Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2016. 1. szám by Szemle

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 51. évfolyam, 2016. 1. szám E számunk megjelenését támogatta: Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Babosi László, Béres Tamás, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Felelős kiadó: Tomasovszki Anita igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://mzsk.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet! A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és a Városi Könyvtárban. Nyomda: Tipographic Kft., Nyíregyháza

Tartalom Helytörténet Godzsák Attila Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek A Magyar a magyarért mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben Farkas Gyöngyi Tüntetések a kollektivizálás ellen Porcsalma, 1951 Néző István „Ami nemrég még utópia volt a kisvárdaiak számára, az ma már valóság” Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából

Irodalomtörténet Hamar Péter A legnagyobb vesztes: a lírai én Balázs Béla utolsó éveinek költészete

Demográfia Kormány Gyula Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai Főbb demográfiai jellemzők a II. világháború után

Interjú Marik Sándor „... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról

Vendégségben Szatmárnémetiben Baranyai Attila Közönségre nyitott kulisszák Küzdelmes napok és fényes ünnepek a Szatmárnémeti Északi Színházban

3 27

Simonfy József miniatüreim (versek) Máriás József Sugárút. Szatmári Műhely Kulturális és társadalmi folyóirat indult Szatmárnémetiben

Szépirodalom Serfőző Simon Az ég alja belekékült (vers) Antal Attila Az egykori útravaló (vers) Balogh Géza Malomnagyapánk; Búzaszem (tárcák) Nagy Zsuka SZUBATOMOK anyagok formák fonémák – költői imprók egy bepakolásra – Kulin Borbála Nem kellene; fehér gödör (versek) Oláh András az elveszett kézirat (vers) Gyukics Gábor előhívatlan; holdernyő; akusztikai árnyék (versek) Kabai Zoltán Bőr; harmadik felriadás; Tudod (versek) Kiállítás Béres Tamás „… őrült is egy kissé…” Karádi Nóra és Karádi Zsolt tárlata elé

105 106

108 109 110 114 115 116 118 120

122

SZEMLE Betekintés egy évezredes kisfalu kincsestárába… Tiszaszentmárton 124 (Láczay Magdolna) 128 Izgalmas vidéken. Csabai László: Száraz évszak (Antal Balázs) Megyei felmérések a cigányokról, romákról az 50-es években (Rozgonyi Ibolya) 131 A kötet címlapján Kőrösi Viktória: Maradjunk a kertemben (olaj–vászon), 2013. (50 x 50 cm)

helytörténet

Godzsák Attila

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek

A Magyar a magyarért mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben A két világégés közötti időkben, pártállástól függetlenül, minden magyar ember vágya volt valamilyen mértékben a trianoni békeszerződés revíziója. Ez 1938-ra egyre reálisabbnak tűnt. Imrédy Béla miniszterelnök azonban tisztában volt azzal, hogy Magyarország szociálisan jóval elmaradottabb Csehszlovákiánál, ezért egy esetleges felvidéki népszavazás miatti kedvező országkép kialakításához nagy változtatásokat szeretett volna véghezvinni. Mind a két állam szociális helyzetében pozitív változások indultak be, bár mint említettük szomszédunknál kevésbé volt égető szükségessége ennek. Emiatt a különbség miatt a számításokat igazolván, külön gazdasági nehézségek is keletkeztek a revízió után az agrárszempontból fejlettebb visszatért és az elmaradottabb részek között. Imrédy Béla egyébként Magyarországon is jelentős szociális reformokat tervezett végrehajtani. Először tekintsük át az ezen helyzet orvoslására megalapított Magyar a magyarért mozgalom rövid történetét, mielőtt rátérnénk a mozgalom helyi működésére.

