Tiszta Szívvel 50/3. by Tiszta Szívvel

Kedves Mindenki! Megint eltelt egy év, és főszerkesztő váltás zajlott le az újságban. Reméljük Eszti méltó utódai leszünk, és büszke lesz ránk. Udvarbállal zárjuk az évet, és a Tiszta Szívvel évfordulós évfolyamának utolsó számával. Térjünk is rá mit találhattok benne. Próbálunk újdonságokat feldobni, hogy több ember tetszését elnyerjük, de a hagyományokat is megtartjuk. Olvashattok CZK tanár nővel, francia lektorral, Kriston Attilával és Rátz Tiborral készített interjút. Találhattok beszámolókat az Apáczai 100-ról és a koszorúzásról. Új rovatunk a „Beteg” rovat eléggé beteg. A jövődről is sok dolgot megtudhatsz a Horoszkóp rovatból. Ha egyszer valaki összeesne az utcán, hasznosíthatod azt a tudásod, amit a Hogyan mentsünk életet? cikkből szerezhetsz. Búcsúzunk büszke 12-es iskolatársainktól, és nagyon sok sikert kívánunk a jövőre nekik. Vagy ahogy a dal is mondja Isten veletek cimborák!

Kedves Olvasók! Kedves Apáczais Diákok!

Lotti és Detti

A 2011/2012-es tanév az Utca Udvarbállal és ezzel a Tiszta Szívvel számmal zárul. Remélem, hogy a kollégium 40., a Tiszta Szívvel 50., az iskola épületének 100. és a tiszainokai tábor 20. évfordulójáról mindannyian még egyszer közösen megemlékezhetünk, mert ezt nagyon fontosnak tartom. Szeretném nemcsak tanárszerkesztőként, hanem a diákönkormányzat munkáját segítő tanárként is megköszönni sok-sok diáktársatok idei munkáját. Lakits Eszternek, Dósa Lottinak és Szabó Dettinek, valamint a cikkíróknak és segítőknek a Tiszta Szívvelbe fektetett szabad óráikat. Nagy-nagy köszönet jár Váradi Bettinának, Gerván Annának, Lakosa Alinának, Goretity Árpinak, Rosecker Daninak, Nagy Tamásnak, Rékasi Annának, Szalai Rebekának, Oszlánszky Csabának, Zöldréti Szabinak a Budapest 100 hétvégéjén nyújtott hatalmas segítségért. Köszönöm, köszönjük azoknak az osztályoknak a lelkesedését, akiknek zsivajától hangos volt az iskola az Apáczai Napok alatt. És minden olyan diák közreműködését, akik a napokban beleadnak apait-anyait az évzáró fesztiválba az udvaron. Hálával tartozom azoknak a kollégáknak, akik a Tiszta Szívvel számaiba besegítettek, ötleteikkel, kritikájukkal hozzájárultak az újság épüléséhez, szépüléséhez. Kívánom, hogy jó szokásukat a jövőben is tartsák meg. És legfőképpen „tengermély” tisztelet és köszönet illeti minden olyan kollégámat, akik nélkül a fentebb említett rendezvények nem jöhettek volna létre. A teljesség igénye nélkül jussanak eszetekbe erről a tanévről azok a tanáraitok, akiket láttatok szorgosan rohangálni, homlokot ráncolni és veletek örülni a diákélet színesítésére, a ti okosodásotokra és szórakozásotokra megszervezett rendezvények előtt és alatt. Kívánom, hogy jövőre, ha lehet, még több örömötök legyen az iskolai életben, és akarjatok sokat szervezni, lelkesedni. És azt is, hogy az Amerikából, Santa Rosából egy évre a helyemre érkező Ryan Smith tanár urat fogadjátok sok-sok szeretettel, bizalommal, tanulásvággyal, nyitottan a világra. Becsüljétek meg, és fogadjátok őt is magatok közé! A nyárra és a 2012/2013-as tanévre sok jót kívánva, Hubai Kata Tanárszerkesztő Éljen a tanév vége, éljen az UTCAUDVARBÁL!

Interjú CZK tanárnővel Interjú Kriston Attila és Rátz Tibor tanár urakkal Interjú Rodolfo C

4-7 7-13 14-15

Beszámoló: Apáczai 100

Beszámoló: Koszorúzás

16-19

20 éves Inoka

19-20

45 perc dráma

Tiszta szívvel

Így írunk mi

23-28

„Beteg” rovat

28-30

Segítség kötelező közmunka!

30-31

Hogyan mentsünk életet?

31-32

Programajánló

Sport

33-34

Divat

34-35

Idegen nyelven

36-37

Horoszkóp

37-38

Tiszta szívvel szülinap (50) - Archívum 39-40 ID

Ballag már a vén diák

Udvarbál program

42-43

Főszerkesztők: Dósa Loretta, 9.b, Szabó Bernadett, 10.b Tanár szerkesztő: Hubai Kata Felelős kiadó: Munkácsy László, ig. Fedélterv: Németh Ákos, 11.c

Bereczki Bence 9.c Bugovics Péter 9.c Élő Gergő 9.c Gönczi Hajnal 9.d Gulyás Eszter Stefánia 9.b Jia Xia Xin 10.b Kiss Dorottya Lilla 9.b Kulcsár Dorottya Márkus Dávid 10.b Rosecker Dániel 11.d

Sárvári Péter 10.a Sípos Kriszti 7.d Szalai Rebeka 7.c Tamási Vivien 10.b Törley Havas Sára 9.b Varga Bálint 11.c Vincze Alexandra Barbara.9 b

„

40 éves a kollégium „Bulik pedig voltak. A koliban, talán éppen azért, mert sokan voltunk benn a hétvégén, tényleg komolyan vették azt, hogy legyenek jó programok.” Iskolánk közismert tanára, egyik igazgatóhelyettesünk, CZK tanárnő, gyilkos kémia és biológia dolgozatok megálmodója most arról mesélt nekünk, hogy ő hogy érezte magát az Apáczai kollégiumában diákként és tanárként. És mi az, ami miatt nem szakadt el a sulitól, mióta betette ide a lábát. TSz: Milyen érzésekkel kezdte a kollégiumi életet? CzK.: Édesanyám is kollégista volt gimnazista korában és gyakran mesélt a kollégiumról mint életformáról, ezért leginkább arra tudtam alapozni az elképzeléseimet, amiket tőle hallottam. Hónapokig sulykolta belém például, hogy tisztelni kell a felsőbb éves diákokat. Az egyik tanácsa, amelyre ma is emlékszem, az volt, hogy ha egy végzős lány ottfelejti a tusfürdőjét a zuhanyzóban, mindenképp v i g ye m u t á n a . M i n d i g mosolyognom, kell, amikor ez eszembe jut, de annyiban igaza volt, hogy amikor én elsős kollégista voltam, a felsőbb évesek, főként a végzősök még szinte külön kasztot alkottak. Nem volt szokás az olyan keveredés, barátkozás a „kicsik” és a „nagyok” között, mint mostanában, vagy mikor mi végzősök lettünk. Másrészt általános iskolás koromban sokszor voltam már táborban, ahol megszokhattam, hogy nincs mellettem az anyukám, szóval

nem voltam honvágyas gyerek. A várostól féltem inkább. Én egy viszonylag kicsi, három és félezres faluból jöttem, ehhez a közeghez, léptékhez voltam hozzászokva. Gyereknek is olyan voltam, aki elég könnyen teremt kapcsolatot, így attól nem féltem, hogy itt majd nem lesz, akivel b a r át ko z z ak . In k á b b a „pestiek” voltak azok, akik félelmetes embereknek tűntek. Az osztályban összesen négyen voltunk apis kollégisták, plusz ketten, akik v a l ah ol m ás h o l l a k t a k kollégiumban. Az agglomerációból még volt néhány bejárós, de nagyobbrészt pestiek voltak az osztálytársak. Szerencsére a félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak, nagyon gyorsan összeszokunk. Szoros, a mai napig tartó barátságok születtek közöttünk. TSz: Okozott-e nehézséget a tanulás a koliban? CzK.: Nagyon szigorú volt a kollégiumi napirend akkoriban, mégis betartottuk, betartatták velünk. A délutáni 4

kimenő igen szűkösre volt szabva, és este sem maradhattunk fenn akármeddig. Tízkor tényleg takarodó volt, és pontban fél hétkor fel kellett kelnünk. S z o b a s z e m l e , t a k ar í t á s , pontozás, felseperni, szemetet kivinni. Emiatt volt korábban az ébresztő, mint most. Olyan előfordult, főleg felsőbb éves korunkban, hogy hajnalban kb. ötkor felkeltünk, hogy tanuljunk, mert az előző délutánt kicsit ellógtuk. Mindenesetre a házirendet szem előtt tartó nevelőtanáraink biztosították a lehetőséget, hogy tanulásra és pihenésre is rendelkezésünkre álljon elegendő idő. Ami a tanulást illeti, részemről inkább a lustaság okozott gondot, nem a kollégiumi körülmények. TSz: Milyen volt a társasági élet a koliban, könnyen ment a beilleszkedés? CzK.: Nagyon jól. Azok, akik akkor voltak 11.esek, amikor én 9.-es, elég sokan voltak koleszosok, fantasztikusan jó kedélyű, összetartó csapatot alkottak.

40 éves a kollégium Ők főleg C-sek, D-sek voltak, általános tantervű osztályból, és leginkább nekik köszönhettük a kiváló programokat, és egyáltalán azt, hogy felkaroltak bennünket, segítettek eligazodni a koleszban és az iskolában egyaránt. Rengeteg közös programunk volt. Nem volt már kötelező hétvégi bennmaradás akkoriban sem, de biztosították, hogy aki akarja, gyakorlatilag bármelyik hétvégét a kollégiumban tölthesse. Biztosították az étkezést, a felügyeletet, és számos kollégiumi programot szerveztek. Hiába, akkoriban egészen más nagyságrendű egyetemi pénz állt rendelkezésre ilyen célokra. A mi évfolyamunk például még úgy járta végig a gimnáziumot, hogy a kollégiumi ellátásért egy fillért sem kellett fizetnie. TSz: Milyen volt a bulikkal, az alkohollal egy akkori kolis viszonya? CzK.: Az egész korosztály más volt. Én emlékszem, hogy mikor első után elmentünk táborozni páran osztálytársak, akkor egészen különleges dolog volt, hogy beültünk valami kerthelyiségbe vacsorázni, és a végén megittunk egy pohár bort. Szóval nem volt piálás, legalábbis így nem, mint mostanában. J ó, a fiúk valószín űl eg m egit ták a magukét, inkább náluk lehettek ilyesféle kihágások. A mi osztályunkban azonban nem voltak fiú kollégisták, ezért nem

láttam bele annyira az első emeleti helyzetbe. Mindenesetre nem emléksz em ol yan botrányra, ami a piálás miatt tört volna ki. Bulik pedig voltak. A koliban, talán éppen azért, mert sokan voltunk benn a hétvégén, tényleg komolyan vették azt, hogy legyenek jó programok. A hagyományos ünnepségek, mint a Mikulás vagy a farsang sem múlt el soha olyan buli nélkül, amel yen szinte minden kollégista szívesen ne vett volna részt, mert mindenki számára nagyon élvezetes volt. Sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó társaság jött össze! TSz: Eszébe jut esetleg nagyobb balhé abból az időből, amikor nevelő tanár vagy diák volt? CzK.: Hát... Igazából, amikor elkezdtem a nevelősködést, akkoriban volt egy végzős lány, aki körül állandóan állt a bál, nagyon szuverén kislány volt, szerintem egyébként jó arc, csak nem tűnt alkalmasnak arra, hogy a rendet betartsa. El kellett mennie a kollégiumból. Nem emlékszem már pontosan, hogy mi minden történt, de kimaradozott éjszakára, az biztos, és ezt nem igazán tolerálta a nevelőtestület. Ez volt az első eset, ami engem, mondjuk úgy, leendő pedagógusként megviselt. Később, de még egyetemista koromban egy elsős fiú nyugtatókat vett be és vodkát ivott rá. Egy akkori végzős talált rá, és ő hívta a mentőket. Toxikológia, gyomormosás,

ahogy szokás… Mellesleg, amennyire tudom, ő azóta is gyógyszerfüggő. Néhány évig dolgozott a koliban egy eléggé fura lelkivilágú nevelőtanár, akit egyszer a fiúk bezártak a WCbe, de nagyon nagy balhé nem lett belőle. Amikor a szalagavató „afterek” elkezdődtek, azok az éjszakák mindig nagyon cikisek voltak. Egyik évben az egyik kisebb csapat, akik együtt érkeztek haza az afterről valamikor kora hajnalban, egy gyakorlatilag merev részeg, nem kollégista fiút találtak a kapuban fekve. Ráadásul iszonyú fagy volt akkor éjjel. Ha nem találják meg, valószínű megfag y reggelre. Kiszökdösések is előfordultak. A kilences szoba ablakán most is kilehet mászni. Ebből rendszeresen volt probléma. Már nem voltam nevelőtanár, mikor az osztályomból egy kilencedikes srácot borosüveggel a kezében találták meg a zuhanyzóban egyik éjjel. TSz: Mik voltak nagyon maradandó élmények vagy nagy tanulságok? CzK.: Utólag végiggondolva például nagyon érdekes volt, hogy mennyire gyűrűztek be a kollégiumba és az iskolába az országban akkoriban zajló változások. Mi ’90-ben érettségiztünk, és én ’89-’90 januárjáig voltam kollégiumi DT-elnök. (A kollégiumban, az iskolai diákönkormányzat testületével

40 éves a kollégium párhuzamosan működő „Diák Tanács” – a szerk.) Nagykamaszként, azt hiszem, érzékeltük a közhangulat változását a ’90-es választások előtt, az ellenzéki hangulatot az országban, és ennek valamiféle leképezéseként éltük meg a ko l l égi umi DT-v álas z t ás i kampányt is. Akkoriban nagyon komolyan vették a kollégisták a kollégiumi diákönkormányzatot, és megtiszteltetés volt a tagjának lenni. Maradandó élmény persze sok van; jó is, rossz is. És az is igaz, hogy huszonvalahány év távlatából hajlamos vagyok már csak a kellemeseket felidézni. Például azt, amikor azok a bizonyos t i z e n e g ye d i k e s e k , a k i k e t emlegettem már, nagyszerű nőnapi köszöntést hoztak össze. Virágot hoztak a lányoknak, és több szólamban énekeltek nekünk. Fantasztikusan aranyosak voltak. Tanulság meg mindaz, amit megtanultunk magunktól, meg amire ráneveltek minket. Önállóak lettünk, ami mindenképp nagy előny. Ma is azt gondolom, hogy a kollégiumban sok olyan viselkedésformát, ha úgy tetszik, stratégiát sajátíthattunk el, amelyet a nem-kollégisták nem, vagy csak később, esetleg nehezebben tanultak meg. TSz: Miután a tanárnő befejezte a gimnáziumi éveket, hamarosan visszatért mint nevelőtanár, és most is itt tanít. Mi volt az oka, hogy úgy érezte, nem szeretné elhagyni az iskolát? C z K. : Na g yo n j ó l

