Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2013/4. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 48. évfolyam, 2013. 4. szám E számunk megjelenését támogatta Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Csontosné Maleczki Ilona mb. igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban és a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

területfejlesztés

Új fejlesztési pályán a megye Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke a területfejlesztési koncepcióról A megyei közgyűlés november végén tárgyalt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye új területfejlesztési koncepciójáról és – figyelembe véve a közelmúltban lezajlott társadalmi vita tapasztalatait is – meghatározta a további tennivalókat.

A dokumentum elfogadása az országos területfejlesztési koncepció jóváhagyása után történik majd. A hamarosan véglegessé váló megyei koncepció 2030-ig vázolja föl Szabolcs-Szatmár-Bereg jövőjét. Miért van szükség a megyei szintű tervezés újrafogalmazására, melyek a kiemelt feladatok, milyen új javaslatokat eredményezett a társadalmi vita, milyen országos keretbe illeszkedik ez a munka? Ezekről a témakörökről kérdezte a Szemle Seszták Oszkár országgyűlési képviselőt (FIDESZ–KDNP), a megyei közgyűlés elnökét.

– Egy hosszabb folyamat új fejleményéről van szó. A rendszerváltás után az országgyűlés 1996-ban alkotta meg a területfejlesztési törvényt, amit később sok kritika ért.

Elsősorban azért, mert a megyei önkormányzatokat lényegében intézményfenntartóvá váltak, a fejlesztéseket pedig a törvény nem választott testületekre, hanem fejlesztési tanácsokra bízta – mondta elöljáróban a megyei közgyűlés elnöke, majd hozzátette: 2011ben az új országgyűlés egy átmenetinek mondott módosítással gyakorlatilag újraírta az 1996-os törvény eredeti egész szövegét, szellemiségét. Az új önkormányzati törvénnyel összhangban megújította az ezer éves magyar közjogi hagyományra épülő intézményrendszert, új küldetést, új távlatot nyitva fogalmazta újra a megyei önkormányzatok szerepét, szorosan kapcsolódva az állampolgári, a választópolgári igényekhez. Mindez termékenyítően hat a megyei fejlesztési elképzelésekre, az alulról jövő és a területi adottságokból fakadó fejlesztési koncepciók megfogalmazására. Az új önkormányzati

Seszták Oszkár

törvény megalkotása és a területfejlesztési törvény 2011-es módosítása azt eredményezte, hogy 2012. január elsejétől a területfejlesztés vált a megyei önkormányzatok egyik legfontosabb feladatává – ami, természetesen, nemcsak az uniós, hanem a nemzeti források felhasználására is értendő. Eddig is ezt várta tőlünk a megye lakossága, csakhogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközeink.

Szemle: Elmondható, hogy a mi megyénk jó szakmai alapokra építkezhet, hiszen 1994-ben kísérleti jelleggel itt alakult meg az ország első fejlesztési közalapítványa, majd a fejlesztési tanács, végül a fejlesztési ügynökség. E szervezetek tehetséges munkatársai közül sokan megmaradtak a számos átszervezés ellenére, a régiós munkaszervezetben vagy tanácsadóként a magánszférában fejlesztették szakmai tudásukat, amit most hasznosítani lehet…

Seszták Oszkár: Ez így van, a két évtized során jelentős területfejlesztési tapasztalat halmozódott fel megyénkben, amit az új helyzetben igénybe is veszünk – például a most tárgyalt koncepció készítésében saját szakembereinken kívül, tanácsadó irodák munkatársaiként néhányan az első fejlesztési ügynökség alapítói közül is részt vettek. Nem szükséges mindent újra kitalálni, csak éppen a mai realitásokhoz, az új keretekhez, új célokhoz kell megfelelően alkalmazkodni. Sok minden történt az elmúlt két évtizedben. 1994-ben azt gondoltuk, hogy belátható időn belül az Európai Unió tagjai leszünk – több akkori fejlesztési tervünk megvalósítását támogatta az EU Phare-programja is –, végül uniós csatlakozásunk csak tíz évvel később, 2004-ben vált valóra. 2007–2013 között voltunk részesei először egy teljes uniós fejlesztési ciklusnak, ami hatalmas összegű pénz, 8200 milliárd forint felhasználásának lehetőségét jelentette. Ez az időszak sok-sok jövőben is hasznosítható tapasztalatot adott a pályázatok kiírásától, a döntések meghozatalától, a támogatások felhasználókhoz történő eljuttatásán át az elszámolásokig. Ma már tudjuk, sok mindent jobban is megvalósíthattunk volna, kevesebb bürokráciával, gyorsabb döntésekkel, gazdálkodhattunk volna célszerűbben az önrészekkel, a hitelekkel, az utófinanszírozással, segíthettük volna eredményesebben a kis- és középvállalkozásokat. Most a második teljes uniós tervezési ciklus (2014–2020) előtt állunk, az országot 2010-től vezető kormány a felkészülésben hasznosította a korábbi tapasztalatokat, számos területen alapvető átalakítást hajtott végre, s megteremtette a fenntartható fejlődés feltételeit, az intézményi alapokat, kijelölte az operatív programok irányát. Ezek sorába tartozott a megyék szerepének megerősítése is. Ahhoz pedig, hogy Szabolcs-Szatmár-Beregben élni tudjunk a lehetőségekkel, megalapozott, hosszabb távú elképzelésekre van szükség, amelyekre építhetjük a konkrét terveket. Ráadásul oly módon, hogy menet közben is képesek legyünk rugalmasan alkalmazkodni a változó helyzethez. Ezt szolgálja az új területfejlesztési koncepciónk, amely 2030-ig vázolja fel mindazt, amit tenni és elérni szeretnénk.

Szemle: Elnök úr már 2011-ben is részt vett a területfejlesztési törvény módosításának vitájában – a KDNP vezérszónoka volt –, és idén is elmondta javaslatait a parlamentben. Mielőtt részletesebben beszélnénk a Szabolcs-Szatmár-Bereg új területfejlesztési koncepciójáról, kérem, szóljon arról, hogyan változik a megye szerepe!

Seszták Oszkár: Korábban hiába szólt sok milliárd forintról a megyei önkormányzat költségvetése, alig volt mozgásterünk, mert a pénz meghatározó többségét az egészségügyi, oktatási és más intézmények használták fel, különböző kvóták alap

Új fejlesztési pályán a megye

ján. Mi csupán közvetítők voltunk. A fejlesztési lehetőségekre pedig pályázni kellett, s mivel csekély ráhatásunk volt a döntésekre, a pénz nem mindig oda került, ahol a megyében a legjobb helye lett volna. Az intézmények most már állami fenntartásban vannak, ha új feladatot kapnak, az állam gondoskodik a fedezetről is, a fejlesztések nagy részéről pedig – megfelelő keretek között – mi dönthetünk. Tehát a megyei önkormányzat szerepe sokrétű lesz: irányítás, koordináció, együttműködés a társadalom különböző csoportjaival, helyi önkormányzatokkal, vállalkozásokkal, civil szférával.

Mindez nemcsak a Terület- és Településfejlesztési, hanem a Vidékfejlesztési Operatív Program keretében is ad majd feladatokat a törvény erejénél fogva.

Szemle: Azt jelenti ez a gyakorlatban, hogy megszűnnek a régiók, illetve a regionális fejlesztési tanácsok, ügynökségek?

Seszták Oszkár: Nem teljesen, ugyanis az Európai Unió még megkívánja bizonyos szinteken a régiós kereteket. A regionális fejlesztési tanácsok 2011. december 31-én megszűntek, szerepüket a területileg érintett megyei önkormányzatok vették át. A korábban indított programok pedig még több évig futnak, a befejezésnek, elszámolásnak ott kell megtörténni, ahol a pályázatokat meghirdették. Ami valódi újdonság: a korábban központi irányítással működő regionális fejlesztési ügynökségek a területileg érintett megyei önkormányzatok tulajdonába kerülnek. Az ügynökségek fő feladata a megyei önkormányzatok döntés-előkészítési munkájának, valamint a területi tervek és majd 2014-től az operatív program megvalósításának támogatása. Az, hogy szervezés szempontjából pontosan hogyan történik az átállás, még nem tudjuk teljes részletességgel. Az is elképzelhető, hogy bizonyos feladatokkal a megyei önkormányzat bízza meg a regionális munkaszervezetet, illetve megrendel ilyeneket, a mi döntésünk alapján.

Szemle: Miként erősödik a megyei önkormányzatok szerepe a területi tervezésben és a tervek megvalósításában, ahogyan az az expozéban elhangzott, s miként lesz átláthatóbb a kormányzati és önkormányzati szereplők közötti feladatmegosztás?

Seszták Oszkár: Intézményfenntartartó szerepet a jövőben kizárólag az állam és a települési önkormányzatok látnak el, a megyeiek nem, tehát egy lépcsőfok kiiktatódik.

Fejlesztéspolitikai feladatokat viszont csak a megyei (és a megyei jogú városi) önkormányzatok látnak el, tehát itt is tisztul a kép. Ugyanakkor a törvény a megyei és a megyei jogú városok önkormányzatai számára egyeztetési kötelezettséget ír elő a fejlesztések tervezése során. Szólni kell még a kistérségekről, ahol előírás a koordináció és a kooperáció, de a kistérségi programok tervezése is megyei feladattá válik. Ezek alapján úgy vélem, valóban elkülönülnek, átláthatóbbak lesznek a tennivalók, csökkennek a párhuzamosságok. Külön kiemelném a kis- és középvállalkozások fejlesztési támogatását.

Mi szeretnénk, ha ebben is volna feladatunk, de jelenlegi ismereteink szerint – amelyek persze még változhatnak – a vállalkozások elsődlegesen a Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program keretében pályázhatnak (ez az NGM területe). Természetesen lesznek lehetőségei a megyének is: mi a vállalkozások képességeinek fejlesztésében veszünk majd részt, tehát abban segíthetünk, hogy alkalmasabbak legyenek, eredményesebben pályázhassanak a gazdaságfejlesztési programban. Például az infrastruktúra

Seszták Oszkár

javításával mi lényegesen befolyásolhatjuk a fejlesztések lehetőségét, vagy segíthetünk abban, hogy megjelenjenek szakmai vásárokon, kiállításokon, esetleg külföldön. Lehetőségünk van klaszterek szervezésének ösztönzésére, de befolyásolhatjuk a képzést is, hogy a vállalkozások saját környezetükből tudjanak felvenni szakmunkásokat. Támogathatjuk a nyelvi képzést, vagy a vállalkozói ismeretek megszerzését, bővítését. Az ipari parkok tartalommal való megtöltését is segíthetjük – tehát sok közvetett intézkedéssel mozdíthatjuk elő, hogy vállalkozásaink eredményesebben tudjanak működni.

Szemle: Miként kapcsolódik mindezekhez az újonnan megalakuló Országos Területfejlesztési Érdekegyeztető Fórum, kik lesznek a tagjai, és milyen feladatokat lát el?

Seszták Oszkár: Az Országos Területfejlesztési Érdekegyeztető Fórum – a korábbi Országos Területfejlesztési Tanács helyét veszi át – a kormány, valamint a megyei önkormányzatok közötti konzultációk, tárgyalások érdekegyeztető fóruma. Az új intézmény feladata a kormányzat, valamint a megyei önkormányzatok területfejlesztési, területrendezési és vidékfejlesztési érdekeinek, törekvéseinek feltárása lesz, egyeztetések, megállapodások létrehozása, információcsere, javaslatok, alternatívák vizsgálata. Véleményező, javaslattevő feladatkört lát el, elnöke a területfejlesztés stratégiai tervezéséért felelős miniszter. Tagjai az egyes szakterületekért felelős miniszterek (a területrendezésért, a vidékfejlesztésért, a helyi önkormányzatokért, az energiapolitikáért, a közlekedésért, a szociálpolitikáért és a társadalmi felzárkózásért felelős miniszter), a megyei közgyűlések képviselői és Budapest főpolgármestere. Reméljük, hogy az új fórum keretében hamar megtaláljuk majd a megye helyét, szerepét.

Szemle: Térjünk át Szabolcs-Szatmár-Bereg 2030-ig szóló új területfejlesztési koncepciójára, amely a megyei közgyűlés november 28-i ülésének fő napirendje volt! A dokumentum hosszú előkészítés eredménye: a helyzetfeltárás már tavaly megtörtént, a megye átfogó jövőképét, valamint a megvalósítás célrendszerét a közgyűlés idén áprilisban fogadta el. Milyen fő célokat jelöltek meg?

Seszták Oszkár: Egy kétkötetes, mintegy háromszáz oldalas dokumentumról van szó, egy folyóirat-interjú keretében teljességre törekedni reménytelen vállalkozás, kiemeléseim szubjektívek. Kiinduló megállapításunk az volt, illúzió azt gondolni: csupán a fejlesztéspolitika eszközrendszerével le lehet küzdeni a megye összes hátrányát. Nem lehet. A másik felismerésünk pedig az volt, hogy a rendelkezésre álló összegeket a korábbinál célirányosabban kell felhasználni. A koncepció sajátos műfaj: a megye társadalmi, gazdasági életének legszélesebb spektrumát vázolja fel hosszú távra, az más kérdés, hogy a közép- és rövidtávú tervekben konkrétan mire lesz pénz. A lényege, hogy összefüggő elemzésben feltárjuk a lehető legtöbb lehetőséget – ekkor nem korlátoznak bennünket az anyagiak –, majd később részenként valósítjuk meg az elképzeléseket, de oly módon, hogy tíz-húsz év múlva egységes egésszé álljon össze. A koncepció üzeneteket fogalmaz meg, hogy mit várunk el hosszú távon általánosságban, és mit az egyes szakterületeken. A mi legáltalánosabb üzenetünk: 2030-ban Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legyen lakosságmegtartó, a megyén kívüliek, köztük a külföldiek számára is vonzó hely, olyan hely, ahol jó élni, ahová jó ellátogatni, visszatérni. A koncepcióban azt is leírjuk, hogy mindezért mit kell tenni. Tudjuk azt is, hogy a megyében a hagyományos

Új fejlesztési pályán a megye

értelemben vett gazdasági fejlettség és jövedelem nem éri el a fejlett térségek szintjét, de az életminőséget lehet javítani. Ez tudatos értékválasztást tükröz: a területi és gazdasági versenyt mindenek fölé helyező fejlesztéspolitika helyett, egy ember- és értékközpontú, reális fejlesztéspolitikai stratégia áll a középpontban.

Szemle: Mit jelent ez a gyakorlatban az egyes ember számára?

Seszták Oszkár: Mindenekelőtt több munkahelyet, hogy a mainál lényegesen több ember juthasson munkából származó, megélhetést biztosító tisztességes jövedelemhez. Azt is jelenti, hogy többen jussanak hozzá az egészséges élet alapfeltételeihez, a közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz. És nagyon fontosnak tartjuk, hogy legyenek erős, összetartó helyi közösségek.

Szemle: Melyek azok a területek, amelyeken belátható közelségben lehetnek számottevő eredmények?

Seszták Oszkár: A gazdaság és foglalkoztatás, valamint a közigazgatás és kulturális élet versenyképes központja a megyeszékhely és a körülötte kialakuló agglomeráció, ezt a koncepció „fejlett centrumként” jelöli. A megye több városa, Mátészalka, Kisvárda, Nyírbátor megközelítése az autópálya révén jó, vonzó az üzleti környezet, ami ösztönzi további nagybefektetők letelepedését és helyi kis- és középvállalkozások fejlődését egyaránt. A koncepció „dinamizálódó decentrumoknak” nevezi ezeket, és melléjük sorolja még a „szolgáltató járásközpontokat”, amelyek a funkcióbővülés eredményeként nyilvánvalóan lendületet vesznek. A megye gazdaságában a hagyományosan erős műanyag- és gumiipar, valamint az optomechatronikai ipar mellett fontos a versenyképes agrárgazdaság, melynek már vannak életerős szereplői. Külön kiemelném az élelmiszergazdaságot, mint a helyi termékek legnagyobb felvevőjét és mint a potenciálisan legnagyobb foglalkoztató ágazatot. Feltáratlan lehetőségek rejlenek a turizmusban. Megemlíteném még a „zöld gazdaság” fontosságát. Az újabban gyorsan terjedő fogalomkör alatt nem a hagyományos értelemben vett környezetvédelmi ipart értjük, hanem a gazdaság egészének zöldítését – egyszerűsítve: a fenntarthatósági szempontok érvényesítését mindennapjainkban.

Szemle: A határ menti területek évtizedeken át a legmostohábbak közé tartoztak. Ez az unió révén változásban van. Miként tudjuk kihasználni most a határmenti adottságokból fakadó előnyöket?

Seszták Oszkár: Ezt több szempontból lehet értékelni. Megyénken halad át a páneurópai V. számú közlekedési folyosó, amely Trieszttől Kijevig vezet. Ez uniós közúti és vasúti fejlesztéseket ígér, s fellendítheti a logisztikai iparágat, életet lehelhet a most gyengélkedő záhonyi átrakókörzetbe. Igaz, ezt nagyon jelentősen befolyásolja az állami tarifapolitika. Az, hogy megyénk határának egy része az Európai Unió külső határa is, a személy- és áruforgalom révén munkahelyeket teremt. Határokon átívelő gazdasági és kulturális programjaink vannak, amelyek közül sokat az unió is támogat. Újdonság, hogy a határmenti együttműködési programok gazdája is a megyei önkormányzat lesz. A magyar-román határ átjárhatósága révén a korábban hosszú időn át sorvadó települések kaptak és kapnak új lehetőségeket, hiszen helyreállnak a

Seszták Oszkár

természetes kapcsolatok például Szatmárnémetivel, Nagykárollyal. Ennek érdekében már több közutat is megépítettünk. Fontosnak tartjuk az önkormányzatok, a civil szervezetek együttműködését. A területfejlesztési koncepció egyéb szempontokat is figyelembe vesz, a települések e csoportját az „élhető vidék és felzárkózó perifériák” fogalomkörrel jelöli, ami felzárkóztatást és integrált fejlesztést jelent.

Szemle: A koncepció kidolgozásában szakértők vettek részt, és társadalmi vita zajlott. Milyen új szempontokkal gazdagították ezek a dokumentumot?

Seszták Oszkár: A főbb fejezetekről már szó volt. A társadalmi vita alapján legnagyobb mértékben a turizmus fejezete gazdagodott. Az egyedi adottságokra és értékekre épített, vonzó turisztikai termékekre támaszkodó turizmus a cél. Nem elegendő azzal megjelenni az egyébként elég gazdag turisztikai piacon, hogy nálunk (is) vannak gyógyfürdők, vannak fatornyos templomok, vannak szép strandok a Tiszán, a Túron.

Komplex ajánlatokra van szükség, hogy ha valaki az ország e távolinak mondott vidékére eljön, akkor tudjon értelmesen eltölteni több napot. Osztrák példát mondanék. Ha valaki először megy például síelni, általában nem X, vagy Y települést, fogadót választja, hanem egy környéket, egy „támaszpontot”, ahol a közelben síelhet, múzeumot nézhet, hangversenyre mehet, hódolhat a gasztronómiának. Nekünk is turisztikai csomagokat kell ajánlani. Vannak nagy rendezvényeink, mint például Nyíregyházán a VIDOR Fesztivál, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Nyírbátorban a Szárnyas Sárkány Hete.

Vannak emlékhelyeink, ahol Kölcsey Ferencre, Krúdy Gyulára, Móricz Zsigmondra és a magyar irodalmi élet más nagyjaira lehet emlékezni. Ismert vonzerő a Tisza-túra és számos helyi kezdeményezés, mint a Nemzetközi Cinkefesztivál és Népi Ételek Bemutatója Szatmárcsekén, a böllérverseny Napkoron, a Káposztás Napok Demecserben. Nem hagyhatom ki a Nyíregyházi Állatparkot, azon belül a Zöld Piramist, amely önmagában is igazi attrakció. Jó lenne ezeket komplex, változatos, vonzó turisztikai ajánlatokká fejleszteni. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek új nevezetességeink, mint például a Közép-Európán átvezető, az ausztriai Mariazelltől az erdélyi Csíksomlyóig tartó spirituális turistaút, melynek egyik nevezetessége Máriapócs, ahol az utóbbi években nemzeti és uniós forrásokból jelentős fejlesztések történtek. Az Andrássy Kulturális Út olyan új kezdeményezés, amely révén a régió felkerülhet az európai kulturális térképre. Ez a megyei önkormányzat által kezdeményezett projekt, amely részben uniós forrásokból táplálkozik, és még bevezetésre, fejlesztésre vár. Magyar oldalon Tiszadob és Monok, szlovák oldalon Betlér, Krasznahorka és Tőketerebes Andrássy-kastélya a program része, s mindegyik kínál különlegességeket. A tiszadobi kastély 2.2 milliárdos felújítási programja a végéhez közeledik, a környék egyik legszebb és legértékesebb nevezetessége lesz. Itt rendezik a Hauser Adrienne és Kocsis Zoltán által kezdeményezett évenkénti zongorafesztiválokat is. Remélem, hogy jövőre ismét sor kerülhet, immár a tizenhatodikra – a továbbiakban már a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ közreműködésével, amely újabban a megyei önkormányzat után a tiszadobi kastély vagyonkezelési jogait gyakorolja. Összességében jó volt hallani, hogy a turizmus a megye területfejlesztési koncepciójának társadalmi vitájában igen nagy hangsúllyal szerepelt. Természetesen a turizmusért felelős szervezetünk menedzsment-

Új fejlesztési pályán a megye

jének is hozzá kell tenni a maga szakértelmét, javítani a marketinget, az internetes megjelenést, elmenni környékbeli kiállításokra, szakvásárokra, testvérvárosainkba, s ajánlani megyénket, hívni a vendégeket.

Szemle: A rendszerváltás óta folyamatosan azért küzdünk, hogy csökkentsük a megye leszakadását az ország fejlettebb régióihoz képest. A korábban elkészült megyei fejlesztési stratégiák szinte mindegyike a GDP dinamikus növelését, a lemaradás fokozatos csökkentését tűzte célul.

A különbség azonban alig csökkent, Szabolcs-Szatmár-Bereg negyed század elteltével is az utolsó előtti helyen áll országos összehasonlításban, és a leszakadás mértéke sem csökkent. Mégis, milyen eredmények vannak, miként akarják ezt a trendet megfordítani?

Seszták Oszkár: Mindez általánosságban igaz, mégsem lenne igazságos azt állítani, hogy semmilyen előrelépés nem történt; valójában számos olyan – elsősorban költséges infrastrukturális – fejlesztés valósult meg, amely jó alapokat teremt a következő időszakra.

Ezt jól mutatja be az elkészült koncepció, amely felsorolja az erényeket és a hátrányokat is. Kiépült a kommunális infrastruktúra, a legégetőbb hiányosságok megszűntek. Kiépült és megújult a közintézmények jelentős része. Megépültek, illetve belátható időn belül elkészülnek a megye megközelíthetőségét javító fő közlekedési útvonalak (M3, 4-es út).

Sok település, településközpont megszépült. Letelepült és hosszú távra elkötelezte magát néhány külföldi nagybefektető, és megerősödött néhány innovatív megyei vállalkozás.

Kiépült a megyében az ipari parkok hálózata, és noha ezeknek egy része még üresen áll, potenciálisan kedvező feltételeket biztosítanak a vállalkozások, befektetők számára.

Ugyanakkor a nagyon fontos kedvező fejlemények mellett továbbra is több problémával néz szembe a megye. Javítani kell a lakosság egészségügyi állapotán, nagyarányú a munkanélküliség. Országosan magas a hátrányos helyzetű térségek száma, sokan küzdenek napi megélhetési problémákkal. A termelékenység elmarad az országos szinttől, a megyei kisvállalkozások jelentős része versenyképességi problémákkal néz szembe, például gyenge az infokommunikációs hátterük. A megye mezőgazdaságát – mely gyümölcstermesztésben kiemelkedő minőség előállítására képes – gyakran belvíz, aszály és számos területen árvíz fenyegeti, az előállított mezőgazdasági termékek jelentős hányada komoly hozzáadott érték nélkül, alacsony feldolgozottsági szinten értékesül. Megfelelő munkahelyek hiányában elveszíti fiatal, tehetséges szakembereit. Mindezeket együttesen értékelve egyértelmű, hogy váltani kell. A megye valós adottságaira, reálisan felmért előnyeire építő, a célcsoportokat, piaci lehetőségeket és a konkurenciát is figyelembe vevő, néhány területre összpontosító megyei fejlesztéspolitikára van szükség, hogy a további leszakadást megelőzzük, ne nyíljon tovább az olló. Erre ad javaslatot a koncepció.

Szemle: Igaz, koncepcióról beszélünk, de van egy konkrét terület, amit semmiképpen sem kerülhetünk meg. Mit ajánlanak a szakemberek, mit kíván tenni a megye a mélyszegénység felszámolása, vagy legalább mérséklése érdekében?

Seszták Oszkár: Egyetlen napra sem feledjük, hogy a megyében komoly gond a mélyszegénységben élők sorsa, akik között jelentős arányt képviselnek a roma emberek. A területfejlesztési koncepció is megfogalmazza: e súlyos társadalmi, szociális problémák a megye bizonyos részeinek szegregálódását indították el, s jelentős területekre terjednek ki. A társadalom bizonyos rétegeinek leszakadása területi vál

Seszták Oszkár

sággócokat hozott létre. Megoldása, mérséklése komplex – foglalkoztatási, lakhatási, oktatási, szociális és integrációs – feladat, melyre ennek megfelelően ilyen választ is kell adni. Noha a leszakadó rétegek helyzetének javítása nem csak megyei felelősség – hiszen állami támogatás nélkül ezeket a szociális problémákat nem lehet megoldani –, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének elemi érdeke, hogy megfelelő megoldás szülessen, ugyanakkor számos olyan kapcsolódó beavatkozás van, amely megyei szinten végezhető el leghatékonyabban. A mélyszegénység felszámolása csak jövedelemmel lehetséges, vagyis munkahelyek teremtésére van szükség ezekben a térségekben. Ez nem egyszerű feladat, mert az emberek jelentős része javarészt alulképzettség miatt nem tud elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon. Elsősorban- aktív állami szerepvállalás mellett - az értékteremtő szociális közfoglalkoztatásban látjuk a megoldást, amíg nincs piacképes jövedelem. A szociális gazdaság az a szektor, amely a perifériára szorult társadalmi csoport számára leghamarabb adhat munkalehetőséget.

Szemle: A területfejlesztési koncepció vitaanyagában is szerepel az új munkahelyek létrehozása, a mélyszegénység felszámolása, a leszakadó térségek felzárkóztatása, a megye vonzóbbá tétele.

Ez egyebek mellett sok pénzt is igényel. Mi lehet a koncepció alapján készülő tervek fedezete?

Seszták Oszkár: Nem állunk rosszul. Kormánydöntés garantál egy 46 milliárd forintos csomagot, amely szigorú szabályok alapján ugyan, de teljes egészében a megyei önkormányzat rendelkezésére áll terület- és településfejlesztési célokra, uniós forrásokból. Kistérségi fejlesztésekre 24 milliárd forintot költhetünk. Az arányok országos szinten is jelentősek, mindkettő a rendelkezésre álló összegek körülbelül egy tizedét jelenti, és mindkét esetben a második legtöbb pénzhez jutó megye leszünk. Végre reális lehet, hogy nem nő tovább a lemaradásunk. Ráadásul a lehetőségeket nem úgy kell szemlélni, hogy különböző létesítményekre elkölthetünk ennyit vagy annyit, hanem úgy, hogy gazdálkodunk velük, fejlesztéseket generálunk, tehát az eredeti összegnél jóval több is lehet a felhasználás. Az már biztos, hogy a két fő szempont a fejlesztés és a munkahelyteremtés támogatása lesz. Lesz még egy további lehetőségünk, 10 milliárd forint a határmenti projektekre felhasználható összeg. Ha ezekhez hozzávesszük, hogy Nyíregyháza megyei jogú város is hozzájut egy külön 14 milliárdos fejlesztési összeghez, sok gondot mérsékelni tudunk, és sok régi elképzelésünket is meg tudjuk valósítani 2014–2020 között. Szeretnénk, ha e tervek megvalósítása az elvándorlást mérsékelni tudná, s több fiatal is itt találná meg a boldogulás lehetőségét.

Szemle: Sok mindenről szó esett az interjúban, de sok mindenről nem. Hogyan lehet részletesebben megismerkedni a megye új területfejlesztési koncepciójával?

Seszták Oszkár: A megyei önkormányzat honlapján (www.szszbmo.hu) elolvasható minden tervezési dokumentum. Bár a megyei közgyűlés már tárgyalta a megyei területfejlesztési koncepciót, érdemes véleményt mondani később is, hiszen a megyei területfejlesztési stratégia és program elkészítése a közeljövő feladata. A tervezés során elsődleges a partnerség biztosítása, ezért várom a megye fejlődését segítő észrevételt, véleményt, javaslatot!

10

Duleba Szabolcs

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Stratégiai Programja című dokumentumról Az alábbi rövid tanulmány célja az, hogy szakmai-tudományos megközelítésből értékelje a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat megbízásából a MEGAKOM Tanácsadó Iroda és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Településfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft. által készített stratégiai anyagot. A dokumentum egyeztetési változatát 2013. november 25-én nyújtották be, a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Közgyűlés 2013. november 28-án fogadta el.

A Stratégiai program munkaváltozatának Nemzetgazdasági Tervezési Hivatalhoz történő megküldése 2013. november 30-án volt, a végleges változat elkészítésének határideje 2014. február 28.

Fontos hangsúlyozni, hogy kétfázisú tervezési folyamat alapozta meg a program elkészülését; előkészítő szakasz, majd a javaslattevő fázis.

Az előkészítő szakaszban többek között kistérségi fórumokat tartottak az anyag készítői a megye valamennyi kistérségében; területfejlesztési vitafórumot tartottak megyei civil, intézményi, vállalkozói és önkormányzati szereplők részvételével; kérdőíves felméréseket indítottak, valamint egyeztettek Nyíregyháza Megyei Jogú Város és a szomszédos megyék képviselőivel.

A javaslattevő szakaszban megvitatták a partnerségi fórumok (civil, intézményi, vállalkozói) javaslatait, illetve kiértékelték a kérdőíves felmérések eredményeit; konzultációt tartottak a Várossal és a szomszédos megyékkel az eredményekről; előzetes egyeztetésbe kezdtek az érintett hatóságokkal és szakminisztériumokkal, továbbá benyújtották a javaslattevő rész munkaanyagát a Megyei Közgyűlésnek.

Mindkét szakaszra jellemző volt a közvélemény folyamatos tájékoztatása egyrészt sajtóanyagok kiadása, sajtótájékoztatók szervezése, stúdió beszélgetések lefolytatása, másrészt a 21. század követelményeinek megfelelően online felület kialakítása és folyamatos frissítése révén, így közvetlen interaktivitást is tudtak biztosítani a dokumentum készítői és érintettjei között.

11

Duleba Szabolcs

Minden elemzés alapkövetelménye az objektivitás, ezért Szabolcs-Szatmár-Bereg megye stratégiai programja értékelését is megfelelően független nézőpontból végezzük el, dacára annak, hogy egyrészt széleskörű társadalmi párbeszéd alakította, módosította a programot, másrészt a Megyei Közgyűlés már jóváhagyta annak munkaváltozatát. A dokumentum relevanciájához így nem fér kétség, mégis érdemes lehet a tartalmat a vezérgondolatok mentén ismertetni, valamint közgazdasági-tudományos aspektusból is kommentálni.

A célrendszerek értékelése A Stratégiai Program célrendszere a 3–7–3-as struktúrát követi. 3 átfogó célt fogalmaznak meg a dokumentum készítői: az aktív- a szolidáris- és a vonzó megye jelenik meg a 2020-ra, illetve tágabb időhorizonton 2030-ra elérni kívánt állapotban. 7 stratégiai célt azonosítanak: a versenyképes élelmiszer-gazdaság, a zöld megye, proaktív megye, képzett megye (ezek tematikus jellegűek); valamint a fejlett centrum, a dinamizáló decentrumok és szolgáltató járásközpontok, az élhető vidék és felzárkózó perifériák, mint területi jellegű célok jelennek meg. Végül 3 horizontális cél kerül kijelölésre: az intelligens növekedés, a fenntartható növekedés, valamint a befogadó növekedés.

Szakmai szempontból két irányban kell megvizsgálni a felállított stratégiai célrendszert: külső koherencia és belső koherencia szempontjából.

A külső koherencia azt jelenti, hogy meg kell vizsgálni, a Stratégiai Program jövőképe összhangban áll-e a nemzetközi hosszú távú tendenciákkal, az Európai Unió fejlesztési elképzeléseivel, valamint – kiemelt módon – a nemzeti fejlesztési programokkal.

Belső koherencia alatt azt értjük, hogy a stratégia figyelembe veszi-e a megye földrajzi, gazdasági, szociális, stb. adottságait, s helyesen értékeli-e azokat; illetve, hogy a kitűzött célok nem mondanak-e ellent egymásnak, és mennyire segítik egymás megvalósulását.

Külső koherencia Részletes szakirodalom-kutatás és a módszertan ellenőrzése után a munkaanyag külső megfelelőségének értékelésére az Ernst and Young: Six Global Trends Shaping the Business World c. tanulmányát használjuk fel. Feltétlenül reprezentatív, tartalmaz primer és szekunder kutatási módszereket egyaránt, és összhangban van az eddigi hazai kormányzati intézkedésekkel is, így mindenképp alkalmas lehet az összehasonlításra.

Forráskritikát is végeztünk, a fellelhető nemzetközi szakirodalmi bázis egybehangzó véleményen van az összehasonlítás alapjául szolgáló tanulmánnyal.

Hat irányvonal került kijelölésre az Ernst and Young anyagban, amely globális szinten meghatározó lesz a következő két évtizedben. Az ezekhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen, az üzleti világ és a nemzeti kormányok ezen irányvonalak mentén alakítják ki stratégiájukat, a megyei stratégiának is követnie kell ezeket.

12

Forrás: www.ey.com/GL/en/Issues/Business-environment

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye stratégiai programja

1. A feltörekvő piacok növelik Feltörekvő piacokon elsősorban a BRICK országokat (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Korea), valamint a Közel-Kelet és Afrika néhány országát értjük. A 2008-as válság egyértelmű nyertesei ezek az országok és a velük való együttműködés kulcsfontosságú lesz a következő években.

2. A „zöld technológiák” alkalmazása versenyelőnyt fog jelenteni Elsősorban a geotermikus-, nap-, továbbá szélenergiák, illetve tágabb értelemben a környezetkímélő megoldások évtizedei következnek. Ezek az iparágak/technológiák fejlődnek majd a leggyorsabban a tanulmány szerint.

3. Átalakulóban a globális bankrendszer A válság rávilágított a nemzetközi bankrendszer hibáira: a tőkeáttételes ügyletek nagy számára, valamint a banki ügyfelek (fogyasztók) nem megfelelő védelmére.

Ezek a problémák a következő időszakban minden bizonnyal megoldásra kerülnek, mégpedig a szigorúbb állami (nemzetközi intézményi) szabályozással.

4. Növekvő állami befolyás egyes szektorokban Az állam szabályozó szerepe egyre inkább kiterjed, valamint egyes ágazatokban át is alakul tulajdonosi szerepkörré. A piac magára hagyása ugyanis egyre nagyobb diszkrepanciákat fog okozni, így az állami szerepvállalás növekszik.

5. A technológiai innováció további rohamos fejlődése A kutatás-fejlesztés (K+F), illetve a kutatás-fejlesztés-innováció (K+F+I) kulcsmomentum lesz egy-egy ország vagy régió fejlődésében. Az a térség, amely élen tud járni a legújabb fejlesztésekben, amelyek nagyrészt tudományos alapúak, a nyertese lesz a következő évtizedeknek.

6. Demográfiai átalakulások globális szinten A világ munkaerőpiacainak jó része demográfiai krízissel néz majd szembe. Számos országban elöregedő társadalmakkal találkozhatunk, ahol a munkaerőpiac utánpótlása kritikussá válhat. Ezért globális verseny folyik majd a fiatal munkaerőért. Az elemzés szerint világszerte megnő majd az igény a kisebbségek és a nők munkaerőpiaci bevonására.

A Stratégiai Program célrendszere láthatóan összhangban van mind a globális trendekkel, mind az azokhoz igazodó uniós keretprogramokkal, mind a nemzeti stratégiával.

Az aktív megye a jelen, és jövőbeli munkaerő-alapú gazdaság jelentőségét hangsúlyozza; a szolidáris a szegénységet, valamint a demográfia negatív alakulását igyekszik mérsékelni; a vonzó megye pedig egyrészt a befektetések, másrészt a turisták vonzását kívánja elérni, de ide tartozik a fiatal képzett megyebeliek visszatérésének ösztönzése is.

A hét stratégiai cél közül a proaktív és a képzett megye a jövőbeli intellektuális társadalom ösztönzésére vonatkozik, a zöld megye egyértelműen a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem témáját foglalja magában. A versenyképes élelmiszergazdaság pedig a nemzetközi piacokkal való kereskedelmet is jelentheti. A területi célok követik az aktuális területfejlesztési koncepciók (pl. Hajdú-Bihar megyei stb.) logikáját, azaz a húzóerőként működő centrum mellé szatellitként csatlakozó dina-

13

Duleba Szabolcs

mizáló decentrumok kerülnek kialakításra, míg a periferiális területek külön kiemelt figyelmet kapnak.

A három horizontális cél egyértelműen az Európai Unió iránymutatásai alapján fogalmazódik meg, a Horizon 2020, azaz a következő hét év uniós alapokra vonatkozó keretprogramja ugyanezen szempontokat hangsúlyozza az uniós országok vonatkozásában.

Belső koherencia A Program belső koherenciáját elsősorban a széleskörű egyeztetés alapozza meg. A megyéről korábban számos helyzetértékelő tanulmány készült, ezek megállapításainak egy része bele is került a jelenlegi anyagba. Ennél azonban talán fontosabb, hogy a partnerségi fórumokon első kézből kaphattak a Stratégiai Program készítői információkat a megye fejlesztési igényeiről a gazdaság és társadalom legmeghatározóbb szereplőitől, azaz a civil, a vállalkozói és az intézményi/önkormányzati szférától.

Több szakértő egybehangzó véleménye alapján a megye egyértelmű komparatív előnye, amely a nemzetközi piacokon is tetten érhető, az élelmiszer-gazdaságban rejlik. Ezért valóban fontos, hogy külön stratégiai célként szerepeljen az ágazat fejlesztése, hiszen a forrásokat a jövőben célirányosan kell olyan területekre áramoltatni, amelyben az adott térségnek viszonylagos előnye van, azaz magasabb hozzáadott érték állítható elő és akár nemzetközi kereslet is gerjeszthető az előállított termékek iránt.

A belső koherencia másik fontos kritériuma, hogy a kitűzött célok egymással is összefüggésben legyenek, illetve ne gyengítsék egymás hatását, sőt lehetőleg ösztönzőleg hassanak egymásra.

Megállapítható, hogy a horizontális célok szinkronban vannak a másik két szint céljaival, azok mindegyikére hatnak.

Az átfogó célok közül az aktív megye esetében minimum gyenge koherenciát minden más tényezővel kapcsolatban megállapíthatunk, sőt az esetek többségében a ráhatás kifejezetten erős, ez is mutatja a munkaerő-alapú gazdaság prioritását az elkövetkező időszakban. A szolidáris megye már több esetben nem mutat kapcsolódást, vagy a ráhatás csak gyenge, az anyag készítői a területi jellegű szempontokból a centrumok és a decentrumok esetében nem jelöltek meg kapcsolódást, csak a leszakadó, perifériális térségeknél. Ezzel nem értünk egyet, a szolidaritás szempontjai fontos, hogy érvényesüljenek a megyei centrumban és a decentrumokban egyaránt, bár kétségkívül a legnagyobb szükség erre a megközelítésre a peremterületek esetében van.

A vonzó megye értékelése korrekt, valóban erős kapcsolódást mutat a zöld- és proaktív megyével, illetve a centrum és decentrumok területi aspektusokkal.

A hét stratégiai cél közül több egymást erősíti, bár előfordul semleges hatás, mégis eredményként értékelhető, hogy negatív koherencia nem állapítható meg, azaz várhatóan nem lesznek egymás hatását kioltó vagy gyengítő irányvonalak. Elsősorban a versenyképes élelmiszer-gazdaság emelhető ki, mint olyan faktor, amely a legtöbb más tényezőre erősítő módon, katalizátorként hat. Másik ilyen – és szintén nem elha14

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye stratégiai programja

nyagolható – tényező azonban a képzett megye stratégiai célja, amely legalább gyenge mértékben szinte az összes egyéb stratégiai célra hat, sőt több esetben a hatás kifejezetten erős. Nagyon fontos ez a megállapítás, talán a stratégiai anyagban is jobban ki kellett volna emelni: a versenyképes agrárgazdaság, valamint a képzett megye stratégiai célok azért érdemelnek kiemelt figyelmet, mert a többi célra is jótékony hatást gyakorolnak, segítik azok megvalósulását.

A Stratégiai célok alapján kijelölt prioritások értékelése A konkrét programozás megalapozásaként a felállított célrendszerhez kapcsolódó prioritásokat kell rendelni. A Program 10 prioritást különít el: – A megyei élelmiszergazdaság piacorientált megerősítése; – Hatékony környezetgazdálkodás és klímaváltozáshoz való alkalmazkodás megteremtése; – Komplex megyei menedzsment és marketing tevékenység megvalósítása; – A megye gazdasági fejlődését elősegítő oktatási és innovációs rendszer kialakítása; – A megyeszékhely komplex, integrált fejlesztése; – A megye versenyképes decentrumainak fejlesztése; – A megye járásközpontjainak és kisvárosainak funkcióbővítő fejlesztése; – Élhető vidéki térségek megteremtése; – A külső perifériák felzárkóztatása; – A leszakadó rétegek – ezen belül a romák felzárkóztatása.

Ahogy látható, a prioritások alapvetően a 3–7–3-as célstruktúrához igazítottak, és mivel fentebb már kifejtettük, hogy azok támogathatóak, a prioritásokat is összességében el kell fogadnunk. Két meglévő hiányosságra azonban érdemes lehet felhívni a figyelmet.

A kutatás-fejlesztés (K+F), illetve a kutatás-fejlesztés-innováció (K+F+I) kulcsmomentum lesz egy-egy ország vagy régió fejlődésében akár már rövid távon is, de közép- és hosszú távon mindenképp. Az a térség, amely élen tud járni a legújabb fejlesztésekben, amelyek nagyrészt tudományos alapúak, a nyertese lesz a következő évtizedeknek. Meg kell teremteni a felsőoktatási kutatóműhelyek és a megyei vállalati szféra egymásra találását és együttműködését. A vállalati termék-innováción túl szükség van olyan K+F-re is, amely tudományos módszertant használ, ennek terepei pedig csak a felsőoktatási intézmények lehetnek.

Másrészt a megye földrajzi elhelyezkedéséből (hármas határ, TEN V-ös folyosó, széles- és normál nyomtáv találkozása Záhonynál) komoly komparatív előny származhat. Az Új Széchenyi Terv „Tudomány-Innováció” programjában szerepel ágazati prioritásként a logisztika. Ennek ellenére a megyei koncepció szerint „az innováció fejlesztés ágazati szempontból leginkább az élelmiszer-gazdasághoz sorolható”, holott a dokumentumban korábban meg is jelenik a logisztika kiemelt szerepe. Emellett a megyében sikerrel zajlik több logisztikai K+F+I projekt, valamint a megfelelő tudományos bázis is rendelkezésre áll ahhoz, hogy a jövőben kiaknázhassuk a logisztikai innováció nyújtotta lehetőségeket.

15

Duleba Szabolcs

Javaslatunk, hogy a logisztikai innováció is kerüljön a Stratégiai Programba, mely illeszkedik az átfogó, stratégiai és horizontális célrendszerhez is, valamint a szükséges kompetenciák is rendelkezésre állnak a megyében a megvalósításához.

Összességében Összefoglalásként leírható, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Stratégiai Programja irányelvei támogathatóak, elsősorban az extenzív fejlődés helyett az intenzív fejlesztést kiemelő szemlélet, valamint a fókuszált, prioritásokra építő koncepció. Mind az átfogó, mind a stratégiai és horizontális célrendszerrel egyetérthetünk.

A fentebb megtett két kiegészítést (K+F+I tudományos bázison, a vállalati és a kutatói szféra szoros együttműködésében; valamint a logisztika kiemelt szerepe) érdemes lehet megfontolni a döntéshozóknak és a végleges stratégia készítőinek. A következő hét év valóban egyedülálló lehetőséget kínálhat a megyében élőknek, ha a fejlesztési forrásokat megfelelően használjuk fel. Ezáltal megvalósulhat a Stratégiai Program legfőbb víziója: 2030-ban Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye olyan hely legyen „ahol jó élni”.

16

emlékezet – Molnár mátyás*

Lackfi János

Az emlékezet kastélya Molnár Mátyásra gondolva

Akkoriban csupa harc és küzdés volt az életem, soha egy percnyi enyhület, sehol egy talpalatnyi hely, ahol lábamat megvetve homlokomról letörölhettem volna a ráfröccsent vért s a verejtéket. Sebeim duzzadtan lüktettek, helyenként szederjesen begyulladtak, és alig gyógyultak meg, máris újakat szereztem helyettük. Sebeket kaptam is, de adtam is, úgy éltem, mint az igazi férfiak, íjamat feszítve, mázsás, kétkezes pallosomat forgatva fejem felett, muskétám csövében akkurátusan rendezve el salétromot, fojtást, magam öntötte ólomgolyót.

Tíz-tizenkét éves voltam, ebben a korban ez, azt hiszem, így normális.

Kifeszített pányván aludtam, akár Simonyi óbester, hogy sáros ne legyen makulátlan huszáregyenruhám.

Felmásztam a tükörsima falon, mint Jean Valjean.

Seblázban fetrengtem, mint Nyehljudov herceg.

Tele voltam elveszett illúziókkal, mint Balzac hősei.

A tengerészrum maró ízétől arcizmaim meg sem rezzentek, és én nyertem a matrózkonyhán a bádogbögrés moslékivó versenyt is.

Egy frissen letört hajtás és egy összetiport szöcske elárulta nekem, ki járt az ösvényen, hány éves, férfi vagy nő, indián vagy fehér. A világnak nemigen voltak titkai előttem. Több ezer éve éltem, a lelkem csupa ránc, láttam a kínai nagy fal építését és a piramisok munkálatait, *

Az itt következő írások 2013. szeptember 27-én Vaján hangoztak el a Kuruc Vay Ádám Múzeum alapítójára, Molnár Mátyásra emlékező konferencián.

17

Lackfi János

hordtam a követ Bábelhez, amíg nem kellett szótárt használni, faragtam angyalszobrot, amely azóta is négy emelet magasan áll a Notre-Dame homlokzatán.

Kőműves Kelemenné alatt szakszerűen gyújtottam meg a máglyát, s míg égett a test, kurucok és labancok közti küzdelemről rajzoltam képregényeket.

Olthatatlanul szerelmes voltam az összes várúrnőbe, fehér térdharisnyát és piros úttörőnyakkendőt viseltek, zongoraóra után meghívhattam őket ötvenfilléres fagyira. Ezek után érthető, ha nem találtam csodálatosnak, hogy keresztapám, aki hatalmas kosár fényes, piros szabolcsi almával, vonaton érkezett hozzánk, egy valódi kastély várura.

Igaz, nem viselt sisakot, mellvértet, egy hosszú listát tudtam volna összeállítani neki a várúri viselet kötelező kellékeiről, de hát ilyen a kor szava, elnéztem neki, öltönye volt meg nyakkendője, és irodája a boltívek alatt, mi is lakhattunk a vastag falak közt, emlékszem egyszer esőben annyi miniatűr béka ugrabugrált a vár előtti hatalmas lépőköveken, mint egy rémmesében, szürkült és cuppogtak, cuppogtak és szürkült, borzongató és vicces, suhogtak évszázados fák, és ahogy végigvezettek minket a világos, múzeumszagú termeken, Mátyás keresztapa megmutatott egy titkos átjárót, melyről aztán tényleg csak Vay Ádámnak volt tudomása, meg persze neki, és biztos voltam benne, hogy ez nem minden, nem lehet ennyi az egész, ezt én könyvekből jobban tudom... Igazság tekintetében a szürke valóságra hagyatkozni botorság, a valódi világ a könyvekben található, gyanítottam, hogy a lényegről nem beszél, hogy egy csomó titkos, még titkosabb és legtitkosabb átjáró található a kastélyban, pontosabban nem található, mert soha senki nem talál rá, éppen ez benne a rejtély, egyedül Molnár keresztapa tudja.

Mára ez bebizonyosodott, hiszen ő maga is eltűnt az egyik ilyen alagútban, nyoma sincs már, visszhangzó hahotáját elnyeli a sok-sok köbméternyi kő, a bolthajtások alatt azóta is mulat rajtunk, kishitűeken.

18

Mezey Katalin

Egy régi kísérletről 1969-ben, négy éves, meg-megismétlődő kiadási próbálkozások után, végre zöld utat kapott az Elérhetetlen föld című versantológia, amelyben kilenc költő: Győri László, Kiss Benedek, Koncz(ek) József, Kovács István, Mezey Katalin, Molnár (Péntek) Imre, Oláh János, Rózsa Endre és Utassy József együtt jelentkezett első írásaival. Ez a társaság a hatvanas évek elején, a budapesti bölcsészkaron találkozott össze; már ott is több sokszorosított folyóiratcsíra szerkesztése fűződött nevükhöz és nemzedéktársaik nevéhez (Mozdulók, I–III. 1962–63, Napok, I–III. 1963, Tiszta szívvel, I–IV, 1963–65). Mégis, vagy éppen ezért, éveken át hiába volt kötetüknek négy olyan neves ajánlója, mint Juhász Ferenc, Kormos István, Váci Mihály és a könyv előszavát is jegyző Nagy László, az Elérhetetlen föld kiadásának ügye nem mozdult előre. Végül Darvas Józsefnek, a Magyar Írók Szövetsége akkori elnökének segítsége tette lehetővé a megjelenést, akinek befolyásos pártemberként sikerült engedélyt szereznie a versgyűjtemény kiadására.

Antológiánk megjelentetéséhez fűződő küszködéseink során ismert meg minket jobban és kezdett el pártfogolni a Nyírségből elszármazott jeles költő, Váci Mihály is, aki az Új Írás című irodalmi folyóirat versrovatának szerkesztőjeként korábban első verseinket is közölte. Valamikor – talán 1968-ban – tőle kaptam egy stencillel sokszorosított levelet, amelyben Molnár Mátyás, a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója tette közzé az induló vajai alkotószoba felhívását, hírül adván, hogy egy-két hétre szívesen várja az írókat, költőket a község a nyugalmas, történelmi légkört árasztó kastélymúzeumban, amelyben hajdan II. Rákóczi Ferenc fejedelem hadvezéreivel tanácskozott.

A hívó szó visszhangot keltett bennünk, megismerkedtünk Molnár Mátyással, elkezdődött vajai látogatásaink sora. Azt hiszem, a Kísérlet későbbi szerkesztői közül én jártam először Vaján, bár az is lehet, hogy Oláh János megelőzött. Annyi bizonyos, hogy az 1970-es nagy árvíz múltán, a műemlék-épületekben okozott kár felbecsülésére szervezett körutazáson már az igazgató úr meghívására vettem részt. Először ekkor jártam be Szabolcsot és Szatmár megyének határainkon belül maradt tájait, noha anyai nagyapám, dr. Somogyi Béla hajdan erről a vidékről származott el: Nagykállóban született, Szatmárnémetiben nevelkedett.

19

Mezey Katalin

Az antológia megjelenésének nehézségei kapcsán beszéltünk egyszer Molnár Mátyással arról, hogy a múzeum, az alkotószobai vendéglátás ellentételezéséül kapott kéziratokból kiadhatna például egy, az Elérhetetlen földhöz hasonló gyűjteményt. Az ő fejéből pattant ki ez a gondolat, úgy ítélte meg, hogy megvalósítható volna, mondjuk az alkotóház baráti körének kiadványaként, akkor a megye adhatna rá engedélyt.

Nekünk az ilyesmit nem kellett kétszer mondani, alighogy 1969 novemberében révbe ért, megjelent végre antológiánk, máris hozzáláttunk a szervezéshez és szerkesztéshez. 1970 első félévében Molnár Mátyás igazgató úr előfizetői felhívást tett közzé, 50 forintonként gyűjtögette az egy nekifutásból megjelentetni kívánt első három folyóiratszám nyomdaköltségét.

A tervezett periodika a Kísérlet nevet kapta. Nemcsak azért, mert akkoriban, az állami cenzúra virágkorában, valóban nagy és merész kísérlet volt – a hivatalos szervek: a kiadói főigazgatóság, a minisztérium háta mögött – egy új irodalmi műveket tartalmazó kiadvány megjelentetése, hanem azért is, mert indulásunk idején, a hatvanas években a modern művészeti irányzatok gyakran használták az innovációra, az új alkotás létrehozására is ezt a kifejezést.

