Sárga Szamár, 2015. július by Sárga Szamár

Menekülés a paradicsomba? Mince v klobúku: pouličný hudobníci Ópium II: irodalmi verseny A Sárga Szamár könyvespolcáról

SÁRGA SZAMÁR A Kazinczy Ferenc Diákklub lapja

Gyetvai Zoltán: Punk (Kisharsány, 2014, ambrotípia)

2015. július

KEZDÜNK… 2 Kezdünk…

TARTALOM AKIK VESZÉLYEZTETIK EURÓPÁT ÉS A NYARALÁST! MENEKÜLÉS A PARADICSOMBA? ÓPIUM #2 MINCE V KLOBÚKU 2/3 BODZAITAL ÉS KOLLÓDIUM KÉPFÉNY A SZAMÁR KÖNYVESPOLCÁRÓL A MÚLT ÁRNYÉKÁBAN METTYLEFESCH IRÁNY DO DAWU

4 5 7 10 12 14 18 20 22 24 26

IMPRESSZUM

ČASOPIS MAĎARSKÝCH STUDENTŮ V BRNĚ SZERKESZTŐ: HAVRAN KATI SZERZŐK: DEMJÉN GERGŐ • GULYÁS ZSÓFI • HAVRAN KATI • HÁJÉ • JASON • PANNI • VICA TÖRDELÉS: DEMJÉN GERGŐ • TÓTH PÉTER NYELVI KORREKTOR: PANNI NYOMDA: TISKÁRNA JOSEF ZEZULA, BOSKOVICE PÉLDÁNYSZÁM: 400 RADNICKÁ 8, 602 00 BRÜNN • SARGASZAMAR@GMAIL.COM • SARGASZAMAR.BLOGSPOT.COM TELE AZ ÍRÓASZTALFIÓK AZ ÍRÁSAIDDAL? VAGY MÉG NINCS, DE FŰT A KREATIVITÁS? ÍRD TE IS A SZAMARAT! VÁRUNK!

Kezdünk…

ÚTON ÉS UTCÁN ÍRTA: HAVRAN KATI

Szeretitek a piac hangulatát? Brünnben van egy, amolyan költözködő mostanában. Legutóbb a Moravákról költözött el. Nem teljesen, árválkodik még egy-két stand a parkkal körülvett poros, szocreál stílusú téren, de rajtuk is látszik már, hogy nem soká maradnak. Helyesebben, a piac nem elköltözik, hanem visszaköltözik a régi helyére, a Zelní trh nevű macskakővel kirakott, szobrokkal körbevett, igencsak patinás térre. Szívemhez nőtt a moravákbeli piac, szinte minden nap arra vitt az utam. Ahogy végigsétáltam a standok között, mindig megszólítottak, hogy – Slečno, podívejte se! – neki van itt a legpirosabb epre, legolcsóbb karfiolja, leggyönyörűbb zellerje. Ehhez foghatót sehol nem kapok, erre mérget vehetek. A piacon eperillat vegyült a fokhagymáéval és a megannyi fűszerével, amibe itt-ott rothadó banán édeskés szaga is belekeveredett. Felerősödnek az illatok, a színek és a hangok, itt senkit sem zavar, ha kiabál a mellette álló ember és földes a műanyag kosár, amiben a portékát kínálják. Lenyűgöznek az utca emberei. Azok, akik számára az út nem pusztán egy leküzdésre váró akadály a cél előtt, hanem akik azért mennek az utcára, hogy mutassanak valamit a világnak. Piacosok. Utcai muzsikusok. A könyvüzlet tövében ücsörgő bácsi, aki gyöngyvirág- és orgonacsokrokat kínál. Fotósok, akiket az utca történései érdeklik. Vásárra viszik a bőrüket mind, hiszen ott a veszélye, hogy nem vesz tőlük senki, nem tapsol nekik senki, nem mosolyog rájuk senki vagy nem történik semmi érdekes. Olyanokról is szól ez a szám, akiknek az utca és az út a lételeme. Akik folyamatosan úton vannak. Vannak, akik kedvből és vannak, akik kényszerből. Őket is fenyegeti a veszély, hogy akadályokba ütköznek, hogy nem érnek célba, és ha célba érnek, nem fogadják őket szívesen. Egy fesztivál hasonlít a piachoz és az utcához. Azok, akik részt vesznek, kivonulnak a zárt terekből, hogy egy szabadabb világot keressenek. Felerősödnek a szagok, a színek, a hangok, az ízek és az élmények. Mámorosabb minden, mint a valós világ.

VILÁGNAK VALÓ 4 Világnak való

AKIK VESZÉLYEZTETIK EURÓPÁT ÉS A NYARALÁST! ÍRTA: HÁJÉ

– Meg kell védeni magunkat az Afrikából betóduló bevándorlók elől! – De hát ők menekültek. – Az mindegy. Nem akarnak dolgozni, ehelyett a bőkezű európai szociális rendszeren akarnak élősködni. – Na de ezek a szerencsétlenek háborúk elől menekülnek, odahaza veszélyben vannak. Ha nem így lenne, akkor nem bíznák a sorsukat líbiai embercsempészekre, hogy életüket kockáztatva, ócska lélekvesztőkön próbáljanak Európába hajózni! Hibába érvelek, vitapartnerem kőkeményen meg van győződve igazáról. Facebookról tájékozódik a világ dolgairól. Így megy ez ma. A szabad információáramlás korában elértük azt a dezinformációs szintet, amikor egy közösségi médiás, rémhírszagú anonim bejegyzés lekörözi a Guardian oknyomozó riporterének írását. Később újra próbálkozom, belinkelek néhány cikket helyszínen járt tudósítóktól, témában jártas szakemberektől. Barátom több százezerszer megosztott videóval válaszol: brit turisták panaszkodnak benne, hogy félnek a menekültektől. Csupa sötét, gyanús alak lebzsel a tengerparton, akik megkeserítik jól megérdemelt nyaralásukat. Igazuk van! Egész évben kőkeményen dolgoztak, becsületesen töltögették az excel táblázatot a londoni irodaház huszadik emeletén, és most valaki rongyos ruhában elcsúfítja a mediterrán naplementét. Hát, nem ezt érdemelték! Néhány nappal később, egy szombat délutánon több ezres tömeg gyűlik össze, hogy Európa iszlamizációja ellen tüntessen. Vajon mivel magyarázható, hogy abban országban, amely-

ben évente 10 (tíz!) menekült kap menekültjogi státuszt (nyilván, ha több menekültet fogadnánk be, akkor az életszínvonal meredeken zuhanna, a bűnözés a harmincas évek Chicago-ját meghazudtoló szintre jutna és rövid időn belül iszlamista fegyveresek rohangálnának dzsipjeiken a békés csallóközi prérin) és amelyet egyelőre maguk a menekültek sem tekintenek célországnak, a társadalom ennyire képtelen a szolidáris magatartásra? A világon ma rekordszámú konfliktus zajlik. A világháború óta nem volt ennyi otthonát elhagyni kényszerülő ember a világon, mint ma. A Közel-Keleten az Iszlám Állam milíciái gyilkolják halomra a keresztényeket, síita moszlimokat és mindenkit, aki nem osztja elvakult nézeteiket. A gumicsónakon Európába igyekvők ezrei éppen ezek elől a konfliktusok elől menekülnek. Orvosok, tanárok, munkások, munkanélküliek, gazdagok, szegények. És biztosan vannak köztük haszonlesők, tolvajok és gazemberek is. Éppen úgy, ahogy közöttünk. Európa nyilvánvalóan nem képes mindenkit befogadni. Nem tudom, mit lehet csinálni, ha hirtelen több százezren zsúfolódnak össze a legdélebbi olasz és görög szigeteken. Tudom viszont, hogy minden embert megillet a tisztelet, és lehetőségeinkhez mérten segítséget kell nyújtanunk mindenkinek. Tekintet nélkül arra, hogy Szudánból, Eritreából, vagy Svájcból érkezett. És titkon azt remélem, hogy egyszer majd a mi városunkban is letelepszik néhány menekült, akik majd hozzásegítenek ahhoz, hogy táguljon kulturális látókörünk. Akkor talán majd kis magyar közösségünkben is megértjük, hogy a világ színesebb a testvérvárosi hagyományőrző gulyásfőző napoknál.

Világnak való

MENEKÜLÉS A PARADICSOMBA? ÍRTA: PANNI

A menekültkérdést boncolgató médiumok elől lehetetlen (volt) menekülni az utóbbi időben. Ezek a fejtegetések mikor kisebb, mikor nagyobb felületen találkoznak a valósággal, hol számadatokat, hol félelemkeltést vagy együttérzést használnak eszközül, hogy közönségüket a saját oldalukra állítsák. Nem mindegy azonban, milyen alapokra épül az emberek véleménye tények kellenek. Előítéletek helyett a valóság elfogulatlan mérlegelése szükséges: mi történt, miért történt és mi történhet ezután? A kvótákról

kérelme, mennyire hajlandó alkalmazkodni stb. Amennyiben jóváhagyják a kérelmet, ezeket az embereket integrálni kell. Amennyiben nem, úgy vissza kell küldeni őket abba az országba, ahonnan érkeztek (nem szükségszerűen a kiindulási országba). Ez ismét, egyelőre nem eldöntött, hogyan lesz megoldva, de valószínűnek tűnnek azok a javaslatok, amelyek biztonságos területek kialakítását emlegetik valamelyik viszonylag nyugodt, nem európai területen de EU-s pénzekből, ahol az emberek biztonságáért az EU felelne. Az integrációról

Az illegális bevándorlókat érintő kvótás kérdés már régen nem aktuális, a kvótákat összeurópaian elutasították. Korrekt döntés ez, hiszen nem a segítséget utasította el Európa, hanem csak a Brüsszel ilyesfajta belenyúlását a tagországok politikájába. A kvóták kivívta „hisztéria” viszont mindenképpen hasznos volt. Hasznos legalább olyan szempontból, hogy a közemberek tudatosítsák: a menekültek problémája valós és testközeli. Így pedig nehezebben tudja majd bármelyik vezetés a szőnyeg alá söpörni azt.

A bevándorlók integrálása sem kevésbé kemény dió... A mi közép-kelet európai országainkban a társadalom még nem elég toleráns, ez pedig kegyetlenül nehézzé tenné a folyamatot. Érdekes azonban, hogy a tényleg toleráns nyugati államokban mintha fordított lenne a helyzet, a menekültek „nem akarnak” beilleszkedni. Megértetni az emberekkel, hogy úgy lenne szép az élet, ha mindenki toleráns lenne… az lenne az igazán sikeres integrációs folyamat!