A Magyar a magyarért mozgalom A Felvidéken várható szociális problémákkal szembesülve 1938. október 6-ára egy értekezletet tartottak a miniszterelnökség termében, ahol egy nagyszabású társadalompolitikai akció terveiről született döntés. Ez lett a Magyar a magyarért mozgalom. A mozgalom nevének ötletadása egyesek szerint Kovrig Bélától ered, aki a miniszterelnökség Társadalompolitikai Osztályának vezetője volt, más forrás szerint Imrédy Bé-

Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története 1938–1940 In: Századok, 2001. 3. sz. 569–624 [Hámori, 2001.], 569. Hámori, 2001, 573. Sallai Gergely: „A határ megindul”. Kalligram, 2009 [Sallai, 2009.], 218. Lásd Ungváry Krisztián: Szociálpolitika, modernitás és antiszemitizmus Imrédy Béla politikájában In: Magyar jobboldali hagyomány 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Osiris 2009.; A bécsi döntés előtti Felvidékre irányuló magyarországi támogatásokról lásd Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság anyaországi támogatása a két világháború között In: Regio, 2000. 3. sz. 133–179.

Godzsák Attila

láné (jobb oldali kép) adta a nevét. Az akció élére a miniszterelnök a feleségét állította (a 19. és 20. században jellemzően ismert és elismert emberek feleségei álltak a különböző segélyezési akciók és szociális mozgalmak élén). „A magyar szeretet melegétől éledt és a magyar testvériség mindent felolvasztó erejéből távitéz nagybányai Horthy Miklósné, madt Mozgalom, mint Dr. vitéz Imrédy Béláné, a Magyar a magyarért mozgalom elnöke a miniszterelnök felesége, legendás lobogású ropa magyarért mozgalom pant erdőtűz, úgyszólván órák-napok alatt futott végig a Magyar munkabizottság elnöke a Csonkaországon és melegénél minden magyar eggyé lett a visszatérő testvéreken való segítés lelkes és áldozatos igyekezetében” – írják a mozgalom beszámolójában az indulásukról. A Magyar a magyarért mozgalom vezetésében szerepet játszott Bronts Gézáné, a Magyar Vöröskereszt Egyesület szociálpolitikai tanácsadója és Kádár Levente, a Belügyminisztérium osztályfőnöke is. Fővédnöke pedig Horthy Miklósné, a kormányzó felesége volt (bal oldali kép).10 A mozgalom szervezéséről Antal István tárca nélküli miniszter tartott tájékoztatót az 1938. október 8-ai miniszteri tanácson. Az ő előterjesztése szerint is kettős célja lenne a mozgalomnak, egyrészt gyakorlati, másrészt pedig propagandisztikus, hogy „a Felvidék népe előtt kifejezze a magyar haza társadalmának népszeretetét és szociális érzületét.”11 A gyűjtéssel igyekeztek a külföldi magyarság rokonszenvét is felébreszteni, ezért az emigráció körében is megszervezték a gyűjtést. A teljes összeg 3,24 százaléka érkezett külföldről, ennek 82 százaléka az USA-ból.12 Érdekes információ, hogy a Magyar Távirati Iroda adatai alapján, az ankarai magyarság körében is érdeklődésre tartott számot a gyűjtés. Már az első félórában 2500 P gyűlt össze!13 De Franciaországban is adakoztak többen a mozgalom céljaira, 1938 végéig 500 P-t küldtek.14 A Harangszó című református lap szerint pedig Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól–Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel. Budapest, 1939. Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, XXII. Hámori, 2001, 574. Hámori, 2001, 575. Magyar a magyarért. Beszámoló. Budapest, 1939 [Magyar a magyarért], 7– 8. Hámori, 2001, 574., 576. 10 Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól–Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel. Budapest, 1939. Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, XXI. 11 Hámori, 2001, 576. 12 Hámori, 2001, 578. 13 MTI Napi hírek / Napi tudósítások (1920-1944) [MTI]: 1938. október 20. csütörtök / 25 14 Harangszó, 1939. január 1., 7.