éreztem magam itt diákként, kollégistaként is, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudatos dolog volt az, hogy itt maradtam. Vitathatatlan, hogy kezdetben praktikus okai voltak inkább. Amikor leérettségiztem, elsőre nem vettek fel az egyetemre, hanem csak az akkor még létező Tanárképző Főiskolára. Olyan diplomával általános iskolában lehet tanítani, az egyetemivel meg középiskolában. Én gimnáziumban akartam tanítani mindenféleképpen, viszont elég lusta diák voltam, és úgy gondoltam, hogy ha a főiskolát elkezdem, akkor nem lesz semmi motivációm ahhoz, hogy átkerüljek az egyetemre, és megszerezzem a középiskolai tanári végzettséget. Ekkor adódott a lehetőség, hogy el lehetett jönni ide laboránsnak egy évre, így hát elvállaltam. Némi fizetést is kaptam érte, ráadásul kémia- és biológiaórákra is bejárhattam, szóval a felvételire való felkészülésben is segített. Eltelt egy év, felvettek az egyetemre, és akkor megürült egy állás a kollégiumban. Akkor még állandó éjszakás dolgozott mindkét szinten, és az addigi lánykollégiumi éjszakás (aki még a mi nevelőnk is volt) abbahagyta ezt a munkát, én pedig jelentkeztem az állására, és először csak próbaidőre, majd végleg beköltöztem a helyére. Lakhatás szempontjából elég kedvező volt, mert nem az egyetemi kollégiumban kellett laknom. Ráadásul amikor elkezdtem nevelősködni, voltak olyan diákok, akikkel még 6

együtt voltam kollégista. Miattuk is szívesen vállaltam. Utólag is jó döntésnek bizonyult az egész, mert úgy érzem, így rendkívül egyenletes volt az átmenet a tanárságba. A nevelősködés is egyfajta pedagógusmunka, és csomó mindent el tudtam sajátítani, aminek azóta is őrült nagy h as z nát vesz em . S o k k al könnyebb helyzetbe kerültem, mint azok a tanárjelöltek, akik 4-5 egyetemi év után, a t a n t á r g yu k b ó l t a l á n j ó l felkészülve ugya n, de pedagógusi eszköztár nélkül kerülnek egy osztály elé, és elsőre nem nagyon tudnak mit kezdeni velük. TS z : M i l ye n vo l t nevelőtanárként a kapcsolata a diákokkal? CzK.: Ahogyan mondtam, az első két évben még saját hajdani iskolatársaim is voltak a kollégisták között, velük nyilván nem volt gondom. Azután új arcok jöttek, de v al ah o g y m i n d i g összecsiszolódtunk. Azt hiszem, sikerült kölcsönösen elfogadnunk a másik egyéniségét, és többnyire világossá tenni, hogy kölcsönös a jó szándék. Meg tudtunk beszélni dolgokat. Az esti villanyoltás többnyire nem úgy zajlott, hogy végigszaladok a szobákon tízkor és lekapcsolgatom a villanyokat, hanem sokszor éjfél volt, mire visszaértem a szobámba, mert majd’ minden szobában el kellett időzni, hol többet, hol kevesebbet, amíg elmesélték, ami gondjuk-bajuk volt, és

40 éves a kollégium és szerencsére azt is, ha jó történt velük. Attól kezdve, hogy az iskola tanára lettem, mindig sok kollégista tanítványom volt, velük különösen jó volt a viszonyunk. Nagyon szerettem ezt a munkát! Persze adódtak nehezebb esetek időnként, és hát Maguk is tudják, milyen a temperamentumom: kiabálós vagyok, és a koliban is az voltam, de a tizennégy év alatt, amit a kollégiumban nevelőként töltöttem, nagyon jól éreztem magam, és azt hiszem, ez nem lehetett volna így, ha nem lett volna alapvetően kiegyensúlyozott a kapcsolatom a diáksággal. Amire mindig büszkén fogok visszaemlékezni: ha jól emlékszem, 1998-tól kezdve,

amíg nevelőtanár voltam, Katalin-nap estéjén mindig összegyűlt a lánykolesz a folyosó végén a társalgóban, hogy felköszöntsön. Egyszer

v al am el yi k l ánys z ob án ak eszébe jutott, és onnantól valahogy hagyománnyá vált. Nem tudok másik nevelőtanárról az Apáczai Kollégiumban, akit ilyen megtiszteltetés ért volna. Tényleg borzasztó büszke vagyok rá. Biztosan sok hibát követtem el, és most, 40 éves fejjel sok mindent máshogy csinálnék, mint 19 évesen, mikor elkezdtem a nevelősködést, de tanultam ezekből. Örülök, hogy nagy baj nélkül átvészeltük a hibás döntéseimet.

Beszélgetés az Apáczai Kollégium fennállásának 40. évfordulója alkalmából Rácz Tiborral, a kollégium igazgatójával, és Kriston Attila nevelőtanárral, volt apáczais diákkal Hubai Kata tanárnő interjúja a jubileumi hétvége előtt, március végén. „A

legfontosabb a személyiség állapota, arra épül minden. Lehet valakinek öt diplomája, tanulhat nyolc nyelvet, ha nem lesz nyitott, elfogadó, nem tudja megélni a dolgokat, nem lesz boldog ember.”

Hubai Kata: Mit gondoltok, miért vagytok megfelelőek arra, hogy veletek készüljön a kollégiumi évforduló kapcsán interjú a Tiszta Szívvel hasábjain? Rácz Tibor: Én úgy gondolom, hogy már eléggé átlátom a kollégium működését. Pontosan azért, mert éjszakás nevelőtanárként kezdtem, tehát alulról indulva építkeztem fölfelé. Szépen megéltem a

különböző szinteket a kollégiumban. Fontos, hogy éjszakás nevelőként kezdtem, mert jobban átlátom a kollégium munkáját, mintha mindig is csak vezetőként dolgoztam volna itt. Ebben szerencsének érzem magam. HK: Van bármi, ami hiányzik neked az éjszakázásból? RT: Azt hiszem, sokkal jobban szerettek engem a

diákok, közvetlenebb volt a viszonyom velük. Ugyan szigorú nevelő voltam, de kialakult egy bizalmi viszony a gyerekek és köztem. Az éjszakának van hangulata: jön egy-két gyerek, miközben a többiek alszanak – félhomályban, csöndben jobban meg tudod beszélni a dolgokat. Ki tudja nyitni magát a diák, és én megpróbálok segíteni nekik. bizony együtt jár.

40 éves a kollégium hangulata: jön egy-két gyerek, miközben a többiek alszanak – félhomályban, csöndben jobban meg tudod beszélni a dolgokat. Ki tudja nyitni magát a diák, és én megpróbálok segíteni nekik. Sok változás és új szabály van a kollégiumban, amit vezetőként én kezdeményeztem, így velem azonosítják ezeket a s z a b á l yo k a t , é s n e m feltétlenül fogadják szívesen. El kellett mozdulnom a tekintélyelvűség felé, ez a vez etéss el eg yü t t jár. Másoktól tanultam és megtapasztaltam azt is, hogy van a vezetőségnek egyfajta magánya… Kriston Attila: … mint a szuperhősöknek… HK: … és elbújhatsz a kis irodádba a kellemetlen emberek elől… RT: De én nem akarok elbújni. Érzelmi alapon működöm, szeretem a kollégákat és a gyerekeket. Ez két nagyon fontos kapocs a munkámban és a p e d a g ó gi a i s z a k m á b a n általában. Mikor vezető lettem, megváltozott a kapcsolatom az emberekkel, ami kicsit rossz, de vállaltam, és persze tudomásul vettem, hogy a vezetéssel ez bizony együtt jár. HK: Attila, te miért vagy most itt? KA: Azt gondolom, hogy azért, mert tudok és merek viszonyítási alapokban gondolkodni. Az Apáczaiba jártam négy évig, itt voltam

kollégista. Ráadásul nem a legjobban tanuló, inkább a problémásabb csoportba tartoztam. Megvoltak az ügyeim, áthágásaim, így van rálátásom, például a gyerekek nem tudnak csőbe húzni. Én is éjszakásként kezdtem, ami egy nagyon szűk mezsgye, mi még nem oktatunk, de jó alapot adott, és jó érzelmi tartalmakat, ahogy Tibor is mondta. Ott van az este, nyugi van, és jönnek a diákok, hogy ez hogy van, az hogy van, például irodalomból, ami a szívemhez közel áll, vagy hogy a tanár úr mit gondol erről vagy arról; és ez tök jó beszélgetéseket szül. HK: Az, hogy a problémásabb esetek közé tartoztál mint diák, nem jelenti azt, hogy túl engedékeny vagy túl szigorú vagy, fityiszt mutatva gimnazista önmagadnak? KA: Nem. Igazából én nem akartam tanár lenni, a tanári tanegységeket is elfelejtettem felvenni, de mivel magyar szakos voltam, tudtam, hogy azokat is el kellene végeznem. Belekóstoltam a kutatásba és a papírmunkába is, de ezek nem nekem való foglalatosságok. Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, és rájöttem, hogy ez a kollégiumi munka nem is olyan rossz dolog. Izgalmas, sokszínű korszaka ez az életemnek. Először azért én is féltem, belegondoltam, hogy mi miket műveltünk a 8

világban diákként, és ezt hogyan próbálták kezelgetni, de hamar fel tudtam venni a fonalat, és nagyon élvezem. Nem kín bejönni nap mint nap – sok, a multivilágban dolgozó bölcsész ismerősöm panaszkodik, hogy sokszor rossz felkelniük, és nagyon várják a hétvégét. HK: De nekik van hétvégéjük. KA: Az azért nekem is van. Persze a korrepetálásokra egyre több időt készülök, hiszen január eleje óta vagyok nappalos nevelőtanár, és a csoportomban vannak t anu lm án yi p robl ém ák, amikre fókuszálni kell, és ebből nagy részt vállalok. De azért ki tudom ereszteni a fáradt gőzt a hétvégén. HK: Hogyan mutatnátok be a kollégiumot valakinek, aki egyáltalán nem tud róla semmit? Milyen szempontból van különleges helyzetben? R T : S o k kollégiumban nem dolgoztam, de azok fővárosi fenntartásúak, sokféle gyerek található ezekben, sok intézményből jönnek. Én e l s ő s o r b a n a gyerekvédelemben dolgoztam, és nem is voltam kollégista soha. Egyébként nálunk az ELTE a fenntartó, és ez meghatározza a működést, ráadásul egy é p ü l e t b e n v a g yu n k a gimnáziummal. Ebben a tanévben 100 apáczais diákunk van, és

40 éves a kollégium ezekben, sok intézményből jönnek. Én e l s ő s o r b a n a gyerekvédelemben dolgoztam, és nem is voltam kollégista soha. Egyébként nálunk az ELTE a fenntartó, és ez meghatározza a működést, ráadásul eg y épül etben vagyunk a gimnáziummal. Ebben a tanévben 100 apáczais diákunk van, és évfolyamszinten működünk. Ez egy sokkal családiasabb, barátibb, kisebb közösség. Sok a feladatunk, és sok a közös program. Kevesen dolgozunk a kollégiumban, kis létszámmal, az éjszakások legtöbbször nincsenek itt nappal, és vannak külön nappalisok. A legtöbb kollégiumban nem külsős az éjszakai szolgálatos, mi másképp csináljuk. Ez így színesebb, a gyerekeknek ebből van merítési lehetősége. Hiszen személyiségfejlődés szempontjából fontos a minta, amit kapnak. A fiúk például sokan jönnek csonka családból, egyharmaduknak elváltak a szüleik, ez a kamaszoknál nem jó. A kollégák is sok különböző személyiségjeggyel bírnak, ez fontos. Fúziót képviselünk a g i m n á z i u m m a l , együttműködünk, a gimnázium feladataihoz, céljaihoz asszisztálunk. Számunkra is fontos a tehetséggondozás – a gimnáziummal együtt felismerni a tehetséget, és főleg folytatni a munkát. Ráadásul a mi feladatunk biztosítani a nyugodt pihenést, sportolást,

kulturálódást, és elsősorban azt az érzelmi biztonságot, mint amit a családnak kellene. A kamaszok életében a család meghatározó jelentőségű, és nekünk tudatosan el kell döntenünk, hol vagyunk mi ebben az egészben. Itt van az iskola, a szülő, és a kettő között vagyunk mi, így át kell vennünk bizonyos szülői feladatokat, de természetesen nem az összeset. Örök dilemma, hogy hol vannak a mi k om p et enciáink, med di g mehetünk el. Jól tudunk működni, és a szülőkkel való kontakt fontos tényezője a mindennapi munkánknak. Most van egy konkrét pályázatunk, ami a kollégiumi tehetséggondozáshoz kapcsolódik. Amióta itt vagyok, eddig nem volt ilyen. Most szeretnénk kipróbálni, hogy ismerhető fel, hogyan fejleszthető a tehetség a kollégiumban. KA: Nehezen megfogalmazható a tehetséggondozás fogalma ebben a konkrét környezetben. Ezek a srácok ugyanoda járnak, és körülbelül ugyanolyan kvalitásokkal rendelkeznek, mint budapesti iskolatársaik, azonban az ország különböző területeiről érkeztek, akár az ukrán határ vagy a Balaton mellől. Az iskola kiválasztó működése mutatkozik meg a felhozatalban: körülbelül ugyanazon képességű emberek, nyilván nagy személyes különbségekkel. A közösség fogalma, a család úgy átalakult, ahogy van

– de például urbanizált városi k ö r n y e z e t b e n természetszerűleg hamarabb mondják ki a szülők, hogy elválnak. Az azonban alapszinten tapasztalható, hogy nincsen meg az a biztos közösségi háttere a gyerekeknek, amire szükségük lenne. A koleszt szeretik, és ez remek visszajelzés. Én is szerettem. Itt lettem szerelmes, itt lettek barátaim, itt tanultam meg egy csomó mindent az emberekkel való kapcsolatokról, érzelmekről. Ezt a szerepet be tudja tölteni a kollégium, vagy legalábbis hel yettesíteni tudja a közösséget. Ezt a közösséget nehéz megfogni, ritkán tudnak kapásból együttműködni a diákok, megvannak a saját belső csapataik – és nem mindenki tudja ezt kezelni. De a legtöbben élvezik, egészségesen kezelik, és szégyenlősségük az idő múlásával alábbhagy. Persze bizonyos évfolyamok jobban működnek az önmaguk közt kiosztott szerepeken keresztül. RT: A vidéki környezetben erősebb a család, és az érzelmi kapcsolataik erősebben működnek. Ha valaki egy pici börzsönyi településről jön, másképp fog működni, mintha egy kisvárosból jönne. Aki egy meleg családi fészekből jön ide, a belvárosba, gimnáziumba, annak eleinte nagyon nehéz itt. A kollégiumban egy csomó mindent együtt kell csinálni. Sokszor nincs intim szférájuk.

40 éves a kollégium . Eddig azt csináltak, amit akartak, és most nincsenek tereik, így sérül bennük egy csomó minden. Aztán van, ami kompenzál, és összehozza a közösséget. 2005 óta figyelem a gyerekeket, és azt látom, hogy nagyon romlik a személyiségi állapotuk. Itt rejlik a kollégium nagy felelőssége; nap mint nap kibukik egy ügy, és nem csak a büntetést kell intézni (persze azt is kell), de a diák bejön, és teljesen őszintén elmondja, hogy miért viselkedik így vagy úgy. Sokszor nincsen önértékelésük, szégyellnek valamit – itt pedig ki tudod bontani a dolgokat. A diák leül, elmondja a problémáit, mi pedig megértjük, és próbálunk megoldást találni. Főleg a lányok között sok a feszültség. Ezek általános kamaszproblémák, de a kollégistáknak vannak konkrét, a kollégiumhoz kötődő szorongásai: nehéz beilleszkedni egy új közösségbe. Sokukról tudom, hogy hiányzik az anyjuk, akivel erős az érzelmi kötődés, és nem tudják könnyen feldolgozni az elszakadást. Azért ez egy tanév után be szokott állni. A 90% ittmarad, a beköltözött újak közül (20-ból mondjuk) egy-két diák lemorzsolódik, a gimnázium és a kollégium miatt is. KA: Nekem is volt olyan évfolyamtársam, aki nem tudott mit kezdeni egy szobában öt másik emberrel,

akik a fiú zuhanyzóban gyakran egymás hátát mossák, egy szál semmiben. A legtöbben élvezik, egészségesen kezelik az ilyesmit, de mindig van egykét diák, aki ezzel nem tud mit kezdeni. Régebben volt egy beavatási szertartás, a metrózás. Ma már nincs ilyen. Ez egyfajta szívatás volt: az elsős diák bemászik az ágyneműtartóba, egy-kéthárom idősebb diák ráül az ágyra, és zakatol a metró előre. A felsőbb évesek mondják meg, honnan hova – például az Örsről Kispestre, mondjuk. A gólyának sorolni kell a megállókat, és ha nem tudja, akkor büntetést kap, miután kimászik. Néha beszakadhat a Duna a metróra, ilyenkor kap egy kicsi vizet a diák az ágyneműtartóban. Ilyen ma már nincsen, ezt határozottan kijelenthetem. HK: Milyen az iskola és a gimnázium együttműködése? RT: Az elmúlt évek során komoly előremozdulás történt – ez az igazgató úr véleménye, és az intézményben dolgozók is ezt mondják. Fontosnak tartom ezt. Szeretek mindenki felé nyitni. Úgy gondolom, a kommunikációm sem rossz. Én azt látom, hogy próbálunk nyitni a sok kolléga felé, hiszen ugyanazokkal a gyerekekkel foglalkozunk! Ami ebben a munkában nehéz és nagyon szép, hogy a gyerekek teljes

személ yiségével kell foglalkoznunk – legyen rendben az ágya, a szekrénye, és olyan tárgyakból is segíteni kell nekik, amit például ezer éve nem tanultam, plusz ott a tanulásmódszertan, amiben erősítenünk kell a diákokat. Sok diákról kiderül, hogy nem tud tanulni, ebben kell segítenünk. A legfontosabb a személyiség állapota, arra épül minden. Lehet valakinek öt diplomája, tanulhat nyolc nyelvet, ha nem lesz nyitott, elfogadó, nem tudja megélni a dolgokat, nem lesz boldog ember. Ezt szoktam mondani: ha nem maradtok meg embernek, soha nem lesztek boldogok. A kollégium szerepe a szocializáció terén hatalmas. Ez az utolsó időszak a diákok életében, amikor mi is elősegíthetjük a változást, hiszen még fogékony a kamasz. HK: Mit ünneplünk, amikor a kollégium 40. évfordulóját ünnepeljük? RT: Elvileg úgy tudom, 5 évente ünnepelni szoktuk az évfordulókat. 1971-ben indult a kollégium, tehát az idei a 40 éves jubileum. Kicsit gondban vagyok, mert nincs az a fajta kötődésem, mint például Attilának, aki apáczais volt, így nehezebben tudom magamévá tenni az eseményt, de nagyon fontos az, hogy találkozzunk, és a kollégista közösség felfrissüljön. A kollégista gyerekeknek legyen