1970 tavaszán létrejött a hat tagú szerkesztőbizottság Molnár Mátyás, Oláh János, Rózsa Endre, Varga László irodalomtörténész, jómagam és a művészeti szerkesztő, Fajó János festőművész részvételével. Megkerestük fiatal nemzedékünk javát, számos költőt, írót, hogy lehetőséget nyissunk a közös megszólalásnak. Bálint Istvántól, Benke Lászlótól, Bereményi Gézától, Bokor Leventétől Kiss Annáig, Kodolányi Gyuláig, Mosonyi Alizig, Petri Györgyig és tovább – sokaknak tetszett a gondolat, írásokat adtak a Kísérletnek. Az első szám Juhász Ferenc beköszöntő írásával indult, a másodikban Voigt Vilmos folklorista barátunk jegyezte a lapkezdő gondolatokat.

Tudtuk, hogy a kézivezérlésű kultúrpolitika világában vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, mégis úgy tűnt, hogy a Vajai Alkotóotthon Baráti Körének jóvoltából és az előfizetők segítségével, Molnár Mátyás múzeumigazgató felelős kiadói szerepvállalásával lehetőség nyílik a periodika elindítására. Az engedélyt a Kísérlet című „sajtótermék előállítására” 1970. augusztus 15-én a Megyei Tanács Igazgatási osztályától megkaptuk (28.001/82/1970), a gyors ütemben elvégzett szerkesztői munka nyomán őszszel megkezdődött a Szabolcs-Szatmár Megyei Könyvtár sokszorosítójában a belívek nyomtatása, a színes kartonborítók pedig egy budapesti kisnyomdában készültek. (Óvatosságból és az anyag bősége következtében az első három számot egyszerre adtuk nyomdába.) Ám még a nyomdai munkálatok befejezése előtt, 1970. november 14-én a kiadási engedélyt a megye váratlanul visszavonta. Az indoklás szerint „az engedély megadása során hatásköri túllépés történt (…), mert az engedélyezés nem a Megyei Tanács Igazgatási Osztálya, hanem a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága hatáskörébe tartozik.” (29.200/1970). Már csak a kötészeti munka volt hátra, amikor a három folyóiratszám 600-600 példányban elkészült belíveit a könyvtárban rendőrileg lefoglalták, soha egyetlenegyet sem kaptunk kézhez belőlük.

Molnár Mátyást, mint felelős kiadót rendszeresen berendelték Nyíregyházára, művelődési ház igazgatói megbízatását visszavonták. Fellebbezéseinket sorra elutasítot-

20

Egy régi kísérletről

ták. Hiábavalónak bizonyult, Illyés Gyula, Váciné Juhász Mária, Szabó B. István és mások közbenjárása is. Csak annyit sikerült elérnünk, hogy a megyei tanács felkérte Szabolcsi Miklóst, a párt bizalmát élvező, jelentős pozíciókkal bíró egyetemi tanárt, irodalomtörténészt a Kísérlet irodalmi anyagainak „lektorálására”. Ő az írások csaknem egyharmadát politikailag kifogásolhatónak ítélte, kiadásukat nem javasolta. Mi, szerkesztők, belementünk volna a csonka kiadványok megjelentetésébe is, de a megye most már így sem vállalta az újra engedélyezést.

Amikor jó húsz év múlva, 1989-ben, a rendszerváltozás küszöbén a Kísérlet hat szerkesztőjét hivatalosan rehabilitálta az akkori kormányzat, Molnár Mátyás már nem élt. Az okleveleket bekereteztük, a kifizetett kártérítést az Oláh János által szerkesztett és kiadott, épp adósságokba futó, új irodalmi periodika, a Remetei Kéziratok finanszírozására fordítottuk. Ennek 1990/3/2. számában jelentettem meg a vajai kísérlet rövid történetéről szóló írásomat és a megőrzött levelezés, előszók, hivatalos dokumentumok, engedélyek, az engedélyek visszavonásáról szóló határozat, fellebbező leveleink stb. másolatait. A rehabilitáció alkalmával kértük, hogy kaphassunk legalább egy-egy példányt a rendőrség által lefoglalt folyóiratszámokból is. De csak a második szám nyomólemezeit kaptuk vissza Pusztai Ferenc kulturális államtitkárnak köszönhetően.

A priuszon kívül ennyi maradt kísérletünkből, meg Fajó János szép, színes borítói.

Utóhang Történetünkhöz hozzátartozik még egy további, érdekes tapasztalat. Ellenőrizhető, hogy nem volt – még a rendszerváltozás környékén sem – gyakori eset egy-egy művészcsoport hivatalos rehabilitálása. Ez csak úgy történhetett meg, ha 1989-ben megvoltak az állami/rendőrségi irattárakban ennek az ügynek a dokumentumai. Azóta eltelt több, mint 23 év. Sorra jelentek meg a tudományos dolgozatok, majd több kötetes művek is a szocialista korszak úgymond „irodalmi ellenzéki” megmozdulásairól, de a Kísérlet-ügyet soha sehol senki nem említette. Nem feltételezem, hogy a téma valamennyi kutatója következetesen mellőzni kívánta volna ezt a ránk nézve hosszú távú következményekkel járó történetet. Valószínűbbnek látszik, hogy a nagy iratmegsemmisítések idején tűntek el a nyomai, de olyan alaposan, hogy sem a Történeti Hivatal, sem más forrás azóta sem közölt – még velünk sem – semmiféle információt, sem dokumentumot e tárgyban.

Molnár Mátyás emlékét, életművét ünnepelni gyűlt ma össze itt Vaján ez a konferencia, amelyen betegségünk miatt, sajnos, személyesen sem Oláh János, sem én nem tudok részt venni. Sejtem, hogy Mátyás számos fontos és maradandó alkotása mellett nyilván nem a Kísérlet-ügy volt az egyetlen olyan, amelynek megvalósulását megakadályozta az a történelmi korszak, amelyben élnünk adatott.

De számunkra így is, ebben a kudarcos történetben is fényesen megnyilatkozott és életre szóló példaként szolgált az ő szelíd, okos, vállalkozó kedvű és baráti szelleme.

21

Mercs István

Örökség és feladat

Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatai Egy kutatói pálya nyitánya Ha az élete jelentős részét Vaján töltő Molnár Mátyás neve tudományos berkekben szóba kerül, akkor sokirányú tevékenységéhez kapcsolódóan számos identifikáló jelzőt, meghatározást illeszthetünk. A jelzők közül elsők közt eszünkbe ötlik a múzeumalapító, a muzeológus, a néprajzkutató, a helytörténész, a pedagógus, a kultúraszervező. Munkásságára tekintve felidézhetjük az általa szervezett konferenciákat, szerkesztett köteteket, alkotótáborokat, vezetett honismereti továbbképzéseket.

Molnár Mátyás személyiségjegyei magyarázzák, hogy ez a szerteágazó érdeklődés és életpálya mégis összetartó, koherens és egészleges életművet eredményezett. Azok, akik Molnár Mátyást személyesen ismerték, bizonyára sok tulajdonságát idézik fel, amelyek mintegy predesztinálták őt minderre. Én magam előadásom témájához igazodva két, egymással szorosan összefüggő olyan jellemvonást emelnék ki, amelyek arra ösztönözhették Molnár Mátyást, hogy a felsorolt tevékenységek mellett az irodalomszervezés és az irodalomtörténet-írás terepén is barangoljon. Ez a két tulajdonság közösségteremtő ereje és alkalmazkodó képessége. A pályáját Szatmárcsekén kezdte, Túristvándiban folytatta, majd Vaján teljesítette ki. Az országnak egy eldugott, korabeli szellemi központoktól távolabb eső csücskében tevékenykedett, amelyre az egyetemes magyarság szintjén is ritkán látható kulturális és történelmi gazdagságot hagytak örökül az évszázadok. Olyan vidék ez, mely büszkén tartotta és tartja számon értékeit, mégis sokszor periférián

22

Eredeti tervem szerint Molnár Mátyás irodalomszervező munkásságát is vizsgáltam volna, különös tekintettel a Kádár-rendszer kultúrpolitikája által meghiúsított Kísérlet című folyóirat-kísérlet történetére. Ettől azonban eltekintettem, mert a Kísérlet körüli történéseket az elérhető dokumentumait Mezey Katalin és Oláh János közzé tette a Remetei Kéziratok 1990/3-as számában, s Mezey Katalin itt közölt Egy régi Kísérletről című visszaemlékezése is tárgyalja. Utalásokat találunk még erre: Csontos János: Együtt és külön: Beszélgetések A Kilencek költőcsoport tagjaival.

Budapest, 1990. Széphalom Könyvműhely. Továbblépés attól várható, ha a megmaradt III/3-as akták áttekintése során új eredmény kerülne napfényre.

Örökség és feladat: Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatairól érzi magát. Ebben a környezetben különösen szép, de terhes feladat hárul arra, aki az örökségre és a közösség erejére alapozva akarja e vidék lakóinak önértékelését erősíteni, növelni.

Molnár Mátyás a körülményekhez alkalmazkodott, amikor a közösségteremtés szándékával a művelődés különböző területein ténykedett, illetve történeti dolgozatait írta. Szervezőként és kutatóként is jó érzékkel nyúlt azokhoz lokális témákhoz, amelyeket az épp aktuális állomáshelye kínált fel számára.

Ezt az alkalmazkodást figyelhetjük meg akkor, amikor túristvándi tanítóskodása idején a térségben még fellelhető Móricz-hagyományok és -emlékek gyűjtésébe kezdett.

Margócsy József által idézett önéletrajzában azt írta Molnár Mátyás, hogy „főhivatásom mellett 1955 óta foglalkozom gyűjtő-kutató munkával. Czine Mihály irányította erre a figyelmemet, s így kutatásaim először irodalmi témákra irányultak.” Abban viszont nem fogalmaz egyértelműen az idézett részlet, hogy ez a gyűjtés Molnár Mátyás egyéni kezdeményezésével indult, avagy az irodalomtudós biztatásának hatására.

Az egyéni kezdeményezést sejteti Farkas József visszaemlékezése: „Matyi már ekkor is ott eredeti Móricz leveleket mutatott, amit maga szedett össze, megmentve az enyészettől. Szemünk akkor nyílt tágra, amikor leleményességét is bemutatta s elmagyarázta fortélyát. A Móricz-levelet maga felírta a táblára szép kalligrafikus betűkkel, majd az iskola 10-15 legszebb és legjobb helyesírású tanulójával pontosan lemásoltatta. Az így keletkezett tanulói kézírással készült levélmásolat csomókat gondosan rögzítette és elküldte a különböző irodalmi szerkesztőségbe, Móricz kutatóknak stb.

(Ez volt az ötvenes évek xeroxa!)”

A Farkas József „már ekkor is” datálása a visszaemlékezés egy korábbi részletéből határozható meg. Itt azt írja, hogy akkor találkozott először Molnár Mátyással, „amikor tarpai tartózkodásunk, néprajzi vizsgálódásunk alkalmával a szemünk előtt taposták össze a tanácsháza előtt Rákosi Mátyás arcképét a kocsmából kijövők – Nagy Imre első hírére.” Sztálin 1953. márciusi halála után Nagy Imre júniusában váltotta Rákosit. Eszerint 1953-ban már voltak Molnár Mátyás birtokában Móriczhoz köthető dokumentumok.

Czine Mihály Eötvös-kollégistaként 1953-ban szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát. Nem tűnik valószínűnek, hogy a húszas évei és pályája elején járó irodalomtudós kereste volna meg a túristvándi tanárt. Az inkább elképzelhetőnek tűnik, hogy kettejük kapcsolatfelvétele esetleg már ekkoriban megtörténhetett. Esetleg Czinéhez is eljuthattak a lemásolt és elküldött Móricz-levelek, avagy kicsit később a Túristvándiban, Móricz nagybátyjának házán 1955-ben avatott emléktábla ünnepsége környékén kerülhettek egymással kapcsolatba. A Molnár Mátyás tollából született önéletrajz írásakor, 1969-ben a nyilvánvaló szoros emberi és tudósi barátság említése mellett viszont erős referenciát, mintegy ajánlólevelet is jelentett az addigra már a vezető irodalomtörténészek közé emelkedett Czine említése.

Margócsy József: Molnár Mátyás (1923–1982). „Egy ember, aki a közművelődésre tette fel és áldozta az életét.

Vaja, é.n. Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, 9. [Margócsy] Farkas József: Molnár Mátyás, a csendes terrorista. In: Molnár Mátyás emlékkönyv. Vaja, 1998. Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, 94.

Uo.

23

Mercs István

Molnár Mátyás figyelmét természetes érdeklődése mellett a korabeli szellemi környezet is a helyi értékek, történelmi relikviák gyűjtése felé irányította. Az ’50-es évek elején a regnáló hatalom serkentésére megélénkült a néprajzi falujáró mozgalom – Farkas József és Ferenczi Imre is így került kapcsolatba Molnár Mátyással. Emellett a Rákosi-korszak törekedett egy, a hivatalos pártpolitika ideológiai szempontjaival tudatosan eltorzított Móricz-kultusz erősítésére. Ennek fontos mozzanata volt, hogy Túristvándi szomszédságában, Tiszacsécsén az író halálának 10. évfordulóján, 1952ben emléktáblát avattak. Összegezve az tűnik valószínűleg, hogy Molnár Mátyás már az 1950-es évek első felében gyűjthetett Móricz-relikviákat. Czine Mihály elévülhetetlen érdeme pedig az lehetett, hogy tudományos igényű feldolgozásra bátorította a pedagógus-kutatót.

Molnár Mátyás irodalomtörténet-írása és munkamódszere Csekély számú irodalomtörténeti dolgozataiban Molnár Mátyás három irodalmi alkotó, Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Móricz Zsigmond Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kötődését tárgyalja. Tanulmányaiban az alkotások szövegközpontú elemzésébe elvétve, csupán néhány mondatos terjedelemben bocsátkozik. S még ritkábban van arra példa, hogy az irodalmi művet esztétikai, művészi mivoltában értékelje. Olykor viszont ezekre is vállalkozik, mint azt a következő részletben a Nyíregyházától mintegy 25 km-re lévő Nagyhalász nevének eredetét feldolgozó Tompa Mihály-költemény kapcsán tette. „A néprege-feldolgozásából hiányzik a népmesei elem, hogy a legény a saját küzdelme és győzelme révén jut el a szerelem beteljesedéséhez. Itt a fiú magatartása kétségkívül passzív, ami ellentétben áll a népmesei hős általános tulajdonságával. Viszont a költő olyan fordulatot is adhatott volna a regének, hogy a szegény halászlegény a királykisasszony kezét nyeri el jutalmul, ezzel jobban szolgálta volna a mese korlátokat nem ismerő, a nép fantáziáját teljesebben kielégítő sajátosságát. A legény azonban hű marad első szerelméhez, s e hűség ábrázolása nem kevésbé értékes népmesei eleme a regefeldolgozásnak. Egészében tehát A halász és az aranyhal Tompa népregéinek a sikerültebbjei közé tartozik.”

Esetenként a kor politikai nyomásának engedve egy-egy osztályellentéteket tárgyaló kitételt is tesz. De ezek mögött különösebb elkötelezettség nem érezhető, inkább az a fajta pragmatizmus, alkalmazkodás figyelhető meg e bevált szólamoknak a hangoztatásában, amely lehetővé tette számára, hogy a Kádár-rendszer bürokratikus útvesztőiben megvalósíthassa közösségteremtő, kultúramentő és hagyományőrző tevékenységét. Sőt ez a pragmatizmus eredményezte azt, hogy a párt szeme előtt, mondhatni hallgatólagos tudtával rendszerkritikus, ellenzéki jellegű tudományos és művészi műhelyt teremtsen.

Irodalomtörténeti munkáiban Molnár Mátyás témájához szigorúan a tárgyalt alkotók életrajzának szemszögéből közelít, a biográfiától csak nagyon ritkán szakad el. Ezekben a dolgozatokban alapvetően három törekvés figyelhető meg: a művész Molnár Mátyás: Adalékok Tompa Mihály Szabolcs-Szatmár megyei kapcsolataihoz. In: Válogatás Molnár Mátyás irodalomtörténeti tanulmányaiból. Szerk. Molnár Sándor, Vaja, 1998. Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, 28.

24

Örökség és feladat: Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatairól alkotásiban megjelenő életrajzi mozzanatok beazonosítása; az irodalmi művek keletkezéstörténeti hátterének feltárása; a tárgyalt alkotó életútjának és életművének valamely ismeretlen vagy homályban lévő részének források segítségével történő megvilágítása.

Molnár Mátyást nem tudományelméleti megfontolások vezették, hanem kifejezetten a gyakorlat irányából közelít kutatása tárgyához. Az általa alkalmazott módszertan, megközelítési mód, munkamenet nagyobbrészt a néprajzi kutatás metodikájára emlékeztet. Az etnográfia módszertanát idézi, hogy a publikációkban közölt források zömére a szem- és fültanúkkal és/vagy hagyományok ismerőivel készített interjú alapján tett szert. Az elmélyült terepmunka is a néprajzi kutatás sajátosságait mutatja.

Molnár Mátyás írásain keresztül nem csupán az érezhető, hogy adatközlőihez személyes emberi viszony fűzte, hanem az is, hogy tisztában volt a közlést befolyásoló körülményekkel. Ismerte a megszólalók szociográfiai helyzetét, kulturális viszonyait, a megidézett helyszíneket, sőt azoknak földrajzi adottságait. Az 1950-es és ’60-as években, autója nem lévén, a korabeli nem éppen zökkenőmentes közlekedési viszonyok között, fáradságot nem kímélve elutazott azokra a helyekre, ahol kutatásaihoz fontos információt remélhetett. Petőfi Tisza című verséről írott tanulmányában ott láthatjuk Karmacsy László nyugdíjas termelőszövetkezeti tag társaságában Nagyar határában a Kis-Túr egykori medrének helyén. Egy Tompa Mihály által írt sírfeliratért elzarándokolt a kemecsei temetőbe. Tiszacsécsén beszélget Móricz egykori „pulyacimborájával”, elbeszélget a környékbeliekkel, akik Móriczot ismerhették. Ráckevén felkereste Móricz milotai szállásadójának, Sipos Józsefnek nevelt lányát.

Az írásos forrásokat is aprólékos alapossággal gyűjtötte össze. Az ún. szakirodalmi hivatkozásokat mértékkel hasznosította. Sokkal nagyobb figyelmet szentelt viszont azoknak a hivatalos dokumentumoknak, amelyek egy-egy életrajzi jellegű kérdésben döntő erőt jelentettek. Ez utóbbi eljárás a levéltári törtész munkamódszerét idézi. Az istvándi iskolába felvettek névsorából azonosította Móricz gyermekkori szerelmét, az Életem regényében emlegetett Zsuzsikát. Áttekintette a Móricz-család telekkönyvi adatait, s még példák sokaságát idézhetnénk.

Molnár Mátyás irodalomtörténet-írói eredményeiről Ha Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatainak szikár ténytiszteletét vesszük alapul, akkor modern terminológiával azt mondhatnánk, hogy témáihoz a demitologizálás racionalitásán keresztül közelített. Példa erre, hogy Tompa irodalmi múzsáját, barátait, pártfogóit minden idealizálástól mentesen, a maguk történeti és társadalmi valóságukban elevenítette meg.

A demitologizálás leginkább Móricz gyermekkorával kapcsolatos tanulmányaiban jelenik meg. Móriczot a Rákosi- és a Kádár-rendszer is – eltérő vehemenciával, de ugyanolyan kitartó ügybuzgalommal – a nincstelenségből kivételes tehetsége által kiemelkedett paraszti származású, a paraszti sorsot megjelenítő nagy realista íróként kívánta kanonizálni. Molnár Mátyás a kommunista irodalomtörténet-írás több olyan történelemhamisítását megkérdőjelezte, esetenként megcáfolta, amely Móricz 25

Mercs István

életútjáról vallott közvélekedést máig torzítja. Ezek az írások az „átkosban” a széles közönség körében visszhangtalanok maradtak. De megjelentek. S a részletekből egészet teremteni kívánó gondolkodni merészek számára bemutatta a politikai rendszer lelkületét és anatómiáját. Ezek közül két kutatási eredmény emelkedik ki, melyeket egyébként nemrégiben Hamar Péter dolgozott ki, egy-egy részletet is tisztázó tanulmányban.

1957. augusztus 11-én a Kelet-Magyarországban jelent meg a Hol született Móricz Zsigmond? című írás. Ebben Molnár Mátyás határozottan, tanúk megszólaltatásával megkérdőjelezi, hogy az 1952-ben emléktáblával megjelölt, ma emlékházként működő (vegetáló) parasztház valóban Móricz szülőháza lenne. Molnár Mátyás többek közt megkérdezte Móricz rokonát, a Boldog emberben megörökített Pap Mihályt, hogy melyik csécsei épület a szülőház. Pap Mihály levélében azt írta, hogy az „Én részemről az 1929-es ünnepély, ahol meg volt tartva, azt tartom szülőháznak”. Ez pedig nem a mai múzeumépület, hanem egy másik, amely a település milotai végén állt egész az 1970-es évekig. Ezt a telket jelölte meg emlékkapuval 2006-ban a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület. A zsindelytetős ház helyett a Rákosi-diktatúra zenitjén – ideológiai történelemhamisítással – a falu egyik legkisebb, nádtetős parasztházára raktak táblát.

A másik magát makacsul tartó, sokat emlegetett – Móricz gyermekkorához kapcsolódó –, politikai indokok miatt eltorzított eset a tüzes gép felrobbanásának ügye.

A karcagi pusztán felrobbant cséplőgép történetét a múlt rendszer hivatalos irodalomtörténete úgy állította be, mint az árvíz által elsodort bérelt vízimalom utáni újabb sorscsapást, ami Móricz Bálint, a tehetséges, feltörekvő parasztember pályáját megtörte. Molnár Mátyás a Telekkönyvi adalékok a Móricz-család történetéhez című 1966-os tanulmányában egyértelműen tisztázta, hogy az eset korántsem a mostoha és kiszámíthatatlan sors műve, hanem mai fogalmaink szerint egy biztosítási csalást kísérelt meg a családfő.

Molnár Mátyás a történetírás iránt elkötelezett helytörténeti kutatóként szigorúan és konokul ragaszkodott a tényekhez ott, ahol rendelkezésére álló források állásfoglalásra késztették. A politikai szándékoktól átitatott, hatalom által támogatott hivatalos irodalomtörténet-írással nem bocsátkozik egyenlőtlen szócsatába, de a tények csatasorba állításával végső soron mégis szembeszegül.

Amennyire ragaszkodott Molnár Mátyás a források segítségével eldönthető kérdések tisztázásához, annyira megengedő a nép körében megőrzött szóbeli hagyományokkal. A következő részletben az irodalomtörténet-írás helyett a néprajz irányába forduló, s ott elsősorban a Rákóczi-hagyományok kutatásába kiteljesedő kutató gondolkodásmódja figyelhető meg. „A Petőfi-hagyományok gyűjtésével és közreadásával nem szándékoztam eldönteni a vitát, hogy mennyi és milyen köze van Nagyarnak Molnár Mátyás: Hol született Móricz Zsigmond? Kelet-Magyarország, 1957. aug. 11.

Vö. Hamar Péter: „… nekünk Csécsén három házunk volt”. Legenda és valóság a Móricz-család csécsei házairól. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005. 1. sz. 47–63. illetve Hamar Péter: Ködösítés nélkül. Budapest, 2008.

Kairosz, 11–44.

Vö. Hamar Péter: „Már igazán semmi se volt hátra, csak az a tüzesgép”. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2008. 1. sz. 103–107., illetve Hamar Péter: Ködösítés nélkül. 45–54.

26

Örökség és feladat: Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatairól A Tisza és Matolcsnak a Falu végén kurta kocsma című vershez. Ha Fülöpdarócra vagy Géberjénbe mennénk, ott is meggyőződéssel vallott emlékezéseket jegyezhetnénk le a kurta kocsmáról, amint azt Luby Margit is említi e Petőfi-verssel kapcsolatban, Molnár József pedig azt közli róla, hogy „Csenger is jussot formál a Falu végén kurta kocsma c. vershez.”

Feladat és hűség Amikor dolgozatomnak címet kellett adni, sokat gondolkodtam, hogy az örökség szó mellé mi kerüljön. Kicsit ódzkodtam a ’feladat’ szótól, mivel annak konnotációjában megjelenik a ’kényszer’. De ahogy egyre jobban végiggondoltam mondandómat, s ízlelgettem a ’feladat’ szót, úgy éreztem Molnár Mátyás esetében helytálló ezt használnom. A ’feladat’ legelterjedtebb értelmében munka, melyet el kell végezni. Molnár Mátyás számára az ’örökség’ megkerülhetetlen ’feladatot’ jelentett. S Molnár Mátyás nem válogatott a feladatok között. Ösztönösen érdeklődő, kutató emberként életének állomáshelyein megkereste, vállalta és teljesítette a feladatot. Túristvándi tanítóskodása idején a település felkínálta a feladatot, hogy Móricz életútjának tisztázatlan kéréseivel foglalkozzon. Móriczcal foglalkozó két nagyobb lélegzetű dolgozatának anyagát már az ’50-es évek során ismerte. Ekkor készítette a Móriczra emlékező interjúkat, s a csécsei házak fehérgyarmati telekkönyvére már az 1957-es közleményében is hivatkozik.

Amikor pedig az ’56-os események után Vajára került, adódott számára az új feladat: a Rákóczi-hagyományok kutatása.

Már idézett önéletrajzában Molnár Mátyás azt írta, hogy „kutatásaim először irodalmi témákra irányultak”.10 A rövid citátum mutatja, hogy maga is regisztrálta kutatói tevékenységében a változást. Azonban az irodalmi témáktól való eltávolodás, a néprajz irányába fordulás korántsem véletlenszerű, mint láthattuk, a Vaján kínálkozó feladat, munkamódszere, megközelítési módja, s alapvetően kutatói alkata predesztinálta erre. Mindez azonban nem jelentette, hogy az irodalomtörténet-íráshoz hűtlenné vált volna. Egyrészt a ’60-as évek második felében két Móricz tanulmányában összefoglalta és publikálta a döntően az előző évtizedben és előző állomáshelyén összegyűjtött forrásokat. Másrészt amikor régiója irodalmi öröksége felajánlott egy új feladatot, akkor újra visszanyúlt ehhez a területhez. Ilyen elvégzendő munkát adott számára Tompa Mihály születésének 150. évfordulója 1968-ban, vagy egy csengeri felkérés, aminek eredményeként megszületett Petőfiről szóló rövidke munkája.

Ahogy Katona Béla is megfogalmazza, Molnár Mátyás „nem volt irodalomtörténész, de az irodalmi hagyományok felkutatása is állandó szenvedélye volt”.11 Nem volt irodalomtörténész, mert következesen távol tartotta magát a szövegelemzéstől.

Azért sem volt irodalomtörténész, mert általa feltárt irodalomtörténeti tények helyét Molnár Mátyás: Petőfi-hagyományok Szatmárban. In: Válogatás Molnár Mátyás irodalomtörténeti tanulmányaiból. 53.

10 Idézi Margócsy, 9.

11 Katona Béla: Molnár Mátyás irodalmi tanulmányai elé. In: Válogatás Molnár Mátyás irodalomtörténeti tanulmányaiból, 4.

27

Mercs István

nem kereste meg az irodalom folyamában. S azért sem, mert témaválasztásaiban nem merészkedett országos terepre, nem vont párhuzamokat, hanem hű maradt szűkebb pátriájához. S bár tudós alkat volt, nem volt de szigorúan vett szaktudós. Hatókörében mégis több volt mindennél, mert tudós tanár, hagyományőrző pedagógus volt.

Petőfi dolgozatát záró mondatai általános síkon egész kutatói munkájára vonatkoztatva régiójához intézett vallomásként, önjellemzésként és hitvallásként is olvasható. „Gyűjtésem során az irodalomtanár törekvése munkált bennem: színesebbé, vonzóbbá tenni, a helyi adottságokkal kapcsolatba hozni az irodalomtanítás anyagát, helyére tenni a népi emlékezést, és felkelteni iránta a megbecsülést. Mindezek mellett fel akartam villantani a szatmári nép hagyományszeretetét és hagyományőrző készségét bizonyságul annak, hogy Petőfi ma is elevenen él népünk emlékezetében.”12 12

Molnár Mátyás: Petőfi-hagyományok... In: Válogatás Molnár Mátyás irodalomtörténeti tanulmányaiból, 53.

Molnár Mátyás (Karácsond, 1923 – Vaja, 1982)

28

Vitéz Ferenc

Kortárs/modern képzőművészet – történelmi környezetben Az „In memoriam Molnár Mátyás” – Válogatás a Vay Ádám Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből című kollekciót szeptember közepétől mutatták be a nyíregyházi Jósa András Múzeumban. A visszatekintő tárlat még állt, amikor a Molnár Mátyás-emlékkonferencián a múzeumalapító szerteágazó tevékenységi körei közt méltattuk Vaján a képzőművészeti gyűjteményszervezői vállalásokat is. A Nyíregyházára vitt 48 alkotás műfajilag, tematikailag, szerzők és stílusok szerint is (mások mellett Konfár Gyula és Váci András, Csík István és Réthy Mátyás, Szurcsik János és Tőkei Péter, Ujváry Lajos és Veszprémi Endre, Bálványos Huba és Würtz Ádám műveivel) jól reprezentálja az első jelentős időszakot, a „hőskorszakot”, az 1966-os debütáló bemutató és a következő öt esztendő termését.

Ebbe az első öt évbe kínált betekintést az 1971-es vajai kiállítást kísérő katalógus, a Mai magyar képzőművészet a Vay Ádám Múzeumban. A kiadványban – mely a gyűjtemény első nyilvános dokumentációjának tekintendő – 69 művésztől 125 tétel szerepel; és 57 alkotó 60 művének reprodukciója látható benne. (A szerkesztői törekvés az volt, hogy személyenként legalább egy munka legyen a képanyagban. A legtöbb, már 1971-ben is 13 műtárggyal – egy nagyobb méretű olajtempera festménnyel, hét rézkarccal és öt linómetszetes Váci Mihály-versillusztrációval – szereplő Váci Andrástól is csak egy rézkarc került a katalógusba, Vígh Tamás, Ligeti Erika, Kiss Kovács Gyula szobrászművészek viszont 2-2 érem reprodukcióval voltak jelen. Az utóbbi tényt – a szerkesztési elvek mellett – bizonyára a méret és a műfaj is indokolja.) Az alkotások többsége adományozásból, a művészek fölajánlásából származik, de a Művészeti Alap – az akkori, évi kétmilliós vásárlásból – időközben 14 művet szintén a Vay Ádám Múzeumnak adományozott, közte például Csík István, Dobi Piroska és Frank Frigyes olajképei mellett Kóbor Elek öt gipsz reliefjét.

Molnár Mátyás múzeumalapító kezdettől fogva (úgy Túristvándiban, mint később, 1957-től Vaján) kapcsolatot tartott a térségből származó, a helyi problémák iránt különösen fogékony, később országosan ismertté vált értelmiségiekkel. Köztük volt például Ratkó József, Czine Mihály, Végh Antal és Váci Mihály. A költő képzőművész testvére volt Váci András, aki a múzeum 1964. őszi megnyitása után rögtön odaállt

29

Vitéz Ferenc

Molnár Mátyás úttörő kezdeményezése mellé. 1965-ben – a megyei tanács VB engedélyével – azzal a céllal keresték meg a megyében élő és a Szabolcsból elszármazott, jobbára a fővárosban megtelepedett festőket, grafikusokat és szobrászokat, hogy adományukkal segítsék az új múzeum modern képzőművészeti gyűjteményének megalapozását. (Külön értekezést igényelne a kortárs és a modern közötti különbség taglalása; itt csak arra utalunk, hogy míg a kortárs a velünk együtt élőt jelenti, a modern inkább szemléletet, új, merész, szellemileg-lelkileg is fölkavaró-mozgósító látásmódot jelöl – ezért az évszázada készült mű is lehet modern; s a kortársakon belül is elkülöníthetjük a hagyományos és modern szemléletű alkotóművészeket. Molnár Mátyásék válogatása azt mutatja, hogy a kortárs alatt a modern jelzőre helyezték a hangsúlyt, noha ügyeltek a kifejezésmódok változatosságára, sokszínűségére, avagy soknyelvűségére is.)

1966. márciusában 36, a vajai múzeumnak adományozott műtárgyat vett jegyzékbe Molnár Mátyás; a gyűjtemény pedig az évek során a többszörösére gyarapodott – 2013-ra mintegy 1.100 tétel szerepel a műtárgylistán (41 grafikus-, 55 szobrász- és 186 festő-, összesen 282 képzőművész nevével). Hogy legyen némi elképzelésünk a gyarapodási ütemről, hadd idézzek föl a két évtizede a múzeumot vezető Molnár Sándor (Molnár Mátyás fia) legfrissebb, a 2012. esztendőt értékelő múzeumbaráti közgyűlési beszámolójából egy ide vonatkozó részletet. „2012-ben a képzőművészeti gyűjtemény közel 50 alkotással bővült a téli alkotótábor és a Vaja Art őszi művésztelep résztvevői jóvoltából, illetve az alkotószobában dolgozó művészek által felajánlott festmények, grafikák révén.” Az 1994-től művésztelepi formában zajló alkotómunka, a résztvevők műtárgyadományaival az elmúlt két évtizedben önmagában is jelentős gyűjteménygyarapodást eredményezett, noha 1994–2001 között a művészek kevesebb képet hagytak itt, mint a mára 13 idényt maga mögött tudó téli alkotótábor, amely kiegészül az eddig 5 alkalommal megrendezett Vaja Art művészteleppel.

S tagadhatatlan, hogy az alapkollekció létrejöttekor, illetve az első öt esztendő utáni szemle alkalmával ez a vajai állomány ugyanúgy Szabolcs-Szatmár legjelentősebb kortárs magyar képzőművészeti gyűjteményének számított – az Artportál szóhasználata szerint is –, mint az 1994-es újabb korszakváltáskor (a nemzetközi művésztelep létrejöttekor) vagy éppen napjainkban.

Térjünk vissza az 1971-es anyaghoz – annál is inkább, mert a Nyíregyházára vitt válogatás elsősorban erre a korszakra épül, és kiválóan jellemezheti Molnár Mátyás attitűdjét arra vonatkozóan, hogyan lehet a művészetközvetítés és művészetszervezés eszközeivel a közönség látásmódját formálni. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az induló kollekciót nem hivatásos műgyűjtő, különösen nem mecénás vagy (a háttérből anyagi és/vagy erkölcsi oltalmat is kínáló) társadalmi szervezet segítette.

S nem volt szó különös anyagi támogatásról; a Művészeti Alap is csak az első hívó szóra hallgató alkotói adományozás, az alulról szerveződő elindulás sikerét látva adott át saját vásárlásból műtárgyakat a múzeumnak. Ez a (mai szóhasználattal) civil kezdeményezés arra a fölismerésre épült, hogy a művészetszociológiában külön fejezet alatt tárgyalt művészetközvetítő intézmények sorában a múzeum különleges státuszt élvez, mert vannak kötelezettségei és lehetőségei. Nemcsak a múlt relikviáit köteles

30

Kortárs/modern képzőművészet – történelmi környezetben őrizni, hanem az új értékek létrehozásában is részt vehet. Az irodalom és a színházvagy zeneművészet esetében egyértelmű az a hely, ahol a közvetítés zajlik: a könyvés folyóiratpiacon, a könyvtárakban, a színházban és a hangversenytermekben. A képzőművészet azonban – a könyvillusztrációktól és az albumokban szereplő reprodukcióktól, a múzeumokon és galériákon keresztül, a közintézményekbe helyezett pannókig vagy éppen a lakások falaiig – több felületen és több szinten képes kifejteni a hatását.

Hauser Arnold művészetszociológiája a múzeumokban zajló távolsági kommunikációról beszél, áthidalva időt és teret, miközben a művészet itt nem marad meg annak, ami eredetileg volt. „Történelmileg távol eső, és ezért szociológiailag-lélektanilag elidegenedett műalkotásokat értékelnek át és őriznek meg, új értéket teremtve ott, ahol a régi érvényét vesztette vagy veszíthetné” – fogalmazott. A múzeum a jelentéktelen tárgyak tömegéből válogatja ki a „minőségileg becses vagy történetileg jelentős” alkotásokat, arra is törekedve, hogy többé-kevésbé átfogó képet közvetítsenek akár egy kor és egy nemzet, akár az adott tájegység életéről, törekvéseiről, stílusáról (avagy: élet- és művészet-stílusáról), a szokásairól stb.

Mindig is vitás volt annak megítélése, hogy a múzeumnak feladata-e – és ha igen, hogyan, milyen formában és mértékben – a kortársakkal való foglalatosság. A vajai gyűjtemény egyértelmű választ kínál erre. Akkor, az 1960-as évek közepén a művészet és a közönség párbeszéd-színtereként is gondolkodtak Molnár Mátyásék a múzeumról, s ezzel sajátos formában kapcsolódtak be a hatvanas években föléledő szimpózium mozgalomba – noha ahhoz sem szervezetileg, sem formailag nem volt szorosabb köze. Érdemes viszont a párhuzamosságok érzékelése végett fölidézni a korabeli modern művészeti attitűd értékelését. Sümegi György szerint az 1960-as években a modern művészet látszólag illeszkedett a „rendszerkonszolidáló” törekvésekhez, de valójában a progresszivitással, a kísérletezéssel, nemkülönben az avantgárd követésével, ha nem is ellenzéki, de egy konfrontálódó magatartást választott.

A művésztelepi tradíciók, alkotótelepi kezdeményezések az alföldi régióban újra gyökeret vertek: 1964-ben jött létre Hajdúböszörményben a Hajdúsági Művésztelep, 1975–76-ban a Hortobágyi Művésztelep, mely 1982-től vált folyamatossá, és a művésztelepi munkával párhuzamosan indult meg a kortárs műalkotások rendszeres és tudatos gyűjtése az adott településeken, de ez a tevékenység élesen elkülönült a múzeumi munkától. Böszörményben például – a Hajdúsági Múzeum gyűjtőkörén eleve kívül kerülve –, igen jelentőssé, nemzetközi szinten is elismertté vált az ottani kollekció; több települési kezdeményezést lehet említeni, mely abból a célból szerveződött, hogy helyi képzőművészeti gyűjtemény jöjjön létre az alkotótábori anyagból (például Létavértes, Derecske, Nyíradony); és városi galériák terve épül e mozgalmakra.

Vaján a kortárs – azon belül tehát jelentős részben a modern – művek gyűjtése kezdődött meg, s a gyűjtemény ma már része egy történeti anyagnak. A vita el is dőlhetne: ami a jelenben kortárs, része az a jövőben a múltnak. A jövő múzeumi szakemberének a dolga, hogy az utókor szelektáló értékítéletével adjon tisztább profilt a történeti anyagnak, benne súlyozva akár (vagy elválasztva, kategorizálva) a hagyománykövető és a modern törekvéseket. A vajai képzőművészeti gyűjtemény is

31

Vitéz Ferenc

rászorul majd egy ilyen szelektáló visszatekintésre – erre alkalmat kínál 2014-ben a múzeum, 2016-ban a képzőművészeti kollekció 50 éves jubileuma.

Példa nélküli volt az 1965-ös ötlet, egyrészt azért, mert újraértelmezte az artefaktum fogalmát, azt mondván, hogy a képzőművészeti tárgyat ki lehet emelni a kortársi gyakorlat köréből – a galériából és intézményből vagy a hétköznapi paravánokról és lakásfalakról –, s azért van helye a múzeumban, mert szert tett az esztétikai autonómiára, ami a múzeumba kerülés alapfeltétele. És hadakozott azzal a fölfogással is, hogy a múzeum a műalkotás temetője volna, amit például Paul Valéry képviselt. Igaz, hogy megrendül közöttük az ember, de – mint Hauser Arnold tolmácsolta a kritikát – „kripták szorongató áhítata veszi őket körül”.

Attól függetlenül, hogy igazat adunk-e Valéry műtárgy-temető elképzelésének vagy sem, a feltételezés alapját eleve megszünteti a kezdeményezés másik újszerűsége – a megkereséssel és fölhívással együtt a művészek arról értesülhettek, hogy a várkastélyban Molnár Mátyás egy alkotóotthont alakított ki. A művészek jelenlétével a mű nemhogy „mauzóleumba” nem került, de élő közeget mozgósított maga körül.

Az 1994-től máig folyó alkotótábori munka pedig mindig újraaktiválja a műalkotást életben tartó cselekvő befogadást. A kastély termei ráadásul kiváló adottságokkal kecsegtettek a jövőbeni képzőművészeti tárlatok rendezéséhez. Noha ez az „alkotóbástya” egyszerre csak egy-egy művész (vagy művészházaspár) fogadására volt alkalmas – tehát az alkotó magány, a történelmi várkastélyfalak közt születő ihlet és teremtő indulat kibomlásának helye és alkalma volt –, afféle rendszerpuhító mottóként emlegették az alkotóotthonnal kapcsolatban a „közösségi művészet” kifejezést. (A nem alkotótábori keretek között létrejött hagyományos művésztelepekhez – a főváros mellett pl. Szentendre, Szolnok, később Debrecen – a vajai nem tudott és nem is kívánt hasonlítani. A művészeknek nem a hosszabb letelepedést kínálta, csupán néhány hétre látta vendégül őket, de a mindennapi élettől nem volt olyan hermetikusan elzárva, mint a szigligeti, a Művészeti Alap által működtetett alkotóház, a költők vagy festők kvázi részt is vehettek a falu életében.)

Korántsem a szó ideológiai interpretációjában tekinthető egy adott művészet közösséginek. A mű nem a fennálló rendszer üzeneteinek valamilyen tace-paózott felülete; ugyanígy nem lehetett (nemcsak politikai, hanem esztétikai okokból sem) nyíltan ellenzéki. Ezt a közösségi jelzőt értsük úgy, hogy a gyűjteménybe kerüléssel vagy a kollekció bemutatásával közönsége is lett az alkotásnak. A művészet, melynek reprezentánsai Vajára kerültek, nem volt se nem közösségi, és nem volt közvetlenül „közönségi” sem – nem tört az olcsó népszerűség (a könnyen érthetőség) státuszára. A kor hivatalos stílusa, a szocialista realizmus legföljebb a tematikájában, s nem a célzott üzenetében hagyta ott nyomát néhány munkán (Antal Ilona, Csizmadia Zoltán, Nagy Mihály, Szurcsik János, Patay László, Z. Szalay Pál alkotásait említem itt). A jelentősebb műveknél azonban megfigyelhető, hogy a tematikát mindig háttérbe szorítja a művészi megformálás, illetve a reflexivitást és a felfedezést (áhítatot vagy döbbenetet) ötvöző alkotóélmény esztétikai értékközvetítésének mélyről feltörő ereje, amely – a tisztánlátás kényszerével – sokkal inkább segítette a társadalomkritikai látást (tehát a megértést), mint a konszolidáló elfogadást.

32

Kortárs/modern képzőművészet – történelmi környezetben V. Bazsonyi Arany olajképe olyan emberi sorsot mutat be, mely egyúttal a korszak szimbolikus kritikája is lehet; Váci András Olvasó lánya egy ténylegesen polgári életés művészi ideált követ (a Római iskola és a preraffaelizmus műveltségi és esztétikai hagyományait folytatja). Vecsési Sándor, Szőnyi István, ifj. Szabó István, Ridovics László, különösképpen pedig Palitz József portréjában a bánat, a védekező irónia, a megkeményítő dac, a sorsfájdalom fedezhető föl – és ezek a tulajdonságok ugye mégsem tudnak „elfogulatlanul” dicsőíteni egy rendszert! – Nemkülönben Konfár Gyula Női portréja sorolható még ide, mely ugyanúgy tükrözi a mélyről fakadó szomorúságot, mint a kiüresítő gyilkos reménytelenséget, a „már mindegy” élet-semleges lemondását. Gádor Magda terrakotta szobrának címe (Szomorkodó) nem is akarja leplezni a hangulatot – melynek legfontosabb „építőeleme” éppen a hiány.

S fölidézhetünk számos olyan remek alkotást is, mely a tiszta, etikai megalapozottságú esztétizmus eszközeivel mond ítéletet saját koráról és környezetéről. Bálványos Huba litográfiája ilyen, Az ember mértéke – a humanista értékrend, a reneszánsz utalások ötvöződnek a 20. századi embersors gyötrelmeivel, s az egzisztenciális értékkontrasztot fokozza a morális ellentmondás úgy az emberi tartás és a bűnélvezet, mint a kiszolgáltatottság és az alkotó cselekvéskényszer között. Különösen értékes darabja szinte az egész gyűjteménynek Csohány Kálmán Sirató című rézkarca. Kevés grafikai eszközzel, néhány vonallal olyan tömör, fölfakadó elemi erővel szólaltatja meg a fájó emberi bensőt, mint amilyen szívet szorító érzést talán még a népballadák sem tudnak kiváltani. A korabeli értékelés (úgy a katalógus bevezetőjében, mint a Művészet című folyóiratban, 1966-ban) csak általánosan fogalmazott a művel kapcsolatban: „a magyar nép lelkiségéről, ősi kapcsolatainak rejtett értékeiről” beszélve.

Gross Arnold képét a kritika „emberi furcsaságok” tárházaként magyarázta, mi inkább úgy véljük: a figurák, jelenetek és motívumok szecessziós burjánzásában nemcsak a míves művészi gesztusokra kell figyelni, de a kompozíció allegorikus jellegére is. A művészet dicsérete című rézkarc témája nem feltétlenül „az emberi furcsaságokkal szembeni bocsánatosság”, hogy „a mű nézőjét is cinkosává fogadja ebben a megértő bocsánatosságban”. Mondjuk ki: a művészet csak úgy a valóság tükre, ahogy azt színpad és közönség megkívánja. És valóban cinkosul kacsint a művész: színpadon áll festő, szobrász, modell és mű, játszik az életéért, de boldog is szeretne lenni az élet-halál harcban. Hasonló virtuozitással – a szecessziós karaktert csupán a népművészeti ornamentikában őrző, erőteljes, expresszív stílusban – született Würtz Ádám rézkarca, a Kakas és huszár. Ez a kompozíció is magába foglal több kisebb, kiegészítő jelenetet, de a balladás világ helyett inkább a humor dominál (s mindvégig megőrzi – az indulati rajzkarakter ellenére is – az illusztrációk könnyedségét a művész).

Kiss Kovács Gyula Próféta című érme ugyancsak beszámolhat a művész-szerepről – a fölmagasztosulástól egészen az önáldozó hiábavalóságig –, a babitsi vagy az Ady Endrei példáról. Kokas Ignác allegorikus őszi tájképe a méltatás szerint „múzeumi értékű mű”, mely „a természet és az ember új érzésekkel teremtett bensőséges kapcsolatát ragadja meg”, viszont éppen nem bensőséges viszonyról van szó, hanem a csöndes fájdalomról a tettvággyal szembeni melankóliáról, elmúlás elleni tehetetlenségről, s nem az őszi színvarázslatokról, hanem a béklyóba fogottságról. (Bényi Ár-

33

Vitéz Ferenc

pád festőművész első önálló, betiltott debreceni kiállítása jut eszembe: a vád ugyanis az volt az ’56-os plakátja utáni börtönből szabadult Bényi ellen, hogy a képei túl pesszimisták.)

Nincs módunk a műveket külön-külön és részletesen is elemezni, de a sort zárva említsük meg Molnár József korabeli kocsmakultúrát dokumentáló Talponállóját – e pasztell ismét nem szólhat a rendszer ideológiai büszkeségéről; de nem ezt tanúsítja Móré Mihály állattá változó Parázsfúvója sem. A linómetszet drámai jellegét csak részben adja a fekete-fehér és a vonal-tömeg kontraszt, sokkal erősebben járul hozzá a nyugtalanító feszültséghez a humánumot állatiasító hatalmi szándék (a Parázsfúvó épp valamilyen tüzet kíván fölébreszteni – s ez akár veszélyes is lehetne.) Téma volt még Vietnam, illetve természetesen a Vajához kapcsolódó történelmi alakok ábrázolása (Búza Barnabás és Németh Mihály egy-egy Esze Tamása, Kisfaludy Strobl Zsigmond reliefje, a Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása, hasonló címmel Veszprémi Endre rézkarca – s egy másik önállóan II. Rákóczi Ferencről – került az első szemlézett gyűjteménybe).

Molnár Mátyás öröksége folytatódik. 1994-ben Gaál András csíkszeredai festőművész javaslatára indult el a Vajai Nemzetközi Művésztelep. Molnár Sándor egyik első, az apai örökséget újjáélesztő lépése az volt, hogy előbb önálló kiállítás megrendezésére, majd a művésztelep-szervezésre hívta meg a már akkor is méltán híres gyergyószárhegyi alkotótábor vezetésében edződött művészt. Évente 10–15 meghívott alkotó dolgozott a vajai telepen, s annak zárásakor – a szokott rend szerint – az itt készült művekből közös kiállítást szerveztek a múzeumban. A Molnár Mátyás Alapítvány díjazott művésze automatikusan vehetett részt a következő évi telepmunkában, melynek nyitásakor önálló tárlatot rendeztek alkotásaiból. A határon inneni és túli magyar művészek mellett egyébként román, moldáv, ukrán, lengyel, holland és amerikai alkotók is megfordultak itt.

Az első nemzetközi művésztelepnek 11 tagja volt, s az indításban fölhasználták nemcsak a gyergyószárhelyi tapasztalatokat, de a hortobágyi művésztelep törzsgárdájára is alapoztak. Itt szerepelt a tagok közt Égerházi Imre, Dudás Gyula, Kopacz Mária és Micska Zoltán, Madarász Gyula, Petkes József és Vígh István, valamint az a Madarassy György Nyíregyházáról, aki a második idénytől vezette a művésztelepet. Általában 8–14 meghívott művész dolgozott Vaján – kivételt a 2000. év jelentett 5 fővel –; a névsor mindig új tagokkal bővült, számítva a megyében élő, a magyarországi s határon túli magyar, illetve a más hazai művésztelepen is megforduló külföldi alkotókra. Időközben formálódott a művésztelepi rend ma ismert formája, amit a vendégház kialakítása tett lehetővé, a téli-tavaszi művésztelepekhez az ősszel rendezett alkotótáborok csatlakoztak.

Tanulmányozva azoknak a festő-, grafikus- és szobrászművészeknek a névsorát, akiktől műalkotást őriz a gyűjtemény, az elismerés hangjait sem palástolhatjuk.

Az önkényes vagy a véletlenszerű kiemelések is mértékadó listát eredményeznek. A föntebb már említettek mellett, igyekezve mégis szűkre szabni a sort, olyan neveket sorolhatunk itt, mint a szobrászoknál Asszonyi Tamás vagy Borsos Miklós, Kallós Ede, Pátzay Pál, Szervátiusz Jenő; a grafikusok közt Andruskó Károly, Fery Antal,

34

Kortárs/modern képzőművészet – történelmi környezetben Diskay Lenke (mindannyian a kisgrafika kiváló mesterei). A legváltozatosabb képet a festőművészek mutatnak, itt említhetjük Horváth János, Földessy Péter, Finta Edit és David Beeri, Buhály József, Bíró Lajos, Zsigmond Attila, Pál Gyula és Márton Árpád, Réthy Mátyás, Salamon György, Tavaszy Noémi, Szinte Gábor vagy Pálfy István nevét.

Az új múzeumi törvény szerinti intézmény-átalakítások során a Vay Ádám Múzeum is megváltozott helyzetbe került azzal, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik. Úgy tűnik, az új anyaintézmény is méltányolni tudja az itt kialakított közel fél évszázados tradíciót, elismeri, hogy a kortárs műalkotások gyűjtése is múzeumi feladat lehet, ekképp fontos szerepet tölthet be egy intézmény a művészetközvetítésben és az értékgenerálásában. A közeli jövő feladata lesz a jobb híján a raktárban fölhalmozott értékek újbóli számba vétele – noha mintegy 200 képet a múzeum letéti formában most is különböző intézményeknél helyezett el. El lehet gondolkodni azon, hogy számos nagy, pannó méretű kép van a múzeum birtokában – azok bemutatásáról gondoskodni kell. A gyűjtemény megalapozásában Molnár Mátyást segítő Váci András nemcsak az első adományozásnál vállalt fő szerepet, hanem 1973-ban is ajándékozott, s 1995-ben a művész felesége a hagyatékot Vajára testálta. Az anyag méltó volna rá, hogy a múzeum Váci András műveiből emléktárlatot szervezzen.

Bizonyára tovább bővül majd az a szoborpark is, melynek kialakítását Molnár Mátyás kezdte el. (Jelenleg a szoborsétányon láthatók Esze Tamás, Bottyán János, Ráday Pál, Vay Ádám, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Mikes Kelemen, Béri Balogh Ádám, Radvánszky János, Nyúzó Mihály bronz és kő büsztjei, egy kopjafa Molnár Mátyás faragott portréjával, Bercsényi László és Bercsényi Miklós páros portréja, valamint egy 2011-ben, a Rákóczi-szabadságharc végének 300. évfordulóján avatott emlékmű, A majtényi zászlóletétel.)