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom 1939 áprilisáig 6291 frankot gyűjtöttek össze a franciaországi magyarok.15 A pénzgyűjtés hivatalosan november 2-án Budapesten kezdődött meg a szakirodalom és a saját beszámolójuk (borítója jobbra)16 szerint.17 Ennek mintájára indult el a vidéki gyűjtés is. Azonban a valóságban már hamarabb, az MTI adatai alapján október 14-én megindult ez a munka.18 A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap október 18-ai száma pedig már közzé tett egy felhívást.19 A pénzbeli gyűjtés mellett fontos szerepe volt a lakosság szegénységét tekintve az élelmiszer- és terménygyűjtésnek is.20 Azonban a nehézkes szállítás és az esetleges megromlások (pl. tojások) miatt a nagy helyet foglaló, de csekély értékű természetbeni adományoknak inkább a pénzértékét küldték el.21 Emellett ruhát is gyűjtöttek, azonban azokat csak a városokban, melyet a következőképpen indokoltak „A községekben ruhaneműt nem gyűjtünk, mert a várható eredmény nem áll arányban a kezelés nehézségeivel.” Így is húszvagonnyi ruha gyűlt össze.22 Meg kell említeni, hogy a Felvidék visszacsatolni tervezett részében is megindult illegálisan a gyűjtés a magyarországival párhuzamosan.23 A gyűjtésbe már a kezdetektől bekapcsolódtak az önkormányzatokon kívül a különféle szervezetek, például a KALOT24 és az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO).25 De gondot okozott a visszatérő részeken az, hogy a pengő és korona átváltási árfolyama éppen igen kedvezőtlen volt a koronára nézve, ami a termékek és szolgáltatások árának növekedését is magával vonta.26 „Első feladat az élelmiszerrel való ellátás ott, ahol az szükséges, azután, ha kell, cipő, ruhanemű, a gyermekek részére magyar iskolai könyvek kiosztása, egészségügyi intézmények támogatása és továbbfejlesztése, egyetértésben a Zöldkereszttel és a Stefánia Szövetséggel és minden helyszínen adódó szociális kérdés megoldásának elősegítése.”27 Így jelölte ki vitéz Imrédy Béláné rádiószózatában a gyűjtés célját és a felhasználás irányait. 4500 személyt jelöltek ki a gyűjtésre.28 A kezdetektől számítottak a cserkészek és az egyházak kiemelkedő segítségére.29 Harangszó, 1939. április 9., 120. Magyar a Magyarért. Beszámoló. Budapest, 1939. 17 Hámori, 2001, 579. 18 MTI, 1938. október 14. péntek / 27 19 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. október 18., 1. 20 Hámori, 2001, 580. 21 Magyar a magyarért, 25. 22 I. m., 31. 23 Hámori, 2001, 584. 24 Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága (1935–1938), majd Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete (1938–1946). 25 Hámori, 2001, 582. 26 Sallai, 2009, 219. 27 Magyar a magyarért, 19. 28 I. m., 20. 29 Hámori Péter: A magyar kormány szociálpolitikája visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben In: Magyar Szemle, 2006. 1. sz. [Hámori, 2006.], 172. 15 16