40 éves a kollégium egyfajta rálátása a dolgokra, hogy honnan és hova lehet eljutni, hiszen sok tehetséges ember került ki a kollégiumból. Kétnapos a rendezvény, az első nap ünnepélyesebb, utána köt etl enebb a program ; filmvetítés, kvízjáték, sport – sokszor párhuzamosan futó programokkal. Reméljük, hogy a vendégek érkeztével az események szépen kigömbölyödnek majd. HK: Mire vagytok a legbüszkébbek a rendezvénnyel kapcsolatban? KA: A filmre! Az a koncepció, hogy a negyvenéves kollégium emberek százainak, ezreinek adott kisebb-nagyobb dolgokat – és mi minden korszakból szerettünk volna megtalálni egy reprezentatív figurát, aki egy kellemes személyiség, és jó interjúalany lenne. Nyolc embert megszól alt atv a m i ndenki találhat olyat, akit ismer. Ezek az emberek ugyanazokat a kérdéseket kapják, informálisabb dolgokról is, az illegálisabbakról is, és ebből jön létre egy 30-50 perces kis interjúfilm. Belső használatra készülő film lesz – és a film egy népszerű műfaj, jól befogadható, s ezt láthatják majd mindkét nap a vendégek. Szerintem amiért jó ez a rendezvény, abban az évzáró utcabálhoz hasonlítanám. Az elsőre sokan jöttek el, olyanok, akikkel évekig nem találkozhattunk. Pont az a lényege egy ilyen eseménynek, hogy mindenki rengeteget dolgozik, egyre kevesebb az idő

arra, hogy emberi kapcsolatokkal foglalkozzunk. Pedig ápolni a kapcsolatainkat nagyon fontos. Emiatt kellenek alkalmak, amikor találkozhatunk az ismerőseinkkel, és ezeket ki kell jelölni. Jöjjenek el és találkozzanak, beszéljenek. HK: Mit mondanátok még a programokról, a szervezésről? RT: Azt szeretnénk, hogy mostani tizenévesek megismerjék az idősebbeket. Fontos a közös munka. A gimnázium, a vezetőség részéről érkezett az a kérés, hogy legyen ünnepélyes része is a dolognak. A többit mi próbáltuk összerakni, és bevonni a diákokat is. Nagyon jó, hogy van sportprogram: Csomós Miklós kollégánk és a testnevelő részleg tanárai, például Czigler Éva tanárnő nagyon jó ebben, sokat segítenek. Kaptunk segítséget a Jubileumi Alapítványtól, és a kollégium technikai dolgozói biztosítják a szendvicseket, az

üdítőt, a kávét, ami hatalmas dolog: szóval mindenki kiveszi a részét a feladatokból. Itt lesz mindenki, a jelenlegi kollégistáktól is ezt kértem, hogy képviseljék a kollégiumot, és bizonyos időintervallumban legyenek itt. KA: Nem tudjuk, mire lesz igény. Hosszú órákon keresztül szoktak sportolni a kollégistáink, ehhez vannak szokva. A fő célunk, hogy a jelenlegi diákok a régiekkel töltsenek el egy kis időt. Fon t os , h og y t an u lj u nk egymástól. És a fiatalok is tudják tanítani az időseket. HK: Sztorizzunk egy kicsit. Véresen komolyak vagyunk. K A : K om o l ya k a kérdések. HK: Igaz a pletyka, hogy a nevelőtanárok közül Attila a „laza”? RT: Ebben a munkában vannak szerepek, amiket fel kell vennünk. Nekem van egy vezetői is, sokszor határozottan

Kedvencek— Kriston Attila Kedvenc étel

Túrós csusza

Kedven évszak

ősz

Kedvenc könyv

Mészüly Miklós: Saulus

Kedvenc film

Brian élete (Ádám

Kedvenc zene

Pink Floyd

Kedvenc szabadidős tevékenyés

Film, kultúra

Nyelv, amit megtanulna

spanyol

Óvodás jel

alma

Nőideál

Penelop Cruz

almái)

40 éves a kollégium Pedig ápolni a kapcsolatainkat nagyon fontos. Emiatt kellenek alkalmak, amikor találkozhatunk az ismerőseinkkel, és ezeket ki kell jelölni. Jöjjenek el és találkozzanak, beszéljenek. H K : M i t mondanátok még a programokról, a szervezésről? RT: Azt szeretnénk, hogy mostani tizenévesek megismerjék az idősebbeket. Fontos a közös munka. A gimnázium, a vezetőség részéről érkezett az a kérés, hogy legyen ünnepélyes része is a dolognak. A többit mi próbáltuk összerakni, és bevonni a diákokat is. Nagyon jó, hogy van sportprogram: Csomós Miklós kollégánk és a testnevelő részleg tanárai, például Czigler Éva tanárnő nagyon jó ebben, sokat segítenek. Kaptunk segítséget a Jubileumi A l a p í t v á n yt ó l , é s a kollégium technikai dolgozói biztosítják a szendvicseket, az üdítőt, a kávét, ami hatalmas dolog: szóval mindenki kiveszi a részét a feladatokból. Itt lesz mindenki, a jelenlegi kollégistáktól is ezt kértem, hogy képviseljék a kollégiumot, és bizonyos időintervallumban legyenek itt. KA: Nem tudjuk, mire lesz igény. Hosszú órákon keresztül szoktak

Kedvencek— Rátz Tibor Kedvenc étel

Mákos guba

Kedvenc évszak

nyár

Kedvenc könyv

Mika Waltari: Szinuhe

Kedvenc film

Sok van

Kedvenc zene

Olasz opera

Kedvenc szabadidős tevékenység

Kirandulás, sport

Nyelv, amit megtanulna

Olaazt szeretném fejleszteni

Óvodás jel

Bot (RT:

Ezt választotta az édesanyám, mert utált hímezni, és ezt lehetett a leggyorsabban ráhímezni a dolgaimra.)

Nőideál

Sandra (RT: Külföldi énekesnő, kamaszkori szerelmem volt.)

sportolni a kollégistáink, ehhez vannak szokva. A fő célunk, hogy a jelenlegi diákok a régiekkel töltsenek el egy kis időt. Fontos, hogy tanuljunk egymástól. És a fiatalok is tudják tanítani az időseket. HK: Sztorizzunk e g y k i cs i t . Vé re s en komolyak vagyunk. KA: Komolyak a kérdések. HK: Igaz a pletyka, hogy a nevelőtanárok közül Attila a „laza”? RT: Ebben a munkában vannak szerepek, amiket fel kell vennünk. Nekem van egy vezetői is, sokszor határozottan kell fellépnem, és mégis emberi módon. Nem nagyon szeretem, de kell. 12

KA: Valahol tudom, honnan jön a lazaság. Apáczais koromban nekem ez volt az alapvető védelmi mechanizmusom, hogy laza vagyok. Egyszerű csendes vidéki srácként kerültem be, és egy társaságban hosszú órákon át tudtam hallgatni és figyelni. Ez aztán valószínűleg beépült a személyiségembe. És ezt most nagy előnyömnek tartom, és az ezzel járó nyugodtságot. Mindenkiben dúlnak a viharok, ahogy a főnök szokta mondani [Rácz Tiborra mutat], úgyhogy jól tudom ezt a munkámban hasznosítani. Hosszú ideig is tudom tartani magam, és ezt nem tudják a srácok kikezdeni, szóval jól működik. RT: Eszembe jutott egy másik sztori. Mikor

40 éves a kollégium elkezdtem az Ap ácz aib an dolgozni, egy ötvenes hölgyet is beajánlottam. A fiúknál dolgozott éjszakásként. Botrány volt. Nem volt alkalmas. Soha nem tudott bejutni a fiúkhoz, mert amikor kopogott, azt mondták, hogy öltöznek. Mindig. Szóval egyfajta f o l y o s ó i pedagógussá avanzsált. Egy éjjel pedig nem tudott kijönni, mert a fiúk rátolták a szekrényt az ajtajára. Telefonon keresztül kellett intézkednem, megkértem a portást, hogy segítsen. Nem is kísérleteztünk vele aztán sokáig. KA: Diákkoromból nekem is eszembe jutott valami. A 18-as szobában laktunk, három elsősként négy negyedikessel. A hierarchia megtanításának módozatait így első kézből tapasztalhattuk. F o l y a m a t o s a n fekvőtámaszokat kellett nyomnunk. Az is a feladatunk volt, hogy mindig legyen friss kenyér fönn a kollégiumban. Aznap este nem volt, csak száraz. Az illető negyedikes szobatársunk kitalálta, hogy gyűjtsünk be minél több

műanyagpalackot. Összejött tizenhárom és fél liternyi. A következő lépés az volt, hogy meg kellett tölteni ezeket vízzel. Aztán meg kellett innunk a vizet, hármunknak, éjfélig. Nem lehetett mit tenni. Meg kellett inni. Az első

kétliteres lement. A m á s o d i k n á l elkezdtük a száraz kenyeret enni. Majd jöttek az olajos halak. Így lenyomtuk a tizenhárom és fél liter vizet éjfélig. Erősen feszült a hólyagunk persze, és egész éjszaka adtuk egymásnak a kilincset a vécén. HK: Támogatjuk a papucsban iskolába járást? Én annyira gyűlölöm! (Nevet.) KA: Nem! RT: Én nem érzem ezt akkora problémának. HK: Üzentek valamit a Tiszta Szívvelnek? KA: József Attila a legjobb költő! HK: Köszönöm szépen a beszélgetést, egy élmény volt!

„Egészen jól érzem magam Budapesten. Voltak emberek, akik rengeteget segítettek nekem, és nem csak praktikus dolgokban.”

Interjú Rodolfo Carpinóval TSz: Hogyan jutott eszedbe Budapestet választani a gyakorlatod helyszínéül? RC: Több város, Barcelona, Párizs és Köln közül választhattam, és ebben a megérzéseimre, érzelmeimre támaszkodtam. Már korábban is jártam itt, és ez mindig jelentős esemény volt az életemben. TSz: Mit iskolánkról?

gondolsz

RC: Erre a kérdésre már sokszor válaszoltam. Nem ismerek más gimnáziumokat, tehát nem tudom az Apáczait mivel összehasonlítani. Az iskolátoknak általánosan kellemes a légköre. Sok diák sok mindent elvállal, és ezek et szenvedélyes en és fegyelmezetten végzi. Ez egy nagyon jó középiskola. TSz: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? RC: Nincs pontosan meghatározható tervem a jövőre. Igazából sohasem volt. Valószínűleg ez nem helyes, de nem tervezek hosszú távra. Nem mondom, hogy csak a mának élek, de nincsenek például 3-4 évre szóló terveim. Mindezt azért teszem, mert szerintem a jó tapasztalatok akkor jönnek, ha követem az utamat, anélkül, hogy lenne utam. Szeretnék munkát találni és itt élni, de még nem tudok pontosabbat mondani.

TSz: Mit gondolsz a magyarokról? RC: Nekem úgy tűnik, hogy nagy a különbség a fiatalok és az idősebb generáció között, ami a kommunizmus alatt nőtt fel. Ez jelentős különbség, eltér az olasz fiatalok és az ottani előző generáció viszonyától. Általánosságban az emberek becsületesnek tűnnek, akikben meg lehet bízni, visszafogottak és kicsit zárkózottak is, de jó szándékúak. A fiatalok nagyon hasonlóak a többi európai nagyvárosban élő kortársaikhoz. Ambiciózusak, célratörők, megfelelő érzelmi világgal és intelligenciával, hedonisták és láthatóan nyitottak. TSz: Szerinted mit lehet Budapest előnyeinek vagy hátrányainak nevezni? RC: Pozitívumnak tartom azt, hogy bár egy nagyvárosról beszélünk, mégis eléggé biztonságos. Itt nincs olyan káosz és őrület, mint a többi európai metropoliszban. A város enged lélegezni is, nem túlzsúfolt. Vannak zöldövezetek és kis parkok, elég nagy a tisztaság. Mint minden nagyvárosban, sokan élnek hajlék nélkül, rossz körülmények között. A jómódú és szegény emberek közötti különbség azonban túlságosan, sőt borzasztóan nagy. TSz: Könnyű vagy nehéz volt beilleszkedni?

RC: Egészen jól érzem magam Budapesten. Voltak emberek, akik rengeteget segítettek nekem, és nem csak praktikus dolgokban. Kezd bennem kialakulni egyfajta bizalom a város iránt, egyfajta személyes kapcsolat, és már néhány barátságot is ápolok. Úgy gondolom, ha hosszabb ideig maradnék, megtalálnám a helyemet. TSz: Szereted az itteni életet? RC: Voltam már Pécsen, Sárospatakon, Szegeden. Igazán szép kisvárosok, jó közösséggel és valódi összetartással. Szép és élhető helyek. TSz: Mit nyelvről?

gondolsz

magyar

RC: A magyar egy különleges nyelv, minden más európai nyelvtől eltér, amit hallottam. Egyre jobban megtanulom értékelni. A számomra legkedvesebb szavak között első a kincsem, amit már nem fogok elfelejteni. TSz: Milyen szeretsz?

magyar

ételeket

RC: A gulyás, a káposztatekercs megtöltve, aminek nem emlékszem a nevére (töltött káposzta, a szerk.), és a tokaji bort is nagyon szeretem. TSz: És milyen olasz termékekre vagy büszke?

TSz: És a divat? RC: Természetesen a divat is hozzátartozik az előzőekhez. Tudom, hogy a divat fontos része az olasz gazdaságnak, de engem nem hoz lázba, így nem vagyok rá különösebben büszke. TSz: Egy másik téma: mit gondolsz az elvándorlásról? RC: Ez egy igazán nehéz és súlyos probléma, melyről lehetne politizálni, de úgy gondolom, hogy erről különösebben most nem szeretnétek olvasni. Az

emberek az én szülőföldemen, Calabriában már régóta tapasztalják ezt a nyomasztó és fájó érzést. Volt idő, mikor az emberek a puszta túlélés érdekében vándoroltak el. Vannak helyek DélOlaszországban és „délen” a világ más tájain is, ahol a mai napig ez az elvándorlás fő oka. A fiatalok számára azonban ez ma egyre inkább a karrierépítés egyfajta lehetősége.

úgy, mint egy turista. Természetesen szeretem megnézni a szép helyeket, épületeket, a természetet satöbbi, de az utóbbi években ez egy másodlagos szemponttá vált az utazásaim során. Jobban szeretek városlakóként, polgárként élni, ahogy most ezt Budapesten teszem. Nem csinálni semmi különlegeset, csak élni a hétköznapi életem, hagyni a dolgokat váratlanul felmerülni.