A művésztelep anyagából nem most rendeznek először külső helyszínen kiállítást.

1997-ben Vajai impressziók címmel a balatonfüredi Közösségi Házban, a nyíregyházi KPVDSZ Művelődési Házban és 1998-ban A Vajai Nemzetközi Művésztelep öt éve címmel a nyíregyházi Városi Galériában volt bemutató. Az In memoriam Molnár Mátyás válogatás érdemes arra, hogy további helyszíneken mutassák be, és közelgő 50. évforduló is újabb áttekintésekhez, tárlatokhoz kínál majd alkalmat.

35

Rakó József

Vaja, a hagyományőrző mozgalom bölcsője Harminchét évvel ezelőtt történt mindaz, amit felidézünk.

1976 tavaszán gyereksereg érkezett a Vay Ádám Múzeum udvarára. A megyei úttörőelnökség és az Őrsvezető folyóirat pályázatán nyerték el a meghívást, II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára. A pályázat formája játékos volt, egy rajzlap nagyságú karton, amely egy kulcsot formált. Egyik oldalára a pályázó a szülőföldjének számára legkedvesebb értékét, szépségét írta, rajzolta. Ezzel lehetett belépni a várkastélyba. A kulcs másik oldala ekkor még üres volt, a tulajdonosa Szabolcsban, Szatmárban, Beregben majd kiválaszt egy Rákóczi emléket és azt írja, rajzolja fel. És hazaviszi.

Hamarosan repülőgép érkezett, s ledobott valamit a parkba. A gyerekek megtalálták: a fejedelem zászlaja volt. Immár kuruc zászlaja volt a seregnek, eljött a régen várt pillanat: Molnár Mátyás szélesre tárta a vajai múzeum ajtaját, s amint megnézte egy- egy gyerek kulcsát, megsimogatta fejét, s bebocsátotta. A díszteremben a megye vezetői és R. Várkonyi Ágnes professzor asszony fogadta az érkezőket. A professzor asszony Rákóczit varázsolta elénk, Molnár Mátyás megtanította a Fordulj kedves lovam c. gyönyörű kuruc dalt. A gyerekek másnap elindultak Szatmár-Bereg útjaira. Így született meg egy új mozgalom, s már az első napokban a neve is: hagyományőrző.

Bármily furcsa, a hagyományőrző elnevezés most kezdett éledezni, erőre kapni. Pedig a korabeli politika képviselői közül voltak, akik nacionalistának bélyegezték már a fogalmat is. A záróünnepen már megszületett a köszöntés: PRO – PATRIA VAJA! Csodálatos évek vártak a gyerekekre, akik az ország minden tájáról megpályázták a vajai találkozót.

Még 1976 őszén megjelent egy becses alapítólevél. Milei Lajosné megyei úttörő elnök és Gyúró Imre megyei tanácselnök helyettes ebben a levélben hírül adta: minden évben megrendezik a hagyományőrző találkozót, s minden évben Vajára hívják a pályázókat. És ettől kezdve Molnár Mátyás lett a találkozók házigazdája.

Hálásan gondolok a vajai iskola jószívű kollégáira is, akik soha nem fogytak ki a szeretetből.

36

Vaja, a hagyományőrző mozgalom bölcsője

Ha a világon mindenki ilyen volna – idézzük olykor a felsóhajtást. Mert abban az időben, amikor eljött a nemzeti érzés ébresztésének kora, az akkori megyei állami, politikai vezetők többsége tiszta szívvel hagyományőrzők lettek.

Az említett alapítólevél után a megyei vezetők egy millió forintot adtak egy romos épület felújítására. És 1977-ben ebben az épületben megnyílt a hagyományőrző múzeum. Az első kísérlet volt egy gyerekmúzeum megalkotására.

Hálásak voltunk Molnár Mátyásnak, mert az anyaggyűjtést igen eredményesen az egykori szülőföldjén vállalta. Gyerekkori barátja faragta Rákóczi meseszép kincses ládáját.

Mi fogadta ebben a múzeumban a gyerekeket? Várak történetei játékká alakítva, felfedezők romantikus, rejtélyes programjai, történelmi zászlók, történelmi akadályversenyek Csupa játék.

Az alkotók is megfogalmazták céljaikat: a magyar gyerek élmények útján találkozzon a hazájával.

A hazával való találkozás volt a célja az évenként megrendezett hagyományőrző utaknak is. Ám nem puszta kirándulásokra vittük a gyerekeket. A tarpai erdőben labancok ellen harcoltunk. A győzelem után felidéztük Esze Tamás tarpai zászlóbontását.

Minden gyermek még otthon készített egy kuruc zászlót, s amikor Esze Tamás – éppen így hívtak egy tarpai kisfiút – kibontotta a fejedelem zászlaját mindenki a saját zászlaját is kibontotta.

Eljött az idő, amikor a gyerekek gyűjtőútra indultak Bereg tájaira. Népdalok, szőttesek motívumainak, regéknek szépségeivel gazdagodva átlépték a trianoni határt. A kárpátaljai Bereg tájain barangolva rádöbbentek: ott is oly szépen ízesen beszélnek, mint az otthoni Beregben. A hagyományőrző magyar gyerek szívével élte át, hogy ott is otthon van.

Az epilógust nem tudom mellőzni.

Ahogyan elérkezett a Pál utcaiak végzete, ahogyan bezárták a grundot, úgy tettek a hagyományőrző múzeummal is. Dohos pincébe lökték a nemzeti szimbólumokat, a Rákóczi-játékok rajzait, a gyerekek vallomásait, amiket például Kölcsey koszorúszalagjaira írtak. És megannyi kincset. Ám a nemzet sérelmére cselekvők nem nyerték meg a csatát.

Ahogyan egykor a bujdosó diákokat befogadta Patak, szívesen fogadta az egykori hagyományőrzőket is.

Az Isten áldja meg Bene Jánost, aki a megmentette, utánunk hozta Sárospatakra az egykori hagyományőrző múzeum néhány relikviáját.

Ha rájuk nézek, Molnár Mátyásra gondolok.

Jövőre már 25 éves lesz az a gyermekszövetség, amelynek céljai között a vajai ideák is megfogalmazódnak.

Mivel búcsúzhatnák Molnár Mátyástól, a hagyományőrző találkozók házigazdájától? PRO PATRIA – VAJA

37

Irodalomtörténet

Szilágyi Péter

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve* Vajon van-e a magyar irodalomban még egy olyan regény, amelynek fikciós szövegében egy, a valóságban is létező, az író használatában lévő jegyzetgyűjtemény (tárgy) olyan kitüntetett szerepet kapna, mint az ún. Fehér könyv Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című, 1920-ban megjelent regényében?

Biztosan sokunk számára ismerős a regény kezdetének alábbi részlete: „Ott, ahol tavaly lakott, a Nagymester utcai tanító bácsinál, a kamrában talált egy pergamen kötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak. Ezt a könyvet, abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy valami latin, s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz, s egy óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.

Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott sem mutatta meg senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven ív papírt nem vett, s elment a Darabos utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik a Csokonai szülőháza mellett, s teleköttette a pompás fedelet fehér papírral.

Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld labdakorából… Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal csak a gondolatára is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni, amilyet még senki soha… ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet… Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címül ezt az egyszerű szót választotta: Jegyzetek. Ebbe senki sem köthet bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyes, megrángatott betűkkel: Nyilas Mihály. Alul odaírta, hogy: Debrecen, s ez alá az évszámot: 1892. * Köszönöm Hegyi Katalinnak (PIM), hogy lektorálta a tanulmányt és Varga Katalinnak (PIM), hogy hozzájárult a fotók elkészítéséhez.

38

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve

De aztán napok teltek, s nem írt bele semmit.”

Az irodalomtörténet-írásban a Fehér könyv nevet kapott, különféle dolgok bejegyzésére szolgáló könyv eltulajdonításának és átalakításának biográfiai történetét már nem tudjuk, s talán nem is érdemes felfejteni, a fikció világából kiszabadítani, a könyv maga viszont a móriczi valóság tükre, s valóságunk egy darabja is. Először az író Prügyön született öccse, Móricz Miklós adott hírt róla. Több helyen, bőven ír erről a különféle jegyzeteket tartalmazó könyvről a Móricz Zsigmond indulása című munkájában. Móricz Miklós már Fehér könyvnek nevezi az eredetileg Különféle jegyzetek címet viselő, valóban fehér színű (ma már inkább sárgás elszíneződést mutató) kis könyvecskét. Kiss Tamás is írt még róla Móricz-könyvében, sőt fotót is közöl a könyvről, amely antikváriumban lappangott sokáig, viszont mikrofilmen tanulmányozható volt, míg 2004-ben megvásárolta a Petőfi Irodalmi Múzeum. Cséve Anna még egy 2002-ben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Móriczkonferencián beszélt róla, s távoli hasonlóságot fedezett fel a Fehér könyv, Móricz naplói és a Tükör címmel ellátott jegyzetek között. Így helyezve a Móricz-kéziratok kontextusába, mely szerint „a nyomtatásra szánt szöveg trónfosztásának [Cséve Anna kiemelése] és a trónkövetelő, tárgyszavakkal, tartalomjegyzékkel ellátott, könyvet játszó kéziratok helycseréjének, egy fajta értékváltásnak lennénk tanúi” Móricz írásművészetében. Legutóbb Szilágyi Zsófia írt róla Móricz-mono- avagy poligráfiájában.

A könyv belső borítóján ez áll: Debrecen 1894 január 1. Majd a következő lapon: Különféle jegyzetek.

E kis, pergamen borítóba köttetett lapokat (194 fólió) tartalmazó könyvecske igazi kuriózum. Ma a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona. Jelzetszáma: M 129 (2004/32).

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig. Budapest, 1980. Móra Kiadó, 9–10.

Móricz Zsigmond: Móricz Zsigmond indulása. Budapest, 1959. Magvető Kiadó. A Karácson estéjéről és az Edmund de Amicis: A szív című regényének egyik – a kis másoló – történetéről írott fogalmazásról a 156–164. oldalakon, valamint a 248. oldalon olvashatunk. A Marseilles francia bejegyzéséről és Móricz magyar fordításáról a 158–159. oldalakon, a Karácson estéje című fogalmazásról a 160–161. oldalakon közöl fotókat. A Sárospatakon bemásolt és előadott Szent György éj című vígjátékról a 180–181. oldalakon ír. A Magyarország történetéről írt verséről és Sypos Máriáról a 249. oldalon, a beragasztott kivágatokról a 250–256. oldalakon, a Bugac és vidéke c. szatíráról a 258. oldalon ír. A családapa c. beragasztott tárcáról a 261–263., a Reflexiók Schopenhauer olvasása közben c. tanulmány megjelenéséről a 267. oldalon tesz említést a szerző. A beragasztott kivágatokról a 272. oldalon külön szól. A 274. oldalon a sárospataki gimnazistaként Prügyön, a rokonoknál töltött nyári vakációkról, ezzel összefüggésben a prügyi tájszólások feljegyzéséről, és ezek megjelenéséről a Sári bíróban a 455. oldalon olvashatunk. A kispesti versek születéséről a 287. és a 307–313. oldalakon olvashatunk, idéz is belőlük Móricz Miklós.

Vajon kitől származhat a diák Móricz Zsigmond által Különféle jegyzetek című fehér könyvecskének ún. Fehér könyvvé történő átkeresztelése? Már Móricz Zsigmond használta volna rá ezt a megnevezést vagy csak testvéröccse? Mindenesetre az 1920-ban kiadott Légy jó mindhalálig című regényben már olvasható ilyen jelző a jegyzetekkel kapcsolatosan: „[…] mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimbóluma, a könyv […]” [kiemelés tőlem – Sz. P.] (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig. Budapest, 1980. Móra Kiadó, 312.). Viszont legjobb tudomásom szerint nyomtatásban Fehér könyvnek Móricz Miklós nevezte először.

Hegyi Katalin ismerteti röviden, s fényképen is bemutatja az alábbi kiadványban: „Életem regénye” Kísérő kiadvány a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett kiállításához. Szerk. Hegyi Katalin. Budapest, 2005. PIM – Gondolat, 6.; Kiss Tamás: Móricz Zsigmond. Budapest, 1979.

Móra Kiadó. /Így élt/

A moriczzsigmond@XXI.szazad.hu című konferencia anyaga 2003-ban jelent meg nyomtatásban: A Móricz Zsigmond Társaság emlékkönyve (1992–2002). Szerk. Földesdy Gabriella – Sin Edit – Szarvas Rita. Szentendre, 2003. című kötetben. Cséve Anna: Az írás gyeplője. Naplófutamok c. előadása a 141–151. oldalakon olvasható.

Megjegyzésünk az előadás III. futamának (143–144. oldal) gondolataira vonatkozik.

Uo., 144.

Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. Pozsony, 2013. Kalligram, 51., 88.

39

Szilágyi Péter

A könyv tartalma nagyon vegyes. Valóban ráillik a címe: Különféle jegyzetek.

Alapvetően hatféle szöveget tartalmaz: beragasztott újságkivágatokat; Móricz kézírásával írt prózai és verses szövegeket; számtani és mértani feladatokat; rajzokat; az író megjelent írásainak a listáit és gyors- valamint rovásírásos sorokat.

A könyvecskébe írt szövegek keletkezési helye és ideje többnyire pontosan dátumozott. Így megállapíthatjuk, hogy időben 1894 I. 1-je és 1923. IV. 20-a közé esnek a datált bejegyzések. Móricz tehát debreceni gimnazista korában kezdett el írni a könyvbe és 43 éves koráig, csaknem harminc éven át használta különféle feljegyzések beírására.

A keltezések azoknak a településeknek a neveit is megőrizték, ahol a bejegyzések készültek: Debrecen, Sárospatak, Barcza (Nagybarcza), Kispest, Budapest. Tájszólások feljegyzései utalnak még Pthrügyre.

A könyvet négy részre osztotta Móricz Zsigmond. Azonban a bejegyzések nem lineárisan, időrendi sorrendben haladva követik egymást, hanem esetlegesen. Így időben, térben egymástól távol eső szövegek kerülhettek egymás mellé.

Az egyes bejegyzéseket különféle színű tintákkal, valamint ceruzával írta be az író.

Az első rész ceruzás feljegyzései (iskolai példák, fejtegetések, latin fordítások, irodalmi műcímek, zsoltárok kotta- és rímképletei, egy tíz szakaszos vers a magyar történelem királyairól) lehetnek a legelső, valóban az iskolai élethez, a Debreceni Református Kollégiumhoz, mint keletkezésük helyszínéhez kapcsolható feljegyzések.

A második rész elején egy tintával írt fogalmazás áll, melynek címe: Karácson estéje.

Ennek a diákkori írásnak még teljes a referencia értéke. Valószínűleg egy konkrét, prügyi (1890-es évek eleji) karácsonyi élménynek a megfogalmazása. Azonban már olyan korrekciókat hajt végre a diák a szövegen, amely a fikció irányába tolja a textus egyik részletét. Amikor arról ír, hogy megérkezik hozzájuk a Laci nevű nagybátyja, akkor a „Laczi” keresztnevet áthúzza, s csak a „nagybátyám” szót hagyja benne a szövegben, ezzel a konkréttól kicsit távolítva, általánosítva a szöveg jelentését.

Ezt a szöveget követi egy, a kollégista diák által haza írt levél fogalmazványa, benne egy olvasmányélményének a megfogalmazása.

Ezek az iskoláskorban bejegyzett első történetek a könyv üde színfoltjai, valóban „írói voltának legelső tanúságai”.10 E második része a könyvnek többnyire újságkivágatokat és 1902-ben Kispesten írt verseket tartalmaz még.

A harmadik rész címe már az, hogy „irodalmi j.” [jegyzetek]. Itt olvasható annak az ismeretlen szerző által írt Szent György éj című színdarabnak az emlékezet útján lejegyzett szövege, amelyet István nevű testvérével és barátaival elő is adtak sárospataki házuk udvarán.11 Ennek az előadásnak az emlékét magával viszi, s még az 1917-es A fáklya című regényének egyik jelenetébe (4. könyv 4.) is beépíti: „Margit állott meg Erre hivatkozik Móricz Miklós: Móricz Zsigmond indulása. Budapest, 1959. Magvető Kiadó, 162. Lásd még a 156–165. oldalakat.

Uo., 163.

10 Uo., 156.

11 Uo., 180–182.

40

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve

mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjúsági könyvek voltak, s a hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika: – Úgy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a címét.

Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiú állott a lány mellett, erős pofacsontjai kiállottak, s félszegen nevetett: – Azt nem tudom, mi a könyv címe, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis színdarabnak a címe: Szentgyörgynap éjszakája.

– Forgó bácsi könyvtára?

– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megírtam azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiúk játszották… Csak éppen eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán, hogy ifjúsági színművek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni…”12 A Móricz Miklós által feljegyzett sárospataki színi előadás ténye, biográfiai története, melynek eredeti dokumentuma, maga a színdarab itt olvasható a Fehér könyvben, így vonul be a regény, a fikció világába.

A saját fogalmazású két legátustörténet és a szerelmi légyottról szóló elbeszélés mellett a színdarab környezetéhez kapcsolódik a komikus vonások kigyűjtése, taglalása. Ez a szerzőnek már diákkorában megjelenő, a színjátszáshoz való vonzódására vall.

A harmadik részhez tartoznak még Sypos Mária versei (1896-ból) és Móricz 1902ben, 1903-ban Kispesten írt versei. Tehát ez utóbbi már időben és műnemét tekintve is egy más rétege a feljegyzéseknek.

A negyedik rész főként sárospataki (1894) és valószínűleg ugyanebből az időből származó prügyi vonatkozású bejegyzéseket tartalmaz. Külön érdekessége a prügyi tájszólások feljegyzésének viszonylag korai időpontja. Talán sárospataki diákként jegyezhette fel ezeket, amikor nyári szünetekben Prügyön nyaralt a rokonoknál. Már itt megfigyelhető az a tudatosság, mely szerint fonetikusan jegyzi le a tájnyelvi kifejezéseket, ahogyan azt majd írói gyakorlatában is teszi.

Időbeliségüket tekintve markánsan elkülöníthetők a diákkori (1894–1899) bejegyzések. Közöttük Sypos Mária 1896-os versei. Az 1902. illetve 1903. valamint az 1906. év saját versei. Valamint a már rendszeresen publikáló író Móricz Zsigmond feljegyzései megjelent írásairól, tulajdonképpen egy saját maga által vezetett Móriczbibliográfia. „De aztán napok teltek, s nem írt bele semmit” – olvashatjuk a Légy jó mindhaláligban.13 Mintha a fikció korreszpondálna a valósággal. Valójában mintegy három évtizednyi használat, nagyon vegyes tartalmú és műfajú bejegyzések után is maradtak bőven fehér lapok a jegyzetfüzetben. A Fehér könyv valóban nem telt meg. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy a bejegyzett írások ma már inkább csak kuriózumként, mint való12 13

Móricz Zsigmond: A fáklya. In: Móricz Zsigmond: Regények II. Budapest, 1975. Szépirodalmi Kiadó, 186–187.

Móricz Zsigmond: Légy jó…, 10.

41

Szilágyi Péter

di olvasmányélményt nyújtó szövegként olvashatók. Mégis olyan felbecsülhetetlen unikális darab a Móricz-relikviák és kéziratok között, mely Móricz írói/íróvá fejlődésének nagyon fontos, eddig nagyrészt feltáratlan hátterét szolgáltatja; benne egy diákkori gyöngyszemmel, talán az első olyan Móricz-írással, a Karácson estéjével, amely annak a hosszú, rögös útnak a kezdetét jelentette, amely egy határozott gyermekkori döntésből eredően az íróvá válás stációit járta végig a 19–20. század fordulójának Magyarországán.

A Légy jó mindhaláligot pedig nemcsak felüti, hanem be is zárja, tehát keretezi a Fehér könyv regénybeli története: „Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta, mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton, s hirtelen kiemelte a pergamenbe kötött könyvet, az üreset… és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… ah, nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák, és beszéd lenne róla, és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el… mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimbóluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, bele való méltót hozni nem hozhat…”14

14

42

Uo., 311–312.

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve

Móricz Zsigmond Fehér könyvének tartalmi leírása A könyv sárgás (eredetileg fehér) színű, pergamen borítású. 194 fóliót (3 fólió kitépve) tartalmaz. A jegyzetek végén még egy papírlap és egy kivágat (6 fólió) található, valamint két, kézzel festett kis kártya „kis kutyabőr könyvből kivéve” feliratú borítékban.

Az egyik egy tájképet ábrázol, festette: Nagy Lajos, Debreczen, 1900.

A másik kép témája: hajó a tengeren, hátoldalán Móricz aláírása és rovásírásos bejegyzések olvashatók.

Valószínűleg nem Móricztól származó ceruzás számozás található a lapok alján. Külön a bal oldalon 1–189-ig, külön a jobb oldalon 3–375-ig. Ez utóbbi a végén elszámozva.

Az ún. Fehér könyv tartalmi leírásakor vastag betűvel kiemelten írom a szöveg típusát, mellette kurzívval szedve címszerűen, zárójelben dátummal, megjelenési hellyel a szöveget jelölöm, szögletes zárójelben teszem meg saját megjegyzéseimet. Az eredeti szöveghelyek esetében Móricz helyesírását megtartottam.

A könyv tartalma a következő: Borító: Móricz Zs. III. osztály [Móricz Zsigmond III. osztályos gimnáziumi tanuló voltára utal.]

Belső borító: Debrecen 1894. január 1.

I. rész Különféle jegyzetek [A lap alján Móricz három aláírás-próbája.] Újságkivágat: A művész-tanulmány, a Debreceni Hírlap tárcája Rajz, portré [Az újságkivágatok ráragasztva az alábbi, még részben olvasható írott szövegekre:] I. A szokás ereje – A róka és az oroszlán, A fösvénység büntetése, Az asszony és a tyúk Geometriai példák [Ceruzával írt iskolás fejtegetések.] Újságkivágat: A bécsi bútor (Debreceni Hírlap tárcája) Geometriai példák [ceruzaírás] Irodalmi művek címei [Arany-balladák címei, ceruzaírás] A III., V., VI. zsoltár kotta- és rímképletei [tintával] [Mellette balról Pallagi Gyula aláírásainak utánzása Móricz Zsigmond kézírásával háromszor egymás alá tintával írva.]

Egy számtanpélda [ceruzával írva].

Rajzok: malom; épület; imádkozó, térdeplő zsidó; V. M. monogram; malom Egy ballada [ceruzával írt, félbehagyott bejegyzés, nem tudni, ki a vers szerzője, mi a címe].

Nyelvtani magyarázat [ceruzával] Számtanpéldák [ceruzával] Debrecen [beírás] Rajz Phaedrus-fordítás: Prológus I., II–XXIX. Liber primus, Liber secundus Rajzok Magyarország története: Szt. Istvántól V. Ferdinándig versekben I–X. Bejegyzések [Móricz megjelent írásairól, tintával. 1899. dec. 30. – 1904. jan. 31. között megjelent írások.]

Bejegyzés [felolvasásokról a Nyugat-matinékon 1910–1915 okt.-ig.]

Tartalom [ceruzával írva]

43

Szilágyi Péter II. rész Különféle jegyzetek Karácson estéje [Tintával írt diákkori fogalmazás egy prügyi karácsonyestről.]

Fogalmazás [tintával], „Kedves jó szüleim!” [kezdetű levél, benne A kis másoló című Edmund de Amicis: A szív c. regényéből vett történet szabad megfogalmazása.]

Frater Sigismundus minor! [latin] Újságkivágatok: A légáczió, Krónika – világot érdeklő – események, gondolatok, problémák a héten [20 rövid írás csillaggal elválasztva egymástól] Újságkivágatok: A családapa, Márc. 15., A talyigás, Krónika – újabb históriák – , A kis vonat meg a kis nyúl, Márc. 15 [Ez alatt még egy kis írás beragasztva Zsiga aláírással.] Krónika – Mi újság? – , A miniszter és a tyukok [Manó álnév alatt, majd négy rövid kis írás] Krónika [5 írás] – Nagy idők, nagy események – Vers:Temetőben (1902. ápr. 9.)

Bejegyzések [1899. dec. 30. és 1904. jan. 31. között megjelent írásairól.]

Dátum: 1893. dec. 30. [mellette] rajz Bejegyzések [Nyugat-matiné felolvasásokról 1910–1915. okt.-ig, ceruzával.]

Versek: Temetőben (1902. ápr. 9.), Az utcán (1902. ápr. 9.), Egy asszony (Kispest, 1902. ápr. 15.)

Versfordítás: Anakreon XI, XIX, XXV (Kispest, 1902. ápr. 16.), Versek: Utczán (Kispest, 1902. ápr. 16.), Móka a szerkesztőkről (Bp., 1901. aug. 15.), Epilogus (Kispest, 1902. ápr. 20.), Pesti dal (Kispest, 1902. ápr. 27.)

Ceruzás bejegyzés: Bródi [sic!] Sándor Óh, természet, hogy szeret, hogy fest téged e művész. / Kéjjel turja sarad s kéjjel benne röfög. Kispest, 1902. jan. 13.

Versek: Víg a világ (Kispest, jul. 27.), Szomoruság (Kispest, 1902. jul. 27.) „Hogy telnek, mulnak a vakáció / Szép, vidám, boldog napjai?” [kezdetű, Jankának Vashegyre írt vers] (Kispest, 1902. jul. 27.)

Szatíra: Bugac és vidéke (Kispest, 1902. jul. 28.)

III. rész: 1894. jul. 9. – Irodalmi j. Móricz Zsigmond gymnáziumi tanuló [ceruzával] Versek: A munkácsi rab és A lengyelek fehér asszonya [c. Jókai-versek ceruzával bemásolva] (1894. jul.

9. reggel ½ 9 óra, ill. de. 10 óra.)

[Előtte ceruzával latin példabeszédek gyűjteménye majd szintén ceruzával:] Színdarab, Szent György éj (Irta: Nemtudomki) Vígjáték két felvonásban „Én [áthúzva] olvastam [tam lehúzva] olvasék egy színdarabot és azt most emlékezet után leírtam, ezt egyuttal jul. 8 án vasárnap este előadtuk Böszörményi Ferencz, Kovács Ferencz, Móricz István [áthúzva] Pista és én.

[A színdarab végén ceruzával 1894. jul. 15.]

A tizenötéves kapitány Verne Gyula Bombarnac Klaudius Verne Gyula Arany-balladacímek: [tintával] A Hunyadiakról, Both Bajnok özvegye, Szibinyáni Jank Fogalmazás [más színű tintával] Kóborgó Péterről [„Milyen bohó állapot is ez” kezdetű szöveg.]

Legátustörténet: [ Kutyabagoson játszódik, melyben az a Csokonai-adoma is le van írva, amikor a szószéken vette észre, hogy a prédikációját kicserélték a társai szakácskönyvre.]

Legátustörténet: [halványabb tintával, „Vágytól égő arccal” kezdetű szöveg. Egy legációját írja le. Azt, hogy hogyan fogadta a lelkész, milyen fenntartásokkal, s hogy végül milyen szépen prédikált, hogyan hatotta meg a híveket a szószékről. „[…] már prédikáltam Saújhelyben” [sic!] is, írja.]

44

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve [Egy latin nyelvű Spinoza idézet:] Amor est sisillatio concosutante idea causae esternae [Egy szerelmi légyott története következik egy verssel közbeékelve. Ludmillával való légyottját írja le.]

[Francia címek, szerzők nevei következnek ceruzával.]

[Majd tintával egy vers] Prücsök, Szept., 6. 1897. „Mit értünk istenség alatt?” [kezdetű rövid elmélkedés bejegyzése ceruzával.]

[Komikus vonások felsorolása, ezek rövid kidolgozása ceruzával.]

[Kék tintával könyvcímek feljegyzése, tintával bejegyzések.]

Sypos Mária versei (Barcza, 1896. Nagypéntek) [Az egyik vers tanúsága szerint Sypos Mária apja tanító volt, gazdálkodott, a Sajó mentén volt kertjük. Az itt következő versek tintával vannak beírva.

Sárospatakkal kapcsolatos versek arról, hogy a diákok ne menjenek tanítónak, mert nem érdemes annak tanulni, hiszen olyan sanyarú a tanítók helyzete.] Ébresztő. A pataki diákoknak, Emlék atyámról, Ébresztő pontok, A praeparandisták…, A tanítók…, A tanítókhoz [1899. dec. 30., 1900. jan. 6., jan. 11., jan. 24. – márc. 24. között rovásírásos bejegyzések I–XVIII.] Jegyzet c. vers [Sypos Mária verseiből] Móricz-versek: Az amérikás (Kispest, 1902. jul. 28.)

Elégia (Kispest, 1902. aug. 4.)

A két rózsa (Kispest, 1903. nov. 11.)

Szeretném (Kispest, 1903. nov. 3.)

Szerelmem (Kispest, 1903. nov. 13.)

Csudálkozol (Kispest, 1903. nov. 13.)

[Itt ki van tépve egy lap.]

Igazlátás (1903. nov. 19.)

Félek az éjtől (Kp., 1903. nov. 14.)

Szeretlek (Kispest, 1903. nov. 14.)

Egy emlékkönyvbe (Kispest, 1903. okt.)

Vallomások (Kispest, 1903. nov. 14.)

Jankának I., II., III. (Kispest, 1903. nov. 14.) [ Itt következik külön egységet képviselve a jegyzeteken belül, hogy mikor, hol, milyen írásai jelentek meg Móricz Zsigmondnak.]

1912. januártól – 1913. szept. 23-ig.

1914. januártól – 1915-ig [Közbeékelve egy ceruzás bejegyzés gyorsírással.]

[1915-ös évben megjelent írások.]

[Népdalutánzatok következnek.]

Tulipánt nóták I–II. [c. vers tintával írva] (1906. ápr. 5., Bp.,[ill.] Bp. 1906. ápr. 6.)

Tiszaháti nóták I, II, III. [Itt egy lap kitépve.]

[Folytatása a megjelent írások felsorolásának 1915–1918 között, majd 1920, 1921, 1922, 1923. év IV. 20-ig.] [Üres fóliók következnek, hosszan.]

[Ceruzával az egyik lap tetején:] Tájszólások

45

Szilágyi Péter [Egy nehezen olvasható bejegyzés, talán: bodag??]

[Ezt követően megint sok üres lap következik.] [ceruzával:] Tartalom: A munkácsi rab I. A lengyelek fehér asszonya II–III./a Latin példabeszédek gyűjteménye III/b Szent György éj IV–IX/a A tizenötéves kapitány IX/b Bombarnac Klaudius IX/b A Hunyadiakról Both Bajnok özvegye X/a Szibinyáni Jánk X/b IV. rész különféle jegyzetek Móricz Zsigmond gymnáziumi tanuló Sárospatak, 1894. oct. 9. [órarend tintával] A III. b osztály tanrendje Marseilles [franciául] [A másik oldalon Móricz magyar fordításában olvasható Sp., 1896. febr. 2-ai dátummal.]

A középszerűség, Verseghy Ferenc verse (Sp., 1896. márc. 30.) [ceruzás bejegyzés:] Komika [Egy lap kitépve.] [tintával] 1902. jun. 1. [rovásírásos bejegyzés] [Üres lapok, majd egy rajz Fazekas Mihályról.]

Sp. 1894. 22/VII. [tintával] Levél K. H. bácsi [Móricz Zsigmond levelének fogalmazása Sárospatakról Debrecenbe, azért, hogy a szállásadójánál maradt utazóládáját küldje el Patakra.]

Tájszólások Pthrügy (Sz. m.) [Szatmár megye] [A szemben lévő lapon] tőcz ˙/ablak tőcze/ patka /a kemencén/ tőcz Köszönés – Adjon Isten jó napot – Isten hozta nálunk + Tessék helyet [Mindez áthúzva, és újra kezdve.]

– Agygyon [először adj-nak írta, de a dj-t átírta gygy-re] Isten jó napot. + Agygyon [szintén átírva a dj gygy-re] Isten jó napot.

Isten hozta nálunk.

– Köszönöm magam is igyekeztem. + Tessék helyet foglalni.

– Nem vagyok elfáradva.

(Bizony nem mondom, hogy nem vagyok elfáradva

46

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve Nagy dolog idő van, meghalni sem ér rá az ember.)

Isten éltesse jó egészségben mindnyájokat + Köszönöm hasonlóképen kivánom – No hát mi dolgozódik? sütődik? főződik? mosódik? (ha úton találkoznak) hova menődik?

Mennyünk a rítre Gyerünk szeggyük össze a sarnyut mert igyók megázik (máskor) – Hova menődik? + Hát a Hegyalá – Csak így háton + Hát most csak háton megyek. / Vagyis hogy [áthúzva] azt teszi csak annyi portékát visz eladni, hogy igy is elbirja; Hegy alá, a Hegyaljai városok: Szerencs, Tarczal, Mád és Tálya) [ Itt tollal az alábbi bejegyzés, talán egy novellatéma következik:] Egy öreg asszonyság, akinek a fia a világ legokosabb embere lett volna, ha a toronyból le nem esik iskolás fiu korában. nov. M. Zs. [1910. V. 28-tól 1922. III. 11-ig tintával bejegyzések Móricz-műveknek német nyelvű fordításainak megjelenési helyeiről.] [Üres lapok következnek.]

Toll- és ceruzarajzok [vegyesen]: vízimalom, egy ház, egy kalapos, árvalányhajas portré [1895-ös dátummal] [Újra Tájszólások Pthrügy, a korábbiak egy részének másolata.]

[Külön lapon:] VÉGE MÓRICZ ZSIGMOND KÜLÖNFÉLE JEGYZETEK Újságkivágat: Tárcza A No. 3. A Debreczeni Ellenőr eredeti tárcája írta M. Zs.

47

Jaskóné Gácsi Mária

A mimetizáló populáris regény poétikája Komáromi János: Pataki diákok – Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

A magyar művelődéstörténet lapjain előkelő helyet foglal el a „Bodrog-parti Athén”, a „magyar Cambridge”, Sárospatak. „Egyik csúcspontja szellemi hatásának a XVII. század közepe, amikor Tolnai Dani János és Jan Amos Comenius dolgozza ki és irányítja a szükségessé vált reformokat.” 1902-ben kapott nagyközségi státust, majd 1905-ben lett járási székhely. A korabeli Patak a maga kisvárosi légkörével vonzotta a diák Komáromit. A pataki kollégiumban eltöltött nyolc év nagy hatással volt regényeire, hiszen minden regényében visszatér szeretve tisztelt iskolájához, mely intézmény központi szerepet játszott a település életében is. Erről a legérzékletesebben Móricz írt: „A Kollégium úgy nő ki a földszintes házak csibecsipogása közül, mint egy igazi nagy sötét barna kotlós, ki szárnyát leereszti és maga alágyűjt ötszáz diákot, hogy az istennek ebben a zivataros világában az ő melegében erősödjenek, tollasodjanak és kapjanak szárnyra.”

A kollégium kiváló szakmai felkészültséggel rendelkező tanári gárdát mondhatott magáénak. Az iskola, mint intézménytípus több iskolafokozat együttélését, valamint több nemzedék együttnevelését valósította meg. Az alap- és középfokú iskolázást a nyolc osztályos gimnázium tette lehetővé, ahová négy, öt, vagy akár hat elemi iskolai osztály elvégzése után kerültek be a kisdiákok. Érettségi után lehetőség nyílt a felsőfokú tanulmányokra bölcsészként, jogászként, teológusként. Az elméleti tárgyak oktatói szerepet vállaltak a tanulók öntevékeny programjaiban. A szerepvállalás lehetőségeit kínálták az ifjúsági egyesületek, a kulturális programok – zenei élet, kórus – és az egyházi ünnepekhez kapcsolódó szolgálatok (legáció). A Magyar Irodalmi Önképző Társulat adta ki a kollégiumi ifjúság népszerű folyóiratát a Sárospataki Ifjúsági

48

K ödöböcz J ózsef : Sárospatak a magyar művelődés történetében. Sárospatak, 1991. 232.

Móricz Zsigmond hagyatékából. Szerk. R éz P ál . Budapest, 1960. Akadémiai Kiadó, 414–415.

A 19. század elején az irodalommal való önképzés és a magyar nyelv fejlesztése céljából önképző társulatok alakultak. Itt mutathatták be a tanulók a különféle irodalmi műveiket.

A mimetizáló populáris regény poétikája

Közlönyt, melybe megjelentek a diák Komáromi írásai is. A gimnázium hetedik és nyolcadik osztályának tanulói az Erdélyi János Önképzőkör tagjai lehettek. Ülésein az irodalmi életből hangzottak el előadások, felolvasások, szavalatok, bírálatok. Komáromi János – amint volt róla szó – hetedikes korában főjegyzője lett a Körnek, a rákövetkező évben pedig ifjúsági elnökké választották és ugyanakkor a Főgimnázium Gyorsírókörének elnöki teendőit is ő láthatta el. Így ír az adott időszakról: „[…] E kettős elnöki szerepkör mellett bizony alig maradt időm tanulásra. Az Erdélyi Önképzőkörben sok díjat vittem el s nyolcadikos koromban egy írásommal hat koronát nyertem.”

A Pataki diákok (1925) című ifjúsági regénye és A nyolcadik osztály (1934) elbeszéléskötetével emléket állít a hajdani pataki diákéletnek. Novelláskötetét néhai Domby László tanár úr a nyolcadik osztály volt főnöke emlékének ajánlotta, 1934-ben. Mindkét művében megismerkedhetünk a nagyhírű kollégium mindennapjaival, az iskola sajátos hagyományaival, a diákság különös nyelvezetével.

Komáromi János 1902 szeptemberében tanítója javaslatára került a kollégiumi városba, Sárospatakra. Önéletrajzi vázlatában – mely a Magyar Falu hasábjain jelent meg először –, ír arról, hogy milyen nehezen tudták szülei előteremteni az anyagi javakat ahhoz, hogy a pataki kollégiumban tanulhasson. „[…] Igen sok pénz kellett volna hozzá, hogy pataki diák lehessek a valóságban. […] „Apám-anyám minden erejét megfeszítette, kölcsön is kértek hozzá jószomszédtól, komától s 1902 szeptemberének elsején elindultam apámmal Patakra […]”

A kollégiumról szóló művek motivációja a hála és a tisztelet. Komáromi nem feledte el, honnét jött és erről tanúskodnak a Harsányi–Komáromi levelezések.

A Pataki diákok megírása előtt több napot töltött a városban . Nyilvánvalóan ellenőrizni akart személyes emlékeket, nem lehetetlen, hogy a halványuló helyszíni emlékeket is megpróbálta kiegészíteni. Ez előtt az út előtt bizonyára már fejben, esetleg feljegyzésekben „készen” volt a regény cselekményváza, megvoltak a szereplők, eldöntötte, ki fogja „elmondani” a történetet, s bizonyára megfogalmazta a szerző a maga számára azt is, amit a mű „sugalmá”-nak szánt.

A regény megírt változata azt hirdette: a pataki diákok érdekes és vidám élete az igazi, az örök emberi életforma. S hogy mivel éri el ezt a hatást Komáromi?

Azzal, hogy egy „konya – diák”, pontosabban a kollégiumi elhelyezésért konyhai munkát végző tanuló, egy „mendikáns”, vagy ahogy gyakrabban mondták egy mendur érzelmi szinkretizmusán, érdeklődési körén soha nem lép túl. Hi1868-ban alakult a kiváló professzor emlékének ápolására, követésére.

K omáromi J ános . Emlékeim – Munkái Gyűjteményes Kiadása. Budapest, 1938, 212.

Uo.

Lásd: Komáromi János levele Harsányi Istvánhoz. Kelt: Budapest, 1916. dec. 5. A levél levéltári jelzete: Lgy. 2054.

Vö. 1916. június 2-án Bécsben kelt levelében arról ír, melyben tervei között szerepel a mű megírása előtti nagyobb helyszín bejárás.

49

Jaskóné Gácsi Mária

szen egy elsős gimnazistát csak a történetek érdeklik, nem bölcselkedik, csak néz és észreveszi a látnivalókat. Lényeges, hogy az író, nem változtat a valós tényeken, valódi nevükön, jellegzetes szokásaikat felemlegetve szerepelteti azokat a tanárokat, akik valóban tanították Komáromit. Harsányi István 10 a könyv 1992. évi kiadásának utószavában említi Zsoldos Benőt és Búza Jánost, 11 akiket sokszor lehetett látni beszélgetve sétálni az iskolakert sárguló lombjai alatt, a fiatalabbakat: Kiss Eleket, H. Bathó Jánost, Szilágyi Benőt, Deák Geyzát 12 Ez utóbbi a nagy múltú, sajátosan pataki képzőművészeti hagyományokat képviselő iskolába került művésztanár az Ung vármegyei Palágy községben született. Ugyanabban a tanévben került Patakra, mikor az író mendurnak.

Művészi hitvallása szerint rajzoló és festő művészetünket nemzeti tartalommal kell gazdagítani, és a rajztanítást e szerint kell végezni. P. Deák Geyza szívesen rajzolt Komáromi könyveihez ex libriseket, néhány könyvének borítóját is ő rajzolta.

A város és az iskola mint primer szocializációs színtér A Sárospataki Református Kollégium belső életének alakulásában, meghatározó szerepet játszott a tradíció. A hagyományok gyarapítása, átörökítése, a szép magyar beszéd, az ősök üzenete első pillanattól kezdve foglalkoztatták főhősünket.

A pataki diákok olyan ingergazdag, védett légkörben éltek, amelyben személyes érdeklődési körüknek megfelelően valósíthatták meg vágyaikat. Hatalmas közösségbe forrt össze a kollégium óriási diákserege, a kisiskolás diákoktól kezdve a teológus öregdiákokig. Egyetlen közös cél és alapvető tevékenység forrasztotta össze a diákokat, ez pedig a tanulás, a tanulásba vetett hit, maga az előrehaladás. Hitték, hogy a tudás hatalom és öröm is!

A regény eredeti kéziratának, első lapjának tetején „Isten nevében” és ajánlással kezd az író. Azonban a több kiadást megélt írás ajánlásában „A hazáért elesett három atyámfia: Soltész Tamás, Soltész Géza és Soltész Lajos volt pataki diákok emlékének” – hibásan szerepel, hiszen az „atyámfia” helyett az eredeti kéziratban „sógorom” bejegyzés áll. Raktári jelzete: Kézirattár: 1887. Az irat marginális glosszáiban olvashatjuk az író által közölni kívánt instrukciókat a nyomtatás számára.

10 Harsányi István (1874–1928), irodalomtörténész, könyvtáros, teológiai tanár, Komáromi tanára. Fia ugyancsak Harsányi István (1902–2002), apja nyomdokaiba lépett; ő is a pataki kollégium tanára és később igazgatója is volt. Az utókor a „tehetségvédelem Magyarországi lámpása” kitüntető címet adományozta neki.

11 Zsoldos Benő, klasszika-filológia tanár, latin nyelvet tanított. 1873 óta volt a gimnázium tanára 1907-től levéltáros is volt, Thuküdidész-fordítását az Akadémia adta ki olvasható a Komáromi János szerkesztői közreműködésével 1930-ban összeállított, A pataki diákvilág anekdotakincse II. kötetében. Ugyancsak e kötetben olvasható Búza Jánosról, aki természetrajz tanára volt.

12 Kiss Elekről a kötet 166. oldalán olvashatunk, ő tanította a tornát. Tanítási módszeréről jegyezték le róla, hogy minden évben megmérte a fiúk erőfokát és aszerint csoportosította őket. H. Bathó János a „kiváló kuruczene költő”, 1905-ben tartotta tanári székfoglalóját; Erkel művével és újból felzendült a régen várt Rákóczi tárogató, olvasható az anekdota gyűjteményben. Ő volt a gimnázium ének és zenetanára, aki fölöttébb szerette a fegyelmet. Kuruc kesergőket, diáknótákat, hazafias melódiákat komponált.

Palágyi Deák Geyza (1871–1931), Komáromi rajztanára, aki néprajzkutató, illusztrátor, költő, festő, és éremgyűjtő volt. Szilágyi Benő országos hírű görög-latin szakos tanár, aki rendkívül puritán ember volt.

Harsányi I stván : Utószó In: Komáromi János: Pataki diákok. Budapest, 1992. Fekete Sas Kiadó, 241.

[K omáromi , 1992.]

50

A mimetizáló populáris regény poétikája

A regény világképét a hazafiasság hatja át. „A tanár urak már az első órákon az Alma Mater múltjáról beszéltek s az egykori diákokról, akik, mialatt tanáraikat gályára vitte a német, őket pedig világgá verték a jezsuiták, harminchárom esztendeig bujdostak Kassa alatt és Erdélyben, de bujdosva is fenntartották a főiskolát”. 13 A méltán híres tanárokra több helyen is emlékezett Komáromi. Az itteni diák tanult sziklaszilárd öntudatot, mindenki olyan szeretett volna lenni, mint a hajdani nagy tanítványok.

A hagyományok sorában feltétlenül említést kell tenni az iskola jellegéből adódóan a diákság nagy megmozdulásáról, sátoros ünnepek alkalmával a legációról, melynek során ünnepi követségbe mentek különböző településekre isteni igehirdetéseket tartani és adományokat gyűjteni.14 A diákság szokásairól lejegyzett részből megismerjük a kollégium pezsgő kulturális életét. Továbbá azt is megtudhatjuk, hogy miként választottak „póttanítót” egy-egy környékbeli faluba, melynek hagyománya kissé megkopott már az író idejében: „A presbiter urak megérkezvén Patakra, kiálltak a főiskola kapujába, hogy szemre-vételezzék a jövő-menő diákságot. Mikor aztán kiválasztottak maguknak néhányat, a vállalkozók közül egy másik, szűkebb szelekció következett, amelyben külön jelentősége volt az illető egyén testtartásbeli mivoltának, erkölcsi feddhetetlenségének s mindenekfölött orgánumának a hanganyagban. Hogy aztán a rektóriára vállalkozó diák, meg a nagytekintélyű presbiter urak megegyeztek volna, kézadás és némelyes áldomás következett, amely később belenyúlt a muzsafiaktól való keserves búcsúzkodásba. A tógátus megkapván az Alma Matertől az obsitot, a szekér előállt a kollégium elé s ugyanakkor egy hordó bort vertek csapra a szekerén. Sereglettek mindenfelől a búcsúpohárra s egy kézszorításra. És merítették a bort a távozó egészségére.

Mert nem tudta senki, visszajön-e még a búcsúzó, avagy végleg ottragad-e valamelyik abaúji vagy gömöri falucskában?”15 A hagyományos ballagási ünnepek szokásait is lejegyezte Komáromi: „[…] mikor aztán az óra elütötte a tizenkettőt, feltűntek a maturandusok, amint levett kalappal, kettős sorokban jöttek a folyosó felől. Felvonultak a csengő alá s ott körbeálltak, miközben búcsúnótát játszott a zenekar. Akkor a csengő-alatti elkopott kőre állt fel az első eminens és elbúcsúzott a főiskolától.” 16 A diákság a társadalom minden rétegét képviselte, bár nem arányosan, azonban lényegesen nagyobb hangsúlyt, szerepet kapott a tehetség, a jellem, az egyéb személyes tulajdonság, mint bármiféle szülői vagyon, rang. Barla Jóska szegény sorból érkezett a kollégium falai közé, de ezt nem élte meg hátrányként, Komáromi, 1992. 3.

Legáció: az ünnepi követküldés intézménye, melyben mindig is összekapcsolódott az igehirdetés és az adománygyűjtés. A legátusküldés kifejezetten protestáns és magyar hagyomány. A református és unitárius kollégiumok diákjai, elsősorban az egyházi hivatásra készülő teológusok, valamint a harmadéves joghallgatók, a jurátusok a három nagy sátoros ünnepre – karácsony, húsvét, pünkösd – vidéki templomokba mentek prédikálni. Nemcsak prédikáltak az ünnep másodnapján, de adományokat is gyűjtöttek a kollégiumoknak.

15 K omáromi , 1992. 178.

16 K omáromi , 1992. 192.

13 14

51

Jaskóné Gácsi Mária

egyenrangú félként tekintettek minden diákra, segítették egymást. Az iskola úgy jelenik meg itt, mint primer szocializációs színtér. Ebben a kontextusban a művek központi kérdésként vetik föl a beilleszkedés jellegzetes konfliktusait. Így van ez Komáromi János regényében is. Itt azonban a múlthoz, a nemzethez, a hagyományokhoz, a tanuláshoz és a hithez kell adaptálódnia a főhősnek.

Az ő számára a szocializáció mindezek elfogadását és interiorizálódását jelenti. Ez a szocializációs folyamat azonban nem törvényszerűen azonos minden nevelési (nevelődési) regényben. Móricz Zsigmond számára például Debrecen diák – tanár viszonya az ellenségképben jelenik meg. A cseh kiadáshoz írt előszavában egyenesen a gyermeki psziché tragédiájának nevezi a regényt. Ebben az előszóban vall az érzékeny, csalódott gyermeki lélekről: „Ez az érzékenység, ez a csalódás és fájdalom sokszor az egész életet befolyásolja. Ijedtté, félénkké, tehetetlenné teszi őt a felnőttkorban s éppen a legkülönbeket: vigyázzatok ezért, felnőttek, hogy ne bukjatok a gyermeki áhítat mérlegén: önmagatoknak ártotok, az emberiség jövőjének.”17 Komáromi regénye a hős alaphelyzetében Móricz Zsigmondéra emlékeztet. Közös bennük, hogy szegény sorsú gyermek költözik be faluról a pataki kollégiumba s a „regény azt rajzolja, mint tükröződik e naiv lélekben a kollégium világa […]” Komáromi azonban meleg szeretettel emlékezik az alma materre. Nála a természet rendjének tetszik, hogy „aki szegény, annak bizony keservesen kell küzdenie magát, de nagy áldás az is, ha erre lehetősége nyílik”.18 Komárominál a felnőttek világa – ellentétben a Légy jó mindhalálig című regényben tapasztaltakkal –, nem ábrándítja ki Barla Jóskát, hiszen egy olyan magyar ifjúság alkotta uteruszban nevelődik és szerzi meg életre szóló tudásának alapjait, mely erős erkölcsi alapot biztosít az élet számos területén. Komáromi Barla Jóskája sok, magához hasonló, szegény sorsú diák között tűnik ki tehetségével. Az írói szándék egyértelmű: a pataki diákélet nyüzsgő áramlását igyekszik bemutatni, és nyoma sincs itt a társadalmi helyzetből adódó másság megnyilvánulásának.

Komáromi jelen történetét a perszonalitás határozza meg ugyanúgy, ahogyan Móricz Légy jó mindhalálig című írását. Móricz olyan történetet mesél el, amelynek ő maga nem volt cselekvő részese, erre utalnak az elbeszélő tevékenységre reflektáló harmadik személyű, múlt időben lévő mondást jelentő igealakok. „Odatette elébe a szállítólevelet, – olvasható például az egyik részletben – amelynek már elolvasta a szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenete. Mennyire dobogott a szíve az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot”.19 Az elbeszélt világ történetének terét, a debreceni kollégiumot, az írói nézőpont alapján 17 18 19

52

M óricz V irá g: Apám regénye. Budapest, 1953. Szépirodalmi Könyvkiadó, 118. [M óricz V irá g, 1953.]

Képek a magyar diákéletről. Budapesti Szemle,1926. 2 sz. 318.

M óricz Z sigmond : Légy jó mindhalálig. Budapest, 1956. Ifjúsági Könyvkiadó, 33. [M óricz Z sigmond , 1956.]

A mimetizáló populáris regény poétikája

Nyilas Misit kívülről és belülről láttatja: „Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már Patakra vitték, s őt is az a veszély fenyegette, hogy jövőre odaviszik a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a debreceni kevélységgel s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen több a világon”. 20 A nézőpont és a történetmondásból kiderül, hogy Móricz omnipotenciája izgalmas világképet nyújt. Az író által alkalmazott szabad függő beszéd Nyilas Misi szempontjából adja elő a történteket, a fiú lelki fejlődését bemutató külső nézőpont, valamint a szereplői perspektíva nehezen különíthető el. „A kétfajta elbeszélésmód összeolvadásából létrejövő szabad függő beszéd a szólamok szétválaszthatatlanságával nem teszi egyértelművé azt, hogy miképpen viszonyuljon az olvasó Nyilas Misi nevelődésének elbeszéléséhez, ill. annak elmondhatóságához”.21 Komáromi kritikusai szerint epikai művészetének egyik szemléleti jellegzetessége a kifinomult megfigyelő- és emlékezőképesség, az analitikus élet elraktározása, majd annak felhasználása. Az író „a tűnődések, álmodozások poétája.

