel sógornőjét rendezte meg, Hommage à Rabelais alcímmel. Rabelais írásaiból kiindulva olyan előadást hozott létre, amelyben nincsenek szavak, vagy ha vannak, akkor éneklik vagy kitalálják őket. Ezután a Gianni Schicchi következett, egy a színészek előadásában megrendezett opera. Most pedig Roger Vitrac Viktor, avagy a gyermekuralom című darabján dolgozik. Ez a három szöveg műfajilag és a színpadi formájukat tekintve is nagyon különbözik. Hogyan jellemezné ezt a pár éves „kalandját” a Magyar Színháznál? Silviu Purcărete: Mivel már van egy bizonyos korom, az előadásaimnak hosszú története van. Az itt megrendezetteket mind rendelésre csináltam, Tompa Gábor javaslatai nyomán. Természetesen megfeleltek az ízlésemnek, egyébként nem fogadtam volna el őket. Leginkább a klasszikus repertoár, a klasszikus szövegek érdekelnek. Függetlenül attól, hogy opera vagy dráma, lírai vagy prózai mű, amit itt rendeztem, az mind klasszikus darab. V. N.: Hogyan viszonyul a klasszikus és a kortárs szövegekhez? Szeretne kortárs szövegeket színre vinni? Általában véve önt inkább a klasszikus szövegválasztás jellemzi. S. P.: A színházzal kapcsolatban mindenféle elképzelés és gondolkodásmód létezik. Az egyik igen elterjedt és jogos nézet az, hogy a színház a közvetlen valóság művészete. Szenvedélyesnek, mainak kell lennie. Nagyon gyakran szociális beállítottságúnak kell lennie, hogy megváltoztassa a világot, a társadalmat, hozzájáruljon a gonoszság megjobbításához, általában véve legyen mélyen beleágyazódva a valóságba, a jelenbe. Ebből fakad az új irodalom, az új szövegek iránti igény, bizonyos színházi nyelv szükséglete, ám ez a felfogás idegen tőlem. Azt akarom ezzel mondani, hogy én mélységesen reakciós természetű vagyok, jobban szeretném, ha a dolgok sosem változnának meg, maradjon minden úgy, ahogy van, és harcolok az ember és a társadalom jobbá tétele ellen. Boldogabbnak érzem magam, ha a világ továbbra is tökéletlen és rossz. Éppen ezért a színházban – számomra – ezek a régi szövegek a fontosak, amelyekben mindig jelen van valamilyen szűrő, mindig van bizonyos távolság. Ezek a szövegek is rólunk szólnak, arról, ami ma történik velünk, csak éppen régebben írták őket. Olyan ez, mint amikor eltávolodsz a fáktól, hogy láthasd az erdőt. Tulajdonképpen valamiféle intellektuális, mentális kényelemről van szó az én esetemben, amikor a klasszikus szövegek választásáról beszélünk. Ez személyes ízlés kérdése, nem értékítélet. Egyesek egyféle színházat kedvelnek, mások másfélét – nekem ez a fajta színház tetszik. V. N.: A színház, az ön szavaival élve, élő művészet, amelyet életben kell tartani. Tudom, hogy szívesen használja az improvizációt, elvárja a színészektől, hogy ötleteket vessenek fel, szituációkat hozzanak létre bizonyos utasítások alapján. Azt hiszem, ez egy nagyon izgalmas módszer a színészek számára, az egyetem befejezése után viszont már nemigen használatos. Gondolja, hogy az improvizációt a kész előadások esetében is fel lehetne használni? Lehet annyi szabadsága a színésznek, hogy improvizáljon egy már befejezett darabban? S. P.: Itt két, némiképp különböző dologról beszélünk. Ami engem illet, olykor az improvizáció folyamata nagyon hasznos az előadás kidolgozása közben, és nagyon jó dolgok sülnek ki belőle, csakhogy eljön a pillanat, amikor azt mondjuk, állj! – és ami addig valamiféle ellenőrzött káoszban alakult ki, abból létrehozunk egy szerkezetet, vagy legalábbis én arra törekszem, hogy egy minél pontosabb struktúrát építsek fel. Ebben már nincs helye az ingadozásnak, a változtatásnak. Ez egy elméleti kérdés, ugyanis az előadás, mivelhogy élő, nem mentes a hiba lehetőségétől, a kopástól, a romlástól, csakúgy, mint bármilyen élő anyag. Akarva-

Noémi Vajna: Munca dvs. este caracterizată de o varietate imensă – în special în ceea ce privește sursa acestor opere. Este suficient să amintim că la Teatrul Maghiar de Stat ați regizat pentru prima oară – într-o coproducție internațională – Cumnata lui Pantagruel cu subtitlul Hommage à Rabelais. Pornind de la scriitura lui Rabelais, ați creat un spectacol fără vorbe, sau cu vorbe cântate și inventate. După care a urmat Gianni Schicchi, un spectacol de operă realizat cu actori. Iar acum lucrați la Victor sau copiii la putere de Roger Vitrac. Sunt trei texte diferite și ca gen, și ca formă teatrală – cum ați caracteriza această „aventură” – alături de compania Teatrului Maghiar? Silviu Purcărete: Având o vârstă înaintată am deja o lungă istorie de spectacole făcute. Spectacolele pe care le-am făcut aici la voi sunt toate comenzi, au fost propunerile lui Gábor Tompa. Sigur că ele corespundeau gustului meu, că altfel nu le-aș fi acceptat. Mă interesează cel mai mult un repertoriu clasic, texte clasice. Fie că e vorba de operă, dramă, sau proză, spectacolele făcute aici sunt piese clasice. N. V.: Care este poziția dumneavoastră față de textele clasice și față de cele contemporane? Ați dori să montați texte contemporane? În general vă caracterizează mai mult alegerea textelor clasice. S. P.: Există tot felul de concepții și idei despre teatru. Una foarte răspândită și foarte legitimă este aceea că teatrul este o artă a realității imediate. Trebuie să fie foarte ardent, contemporan, trebuie să fie social, să schimbe societatea, să schimbe lumea, să contribuie la îndreptarea relelor, în general să fie bine înșurubat în realitate, în ziua de astăzi. De aici toată nevoia de literatură nouă, de texte noi, de un anumit limbaj de teatru, iar această concepție, acest lucru îmi este străin. Vreau să spun că eu sunt o fire profund reacționară, prefer ca lucrurile să nu se schimbe niciodată, să rămână așa cum sunt, și lupt împotriva îmbunătățirii omului și împotriva îmbunătățirii societății. Mă simt mai fericit când lumea rămâne imperfectă și rea. Și atunci în teatru – pentru mine – contează acele texte vechi, unde există tot timpul un filtru, există o distanță. Ele vorbesc tot despre noi și despre ce pățim astăzi, dar au fost scrise mai demult, este ca și când te depărtezi de niște copaci ca să vezi o pădure. De fapt asta e: este o chestie de confort intelectual, mental, în ceea ce mă privește atunci când e vorba de alegerea textelor clasice. Este absolut o chestie de apetență personală, nu e vorba de valoare sau de non-valoare. Unii sunt aplecați pentru un anumit tip de teatru, alții pentru un alt fel de teatru; eu sunt aplecat către acest tip de teatru. N. V.: Cum spuneați, teatrul este o artă vie care trebuie menținută ca să rămână vie. Știu că folosiți cu plăcere improvizația, invitați actorii să aibă propuneri, să creeze situații bazate pe unele instrucțiuni. Cred că este o metodă foarte provocatoare pentru actori, o metodă care nu prea se mai folosește după facultate. Credeți că improvizația poate fi folosită și în spectacole? Actorul ar putea avea libertatea să improvizeze în spectacole deja terminate? S. P.: Aici sunt două lucruri oarecum separate. În ceea ce mă privește, uneori procesul de improvizație în crearea unui spectacol e foarte util și dă rezultate foarte bune, doar că există o clipă în care se spune STOP, și din ceea ce s-a creat într-un soi de haos controlat se construiește o structură, sau mă rog, în ceea ce mă privește încerc să contruiesc o structură cât se poate de precisă. Unde teoretic nu ar trebui să se mai permită o fluctuație sau schimbări. Chestia asta este teoretică, pentru că spectacolul fiind ceva viu este supus greșelii, degradării și corupției, ca orice materie vie. Deci el vrând, nevrând oricum se strică, se degradează, îmbătrânește, uneori îmbătrânește moral, chiar dacă se păstrează în forma lui inițială, și chiar dacă actorii încă mai sunt întregi fiziologic, el îmbătrânește moral, îi trece vremea. Eu nu sunt de principiul improvizației actorilor după premieră, dimpotrivă. Și


akaratlanul romlik, elhasználódik, öregszik – olykor erkölcsi értelemben, miközben megőrzi eredeti formáját, és annak ellenére, hogy a színészek fiziológiai értelemben továbbra is jól bírják magukat, bekövetkezik a szellemi elöregedés. Én nem támogatom a bemutató utáni improvizálást, éppen ellenkezőleg. És ha ilyesmit tapasztalok, elönt a méreg. Még nem volt alkalmam olyan improvizációt látni bemutató után, amely javított volna az előadáson, mindig olyan dolgokat láttam, amelyek a kárára voltak. Ahogy Vlad Mugur mondta igen találóan: „Javítsatok, változtassatok rajta, de csak jó irányban.”

când mi-se întâmplă să văd chestii din acestea mă apucă furia. Nu mi s-a întâmplat să văd improvizații post-premieră care să aducă îmbunătățiri, ci erau chestii care degradau spectacolul. Vorba lui Vlad Mugur, care spunea: „Îmbunătățiți, schimbați, dar schimbați spre bine.”

N. V.: Credeți că există vreo ierarhie între elementele din care se construiește un spectacol? S. P.: Eu personal cred că nu este nicio ierarhie, sau dacă există, atunci este impusă de un spectacol specific, de un proiect anume – ca să poți spune că în această piesă cea mai importantă este V. N.: Ön szerint rangsorolhatók azok az elemek, amelyekből egy muzica să zicem. De pildă, la operă e clar, acolo ierarhia este limpede odată e muzica și după aceea e scena. előadás összeáll? S. P.: Én a magam részéről nem hiszek ebben, vagy, ha létezik rangsor, azt az előadás, egy bizonyos elképzelés sajátossága N. V.: Totuși la Gianni Schicchi ați găsit o metodă cu care să határozza meg – hogy például ebben és ebben a darabban a zene „interveniți” în acestă ierarhie a operei... a legfontosabb. Az operában, teszem azt, világos a dolog, ott az S. P.: Gianni Schicchi a fost o preafericită experiență, a fost un első a zene, utána következik a színpad. mare act de răzbunare contra unor constrângeri nefericite din instituțiile de operă. V. N.: Ezzel szemben a Gianni Schicchiben megtalálta a módját annak, hogy az operának ebbe a fontossági sorrendjébe „beleavat- N. V.: Dumneavoastră regizați cu drag operă, ați montat kozzon”. numeroase opere în străinătate la Operele din Bonn, Viena, Essen S. P.: A Gianni Schicchi egy rendkívül szerencsés kimenetelű etc. Ce vă atrage să regizați operă? Este un altfel de provocare față kísérlet volt, egy nagyszabású bosszúálló akció az operaházakban de regia de teatru? fennálló áldatlan kötöttségek ellen. S. P.: E un lucru oarecum diferit; opera sigur că e diferită, dar totuși e foarte atractivă, foarte interesantă. În general sunt două V. N.: Ön előszeretettel rendez operát, számos előadást rendezett mari perioade în lucrul la un spectacol de operă. Este o primă a bonni, bécsi, esseni és más operákban. Mi indítja arra, hogy perioadă, aceea a conceperii spectacolului, se face ascultând operát rendezzen? Ez egy másfajta kihívás a színházi rendezéshez muzica, imaginându-ți spectacolul, împreună cu scenograful desigur, și până-n amănunte cât mai multe. Spre deosebire de viszonyítva? S. P.: Ez egy valamelyest különböző dolog; persze, az opera más, teatrul de proză, la operă trebuie totul pregândit, prestabilit. Acolo de mégis nagyon vonzó, nagyon érdekes. Egy operaelőadás nu există improvizație, nu există să zici, domnule fac așa, că dacă készítése közben a munkafolyamat két nagyobb periódusra oszlik. nu-mi iese fac mâine altcum. Deci ideea e că spectacolul trebuie Az első szakaszban megszületik az előadás elképzelése, a zene conceput în cele mai mici amănunte cu putință, înainte de repetiții. meghallgatása közben kialakul az előadás koncepciója, természe- Aceasta este faza cea mai interesantă, care merită. După care vine tesen a díszlettervezővel együttműködve, minél részletesebben, o fază oribilă, în care zi de zi gândul este că nu voi mai face mert az operában, a prózai színházzal ellentétben, mindent végig niciodată această meserie de regizor de operă. Care este punerea kell gondolni, meg kell tervezni előre. Itt nem lehet szó în practică, lucratul cu cântăreții, și, Doamne Dumnezeule, cu improvizációról, nincs olyan, hogy ma megcsináljuk így, ha nem jó, corul. Este o corvoadă umilitoare, plicticoasă, dezgustătoare, de la akkor holnap megcsináljuk másképp. Egyszóval az alapgondolat care în general ieși cu un sentiment de dezgust față de specia din az, hogy az előadást a legkisebb részletig menően el kell képzelni care faci parte. Cel puțin mie așa mi se întâmplă. Sigur am a próbák megkezdése előtt. Ez a legérdekesebb szakasz, ezért éri exagerat puțin, fiindcă există mai ales cântăreți tineri, din ce în ce meg foglalkozni vele. Ezután következik a második, a szörnyű mai mulți, care își dau seama că e nevoie de pregătire fázis, amikor az ember azt mondja, soha többé nem fogok operát actoricească, și că opera înseamnă foarte mult spectacol. Desigur rendezni. Ez a gyakorlati kidolgozás szakasza, az énekesekkel és avem mii de exemple de genul acesta, am și lucrat cu astfel de – te jó Isten! – a kórussal való munka. Egy megalázó, unalmas, oameni. Dar acestea au fost situațiile excepționale. Mai ales în undorító, keserves munka, amelyből általában azzal az érzéssel operele tradiționale și cu cât sunt mai mari instituțiile, cu atât e mai lépsz ki, hogy utálod az egész emberi fajt. Legalábbis én így puternică credința că, regizorul este un dușman, care trebuie vagyok vele. Persze túloztam, mert vannak fiatal énekesek, egyre tolerat, nu se știe de ce anume. Regizorul este personajul urât în többen, akik rájöttek, hogy szükség van a színészi képzésre is, és acea instituție. Și simți lucrul acesta chiar și în cantină când hogy az opera másfajta előadást is jelenthet. Ezernyi rossz tapasz- comanzi un șnițel, acolo îți dai seama că tu ești omul rău. talat után dolgoztam ilyen emberekkel is. De ezek tényleg kivételes esetek. A hagyományos operákban – és minél nagyobb az oper- N. V.: Ați vorbit despre cântăreți excepționali, care vor să aibă și o aház, annál inkább – az az elképzelés uralkodik, hogy a rendező pregătire actoricească. Cum credeți că trebuie să fie un actor bun? egy ellenség, akit valahogy el kell viselni, nem tudni, miért. A Există unele calități, caracteristici care sunt absolut necesare ca rendező a csúnya szereplő ebben az intézményben. Még az cineva să fie actor bun? étkezőben is, ha belépsz és kérsz egy bécsi szeletet, akkor is S. P.: Nu știu să spun, pot doar să citez un răspuns genial și complet dat la întrebarea asta, dat de Mariana Mihuț, care a fost érzed, hogy te vagy itt a rossz fiú. întrebată de o tânără fată: „Doamnă spuneți, care este taina, sau V. N.: Beszélt olyan kivételes énekesekről, akik színészi képzést is ce trebuie să facă un actor ca să fie un mare actor?” Și ea a spus: szereznek. Mit gondol, milyen kell legyen a jó színész? Vannak „Fata mea, două lucruri: primul lucru e să știe cum, de olyan tulajdonságok, jellemvonások, amelyek elengedhetetlenek adevăratelea, să-și asculte partenerul, și al doilea nu mai țin minte.” Chestia asta pare simplă, dar într-adevăr ideea de a-ți ahhoz, hogy valaki jó színész legyen? S. P.: Nem tudom megmondani, csak egy idézettel szolgálhatok, asculta partenerul, puterea de a trăi în propunerea, în situația de amely zseniális és kimerítő választ ad a kérdésre. Mariana Mihuţ scenă, capacitatea de a intra în relație cu tot, de a intra în mondta egy fiatal lánynak, aki azt kérdezte: „Asszonyom, árulja el, rezonanță. Desigur sunt și detalii tehnice, se pot enumera foarte


Kató Emőke, Dimény Áron, Kerezsy Imola

Silviu Purcărete, Albu István


mi a titka, mit kell tennie egy színésznek ahhoz, hogy nagy színész váljék belőle?” Ő azt válaszolta: „Lányom, két dolgot kell tudnia: az első az, hogy hogyan figyeljen a partnerére, de úgy igazából. A másik nem jut eszembe.” Egyszerűnek látszik a dolog, de tényleg erről van szó, oda kell figyelni a partnerre, tudni kell megélni a színpadi szituációt. Képesnek kell lenni viszonyulni mindenhez, egyazon hullámhosszra kerülni mindennel. Persze vannak technikai részletek is, sok mindent felsorolhatnánk, de általában azok a jó színészek, akikkel én dolgoztam, mind nagyon nyitottak voltak. Jó volt a hallásuk, a szimatuk, a reakciókészségük. V. N.: Sok éven át Franciaországban élt, ahol 2002-ben megalapította a saját társulatát. Milyen előnyei vannak egy saját színtársulatnak? Működhet úgy is, mint egyfajta laboratórium? Több lehetősége van egy repertoárszínházhoz képest? S. P.: Az én esetemben minden egészen másképp történt. Egy francia intézmény kinevezett igazgatója voltam 6-7 éven keresztül. Franciaországban az a szokás, hogy a szerződés lejártakor a minisztérium viszonylag nagyvonalú, azt mondja: „Uram, ön már nem igazgató, de mi adunk majd egy szubvenciót, amellyel megalapíthatja a saját társulatát“. A szubvenció lehet kisebb vagy nagyobb összeg, ebből ki lehet vitelezni egy projektet, és meg kell állapodni egy színházzal, ahol játszani lehet. Mert tere már nincs az embernek, semmije sincs, csak ez a szubvenció. Amennyiben három éven belül sikerül a társulattal valami nagyot alkotni, akkor a támogatást meg lehet toldani és a dolog folytatódik. Én ezzel a társulattal semmit nem csináltam Franciaországban. Nem voltak ottani kapcsolataim, és amikor a támogatás megszűnt, az utcára kerültem, szabadúszó művész lettem, hogy úgy mondjam. Ebben az utolsó három évben született meg a Pantagruel sógornője, egy közös produkció a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színházzal és a Kolozsvári Magyar Színházzal, három-négy francia színésszel, akiket a társulatom pénzéből fizettünk. V. N.: Franciaországban a társulata mellett egy iskolát is alapított fiatal színészek számára. Hogyan indult ez a kezdeményezés? S. P.: Igen, furcsa módon ez a legfontosabb, amit ott sikerült nekem véghezvinni, és ez az iskola ma is működik. A Limoges-ban szerzett tapasztalat nem a legkellemesebb számomra, voltaképpen ez egy hosszú száműzetés volt. Természetesen volt néhány jelentősebb előadás, amelyet ott rendeztem, de ezeket nem vették észre. Egy adott pillanatban azt mondtam, gyerünk, próbáljunk meg összehozni egy iskolát, egy családot fiatal színészekből. Franciaországban nincsenek állandó társulatok. Amikor idegenként odakerültem, nem ismertem senkit, hogyan állíthattam volna össze egy szereposztást? Angliával ellentétben Franciaországban nincsen meghallgatás, az a bevett szokás, hogy minden a családi kapcsolatrendszerben működik: mindenki ismeri Pistát meg Jóskát, és így áll össze a dolog. Azt mondtam, nekem is össze kell hozni egy családot, mert nem lehet minden előadáshoz meghallgatásokat szervezni, ehhez nem megfelelő a rendszer. Angliában ott vannak azok a stúdiók, ahová bárki elmehet meghallgatásra, tökéletesen működik az auditioning rendszere, Franciaországban azonban nem. Akkor azt mondtam, miért ne csináljunk egy színiiskolát, olyan fiatalokkal, akiket aztán felvehetünk a társulatba. Tetszett az ötlet, és úgy két év múlva már adott pénzt a minisztérium is, a helyi önkormányzat is, és létrejött egy nagyon különleges iskola, egy posztgraduális képzés, amely adminisztratív szempontból egy nagyon bonyolult ügy volt. Olyan fiatalokat vettünk fel, akik már képzettek voltak, az iskola pedig amolyan szakképesítést nyújtott, ami kiterjedt még a színpadon való járásra is. Felvettük őket, játszhattak az előadásokban is, bevettük őket a szereposztásba. Néhányukkal mind a mai napig kapcsolatban vagyunk. Az iskola elég jól működött, fejlődött, és az évek során – én ugyan eljöttem, de az iskola maradt – egyike lett annak az öt-hat iskolának, amely az állam által elfogadott diplomát biztosít.