Az egyelőre nem világos, hogy az önkéntes befogadás hogyan lesz megvalósítva. Mindenesetre, hatvanezer menekült sorsa ezzel, mondhatni, elrendeződött. Az európai államok az unió területén belül negyvenezer, míg az unión kívüli táborok menekültjei közül húszezer személy „elosztását” vállalták fel. Azt persze hozzá kell tenni, hogy ez csupán annyit jelent, hogy az adott országok menekülttáboraiba elhelyeznek x számú menekültet, akiknek nevében elindul a menedékjog-igénylési hercehurca. Ennek során felmérik, mennyire tudna az adott személy hasznos tagja lenni az országnak, mennyire jogos a

Szlovákiának nincs nagy tapasztalata az integrálással, hiszen a tavaly összesen 14 embernek adott menedékjogot. Ha ehhez hozzászámoljuk azokat a balsikereket, amelyeket a romák integrálásánál ért el, igazán van ok aggodalomra: „Inkább hagyjon minket Európa, hogy oldogassuk a magunk problémáját (a romákat - a szerző megj.), legyen ez a mi hozzájárulásunk az európai összefogáshoz, mert mi még képesek lennénk ezt a menedékadást is elrontani”- mondja Hlina a szlovák parlamentben, hozzátéve, hogy ha ezt a belproblémát nem old-

Szlovákiáról

Világnak való

juk, lassan mi leszünk Európa veszedelme. És valljuk be, a menekülteket sem pont a mi középkelet európai valóságunk vonzza. A jövőről Jelenleg tehát szó van hatvanezer emberről. Emberekről, akik valami elől menekültek, akik határokon szöktek át, földközi-tengeri lélekvesztőkben utaztak - mert menekülnek. Jelenleg még különbséget lehet tenni azok között, akik az életükért menekülnek, és azok között, akik a jobb élet reményében menekülnek (gazdasági menekültek). Minden jobb érzésű ember számára világos (igen, itt pont nem az „Európa iszlamizálása ellen” akció tüntetőire gondolok), hogy az előbbieknek tényleg segíteni kell. Az utóbbiak segítésére viszont Európa csak úgy lehet megoldás, hogy átgondolja a nemzetközi politikáját (a NATO-val és USA-val együtt), amely sok afrikai állam jelenlegi totális káoszához (és ehhez a menekültáradathoz) vezetett. Az unió hatalmas pénzekkel támogatja a fejlődő országok gazdasági felzárkózását, sajnos, ezek felhasználására is olyan pénzmosások jellemzőek, mint „a mi eurofondjaink.” Nem újabb összegeket kellene átcsoportosítani, csupán felügyelni és okosabban szervezni. Mivel az afrikai államok jelentéktelen gazdasága nem képes ellátni

a lakosságot (ijesztő adatok, de ötven év alatt legalább megduplázódott majd minden afrikai ország lakossága), valószínű, hogy a most még csak gazdasági menekültek nemsokára az éhhalál elől fognak menekülni. Ezen pedig hosszú távon semmiféle élelmiszertámogatás nem segít. Ezeket az országokat abban kellene érvényesülni hagyni, amire egyelőre van még potenciáljuk: a mezőgazdaságban. És igen, itt Európa újra segíthet: ha nem dotálja (annyira) mezőgazdasági termelését, úgy talán van esélye a fejlődő országoknak is labdába rúgni mellette. Végszóként Szó sincs itt még végszóról. Ez a téma épp csak elkezdődött, és nagyon sok epizódjának leszünk még tanúi és részesei. Bár az előző bekezdésben országokat érintő lehetőségekről írtam, ne felejtsük el, hogy egyéni hozzáállás kérdése is a változás és a megoldás. Legyünk nyitottak és segítőkészek (akár így is: ktopomoze.sk), informáltak, ne könnyen megfélemlíthetőek és főleg felelősségteljesek... és higgyük, hogy van más megoldás is, mint amit sok analitikus jósol, mégpedig hogy Európa kénytelen lesz lezárni határait.

IRODALMI VERSENY Irodalmi verseny

ÓPIUM #2

”

Minden erős szenvedélynek az a természete: minél tovább tart, annál inkább erősödik. részlet Thomas de Quincy Egy angol ópiumevő vallomásai című művéből.

Kedves amatőr firkászok, irodalmárok, konzervált és konzerválatlan, olykor akár konzervatív irodalmi csemegék fogyasztói: óriási örömünkre szolgál bejelenteni, hogy irodalmi versenyünk immáron második fordulójához érkezett. Erről tanúskodik az itt következő három oldalnyi alkotás, melyek szerzői dicsőség és hírnév reményében szállnak síkra. Mi lesz a sorsuk? A nyomtatott papíron kívül műveik a virtuális éterben is olvashatóak lesznek, mégpedig a sargaszamar.blogspot.com-on, ahol a nagyérdemű tetszik – nem tetszik gombnyomásainak százezrei döntenek majd arról, kié lesz a „második forduló babérkoszorúzottja” cím. A forduló témája, amelyre a szerzők az alkotásaikat küldték:

EGY ÜVEG BOURBON. Kellemes, füstös hangulatú olvasást.

Hálótárs /HAIKU/

Hajnali négy van – amikor a kenyér kel én akkor fekszem. írta: A.

A hárombetűs élet küszöbén Mint halott szőlő egy üveg borban, te hallgatnál az utolsó sorban. Viszont az élet egy üveg bourbon, te vagy a következő a sorban, s szólnod kéne már, nem lapulnod, ebben a korban. írta: linkingabo

IRODALMI VERSENY 8 Irodalmi verseny Keres, talál SZEREPLŐK:

Bolyhos – a szoba tulajdonosa Gombos – Bolyhos barátja Csontos - Bolyhos kutyája, a néma szereplő

Bolyhos kék szőnyeges szobájának küszöbén indul a kép. Bolyhos: magas, göndör, álmatag figura. Lapát kezével hadonászik, miközben beszél. Nem hiszem, hogy jobb lesz ez, ha felhurcoljuk a bútorokat. Csontos propellerként mozgatja farkát, s két irányba ingatja bordáit. Így fogadja a két érkezőt. Gombos: éppoly magas, mint az előző, még az iskolapadban is együtt ültek. Persze, hogy leghátul. Most is ingjének gombjait markolássza. Hol az ujján, hol a nyaka alatt. Az a néhány komód vasmacskaként tűnik majd el ebben a végtelen szőnyegben. Felejtsd el barátom, itt a bútor nem segít! Fejét ingatja. Csontos: felváltva jár egyik pár lábtól a másikig. Szivacsos orrának nyoma ráragad a lakkcipőkre. Bolyhos: Tegnap három előtt érkeztem haza. Beléptem és sehol sem volt a kutya. Körbefutottam a szobát jó párszor, aztán majd átestem rajta. Töpreng, majd megszólal. Egyszer hiába keresem majd! Nem veszthetem el! Végképp nem zárt ajtók mögött! Gombos: Ide figyelj! Ha a bútor már úgysem jó semmire, akkor ki kell, hogy találjunk valamit. Nem ihatja meg ennek az egésznek Csontos a levét. Bátorító tekintetet vet a kutya felé. Üljünk csak le ide. Időnk az van. Valami használható csak előmászik belőlünk. Hatig? Hajaj! Azzal a szőnyeg felé bök és egy mozdulattal le is ül oda, ahová az ujja mutatott. Válltáskáját ölébe teszi, mire Csontos megpróbálja belenyomni a fejét. Ide figyelj! Mondja, s azzal előránt egy üveg konyakot. Egyből nekiáll olvasni a címkéjét. Bolyhos vele szemben teszi le magát. Bolyhos: már a padlón ülve. Mondd csak, ez lesz itt az ihlet? Fejével az üveg felé bök. Gombos: Ez bizony! Leteszi az üveget maga mellé, miután mindketten ittak belőle egy nyitó kortyot. Csontos: körbeszaglássza a piát, s ahogy megfordul, farkával lelöki azt. Megreped az üveg és folyni kezd belőle a konyak. Gombos: A mindenit! Felkapja az üveg nyakát, de a hasa lent marad, s kiömlik a maradék is. Bolyhos: felugrik. Figyeld, Csontos már nem is olyan kicsi ebben a szobában. Jó is lesz ez így, ahogy van. Gondolod, elveszhet még itt? Kérdőn néz barátjára, kissé tán szomorkásan is az üveg miatt. Gombos: határozottan. Itt már bizony nem! Nagyot legyint. Főleg nem, ha ezt mind felnyalja! Vége. írta: Pirosmadár

Irodalmi verseny

ignora- ignora leizzadtam nagyon bár ló sosem voltam jelenemből kortyot iszik a hívatlan nem kis aggodalmam valódi oka az hogy víg legelőmet fojtogatja a gaz pofámat nyúzza fel egy jól ismert virág elszaporodtak itt újra az ignorák növény ez amolyan illattalan fajta szemem sem pihen meg nyugalommal rajta mondanám hogy ronda inkább csak semmilyen két levele olykor megfér a többivel de véletlen ám az semmiképp sem szándék hisz szárától is csak őneki jut árnyék ellesnék másfelé csak irányíts hova nagyban uralkodik erre az ignora hát nincs hová menjek maradnom kell talán sok-sok üveg Bourbon úgy látom lesz az ár írta: Amondó

ka– millák mondták hogy fürödjek meg én ka- millában mártsam meg benne mind a két rücskös lábam üljek be a vízbe farommal- hátammal s bort bontsak hozzá fel vöröset nagy bátran tudtam én bor ide aligha lesz elég kamillák sokai fejüket vesztették testükről leszakadt sok ezernyi szirom tudom Bourbon nélkül ezt ki úgysem bírom írta: Répaláb

HUDEBNÍ BRNO 10 Hudební Brno

MINCE V KLOBÚKU

AUTOR: HAVRAN KATI

Často si volím cestu centrom mesta, po ulici Českej na Svoboďák, niekedy až na Hlavák, aj keď nemám na to zvlášť dôvod. Rada sledujem totiž zmeny tváre ulice, ktorá sa pomaly prispôsobuje každému ročnému obdobiu. Príchodom dobrého počasia centrum ožíva, pred kaviarňami a reštauráciami pribúdajú terasy s veľkými farebnými slnečníkmi a červenými kvetinkami, ľudia lížu zmrzlinu. Hlavným charakteristickým – a mojim obľúbeným – rysom Českej sú však muzikanti. „Hrajeme pro radost lidí, kteří prochází kolem, a pro radost naši. Toto nejde od sebe oddělit. Lidé, kteří se zastaví u nás, kteří možná slyší tu stejnou píseň už třeba po třetí za posledních pár týdnů, a přesto se zastaví, jsou pro nás největší motivací a odměnou.“ Pri mojej minulej prechádzke som natrafila na skupinu Struny ebenu – nie však po prvýkrát. Marilo sa mi, že trio hoboja, gitary a huslí som vídavala oproti kníhkupectvu Barvič a Novotný. Teraz však kapela hrala o niekoľko metrov ďalej, pred bodom, kde sa ulica vyústi do veľkej križovatky šalín. Traja pôvodní členovia tentokrát hrali s doprovodom bicích a dunivého hlasu kontrabasu. Konečný hudobný výsledok je okúzľujúci: skupinka divákov, ktorá obkľopuje kapelu, doslova uzatvára priechod na druhú stranu. Diváci sa usmievajú, tlieskajú, deti tancujú a muzikanti pridávajú do tempa. „Nazval bych vztah mezi námi a kolemjdoucími lidmi symbiózou.“ – hovorí Ondra Veselý, huslista kapely. – Je to víc důvodů, proč hrát na ulici. Můžete volně dýchat, je to pódium na úrovni posluchačů. Můžete dávat a přijímat – lásku k hraní na hudební nástroje, zpěvu, samotné hudbě. Zobecním to. Každý, kdo podniká něco s přáteli a má to rád, dostává něco trvalejšího než jen peníze do klobouku. I když každý, kdo se snaží nějak oživit ulice města, má před sebou položený obal, krabičku, klobouk, aby mu lidé mohli nějak vyjádřit oblibu v tom, co dělá. Nedá se prvek financí od jakékoliv hudební (obecně umělecké) produkce oddělovat. Ale stává se nám, že když je někdo z nás nějak unavený vývojem posledních dnů, něco se mu pokazilo, postolicovalo, tak během hraní na ulici je možno sledovat vývoj k lepšímu, k radosti i úsměvu a k zapomnění na