Szeme állandóan a múlton függ, mintha egyáltalában nem érdekelnék a jelen problémái. Emlékezni elmúlt valóságokat művészetté jeleníteni ma kevesen tudnak úgy, mint ő” 22 – írta róla Vajthó László 1926-ban. A Budapesti Szemle oldalain szintén hasonló recenzió jelent meg a regényről, melyben hangsúlyt kap az iskola életének aprólékos eseményeit naplószerű pontossággal pergető írói intenció, valamint a felszínes ábrázolás: „mélyebbre nem igen hatol, az egész diákéletet inkább csak külsőségekben rajzolja, alakjait is többnyire csak anekdotikus megvilágításban: egy-egy esetük vagy csínyük által, amely révén hírhedtekké válnak, s amelyben szinte egész lényüket kifejezve látja az író”. 23 Egy másik kritikai folyóirat élesebben fogalmaz: „olyan primitívek az írói eszközei, hogy sokszor szinte a szürkeség határán mozognak, mégis alig tudjuk letenni írásait”.24 A Napkelet kritikusa így ír: „Komáromi János nem tartozik a fémjelzett, szenzációs regényírók közé, de van egy hang, mely ma egyedül az övé […] eljutott odáig, hogy írásaira névtelenül is ráismernek”. Hősei „valódi alakok, kiknek itt-ott még a nevét sem változtatta meg az egykori pataki diák […] kontár kezében könnyen meghalhattak, elhervadhattak volna”. 25 Az író lírai hangja a „publikumnak tetsző sablon-históriákra oldja a tehetségét”. A Pataki diákok című kötetnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak volna a korabeli kritikák, ha az író „nem mártotta volna be a mű-optimizmus és mindenáron elnéző visszaemlékezés cukormázába” a regényt.26 Általában jellemző, hogy a Komáromi „laza szerkesztésű regényei nem törekedtek korfestésre, a hangulat volt a meghatározó: „az idilli, lírai sejtelmes meM óricz Z sigmond , 1956. 19.

B aranyai N orbert : „…a valóságból táplálkozik és mégis költészet” Az önéletrajzi újraolvasás lehetőségéi Móricz Zsigmond regényeiben. Doktori értekezés. Debrecen, 2007, 56.

22 V ajthó L ászló : Pataki diákok. Napkelet, 1926. 2. sz. 165.

23 O láh G yörgy : Képek a magyar diákéletről. Budapesti Szemle, 1926, 2. sz. 319.

24 S upka G éza : Komáromi János új regénye: A pataki diákok. Literatura, 1926. 2. sz. 20.

25 V ajthó L ászló , uo.

26 N émeth L ászló : Arcképek. Komáromi János. Protestáns Szemle, 1927. 2. sz. 306.

20 21

53

Jaskóné Gácsi Mária

sehullámzással mindent átitat és azt az érzést kelti, hogy régen esett dolgokat, hajdani történeteket szólít életre […] lírai megindultsággal szövögeti a múlt képeit és gyakran folyamodik a megszépítéshez.”27 Komáromi János a Pataki diákok című műve, a Szülőföldem szép határa című elbeszélése, a Hé, kozákok! és a Harangoz a múlt, A régi ház az országútnál című műve alapján valószínűleg megírható a szerző személyes története. Ez nem azonos azzal, amit az újságíró Hemingway esetében lehetne megpróbálni. De azzal sem, amit Móricz Zsigmond alkotásai alapján lehetne megkísérelni annak ellenére, hogy a szerző többször hangoztatta: minden, amit leírt, vele történt meg. Komáromi János a megélt életet nem kiindulópontnak, hanem „nyersanyag”-nak tekinteti művei szempontjából.

A XX. század első felében a magyar regény legfőbb feladata: „a világról szerzett ismeretek egységesített keretben történő rögzítése”. Németh László, Móricz Zsigmond és Márai Sándor írók hittek ebben, hiszen a poétikai konvenciók radikalizálása gyengíti a befogadás lehetőségét. 28 A regény műfaja minden korban változott, folyamatos megújuláson megy át – írja Bahtyin – aki szerint a regény nem alakult ki, és szerinte a lényeg éppen az, „[…] hogy a regénynek nincs olyan kánonja, mint a többi műfajnak.” 29 Viktor Žmegač tanulmányában 30 szól a 20. századi regényműfaj fejlődésének kétirányúságáról, – a „szövegszerűségről” és „világszerűségről” – melyben az írói mű imitálja, stilizálja az életet, vagy pedig a mimetizálás épp a valóság illúzióját keltik a művekben. Ezek a gondolatok azért is érvényesek, mert a XIX. század közepétől kialakuló műfaji hierarchia „mely valóságos értékviszonyokat szimulál” – írja Imre László, majd folytatja, és „ez a korszak a viszonylagosan nagy létszámú olvasóközönség kialakulását is magával hozza. Jósika Miklós népszerűségével megindul, s Jókai sikerével csúcspontra is fut az olvasási kedv. Ebben is szerepe van a műfaji ismérveknek. Hiszen a műfaji minták, a regényírói eljárások ismétlődése mintegy megtanítja az olvasót az adott típusú műalkotás befogadására. Megkönnyíti az olvasást, elősegíti az olvasói figyelem koncentrálását a kívánatos pontokra. Lehetővé teszi az eligazodást a regények meglehetősen szövevényes világában.” 31 A mimetizáló populáris regény tehát „világszerű”, azaz a megteremtett fiktív művilágban a lehetőség szerint megélt vagy közvetített élettapasztalatokat használja föl. Azzal, hogy általában az omnipotens szerző pozíciójából fogalmazódik meg a szöveg, biztosítja a történetmondás folyamatosságát, az előreés hátrautalást, egy-egy szereplő belső beszédének a közvetítését, ugyanakkor lehetővé válik, hogy a narrátor összefoglalja egy epizód, vagy egy figura tanulA magyar irodalom története, VI. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1966. Akadémiai Kiadó, 174–175.

O lasz S ándor : A regény metamorfózisa a 20. század regényirodalmában. Budapest, 1997. Nemzeti Tankönyvkiadó, 8.

29 M ihail B ahtyin : Az eposz és a regény. A regény kutatásának metodológiájáról. Literatura, 1995. 4. sz.

331., 334–335.

30 Vö. V iktor Ž megač : Történeti regénypoétika. In: Az irodalom elméletei I. Szerk. T homka B eáta . Pécs, 1996. Jelenkor, 99–170.

31 I mre L ászló : Műfajok létformája. Debrecen, 1996. Csokonai Kiadó, 38.

27 28

54

A mimetizáló populáris regény poétikája

ságait is. A múltból a jelen felé tartó lineáris szövegfolyam ugyanakkor azt sugallja, hogy az élet a születéstől a halálig tart, hogy minden emberi élet nevelési-nevelődési regény. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a főhősre ható eseményeknek kettős funkciója van. Egyrészt alkalmat adnak arra, hogy a főhős appercipiálja, mérlegelje az adott történést a maga szempontjából, eldöntve, felhasználja-e önmaga gazdagítására vagy sem. Másrészt pedig lehetővé válik a személyiség építési (akár elfogadó, akár elvető formában), a szociológiai-társadalmi-etikai normarendszer tudatosítása, a lehetőségek és a döntések számbavétele, annak igazolása, amit a (fő) hős az idő előrehaladtával a maga világában tesz. Komáromi János mimetizáló populáris regényének külön jellegzetessége egy adott tájegység beszédmódjának, szokás- és gondolkodás-világának a megjelenítése.

Egy másik „pataki diák”: Móricz Zsigmond „Pataki diák” címmel Móricz Zsigmond is írhatott volna regényt, amennyiben a városhoz és a Kollégiumhoz kötődő személyes élmények kell, hogy jelentsék egy ilyen regény alapját.

Móricz Zsigmond 1891-től 1894-ig debreceni diák volt. Mivel szülei Sárospatakra költöztek, átíratták a híres sárospataki iskolába, ahol a negyedik-ötödik osztályt és a hatodik első félévét végezte. A hatodik osztály másodok felét, valamint a hetediket és a nyolcadikat az anyai nagybátyja, Pallaghi Gyula vezetésével működő Kisújszállási gimnáziumban járta. 1899-ben itt érettségizett.

A maga diákkori élményeit is mozgósító regényét, a Légy jó mindhalálig című munkát Móricz 1919 végén, 1920 elején írta. A mű 1920-ban jelent meg. Móricz ekkor Leányfalun élt. Traumatizáló személyes sérelmek érték itt. A helyi rendőrőrsről érte jöttek, megbilincselték, bevitték az őrsre, ott kihallgatták, egy hétig ott tartották, majd jó darabig hetente rendszeresen kellett jelentkeznie a rendőrségen. Móricz Virág Apám regénye című művéből tudható, hogy alig mozdult ki a lakásból, sokszor az ágyból sem kelt fel. 32 Ugyanabba a lélektani helyzetbe került, mint Babits Mihály, akit 1919 őszén fosztottak meg egyetemi tanári állásától, ekkor szüntették meg középiskolai tanári nyugdíjának folyósítását. Íróként mindketten azonos módon reagáltak az őket érő inzultusokra.

Korábbi regényeikben rendszerint az életidejükkel azonos időben játszották a történeteket, most mindketten elfogadták a politikailag, emberileg, társadalmilag, zavaros és áttekinthetetlen jelen időtől, s a szilárd kontúrú múltba fordultak: mindketten a gimnazista életidejüket jelentő 1890-es évekbe tértek. Babits Mihály megírta a Timár Virgil fiát, Móricz Zsigmond pedig a Légy jó mindhalálig című regényt. Móricz a maga művének keletkezéstörténetéről és inspirációjáról a következőket írta Magoss Olgának 1930. december 12-én: „a Nyilas Misi tragédiában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt s után elszenvedett dolgokat. Ezt, tudja, eddig még soha 32

M óricz V irá g, 1953. 207.

55

Jaskóné Gácsi Mária

senkinek ki nem vallottam. Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam.

Valami olyan naiv s gyermekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám, az egész világ elfogadja s a gyermek sorsát látták benne. Az ember örök gyermek s gyermek marad, ha a feje deres is. Talán az az egy szép dolog van az életben, s ez az egy vigasztaló. Talán lesz majd egy másik élet, amely fölemel, s megvigasztal: ha majd anyaggá válunk, és nem lesz érzésünk, vagy ha a lélek külön él, s nem anyagi fájdalom”.33 Ha Móricz gimnáziumi éveit akarta felhasználni arra, hogy „a gyermeki szív” rejtelmei között mutassa meg az őt ért sérelmeket, választhatta volna színtérül Debrecent, Sárospatakot és Kisújszállást is. Debrecen mellett szólt a tény, miszerint (Szabolcska Mihály népszerűségét látva) itt határozta el: író lesz, ekkor vásárolta meg a híres „diósgyőri papírt”, s kötötte be pergamenbe, 1894 januárjában pedig elkezdi „hivatalosan” is a maga számára az íróságot; ekkor írja be ebbe a könyvbe Karácsony estéje címmel első munkáját. Sárospatak helyválasztását a megélt konfliktusok indokolták volna. Itt került szembe az őt tanító tanárokkal. A latin tanár a hatodok osztályba a félév lezárása előtt „megtette a maga igazolására, hogy ötször szólított[a] fel ugyanabból a tíz sor Ovidiusból”, hogy mondja el könyv nélkül. „Német tanár úr egyetlen szót, ha nem tudtam a fordításban – írta 1922. december 16-án megjelent írásában –, hagyott ott állani negyedóráig, s ki nem segített, még csak az egész világ előtt bizonyossá nem lett, hogy tényleg s valóságot nem tudom, s ő nem csal… Számtan tanár: pattogó katona, »aki a szemét egy tizedmilliméterre megmozdítja, én már azt is észreveszem! Kezeket karba!« Megiszonyított a matézistől…”34 A rosszindulat és a megszégyenítés eredménye félévkor három tantárgyból elégtelen osztályzat lett. Az igazi fordulat Móricz sorsában Kisújszálláson következett be. Már nem Szabolcska Mihály vagy a Sárospatakon megszerzett Jókai műveit olvassa. A magyar irodalomból itt és ekkor talál rá Kemény Zsigmondra. Mivel bejárása volt a tanári könyvtárba is, ezért ott találkozhatott a történetírók műveivel, többek között Macaulay, Carlyle, Taine alkotásaival, „barátja” lett Moliére, Voltaire, Rousseau, La Fontaine, Racine.35 A három lehetséges város közül végül is Debrecent választotta. Főhősnek második gimnáziumba járó kisgyereket tett meg, akivel hármas szenvedéstörténetet járatott végig. Először Misi megélte az egyéni sorsában bekövetkezett státusváltás minden megpróbáltatását. Az otthoni biztonságos lét, a szegénységben is megjelenő harmónia helyett a világ kiismerhetetlenségének nyomasztó élménye jut neki osztályrészül. „Nyilas Misi állandóan rettegés, félelem és a tárgytalan szorongás nyomásában él. Ennek egyik oka az idegenbe szakadás.” 36 Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Sajtó alá rend. R ádics K ároly . Budapest, 1995. Püski, 142–143.

34 M óricz Z sigmond : Jókai. Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez. In: M. ZS.: Tanulmányok, I. Sajtó alá rend. S zabó F erenc . Budapest, 1978. Szépirodalmi, 431.

35 Uo. 432.

36 K iczenkó J udit : Légy jó mindhalálig. In: A magvető nyomában – Móricz Zsigmondról. Szerk. S zabó B. I stván , Budapest, 1993. Anonymus Kiadó, 57.

33

56

A mimetizáló populáris regény poétikája

Másként szólva: az én-azonosság, a hovatartozás tisztázása. Ez a kérdés egyaránt foglalkoztatja a gondolkodó, a státusváltásra szülei áldozatkészségéből készülő Nyilas Misit, továbbá az irodalmi – társadalmi – politikai modernizációt egyformán óhajtó Nyugat-szerzőket, akiknek 1919 április végén, május elején rá kellett jönniük, hogy a polgári köztársaság uralma után – Platon fogalmi rendszerében gondolkodva – nem „demokrácia”, azaz népuralom következett, hanem „oklokrácia”, azaz a csőcselék hatalma, melyet nem tudott irányítani a Moszkvából 1910. december 4-én hazaérkezett, politikai, szervezői gyakorlattal és helyismerettel nem rendelkező Kun Béla és maroknyi csapata.37 A státusváltás azonban nehéz ügy. Ez mind a diák, mind a szöveget létrehozó szerző esetében korábbi célok, elvek és formák elvetését és új célok, formák és elvek kialakítását, megfogalmazását igénylik. A másik szenvedéstörténet annak az új környezetnek a készsége, melybe – a tanulás révén – Nyilas Misi tartozni fog.

Az osztályban nem ülhet az őt megillető helyen mint eminens diák, mert oda a város egyik befolyásos családjának a gyermeke kerül. Osztálytársai kicsúfolják, elveszik az otthonról jött „pakk”-ot. A reskontó eltűnésekor iskolai bíróságot hoznak létre, a bíróság pedig azonnal feltételezi róla, hogy lopott, hiszen szegény ember gyermeke.

A harmadik szenvedéstörténet, melyet Nyilas Misi nem pontosan ért, amelyik azonban a szöveget létrehozó írónk ekkortájt legszemélyesebb belső ügye: milyen sors vár a magyarságra? A trianoni békediktátum ugyanis, mely – Magyarország esetében – megsértette a népek önrendelkezési jogait, nem volt tekintettel a történelmi hagyományokra, elvágta az országon belüli összeköttetést biztosító útvonalakat. 1919–1920 fordulóján voltak, akik a maradéktalan revízióban bíztak, a kevésbé határozottak a színmagyar területek visszacsatolásában reménykedtek. Mások úgy gondolták, a valamikor a török hódítókat megállító Magyarország Európát védő önfeláldozása jobb belátásra fogja késztetni a nagyhatalmakat. A megoldáson gondolkozó író szócsöve Nagy úr, a szobafőnök, aki A magyar nemzet legősibb történetét olvasva a belépő kisdiáknak összefoglalja az „egyedül vagyunk” régi történetét. A „De mi lesz a jövőben?” önmagában feltett kérdésre válaszolva pedig ilyeneket mond: „[…]a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani országunkat […]”, Ausztria és Románia „mint egy nagy száj” vesz körül minket, egyetlen reményünk, hogy országunk „Európa belső kertje lesz”, „meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját”.38 Nyilas Misi története Debrecenben játszódik. A városban erőteljes Csokonai-kultusz, a város területe, az itteni kollégium szabadabb légköre, az egy intézményben tanuló többféle státusú és gondolkodású diák jelenléte a három „szenvedéstörténet” megélésére jobb lehetőséget biztosított.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Nyilas Misi által megélt élmények egy részét Móricz személyesen a Pataki Kollégium falai között tapasztalta meg. SárospaS ipos L ajos : Babits és a modernizáció. Babits Mihály és a kulturális – társadalmi – politikai modernizáció kísérlete 1918 februárja és 1919 márciusa között. Tekintet, 2013. 1. sz. 87–109.

38 Uo. 199–209.

37

57

Jaskóné Gácsi Mária

takhoz ugyanis nem csak sikertelenség-élménye és a megaláztatások emléke kapcsolta. Az író személyiségfejlődését mindkét iskolaváros befolyásolta.

A szabadság végső fészkének hitt Sárospatak büszkévé tette az írót. Évek múltán, későbbi önreflexiójának kiterjesztésével tisztán látja, hogy az iskola tanításmódjával való szembesülés Sárospatakon manifesztálódik, de megvalósult már Debrecenben is, hiszen „a maga érdeklődését, hajlamait követő diák itt is, ott is szembekerült a merev követelmény rendszerrel.39 A „Hegyaljai Helikon” falain belül szinte minden tudós tanár a saját maga által írt és Patakon kiadott könyvekből tanított, s akik sok esetben nem tartották elég érettnek az ifjúságot tudományukhoz. Az ilyen miliőjű környezet „inkább a maga nyersességével, romantikájával és érzelmi telítettségével hatott Móricz Zsigmondra.”40 A magolásra képtelen diák, hogy magányosságát enyhítse, titkos önképzőkört alapít néhány társával, művészettörténetet tanult. Több regényben is visszatér a pataki fiaskóra, mert „magyarázatot keres arra, hogy őt, a többi diáknál többet olvasót, már tudományos problémákba is belekóstoló hatodikos gimnazistát miért kellett megbuktatniok a pataki tanároknak”.41 Az író évekkel később üdvözli azt a fájdalmas szenvedést, melynek átélője volt: „a szenvedés többet ad az embernek, mint az öröm. Ilyenformán én sokat köszönhetek a pataki iskolának” 42 vallja, bár életének meghatározó színterei a társadalmi kirekesztettség és a belső fejlődésben való akadályok megtapasztalójává teszi az írót.43 A Légy jó mindhalálig a megélt történet színhelyéről, Sárospatakról eltávolodva, Debrecenbe, egy tágabb horizontba kerül; „a Csokonai-analógia egy évszázadnyival tágítja az időt, a teret és Nagy úr gondolatai a magyarságról egy szélesebb spektrumú világba viszi a főszereplőt.” 44 Az önéletrajzi emlékezet olyan eszköz, amely segíti az identitás fenntartását; regiszter a személyes lét értelmezése talaján. Móricz életének ezt a szakát tekintve feltételezhető, hogy Nyilas Misi történetét azért vitte el Sárospatakról Debrecenbe, mert a gyengébb tájékozódást nyújtó „kollégiumi városka” színterében nem tudta volna érzékeltetni oly mértékben a státusváltást, mint a nagyobb városban.

Komáromi János kizárólag pozitív, egyedi emlékekből építette fel a Pataki diákok regényét, Móricz nagyobb perspektívában gondolkozott, volt egy kifejtendő gondolata az emberről és a világról, s mindezt filozófiai és történelmi távlatban foglalta szavakba.

K ováts D ániel : Móricz Zsigmond és Sárospatak. Miskolc, 1994. Felsőmagyarország Kiadó, 55–56.

C zine M ihály : Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. Budapest, 1960. Magvető Könyvkiadó, 53–55.

41 V argha K álmán : Móricz Zsigmond és az irodalom. Budapest, 1962. Akadémiai Kiadó, 22.

42 M óricz Z sigmond : Druzányi. In: M. ZS: Erkölcsi sarkantyú, Tanulmányok II. Összegy., szerk. és a szövegeket gondozta N agy P éter . Budapest, 1984. Szépirodalmi Kiadó. 747.

43 K ováts D ániel : i. m. 57.

44 K iczenkó J udit : Légy jó mindhalálig, i. m., 66–67.

39 40

58

Antal Balázs

Nagyregény, történelmi léptékkel*

Kortárs líraértésünk alakulástörténetében kiemelkedő fontosságú az a folyamat, mely a hatvanas-hetvenes években, mások mellett, Oravecz Imre költészetében bontakozott ki, s amelyet mindközönségesen posztmodern szemléletváltásnak nevezhetnénk. Költészete a kezdektől epikus jellegű – nemcsak a lírától eltávolodó eszközkészlete, a prózához közelítő szövegformáló eljárásai, hanem az állandóan a szövegtér közvetlen közelében vibráló narratíva, narratívák okán is. De mégsem csak emiatt nevezhető kísérletező alkotónak, hanem például azért is, mert könyveinek jelentős részét vagy poétikai- vagy narratív-értelemben koncepcionálja, így bár elemi struktúráiban esetenként találhatóak is kapcsolódási pontok (zömében újraírások, pontosítások, részletezések) kötetei között, azok mégis alapvetően egymástól eltérő karakterisztikájúak (legalábbis jó darabig). Ez a folyamat ért odáig, hogy az utóbbi években, két legfrissebb könyvében, Oravecz műnemet váltott – bár ez a váltás nem hozott minden értelemben változást a pályán: a Kaliforniai fürj, s az ezt megelőző, a jelen kötet cselekménybeli előzményét taglaló Ondrok gödre bizony már regények. Minden korábbi kísérletnél egyértelműbben – ugyanis volt már, hogy az olvasók azt gondolhatták, regényt fog írni, és bár bizonyos értelemben valóban tekinthető akár regénynek is (mert miért ne?) a Halászóember című kötet, azért poétikai értelemben nem az. Most – immár másodszorra – minden tekintetben az. De még milyen!

Oravecz különlegességét a posztmodern költészetben kétségtelenül növeli, hogy olyan poétikai hagyományok megújítójának tűnik, amely hagyományok úgy különben senki másnál nem tudtak a századvég szemléleti és versnyelvi „környezetében” újraszituálódni ilyen jelentőségteljesen – vagy egyáltalában nem, s helyette inkább mindenféle reflexió nélkül folytatták/folytatják olyan poétikai törekvések továbbírását, amelyek a legtöbb esetben sajnos kiüresedetteknek mutatkoznak. Ha az Oravecz esetében itt most szóba jöhető tradíciókra azt mondanám, hogy ezek nagyobb része lefedhető a népi irodalom címkével, valószínűleg félreértésekre adnék okot, így inkább azt mondom, hogy az emberi közösségek kulturális tudásának, azaz egy jellegzetesen kollektív élmény áthagyományozására törekszik, még pontosabban e kollektív tapasz* Oravecz Imre: Kaliforniai fürj. Pécs, 2012. Jelenkor Kiadó, 621 p.

59

Antal Balázs

talat megőrzéséhez keres érvényes nyelvet és eszmei struktúrát, s bár ez a keresés majdnemhogy kötetről kötetre sikeresnek látszik, nem sajnálja minden alkalommal előlről kezdeni a munkát. Olyannyira nem, hogy akár remekműgyanús sikerei után is képes visszaásni az alapokig és újra onnan feküdni neki a vállalkozásnak. Legalábbis amikor 2007-ben megjelent az Ondrok gödre című regény, nagyon is úgy festett, hogy így áll a dolog: a Halászóember enciklopédikus kvázi-faluregénye után írt egy valóságos faluregényt is. De aztán kiderült, hogy nem (vagy: nem csak).

Az állandó újrafogalmazás kényszere az olvasó szempontjából többféleképp is láttatható, illetve belátható. Az Oravecz-költészet elsöprő nyelvi ereje először a pátosz teljeskörű kiiktatásából is eredt (Egy földterület növénytakarójának változásai című kötetében például) – ezzel éppen hogy idézőjelbe téve azt is, amit az előző bekezdésben írtam, ti. hogy áthagyományozásról lenne szó, hiszen távol tartja magát attól, hogy feltétlen megtanulandónak, folytatandónak vagy példaértékűnek tüntetné fel a letűnt világot, egyszerűen csak a maga számára fájdalmas veszteségről tudósít –, majd aztán annak merőben merész karakterisztikájú újjáépítéséből A hopik könyvében. Utóbbi munkája valószínűleg épp ezért lett a leginkább megosztó a kritikai vélekedésekben a szerző különben egyértelműen elismerő recepciójában, ahogy az például KulcsárSzabó Zoltán kismonográfiájában is kitapintható. Holott ahogy az oeuvre tovább bővül, erősödnek a kötet jelentősége felé mutató jelek. Talán annak kimondását is meg lehet kockáztatni, hogy A hopik könyve az első olyan munkája Oravecznek, melyben pályája két központi problémája látványosan összeér – a Kaliforniai fürj pedig kétségtelenül a legnagyobb ívű felmutatása ennek az összeérésnek.

Miről is van szó pontosan, amikor egyből két központi problémáról beszélek?

Az egyik a tipikus kollektivitás-élményhez leglátványosabban kapcsolódó probléma: Szajla, az író szülőfaluja, amelynek történetei, emberei, természeti- és tárgyi kultúrája jelenkori irodalmunk legjelentősebb falutapasztalata (szemben Tar Sándor A mi utcánkjának falujával, amely a maga zsenialitásában inkább egyetemes, akármely-falu akar lenni, Oravecz Szajlája az egy szem Szajla akar lenni – ám persze ezen keresztül képes tökéletesen kilépni az ismételhetetlenség egyszeriségéből). Egy olyan falu, amely a huszadik század társadalmi és gazdasági szükségszerűségei következtében elvesztette örökölt paraszti jellegét, s azzal, hogy az iparvidékek vonzáskörében lassanként „alvó faluvá” vált, elvesztette a történelmi értelemben értett faluközösséget, valamint azt a tradicionális kollektív tudást-emlékezetet is, amely a falu lakóit meghatározta, s egyúttal többféle élethelyzetben is védetté tette, egyszerűen azzal, hogy biztosította a visszautat a régi életmódhoz. Ennek elveszése után a felszámolt és tönkrement iparvidék lakói nem lehettek többet parasztok, mint régen – elveszett a régi életmódhoz visszavezető tapasztalat és tudás, illetve ami meg megmaradt belőle, az új viszonyok között már elvesztette a képességét arra, hogy valódi válaszokat adjon a közösség problémáira. Így a „régi” közös tudás elherdálódott, Szajla világa pedig pusztulásnak indult. Oravecz a kilencvenes években kezdett közölni jókora szövegdarabokat folyóiratokban, melyek mellett sorra feltüntette a Szajla – versvázlatok egy faluregényhez címkét, ám végül faluregény helyett egy hatalmas, enciklopédikusan szerkesztett verseskötetet tett közzé Halászóember címen, mely az ezredforduló egyik legemlékezetesebb, egyben legnagyobb

60

Nagyregény, történelmi léptékkel kritikai elismerést kiváltó teljesítménye lett. A később ciklusnyi szövegekkel kipótolt anyag, amely a mai Szajlán újraindította az orális emlékezet csak tankönyvekben emlegetett példahelyzetét (a könyvben megírt eseményeket a még élő falusfelek bővítették, pontosították, stb.), úgy festett, mégsem zárta le Oravecz Imre Szajla-történetét – az Ondrok gödre című regény, a Kaliforniai fürj előzménye, kezdetben nagyon úgy látszott, hogy a korábban meg nem írt faluregénnyé fog kiteljesedni. Aztán kiderült, hogy nem – Oravecz a másik nagy történetét akarja inkább elmondani e két regényben (melyeknek, úgy tűnik, a folytatása is készül).

Ez a másik nagy történet már a személyes sorshoz kapcsolódik, vagy még pontosabban az Oravecz-család történetéhez, és tulajdonképpen szintúgy ott munkált a korábbi kötetekben, hiszen Szajla, mint az útnak indító hely a leglényegesebb, s mint ilyen, magában foglalja természetesen a családot, nem is csak egyet, hanem az egész hadat (ahogy Észak-Magyarország megyéiben a nagycsaládot nevezték). Ez a családtörténet pedig egy másik, a kollektív emlékezet számára vitathatatlan fontossággal bíró, mégis javarészt „elfeledett” (vagy még pontosabban: a szépirodalom eszközeivel eddig fel nem tárt) eseményben érdekelt: annak a bizonyos másfél millió Monarchia-beli polgárnak sorsába ér bele, akik a századforduló idején kitántorogtak Amerikába többnyire gazdasági szükségszerűségből – arra készülve, hogy „viszonylag” rövid, intenzív fizikai munkával töltött idő után hazatérve Magyarországon gazdaságot alapítsanak. Az Oravecz-oeuvre ismerői pontosan tudják, hogy a szövegvilág jelentékeny helyeken rendre visszatér a kivándorolt elődökhöz és megpróbál róluk beszélni. Ez azonban olyan teljességgel korábban nem valósult meg, mint a mostani, eddig legvaskosabb opuszban.

A Kalifornia fürj cselekménye ott kezdődik, ahol az Ondrok gödre befejeződött: az Árvai család partra száll az Újvilágban, majd rövidesen az Ohio állambeli magyar kolónia tagjai lesznek: megtanulják az első anglomagyar, majd tiszta angol szavakat, István, a családfő munkába áll, gyermekei iskolába kezdnek járni. Később éri őket jó és rossz egyaránt: gyarapodnak és fogyatkoznak, kénytelen-kelletlen mennek a munka után az északi Ohióból a déli Kaliforniába. És közben gyűjtenek, kuporgatnak, és számolgatják, mikor gyűlik ki az annyi, hogy végre haza lehessen menni. Oravecz akkurátus pontossággal, epizódszerűen felfűzött fejezetek sokaságán keresztül, tárgyilagosan, többnyire érzelemmentesen, s a tradicionális mindentudó elbeszélő pózából mutatja meg a kinti magyarok életét. Rettentő sok ismeretet lehet megtudni a regényből a századforduló Amerikájáról (nem csak a kivándoroltakról, rajtuk túl is), a bevándorlók befogadásáról – megtudhatjuk, mit gondoltak a magyarokról, mit gondoltak a magyarok az amerikaiakról. A bevándorlók életmódjának módszeres feltérképezése maga is bámulatos munka lenne – hogy a kutatás milyen rétegeket ölel fel, abból ízelítőt ad a könyv végi szójegyzék, amely az amerikás magyarok keveréknyelvének szótárát tartalmazza –, de mindamellett, hogy Oravecz tényanyaggal dolgozik, amelyet a lehető legpontosabban akar feldolgozni, nem feledkezik meg arról sem, hogy regényt ír, klasszikus értelemben vett cselekményközpontú nagyregényt.

Méghozzá olyat, amely egyszerre felel meg egy sajátos család- és egy megint csak sajátos történelmi regény modellnek is – előbbi a két kötetben együtt már jobban láttatható, utóbbi meg inkább csak a történelmi regények esetében nagy általánosságban nagyobb

61

Antal Balázs

időbeli distancia miatt neveződik e helyt sajátosnak. Ha úgy vesszük, a korábban már említett másfél millió kitántorgott közösségi traumatörténetének regénye a Kaliforniai fürj: középpontban az idegenségérzet áll, amelynek ráadásul fenntartására is törekednek az amerikás magyarok – hiszen nem akarnak beolvadni, nem akarnak ottmaradni, ottlétük csak átmeneti, s éppen mert az átmenetiség miatt nem érdekeltek a talált világ jobbításában, szépítésében, vagy fenntartásában, erősödik az ellenérzet velük szemben az ottaniak részéről. Gyorsan le kell szögeznem azonban, hogy traumatörténetként a magyar közösség, a magyar történelem szempontjából olvasható persze a regény, maguk a szereplők nem úgy élik meg az eseményeket. Traumaként például azt élik meg, ha pénzt kell költeni, s ezzel odázódik a hazautazás – de az elbeszélés tárgyilagossága különben távol tartja a drámát a regény szereplőitől. Alig is érzékeltet valamit az elbeszélő, inkább mindent leír kívülről. A kívülmaradás, a kevés érzékletesség részben szintén erősíti a regény epizodikusságát. A nagy történet az egymásra sorjázó események mögött az elején kirakódni látszik: itt lesznek, aztán majd hazamennek. Hogy aztán erősödjön a gyanú, hogy mégsem így lesz majd, s mindezzel a nemzeti történelem felőli olvasat traumája erősödjön: végül is arról szól a regény, hogy hogyan szakad el Magyarországtól az Árvai család, fokról-fokra, sejthetően, ám mégiscsak hirtelen jutva el addig, hogy ne akarjon hazajönni. Ez annak ellenére több lépcsőben megy végbe, hogy – mondhatni – a regényszerkezet szempontjából inkább a vége felé dől meg a család eredeti elhatározása – hiszen közben a gyerekek, akik Amerikában szocializálódtak, vagy ott is születtek, dacból, vagy más miatt, időről időre el-elhatározták, hogy eztán csak angolul beszélnek majd. Kétségtelenül annak modellezésére is törekszik a regény, hogy a hazavesztést olyan nézőpontból mutassa meg, ahol nincs különösebb eszmei tartalma a nemzethez tartozásnak: a szereplők kétkezi emberek, különösebb megfontolás nélkül az otthon azt a helyet jelenti számukra, ahogy a rokonaik élnek, ha pedig Amerikában magyarokat keresnek, annak leginkább a nyelv az oka. De Kaliforniában az ohioihoz hasonló magyar közösség már nincsen.

Oravecz elbeszélője a hidegsége és a tárgyilagossága ellenére is tud torokszorító lenni, noha mindent megtesz, hogy a színpadiasságot, az érzelmességet távol tartsa a prózától. Ez általában a lírájában is működésképesnek bizonyul, bár a fájdalom és a veszteség tudata feletti keserűség azért ott jobban tetten érhető: miközben a mondatok ridegek, az egész szöveg mégiscsak szívfájdító. Egyébként sem járt, jár együtt Oravecz pályáján a műfajmódosulás a nyelvi megalkotottság radikális átrendezésével.

Elsősorban természetesen azért nem, mert – talán legelső, Héj című kötetének írásait leszámítva – mindig is erőteljes törekvésként volt jelen köteteiben a versnyelv dikciójának a próza nyelvéhez való hajlítása – sőt, gyakran törése. Körülményes, nehézkes, bonyolult nyelvi (vagy legalábbis első látásra annak tűnő) alakzatok dominálnak lírájában, abban az időben, amikor a versnyelv még mindig (már újra) a tökéletesre csiszolt sorokról szól. Oravecz szövegeinek pusztán tördelése (az 1972. szeptember című kötetben még az se nagyon) jelzi, hogy itt bizony versekről volna szó. Az Ondrok gödrében látszólag nem is történt más, mint hogy „végre” prózaszövegként tördelte a szerző a prózanyelvet – de persze a narratíva szorosabb kohéziója kitapintható (az epizodikusság ellenére). Az azonban mindenképp szemet szúró, hogy ugyanaz a hangszere-

62

Nagyregény, történelmi léptékkel lés a prózában nem jár együtt a versekben érezhető keserű nosztalgiával – egyáltalán, atmoszferikus töltet helyett inkább érzelmi csúcspontok vannak. Általában nem ott, ahol a nemzeti történelmi olvasat szempontjából a trauma bekövetkezik, hanem az emberi síkon – a család történetében.

A magyarok életén kívül a korabeli Amerika viszonyai is izgalmasan mutattatnak be: a vasgyár, a kohó, a fúrótornyok, a kisvárosok, vagy Ohio meg Kalifornia állam mindennapjai, különösen utóbbinak természeti viszonyai is természetes szövetét képezik a regénynek, akár még a cselekményből kilépve is – hiszen egyik-másik esszészerű bemutató-fejezet kedvéért a cselekmény időnként fel is függesztődik. akár. A cselekményes és a leíró szakaszok váltakozása egyfajta hullámzást biztosít a regény ritmusának, mint ahogy a fejezetek középpontjában álló szereplők cserélődése is: az Árvai család tagjai felváltva állnak a fejezetek központi perspektíváját adó pozíciókban. Ezek a perspektívák olyannyira mindentudók, hogy az elbeszélő képes még a halál pillanatának bekövetkeztéről is a perspektíván belülről írni. Ez a szövegrész talán a terjedelmes regénynek az egyetlen olyan pontja, ahol az olvasótól engedményt kér az elbeszélés – de ez is csak olyan, amely szinte észrevétlen marad, hiszen teatralitást fokozó eszközök hiányában a megdöbbentés funkcióját látja el. S így aztán a kérdőjelek elhalványodnak.

Oravecz teljesítményének leglátványosabb jelentőségét az eddig ki nem írt, ki nem beszélt történeti szál adja: mi lett a kivándorolt magyarokkal? Hova lettek? Miért nem jöttek haza? Maga a regény persze nem kíván erre egyetemes választ adni, megmarad egyetlen példa elbeszélésénél. De ez az egyetlen példa a maga vonzáskörzetével nagyobb kép felé is mutat: az Árvai család farmon köt ki, kétkezi munkás élet végén, gyerekeik már kilépnek a fizikai munka világából. Találkozunk olyan magyarokkal, akik sokra vitték, olyanokkal, akikből nem lett semmi, még csak meg se tudták szedni magukat, olyanokkal, akik visszajöttek újra, meg olyanokkal is, akiknek a gyerekei elzüllöttek, prostituáltak lettek Amerikában – még más Monarchia-beli nemzetekkel is találkozunk a gazdag regényben. Az egyik legérdekesebb szál az, amelyben a magyarok amerikai szemmel láttatnak: némelyik szokás csak nehezen érthető (a sült szalonnázás például ilyen), más a világ minden táján elfogadhatatlan lenne (iszákosság, kötekedés, utcán vizelés). Nagyon gazdag, nagyon átfogó regény a Kaliforniai fürj, amely olyan várakozásoknak is meg tud felelni, amelyek a magyar, az európai tradícióban klasszikusan összefonódnak a szépirodalommal: mintha ténylegesen nagyobb tétet tartana saját szövegszerűségének esztétikai kvalitásainál, méghozzá a didaxis bármely apró aspektusa nélkül. Távol áll attól, hogy pusztán illusztráció legyen egy történelmi tételhez, bár jelentőségét kétségtelen megnöveli e tétel jelenléte a műben.

Eredetileg úgy tűnt, sok kötetes regényfolyamot tervez Oravecz Imre. A Kaliforniai fürj megjelenésekor már úgy nyilatkozott, hogy ezzel befejezte. Kicsivel később egyértelműen a folytatás mellett nyilatkozott. Az eddigi két kötet – bár szervesen összekapcsolódik, mégis – nagyon más. Olyannyira, hogy bár az Ondrok gödre igen jó kiritai visszhangot kapott, most az új regény fényében elhalványulni látszik. Meglátjuk, hogyan, merre megy tovább a ciklus. Mindenesetre nagyon jó úton halad a klasszikussá válás felé.

63

Magyar József

„A műben az embert megünnepeljék”* Óh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh. jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.

Ady Endre: Ésaiás könyvének margójára

Már a cím és a mottóként használt idézet is ellentmond a Valóságban megjelent József Attila-vitáknak.

Nem látom be, hogy miért fontosabb József Attila betegségével foglalkozni, mint óriási teljesítményű prózai és költői művével. „Kész a leltár”, a verseket kell jobban szemügyre venni. Vagy még sem? A kérdés bizonyítja rossz tapasztalatom. Sajnos olvasók többségét jobban érdekli az író, a művész magánélete, mint az alkotás, ami szolgálni akar. Ma már „csak érdekesség” Kleist és kedvesének öngyilkossága, Van Gogh levágott füle, Gauguin kivonulása a francia civilizációból. Modigliani, Poe, Ady alkoholizmusa, Jeszenyin és Isadora Duncan szerelme s a vérrel írott utolsó vers…

Stb... Etc... Folytathatnám tovább.

József Attila nem volt bolond, de még skizofrén se. Idegbetegségén pedig nem csodálkozom. Emberek okozták. Költőt ennyire nem aláztak meg soha. Nemcsak életében, halálában is érték alattomos rúgások. Babitsot betegágyánál „tökmagjankók” kicsinyelték. A megbántott „szikár alak” válaszát tudjuk: „Nagy költő volt!” – mondta.

József Attila intenzívebb lelki életet élt, mint bárki abban az időben. A kor is reménytelennek látszott, nemcsak ő. Rengeteg dokumentum őrzi a harmincas évek magyar valóságát: Kovács Imre, Szabó Zoltán, Illyés, Kodolányi, Féja egy-egy szociográfiája. Versbe egyedül József Attila tömörítette az akkori kiúttalanságot: a fasizmus „ordas eszméinek” terjedését, a „nemzeti nyomort”, figyelmeztet „közös dolgaink” rendezetlenségére, az ember és a szerelem elsivárosodására... Állandó *

64

A költő hagyatékából. Közreadja Babosi László.

Stark András – Bókay Antal: „Köztetek lettem bolond”. Bak Róbert József Attila patográfiájának újraértelmezése. Valóság, 1979. 5. sz. 77–89.; Stark András – Bókay Antal: Az önmegvalósító ember. Válasz a hozzászólásokra. Valóság, 1979. 11. sz. 92–93.

„A műben az embert megünnepeljék” válságokkal küzdött. Tényként mondom: önmagunk reménytelenségét nem szabad összekeverni a világ reménytelenségével. József Attila becsületes volt. Ezt nem tette.

A Stark-Bókay tanulmány Bak Róbert patográfiájából indul ki. Eleve helytelen start. De mielőtt rátérnék mondandómra, egy fontos kiigazítást kell tennem. Tanulmányukban jelentős tárgyi tévedést fedeztem fel. József Attila nem december 4-én – mint írják –, hanem december 3-án lett öngyilkos. Pontosabban: 1937december 3-án 19 óra 36 perckor az 1284-es számú tehervonat kerekei alá veti magát.

Ez a tévedés elindít bennem néhány gondolatot. Ha József Attila még egy napot élt volna, talán megkapja Fábry Zoltántól azt a levelet, amelyben stószra invitálja pihenni. Másként alakult. Sajnos, tény. A „mi lett volna, ha...” értéke ilyenkor már erősen kétséges. Devalválódik.

E kisívű kitérő után visszakanyarodom a tanulmány ingatag passzusaihoz. A minap beszélgettünk Ratkó Józseffel arról, hogy egy gyerekcipőben járó tudomány képviselője honnan veszi a bátorságot, hogy stigmatizáljon, félcédulát égessen költő-embere homlokára.

Tehát a Bak minősítést és a Stark-Bókay féle ingadozást nem tartom meggyőzőnek. A költőt és az embert nem lehet – nem szabad! – különválasztani. Együtt lélegzik a kettő; nemcsak kiegészíti ti, de feltételezi is egymást. Itt mutatkozik meg a zseni-őrület elv csődje.

Az a bizonyos „különleges ember”, aki „már eleve elmebeteg”, egyáltalán nem különleges, sőt úgy veszi, hogy nem alkotott különlegeset, „csak” kézenfekvőt, „csak” jót, „csak” emberileg hasznosat. Századunkból említhetném Lenint, Einsteint, Adyt, Bartókot, Lukács Györgyöt és József Attilát!

Elmebeteg tökéletes versformában, csiszolt logikával („a líra logika, de nem tudomány”), zavarmentes gondolatokkal nem tud írni. Hölderlin talán tudott? József Attila utolsó verseiben nyomai nincsenek a sztereotípiáknak. Számvetés, az életről való lemondás jelenik meg. Halála nem volt váratlan, jelzett, segítségért kiáltozott.

Néhány példa: „itt csak meghalni sikerül” (Ős Patkány terjeszt kórt), „várhattam volna még tíz évet” (Talán eltűnök hirtelen), „meghalni lélegzetemet folyton vissza” (Bukj föl az árból), „mert jó meghalni” (Flórának)...

Idézhetnék az utolsó levelekből is. Íme a Bak doktorhoz írott: „hiába kisértette meg a lehetetlent”. A legtanulságosabb viszont az a levél, amit állítólag Ignotusnak címzett nem sokkal az öngyilkossága előtt. „Nem tréfadolog az ember élete. Bármit gondolnak rólam, ha szerencsésen, ha szerencsétlenül éltem, azt már akarva, nem akarva, vállalnom kell. Ki kell állnom a közönség elé – hogyan állhatna helyt másként egy lírikus?

Hozzá kell azonban tennem, hogy nagy kétségeim vannak, vajjon jó költő voltam-e?”

Elmebeteg nem képes felmérni saját állapotát, egy bolond nem tudja, hogy „bolondot játszanak” vele. Most föltenném ítéletnek számító kérdésemet: akik stigmatizálták József Attilát volt-e bennük önkontroll? Fölül vizsgálták-e minősítésüket?

Az igaz, a tiszta egyént védem a társadalom oktalan stigmái ellen. Az egyén: a társadalom atomja. József Attila esetében ellentmondok a fizikának. Atommag volt, aki körül nem keringtek elektronok. Gazdátlanul, megértetlenül élt. Irtózatosan egyedül maradt, ő, aki egy osztálynak, egy népnek, sőt annak a bizonyos kétmilliárdnak adta oda művét, életét. Nem volt hová beilleszkednie, mert elviselhetetlenül nagy költő volt. „Bocsássatok meg, ha jó a versem” – írja. Ekkora őszinteség kérdések Niagaráját

65

Magyar József

zúdítja rám. Érdemes nyíltnak lenni? Érdemes becsületesnek lenni? Érdemes gyakorolni a jóságot? „Könnyebben tenghet, aki alattomos”?

Legyen válasz mindezekre a Két hexameter: Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

József Attila úgy élt, ahogyan a verseit írta. Különben nem tudott volna őszintén, „emberül vívódni a népek nyomorával”, azonosulni a munkásság sebet-fakasztó gondjaival. Ritka teljesítmény ez, sőt a világirodalomban is egyedülálló. Talán itt lehetne fellelni a stigma gyökerét. Konfliktus keletkezett a világért aggódó akik költő és az önmagukért, létükért reszkető egyének között, létszámuknál fogva mégiscsak a beszámítható társadalmat alkotják. Most idézni kéne a Levegőt! című verset teljes egészében. Elég néhány jellemző sor is. „Nem oly becses az irhám,/hogy érett fővel szótlanul kibírnám,/ ha nem vagyok szabad!” Szolgák közé lélekben szabad ember nem tud és nem is fog soha beilleszkedni. A szabad ember „mindent” elront, „sziszegve se szolgál aljas, nyomoritó hatalmakat”. Ilyenkor könnyű rásütni a körbélyegzőt, melynek felirata: BOLOND! Költőt védek költővel. Józanul, a Kormos István-i Váddal Nem látjátok a mosónő fiát.

Nem halljátok, milyen igét kiált.

A feje elgurult miattatok.

Csörömpöl szátok sarkán a neve.

Monogramja: feketén fekete.

Sorsa a Kisded szalmáján vacog.

Utolsó inge is a tietek.

Holtában nőtt körme is tietek.

Szégyellhetem, hogy törvényes rokon, a vérén tiveletek osztozom.

József Attila ma is öngyilkos lenne. Háta mögött a tehetségek iszonyú menete: Kamondy László, B. Nagy László, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos. Művészetük József Attila-i csúcsokra törekvő szintjét fölösleges most boncolgatni. Álljon itt inkább. Illyés Gyula tanácsa, figyelmeztetése, ami József Attila ürügyén született. „Eszmét el lehet utasítani. Életérzést bajosabban. A kafkai életérzés pokoli lelkiállapot. Nem lehet jobb szándékú tanács; aki tud, meneküljön tőle. De aki nem járta meg, az nem ismeri a század emberének sorsát. Nem európai”, aki nem vívott meg a lelki szörnnyel... József Attila ezzel küzdött meg sebesülten is; ezzel szemben is helytállt, idegei szétpattanásáig, összeomlásáig is.”

A mű a fontos. Ma már nem a felelősöket kell keresni. Ez nem megoldás. József Attila idegbetegségének, öngyilkosságának eredete világos. Patográfiák ketrecébe nem lehet bedugni azt az embert, aki haláláig öntudatos költő, gondolkodó volt.

József Attila verseit, tanulmányait kell tudatunk, műveltségünk fő részévé asszimilálni.

Ahogyan a címben mondtam Nagy László tömör sorával, most is csak azt tudom ajánlani: „a műben az embert megünnepeljétek.”

66

interjú

Marik Sándor

A Keleti Nyitásról első kézből

Keskeny Ernő nagykövet a magyar-orosz kapcsolatokról, a diplomata háttérmunkáiról Keskeny Ernő nagykövet, miniszteri biztos, a Kelet-európai és Közép-ázsiai Főosztály vezetője a magyar külügyminisztériumban. Az 55 éves diplomata 1991-től dolgozik külügyi területen, más beosztásai mellett 1995–98 között hazánk főkonzulja volt Szentpéterváron, 1998–2002 között pedig nagykövet Moszkvában. Az orosz nyelvet a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tanulta, ahol első diplomáját szerezte. Az alma materrel a kapcsolat később sem szakadt meg: 2009-ben kezdeményezésére hozták létre a főiskolán – a részben alapítványi fenntartásban működő – Kelet- és Közép-európai Kutató Központot.

– Hét évig élt Oroszországban, előbb Szentpéterváron főkonzulként, s szinte onnan költözött Moszkvába: kinevezték oroszországi nagykövetnek. Ha jól tudom, negyven éves volt, amikor átadta megbízólevelét Borisz Jelcin elnöknek a Kreml György-termében. Ez nagy élmény lehetett. Kérem, avassa be olvasóinkat: hogyan zajlott a nagykövet átlagos munkanapja!

– Rendkívül zsúfoltan. Ez egy 24 órás szolgálat volt, kevés alvás, kevés mozgás, szabadidő, viszont annál több munka. A napom általában azzal kezdődött, hogy jóváhagytam, ha kellett javítottam az előző nap kollégáim által elkészített anyagokat, illetve megírtam a találkozóimról készült feljegyzéseket. Ezeket rendszerint magam készítettem. Ezután belső, nagykövetségi beszélgetések, feladatkijelölések következtek, majd találkozók, tárgyalások hosszú sora: mindenekelőtt a helyi, orosz kormányzat, törvényhozás, pártok, vagy általában a politikai és gazdasági élet más képviselőivel, 67

Marik Sándor

illetve a diplomáciai testület tagjaival. Moszkva értékét az adta, hogy a világgazdaság és világpolitika egyik központjában milyen kapcsolatokat tud az ember kiépíteni az orosz politikai és gazdasági élet szereplőivel. Valójában a legmesszebb csak a nagykövetség vezetője, a nagykövet tud Moszkvában eljutni. De ő mindenhova eljuthat, ha akar és kész a kapcsolatok kiépítésére, fejlesztésére. A nap általában vacsorákkal, fogadásokkal, koncertekkel, vagy egyéb kulturális rendezvényekkel zárult az orosz fővárosban, rendszerint mindennapra több jutott ezekből. Unatkozni nem volt idő.

– Már akkor is diplomata akart lenni, amikor Nyíregyházán orosz nyelvet tanult?

– Ezt nem lehet így mondani. Egy biztos: a történelem és a politika érdekelt mindig, jobbára ezzel foglalkozó könyveket választottam – az olvasás a hobbim is. Hogy mi lesz a végkifejlet, sokáig nem tudtam. Pályám nem nyílegyenesen alakult: építőipari szakközépiskolát végeztem, két évig a szakmában dolgoztam, miközben voltam három műszakos segédmunkás is. Ezeket sem szégyellem, sőt előnynek tartom, az ember jobban megbecsüli a kemény fizikai munkát, ha maga is végzett ilyet. Később katona voltam, ezt követően kerültem annak közelébe, ami a legjobban érdekelt: felvettek Nyíregyházán a főiskola történelem–orosz szakára. 1984-ben diplomáztam, de külügyi szolgálatról még akkor sem volt szó. Hajdúhadházon kezdtem tanítani, remek ötödikesek osztályfőnöke lettem, akik közül többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Házasságkötésem révén költöztem Budapestre, ahol feleségemmel együtt az Újlak utcai általános iskolában tanítottunk.

– Mikor történt a pályamódosítás?

– Évekkel később, de az előzmények visszanyúlnak a főiskolai évekig. Mindig kedveltem a tudományos munkát, kutatást, szerettem a dolgok mélyére nézni. Ezért írtam harmadévesen OTDK pályamunkát is. A szovjet–amerikai kapcsolatokat értékeltem, persze történelmi szemszögből. Nádasdi József tanár úr volt a témavezetőm, aki egyre elmélyültebb elemzésre késztetett. Meg is lett az eredménye, mert a zsűri nagyon jó minősítéssel országos második helyezéssel díjazta dolgozatomat. Abban az évben a tudományos diákköri konferenciát a gödöllői egyetemen tartották, és a pályamunka révén megismerkedtem az ottani filozófia tanszék vezetőjével, Aggod József professzorral. A kapcsolat megmaradt, újabb témák megírására, publikálására ösztönzött, miközben már munka mellett az ELTE politikaelméleti hallgatója voltam. 1987-ben aztán meg is hívott tanársegédnek a tanszékre. Olyan politikatörténeti témákba ástam bele magam, amihez az orosz nyelv ismerete is kellett, és elkezdtem kutatni az akkor szerveződő orosz civil társadalmat.