TSz: Szeretsz utazni?

TSz: Grazie ed Auguri!

RC: Szeretek utazni, de nem

Kalásziné Ványi Klára

Milyen, amikor iskolánk nyitva van egy hétvégére Apáczai100? Érdekes programok, rengeteg látogató, jó hangulat: leginkább így lehetne jellemezni az Apáczai100 elnevezésű rendezvényt. Budapesten sok épület lett idén száz éves, és ezek többsége nyitva tartotta kapuit (köztük április 14-én és április 15-én, köztük iskolánk is. Olyan programokkal várta az Apáczai az ide betévedt látogatókat, mint fotókiállítás az épület múltjáról, tablóséta, iskolatörténeti filmvetítés, felolvasás volt apáczais és az Apáczaihoz kötődő irodalmárokkal és szépírókkal, folyamatos idegenvezetés magyar, illetve külföldi vendégek számára z iskolában, és még a Pamela Anderson Band is fellépett. A zenekar koncertje egyébként hatalmas népszerűségnek örvendett és az egész koncerten remek hangulat uralkodott.

Vendégünk volt Bächer Iván író is, az Apáczai egykori tanulója, aki Gyabronka József színművésszel adott elő közös produkciót. Sajnos a kollégium színjátszókörének „Ibolya” című előadása végül elmaradt. Amint már korábban utaltam rá, vasárnap Bornai Tibor, Czéh Zoltán, Harcos Bálint, Képes Gábor, Nyerges Gábor Ádám és Nyilas Atilla közreműködésével apáczais írók-költők műveinek felolvasásán vehettek részt az érdeklődők. Mindkét napra jutott tehát bőven érdekességekből, az idegenvezetők pedig végig az iskolában voltak, segítséget nyújtva a látogatóknak. Minden apáczais és nem apáczais betévedő új dolgokat tanulhatott meg iskolánk múltjáról és

Hubai Kata tanárnő beszéde a szokásos évi koszorúzás alkalmával hangzott el az Apáczai Napok nyitányaként 2012. április 2-án.

Kedves Ünneplő Apáczaisok! Kedves Diákok, Régi és Új Kollégák, Érdeklődők! Az elmúlt években hagyományt teremtettünk azzal, hogy az Apáczai szobor koszorúzásakor, az Apáczai Napok nyitóünnepségének első lépcsőjeként az ünnepi beszédet az a tanár kolléga mondja el, aki az előző évben megkapta az Apáczai Emlékérmet. Szomorúan vettük tudomásul, hogy idén az élet felülírja ezt a hagyományt, hiszen az Emlékérem 2011-es díjazottja, Bóna József tanár úr már nem lehet köztünk. Biztos vagyok benne, hogy ha megérte volna ezt az eseményt, emlékezetes beszédet tartott volna, ami egyaránt szólna kicsikhez és nagyokhoz, diákokhoz és felnőttekhez. Ebben a szellemben szeretném most én is megnyitni a 2012-es Apáczai Napok rendezvénysorozatát. Ha most újra diák lennék, és azt a feladatot kapnám az iskolában, hogy Apáczai Csere Jánosról tartsak kiselőadást, az első dolgom biztosan az lenne, hogy bekapcsolom a számítógépet, és az Interneten beütöm az Apáczai kifejezést a google-be. Röpke 15 másodperc alatt kiderülne, hogy a nagyjából 3970000 találat közül a harmadik iskolánk honlapja, és „csak” a hetedik az Apáczairól szóló wikipedia oldal. A wikipedián Apáczait beütve találhatunk információkat róla elnevezett utcáról, díjról, főiskolai karról, sőt, még egy 134130 Apáczainak elnevezett aszteroidáról is. Maradjunk azért az Apáczai Csere Jánosról szóló bejegyzésnél, azonban könnyű dolgunk ebben az esetben sincs, hiszen olyan sűrítve olvashatunk Apáczai életéről, hitvallásáról és munkásságáról az oldalon, hogy diák legyen a talpán, aki ebből kihalássza a legfontosabb

információkat. Arról a rengeteg linkről nem is beszélve, amelyek mind Apáczai munkásságát elemzik. Pontosan tudjuk, szélsőséges esetben milyen kiselőadások születhetnek egy ilyen wikipedia oldal nyomán: ha megkérném az illető diákot, hogy magyarázza el nekem, mit jelent számára egy-egy kiragadott Apáczai-idézet, például a tudomány keserű gyökeréről vagy a tudósságról szóló, azt is el tudom képzelni, hogy zavartan vagy sértődötten pislantana rám, hogy ezt most miért kérdezem. Hát például azért kérdezem, mert szeretném, ha az Apáczai Napok egy kicsit tényleg Apáczairól is szólna. Nem véletlenül állunk itt a szobra előtt minden évben körülbelül ugyanekkor, és nem véletlenül tartjuk fontosnak, hogy Apáczairól megemlékezzünk. A világról való tudásunk rendszerezése, a természet- és humántudományok szintézise, a magyar nyelv módszeres összefoglalását, melyeket tudni szükséges”. “Ha az említett tudományok hasznosságáról, hallgatóim, semmi mást nem lehetne mondani, mint azt, hogy kölcsönösen segítik egymást, éspedig annyira, hogy külön egyiküket senki sem értheti meg tökéletesen, csak ha egyúttal a többit is mind megtanulta, akkor, azt hiszem, máris eleget mondottam ahhoz, hogy az igazán szorgalmas tanulókban kedvet ébresszek az összes tudományok módszeres művelésére.” Használjuk hát ki az Apáczai Napok programjait, hogy az Apáczai által megfogalmazott bölcsesség ne csak megfoghatatlan eszményképként lebegjen a fejünk felett.

Az ünnepély keretében a diákok versenyeken vehetett részt: nemcsak m i nden t an t árg yn a k , h an em a szakköröknek is volt versenye, amely mind Apáczai munkásságához is kötődött. Összeszámoltam: 1975-ben például a helyesírás versenyen mindenki részt vett, egyéni szaktárgyi nevezésből pedig 177-et számoltam össze, ami 30 önálló pályamunkával egészült ki. Amikor a projektmunka elkészítésének nehézségei miatt panaszkodunk, vagy azzal küzdünk, hogy hogyan „erőltessük” rá a mai óráinkra a témahét témáját, talán érdemes lenne példát venni a hetvenes évek apáczaisairól. „Magyarország és a szomszédos államok földrajzi képe Apáczai Enciklopédiája alapján”, „Apáczai Csere János természettudományos szemlélete az emberi és állati szervezet anatómiájáról és életjelenségeiről”, „Apáczai kultúrpolitikai jelentőségéről”, „Apáczai alakja drámairodalmunkban”, „A matematika Apáczai Csere János világképében”, „Apáczai külföldi útja” – ez mind csak egy-egy példa az Apáczai jubileumra készült pályamunkák sokszínűségére. És a pályamunkákat a diákok a jubileumi ünnepségen elő is adták, hasonlóan a mi projektelőadásainkhoz. Az Apáczai Napok hagyományát a lehető legszínesebben folyamatosan életben tartani, megújítani fontos feladatunk. Gondoljunk csak bele, mennyit foglalkoztak Apáczaival a régi apáczaisok, és nem csak a már említett pályamunkákon és versenyeken keresztül. Az 1975-ös jubileumon avatták fel az Apáczai szobrot, két alkalommal pedig az egész iskola társadalmi munkát vállalt, és az ebből befolyt összeget (30000 forintot, ami lássuk be, nem semmi), az Apáczai Napok rendezvényeire ajánlották fel. Ekkor alapították az Apáczai emlékérmet is. Kedves Diákok! Ti most három napon keresztül sportolhattok,

beszélgethettek az iskola ügyeiről, meghallgathatjátok egymás kutatási eredményeit. Olyan előadásokon vehettek részt, amit a tudományos élet jelesebbnél jelesebb képviselői hoznak el hozzátok, és külön a ti kérésetekre tanáraitok is új oldalukról mutatkoznak be. A filmvetítésekkel hagyományt szeretnék teremteni, hogy a témahét témáját még részletesebben járhassuk körül. És hogy teljes legyen a kép, tanulhattok tolmácsolni, masszírozni, a kulturális antropológiáról, a különböző idegen n ye l v e k f é l r e é r t é s e i r ől , f i z i k ai kísérletekről, matematikai tévedésekről. Használjátok ki az alkalmat egy kötetlenebb, közösségibb, stresszmentes, a tanulást gyakorlatiasan hasznosító és átértelmező, három napos lelkes együttlétre. És figyeljünk egy kicsit az évfordulókra is, hiszen idén négy dolgot is ünneplünk. Negyven éves a kollégiumunk, száz éves az épületünk, ötvenedik évfolyamába lépett a Tiszta Szívvel iskolaújság, és a nyáron húsz éves lesz a tiszainokai tábor. És ezek azok a részei az iskolai életnek, amiért, meggyőződésem, érdemes apáczais diáknak és tanárnak lenni, és ami mindannyiunkról ugyanúgy szól. Az Apáczai Napok keretében végre lesz egy kis időnk megismerni ezeknek az évfordulóknak a jelentőségét – a Kollégium pénteken és szombaton nyitotta ezt a sort a 40 éves évforduló rendezvényeivel, két hét múlva pedig a „Budapest 100” keretében megnyitjuk 100 éves épületünk kapuit az érdeklődők előtt. A Tiszta Szívvel indulásakor volt egy olyan rovat az újságban, amelyben a szerkesztők az iskolai „jó” és „rossz” dolgokat szedték össze. Zárásként az 1961-es gyűjtésből szeretnék felolvasni.

Szeretném, ha az idei Apáczai Napokról majd a következők kerülnének bele az iskolaújságba. Jó: A diákok nagy számban vettek részt a rendezvényeken. Jó: Az Apáczai Napok Apáczai Csere János céljait fontosnak tartja. Jó: Nemcsak a témahét témájáról („Félreértések, tévedések”) szólt ez a három nap, hanem évfordulóinkról is. Jó: Az iskola megtelt boldog gyerekzsivajjal, a folyosókon lelkes, nyugodt, mosolygós arcokat látni. Jó: Diákok és tanárok együtt

szórakoznak. Rossz: Nem lehettem egyszerre több helyen, több előadáson, több interaktív programon, több filmen. Rossz: Egy évet kell várni a következő Apáczai Napokra. Köszönöm a figyelmet, mindenkinek jó szórakozást és a szabadidő hasznos eltöltését kívánom. És szeretnék minden kedves egybegyűltet meghívni az öt órakor a jogi kar dísztermében kezdődő nyitókoncertre.

Húsz éves Inoka Amikor bekerültem Apáczaiba, tudtam, hogy lesznek olyan meghatározó események, amik „apáczaisabbá” tesznek, mint például Inoka. Sokan mondták, hogy kihagyhatatlan hely, és hogy mindenképp menjünk el oda. Szerencsénkre tavaly a testnevelés tanárok szervezésében létrejött egy sporttábor, ami felejthetetlen élményekkel gazdagított minket. Az Inokára való indulás előtt átgondoltam, hogy mi az, ami a legfontosabb egy kempingezős táborban. Gondoltam, segítek a táborozni idén készülőknek csomagolásban. Sátor: Semmiképp se hagyd otthon, mert különben egész este a csillagokat figyelheted, és ez nem annyira hangulatos, mint ahogy elsőre hangzik. Hálózsák: A föld nem puha! Ezen kívül lehet benne viccesen ugrálni. Lámpa: Ha esetleg este focizni, túrázni, bújócskázni, vagy csak simán sétálni szeretnél egyet a városban, remekül jön. És persze a szellemek, szörnyek és az „Inokai Rém” elől is megvéd. Rovar- és szúnyogirtó: Sok szúnyoggal lehet randizni, de vigyázni kell velük. Gyakran vérre

mennek. Kenyér és tea: Nagyon finom teát és melegszendvicseket lehet csinálni, és a recept is egyszerű. (Veszel két szelet kenyeret. Megkened vajjal, teszel rá sonkát és sajtot. Berakod a melegszendvics-sütőbe, vársz pár percet. És kész is.) Fürdőruha: A meleg napokon nagyon jól jön, hogy közel van a Tisza. Lehet kenuzni és fürdeni is benne. Egy fán lévő kötélen pedig még „tarzanost” is játszhattok. Sportcipő: Egy sport táborba érdemes sportcipőt vinni, de ha nem épp egy ilyen táborba mennétek, akkor is rakjátok be a bőröndötökbe, mert sok lehetőség van sportjátékokra. Kártyajátékok: Magyaráznom sem kell. Biztosan sok fontos dolog van még (pl. fogkrém, fogkefe, megfelelő ruházat, stb.), amit be kell pakolnod, szóval mielőtt elindulnál, gondold át jól, hogy mit akarsz elvinni. És remélem kedvet kaptál Inoka meglátogatására, mert remek hely. Nincs értelme kihagyni. Irány INOKA! Szabó Bernadett

45 perc dráma Hétfő, ötödik óra, egy csapat fáradt diák – az eredmény pofon egyszerű, főleg, ha a soron következő órán bombabiztos felelés várható. Év eleje óta tudtuk, hogy minden órát egy „röpke feleltetéssel” fogunk indítani, csak azután megyünk tovább az anyaggal. Persze extrém kivételek is előfordultak egy-két esetben, de akkor, azelőtt az óra előtt a gyomrom még nálam is jobban tudta, ezúttal nem lesz ilyen szerencsénk. A huszonöt perces szünetben könnyes búcsút vettem minden olyan osztálytársunktól, aki nem lehetett jelen a vérfürdő idején, majd az esélytelenek hullaszagú nyugalmával ballagtam le a második emeletre. Ugyan félévenként kivehetünk két szabad órát, amikor is fel vagyunk mentve a felelés alól, én épp két órával azelőtt adtam be a második jelentésemet, tehát súlyozott esélyekkel és remegő lábakkal néztem szembe az elkövetkezendő negyvenöt perc megpróbáltatásaival. Mert a felelés itt nem holmi közönséges „ kiállok, elmondom, mehetek” ütemben megy. Nem, nem. Itt a felelés komoly, átfogó anyagismeretet, összpontosítást, és persze jéghidegvért igényel. Ugyan kinek ne dobogna a torkában minden létező belső szerve erre a kilátásra? M i r e l e é r t e m , cs op o rt t á rs ai m b a n m ár megszületett az elhatározás, mivel többen is hozzám hasonlóan inkább ettek volna parazsat, minthogy aznap befáradjanak az oroszlán barlangjába. A gólyatáborban titkos záradékot kaptunk, arra az esetre, ha mindenkinek befellegzik éppen történelemóra előtt. Kávé, isler. Ez a párosítás szinte mindig beválik, a tanár úr szíve pedig meglágyul… tehát ideje volt bevetni a n e h é z t ü z é r s é g e t ! Míg valaki islerért szaladt el, ketten kávéért

indultak a negyedik emeletre, a többiek pedig csöndben, átható félelem-szagban vártak, vagy táblát töröltek, krétát szereztek, szivacsot vizeztek. A huszonöt percből nagyon gyorsan elszállt tizenöt, de jelzőcsengőre mindenki visszatért. A terv nem sikerült teljesen – miért is sikerült volna, igaz? Hiszen isler hiányában csak mignon került a tanári asztalra, a kávéban pedig épp ipari mennyiségű cukor próbált feloldódni. Már a látványtól is szuvasodni kezdtek a f o g a i n k … A becsöngetésnek vagy egy olyan nem elhanyagolható tulajdonsága, hogy egy új óra kezdetét jelzi. Így talán érthető, miért álltunk abban a percben mind lélegzetvisszafojtva, a tanári asztalra szépen kihelyezett desszertet bámulva. Az ajtó feltárult… tizenöten húztuk ki magunkat, szoborrá dermedve. Az igazság pillanata! A titkos fegyver pillanata! A tanár úr pedig belépett – nyomában egy tekintélyes díszkísérettel. Tizenöt áll egyszerre ért földet igen hangosan. A vendégek elé táruló látkép: egy szabálytalanul felakasztott térkép, egy rózsaszín mignon, egy műanyagpohárnyi gőzölgő kávé, szívek a táblán, és természetesen az elmaradhatatlan „Ne feleljünk, Tanár úr!” felirat. Talán mondanom sem kell, mi lett a történet vége, és bár nem lett belőle negyvenöt perc dráma, az a 25 x 60 másodperc, amíg felkészültünk, majd az az 5x60, míg koppantunk, elég emlékezetes maradt mindannyiunk számára. De valamit azért mégis elértünk, mivel ami feleltetést illeti… az kivételesen elmaradt! d-earjuliet