starosti právě díky tomu, že se někdo zastaví a dává nám tím svůj čas, pozornost, zájem. My se mu na oplátku snažíme dávát ze sebe to nejlepší.“ Pouličné hudobné predstavenia sa v istých kruhoch nazývajú busking. „Busking“ zahŕňa nielen hudbu, ale aj iné druhy pouličného umenia, ako minidivadlá, alebo kreslenie portrétov na ulici. Termín pochádza zo španielského slova buscar – hľadať, čo poznačuje buskerov ako stálych hľadačov slobody, vlastného vyjadrenia a samozrejme, slávy. Medzi najznámejších hudobníkov, ktorým sa toto podarilo, patrí Janis Joplin, Bob Dylan, Joan Baez alebo Bono. Pod týmto termínom sa rozrástla celosvetová komunita s názvom The Busking Project, ktorá zahŕňa 550 miest a 1500 registrovaných buskerov, a podľa zakladateľa hnutia Nicka Broada, dôležitým cieľom projektu je zlepšiť povesť miest ako stredísk bohatého kultúrneho života. Českí a slovenskí buskeri si založili vlastnú stránku buskerjam.cz, kde majú priestor predstaviť sa, podeliť sa o svoje zážitky a plánované pouličné vystúpenia. Jeden z častých blogerov stránky je Dalibor Nuewirt, ktorého si obyvatelia Brna mohli zapamätať vďaka zvláštnemu hudobnému nástroju, vynálezu pôvodných domorodých obyvateľov Austrálie: didgeridoo. Okrem Brna, Dalibor rád hrá v Ostrave, v Rožnove pod Radhoštěm, v Mikulove, v Písku, vo Frenštáte pod Radhoštěm, ale zavítal aj do iných európskych miest, ako napríklad do Glasgowa. Paradoxne, Prahu moc nemusí, pretože

Struny ebenu Kapela začala v roku 2010 v zložení husle (Ondra), hoboj (Vašek) a gitara (Tomáš). Po dvoch rokoch stretli basáka Frantu a pozvali ho, aby s nimi hral. Potom uvažovali o bicích a tak pozvali Martina. V tejto zostave funguje kapela s menšou prestávkou rok a pol. Ich obľúbeným miestom je Česká, ale hrali už na brnenskej priehrade počas plavby na parníku a v Prahe. S pouličnými výstupmi budú pokračovať na jeseň, o mieste a čase svojich vystúpení informujú vopred na Facebook stránke kapely a na svojom blogu strunyebenu.blogspot.cz.

Hudební Brno má pocit, že pouličný umelec je tu pre turistov len atrakciou, ktorú sledujú pri lízaní zmrzliny. Hudobníci v Brne sa však môžu tešiť skvelým podmienkam. „Lidé si tu pouliční hraní vybojovali a prosadili, což je krásné. Brno je pro mě město otevřeného srdce. Pouliční umění je zde otevřené a policisté vstřícní a hodní.“ Dalibor má mnoho príhod s policajtmi, s ktorými sa ocitol v príjemných aj nepríjemných situáciách, ale najsrdečnejšia príhoda sa stala v Brne. Raz o deviatej večer hral na Českej na svojom didgeridoo, keď sa pri ňom zastavilo policajné vozidlo. „Přestal jsem hrát. Okýnko vozu se vyhrnulo. Strážník se mírně vyklonil: – Omlouvám se, mistře, že vás ruším –, pronesl klidně – ale někdo si na vás stěžoval, že tady hrajete... – Mlčky jsem čekal, co přijde dál. – Neporušujete však žádný předpis. Do desáté klidně hrajte dál. Omlouvám se vám, že jsem vás rušil, mistře. – S tímto se okýnko vozu opět zahrnulo a policejní kočár vyrazil dál do útrob nočního města.“ Hra na ulici dáva mnoho zážitkov a nových skúseností pre mladého umelca, tvrdí Dalibor. Je to krst ohňom: podľa svojho úspechu umelec zistí, aký je dobrý. Čím je lepší, tým väčšie publi-

kum pribúda, a tým viac mincí padá do klobúku. „Ulice není koncertním prostorem. Není to galerie umění, kde si vás lidé budou dlouze prohlížet. Lidé nejdou přímo za vámi, často se stydí zastavit, takže máte jen pár sekund na to je zaujmout. Dostat je. Na ulici dle mě platí zákon dynamiky. Když nejste dynamičtí, neuspějete. Kdejaký světový interpret by na ulici pohořel. Nejúspěšnější byli na ulici např. Endru nebo Dub FX, oba beatboxeři a skvělí zpěváci, kteří umí dělat show a vytvořit „pořádný nářez“. Doteď před sebou vidím ten obraz - největšího obecenstva - v brněnských ulicích jsme hráli se Zenovým čajem ve třech a přidal se k nám náhodně kolemjdoucí cizinec na Darbuku - a pekelně to rozjel. Dva výrazné bicí nástroje, saxofon a mé didgeridoo a zpěv. Dav nabýval objemu a nakonec vytvořil půlkruh, který ucpal Masarykovu ulici natolik, že šaliny musely zvonit jak šílené, aby si proklestily cestu publikem... Celkově vzato je busking těžký a fyzicky náročný. Obzláště pak pro hráče na dechové nástroje - kteří musí hodně „funět“, mezitím pít, načež se jim chce na malou, což je při hraní na ulici docela nepraktické...“ Napriek svojej náročnosti, busking je fenomén, ktorý oslovuje stále viac a viac mladých umelcov s cieľom vyskúšať svoje schopnosti, komunikáciu s obecenstvom a čerpať inšpiráciu. Čo radí skúsený busker tým, ktorí by radi ukázali svoje umenie na ulici, ale nemajú dostatočnú odvahu? Ondra Veselý hovorí, že treba byť úprimným, chcieť hrať pre radosť a pre ľudí a neriešiť drobáky v klobúku. „Ať je vaší odměnou radost vaše a druhých lidí, kteří vám ji vyjadřují tím, že se zastaví, nebo dají nějaké bonbony, pozvou vás na něco, poděkují, pláčou radostí, zpívají s vámi, tancují. Kvůli vám tam budou klidně stát hodinu i dvě, jen aby s vámi byli a sdíleli to, co s vámi muzika dělá. Užívejte si to! Nebojte se a buďte sami sebou!““ Dalibor Nuewirt Didgeridoo našiel pred šiestimi rokmi u švagra doma, bol to metrový kúsok z poriadneho bambusu. Dostal ho so svojim hutným a surovým tónom. Požičal si ho a dva roky ho nevrátil. Každý deň na ňom hral a dostával sa do hlbokej meditácie, do stavu zmeneného vedomia. Dalibor má dve kapely: Vlčí mag a Zenový čaj, s ktorými koncertuje v Brne a v okolí, robí didgeridoo solo koncerty, organizuje workshopy a pozíva na meditácie pomocou muzikoterapie. V lete sa chystá na Colours of Ostrava, PidiFest, a na krst prvého albumu skupiny Zenový čaj na festivale Folkové prázdniny v Náměští nad Oslavou.

KAZINCZY 12

Kazinczy

2/3

ÍRTA: VICA

Arra gondoltam, hogy egy nyári, kifejezetten a Gombaszögi Nyári Tábor vendégeinek tiszteletére kiadott Sárga Szamárban keresve sem lehetne helyhez illőbb témát kínálni a KAFEDIK névadójának, Kazinczy Ferencnek fenntartott rovatba, mint hogy körbenézzünk kicsit a tábornak otthont adó vidéken. Persze, a Kazinczy szemével. Összegyűjtöttem, mit tartott feljegyzésre méltónak Gömörről, Kassáról, Mecenzéfről, végül pedig elmesélem egy Buzitára vezető útjának eseményeit. GÖMÖR „Gömörnek mindenfelé egyenesen vont s jó karban tartott útjai vannak. Szántóföldjei nagy gonddal míveltetnek, mert a hegyes Murány tája inkább ád vasat, mint gabonát s a lakosok száma ott nagy. Szépek az erdők is s Ozsgyán körül már lehete látni gyalogfenyőt, de szálkás erdeje a tájnak itt még nincs.” KASSA „Egy hegyszögben fekszik az, körűlvéve mindenfelől apróbb vagy magasabb hegyektől (...) Az enyészetre fekvő dombok gabonát, a keletre fekvők pedig bort termenek. Ezek közt a város alatt lefolyó Hernád szép réteket mosott, s nincsen is másfelé Kassának semmi nyílása azon kivűl, amelyen én jöttem. A város hossza a chausséeval egy lineában fekszik, s ez csinálja, hogy az idegen utazó, míg a városba be nem ér, a kevély nagy templomon s egynehány tornyon kívül nem lát egyebet, hanem csak setét zsindelyezetet. – A külsőváros széles helyen, de nyomorult viskókból épül; s amin szemem nagyon felakadt, az, hogy az utazó, midőn Kassa felé közelít, legelől is akasztófát és temetőt lát. – Nem lehetett volna-e a temetőnek egyik vagy másik oldalon helyet találni? – s be szép spektákuluma volna a chausséen kocsikázó kassai

szépségeknek, ha közel hozzájok holt testek lebegnének a kötélen, s a napenyészeti szellő dögpárát lehelne feléjek.” „Nyolc óra után vala az idő, midőn Kassára beértem. Kocsisom a Fekete sashoz vitt, azt állítván, hogy a városban bent több fogadó nincsen; s én meg is nyugodtam rajta, mert az épület külső formája sokkal bíztatott: de óvjon az isten minden útast tőle. Közel kelle egy fertályig várakoznom, míg a sok béna vendégfogadói nimfák, a konyhát üresen hagyván, fülönfogva hozták elő a kellnert.” „Kassának alsó kapujától a felsőig, és így 1070 lépésnyire, egy annyira széles utca nyúlik el, hogy azon a nagy templom is elfért, mégpedig nem hosszában, hanem keresztűl rajta. Szerencséjére a városnak és minden jóizlésű lakosinak, nem Friedrich építette azt (Friedrich egyenes lineában építette az újváros utcáit Berlinben. – Kazinczy jegyzete), és így utcája nem schnurgrad épült, hanem irreguláris csavargású ellipszisre. – Centum capita appono (ezt a fogadás formuláját a vacsora mellett tanultam), hogy Berlin egyenes utcái, akármely punctum visust válasszon a néző rajta, nem fogják szemeit úgy gyönyörködtetni, mint midőn Kassának felső kapujában megáll, s a házak falain égő lámpásokat szinte az alsó kapu körül lévő házakig kiláthatja. – Ami nekem első körülnézéssel leginkább tetszett, az a város nagy utcáját két ágban keresztülfolyó csermely-patakocska. Úgy nevezem én is ezt a kassaiak után, mert amint a vacsora alatt tapasztaltam, ezek nem tudják, hogy a pataknak, mely a Bach-tól jő (szintén úgy, mint a part a Bord-tól), igaz magyar neve a csermely. Micsoda nagy szolgálatra van az, ha tűz támad! milyen nagyra a szemétkihordásban.” „A fejér köznép, mely mindegyig tót lányokból