multe lucruri, dar în general actorii buni cu care am lucrat au fost actori foarte deschiși. Care auzeau bine, care vedeau și simțeau bine, care aveau reacții. N. V.: Ați locuit mulți ani în Franța, unde în 2002 v-ați înființat propria companie de teatru. Care sunt avantajele unei companii proprii? Aceasta poate funcționa și ca un fel de laborator? Există mai multe posibilități față de un teatru de repertoriu? S. P.: În cazul meu lucrurile au fost cu totul și cu totul altele. Am avut o numire ca director al unei instituții din Franța, timp de 6-7 ani. De obicei în Franța când încetează contractul, într-un mod relativ generos, ministerul spune, „Domnule nu mai ești director, dar noi îți dăm o subvenție cu care să-ți înființezi propria companie“. O subvenție care poate fi o sumă mai mare sau o sumă mai mică, cu care tu faci un proiect, pentru care tu trebuie să te înțelegi cu teatrul cutare sau cutare, ca să ai unde juca. Nu mai ai spațiu, nu mai ai nimic, doar această subvenție. Dacă după trei ani cu această companie ai făcut o brânză foarte mare, subvenția poate fi suplimentată și așa mai departe. Eu n-am făcut cu compania nimic în Franța, nicio brânză. N-am avut relații în Franța, și atunci nu am mai primit această subvenție, și am rămas vagabond, un artist freelance să zicem așa. În acei ultimi trei ani am realizat Pantagruel, în coproducție cu teatrul Teatrul Național „Radu Stanca” din Sibiu și cu Teatrul Maghiar din Cluj, cu trei-patru actori din Franța, care erau salarizați din banii companiei mele. N. V.: În Franța, în afara de companie, ați inființat și o școală pentru tineri actori. Cum a pornit această inițiativă? S. P.: Da, în mod ciudat aia este cam cea mai importantă brânză pe care am făcut-o acolo, ca să spunem așa, care s-a menținut până în ziua de azi. Experiența mea de la Limoges nu este una deloc fericită, a fost de fapt chiar un lung exil. Sigur că au fost câteva spectacole importante pe care le-am făcut, dar care n-au fost văzute. Dar la un moment dat asta ziceam: „Domnule, hai să încercăm să facem o școală, ca să poți să aduci o familie de actori tineri”. În Franța nu există trupe permanente. Eu ajungând acolo ca străin, neavând niciun fel de cunoștință, ma gândeam cum îmi fac o distribuție? În Franța spre deosebire de Anglia nu se fac audiții, e o chestie neobișnuită, acolo se merge pe familii, fiecare îl cunoște pe Gică, pe Ionică – și cam așa se fac. Am zis că și eu trebuie să-mi fac o familie din asta, pentru că nu poți să organizezi pentru fiecare piesă o audiție, nu există sistemul. În Anglia sunt casele de audiții, acolo toată lumea se duce, funcționează impecabil sistemul de auditioning dar nu în Franța. Atunci am zis de ce să nu facem un fel școală de teatru, cu tineri, pe care după aia încetîncet să-i luăm în teatru. Le-a plăcut ideea, și după vreo doi ani am primit bani și de la minister și de la administrația locală și s-a înființat o școală cu un caracter foarte special, un fel de școală de gradul doi. Erau primiți tineri care au aveau deja o formație, școala era un fel de specializare care presupunea chiar și accesul la scenă. Ei intrau, puteau juca și în spectacolele teatrului. Cu câțiva am rămas în legătură chiar și în ziua de azi. Și a funcționat destul de bine, s-a dezvoltat, și peste câțiva ani - mă rog eu deja plecasem, dar școala a rămas - a devenit una dintre cele cinci-șase școli a căror diplomă e acreditată de stat. N. V.: Se vorbește despre spectacolele marca Silviu Purcărete – ceea ce în majoritatea cazurilor se datorează și vizualității expresive de stil unic, grandoarea imaginilor, recognoscibilă - de unde vine această sensibilitate plastică? S. P.: Nu știu, asta o are omul. Fiecare are o sensibilitate într-un anumit fel. Sigur că chestia asta „marca Silviu Purcărete” este una dintre cele mai delicate înjurături, și care de obicei dovedește o privire foarte superficială. Cred, sau cel puțin așa m-am străduit, că lucrul meu este foarte strict izvorât din text. Și atunci spectacolele marca Purcărete, se zice, că sunt spectacole în care textul


V. N.: Elterjedt megnevezéssé vált a „Silviu Purcărete védjegye” – ami a legtöbb esetben az egyedülállóan kifejező látványosságnak, a grandiózus képeknek köszönhető, amik felismerhetővé teszik az előadásait. Honnan ez az érzékenység a képszerűség iránt? S. P.: Nem tudom, ez benne van az emberben. Mindenki érzékeny a maga módján. Persze, ez a „Silviu Purcărete védjegy” az egyik legfinomabb szitokszó, és általában egy nagyon felületes odafigyelésről tanúskodik. Azt hiszem, vagy legalábbis arra törekszem, hogy a munkám szigorúan kövesse a szöveget. Az úgynevezett Purcărete márkájú előadásokról mégis azt tartják, hogy a darabban a szöveg csak ürügy, és nem a színész számít, hanem a képiség. Ennek pontosan az ellenkezője igaz. És vannak olyanok, elég kevesen, akik figyelmesek és rájöttek, hogy nem így van. Az előadások nem Silviu Purcărete védjegyét viselik magukon, hanem olyan előadások, amelyekben tetten érhető a többékevésbé beható szövegelemzés, ahol a szövegnek megfelelő képeket látni, ahol előtérbe kerül a szöveg és előtérbe kerülnek a színészek. Ha egy színész hosszabb ideig tartózkodhat a színpadon, és többet beszélhet, az még nem azt jelenti, hogy tiszteljük a színészt és a szöveget. Tehát nem is tudom, mit mondjak. A színház a szemnek is szól. V. N.: Megrendezte az első filmjét is, a Valahol Palilulábant. Az egyik szövegében (Az erkölcstelenségről és a melankóliáról) azt mondja, hogy a történetmesélés az egyetlen örökség, amit valaki maga után hagyhat. Hogyan talált önre a Palilula története? S. P.: A Palilula története igaz történetekből íródott, amelyeket létező személy mesélt el, egy orvos barátom, aki elbeszélte fiatalságának néhány történetét. Persze azzal, hogy elmesélte, a valóság kissé meseszerűvé vált. Az elbeszélés némileg kiszínezte a történteket. Én átvettem és tovább színeztem őket. Ezzel együtt felerészben valóságelemekből állanak, valamennyi filmbeli történetnek valós alapja van. Én nem nagyon szeretem az interjúkat, a nyilatkozatokat, a műsorfüzetekben megjelenő szövegeket, mivel azok mindig visszaütnek. A Paliluláról írott szövegek úgy készültek, hogy a projekt zsenge korszakában, amikor még egy lejem sem volt, a forgatás elkezdése előtt 4-5 évvel, amikor pénzt kerestem hozzá, a producer erőszakkal belehajszolt abba, hogy írjunk „felpumpált” szövegeket, az eladás végett duzzasszuk fel őket minél jobban. Tehát ezek a szövegek valamiféle mámorban íródtak, persze volt bennük igazság, de rohammunkában készültek, hogy eladhassuk a filmet. A szövegek pedig mind megmaradtak, rákerültek a DVD-borítókra, és elkísérik az embert egész életében – az emberek már nem fogják megnézni a filmet, egyesek már most ezt csinálják, elolvassák azokat a marhaságokat, és idézik őket, és később lenyomják őket az ember torkán. És nem bocsátanak meg az embernek azokért a szövegekért. Már nem is elemzik a filmet, csak azt, ami ott írva van. Ez perverzió. V. N.: Éppen ezért nem is kértem öntől, hogy írjon valamit a Viktorról az újságba. De mégiscsak feltennék egy kérdést ezzel kapcsolatban. 2008-ban, az Európai Színházi Unió fesztiválján ön ajánlott két koktélreceptet: az egyiket a Gianni Schicchi-hez (grappa csípőspaprikával), a másikat a Pantagruel sógornőjéhez (vörösbor tejben). Lehet, hogy korai még, de megkérdezem: milyen koktélt ajánlana a Viktor előadásához? S. P.: Gyanítom, hogy amikor azokat a recepteket ajánlottam, előtte valamivel megkínáltak, hogy élénkebb legyen a fantáziám. Nem tudom, de gondolkodni fogok a dolgon.

e un pretext, și în care nu contează actorul, contează imaginea. Acest lucru este exact pe dos. Și sunt unii, destul de puțini, dar care sunt atenți și care și-au dat seama că nu este așa, că spectacolele nu sunt marca Silviu Purcărete, ci sunt spectacole la care există o analiză mai bună, sau mai puțin bună de text, în care sunt create imagini corespunzătoare acelui text, atât textul cât și actorii sunt puși în valoare. Nu înseamnă că dacă lași un actor pe scenă mult, și îl lași să vorbească mult îl respecți pe el și textul. Deci nu știu ce să zic. Teatrul este și pentru ochi. N. V.: Ați regizat și primul film al dumneavoastră: Undeva la Palilula. Într-un text scris de dvs. – Despre imoralitate și melancolie – spuneți că povestea este singura moștenire pe care o poate lăsa cineva. Cum v-a găsit povestea Palilulei? S. P.: Povestea Palilulei este scrisă din povestiri adevărate, spuse de un personaj adevărat, de un prieten medic care mi-a povestit din tinerețea lui. Sigur că fiind povestite de el, deja erau alterate. Realitatea era poveste. Povestea se mai înflorea. Iar eu am preluat această poveste, și am înflorit-o mai departe. Dar cinzeci la sută dintre elemente sunt reale. Absolut toate poveștile din film au o bază reală. Eu mă feresc foarte mult de interviuri, de declarații, de texte care se scriu în program, pentru că ele se întorc întotdeauna împotriva ta. Într-o fază foarte primitivă a proiectului, când nu aveam încă niciun leu, cu 4-5 ani înainte de a începe filmările, când căutam bani, m-a presat producătorul să scriu niște texte umflate, ca să vindem. Ele au fost scrise la beție, sigur că ceva-ceva era adevărat, dar erau scrise în mod pompieristic, ca să vindem. Până la urmă, textele acelea au rămas, au fost puse pe coperți de DVD. Până la urmă ajung să conteze doar ele. Sunt oameni care nu mai văd filmul, dar citesc nenorocirile alea și ți le citează, și ți le bagă pe gât. Nu se mai analizează filmul sau altceva ci doar ce s-a scris acolo. E o perversitate. N. V.: Tocmai de aceea nici nu v-am rugat să scrieți ceva despre Victor, sau copiii la putere pentru revista. Și totuși v-aș întreba ceva legat de el. În 2008, la Festivalul Uninii Teatrelor din Europa ați propus două rețete de cocktailuri: una pentru Gianni Schicchi: grappa cu ardei iute, iar celălat pentru Cumnata lui Pantagruel: vin roșu cu lapte. Poate este puțin prematur, dar ce rețetă de cocktail ați propune pentru spectacolul Victor sau copiii la putere? S. P.: Eu bănuiesc că în momentul când am dat rețetele alea fusesem înainte servit cu ceva, ca să pot să am un pic de imaginație. Nu știu, dar o să mă gândesc.


Mă simt mai fericit când lumea rămâne imperfectă și rea. Silviu Purcărete


VIKTOR Kilencéves vagyok. Van egy apám, egy anyám, egy cselédem. Egy felhúzható hadihajóm, amit, ha elindítok, lead két lövést, majd visszaúszik hozzám. Saját fogkefém van, piros a nyele. Az apámé a kéknyelű. Az anyámé a fehér. Van egy tűzoltósisakom, meg minden, ami kell hozzá, az életmentő érem, a lakkozott derékszíj, a tűzoltócsáklya. Van étvágyam. Van rendes orrom. A tekintetem ellenállhatatlan, a kezem üres, mert még kicsi vagyok. Van egy takarékbetétkönyvem, amibe a keresztelőm napján Oktáv nagybácsi betett öt frankot, a kezelési költségekkel együtt hét frankjába került az egész. Négyéves koromban kanyaróm is volt, de meggyógyultam orvosi beavatkozás nélkül. Azóta nem voltam beteg. A látásom jó, az ítéletem tiszta, és erről a sajnálatos esetről, amit elkövettél, a legapróbb részletekig beszámolok. A családi tanács majd határoz.

Albert Csilla

VIKTOR De hát mi történt velem? Megváltoztam? Már nem vagyok Viktor? Vagy én vagyok a tékozló fiú, aki csak szégyent hoz szeretteire? Válaszoljatok! Vagy én vagyok a lábra kelt bűntudat? Akkor már inkább a halál, mint a becstelenség! Akkor már inkább legyek tékozló fiú! (A kezébe temeti az arcát) Tárjátok ki a kaput! Engedjetek utamra, és vágjátok majd le a borjút huszonötödik születésnapomon. TÁBORNOK Hitemre, Károly! Ez úgy hangzott, mint valami gyónás. Ha pap lennék, azt kellene hinnem, ezt a gyermeket megszállta az ördög. (részlet az előadás szövegkönyvéből)

VICTOR Am nouă ani. Am un tată, o mamă, o bonă. Am o corăbioară cu motor care pleacă și se întoarce la loc după ce a tras de două ori cu tunul. Am o periuţă de dinţi personală cu coadă roșie. A tatii are coada albastră. A mamii are coada albă. Am o cască de pompier, cu accesorii, adică cu medalia salvării, centura vopsită și toporișca de abordaj. Am poftă de mâncare. Am nasul regulat. Am ochi lipsiţi de apărare și mâini neajutorate, fiindcă sunt prea mic. Am un libret de economii unde unchiul Octav mi-a depus cinci franci în ziua când am fost botezat, cu preţul libretulul și cu timbrul l-a costat șapte franci. Am avut rujeolă la patru ani și fără termometrul doctorului Robiore o mierleam. Nu mai am nicio infirmitate. Am vederea bună și judecata sigură și deci pot spune că te-am văzut comițând, fără motiv, un act regretabil. Familia va aprecia.

Dimény Áron

VICTOR Și, de fapt cine sunt eu? M-am transformat? Nu mă mai cheamă Victor? Sunt condamnat să duc viaţa fiului rătăcitor? Vă rog, spuneţi-mi. Sunt eu încarnarea viciului și a remușcării? Ah! Dacă-i așa, mai bine moartea decât dezonoarea! Mai bine soarta tragică a fiului rătăcitor (își ia capul în mâini). Da, deschideţi toate ușile, lăsaţi-mă să plec, și, tăiaţi viţelul cel gras pentru cea de-a douăzeci și cincea aniversare! GENERALUL Ah, Charles! Asta e un fel de spovedanie. Dacă eram preot, aș fi zis că acest copil este posedat de diavol. (fragment din scenariu)


LÉDA LEDA

MIROSLAV KRLEŽA

Karneváli komédia Fordította | Traducerea în limba maghiară: Dudás Kálmán Lovag Oliver Urban | Cavalerul Oliver Urban: SZŰCS ERVIN Klanfar: HATHÁZI ANDRÁS Melita: GYÖRGYJAKAB ENIKŐ Aurel: BOGDÁN ZSOLT Klara: KATÓ EMŐKE Úr | Domnul: ORBÁN ATTILA Fanny: CSUTAK RÉKA Első éjszakai pillangó | Prima traseistă: VARGA CSILLA Éjszakai pillangók kara | Corul traseistelor: SIGMOND RITA, KÁNTOR MELINDA, VINDIS ANDREA Transzvesztiták, Maszkosok, Zenészek | Travestiți, Mascați, Muzicieni: BODOLAI BALÁZS, FOGARASI ALPÁR, BALLA SZABOLCS Rendező | Regia: ROBERT RAPONJA Díszlet- és jelmeztervező | Scenografia: CARMENCITA BROJBOIU Színpadi mozgás | Mișcarea scenică: SINKÓ FERENC Zeneszerző | Muzica: MASSIMO BRAJKOVIĆ

Robert Raponja

BEMUTATÓ IDŐPONTJA: 2014. március DATA PREMIEREI: martie 2014

A Léda az egyetlen dráma abból a Glembay családról szóló ciklusból, amit a szerző, Miroslav Krleža, „szerelmi játéknak” nevezett el, majd később komédiának. Tréfásan lezárva a hatalmas „Glembay” ciklust, Léda a főszereplők szexuális aktusa után kezdődik, majd a darab során ritmikusan követik egymást a félrelépések. Léda valójában egy szerelmi játék, a test és a szavak játéka a szerelemmel és annak árnyalataival és változataival, attól függően mit, kívánnak a polgári réteg és az arisztokrácia képviselőinek az érdekei és szeszélyei. Annak a rétegnek, ami az Októberi forradalom után Krleža szerint „halálra van ítélve”. A dráma dekadens szellemét, a szereplők hedonizmusát teljessé teszik az utca hölgyei, akik kuncsaftokra vadásznak, mialatt a „munkahelyükön”, az utcák ködös díszletében, kifejtődnek az intrikák az utolsó Glembayok és azok között, akikkel összehozza őket a vágy és az érdek.

Leda este singura dramă din ciclul dedicat familiei Glembaj pe care autorul, Miroslav Krleža, a intitulat-o „joc de dragoste”, iar mai târziu „comedie”. Încheind pe un ton glumeţ imensul ciclu „Glembaj”, Leda începe după actul sexual al protagoniștilor, după care urmează, în mod ritmat, o serie de trădări pe tot parcursul piesei. Leda este în realitate un joc al dragostei, un joc al corpului și al cuvintelor cu dragostea, cu nuanţele și variaţiunile acesteia, în funcţie de doleanţele, interesele și capriciile reprezentanţilor clasei burgheze și a aristocraţiei. O pătură socială care, după Krleža, este „condamnată la moarte” după Revoluţia din Octombrie. Spiritul decadent al dramei, hedonismul personajelor sunt completate de traseistele care vânează clienţi, în timp ce la „locul de muncă”, în decorul ceţos al străzilor, sunt dezvăluite intrigile dintre ultimii Glembaj și cei pe care îi întâlnesc, conduși de dorinţele și interesele lor.


Léda és a hattyú, Cesare da Sesto másolata Leonardo da Vinci elveszett festménye nyomán Leda și Lebăda, copia lui Cesare da Sesto după lucrarea pierdută a lui Leonardo da Vinci


Miroslav Krleža

1893. július 7. – 1981. december 29. 7 iulie 1893 – 29 decembrie 1981 Miroslav Krleža író, költő, drámaíró és esszéíró Zágrábban született, majd Pécsett végezte a katonaiskolát. Anyanyelvi szinten beszélt horvátul, magyarul és németül, de olvasott és beszélt franciául és oroszul is. Már 20 éves korában próbálkozik drámaírással, kéziratait a zágrábi Nemzeti Színház akkori igazgatója, Josip Bach rendszerint a kukába dobja. Kitör az első világháború, Krleža katonai szolgálatot teljesít, de ezallatt sem hagy fel a drámaírással, szorgalmasan viszi újabbnál újabb darabjait Bach úr irodájába. Eredménytelenül. Az első világháború előtt és alatt írott drámákat Krleža expresszionista korszakának szokás nevezni, de nevezhetnénk szimbolista, posztimpresszionista korszaknak is – sokáig, egészen a hatvanas évekig zsengének tartották ezeket a darabokat, nem is jutottak színre addig. Krleža korántsem újítóként kezdett el darabokat írni. Mély hatást gyakorolt rá a katolikus egyház, Wagner operái, Nietzsche filózofiája, a darwinizmus, előszeretettel nyúlt vissza a klasszikus világirodalom és a commedia dell’ arte alakjaihoz, illetve olyan történelmi személyiségekhez, mint Kolumbusz vagy Michelangelo. Az irodalmi utalásokon túl, Krleža fiatalkori drámáiban jellemzően nagy állóképekben gondolkodik, alakjai szoborszerűek, a cselekmény elhanyagolható, inkább a képzőművészeti, semmint a színházi indíttatású statikus képek dominálnak. Így a Michelangelo (1918) egyetlen kép: a fehér sixtusi falak által börtönbe zárt festő őrjöngése. 1920-ban az első bemutatásra kerülő darabját, a Galíciát betiltják, két évvel később a Kálváriát három előadás után szintén betiltják, majd jó pár darabja megbukik. Három éves szünet következett, majd 1928-ban, Eszéken bemutatják az Agónia című darabját, és az előadás hatalmas sikert arat. Ezzel kezdetét veszi Krleža világszerte sikert aratott naturalista korszaka. A három Glembay-dráma: az Agónia, a Léda és a Glembay Ltd már a királyi Jugoszláviában érettségi tétel. Krleža – saját bevallása szerint – gyökeresen szakított addigi drámaírói gyakorlatával, elítélte a korábbi expresszionista kísérleteit, azokat pusztán mennyiséginek tüntetve föl és visszatért a mínőséginek nevezett gyakorlathoz, az ibseni hagyományhoz, negyven év késéssel hozva be a naturalizmust a horvát színházba, amellyel szemben fiatalkori drámáit írta. A három Glembay-dráma azonban dramaturgialiag egyáltalán nem új, például a Galíciához vagy a Farkasdhoz képest. A trilógiában nem a dramaturgia az új, hanem a társadalmi közeg, amelyben hőseit mozgatja: a nagypolgári réteg, a zágrábi felső tízezer élete és fokozatos összeomlása. Az addig becsmérlő kritika elhalmozta a drámaírót dicséretekkel, ekkora sikert horvát drámaíró még nem aratott, mindenki folytatásra számított. De Krleža húsz év drámaírói gyötrődése után abbahagyta a drámaírást. Példátlan eset a drámairodalomban. A nagy sikert követően Leszámolásom velük című vitairatában nekitámadott a Glembay-trilógiát dicsőítő kritikusoknak, és bebizonyította róluk, hogy egytől-egyig analfabéták. Míg a kritikusok azt tartották nagyszerűnek, hogy Krleža a valóságnak megfelelően, realisztikusan ábrázolja a horvát patríciusok életét, Krleža nem győzte hangsúlyozni, hogy Jugoszláviának és ezen belül Horvátországnak, gazdasági és politikai szempontból éppen az volt a tragédiája, hogy nem volt olyan erős nagypolgársága, mint a Glembay család, amelynek szétesését drámáiban ábrázolta. A trilógiát a közönség azonban minden ideológián túl nagy sikerrel fogadta, hiszen végre azt kapta a színházban, amire áhítozott: betekinthetett a felső tízezer titokzatos életébe, tanúja lehetett a