Tiszta Szívvel – „ Apák és Anyák napja” Szüleink

Apák napja június harmadik vasárnapján, anyák napja május első vasárnapján ünneplendő. Szóljunk pár szót édesanyánkról, aki, bár néha az agyunkra megy, mégis szeretjük. Születésünktől ő van mellettünk, egy ideig ő áll közelebb hozzánk, hiszen táplál minket, tanít és óv mindentől. Fontos személy az életünkben. Néha a falra mászunk az aggódásától, az okoskodásától, a szeretetétől. Néha képtelen felfogni, hogy abból a csöpp gyermekből, akit a világra hozott, egy nagy, érett ember lett. Apa: „Apa ne menj el, apa ne hagyj itt olyan rossz lesz nélküled Apa ne menj el, apa szeretnék még b e s z é l g e t n i v e l e d Apa tudom jól, hogy dolgod van de ugye visszajössz hamar Apa ne menj el, apa hallgass meg….” Ezt énekli Halász Judit, s talán nem is túlzás azt mondani: „apa, ne menj el.” Igen apa, szükségünk van rád, néha veszekszünk veled,

mert keveset látunk, mert dolgozol, vagy egyszerűen mert kamaszok vagyunk. De kell az erős kéz, a határozott családfő. Összességében hiába kiabálunk velük, hiába haragszunk. Szeretjük őket, és szükségünk van rájuk. Nem fejezzük ki, mert lázadunk, mert elfelejtjük, hogy hálával tartozunk nekik. Egy egész élet sem lenne elég hálálkodni nekik. Hiszen bármennyire is összeveszünk, ők a SZÜLEINK. Miattuk vagyunk azok, akik vagyunk. Nem avatjuk be őket mindenbe, pedig tudjuk, hogy díjaznák. Talán ezért, talán nem, de egyszerűen eltávolodunk tőlük. A családi kirándulás gáz és unalmas. Ismerős, én sem lelkesedek ezeket hallva. De hát ha már egyszer felneveltek, szeretnének még valamiféle kapcsolatot tartani velünk. Nem irracionális elvárás. Majd egyszer, sok év múlva, mikor kamasz gyerekeink lesznek, megértjük, hogy mekkora teher elviselni a hálátlanságot, visszakapjuk. A mi szüleink is talán azt remélték,

Hadnagy Eszter: A dolgok állásáróla A dolgok olyan gyorsan zúgnak ki a létből. Az utána kapdosó tenyerek egymáshoz csattanása generálja hozzá az orkánszerű tapsvihart, de a dolgok akkor is eltűnnek. A taps a szemfényvesztés eszköze. Eltereli a figyelmet az elmúlásról. Kint orkánszerű szél volt, bent zümmögésbe tompuló nyelvtanóra, előtte füzet, kezében toll és voltak körülötte emberek. Ezen mostanában mindig megütődött. Mások ettek, ittak, lélegeztek, miközben számára az egyetlen felfogható érzet a kiszürkülés volt. Mintha színvakká vált volna, bár a dolgok nem a homály szürkéjében sejlettek fel, inkább csak kifakultak. A szavak, mondatok, barátságos hátba veregetések összefolytak, az egész olyan volt, mint mikor nagyon fáradt és a hangok a tompultság hártyáján szűrődnek keresztül. A fiú mindig azt hitte, hogy még mindig álmodik, mert az agya jelenetekké bontotta a napot és értelmezni próbált, de rendszerhiba volt. Rendszerhiba van. Az kétségtelen. Megint bökdösi valaki, de nem reagál. Miért nem reagál? Bár tudná. Nem befelé figyelt. A fiú már egy ideje nem tudott befelé figyelni. Nem volt rá sem ideje, sem késztetése. És kifelé sem. Úgy értem, ki. Az ablakon. Hiszen nem látni semmit. Esik, a szél odaoda vagdos valamit az ablaküveghez – esőcseppet, fadarabot, madarat-, de semmi annyira érdekeset, hogy elvonná a figyelmét. Egyébként is mindig bajban volt a figyelemzavar meghatározásával. A képzelőereje határát feszegette kigondolni, hogy hogy nem képes valaki nem odafigyelni, ha egyszer tudatosan figyelni akar. Az akarat csak generál valamit a belső rendszeredben, nem? „Tudom, hogy nagyon sok mindenre kell figyelned.” „Rengeteg a dolog az iskolával, ki kell gondolnod a jövőd, ezzel tisztában vagyok.”, „Megértelek, én csak arra kérlek, hogy jobban figyelj oda az órákon, néha olyan, mintha nem is itt járnál.” „Szállj le kérlek a földre, össze kell szedned magad az utolsó félévre, a továbbtanulásod múlik rajta!”,”És ezek a vandálkodások, a karikás szemed… Kezdj valamit magaddal, ez a mentalitás nem méltó ahhoz, amit az iskolád képvisel!” „Figyelsz te rám?” 23

Hát persze, persze. Persze, hogy figyel. Minden pillanat beleragad az agyában lévő mocsárba. Emlékezni fog a tanárnő dühére, ami belevegyül a szél teljes tétova és eszeveszett csapkodásába, a blúzgyűrődésekre, amik minden mozdulattal átalakultak, a kifröccsenő nyálcseppekre. Emlékezni fog a kapaszkodó nélküli tapogatózásra, amivel a lelke mélyéig akarna lenyúlni, hogy az utolsó dolgot tudja felrántani, amivel motiválhatná. Ja, igen. Tovább kell tanulni. Is. De innen is fel kell állni, le kell sétálni két emeletet és be kell ülni a következő órára. Sőt! Jegyzetelni is kell, otthon mindent fellapozni és tanulni, tanulni, tanulni. Az iskola mentalitása szerint. De valahogy mindig könnyebb nem hazafelé venni az irányt. Vandálkodás? Karikás szemek? Mit tud ez a nő az életről? Beleragadt a nevelés és neveltetés ingoványába, ami egyre messzebb sodródik a realitástól, miközben az elvárások egyre irracionálisabbak. Nagy szavak. Abból neki is van hat zsebre való. Bármikor előránthatóak, és bármi elmagyarázható velük. Egy kis retorikai érzék, és megy minden, mint a karikacsapás. De nem is azért volt könnyebb az álomszerűvé folyó jelen sűrűjében maradni. Amikor cselekszel, könnyebb nem gondolkodni. Dolgok, amik nem stimmelnek: időpontok, arcok, helyek. A létmeghatározás legelemibb részekig redukált eszközei. Valahogy elromlott, vagy mi nem stimmel vele? A fiú valami más tudatállapotba zuhant, ahol nem tudott pillanatokat percekhez, órákhoz, vagy dátumokhoz kötni. Nem a kétségbeesés végtelenjébe csúszását élte át. Csak meghatározását vesztette számára a lét felosztása. Számára nem volt különbség tegnapok és holnapok között, ahogy nem volt aközött sem különbség, hogy érezte magát tegnap, és hogy érzi magát ma. Az időpontok tartalom nélküli fogalommá váltak. Arcok. Csak a dolgok értelme maradt ki, a válasz arra, hogy miért kéne megjegyezzelek. Nincsenek fontos mozzanatok, amikhez fontos arcok köthetőek. A személyek kicsúsznak az életünkből. Kiugranak… Helyek. A ma itt, holnap ott mondat alapgondolata.

Mármint hogy lesz értelme, ha az egyik hely különbözik a másiktól. Valójában minden ugyanolyan. Ha egy másik városban jársz, a házak és a helyek, a sikátorok és a folyók szélessége, csak a szülővárosodéra, vagy mindegy mire fog emlékeztetni. Minden már a fejedben meglévő másává válik a hasonlítás által, amihez az elme viszont ragaszkodik, hiszen az egyetlen kapaszkodó, ha meghatároznia kell magát. Születtem: Budapest. Születtem:… Születtem, mert a dolgok úgy alakultak. Mert véletlenül, meg tervezetten, vagy egyszer csak, vagy nagy sokára. Itt, meg ott, egyszerre két országban, hontalanul, folyóparton, egy anyával, egy apával. Vagy árván. De a lelki árvaságot, azt senki nem veszi igazán komolyan. Születtem csecsemőillatúan, meghalok reményvesztetten, élek különböző arcok mögött és halálokkal mérem az időt. A fiú így vagdosta darabokra a megélt létezését: illatok, hangulatok, hajhosszak és halálok alapján. Így mérte az időt. Szóval akkor magyarázza el valaki neki, miért kéne egy órának megmondania, mikor van itt a lefekvés ideje. Miért kéne az értékmérő rendszernek megfelelően belesimulni a „jövőtervezés” tökéletességébe. Ha valaki megadná neki a tökéletesség meghatározását az illatok eszközével, vagy a halál fogalmával… Elfogadná azt is. De valahogy az emberek kerülik az ösztöni dolgokat. Ha a vágyak kicsúsznak a tudatos irányítás alól, akkor bizony az ember előbb utóbb kukákat gyújtogat, és nagyon messzire gyalogol a vonatsínek mentén, hogy felejtsen. Mert a legijesztőbb elismerni a halálvágyat. Oké. Ő érti. De az még ijesztőbb, ha már ilyen sincs benned. Az anyja illatára viszont emlékszik. Nem volt mindig jó, nem volt mindig egyforma. De a gyerekkora folyamán állandósággá folyt össze, ami fenntartotta a fiút a létezés hálóján. Más rendszerben, más rendszerében, ezt definiálnák szeretetként. Számára a megszokás illata volt és

a felelősség nélküliség boldog magába feledkezése. Számára a gyerekkor illat volt és önzés. Más rendszere szerint. Aztán jöttek a kötődések. A kötődés a kamaszkora definiáló eszköze volt. Egyszer őt szerettem, egyszer tetszett benne, hogy szép, egyszer pedig benne az, hogy nem az. Szeretett valakit mélyen, volt, akit gyűlölettel és volt olyan is, akit tisztelettel. Szentként. Kapcsolta a kötődéshez a vallást, az érdeklődését, a tanulmányait. Így ment a követhető példák után, egy barátságosan közeli Buddha figura után, szép énekesnőt bálványozva, szeretve a fizikát, mert szerette a tanárát. A túlzás egyszerű nézőpontján keresztül átélhetővé vált minden. De a fordulópontkor összeomlanak a légtéglákból épített légvárak. A rajongás attól nem szeretet meg szerelem, hogy lelkesülés. Hangulat, de nem érzelem. Mikor a fiú rájött, nagyon egyedül érezte magát. De ha te csaptad be magad, a végén mégis kit akarsz hibáztatni? Szép kamaszkor. Hazudós. És marad utána a düh. Ami szintén hangulat. Amiből rombolás lesz, tombolás és önpusztítás. Egyszóval cselekvés. Cselekvés mi? Akkor magyarázza már el neki valaki, hogy milyen lendület hajtotta ki az anyját a 7. emeltről?!

Bereczki Bence: Koppenhágai éjszakák (folytatás) A koppenhágai Raddison Blu Hotel tetején álltam, magányosan. A jéghideg északi szél az arcomba kapott, majd tovasiklott. Az ég borult volt, de néhol a ritkás felhők között kivillantak a csillagok. Szilveszter este volt. Hosszú téli kabátomban álltam, kezemben laposüvegemmel, amelybe néha belekortyolgatva töprengtem. Töprengtem mindazon, ami az elmúlt fél évben történt, mindenen, ami változott és mindenen, amit újonnan fedeztem fel, noha az orrom előtt volt végig. A feljáró mellett, egy kisebb betondobozon egy gramofont állítottam fel. Kezemben egy öreg pipát tartottam, amit nagyapámtól örököltem. Ő pedig az édesapjától. Maga a pipa svéd fából készült, még a második világháború előtt. Régóta nálam volt már, de még sosem használtam. Az utóbbi időben egyre többet dohányoztam. A tenger felé néztem. A város fényei ragyogón világítottak, a karácsonyi díszek egy része még az utcákon volt, innen is, onnan is zeneszó hallatszott, a fiatalok ünnepelték az év elmúlását. Körbefordultam. A szemem végigsiklott Frederiksbergen, amely külön város, de Koppenhága, növekedésével körülvette. Közvetlen előtte, észak-déli irányban, félkör alakban helyezkedett el öt darab, hidak által elválasztott négyszög alakú tó, amely a futók közkedvelt körpályája volt. Továbbfordulva, a Latin negyed tárult elém, számos templomával, kissé olaszos hatást keltve ezen az északi vidéken. A hotel mellett elfutó Vester Brogade, ami a városháza térbe érkezett, tele volt autókkal és gyalogosokkal. Az út felém eső részén régi épületek sorakoztak, míg a másik oldalán a Tivoli vidámpark tündökölt téli díszeiben, tizenkilencedik századi hangulatot keltve. A háttérben, a városháza tornya mögött, ott pompázott a Christiansborg, a dán parlament épülete. A hotellel szemben ott állt a Veste Brogade másik oldalán a vonatpályaudvar. Tovább fordultam, és a szántóföldek hosszú síkja felett megláttam a tenger mélykék csíkját. A remények tengeréét... A hátam mögött recsegve szólalt meg az öreg

gramofon, régi dallamokat idézve fel. Chopin mindig is értett hozzá, gondolkodóba ejtsen a darabjaival. Néha, mikor jómagam is játszottam őket, úgy elméláztam, hogy alig tudtam az előadásra koncentrálni. Most is ez történt. Visszatekintettem a tengerre, beleszívtam a pipámba és emlékeztem... Egy évvel korábban Gennaio, freddo cane, szól az olasz mondóka, és bár karácsony volt, nem pedig január, valóban kutya hideg uralkodott Firenze városán. El-elbambulva sétáltam a Via Por Santa Maria-n. Mindenhonnan özönlöttek a „Buon Natale” kiáltások, az utcán tömeg volt, a házak kidíszítve, éppen csak nem havazott. Az ég sötéten derengett a város felett, a déli napot eltakarták a borús felhők. Itt jó lesz? – szakított ki merengésemből egy kérdés. Marco de Luca állt mellettem, és egy kis út menti bisztróra mutatott. Vele utaztam Olaszországba, hogy a családjával töltsük az ünnepeket. Marco szülei Firenze külvárosában laktak, ahol idén megrendendezésre került a nagy családi karácsonyozás. Az ebéd előtt úgy döntöttünk megiszunk egy kávét, illetve én teát, ugyanis a kávét sosem szerettem. Persze – bólogattam, és bementünk az épületbe. A hely tele volt emberekkel. Pár pincér összevissza rohangált, a pultnál egy olasz nő magyarázott valamit az eladónak, hátulról a konyhából illatos füst szállt fel, majd egy bajszos, sörhasú pincér lépett elő káromkodva, és jelentette, hogy elkészült a minestrone leves. A sarokban megláttam egy kis, háromszemélyes körasztalt, biccentettem Marco-nak, aki a célzást megértve elindult felé. Ledobtuk a kabátjainkat a szék háttámlájára, és leültünk. Alighogy kényelembe helyeztük magunkat, megcsörrent egy telefon. Marco a zsebéhez kapott, majd kihúzott belőle egy régi készüléket. Nem volt az új dolgok híve, ezt sugározta egész személyisége; a jazz megszállottja volt mindig is, ételekből is a 25