– Mindez a kellő időben, a gorbacsovi éra, a „peresztrojka”, a „glasznoszty” idején történt…

– Igen, már érezni lehetett a szovjetunióbeli változások előszelét. A Magyar Tudományos Akadémián ekkoriban szerveződött a kelet-közép-európai kutatócsoport – a későbbi Európa Kutató Központ – Miszlivetz Ferenc szociológus, történész vezeté

68

Országos Tudományos Diákköri Konferencia Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel sével, ahol én „önkéntesként” a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal foglalkoztam, publikáltam. Sokszor utaztam Moszkvába, megismerkedtem ottani kutatókkal, ellenzéki személyiségekkel, az alakuló pártok képviselőivel. Ez szép és érdekes munka volt, de korántsem veszélytelen; ott a miénktől kevésbé békés módon történtek az események.

Akkoriban itthon is pezsgett a civil szféra élete, Miszlivetz Ferenc révén bekapcsolódtam az általa alapított és vezetett Kelet–Nyugat Párbeszéd Kör munkájába is, mások mellett én is tartottam a kapcsolatot a moszkvai ellenzéki civil szervezetekkel, például rávettük őket, hogy ők is tiltakozzanak a romániai falurombolás ellen. De itthon sem csak a civil szféra szerveződött, hanem a pártosodás is lendületet vett. Úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy valahová csatlakozni kell, az nem létezik, hogy most végre lehet, és akkor nem politizálunk. Az MDF-et választottam, 1989-ben. Korábban nem voltam párttag és az döntötte el bennem a hovatartozás kérdését, hogy az MDF nemzeti pártként határozta meg önmagát. Ekkor már természetesnek tűnt, hogy társadalmi munkában külügyi területen kezdek dolgozni, mégpedig az akkor alakult – Horváth Iván vezette – „szovjet csoport” munkájában veszek részt. Amikor bekövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, a Külügyminisztériumban is kerestek a diplomácia iránt érdeklődő, nyelveket beszélő fiatalokat. Bevittem a publikációim gyűjteményét – amiből akkoriban összeállt egy kötet is –, és barátkozni kezdtem a gondolattal, mi lenne, ha… Nem sokkal később, 1991 áprilisában egy igen alapos felvételi vizsgát követően a Külügyminisztérium munkatársa lettem, más fiatalokkal együtt a szovjet referatúrán.

– És megkezdődött egy ígéretes diplomata-karrier…

– Hamar a mélyvízbe kerültem, májusban már jött Leonyid Kravcsuk ukrán elnök, aki a magyar vezetőkkel kilenc dokumentumot írt alá. E látogatás diplomáciai előkészítése volt az első konkrét feladatom, amit gyors ütemben követett a többi. Rengeteg munka volt, hiszen arra az időre esett a Szovjetunió felbomlása, az utódállamok megalakulása. Egy év alatt annyit tanultunk, dolgoztunk, annyi minden történt, mint más konszolidált időszakban évtizedek alatt. Jó vezetőink, mestereink voltak, akik közül első főosztályvezetőmet, Monori Istvánt emelem ki. (Ő jóval később, amikor a minisztériumból nyugalomba vonult, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnökének külügyi tanácsadójaként segítette a határ menti kapcsolatok építését.)

Szovjet majd ukrán, azt követően orosz referens lettem. Emlékezetes feladatom volt Borisz Jelcin orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatásának diplomáciai előkészítése, koordinálása, ami a magyar–orosz kétoldalú kapcsolatok kiemelkedően fontos és sikeres állomása volt. Feltehetően ezek az események járultak hozzá, hogy a külügyi vezetés előléptetett főosztályvezető-helyettessé, majd 1993-ban megkaptam a Kelet-európai és Közép-ázsiai Főosztály vezetésének jogát. Most külszolgálatok és más megbízatások után újra ennek élén vagyok. Főosztályunk foglalkozik a posztszovjet térség nagy részével, azaz hazánk és tizenkét ország kapcsolatával. Ezek az abc szerint fölsorolva: Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia (újabban, kérésükre: Georgia), Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna, Üzbegisztán.

Magyar Demokrata Fórum

69

Marik Sándor

– Méretei, globális politikai, gazdasági súlya révén Oroszország a legfontosabb. Az általános vélekedés szerint a kilencvenes évek elején főképp az Antall-kormány intézkedéseinek következtében hűltek le nagyon a magyar-szovjet, illetve magyar-orosz politikai, gazdasági és egyéb kapcsolatok, ami később károsnak bizonyult. Ön a közelmúltban megjelent könyvében cáfolja, hogy mindez alapvetően a magyar félen múlt, s mivel nem csupán kutatója, hanem résztvevője, időszakonként alakítója is a történéseknek, véleménye mértékadó. Mi történt valójában?

– Valóban van ilyen vélemény, ami a média egyes szereplőinek sulykolása révén került a köztudatba, de nem igaz, és könyvemben tételesen cáfolom is. Könyvem – amely PhD dolgozatom alapján íródott – egyik nem titkolt célja, hogy a valótlan képet mutató megrögözött sztereotípiákat, téves hiedelmeket hiteles dokumentumok alapján kiigazítsa. Nem igaz, hogy Magyarország kivonult, hogy hátat fordított a Szovjetuniónak, illetve az Oroszországi Föderációnak. Az lehet, hogy a látszat ilyen, de a helyzet sokkal bonyolultabb. Alapvetőek a gazdasági okok, a káosz, ami a szovjet, majd orosz átalakulást jellemezte, miközben a magyar privatizációnak is voltak vadhajtásai. A valóság az, hogy – összevetve a többi közép-európai országgal – az átalakulás éveiben az új, demokratikus Oroszországgal Magyarország alakította ki a legjobb kapcsolatokat. Minderről akkor kaphatunk reális képet, ha konkrétan vizsgáljuk meg a gazdasági kapcsolatok átalakítását, a szovjet csapatkivonásokat, majd az azt követő pénzügyi elszámolást, az egykori szovjet adósság Oroszország általi visszafizetését, és különösen a kétoldalú politikai kapcsolatokat. A kilencvenes évek első felében új, egyenrangú, valóban kölcsönösen előnyös kapcsolatrendszert építettünk ki, ebben a folyamatban főleg hazánk játszott aktív szerepet. Persze nem szabad elvonatkoztatni attól sem, hogy 1990-ben az első szabad választásokon a szavazók kétharmada a két legnagyobb rendszerváltó pártra, az MDF-re és az SZDSZ -re adta voksát, tehát változtatást kívánt. (A korábbi állampárt jogutódja, az MSZP csak 8,5 százalékot kapott.) Ebben természetesen benne volt egy külpolitikai orientációváltás is, előtérbe kerültek az európai integrációs folyamatok is, és ezt a lakosság támogatta, elfogadta. Emlékezzünk csak vissza: a rendszerváltoztatás előtt mennyit álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mi is Európa boldogabbik feléhez tartozunk, hogy a Varsói Szerződés helyett a NATO tagjai leszünk. Amikor ez teljesült, nagy öröm volt. Azzal együtt, hogy bonyolult folyamat részesei lettünk, ami sok negatívummal is járt a magyar gazdaságra. De akkor nem ez az utóbbi érdekelte az embereket. Meggyőződésem, hogy ezzel együtt Magyarország számára a jövőben is fontos lesz az Oroszországi Föderációhoz fűződő kapcsolatrendszer. Erre nemcsak az alapvetően Oroszországból származó energiaimportunk miatt van szükség, erre kötelez bennünket a földrajzi közelség, a gazdasági és kitörési pontként kínálkozó 142 milliós orosz piac, valamint Moszkvának az európai- és a világpolitikában betöltött szerepe is.

– A magyar–orosz kapcsolatokról beszélgetve még ma is sokszor kerül képbe a híres plakát: „Tovarisi konyec”. Meddig volt ennek valós hatása az orosz partnereknél?

Keskeny Ernő: A magyar–orosz kapcsolatok 1989–2002. Századvég Kiadó, 2012. 304 p Szabad Demokraták Szövetsége

Magyar Szocialista Párt

70

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel – Helyükön kell kezelni a dolgokat. Ez az egyébként szuggesztív alkotás az MDF választási plakátja volt 1990-ben – később rendszerváltó plakátként emlegették –, ismereteim szerint Orosz István grafikusművész készítette. Bármilyen furcsán hangzik, szerintem nem oroszellenes plakát. Inkább úgy mondanám, hogy a korábbi rendszerrel szembenálló plakát. Könyvemben is részletezem, hogy soha nem hallottam emiatt kritikáját a szovjet, később az orosz féltől, mint ahogy az itthoni, főként liberális sajtó állandóan a szemünkre hányta. Véleményem szerint a plakát a korábbi rendszerrel történő szakítást jelképezi, s nem többet. Érdekességként említem, hogy az alkotó a nem régen szerveződött Magyar–Orosz Együttműködésért Egyesület, a Tolsztoj Társaság alapító tagja. Elég furcsa lenne ez, ha valaha is oroszellenes plakátot készített volna. De nem tartja ilyennek nagy karriert befutott munkáját ő maga sem.

Olvastam valahol a visszaemlékezését, mely szerint annak idején, amikor a Fórum a Bem térre költözött, belátogattak oda orosz katonák is, hogy kérjenek egy-egy emlékplakátot. Számukra például nyilvánvaló volt, hogy nem oroszellenes a grafika, csak épp a hájfejű tovarisok ideje járt le, s nemcsak Magyarországon. Nekünk egyébként soha nem az orosz emberekkel volt bajunk, hanem a rendszerrel. És ez így volt nemcsak a világháború idején, hanem 1956-ban is. Az orosz ember eredendően vendégszerető, jó szándékú, szívesen barátkozó, segítőkész. Más kérdés, hogy egy, ott több évtizedig regnáló rendszer volt embertelen, és sokakat tett azzá egy időben. Tehát nem kell túlkomplikálni, alaptalanul általánosítani a dolgokat.

– Mi lehet az oka annak, hogy a magyar–orosz kapcsolatok meglehetősen hullámzóak? A Horn-kormány idején látványosan javultak, az első Orbán-kormány alatt újra elhidegültek, a Medgyessy-kormány évei ismét fellendülést hoztak. A második Orbán-kormány hivatalba lépésekor megint a „nehéz ügyeket” hangsúlyozták, az utóbbi egy-másfél évben viszont mintha új lendületet adna a magyar politika a kapcsolatoknak. Miként látja ezt?

– Az orosz politikai és gazdasági köröknek a történelmi beágyazottság okán elsősorban a magyarországi baloldallal alakultak ki szorosabb kapcsolatai. A politikai váltógazdaság szempontjából valóban szerencsés lenne, ha a magyar politikai élet teljes spektruma létrehozná saját kapcsolatrendszerét az orosz partnerekkel. Elengedhetet1998: nagyköveti megbízólevél átadás – len, hogy a magyar–orosz kapcsolatokat menteprotokollkép a Kremlben sítsük a belpolitikai vitáktól, a politikai élet egyik oldala se keverje bele kétoldalú kapcsolatainkat a belpolitikai vitákba.

– A Független Államok Közösségével kapcsolatos külpolitikai stratégia kidolgozásáért és a stratégia végrehajtásáért felelős miniszteri biztos. Miért van szükség ilyen posztra, és miért éppen most?

– A 2010-ben hivatalba lépett Orbán-kormány – helyesen – meghirdette a keleti nyitás politikáját. Ezt eleinte nem pontosan így fogalmaztuk meg, de ez volt a lényege.

71

Marik Sándor

Ebben másokkal együtt – miközben nem akarok szerénytelennek látszani – nyugodtan mondhatom, nekem is van szerepem. Sokak munkájára volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzük az új politikai vezetést, muszáj a Keletre nyitni, a Kelettel sokkal jobban együtt kell működni. Magyarországot földrajzi adottsága, történelmi hagyományai, kapcsolatrendszere arra predesztinálja, hogy a Kelet partnere legyen, amellyel fokozottabban kell kereskedni, s jobban törekedni a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére. Ezt a vezetés megértette, elfogadta és meglehetősen nagy nyitást hajtott végre. Ez nem jelenthet kevesebb Európai Uniót, kevesebb NATO-t, s főleg nem jelenthet kérdőjeleket. Mi a nyugati integráció része vagyunk, de azt gondoljuk, hogy ilyen helyzetben is nagy lehetőségeink vannak a Keleten. Ez a nyitás lényege, amelynek kulcseleme Oroszország, illetve a posztszovjet térség. Jóllehet, hogy a nyitás globális, kiterjed távolabbra is.

– Globális nyitásról beszélünk, miközben rendkívüliek a nagyságrendi különbségek: például Oroszország területe hazánkénál 180-szor nagyobb, a népesség száma, gazdasági potenciálja sem összemérhető, de bizonyos keretek között ugyanezt mondhatjuk Ukrajnáról is. Miként lehet ezt áthidalni?

– Ha ránézünk a térképre, megnézzük az adatokat, valóban azt látjuk, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Azonban nem lehet ilyen formálisan szemlélni a dolgokat.

Ha például az uniós exportunkat nézzük – amelynek jelentős része az ország adottságai miatt jobbára mezőgazdasági termék –, azt látjuk, hogy különféle kötöttségek, kvóták miatt nem nagyon lehet bővíteni. Viszont van még eladható árunk, amit a keleti nyitás révén jó áron értékesíthetünk. Nem azt kell megcéloznunk, hogy ebből vagy abból a termékből egyedül mi lássuk el Oroszországot, hanem azt, hogy ott fizetőképes piacot találjunk. Nyilván minél közelebb, annál jobb. Figyelembe kell venni azt is, hogy a jó minőségű feldolgozott magyar mezőgazdasági termékeknek van bővülő piaca, mert az az idő elmúlt, hogy a hatalmas orosz piac bármit felvesz, versenyben kell helytállni. Csak néhány adat: az elmúlt három év alatt meg tudtuk duplázni az oroszországi mezőgazdasági kivitelt. 2013 első negyedévben a mezőgazdasági termékek oroszországi importja húsz százalékkal nőtt, s az idén újabb hatvannyolc mezőgazdasági termékeket (főként kész élelmiszert) gyártó magyar vállalat kapott oroszországi exportengedélyt. Érdekesség, hogy 2012 végén és 2013 elején először érkeztek Magyarországról élő vadállatok Oroszország területére, első sorban tenyésztési célokra, de vadászatra is. A Nyírerdő Zrt. százhúsz dámvadat küldött. Egy másik kapcsolat révén négyezer fácánt szállítottak hazánkból orosz megrendelésre. A Magyarországról kiutazó tenyésztő és vadász szakértők két hetes program keretében adták át a „know-how”-t, aminek az oroszok még csak az elején járnak. Mint az utóbbi példák mutatják, nemcsak késztermékekről van szó. A posztszovjet térségben nagy keletje van a mezőgazdasági, az ipari technológiáknak és tudásnak. A magyar mérnöki tudás keresett a mezőgazdaságban, a vízgazdálkodásban, az építőiparban és számos más területen, és itt már nem olyan szembeszökő a nagyságrendi különbség.

– A gazdasági élet szereplői reményeket fűznek a kereskedőházakhoz, amelyeket magyar vállalatok terveznek megnyitni Moszkva után Irkutszkban, Krasznodarban, Novoszibirszkben és Don melletti Rosztovban is. Hol tartanak ezek?

72

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel – Az út elején vagyunk, a gyorsabb haladást a kis- és középvállalkozások tőkeszegénysége okozza. Eddig három magyar kereskedőház nyílt, mindhárom a posztszovjet térségben, és mindegyik magántulajdon. Sorrendben: Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban a Széchenyi Bank, Moszkvában a Quaestor-csoport, Kazahsztán fővárosában, Asztanában pedig a L. A. C. Holding finanszírozza a működést. A kereskedőházakat a fő magyar exportösztönző szervezetek támogatják, s továbbiak nyitása van folyamatban. Keressük azokat a formákat, együttműködési módozatokat is, amelyek alapján eredményesebben tudnak majd működni. Ezzel főképpen a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. foglalkozik. Utóbbi lényegében a kereskedőházak ernyőszervezete, melyet a kormány hozott létre a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával közösen.

Ne hagyjuk számításon kívül, hogy vannak már jól működő orosz kereskedőházak is, amelyeknek szintén beszállítói szeretnénk lenni. Ezek közül a hat-hétezer áruházzal együttműködő Magnyit-tal már viszonossági alapon működő kapcsolatunk is van: nemcsak beszállítunk, hanem Magyarországon tervezik felépíteni európai központjukat, mintegy 1000 gépjárművel, 1500 új munkahelyet teremtve. Ez sikertörténet lehet. Ígéretes kezdeményezés a Paprika bolthálózat, amelynek első üzlete 2013 júliusában nyílt meg Moszkvában. Összesen húsz bolt megnyitását tervezik, Oroszország összes, egymillió főnél több lakosú városában nyílik majd egy. A boltok kizárólag magyar élelmiszeripari termékeket árusítanak, amit jelenleg mintegy nyolcvan beszállító küld, máris van ugyanennyi új jelentkező.

– Megyénkben néhány éve sokat vártak a Jekatyerinburgban tervezett raktárbázistól. Ez nincs a támogatott fejlesztési tervek között?

– Nem tudok ennek fejleményeiről, de az információk szerint az uráli körzet központjában a közelmúltban Miskolc, illetve Borsod megye alakított intenzív kapcsolatokat, köztük testvérvárosi együttműködést. Az kétségtelen, hogy a raktárbázis elengedhetetlen feltétele az eredményes kereskedelmi kapcsolatoknak. Ez a kereskedőházak esetében is így van.

– Szabolcs-Szatmár-Bereg számára fontos a záhonyi átrakókörzet. Az utóbbi időben mintha kevesebbet hallanánk a fejlesztésekről. Miként számolnak ezzel a magyar-orosz kapcsolatok szintjén?

– Most Záhony lehetőségeinek, kapacitásainak csak a kisebb részét használjuk ki.

Ennek több oka van, amelyek közül a legfontosabb, hogy a feltételek, körülmények túl gyorsan változnak, és azokat nem mindig sikerül időben követni. A gazdasági szereplők pedig nem várnak, más megoldásokat keresnek. Záhony fénykorában, a nyolcvanas évek közepén még több mint 16 millió tonna kapacitású szárazföldi kikötőként működött, ma ennek mintegy negyven százalékára van kereslet, miközben közúton is mintegy négymillió tonna forgalom bonyolódik. Kétségtelen, hogy sok érv szól a vasút mellett, s nemcsak a hazai, hanem az európai közlekedésfejlesztési politika is támogatja: emelkedő útdíjakkal és szigorú környezetvédelmi előírásokkal próbálja a vasút felé terelni a túlterhelt közúti áruforgalmat. A folyamatban lévő vasúti fejlesztések is részben ezt a célt szolgálják. Ezek azonban nagyon sok időt vesznek igénybe. Ugyanakkor

73

Marik Sándor

figyelemre méltó, hogy nemcsak keleti szomszédjaink közlekedésfejlesztési terveiben szerepel nagyobb súllyal a vasút, hanem a kínai speditőr cégeket is a korábbinál jobban érdekli. Záhony versenyképessége azon fog múlni, hogy az átrakás mellett milyen szolgáltatásokat tud kínálni a logisztikai és az ipari vállalkozásoknak. Ennek feltétele az infrastruktúra megújítása, a kis- és középvállalkozások támogatása, a vonzáskörzet lehetséges munkásainak képzése, átképzése – tehát komplex gazdaságfejlesztés. Erre vannak is tervek, de egyszer a pénzhiány, máskor az idő szorítása, néha a közös cselekvés hiánya okoz gondokat. Az biztos, hogy „a régi szép idők” – amikor itt volt az átrakókörzet, központi megállapodások alapján jött-ment az áru és csak át kellett rakni – már nem jön vissza. Sokszereplős, kegyetlen versenyben kell helytállni, a munkáért menni szükséges, s gyorsan változtatni, ha kell. Vannak még tennivalóink.

– Az utóbbi időben ennél jobb híreket kapunk a kulturális területről, számos gesztust tapasztalunk mindkét részről. Például Magyarország volt az idei moszkvai nemzetközi könyvvásár díszvendége, Tolsztoj-szobrot avattak a budapesti Városligetben, s hamarosan felállíthatják Petőfi Sándor szobrát Moszkvában. A tervek szerint 2014-ben orosz kulturális évad lesz Magyarországon, amelyet magyar évad követ Oroszországban. Lehet, hogy a kulturális élet lesz a magyar-orosz kapcsolatok egyik legeredményesebb része?

– A kultúra a kapcsolatok fontos része mind Oroszországgal, mint a posztszovjet térség más államaival, a felsorolt események pedig biztatóak. Azt kifejezetten nagy sikernek tartom, hogy hosszú szünet után ismét Magyarország volt a moszkvai könyvvásár díszvendége. Új lehetőségeket nyitott, a magyar könyvekre, a magyar kultúrára irányította a figyelmet, megnőtt a hazánk iránti érdeklődés. Utólag is köszönetet kell mondanunk azoknak a műfordítóknak, akik Moszkvában és szerte Oroszországban pártolják és szeretik a magyar irodalmat, és hatalmas munkát végeznek. Az is fontos, hogy megalakult – ha úgy tetszik – egy új magyar-orosz baráti társaság. Anélkül, hogy bántanánk a régit, mert miért ne lehetne akár több olyan civil szerveződés, társaság, egyesület, amelynek az a célja, hogy erősítse a két ország közötti politikai, kulturális, sőt gazdasági kapcsolatokat. A Tolsztoj Társaság – a Magyar–Orosz Együttműködésért Egyesület – egy éppen ilyen új szerveződés, amelynek létrejöttét magam is segítettem. Sikeresen működnek, amelynek eredménye többek között, hogy az orosz sajtó a korábbinál többet ír hazánkról, s nemcsak arról, hogy megszűnt a Moszkvatér. (Zárójelben hozzáteszem, hogy a fővárossal együtt keressük a lehetőséget, azt a méltó helyen lévő közterületet, amely hamarosan megkaphatja a Moszkva nevet.)

Kétségtelen, az orosz fővárosban nem vették jó néven, amikor megtörtént a Moszkva-tér átnevezése. Ugyanakkor toleranciáról tettek tanúbizonyságot; az orosz elnök, amikor idén januárban a Kremlben fogadta a magyar miniszterelnököt, megköszönte, hogy Budapesten sétányt neveztek el Lev Tolsztojról, aki többek között olyan művekkel gazdagította a világirodalmat, mint a Háború és béke, az Anna Karenina.

Azóta ugyanott, a Városligetben felavatták a világhírű orosz író mellszobrát, Vaszil Roman ungvári szobrászművész alkotását, az egyesület ajándékét. A kultúráról szólva nem kerülhetem meg a történelemmel összefüggő kérdést sem. A diplomáciában mi kerüljük a történelmi viták napi szintű felhasználását, mert úgy gondoljuk, hogy ezek

74

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel megvitatása nem a napi politika feladata. Nem azt mondom, hogy meg kellene kerülnünk, hanem azt, hogy erről először a történészeknek szükséges vitákat rendezni és kikristályosítani az álláspontokat. Nagyon fontos, hogy a könyvek, tanulmányok megfelelő forráskritikával lássanak napvilágot – de ez már szakmai ügy.

– Ha már szóba került, feltennék egy ideillő kérdést. Az év elején részt vett a Voronyezs melletti rudkinói Magyar Központi Katonai temetőben tartott megemlékezésen – hetven éve törték át a szovjet csapatok a Don-kanyarban a magyar állásokat. Mit tapasztalt, miként nyilatkoznak a hivatalos szervek, illetve hogyan emlékezik a lakosság a hetven éve történtekre?

– Ez a magyar emlékmű fontos szerepet tölt be abban a megbékélési folyamatban, amelyben a két társadalom képviselői részt vesznek. Az ünnepi koszorúzás is ezt a célt szolgálta. Szeretnénk a folyamatot erősíteni. Azzal is, hogy először az ugyanott lévő orosz hősi emlékművet koszorúztuk meg, s azt követően a magyar emlékművet. Örülünk annak, hogy eljutottunk a magyar-orosz kapcsolatokban egy olyan szintre, ahol mindkét országban ápolják a katonasírokat, igyekeznek rendben tartani a katonai emlékhelyeket. A megbékélésben ennek megvan a maga fontos szerepe. Miközben az emberekben él a fájdalom, akik ugyanis átélték a háború borzalmait, nehezen felejtenek. Úgy érzékelem azonban, hogy ma az emberek döntő többsége mindkét országban a megbékélés mellett teszi le a voksát, nem a helyzetet akarja élezni, hanem a megbocsátás kegyét gyakorolni. Akkor járunk jó úton, ha ezt akarjuk folytatni, hiszen a halott katona nem ellenség, mindenkinek jár a végtisztesség.

– Sok mindent tudunk már a magyar hadsereg szovjetunióbeli második világháborús tevékenységéről, de sok mindent még nem. Tavasszal markáns történész vita bontakozott ki erről Krausz Tamás könyve alapján, például arról, hogy a magyar csapatok is kegyetlenkedtek a civil lakossággal. Hogyan vélekedik erről?

– Nagyon fontos, hogy mindezek elsőként történészi viták alapját képezzék. A résztémák önálló boncolgatása, az egyoldalú megközelítés hosszú távon nem vezet sehova. A történészek nézzék meg a hiteles forrásokat, ha kell, éljenek megalapozott kritikával. A történészek derítsék fel, hogy mi történt, akár Magyarországon, akár Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a háború borzalmai között mindkét oldalon törtek szörnyűségek is. A diplomácia feladata, hogy ne erre tegye a hangsúlyt, hanem a megbékélésre. Az semmiképpen sem jó, ha a napi politikába kerülnek ilyen kérdések.

Mi azt gondoljuk, hogy magyar-orosz politikai síkon a történelmi vitákat lezártuk akkor, amikor Borisz Jelcin orosz elnök Budapesten 1992 novemberében megkövette a magyar népet az 1956-os szovjet katonai beavatkozásért. Ennél többet tenni, kívánni aligha lehet egy nagy ország vezetőjétől. A történelmi részletek további feltárását a történészekre kell hárítanunk, s lehetőleg úgy kell elvégezni az elemzéseket, hogy a két ország történészei együttműködjenek e nagy munkában.

– Történészek gyakorta szóvá teszik, hogy Moszkvától még az utóbbi időben is nagyon megszűrt dokumentumokat kapnak például 1956-tól. Lehet-e számítani arra, hogy a javuló kapcsolatok eredményeképpen orosz forrásból is többet tudhatunk meg nemzeti történelmünkről, mi és miért történt a háttérben például október 23.–november 4. között?

75

Marik Sándor

– A kérdés jogos, és a határozott válasz az, hogy minden lehetőséget megragadunk és lehet is számítani kedvező fejleményekre. Az orosz levéltárakban hatalmas mennyiségű dokumentum van, amely Magyarország történelmére vonatkozik, beleértve ebbe a régmúltat és a közelmúltat egyaránt. Ezért is nyitottuk meg a kilencvenes évek végén a moszkvai Magyar Kulturális Intézetben a levéltári Intézetet. Folyamatosan szorgalmazzuk újabb és újabb archívumok megnyitását. 1990 óta e téren nagy hullámok voltak, tapasztaltunk nyitást és bezárkózást egyaránt. Mi azt szeretnénk, ha a kutatások további lendületet kaphatnának, amit a levéltári egyezmények lehetővé is tesznek. Új elem, hogy éppen most egy új megállapodást készítünk elő a magyar és az orosz külügyi levéltárak kölcsönös kutathatóságáról.

– Az orosz külügyminiszter májusban budapesti sajtótájékoztatóján külön kitért arra, hogy mennyire pozitív fejleménynek tartja az orosz nyelv iránt megnyilvánuló magyarországi érdeklődést.

Ugyanakkor 2013 szeptemberétől végleg megszűnt a Nyíregyházi Főiskolán a Szlavisztika Intézet, s ezen belül az ötven éve működő Orosz Nyelv és Irodalom Tanszék. Mit gondol erről?

– Szögezzük le: orosz nyelvet ezután is lehet tanulni, feltételezem, Nyíregyházán is, függetlenül a szervezeti keretektől. Az kétségtelen, hogy szűnőben van a fóbia, és a nyelvtanulók között valóban mind többen választják az oroszt az egyik idegen nyelvnek. Ezt, a témával foglalkozóként naponta tapasztalom. Tehát nem aggódom.

Arról persze lehetne beszélni, hogy éppen a határ menti régióban inkább bővíteni kellene az orosz és az ukrán nyelv oktatásának lehetőségét. Kérdés, hol lenne ez a leghatékonyabb, és hol van valós igény.

– Térjünk át távolabbi térségekre! Főosztály-vezetőként és miniszteri biztosként Oroszország mellett hazánk keleti szomszédja is sok tennivalót jelenthet. Stratégiai szempontból mi a legfontosabb a magyar-ukrán kapcsolat terén?

– Ukrajna a legnagyobb szomszédunk, kapcsolatainknak sajátos eleme, hogy – főleg Kárpátalján – jelentős számú magyar kisebbség él. A rendszerváltoztatás után arra törekedtünk, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat alakítsuk ki, amire mindkét fél részéről volt is szándék. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy Ukrajna függetlenné válása nem volt feszültségmentes, rengeteg belső-, és külső nehézséggel kellett, kell megküzdeniük. Magyarország képességeihez és a lehetőségeihez képest segítette szomszédját, többek között azzal, hogy az elsők között ismertük el a független Ukrajnát és elsőként létesítettünk nagykövetséget Kijevben. Kapcsolatainkban alapvető jelentőségű a földrajzi közelség, a kézenfekvő gazdasági kapcsolatok sokasága, beleértve a határ menti és a határon átívelő együttműködést. Ki kell emelnem, hogy a válság ellenére az utóbbi években is folyamatosan bővült a kereskedelmi forgalom, amely megközelíti az évi négymilliárd dollárt, és jelentős a magyar aktívum.

Nagyon fontos szempont – amit Magyarország Alaptörvénye is rögzít – a határon túli magyar kisebbség érdekeinek felvállalása, képviselete, a felelősség, amelyet a kárpátaljai magyarság sorsáért érzünk. A magyar külpolitika az elmúlt húsz évben mindezt komolyan vette, és vannak fontos eredmények is, miközben állandó feladatot jelentenek a kultúra, az oktatás, a képzés tennivalói. Lényeges a határ menti lakosság

76

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel könnyített határátlépése, a civil kapcsolatok fejlesztése. Vannak kitűnően együttműködő partnerek, ilyenek például a vízügyi szolgálatok. Kétségtelen, a határhoz kapcsolódó infrastruktúra javítása egyre újabb feladatokat jelent, például az időről időre kialakuló hosszú sorok, várakozások a nagyobb határátkelőkön.

– Kelet-Európában és Közép-Ázsiában Oroszországon és Ukrajnán kívül is jelentős országokkal tart diplomáciai kapcsolatot hazánk. Többségükről aránylag ritkán és keveset hallunk, bár éppen idén októberben tárgyalt a magyar Országgyűlés elnöke Kazahsztánban és Üzbegisztánban.

Tavaly a miniszterelnök járt Kazahsztánban. Milyen lehetőségekre hívná fel a figyelmet velük kapcsolatban?

– Nézzük régiónként. A kaukázusi térséggel – elsősorban Azerbajdzsánnal és Grúziával (illetve Georgiával, ahogy ők magukat újabban megnevezik) – körvonalazódnak a jövő kapcsolatai. Örményországgal most kissé nehezebb helyzetben vagyunk, mert a Safarov-ügy miatt felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. Mi hosszabb távon számolunk. Örmény kisebbség történelmi idők óta él Magyarországon, s a mai Örményországgal is jó kapcsolatokra törekszünk. Úgy gondoljuk, hogy az adott ügyben sem mi hibáztunk. Magyarország a kiadatási folyamatban mindent megtett, amit megtehetett, sajnos a végkifejlet nem olyan volt, amire számítottunk. Azóta tettünk gesztusokat Örményországnak, és reméljük, hogy a nem túl távoli jövőben helyreállhatnak és tovább fejlődhetnek kapcsolataink. Kazahsztán és általában a középázsiai térség feltörekvő régió, és nemcsak az energiakészletei miatt, amelyek egészen elképesztőek, és látjuk, hogy milyen jól hasznosítják az ország javára. Tizenöt év alatt egy új, csodálatos fővárost is építettek a sztyeppén, Asztanát az egykori Celinográd helyén. Kazahsztánra területét, gazdasági erejét tekintve a közép-ázsiai térség vezető államaként tekintünk, s ehhez mérten alakítjuk kapcsolatainkat. Ráadásul a kazahok minket rokon népként tartanak számon, azt mondják, hogy a magyarok a legtávolabbi kazahok, akik eljutottak Európába, a Kárpát-medencébe. Ez egy fontos alap lehet a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése során. Miközben persze konkrét gazdasági megállapodásaink is vannak, bővülnek – lényegében ugyanazon a területeken, amelyeket az orosz kapcsolatoknál felsoroltam: mezőgazdaság, építőipar, vízgazdálkodás, plusz gyógyszervegyészet. Első ízben várjuk Budapestre hivatalos látogatásra a kazah külügyminisztert. (A látogatás interjúnk után megtörtént – A szerk.) 2014. elején pedig – terveink szerint – Nurszultan Nazarbajev, a Kazah Köztársaság államfője lesz hazánk vendége. Nagy várakozással tekintünk a látogatás elé, amikorra számos egyezmény aláírását készítjük elő. Üzbegisztán és Türkmenisztán is e térség tagja, köztársasági elnökünk mindkét országban járt a közelmúltban, s viszontlátogatásra várjuk az ottani vezetőket. Az ilyen alkalmak mindig megpezsdítik nemcsak a politikai, hanem a gazdasági és kulturális kapcsolatokat is. Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal, a közép-ázsiai térség további tagjaival szerényebb az együttműködés, de ezekkel is számolunk.

Ramil Sahib Safarov azerbajdzsáni katonatiszt a NATO békepartnerségi programja keretében Magyarországon tanult. 2004-ben egy éjjel baltával agyonverte alvó örmény katonatársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. 2007 februárjában jogerősen életfogytiglani börtönre ítélték. Magyarországi börtönben töltötte büntetését. Magyarország 2012-ben kiadta hazájának, hogy ott folytassa büntetésének végrehajtását. Hazájában viszont – az ígéretek, jogi garanciák ellenére – szabadon engedték és hősként ünnepelték.

77

Marik Sándor

– Van még két közelebbi állam is, amelyekről nem esett szó…

– Az európai Fehéroroszországgal – amely az EU és Oroszország között keresi helyét – mi készek vagyunk az együttműködés bővítésére, bekapcsolódásra az induló privatizációs eljárásokba. Most mintegy 230 millió dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolítunk, ami bővíthető. Viszont uniós tagállamként vannak komoly kéréseink is, elsősorban a belorusz demokráciát illetően, ezt kár lenne elhallgatni. Moldova komoly eredményeket ér el az európai integrációs törekvések mentén, keleti partnerségi ország, hamarosan újabb fokra léphetünk vele kapcsolatainkban. Itt említem meg, hogy november végén lesz Litvánia fővárosában, Vilniusban az Európai Unió és az EU Keleti Partnerségi programjában résztvevő országok csúcstalálkozója, ahol jelentős fejleményekre készülünk néhány, e beszélgetésben is említett országgal kapcsolatban: arra számítunk, hogy Ukrajnával alá tudjuk írni a társulási, benne a szabadkereskedelmi megállapodást, Georgiával és Moldovával pedig parafálni tudjuk ezt az egyezményt. (Vilniusban Ukrajnával nem történt meg a tervezett aláírás, lapzártánk idején további tárgyalások zajlanak, a belpolitikai helyzet képlékeny. – A szerk.)

– Pályafutása során volt hét év, amíg egy sajátos területen, a Duna Bizottságban dolgozott Budapesten, ahol nagykövetként Magyarországot képviselte, négy évig a nemzetközi szervezet alelnöke volt. Mi a Duna Bizottság munkájának lényege?

– Ezt a feladatot érdekes és komoly kihívásnak tekintettem, ami egy új területet jelentett számomra. A Duna Bizottság Európa legrégebbi nemzetközi szervezete, amelynek célja a dunai hajózási együttműködés elősegítése. Tizenkét tagországa van: az abc szerint felsorolva Ausztria, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Moldova Montenegró, Németország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna. Az érintett országok vállalják, hogy a Dunát országukban hajózható állapotban tartják, fejlesztik a hajózási feltételeket. Ez sok politikai, jogi, gazdasági, műszaki feltételt foglal magába, aminek összehangolása nagy tapasztalatot, türelmet és következetességet igényel. A Duna Bizottság története 1856-tól íródik, ekkor foglalták írásba a dunai szabad hajózás elvét. A bizottság jelenlegi formájában 1948-tól működik, munkájának szabályozását a tagállamok többször korszerűsítették, de a lényeg maradt: ellenőrzi a biztonságot, a környezetszennyezés mértékét, a vízi járművek lajstromozását, és összehangolja a fejlesztéseket. Magyarország számára több szempontból fontos a bizottság: egyrészt hosszú Duna-szakaszunk van, másrészt 1954 óta Magyarországon van a szervezet székhelye. Az utóbbi időben, Valkár István személyében hosszú ideig magyar főtitkár irányította az adminisztrációt, a Titkárság munkáját.

– A Duna a Volga után Európa második leghosszabb folyója, a Duna-Majna-Rajna csatorna révén pedig a fontossága tovább nőtt. Úgy tűnik, a víziút forgalma bővíthető lenne. Kérdés: milyen jövő előtt áll a Duna?

– A vízszint problematikáját előbb-utóbb meg kellene oldani, hogy a Dunát minél előbb arra használjuk, amire Nyugat-Európában is, ahol a legtöbb helyen nagyon jól össze tudják hangolni a gazdasági és a környezetvédelmi fejlesztéseket. Tehát a fő cél az egységes víziút az Északi-tengernél lévő Rotterdamtól a Fekete-tengeri Konstancáig. Ez egyben az Európai Unió VII. közlekedési folyosója, amely három és fél ezer kilométer hosszú, egyes szakaszai uniós fejlesztések színhelyei.

78

A Keleti Nyitásról első kézből. Beszélgetés Keskeny Ernő nagykövettel – Magyarország elég nehéz helyzetben lehet, hiszen a bős–nagymarosi projekt immár közel negyedszázada szitokszónak számít, s darázsfészekbe nyúl az, aki ezt vagy hasonlót említ. Miként tudunk akkor részt venni a hajózási útvonal fejlesztésében?

– Az idő ki fogja követelni, hogy a vízszintet megemeljük, hiszen a hajózást másképpen nem tudjuk biztosítani. Ad absurdum a talajvíz szintjének folyamatos csökkenése miatt a környezetvédelmi okok is emellett fognak szólni. Ugyanakkor ezt nem feltétlenül egy nagy monstrum megépítésével lehet elérni. Miután azonban a felső dunai szakaszon a németek, osztrákok és szlovákok meghatározták a folyó jövőjének fejlődési irányait, hosszú távon számunkra is kijelölték ezt az irányt. Ez nem ördögtől való vétek, lehet ezt jól is csinálni, végig kell menni a Dunán – én végigeveztem, saját magam is megtapasztaltam –, és láthatjuk, hogy össze lehet hangolni a vízügyi, gazdasági, környezetvédelmi érdekeket. Magyarországon az a probléma, hogy egy szakmai témára rátelepedett a politika, ugyanis ne felejtsük el, hogy a rendszerváltoztatásban a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás milyen nagy szerepet játszott. A vízügyi kérdést azonban előbb-utóbb ki kell szabadítani a politika fogságából, s minden lehetőséget meg kell vizsgálni, hogy miként lehet megtartani a vizet, amely már ma napjaink egyik legfontosabb kérdése. Vallom, hogy a szakmát hagyni kell szabadon gondolkozni a megoldáson.

– Bízzunk abban, hogy az idő erre is megoldást hoz, mint annyi másra. Térjünk rá a bevezetőben már említett, a Nyíregyházi Főiskolán létrehozott Kelet- és Közép-európai Kutató Központ tevékenységére! Hogyan működik, melyek voltak az utóbbi, itt szervezett legjelentősebb események, milyen tervek vannak?

– A Kelet- és Közép-európai Kutató Központot 2009 januárjában alakítottuk meg a Nyíregyházi Főiskolán három tanszék közvetlen részvételével, részben alapítványi fenntartásában. Alapvető törekvésünk, Kelet- és Közép-Európa kultúrájának, történelmének gazdasági fejlődésének kutatása, továbbá az orosz, az ukrán és más keleti nyelveket jól beszélő fiatal szakemberek képzése. Indulásként konferenciákat szerveztünk például Oroszország a XXI. században címmel, illetve Magyar-lengyel kapcsolatok a 2011-es magyar és lengyel EU-elnökség tükrében címmel. Rendezvényünk volt Ukrajnáról, Kárpátaljáról, a Baltikumról, vagy éppen Belaruszról. Politikusok, diplomaták, tudományos kutatók tartottak előadásokat, amelyek szövege szerkesztett formában, kétnyelvű kötetekben meg is jelent. Ezek keresett kiadványok lettek. A kutatóközpont a korábban már említett Keleti Nyitás politikájának egyik szellemi műhelye lett. Sajnos anyagi forrásaink nagyon szűkösek, ezért egyik alapvető célunkat, a mélyebb kutatásokat egyelőre nem tudtuk elérni, de az indulás jónak értékelhető.

Novemberben Kazahsztán lesz a téma, a kazah külügyminiszter látogatásának margóján a magyar-kazah kapcsolatokról rendezünk nemzetközi konferenciát tudósok, történészek, politológusok és politikusok részvételével.

– Végül személyes életéről kérdezném. A diplomata sokszor háttérmunkás, a reflektorfényben a miniszterelnök, a miniszterek állnak. Még inkább igaz lehet ez a diplomata családjára. Felesége szakmabeli? Gyerekei hogyan bírják a diplomatamunkával járó költözéseket?

79

Marik Sándor

– Feleségem tanár, négy évig egy iskolában tanítottunk pályánk elején. Hívatásnak tekinti munkáját, szereti, kedvvel végzi. Korábban magyar-orosz, most magyar-angol tanárként dolgozik. Első kiküldetésem idején, Szentpéterváron együtt dolgoztunk a főkonzulátus tevékenységének aktivizálásán. Moszkvában az ő életét is részben a protokoll határozta meg, hiszen a nagykövet feleségének is sok hivatalos teendője van. Szép évek voltak, de – visszatérve korábbi iskolájába – ugyanott folytatta, ahol kiküldetésem előtt abbahagyta. Gyerekeink már felnőttek. Nagyobbik lányunk egyetemista Szegeden, biológusnak készül, a kisebbik pedig turizmus-vendéglátás szakon tanul, Budapesten. Amíg Oroszországban éltünk, a nyelvet elsajátították, remélem, még hasznát veszik.

– Befejezésül kérem, beszéljen arról, hogy életrajzában ugyan Kemecse szerepel születési helyként, de – mint egy interjúban elmondta – ez csupán véletlen. Miről van szó, és hová kötik valójában a családi gyökerek?

– Kemecsén véletlenül születtem, mivel termálvíz kútfúró édesapám éppen akkor a Nyíregyháza melletti Sóstón dolgozott, s a családunk akkor még követte őt az adott munkahelyre. Édesapám azonban hajdúsági, családja sok nemzedék óta Kabához kötődik, ahol gyerekkoromat én is töltöttem, s általános iskolába jártam. Édesanyám családja karcagi, törökszentmiklósi gyökerekkel rendelkezik. Ahogy magamnak megfogalmaztam: apám hajdú, anyám kun. Később Debrecenbe költöztünk, középiskolába már ott jártam, majd következtek a nyíregyházi, végül a budapesti évek, ahol ma is élünk. De ha megkérdeznek, kabainak vallom magam, ahová, ha keveset is, de ma is hazajárok.

Moszkva, Kreml

80

helytörténet

„A leghasználtabb orosz szó e naptól kezdve: zabrálás és davaj” Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából (1944) Bevezetés A „Krónikáról” A kézzel írott mű, melyből a szemelvényeket válogattuk, a Római Unióhoz tartozó Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikája címet viseli, s kisvárdai Várday István Városi Könyvtár tulajdonában van.

A história domus 1917-től, azaz már az iskolaszervezés első tényleges lépéseitől kezdve tartalmaz bejegyzéseket, melyeket itt-ott beragasztott fotók, újságkivágatok illusztrálnak. Az apácák két kötetben rögzítették a történéseket. Az egyik az 1917től 1937 végéig tartó időszakot, a másik az 1938-től 1948. október 31-ig lezajlott eseményeket mutatja be. Az első kötetnek mintegy felét töltik meg a betűk, majd egy nagyobb, díszesebb, aranyozott szegélyű, bőrkötéses naplóba rótták be a különböző kezek az eseményeket. A második kötet beteltét a politikai változások, az egyházi iskolák fent említett államosítása akadályozta meg. Az utolsó mondat így szól: Láttam Köbli M. Ignácia OSU tartományfőnöknő.

Kisvárda, 1948. nov. 14.

Ezen az egy bejegyzésen kívül egyetlen aláírás sincs, amelyből kiderülne, hogy ki volt az, aki leírta az eseményeket. Az természetesen látható, hogy mikor változott a „scriptor” személye, hiszen a kézírások különbözőek. Ami azonos: a világlátásuk. Mi sem természetesebb, hogy mindent a saját szemszögükből értékelnek, kommentálnak, de így van ezzel minden ember. A „saját” szót használtuk, mert az apácákat a rend, a felekezet, a haza, az ország és az iskolai közösség iránti elkötelezettség bizonyos mértékben egységbe olvasztotta, s ebben az összhangban a külső megnyilatkozások szintjén némileg felolvadt az egyén.

OSU=Ordo Sanctae Ursulae, azaz Szent Orsolya-rend.

81

Néző István

Mindezek ellenére a Krónika nem egy katolikus szemüveg által át eltorzított képet tár elénk. A felekezeti „magatartást” csak kiindulópontnak vehetjük, melyhez képest a krónikások igyekeztek reális beszámolót nyújtani. Különösen érződik ez azon események leírásakor, amelyekben nem egyházi, hitbéli kérdésekről van szó, hanem a világi szférát érintőekről. Így van ez az orosz csapatok kisvárdai ténykedésének esetében is.

A „felszabadítók” tetteit nagyjából azonosan írták volna le más felekezetek hívei vagy az ateisták is. Ha merték volna. Az ország megszállásának ezen fejezete máig is fehér (vagy vörös?) folt a hazai történetírásban. Ezen kis részlet talán hozzájárul ahhoz, hogy a folt zsugorodjon, hogy „legyen nyilvános, ami nyilvánvaló.”

Az iskola rövid története Kisvárdán már régen tervezték egy római katolikus leánynevelő intézet létrehozását, ennek alapját a báró Horváth Jánosné által 1883-ban tett felajánlás képezte, mely 1917-re 43 000 koronára nőtt. Ehhez jött még a megszűnt Kisvárdai Római Katolikus Nőegylet 22 000, dr. Szmrecsányi Lajos egri érsek 20 000, és a kisvárdai közbirtokosság 90 000 koronája. A helybéliek több rendnél tájékozódtak, s végül a Szent Orsolya-rendnél állapodtak meg. Ők 1918. április 18-án meg is érkeztek Kisvárdára, hogy birtokba vegyék azt a telket és épületet, amelyet a rend magyar tartományfőnöknője már 1914-ben kinézett, és 1917-re eladóvá vált.

1918 szeptemberében megkezdte Kisvárdán a nevelő-oktató munkáját az orsolyiták által fenntartott tanítóképző és elemi iskola. Az előbbibe 29, az utóbbiba 282 fő iratkozott be. Ismétlőiskolás lett 84 tanuló. Az apácák a lakosság kívánalmainak megfelelően 1927-ben polgári iskolát is nyitottak, amibe induláskor 28 növendék jelentkezett. Mindhárom szintű iskolatípusra igaz, hogy azokban túlnyomó többségben a római katolikusok voltak, de akadt református, görög katolikus, sőt izraelita is!

A különböző iskolák „kiépítése” megkövetelte a valódi építkezést is, s mintegy negyedszázad alatt valóságos iskola-komplexum nőtt ki a település központjában, illetve az apácák és a vallás céljaira szolgáló építmények is a nagy kiterjedésű ingatlanon álltak.

Ahogy az ország életében fordulatot hozott 1944 ősze, úgy fordult baljós irányba Kisvárda, és benne a római katolikus jellegű tanintézmény sorsa is. Az oroszok közeledtének hírére az akkori főnökné, Fogarasi Mater Stefánia a nővéreket különböző csoportokban küldte Győrbe, Egerbe, Pincehelyre. A főnöknő az utolsó csoporttal, október 26-án indult útnak Győrbe. Két hősies lelkű nő maradt a zárda őrzésére: Dietl Mater Antónia és Ackermann Zita nővér.

A front elvonultával, 1945. január 27-én éjjel Egerből érkezett vissza az első csoport Kisvárdára, majd áprilisban a Győrbe menekültek is megjöttek, egy újabb csoport pedig májusban. Az élet látszólag visszatért a megszokott mederbe. 1947-ben 850 tanulója volt az iskolának.

A szovjet mintára berendezett politikai rendszerben 1948. június 16-án az országgyűlés meghozta a 1948. évi XXXIII. törvényt, mely kimondta a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvételét. Ezzel véget ért az apácák itteni harmincéves tanítói működése. A kisvárdai rendház köré a község vezetői 82

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából drótkerítést húztak, hogy így akadályozzák meg az apácák és a növendékek érintkezését.

A rendeket – a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferences és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével – az Elnöki Tanács 1950. 34. törvényerejű rendelete alapján szeptember 7-én feloszlatták. A föloszlatott rendek tagjait a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A kisvárdai orsolyita nővéreket is elszállították. Ám a történelemben csak a változás a biztos, ezért 1992 szeptemberétől újra egyházi iskolaként működik a tanintézet. A Szent Orsolya-rend – a tulajdonjog fenntartása mellett – a visszakapott intézményt határozatlan időre a kisvárdai rómaik katolikus egyházközség használatába adta. Napjainkban Szent László Katolikus Szakközépiskola. Általános Iskola Kollégium és Óvoda a hivatalos megnevezése.

Néző István

Szemelvények a Római Unióhoz tartozó Szent Orsolyarend kisvárdai házának krónikájából* Október Okt. 22-én a visszavonuló hadtest tábori papja, Székely Ferenc, sepsiszentgyörgyi leánynevelő intézet igazgatója, nálunk misézett és tőle tudtuk meg, hogy az oroszok nagyon előrenyomultak. A pincéből szentmisére jöttünk csak fel, s így ünnepeltük meg Nagyontisztelendő Anyánk névnapját. Érte a veszély közepéből is elküldtük imáinkat.

Kedves jelenet volt, mikor Papp tanácsos úr és a miséző tábori pap mint régi jó ismerősök örültek a váratlan találkozásnak.

E nap örökké emlékezetes nap lesz nemcsak zárdánk, hanem Kisvárda történetében is, mert ekkor lett először az oroszé. Történt pedig a következőképpen: Köbli M.(ater) Ignácia és Horváth M. Bernadette a zárda szekerén Pap községbe indultak jól megrakott élelemmel, hogy azt Köbli Margitnál elhelyezzék arra az esetre, A Krónika 2. kötetének címoldala ha az oroszok kihajtják az apácákat a zárdából.

Akkor itt laknának. Indulás előtt Korcsmáros M. Alfonza váltig mondogatta, hogy

*

Az Orsolya napot.

A krónika szövegét betűhíven közöljük.

83

Dokumentum

Az 1926–27-ben megépített főépület

Az 1930-as években

Az 1945 körüli állapot

84

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából ne menjenek, mert itt vannak már az oroszok, de M. Bernadette annyira félt, hogy élelem nélkül maradnak, hogy csak nekivágtak az útnak Nagy Pali és Horváth Pista kocsisunkkal. A legnagyobb csodálkozásra M. Ignácia húga, Köbli Margit tanítónő szobáját úgy találták, hogy az előző esti vacsorája félbemaradtan volt az asztalon, s a sebbel-lobbal való csomagolás nyomai látszottak. Mátereink megtudták, hogy indulása előtt még 5 perccel is azt hangoztatta, hogy nem megy sehová az oroszok elöl, de amikor meghallotta, az előre nyomuló oroszok brutalitásait, szekérre kapott és átment a Tiszán.