felső tízezer erkölcsi züllésének, pletykákat hallhatott és szerelmi háromszögeket láthatott maga előtt a színpadon. (forrás: Spiró György: Prológus, Miroslav Krleža: Drámák) Scriitorul, poetul, dramaturgul și eseistul Miroslav Krleža s-a născut la Zagreb și a studiat la școala militară de la Pécs. Vorbea la nivel de limbă maternă limbile croată, maghiară și germană, dar știa să citească și să converseze și în franceză și rusă. De pe la 20 de ani începe să scrie piese de teatru, manuscrisele sale fiind de regulă aruncate la gunoi de directorul de pe atunci al Teatrului Naţional din Zagreb, Josip Bach. După izbucnirea primului război mondial Krleža își satisface serviciul militar, fără să întrerupă scrierea dramelor, continuând să depună noi și noi piese pe biroul domnului Bach – fără rezultat. Dramele scrise de Krleža înainte și în timpul războiului mondial se includ de obicei în perioada sa expresionistă, deși am putea s-o numim și perioadă simbolistă sau postimpresionistă. Aceste piese au fost considerate un timp îndelungat, până în anii 1960, doar încercări modeste, iar până atunci nici nu au fost puse în scenă. Krleža nu a avut intenţii novatoare când a început să scrie piese de teatru. A fost profund influenţat de biserica catolică, de operele lui Wagner, de filozofia lui Nietzsche și de darwinism. El preia cu precădere personajele literaturii universale clasice și cele din commedia dell’arte, sau abordează personalităţi istorice precum Columb sau Michelangelo. Dincolo de referinţele literare, dramele din tinereţe ale lui Krleža sunt caracterizate de concepţia bazată pe mari cadre statice, personajele se aseamănă cu niște sculpturi, acţiunea este neglijabilă, dominând mai degrabă imaginile de artă plastică decât cele de inspiraţie teatrală. Astfel Michelangelo (1918) este un singur tablou: furia dezlănțuită a pictorului întemniţat între pereţii albi ai Capelei Sixtine. În 1920, prima sa piesă care a văzut lumina rampei, Galiţia, a fost interzisă doi ani mai târziu, Calvarul este interzisă și ea după trei reprezentaţii, după care mai multe drame se soldează cu eșec. După o pauză de trei ani, în 1928, este prezentată la Osijek piesa intitulată În agonie, care a cunoscut un imens succes. Cu această piesă începe perioada naturalistă a lui Krleža, care a avut succes în toată lumea. Cele trei „drame Glembaj”: În agonie, Leda și Domnii Glembaj. Au devenit subiecte de bacalaureat încă în vremea Iugoslaviei regale. Krleža – după cum relatează – s-a delimitat în mod radical de practica dramaturgică de până atunci, și-a renegat încercările expresioniste anterioare, pe care le considera doar cantitative, și a revenit la practica numită calitativă, la tradiţia ibseniană, introducând naturalismul cu o întârziere de patruzeci de ani în teatrul croat, împotriva căruia și-a scris dramele din tinereţe. Cele trei drame Glembaj însă nu au nimic nou din punct de vedere dramaturgic, faţă de piese ca Galiţia sau Vučjak, de exemplu. În această trilogie noutatea nu este dramaturgia, ci mediul social în care acţionează eroii: viaţa și decăderea treptată a marii burghezii, a societăţii suspușilor din Zagreb. Critica, până atunci negativă, l-a copleșit pe scriitor cu laude, niciun dramaturg croat nu a mai obţinut un asemenea succes, toată lumea se aștepta la continuarea acestei cariere. Krleža însă, după douăzeci de ani de muncă chinuitoare, a abandonat dramaturgia. Un caz fără precedent în istoria literaturii dramatice. După marele succes i-a atacat pe criticii lăudători ai trilogiei Glembaj în


pamfletul intitulat Socoteala mea cu ei și a demonstrat că sunt, fără excepție, analfabeţi. În timp ce criticii au salutat modul realist în care Krleža ilustra viaţa patricienilor croaţi, el nu a încetat să sublinieze faptul că tragedia economică și politică a Iugoslaviei – și, implicit, a Croaţiei – a fost tocmai lipsa unei mari burghezii puternice, precum familia Glembaj, a cărei dezmembrare este prezentată în dramele sale. Totuși, dincolo de orice ideologie, publicul a receptat trilogia cu mari ovaţii, pentru că, în sfârșit, a primit de la teatru ceea ce și-a dorit: a putut arunca o privire în viaţa misterioasă a celor sus-puși, a putut vedea decăderea morală a acestora, putea să audă în sfârșit bârfe și să vadă triunghiuri amoroase reprezentate în faţa lui, pe scenă. (sursa: György Spiró: Prolog, Dramele lui Miroslav Krleža)

URBAN Eastnor Castle-ben, lady Somerset kastélyában láttam egy Léda-motívumos zöld kalcit holland vázát. Léda azon a vázán – a mai ízlésnek meglehetősen parlagi módon – állva szeretkezett a hattyúval: mint kiscseléd a bakájával a kapualjban. Ez az egyetlen Léda, akit ilyen kényes helyzetben állni láttam. A görögöknél, úgy látszik, egyáltalán nem volt probléma az ilyesmi. Keleten különben még ma is elég gyakori jelenség, hogy a járókelő hasonló művelet szemtanúja. Léda királynő volt, s szerelmi játéka az isteni hattyúval persze nem maradt következmény nélkül: ikreket szült. A mi demokratikus időnkben, amikor a nép az Olümposz helyett az Olümposz moziba jár, a Lédák ma persze korántsem királynők! Bármelyik külvárosi fruskából Léda lehet! Levetkőzik, modellt ül, ír róla a sajtó, lapok hasábjain látjuk meztelenül, s hírneve egy huszonnégy óra alatt nagyobb, mint az autentikus Léda évezredes dicsősége. Ez persze roppant szomorú dolog... MELITA (tűnődve) Igen, úgy látszik, ez a kis Léda ma nagyon felkapott. Bobocka is bevitte társaságába, s a kicsi kifogástalanul viselkedett. Bobocka telefonálta, hogy egész este nem követett el egyetlen baklövést sem. Mondd, kérlek, ki ez a fruska tulajdonképpen? URBAN Nem tudom! MELITA Nem tudod? Hiszen minden este együtt vagy vele Aurélnál. Több mint fél éve ott ül Aurélnál a műteremben! URBAN Akkor sem tudom. Senki sem tudja, hogy kicsoda. Állítólag zabigyerek. Az apja tűzoltó, az anyja belehalt a szülésbe – ilyesvalamit rebesgetnek róla. De ez csak találgatás. Tizennégy éves korában bekerült a balettba; tizenhét éves fővel meg ki az utcára! Most táncol, zongorázik, írogat. Szóval: amolyan őstehetség. Az egyik verzió szerint most tizennyolc éves. Lédának becézik, de hogy az igazi neve micsoda, arról fogalma sincs senkinek! Ez minden, amit én erről a kisasszonyról tudok! MELITA Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a kapcsolat közte és Aurél közt több volna közönséges műtermi flörtnél... URBAN Nem tudom, nem tudom! MELITA Az ilyen tagadás felér a cinkossággal! Roppant udvarias vagy. Sőt! Merci. (...) URBAN Nem kell pszichoanalitikusnak lenni, hogy rájöjjön az ember: az ilyen hattyúfestésnél legalább annyi szerepe van az ágynak, mint a vászonnak. MELITA Igen? Szerinted tehát minden akt ágyban készül? Angyali

ötlet, nem mondom! Ma semmi hangulatom a te sikamlós szellemességedhez! Köszönöm! *** URBAN Az ember akkor tapintatos, ha tudatosan hazudik. Az életben minden tapintat dolga. Tapintatból szoktunk meg mindent. Az első füllentést éppúgy, mint a környezet hazugságait. Az embernek tapintatosnak kell lennie, és tiszteletben kell tartania mások érzelmeit. Ha valaki repeső örömmel beszél épülő hajlékáról: az embernek együtt kell örülnie vele még akkor is, ha történetesen lyukas cipőben jár. Ez tapintat dolga! Ha valakinek vadonatúj nyaralója van pazar kilátással: az ember örvendezzen tapintatból a pazar kilátásnak! És ha nem lelkesedik, ha nincs oda a silány képekért: akkor tapintatlan. Tapintat nélkül viszont felkopik az álla! Tegnap este, tegnapelőtt este, ma este, most, ebben a pillanatban például olyan tisztán látom, hogy legokosabb volna, ha jegyet váltanék és elhajóznék. Komoly esélyeim vannak egy stewardi állásra Kanadában, a Québec-Montreal vonalon. És nincs erőm hozzá, hogy elutazzam. Észbontó hülyeség! KLARA Mondja, mért gyötör? URBAN Nemcsak magát gyötröm – magamat is! (Meg sem érinti a pamlagon macska módjára összegömbölyödött asszonyt; messze révedt gondolataiba veszve, idegesen járkál föl-alá, majd visszatérve megáll Klara mellett) URBAN Hisz épp ez az: én sokkal jobban gyötrődöm, mint ahogy magát gyötröm! Mivel gyötröm? Maga gyötör engem, nem én magát! Tapintatosságra kényszerít, pedig korántsem vagyok már olyan fiatal, hogy időm lenne a maga úgynevezett tapintatosságára. Idegem sincs hozzá! Őszintén szólva én az utolsó zsetonomat nézem a zöld posztón, és a pisztolycső meglehetősen hideg: sokszor úgy érzem, beleborzongok, amint átsüt a zsebem bélésén... És kinek van joga arra, hogy ilyen állapotban megkülönböztetett tapintatot követeljen tőlem? KLARA Önnek sincs joga, hogy így gyötörjön! Miért gyötör? URBAN Mert maga, Klara, az egyetlen ember a körülöttem kavargó bábuk farsangi forgatagában. (Miroslav Krleža: Léda, részlet)


IVANOVÉK KARÁCSONYA BRAD DE CRĂCIUN LA FAMILIA IVANOV

Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij

Rendező | Regia: Urbán András BEMUTATÓ IDŐPONTJA: 2014. február DATA PREMIEREI: februarie 2014

Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij 1904-ben született Szentpéterváron. Bár művei az 1920-as évek orosz avantgárd művészetében gyökereznek, Vvegyenszkij túllépett az avantgárd jegyein, így az orosz abszurd egyik megteremtőjeként, az Ivanovék karácsonyát pedig az irányzat alapvető műveként tartják számon. 1926-ban Zabolockijjal és Harmsszal közösen megalapítja az OBERIU csoportot, melynek célja, a költészet és a próza megújításán kívül különösen a színház és a színpad lehetőségeinek újragondolása volt. A csoportot 1930-ban betiltották, ezt követően Vvegyenszkij gyermekverseket írt. 1941-ben az író Harkovban élt, s amikor 1941 őszén a várost a szovjetek kiürítették, Vvegyenszkij nem fért föl az utolsó evakuációs vonatra, lágerbe menet útközben halt meg. Fennmaradt művei csak nemrégiben kerültek elő, köztük az Ivanovék karácsonya is. Az Ivanovék karácsonya az avantgárd, az abszurd, a groteszk, a társadalmi szatíra, a rémdráma stílusjegyeit hordozza magán. A dráma szerkezete epizodikus, jelenetek laza láncolata, nélkülözi az ok-okozatiságot és a logikai koherenciát. A dráma címe azt sejteti, hogy valami meghitt hangulatú történettel találkozunk. A darab középpontjában viszont egy brutális, horrorisztikus gyilkosság áll. Karácsony előtti este a Puzirjov szülők balettet néznek a színházban, eközben a dada a gyermekeket fürdeti. Szonya Osztrova, a 32 éves kislány visszafelesel a dadának, aki dühében egy baltával levágja a gyermek fejét. A rendőrök letartóztatják a dadust, a hazatérő szülők rémüldöznek, majd szeretkeznek. A tragikus események dacára a szülők úgy döntenek, hogy másnap a Puzirjov család megüli a karácsonyt. Közben a favágók az erdőben a karácsonyfákat vágják, ezekből visznek majd egyet Puzirjovéknak is. A dadát előbb elmegyógyintézetbe viszik, de az orvos egészségesnek ítéli meg, így bíróság elé kell állnia. A bírósági tárgyaláson a bírák egymás után halnak meg. Végül a Puzirjov család karácsonyát látjuk, ahol a család minden tagja meghal az est végére. Alexandr Ivanovici Vvedenski s-a născut în 1904 la Sankt-Petersburg. Cu toate că operele sale își au sursa în arta de avangardă rusă a anilor 1920, Vvedesnki a depășit stilul avangardist, devenind întemeietorul curentului absurd rusesc, iar Brad de Crăciun la familia Ivanov este considerată o operă de bază a acestuia. În 1926 a fondat împreună cu Zaboloţki și Harms gruparea OBERIU, care a avut ca obiectiv – pe lângă reînnoirea poeziei și a prozei – reconsiderarea posibilităţilor teatrului și ale scenei. Gruparea a fost interzisă în 1930, după care Vvedenski a scris poezii pentru copii. Scriitorul locuia la Harkov în toamna anului 1941, când sovieticii au evacuat orașul, însă Vvedenski nu a mai reușit să urce în ultimul tren de evacuare și a murit în drum spre lagăr. Operele sale postume, printre care și Brad de Crăciun la familia Ivanov, au fost descoperite doar recent. Brad de Crăciun la familia Ivanov poartă trăsăturile specifice ale avangardei, absurdului, grotescului, ale satirei sociale și a dramei fantastice. Structura piesei este episodică, fiind o înlănţuire liberă de scene cărora le lipsesc legătura cauză-efect și coerenţa logică. Titlul dramei sugerează o poveste cu o atmosferă intimă. În centrul piesei stă însă o crimă brutală, groaznică. În seara dinaintea Crăciunului, cuplul Puziriov se află la un spectacol de balet, în timp ce bona face baie copiilor. Sonia Ostrova, o fetiţă de 32 de ani, ripostează, iar bona, înfuriată, taie capul copilei cu un topor. Poliţiștii o arestează, părinţii reveniţi acasă sunt îngroziţi, apoi fac dragoste. În ciuda evenimentului tragic, părinţi hotărăsc ca familia să sărbătorească Crăciunul a doua zi. Între timp, în pădure se taie pomii de Crăciun, iar Puziriovii primesc și ei unul. Bona este dusă la început la ospiciu, acolo însă medicul constată că este sănătoasă, prin urmare trebuie să apară în faţa justiţiei. La procesul de la tribunal judecătorii mor unul după altul. În final, asistăm la Crăciunul familiei Puziriov, unde toţi membrii familiei mor până la sfârșitul serii.


Urbán András rendező | regizor

Urbán András 1970. október 4-én született Zentán, a vajdasági kisvárosban (ex-Jugoszlávia, Szerbia és Montenegró). Elemi, illetve középfokú jogi technikumi tanulmányait itt végzi. Tizenhét évesen önálló színházi és irodalmi alkotóműhelyt indít, ahol mint szerző, rendező és színész van jelen, majd a rákövetkezőkben társaival létrehozza a hírhedt AIOWA csoportot, amely a színházat specifikus, ám mégis összművészeti, és nem utolsósorban ideológiai akciónak látja. Kísérleti és mozgásszínházi tanfolyamokon vesz részt. Ugyanakkor a Nyári Mozi Színházi Közösség tagja, és ma is résztvevője, szervezője azoknak a Body Weather Laboratórium workshopoknak és más művészeti megnyilvánulásoknak, melyeket a Nyári Mozi hoz létre. A középiskola elvégzése és a kötelező katonai szolgálat letöltése után 1990-ben az Újvidéki Művészeti Akadémiára felvételizik, a Drámai Tanszék Rendezői Szakára, Vlatko Gilić filmrendező vezetőtanár osztályába. Az egyetemen film- és színházrendezést tanul, közben rendezőként dolgozik a Szabadkai Népszínházban. A kilencvenes évek első felében hirtelen megszakítja tanulmányait, színházi munkáit, és évekre visszavonul. Időszakosan alkalmi munkákat vállal, nyilvános szereplésektől távol. A színházon csak gondolkodik. Öt év eltelte után folytatja tanulmányait, immár Boro Drašković rendező osztályában, és 2000-ben kitűnő eredménnyel diplomázik. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban kezd rendezni, ugyanakkor a szegedi MASZK támogatásával alakuló Urbán András Társulattal hoz létre előadásokat. Közben dolgozik Újvidéken, Bulgáriában, alkotóműhelyt vezet Romániában, tanulmányútra megy Japánba. 2006. május 25-től a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója. 2009 márciusában a magyarországi oktatási és kulturális miniszter Jászai Mari-díjjal tüntette kiemelkedő színművészeti és színháztudományi tevékenységéért.

András Urbán s-a născut pe 4 octombrie 1970, în orășelul Senta din Voivodina (fosta Iugoslavie, Serbia-Muntenegru). A urmat școala elementară și școala medie tehnică cu profil de drept în aceeași localitate. La șaptesprezece ani organizează un atelier de teatru și de literatură, la care participă ca autor, regizor și actor. În anii următori, pune bazele împreună cu alţi artiști, renumitului grup AIOWA, care consideră teatrul ca o acţiune specifică, totodată unificatoare a tuturor artelor, și nu în ultimul rând ca acţiune ideologică. Participă la cursuri de teatru experimental și de mișcare. În același timp, este membru al Comunităţii Teatrale Cinematograful de Vară, în care este activ și astăzi, organizează workshop-urile Laboratorului Body Weather și alte evenimente artistice realizate de Cinematograful de Vară. După absolvirea liceului și satisfacerea serviciului militar obligatoriu, în 1990, este admis la Academia de Arte din Novi Sad, la Facultatea de Artă Dramatică, secţia Regie, la clasa regizorului de film Vlatko Gilić. Studiază regie de film și de teatru, între timp lucrează ca regizor la Teatrul Popular de la Subotica. În prima jumătate a anilor ‘90 își întrerupe brusc studiile și activitatea teatrală, retrăgându-se pentru o perioadă de câţiva ani. Se angajează periodic în activităţi ocazionale, fără apariţii publice. Cinci ani mai târziu își reia studiile la clasa regizorului Boro Drašković, luându-și licenţa în 2000. Începe activitatea de regizor la Teatrul Kosztolányi Dezső din Subotica și, în paralel, în cadrul Companiei Urbán András înființată cu sprijinul MASZK din Szeged. Între timp, lucrează la Novi Sad, în Bulgaria, conduce un workshop în România, face o călătorie de studii în Japonia. Din 25 mai 2006 este directorul Teatrului Kosztolányi Dezső. În martie 2009, András Urbán a fost distins de ministrul învăţământului și culturii din Ungaria cu Premiul Jászai Mari pentru activitatea excepţională în domeniul artei și studiilor teatrale.

„Én szabadabban alkotok: az előadásaim kicsit arról szólnak, hogy milyen a valóság. Ha az emberi pszichében van a tudatos és tudattalan rész, akkor az én előadásaim a tudattalan részről, a tudatalattiról szólnak. Amit én láthatóvá akarok tenni, az valaminek a mélyebb megfogalmazása.”


Urbán András

András Urbán

Gy. V.: Öt évig felhagytál a színházcsinálással, majd visszatértél a főiskolára. Milyen rendezői cél lebegett a lelki szemeid előtt? U. A.: Ezek a művészi kérdések valamelyest ösztönösek, de nekem mind a mai napig nincsen konkrétan megfogalmazott rendezői elvem, elképzelésem. El kellett múlnia egy kis időnek, mire úgy éreztem, hogy újból magamra találok. Meg kellett, hogy történjen velem az, ami akkor, amikor Zentán a fiatalokkal készítettem a Gyerekek és katonák című darabot: ez után a bemutató után történt meg egy magamratalálás-szerű érzés a színházzal, amikor úgy éreztem, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amiért elkezdtem foglakozni. Tisztában voltam vele, hogy a közönség jó része nehezen fogadja el azt a fajta esztétikát, a konvencióktól mentes, kritikai gondolkodást és a másságról való olyan vélekedést, amely engem művészileg érdekel. Mindig is foglalkoztatott például az erőszak, az erősebbek és gyengébbek harca, hogy milyen az, amikor az ember erőszakosan oldja meg a dolgait a világban. Mindazonáltal engem esztétikailag érdekel ez a világ. Én szabadabban alkotok: az előadásaim kicsit arról szólnak, hogy milyen a valóság. Ha az emberi pszichében van a tudatos és tudattalan rész, akkor az én előadásaim a tudattalan részről, a tudatalattiról szólnak. Amit én láthatóvá akarok tenni, az valaminek a mélyebb megfogalmazása.