hagyományos olasz konyhát szerette. Felvette. Pillanatokon belül egy fiatal pincérnő érkezett az asztalunkhoz, alig lehetett még húsz éves, köténykéjét bolognai spagetti szósz tarkította. Olaszul szólított meg, így én is olaszul válaszoltam. Marco-nak kértem egy lattét, két extra cukorral. Jól ismertem a szokásait, évek óta így itta a kávét. Magamnak egy fekete teát rendeltem, tejjel, bármiféle ízesítés nélkül. A bisztró ajtaja megcsikordult, valaki belépett. Kint vadul szakadni kezdett az eső, az ablakon géppuskaként ropogtak a cseppek. A pincérnő gyorsan felfirkantott pár szimbólumot a füzetkéjébe, és elszaladt a konyha felé. Marco-ra néztem, aki még mindig telefonált. Gyorsan hadart a készüléknek, alig lehetett érteni valamit belőle. Tekintetem a bejáratra tévedt, ahol egy fiatal nő éppen a kabátjától szabadult meg, amit eláztatott a kinti eső. Szőke hajából csöpögött a víz, arcán leperegtek a cseppek. Kék szeme az azúrkék tengert idézte, arcának határozott vonásai északi származását bizonyították. Ismerős volt az egész személye, mintha már láttam volna álmomban. Ott állt egyedül a vállfák mellett. Körbenéztem, de egy szabad helyet se találtam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá. Felálltam, lassan lépkedtem, össze kellet gyűjtenem a bátorságom. Marco fura arckifejezéssel nézett rám, de intettem neki, hogy minden rendben. Az a pár másodperc, míg elértem a bejáratig, mintha évtizedek alatt játszódott volna le, mégis pillanatokon belül ott voltam. Nem tudtam, mit mondjak, a fejemben összevissza keringtek a gondolatok. Nem tudtam ki volt Ő, de valami felé vonzott. Saját magam legnagyobb meglepetésére dánul szólítottam meg: Elnézést, csak láttam, hogy nincs hova ülnie, a mi asztalunknál pedig van egy üres szék, volna kedve csatlakozni? Először meglepettség tükröződött az arcán, majd megjelent az a barátságos mosoly, ami életem egyik legszebb időszakának is meghatározó része volt. Honnan tudta, hogy dán vagyok? – kérdezte. Hangja csilingelt a háttérből kiszűrődő

evőeszközzörgések, és az emberek beszélgetése által keltett zajban. Kissé zavarba hozott a kérdés, de gyorsan kivágtam magam. Gondolkodtam rajta, hogy angolul, vagy olaszul szólítsam meg, aztán próba szerencse alapon a dán mellett döntöttem – magam is rendkívül kínosnak éreztem a szövegem, de úgy tűnik neki tetszett, mert bájosan kuncogni kezdett. Szívesen csatlakoznék – mondta végül, és megindultunk az asztal felé. Akkor még nem tudtam, de az előző pár perc óriási változásokat hozott az életemben. Marco-val már nem volt sok időnk, így gyorsan rendeltem még egy kávét. A következő fél órában lezajlott egy szokásos ismerkedős beszélgetés. Ő volt az, Annamärie Michaelsen. Mennünk kellett volna már, de nem bírtam otthagyni. Szóltam Marco-nak, hogy menjen előre, én majd valamennyi késéssel érdekezem hozzájuk. Jól ismertem már a terepet, barátom rengeteget mesélt a külvárosi házról, a hatalmas kerttel. Miután elment, és kettesben maradtunk, kifizettem az italokat, és sétára hívtam. Már rég elállt az eső, de az égboltot továbbra is takarták a szürke felhők. Ahogy kiléptünk az ajtón, hideg szél söpört végig a Via Por Santa Maria-n. De mosolyogtam. Anne – ahogy ezek után hívtam –, belém karolt, és elindultunk a Ponte Vecchio felé. Ez a híd, mint neve is mutatja, Firenze egyik legrégebbi darabja volt. Az utcán tömeg volt. Mindenki igyekezett hazafelé az utolsó karácsonyi kellékek beszerzése után. Itt is, ott is, boltok ajtói csukódtak. A hidat, már bezárt ékszerboltokból álló fal határolta, csak a közepén volt egy kisebb rész, ahol a folyóra lehetett látni. Idáig sétáltunk, itt megálltunk. Egy pillanatra kivillant a Nap a felhők fátyla között, de amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan is tűnt el. Egymással szemben álltunk, és szavak nélkül is megértettük egymást. Fél óra ide vagy oda, rengeteg mindent meg lehet tudni egy emberről, borzasztóan kevés idő alatt is. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Újból zuhogni kezdett az eső, egy pillanat alatt. Lassan közelebb hajolt. Átölelt. Magamban mély lélegzetet vettem, nem tudtam

mi lesz még. Viszont-öleltem, mire rám nézett. Aztán... A gramofon nagyot kattant, és a zene véget ért. Elillant az emlék, és tovaszállt az éjszakai város fölött, egyenest a tenger felé. Rég elfeledett érzések kezdtek bennem keringeni, de hamar felváltotta őket a kétség, és mindaz, ami a firenzei kaland utáni fél évben történt. Egy álom valósult meg, de tudtam, nem tarthat örökké, viszont arra sosem gondoltam volna, hogy ilyen kevés ideig virágozna. Lassan megfordultam, és elkezdtem sétálni a tetőn, körbe-körbe. A jéghideg szél egyre erőteljesebben fújt, és az arcomba csapkodta a száraz levegőt. Furcsának tűnik, de Dániában gyerekkoromban láttam utoljára havat. Az óceán

közelsége csapadékot ugyan biztosított, de a felmelegedés sajnálatos következményei közé tartozott az enyhe időjárás. A szél viszont halálosan hideg, ilyen közel a tengerhez. Az a szél, amely hozta felém a szilveszter éjjel illatait, zajait. Halk csilingelés hallatszott valahonnan a mélyből. Ismerős volt, de mégis idegen. Tudtam minek volt ilyen hangja... A sötét dán éjszakában nem láttam sokat, de tisztán kivettem, hogy a szőke haj meglobban, visszanéz a gyönyörű arc, és a fej nemet int. Aztán valahol lecsapott egy villám, és mire visszanéztem, már eltűnt a látótávolságból. Bereczki Bence

Bereczki Bence: Elveszettek balladája Nem látja át a színfalát, Ki nem figyel, s nem éri el, A rossz a jó felülre vág, S mit látni kén' borítja el. De megy, csak megy előre a jó, Keresvén útját hasztalan, Nem tántoríthatja el jó, Bolyong, s kering a sorstalan.

Mi elveszett sáros úton, Nem találja meg senki sem, Mi megpendült a drága húron, Nem nyelheti el nagyterem. Nincs utad? Hát fogd meg kezem, És járjunk együtt úttalan, Mert életünk kopár verem, Hol bolyong, s kering a sorstalan. Ajánlás

Magánya látja önmagát, De mégse' telhet el vele, Erős, s magas a régi gát, Min által kéne törnie. Amíg test, lélek lesz vele, Csak rója útját hontalan, Ma még kitartással tele, Bolyong, s kering a sorstalan.

Tudásnak ára drága lőn, Megszűnik lenni oktalan, És látja minden csalfa főn, Szívük mit érez minduntalan, Mert csak bolyong, s kering a sorstalan.

Bartha Árpád: Miklóshoz 1. 3. „Der springt noch auf”!2 Idézet, tőled; hát kelj föl!

2. Nyers, rothadó hústömeg vett körbe téged. A világ volt a hús!, és benne Kín; a Féreg. Összefolytak a pult alatt - a csatorna lében…

Te meghaltál, mert vézna sorsodat Jahve

Rázd meg – tépd! Süsd elménkbe! Mi nem láttuk… - Öl!

szabta szűkre, mint német takács: Ich habe

kínoz; szenved! – a Tábort…, csak a padot, hol

gute Arbeit gemacht1 – és te hordtad lepled!

a sorok.

ültél; régi szépiát és nevetést – volt

A véredet.

nevetést; ott, Fanni két, reszkető keze 1.: Jó munkát végeztem. 2.: Ez még fölugrik!

közt, a képeken.

Bartha Árpád: Páneurópa Vettem. Vettem. Tisztelegj. Parancsszó.

Hol a Béke, Európa?! Ma is az a kín, a bűn, emlék bont meg minket, ami egybetartani hivatott. Amire rendszert építettünk!!!

Birka nép ez – gondolnád. Pedig csak katonák. Ezredeken át – még most is része e népnek kultúrájuk. Kultúránk?!

Vettem. Vettem. Tisztelet övezi a tábort; az egységet… Még most is…

A harcok teremtették békénk. A mai Európát. Hát hálával tartoznánk a náci szörnyeknek, hogy a rettenet… az irtózás hozta meg a Békét?

része a népnek… kultúrájuk. Kultúránk. Hát hol a BÉKE, Európa? Hol van Európa?!

És a többi? Az atom, a fegyvertömegek?! Hát meghozták a Békét?!

Bartha Árpád: Űrodüsszeia Ha kihuny egy csillag a milliárd sok között, észleli-e más is? Vagy csak a kozmosz űr-okuláréinak szeme?

Elnyelt a fény. Csillagok száguldanak; galaxisok…elnyúlik… elnyúlik a tér, és már nem is észleled az időt. Túlléptél rajta.

Ha szupernóva küldi mélyen a sötét hullámú tengerek vizébe végső, mély sóhaját, vajon mit gondol róla az ember?

Ha gondolatok napszelei tépik a fagyban megkövült, csapkodó ingedet… elhagyod e világot.

S hogy pöfög fel az érzelem, a kín, a bánat, a kacagó sírás belőled, ha nem úgy, mint feketelyuk okádja kifelé a Semmit?!

Mert nem köt ide érzés, sors… Élet… Halál… beletűnsz a Határtalanba; és eggyé válsz a messzi, kihunyt csillagokkal.

„Beteg” rovat Éva néni Éva néni lassan ballagott, Gyerek mondá: „Éva néni, első vagyok!,” A madár lesújtott legott, S a villám a földbe csapott amott. Éva néni már egy ideje halott.

A fa Zöld a fa, Nagy a fa, Magas a fa, Jó a fa, Én meg költő vagyok!!!

Kiben az létnek nagy gondjairól emlékeze meg, módot sajátot választva vala Az herczegnek való válasza, ama levelére, melyet akkor íra legottan, hogy nagy nyomorúságban vala

Ültünk a Károlyiban a padon, S körbevett minket a vadon. A földből egy zöld róka bújt elő, Mit kézzel kapott el ő. A madarak némán csicseregtek, S egy gyermek lerepült a hintáról. Nincs messze Gyöngyöstől Tát, Szeretem a kelkáposztát.

Befogtam a szökőkút lyukát, A jókedvem rögtön elszublimált, A felhők leszálltak a földre, S angyalok repülték körbe. Őket.

Szép szőke hajszál száll szemembe, Piros pálma pang Paraguay pampáin, Hűs gondolatok keringnek fejemben, Mint főn szél az Alpok meredek lankáin. De fel kell vennem a pulóverem, Ó Istenem, Isten velem, s nem gondolhatok többé

S a földből és az árnyakból, mint egy magányos mókus Bújt elő a veresegyházi asszonykórus. Egy fogukat rám szegezve, Életemet összegezve, Magenta színű dallamok szálltak bele A vérvörös fellegekbe.

Rád. Ajánlás: Herceg, kezedbe adtam a döntés jogát, Engedd meg, hogy rólad írjam életem sorát, S a malac, ki lenyalja saját oldaláról a sarát, Nem más a másiknak, mint egy „más” barát.

Szóltak hozzám, énekeltek, Mint gyermeküket, dédelgettek, S aurámat jól bejárta A kancáknak égő vágya. Zsömle. Gyermek, ki vagy, ne lépj a fűre, Tavasz, ne nyisd ki a gyönyörű kék ibolyát, Hisz virágnak virága a virág, S a tél elűzi lelkem bús fátyolát.

Bereczki Bence, Sárvári Péter, Elő Gergő

Segítség! Kötelező közmunka?!

DÉLUTÁN Ahogy, azt hiszem, már mindenki tudja, pár éven belül elengedhetetlen lesz az érettségihez jó pár óra „közmunka”. Bár semmi sem biztos, annak érdekében, hogy ne érjen majd minket felkészületlenül, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi a legpraktikusabb és legegyszerűbb megoldás. Ekkor szembejött egy elszalaszthatatlan lehetőség. Munkácsy igazgató úr korábban mesélt nekünk erről a dologról. A Radnótiban már csinálják, és nagyszerűen „le lehet tudni” ezzel a közmunkát – persze utóbb kiderült, hogy ez nem teher, és nem letudni kell, hanem a várakozásokkal ellentétben elég kellemesen is el lehet tölteni a közmunkára szánt időt. Ennek a munkának pedig az a lényege, hogy a DÉLUTÁN Alapítvány időseknek tartott számítógépes oktatásában segítsünk be. Miközben a saját tanáruk tartja a kurzust, a „diák” mellett van valaki, aki segít neki, és nem a tanárnak kell rohangálnia diáktól diákig, mert az lehetetlenné tenné a haladást. Nálunk januártól indult a munka, 30

és úgymond a kezdetektől velük vagyunk, mert 10 alkalmas kurzusokat tartanak, amikor megkapják az anyagot, utána pedig gyakorló órákon tehetik fel a kérdéseiket nekünk, és mi segítünk, ahogy tudunk. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, mert ők leggyakrabban teljesen kezdőként jönnek, tehát olyan alapvető dolgokat kell elsajátítaniuk, mint az egér kezelése, a számítógép bekapcsolása, a jegyzettömb használata, internet – persze csak az alap felhasználó szintjén, hogy azt meg tudják legalább keresni, ami érdekli őket. Nagyon érdekes figyelemmel kísérni egyrészt azt, hogyan fejlődnek (talán egy kicsit olyan, mint tanárnak lenni), azt, ahogy bizalommal fordulnak felénk, és lassacskán az interneten keresztül veszik fel velünk a kapcsolatot. Másrészt pedig le a kalappal azok előtt, akik 85 évesen vagy később (mert ilyen is van) fogják magukat, és elmennek informatikát tanulni, csak hogy jobban megérthessék az unokáikat, vagy egyszerűen nyitottak az új dolgokra. Ami szintén zseniális, mert ezeknek az idős embereknek nem az a

fordulnak felénk, és lassacskán az interneten keresztül veszik fel velünk a kapcsolatot. Másrészt pedig le a kalappal azok előtt, akik 85 évesen vagy később (mert ilyen is van) fogják magukat, és elmennek informatikát tanulni, csak hogy jobban megérthessék az unokáikat, vagy egyszerűen nyitottak az új dolgokra. Ami szintén zseniális, mert ezeknek az idős embereknek nem az a mentalitása, hogy „nekem már mindegy, úgyis öreg vagyok”, hanem… „menjünk és csináljuk”! Az „Aktív Időskor”, pedig a 2011-es év mottója is volt. Ennek a kapcsán jött ez az egész Délutános dolog. További háttér-információként csak annyit, hogy csütörtökönként tartjuk az órákat, az iskolánk informatika termében, négytől hatig. Ez a két óra nagyon fárasztó tud lenni, de a fáradalmas

munkának van eredménye, és ez inspiráló. Az iskolából csak a 9. D osztály csatlakozott a munkához, és onnan sem mindenki. Legfeljebb 10-15 segítő van, és minden csütörtökön más felosztásban kell megjelennie négy-öt embernek. Van egy olyan sztereotípia, hogy a gyerekek sokkal jobban jönnek ki a nagyszüleikkel, mint a szüleikkel. Én eddig ebben nem hittem, de kezdem érezni az igazságát. Továbbá ez a munka egy kicsit tiszteletre is tanít, és halványan jelzi, milyen lesz majd valóban dolgozni: ha hívnak, menni kell, és nem jöhet közbe semmi. Szóval mindenféleképpen nagyon tanulságos ez nekünk, és persze hasznos is, úgy, mint a „diákjainknak”. Gönczi Hajnal