A két szobába berakták a hozott élelmet. Közben erős robbanásokra és dörrenésekre lettek figyelmesek, mely Kisvárda felől hallatszott. Az emberek azt mondogatták, hogy a németek most robbantják ott a fontosabb épületeket az oroszok elől. Szorongó szívvel imádkozták a rózsafüzért aggódó Mátereink a papi templomban, s közben M. Bernadette csukló sírásra fakadt az aggodalomtól, hogy mi van otthona zárdában? Többen is azt tanácsolták, hogy ne induljanak vissza, mert az út tele van visszavonuló magyar katonákkal. A tanács ellenére nekiindultak az útnak, de egy hadnagy visszaküldte őket, hogy az oroszok már Kisvárdán vannak. Szörnyű volt a zárdától való elszakadás gondolata, azért a katonaság elvonulás után újra elindultak a szekérrel. Soha el nem felejthető látványban volt ekkor részük: az úton rémülten, visszafelé tartó emberekkel találták magukat szemben az út mentén pedig 50 méternyi távolságra egymástól lövésre beállított gépfegyverek mellé német katonák lapultak, akik ijedt, de elszánt arccal kérdezgették Mátereinket, hogy onnan jönnek-e az oroszok?

De azok nem ezen a papi úton, hanem a vele párhuzamos ajaki úton törtek Kisvárda felé, miután 300 magyar katona abban a hiszemben megadta magát nekik, hogy túlerővel állnak szemben. Kisvárda közelében 20 magyar katona elszánt harccal szállt velük szembe, de hősiességük már nem tudta megakadályozni az előrenyomulást, mely oly váratlanul érte Kisvárdát, hogy a gör. kat. templom előtt beszélgető két magyar katonatiszt hirtelen arra eszmélt, hogy apró kozák lovakon beözönlő orosz katonákat lát. Az egyik tiszt közéjük lőtt, erre kissé megtorpantak, s így a tisztek elmenekülhetek.

A zárda felé száguldó szekeret többen megszólították. A kisállomáshoz érve még sűrűbb gépfegyver kordont láttak, halálkeménységű német katonákkal. Mikor a Hármas úthoz ért a szekér, repülőgépek jelentek meg felettük, s a vezérgép ívének körzetében megindult a bombázás valahol a közeli környéken. Egy házba menekültek a mieink, míg a szekér valahol leállt. Jellemző az idegfeszítő helyzetre, hogy miközben bomba robbant és gépfegyver kattogott, a ház udvarán lévő 3 liba gágogása tűnt fel egyedül elviselhetetlennek. Bombázás után kerülő utakon mentek haza szekérrel a néptelen utcákon, mikor egy ablakból utánuk kiabáltak: „Bolondok, hová mennek, hiszen ott az orosz, bújjanak el!”

A Főutcára érve megkönnyebbülten látták, hogy a zárdaépület épségben áll. A zárt kapu előtt hosszan vártak, közben az utcán felállított fegyveresek tették a feszült helyzetet még tűrhetetlenebbé, s végül is be kellett mászni a kapun, s így kinyitni, mert a zárda minden lakója a pincében volt a lövöldözés elől. Nagy volt az öröm a sok aggodalommal körülvett két utas megérkezésén, s most már ismét együtt várták, mikor dörömbölnek az oroszok, mert teljesen tájékozatlanok voltak az eseményekkel és helyzettel szemben. Kozma M. Melánia helyettes főnöknő hősiesen őrizte a portát. A jó Isten különös gondviselő sze-

85

Dokumentum

Apácák és tanítványaik

A folyosó

A tanterem

Az ebédlő

A konyha

86

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából retete, s Szűzanyánk oltalma megóvott bennünket minden közeli veszélytől, mert a 200 főnyi kozák a görög katolikus templomig szállta meg Kisvárdát, s feljebb csak szórványosan jelentek meg. Szemtanúk állítják, hogy több német ruhába öltözött orosz tiszt a zárda kapuján be is nézett, de nem jött be. Egy napot és egy éjszakát töltöttek községünkben az oroszok, s a megszállt részen házról-házra jártak azzal az ürüggyel, hogy németet keresnek. Ahol leányt vagy fiatalasszonyt láttak mutatkozni, oda éjjel bementek és brutalitásokat követtek el olyan sorozatosan, hogy eszméletlenül szállították a szerencsétlen nőket reggel a kórházba. Ékszereket, különösen órákat mindenkitől elszedték s szörnyű emléket hagyva maguk után, reggel ½ 5 órakor oly hirtelen hagyták el Kisvárdát, hogy az egyik tiszt úgy szállt lóra, hogy egyik csizmája a lábán volt, a másik a kezében.

A kisvárdai harc 10 halottját itt temették el, a magyar sebesültek a kórházba kerültek, az oroszok pedig magukkal vitték sebesültjeiket. Nagy Tv. Kreszcencia sógoránál is volt szálláson egy orosz tiszt, aki ittasságában elárulta az orosz fogságban elsajátított orosz nyelven tudó gazdának, hogy mik a terveik. Okt. 27-én Budapesten lesznek, s aztán bolsevizálják egész Európát, miután az angolokkal összeért a frontjuk a mi országunkon keresztül.

A szörnyűségekkel teli éjszaka után Marczis Lajos hittanár azzal állított be reggel misézni, hogy Oroszországból jön. Valóban, az ő lakása is beleesett a megszállott részbe, de nem mentek be hozzá. Állítólag azokba a házakba mentek, ahová könnyebben beengedték és megitatták borral őket. Az oroszok kivonulás után a megszállott községrész menekülésszerűen hurcolkodott át a felső részbe, hogy biztonságban legyenek. A temetőt pedig partizánok özönlötték el, kik közül a rendet teremtő tábori csendőrök ötöt lelőttek.

Köztük volt két kisvárdai zsidó és egy német nyelven kiállított halottcédulás zászlós is.

Okt. 23-án virradóra szabadult meg községünk az első orosz betöréstől. Mi Boldog Vértanúink ünnepén csak szentáldozásra jöttünk fel a pincéből a szüntelen bömbölő ágyúzás közben. Jézusunk szívünkbe költözésétől megerősítve és megdicsőült rendtestvéreink oltalmát kérve újra a pincébe mentünk s csak lassanként vettünk tudomást arról, hogy milyen kár érte drága zárdánkat. Egy légiakna az össze iskolaablakot betörte.

Két akna kertünkbe esett. Egy golyó pedig a kerti Názáret szobácskájába fúródott, a Kis Szent Terézke képe alá. A süketnéma Sukiennik Franci váltig magyarázgatta kézzel-lábbal, hogyha le nem jött volna a pincébe, már halott lenne. Az oroszok kiverése után az állami polgári igazgatója, Kovács István csinált rendet a fejveszetten raboló Kisvárdán, és kidoboltatta, hogy agyonlövéssel bűnhődik az, aki rabol. A németek kezdték meg a fosztogatást és rablást a zsidó imaházban felhalmozott holmikelszedésével, melyre rászabadították a népet. Később menekült családok otthonát és üzleteket feltörtek. Ölszámra hordták a rabolt holmit. A szétszaggatott ágyneműktől olyan volt a környék, mint téli hóeséskor.

Okt. 24–25-én lassan előjöttünk a pincéből, az ágyúzás is alább hagyott, az éjszakák közeledtével azonban mindig nagyobb rémület szállt meg bennünket. Mihelyt sötétedett Kozma M. Melánia helyettes főnöknő és M. Bernadette baltával, kalapáccsal kezükben jártak ajtóról-ajtóra, hogy vaspántokat verjenek fel minden bejáratra. Sőt, M. Bernadette a padláson felfedezte a már napok óta üresen álló víztartályt, Ebben elfér 7 apáca! Nagyon örült ennek egy darabig, aztán nemsokára ismét lekókadt fejjel járt-kelt. Szegény, nagyon félt az oroszoktól. Mi is, valamennyien mély komolysággal

Testvér.

87

Dokumentum

számoltunk le miden várható eshetőséggel, mindig erősebben kapaszkodtunk az Istenbe, Akinek szerető Gondviselésére akartuk magunkat bízni.

Közben állandóan jöttek a menekülő katonák, a Tiszántúlra igyekeztek, mert a Tiszán innen egészen feladják az országot. A tisztek, akik inkább a zárdában szálltak meg, nagyon kérleltek, hogy meneküljünk...

Okt. 27. ... Ezen a napon az utolsó frontszázad disznóölést rendezett zárdánkban.

Vidáman végezték a legények munkájukat. Hurkát, kolbászt töltöttek, sütöttek, főztek, ízletes toros ebédet készítettek és jóízűen fogyasztották főztjüket. Délután egy ezredes kereste fel a zárdát és Dietl M. Antóniával folytatott rövid megbeszélés után tábori kórház céljaira lefoglalta. Intézkedésére bámulatos gyorsasággal átalakult az intézet képe. Az osztálytermek, valamennyi iskolában, a tornatermekkel együtt kórtermeké lettek. A tábori felszerelés természetesen csak földre hintett szalmából állt. A gyakorló iskola a műtő céljait szolgálta. Az internátus épületében a frontszázad tagjai laktak. A betegszobában térkép fölé hajolva szakadatlanul dolgoztak a magas rangú tisztek. A hálótermekben külön csoportokban tartózkodtak: tisztek, csendőrség és legénység. A fontos kötelességet teljesítő 4 előőrs pedig az internátusi ebédlő kis mosogató konyhájában lakott. Estére 1000 ember töltötte meg a kórházat. Nehéz sebesültek kínos nyögése hallatszott. A műtőben éjjel-nappal folyt a véres munka. Frissen érkező betegeket helyszűke miatt az udvaron, teraszon kötözték át és szállították tovább. Közben egyre hallatszott az ágyúzás és orosz bombázó gépek zúgása növelte a vészes hangulatot. Egy-egy Kárpátokból menekült, lerongyolódott magyar katona is betévedt a házba, hogy éhségét csillapítsa. Ackermann Tv. Zita mindig az édesanya szerető gondoskodásával látta el őket. Ő főzött a frontszázad tiszti embereinek is, akik 10 l szesszel, 60 m vászonnal és gyógyszerrel viszonozták a szívességet...

Okt 30-án. Egész éjszakán át erős ágyúzás hallatszott oly közelről, mintha a szomszédos falvakban állna az ellenség. A kora hajnali órákban észre vettük, hogy a tábori kórház és a frontszázad itt lévő tagjai erősen készülődnek. Nyilvánvaló lett, hogy csak órák kérdése a betörés. Megkezdődött az elvonulás és a délutáni órákban magunkra maradtunk.

Az elvonuló magyar katonák tanácsolták Kovács István polgári iskola igazgatójának, hogy menjen velük. Feleségét azonban csak úgy tudták volna elvinni, ha betegápolásra vállalkozik. Bizonyos körülmények folytán ezt nem vállalhatta, így velünk maradt és velünk együtt várta a nehéz napokat. M. Antónia Kovácsné kíséretében bejárta a megüresedett házat, összegyűjtötték a hátrahagyott fegyvereket és beszolgáltatták az elöljáróságnak.

A város egészen kihalt. A dermesztő csendben annál vészesebben hangzott távolról a fegyverek zaja. Az éjszakát már csak néhányan töltöttük aggodalmas gondok között az óvóhelyen: Dietl M. Antónia, Ackermann Tv. Zita, Benőcs József róm. kat. népiskola igazgatója feleségével, Tornay Julianna IV. év. tanítónőjelölt, Marcsa Imréné ref. tanító felesége leányával, Kovács Istvánné polg. iskola igazgató felesége Sukiennik Teréz portásunk és húga Franciska, Nagy Pál és Horváth Pista háziszolgák.

Okt. 31-én délelőtt román partizánok törtek be a községbe. Hozták a hírt, hogy román lovasok vannak a Szent Flórián téren. Az iskola ablakán óvatosan kiszemlélődtünk. Csakugyan ott álltak! Ez azt jelentette, hogy az utcai harc elmaradt, Kisvárdát

88

A gimnázium is kórháznak volt berendezve ekkoriban!

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából feladták. Az iskola épületben már benn álltak a román katonák. M. Antónia Benőcs József igazgatóval indult az iskola felé. Két állig felfegyverkezett, marcona kinézetű román katonát láttak meg legelőbb. M. Antónia németül értésükre adta, hogy nincs a házban fegyver. Az egyik haragosan lóbált meg egy kézigránátot, melyet állítólag az egyik teremben talált. Majd végig mentek a földszinten, beverték a szekrények ajtaját és durván kiszórtak belőlük mindent. Rombolási és rablási szándékuk nyilvánvaló volt, mert M. Antónia készségesen ajánlkozott a szekrények felnyitására, de nem fogadták el. Az iskolai szekrények értékei, a gyermekek füzetei, írószerei, az önképzőkör színpadi ruhái, fizikai szerek, könyvek, összetört üvegek tarka összevisszaságban hevertek a folyosón. Hosszú évek gondos munkája, szorgos gyűjtése pillanatok alatt, mint értéktelen holmi gyűlt össze az idegenek előtt. Nem is vittek el belőle semmit.

Délutánra 2000 román katona lepte el a házat. A képzőintézet folyosóvégi irodájában négy tiszt vett lakást. Enni kértek. M. Antónia hússal és tejjel kínálta meg őket, amit látható szívességgel fogadtak. A legénység ezalatt ráakadt a színelőadásokon használt holmikra.

Gyors felforgatás után magukra öltötték a színes ruhadarabokat, angyal szárnyakat és vidáman mókáztak. A csapat csak átvonuló volt Kisvárdán, de a németek erős ágyúzása miatt itt rekedt. Estefelé az ágyúzaj mind inkább erősödött. Tv. Zita ágyúzás közben hordta a pincébe az ágyneműt és vacsorát. Egyszer csak erős reccsenésre lettünk figyelmesek. Az internátus épületét aknatalálat érte. Átszakadt a tető és a mennyezet. A szilánkok a klauzúra celláit is érték. Betört ablaküveg, fal és cseréptörmelékek igazolták a rombolást. Az ágyúzás és lövöldözés annyira erősödött, hogy a nálunk tartózkodó Marczis főtisztelendő úr nem tudott már otthonába menni és az éjszakát óvóhelyünkön töltötte. Tv. Zita nagy fáradsága miatt a régi épület első kis szobájába költözött. M. Antónia szekrényt helyezett az ajtó elé, hogy minden háborgatástól megóvja a kimerült Testvért. A többiek pedig a pincébe helyezkedtek el éjszakára. ½ 11 óra lehetett, amikor erős dörömbölés hallatszott a pincelejárat ajtaján. M. Antónia felment és zárt ajtón belül kérdezte, hogy mit kívánnak.

Fegyvert és németet keresnek volt a válasz és az ajtó kinyitását követelték. A látogatók fegyveres katonák voltak. Mindannyian visszafojtott lélekzettel vártuk mi történik. A katonák egyike kioltotta a gyéren világító lámpákat és a vak sötétben dinamó fénnyel kutatták végig a helyiséget. A fegyver gyilkolásra készen állt kezükben. Miután sem németet, sem fegyvert nem találtak., eltávoztak. Félelmünk elcsitult. Az ajtót jól bezártuk és azzal a gondolattal, hogy átestünk a nehézségen, ismét elhelyezkedtünk. ½ 1 óra tájban azonban megismétlődött a fenti jelenet. Az erőszakos dörömbölés után 9 fegyveres román katona hatolt pincénkbe. Ezek vezetője az előbbi látogatók közül való volt, de civilben. Fosztogatni kezdtek, Tornay Julianna felsikítva kiugrott ágyából, majd a nők valamennyien felrohantak és az udvaron a mosóház előtt lévő bokrok alatt összebújva várták a szorongatott idő végét. A pincébe ezalatt igazolásra iratokat kértek a férfiaktól. Mindez csak ürügy volt a további fosztogatásra. Ekkor veszítette el Benőcs József igazgató 5000 P készpénzét, óráját és jegygyűrűjét. Marczis ft. úr rózsafüzérjét ajánlotta nekik, de nem fogadták el.

Mint érdekességet jegyezzük meg, hogy a román katonák mohón keresték mindenütt a kar és zsebórákat. Mint gyermek a játékszert, úgy gyűjtötték össze és hozzá nem értéssel

klauzúra:(a lat. claudo, ’bezár’ igéből): szerzetesházaknak a külső világtól elzárt része. Célja a csend, a szerzetesi szellem és az erkölcsi tisztaság biztosítása és óvása.

89

Dokumentum

kezelték azokat. Az egyik pl. fali órát szerzett és követelte, hogy abból neki kis karórát készítsenek. A megmaradt szerkezeti részeket fizetés fejében hátrahagyja.

Lecsendesülés után Benőcs Józsefné M. Antóniával óvatosan a pincelejárathoz lopózott és miután meggyőződött a nyugalomról, jeladással a többieket is előhívta a rejtekhelyről. Lámpagyújtás után vették észre, hogy a bőröndök eltűntek., kifosztottak bennünket. 1”2 4 óra körül újabb zaklatók jöttek. 6-an voltak. Rövid zaklatás után eltávoztak. Meglepődve tettük észre, hogy bőröndjeink visszakerültek, megdézsmálva. A számukra leghasználhatóbb dolgok hiányoztak belőlük. Elzabrálták. A leghasználtabb orosz szó e naptól kezdve: zabrálás és davaj. Az egyik kifosztottságunkat, a másik lealázottságunkat jelenti.

November Nov. 1. Mindenszentek ünnepén a plébánián nem volt szentmise. Félős volt az utcákon járni. De a kápolnánkban megünnepeltük e szép napot. Elmaradt azonban a koszorúfonás szép munkája. Kertünk ugyan pompázott a gyönyörű virágoktól, fehér és halvány-színes krizantémok kínálgatták magukat temető dísznek, de a nap hangulata sokkal keményebb és durvább volt, semhogy virágainkkal békén nyugvó halottainkra gondolhattunk volna.

1944. évben dísztelen maradt a sírjuk. Csak fohászainkkal és áldozatainkkal kereshettük fel őket. E napon kegyelet helyett kegyetlenség uralkodott községünkben. A katonák szabadulást élveztek. Vad ösztönösséggel fosztották ki a szegényt, gazdagot egyaránt. A rablott holmit zárdánkba hordták össze és innen autókra csomagolva szállították tovább.

Minket sem kíméltek. Az internátus padlásán Ujváry Éva tanítónő ládáját fosztották ki először. Felforgatták a mesternő szobáját, dunnákból kidobálták a tollat, hogy csomagolásra felhasználhassák. Egész nap fosztogatták az iskolát is. A tanítónő-képző irattárát szétszórták, összetaposták. A tornateremben is mindent tönkretettek. A tornaszerekről lehúzták a bőrt. Még szépen gondozott virágainkat is felhasználták autók díszítésére. Az éléskamrára is rátaláltak. Egyedül a klauzúrát nem bántották. De meddig???

Nov 2-án. Halottak napján 3 szentmisét hallgattunk kápolnánkban. Künn az udvaron zúgott a villanyfejlesztő gép, autótülkölés és fékezetlen lárma verte fel a házat. A román átvonuló csapatok útra készülődtek. Világi asszonyokat rendeltek robot munkára hozzánk és 2 napon át kenyeret süttettek velük. Mivel villany hiányában a malom nem tudott számukra gabonát őrleni, zárdánk fáját hordták el. Tv. Zita a süket Kis Pista bácsival és Jóska fiával észrevétlen pillanatokban mintegy „visszalopkodták” a jogos tulajdont. A túlméretezett fosztogató kedv miatt félős volt házunkban maradni, azért ki-ki hazatért. Csak mi, házbeliek maradtunk együtt. De mi sem mentünk le az óvóhelyre, hanem a kápolnában töltöttük az éjszakát és onnan figyeltük, nem történik-e valami nagyobb baj. Ébren virrasztottunk, vigyáztunk és imádkoztunk a novemberi első péntekre...

Nov. 4-én szentmise után meglepődve láttuk, hogy a pince erős vasajtaja felső részén kifeszítve áll és az így támadt résen katonák közlekednek. Bort kerestek. Az átvonuló csapat ezen a napon hagyta el zárdánkat. Magukkal vitték – minden kö

90

Zabrál: elvesz, elvisz, davaj: gyerünk már, rajta, indulj.

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából nyörgés ellenére – két szép lovunkat is. Ekkor már nem volt ajánlatos az éjszakát otthonunkban tölteni, ezért Benőcs József igazgató szíves meghívását elfogadva, a lányokkal együtt átköltözködtünk. M. Antónia és Tv. Zita napközben a zárdában tartózkodott és este tértek új lakásunkba. Reggel 6 órakor ismét átjöttek a zárdába.

Külön szobácskát és jóleső őszinte szívességet kaptak Benőcséktől.

Nov. 5-én. A ház nem maradt üresen. Újabb csapatok jöttek és lakást vettek nálunk.

Egyenlőre nem nyúltak semmihez, de csakhamar elkérték az éléskamra kulcsát és minden élvezhetőt kihordtak belőle. Átvizsgálták a szekrényeket. Láthatóan jól érezték magukat. A kertben különös élvezettel fogyasztották a piros paradicsomot. Követelték a klauzúra felnyitását is. Lassan fosztogatni kezdték. M. Antónia a maga szerény kedvességével könyörögve kérte a szükséges holmik kímélését, de hiába volt minden. Az internátus parkjában közös fertőtlenítőt állítottak fel. Két kádat az udvarra, épület gerendákkal alája tüzeltek és így készítették a meleg fürdőt. Tv. Zita a drága és nehezen szerezhető épületfa helyébe a zárda tűzifáját kínálta fel, de csak úgy vállalták a cserét, ha a fát helyükbe hordják. Emberi erő hiányában ezt nem tehették, így bele kellett nyugodni a drága faanyag elvesztésébe.

Nov. 6–7-én orosz főtiszt érkezett házunkba és körültekintés után kijelentette, hogy az internátus nappaliját orosz tiszti iskolának foglalják le. A legénység azonnal takarításhoz fogott. Kertünkből tépett virágokkal díszítették a nappalit, felfüggesztették Sztalin arcképét. Az egyik tiszt kérte, hogy a nagy Jézus Szíve szobrot távolítsuk el a teremből, mert nem egyezik felfogásukkal. Délután 1 órakor már kezdődött a tanfolyam. A parkban katonák gyakorlatoztak, autókon egymásután tisztek érkeztek és este 9 óráig folytatták a megbeszéléseiket. Így tartott ez három hétig. Ünnepelték az oroszok a kommunizmus 27. évfordulóját. Plakátokat osztogattak, amelyeken ez áll: 1. Páncélos melletek nem fél sem a rossz időjárástól, sem az ellenség dühétől, ez az a reményteljes fal, amelynél minden összedől.

2. Sem a folyók, sem a pocsolyák, sem a hegyek nem tudják megállítani vagy megzavarni a mi tüzérségünket a biztos előrenyomulástól.

3. A nagy októberi szociális forradalomnak a 27-ik évfordulóját megünnepeljük még dicsőségesebb hadi mozdulatokkal.

4. Dicsőség a szovjet tüzérségnek, foganatosítójának és szervezőjének. Legfelsőbb főparancsnokának, a Szovjet Unió marsaljának Sztalin elvtársnak 5. Kihasználjuk a tavaszi támadásnak a tapasztalatait és túltesszük magunkat az őszi sikertelenségeken.

6. Műszaki katonák, elvtársak! Önfeláldozó mindennapi munkával készítsetek utat a támadó seregnek.

1943. május 12-én kezdődött meg a tanulmányi főépület továbbépítése, a régi Kovács-(Krausz)-féle ház útban lévő részének elbontásával. A munkát Szabó Gyula kisvárdai építész végezte. Május 24-én befejeződött a tornaterem építése, 31-én szentelték fel. Június 7-én kezdték bontani a klauzúra épülete feletti teraszt, hogy helyébe 6 cellát építsenek. Ezt szeptember elején vehették birtokba.

Június 16-án megindult az alapozása a bővítendő tanulmányi épületnek, a főépületnek. Október 20-án megkezdték annak a középső épületnek az alapozását, amely összekötötte a két egyemeletes iskolaszárnyat. A középső részt kétemeletesre tervezték, de előbb csak a földszintet építették meg, az emeletek falait csak annyira, hogy be tudják tetőzni. 1944. május 27-én volt a bokrétaünnep. Augusztus 26-án került föl a felirat az új épület homlokzatára: Szent Orsolya-rendi Leánynevelő Intézet. Az épület azonban ezzel még nem volt teljesen kész, ezért lett volna szükség a későbbiekben is az építőanyagra.

91

Dokumentum

7. Sztalin hősök!. Az őszi sikertelenség nem omlás. Akármilyen utakon utolérjük és szétzúzzuk az ellenséget.

8. Gyalogosok! Segítsetek a tüzéreknek a nehezen járható helyeken. Saját magatok szállítsátok az ágyúkat és lövedékeket. Ünnepelt az egész sereg. E napon 60 orosz katona részére kellett ebédet főzni. Valahonnan szereztek egy sertést, de elkészítéséhez minden egyebet nekünk kellett hozzá adni. Az elv ugyan az, hogy a zárdát nem bántják, de szívességtevésekkel egészen kifosztanak bennünket. A nagy étvággyal elfogyasztott ebéd és vacsora után, a mértéktelen borozás következett és késő éjszakáig tartó dáridózás fejezte be. Benőcsék lakásán este két orosz tiszt vette szemügyre a rendtestvéreinket. „Szesztra”, „skola” magyarázó szavak után mosolyogva nyilvánították, hogy mindent megértettek.

Nov. 8-án meglehetősen erős ágyúzajra ébredtünk. Magyarázatot adni nem tudtunk, inkább csak találgattuk, mi történhetik. Az orosz támad? Vagy a német közeledik ismét felénk. M. Antónia állítja, hogy az éjszak gyermeksikolyra ébredtek. Anyuka! Anyuka... hangzott az éjszak csöndjében, majd két lövés követte a kétségbeesett kiáltást. Sukienik Teréz is helyben hagyta az állítást. Mi volt: Nem tudjuk! Titok marad.

Nov. 9-én parancs érkezett az iskola megnyitására. A község vezetőségének intézkedésére a különféle jellegű iskolákat egyesíteni kellett, s a zárdában helyezték el azokat. A nagy rendetlenség eltakarításához persze emberre volt szükség. Asszonyokat fogadtak, akik burgonyáért 3 napon át végezték a takarítást. Benőcséknél a hozzánk tartozó Tornay Juliannára vetette szemét az orosz. De csak enyelgett vele. Biztatta: Nye treba, nye treba. Ruszki szoldat nem bantani. De Juci nem hiszi. Mi sem. A másokkal történtek után nem lehet nekik hinni. Sukiennik Franci – süketnéma – is találkozott két orosz kölyök tekintetével, de a világért sem nézett rájuk. Hogyne, majd az ördögökre! – magyarázgatta. Pedig szegényke talán nem is tudta, mit akarhat vele egy orosz katona. Ismét új román és orosz csapatok érkeztek a zárdába. El is foglalták azonnal a konyhát. Sütöttek, főztek, a fát kocsiszámra hordták ismeretlen helyre. Így esik lassan a pusztítás martalékául drága otthonunk.

Nov 10-én 8–10 főből álló garázda csapat portyázott házunkban. Vezetőjük egy részeg kozák, aki már kora reggel hangos jókedvvel járta helyiségeket. Eszeveszett állapotában még táncra is perdült nem kis bosszúságunkra. A garázdaságot azzal kezdték, hogy kiadták a parancsot: melegítsenek vizet fürdéshez. Három helyen is forr t a víz.

Közben feltörték a klauzúrát és felforgattak mindent. Ürügy: fegyverek keresése. Ezen a címen megmotozták Marczis főtisztelendő urat, ki éppen zárdánkban tartózkodott.

Gell Antal apát úrral együtt naponként látogatták házunkat. Testvéreinket sem kímélték meg a motozás kellemetlenségétől. Végső eredményként elrabolták a drága habitokat10 gramofont, és minden egyéb nekik megfelelő dolgot. Egyik feszületünk széttaposva feküdt a földön, különösen megnyomorítva rajta Krisztus alakja. Az istentelenek tehetetlen dühe! A fürdőzők ezalatt a 6–8 fokos melegben mezítelenül sétáltak a parkban, szándékos cinizmussal bosszantva az ott időző asszonyokat. Ez sem elég. Kocsi, kocsi Ne félj!

Orosz katona.

10 Az apácák és a szerzetesek ruhája.

92

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából után érkezik, hordják a rabolt fát, befőtteket, burgonyát és egyéb holmit: ágyneműket, ruhákat. A dicső felszabadító csapat sorvasztja életerőnket.

Nov. 11-én. Szibéria harcos népe rákapott baromfi- és nyúlállományunkra. 1–2 tyúk kárált ma már csak az udvaron. Sertéseket is vittek el. Vitték a fát és folytatták a szobák, termek fosztogatását. A varrószobából több ruhaneműt szállítottak át a szomszédos orosz vendéglőbe. A fontosabb, értékesebb dolgokat ekkor még biztonságosabb helyre rejtettük. Dél felé egyik szobából füst szállt fel az ablakból. Ijedten siettünk megtudni az okát, mert gyújtogatástól tartottunk. De csak papírokat égettek és telefon vezeték megrongálásával próbálkoztak. M. Antónia átsietett a plébániára segítségért. Gell Antal apát úr is szembeszállt a garázda népséggel, amiért majdnem életével fizetett. Egy orosz katonatiszt teremtett rendet a részeg csapat között. Apát úr jelentést tett az orosz parancsnokságon, ahol úgy mutatták, mintha megbotránkoztak volna a dolgon. Fegyveres őrt is ígértek a zárdának.

Nov. 12-én az elemi iskolában befejeződött a takarítás, s várta a gyermekeket. Kifosztásunk tervszerűen folyt ma is. Úgy látszik, semmink sem marad. Az őrség állítás is csak ígéret maradt. Úgy járnak az orosz katonák iskolánkban és a klauzúránkban, mintha országúton lennének. Amit az egyik itthagyott, elvitte a másik. Ha valaki közülünk elibük kerül csak ezt a dühös szót kapjuk: mars! Igen, ha még sokáig ittmaradnak nem marad más a magyar kezében, mint a vándorbot és azután...mars. Ha ugyan lesz hová és lesz még jártányi erő! Szegény jó M. Antónia csak emlegeti mintegy önmagának: Csak már mennének el az oroszok. Mikor mennek már?... És mi vele együtt ismételgetjük: Mikor? Mikor?

Nov. 13-án megkezdték az ágyak hurcolását. Hová viszik? – ki tudja. Visszakerülnek-e? – még bizonytalanabb. A. Antónia és Tv. Zita hősies elszántsággal mentették, ami menthető. Nehéz munka volt, mert a zárda minden zegét-zugát, padlást, pincét bejárják, felfeszítik, betörik az oroszok és visznek mindent. M. Antónia egyre mondogatja, hogy milyen félelmetes munka ez. De csak járnak Ázsia kozákjai között hősiesen, menteni, amit lehet – Legalább valami maradjon arra az időre, mikor menekültjeink ismét hazajönnek.

Nov. 15-én. Őrségünk van, de a fosztogatás tovább tart. Az orosz városparancsnok írást adott az őrtálló magyar rendőr kezébe, mely hirdeti, hogy a zárdába belépni és onnan bármit elvinni szigorúan tilos. Az írást elolvasták, félredobták és indultak fosztogatni. Egy orosz tiszt lóháton érkezett zárdánkba. Fölényének tudatában, lóháton vonult be az internátus nappalijába.

Nov. 16-án, Ma már az őr nem áll a helyén. Minek is? Az összes ágyakat kihordták, piros íróasztalokat is cipeltek. Sertés, nyúl, fa, ágynemű és újból sorra került – Benőcsék lakását és az iskolát is lefoglalták az orosz katonák. Már-már azt hittük, hogy nem maradhatnak tovább mieink sem náluk. De megbeszélés után a családdal egy szobába költözködtek. A mai éjszakán felöltözködve pihentek egy keveset, mert a szomszéd szobában víg mulatozás járta.

Nov. 17-én. Ma Sukiennik Teréz és Franciska biztonságosabb helyre költözködtek, Forgony Andrásnéhoz. Szentmise alatt erős kopácsolás hallatszott. A klauzúrát törték fel ismét. Annyira bizonytalan volt már a helyzetünk, hogy Marczis főtisztelendő úr jónak látta az Oltáriszentség biztosítását. E naptól kezdve a templomba járunk szentmisére.

93

Dokumentum

E napon nagy ünnepi készülődés volt az oroszok között. Az ünnepséget díszebéd előzte meg. Ez megint szegény Tv. Zitának okozott nehézséget, mert a katona szakácsok az ő főztjét is lopkodták. Volt ugyan jobb szívű is köztük, ami egy-egy darab nyers hússal kedveskedett. Az internátusi ebédlőben fogyasztották el a nagyszerű menüt: gulyásleves, fasírozott hús, sertés pecsenye, bundás zsemlye, alma és különféle borok. Dőzsöltek egész késő éjjelig.

Nov. 18-án. Reggel korán asszonyok jöttek robotmunkára. Eltakaríttatták velük az ünnepi rendetlenséget. Munkájukért megkapták a maradékot. Pincénkben irodai könyvek voltak elhelyezve egy ládába. A szerzett holmik csomagolásakor szükséges volt a láda, mi sem természetesebb, kiszórták belőle tartalmát. Hargita M. Vianney hegedűjét is megtalálták. De míg az orosz egyéb holmi után nézett, M. Antónia a konyhába rejtette. A hegedűt Marczis ft. úrtól követelték, s mert nem tudott róla, lelövéssel fenyegették. Ma véletlenül egy emberibb gondolkodású orosszal találkoztunk. Kápolnánkban járt, valami bús melódiájú éneket énekelt, majd keresztet és imát kért. Meglepő. 100 P-t adott M. Antóniának. Elrabolták monstranciánkat és cibóriumunkat is.11 Az utóbbit valamelyik részeg istentelen egy leánynak ajándékozta, aki szerencsére beadta a plébániára. Így aztán jó helyen maradt. Különben féltett egyházi dolgainkat Benőcs igazgató segítségével rejtettük el.

Nov 19-én egy kozák katona 15 db összehordott tehenet hozott zárdánk kertjébe legelni. Semmit sem tehetünk ellene.

Nov. 20-án előttünk ismeretlen nagygyűlést tartottak a nappaliban. Közülök három Benőcsékhez látogatott este felé. Torkukszakadtából kiabálva, pityókásan álltak meg ajtajuk előtt. Szegény M. Antónia Jucival egy másik szobába ment, Tv. Zita, Benőcs és felesége azonban eléjük álltak. Az igazgató nyugodt de fölényes hangja azonban észretérítette őket. Rövidesen távoztak.

Nov. 21-én. Ma ismét gyászos napunk volt: felfedezték a magtárt. Egy kocsi árpát azonnal el is vittek. Benőcs írást követelt tőlük, de nem akarták megérteni. A négy fegyveres felpakkolt. A még megmaradt 2 kismalacot is kerülgették, de nem bántották. Kérésre fogtuk a dolgot: hagyjanak legalább annyi árpát, amennyi a nyulak részére elég. Hagytak egy keveset, de sikerült elrejteni is, Ha ugyan nem találnak rá.

Nemsokára már a nyulakra kerül sor.

Nov. 22-én az elemi népiskolában megkezdődött a tanítás. Hivatalból felülvizsgálták és jegyzőkönyvezték a károkat. Különböző iskolák együttműködése indult meg a következő tantestület vezetésével: Mátyás István igazgatói minőségben és körülbelül 32 tanító. Közel 200 gyermek járt iskolában. Kifosztásunk tervszerint folyt ma is.

Kis vagyonkánkat már könnyen össze tudjuk számolni: 2 kismalac, 2 tehén, néhány nyúl. Ma még! De holnap? Felvágott tűzifánkat is hordják. Könyörögtünk, hagyjanak nekünk legalább 1–2 kocsival, hiába. Kocsiszámra viszik a burgonyát is amíg van.

Befejeződött a tantermek tisztogatása is. Nem ment zavartalanul. Gyakran okvetetlenkedtek az orosz vitézek. Egy fiatal orosz gyerek-katona is betévedt a folyosóra 11

94

A monstrancia a katolikus egyházban az Eucharisztia ünnepélyes megmutatására szolgáló liturgikus edény. Ünnepélyes szentségkitételkor (szentségimádás) vagy körmenet alkalmával használják. Magyar elnevezései: Úrmutató, szentségmutató. Cibórium: az Eucharisztia őrzésére szolgáló, fedhető kehely.

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából és ott vad táncba kezdett. Majd előrántotta revolverét és egymásután fogta a rémült asszonyokra. A szovjet hőst aztán egy közbe hívott orosz kapitány vitte el.

Nov. 24-én a legelőre járó tehenek közül egyik ma szerencsétlenül járt. Beleesett az óvó árokba. Kiemelni nem tudták a hatalmas állatot, amely közben el is pusztult.

Utána szúrták le. A pásztorkodó orosz katona haragjában a zárdát okolja. A tehén húsát az hordta, aki akarta. Rinti, Bogár is jóllaktak belőle.12 De vajon nem hurcolják el az elpusztult állat helyett a mi két tehenünket? Tv. Zita rosszat sejt.

Nov. 25-én a sejtés valóra vált. Ellopták az éjszak 2 tehenünket az istállóból. Így most egészen elszegényedtünk. Gell Antal apát úr, aki segítségünkre szeretet volna lenni, csak annyit tudott tenni, hogy újabb ígéretet hozott az orosz parancsnokságtól: ha megtalálják a tehenet, visszaadják. Kétes remény!

Nov. 26-án egész nap folyt a keresés. Itt is, ott is nyomra akadtak, de mégsem kerültek elő a tehenek.

Nov. 27-én egy házba bekötve megtalálták a teheneket. Siettünk a parancsnoksághoz, de a parancsnok azonban délig nem volt található. Az oroszok meg mennek Kisvárdáról. Mindenütt özönlött a sok megpakolt szekér és ember. Átok, köny és sóhaj kíséri útjukon. Tehenünket is hajtják már valahol. A parancsnok délben nem adott kezünkbe semmi írást, hanem azt ígérte, hogy holnap személyesen intézi el a dolgot. Ez a holnap szó talán annyit jelentett, hogy soha.

Nov. 28-án az Unió ünnepe. A gyűlöletnek e szörnyű napjaiban kétszeresen éreztük a cor unum et anima una szépségét. Csendes lélekünnep volt ez ma. Nem is maradt másunk már a testvéries együttérzésnél. Teheneinket az elvonuló oroszok magukkal vitték. Csakhogy elmentek. A kisvárdaiak előhúzódtak otthonaik rejtekéből és megindult a panaszszó (így) ajkukról: kifosztottak, tönkre tettek, koldussá lettem. Így panaszkodik nemsokára az egész magyar nemzet...

December Dec. 5-én új városparancsnokot kaptunk. Mindössze 25 éves. Rendet és biztonságot ígért. Most bizony még mindig gyakori az éjszakai betörés, rablás, erőszakoskodás.

12

Az orsolyiták két kutyájának a neve.

95

szépirodalom

Ókenézi György István

utak tükrök közt végtelen az út látsz hullámzó ösvényt már nem hiszel a szóknak már nem bízol a szemben egy kéz a válladig hull talán a sötétbe vinne de a tükrökön túl

Az a kéz…

– volt.

Tartott lélektavat.

Tükre mi voltunk.

Lélektavunk folyóvá vált.

Lélektavunk két folyóvá vált.

Erőm feszítem.

Visszakiáltok folyót, tavat.

A kéz… A kéz…

A csend.

Fáj minden tudat Hazudnak a számok.

Eltévedt az idő.

A hónap az év metaforája.

Az év összeadja önmagát.

Elloptak engem a percek.

Rostál a kuncogó idő.

96

Ókenézi György István versei

Volt egy szél, átfújt rajtam.

Kardélen táncol a szívem.

A tükörből is elfogytam.

Két ujj közé fogják fejem.

Zavarnak engem a kések.

Fáj minden tudat. (…)

hol vagyunk évenként egyszer eljön a bor ünnepe olyankor mindenki táncol amikor felhúzzuk íjainkat a temetőt célozzuk konokul ki onnan jön nem kételkedik félelmet irtani igyekszünk hol jön már megváltásunk hol jön mielénk krisztus velünk nem folyik csak saját estebédünk lesz megváltónk aki leginkább szédül ki lesz a megmutató isten

Hit Nem forognék, de örvényből jöttem.

Elszaladnak előttem emberek és utak, Nem látok szemeket, és talpam alatt Nem érzek csikorgó kavicsokat.

Fordít engem szívem dobbanása.

Előlem menekülnek a képek.

Hozzám sodródnak a képek.

Véresre vágnak élesedő képek.

Holnap talán elszeretnek a szavak, És mondom majd, hiszek hitemben, És lesz egyetlen tükör a szemem – Halódó barka zöldül fel érettem.

97

Ókenézi György István

úgy képzeltem hogy egyformák a lépteim és kitartóan menetelek mindenfelé és mindenfelé megállok látok erdőt és sivatagot egymás fölé épültek bennem fel-le liftezek közöttük amikor megismertem a vérvörös virágot azt hittem az a szerelem a vérvörös virág vérből van a vér valahonnan nem bízom a virágokban keresztet rajzoltam homokba elfújta az egyik égtáj szele nem láttam honnan szép virágokat hoztam kidobtam őket nem bízom a virágokban adtam volna de tudod nem bízom a virágokra amit mondanék vannak akik azt hazudják boldogok vannak akik elhiszik és vannak akik nem bíznak a virágokban vannak akik azt hazudják elhiszik vannak akik elhiszik mert jó érzés hinni abban amit hazudunk norvégos kocsin érkeztem négy ló futott előle most állok erdő és sivatag között nézek fel és le rágtam harsogó zöld levelet rágtam tűzforró homokot egyik sem jó de nem jók együtt sem hiányzik a víz tudod

98

Bodnár Dániel

Napfény nélkül Talán már nem is érzem a hiányát. Szavakkal körbeírni olyan, mint tompa ceruzával vonalazgatni a Mona Lisát, vagy megpróbálni olvadt csokoládéból egy tündöklő angyalt ábrázoló freskót festeni a falra, hogy mindig láthasd. Nem tudtam milyen, míg ki nem próbáltam. Most picit jobban érzem magam.

Tavaly lehetett utoljára, hogy a fény halkan áradt be a szobámba, megérintve a labdát, a széttépett fényképeket és a meleg színű tapétát. Végigsimult az arcomon.

Szemhéjamon éreztem a mosolyát. „Jó reggelt!” – biztos ezt gondolta. Tudom, hogy ezt gondolta.

A hálóból a konyhába indultam, ahol a napfény már előttem betöltötte a teret. A cica mindig élvezte, ahogy hozzáér. Olyankor kedvesen dorombolt. Amikor észrevette, hogy felkeltem, nyávogott egyet és a lábamhoz simult. „Éhes vagy?” – kérdeztem.

Odakint annál is több volt a világosság. A világ lendületében ő köszönt vissza: a szomszéd fűáztató vízpermetjében, a szellő hordta csillámfelhőben, a hintán, a cseresznyefán… a parkban ülő magányos srác könnyeiben. Aznap eldöntöttem, hogy odamegyek hozzá. Máig hallom a suttogását – „Hiányzik”.

Tudtam, hogy nem sokáig lesz már velem a napfény, azt is tudtam, hogy visszajön később, de ez nem olyan dolog, amire fel lehet készülni. Jobb ötlet híján leültem a zongorához. Volt egy dallam. Egy dallam, ami jól tudtam mihez kötődik. Még a cica is felfigyelt a dalra. Igen! Aznap rájöttem, hogy a zenében is ott él, nem csak a napfényben. Minden hang emlék. Minden kép emlék.

Most picit jobban érzem magam. Talán már tényleg nem hiányzik. Bevallom, senki se mondta, hogy könnyű lesz, de azt se, hogy ilyen nehéz.

99

Karádi Zsolt

Sorban, kérlelhetetlenül És elmennek.

Elmennek ők is.

Elmennek ők is, a mesterek, a példaképek, a vezérlő csillagok. Akik emberségről példát, vitézségről formát…

Elmennek ők is, akik nemzedékek szavaiban, gesztusaiban élnek tovább. Ifjú szívekben. És középkorúakban. És öregedő szívekben, a deresedő homlok mögött.

Az örök katedrán magyaráznak. Mondataikban Balassi és Zrínyi, Werbőczi és Dózsa, Petőfi és Ady, Vajda és Madách, Mohács és Trianon, József Attila és Nagy László. Kinyílik az idő: állnak a Titkok kapujában. És bólintanak, hogy érdemes.

Pedig ők tudták, hogy mi a vége a pokoli útnak.

Barta János, Bán Imre, Julow Viktor, Kovács Kálmán, Juhász Béla, Szuromi Lajos, Görömbei András, Fülöp László. Lassan mindenki meghal, aki egykor tanított.

Megannyi nagy név. Megannyi fényes elme. Köteteik a polcon. Ha föllapozom őket, hallom a hangjukat.

Mit láttam bennük? Hőst, szentet, királyt.

Mint Szabó Lőrinc Babitsban. Ők voltak a „debreceni iskola”.

A harmadik emelet. A fönt. A magasság. Amely fölött már csak az örökkévalóság.

A könyvekbe rejtett. Az időtlenség, ahol Csokonai parolázik Orwellel, Fazekas meg Szindbáddal bomlik a suhogó szoknyák nyomában. És annyi év után, most, hogy immár idősebb vagyok, mint közülük sokan, amikor annak idején tanítottak, mit látok bennük?

Magamat látom, azt a messziről, a tolatómozdonyok, a füstös kolónia hóba süppedt sikátoraiból jött „első generációs” legényt, akit hajt éhe a Szónak, éhe a Szépnek, akit naponta elvarázsol az egyetem tágas belső tereivel, ódon lépcsőivel, könyvtára hatalmas olvasótermével: annak érzésével, hogy ma több vagyok, mint tegnap, s holnap több leszek, mint ma. És annak hitével, hogy magyar szakosnak lenni: kiválasztottság. A nyelvében élő nemzet határtalanul gazdag kultúrájának megismerésére, gyarapítására, közvetítésére, tovább adására föltenni az életet: mindennapi küldetés; ennek megfogalmazatlan megfogalmazódását látom az egykori fiatalemberben.

Ezt kaptam tőlük.

100

Sorban, kérlelhetetlenül Ma már lényegtelen, mit mondtak tétova szemináriumi dolgozataimra. Teljesen mindegy, hányasra vizsgáztam náluk. Az igazi tanár nem jegyet ad.

Nem jegyet, nem osztályzatot, hanem magatartásmintát. Életfeladatot. Sorsvállalást. Ars poeticát. Ezt látom bennük.

Mert benne vannak szavaimban. Akkor is, ha ma már sok mindenről másképp gondolkodom, mint akkor ők. És most, midőn elmennek, sorban, kérlelhetetlenül, elképzelhetetlenül, lelepleződik a lét botránya; a halhatatlanokról kiderül: halandók…

S most, mikor végleg könyvvé válnak, végleg szöveggé lesznek: megvilágosul az Idő, az ifjúság hajdanvolt ideje: állok az egyetem harmadik emeleti folyosóján, látom, ahogy órára sietnek, s azt érzem: olyan akarok lenni, mint ők.

Olvasni Márai módjára, írni megszállottan, s beszélni múltról, életről, halálról, történelemről: égetni magam naponta, évekig, túljutni a Titkok ama kapuján, míg magam is végleg könyvvé nem leszek, végleg szöveggé nem válok, mint azok, akiket csodáltam.

101

Szép pillanatok a régmúltból

(Részletek Boros Margit* naplójából 1939–1946) Február 18.

Micsoda hideg havas eső esik, fúj a szél, igen goromba az idő. Kiszaladok a kapu elé, két ártatlan kőporos gyerek húz egy kicsi kordét tele kőporral. Kiabálnak, kőport vegyenek. Úgy megsajnáltam őket, be is hívtam. A kislányt Erzsikének hívták és Pista a fiú. Elmondták, hogy még 5 gyermek van otthol és az Édesanyjuk, Apjukat agyon vágta a kő a bányába. Szegény kicsi lány hitvány, semmi ruhában, látszik, hogy kapta úri helyen. Vékony kis cinke lábakkal kék, lila a hidegtől. Reszketnek, megfogom kis kidolgozott érdes kezecskéjét. Istenem hogy el van durvulva, még pedig játszani kellene néki, nem tudni erről a rossz világról. Milyen lesz ennek az élete, ha már is szomorúan van, boldog lesz-e az ínségbe, rideg valóságba. Felnőttként nem veszti e el kedvességét, nem lesz-e megtört, goromba, zsémbes időnap előtt. Hallgatva nézem, őket sajnálom, az úri gyerekekre gondolok, akiket nemes bundájukban sem eresztenek ki a meleg szobából és mégis életunt mire felnő, mint ezek a kis sehonnaiak. Ha nem szégyelltem volna sírni, bizony sírtam volna, igaz azt tartja a közmondás, hogy a könny nem szégyen, csak elszorult szívvel nézem. De ők csillogó szemmel esznek és kedvesen csacsognak közbe. Mikor indultatok el hazulról? Hétfőn reggel és ma szerda délután az idő. Nem vagytok elfáradva? Ó dehogy, issza meg a kis tejet a lány, de holnap már otthol aludjunk, csil * Ki volt Boros Margit?

A jó íráskészséggel rendelkező, elszegényedett nemesi családból származó Boros Margit 1921 júliusában született Tiszanagyfaluban. Életének jelentős részét itt töltötte, naplóját is itt írta. Tizenöt esztendős volt, amikor édesanyja szívbetegségben meghalt. A kamasz lányt ez nagyon megviselte, bezárkózott szobájába, hetekig nem beszélt senkivel.

Mindössze hat osztályt végzett, azonban autodidakta módon képezte magát. Rengeteget olvasott. Úgy gondolta, Budapesten talán tanulhat, ezért elszegődött cselédnek a Kállay családhoz, a szegénységből azonban nem tudott kitörni. Az írás egyfajta önkifejezéssé vált számára. Nagyon fiatalon, 1947 áprilisában hunyt el; ő is szívbeteg volt.

A piros illetve fekete ceruzával, továbbá tintával rótt napló füzetekben, elszórt papírlapokon maradt fenn. A szövegben akadnak versek, nótalejegyzések, tájleírások is. A feljegyzéseket betűhíven közöljük. A szövegválogatásban, a kézirat előkészítésében közreműködött Boros Margit unokahúga, Bajusz Józsefné.

102

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából lan meg a szeme a fiúnak. Szeretel otthol lenni ugye? Szeretek, mert az Édesanyám mindig mesél, este meg-megcsókol, de én így is szeretek járni komolyodik el a hangja, hogy örül az Édesanyám a kompérnak, meg a tengerinek, amit vigyünk. Ti vagytok a legnagyobbak, nem, János ő 16 éves és a bányába jár. Ő keres Édesanyámnak meg Marcsókának, Lujzinak, Terinek meg Palikának kenyeret. Persze ti is segíttek néki ugye, nem buggyan ki belőle a beszéd, mi mindig megyünk, télen, nyáron és sokat összeszedünk. Ám Édesanyám összerakja és vesz rajta szőlőföldet. Akkor is akartak, szólt a kisfiú, mikor még élt Édesapám, de nem segített rá a jó Isten. Most meg fog, dicsekedik a kislány, már meg is néztük, amelyik a mijénk lesz. Nem teccet arra járni? Ott van az Ördögbánya felé. Nem jártam még arra, de majd elmegyek jó? Jó, tessék eljönni nálunk is, örült meg a kisfiú. Jaj, aggodalmaskodik a kislány, ne tessék megmondani Édesanyámnak, mert azt mondja, hogy ne mondjuk senkinek. Nem ne féljetek nyugtattam meg őket. Jövőre is fogtok jönni? Fogjunk bizony! De akkor már ketten, én fogok Terikével, ő meg a fiúra mutat Marcsával. Mert ők még kicsik nem tudnának eligazodni. Hány éves vagy Pista kérdem én? Tizenegy Erzsi meg 10, Marcsóka meg Teri nyolc, mert ők ikrek. Köszönjük szépen az ebédet mán menyünk, mert sokára fogjuk eladni. Isten veletek, a kaputól visszakiált a fiú, de szüretkor tessék eljönni, mert akkor már nekünk is lesz fődünk. Jó, persze ígérem meg, hol is laktok?

Nem teccik tudni, csodálkozott a lány, hát Erdőbényén a gyep felé. Jó, jó. Elgondolkozva néztem utánuk az előbb még sajnáltam őket, féltettem és milyen élelmes, életrevalók, ilyen kellene sok az országba, hogy ilyen akarata lenne minden szegény magyar gyereknek. Lám még picik és már vérébe van a föld szerelme, szeretete, már földet akar és dolgozik érte, szenved és lesz néki. Boldog lesz és megelégedett, mert nem üvegházi növények, megedződtek az esőbe és sárba.

Július 21. (vasárnap este 10) Igen rossz kedvűen ébredtem fel talán éreztem, hogy ma nagyon sok bosszúság és nagyon nagy kérdés szakad a nyakamba. Rakamazra kellett menni, de egy csipetnyi kedvem se volt. Bár ne mentem volna sose. Igaz ezt úgyse lehetett volna elkerülni.

Rakamaz legelején összetalálkoztam a legnagyobb ellenségemmel S. Miskával, persze mindjárt köszönt és hozzám csatlakozott uram bocs’ pedig a pokolba kívántam.

Mondott egy néhány körmondatot és kérdezte, hogy miért nem megyek férjhez.