Kazinczy áll, ábrázatjára s termetére nézve szép. Mindíg lehet két rútra nyolc nem rútat föltenni; de mocskos öltözetök természeti kedvességökből sokat elvesz. A mecenzőfi és miszlokai lányokat és menyecskéket ellenben kedvesség nélküli nemzeti fiziognómiájok szintoly könnyen kiesmértetheti, mint a tótokat a közönséges szőkeség. Ötven közt is nehezen lelhetni egy barnahajú tót lányt.” EPERJES „Eperjest nevezetessé teszi az is, hogy itt négy nyelv van divatban. Az igazság emberei és a papság s a tanítók és tanúlók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarúl is, a polgárság németűl, és tótúl minden; és minthogy a szóló mind a négy nyelvhez hozzászokott, az idegen elcsodálkozva hallja, hogy azon egy periodusnak tagjai mint vannak összeszőve tarkán mind a négyből.” MECENZÉF „Abaujnak Szomolnok és Jászó közt fekvő hegyeiben fekszik mind Felső-, mind AlsóMecenzőf. Ebben a két helységben van az egész kolónia (…). Sovány határok elégtelen arra, hogy őket eltartsa, s eszerint a szegényebbek az esztendő nagyobb részét másutt töltik el, s árkok hányásával, aratással s zsindelyhasogatással keresik élelmöket. Bányájok vasat és ezüstöt s rezet is terem. Az asszonyok Németországból kihozott öltözetek nemeit ekkoráig is megtartották; a férfiak pedig setétkék posztóból készült magyar ruhákban járnak, de közönséges nyelvök érthetetlen németség. – Tiszta levegőjök, egészséges forrásvizök, főképpen pedig a sanyarú élet és a munkásság őket izmos tagúakká, erős, egészséges emberekké tette. Hitelesen beszéltetett előttem, hogy egy alsómecenzőfi születésű – a teli hordó bort, mely 180 iccéből áll, fölemelte, s belőle jó kortyot ivott.”

lettem, s én nem mervén szóval bátorítani, magamviseletemmel tettem azt; kiszöktem a szekérből, mihelyt görbűlt az út, tartottam a szekeret, s víg beszédet kezdék a kocsissal. Principálisom fel kezde éledni; szégyenlé, hogy míg patvaristája (joggyakornok, ügyvédbojtár) dévajkodik, s még gyönyörűségét találja a szokatlan s félelmes, de nagy szcénán, ő retteg. Egyedűl tiszteletem tartóztata, hogy magamat igen hangosan el nem nevetém, midőn az ég felettünk nagyot csattant, s leszállani látánk a villám tüzét, s a principális hirtelen kikapá fejét a szekérből, s ijedtében egy szót szalaszta ki száján. A villám agyon sújta egy szegény embert a szesztai templom körűl. Midőn odaérénk, az egész falu körűle állott. Két gyalog ember egymás megett ballaga hazafelé az ösvényen, s aki elől ment, látván, hogy a megette menő nem felel szavára, visszapillanta, s halva látta azt. A tűz leperzselé a három-négy hét olta nem beretvált szakállt, elvérezte a homlokot, s a patkós bakkancsot a szerencsétlen egyik lábáról leszakasztotta, messzére elvitte. Én kiugrottam volt szekeremből, látni, min ácsorognak ott a falusiak, s az kedvet ada a principálisomnak is kiszállani s közénk elegyedni. Midőn ismét szekérbe űlénk, szózatosabb leve mint eddig volt, vagy mivel látta, hogy a bajt jobb jó kedvvel tűrni, mint én, vagy talán mivel a felhők kiöntötték tüzeket, s az ég vídám színt veve magára. Azt forgatá, hogy a baj minket is érhetett volna. Forgassuk azt is, hogy nem ért, s hálás szent örömben. Láttam, hogy elméjének felvidításra van szüksége, s minekutána maga szabadíta fel a példával, hogy vele szóljak, elkezdém előtte fejteni gondolkozásomat, hogy mikor lehet, örűlni kell, s tűrni panasz és jajgatások nélkűl, amit meg nem változtathatunk. Tetszett neki a mondás, s örűlt, hallván hogy Caesar magának véletlenűl jött halált óhajta. De ő azt nem óhajta.”

ÚT BUZITÁRA „Egy vasárnap délután a legtisztább ég alatt megindúlánk Kassáról Buzítára. De Nagy-Ida körűl tornyozódának a fellegek, szakada a zápor, a mennykövek ropogtak, hullottak. Milecz (a tornai uradalom fiskálisa – fiskális: jogvégzett személy) reszkete minden tagjaiban mel-

Az idézett szövegek Kazinczy Pályám emlékezete és Magyarországi levelek c. műveiből származnak.

SÖTÉTKAMRA 14 sÖTÉTKAMRA

BODZAITAL ÉS KOLLÓDIUM KÉRDEZ: DEMJÉN GERGŐ VÁLASZOL: GYETVAI ZOLTÁN

Gyetvai Zoltánnal a MEDIAWAVE-en kezdődött ismerettségünk. Sokféléről beszélgettünk, fotózásról pont keveset, de a restanciát ezzel az interjúval pótolom. A Sárga Szamár közös pont mindkettőnknek, szerencsére tudtam adni egyet éppen a friss számból, ő később eljuttatott Brünnbe egy 1991-es számot, ami nem is szerepelt az archívumunkban (és a kollektív emlékezetben sem). Hívd elő a csacsit! fedőnevű fotós workshopunkon a korai fotósmesterség rejtelmeibe vezet be minket: irányításával kollódiumos nedves eljárással fogunk fényképeket készíteni.

„1966-ban születtem Füleken, Nógrád és Gömör határán, a mai Szlovákiában. Jelenleg családommal Losoncon élek. Tizenéves koromtól foglalkozom fotográfiával. Gyermekként kedves pillanataimban szívesen megállítottam volna az időt. Olyan szerkezetet szerettem volna bírni, birtokolni, amivel ez lehetséges. Azóta is sokat gondolkodom időn és időtlenségen. Hiszen mi is az idő? A tudat aspektusa, aminek segítségével rendszerbe szedjük emlékeinket? Hérakleitosz folyó-metaforájában a pillanat az idő folyóján hajózó történés. Van értelme megállítani ezt a hömpölygő, örvénylő folyamot? Sokszor ez jut eszembe, mikor fényképezőgépemen beállítom a megvilágítási időt és exponálok.”

sÖTÉTKAMRA

Egy nagyon régi módszert fogsz nekünk bemutatni, és olvasom a blogodon, hogy mostanában ezek a nedves technikák kötnek le igazán, és erre térjünk is ki később, viszont elsősorban kíváncsi lennék, mi a véleményed a digitális fényképezésről. Van egyáltalán ilyen géped?

Alma és Körte (2015, Losonc) – ambrotípia

Emlékszel rá, hogy milyen indítattásból kezdtél el fényképezéssel foglalkozni? Milyenek voltak a kezdeti szárnypróbálgatásaid? Tizenhárom éves voltam és azon gondolkodtam, hogy hogyan és mivel lehetne megállítani az időt, hogyan tudnánk konzerválni kedves pillanatainkat. Aztán édesapám felvilágosított, hogy már van a világon ilyen szerkezet, a neve fényképezőgép. Az öcsémmel kezdtünk fényképezni, egy kis Smena 8-as szovjet gépünk volt, melyet édesapánktól kaptunk. Egy könyvecskének köszönhetően az első filmet már magunk hívtuk elő, relatíve sikeresen. Mivel a múlt század hetvenes éveiben szkennerek meg hasonló digitális vackok még nem léteztek, a második sikeres filmhívás után komolyan felmerült a pozitív képek készítésnek az igénye. Ez már nem volt olyan egyszerű, mivel akkoriban egy nagyító komoly összegbe került. Rövidesen ez is megoldódott, Foma nyersanyagra dolgoztunk – mert csak ez volt –, melyet a füleki drogériában vásároltunk. Középiskolás éveimben folytattam, Zenit, Praktica, majd Flexaret gépekkel. Az utóbbi nagy hatással volt rám, rögtön rájöttem, hogy a középformátum kell nekem. Vettem egy Pentacon Six TL gépet, rengeteg pénzért, de sok extrával és három kitűnő Carl Zeiss Jena optikával és így kötöttem ki évtizedekre a 6x6 cm-es képformátum mellett. 1985-ben volt az első kiállításom, teljesen saját kidolgozású képekkel. Akkor tizenkilenc éves voltam.

Két profi digitális gépvázam van a hozzá tartozó hasonló kategóriájú objektívekkel, évente néhányszor használom is őket. Sőt abban a műszaki iskolában, ahol a gyakorlati oktatást vezetem, digitális fényképezést tanítok. Vannak vélemények, miszerint nem a technika a fontos, hanem az elkészült kép. Szerintük az egyik, vagy másik technika nem értéknövelő. Én erről másként gondolkodom. Ugye azt mindenki elismeri, hogy ha egy figurát újságpapírból ollóval kivágunk, vagy ha ugyanezt a formát márványból kifaragjuk, eltérő mélységű és minőségű tudásra van szükség. Persze ettől még a papírból kivágott figuránk lehet nagyon jól sikerült, és a márványszobrunk nagyon rossz. A technikát irányító tudás mélységére helyezem a hangsúlyt. Szerintem valahogy így van ez a fényképezéssel is. Ebből talán kitűnik, hogy számomra a fotográfia nem eszköz, hanem cél. A fényképezésben a kezdetektől a digitális technika megjelenéséig folytonosság volt. A klasszikus fényképészet kézműves szakma, a valóságban, valós anyagokkal dolgozunk és hozzuk létre a kész képet. Niépce és Daguerre óta a fotográfia bizonyos ezüsthalogenidek fényérzékenységén alapult. Ennek a folytonosságnak vetett véget a digitális képrögzítési technikák megjelenése. Ha sarkítottan akarok fogalmazni, akkor véleményem szerint a digitális fényképezés megfojtotta a fényképezést, mint klasszikus értelembe vett szakmát. Ma akinek akár egy ócska mobiltelefonja is van, az már fényképész.

A pálinka dicsérete (2014, Losonc) – ambrotípia

sÖTÉTKAMRA

Baromi egyszerű lett képeket készíteni és nagy tömegek fényképeznek, de nem hiszem, hogy sokan fényképészként gondolnának magukra. Meg ugye, a „mai polgár maga veszi le magát és kedves családját. Úgy is néz ki a mai polgár.” De ha belegondolunk, akkor a középformátum és a kisfilmek világa is valami olyan célt szolgált, hogy a szűk fotósszakma mellett - akik akkor otthon titrálták maguknak a vegyszereiket - bárkinek meglegyen a lehetősége fényképezni. Meg akartam kérdezni, mégis miért fordultál egyre régebbi eljárások felé, de már megválaszoltad. Mióta foglalkozol történelmi technikákkal? Hetedik éve és ezt az időt emberileg és szakmailag is hét bő esztendőként élem meg. Nagyformátumra (síkfilmre) már régebbtől fényképezek, ezért a „kétemberes” fényképezőgépektől nem idegenkedtem, bár a 30x40 cm-es képméret azért még ma is sokszor nagynak tűnik. Jelenleg 4x5” (9x12 cm), 5x7” (13x18cm), 18x24 cm és 30x40 cm-es képméretre tudok dolgozni, klasszikus síkfilmanyagra és kollódiumos nedves eljárással egyaránt.