Hogyan mentsünk életet? Sziasztok! Mentősként sokszor tapasztaltam már, hogy amikor valaki bajba kerül, az ott jelenlévők nem tudják, hogyan kell rajta segíteni, vagy egyszerűen nem mernek odamenni a beteghez. Ezzel sok esetben a betegnek elszáll az esélye a túlélésre. Ebben a k i s ci k k b en me g mu ta to m a z t a gondolkodásmódot és technikát, amivel esélyt tudsz adni egy bajbajutottnak – hát nem lenne fantasztikus érzés megmenteni egy életet? Ha elsősegély, akkor kezdjük is az újraélesztéssel: naponta Magyarországon kb. 58 olyan ember hal meg, aki túlélné, ha lenne mellette olyan ember, aki el merné vagy tudná kezdeni az újraélesztését. Miről is van szó? Ha a saját biztonságunk adott, odamegyünk a (pl. összeesett) beteghez. Ez magától értetődőnek tűnik, de legtöbbször itt akadnak el az emberek. Ne várjunk arra, hogy „majd más odamegy”, legyünk mi azok! Ne feltételezzük, hogy nincs szüksége segítségre, mert van. Az első, miután odamentünk, hogy megrázzuk a vállát, rákiáltunk: „Uram jól van, minden rendben?” Ha nem reagál, akkor a beteg eszméletlen, ekkor mindenképpen gyors

mentőhívásra és elsősegélyre lesz szükség, mivel lehet, hogy nincs vérkeringése; illetve az eszméletlen beteg nyelve hátraesik és így elzárja a légutat. Ezt az utóbbi akadályt könnyen elhárítjuk: a beteget kemény talajra (nem ágyra...) a hátára fektetjük, egyik kezünkkel a homlokát, másikkal az állát megfogjuk, és a fejét hátrabillentjük: a légút máris szabad, átjárható. A beteg feje fölé hajolunk, 10mp-ig nézzük a mellkasát, halljuk és érezzük a légzését. Ha a 10mp alatt nem lélegzik vagy csak horkolásszerű „légzése” van, ez azt jelenti, hogy nincsen keringése (van légzés = van keringés, nincs légzés = nincs keringés), „nem ver” a szíve. Egy valakire rámutatunk, határozottan felszólítjuk: „Hívjon mentőt megkezdett újraélesztéshez!”. És már kezdjük is az újraélesztést: a beteg mellkasán középen (kb. két mellbimbó között, de ez öreg néniknél nem válik be...) két kezünket összekulcsoljuk, a nyomást a tenyerünk csukló felőli élével adjuk le a szegycsontra, 30-szor nyomunk, nyújtott könyökkel. Elég ideig tartsuk lenyomva, majd engedjük föl teljesen! Csináljuk ezt elég gyorsan (kb. 100/perces frekvencia, ez a 31

Bee Gees: „Stayin’ alive” c. szám tempója), jó ritmusban (dú-tuk-dú-tuk; dú = lenyomás, tuk = felengedés), eléggé mélyre (5-6 cm-re). A 30 mellkasi nyomás után 2 befújás következik, ezalatt is hátrabillentjük a beteg fejét, a befújás történhet szájba vagy orrba is, de hazánkban a szájból orrba befújás terjedt el, ez is ugyanolyan hasznos. Ezt a ciklust (30 mellkasi nyomás – 2 befújás – 30 nyomás – 2 befújás, stb.) folytatjuk mindaddig, amíg a mentők meg nem érkeznek. Néhány fontos megjegyzés: Az újraélesztés nem veszélyes. Ha az eszméletlen betegnek tényleg nincs (vagy csak „horkoló”) légzése, mindenképpen újraélesztésre van szüksége. Ezzel a módszerrel a betegnek rosszat nem, csak jót tehetünk. Törött bordával lehet élni, álló szívvel nem. Ha a befújás fertőzésveszélyes vagy túl gusztustalan lenne (pl. hajléktalan/véres hányadék), csak mellkasi nyomások is sokkal többet érnek a semminél. Ha a mentőket megvárjuk, már késő lesz. Az iskolánkban is található (a porta mellett) automata defibrillátor, ez az újraélesztést kiegészíti, nem helyettesíti, de nagyban megnöveli a beteg esélyeit. Bátran használjuk! (Két elektród, „tappancs” van benne: egyiket a beteg jobb kulcscsontja alá, másikat a hónalja alá, lejjebb ragasztjuk, és követjük a gép utasításait. A mellkas-kompresszió lehetőleg csak akkor szakadjon meg, ha a gép erre felszólít, nyomjuk a mellkast pl. elektródfelhelyezés közben is.)

(104). Erős vérzésnél a beteget lefektetjük, a sérült végtagot felemeljük, a vérzésre nyomást gyakorlunk – ez a minimum, amit tehetünk (ha van benne gyakorlatod, a nyomókötés és a nyomáspont alkalmazása hasznos ezek mellett). Pár alapelv: Mindig a rosszabbat feltételezzük, amíg ki nem zártuk. A legtöbb balesetest gerincsérültnek tartjuk, és semmiképpen sem mozgatjuk, ha nincs veszélyben és van légzése. Eszméletlen beteget nem hánytatunk, nem próbálunk itatni, etetni. Beteg itatása csak súlyos égési sérülés és kiszáradás esetén, illetve sav/lúgmérgezésnél tejjel; beteg etetése csak alacsony vércukorszint gyanújakor; sérültnek enni-inni nem adunk. Mellkasi fájdalom esetén félig ülő testhelyzet, a beteget nem mozgatjuk (mert leáll a szíve...). Nem hősködünk, de mindig a legjobb tudásunkat nyújtjuk. Halott hős nem ment életet! Ha a legkisebb gyanú is van arra, hogy valaki nincsen teljesen jól, odamegyünk hozzá és megkérdezzük. Ha eddig elolvastad, máris tettél mások életéért! Ha többet szeretnél megtudni, keress meg személyesen vagy Facebookon; ha érdekel a téma és a mentős történetek, lájkold: www.facebook.com/igymentseletet.

odamegyek – megrázom, rászólok – fej hátra – légzésfigyelés – mentő(104) – 30nyomás – 2 befújás Ha a légzésvizsgálat 10 mp-e alatt 2-3 teljes értékű légvételt észlelünk, és a beteg nem baleseti sérült (ha az, akkor csak fej hátrahajtás), stabil oldalfekvésbe helyezzük. Háton fekvő beteg közelebbi karját két derékszögben behajlítjuk, távolabbi karját a közelebbi vállára helyezzük, távolabbi lábát térdnél felhúzzuk, vállnál és térdnél fogva a beteget magunk felé billentjük, kezét nyitott szája alá rakjuk, fejét hátrahajtjuk, lábát megigazítjuk, légzését ellenőrizzük. Természetesen mentőt is hívunk

Márkus Dávid

Programajánló Ebben a tanévben ez az utolsó programajánló, szóval azzal kezdem, hogy mindenkinek nagyon boldog nyári szünetet kívánok! Persze nem hagyom, hogy unatkozzatok akár egy percig is! Kezdem tehát a nyár alap „darabjaival”, a fesztiválokkal. Nem akarok elcsépelt és mindenki által jól ismert nagyágyúkkal dobálózni, mint például a „Sziget” vagy a „Volt”. Persze itt most is a szokásos színvonalon őrülhetünk meg, de van egy két igazán ütős, mégis kevésbé ismert feszt. Mindenkinek akad kedvére való: SZI-GO-RÚ-AN nagykorúaknak a „Kézműves sörök és pálinkák fesztiválja” Hegykőn; azoknak, akik éhesek, a „Ribizli fesztivál” Feldebrőn, vagy „Halfőző fesztivál” Baján. Komoly zenerajongóknak (vagy akiknek nagyon hiányzik az énekóra…) lesz „Haydn feszt” Fertődön. Akik nyáron se bírnak színház nélkül élni, azoknak a „POSZT” és az „Ördögkatlan” kötelező. Természetesen ha

már rongyosra táncoltuk a lábunkat, vagy torkig vagyunk a hallal (itallal), akkor is vannak szuper lehetőségeink. Mozi nyáron is van, ez a jó hír! Akik szerint a nyár nem nyár csöpögős romkomok nélkül, azoknak itt egy tuti trió: „Míg a világvége el nem választ”, „LOL”, „Street Dance 2”. Én egyikért sem vállalok felelősséget. Ha valami súlyosabb, komolyabb esne jól, akkor az legyen a „Madagaszkár 3”! És ugye van még a strand, illetve csúszdapark téma! Az Aquaworld egész nyáron „bikinis lányokkal, felejthetetlen élményekkel” csábít! De még rengeteg más fürdőző hely akad, amik valami pluszt is adnak, ha a csobbanás nem lenne elég! Persze ezeken kívül mindenki saját kútfőből dolgozzon! Na és talán pihenni is szabad! Törley-Havas Sára

Sport Izgalmas események 2012 nyarán! Foci EB Már elkezdődött a sokakat lázban tartó 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság. Ez az Európabajnokságok történetének 14. tornája, ahol Spanyolország a címvédő. A selejtezőkön 51 ország válogatottja vett részt, innen 14 csapat jutott ki az Eb-re. Hozzájuk csatlakozik a két rendező ország (Lengyelország és Ukrajna), így összesen 16 csapat vesz részt a végső küzdelemben. A 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság emblémáját Kijevben mutatták be 2009. december 14-én. Az embléma a rendező Lengyelország és Ukrajna nemzeti színeiben pompázó szirmokat és egy virágzó labdát ábrázol. Az Európa-bajnokság hivatalos labdája a Tango 12, mely a 80-as években jellemző, az eredeti Tango labda terveinek modernizált változata, az Adidas kétéves fejlesztésének eredménye. Több szövetség, klub és népszerű labdarúgó is tesztelte és véleményezte. A labdán megtalálhatóak a két rendező ország zászlajának színei. A formavilág emlékeztet a helyi képzőművészetre, illetve a labdarúgásra jellemző egyetértésre, versengésre és

szenvedélyre. Az esemény kabalafigurái Slavek és Szlavko. A selejtezőben az E-csoportba került a magyar csapat, ahol a harmadik helyen végzett, így nem jutott ki az Európa-bajnokságra.

Július 27 – én megkezdődnek a 2012. évi nyári olimpiai játékok Hivatalos nevén a XXX. nyári olimpiai játékok egy több sportot magába foglaló nemzetközi sportesemény lesz, melyet 2012. július 27. és augusztus 12. között rendeznek meg a nagybritanniai Londonban. A rendezvényt a 2012. évi nyári paralimpiai játékok követi. A 2012-es játékok megrendezésével London lesz az első város, amely háromszor rendezhet újkori olimpiát (1908-ban és 1948-ban is házigazda volt). 2004. novemberben öt jelölt város (London, Madrid, Moszkva, New York és Párizs) adta be a pályázati anyagát a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. A britek örömmel fogadták az olimpia megrendezését. Számos újonnan épített, és már létező, illetve történelmi épületeket is rendezési helyszínként 33

Rengeteg stadion épült szerte az egész Egyesült Királyságban, Cardiffban 1,4 milliárd dollárból épült fel a sportfalu. A műugrás, úszás, szinkronúszás és vízilabda sportoknak az újonnan épült Aquatic Centre fog otthont adni. A hatalmas létesítmény egy 25 és egy 50 méteres medencét foglal magában. 17 500 ember befogadására képes. A szervezők a londoni olimpia rendezvényeire elérhető jegyek számát 8 millióra becsülik, míg a paralimpiai játékokra 1,5 millió jegy áll majd a közönség rendelkezésére. Az olimpia és paralimpia kabalaállatai Wenlock és Mandeville, két rajzfigura. A nyári olimpiai játékokon összesen 26 sport 39 ága vesz részt. A paralimpiai játékokon összesen 20 sportág 21 szakága mutatkozik m a j d b e . A várakozások szerint 205 nemzet

képviselteti majd magát sportolóival az o l i m p i á n . Az olimpiai játékok stratégiai fontosságúak az Egyesült Királyság számára. Az előrejelzések szerint naponta 350 000 külföldi látogató érkezik emiatt az országba, s nagyjából 11 milliárd fontot fognak elkölteni. Kiért izgulunk majd mi magyarok? Jelenleg 156 fős a magyar olimpiai csapat. Csak pár név a listáról: úszás: Cseh László, Gyurta Dániel, Hosszú Katinka, Jakabos Zsuzsanna, atlétika: Pars Krisztián, Kiss Dániel, Kővágó Zoltán, Erdélyi Zsófia, Kálovics Anikó, asztalitenisz: Póta Georgina, Triatlon: Kovács Zsófia, Torna: Berki Krisztián, kajak-kenu: Dombi Rudolf, Kökény Roland, öttusa: Kasza Róbert, Kovács Sarolta Hajrá magyarok!

Divat Egy kritikus kívülálló szemszögéből Egy kritikus kívülálló szemszögéből Had szabadjon megjegyeznem, hogy ezen cikk olvasása egyes emberekből esetleges ellenérzéseket válthat ki, amikért teljes mértékben felelősséget vállalok. Az én véleményem a lentebb említett témában szilárd és egyelőre megingathatatlan. Minden ember egyenlőnek születik éppen ezért távol álljon tőlem, hogy bárkit is elítéljek az öltözködése miatt. Nem mindenkinek kell követnie a divatot. Attól, hogy nem teszi meg még ugyanolyan ember marad. De amikor valaki nagyon ízléstelenül néz ki, és boldog boldogtalannak azt meséli, hogy ő milyen jó stílusérzékkel rendelkezik attól egyszerűen meg tudok őrülni. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ezekből az emberekből miért hiányzik az önkritika legkisebb megnyilvánulása is. Van a lányoknak egy bizonyos csoportja, akiket én nem tudok hova tenni. Főbb ismertető 34

jeleik: szoláriumban szétégetett bőr, nagyon rosszul felvarrt póthaj, baba kék, vagy baba rózsaszín szemhéj, hamisított LV táska a hozzá passzoló övvel, és a személyes kedvencem, a fehérre vagy halványrózsaszínre festett száj, ami a barna bőrrel kifejezetten ronda. És hogyha ez még nem lenne elég, ehhez általában még párosul a csökkent értelmi szint és a mélyről jövő utálat, ellenszenv és megvetés minden felé, amit ordenáré módon ki is nyilatkoztatnak. De azért a ciccahhh, didikehhh és ehhez hasonló facebook megnyilvánulásokról se feledkezzünk meg. Tényleg nem tudom őket hova tenni. Számomra felfoghatatlan, hogy miért viselkedik valaki így, de egyben nagyon szórakoztató is, főleg amikor a facebook képeit nézegethetem. Szereznek nekem egy-két víg percet. Most végre sikerült elérkezni a cikkem fő témájához. Az évek során számtalanszor hallottam emberektől és olvastam

mindenféle megkérdőjelezhetően színvonalas újságok hasábjain, hogy kevés pénzből is lehet divatosan öltözködni. A legtöbb evvel a témával foglalkozó magazinban van olyan állandó rovat, ahol a híres tervezők ruhája mellé bevágnak egy másikat, ami szerintük hasonlít rá és arra bíztatnak, hogy vedd meg, mert olyan divatos leszel mintha az eredeti lenne rajtad. Evvel én nem értek egyet. Ez nem igaz. Általában a ruhák csak a színükben egyeznek meg vagy még abban sem. És ez egy marhaság. Nem véletlenül nem azt a ruhadarabot tervezte a tervező. Hanem az eredetit. Ilyen rovattal nem nagyon szabadna próbálkozni, mert lehetetlen párhuzamot húzni a kettő között. Nem véletlenül nem találkozni a Vogue-ban ilyen, vagy ehhez hasonló elvetélt ötletekkel. Szóval kevés pénzből is lehet divatosan öltözködni. Ez a mondat mát évtizedek óta nem igaz. Ahogy felértékelődtek a híres tervezők által tervezett legtöbbször kézzel készült ruhák, szükségszerű volt, hogy meg kell jelennie a piacon olcsóbb ruhákat forgalmazó boltoknak is. Na és hogyan tehetnék csábítóvá a kínálatukat? Ha elkezdik koppintani a divatházak éppen aktuális kollekcióit. Az divat ott születik. És kérdem én divatosnak nevezhető-e valami, ami csak egy silány minőségű koppintás? Amiből annyit gyártottak, hogy akár egész Budapest járhatna ugyan abban? Amiből legalább 3 féle színűt lehet kapni? A válasz nem. Magyarországon az ilyen

boltok aránya az utóbbi 4-6 évben megtriplázódott és ezzel arányosan a kereslet is megnőtt. A vásárlóerő manapság már nem tekintik potenciális célpontnak azt a plázát, ahol nem találhatóak meg ezek a boltok. Az utóbbi 1-2 évben már szinte mindenhova települt 1-1 ilyen üzlet, mert a plázák megijedtek a csődtől. Csillapíthatatlan vásárlásmániám miatt néha én is elcsábultam, de az eredmény mindig katasztrofális lett. Az anyag rossz minőségű éppen ezért kinyúlik és kibolyhosodik. A varrás pontatlan, felfeslik és ha van egy felkapottabb darab akkor 10-ből egynek van olyan. A ruhagyártás központja mára már nem a kis manufaktúrákkal és tradíciókkal rendelkező Európa, hanem Kína, Thaiföld, Taiwan, ahol olcsó a képzetlen munkaerő és sok a silány minőségű anyag. Manapság jobban megéri ott gyártatni és még a szállítással együtt is olcsóbb. Én ezt nagyon szomorúnak találom, de remélem a jövőben ismét a minőség lesz a legfontosabb és a plázák helyett az emberek a sétáló utcákat fogják választani és nem kell úgy végigmennem az Andrássy úton, hogy szinte csak külföldi vásárlókba ütközöm.