No most megugratom egy kicsit. Jaj hiszen mennék csak nincs kihöz, majd kerit ő egy vőlegényt. Nocsak rajta mondom nagy vidáman ha csak lehet hát megfogjuk. Élhetett a gyanúperrel mert úgy oldalról felnézett rám és vizsgálta az arcom, hogy mire vegye komolyan beszélek-e vagy csak ugratás. Persze adtam a komolyat, Ő azt mondta, hogy valami jó gazdaghoz menjek hozzá és jó lesz dolgom. Hű ez nagy szó hol vannak ma a gazdagok akik szegény lányt vesznek, hiszen mind csak azon igyekszik, hogy a feleségének egyszer annyi legyen mint neki. No nem mind látja Margitka már én se tennék úgy én úgy választok, hogy annak a lánynak ne legyen semmije és nem futok a gazdagság után, hisz hála Isten van nékem annyi amiből nagyon szépen 103

Dokumentum

megélhetnénk, és közbe-közbe rám pillantott. Éreztem, hogy melegedik a lábam alatt a föld. Jaj mit is mondjak néki, hogy elmenne már, vagy hová kellene bemenni, hogy mondhassam, hogy már itt vagyok, de még csak egy ismerős se jön, hogy megállnék vele beszélgetni. Margitka, ha gondolja hogy tudna engem szeretni, hát legyen a feleségem és magának soha nem lesz semmi gondja mellettem, hiszen tudja én szeretem magát és én azt is láttam, hogy maga került engem. Pedig én boldoggá tudnám tenni, ha maga is úgy akarná. Én ne m tudom miért de úgy megtelt a szemem könnyel, nem bírtam felemelni a fejem és ránézni. Egyetlen gondolat se jutott eszembe, hogy még csak mit is szóljak, csak mentünk vagy két percig szótlanul ő szólalt meg. Mondjon valamit drága Margitka vagy talán már mást szeret – ugye már mást szeret? Kicsi Margarita... ezt már csak úgy magának mondta. Tiltakozni akartam, nem ő ne mondja így, így nem szabad mondani másnak. Ránéztem de amint felemeltem a fejem kiszaladt szememből a könny. Nem, nem tudok mit szólni, én soha még nem is gondoltam arra, hogy – hogy férjhez menjek – nem – akarok – még – én még nem is éltem. És én még – soha sohase szerettem senkit – de hiszen maga ösmer engem, nem szeretnék még férjhez menni – ráérek még. Ne haragudjon de talán nem fogom tudni megérteni, sohase hiszen tudja én író is volnék. Én nekem a könyvek, virágok és a zene a szerelmeim, én szabad akarok még lenni és ezért nem tudok magának semmit se mondani, azt sem hogy igen mert minek biztatnám és ha azt mondom, hogy nem akkor ez magának nagyon rosszul esne, csak azt mondom hogyha lehet úgy akkor felejtsen el. Jól van Margitka én megértem magát, hogy még fiatal és nem szeretett még senkit és hogy élni szeretne még, de jól élni csak pénzzel lehet én tudom azt, hogy maguk szegények és magának nem nagyon jut szórakozásra és hátha majd ha jobban gondolkozik hátha tudna szeretni, én várok. Vagy úgy akarja, hogy szóljak az Apukájának. Nem ne ne szóljon. Ő úgyis csak azt mondaná, hogy én tudom és máskülönben is én nem tűrök senkinek – semmi beleavatkozást az én sorsom kialakításába. Oda adom ezt a lapot és ha meggondolja akkor visszaküldi nekem. Elvettem tőle a képeslapot. Ha akarja én elveszem, de nem vagyok benne biztos, hogy elküldöm magának vissza. Nem szólt semmit, de éppen megérkeztünk, kezet nyújtottam neki, megfogta a kezem úgy mintha nem is akarná elengedni, de én kihúztam a kezem.

Isten vele. Olyan szomorúan nézett vissza rám, hiába nem, nem, nem.

Szeptember Szép dallam kísért éjjel, nappal. Nem tudom hallottam e valahol vagy csak az érzelmeimmel játszik a gerincemen mint művész a hegedűn. Olyan kedves, olyan szép, sőt este ha lefekszem határozottan hallom, tisztán cseng fülembe lassan szöveget alakítok hozzá! Ave Maria Grátia pléna. Nem tudom honnan jön a szó, de ez illik csak rá Ave Maria. Gondolkoztam egy egész éjjelen át e szón Mária. Rájöttem, hogy mily kedves – Mária. Mennél tovább mondom annál édesebb, fehéret érzek, hófehérséget ha kimondom Mária. A boldogságos szűz! Neve fogalom. Ha piruló szende lányt látok szívembe harangoz e szó Mária. Sohase figyeltem még így meg magamat. Vagy csak ennek a szónak van ereje varázsa! Amely ma megfogott névnapodon ó minden 104

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából Máriák Máriája. Ének is hirdeti betű is ezt csengi. Csurgatott méz a te neved mert a magasságbeli választotta részedre. Csodálatos! Vajon milyen szóval jelölné a tudós ha elmondanám neki. Már bontogatta szárnyát a rózsásujjú hajnal, kelet felől arany ködök lebegtek a sápadt égbolton. Klárika kinyitotta az utcai kaput és bekiáltott húgához. Jössz-e már te, soha nem érünk oda, megyek már csak a batyut kötöm meg, de várjál meg nyafogott mikor látta, hogy nénje elindul. Hálát adok néked jóságos Isten, hogy nem vagyok se vak, se süket, sem néma, megállt nem tudta tovább mondani, végig nézett magán és lázadozó lélekkel mondta, igen nem vagyok sem béna, sem néma és mégis úgy érzi, hogy láthatatlan, képesnek tartják, hogy szárnya van és valaki levágta azért nem repült ki.

Mosdatlan szók égették a száját és gondolatok raja röpködött agyába, mint megzavart szokás melynek betömték ajtaját. Magába hullott kétségbeesetten, ó jó Jézus honnan e szenvedés, miért e lázadás, mi az a nyugtalanság, űz, hajt valahová de nem tudom hová.

Október Az ősz szobámnak nyitott ablakán át besodort néhány száraz levelet. Tán hogy földúlja vágyam múlt világát lelkem fájdítva emlékek felett. Új vágyak már csak közönyöm találták, a szívem fáradt, várta eleget hiú remények szép valóra váltát. S mi lett a vége, a könnyem pereg, sivár létnél a nem lét jobban enyhit. Nem tudni semmit, nem gondolni semmit a végbúcsúról s mikor menni kell, jobb rőt levélként halkan múlni el, mint ez mely most itt ablakomra hull részvétet esdőn, holtan szótlanul. Gyönyörű!

Ivan Goll írta német-francia költő. Ez fejezte ki legjobban gondolatomat. Úgy érzem ezt nekem kellett volna megírnom! Igen nekem mondja. Jobb rőt levélként halkan múlni el, ez, mit írjak van gondolat mely kifejezi érzésemet illetve gondolat van csak szó nincs, fáj és nem tudom mi. Mennék nem tudom hová. A halálos beteg vágyik egyik helyről a másikra. Igaz könnyen meglehet, hogy én is halálos beteg vagyok, nem lelkesít a nóta, nem buzdít a munka, ízetlen az étel és keserű a víz. Általánosan el lehet mondani, hogy melankolikus, azt mondhatom búskomor lettem. Alig várom az estét, jó sötét, puhán betakar és vágyva indul beteg lelkem az ábrándozás életrontó útjára boldogságot keresni. Ekkor jó, szinte nem is szeretem ha vége van az éjszakának, nem alszok de azért örülök, hogy hosszú. – Mennyi bolondos képzelődés, mennyi gondolatba átélt cselekvés, ó mennyi fehér lány álom tanúja volna a párnám ha ő is tudná – hol keressem másütt a boldogságom, nevetséges még gondolni is. De hogy lehet valakinek az őszt szeretni, különösen a késő őszt, mikor már alig, alig van levél a fán és tenyérnyi zöld a sok szürke, barna szín közt. Hogy lehet az őszt szeretni mikor esik az eső nap nap után csepereg és még a lelkünk is vizessé válik. Sötét szoba, nyomott a hangulat ó ősz én nem szeretlek. Biztosan ezért megver az Úr és ősszel halok meg, mikor már papírból font virágok vannak csak. Jaj még ki kell bírnom tavaszig, mert ha jó elmúlni, rőt levélként halkan, de nem, ne haljak csak meg tavasszal se, már inkább most ha kell had hulljon síromba egy pár levél ha virág nem lesz. Ó képtelen volnék tavasszal meghalni, itt hagyni imádott virágaimat a drága egyetlen illattalan 105

Dokumentum

Margaretát, mikor tele van a rét fehér színével, nem ó rosszul írtam, ősszel igen – őszszel szeretnék meghalni, mikor minden meghal virág és levél had legyek én is letörött virág, nem fogja észre venni elhullásom tudom, senki. Mitől e nagy búslakodás! Fel a fejjel, jobb későn kezdeni a javulást mint soha! Hiszen a jó lelkiismeret vidám azt tartja egy közmondás.

10.-ik füzet Halottak napja Egy nap a sok közül az övék vagy csak az emlékeiké akik voltak és nincsenek. Éltek mint mi, meghaltak mint mi fogunk. A temetőbe igyekszünk mi is kedveseinkhez akik megelőztek bennünket. A nap bágyadtan simítja végig sugaraival a határt, gyönge szellő összesöpri a lehullott faleveleket, nagyszerű őszirózsák, csukott szirmú rózsák, bánatos krizantémok minden síron. Meg-meg állunk egy-egy jeltelen sír mellett elgondolkozva vajon ki volt a lakója, milyen volt jó, gonosz, igaz, hamis, titok, mint ahogy minden titok e földön. Egész este van, sápadtan néznek a csillagok, már gyújtogatják a gyertyákat, mi is meggyújtjuk az Anyuka sírján. Az idén lesz másodszor, körül rakjuk a dombot égő lángú gyertyákkal és múltba révedező szemmel nézzük a szikrázó, pirosan lángoló gyertyákat. Istenem – Anyuka de régen volt mikor még te is itt voltál közöttünk. Hová tűntél, hová lett jóságos szíved, a szeretet kihűlt már régen, nem a sírba már nincs szeretet csak vigasztalás aki elment, nem jöhet vissza szeretni.

Jaj hát ilyen az élet. Nézem a fogyó gyertyákat, az is elfogy elég nincs tovább. Ó ez borzasztó lenne ha nem volna.

Ha a magasba akarsz repülni előbb szeretni kell valakit Szeretni kell valakit, vagy kell, hogy valaki szeressen nagyon minket. Mert ha magasba akarsz repülni nem mehetsz csak a szeretet szárnyakon. A szeretet lendített a magasba hová mindig vágytam, a szeretet csodát művel s szeretetben csodát láttam.

Szenvedést bajt nem láttam addig mamám messze hajtotta őket, csillagos estén kezei szeretetből könnyű szárnyat szőttek. Az életet rózsásnak, vidámnak véltem. A képzelet zafírkék álom palotájában éltem Csapongva jártam gondolatban, faluban, mezőn és ligeteken Pillangót kergettem, virágot szedtem csodaszép álom szigeteken Pajkos szelekkel vidáman könnyen hófehér szárnyakon szálltunk Az égen bárányfelhőt tereltünk, napsugarakkal bújócskáztunk Képzeletem nyargalt vélem és én nem tartottam féken Aranyos csillagokkal labdáztam a sötétkék bársonyos égen Titkos hangok a lelkemet a földről sokszor elragadták Belelopták a magasságok boldogító tiszta szent illatát A szférák zenéjét hallgattam, mely a földön mindent betölt Titkos ruhába öltözött lelkem s nem vonzott a föld És ahogy nő folyton javul hosszabb a nap mint az éjjel Jókedvében virágot, lombot dobál a földön szerte széjjel Nyáron már szőke kalászt ringat a vadvirágos édes róna Virág helyett gyümölcs a fán, a nap hegyek közt tér nyugovóra Szeptember felé is már érezzük, egy pár nap és nincs többé nyár Szin-

106

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából te örülünk nem hogy elmegy, de már idő szüretre jár Az ősz ide ad minden szépet, meleget virág ágat, almát A levelek mint tarka lepkék hullnak a fáról pirosak, sárgák A légben kis pókok utaznak, fehérben könnyes szelek szárnyán Madárdal sincs, csak egy varjú búsan károg a kóró szárán A föld is didereg a nagy csöndben, nagyot sóhajt némán, fájón Míg jön a tél egy nagy felhőben fehér havat szór a határon Ez így megy sorba évről évre nem sokat változtat a tájon De ha élet tavasz elsuhan vissza jaj hiába várom Nem érdekelt az ember, nem húzott le a törvény, szívemben nem kavart iszapot, soha a gond az örvény, de jaj, meghalt Anyám, itt maradtam árván és meggyötörten.

A szeretete nem tartott többé, képzelt szárnyam-összetörtem. Lelkemre belevésett a gond, kereszt lehúzta vállamat. Meg tudtam mit jelent szeretet nélkül élni, sok, sok keserves nap alatt. A virágokhoz menekültem, a virágok megvigasztaltak. Örökzöld lombos fák közt jártam a leveleikkel marasztaltak. Ám szeretni ők nem tudnak, lelkem lázong, így nem élhet, rámosolyogtam az életre, s visszamosolygott rám az élet.

De csak mosolyog, nem szeret, a föld hideg, itt úgy fázom. Szeretettel kell keresni, mert még mindig a magasba vágyom. Meglátta tévelygésem az Úr és kedvesen magához hívott. Ő szeret engem és megtanít járni, ha repülni nem bírok. Embert szeressek nem álmot, mennyi az árva itt lent, meséljek nékik vidámat, szépet, töröljem le a könnyet. Nem szabad királyit álmodni, ha az élet kegyetlen való hideg. A szeretet nem az álom a szeretet édesíti meg. Szívek zenéjét hallgatom, úgy érzem, mindent betölt, szeretet ruhába öltöztem és nem fáj többé a föld. Ő szeret engem és megerősít, még szállni nem bírok, és most több szeretetet kapok, mint Anyám adhatott itt fent. Mert szeret engem az Isten, és én szeretem az Istent, és most is magasban vagyok, bár már az álom palotába nem lakom, de tudom, hogy Isten megsegít, ha gond, szenvedés van vállamon. Szférák zenéjét hallgatom, mely minden szívet betölt. Titok ruhába öltöztem és nem vonz többé a föld

Mementó mori Szól a harang, temetésre megyünk kislánykát temetnek. A Tisztelendő úr még nem érkezett meg. Asszonyok, lányok állnak csoportosan beszélgetnek, elfelejtették, hogy temetésre jöttek. Kocsi zörgés itt a Tisztelendő úr, elhalkul a zsinat, most öltöztetik a ministránsokat, hogy egy kis társnőjüknek utolsó szolgálatot tegyenek Certus mortis hallatszik a pap szava a szobából, most szentelik be. A kis halott mintha egy letört liliom feküdne a koporsóban. Sírnak a népek a kislányt siratják, nem dehogy nincsen mit siratni, megmenekült, tiszta ebből a rossz világból a nagy szegénységből. Őrajta nincs mit siratni, magát siratja mindenki, hogy egyszer ő is, ő is fog itt feküdni mozdulatlanul, sápadtan, csukott szemmel és ő is és én is elfogunk indulni a Szt Mihály lován, mikor hol, ez titok örökre. Ez fáj nekem is és másnak is, ezért sírunk, sírnak. A szülők ők siratják a leányukat, talán egy hétig, talán egy hónapig, de aztán megnyugszik a szív, elcsitul a fájdalom és csöndes estéken fogják néha, néha emlegetni, hogy volt egyszer régen egy aranyhajú kislányunk, de a jó Istenkének angyalka kellett és elhívta. A kistestvérek csillogó szemmel hallgatják és szeretnének ők is elrepülni an107

Dokumentum

gyalkának mint a kis testvérük, aki most biztosan csillagokkal labdázik és bárányfelhőn alszik. Más temetésen voltam megint, most nem gyermek volt. Egy asszony egy nagyon szegény asszony aki két kis árvát hagyott maga után. Reggel eső esett, most hogy megyünk a füvek vizesen csapódnak a cipőnkhöz. Megérkeztünk mindenki sírt, csak a két gyermek nem, kicsik, nem értik mi történik körülöttük. Csodálkozó szemmel bámulnak, nem tudják, hogy miért van itt a sok néni, bácsi és mind sírnak. Nem tudják, hogy mama a drága jó mama miért feküdt a hideg koporsóban ahelyett, hogy ide jönne, megsimítaná a fejecskéjüket és azt mondaná ne félj kicsikém. Csodálkozva nézik a pap bácsin a fekete palástot az ezüstös díszítésekkel, most nem szól hozzájuk mint a múltkor mikor itt volt Anyukához hozta a Jézuskát. Most miért nem mondja, hogy jók legyünk és miért sír ő is. A mosolygós Tisztelendő úr is könnyfátyolos szemmel nézi a két szegény gyermeket, akik nem sírnak. Szegénykék, gondolja a nagy pap majd Ti később fogtok sírni, majd ha tépi, cibálja lelküket a sors és nem lesz aki megvédjen a csapásoktól. Mikor fiatal kis életük hiába fog melegségre vágyni, de az anyai szív melege már kihűlt régen, mikor hiába fognak sírni nem lesz aki letörölje fáradt, szomorú szemükről a könnyeket. Mikor már nem lesz akinek elpanaszolnátok apró, cseprő bajaitokat. A kántor a liberát énekli a szívek félősen feldobognak, imát mondanak, kérik az élet-halál Urát, hogy el ne szólítsa őket e földről, míg fel nem nevelik gyermekeiket. Mert tudják, hogy nincs szerencsétlenebb attól a gyermektől akik szeretet nélkül nő fel, akinek más kenyerén kell élni, a panaszos kenyéren. Megindul a menet, egyszerű, szürke koporsó kilátszik a gyalu forgács ami párnául szolgál szegény halandónak. A kislányka felsír kétségbe esetten, talán érzi parányi szívecskéje, hogy a mama örökre el megy, hogy soha senki nem fogja már neki mondani, hogy kislányom. Leeresztik a koporsót a sírba. Virágok hullanak utána, betemetik lassan, csak egy vékony kis fakereszt fog inteni a gyermekeknek a temető kertből. Oszladozik a népsokaság, indul a pap a mosolygós tisztelendő most nem mosolyog, kitudja hol járnak a gondolatai. Talán egy másik sírnál ahol az ő Édesanyja alussza örök álmát, de lelke mosolyogva tekint könnyeket törülő, áldást osztó kedves pap fiára.

December 24.

Karácsony !!! Igen – Én hozzám is benézett a karácsony. Óh rosszul írom, még be sem nézett ! Nincs karácsony ! Ha nincs kit szeretni, minek a karácsony. Ó te kisded nem volt érdemes jászolba a földre szállnod, hol van már erőd, mely megremegtette a világot. Frissességed, új tüzes életeszméd? hová lett szereteted? Megöregedett, elkopott, üres szó lett a szeretet. Ó ez már nincsen is, te is messze vagy már tőlünk. Századok pora, köde, bűne botlásai, hamissága és rágalma elferdítettek, valószínűtlenné tettek. Ó Jézuska látod-e a sok éhen halt kínban megszakadt embert? Hallod-e amint hozzád sóhajtanak végső erőfeszítéssel kérdik, kérik és követelik, hogy segíts rajtuk, óh kis Jézus régen volt már ! Dicsőségedben, fényességedben elfelejtetted már véres kálváriádat.

Hátat fordítottál látjuk, végleg. Mert ha néznéd kínunkat lehetetlen, hogy ne nyújts felénk segítő kezed. Jobb is ne nézz ránk, mert gonoszok vagyunk kisded korunktól. Meg is kérnélek, ha Vagy: fordíts gondot népedre, ha már teremtettél, viselj ránk gondot. Fi108

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából gyelj kiáltásunkra figyelmezz, s tudd meg, hogy a sok csapás ostorozás, fájdalom elkeserít, vérig sért kegyetlenné tesz. Ha süket csöndben kiabálunk, s bizalom helyett csalódás ér, ez végtelenül fáj és megtarthatatlanul elveszít minket tőled. Én magamról beszélek aki makacs vagyok és nyakas, hideg, gőgös és kegyetlen. Régen nem várok segítségedre, mert tudom, hogy haragszol. Nem is boldogulok igaz, és ezért dacból megyek az ördög táborába. Ismerhettél jónak indultam, de soha nem éreztem szeretetedet ha eltévedtem, nem nyújtottad felém a kezed. Ó igen Jézuska már születésed emléke nem dobogtatta meg boldog örömmel a szívemet. Elviselhetetlen fájdalmat kaptam ajándékba gúnyt és szenvedést. Nincs tovább, nem panaszkodok többet és nem jajgatok. Gonosz leszek és minden jót megvető. Így is úgy is elbuktam, jobb itt fetrengeni had legyek piszkos és sáros, úgysem kellek senkinek. – Neked se már, ó te álombeli Betlehemi kisded.

Máskor ilyenkor szent karácsony előtt, édes illat lopódzott a kulcslyukon át a másik szobába és boldog izgalommal vártuk, hogy eljön az este, amely a legszebb, legbensőségesebb mint más esték. Ilyenkor érezni meg, hogy valóban a szeretet szállt a földre.

Most tudom másképpen lesz minden. Ó mi rosszak vagyunk, ide nem fog jönni a Jézuska. Kis húgom szomorúra vált arccal jár és kérdez tényleg nem jön a Jézuska, hát ő is csak a gazdagokat szereti. Kiszaladok előle, hogy ne lássa, hogy sírok. Nem tudnám néki megmondani, hogy őt siratom, hogy neki nem lesznek arany kincs gyermek emlékei, kacagó Miklós estéi, megszentelt angyal várásos karácsony estéi. Ő nem fogja tudni elmondani, hogy milyen boldog volt ő gyermek korába,szent karácsony estén. Ő már nem fog emlékezni arra az édes boldogító valamire, amivel úgy tele van a gyermek lelke és amit szeretetnél is többnek Anyai szeretetnek hívják az emberek.

Cseléd voltam Soha sem akartam annak látszani, aki vagyok, valami erős ellenállhatatlan vágy űzött a több, szebb, jobb, magasabb dolgok felé. Határozottan szégyelltem, súrolástól felrepedt vörös kezemet, fénytelen, töredezett körmeim, rosszul szabott ruháim, és otromba, durva cipőmet.

Ha vasárnap délután kimehettem az utcára úgy jártam feltartott orral, messze néző szemmel a többi cseléd között, mint egy álruhába öltözött, legalábbis gróf kisasszony.

Meg is volt a hatása, mert nem igen közeledtek hozzám, a lányok furcsán összesúgtak, gőgös, kevély, vagy rátartinak gondoltak. A fiúk pedig leforrázva somfordáltak, ha gúnyos metsző pillantással átnéztem rajtuk. Nékem az utolsó nyomorult cselédnek, csak a nagyságos uraknál kezdődött az ember, és én is minden külső látszaton áthatolhatatlan társadalmi különbség ellenére is közéjük tartozónak éreztem magam. Csak azt fájt nagyon, hogy ezt senki nem akarta észre venni, én pedig sokkal büszkébb voltam, sem hogy tolakodjak, s elvből a legolcsóbb mozi, színház, lóverseny jegyet váltottam, és makacsul ragaszkodtam, fantasztikus rögeszmémhez, hogy jön egy nagy úr aki tudja az én rendkívüli okosságom, intelligenciám értékelni, és karon fog a tömeg elképedéseire, elvisz aranyos hintóján, ami autó is lehet. Szép ruháim lesznek és más dolgom se lesz, csak mint a pillangó, virágról virágra én is repülnék egyik országból a másikba. Újságokból, reklámozásokból össze is válogattam a városokat, amit okvetlenül meg kell 109

Dokumentum

ismernem, hosszú lista volt, természetes nem hagytam ki Amerikát sem. Egész éjszakákat gyönyörűbbnél gyönyörűbb ábrándokkal éltem át. Boldog voltam és türelemmel vártam a fent említett urat, aki mint jó édesapa csak örülni fog kisleánya boldogságának.

Mindennap friss reménnyel álltam a mosogató dézsa mellé, és mosolyogva képzeltem el gazdáim megrökönyödését, ha majd megtudják ki volt az a csendes, halk szavú valaki, akit annyit szidtak a feledékenységéért. Mert tudni illik az ő szeműkben csak egy falusi ostoba kis liba voltam, aki mindent elfelejt a másik percben. Persze ha tudták volna szépséges álmaimat, nem csodálkoztak volna azon, ha tejforralás, jégbehűtés, a fűszerestől vasport hozni, paprikát, stb. Ilyen közönséges dolgokat egyáltalában nem tartottam a fejemben. Más különben szerettek, mert figyelmes, előzékeny voltam, és a végtelenségig becsületes. Valahol rám ragadt az noblesse oblige, és én úgy éltem. Világért nem tettem volna olyat, ami a nemességemen csorbát ütött volna. Igaz nemes vagyok valóságban is, apai, anyai ágon, de vaj hol van az ős, álmában elveszett a századok ködében, és csak az én rajongó lelkesedésem bevillanó tüzénél sejtenek meg. Túláradó boldogságomban sokszor alig tudtam visszatartani hogy ki ne csorduljon számon, amivel tele volt a szívem, de csak lehunytam a szememet, és elejbe képzeltem egy jelenetet, ami lehűtötte és csukva tartotta a szájam. A vendéglősné volt híres arról, hogy szerette kivesézni a lányokat hazulról, módjukról, szokásaikról és ezt túlozva durván gazdáink társaságában szokta előadni harsogó kacagás és gúnyos megjegyzések között. Nálunk gyűltek össze ezen a délutánon és én szikrázó szívvel, de mosolyogva kínálgattam, s hallgattam a Marist, meg a szokásos katonát. Nincs Istennek az utolsó kondásbojtárja, aki trágárabb beszédeket folytat, mint e két szerelmes. Még azt mondja, hogy szép házuk, két tehenük, földjük van. Én erre: tudja fiam mi van maguknak, piszok, trágya, mocsok, büdösség fiam, a besötétített odútokba mert ha nektek föld, ház volna fiam hiszen nem jöttél volna Pestre cselédnek fiam. Egy a patikusné – félve körülnéztem de véletlenül sem volt senki a mi pártunkon már aki helyeselt. Azóta jóban vagyok a vendéglősék Mariskájával. Aki kissé faragatlan, de igazi falusi asszonynak teremtett lényében gondolatú asszonyszív dobog. Összeborzadtam mindannyiszor, ha az én legszebb legszentebb álmaimat megszentségtelenítik, gúny tárgyává tett volna. Drága öreg nagyanyám volt minden titkom tudója, akinek tíz, tizenkét lapos levelekben számoltam be Budapest szépségéről. Drága öreg gyermek aki még táplálta, élesztette nagyravágyásom tüzét, aki bennem látta elfuserált (Ő mondta így mindig) életének boldog kivirágzását. Én a tizenhat éves (1939) és ő a 70 éves gyermek semmit sem tartottunk lehetetlennek és teljes szívvel csüngtünk a csodákon.

11. füzet Nem fáradtak még el? kérdezte a nevelő az úrficskákat, mert akkor abbahagyhatjuk a tanulást és kérdően nézett a két fiúra. Jánoska szemében megcsillant a pajkosság, ó igen nevelő úr hagyjuk már abba ezt az utálatos tanulást, és inkább szaladjunk egyet az erdőn. Istvánka is fölemelte csillagsugarú szemét és halvány mosoly jelent meg az arcán..

Inkább szedjünk virágot és vigyük a kápolnába. Ó kiáltott Jánoska neki pirosodva a virágszedés a lányoknak való és nem nekünk, ugye nevelő úr igazam van. Igaza van 110

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából mind a kettőtöknek felelte a nevelő és elgondolkozva nézte a két fiút. Egy testvérek voltak és nagyon különböztek egymástól mindenben. János erős, piros fiú tele pajkossággal és vidámsággal, és ha kitört csak a drága jó mama tudta egy kis szelídségre inteni.

István nyúlánk termetű, göndör szőke hajú, fehér arcú, égszínkék szemű csöndes fiú volt, édesanyjának és apjának szeme fénye, ha János megszomorította őket mindent elkövetett, hogy kiengesztelje a cselédek és a környékbeli fiuknak ő volt a mintaképe, rajongtak érte. Igaz egy kicsit lenézték, és nem tartották igazi fiúnak, hisz ahelyett, hogy madarat fogna, lepkét kergetne, és velük birkózna, virágot szed az erdőbe és viszi az erdei kápolnába és félóráig is eltérdepel a szent szűz képe előtt. Ezeket gondolta a jó nevelő és mikor körül nézett a két fiút sehol sem látta és keresésükre indult. Hamarosan észrevette őket az erdő szélen, őt eltakarták a bokrok, és így nem vették észre a fiúk, hogy őket valaki hallgatja illetve látja is. István szembe állt egy csomó virág volt a karján és rájuk nézett kedvesen mosolyogva. János háttal állt és az arcát nem láthatta csak a hangját. Nem vagy igazi fiú, mondta gúnyosan János, miért kérdezte István és emelte rá szemének szelíd kék sugarát. Ó hisz soha sem jössz velem birkózni és biztosan gyönge, vagy mint egy lány, igaz, hogy még nem próbáltam ki az erejedet, hiába hívlak, de nem jössz, mert gyáva vagy, aki örökké csak a templomba hordja ezeket, a gaz virágokat kiáltott János és kikapta a virágokat István kezéből és összetaposta. István dermedten nézte mire magához tért János elszaladt. Pisti lehajolt, fölvett egy virágot megszagolta és suttogta, úgy szeretlek kis virágom és úgy sajnállak és egy néhány könnycsepp ragyogott rajta. Telt múlt az idő a nevelő úr nem tudta elfelejteni azt a nyári jelenetet, újra meg újra megjelent előtte István fehér képe amint a virágot megcsókolta. Eltelt a nyár már késő ősz felé járt az idő a fiúk elmentek csónakázni a nevelővel aki sohasem maradt volna el tőlük. Nagyon szerették a háziék is, és a két gyermek rajongott érte, viszont ő is nagyon lelkiismeretes volt mindenben. Rövid idő alatt János is megszelídült, Jánosban a vidám életkedvet,Istvánban a csöndes szelídséget szerette. Mondom most is csónakázni mentek a halastóra, oda értek és elkérték az egyik csónakot. Gyorsan beleültek és evezve siklottak végig az olaj simaságú tavon az őszi szellőcske meg, meg libegtette a hajukat. Úgy simult a csónak a vízen mintha szárnyak vitték volna. Már jó mélyen bent jártak a közepe felén Pisti fölállt a csónakba, és olyan szép volt így kiegyenesedve, göndör arany hajával játszott a szellő, mint egy földre szállt angyal a nevelő gyönyörködve nézte és szinte elfelejtette mondani, hogy üljön le mert kiesik. János tréfából megbillentette a csónakot és mind a hárman a vízbe estek. János erős volt és bírta az úszást a nevelő és István már nem tudott úgy úszni. István az ijedségtől és a hideg víztől még úgy sem tudott mint amazok ketten, de valahogy a csónakhoz evickélt és fölfordította, de bele már nem tudott menni. Jani egy erős vállvetéssel be ugrott és kinyújtotta a karját a nevelőnek, de azt mondta, hogy előbb Pistit, alig tudták beemelni, mert a nevelő egy hirtelen örvénybe került, elveszett a víz alatt, majd újra előbukkant, de mindig meszszebb a csónaktól. A két fiú őrült gyorsasággal evezett utána, de eltűnt, már sírva kiabáltak Imre bácsi, Imre bácsi majd nemsokára újra feltűnt a csónak emellett a gyermekek ember feletti erővel húzták az elalélt embert, közbe a tanyabeli cselédek is észrevették a szerencsétlenséget, és segítségükre siettek. Ideje volt mert a kiállt izgalmak miatt még az evezőt sem tudták a kezükbe fogni. János és Imre úr ti. a nevelő egy kön-

111

Dokumentum

nyebb hűléssel megmenekültek, de István nagyon beteg lett, tüdőgyulladást kapott, az erős és kövér szakácsnő nem győzte a jeget hordani a lelkem kis úrficskának, mikor jobban volt a tanyasi gyermekek és még az asszonyok is szerették volna látni a lelkem kis úrficskát, ugyanis mindenki így hívta, beüzentek tehát a szobalánnyal, hogy beszabad-e menni, persze, hogy megengedte a drága nagyasszony, hiszen örült neki. Látta, hogy mennyire szeretik és most, hogy kissé szűnt a láz. Jól föltámasztották, és így félig ülve fogadta őket. Gyönge kis mosoly látszott a szája szélén és hívta be a szégyenlősebbeket, mindenkihez volt, mindenkinek tudott valamit szólni, sőt mikor haza készültek az otthon maradottakat is üdvözölte. Ó csak gyógyulna már meg lelkem kis úrficska mondogatták. Egyebet nem is igen tudtak szólni, mert az a szeretet és gyöngédség mindnek megvolt a szívében, de nem igen tudták kimondani és csak a szemükkel simogatták a kis beteget. Aki fehér ágyba, fehér arccal úgy nézett ki mint egy korai kis hóvirágocska. Aztán elmentek hiszen csak látni szerették volna és úgy feszélyezte őket az úri szoba, de mikor kikerültek megnyílt a szíve mindegyiknek. Aznap a tanyán mindenki a drága kis betegről beszélt. Valóságos angyal áradoztak az asszonyok. Úgy ült az ágyban mint egy fehér virág, sírta el magát egy idősebb néni, csak meggyógyulna már. Én még a párnáját is megcsókoltam mondta egy fiatalasszonyka a molnár felesége, mert az arcát nem mertem és ekképp beszélik a tanyasi asszonyok. Ezalatt a kastélyba lótás, futás, rémület volt az izgalom és a beszéd kimerítette Istvánka erejét és estére nagyon beteg lett. Ugrasztotta a kocsist gyorsan a szomszéd városba az orvosért a máskor szigorú, egyenes tartású téns úr. Hangja megtörpült, háta meghajlott a szörnyű csapás alatt és szinte könyörgött a kocsisnak, hogy siessen mert a fia életéről van szó. A kocsis szótlanul csapott a lovak közé és pár perc múlva már csak a por szállongott utána. A nagyasszony az egyik szobába sírt és imádkozott, szinte őrültnek látszott. Nagyasszony lépett be a szobalány az úrfi valami virágot beszél és János úrfit emlegeti. A nagyasszony fölállt a földről és behívta Jánost és együtt mentek a betegszoba felé. Virágot, ó a virágomat, János összetépi, jaj, a Mária virága, néki szántam és Jánosnak eszébe jutott, hogy a nyáron ő taposta össze, mert nem jött véle birkózni. Zokogva ráborult az ágyra, megragadta testvére kezét és bocsánatot kért tőle. Ekkor a nevelőnek is eszébe jutott és ő elbeszélte a nagyasszonynak. Egy fél óra múlva megjött az orvos, megnyugtatta a vergődő édesanyát, hogy már nincsen nagyobb baj. Orvosságot adott és el is ment. Az orvosságot beadták néki, nemsokára megszűnt a láz és csöndes álomba merült. Édesanya egészségért imádkozva térdepelt az ágya előtt. Ez történt november 28-án ettől kezdve mindig jobban lett és karácsony előtti héten már fel is kelt. Boldog karácsonyra készültek a kastélyba, hogyne hiszen olyan boldog mindenki, hogy már nem beteg István. Gyönyörű volt az idő a vigília napján a gyermekeknek kedve lett volna szánkózni, hideg nem volt, így hát a téns úr befogatott a csengős szánba és jól felöltözve, pokrócba csavarba felült István is. Az erdő felé vették útjukat az évszázados fák csakúgy roskadoztak a hó súlya alatt. Itt ott egy-egy cinke verte le a havat, amoda egy harkály kopácsolt, máskülönben semmi nesz, a lódobogást is elnyelte a hó, egyedül csak a csengők szóltak mint ezernyi üvegharangocska. A gyermekek őz nyomot is láttak és kedvük támadt kiszállni és elindultak a nyomot követve nem sokára egy tisztáson megpillantották az őz családot, amint táguló orrlyukkal és felálló füllel figyeltek. Majd zörrenést hallva

112

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából esze veszett gyorsasággal eltűntek a cserjésbe. Lassan alkonyodott, hazafelé indultak mert István nem akart kimaradni az ajándék osztásból. Tudni illik a Recskei uraságnál az volt a szokás, hogy minden tanyabeli cseléd karácsony viliáján ajándékot kapott és most is mire hazaértek a tágas ebédlőbe már égtek a lámpák. Akkor még a vidéki kúriákba is ez volt a világítás. A cselédek is szállingóztak befelé ahol már terítve volt az asztal és a sarokba hatalmas fenyőfa megrakva minden földi jóval. Nemsokára együtt voltak és még a nagyasszony maga instált mindenkit, hogy üljenek le vacsorához és mire az úr elmondta az asztali áldást, már az asztalon párolgott a borleves és a szokásos bobájka. Vacsora után mindenki a karácsonyfa köré gyülekeztek és énekeltek Mennyből az angyalt. Egy pár ének után kiosztották az ajándékokat. István boldog volt, hogy ő is adhat, a jó mama megengedte, hogy ő is segédkezhessen. Ki egy pár csizmát, ki ruhát, a gyermekek süteményeket, cukrokat a nagyobbak hasznosabb dolgokat. Mindenki egy jó, kellemes érzéssel ment haza és a világért sem cseréltek volna más cselédekkel. Tél elmúlt, jött a tavasz Pisti a legelső hóvirágot is a szent szűznek vitte. Apja, Anyja látták ezt és magukban örvendeztek drága gyermeküknek. Jánost is szerették, de sokszor kellett fenyíteni nagy pajkossága miatt. Egy szép tavaszi estén összegyűltek a környékbeli úri fiúk, hogy kedvük szerint szórakozzanak. Egy darabig István is velük volt, de aztán ki ment a kertbe a többi fiúk jól mulattak, hisz János megnevetette volna még a halálos beteget is. Most is valami vidám társasjátékot játszottak mikor kilépett a mama.

Nem vagytok éhesek gyerekek kérdezte jóságosan. A gyerekek eddig nem igen érezték, hogy éhesek, de most, hogy kérdezték mindnek szörnyen korogni kezdett a gyomra. A bátrabbja ki is mondta, hogy ő igen nagyon éhes vagyok, a félénkebbek csak maguknak vallották be, hogy igen éhösek biz ők is. A mama nem kérdezte kétszer, egy pár perc múlva megjelent a szakácsnő megrakva jól a nagy tálcát, a fiúk örömrivalgással fogadták. Hát a lelkem kis úrfi hol van, kérdezte miközben széles arcáról csak úgy sugárzott a szeretet, a fiúk csak most vették észre, hogy Pisti nincs köztük. Hja a lelkem kis úrfi utánozta gyorsan János biztosan valamelyik sarokba térdepel. A fiúk most nem nevettek, tudták, hogy csak az irigység beszél Jánosból, mert őtet soha sem mondta senki lelkem kis úrfinak. Ő csak János úrfi volt, őt nem is szerették, inkább féltek tőle a gyerekek is. Rajta István jé csapták össze a kezüket, hol volt az úrfi egy kicsit szaladtam válaszolta. Jó kis szaladás volt szólt az ajtó mögül a béres gazda kisfia. Mond csak el mi történt unszolták a fiúk. Hát úgy volt, hogy a sánta Gyurka a Tamás bácsi fia a lovakat őrizte, a gyepün oszt hogy a teheneket mán béhajtották a Gyurka is haza akarta engedni a lovakat, de azok megvadultak oszt elszaladtak, egy még fejen is kólintotta. Oszt meglátta az úrfi, mert teccik tunni ott sétált. Odaszaladt, a Gyurka mán nyitogatta a szemét és nem lett semmi baja, csak éppen a fogát rúgta ki egy csikó. Felültette, hát hozzákezdett ordítani, hogy fáj, jaj, jaj, de megrak idesapám, miért? hát hogy a lovak elszaladtak tüllem. Erre az úrfi meg én a lovak után, haza is hajtottuk üket. Elmentünk Tamás bácsiho is, hogy ne báncsa a Gyurit, akkor mán otthol is vót, hallgat el az ijedt szemű kis parasztgyerek. No jól van, jól mondja István. Nesze egyél! Köszönöm, markolt bele a süteménybe a másik percben már e is szaladt, mert hát úgy illik, hogyha kínálják vegye el, de szaladjon is mert akkor azt hiszik, hogy több is kék, így tartotta az édes. Tudtam, hogy ilyen bátor az ifi úr szólt Kati de már ő is ment nehogy még kiabál-

113

Dokumentum

jon a ténsasszony. Igaza van Katinak, bocsáss meg szólt kezet nyújtva János, és a többi is mind kezet fogott Istvánnal. Elrepültek az évek bohókás, bájos álmaival. A gyermeki évek minden képzeletével elrepültek a tündérek a mesék a gondtalan napok. Elrepültek mint a vándor madarak, ó nem a madarak visszajönnek, a gyermekévek gondtalansága soha És elment a jó nevelő úr is, akivel együtt nőttek fel, aki átvezette őket az élet örvényén, amelyen már akkor is megakadt a tövis és a rög. Istvánt városi iskolába adták, Jánost a gazdasági akadémiára. István az iskolába is mint otthol a tanárok szemefénye volt, a legjobb tanuló és ha valameik fiút megakarták inteni, csak azt mondták neki, hogy olyan legyen mint Recskei István, és valóban még a megjelenésében is volt valami földöntúli. Fehér arcával, összeszorított ajkaival olyan volt mint az Úrnak valamelyik arkangyala, vagy mint egy földre tévedt királyfi. Valóban az is volt a saját szívének volt a királya, lelke olyan volt mint egy kristálytiszta tó vize, amit még nem korbácsoltak föl a szenvedélynek vad hullámai és tükrébe ragyognak az álmok élet csillagai. Igen érzékeny volt mások bajai iránt és szívesen meghallgatta a társait is. Míg társai a diáklányok után vártak, ős most is inkább a Szent Szüzet választotta. Egyszer akarták kigúnyolni szelídségét akkor is szégyenbe maradtak. Ugyanis meglesték, hogy hová megy, mikor aztán látták a kápolnából kijönni, páran gúnyolni kezdték. No a szent, hú, no nézd már a kis pátert. Nem szégyelled magad nagy fiú létedre! Kiabálták és azt várták, hogy majd mérgesen visszakiabál ő is, vagy elszalad, ehelyett azonban más történt. Inkább ti is jönnétek szólt csöndesen és reájuk mosolygott, olyan szelíden, hogy a fiúk pirulva ódalogtak el és többet soha nem hozták fel a beszédbe semennyiért sem. Csak amaguk között hívták páterkának. Elvégezte a gimnáziumot utoljára nézett végig a kedves bútorain ami 8 évig hűségesen szolgálta a gazdáját. Kiszaladt a kertbe is utoljára simogatta kezével, szívével, szemével mindazt ami 8 hosszú éven kedves volt neki, utoljára térdepelt a Szent Szűz képe előtt és eszébe jutott az elmúlt évek itt töltött órái, hány kísértéstől, hány ballépéstől mentette meg ifjú szívét és valahogy úgy érezte, hogy nagyon-nagyon fáj a szíve mintha örökre távozna már a földről is. Ekkor megszólalt a csengő, utoljára hívja a diákokat a búcsú ünnepségre Pisti is legyőzte rossz érzetét és szaladt, hogy nehogy ő is ott legyen az utolsók között. A tanár Úr megható beszédet intézett hozzájuk, de az örökké figyelmes István olyan keveset hallott mindebből, képzelete messze röpült és szinte magát látta a hittanár helyébe, amint tanítja a lelkes szemű, buksi fejű diák sereget. Aztán vége volt ennek is mint ahogy mindennek vége szokott lenni.

A fiúk már búcsúzkodtak elég érzékenyen, hogy ki tudja kit merre visz sodor az élet, akik eddig mint kis szigeten éltek, most szerte mennek a világba, legjobb barátok válnak szét, talán, hogy az életben többet soha sem találkozzanak. Délután volt, a legtöbb már elment, csak egy páran voltak akik a hazai kocsit várták. István csöndesen lépdelt végig a folyosón a tanári szobák felé, igazgatójának akarta megköszönni a sok gondoskodást.

Isten vele István, soha sem felejtem magát, szólt az igazgató és kikísérte az ajtóig, amit nem igen szokott megtenni. Legutoljára hagyta a hitoktatót, őt szerette a legjobban.

Isten hozott Pisti szólt véghangos tanár úr, de a szeme egészen mást árult el. Már vártalak azt hittem nem jutok eszedbe, de foglalj helyet nálam. Hát aztán hova mégy, melyik iskolába! Ezek után kérdezte, de már úgyis tudta a felelet olyan volt előtte, a diákjai lelke mint egy nyitott ablak, amelyen át könnyen belehet látni a szobába. Ha Apukáék

114

Szép pillanatok a régmúltból. Boros Margit naplójából beleegyeznek a szemináriumba szeretnék menni, hogy mint pap sok lelket mentsek meg ebből a világból a mások számára. A hittanár szeretetteljesen nézett a fiúra – igen fiacskám, de jól gondold meg, sok nehézséggel jár a papi pálya. Jól meggondoltál-e mindent? Ó igen felelte, és lehajtotta szép szőke fejét, mert valami belülről mást súgott, úgy hallotta, hogy sokat fogsz szenvedni míg odaérsz. Felemelte fejét és mélyen a szemébe nézett, mintha véghetetlen mély tengerbe nézett volna, amely nyugodtságával felséges érzést vált ki az emberből. Isten vezéreljen fiacskám életutadon, ne felejtkezzél el rólam és ha valamiben elakadnál mindig szívesen szolgálok neked egy pár igaz tanáccsal. Köszönöm szépen jó akaratát rebegte Pisti és áhítattal ráborult az áldott papi kézre, mely sokáig vezette. Aztán gyorsan emelt fővel kisietett, mert már várta a kocsi.

Mégegyszer búcsút intet a kezével, aztán tovarobogott a kocsi. A tanár sokáig nézte az ablakból és szinte magának suttogta, szegény fiú, sokat fogol szenvedni, még nem próbálhatod ki, nem értek szenvedések, sokat nagyon sokat fogol még felsóhajtani az élet nehéz keresztje alatt. És szerető szíve igazat mondott, de ezt még István nem tudta.

Szinte egyszerre érkezett haza Jánossal, aki ugyanis már elvégezte a gazdasági iskolát. A jóságos nagyasszony nem tudta melyiket ölelje, melyiket csókolja János is daliás szép férfivé serdült, és vidám mosolygós szemmel nézte bátyját, amint a szülők üdvözlése után még az arra ténfergő cselédekkel is kezet fog, még mindig csak lelkem kis úrficskának hívják, noha ugyancsak derék ember lett belőle. Aztán bementek az ebédlő szobába, ahol a két diák nem fogyott ki a szóból, hol ők kérdeztek, hol az öregek. A vacsora után jóéjszakát kívánva ki, ki a saját szobájába nyugalomra tért, hogy kipihenjék a vizsgák fáradalmait. Reggel 8-kor már együtt voltak megint, a mama mosolyogva nézte, hogy milyen jó étvággyal esznek fiacskái a pap is büszke volt két szép jó fiára és ő is mosolygott. De mostmár menjünk szétnézni kertben, udvaron, határban kiáltott vidáman János. Jó, jó dörmögött a papa csak ne sokáig járkáljatok ! Ebédre itthol legyetek, itthon leszünk mamácska mondta István. Ami egy kicsit nehéz feladat volt 4 óra alatt bejárni az óriási kertet, az erdőt a méhest és még kitudni előszedni, hogy mit, ahhoz egy nap is kellene. Megáldott véle bennünket az Isten szólt az öregúr, mostmár a jövőjükről kell gondoskodni. Úgy gondolom, hogy Jánost még az Isten is gazdálkodónak teremtette, igen szólt mamuska, de István ő, itt elakadt, de az öregúr úgy is tudta mit akar mondani. Tudták mind a ketten, de még egy szót sem szólt róla egyik sem. Ő kérdezte a papa, majd gondolkodva hozzátette, édes szívem én úgy látom, hogy az ő lelke már nem a miénk. Olyan volt az gyermek korában is mint egy angyal, mondta a mama, tehát én úgy gondoltam szólt újra a téns úr adjunk hálát, hogy Jánost is jó útra vezette . A ténsasszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, hisz őneki az volt az egyetlen vágya, hogy a fia pap legyen. Csak nem mert szólni az ura előtt, azt gondolta, hogy haragudni fog, mivel évekkel ezelőtt úgy számított, hogy az ő két fia fogja a birtokot kezelni. Kedves, hát maga is úgy gondolja, á hisz én is úgy gondoltam kis korától fogva! Már látom mondta a téns úr, hogy akit az Úr magának követel azt nem tarthatja vissza a szülői kéz. Ó milyen boldogok vagyunk Géza, szólt a mamácska és örömkönnyek csillogtak a szemébe, hogy egy fiúnkat az Urnak adhatjuk és még nekünk is marad egy. Egy gyönyörű napon már István hajnalban felkelt, ugyanis még tegnap este elhatározta, hogy megnézi az ő kedves kis kápolnáját és virágot is szed Szűz Mária kép elé, mert ha ké-

115

Dokumentum

sőbb kél, János mindig elhívja valahova. Gyorsan öltözött és csöndesen végig ment a széles virággal befuttatott gangon. A mamácskáék aludtak még, de a cselédek már serényen dolgoztak, a szakácsnő most nyitja az ablakokat. Jó korán föl tetszett kelni Istvánka mondja mosolyogva , de választ sem várva már el is fordul az ablakból, várja a sok dolog. De könnyebb a lelkének ha szólhat valamit a kedvencének. István gyorsan szedte a lábát és bekanyarodott az erdei kis ösvényre, majd lehajolt egy pár virág után, hogy leszakítsa, még rajta volt a harmat. Rózsaszín kelyhében mintha mind egy ragyogó gyémánt szemecskék lennének. Szinte elállt a lélegzete a gyönyörűségtől, könnyű köd ült a földön mint valami selyem palást borult rá a völgyre, és a harmat csöppek amint rásütött a nap mint ezernyi földi csillagocskák villanoztak. Szinte hallotta a föld lélegzését és látta, hogy miképpen dicséri teremtőjét minden teremtmény. A virágok harmat cseppjét hála könnynek érezte, a szellő a föld köszönését vitte a magasságokba, a pacsirták himnuszokat daloltak körülötte. Lelke megtelt földöntúli örömmel a természetben megtalálta az összekötő kapcsot az Urával, Istennel. Liliom lelke magasan szárnyalt, nem kötötte őt most a földre semmi sem, majd kaszapengés riasztotta föl és távolról úgy halatszott mint a templom csengője. Majd egy gyors elhatározással feléjük tartott, az aratók felé, akik korán hozzákezdtek, nehogy a szem leperegjen. Tisztelettel köszönt és megkérte, hogy ő is csinálhasson valamit. Ó nem az úrfinak való az vetettek ellene, de csak nem tágított. No ha olyan nagyon akarja, akkor szedje a markot, vagy kösse a kévéket mondta a kepés gazda. Úgy gondolta, hogy mindjárt abba hagyja, de tévedett.

Igaz először nagyon rossz volt, de rágondolt a példaképére és akkor könnyű volt a munka. Már reggelihez készültek, ő is velük tartott. Milyen jól esett a fekete kenyér amit a többiek megosztottak véle. Aztán megint hozzákezdtek, az úrfi még mindig kitartott, a gazda a bajusza alá mosolygott, vajon meddig bírja gondolta, olyan kedvtelve nézte a fiút amint szőke haja arcába lóg, és néha megáll, hogy izzadt arcát megtörölje. Szinte nagyobb örömmel dolgozott mind, úgy érezték mintha egy földöntúli lény szegődött volna hozzájuk. A világért sem mondtak volna egymásnak egy rossz szót sem az úrfi előtt. Már dél felé járt az idő mikor Istvánnak eszébe jutott, hogy mit gondolnak a jó mamácskáék hova lett. Haza is szalajtotta egy vízhordó gyereket, hogy ne aggódjanak ebédre otthol lesz. Otthol már kérdezgették Jánostól, hogy nem látta-e Istvánt. Éppen keresni akarták mikor megjött a gyerek. Az István úrfi azt üzeni, hogy délre itthol lesz, ne tessenek aggódni. Hát hol van kérdi a ténsasszonyka, hát a dombtetőn instálom, hajnaltól arat ! Hajnaltól arat, csapta össze kezét a mamácska. Mire István hazajött kiizzadva porosan már mindenki tudta a tanyában, hogy hajnal óta aratott. Drága fiacskám, hogy jutott eszedbe, hogy úgy töröd magad szörnyülködött a mamácska. Édes mamácska hajtotta le fejét a jó mamához, ne tessék haragudni, de olyan jól esett gy kicsit szenvedni, ideáig csak örültem és úgy gondoltam, és ilyenkor a szenvedő Jézusra gondoltam. A nagyasszony nem felelt csak két fényes könnycsepp gördült végig az arcán a fia göndör szőke hajára. Ugye édesapukám nem haragszol nyitott be az ajtón István és beletette kezét apja kezébe. Dehogy fiacskám, sőt nagyon örültem amit hallottam egész reggeltől kötötted a kévéket. Hát jól van, legalább lesz fogalmad a munkás ember életéről és nem fogod lenézni ha majd egyszer tanítani fogod őket mint pap. Ó édesapám kiáltott István boldogan, és megcsókolta az apja kezét.