V. Gy.: Ai reluat studiile de teatru după o pauză de cinci ani. Care a fost intenţia regizorală pe care ai avut-o în vedere? A. U.: Aceste chestiuni artistice sunt oarecum intuitive, eu însă, ca regizor, nu am nici astăzi vreun principiu sau o concepţie stabilită, concretă. A trebuit să treacă ceva timp până când am simţit că mă regăsesc. A trebuit să se petreacă acel lucru pe care l-am trăit la Senta, când am realizat cu tinerii spectacolul Copii și soldaţi. După această premieră, m-am regăsit pe mine și am regăsit legătura mea cu teatrul. În acel moment am simţit că lucrul pe care îl trăiesc este identic cu cel care m-a determinat să lucrez. Am fost conștient de faptul că o mare parte a publicului va accepta cu greu această estetică, această gândire critică lipsită de convenţii și această opinie diferită pe care o am pe plan artistic. Ca să aduc un exemplu: pe mine m-a preocupat întotdeauna violenţa, lupta dintre cei puternici și cei slabi; ce se întâmplă când omul își rezolvă problemele recurgând la violenţă? În același timp, lumea asta mă interesează și din punct de vedere estetic. Eu creez într-un mod mai liber: spectacolele mele povestesc întrucâtva felul în care realitatea există. Dacă psihicul uman conţine o parte conștientă și alta inconștientă, atunci spectacolele mele relatează despre partea inconștientă, despre subconștient. Ceea ce vreau să scot în evidenţă este partea mai profundă.

Gy. V.: Az idén lesz huszonötödik éve, hogy foglalkozol színházzal. Hogy érzed: minden rezdülését kiismerted már, vagy még mindig vet föl benned kérdéseket? U. A.: Nagyon ritka pillanatok azok, amikor rájövök, hogy milyen öreg vagyok, olyan értelemben, hogy ezt is tudom. De valahogy az egész életemet végigkíséri ez a színház körüli szerveződés, és igazából még mindig úgy érzem, hogy csak érkezem a színházhoz, nem úgy élem meg, mintha annyira ismerném. Számomra minden előadás új dolog, nem tudhatom, hogy milyen lesz a vége. Ez egy ilyen állandó folyamat. Nem ismertem ki minden rezdülését, vagy legalábbis nem vagyok összegző típus, és nem születik meg bennem a tudat róla. Nekem a színház mindig az újdonság erejével hat. (részlet Gyurkovics Virág Urbán Andrással készített interjújából, Hét nap, 2013.6.12, LXVIII. évfolyam 24. szám)

V. Gy.: Anul acesta se împlinesc douăzeci și cinci de ani de când faci teatru. Simţi că ai descoperit toate vibraţiile teatrului, sau continui să-ţi pui întrebări în legătură cu el? A. U.: În unele momente, foarte rare, îmi dau seama cât de mult am îmbătrânit, în sensul în care și acesta este un lucru pe care-l știu. Însă toată viaţa m-am ocupat de grupările din jurul teatrului și, de fapt, mă simt în continuare abia sosit în teatru. Pentru mine nu este o experienţă marcată de conștiinţă. Fiecare spectacol este un lucru nou pentru mine, nu pot să știu cum se va termina. Este vorba de un proces continuu. Nu i-am descoperit toate vibraţiile, sau cel puţin nu sunt un tip sintetic și nu s-a format în mine o conștiinţă a teatrului. Asupra mea teatrul continuă să acţioneze cu forţa noutăţii. (fragment dintr-un interviu cu András Urbán, realizat de către: Virág Gyurkovics, Hét nap, 12.06.2013, anul LXVIII. nr. 24.)

kérdezett: Gyurkovics Virág

Fjodor és a favágók szánra ülnek, és kihajtanak az erdőből. Előjönnek a vadak, a Zsiráf – csudalény, a Farkas – csupa prém, az Oroszlán – állatkirály és a Disznómalac.

în dialog cu Virág Gyurkovics

ZSIRÁF Megy az idő. FARKAS Mint birkanyáj. OROSZLÁN Mint bikacsorda. DISZNÓMALAC Akár a tokhal porca. ZSIRÁF Csillagok égnek. FARKAS Mint birkák vére. OROSZLÁN Mint bikák vére. DISZNÓMALAC Akár a dadatej kifolyva. ZSIRÁF Folynak folyók. FARKAS Mint birka-bee-bee! OROSZLÁN Mint bika-búú-búú! DISZNÓMALAC Akár istennő-lazacok.. ZSIRÁF Hol van halálunk? FARKAS Birkák lelkében. OROSZLÁN Bikák lelkében. DISZNÓMALAC Sok tágöblű edényben. ZSIRÁF Köszönöm. Az órának vége. (A.I. Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya, Baka István fordítása, részlet)


Újra műsoron | Spectacole reluate

Kató Emőke, Biró József, Hatházi András


VÁNYA BÁCSI UNCHIUL VANIA

A.P. Csehov

Paul Schmidt angol változatát magyarra fordította: Koros Fekete Zsuzsánna În limba română de Andrei Șerban și Kinga Kovács Szereplők | Cu: Alekszandr Szerebjakov | Alexandr Serebreakov: BIRÓ JÓZSEF Jelena | Elena Andreevna: KÉZDI IMOLA | GYÖRGYJAKAB ENIKŐ Szonya | Sofia Alexandrovna (Sonia): ALBERT CSILLA Vojnyickijné (Marija Vasziljevna – Maman) | Maria Vasilievna (Maman): KATÓ EMŐKE | CSUTAK RÉKA Ivan Petrovics (Ványa) | Ivan Petrovici (Vania): VIOLA GÁBOR Mihail Lvovics Asztrov | Mihail Lvovici Astrov: BOGDÁN ZSOLT Ilja Iljics Tyelegin | Ilia Ilici Teleghin: ORBÁN ATTILA | SINKÓ FERENC Marina: VARGA CSILLA Jefim | Iefim: SINKÓ FERENC | ORBÁN ATTILA Rendező | Regia: ANDREI ȘERBAN Rendezőasszisztens | Asistent de regie: KERESZTES ATTILA Dramaturg | Dramaturgia: KELEMEN KINGA Díszlet- és jelmeztervező | Scenografia: CARMENCITA BROJBOIU Ügyelő | Regia tehnică: KEREZSY IMOLA, BORSOS LEVENTE Súgó | Sufleur: KEREZSY IMOLA Az előadás elnyerte a 2007-es év legjobb előadás, legjobb rendező (Andrei Șerban) és legjobb férfi Alakítás (Hatházi András) UNITER (Román Színházi Szövetség) díját, valamint a 2007/2008-as évad Legjobb előadásnak járó Színikritikusok díját. Spectacolul a câștigat Premiul UNITER pentru cel mai bun spectacol al anului 2007, Premiul pentru cea mai bună regie (Andrei Șerban) și Premiul pentru cel mai bun actor în rol principal (András Hatházi) și Premiul criticilor de teatru din Ungaria pentru cel mai bun spectacol al stagiunii 2007/2008.

Péntek 12.20. Szombat 12.28. Vasárnap 01.12. Hétfő 01.13. A. P. Csehov: VÁNYA BÁCSI | UNCHIUL VANIA Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 3h 15' egy szünettel | cu pauză

19h00 19h00 19h00 19h00

Szombat 12.21. Vasárnap 01.05. Henrik Ibsen HEDDA GABLER Stúdióterem | Sala Studio 2h 40’ szünet nélkül | fără pauză

19h00 19h00

Szombat 12.14. 20h00 Vlad Mugur díjasok - II. Beszélgetés Andrei Șerban rendezővel Premiații Vlad Mugur - II Dialog cu regizorul Andrei Șerban Stúdióterem | Sala Studio


Hathรกzi Andrรกs, Pethล Anikรณ


Andrei Șerban Egy intim trilógia O trilogie intimă

Most, miután néhány évig nem dolgoztam a Kolozsvári Magyar Színházzal, és némileg eltávolodtam az ott színre vitt három előadásomtól, képes vagyok reflektálni rájuk, megszabadulva attól a szenvedélytől és forrongástól, amely végig jelen volt a próbákon, közös munkánk idején. Ennek az úgynevezett „trilógiának” a három darabja közös jellemvonással bír – meghatározhatjuk úgy is, mint az emberi viszonyok intim trilógiáját. A Ványa, a Sikolyok és a Hedda szereposztásában egyaránt tíznél kevesebb – olykor 5-6 – színész vett részt. Részemről ez tudatos döntés volt. Az opera világából érkeztem, ahol emberek százaival dolgoztam, kóristákkal, szólistákkal, statisztákkal, zenészekkel, táncosokkal. Szükségem volt arra, hogy a bensőséges dolgokra koncentráljak, a részletekre, a premier plánra, az egészen magánjellegű, személyes párbeszédre mindegyik színésszel, valamint a díszlettervezővel, Carmencita Brojboiuval –, akivel minden darab esetében más-más vizuális megoldást fedeztünk fel. Ugyanígy a műszakra is összpontosítanom kellett, a hangosítótól a világosítón át a kellékesig, akik mind nagyszerű szakemberek, és ugyanakkor rendkívüli kvalitású emberek. Ezzel a „trilógiával” az volt a szándékom, hogy a színészekkel eljussunk a maximális őszinteségig, egy olyan önmegmutatásig, amely kizárja a játékból a hazugságot, a csalást, a ripacskodást és a szokásos modorosságot, amelyek, sajnos, igencsak elterjedtek a kortárs színház világában. Az igazság színházát kerestem tehát, amely a lélekről szól, az élet dilemmájáról és ellentmondásosságáról, arról, hogy mennyire idegenek vagyunk, nemcsak másokkal, hanem önmagunkkal szemben is, mennyire nehéz megértenünk egymást, mennyire nehéz szeretni, a másikat ugyanúgy, mint önmagunkat. A Ványában egy brutális, mégis őszinte egymásnakfeszülést látunk (pozitív végkicsengéssel), annak felismerését, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, mindegyik szereplőben megtalálható a lelki összetettség, amely a nézőben felébreszt egy élő, nyitott és közvetlen valamit. A nyugtalanság és ugyanakkor a humor, ami mindegyik figurában érezhetően jelen van, viszonzásra talál a nézőben, aki magára ismer, mintha tükörbe nézne. A darab rólunk szól, gazdagabban hagyjuk el a nézőteret, hiszünk az emberségben, bármily nehéznek is tűnik... Optimizmusról beszéltem, abban az értelemben, hogy van lehetőségünk az életünket egy magasabb minőségi szintre emelni – ez azonban mindannyiunktól függ. A Sikolyok bizonyos értelemben bevezet egy vörös térbe, Bergman világának egyik titkos szobájába, és az a tény, hogy mindannyian ott vagyunk, és hogy szembenézünk a halállal, érzékenyebbé tesz olyan érzések iránt, amelyeknek mindannyian részesei vagyunk. Ahogy a szereplők fokozatosan felfedik durva és bonyolult családi reakcióikat, mi is felderítjük rejtett útvesztőinket, és érezzük, hogy van valami közös bennünk – innen az elégedett érzés, hogy felfedeztünk valamit, ami őszinte és hasznos az életünkre nézve. Ezzel szemben a Heddában az a reménység él, hogy ha látjuk, mennyire elviselhetetlenek és önzőek vagyunk egymással szemben, ez a kínos sokk talán ráébreszt majd arra, hogy emberségesebbek, jobbak, érzékenyebbek kell legyünk a másikkal szemben – és ennélfogva felszabadultan, ha lehet, nyugodtabb lélekkel lépünk ki a színház kapuján. Ezek az előadások egy újabb fejlődési szakaszt jelentettek művészi és életpályánkon – és most, amikor már nem dolgozom a Magyar Színházzal, meg szeretném köszönni mindenkinek azt az odaadást és azt a hitet, amellyel részt vettek ennek az intim trilógiának a megvalósításában.

Acum, după câțiva ani de când nu am mai lucrat la Teatrul Maghiar din Cluj, având o anumită distanță față de cele trei spectacole ale mele realizate acolo, pot să reflectez asupra lor, eliberat de pasiunea și temperatura fierbinte ce au caracterizat întotdeauna lucrul nostru colectiv în repetiții. Această falsă trilogie a avut o trăsătură comună; ea poate fi definită drept o trilogie intimă a relațiilor umane. Și Vania, Strigăte sau Hedda au beneficiat de o distribuție de mai puțin de 10 actori, uneori 5 sau 6. Acesta a fost o alegere conștientă din partea mea. Venind din lumea operei, unde aveam de-a face cu sute de oameni: coriști, soliști, figurație, muzicieni, dansatori, aveam nevoie să mă concentrez pe lucrul intim, pe detaliu, pe gros plan, pe un dialog cu totul privat și personal cu fiecare actor, cât și cu scenografa Carmencita Brojboiu, cu care am descoperit soluții vizuale, diferite pentru fiecare piesă; dar și cu echipa tehnică, de la sunetist, la eclerajist, până la recuziter, toți profesioniști remarcabili dar și oameni de o calitate umană deosebită. Am căutat în această „trilogie” să ajungem cu actorii la o sinceritate maximă, să ne expunem într-un fel care exclude minciuna, înșelătoria, cabotinismul și manierismele obișnuite de joc, atât de răspândite din păcate în teatrul contemporan. Deci am dorit un teatru al adevărului, care vorbește despre suflet, despre dilema și paradoxul vieții, despre cât de străini suntem, nu doar unii față de alții, ci și cu noi înșine, cât de greu e să ne înțelegem unii pe alții, cât de greu e să iubim, atât pe celălalt, cât și pe noi înșine. În Vania – confruntare brutală dar onestă, (ce produce ceva pozitiv), de recunoaștere că suntem așa cum suntem, fiecare personaj are o complexitate emotivă ce stârnește ceva viu, deschis și direct în spectator. Neliniștea, dar și umorul ce se simt în toate personajele, sunt împărtășite de privitori, care se recunosc ca într-o oglindă. Piesa e despre noi, ieșim afară îmbogățiți, încrezători în umanitate, oricât de dificilă ar fi... Vorbeam de optimism – în sensul că ceva e posibil ca o notă mai înaltă de calitate a vieții poate fi atinsă, dar asta depinde de fiecare din noi. La Strigăte e un fel de intrare într-un spațiu roșu, o cameră secretă a lumii lui Bergman și faptul că suntem cu toții acolo să privim moartea în față, ne face să devenim mai sensibili cu sentimente care aparțin tuturor. Pe măsură ce personajele își dezvăluie reacții de familie dure, complexe, descoperim și noi labirinturi ascunse și simțim că avem ceva în comun, de unde și satisfacția că descoperim ceva sincer și folositor pentru viața noastră. În timp ce la Hedda speranța e că dacă vedem cât de groaznici și egoiști suntem unii cu alții, poate că șocul acesta incomod ne trezește să devenim mai generoși, mai buni, mai puțin insensibili și astfel să plecăm din teatru eliberați și, dacă se poate, mai împăcați. Aceste spectacole au fost o etapă a dezvoltării noastre ca artiști și ființe umane – și acum când nu mai lucrez la Teatrul Maghiar, țin să mulțumesc tuturor pentru dedicația și încrederea avută pe parcursul acestei Trilogii intime.


Györgyjakab Enikő, Bogdán Zsolt, Biró József

Kézdi Imola

„Ezzel a „trilógiával” az volt a szándékom, hogy a színészekkel eljussunk a maximális őszinteségig, egy olyan önmegmutatásig, amely kizárja a játékból a hazugságot, a csalást, a ripacskodást és a szokásos modorosságot, amelyek, sajnos, igencsak elterjedtek a kortárs színház világában.”


CSIPKE DANTELĂ

Máté Angi Mamó című regénye alapján a színpadi adaptációt készítette Góli Kornélia és Mezei Kinga Adaptare scenică de Kornélia Góli și Kinga Mezei, bazată pe romanul Mamó de Angi Máté Szereplők | Cu: ALBERT CSILLA KÁNTOR MELINDA GYÖRGYJAKAB ENIKŐ KERESZTES SÁNDOR VÁTA LORÁND BODOLAI BALÁZS Zenészek | Muzicieni: SZALLOS KIS ANNA, SZABÓ KATI KINGA, SZABÓ JÓZSEF ATTILA Rendező | Regia: MEZEI KINGA Dramaturg | Dramaturgia: GÓLI KORNÉLIA Díszlettervező | Decorul: MEZEI KINGA Jelmeztervező | Costumele: GÖMÖRI ÉVA Zene | Muzica: MEZEI SZILÁRD Fotó | Fotografii: FÜLÖP PÉTER Ügyelő | Regia tehnică: GYÖRFFY ZSOLT Vasárnap Hétfő Hétfő Csütörtök Szombat

12.08. 12.09. 12.23. 01.09. 01.25.

16h00 20h00 20h00 20h00 20h00

„Az előadás egészét, és a színészek alakításait is meghatározza a képek egymásutánjából építkező hullámzás és lebegés, amelyhez jól illenek a térformáló elemként működő fehér függönyök, vásznak, a vásznakra vetített képek, vagy a mögöttük felsejlő árnyak. Emlékezés, valóság és álom határmezsgyéjén járunk az előadás teljes időtartama alatt. A több mint másfél óra azonban észrevétlenül telik el, csak utólag ébredünk rá: minden váltás és apró rezdülés jelentőséggel bír. (...) A derű uralja az előadás jelentős részét, pedig a cselekmény mélyebb rétegeiben sötét és komor folyók áramlanak. Az apátlan gyermek még csecsemőkorában elveszti édesanyját és magányos nagyanyja kénytelen felnevelni, szűkös körülmények között. Jelentéses ez a

szűkösség, mert az előadás központi díszleteleme Mamó szekrénye, ami nem csupán szekrény, de varázsdoboz, ház is egyben, az előadás legvégén akár Mamó koporsójaként is értelmezhetjük. Fontos díszletelem, hiszen ilyen szimbolikus erővel talán csak Csehovnál bír e bútordarab. Ajtajai mögött az emlékek, elsősorban az unoka emlékei rejlenek, kéksége lassan átszüremlik a külvilágba – ezért az előadás végén a gyermeki derű kékje helyett már a szekrény elmúlás kékje, végtelenje, lassuló ritmusa kerekíti le, zárja magába a történetet. A szekrény, az előadás bezárul. Konokul idézzük fel újra és újra a derűt, ami ott lebeg még felettünk, láthatatlanul.” (Karácsonyi Zsolt: A ritmussá lett láthatatlan, Helikon, XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.)


Pethő Anikő

Kántor Melinda

Kali Andrea, Kántor Melinda


Projekt | Világ | Színház | Theatrum Mundi


SOCIAL ERROR A Nagy Testvér November 3-án és 4-én került sor a budapesti Szputnyik Hajózási Társaság, valamint a Kolozsvári Állami Magyar Színház koprodukciójában létrejött Social Error című bemutatókra. Indokolt a többes szám, hiszen az előadás-performansz időpontról időpontra, illetve helyszínről helyszínre változik; épp ez a dinamika segít abban, hogy e nemzetközi projekt diagnosztizálja európai társadalmunk alapvető problémáit. A problémafelvetésről, valamint az alkotói folyamatról a Social Error dramaturgját, Róbert Júliát és rendezőjét, Bodó Viktort kérdeztük. Veres Emőke: Ha öt szóban kellene jellemezned a Szputnyikot, mi lenne az? Róbert Júlia: Csapatjátékos, utazó, zenélő, kreatív, sokszor bizonytalan. Bodó Viktor: Kutató, kísérletező, elgondolkodtató, kitartó életigenlő — és persze szerény. Bíró Árpád Levente: Mi adta az ötletet, illetve mi az igény vagy az a társadalmi kérdésfelvetés, amire választ ad az előadás? R. J.: Szándékaink szerint nem egy társadalmi kérdésfelvetést helyez középpontjába az előadás. Mi „social error-jelenségnek” neveztünk el egy csomó olyan dolgot, ami körülvesz bennünket, és amit mi problémásnak látunk. A próbafolyamat során ezeknek akartunk utánajárni azzal, hogy társadalomtudósokat hívtunk meg beszélgetésekre, aztán pedig színházi jelenetekké formáltuk mindazt, amit megtudtunk és amit magunk körül tapasztalunk. Inkább azt mondanám, hogy ez egy kollázs, egy gyűjtemény: választ semmire sem adunk, inkább csak a saját eszközeinkkel, színházi eszközökkel felmutatjuk. B. V.: Szerintem választ nem nagyon ad ez az előadás, inkább problémákat vet fel, illetve problémákról vitatkozik önmagával. Valami tépelődésféle folyamat ez mindarról, amiben élünk. Arról, hogy mi a mi dolgunk nekünk, mint színházi csapatnak vagy színházi közönségnek itthon, Magyarországon vagy Németországban vagy Olaszországban vagy nálatok. Az alapok onnan indultak, hogy igenis foglakoznunk kell direktben is társadalmi kérdésekkel, nem csak színdarabokon keresztül. Roppant nehéz, de érdemes belefogni. Már a folyamat miatt is. Sok mindenen el kellett gondolkodnunk a próbafolyamat során. Biztos vagyok benne, hogy többünkben elindított valami újat ez a dolog. Még ha ez az előadásban nem is feltétlenül derül ki. V. E.: Ki az előadás célközönsége? R. J.: Mi nem jelöltük ki, hogy kinek készítjük, hogy kinek szól az előadás. Magyarországon szerintem van a Szputnyiknak törzsközönsége, ami nem azt jelenti, hogy ők csak hozzánk járnak, de az a réteg talán valamennyire meghatározható, hogy például ki jár független színházi előadásokra (is). Nekik nyilván szól. De mivel az előadás összesen négyszer ment Budapesten, és a legtöbbet utazunk vele, ezért minden városban más közönséggel találkozunk. Olyanokkal, akiket egyáltalán nem ismerünk, se az összetételüket, se az ízlésüket. A helyi színházak törzsközönségei, és ez azt hiszem városonként nagyon eltérő. Őket, vagyis mindig nagyon mást kell megfognunk az előadással. B. V.: Nincs. Pontosabban mindenki az. Tehát van. De ez épp így igaz minden más megnyilvánulásunkra is. Mindig is az volt a célom, hogy olyan színházat csinálhassunk, amely mindenkit meg tud szólítani, aki kíváncsi. Nincs semmiféle mesterséges szelekció. A jó színházra valahogy mindig vegyes közönség gyűlik össze, mind korosztályt, mind egyéb szempontokat tekintve.