Kulcsár Dorottya

Idegen nyelven The Day of Sports Eight classes, one grade, eight different sports… But only one winner. May 9. It was the day after the class excursions, when the Sports Day took place. We (9th, 10th, 11th graders) had to go to the Honvéd Csarnok on the Dózsa György Road, at 8 a.m. This place was surprisingly interesting, because its area is the size of half of the previous place (Kamaraerdei Ifjúsági Park), and we had a pleasant surprise. Some of the games had been eliminated (football and volleyball) but some sports had been added, because the athletic field provided a lot of new opportunities (60 and 400-meter sprint, frisbee, relay). Instead of random groups there classes were competing this time (like two years ago). We mustn't forget about the individual competitors, who competed in four different games. Some classes started on the athletic field,

and some started off with playing team sports. We had been watching really good matches (for example the 9. A basketball match, or the 9. C Frisbee match). The track was very good, just like the weather, and also the whole Sports Day. The day passed in a very good mood. The title of The Sportiest Class was won by the 10. A students (actually the whole 11th grade, but please, that’s a grade which is full of 11th grade boys). The best single competitor in the boys’ category was Ákos Szalai (11. A), and in the girls’ category it was Barbara Koppány (9. D). The title of The Best Class was the class of 8. D. Dániel Dobolyi and Dorottya Demján, the winners of the individual games were from this class too. To summarize this event, it was a really good Sports Day, and we're looking forward to the next one. I was Bugovics Peter, good bye!

A Tale of Tails When the statue of Apáczai guarding the school’s massive wooden doors had winked at him as he made his way up the stairs, he should have known something was off. However, he carried on walking without giving the unusual occurrence a second thought, and reminded himself to buy a cup of coffee before his classes would begin. He likewise ignored the waving figures painted on the walls lining the corridor on the 3rd floor. He was able to spot the classroom he was aiming for from quite a distance, for the door seemed to be standing ajar, with a dim greenish glow escaping through the opening. He was certain his classmates had been able to get their hands on those special tinted light bulbs after all, and was about to push the door open, and voice his appreciation, when he heard a sharp cry from behind. “Don’t move, you idiot! Are you trying to get yourself killed?” He halted and slowly dropped his hand extended towards the door handle to his side, then cautiously turned around to face the speaker. To his great surprise, however,

not a soul was visible along the corridor he’d come from, nor was anyone standing anywhere near the glass cases on his right, displaying the stuffed animals of the Biology department. “Yes, you are looking the right way. Now, if you only came closer a bit...” This time he could locate the source of the words, which were definitely coming from the direction of the glass cases, but the building still seemed to be completely empty. “Oh, quit being so dumb, I’m locked in this transparent cage. Come, let me out!” The ragged ash-brown fox lifted itself on its hind-legs, and began pawing at the pane of glass in front of it with its front ones. Our hero briefly contemplated the possibility of the talkative canine being merely the product of his imagination, but the poor thing appeared so desperate to be freed that he abandoned all his doubts and hurried to the animal. “I am very sorry, but I’m afraid I can’t help you,” he

told the fox with his face pressed up against the glass, “I have no key, you see.” Lowering itself back on all fours the fox replied with dismay, “Kids these days have not one grain of creativity left in those teeny little brains of theirs! Use your fist, genius.” He paused once again for a second to decide on the correct thing to do, then shrugged, backed away a bit, and with a swift kick shattered the glass to a million pieces. After the ear-piercing noise had died away, he peeled his hands off his eyes, and through the thick dust of glass strangely floating in the air, peeked into the case. To his relief the fox hadn’t suffered any injuries at first glance. It gracefully leapt from the wooden shelf to the ground, and carefully picking its way through the transparent mess, headed down the corridor. “Oi, wait up!” Its saviour called after it. “No last words? A ‘‘thank you’’ or ‘‘good-bye’’? Perhaps an explanation of s o m e s o r t ? ” He raced after his ungrateful acquaintance, who angled its head sideways without slowing its pace to shoot an impatient look in his direction. Eventually, however, the boy caught up with it, and gripping the bushy tail, yanked the animal backwards. To his horror the tail stayed right between his fingers while its owner no longer appeared to be attached to it. “Don’t pass out on me, please” the tailless canine finally turned to address the shocked boy, who was staring at the furry piece of fox with his eyes wide. “These accidents happen. Don’t worry, it’s not as if I was actually using it anyway.”

“You mean your body parts just causally fall off?” he asked quizzically. “Since I died that’s been the case, yes” it nodded in response. “Now give it back or throw it away, it’s up to you. I must rush. I’ve got a plane to catch.” “A plane? But... No, wait! Tell me one thing” he spoke hurriedly. “Why did you stop me from entering that room?” “Oh, trust me, my dear boy,” the fox smiled showing off a set of crooked yellow teeth, “you really don’t want to know that.” “Maybe I can decide what I’d like to know and...” he couldn’t finish his sentence as the fox turned away and continued in the direction of the staircase as if nothing had happened. “Listen to me, you can’t just walk away! I’ll get in trouble!” he cried after it, but his words fell on deaf ears. It suddenly became difficult to keep up with the escaping canine, his legs were too heavy, they were melting into the chequered tiles of the floor like vanilla ice cream melts on a hot summer day. Breathing got increasingly hard, his lungs filled with the fine powder of glass floating around him, the mocking laughter of bronze-skinned Indian women on the walls echoed in his ears, his vision blurred and – Gasping for air he bolted upright. Feeling around for the edge of the bed he fought off the sweaty mess of blankets and ran his hand through his hair. “Morning” he croaked out loud.

Vágo Fruzsina

Horoszkóp Rák: Karrier terén szembesülhetsz a férfiak uralmával, s úgy érezheted, minden figyelem rájuk összpontosul. A heves forróság idején inkább álmodozz kicsit arról, merre szeretnél továbbhaladni az életben, mert most legtitkosabb vágyad válhat valóra.

Szűz: Ne tartsd magad mereven az elképzeléseidhez, terveidhez, légy inkább végtelenül rugalmas és alkalmazkodó, csak így érhetsz el előrelépéseket. Jó tanács: Keress egy jó kis szabadtéri koncertet és tombold ki magad!

Oroszlán: Csábító trükkjeid most garantáltan célba érnek! Egészséges önbizalommal, visszafogott, de jogos hiúsággal és elégséges elhivatottsággal jó benyomást teszel a felettesedre. Ez a hónap a sikerek hónapja!

Mérleg: Rád fér még egy utolsó nap szépségápolás a nagy nyaralás előtt! Kezdj a kozmetikusnál, folytasd a manikűrösnél, végül fodrászoddal találjatok ki egy új dögös frizurát! Ne légy görcsös és ne spórolj a másokat a dicsérő szavakkal!

Skorpió: Bensőséges órákra kerül sor az útjaidon, így nem csoda, hogy minden egyes értékes, szabad percedet azzal töltöd, aki hajlandó odaadással szeretni téged! Élvezd mások törődését, akár új, akár régi kedvesről legyen szó! Nyilas: A csillagok új utat mutatnak számodra, itt az idő, hogy előállj furcsának tűnő terveiddel is, mivel azok most meglepően kedvező visszhangra lelnek! Szentelj időt a kulináris élvezeteknek. Próbálj ki új ízeket, most nyíló éttermeket! Bak: Be kell szerezned néhány szupertrendi darabot, hogy rád szegeződjön minden szem az esti bulikon. Pasik terén te lehetsz most a domináns fél, és ez nagyon lenyűgöz mindenkit! Vízöntő: Ebben a hónapban minden a tied lesz, amire csak vágytál! Vénusz odateszi magát, szerelem terén spontán és elragadó leszel, képtelenség neked ellenállni. Végre megteheted, hogy álmaid raftingtúráján vegyél részt, melyre már évek óta vágysz, most aztán senki sem állíthat meg!

Halak: Sajátíts el pár lazító jógagyakorlatot, melyek trükkjei felpezsdíthetik hétköznapjaidat! Szerelem terén vakmerően vágsz neki minden kalandnak és bátran vállalsz mindent, aminek meg kell történnie. Kos: Felejtsd el az online társkeresést, mert a kedves idegen az utcán fog szembejönni veled, és ellenállhatatlanul fog rád mosolyogni! Jó ötlet körbebringázni a Balatont, de ne a legmelegebb napokat jelöld ki erre a célra. Bika: Nem ártana kicsit kirúgni a hámból! Csinálj valami formabontót! Minél csábítóbbnak érzed magad, annál biztosabb úton haladsz a Nagy Ő megtalálásához. Ikrek: Szükséged van azonnali renoválásra, kívül és belül, egy jó lélekemelő könyv és néhány cuki ruhadarab garantálja a sikert! A szinglik számára igen jó a kilátás! Valaki megjelenésével megváltoztathatja életedet! Xia Jia Xin

Tiszta szívvel 50. szülinap - Archívum

Lájk The ID Szereted az iskolánkat? Szereted a programokat? Szeretsz egy közösséghez tartozni? Szeretsz intézkedni? Akkor miért nem vagy ID-tag? Új év, új kihívások, új programok. Csatlakozz te is az ID-hez. Ez egy klub, egy társaság. Az ID-ben lenni egyáltalán nem gáz.

Rosecker Dániel

Ballag már a vén diák

látjuk még őket, miközben az érettségijüket nézik meg, de ez is csak pár ember, nem egy tömeg. Nem emberek, nem osztályok, egy egész közösség hagyja itt ezt a helyet. Bízom benne, hogy szerettétek az elmúlt éveket. Gyertek vissza, és meséljétek majd el, hogyan kezdődött a karrieretek itt régen, egyszer. Elbúcsúzunk most tőletek, menjetek a jövőbe, és találkozzunk még egyszer ebben az életben.

Vannak dalszövegek, amiket az ember nem ért. Vannak olyan dalszövegek, amiket az ember elsőre megért. És vannak azok a szövegek, melyekről azt hisszük, értjük, és mégis csak egy idő után jövünk rá, hogy igazából hogyan is értelmezhetjük. Ballag már a vén diák. Igen, sajnos elballagtak. Üresek a folyósok, üresek a termek. Egy kicsit meghalt az élet. Néha dühösen vagy éppen nagyon örülve

Rosecker Dániel

Apáczai UtcaUdvarbál 2012 A 3. Tanévzáró Fesztivál 2012. június 15. Program Udvar Nagyszínpad 14.00-15.00: Tanári Beugró – interaktív improvizációs játék az iskola tanáraival 15.00-15.30: Közös zumba a Goldance tánciskola oktatóival 15.30-16.00: 50 éves a Tiszta Szívvel – apáczais diákok felolvasása az archív számokból 16.00-17.00: Az Impulse diákzenekar koncertje 17.15-17.45: Gyertyán Balázs bűvészbemutatója 18.00-18.30: 50 éves a Tiszta Szívvel – apáczais diákok felolvasása az archív számokból 18.45-19.30: Kerekasztal-beszélgetés a 20 éves tiszainokai táborról jelenlegi és öregdiákokkal, tanárokkal 20.00-21.30: A Pamela Anderson Band koncertje Sátrak, standok az udvarban Tiszta Szívvel sátor (standvezér: az iskolaújság szerkesztői és Hubai Kata) Társasjáték sátor (standvezér: Antal Zoltán) Idegen nyelv sátor (standvezér: angol szakcsoport) Kézműves sátor (standvezér: Cseh Enikő) Könyvvásár (standvezérek: Cseh Enikő, Szakály Erzsébet) Vurstli (standvezérek: kollégiumi DT) Infópult (standvezérek: Hubai Kata, Cseh Enikő) Öregdiák sarok Szerettel várjuk volt diákjainkat a helyszínen. A nagyszínpad programjai mellett itt a nosztalgiázásé a főszerep. A helyszín felelőse Szakály Erzsébet. A rendezvény ideje alatt az udvaron Jótékonysági vásárt is tartunk, ahol a 10. B diákjainak süteményeiből, valamint a jelenlegi diákok szüleinek érdekes adományaiból lehet csemegézni. Az ebből befolyó bevétellel a gimnáziumot támogatják.

Színházterem 15.30-16.00 Karinthy Frigyes: Visszakérem az iskolapénzt Előadja: a 10. A Rendező: Szabolcsi János tanár úr 16.15-16.45 „Cím nélkül” (Téma: modern háttérbe ágyazott örökzöld kérdés: a szerelem.) Előadják: Nagy Dorottya (9. D) és Török Melánia (11. B) Rendező: Piróth Kinga (11. B) 17.15-18.15 Molnár Ferenc: Ibolya Előadja: a kollégium színjátszóköre Rendező: Kocsis Bea

Meccsnézés A labdarúgó-Európa-bajnokságra és az azt általánosan övező nagy érdeklődésre való tekintettel lehetőséget biztosítunk a napi EB-mérkőzés megtekintésére is. Június 15-én Svédország méri össze erejét Anglia labdarúgóival. Időpont: 18.00-20.00 Helyszín: 9. A terme (földszint)

Sport Különleges sportok – Oktatás és játék 15.30-19.00-ig a lány tornateremben Kapitányok: Molnárné Illés Vanda és Gyertyán Attila Az utcabálon megvásárolható az 50 éves Tiszta Szívvel ünnepi duplaszáma. További információk az iskola honlapjáról elérhető Meridiánon és a titkárságon.

Aranyköpések Ebben a számban külön Sebő tanár úr bölcsességei szórakozttnak minket.

Összeállította: Varga Bálint „Nem így lesz megkérdezve, de szépen meg lehet ezt így kérdezni.” „Én felírom, mert már nincs kész.” „Ez ugyanazt fogja csinálni, mint az előző vegyület, ez ugye nem igaz, de… igen.” „Sokat kellett számolni, hogy meglegyen az eredmény, de még nincs meg.” „Ha a hidrogén megszagolódik, akkor érezni a hidrogén-kloridot.” „Ez nemhogy hülyeség, inkább valós, minthogy hülyeség legyen.” „Képes vagyok egy ilyen számítást elvégezni, legalábbis papírom van róla!” „Ez a szorzásjel nyilván nem szorzásjel.” „9.-ben csak nézéssel számoltuk a pH-t.” „Tudjuk, hogy 1 és 2 között lesz, tehát -0,82.” „Nem nagyon közel tudnak menni egymáshoz.” „Hirtelen azt hisszük, hogy nem tudjuk fejből a kötésszögeket, és hát tényleg nem… mármint lehet, aki tudja, de hát…jó.” „Lehet, hogy nem érthető, de könnyű mégis.” „Olyan gyors a gondolkodásom, hogy megelőzi a kezem mozgását.” „Nekem bizonyítékom van róla, hogy tudom, még akkor is ha elrontom.” „Ha nem tudjuk se nem lesz belőle semmi bántódás.” „Milyen alakú? Olyan amilyennek rajzoltam, vagy csak bután rajzoltam?” „A gázok megtalálják egymást és szeretetben egyesülnek.” „Itt nem az lesz, itt gyerekük lesz, ezüst.” „Ha jól olvasom, egy újabb kérdést tettem fel.” „Induljunk ki abból a kiindulási állapotból, ami nem létezik soha.” „Bátran ideírhatom, hogy 0, még akkor is ha tudom hogy nem 0!” „Redukálószőr.” „Ugye tudjuk hogy a gyémánt nem vezeti az áramot, tehát abban nincs lehetőség.” „Olyan 500 fok körül van, de nem tudom fejből ezt se.” „A föhér foszfor öngyulladásra képes.”