Hogy kell elképzelni a kollódiumos nedves eljárást? Először elkészítem, megkeverem a vegyszereket: tisztító anyagot, a kollódiumot, az érzékenyítő fürdőt, az előhívót és rögzítőt. Ez több napos munka, mivel némely vegyszernek használat előtt állnia kell. Következik a hordozólemez elkészítése: az üveget méretre vágom, széleit lecsiszolom és savas fürdőben egy napig tisztítom. Még csak az előkészületnél tartunk. Ennél az eljárásnál a többi lépést közvetlenül a fényképezés előtt és után kell elvégezni, másként ez nem működik. Ezért a kollódisták annak idején komplett sötétkamrát cipeltek magukkal, bárhová is mentek fényképezni. Tehát: fényképezés előtt kerül felöntésre a kollódium, mely a hordozóra ragasztja a fényérzékeny réteget és kémiailag e réteg felét tartalmazza. Az érzékenyítő fürdőben, mely ezüstöt tartalmaz, fényérzékennyé válik a lemez. Magát a fényképezést és az előhívást olyan gyorsan kell végeznünk, hogy a nedves lemez ne száradjon meg. Innen a „nedves” jelző. Következik az előhívás és a rögzítés, szárítás majd a lemez lakkozása és festése. Ezt az eljárást

sÖTÉTKAMRA 1851-ben publikálta Frederick Scott Archer. A dagerrotípia után és a talbotípia mellett a második gyakorlatban is használt fényképészeti eljárás. Apró változtatásokkal ma is autentikus formájában használjuk. Történelmi technikákkal fotózol és témáid között is fontos szerepet tölt be a régi világ megörökítése. Hogyan közelíted meg azt a közösséget, akit fényképezni szeretnél, amikor etnográfus bevetésre készülsz? Én ezt a kérdést nem így fogalmaznám meg. Történelmi technikákkal vagy nagyformátumra az általad régi világnak nevezett kultúrkörnyezetet csak kevéssé fényképeztem. Ennek oka az adott technika sajátosságaiban keresendő – minimális mobilitás, hosszadalmas előkészületek. A hagyományos világ utolsó mohikánjairól készült képeim teljesen másképp születtek. Barátságunk Agócs Gergely néprajzkutatóval a nyolcvanas évek derekán indult, és ekkorra datálható a hagyományos népi kultúrával való első találkozásom is. Gergő barátom egy beszélgetésünk alkalmával felvetette, hogyha Erdélyben még él az autentikus népi kultúra, akkor nálunk Nógrádban és Gömörben is élnie kell. Első gyűjtésünkre a Fülektől pár kilométerre lévő Füleksávolyban került sor. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy egy kis keresgélés

Pál István, juhász (2012, Salgótarján)

után megtalálhatók voltak azok a régi stílusú népdalok illetve változataik, amelyeket eddig csak lemezekről hallottunk. Nagy lelkesedéssel rendszeresen járni kezdtük a környék falvait, a fényképezés pedig logikus velejárója volt a néprajzi gyűjtéseinknek. Szó sem volt tudatos etnofotográfiákról, bevetésekről pedig végképp nem. Egyébként sem szeretem ezeket a művileg alkotott kategóriákat. Évek, évtizedek alatt mély emberi kapcsolatok alakultak ki köztünk és az általunk látogatott emberek között. Nagyon sok helyen szinte családtagként fogadtak bennünket, akár a hagyományos paraszti kultúra csúcsán álló pásztorok, akár az egyszerű és sokszor nagy szegénységben élő cigánymuzsikusok. Valóságos hőseim ők, a maguk nagyszerűségükben, egyszerűségükben és esendőségükben is. Emberek, akiket példaképként tisztelek, akiktől sokkal többet tanultam, mint bármelyik iskolapadban tanulhattam életem folyamán. Különös kegy a sorstól, hogy egy térben és egy időben élhettem velük, hogy fényképezhettem, és hála Istennek a mai napig fényképezhetem őket. Megtiszteltetés, melyet azzal igyekszem viszonozni, hogy magaménak vallom azt a kultúrát, melyet ők teljesen természetesen és naponta éltek meg. Blogbejegyzéseidben szívesen keversz nemcsak fotós vegyszereket, hanem kulináris finomságokat is. Mi a közös a tartósítatlan bodzaitalban és a tartós kollódiumban? A hagyomány. Gyermekkorom egyik kedvenc itala az otthon készült bodzaital volt. Édesanyám gyakran készítette, ő is az édesanyjától, az én sőregi nagyanyámtól tanulta. Ha ideje és szezonja van, én is gyakran készítek ilyen italt az én gyermekeimnek. Reménykedem benne, hogy ha eljön az ideje, a lányaim is készítenek majd az ő gyermekeiknek, az én unokáimnak. Híd idők és generációk között, olyan vérrokonokat köt össze, akik személyesen nem ismerhették egymást. Az általad említett kollódium neve Lea No.3, receptjét 1868-ban publikálta Matthew Carey Lea amerikai fotográfus. Jellemzője a kiegyensúlyozott tónusgazdagság és az alkalmazott kadmium-sóknak köszönhető nagyfokú kémiai és fotográfiai stabilitás. Kollódisták sokasága használta és használja ezt a formulát. Ugyanúgy generációkat köt össze, mint a bodzaital.

TECH

Tech

KÉPFÉNY ÍRTA: JASON

Jönnek a képek egymás után, flessss... Kinyitod szemed, és már fel is ébredtél. Reggel van. A nap csak úgy süt. Nagyjából ilyen egy reggel. Álmok, képek, elképzelések a fejünkben és ömlik a reggeli fényáradat a szemünkbe. Sok embernek eszébe jutott, hogy ezeket a képeket valamilyen módon prezentálni lehet. Jöttek a barlang greffitisek. Vagy ők tán csak a valóságot próbálták megörökíteni? Ki tudja, hiszen ahogy a közmondás mondja: éhes ősember mamutpecsenyével álmodik. Mivel a főbérlők eme csínytevést nem nézték szívesen barlangjaik falán, ezért más utakat kezdtek keresni az emberek. Egyszercsak hipp-hopp, jött a XIX. század. Ekkortájt, már sok-sok sikertelen arannyá változtatás után, az alkimisták egy csomó egyéb vegyülettel lepték meg az emberiséget. Sőt, a kiforrottabb válfaja eme szaknak, a kémikusok már nem bugyuta aranykeresésben voltak érdekeltek, hanem a fény hatására változó anyagok keresését tűzték ki célul. Jöttek a különféle „típiák”, mint például a dagerrotípia. Gondoljatok a híres Petőfi-portréra.

Létrejött... használjuk hát Tehát nagyjából így jöhetett, jött létre a fotográfia. Viszont nem pusztán a vegyszerek kikísérletezése volt az egyetlen feladat. Új eljárásokat kellett kitalálni, hogy garantálni lehessen azt, hogy a messze sem tökéletes fényérzékeny anyagunk valamilyen szinten elfogadható eredményt nyújtson. Itt főként arra kellett odafigyelni, mit enged meg az anyag rögzítésre. Talán nem árulok el nagy titkot: minden fényérzékeny anyag „fekete-fehér.” Pontosabban, ők csak a fény intenzitására érzékenyek. Tegyük fel: kint vagy, süt a nap és valamilyen tárgyak, emberek is vannak előtted. Nagyon jó, mert ők a fényvisszaverő felület számodra, melyek biztosítani fogják a kép létrejöttét. Belenézel a masinéria nézőkéjébe és katt. Megvan a kép. Majd a következő. Folytatod, amíg a film engedi, majd visszacsavar. Jöhet az előhívás. Szárítod a filmet, nagyítod. Valami azonban nem teljesen helyes. Ez miért nem látszik a világosabb részben, az miért nem látszik a sötétebb részben? Jó a kérdés és jogos is. Kezünk bizonyosan kötve vagyon a film tulajdonságai által. Amire gondolok az az, hogy a fény egy elektromágneses hullámzás által továbbított energiamennyiség, amely, miután elérte a mi fényérzékeny

anyagunkat, visszafordíthatatlan változtatásokat hoz létre. Persze, ha mikroszkopikusan vizsgáljuk az anyagot, akkor az egyes kis kristályok feketednek be a fény hatására, viszont ha makroszkopikusan vizsgáljuk az adott problematikát, akkor az elfeketült kristályok sűrűségéről beszélhetünk. Persze, itt is még diszkrét fekete-fehér világról van szó. Viszont, ha megengeditek, akkor bevezetném az emberi faktort is az ügybe, hiszen legtöbbetek embertársainak készíti a fényképeket, nem műszaki berendezésnek. Szemünk felbontása véges... ez tény. Ez a rossz most jó, hiszen ezért fényképünknek sem kell végtelen felbontásúnak lenni: a képet nem úgy fogjuk észlelni, mint milliónyi kis fekete pont halmazát, hanem a pontok sűrűsége fogja kiadni a szürke sok-sok árnyalatát. Szürke árnyalatok tehát vannak is, meg nincsenek is. Ilyen duális világban kell mozognod.