116

laudáció

Antall István

Magányos portyázó Márkus Béla irodalomtörténész, kritikus* Márkus Béla eredeti hangja, ironikus közelítése, elemző képessége, keresetlensége, széleskörű érdeklődése egyedülálló a magyar kritika-, és irodalomtörténet-írás kortárs történetében. Olyan talpasa ő a magyar szellemi életnek, aki szellemi és politikai határokat nem ismerve jelen tudott lenni minden olyan irodalmi, színházi, közéleti eseményen, ahol azok verődtek össze, akik felelősséget éreztek a közösségért, a társadalom perifériáján élőkért, a kisebbségekért, a nemzet egészéért. Munkáiban ezért soha nem válik el a szépségeszmény és a szolgálat, nem szakad el egymástól esztétikum és etika.

Márkus Béla éber figyelmét pályája kezdete óta nem kerülik el az irodalom friss jelenségei, egyidejűleg képes segíteni a pályakezdők tájékozódását, kibontva a művekből mindazt, ami reménykeltő, miközben történeti személete a szellemi áramlatok irányát is képes kitűzni, a jelentős folyamatok bemutatására vállalkozván. A regény, a dráma, a líra, és az esszéirodalom egyként izgatja. Következetesen igyekszik kerülni a szakma mesterséges, életidegen nyelvét, a szakszerűséget szem előtt tartva mindig meg tudja szólítani a szélesebb olvasóközönséget is. Jelentős műveket bemutatva éppoly következetesen szókimondó, ahogyan kritikáiban sem kerüli a konfliktusokat, véleményét nem rejti véka alá, felfogását nem az indulatok, de az érvek támasztják alá.

Márkus Béla kötetté szerveződő munkáiban mindig ott az életművekben és pályaképekben föllelhető kuriozitás iránti érdeklődés. Az ismert teljesítményekben, a népszerű művekben is olyan részleteket tár fel, amelyek jelentősen gazdagítják az irodalomelmélet és az olvasáskultúra szempontjait. Magányos portyázókról ír, s bár maga egy nevezetes csapatban a Barta János féle iskolában nevelkedett, Görömbei András, Ablonczy László, Pálfy G. István baráti körében indult, szuverén elgondolásai máig érvényesek. Mások mellett Móricz Zsigmond, Sarkadi Imre, Tóth Árpád, *

A laudáció elhangzott 2013. november 23-án a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban, a Ratkó József-díj átadásán.

117

Antall István Szilágyi István, Kányádi Sándor munkásságával foglalkozik, miközben ő rendezi sajtó alá Ratkó József első teljesen mondható posztumusz verseskötetét Új évszak kellene címmel.

Márkus Béla a Bükk hegység lábánál egy történelmi hagyományokkal és legendákkal teli faluban, Bükkaranyoson született. A Matyóföld közepén, Mezőkövesden érettségizett, életének szinte minden érett-kori élménye Debrecenhez kötötte. Itt tanult, itt kezdett újságot írni, folyóiratot szerkeszteni, itt tanított és tanít. Teszi ezt az indulástól azzal az igényességgel, amely minden írását, minden előadását, minden kötetét jellemzi. Földrajzi és szellemi értelemben is jól körvonalazható az a protestáns-katolikus hagyomány, amely a hitviták európai léptékkel mérhető hatását a helyi értékek megőrzése felől tudta egyetemessé emelni.

Márkus Béla, Kő Pál, Seszták Oszkár és Jánosi Zoltán a Ratkó-díj átadásán

118

SZEMLE

Testvérmúzsák. Lenyomatok – Spuren Testvérvárosi kapcsolat Iserlohn – Nyíregyháza

Lenyomatok. Keresve sem lehetne jobb címet találni egy olyan kötethez, amely huszonhárom esztendős testvérvárosi kapcsolat lenyomatát őrzi, s amely a kultúra, a szellem dimenzióiban helyezi el ennek a viszonynak a történetét. A műfaji tisztaságra vágyók talán csodálkoznak, hogy az irodalmi naplók társaságában köszöntők, ajánlások, előszók, beszédek, élményszilánkok szerepelnek, ám a belőlük kirajzolódó krónika hiteles rajzzá válik: meggyőző bizonyítékaként annak, hogy Nyíregyháza és Iserlohn polgárai éltek és élnek a kialakított lehetőségekkel.

A volt és jelenlegi polgármesterek ajánlásai egyfajta közéleti keretet, támogató és erősítő közeget rajzolnak ki. Városok és polgárok kapcsolata a személyes kötelékek, személyes ismeretségek egyre bővülő rendszerében – ahogy Dr. Peter Paul Ahrens, Iserlohn polgármestere fogalmaz ajánlásában.

Marlis Gorki beszéde Nyíregyháza–Iserlohn testvérvárosi kapcsolatának 20. évfordulója alkalmából a személyes elkötelezettség hitelével foglalja össze a két évtized történéseit. „Megérkezni csak úgy tudtam Iserlohnba, hogy volt honnan elrugaszkodnom” – írja Mogyorósi László Iserlohni naplójának előhangjában. Nyíregyháza város írójaként töltött egy hónapot

Iserlohnban, míg német részről Regina Lindemann volt Nyíregyháza vendége egy hónapon át. A kötet kettejük irodalmi naplóit közli, a már érintett testvérváros-dokumentumok társaságában.

Mogyorósi László írása kezdettől fogva a műfaj legnemesebb hagyományait követve mozgósítja a szerző-utazó irodalmi műveltségét, a két kultúra közegében való megnyugtató otthonosságát. Leírásaiban érezzük a folytonos viszonyítást, azt, ahogy eltérő szokások, kultúrák, tár119

Szemle

gyi és szellemi közegek viszonyában valami közös európai hátteret sejtet: a műveltség mindenütt érthető nemzetközi nyelvét. Így válhat az egyszerű baráti palacsintasütés kultúrantropológiai eszmefuttatássá. („A teríték a Németországban és Magyarországon is ismert palacsintával és a multikulturális ízesítőszerekkel, töltelékekkel olyan most, mint egy kiterített világtérkép, amire keresztbe-kasul népeket összekötő vonalakat rajzolunk, modern kori népvándorlások országútjait, amelyek többnyire egyirányúnak bizonyulnak.”) Így válhat a derék német polgár jóindulatú figyelmeztetése („az ajtó sárfoltos”) megelevenedő Kafkanovellává, de, mint ahogy minden életre kelt irodalmi hős, Samsa is visszaváltozik Mogyorósi Lászlóvá, hogy tovább közvetítse az olvasó számára az utazás élményeit.

Az útleírás jó esetben teljes képet ad az adott világról. A részletekről csakúgy, mint a tágabb dimenziókról. Az iserlohni napló lapjain a személyesen megtapasztalható napi események tanújává avat az író. Kíváncsisága, felfedező szenvedélye minden apróságot észlel, regisztrál, kommentál, megőriz. Gyaníthatóan egy ottani, a saját világát jól ismerő befogadó is új színekben látja önmagát, önmaga környezetét Mogyorósi László tolmácsolásában. A tudósítás akkor igazán eleven, amikor egy-egy esemény, eseménysor köré szerveződik a leírás, így például a gyerekeknek szervezett idegenvezető tanfolyam bensőséges szeretettel megrajzolt krónikájában. A várossal való ismerkedés ily módon bepillantást enged a hagyományőrzés, kultúraátadás, a nevelés hétköznapjaiba is. Rokonszenves polgárokkal ismertet meg Iserlohn tetszőlegesen kiválasztható helyszínein,

120

az uszodától a buszmegállóig, a templomtól a múzeumig, a postahivataltól a kávézóig.

A naplóforma szelíd és szerény elbeszélőjével nyugodt ritmusú, több ponton is meditatív-tűnődő elbeszéléssé avatja a krónikát, amelynek szerzője ritkán lépi túl a hűséges szemtanú szerepkörét. Jelenléte az elbeszélt világban ugyan folytonos, főszereplővé azonban mégsem akaródzik válnia. Döntésének elbeszéléstecnikai nyeresége nyilvánvaló, hiszen így nem kell folyton harsány színeket használnia, nem kell feltétlenül „lényeget keresnie”. Elég, ha néhány ecsetvonással megörökít egy-egy kedves arcot, ha pár mondatban megőriz egy apró balesetet, egy kedves segítő gesztust, vagy éppen egy bántóan semleges tekintetet.

Illanó, finom emlékfoltok egymásutánja ez a napló. Mogyorósi László fogalmazásában „Mikor elhagyjuk a várost, nem merek visszanézni, mintha attól tartanék, hogy ködként foszlik szét mögöttem, és könnyű páraként szívódik fel a felkelő nap fényében.”

A külhoni utazás mindig izgalmas felfedezés. Önmagunk jobb megismeréséhez viszont mérhetetlenül többet ad a hozzánk érkezett vendég friss és elfogulatlan látásmódja. Regina Lindemann „városi krónikás”. Immár Nyíregyházáé is. Finom iróniával fogalmazva „a lovak és a gulyás”, „Sziszi császárné” országába indul, hogy aztán érkezése első pillanatától a legendák helyére álljon a valóság, amely olykor nyersebb és lehangolóbb, de legtöbbször mégis közvetlenebb, meghittebb, emberibb, mint azok a sémák, amelyek felületesen tájékozott utazó „rendelkezésére állnak”.

Regina Lindemann tollán a legapróbb történések is meghitt emlékké válnak.

Szemle

Lehet-e jelentősége egy palack ásványvíz, egy földiepres rétes, egy várostérkép megvásárlásának? Válhat-e kalanddá egy fogászati röntgen, egy ajándékcsomag feladása? Igen. A könyv alaprétegét képezik ezek a történetek, s mindegyre azt tanúsítják, hogy szerzőjük érzékeny megfigyelő, hű krónikás. Nem maradnak ki természetesen a „kötelező” turisztikai látnivalók sem, így a szatmárcsekei temető mitikus időkbe visszamutató fejfái, a sóstói múzeumfalu mezítlábas parasztházai, a nyíregyházi múzeum és levéltár évszázados kincsei.

A szerző – bárhová is vesse a véletlen vagy akár a tervezett út – mindig pontos felvételeket készít, melyek aztán vagy belesimulnak az előre hullámzó események láncolatába, vagy sajátságos irodalmi epizódokként tagolják az írást. Így elevenedhet meg Harangod legendája, így szólalhat meg az írói képzeletben Bíró és Marica húsvéti története.

Az Elvesztem Magyarországon című, négy ponton közbeékelt elbeszélés az útleírás „szövetében” igazi felszabadult szépirodalmi fikció. A művészi szöveg

születése, formálódása az őt létrehozó háttérélményekkel együtt nyomon követhető ebben a misztikus, rejtelmes, magával ragadó, egyszerre fantasztikus és realisztikus történetben.

Véletlen, mégis szimbolikus esemény, hogy Regina Lindemann látogatása idején volt az Európai Unió magyar képviselőinek választása, amelynek a szerző is tanúja lehetett. Erika Lindemann írása a két nép, a két kultúra különbözőségét is látva a hasonlóságokat, az összekötő szálakat keresi, barátságos közeledésére legtöbbször barátságos fogadtatás volt a válasz. „Kedves magyarokkal ismerkedtem meg, kapcsolatokat létesítettem, és hagytam, hogy az idegen világ hasson rám. Egy idegen város városi írnoka az emberek életét írja meg, a cselekedeteikben és a gondolataikban rejtekező idegent és ismerőst” – zárja naplóját az író.

Gerliczki András Lenyomatok. Testvérvárosi kapcsolat Iserlohn – Nyíregyháza. 1989–2009. Szerk. Barabás László – Marlis Gorki.

Iserlohn – Nyíregyháza, 2012. Német Fórum Nyíregyháza, Iserlohn város Nyíregyháza Bizottsága, 155, 164 p.

Oláh András: Idegen test A szerző az 1980-as évek második felében debütált. Rangos irodalmi lapok, folyóiratok (Alföld, Ezredvég, Hitel, Kortárs, Magyar Napló stb.) közölték aztán rendre verseit. Neve az olvasók körében hamar ismertté vált, a szakmai vélemények pedig emelkedő pályaívet

jósoltak az ígéretes tehetségnek. Ma már jól látható, hogy az elmúlt évtizedekben végzett irodalmi munkássága a megelőlegezett bizalmat messzemenőkig visszaigazolta. Ütemesen jelenteti meg könyveit, elsősorban versesköteteket (induló kötete: Elfelejtett színek rekviemje),

121

Szemle

de ír prózát is (Csapda: novellák), és sikeres drámaíró (Átokverte: három történelmi dráma).

Az irodalom feltárásában nélkülözhetetlen könyvtári tájékoztató segédeszközök – a bibliográfiák, a repertóriumok, a katalógusok – egy tudatosan építkező életműről tanúskodnak. Hogy közeli példát említsünk, a történész-tanár korán letette a névjegyét a Szabolcs-szatmári Szemle szerkesztőségének asztalára Szabad György: Miért halt meg Teleki László? című kötetének ismertetésével. A hasonló jellegű további publikációi erőgyűjtést jelentettek a későbbi nagyobb terjedelmű művei megírásához. Ugyanakkor az Oláh-féle lírai én is hamar megtalálta helyét e folyóirat hasábjain (1990/1. szám), és méltán kapott helyet olyan további minősítő regisztrációkban, mint pl. a Katona Béla irodalomtörténész szerkesztette Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája II. kötetében is.

Az Idegen test című versgyűjteményével Oláh András alkotói pályájának újabb állomásához érkezett. A kötet borítója a történelmi kataklizmák politikai útvesztőiből egy második világháborús sötét útszakaszt idéz. Az útburkoló komor „macskakövekre” vésve, mint sírfelirat, elhunyt deportáltak adatai sorakoznak.

Ez a mementó eleve hangsúlyossá teszi a kötet mondanivalóját. Önemésztő vívódásokból született költészettel találkozik itt az olvasó, melynek a humanitásban mélyen gyökerező hit a fedezete. Az öt ciklusba sorolt versek alapgondolata a szabadságeszme kérdésköréhez kötődik. Az idegen test motívum tartalmát tekintve több rétegű, többféle jelentést hordoz magában.

Az ember elidegeníthetetlen jogának, a szabadságnak ügyében íródtak ezek a

122

versek, s szó van itt mindazokról, akik a sors kárvallottjai, kiszorultak a normális életlehetőségekből, száműzöttek, megszomorítottak, azokról, akikkel a költő szolidáris.

Oláh Andrást nem elvont ideák, valamiféle eszményített álomvilág képzetei ejtették rabul. Sokkal inkább racionálisan prózai ok foglalkoztatja, a harmonikus élet hiánya miatti elégedetlenségének ad hangot. E tekintetben a költő szigorúbb erkölcsi normákat követve, némiképp maga is „idegen test” a világban. A költészet nem a tényfeltárás direkt tükre és eszköze, de ebből a lírai mondanivalóból tökéletesen kitetszik, hogy a múltból milyen továbbélő társadalmi dilemmák foglalkoztatják, politikai, etnikai, vallási konfliktusok nyomasztják a szerzőt, és hát magát az embert – még ha „boldog

Szemle

békeidőkről” beszélünk is. Ezt a leképezett valóságot, ezt az életérzést, melyet a rossz évjárat, a törvénytelen ünnep, a valami hiányzik és az egyensúly című versekben a lélek legbelső tájairól vetíti elénk lírájában.

A többszörös pályadíjas költő kötetéhez a kortársirodalom jelese Jókai Anna írt ajánlást. A fülszövegen olvasható gondolataiból idézzük: „Oláh András megszenvedi verseit. Nem a formát,

mert sorai könnyedén, bravúros egyszerűséggel születnek. A mögöttes, lélekben történő fájdalom az, ami a dolgok teljes átélésére ösztönzi… Kitárulkozó, őszinte költő... nem szépít, nem leplez, nem keres mentségeket sem maga számára, sem vágyott-űzött Istenének.”

Futaky László Oláh András: Idegen test. Budapest, 2013. Hungarovox Kiadó, 82 p.

Kürti László: Testi misék Vegyük most kézbe megyénk jeles költőjének, Kürti Lászlónak legfrissebb könyvét, a Magyar Napló gondozásában 2012-ben megjelent Testi misék című vékony kis verseskönyvet. Igényes kiállítású, szép, szerény, de nem törékeny kötetről van szó. Közel százoldalnyi terjedelmével Kürti eddigi legbővebb versgyűjteménye, korábbi köteteinél (Félszavak – 1999, Akvárium – 2004, Alkalmi otthonok – 2007) másfélszer hosszabb – igaz, a versanyagát is hozzávetőleg öt év terméséből válogathatta a szerző.

Fényes borítóján egy hálószobabútor művészi fotója látható, mintegy megelőlegezve a kötet tartalmának képi- és hangulatvilágát.

Kemény István a könyv fülszövegének végén a következőt írja: „Kürti László kiindulópontja és iránya is az emberi lélek, iránytűje a szenvedés.”

Négy ciklusba rendezve tárja elénk Kürti eddig megélt harmincas éveinek lírai lenyomatát. A kötet egészén végigvonul

az a szinte már kényelmetlenül szókimondó őszinteség, ahogyan a lírai én formába önti az egyébként kimondha123

Szemle

tatlant. Kendőzetlenül beszél kapcsolatok válsághelyzeteiről, kiútkeresésről s a kiútkeresés kudarcairól, kiüresedésről, önértékelési zavarokról, elvárásokról, elválásokról, találkozásokról, vágyakról, félelmekről – mindenről, ami emberi, ami általában kimondatlan marad, mert annyira személyes, hogy sokszor még magának sem beszél róla az átlagember, nemhogy másoknak, akárkinek, mindenkinek. Ez az intimitás olykor annyira az olvasó bőre alá hatol, hogy szinte képtelenség nem sajátunknak érezni a költeményekben megfogalmazott élethelyzeteket, s az azokban húzódó feszültségeket, problémákat.

Az első ciklus, mely a szívzörej címet kapta, egyik lehetséges olvasatban egy házasságon kívüli kapcsolat kialakulásának, felfokozódásának, kiteljesedésének, kiüresedésének, majd véget érésének az ívét rajzolja fel. A ciklus darabjai természetesen önálló versként is megállják helyüket, azonban egymás után felsorakozva a hatásuk és mondanivalójuk sokkal hangsúlyosabb. A szinte dokumentarista módon rögzített életesemények, az azok mögött rejlő gyötrődés és a mögötte lapulva figyelő, majd mindent kimondó én egy olyan történetet mesélnek el, amely akárkivel megeshet. Mindennapjaink része az új, az izgalmas, a nem megszokott utáni vágyakozás. Mindez egyes emberek számára tettekben is megnyilvánul, míg mások csak a képzelet szintjéig jutnak el.

A lírai én itt eljut a tettekig, s egy olyan kapcsolatba kezd, amelyik a szindbádi indíttatású csábításon keresztül fajul egy annál sokkal tovább tartó, de kiüresedő és ellehetetlenülő viszonnyá, mely viszonynak ekkorra már az ember leginkább és mielőbb véget kívánna vetni.

A ciklusban túlsúlyban vannak azok

124

a versek, amelyeknek gondolati telítettsége szétfeszíti a forma szabta kereteket.

Vannak még olyan darabok, amelyeken tetten lehet érni a hagyományosabb verselés emlékeit, sőt, olykor-olykor remekbe szabott lüktetésű sorokat is kapunk hangzatos rímekkel, azonban mindezt a legtöbb esetben elnyomja a kimondani kívánt szavak saját ereje. Kürti már nem is törekszik arra, hogy a látszólag szabályos strófák sorvégeire összecsengő szavak kerüljenek, mert másféle öszszecsengést követel meg a vers, nem a rímkényszer és rímhelyzet által korlátok közé szorított verszenét. Mert bármilyen jól hangzik is egy-egy verssor, amennyiben összecseng egy másikkal, ha nem fejezhető ki általa mindaz, ami a lírai én szájából feltartóztathatatlanul előtör, akkor azt a szót kell odaírni, amelyik tartalmilag odaillő, nem pedig azt, amelyik kielégíti a verszenére fogékony olvasót. Mindez a törekvés (vagy éppen megadás) azt eredményezi, hogy a versek olvasása meglehetősen igénybe veszi a befogadót, követeli tőle a koncentrált figyelmet, nem engedi őt a verszene tengerén elringatózni, könnyed nyáresti olvasmányélménnyel kecsegtetve. Itt, kérem, nyílt kitárulkozás zajlik, melynek befogadása nagyon is megerőltető próbatétel.

A kötet második ciklusa az erózió címet kapta. A művekben kevésbé, vagy egyáltalán nem lehet felfedezni az előző verscsokorra jellemző, a ciklus egészén átívelő történetszerűséget. Nem is ez az erózió verseinek a feladata. Az előzőkben már megismert dokumentarista ábrázolásmód ezúttal a családi élet bemutatásának az eszköze, értve ez alatt a felmenőktől kezdve a feleségig és a születendő gyermekig a lírai én közvet-

Szemle

len környezetét. A ciklus címe azonban előrevetíti, hogy a dolgok a legszemélyesebb magánélet területén nem az ideális megtartás ívén haladnak. A környezet, a kapcsolatok, az egészség, az emberi minőségek erodálódása mély nyomokat hagy mindenen. Kürti azonban itt is folytatja a kitárulkozást és az önmagával való harcot, mely harcra a környezetével önmagáért és szeretteiért vívott harc kényszeríti rá. A tükörbenézés az illúziók leszámolásával jár, már ha voltak egyáltalán illúziók a családi életet illetően.

A ciklus verseinek közös mozgatórugója a „Honnan jövök? Merre tartok?” kérdésre való válasz keresése. A származás problematikájának József Attila-i mélységű vizsgálata számos versben felbukkan, mintegy kibontva az én, az ősök és a leszármazottak összefonódásának, összemosódásának képét („ha nem figyelsz,/gyermekeddé válnak a szüleid” – írja apajegyek című, megrázó erejű versében).

A válaszokat keresve Kürti eljut a legvégső pontig: önmagával áll szemben, s megpróbálja elhelyezni saját magát ebben az őt körülvevő és létét meghatározó emberi kapcsolati hálóban, amit a hagyományok szerint családnak nevezhetünk. Minden versben, minden sorban ott lappang az elmúlás, a testi, lelki erózió fenyegetése, s ez ad a ciklusnak az előzőnél sokkal baljóslatúbb karaktert.

Az erózió darabjaiban kiegyenlítettebb a hagyományos verseléssel megírt és a szabad versként lélegző m művek aránya. A szabályos szakaszokban, rímes sorokkal megírt verseket ezúttal kevésbé feszíti szét a gondolat saját akarata a verszenével szemben.

A kötet harmadik része a bátorságpróba címre hallgató verscsokor. Ebben Kürti legbensőbb énjével találkozhatunk, s a

kitárulkozás tovább mélyül. Bátorság szükségeltetik az alkotó részéről ehhez a feladathoz. Az önarcképek sorából kirajzolódik egy határozott arcél, melynek kesernyés mosolya átüt a sorokon. Az erózió által megviselt test és a megpróbáltatásokba belefájduló lélek helyzetjelentéseit olvashatjuk itt, a kötet legrövidebb ciklusában, olykor önmegszólító vers ruhájába öltöztetve a gondolatokat, vagy harmadik személyű leírások formájában, máskor pedig első személyben emlékezve és elemezve az én és a történtek viszonyát. Szabályos és szabad versek kiegyenlített arányban adnak keretet a tartalomnak.

A kötet záró fejezete a fontosabb történeteimből címre keresztelt ciklus, melyben az előzőekhez hasonló összetartó erő hiányát érezni. Olyan érzés kerítheti hatalmába az olvasót, mintha az előző három ciklusba valami oknál fogva bele nem férő darabok gyűjteménye lenne ez a verscsokor. Mindez az illúzió azonban azért csal minket csapdába, mert míg az első három fejezet verseinek egymást támogató és erősítő közös jelenléte egységessé olvastatta velünk azokat a verseket, addig itt epizódszerű, de ugyanolyan pontos, mélyen kitárulkozó tudósításokat kapunk a lírai én aktuális (lelki, idegi, stb.) állapotáról, mint eddig.

A különbség az, hogy ezeket a műveket önmagukban kell befogadnunk, ezek a darabok a saját lábukon állnak meg elsősorban, s nem nyernek önmagukon túli hangsúlyos jelentést a ciklusegészbe helyezve. Ha mindenképpen viszonyítani szeretnénk ezeket a korábbi ciklusok rendjéhez, akkor talán azt is kijelenthetjük róluk, hogy akár adalékként is szolgálhatnak azok jobb megértéséhez.

Nagy kaland ez a belső utazás, amit

125

Szemle

Kürti László kínál új kötetével. Olyan kaland, amit mindannyiunknak meg kellene élnünk önmagunkban, a saját lelkünk útitársaként. Azonban keveseknek adatik meg akkora bátorság, hogy a szembenézést ilyen őszinte kitárulkozással megtegyék önmaguk számára. Karinthy Frigyes szinte már elcsépelésig citált sorai Kürti

126

negyedik verseskönyvének mottójául is szolgálhatnának: nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek.

Illés Zoltán Kürti László: Testi misék. Versek. Budapest, 2012.

Magyar Napló, 95 p.

bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma Önálló művek válogatott bibliográfiája 2013. június 1.– 2013. december 21.

Babosi László: Balázs József bibliográfia. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 2013. – 176 p.

Baumgartner Bernadette: Kisebbség a kisebbségben: A Szatmár megyei németek a két világháború között, 1918-1940. – Kolozsvár : Kriterion Könyvkiadó, 2012. – 264 p.

Borbély Szilárd: Nincstelenek: Már elment a Mesijás? – Pozsony : Kalligram, 2013. – 323 p.

Emlékkönyv a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriumi ünnepségsorozatáról, 1912–2012.

– [Nyíregyháza] : Hierotheosz Egyesület : Hajdúdorogi Egyházmegye, [2012]. – 218 p.

Fábián Gergely – KISS János – Patyán László – Huszti Éva (szerk.): Életminőség Nyíregyházán, 2008-2010. – Nyíregyháza : Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Egészségügyi Kar, 2012. – 196 p.

Fekete Albert: Az erdélyi kertművészet: Szamos menti kastélykertek. – Kolozsvár : Művelődés, 2012. – 119 p.

Füzesi Magda: Kagylóének: Régi és új versek.

– Pomáz : Kráter Kiadó, 2012. – 118 p.

Gerliczki András: Kurucz Gyula írói világa.

– Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2013. – 102 p.

Hadházy Antal: S(o)ósok: Egy leszármazott Hadházy Antal összefoglalásában. – Nyíregyháza : Szerző, 2012. – 187 p.

Hamar Péter: Anzikszkártyák Bajáról: Novellák. – [Baja] : Bajai Honpolgár Alapítvány, 2013. – 99 p.

Horányi László: A nyolcvanadik év. – Budapest : Magánkiadás, 2012. – 136 p.

Horváth István – Tódor Erika Mária (szerk.): Nemzetállamok, globalizáció és kétnyelvűség: Nyelvpedagógiai és szociolingvisztikai tanulmányok.

– Kolozsvár : Kriterion Könyvkiadó : Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2009. – 348 p.

Horváth Richárd – Neumann Tibor (szerk.): Ecsedi Bátori István: Egy katonabáró életpályája, 1458-1493. – Budapest : MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2012. – 192 p.

Két város vonzásában = Our Twinning. – Nyíregyháza : Feliciter Kiadó, 2010. – 78 p.

Krúdy Gyula: Gasztrohangulatok: Mellékutcai vendéglő, Előhang egy kispörkölthöz, A serfőző emlékkönyvébe és más történetek. – Budapest : Alinea Kiadó, 2012. – 286 p.

Kürti László: Testi misék: Versek. – Budapest : Magyar Napló, 2012. – 95 p.

Litkei-Móricz Imre: Kirekesztetten. – [S. l.] : Magánkiadás, [2013]. – 205 p.

Magyar Zoltán: A híres Báthoriak: Történelmi emlékek és folklórhagyományok. – Budapest : Kairosz Kiadó, 2012. – 239 p.

Márki-Zay János: Nagybánya és hegyei: Városismertető kalauz. – Hódmezővásárhely : [MárkiZay János], 2012. – 52 p.

Miska János: Két haza szolgálatában: Életem, munkásságom: Válogatott írások. – Pomáz : Kráter Műhely Egyesület, 2013. – 333 p.

127

Bibliográfia A mutatványos monológja: Versek, szemelvények: Válogatás Füzesi Magda műveiből születésének 60. évfordulója alkalmából. – Ungvár : Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, 2012. – 47 p.

Nyárády Mihály: A nagybányai Horthy-család szabolcsi három nemzedéke. – [Onga] : Nemzeti Örökség Kiadó, [2013]. – 57 p.

Sajtos Szilárd: „Emlékezetnek okáért némely dolgok feljegyeztetnek az ecclesia és helység iránt”: A Mándoki Református Egyházközség históriája. – Debrecen : D. Dr. Harsányi András Alapítvány, 2012. – 57 p.

Utasi Ágnes (szerk.): Közösségi és közéleti aktivitás: Vizsgálat három ország hét magyar kistelepülésén. – Szeged : Belvedere, 2012. – 180 p.

A VI. nyíregyházi doktorandusz konferencia kiadványa: Nyíregyháza, 2012. november 23. – Nyíregyháza : Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 2013 A VI. nyíregyházi doktorandusz konferencia kiadványa: Nyíregyháza, 2012. november 23. – Nyíregyháza : Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 2013.

– 156 p.

Tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája 2013. június 1.– 2013. december 21.

A határon túli magyar örökség a hazai közgyűjteményekben = Szépirodalmi Figyelő, 11.

(2013.) 3., p. 64–80. magyar örökség, határon túli magyarok, közgyűjtemények, konferencia, 2013. május 29., Galambos Sándor (riportalany) A tiszalöki munkatábor áldozataira emlékeztek = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10. 08.) 235., p. 8.

Tiszalök, munkatábor, évforduló, konferencia Ablonczy László: „A steril, cinikus vagy közömbös színházat egy percig sem megtűrni...” 2. : Páskándi Géza első évada a Nemzetiben (1991/1992) = Hitel, 25. (2013.) 7., p. 71–79.

Páskándi Géza, Nemzeti Színház Ablonczy László: „A steril, cinikus vagy közömbös színházat egy percig sem megtűrni...” 1. : Páskándi Géza első évada a Nemzetiben (1991/1992) = Hitel, 25. (2013.) 6., p. 67–78.

Páskándi Géza, Nemzeti Színház Ambrus Ferenc: Rozsnyó, Móricz, meg az ilyenolyan grófok : 70 éve hunyt el Móricz Zsigmond = Gömörország, 14. (2013.) 1., p.

41–43. évforduló, Móricz Zsigmond Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú : Krúdy Budapestje = Filmvilág, 56. (2013.) 7., p. 44–45. filmművészet, Krúdy Gyula: Szindbád, Huszárik Zoltán, Budapest

128

Ayhan Gökhan: Móricz, az életrajzíró = Kalligram, 22. (2013.) 7–8., p. 35–37.

Móricz Zsigmond Babosi László: A költészet csoda : Beszélgetés Ószabó István költővel Ratkó Józsefről és a Partium Irodalmi Társaságról = Partium, 22.

(2013.) 3., p. 88–97.

Ratkó József, Partium Irodalmi Társaság Babosi László: A moralitás esztétikuma : Beszélgetés a hatvanéves Antall Istvánnal Ratkó Józsefről és a Hangsúly című hangos folyóiratról = Magyar Napló, 25. (2013.) 7., p. 34–48. interjú, Antall István, Ratkó József, Hangsúly Bakajsza András: Egy falusi „prédikátor” a XVIII. század végén : (Akiről az első fényeslitkei matrikala beszél: Gyimóti Sámuel) = Partium, 22. (2013.) 3., p. 111–116. anyakönyv, református lelkész, Gyimóti Sámuel, Fényeslitke, 1770–1802 Béres Tamás: Érmet az érmeseknek! : A Nyíregyházi Főiskola műhelyének sikere Nagy-Britanniában = Magyar Iparművészet, 20. (2013.) 4., p. 33–35. éremművészet, kiállítás, Nagy Lajos Imre, Nyíregyházi Főiskola, Nagy-Britannia Bodonyi Csaba: Egy hagyomány továbbfejlesztése : A korszerű, organikus bokortanya víziója = Országépítő, 24. (2013.) 3., p. 32–34. bokortanyák, rekonstrukció, Nyíregyháza

Bibliográfia Boros László: Frisnyák Sándor: Tájhasználat és térszervezés. Történeti földrajzi tanulmányok = Földrajzi Közlemények, 137. (2013.) 2., p.

211–212. könyvismertetés, Frisnyák Sándor: Tájhasználat és térszervezés. Történeti földrajzi tanulmányok Czirják Pál: A Tiszánál : Elek Judit: Tutajosok = Filmvilág, 56. (2013.) 8., p. 12–13. filmkritika (kötött tárgyszó)Elek Judit (elemzett mű alkotója)Tutajosok (elemzett mű címe) Csernyus Lőrinc : Csenger : Főépítészek = Országépítő, 34. (2013.) 2., p. 36–43. építészet, Csernyus Lőrinc, Csenger Csomós Szabolcs: A Béres csepp nyomában : Ratkó József Béres Józsefről : Ratkó József levele dr. Béres Józsefhez = Stádium, 2. (2013.) 5., p. 12.

Béres József, Ratkó József, Béres-csepp Demény Péter: Kedélyesen a kerti székben = Népszabadság, 71. (2013. 08. 10.) 186., p. 16. könyvismertetés, Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond.–Bp. : Kalligram, 2013.

Dukréti Géza: A XIX. Partiumi Honismereti Konferencia = Honismeret, 41. (2013.) 5., p.

63–64. konferencia, Partiumi Honismereti Konferencia 19., Nagykároly, 2013. szeptember 6–8. ÉKN: Milliárdok fejlesztésre + Milliárdok alapellátásra = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10.

12.) 239., p. 1., 2. miniszteri látogatás, Fehérgyarmat, kórházfelújítás Zajta, Garbolc, egészségügyi alapellátás, útépítés Tisztaberek, beruházás, avatóünnepség Elek Tibor: „kimegyek a rétre Shakespeare-rel” : Beszélgetés Nádasdy Ádámmal = Bárka, 21.

(2013.) 5., p. 43–50.

Elismerés Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőnek : az ország 16. gyógyhelyén korszerűsítették a medencéket, hotel létesült, és kezelőközpont épül = Magyar Hírlap, 46. (2013. 09. 24.) 223., p.

8.

Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdő, gyógyhely, gyógyfürdő, beruházás, egészségturizmus Fazekas Loránd: Katonasorsok az első világháborúban : A szatmárnémeti Szabó-testvérek a vérzivatar forgatagában = Művelődés, 66.

(2013.) 2., p. 19–25.

I. világháború, hősi halott, Szabó Árpád, Szabó István Felhős Szabolcs: A Balázs Ferenc-díjról = Partium, 22. (2013.) 3., p. 110.

Balázs Béla-díj Felhős Szabolcs: Supka Gézára emlékezve az ünnepi könyvhét kapcsán : Supka Géza olvasása közben az olvasó ember felelősségéről = Partium, 22. (2013.) 2., p. 70–72.

Ferenc Viktória: Kereső kutatók – a kárpátaljai magyar doktoranduszok egzisztenciális, magánéleti és szakmai kihívásai = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 3., p. 101–135. felsőoktatás, PhD képzés, határon túli magyarok, Kárpátalja Gabnai Katalin: Vagy amit akartok : Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül = Criticai Lapok, 22. (2013.) 9–10., p. 15–16. színikritika, Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Újszínház, Budapest Gazdag Zsuzsanna: Közelkép egy evangélikus festőről : Interjú a hagyatékőrző dédunokával, Benczúr-Ürmössy Gáborral = Evangélikus Élet, 78. (2013.) 36., p. 10. interjú, hagyaték, festészet, Benczúr Gyula, Benczúr-Ürmössy Gábor Gintli Tibor: A Szindbád ifjúsága és az Ezeregyéjszaka Szindbád-történetei = Irodalomismeret, 24. (2013.) 3., p. 46–55. műelemzés, Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága : Szindbád utazásai Gulyás László Szabolcs: Egy 16. századi mese és forrásai = Aetas, 28. (2013.) 2., p. 203–205. könyvismertetés, Csorba Dávid: Mohács Hábel György: A Tiszalöki Vízlépcsőről és a rabmunkások tömegmészárlásának tragédiájáról = Kapu, 25. (2013.) 6–7., p. 117–121. internálótábor, Tiszalöki Vízlépcső, Tiszalök, 1951.

Hamar Péter: Egy ÚR, aki kis híján ELVTÁRS lett = Kalligram, 22. (2013.) 7–8., p. 25–27.

Litkei Erzsébet Horváth Gabriella: „A magyar romantika elkésett gyermeke” (1.) : Krúdy Gyula (1878– 1914-ig) = Tanító, 51. (2013.) 7., p. 18–20. életrajz, Krúdy Gyula Horváth Gabriella: „A magyar romantika elkésett gyermeke” (2.) : Krúdy Gyula (1914– 1933-ig) = Tanító, 51. (2013.) 8., p. 18–20. életrajz, irodalomtörténet, Krúdy Gyula

129

Bibliográfia Hrecska Renáta: Szabó Dénes: Egyben kell tartani az egész rendszert + „Zeneoktatás pedagógusok nélkül?” : a friss életműdíjas karnagy, Szabó Dénes a Kodály-módszer átformálhatja gondolkodásunk, életszemléletünk minőségét = Magyar Hírlap, 46. (2013. 08. 30.) 202., p.

1., 13.

Szabó Dénes, Cantemus Kórus, kitüntetés, életműdíj, Szabó Dénes (riport alany) Iancu Laura: Vérszegény közöny : Oláh András: Idegen test. Versek = Hitel, 26. (2013.) 9., p.

126–127.

Könyvismertetés, Oláh András: Idegen test Jéga–Szabó Krisztina: Egy fotográfus megszólal = Kalligram, 22. (2013.) 7–8., p. 28–31. könyvismertetés, Kálmán Kata: Csibe-ügy.

Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről Józsa Ágnes: Ennél gyönyörűbb, varázslatosabb játék nincsen : Beszélgetés Hegedűs D. Gézával = Kritika, 42. (2013.) 9–10., p. 15–18. interjú, Hegedűs D. Géza Karádi Zsolt: Mese a fényről és a sötétről = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 04. 25.) 96., p.

14. színikritika, Bagossy László: A sötétben látó tündér, Móricz Zsigmond Színház Karádi Zsolt: Szerelem és pusztító indulatok = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10. 09.) 236., p. 4. színikritika, Tamási Áron: Énekes madár.

Rend. Koltai M. Gábor., Móricz Zsigmond Színház Kémeri Attila: Helyi értékek példaértékű továbbvitele Szatmárban : Hol van az a Cégénydányád?

Magyarországon? S mi is az a kötött leves? = Szín, 18. (2013.) 4., p. 20–21. hagyományápolás, turizmus, helyi értékek, Cégénydányád Kiss Eszter Veronika: Fischer Iván zenében politizál : sztereotípiákra sztereotípiákkal felel A vörös tehén, amit szerzői est előzött meg a Millenárison = Magyar Nemzet, 76. (2013. 10.

16.) 283., p. 14. tiszaeszlári vérvád, opera, Fischer Iván: A Vörös Tehén : opera.– Rend. Ascher Tamás, Székely Kriszta Kiss Ferenc: Szvorák Katalin Czine Mihály-díjas = FolkMAGazin, 20. (2013.) 5., p. 13. Czine Mihály-díj, Szvorák Katalin, 2013.

130

Kiss Márta: Turisztikai tájformálás és kollektív cselekvés = Szociológiai Szemle, 23. (2013.)

1., p. 69–88. turizmus, szociológia, fesztivál, Szatmári kistérség, Túrbecse, Szenkemente Kő András: „A sportok a lélek jegesfürdői, a test örökös orvosai” : Krúdy Gyula és Hajós Alfréd barátságáról = Lyukas Óra, 22. (2013.) 4., p. 20–21. sport, Krúdy Gyula Kőbányai János: Ukrajna és a magyar Apokalipszis : Ámos Imre, Zelk Zoltán és Chagall = Élet és Irodalom, 57. (2013.) 40., p. 5. munkaszolgálat, Ámos Imre, Ukrajna Ködöböcz Gábor: Az újrealizmus változatai a kortárs magyar prózában = Magyar Napló, 25.

(2013.) 10., p. 38–42.

Krúdy évforduló. Festmények idézik az írót + Nekrológ az újság címlapján + Az ősz csak itt lehet ennyire gyönyörű. Utcák, terek, Latinovits Zoltán is eljött az ősbemutatóra = KeletMagyarország, 70. (2013. 10. 19.) 245., p. 8.

Krúdy Gyula, hagyományápolás, Nyíregyháza Krusovszky Dénes: Se megváltás, se magyarázat : Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? = Magyar Narancs, 25. (2013.) 40., p. VI–VII. könyvismertetés, Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás?

Lapis József: Menekülőút : Borbély Szilárd: Hungarikum-e a líra? = Alföld, 64. (2013.) 10., p.

117–121. könyvismertetés, Borbély Szilárd: Hungarikum-e a líra?

Lesz adósságátvállalás + Letették a tömbkórház alapkövét = Kelet-Magyarország, 70. (2013.

10. 11.) 238., p. 1., 3.

Jósa András Oktatókórház, alapkőletétel, Nyíregyháza, beruházás M[agyar] L[ászló]: Kiút a zsákfalvakból + „Kiszakadhat” a zsák(falu) = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10. 08.) 235., p. 1., 8.

Garbolc, Zajta, Ömböly, Csengerújfalu, Tiborszállás, határmenti együttműködés, útépítés Margócsy István: Borbély Szilárd/ Nincstelenek – Már elment a Mesijás? = 2000, 25. (2013.)

10., p. 3–16. könyvismertetés, Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás?

Bibliográfia Máriás József: „Petőfi, ahogyan bennünk él...” = Székelyföld, 17. (2013.) 6., p. 142–146.

Máriás József: Szellemi erőtereink : Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011. = Magyar Napló, 25. (2013.) 7., p. 61–64.

Márkus Béla: „...természetünk határaiból kiszöktetnének” : Az elbeszélő Páskándi Géza = Hitel, 25. (2013.) 6., p. 49–56.

Páskándi Géza Mátyás–Rausch Petra: A szatmári nemesércbányászat igazgatása Báthory Gábor fejedelemsége idején (1608–1613) = Történelmi Szemle, 55. (2013.) 3., p. 491–517. bányászat, nemesérc, Szatmári bányavidék Medveczky Attila: A vállalkozások nem leépítettek, hanem beruháztak és fejlődtek : A dinamikus fejlődéssel Nyíregyháza a régió kiemelkedő oktatási központja = Magyar Fórum, 25.

(2013.) 36. p. 4., 18. gazdaságfejlesztés, pályázat, interjú, Kovács Ferenc, Észak-alföldi Regionális Operatív Program, Nyíregyháza Megfelelnek az európai elvárásoknak + Tiszta vizet önthetnek a pohárba = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 04. 27.) 98., p. 1., 3. ivóvízminőség, Bereg, beruházás Mizser Lajos: Nyelvtörténeti adatok : Bereg megye 1570. évi személynevei = Magyar Nyelv, 109. (2013.) 1., p.123–126. nyelvtörténet, személynevek, Bereg megye, 1570.

Nagy Ibolya, Cs.: Páskándi Géza elöljáró beszédei = Hitel, 25. (2013.) 6., p. 57–66. műelemzés, Páskándi Géza Nánay István: Válaszúton : A 25. Kisvárdai Fesztivál után = Színház, 46. (2013.) 10., p. 18–24. színház, fesztivál, Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Kisvárda, 2013.

Oláh András: Fények és árnyékok : (Lőrincz P. Gabriella verseiről) = Partium, 22. (2013.) 2., p. 94–96. könyvismertetés, Lőrincz P. Gabriella: Fényhiány PI: Negyven éve avatták várossá Nyíbátort + Bátor(i) lépések 40 év fényében = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 04. 29.) 99., p. 1., 8.

Nyírbátor, évforduló, városfejlesztés, kulturális élet

Plesa Róbert: Báthory Erzsébet – a műfajteremtő musicalopera : Beszélgetés Gombár Annamária rendezővel = Művelődés, 66. (2013.) 1., p. 10–12. musical, Szomor György: Báthory Erzsébet Rónay László: Hónapról hónapra : Krúdy – Márai – Mándy = Vigília, 78. (2013.) 11., p. 871– 874. könyvismertetés, Krúdy Gyula, Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád Sivadó Sándor: Hivatássá vált a népművelés = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10. 14.) 240., p. 4.

Koncsek Pál, nekrológ Stuber Andrea: Egy nő kitartó : Beszélgetés Eszenyi Enikővel = Színház, 46. (2013.) 3., p.

16–19. interjú, Eszenyi Enikő Sütő–Gabóda Béla: Kárpátaljai roma gyerekek életmódjának vizsgálata : (kulturális és szabadidő-eltöltési szokások) = Valóság, 56. (2013.)

11., p. 35–59. életmód, romák, gyermekek, Kárpátalja Szabó G. Zoltán: Kölcsey, Wesselényi és a levéltitok : Harc a fekete hivatallal = Élet és Tudomány, 58. (2013.) 29., p. 915–917.

Kölcsey Ferenc Székely Gábor: Nyelvhasználat háborúban és békében = Valóság, 56. (2013.) 9., p. 12–29.

Szekeres Attila István: Címerében három farkasfog = Művelődés, 66. (2013.) 3., p. 13–17. címer, Báthory-család Széman Emese: Huszadszor is elsők : Két évtizede alakult a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány = Művelődés, 66. (2013.) 1., p. 7–9. alapítvány, évforduló, Báthory István Alavány, Szilágysomlyó Szemere Katalin: Opera a tiszaeszlári perről : Fischer Iván szerint megtiszteltetés a „nép ellensége” skatulyába tartozni = Népszabadság, 71. (2013. 09. 25.) 224., p. 14. tiszaeszlári vérvád, opera, Fischer Iván: Vörös Tehén : opera. – Rend. Ascher Tamás, Székely Kriszta Szenti Ernő: Az álom, mint fizetőeszköz : Gondolatok Oláh András Anyagfáradtság című verseskötetéről = Partium, 22. (2013.) 2., p.

92–94. könyvismertetés, Oláh András: Anyagfáradtság

131

Bibliográfia Szűcs Júlianna, P.: A pálya lejt = Art Magazin, 11.

(2013.) 9., p. 48–51. festészet, kiállítás, Ámos Imre, Magyar Nemzeti Galéria Takács Péter: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban : (Perek, tanúskodások, vallatások, felhívások, szovjet partizánok; Sztálin, Molotov, Krausz Tamás és a népírtó magyarok) = Valóság, 56. (2013.) 9., p. 106–111.

Turai Hedvig: Akinek Chagall kezet csókolt, és a „magyar Chagall” : Magyar Zsidó Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria, Budapest = Műértő, 16. (2013.) 11., p. 1., 6. festészet, kiállítás, Ámos Imre, Magyar Nemzeti Galéria, Magyar Zsidó Múzeum, Budapest Urbán Aladár: Vasvári Pál kritikai életrajzához : Források és tanulmányok Vasvári Pálról = Századok, 147. (2013.) 5., p. 1159–1219. életrajz, munkásság, Vasvári Pál Varga János: Kézműves kiállítás az Esze Tamás Művelődési Központban = Partium, 22.

(2013.) 3., p. 104–109. kiállítás, megnyitó, kézművesség, Esze Tamás Művelődési Központ, Vásárosnamény, 2013. május 31.

Végh József: Búcsúlevél Názon Gyulának = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 10. 03.) 231., p. 7.

Názon Gyula, nekrológ

132

Vidnyánszky Attila: Nemzeti Színház avagy a nemzet színháza = Hitel, 25. (2013.) 7., p. 3–15. pályázat, Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház Vraukóné Lukács Ilona: Úttalan utakon Kárpátalján, a szórvány és a tömbmagyarság határán = Könyvtári levelező/lap, 25. (2013.) 6., p.

27–34. alapítvány, iskolai könyvtár, határon túli magyarok, Kárpátaljai Magyar Iskolai Könyvtárakért Alapítvány, Kárpátalja Vraukóné Lukács Ilona: Veszélyeztetett magyar könyvek, avagy a nyugati magyar diaszpórában élők hagyatékainak (lehetséges) sorsáról = Könyv Könyvtár Könyvtáros, 22. (2013.) 10., p. 15–30. könyvadomány, Kárpátaljai Magyar Iskolai Könyvtárakért Alapítvány, Kárpátalja Zákány Tóth Péter: A nemzeti hagyományokkal kapcsolatosan újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről = Szépirodalmi Figyelő, 11. (2013.) 3., p. 100–105. könyvismertetés, Fórizs Gergely: Szívből jövő emlékezet, Kölcsey Ferenc Gyűjtötték a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár dolgozói, szerkesztette: Tóth-Czakó Andrea

Tartalom Területfejlesztés

Új fejlesztési pályán a megye

Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke a területfejlesztési koncepcióról 3

Duleba Szabolcs

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Stratégiai Programja című dokumentumról 11 Emlékezet – MOlnár Mátyás

Lackfi János

Az emlékezet kastélya

Molnár Mátyásra gondolva

Mezey Katalin

Egy régi kísérletről

Mercs István

Örökség és feladat: Molnár Mátyás irodalomtörténeti dolgozatairól

Egy kutatói pálya nyitánya

Vitéz Ferenc

Kortárs/modern képzőművészet – történelmi környezetben

Rakó József

Vaja, a hagyományőrző mozgalom bölcsője Irodalomtörténet

Szilágyi Péter

Az íróvá válás dokumentuma, avagy Móricz Zsigmond Fehér könyve

Jaskóné Gácsi Mária

A mimetizáló populáris regény poétikája

Komáromi János: Pataki diákok – Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Antal Balázs

Nagyregény, történelmi léptékkel

Magyar József

„Műben az embert megünnepeljék”

17 19 22 29 36

38 48 59 64

Interjú

Marik Sándor

A Keleti Nyitásról első kézből

Keskeny Ernő nagykövet a magyar–orosz kapcsolatokról, a diplomata

háttérmunkáiról

67

helytörténet

Néző István

„A leghasználtabb orosz szó e naptól kezdve: zabrálás és davaj”

Szemelvények a Szent Orsolya-rend kisvárdai házának krónikájából (1944)

81

Szépirodalom

Ókenézi György István

utak; Az a kéz…; Fáj minden tudat; hol vagyunk; Hit; úgy képzeltem

Bodnár Dániel

Napfény nélkül

Karádi Zsolt

Sorban, kérlelhetetlenül

Szép pillanatok a régmúltból

Részletek Boros Margit naplójából (1936–1946)

Laudáció

Antall István

Magányos portyázó

Márkus Béla irodalomtörténész, kritikus Szemle

Testvérmúzsák. Lenyomatok – Spuren

Testvérvárosi kapcsolat Iserlohn – Nyíregyháza (Gerliczki András)

Oláh András: Idegen test (Futaky László)

Kürti László: Testi misék (Illés Zoltán) Bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma

Önálló művek válogatott bibliográfiája

2013. június 1.– 2013. december 21.

Tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája

2013. június 1.– 2013. december 21.

A címlapon: a vajai Vay Ádám Múzeum. Elek Emil felvétele.

A hátsó borítón: részlet Móricz Zsigmond Fehér könyvéből.

96 99 100 102

117

119 121 123

127 128

E számunk szerzői:

Antal Balázs – irodalomtörténész, író, Nyíregyháza

Antall István – a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, Budapest

Bodnár Dániel – főiskolai hallgató, Nyíregyháza Boros Margit – (1921–1947) Duleba Szabolcs – főiskolai intézetigazgató, Nyíregyháza Futaky László – ny. könyvtáros, Nyíregyháza

Gerliczki András – irodalomtörténész, tanár, Nyíregyháza

Illés Zoltán – költő, kritikus, tanár, Nyíregyháza

Jaskóné Gácsi Mária – főiskolai adjunktus, Sárospatak

Karádi Zsolt – főiskolai tanár, Nyíregyháza

Lackfi János – költő, Budapest

Magyar József – költő (1953–2008)

Marik Sándor – újságíró, Budapest

Mercs István – irodalomtörténész, tanár, Nyíregyháza Mezey Katalin – költő, Budapest Néző István – helytörténész, könyvtáros, Kisvárda Ókenézi György István – költő, tanár, Tiszaújváros Rakó József – tanár, Budapest Szilágyi Péter – irodalomtörténész, tanár, Szerencs Tóth-Czakó Andrea – könyvtáros, Nyíregyháza Vitéz Ferenc – költő, művészettörténész, főiskolai docens, Debrecen