B. Á. L.: A helyi problémák amire reflektáltatok a kolozsvári produkciót illetően mi alapján alakultak ki? R. J.: Vannak az előadásnak olyan mobilis pontjai, ahol mindig a helyi színészeket kérjük, hogy adott kereteken belül javasoljanak ők szövegeket. Tehát az ő ötleteik alapján áll össze, hogy pontosan milyen helyi problémák kerülnek be az előadásba. Például ilyenek a tüntetésszövegek. Kolozsváron még az is egy fontos döntés volt, hogy hiába az Állami Magyar Színházban voltunk, a Nagy Testvér mégsem magyarul, hanem románul adta ki az utasításait. Azt gondoltuk, hogy ebben a közegben ennek lehet jelentése. B.V.: Minden partnerszínháznál kerestünk a futballhuliganizmusra, agresszív szélsőséges politikai beszólásokra és kántálásokra helyi megfelelőt. Sajnos elég gyorsan találtunk is. Leleplező és szégyenletes tény ez. B. Á. L.: A kolozsvári színészeket mi alapján válogattátok ki? Volt valamiféle szelekció vagy egy adott karaktertípus amit kerestetek? B.V.: Minden esetben a színház ajánlásával kaptuk a listát azokról a színészekről, akik egyéb elfoglaltságaik mellett tudnak, és részt is akarnak venni a projektben. A mozgások és a kevés idő miatt bizonyos szempontokat persze felállítottunk, de ennyi. Nem nagyon mondtunk senkinek nemet. Kíváncsiak vagyunk a partnerszínházak színészeire, és fontos volt az egész projektben az együttműködésre való nyitottság. Persze olyan színész is volt, aki menet közben kiszállt, mert túl erős volt neki némely állítás, vagy mert nem is nézte meg előre jól, mibe is fog beszállni. Ezt is elfogadta a csapat. A kolozsvári színészekkel nagyon jó volt együtt dolgozni, szinte első perctől kezdve egy csapatként lélegeztünk a színpadon. Örülnék, ha folytatódna egy másik projekt kapcsán a közös munka. B. Á. L.: Hogyan tudtak a kolozsvári színészek betagolódni egy már kiforrott csapat munkájába? R. J.: Nagyon jó és könnyű volt a munka a kolozsvári csapattal. Nyilván amiatt is, mert nem voltak nyelvi akadályok, de azért is, mert mindenki nagyon nyitott volt és jó energiákkal dolgozott, ami ránk is nagyon pozitív hatással volt. B. V.: A beszállás folyamata több rétegből áll. Egyrészt tartunk mindig egy megbeszélést a legelején, amelyben igyekszem világossá tenni az ő pozíciójukat a csapatban. Aztán vannak technikai dolgok. Gyorsan kell megtanulniuk mozgásokat, át kell látniuk az egész előadás szerkezetét elég rövid idő alatt, miközben figyelniük kell a többiekre is, hiszen végig elég nagy csapat van mozgásban a színapon. Az improvizációnak közös humora és közös dinamikája kell legyen, amelyben nem árt, ha nem tűnik el a a színész személyisége. Szóval nem könnyű ügy: részben kísérleti, részben pedig pont olyan, mint egy beugrás. Jó balhé. V. E.: Milyen szándék volt abban, hogy a jelmezek szintjén is elkülönítettétek a két társulatot? R. J.: Az ötlet az volt, hogy a Szputnyikos színészek az alapcsapat, akik ismernek az előadásban minden játékszabályt, és a kolozsváriak (vagy ahol éppen vagyunk) az új beszálló játékosok, a „bevándorlók”, akiknek alkalmazkodniuk kell a már meglévő szabályokhoz, gyorsan meg kell tanulniuk bizonyos játékokat. Szóval két eltérő esélyekkel induló csapatról van szó, akik a játék során összerázódnak, együtt teljesítik a Nagy Testvér utasításait, és végül egyforma helyzetbe kerülnek azzal, hogy egyikük sem nyer. B. V.: Minden fogadó országban a belépő színészek a bevándorlók a mi világunkba. Egy ideig nyilvánvalóan el vannak különítve, hiszen mások. Sután és nem korrekt bemutatással kezdik a közös játékot együtt. Magyarok és nem magyarok vannak jelen — amely nálunk sajnos egy komoly szintre emelt politikai felhanggal is bír mellesleg. Hogy ki mennyire magyar. Ki az idegen stb. Undorító


játszmák ezek, amelyekbe nem szabad belemenni. De mindig akad rá vevő sajnos. Nos, vissza a darabhoz: idővel a Nagy Testvér utasításait követve azonban elmosódnak a határok, és kiderül, hogy mindenki ugyanolyan vesztese ennek az őrült versenynek. Nem számít sem ruha, sem szín. Csak az, hogy ostobaság volt hallgatni a nagy hangra. Hogy nevetség tárgyává váltak mindannyian, értelmetlenül ugrabugráló bábokká. A játék az őrült Nagy Testvér vigyorába fullad. Social Error.

Big Brother În zilele de 3 și 4 noiembrie au avut loc premierele spectacolului intitulat Social Error, o coproducţie a companiei Sputnik Shipping Company din Budapesta și a Teatrului Maghiar de Stat Cluj. Au fost două premiere pentru că spectacolul se modifică de fiecare dată, de la un loc la altul – și tocmai acest dinamism permite proiectului internaţional să diagnosticheze problemele fundamentale ale societăţii europene. Despre această problematică și despre procesul de realizare i-am întrebat pe Júlia Róbert, dramaturgul și pe Viktor Bodó, regizorul spectacolului Social Error. Emőke Veres: Dacă ar trebui să caracterizezi Sputnik în cinci cuvinte, care ar fi acestea? Júlia Róbert: Jucător în echipă, călător, muzicant, creativ, deseori nesigur. Viktor Bodó: Cercetare, experiment, provocare, consecvenţă în dorinţa de a trăi – și, bineînţeles, modestie. Árpád Levente Bíró: De unde a venit ideea, respectiv care este necesitatea sau chestiunea socială la care răspunde spectacolul? J. R.: Intenţia noastră a fost să nu concentrăm spectacolul asupra unei chestiuni sociale. Noi am denumit „fenomene social error” o mulţime de lucruri care ne înconjoară și pe care noi le considerăm problematice. În cursul repetiţiilor am vrut să investigăm aceste fenomene invitând specialiști în știinţele sociale, cu care am purtat conversaţii, după care am transformat în scene de teatru tot ceea ce am aflat și tot ceea ce se află în jurul nostru. Aș spune mai degrabă că am realizat un colaj, o colecţie: nu dăm răspuns la nimic, mai curând reprezentăm problemele cu propriile noastre mijloace teatrale. V. B.: Cred că acest spectacol nu prea oferă răspunsuri, mai degrabă ridică anumite probleme, respectiv le dezbate. Este o reflectare a lumii în care trăim. Despre ceea ce avem de făcut ca trupă de teatru, sau ca public de teatru, la noi acasă, în Ungaria, în Germania sau Italia, sau la voi. Punctul de plecare a fost constatarea faptului că trebuie să ne ocupăm în mod direct de chestiunile sociale, nu doar prin intermediul pieselor de teatru. Este un lucru foarte greu, dar merită început. Chiar și de dragul procesului în sine. A trebuit să reflectăm la multe lucruri în cursul repetiţiilor. Sunt sigur că în mulţi dintre noi s-a născut ceva nou. Chiar dacă acest lucru nu reiese din spectacol. E. V.: Care este publicul ţintă al spectacolului? J. R.: Noi nu am desemnat un public pentru care am făcut sau căruia i se adresează acest spectacol. Cred că Sputnik are în Ungaria un public propriu, ceea ce nu înseamnă că ne frecventează doar pe noi, însă această categorie de public poate fi oarecum definită, de exemplu cei care merg (și) la spectacole de teatru independent. Este evident că acest spectacol îi interesează. Dar pentru că a fost reprezentat doar de patru ori în Budapesta și în majoritatea timpului se află pe drum, în fiecare oraș întâlnim alt fel de public. Pe unii nu-i cunoaștem deloc, nu cunoaștem nici componenţa, nici gustul audienţei. Ei constituie „publicul casei” al

fiecărui teatru și cred că acest public diferă foarte mult de la un oraș la altul. Cu acest spectacol trebuie să-i captăm pe ei, adică e ceva cu totul diferit de fiecare dată. V. B.: Nu are. Adică ţintă este toată lumea. Deci are. Ceea ce este adevărat și pentru oricare altă manifestare de-a noastră. Scopul meu a fost întotdeauna să putem face un teatru care se adresează tuturor celor interesaţi. Nu este vorba de o selecţie artificială. La spectacolele bune se adună întotdeauna un public eterogen, atât ca vârstă cât și din alte puncte de vedere. Á. L. B.: Cum ați ales problemele locale pe care v-aţi concentrat cu ocazia producţiei de la Cluj? J. R.: Spectacolul are câteva puncte mobile, pentru care îi rugăm de fiecare dată pe actorii locali să propună texte într-un cadru dat. Adică depinde de sugestiile lor, ce probleme locale vom introduce în spectacol. Un asemenea element îl constituie textele rostite la manifestaţii. O altă hotărâre importantă la Cluj a fost aceea ca Fratele cel Mare să dea ordine în limba română, cu toate că ne aflam în Teatrul Maghiar de Stat. Am considerat că în acest mediu lucrul acesta poate avea o semnificaţie anume. V. B.: În cazul fiecărui teatru partener am căutat corespondentele locale ale huliganismului în fotbal, ale sloganurilor și scandărilor politice extremiste, agresive. Din păcate nu ne-a luat mult timp să le găsim. Este un aspect demascator și dezonorant. E. V.: Pe ce criterii i-aţi ales pe actorii clujeni? Aţi făcut un fel de selecţie, sau aţi căutat un tip de caracter anume? V. B.: În fiecare caz am primit o listă cu recomandările teatrului, cu actorii care, pe lângă ocupaţia lor zilnică, au putut și au fost dispuși să participe la proiect. Desigur, datorită mișcărilor și a timpului scurt, am precizat și niște criterii, dar atât. De obicei nu am refuzat pe nimeni. Am fost curioși să-i cunoaștem pe actorii teatrelor partenere și am considerat important, pe tot parcursul proiectului, ca ei să fie deschiși să colaboreze. Bineînţeles au fost și unii actori care au renunţat pe parcurs, pentru că anumite afirmaţii li s-au părut prea tari, sau pentru că nu s-au gândit destul de bine la ce se angajează. Echipa a acceptat și aceste abandonuri. A fost foarte plăcut să lucrăm cu actorii clujeni, aproape din primul minut am reușit să ne coordonăm până și respiraţia pe scenă, ca o veritabilă echipă. M-aș bucura dacă această colaborare și-ar găsi continuarea cu un alt proiect. Á. L. B.: Cum au reușit să se integreze actorii clujeni în activitatea unui grup deja bine închegat? J. R.: Cu echipa clujeană am lucrat foarte bine și ușor. Bineînţeles și datorită faptului că nu am avut obstacole de ordin lingvistic, dar și pentru că toată lumea a fost foarte deschisă și a participat cu energie bună, ceea ce a avut un efect pozitiv și asupra noastră. B. V.: Procesul intrării în joc are mai multe etape. Pe de o parte organizăm o convorbire încă de la bun început, în cursul căreia încerc să precizez poziţia lor în interiorul echipei. Apoi urmează aspectele tehnice. Trebuie să înveţe foarte repede anumite mișcări, să-și formeze în scurt timp o privire generală asupra structurii spectacolului, în timp ce trebuie să fie atenţi și la ceilalţi, pentru că pe scenă se mișcă o echipă destul de numeroasă, pe tot parcursul reprezentaţiei. Improvizaţia trebuie să aibă umorul și dinamismul său propriu, în care, pe cât posibil, personalitatea actorului nu ar trebui să se piardă complet. Va să zică nu este un lucru ușor: pe de o parte este un experiment, pe de altă parte este ca și o dublare în teatru. O petrecere pe cinste. E. V.: Ce v-a determinat să diferenţiaţi cele două echipe și la nivelul costumelor? J. R.: Ideea a fost că actorii de la Sputnik alcătuiesc echipa de bază, ei cunosc toate regulile jocului, iar cei din Cluj (sau din orașul în care tocmai lucrăm) sunt jucătorii noi, „emigranţii”, care trebuie


să se adapteze la regulile existente, trebuie să înveţe repede anumite jocuri. Adică este vorba de două echipe care pornesc cu șanse diferite, care se adaptează în cursul jocului, și îndeplinesc împreună dispoziţiile Fratelui cel Mare, ajungând până la sfârșit într-o situaţie identică, pentru că niciuna nu iese câștigătoare. V. B.: În toate ţările care ne găzduiesc, actorii care intră în joc sunt imigranţi în lumea noastră. Ei rămân separaţi un timp, în mod evident, dat fiind că sunt altfel. Jocul comun începe cu o prezentare stângace și nu întru totul corectă. Sunt prezenţi maghiari și nemaghiari – iar acest lucru are la noi, din păcate, și o sonoritate politică destul de pronunţată: cât suntem de maghiari, cine este străin etc. Acestea sunt niște jocuri dezgustătoare, în care nu trebuie să ne amestecăm. Însă au și ele adepţii lor, din nefericire. Dar să ne întoarcem la piesă: cu timpul, urmând dispoziţiile Fratelui cel Mare, graniţele încep să dispară și reiese că toată lumea este deopotrivă perdantă în această competiţie nebună. Nu contează vestimentaţia, nici culoarea. Contează doar că a fost o prostie să ascultăm de vocea celui mai mare. Că s-au ridiculizat cu toţii, au devenit niște paiaţe ce se zbenguie fără noimă. Jocul se stinge în rânjetul Fratelui cel Mare, dement. Social Error.


DANTON HALÁLA | MOARTEA LUI DANTON

© Seoul Arts Center


2013. november 3-án mutatták be a Seoul Arts Center Towol Színházában Georg Büchner Danton halála című darabját, Tompa Gábor rendezésében. A fiatal drámaíró alig négy hét alatt írt remekművét Visky András dramaturg korszerű színpadi változatában láthatta a koreai közönség. A napjaink technologizált világába helyezett előadás az eredeti, 35 szereplős darabhoz képest, egy új, átírt, 14 szereplős változat, amihez a dramaturg és rendező egy új figurát is kitalált: az utcai komédiást, vagy a „történelem angyalát”, akit a koreai, több száz éves hagyománnyal rendelkező, panszori műfaj – zenés történetmesélés – világhírű előadója, Lee Jaram alakít. Lee először játszik színházi előadásban, és a rá épülő figura megírását a Kolozsváron, az Interferenciák 2012-es kiadásán is bemutatott Ukcsuk–ga című panszori előadásban nyújtott lenyűgöző alakítása ihlette. A panszori történetmesélés a Danton halálában hídként működik, mely összeköti a francia forradalom törénelmi mozzanatát és szereplőit a mai idők Koreájával. A főbb szerepekben: Park Ji-il (Danton), Yoon Sang-wha (Robespierre), Lee Jae-Jun (Saint Just), Moon Hyung-Joo (Julie). A szofisztikált, a felhőkarcolók fém és üveg szerkezeteiből ihletődött, díszletet Both András tervezte. Jelmeztervező: Sohhee Han, zeneszerző: Lee Ji-Hye, multimédia: Park Yun.

În 3 noiembrie 2013 a avut loc la Teatrul Towol la Seoul Arts Center premiera piesei Moartea lui Danton de Georg Büchner, în regia lui Gábor Tompa. Capodopera scrisă de tânărul scriitor în doar patru săptămâni a fost prezentată publicului coreean într-o versiune scenică modernă a dramaturgului András Visky. Spectacolul, transpus în lumea tehnologizată de azi, este o variantă rescrisă, cu 14 caractere a originalului cu 35 de personaje, completată de dramaturg și de regizor cu o figură nouă: comediantul ambulant, sau „îngerul istoriei”, personificat de Lee Jaram, interpreta de renume mondial a genului pansori, povestirea muzicală coreeană care are o tradiţie de mai multe secole. Lee joacă pentru prima oară într-un spectacol de teatru, figura interpretată de ea fiind inspirată de prestaţia sa captivantă din spectacolul Ukcuk–ga, prezentat și la Cluj, cu ocazia ediţiei din 2012 a Interferenţelor. Povestirea în stil pansori funcţionează în Moartea lui Danton ca o punte ce leagă momentul istoric al Revoluţiei Franceze și personajele acesteia cu actuala Coreea. În rolurile mai importante: Park Ji-il (Danton), Yoon Sang-wha (Robespierre), Lee Jae-Jun (Saint Just), Moon Hyung-Joo (Julie). Decorul sofisticat, inspirat din structura de metal și sticlă a zgârie-norilor, a fost conceput de András Both. Costumele: Sohhee Han, muzica: Lee Ji-Hye, multimedia: Park Yun.

© Seoul Arts Center

© Seoul Arts Center


Tompa Gábor Danton halála Moartea lui Danton

Danton halálát rendezni – életemben először koreai színészekkel és koreai közönség előtt, a Seoul Arts Centerben – kétségtelenül hatalmas kihívás és ugyanakkor nagyfokú kockázatot is jelent. Szeretek kockáztatni, mivel ha nem kellene állandóan fejest ugrani az ismeretlenbe, a munkánk gépiesen ismételné azt, amin már túlléptünk. A legfontosabb döntés az volt, hogy az előadás a francia forradalom korában játszódjon-e, visszatérve abba a történelmi korba és helyre, amely talán nem sokat mond a mai koreai nézőnek – vagy inkább helyezzük a mai világba, a társadalmi, politikai, erkölcsi és emberi dilemmák high-tech útvesztőjébe. Ahol élesen ellentétes eszmék – forradalomról, egyenlőségről, szabadságról, testvériségről, jogról, terrorról, erkölcsösségről, hitről, barátságról, szerelemről, politikai következetességről – könyörtelen harcot vívnak egymással. A második utat választottuk, remélve, hogy önök közül mindenki felismeri majd néhány személyes problémáját a fiatal, és olykor kegyetlen szereplők életében, és befogadják majd Büchnert, mint kortársunkat. Itt és most. A koreai színészek tehetséges csapata pedig – a kivételes Lee Jaram közreműködésével, aki a tömeg valamennyi tagját helyettesíti – rávezeti majd önöket arra, hogy a legkétségbeejtőbb helyzetekből is mindig van kiút a remény számára

A pune în scenă Moartea lui Danton, pentru prima dată în viaţa mea cu actori coreeni, în faţa publicului coreean de la Seoul Arts Center, este fără îndoială o imensă provocare și în același timp un risc foarte mare. Îmi place să-mi asum riscuri, pentru că fără aceste plonjări constante în necunoscut, munca noastră ar deveni repetarea mecanică a lucrurilor pe care deja le-am depășit. Cel mai important a fost să alegem dacă vom menţine spectacolul în cadrul Revoluţiei Franceze, deoarece este posibil ca întoarcerea în timpul și în spaţiul istoric să nu însemne prea mult pentru spectatorii coreeni de azi – sau îl vom transpune în lumea prezentului, într-un labirint high-tech al dilemelor sociale, politice, morale și umane, în care ideile radical opuse despre revoluţie, egalitate, libertate, fraternitate, drept, teroare, moralitate, credinţă, prietenie, iubire și consecvenţa în politică se înfruntă într-o luptă neîndurătoare. Am decis în favoarea celei de-a doua opţiuni, în speranţa că veţi recunoaște, fiecare dintre dumneavoastră, câteva dintre problemele personale în viaţa caracterelor tinere și uneori nemiloase și că-l veţi accepta pe Büchner contemporanul nostru. Aici și acum. Echipa talentaţilor actori coreeni, cu contribuţia extraordinarei Lee Jaram, care va înlocui toate caracterele din mulţime, vă va ajuta să descoperiți că există întotdeauna o cale pentru speranţă, chiar și în situaţiile cele mai disperate.

Visky András P'ansori-Büchner: Jurnal de dramaturg

Domnul Sung Wan Song, producătorul spectacolului Moartea lui Danton de la Teatrul CJ Towol (Seoul Arts Center), regia Gábor Tompa, m-a pus într-o situație imposibilă, cerându-mi o versiune scenică a piesei despre revoluția franceză a lui Büchner pentru nu mai mulți de 14 actori. Nu e nimic mai ofertant pentru un dramaturg dacât să regândească de la scheletul dramaturgic al scriiturii o piesă scrisă cu o iscusință shakespeare-iană de un autor de 21 de ani. Büchner a conceput piesa lui ca o imensă și întunecată frescă a revoluției, cei care vor deci să fie întru-totul fideli lui, va trebui s-o pună în scenă cu cel puțin 35-40 de actori. În ce măsură poți fi fidel autorului pe care îl scoți din contextul istoriei teatrului european și îl prezinți într-o cultură asiatică, foarte deschisă de altfel spre valorile culturale ale vestului european, dar care se raportează în mod diferit la fenomenul teatral? Moartea lui Danton, construit pe baza tehnicii montajului de film marca Büchner, înainte, desigur, să fi avut experiența filmului, se prezintă ca un flow continuu de evenimente politice și de viață privată a protagoniștilor, care ne conduc, fără un moment de răgaz, la ghilotină. Care își aruncă umbra lui apăsătoare pe scenă și asupra spectatorilor, din primul moment de fapt. „Istoria însăși poate deveni un erou tragic” – afirmă Jan Kott în eseul lui despre Moartea lui Danton, propunând o lectură „în paralel” a piesei büchneriene cu Julius Caesar de Shakespeare, dându-mi implicit chiar și soluția posibilă a reducerii numărului de personaje. Nu neapărat Julius Caesar ar fi modelul, dar mai degrabă dramaturgia shakespeare-iană, și, în mod deosebit, ritmul susținut al alternanței scenelor.