A napocska 16 Kattintottál? Nade, meddig tart a katt? Kaaaattttttt, vagy csak katt. Nem mindegy. Mekkorára nyissa ki a szemét az objektív? Kicsire vagy nagyra? Fontos kérdések ezek. Persze, manapság már majdnem mindent lehet mérni, meg a fészbúkra posztolni. Mondjuk az utolsót nem nagyon tudják a fénymérők, de egye fene. Igen, fénymérő. Segítségével fényt, pontosabban, a legtöbb esetben visszavert fényt lehet mérni. Viszont amennyiben nincsen ilyen masinád, ne búsulj, hiszen dédapáink sem rohangáltak fénymérő csicskásoknak kurjongatva, hogy Józsikám, mérjél egy fényt. Amikor nem lehet valamit konkrétan megfogni, jöhet a statisztika. Sok megfigyelés, fényképezés, próba-szerencse meghozza a gyümölcsét. Az emberek mindenféle táblázatot hoztak létre arról, hogy melyik hónapban, milyen helyszínen mennyi ideig kell süttetni filmünket a felé terjengő fényáradattal. Sőt erre egy még egyszerűbb, Napocska f/16-os* (Sunny 16) szabályt is írtak. Miről is szól? Tételezzük fel, x ISO érzékenységű filmed van. Kint ezerrel süt a nap. Géped szemét beállítod f/16-ra, majd a zárszerkezet sebességét filmed sebességének reciprokára, azaz jelen esetben 1/x-re. Előfordulhat, hogy filmed érzékenysége 100 ISO, de mivel nem Compur zárad van (hát miért is lenne), az 1/100 helyett használd az 1/125-öt, vagy az 1/60at, de – vigyázz, ez fontos – a negatív filmnél nem egészen magas kulcsban (értsd a világos részek) lévő információval kell törődnöd, hanem éppenség-

Tech gel a sötétebb részek jó kiexponálására érdemesebb odafigyelni. Ez azért van, mert a film sötétedésében nem hirtelen áll be a teljes feketülés, hanem szépen lassan, egyre lassulva. Nem azt mondom, hogy süsd szét a filmet, mert akkor nem sok minden marad rajta, csak annyit akartam mondani, hogy ellentétben a digitális gépekkel, itt eléggé túl kell exponálni a képet, hogy túlégesd. Apropó, hogy ha már így dobálózok az effekkel, meg az egy per izékkel, itt lenne az idő, hogy bemutassam őket. Gondolom nyilvánvaló, hogy minden jóravaló fényképezőgépnek van legalább egy szeme. Sok emberke ezt optikának vagy lencsének hívja, de ne feledkezzünk meg a lyukakról sem. Most nem a fekete lyukakra gondolok, azokkal foglalkozzon csak az űrügy, hanem arra, hogy léteznek úgynevezett lyukkamerák, ahol a képet egy parányi lyuk segítségével vetítjük a fényérzékeny anyagra. Térjünk vis�sza a mi lencsékkel ellátott masináinkhoz. Tehát az a csuda ef per valami szám azt mondja meg, mennyire van kinyitva fényképezőgépünk szeme. A lencséknek van egy olyan paramétere, melyet gyújtótávolságnak nevezünk, ami ténylegesen befolyásolja az általa vetített kép perspektíváját. Basszus, már megint egy szó, amit ha nem értesz, akkor... nem érted.

Tértelen tér Szóval perspektíva. Ahogy össze-vissza járkálsz a nagyvilágban, láthatod, hogy a tárgyaknak van bizonyos térbeli kiterjedésük. Ezek a tárgyak méretben egymástól eléggé különbözőek lehetnek. Szerencsés esetben kettő, teljesen működő szemed van, melyek egymástól némi távolságra helyezkednek el. Agyad ezt a két képet összerakja, és ezáltal egész jól tudod érzékelni a teret. Mi a kérdés? A fénykép a három kiterjedéssel rendelkező világnak csak egy síkra képzett vetülete. A sík meg csak kettő dimenziójú. Atyaúristen! Nem fogom tudni mi a nagyobb, vagy kisebb a képen! Öhm, öhm... ez nem teljesen így van. Hiszen agyad képes tárolni információkat, melyeket életed folyamán tapasztalat formájában szereztél, és ezekből a tapasztalatokból kiindulva össze tudod hasonlítani a számodra elképzelhető, ismert méreteket és a látottakból kialakul valami elképzelésed. És a perspektíva? Arról van szó, hogyan fognak viszonyulni egymáshoz a méretek a sík vetületen. Persze most lehetne dobálózni egy, kettő, három pontos perspektívával, de ennek nézzetek utána magatok. Tudjátok, Gúglü a legjobb barátom. A perspektívát pedig természetes módon kettő tényező adja. Az egyik az, hogy mekkora kivetített képet veszünk ki magunknak, a másik pedig a lencsénk fokális távolsága. Előbbit... nem tudjuk egy meglévő gépnél változtatni, de az utóbbit bizonyos előfeltételek mellett igen.

ef per a jó exponálásért Visszatérve a kedves ef per valamihez: az ef a gyújtótávolságot jelenti, és ez tényleg egy osztás. Teljes nevén így becézhetjük: a rekesz relatív mérete a fokális távolsághoz viszonyítva. Azért volt fontos ezt bevezetni, mert csak így tudjuk garantálni, hogy egy és ugyanazon szám minden lencsén egyforma megvilágítást jelentsen a kivetített képünkön. Most még azt mondjuk el, miért van a lencsén olyan számsor, amely így fest: 4, 5, 6, 8, 11, 16. Nem véletlen. A rekeszt leegyszerűsítjük egy körre. Ha a kör felületét meg akarjuk kétszerezni, akkor az átmérőjét négyzetgyök kettővel kell megszorozni. Ezek a számok tehát egy négyzetgyök kettő sor tagjai. A megkétszerezett rekeszen keresztül kétszer annyi fény tud áthaladni, az ef szám mindegyik gyújtótávolságnál ugyanazt a fényt engedi át azonos fényviszonyok mellett, és még sorba is vannak rakva. Kell ennél több? Nézzük most azokat az egy per valami számokat. Természetes módon szabályoznunk kell, mennyi ideig hagyjuk a fényérzékeny anyagunkat „napozni”, mert még megég, napszúrást kap, és azt nem akarjuk, ugye? Hogy ha már a fény mennyiséget folyamatosan kétszerezzük, vagy felezzük, tegyük ugyanezt az idővel is. Például az 1/125 azt jelenti, hogy a zárszerkezet 1/125 másodpercig tart nyitva. Tételezzük fel, hogy a fényérzékeny anyagunkon a megvilágítás 3000 lx (lux), továbbá a rekeszt f/5,6-ra, a záridőt pedig 1/125-re állítottuk. Ekkor a filmünket 3000/125 lx*s (lux szekundum) expozíciónak tettük ki. Itt igazából csak beszoroztuk a megvilágítást a záridővel. A figyelmesebbek észre vehették azt, hogy ha a rekeszen fele fényt engedek át, de a záridőt megduplázom, akkor ugyanazt az expozíciót kapom. Rájöttél? Jár a keksz! Ezt hívják a reciprocitás elvének. Fordítva is igaz: dupla fény, fele idő. Azért egy kis bökkenő van. Amennyiben nagyon kis megvilágításnál dolgozunk, akkor már nem érvényes ez az egyszerű szabály. Hiába határozod meg az expozíciós időt egy másodpercre, de már kettő másodpercig kell exponálnod. Ezt a viselkedést Schwarzschild jelenségnek hívjuk. Sajnos nem létezik univerzális válasz, mennyivel kell meghosszabbítani az expozíciós időt, mivel attól függ, milyen anyagot használunk. Ne csüggedj azért, mert a gyártó gondolt erre is, és táblázatban, vagy egyéb formában közli a fogyasztóval milyen kompenzációt kell beiktatni az expozíciós időt illetőleg. Remélem kedved nem lohadt, és ha érdeklődésedet felkeltette e film, akkor találkozzunk Krasznahorkaváralján a Csacsi sátránál, ugyanis idén vár a Csacsi, hívjad már...!

KÖNYVES 20

Könyves

A SÁRGA SZAMÁR KÖNYVESPOLCÁRÓL Nem tudod, milyen könyvet lenne érdemes választanod ma délutánra? Olvasd el, a Sárga Szamár szerkesztői milyen olvasnivalót ajánlanak egy tüzes, vagy éppen füstös, esetleg esős gombaszögi napra. Magunkkal hoztuk ugyanis a kedvenc könyveinket a Gombaszögi Nyári Táborba. A Sárga Szamár sátorban egy kölcsön-könyvespolc működik a tábor egész ideje alatt, amely olvasnivalóval szolgál minden betérő táborozó számára. Te is magaddal hoztad kedvencedet? Leteheted nálunk, így elérhetővé teszed a többiek számára is! ZSÓFI: három Bólya Péter regény: Szüret, A veréb századik lépése, A védőirat

GERGŐ: A halál kilovagolt Perzsiából Hajnóczy Pétertől

„Kedves Mikes Kelemen! Tegnapelőtt találtam egy félhalottat. Fürdés közben. Átúsztam a Tiszát este, félig részegen, és a túlsó parton hasra estem egy nőben. Eszméletlen volt. Felcipeltem az útra, bevittem a klinikára, de másnap hajnalban meghalt. Egy nappal előbb kellett volna átúsznom a Tiszát.“ A három kisregény egy kötetbe vonva az író, Berecz László élete különböző korszakait vázolja. Miután főszereplőnk egyetemistává válik a Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi Karán, megnyílnak az olvasó előtt az 1979-es egyetemista koleszos élet apró, de mai napig nem változó jelenségei. Szerelem, esztelenség, fröccsözések Trenkkel. Laci naplója alapján ismerhetjük meg különc személyiségét, a többiekhez nem igazodó fekete báránynak beskatulyázott verebet, aki nem ugrál. Ő, kikéri magának, csakis lépked. Történetünk belemerül az én keresésébe, ahol nem tudni, mik is leszünk, vagy leszünk-e egyáltalán. Legfeljebb azt tudjuk, mik nem leszünk. Így történik, hogy az idő során még Berecz Laci is megtanul ugrálni a maga módján, viszont lélekben mindig is lépkedni fog. Bólya Péter regényhőseinek sok jellemzője önéletrajzi elemekből merít. Ebből a szenvedésből következik az a bizonyos letisztultság is, amely a regényeket jellemzi.

Egy alkoholbeteg középkorú író, a nagynevű H. család sarja, várja haza feleségét a munkából. Rendezgeti jegyzeteit, keresi azokat, amiket még nem teljesen szétcsúszva írt meg, a használhatókat. Gyötri a bűntudat, a múltkori egy hetes folyamatos részegség utáni delirium tremens, az alkotói válság, és a következő részeg roham előszele. Irigykedik azokra, akik nem az első pohártól részegülnek meg és vesztik el a kontrollt. A történet, amit pár üveg szürkebarát társaságában ír, huszonéves életének egy állomása, fiatal önmagának külső szemlélőként való elemzése. Abból az időből, mikor vidéki segédmunkából élt, írói ambíciókat dédelgetett, (már akkor is sokszor és sokat vedelt) és épp kibontakozófélben volt kapcsolata egy zsidó jogászhallgató lánnyal. Semmihez nem hasonlító hangulatát az őszinte önelemzése adja, és amit sorok között ki tudunk olvasni: ahogy a könyv jelene kontráz a visszaemlékezéseire. Hajnóczy Pétert életében sokat vegzálta a rendszer, lévén a „szellemi szabadfoglalkozású” kategóra nem létezett, KMK-sként könyvelték el (közveszélyes munkakerülő). Alkoholizmusa miatt többször (kényszer)gyógykezelték, fiatalon, 39 évesen májzsugor vitte el. Tragikusan rövid életének legismertebb darabja ez a vékonyka regény.

Könyves

PANNI: What if? Randall Munroe rajzaival

ATTILA: The Whispering Land, egy állati regény Gerald Durrelltől

Dávid szerint az internet minden őrültsége a robot, illetve űrhajókat tervező mérnököktől származik... Merő véletlen lenne így csupán, hogy Randall Munroe a NASA-beli robotépítő karrierjét hagyta ott webkomiksz-rajzolásért? Az xkcd szülő-(rajzoló) atyja pedig szívesen használja összes nem mindennapi agysejtjét arra, hogy a leglehetetlenebb lehetőségeket mérlegre téve megválaszolja a „mi volna, ha” típusú, gyermekinek álcázott, mégis tudatlanságunk (vagy tudásunk?) mélységeit rejtő kérdéseket- ebből született az a 2300 kalóriányi cellulóz, könyv formában, amelyet épp ajánlgatni igyekszem.