Dramaturgia shakespeareiană, care se rezumă de fapt la concentrarea faptelor istoriei în personaje și relațiile dintre ele, și care oferă în consecință o libertate imensă, dar și periculoasă cu privire la gestionarea informațiilor despre epocă, nu rezolvă însă problema articulării și transcenderii diferențelor culturale. Inspirația cu privire la aceasta a venit din nucleul teatrului coreean tradițional. La Festivalul Interferențe 2012 de la Cluj o performeră coreeană, Lee Jaram, a interpretat singură, pe scena mare de la Cluj, piesa Mutter Courage și copiii ei într-un spectacol de două ore și patruzeci de minute: sala a explodat de energia enormă a spectacolului. Cine are curajul să monteze un one woman show de aproape trei ore, pe o scenă mare...? Lee Jaram și regizoarea Inwoo Nam au filtrat dramaturgia lui Brecht prin teatrul tradițional coreean, o formă narativă ce combină improviza, vorbirea și cântul cu scene având o mizanscenă precisă, după modelul vestic, aș zice. Pentru a juca pansori nu ai nevoie decât de o saltea de paie, acesta delimitează spațiul de joc, și de un percuționist, care va da ritmul spectacolului cu ajutorul tobei tradiționale pansori, și se va ocupa de efecte sonore, dacă este cazul. Este o formă shakespeareiană de fapt, scrie Kichung Kim în cartea lui despre literatura clasică coreeană, și datorită faptului că, în perioada ei de glorie (secolul XVII-XIX) a fost îndrăgit atât de elitele culturale cât și de analfabeți. Spectacolul lui Lee Jaram, a oferit soluția recompunerii piesei într-o nouă structură dramaturgică pentru spectacolul nostru de la Seul. În această versiune pe care am compus-o folosind în exclusivitate replicile lui Büchner, toate personajele străzii – de la prostituate la soldați și cerșetori, de la cetățeni ai Parisului la


© Seoul Arts Center

revoluționari de tot felul – sunt jucate de Lee Jaram în stilul pansori, actrița transfigurându-se în aceeași scenă în opt-zece chipuri, interpretând chiar și mulțimea mai mereu gata să-și schimbe convingerile politice, inexistente oricum. Ironia, ba chiar sarcasmul büchnerian își găsește expresia într-o dramaturgie brechtiană în care comentatorul „întrerupe” cursul narațiunii, intervenind în momentele cheie ale dramei. Ea singură interpretează lumea celor de jos, pe cei care îndură istoria, fără să o poată influența. Când scriu aceste rânduri suntem în toiul repetiției. Experiența deja s-a dovedit a fi una cu totul specială, dar, se pare, nu numai pentru dramaturgul și regizorul spectacolului. Actorii coreeni se simt bine în această combinație a unei forme teatrale tradiționale cu una, credem noi, cât se poate de modernă. (fragment din articolul lui András Visky, apărut în Scena.ro, Nr. 23 (3) / 2013)


Visky András Korea-napló (részlet)

„Ha én lennék a Danton halálának a rendezője" – írja Jan Kott: nincs dráma-értelmező, akit ne kísértene meg a rendezés gondolata. Belekerülni valahogy az előadásba. A szöveg maga kéri, hogy keltsék életre, és ne szöveggel értelmezzék a szöveget. Az erősebbek persze ellenállnak a kísértésnek, és mennek a maguk útján. A fekete doboz vákuuma viszont beszippantja a nagy téttel játszó hazárdjátékosokat, akik nem tudnak meglenni bukás nélkül. Mint Artaud. Hitchcock kitekint a saját filmjéből, Tarantino egy szerep mögé rejtőzve játszik benne. Georges Banu a saját szövegét adja elő a Felejtés című performance-ban, Purcărete, megtartva ugyan a személyes ott-lét anonimitását, a Gulliver nyilvánosan gyónó narrátora... Kott szerint a darabban két különböző Danton szerepel, „a történelmi, oroszlán üstökű Danton, aki 1792. augusztus 10-én kihirdette a monarchia végét, aki kétszer összeverbuválta Párizs népét a közeledő intervenciós hadseregek ellen, aki a legszenvedélyesebb szónok volt a Konventben és jakobinus körökben, s a másik Danton, aki talán Büchner hasonmása abból az időből, amikor Hessen népének fellázítási kísérlete kútba esett, és személyes tragédiával végződött.” Van egy harmadik Danton is, a miénk, a mostani, a fölismerhető: ti. az a jól fölismerhető karizmatikus, ellenzéki értelmiségi, aki egyszer csak elfordul a politikától és visszatér, fölényesen, a filozófiához vagy az irodalomhoz, megveti a politikai cselekvést és a politikusokat, és légkondis szobából, amit politikus korában gründolt össze magának, ítél élőket és holtakat. „Bátran halok meg. Az könnyebb, mint élni.” Nos igen. A bátorság nem a halálhoz kell, illetve a saját utókorunk ápolásához, hanem, ellenkezőleg, a Köztársaság megmentéséhez, de legalábbis ápolásához. A „Le Roi citoyen” helyébe ma a „Le Citoyen roi” jött el, csakhogy az előállt helyzetért nem lehet csak Robespierre-t hibáztatni, hanem Dantonnak is föl kell ismernie az önszeretetből és a koszos parlamenti mindennapok iránti kényes fölényből fakadó bukását. Danton új filozofiája – „Inkább engem fejezzenek le, mint én másokat.” – minden csak nem etikus: máris a saját szobrát szemléli elragadtatva, amiből persze az következik, mármint a

© Both András

filozófiából, hogy sokakat „lefejeznek”, főként a nincsteleneket és politikailag manipulálhatókat, akik örulnek a „Le Citoyen roi” visszatérésének a hatalomba. „Valami hiba történhetett, amikor megteremtettek bennünket, valami hiányzik, valami, aminek nem tudom a nevét” – mi mást, mint a teremtés egészét kell hibáztatni a magunk tehetetlensége miatt. Kínos narcizmus. Nincs hervasztóbb, mint amikor egy politikus vagy persze alkotóművész a saját önelégültségét létfilozófiai gondolatfutamokkal palástolja, közhelyeket pufogtat és teatrális mozdulattal – „Hiszen örökké színházat játszunk”, mondja – a lovak közé veti a gyeplőt. Majd a diktatúrát a saját próféciái beteljesedéseként szemléli, nem szűnve meg önmagában gyönyörködni.

Kim Yun-cheol, a Korea Nemzeti Művészeti Egyetem Korea-szerte tisztelt professzora, mellesleg kitűnő ember és jó barát, vesz részt a próbán. A legjobbkor. A névhasználatról kezdünk beszélgetni, a színészek javaslatára. Koreában nincs lényeges különbség a vezetéknév és családnév használata között. Ha Julie Georges-nak szólítja Dantont a rémálom jelenetben, sokkal inkább összezavarja a közönséget, semmint érzékeltethetné az intim, hálószobai viszonyt a házastársak között. Ráadásul ebben a jelenetben Julie Dantonnak is szólítja a gyötrődő férfit, a két név váltakozása különösen erőssé teszi a kapcsolatukat. Büchner részéről meg nagyonis tudatos a döntés, hiszen a maga korában jóval figyelemfelkeltőbb ez a bensőségesség kettőjük viszonyában. Amikor Georges-ot mond, mintha saját, rémálmokkal küzdő gyermekét szólítaná... Kim Yun-cheol hamar eldönti: maradjunk a Dantonnál a közönség kedvéért. Traduttore tradittore – mondom neki. Ennyiben maradunk.

Tizenegyszer olvasta el Stanislawa Przybyszewska a Danton halalát (tőle tudjuk), majd megírta maga (dramaturgiai értelemben is) forradalmi trilógiáját a francia forradalomról. Vajon hányszor olvassa el a darabot az, aki átírja, majd sorról sorra értelmezi az asztali próbák alatt, azután meg heteken át próbálja. A színházi

© Seoul Arts Center


olvasási mód persze lényegében különbözik a többitől, amennyiben voltaképpen a nyelv odahagyása a kitűzött cél és a szereplők életének és viszonyainak a létrehozása az előadás konkrét terében. A nyelv odahagyása: ez a színházi gondolkodás elkülönböző folyamata. Ez ti. nem azt jelenti, hogy nem beszélünk a színpadon, hanem hogy nem a nyelv, hanem valóságos emberek, sőt személyek beszélnek egymással valóságos dolgokról, és nem csak gondolatokat közölnek. Az életük egészét látjuk, nyomon követjük – mérhetetlen közelségből. Itt Koreában is a legnehezebb elérni a színeszekkel azt, hogy ne a szövegről, hanem a szituációról gondolkozzunk. És ne a szöveget kövessék – ami majd, mondhatni, magától megszületik bennük –, hanem a szituációba mélyüljenek el. A szöveg majd feltör, önkéntelenül, mint a forró láva. A jó szöveg, a nagy és pontos és komplex színházi szöveg. Beckett szövegei helyett – abban a léthelyzetben, amelyben a nem-kimondás vagy a nyelv-hiány hoz létre egy olyannyira sajátos nyelvi attitűdöt – egyszerűen lehetetlen mást mondani. Nem az agyból, hanem a lélek ismeretlen tereiből tör fel a beszéd – iszonyú. Beckett dramaturgiája az utolsó az európai irodalomban, amely a lélek létére bizonyíték.

Olykor fölmerül bennem a gyanú, hogy Büchner – módszertani értelemben legalábbis – Robespierre-rel rokonszenvezett, és nem Dantonnal, de ezt az olvasatot elhomályosítja bennünk a saját totalitarista tapasztalatunk. Az, ami belénk ivódott és föl-föltör, emberi kapcsolatainkban legkivált, de a saját igazságunkhoz való megszállott, kényszeres ragaszkodásunkban, meg persze tévedhetetlenség-dreamünkben. Robespierre mintegy eltűnik két felvonás után, dramaturgiai avagy rendezői döntés, mi legyen vele. Büchner Dantonnal, illetve Danton halálával foglalkozik: nagy jelentőségűvé válik itt a halál maga, ill. a hozzá vezető út. A Köztársaság halála? Danton halála: azaz Danton gyávasága? Büchner nem sajnálja Dantont, minél közelebb kerülünk az elkerülhetetlen véghez, Danton annál nevetségesebbé válik. Mondhatni persze, hogy nem Danton, hanem kisszerű, terrorra vágyó környezete nevetséges, ezek a doktriner, végülis a saját játszmájukat nagy odafigyeléssel és hozzáértéssel játszó, a forradalom eszméjét fölhasználó figurák, akik közül Barrère a meggyőződés nélküli ember prototípusa, egyfajta zseniális összegződése a túlélő, mindig talpra eső fajtának. Robespierre utolsó szavai a darabban mindenesetre sokat elmondanak arról a lehetőségről, ami Shakespeare számára még a hit tárgyát képezte: a társadalmi nulla-szituáció tudniillik. Tiszta lappal elkezdeni valamit, ujjászületve, mint „maszületett csecsemők”, ahogyan a másik nagy reformer, tarzuszi Pál írja. „Csak még egynéhány fejet kell levágnunk, és megmentettük a hazát.” Robespierre alakja innen már nem is folytatható. Az egyetlen lehetséges folytatás Robespierre fejének a levágása – amit a történelem, és nem a színház cselekszik meg, a Büchnerdarab nem megy el eddig. „Legyen bár Danton sorsa az enyém is – mondja Robespierre: és valóban, a továbbiakban nemcsak Dantont, hanem Dantonban Robespierre-t is látjuk: a különbség

közöttük nem is olyan lényeges. „A forradalom fölfalja fiait” – ez marad a vegső tanulság. A saját változatomban éppen ezért a nők kerülnek a végkifejlet középpontjába: mi lesz azokkal, akik elszenvedői, és nem „alakítói” az ún. történelemnek? Mit mutat az ő nezőpontjuk felől a forradalom? Wajda filmjében Camille és Lucile gyermekét meztelenül mutatja fel az anya, hogy tekintsen még egyszer az apjára, aki eltűnik az őt körülvevő, vérszomjas tömegben. Tehetetlen kicsi Jézus, akinek a nevében folyik a vér – a jövő mint hivatkozási alap, amely a jelen borzalmait mindegyre igazolja. Mi még nem vagyunk szabadok, de az utánunk jövők szabadságának ígéretével lépünk le, mások vérétől csatakosan, a színpadról stb., stb. Amikor egy uralmi berendezkedés túl sokat hivatkozik a jövőre, sötét gazfickók kaparintották meg a hatalmat és a saját jelenükben tobzódnak, élvetegen és hitetlenül. Shakespeare hite esszenciálisan különbözik Büchnerétől: ő az apokaliptikus megoldás dramaturgja. Mindenkinek vesznie kell – Hamletnek, Learnek, Gloucester Richárdnak, el kell tűnnie Cordeliának és Opheliának, Romeónak és Júliának, felnőttek és gyermekek semmisülnek meg rettenetes következetességgel az új iszonyatos magvetéseként. Shakespeare hite a túlvilágé: akik ártatlanul áldozataivá válnak a történelemnek, elnyerik méltó jutalmukat az égben. De ha nem, akkor a néző lelkében. Georges Banu szerint a nézőtér a színpad árnyéka – szerintem meg temetője. Ez a nagy lehetősége a katarzisnak: magunkba eltemetni jókat, rosszakat; magunk identitásává tenni mások fénylő vagy romló arcát. Az is én vagyok. Csak mások arcában moshatom meg arcom. Shakespeare elképesztő, a végsőre irányuló érzékenysége: dramaturgiájának univerzális tőkéje: úgy tűnik, bármilyen kultúrára átváltható. Mert az emberi mivolt leglényegét érinti meg: valamiféle – végső vagy bármilyen, de valóságosan átélhető – igazságosságra vágyunk. És ha mi magunk nem is vagyunk képesek az igazságtevésre, valahogyan fölragyog mégis valahonnan, ahogyan a karácsonyi evangéliumban olvassuk. Valahonnan: nekünk. Még a gyermekek számára is érthetően. A katarzis, alapértelemezését tekintve, sem nem felnőtt, sem nem valamiféle elitista, a kiválasztott keveseknek kijáró esemény: a csecsszopók tudása, túl a verbalitáson, de nem a kimondott szó ellenére és ellenében... Nem a szó megszüntetésének eseménye, hanem annak valóságossá válásának bizonyossága. Hogy bármit mondunk és bármit gondolunk, nem válhat semmivé. Shakespeare hite „élő hit”: megélhető, átadható, megvallható.

Megmondani Hyung-joo-nak, hogy a színházban nem a szöveg a test forrása, hanem a test a szöveg forrása – ezt írtam be a példányomba, a második jelenethez. Vajon megmondtam? (Ugyanazt mondom mindig.) (Ugyanazt írni nektek nem szégyenlem, írja Pál apostol, aki legkevésbé sem írta ugyanazt.)


ISO International Super Objective Theatre

2012-ben az Európai Színházi Unió Decentralizált Akadémiájának keretében alakult meg az ISO – International Super Objective Theatre, melynek tagjai – tizenhárom színész és egy rendező – különböző európai országok fiatal színházi alkotói. Az ISO tagjai először a szentpétervári Maly Drama Színházban találkoztak, ahol a neves orosz rendező, Lev Dogyin által vezetett workshopon vettek részt. A bulgáriai, görögországi, olaszországi, izraeli, portugáliai és franciaországi alkotók mellett Bodolai Balázs, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze is az ISO tagja. A fiatal alkotók nem beszélik ugyanazt a nyelvet, kultúrájuk is különböző, színházi képzésük, munkamódszerük és a színházhoz való viszonyuk is más, de az International Super Objective Theatre célja éppen az, hogy együtt fedezzék fel azt, ami az európai kultúrában közös. Az ISO görögül azt jelenti egyenlő, de ugyanakkor a nemzetközi szabványt és minőségbiztosítást is ez a szó jelöli. Az ISO kiáltványában többek között a következő célokat fogalmazták meg: „Fel akarjuk fedezni Európa kultúráját. Közösen akarunk építeni. Mindezt valóságosan, konkrétan, kézzelfoghatóan akarjuk tenni. Már ki is választottuk azt a helyet, ahol ez megtörténhet: a színpadot.” 2013. július 12-27. között az International Super Objective Theatre nyolc tagja a Baden-Württembergi Előadóművészeti Akadémián (Ludwigsburg, Németország) talákozott ismét, ahol egy műhelymunka keretében többnyelvű előadást hoztak létre. A közös alkotói folyamat során a kaotikus és töredezett európai identitás vizsgálatát tűzték ki célul. A workshopot megelőzően a színészeknek egy héten keresztül naplót kellett vezetniük mindennapi életük történéseiről. A rögzített érzések, gondolatok, benyomások, egyfajta töredékét és tükrét jelenthetik annak, amit Európának nevezünk. A nyolc napló a projekt kiindulópontját jelentette, a feladat pedig az volt, hogy egy olyan közeget és nyelvet hozzanak létre – anélkül, hogy feladnák saját identitásukat –, amelyben lehetőség nyílik a különböző hangok és jelentések egyesítésére. Az improvizációkból született előadásban például a bolgár Boris Krastev Borisov szófiai diáktüntetésekről szóló története, az olasz Francesco Petruzelli az angol nyelv megtanulásának fontosságáról szóló gondolatai, és Bodolai Balázs Kolozsvár útjain történő villamosozása közbeni látomásai találkoznak. Mint egy többszólamú szimfónia, az ISO 24/30 June című előadása az európai fiatalság impresszionisztikus portréját rajzolja meg, mely egyszerre összetett és töredezett. A Ludwigsburban létrejött előadást az ISO tagjai a november 12-16. között a Teatro di Roma szervezésében sorra kerülő nemzetközi Europolis Fesztiválon mutatták be. A fesztivál ugyanakkor az Il Ratto d’Europa [Európa elrablása] elnevezésű egy éves projekt nyitómozzanata is volt. Az Európával és az európai identitással foglalkozó Il Ratto d’Europa célja az, hogy a színházat egy olyan térként határozza meg, ahol a közösség reflektálni tud önmagára és segít meghatározni identitását. A ludwigsburgi műhelymunka során született előadás bemutatásán kívül, az ISO nyolc színésze anyanyelvén és angolul adott elő Európáról szóló monológokat az Europolis Fesztiválon. Bodolai Balázs magyarul és angolul adta elő Sehnsucht című monológját.

În 2012 a fost înfiinţată în cadrul Academiei Descentralizate a Uniunii Teatrelor din Europa gruparea ISO – International Super Objective Theatre, ai cărei membrii – treisprezece actori și un regizor – sunt oameni de teatru tineri din diferite ţări europene. Membrii ISO s-au întâlnit pentru prima dată în Teatrul Maly Drama de la Sankt-Peterburg, unde au participat la un atelier condus de renumitul regizor rus, Lev Dodin. Alături de artiștii sosiţi din Bulgaria, Grecia, Italia, Israel, Portugalia și Franţa, este prezent și Balázs Bodolai, actorul Teatrului Maghiar de Stat Cluj. Tinerii artiști nu vorbesc aceeași limbă, provin din culturi diferite, pregătirea lor teatrală, metodele de lucru și relaţia cu teatrul a fiecăruia sunt și ele diferite – International Super Objective Theatre are însă ca obiectiv tocmai descoperirea comună a trăsăturilor care îi unesc în cultura europeană. ISO înseamnă în greacă „egal”, dar în același timp este și acronimul standardelor internaţionale și al sistemului de management al calităţii. În manifestul ISO au fost formulate printre altele următoarele scopuri: „Vrem să descoperim cultura Europei. Vrem să construim împreună. Vrem să facem toate aceste lucruri în mod real, concret, palpabil. Am și ales locul unde acestea pot fi realizate: scena.” În perioada 12–27 iulie 2013, opt membrii ai International Super Objective Theatre s-au întâlnit din nou la Academia Artelor Spectacolului din Baden-Württemberg (Ludwigsburg, Germania), unde au lucrat în cadrul unui atelier pentru a realiza un spectacol multilingv. În cursul procesului creativ comun au avut în vedere o analiză a identităţii europene haotice și fragmentate. Înainte de acest workshop, actorilor li s-a cerut să scrie un jurnal timp de o săptămână, despre întâmplările vieţii lor cotidiene. Sentimentele, ideile, impresiile înregistrate constituie o frântură și o oglindă a ceea ce numim Europa. Aceste opt jurnale au marcat punctul de plecare al proiectului, sarcina fiind realizarea unui mediu și a unui limbaj – fără abandonarea propriei identităţi –, în care se creează posibilitatea unificării vocilor și semnificaţiilor diverse. În spectacolul născut din improvizaţii se întâlnesc, de exemplu, povestea despre manifestaţiile studenţești din Sofia a bulgarului Boris Krastev Borisov, ideile despre importanţa învăţării limbii engleze ale italianului Francesco Petruzelli și viziunile lui Balázs Bodolai din timpul unei călătorii prin Cluj cu tramvaiul. Aidoma unei simfonii pe mai multe voci, spectacolul intitulat 24/30 June al ISO desenează un portret impresionist al tineretului european, care este complex și fragmentat în același timp. Spectacolul creat la Ludwigsburg a fost prezentat de membrii ISO la Festivalul Internaţional Europolis organizat în perioada 12-16 noiembrie de Teatro di Roma. Festivalul a marcat totodată și momentul deschiderii proiectului ce va dura timp de un an, intitulat Il Ratto d’Europa [Răpirea Europei]. Scopul proiectului Il Ratto d’Europa, care are ca temă Europa și identitatea europeană, este definirea teatrului ca un spaţiu în care comunitatea poate reflecta asupra sieși, fiind ajutată să-și determine identitatea. Pe lângă reprezentaţia născută din activităţile atelierului de la Ludwigsburg, la Festivalul Europolis cei opt actori membri ai ISO au rostit monoloage despre Europa, în limba lor maternă și în engleză. Astfel, Balázs Bodolai a prezentat în maghiară și în engleză monologul său intitulat Sehnsucht.