Fekete-fehér rajzokkal illusztrált állati és állatregény. Gerald Durrell, brit zoológus ezennel Argentínába kalauzolja el az olvasót. Az író, a felesége és a titkárnője a szélfútta Patagóniában kalandoznak, hogy a könyv főszereplőivel találkozzanak, akik nem mások, mint a patagóniai állatvilág egyedei. Az állatgyűjtő úton a lehető legvidámabb események, kacagtató szituációk kellős közepén találjuk magunkat. A regény bőséges humort, könnyedén folyó elbeszélésművészetet, hihetetlen állat- és természetismeretet rejteget. Magyarul A susogó táj címmel jelent meg.

KATI: a Galápagos Kurt Vonneguttól

CSÉFA: Dervistörténetek, egy szúfi tanítómese-válogatás

Mielőtt elkezded olvasni, érdemes tudnod: létezik egy tévhit, mely szerint Charles Darwint a galápagosi földipintyek tanulmányozása inspirálta az evolúciós elmélet kiötlésére. Tehát, ha nincs Galápagos, nincs evolúciós elmélet. (Most nyisd a könyvet.)

Hallottál már a szúfí mesterekről? Úgy képzelem, hogy a legkülönfélébb emberek voltak: fiatalok, öregek, rongyosak, jól kinézőek, de mind sokat vándorlók. Úgy képzelem, hogy most is ilyenek. Ők tanítók. Segíthetnek megtalálni az embernek a saját útját. Az úton pedig megtanulhatja megérteni a világot: a kintit és a benne lévőt.

Vonnegut őrült elmélete szerint az evolúció nem pusztán múltbéli fejlődéstörténet, hanem éppenséggel olyan történet, amelynek folytatása sokkal érdekesebb lesz az eddigieknél. A jövő evolúciójának kizárólagos helyszíne a Galápagos szigetcsoport, ahol egy félresikerült expedíció hajótöröttjei kötnek ki, akik egyben az egész világon pusztító vírus egyetlen túlélői. És ott is ragadnak, egész pontosan egymillió évre. Mármint, a leszármazottjaik. A leszármazottak pedig ez alatt az idő alatt tökéletesen alkalmazkodnak a sziget sanyarú életfeltételeihez, a szörnyűséges forrósághoz és az alkalmankénti vulkánkitörésekhez: prémet növesztenek, ügyesen halásznak és mindenekelőtt, összemegy a koponyájuk, hiszen minek annyi agyvelő a túléléshez… Egy teljesen őrült könyv tökéletes választás egy teljesen őrültnek ígérkező napra.

Ne számíts tanulságra a történetek végén. Az rejtve van bennük. Sokféleképpen és sok szinten értelmezhetőek. Mindenki azt vihet el belőlük, amire éppen szüksége van. Néhány történet és mozzanat a könyvben ismerős volt már. Ahogy megtudtam, sok régi szúfí történet és elem átkerült a népi hagyományokba és sok író merített belőlük. Ez a könyv egy válogatás az elmúlt 1000 év szúfí tanítómeséiből és történeteiből: rövidekből és hosszúkból, érthetőkből és elgondolkodtatókból.

VOYAGE 22

Voyage

A MÚLT ÁRNYÉKÁBAN ÍRTA: HAVRAN KATI

- Dame, dame tu mano – a semmiből bukkan elő és jön hirtelen léptekkel felém a cigányasszony. Mélyen barázdált arcából élettel teli, fényes szempár fürkész, amely bizonyosan követett már egy ideje. Karcos hanggal parancsolja, adjam oda a kezemet. Ruhája tépett, kezében egy rozmaringszál. Apró termetével elállja az utamat, elkapja a bal kezemet és a tenyeremre rakja a rozmaringot. Köszönöm nem, mennék tovább – jelzem neki, visszaadom az ágacskát és megpróbálom egy mosollyal kikerülni. Legutóbb egy sevillai cigányasszony jósolt a tenyeremből, akkor még nem sejtettem, hogy ezt itt délen hivatásként űzik sokan. Ez a cigányasszony viszont nem hagyja annyiban – amint elutasítom, gyűlölködő tekintetet vet rám, megfordul és hangosan szitkozódik. Talán el is átkoz? Mindezt a titokzatos Alhambra kapujában, pár lépéssel a bejárat előtt. S ahogy kedvemet lelem a történelem csalóka árnyai alatt sétálni, arra leszek figyelmes, hogy az Alhambra azon részeit kutatom, melyek leginkább kedveznek az elme efféle phantazmagóriáinak; és semmi sem felel meg ennek a képzeletnek jobban, mint az Oroszlános Udvar, s az azt körülvevő termek. Itt festettek leghalványabban az idő ecsetvonásai, s a mór pompa és ragyogás szinte eredeti formájában tündököl. Földrengések rázták ennek az épületnek az alapjait, döntötték romba masszív tornyait, s lásd! a karcsú oszlopok egyikének sem esett bántódása, a törékeny és kecses oszlopsor egyetlen eleme sem mozdult meg, s a boltozat tüneményes díszítése, mely oly légiesnek tűnik, mint a hajnali zúzmara kristályos szövete, több század elmúltával majdnem oly frissen tündököl, mintha a mór művész keze éppen most formálta volna meg. Ezen múltbéli emlékeztetők között írok egy hajnali órában, a végzetes Abencerraje teremben. Egy kevés vizű folyó, a Darro partját szegélyező szűk utacskán sétálunk. Jobb kéz felől az Alhambra magasodik, alulról nézve félelmetes nagyságú árnyakat vet a hatalmas építmény. Az utca délutáni sziesztájából ébred épp – nem kezdődött még el a turistaidény, nagyrészt andalúz beszédet hallunk. Egy széles koronájú fa árnyékában önjelölt költő

osztogatja verseit. Nicolás. Mosolyt és szakállat visel, ránk néz, majd hívogatóan felénk int. Egy faládát tart a kezében, ami telis-tele van apróra hajtogatott papirosokkal. – Válasszatok egy verset a mai napra – mondja, mi pedig választunk, nemcsak egy verset, hanem egy novellát is, hogy elolvassuk a fa árnyékában. Itt áll előttem a vérrel pecsételt forrás, egy öldöklés és vérfürdő legendás emlékműve. Gőgös vízsugara ráhinti cseppjeit papírjaimra. Mily nehéz összeegyeztetni e békés környezetet az ősi történettel, mely kegyetlenségről és vérről mesél ! (…) Vajmi kevés erő-

Voyage feszítésébe telik a képzeletnek elővarázsolnia a hárem félénk szépségét, mely a keleti fényűzés ily félreeső szegletén tündökölt egyszer. A város legősibb része, a neves Albaicín városnegyede felé vesszük az irányt. Kanyargunk felfelé a szűk utcácskákon, melyeket mindkét oldalról mozaikkal díszített, nyitott ablakú házak szegélyeznek. Liliomok és lila akácok ontják nehéz illatukat a forróságban. Egy ablakból gitárzene hallatszik, flamencót játszik valaki. Apró tereken sétálunk végig, ahol hatalmas fák vetnek árnyékot, lassan enyhül a forróság. Egy kiszögellésre érve, lélegzetelállító látvány kínálkozik: a délutáni napfény beragyogja az átellenben magasodó Alhambrát, a háttérben a Sierra Nevada még hófödte csúcsai meredeznek. Pár utcával odébb egy lila akáccal befutott térre érkezünk, és leülünk egy vendéglő teraszán. Zenészek érkeznek, két csapat. Az egyik – egy szőke lány hegedűvel, csilingelő szoknyával és két fiú, gitárral és fuvolával – leülnek egy padra. A másik csapat – nyolcan vannak, férfiak kezükben gitárral, lábukon magasított sarkú táncos cipővel, alacsony termetű, napbarnított arcú, sötéthajú és sötétszemű spanyol mind – nevetnek, és pörgős flamencóba kezdenek. A spanyolgitárok együttes üteméhez mély énekhangok társulnak, a szőke lány ritmusra ingatja a lábát, majd feláll és táncolni kezd, ütemre csengenek a csengettyűk a szoknyáján. A téren ülők tapsolnak és nevetnek, majd csilingelő aprókat szórnak az egyik fiú kalapjába, aki az asztalok mellett fut végig. A pincér körbejár a vendégei között, és vörösbort tölt a poharakba. Olykor az asztalra is loccsan belőle. Mikoris pár estével ezelőtt beléptem az Oroszlános udvarba, összeborzadtam, amint egy turbános mórt pillantottam meg csendesen ülni a forrás mellett. Egy pillanatra olybá tűnt, valóságossá lettek a hely szította képzelgések, s ez az elvarázsolt mór semmissé tette hosszú századok idejét, kilépett a múltból, s láthatóvá vált. (…) - Ó, señor – mondta a turbános – mikor a mórok Granadát uralták, boldogabb emberek voltak, mint most. Szerelmeken, zenén és verseken gondolkodtak csupán. Rímeket faragtak minden alkalomkor, s zenét költöttek hozzá. Az a férfi, ki a legszebb verseket faragta, s az a leány, ki a legdallamosabb hangon énekelt, annak mindég pártját fogták és megbecsülték. Azokban az időkben, ha kenyeret vett bárki, fizetségképpen verset kértek tőle; s a legszegényebb koldus, ki rímben koldult, azt gyakran arannyal jutalmazták. A katedrális és az azt körülfutó utcák és terek az utolsó mór uralkodó kiűzését követő századokat idézik, a spanyol birodalom aranykorát. Az amerikai hódításokból betóduló kincsek fantasztikus elegyet alkot-

nak a majdnem nyolc századon keresztül virágzó mór kultúra hagyatékával. A hol aranyozott, hol mozaikkal kirakott épületfalak elvarázsolt helyként hatnak az alkonyatban. A katedrális mögött egy apró utca húzódik. Nincs már ugyan kivilágítva, mellékutca csupán, de sejtelmes fény szűrődik ide a katedrális teréről és idevilágít a hold is. A fénysugarak pedig visszaverődnek a lecsiszolt téglákról, melyekkel az út van kikövezve. Araboké ez az utca. Árusok, akik közül legtöbben Marokkóból érkeztek. Kirakott portékájuk bőr- és sejtelmes fűszer-illatkeveréket áraszt, ugyanazt, melyet pár nap múlva Tangerben tapasztalunk majd, ott viszont döglött hal és romló hús szagával fog vegyülni. Bőrdíszművesek portékáját, színes anyagokat és mozaikkal kirakott lámpásokat árulnak ezek az arabok, akik tört spanyollal értekeznek a vásárlóval, egymás között pedig pergő arab nyelven beszélnek. Alkudni kell náluk. Aznap azonban pakolni kezdenek már. (a részletek Washington Irving Tales of the Alhambra című művéből származnak, a szerző fordításában)

HARAPJ RÁ! 24 Harapj rá!