JÁRULÉKOS PROGRAMOK PROGRAME CONEXE

Könyvbemutató Lansare de carte György Péter: ÁLLATKERT KOLOZSVÁRON – KÉPZELT ERDÉLY Könyvbemutató a szerző jelenlétében hétfő 11.11. 18h00 Emeleti előcsarnok György Péter Erdély-könyve (Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély) méltán váltott ki nagy érdeklődést már megjelenése előtt, hiszen a történelmi traumák feldolgozásának lehetőségéről és az emlékezetpolitikák mibenlétéről írt, félezer oldalas esszékötet közelről érinti mind az erdélyi, tágabb értelemben a határon túli, mind pedig a magyarországi olvasót. A könyv megírása folyamán György Péter Szabédi Lászlót „fedezi fel”, nem csak önmagának. Az esten a színházunk archívumában őrzött, soha be nem mutatott és publikálatlanul maradt, Férj karrier című Szabédi-darabot olvastuk fel, majd György Péterrel beszélgettünk kisebbség és többség viszonyáról, valamint arról a lehetséges Erdély-képről, amelyet nem a különböző nosztalgiáktól áthatott képzelet, hanem a valóság kínál. Az est házigazdája Visky András volt.

Péter György ZOO LA CLUJ – ARDEALUL ÎNCHIPUIT Lansare de carte în prezenţa autorului

Cartea scrisă despre Ardeal de către Péter György (Zoo la Cluj – Ardealul închipuit) a suscitat pe bună dreptate interesul multora încă înainte de apariţia sa, având ca temă posibilitatea de a asimila traumele istoriei, precum și natura politicilor fondate pe memorie. Acest volum de eseuri, de circa 500 de pagini, are un efect special asupra cititorului, indiferent dacă acesta trăiește în Transilvania, dincolo de hotare în sens larg, sau în Ungaria. În timpul scrierii cărţii, Péter György îl „descoperă” pe László Szabédi, dar nu numai pentru sine însuși. Cu ocazia acestei seri speciale a avut loc și spectacolul lectură cu piesa Cariera unui soț de Szabédi, un text păstrat în arhiva teatrului nostru, care nu a fost niciodată prezentat și a rămas nepublicat. Am discutat cu Péter György despre relaţiile între minoritate și majoritate, despre o imagine posibilă a Transilvaniei pe care o oferă relitatea – și nu imaginaţia impregnată de diverse nostalgii. Gazda evenimentului a fost András Visky.

György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély Magvető Kiadó, Budapest, 2013 Az egyetemes emlékezet helyei mindazok, amelyek immár nem csak az azokat közvetlenül ismerő közösségek számára fontos mnemotechnikai rítusokra, eseményekre alkalmas terek, ellenben minden olyan politikai közösség tagjai számára ismerősek, fontosak, akik magukat bármely genocídium – éljenek bárhol – örököseinek, túlélőinek tekintik: függetlenül attól, hogy éltek-e akkor, vagy az utóemlékezet generációihoz tartoznak, s ténylegesen mi történt felmenőikkel a háború alatt és óta. Az emlékezettörténet deterritorializálódása, illetve a világemlékezet mitológiájának kialakulása, kánonjának összerendeződése hosszú évtizedekig tartó folyamat volt. Mindez nem az emlékezet helyeinek eltűnését, hanem a helyek fogalmának rekontextualizálódását, illetve azok jelentésének folyamatos átírását jelenti. * Amikor a politikai térképek alapvető mértékben instabilak, akkor az otthonosság tereiként őrzött emlékek, a mentális térképek, különösen könnyen omlanak össze; szoros összefüggésben az új világba való belépés feltételeként szolgáló élettörténetek elmondhatóságának, elmondhatatlanságának az élményével. Aki újra és újra radikálisan más világok, nyelvek, társadalmi rendszerek között él, azaz folyamatosan emigráns és migráns lesz, anélkül, hogy adandó alkalommal valóban útra kelt volna, annak számára az elmondhatatlanság, otthontalanság, lefordíthatatlanság válik alapélménnyé. Kisebbségi léte ennyiben önmagában metafora lesz. A fenyegetettség, az idegenség, a sorsélmény irányíthatatlansága, az élet tervezhetetlensége, az identitás állandó átértelmezése, tehát az elhallgatás és vallomástétel kényszere, a folyton újraíratott életrajzok világa volt az, amelyben mindazok éltek, akikről mindközönségesen kisebbségi magyarokként beszélünk, s akik részben ugyanazokban az évtizedekben váltak itthon – akaratukon kívül – az autentikus magyarság metaforáivá, élesebben szólva, élő manökenbábuivá.


Felolvasószínház Spectacol lectură Szabédi László FÉRJ KARRIER CARIERA UNUI SOȚ Felolvasószínház, ősbemutató Spectacol lectură, premieră absolută hétfő 11.11. 19h00 Stúdióterem | Sala Studio Szereplők | Cu: Sigmond Rita, Kántor Melinda, Sinkó Ferenc, Vatány Zsolt, Csutak Réka, Váta Loránd, Buzási András, Fogarasi Alpár, Balla Szabolcs, Orbán Attila, Laczó Júlia, Imre Éva, Viola Gábor

Csutak Réka

Rendező | Regia: Hatházi András Most a Férj karrier-ről kellene írni. De nem tudok. Ha tudnék, nem tenném azt, amit teszek. Munkám most van, ebben a pillanatban létezik és nem a szavakban. Éppen ezért a felejtésről szerettem volna írni. De nem fogok. Mert mindazok, akikkel szerencsém volt találkozni olykor-olykor emlékeznek rám, a kéziratok pedig – ha nem égnek el a könyvtárakkal együtt – megkerülnek. És a felejtést tápláló idő (mint jó bort a hosszú évek sora): megérleli a megértést. Egyre könnyebb érteni, belátni, elfogadni. Talán mert minden leegyszerűsödik... Nem is tudom, hogy ennyi háborút, zavaros korszakot, formabontást és felfedezést követően van-e meglepetés? Van-e még jelenség, ami meghökkent? Vagy ezek után már tényleg bármi jöhet. Utánunk az özönvíz! Hiszen mindig ugyanaz ismétlődik – Akkor talán inkább az esélyről kellene írni... Az esélyről. Ami egyszer így is, úgy is megadatik. Ami által hirtelen látjuk ezt a „mindig ugyanaz”-t. Ami elől az ember nem szaladhat el, legfennebb csak elpuskázhat. Mert nem akkor talákozunk, amikor kell, amikor szükség van rá. De ezt valóban mi döntjük el? Bírunk-e akkora látással, hogy bizton mondhatjuk minek mikor van ideje? Vagy egyáltalán: esély-e az, amit mi annak tartunk? Mert akkor a tudásról is kéne írni. A kötelességről. A barátságról. Sok mindenről. Egyedül a színházról nem. Mert mindig az van. Hatházi András

Acum ar trebui să scriu despre Cariera unui soț. Dar nu pot. Dacă aș putea, nu aș face ceea ce fac. Am un lucru de făcut, acum, el există în acest moment și nu în cuvinte. Tocmai de aceea aș fi vrut să scriu despre uitare. Dar n-o voi face. Pentru că toţi cei pe care am avut norocul să-i întâlnesc, din când în când își amintesc de mine, iar manuscrisele – dacă nu ard împreună cu bibliotecile – se regăsesc. În ceea ce privește timpul, cel care hrănește uitarea (așa cum anii care trec hrănesc vinul bun): el maturizează înţelegerea. Este tot mai ușor să înţelegi, să recunoști, să accepţi. Poate pentru că toate se simplifică... Nici nu știu dacă, după atâtea războaie, timpuri tulburi, după atâtea nonconformisme și descoperiri mai poate exista surpriza. Există oare fenomene care încă ne pot uimi? Sau după toate acestea poate veni orice. După noi, potopul! Pentru că se repetă mereu același lucru – Atunci ar trebui să scriu mai degrabă despre șansă... Despre șansa de care oricum vom avea parte, mai devreme sau mai târziu. Și care ne face să vedem, dintr-o dată, acel „mereu același lucru”. De care nu poţi scăpa, cel mult o poţi rata. Pentru că nu ne întâlnim în momentul în care trebuie, când avem nevoie. Dar oare, în realitate, noi suntem cei care hotărâm acest lucru? Avem oare discernământul necesar pentru a putea spune cu certitudine despre un lucru, când are vremea lui? Sau, în general: este oare șansă ceea ce considerăm șansă? Pentru că, în acest caz, ar trebui să scriem și despre cunoaștere. Despre datorie. Despre prietenie. Despre multe altele. Numai despre teatru nu. Pentru că el este aici, în orice moment. András Hatházi


Felolvasószínház Spectacol lectură Esterházy Péter: ÉN VAGYOK A TE Péter Esterházy: EU SUNT TU kedd 11.26. 20h00 Stúdióterem | Sala Studio Szereplők | Cu: Csutak Réka, Orbán Attila, Györgyjakab Enikő, Buzási András, Kántor Melinda, Imre Éva, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Vatány Zsolt Rendező | Regia: Visky András Esterházy Péter darabját a budapesti Nemzeti Színház Tízparancsolat-pályázatára írta. Visky András a felolvasószínházi színrevitel kapcsán így vélekedett Esterházy drámájáról: „Lehetséges-e Az ember tragédiáját revüként eljátszani? – mintha leginkább ez a kérdés izgatta volna Esterházy Pétert, amikor az Én vagyok a Te című darabját megírta. A darab a nyelv lehetőségeit vizsgálja, azt tudniillik, hogy vajon miként mutatkozhat meg emberi mivoltunk leglényege, az ami közös mindannyiunkban, és ami mélységesen összefügg a testünkről való tudással. Hogyan tudnánk különbséget tenni a nyílt és őszinte beszéd meg a vulgáris és útszéli között? Vajon miként beszélhetnénk a saját történelmünkről úgy, hogy magunkat ne folyton áldozatnak, egy ellenünk szőtt összeesküvés mindenkori veszteseinek tekintsük? Esterházy Péter éles humorú darabján nem lehet nem nevetni és nem lehet nevetni, mindegyre önmagunkra kell gondolnunk, önmagunkon kell elgondolkoznunk, mialatt ezt a frenetikus nyelv-koncertet hallgatjuk. Esterházy partitúrája egyedi színházi kísérlet: egészen másként kell a szöveghez viszonyulnunk, mint ahogyan a történő színházban megszoktuk. Mi magunk az oratóriumhoz közelítettük, megérintve csak a zeneiként felfogott szövegben rejlő végtelen lehetőségeket.” A felolvasást követően Esterházy Péterrel Visky András beszélgetett írásról, színházról, otthonról és történelemről, valamint legfrissebb Egyszerű történet vessző száz oldal (a kardozós változat) című regényéről, amelyet az Ünnepi Könyvhéten mutattak be. Az est létrejöttét a Szépírók Társasága támogatta.

Péter Esterházy a scris piesa Én vagyok a Te [Eu sunt Tu] la concursul anunţat de Teatrul Naţional din Budapesta pe tema Decalogului, aceasta fiind o „interpretare” teatrală a primei porunci. Piesa a fost prezentată în forma unui spectacol de teatru-lectură, urmat de un dialog cu autorul despre scriere și teatru, despre noţiunea de acasă și istorie, cu un accent deosebit pe ultimul său roman, Egyszerű történet vessző száz oldal (a kardozós változat) [O poveste simplă virgulă o sută de pagini (varianta cu sabie)], publicat cu ocazia Săptămânii Festive a Cărţii (6-10 iunie 2013). Serata dedicată lui Péter Esterházy a fost realizată cu sprijinul material al Societăţii Literaţilor (Szépírók Társasága). AMÁL Főnév és ige, ez nem az Úristen teremtménye, ez nem magától értődő, a természet ezt nem igazolja vissza, ez a nyelv önkénye. Mert ha a futni azért ige, mert akció és rövid ideig tart, akkor mért nem ige az ököl (vagy a munkásosztály)? És ha a férfi meg a ház főnév, mert hosszan tartó stabil események, vagyis dolgok, akkor mért nem főnév a lakni vagy a növekedni? Kéne beszélni a nyelvvel, hogy esetleg ne így ossza. Mellesleg. Mellesleg a hoppi nyelvben mindent, ami repül – kivéve, ez szép, a madarakat – egy főnév jelöl. Ez meghökkentő, nem? Az eszkimóknak pedig az meghökkentő, miként lehet a hóra csupán a hó szavunk, hisz, például mi köze van a délelőtti hónak a délutánihoz (tudnivalón semmi). Az internátusban folyton zavartak gyónni. Ha már agyongyóntuk magunkat, és nem maradt bűnünk, de valamit mégis mondani kellett, akkor azt mondtuk, havat loptunk. Atyám, vétkeztem, havat loptam. Akkor még nem tartottuk rettenetesnek, hogy nincs mit gyónni, hogy nincs bűn, csupán bűnösség. A bűn főnév. (Esterházy Péter: Én vagyok a Te, részlet)


Beszélgetések Întâlniri Vlad Mugur-díjasok – I. Beszélgetés Silviu Purcărete rendezővel és Vasile Șirli zeneszerzővel Premiații Vlad Mugur I – Dialog cu regizorul Silviu Purcărete și compozitorul Vasile Șirli csütörtök l joi 11.28. 20h00 Stúdióterem l Sala Studio Vlad Mugur-díjasok – II. Beszélgetés Andrei Șerban rendezővel Premiații Vlad Mugur II – Dialog cu regizorul Andrei Șerban szombat l sâmbătă 12.14. 20h00 Stúdióterem l Sala Studio Az est házigazdája | Gazda evenimentului: Tompa Gábor Beszélgető-sorozatunk azokat a művészeket mutatja be a kolozsvári közönségnek, akiket a színház Művészeti Tanácsa Vlad Mugur-díjban részesített. A Vlad Mugur-díjat színházunk 2006-ban alapította azon művészek munkájának elismerésére, akik nem tagjai a színházunk társulatának. Az elmúlt években a következő művészeknek ítélte oda a díjat a Művészeti Tanács: Mihai Măniuțiu rendezőnek (2006), Carmencita Brojboiu díszletés jelmeztervezőnek (2007), Vava Ștefănescu koreográfusnak (2008), Silviu Purcărete rendezőnek (2009), Vasile Șirli zeneszerzőnek (2009), Varga-Járó Ilona maszktervezőnek (2009), Andrei Șerban rendezőnek (2010), Matthias Langhoff rendezőnek (2011), Robert Woodruff rendezőnek (2012). A díjjal egyben Vlad Mugurra is emlékezünk, aki olyan jelentős előadásokat rendezett a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál, mint: A székek, A velencei ikrek, Cseresznyéskert, A Lourcine utcai gyilkosság, Így van (ha így tetszik). A Vlad Mugur-díjasokat Helmuth Stürmer porcelánból készült, különösen értékes műtárgyával ajándékozzuk meg.

Vasile Șirli

Seria dialogurilor prezintă publicului clujean artiștii distinși cu Premiul Vlad Mugur de către Consiliul Artistic al Teatrului. Premiul Vlad Mugur a fost fondat în 2006 cu scopul de a recompensa activitatea artiștilor care nu fac parte din compania teatrului nostru. În anii trecuţi premiul a fost atribuit următorilor artiști: regizorului Mihai Măniuțiu (2006), scenografei Carmencita Brojboiu (2007), coregrafei Vava Ștefănescu (2008), regizorului Silviu Purcărete (2009), compozitorului Vasile Șirli (2009), creatoarei de măști Ilona Varga-Járó (2009), regizorului Andrei Șerban (2010), regizorului Matthias Langhoff (2011) și regizorului Robert Woodruff (2012). Cu acest premiu aducem un omagiu și regizorului Vlad Mugur, autorul unor spectacole semnificative precum Scaunele, Doi gemeni venețieni, Livada cu vișini, Crima din strada Lourcine, Așa este (dacă vi se pare). Laureaţii Premiului Vlad Mugur primesc cadou câte un obiect de artă special, din porţelan, semnat de Helmuth Stürmer.


Felolvasószínház Spectacol lectură A TELJESSÉG FELÉ Felolvasószínházi est Weöres Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából vasárnap 12.22. 18h00 Stúdióterem Rendező: Tompa Gábor Weöres Sándor 1913. június 22-én született Szombathelyen, a földbirtokos katonatiszt Weöres Sándor és egy gazdag szerb polgári családból származó Blaskovich Mária egyetlen gyermekeként. Már gyerekkorában kiolvasta a falu lelkészének könyvtárát, többek közt Schiller és Shakespeare műveit. Tizenöt éves, amikor megírja egyik első versét, Öregek címmel, amit Kodály megzenésített. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-jutalomban, 1937-ben pedig Baumgarten-díjban részesült, a díjak összegéből távol-keleti utat tett, hajóútja során ellátogatott Indiába, Sri Lankára, Szingapúrba, Manilára, Shanghajba. 1944-ben adja ki Medúza című verseskötetét, amelyről Hamvas Béla kritikát ír, aki felismeri Weöres tehetségét, ugyanakkor költőként kiforratlannal találja, és írásában azt sugallja, hogy tehetsége megfelelően alakítható, irányítható lehet egy Mester közreműködésével. Weöres él az „ajánlattal”, és bár korábban Babitsnak meg Kosztolányinak írt leveleiben előszeretettel nevezi őket Mesternek, Hamvas kritikája átírja a Mesterről alkotott képet Weöresben. Rajongással kereste Hamvassal a kapcsolatot, mely szellemi útmutatás mellett hamarosan barátivá érett. 1945-ben írott A teljesség felé kötetet Hamvas Bélának dedikálja: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokodba vehesd. Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” A teljesség felé Weöres létértelmezésének, létélményének prózában megírt összefoglalása. Az öt fejezetbe rendezett maximák az ember által megfogható, megsejthető lét teljességére reflektálnak, kozmológiai, metafizikai kérdésektől az ezekkel egészen szorosan egybefüggő etikai, pszichológiai kérdésekig.

A TELJESSÉG Van Isten? Nincs Isten? – Abban, ami független a tértől, időtől és minden káprázattól: a Van és Nincs ugyanaz. Van öröklétem? Nincs öröklétem? – Túl a téren, időn és minden káprázaton: a lét és a nem-lét ugyanaz. Minden ismereted csupán arra jó, hogy a változók közt eligazítson, de a változatlanról nem nyújt semmi bizonyosságot. Ismeret csak a változóban van és csak a változóról, mert benne különkülön vizsgálható a Van és Nincs, helyes és helytelen, domború és homorú; de a teljességben mindez bontatlanul azonos, ezért nincs benne semmi megnevezhető. A teljesség nem egy és nem több, nem én és nem más, nem valami és nem semmi. Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit mert rávonatkozólag minden „igen” és „nem” ugyan azt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség. SZEMBE-FORDÍTOTT TÜKRÖK Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

TÍZ LÉPCSŐ Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad. (Weöres Sándor: A teljesség felé, részlet)


Koncert Concert LEMEZBEMUTATÓ KONCERT CONCERT DE LANSARE ALBUM ECM Records

LUCIAN BAN & MAT MANERI TRANSYLVANIAN CONCERT Előzenekar | În deschidere:

ROMANIAN JAZZ COLLECTIVE Feat. EUGEN GONDI vasárnap | duminică 12.01. 20h00 Nagyterem | Sala Mare

A különböző zenei formációkban fellépő és különböző stílusokat játszó kolozsvári származású, New-Yorban élő Lucian Ban és az amerikai, Grammy-díjra jelölt hegedű- és brácsaművész, Mat Maneri a kamarazenei formát választották új lemezük létrehozásához. A zongora és brácsa közötti párbeszéd Ban és Maneri lemezén sajátosan egyéni hangzásban szólal meg. A dzsessz, a blues, a kortárs klasszikus és a vallásos, nem utolsó sorban a román népzenéből ihletett album zenéje az 1999 óta szinte folyamatosan együtt dolgozó Ban és Maneri előadásában különleges élmény, zenei párbeszédük már-már telepatikus egymásra hangolódásról tesz tanúbizonyságot. „Frissen megjelent, Transylvanian Concert című albumuk megrázó erejű – hosszas álmodozások, lüktető pörgés, jól kirajzolt önvizsgálat, cigányos öröm. Talán érzékelésen túli.” – írja Ban és Maneri lemezéről a New York-i Village Voice, de a The Guardian, a londoni és egyesült államokbeli szaksajtó is elismeréssel cikkez a tíz dalt bemutató lemez kapcsán. A lemezbemutató koncert előzenekaraként a Romanian Jazz Collective lép fel. A Romanian Jazz Collective új kezdeményezés, melynek célja, hogy újraértelmezze a ‘60-as, ‘80-as évek emblematikus vagy kevésbé ismert szerzeményeit, melyek olyan neves dzsessz-zenészek alkotásai, mint Johnny Răducanu, Richard Oschanitzky, Marius Pop, Dan Mândrilă. Cătălin Milea, a Romanian Jazz Collective projekt vezetője a kétezer utáni romániai dzsessz-zenészek és szaxofonisták egyik legtehetségesebb képviselője. Amszterdamban él, de gyakran jár haza Romániába, és aktívan vesz részt a romániai dzsessz-életben. A kolozsvári koncerten Cătălin Milea szaxofonos, George Dimitriu gitáros, Michael Acker nagybőgős, és meghívott vendégként Eugen Gondi dobos, a romániai dzsessz veteránja lépnek fel. A dalokat Cătălin Milea és George Dimitriu átdolgozásában hallhatjuk, az utóbbi az effekteket is jegyzi. A koncertet követően az emeleti előcsarnokban Virgil Mihaiu dzsesszológus vezetésével közönségtalálkozóra és lemezdedikálásra kerül sor; az est során a Jazz Compas folyóirat legújabb, Kőrössy Jancsi dzsessz-zongoristának szentelt száma is bemutatására kerül.

„Frissen megjelent, Transylvania Concert című albumuk megrázó erejű – hosszas álmodozások, lüktető pörgés, jól kirajzolt önvizsgálat, cigányos öröm. Talán érzékelésen túli.” Village Voice NY


Lucian Ban, Mat Maneri

Pianistul de origine română stabilit la New York, Lucian Ban, și violistul american Mat Maneri, având în spatele lor ani buni de experienţe artistice în diferite configuraţii și stiluri, au optat, de data aceasta, pentru sound-ul cameral. Clasicul format al dialogului dintre pian și violă dobândește, în albumul propus de Ban și Maneri, dimensiuni noi. Cei doi artiști vor concerta întregit de prezenţa cvartetului Romanian Jazz Collective. Romanian Jazz Collective este un proiect nou dedicat reinterpretării compoziţiilor marilor muzicieni români de jazz din anii ‘60-‘80 precum Johnny Răducanu, Richard Oschanitzky, Marius Pop, Dan Mândrilă. Cătălin Milea, liderul proiectului Romanian Jazz Collective, este unul dintre cei mai talentaţi saxofoniști și muzicieni de jazz români ai generaţiei 2000. Trăiește la Amsterdam, dar revine foarte des în România unde este implicat puternic în scena românească de jazz. Romanian Jazz Collective va concerta la Cluj într-o componență inedită: Cătălin Milea saxofoane și aranjamente, George Dumitriu chitară, efecte și aranjamente, Michael Acker contrabas și, special guest, veteran al jazz-ului din România, bateristul Eugen Gondi. După concert va avea loc o discuţie cu publicul moderată de jazzologul Virgil Mihaiu, completată de o sesiune de autografe, iar Cătălin Milea va lansa cel mai recent număr al revistei Jazz Compass (ediția omagială Jancsyi Kőrössy).

„O colecţie modernă de sonate care șterg graniţa dintre jazz și muzica clasică, o contopire a sunetelor asemănătoare unei liturghii moderne.” Jazz Weekly


GYEREKELŐADÁSOK

SPECTACOLE PENTRU COPII

Vindis Andrea


Carlos Liscano

MA FAMILLE A franciaországi Compagnie KF Association (Rennes) előadása, a Romániai Francia Intézettel együttműködésben | Spectacolul Companiei KF Association (Rennes, Franţa), în parteneriat cu Institutul Francez din România Szereplők | Cu: Laurent Prévot Jean-Francis Maurel Művészeti tanácsadó | Colaborator artistic: Michaël Egard hétfő 11.25. 19h00 Stúdióterem | Sala Studio Francia nyelvű előadás magyar és román nyelvű felirattal | Spectacol în limba franceză cu supratitrare în limba română și limba maghiară

Ebben a színdarabban, melynek cselekménye Uruguayban játszódik, a gyermekeket úgy árulják, mint a meleg kenyeret: azért, hogy az emberek túlélhessenek. Ezt azonban erkölcsileg senki nem ítéli el. A gyermekek, akárcsak a szüleik, ezt az állapotot természetesnek élik meg. Eladnak egy-egy gyermeket, ha a pénz nem elég a hónap végéig vagy új hűtőszekrényre van szükség. A szülők néha visszavásárolják gyermekeiket, például, ha családi ünnepség van. A narrátor saját gyermekkorát meséli el, amikor a szülei azért nem bocsátották áruba, mert csúnya volt, majd felnőttként magától értetődően úgy döntött, hogy ő adja el az apját. Úgy nézzük végig ezt a burleszkkel és gyöngédséggel átitatott történetet, hogy alig vesszük észre az átmenetet elbeszélés és színház között. În această piesă de teatru, a cărei acţiune are loc în Uruguay, copiii se vând ca pâinea caldă: pentru supravieţuire. Însă nimeni nu emite judecăţi morale. Copiii, ca și părinții lor de altfel, văd această situație ca fiind una normală. Se vinde câte un copil când banii nu ajung până la sfârșitul lunii sau când este nevoie de un frigider nou. Uneori, părinții îi cumpără înapoi, de exemplu pentru o petrecere în familie. Naratorul își povestește viața, din copilărie, când părinții săi nu-l scoteau la vânzare pentru că era urât, până la maturitate, când în mod firesc se hotărăște să-și vândă tatăl. Traversăm această povestire, tratată în mod burlesc și cu finețe, admirând virtuozitatea autorului care ne conduce de la povestire la teatru fără să ne dăm seama.

2. Színész: Az apám kereskedéssel kapcsolatos ismereteinek ellenére szüleim elég későn adtak el. Apám azt mondta, hogy gyermekkoromban sérült volt a fejem, s ezért, s ezért senki egy vasat nem adott értem. 1. Színész: Senki nem akart megvenni, esküszöm. És ez nem az én érdektelenségem miatt volt. Ellenkezőleg. Nem hiszem, hogy lenne bárki is, akit annyit reklámoztak volna, mint téged. Kedves voltál, értelmes voltál, és minden egyéb jó, ami elmondható. A legjobb minőségű árú, egy olyan gyermek, amilyen még nem látott a világ. 2. Színész: De akkor mégis mi volt a probléma, hogy mégsem vettek meg a sok reklám ellenére? 1. Színész: Azt gondolom, hogy ami miatt nem sikerült, a fejed volt. Az emberek ezt azonnal észrevették. Megláttak ezzel a fejjel, és folytatták útjukat. Ha megszólaltál, még rosszabb volt. Nem is kellett halljanak, elég volt, ha csak láttak. Én még soha nem láttam olyan gyermeket, mint te, akit ne lehessen eladni. (részlet az előadás szövegkönyvéből)

Actorul 2 – În ciuda cunoștințelor tatălui meu în ceea ce privește negoțul, ai mei m-au vândut destul de târziu. Tatăl meu spunea că în copilărie eram bolnav cu capul și că din această cauză nimeni nu dădea doi bani pe mine. Actorul 1 – Nimeni nu vroia să te cumpere, îți jur. Și asta nu din lipsa interesului meu. Din contră. Eu cred că nu este nimeni pentru care să fi făcut atâta publicitate cât pentru tine. Că erai drăguț, că erai inteligent și alte cele, tot ce era mai de bine. Marfă de cea mai bună calitate, un copil cum nu s-a mai întâlnit niciodată. Actorul 2 – Dar care era problema, de ce nu mă cumpărau, cu toată reclama asta? Actorul 1 – Mă gândesc că ceea ce nu te ajuta era de fapt capul. Oamenii își dădeau seama de acest lucru imediat. Te vedeau cu capul ăsta și își continuau drumul. Dacă mai și vorbeai, era mult mai rău. Dar nu aveau nevoie să te audă, să te vadă le era de-ajuns. Eu nu am mai văzut niciodată un copil ca tine, care să nu poată fi vândut. (fragment din textul spectacolului)


Mindenke és a varázsdoboz Totulica și cutia magică családi utazás korhatár nélkül călătorie cu familia, fără limită de vârstă Előadja | Cu: Györgyjakab Enikő Alkotók | Creatorii: Palocsay Kisó Kata, Forró Ágnes, Raul Ciocan, Györgyjakab Enikő Zene | Muzica: Magyaróvári Viktor (Kayamar) Fény és hang | Luminile și sunetul: Almási Attila csütörtök

12.05. 10h00 12.05. 12h00 Stúdióterem | Sala Studio

Vajon mi történik az ajándékdobozban? Mire gondol a becsomagolt baba, miközben várakozik, hogy örüljenek neki? Álmodik? Magányos? Kíváncsi a külvilágra? Mindenke türelmetlen és kíváncsi. Kitekint a dobozból, meglátja a kinti csodákat, a kedves arcokat, akik kíváncsian nézik őt, és már nincs tovább maradása a sötétben. Ahogy kimerészkedik, illatos, zöld rét tárul eléje, bőröndje életre kel, és ráveszi, hogy induljon el a rejtelmek útján. Fedezze fel magának a világot. A varázskockába bújva ici-pici Mindenkévé változik, útitársául ici-pici Dinó szegődik, és ketten repülnek az élmények felé. „Megyünk nappal és éjszaka, éjszaka és nappal, megmártózunk a tengerben, sétálunk virágos réten, korcsolyázunk a télben, kötéltáncot járunk, álmodunk. Álmodjuk a tengert, álmodjuk a virágos rétet, a nappalt, az éjszakát, álmodjuk magunkat, álmodjuk a kicsiket és a nagyokat.” Oare ce se petrece în cutia cu cadouri? La ce se gândește păpușa împachetată, în timp ce așteaptă ca cineva să se bucure de ea? Visează? Se simte singură? Este curioasă să vadă lumea de afară? Totulica este nerăbdătoare și curioasă. Privește din cutie și descoperă minunile din afară, feţele drăguţe care se uită la ea curioase – și nu mai are răbdare să stea în întuneric. După ce se încumetă să iasă, se trezește pe o pajiște verde, înmiresmată. Geamantanul ei prinde viaţă și o convinge să pornească pe calea tainelor, să-și descopere lumea. Ascunzându-se într-un cub fermecat devine o Totulica mititică și, împreună cu tovarășul ei de drum, un Dino mititel, își ia zborul spre noi aventuri. „Vom merge zi și noapte, noapte și zi, ne vom scălda în mare, ne vom plimba pe plaiuri înflorite, vom patina iarna, vom dansa pe frânghie, vom visa. Vom visa marea, pajiștea înflorită, ziua, noaptea, ne vom visa pe noi, îi vom visa pe cei mici și pe cei mari.”


Gyรถrgyjakab Enikล


Frank L. Baum – Zalán Tibor

ÓZ, A NAGY VARÁZSLÓ VRĂJITORUL DIN OZ

KAPUŐRZŐ KULCSÁR DALA Egyszer férfi, máskor meg nő, változtatja alakját, kétszer soha nem ugyanaz, szétfoszlik, ha megfognád. Óz, a nagy varázsló, a nagy titok, megismerni őt soha nem fogod, rejtőzik ezer alakja mögé, mindent lát, mindent tud, nem emberé a lény, ki a trónon ül. Rettegj, ha színe elé kerülsz!

Szereplők | Cu: Albert Csilla, Köllő Csongor, Váta Loránd, Farkas Loránd, Viola Gábor, Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Vindis Andrea, Csutak Réka, Buzási András, Sinkó Ferenc, Kató Emőke, Bíró Júlia, Molnár Enikő, Incze Aliz, Pákai Zsuzsanna, Pál Attila, Nánási Brigitta, Puzsa Patrícia, Nagy-Pál Réka, Zongor Réka

DOROTHY DALA Messze innen van egy város, Kansas a neve No, én abba a városkába születtem bele. Em néni a nagynéném, szomorka, száraz nő. Freddy bácsi a nagybátyám. Szürke, mint a kő – de ám szeretem őket. Szürke Kansasban a nap, a fű, a föld, az ég, a szárazságot csak fokozza ez a szürkeség, el se képzelhettem volna ennyi ragyogást mennyi itt fogadott, virágok, patakok, fák, de ám Kansast szeretem. Éjjel talán ciklon ragadta el a házunk, Totóval aludtunk, egyszerre itt ébredünk, Haza kell mennünk, Em néni aggódik már, Henry bácsi is nyugtalan, szúrós szemmel vár, mert Kansas a mi hazánk.

Rendező | Regia: Puskás Zoltán Zene | Muzica: Andres Mariano Ortega, Erős Ervin Koreográfus | Coregrafia: Gyenes Ildikó Díszlettervező | Decorul: Puskás Zoltán, Tenkei Tibor Jelmeztervező | Costumele: Ledenyák Andrea Zenei vezető | Conducător muzical: Incze G. Katalin Ügyelő | Regia tehnică: Kerezsy Imola szombat 12.07. 11h00 vasárnap 12.22. 11h00 Nagyterem | Sala Mare Román nyelvű feliratozással Cu supratitrare în limba română

DOROTHY Undeva în depărtare e Kansas, orașul meu, Și în acel orășel mic mă născusem cândva eu, Tanti Em e tușa mea, tristă e și uscăţivă, Nea Henry e unchiul meu, nostim ca o săpăligă – Dar eu îi iubesc pe ei. Soarele e șters în Kansas, ștearsă-i iarba și pământul, Șters e cerul, curcubeul, șters umorul și chiar gândul, Nici n-am crezut vreodată că există strălucire, Că florile și copacii doar strălucesc în neștire, Dar eu iubesc Kansasul. Noaptea cred c-a fost un ciclon de zile mari, Am dormit cu Toto și ia unde ne trezim, Tre să mergem acasă, tușa Em e supărată, Cu sprâncenele-ncruntate unchiul Henry ne așteaptă, Fiindcă Kansas e patria noastră! PAZNICUL PORȚILOR El poate fi orice, Își schimbă înfăţișarea mereu, De două ori nu e același. S-ar evapora dacă l-ai prinde. Oz, marele vrăjitor, marele mister, Niciodată n-o să-l cunoști, Se ascunde sub o mie de înfăţișări, Vede tot, știe tot, nu e om Acela care stă pe tron. Vai de tine când o să-l vezi!



DECEMBER | DECEMBRIE

1. vasárnap 20:00 LUCIAN BAN & MAT MANERI – TRANSYLVANIAN CONCERT lansare album ECM lemez bemutató Nagyszínpad | Sala Mare 2h 15’ szünet nélkül | fără pauză

11. szombat, 29. szerda 20:00 Bohumil Hrabal ŐFELSÉGE PINCÉRE VOLTAM L-AM SERVIT PE REGELE ANGLIEI Nagyszínpad | Sala Mare 2h szünet nélkül | fără pauză 12+

4. szerda, 29. vasárnap 20:00 Roger Vitrac VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM VICTOR SAU COPIII LA PUTERE Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 14+

20. péntek, 28. szombat 19:00 A. P. Csehov VÁNYA BÁCSI | UNCHIUL VANIA Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 3h 15’ egy szünettel | cu pauză

12. vasárnap, 13. hétfő 19:00 A. P. Csehov VÁNYA BÁCSI | UNCHIUL VANIA Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 3h 15’ szünettel | cu pauză

5. csütörtök 10:00, 12:00 MINDENKE ÉS A VARÁZSDOBOZ TOTULICA ȘI CUTIA MAGICĂ gyerekelőadás | spectacol pentru copii E: Györgyjakab Enikő

21. szombat 19.00 Henrik Ibsen HEDDA GABLER Stúdióterem | Sala studio 2h 40’ szünet nélkül | fără pauză

7. szombat, 22. vasárnap 11:00 Frank L. Baum – Zalán Tibor ÓZ, A NAGY VARÁZSLÓ VRĂJITORUL DIN OZ Nagyszínpad | Sala Mare 2h 15’ egy szünettel | cu pauză

8. vasárnap 16:00 9. hétfő, 23. hétfő 20:00 Máté Angi Mamó című regénye alapján a színpadi adaptációt készítette Góli Kornélia és Mezei Kinga | Adaptare scenică de Kornélia Góli și Kinga Mezei, bazată pe romanul Mamó de Máté Angi CSIPKE | DANTELĂ Stúdióterem | Sala Studio 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză 10. kedd, 26. csütörtök 20:00 Demény Péter BOLERO Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză 11. szerda, 27. péntek 20:00 Bohumil Hrabal ŐFELSÉGE PINCÉRE VOLTAM L-AM SERVIT PE REGELE ANGLIEI Nagyszínpad | Sala Mare 2h szünet nélkül | fără pauză 12+ 12. csütörtök, 19. csütörtök 20:00 Johannes von Tepl A FÖLDMŰVES ÉS A HALÁL PLUGARUL ȘI MOARTEA Stúdióterem | Sala Studio 1h 10’ szünet nélkül | fără pauză 14+ 13. péntek 20:00 Visky András VISSZASZÜLETÉS NĂSCUT PENTRU NICIODATĂ Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 1h 35’ szünet nélkül | fără pauză

JANUÁR | IANUARIE

17. kedd 20:00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor ROMOK IGAZ MENEDÉK | RUINS TRUE REFUGE Stúdióterem | Sala studio 1h szünet nélkül | fără pauză 12+

22. vasárnap 18.00 Weöres Sándor A TELJESSÉG FELÉ felolvasószínházi est Weöres Sándor születésének 100. évfordulójára Stúdióterem 30. hétfő 19:00 Móricz Zsigmond NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL NU POT TRĂI FĂRĂ MUZICĂ Nagyszínpad | Sala Mare 3h egy szünettel | cu pauză

5. vasárnap, 30. csütörtök 19:00 Henrik Ibsen HEDDA GABLER Stúdióterem | Sala studio 2h 40’ szünet nélkül | fără pauză

7. kedd 20:00 Caragiale nyomán szabadesésben Adaptare după Caragiale în cădere liberă LEONIDA GEM SESSION Stúdióterem | Sala studio 1h szünet nélkül | fără pauză 14+ 8. szerda, 17. péntek, 31. péntek 20:00 Roger Vitrac VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM VICTOR SAU COPIII LA PUTERE Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 14+

15. vasárnap 20:00 Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen SZÜLETÉSNAP | ANIVERSAREA Stúdióterem | Sala Studio 1h 30’ szünet nélkül | fără pauză 16 +

9. csütörtök, 25. szombat 20:00 Máté Angi Mamó című regénye alapján a színpadi adaptációt készítette Góli Kornélia és Mezei Kinga | Adaptare scenică de Kornélia Góli și Kinga Mezei, bazată pe romanul Mamó de Máté Angi CSIPKE | DANTELĂ Stúdióterem | Sala Studio 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză

16. hétfő 20:00 Matei Vișniec KENYÉRZSEB | BUZUNARUL CU PÂINE Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză

10. péntek, 28. kedd 20:00 Demény Péter BOLERO Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză

14. kedd, 20. hétfő 20:00 Johannes von Tepl A FÖLDMŰVES ÉS A HALÁL PLUGARUL ȘI MOARTEA Stúdióterem | Sala Studio 1h 10’ szünet nélkül | fără pauză 14+ 15. szerda 20:00 Weöres Sándor A TELJESSÉG FELÉ felolvasószínházi est Weöres Sándor születésének 100. évfordulójára Stúdióterem 16. csütörtök 20:00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor ROMOK IGAZ MENEDÉK RUINS TRUE REFUGE Stúdióterem | Sala studio 1h szünet nélkül | fără pauză 12+ 18. szombat 20:00 Matei Vișniec KENYÉRZSEB | BUZUNARUL CU PÂINE Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză 21. kedd, 23. csütörtök 20:00 Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen SZÜLETÉSNAP | ANIVERSAREA Stúdióterem | Sala Studio 1h 30’ szünet nélkül | fără pauză 16+ 24. péntek 19:00 Móricz Zsigmond NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL NU POT TRĂI FĂRĂ MUZICĂ Nagyszínpad | Sala Mare 3h egy szünettel | cu pauză 26. vasárnap 20:00 Georg Büchner LEONCE ÉS LÉNA | LEONCE ȘI LENA Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 1h 40' szünet nélkül | fără pauză 27. hétfő 20:00 Visky András VISSZASZÜLETÉS NĂSCUT PENTRU NICIODATĂ Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 1h 35' szünet nélkül | fără pauză 14+


Danton halála, rendező: Tompa Gábor | Moartea lui Danton, regia: Gábor Tompa

Szerkesztőség | Redacția: Visky András (koncepció | concept) Vajna Noémi (felelős szerkesztő | redactor responsabil) Kovács Kinga (szerkesztő | redactor) Csép Zoltán (szerkesztő | redactor) Mirela Sandu (szerkesztő | redactor) Lőrincz Ildikó (szerkesztő | redactor) Fordítások | Traduceri: Koros-Fekete Sándor Design: Simona Giura Fotók | Foto: Biró István Kolozsvári Állami Magyar Színház Teatrul Maghiar de Stat Cluj Igazgató | Director general și artistic TOMPA GÁBOR Str. E. Isac nr. 26–28, 400023 – Cluj, România Tel.: +40-264439204, Fax: +40-264236125 e-mail: office@huntheater.ro Jegypénztár | Casa de bilete: +40-264-593468 Nyitvatartás | Program: 10.00–13.00, 16.30–18.30 Online jegyvásárlás | Bilete online: www.biletmaster.ro

www.huntheater.ro A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Európai Színházi Unió tagja Teatrul Maghiar de Stat Cluj este membru al Uniunii Teatrelor din Europa

A Kolozsvári Állami Magyar Színház fenntartója a Román Kulturális Minisztérium Instituție publică subordonată Ministerului Culturii

Partner: Partener:

Médiapartnerek Parteneri media:

Címlap: Kató Emőke, Viktor, avagy a gyermekuralom (próbafotó) Hátlap: Kató Emőke, Leonce és Léna Coperta I: Emőke Kató, Victor sau copiii la putere (repetiție) Coperta IV: Emőke Kató, Leonce și Lena


Teatrul Maghiar de Stat Cluj


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.