METTYLEFESCH ÍRTA: JASON

Megint eljött az évnek az a része, mely a tavasz, és az ősz között van... Igen, ez nyár. Ilyenkor lehet aztán fasza kis cuccokat készíteni a szabad ég alatt, meg hasonló, de azért néha meg-meg látogathatjuk a konyhánkat is. Nem csak az emberekre van speciális hatással a nyári napfény, de a növényekre is. Sétálsz az utcán, és a hagyományos cipőcsapdákon kívül egyéb ragadós kis piros ésatöbbi színű golyócskák várják széttaposásukat cipőd talpa által. Viszont nem csak a város utcái tartalmaznak ilyen gyümölcstermésáradot, hanem bőven található ilyen kultivált környezetben, kertben is. Ezzel valamit tenni kell. Mivel nem muszkaföldön vagyunk, nem fogunk mindenből pálinkát főzni, így jut bőven lekvárba, kompótba is gyümölcs, hiszen szép dolog előre gondolni a hideg téli estékre... De most is élni kell. Hirtelen felindulásból készíthetünk egy nagyon jó kis hűsítő levest is. Nézzük csak, mit is tehetünk, na meg ehetünk. Csehovnak most könnyített helyzete van, ami magyarul cseresznyés, az oroszul Вишнёвый. Nézzük is meg a mi Вишнёвый levesünket. Mint minden receptnél, itt sem merném teljes mértékben állítani, hogy mi a tuti. Már az alapanyag beszerzésénél akadnak különböző hozzáállások. Kompót, vagy nem kompót? Ez itt a kérdés. Szerintem, hogy ha hozzáférsz friss

gyümölcshöz, használd azt. A kompótot pedig hagyjuk azokra a hideg téli estekre. Kicammogsz tehát a piacra, a kertbe, a szomszéd kertjébe és szedsz. Jobb esetben csak úgy kapsz valakitől egy adag meggyet. Amennyiben fogsorodat kedveled, s állagát is szeretnéd megőrizni, akkor a mosást követően magozd ki a meggyet. A magoknak gondosan számold ki a röppályáját a kuka irányába. Ha mind megtalálta a

HOZZÁVALÓK 4 SZEMÉLYRE: • • • • • • •

60 dkg meggy 2 ek cukor vaníliás cukor 2 ek kukoricakeményítő 7 dl tej tejföl, tejszín 0,5 dl rum

Harapj rá!

kuka gyomrát, akkor már elérted a tüzér, level mászter szintet. Kész a gyümölcs előkészítése, jöhet a hőkezelés. Egy lábasba tesszük a meggyet, amit annyi vízzel kell felönteni, hogy éppenséggel ellepje a gyümölcsöt. Ízlés szerint cukrozzuk. Lehetünk nagy fancik, és finomított fehér cukor helyett barna nádcukrot használhatunk. Megbolondíthatjuk továbbá egy kis vanilines cukorral, de az igazi HC rajongók akár saját készítésű vaníliás barnacukorral is édesíthetik levesük kezdetét. Ha már hard core, akkor a vízhez önthetünk egy kis vörös bort, vagy fordítva. Természetesen, mint a legtöbb ételnél, itt is eltéréseket figyelhetünk meg az elkészítésnél, de a cél nagyjából ugyanaz: gyümölcsdarabok egy sűrűbb fűszeres folyadékban. Fincsi, nemde? Akkor vessük is magunkat bele a sűrűjébe. Mivel ez a leves hasonlít a főzelékre, használnák egy kis analógiát véle. Főzelékünket sűríteni rántással, habarással szoktuk. Nah, most a levesünkhöz a rántás nem éppen passzol. Próbálkozzunk valamiféle modifikált habarással. Bingó: tejben elkeversz némi lisztet, melyet úgy adjusztálsz, hogy nagyjából öt deci folyadékra jusson ennyi lisztmennyiség. Persze, tehetsz kevesebbet és többet is, de legyen eszedben, nem kalácsot főzünk, szóval módjával. Maradjunk még a habarásnál, mert érdekességet akkor fedezhetünk fel, hogy ha a búzalisztet felcseréljük kukoricadarára. Ez is hasonlóképpen működik, mint a sima liszt, csak véleményem szerinte simább, krémesebb állagot ad. Kukoricakeményítőről áttérhetünk keményebb cuccokra is... mégpedig a pudingporra. Ki nem szeretné az édi-bédi színes, E-vitaminokkal dúsított pudingporokat? Mindenki szereti! Nah, de most tényleg, belegondoltál már abba, hogy a pudingporból készült puding olyan, mintha ízesített, főtt habarást ennél? Komoly, nemde? Voltaképpen a vaníliás pudingpor, mert a levesünkhöz ez dukál, kukoricakeményítő és színezék (ami általában riboflavin) keveréke, melyhez végül, de annál nagyobb szeretettel etilvanillin párosul. Nem tudom, te hogy vagy

vele, én maradok a sima kukoricakeményítő és saját készítésű vaníliás cukornál. Ezek voltak a habarásos sűrítések. Emlékezzünk csak vissza a főzelékre! Ott pedzegettem azt a hozzáállást, mely szerint kivehetjük a zöldség egy részét, hogy turmixoljuk azt. Most is pontosan ezt fogjuk végrehajtani. Cseresznyénk egy részét kiszedjük a léből, majd leturmixoljuk, vagy botmixerrel pépesítjük. A masszát belehelyezzük a lébe. Sűrű lett a levesünk. A fűszerezés maga egy külön fejezet. Olvastam már forraltborral kecsegtető receptet is. Mindenesetre ami tutira jó, az a szegfűszeg. Én szívem szerint tennék bele csillagánizst, meg fahéjat. Hoppá, és kész is a karácsonyi hangulat. A fahéj lehet egész is, de azon a véleményen vagyok, hogy a darált is megteszi. Jó pár helyen a fűszereket teazacskóba, vagy tojásba zárták. Ezen praktika lehetővé teszi a halászásmentes levesfogyasztást. Továbbá nézzük csak, mivel fejleszthetjük tovább levesünket. Korábban már említettem, hogy tejjel habarhatjuk, de nem kell megállni a tejnél, nézzünk más tejipari termékeket is. Sokan használnak tejszínt. Finom is, meg zsíros is. Fantasztikus, kérem. Bizonyosan lehet állítani, csúszósabbá teszi levesünket. Viszont hogy ha meggy, akkor gondolhatunk gyümölcsünk ízbeli tulajdonságaira. Persze lehet érvelni azzal, hogy komlpex ízvilágát nem lehet egy szóval elintézni, de egyezzünk meg abban, hogy savanyú. Savanyú, savanyú... megvan: tejföl. A tejföl savanykás ízvilágát simán el lehet képzelni a meggyével. Szerintem kompatibilis is. Legutolsó sorban pedig jön a bolondítás, mámorosítás: a rum. Elég bele fél deci is, de mehet akár egy is. A rum választásában szabad kezet adok. Sokan állítják, jó ide az Inländerrum is. Hát nem tudom, döntsön, illetve töltsön mindenki belátása, pénztárcája szerint. Most már alig kell főzni levesünket. Mondhatni - egyet rottyan, és kész is. Remélem finomra sikerült, ha meg nem, akkor se bánkódj, van még egy majdnem teli flaska rumod.

KOCSMABLUES 26 Kocsmablues

IRÁNY DO DAWU

ÍRTA: ZSÓFI

Csocsó, snapszer, sörözés. A brünni diák olvasónak be is ugrott ez a pincében eldugott underground stílusú kocsmácska, ami kihagyhatatlan része az itteni éjszakai életnek. A Grohován kell leszállni a 12-esről, egyébként egy köpésre van a Českától akár gyalog is (tehát az U Joštából egy pillanat alatt átugorhatsz). Már csak azt kell eldönteni, melyik kis utcába térsz be, a pizzás előtt, vagy után? Után. Miért pont DaWu? Belépsz, és már vágod is. Kezdjük az elején. A név az amerikai Wu-Tang alakulat nevéből indul ki. És akkor mi is ez a Wu izé? Minden, ami nem hétköznapi – szavak és rímek, nyers, kíméletlen de igazságos, rádióban 22 után és ritkán hallgatható, dallamos, füstös, (számomra) nagyon energiadús néger rap zene. A „Wu-Tang” név a Wu Dang (Wudang Shan) kínai szent hegy nevéből származik. Ez a hegy Közép-Kína Hubei tartományának északkeleti részén fekszik, és hosszú éveken át összefonódott a kínai kultúrával, különösen a taoizmussal, a harcművészetekkel és az orvoslással. A „Wu” az a hang, amit egy kard ad, ahogy a levegőben suhan, a „Tang” szó pedig amikor az egy pajzsnak ütközik. Akkor enter. A falakon található embernagyságú graffitik és lefelé vezető lépcsők vezetnek be a New York-i crew bázisára. A graffitik élethűen ábrázolják a 90-es évek, aztán a már kevésbé retrós hiphopkultúra kemény magját. Belterét az utcai művészet különböző egységei varázsolják olyan színessé, hogy előbb mindig meg kell bámulnom, mielőtt megrendelem a söröm. Lemezek, festések természetesen szprével(slang: fújások), amik nem említhetőek egy lapon az utcák értelmetlen rongálásával. Magnó a vállon, sityak a fejen és kezdődhet az esti jammelgetés a haverokkal. A bárpult mögött pincérként megtalálható maga a tulajdonos is, aki egyébként modellként is

tolta az egyik belsőtéri graffiti elkészítéséhez. A sörözők és nem sörözők szomjaira a bárpult átlagon felül készen áll. A könyökölős-cigizősfapultos folyosó az összekötő a kocsma és a csocsóhelyiség között és jól funkcionál a két ember közti beszélgetések központjaként. Az éterben a kocsmához hozzátartozó tematikus zene a kísérő. Nem vagy ennek a zenei zsánernak a megszállottja? Sebaj, közelítsük meg más szempontból is. Az utóbbi két szemeszter folyamán (sőt, úgy hallottam, annál már jócskán több...) diákklubunk szokása szerint rendezett többféle játékversenyt, melyre itt pompás a környezet. A sok kicsi asztalnál különböző kártyajátékokat játszunk, a nagynál elfér egy egész hadsereg. A kis előszoba két csocsóasztallal rendelkezik, melyeket látogatásaink során elég szorgalmasan karban tartunk. Nem véletlen, hogy mióta ide járunk, maga a söröző is együttműködni kezdett velünk. A pincér úr nagyon kedves ember, odaadó személyiség, akinek nagy mosoly terül az arcára mindig, mikor összetalálkozik törzsvendégeivel, barátaival a füstös lebujban. Így egy év után meggyőződésem, hogy már feltűnne nekik, ha nem mennék az egyik átsörözött éjszaka folyamán lepecsételtetni a krónikát. Dárcként használható a cím a térképen, amikor elhangzik az „ugorjunk ki egy sörre“.

Smetanova 8 Brno – Veveří 602 00 tel.: 608 363 232 http://www.facebook.com/bardawu

SÖTÉTKAMRA Sötétkamra

SEGÉDLET ÍRTA: DEMJÉN GERGŐ

Ökölszabályként alkalmazható expozíciós beállítások, amelyek jó kiindulópontot adnak, ha nincs a fényképeződben fénymérő. Persze ez nem szentírás! Világos hátterben van a célpontod, akkor nyisd nagyobbra a géped szemét, ha

sötétben kapsz le világos dolgot, akkor szűkítsd a rekeszt. És persze ne feledd a reciprocitást: f8 1/125 = f5.6 1/500 vagy f11 1/60. A lényeg, hogy keress jó témát, gondolkozz, exponálj és dolgozd ki a saját képeidet a Sárga Szamár fotóműhelyében! Hívd elő a Csacsit!

S a r g a S z a m a r. b l o g s p o t . c o m