Godzsák Attila

Hamar világossá vált, hogy alulbecsülték az ellátásra szoruló személyek számát. Komáromban például a lakosság 8 százalékán szándékoztak segíteni, de kiderült, hogy legkevesebb 15 százaléknál van erre szükség.30 Jelentősen alábecsülték a munkanélküliek számát is.31 A városok közellátását a hatóságoknak kellett átvállalni ideiglenesen. Többek között a Honvédség osztotta szét először a természetbeni adományokat és mozgókonyhát is létesített.32 A Magyar a magyarért mozgalom szociális megbízottainak működése hasznosnak bizonyult ugyan, ám miután megszűnt a katonai közigazgatás a Felvidéken, a hagyományos magyar közigazgatás keretei közé nemigen lehetett beilleszteni. Fölmerült a szervezet megszüntetésének gondolata. Keresztes-Fischer belügyminiszter azonban integrálásukra tett kísérletet: január 8-i körrendeletével az egyes járások és városok „hatósági szociális előadóinak” nevezte ki a korábbi szociális tanácsadókat, és megtartotta a budapesti Központi Irodát is.33 Az MTI erről így számolt be 1939. február 12-én: „Mint ismeretes, a Magyar a magyarért akció a belügyminiszter intézkedése alapján a Belügyminisztérium szociális szervezetévé alakult át. Az egyes törvényhatóságoknál közvetlenül a törvényhatóságok első tisztviselője mellé beosztva szociális előadók működnek.”34 Ahogy a mozgalom beszámolója írta: „Ugyanekkor a m. kir. belügyminiszter úr kijelentette, hogy a Magyar a magyarért mozgalom, mint segélyezési akció megszűnik, – a mozgalom szoc. szervezete pedig a belügyminisztériummal kapcsolatban folytatja megkezdett munkáját a visszacsatolt területeken.”35 1939 nyarára a mozgalom befejezte a működését, a megmaradt pénzösszegét (599 936 P) pedig átadta a Belügyminisztériumnak.36 A mozgalom működéséről 1939-ben jelent meg részletes beszámoló. Ennek a beszámolónak a kivonatát a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap is közölte 1939 végén.37

A szabolcsi és szatmári gyűjtés Szabolcs és Szatmár népe a felhívásra egy emberként mozdult meg és adakozott a felvidéki magyarság számára, annak ellenére, hogy ezekben a megyékben is nagyon rossz volt a szociális helyzet ekkor. Csak két adatot említsünk, az 1936/37. évi ínségenyhítő tevékenység során az ínségesek nyilvántartásába Nyíregyházán 2230 személyt vettek fel.38 Nyíradonyban pedig 1936 márciusában több diák is elájult az éhségtől.39 Hámori, 2001, 588. Hámori, 2006, 174. 32 Hámori, 2001, 588. 33 I. m., 602. 34 MTI, 1940. február 12. hétfő / 17 35 Magyar a magyarért, 103. 36 Hámori, 2001, 620. 37 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. dec. 23., 20. 38 Gaál Ibolya: A Szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867–1989 I. kötet. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárának Kiadványai III. Tanulmányok 5. Nyíregyháza [Gaál, 1989.], 199, 20. sz. kimutatás. 39 Gaál, 1989, 189. További információk a szociális helyzetről: Gaál Ibolya: A Szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867–1989 c. könyvében. 30 31

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom Jékey Ferencné, a mozgalom szabolcsi vezetője (jobbra) 1938. október 18-án délelőtt 11 órára hívta össze Nyíregyháza város nőegyleteinek vezetőit, és megtárgyalták a mozgalom helyi megszervezését.41 A vármegyében a főszolgabírák álltak a mozgalom élére, és a nőegyletek vezetőivel bonyolították le a szervezést.42 Az előzetes tervek szerint 1938. november 3-a és 10-e között járták volna be a nyíregyházi lakásokat az adománygyűjtők, akik a nyíregyházi nőegyletek soraiból kerültek ki.43 A valóságban ez kitolódott, ugyanis még november 18-án is jelezte a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, hogy nem sikerült még minden helyre eljutniuk a gyűjtőknek.44 A pénzbeli gyűjtés eredményesen zajlott mind a két vitéz dr. Jékey Ferencné főispánné megyében, különösen Szabolcsban. „Nem volna teljes a beszámolóm, ha meg nem emlékezném arról is, hogy vármegyénk lakossága e rendkívüli eseményekkel bővelkedő hetekben a nagy időkhöz méltó magatartást tanúsított. Mint előbb említettem, testvéri együttérzéssel vett részt a Felvidék felszabadult magyarságának örömében, de az ott segítségre szorulók támogatására indított akció: a Magyar a magyarért mozgalom céljaira is 124.000 P-t adott össze”45 – írta Szabolcs vármegye alispánja egyik jelentésében. A pontos összeg 124 634 P és 49 f volt Szabolcs vármegyében, Szatmár vármegyében pedig 59 219 P és 49 f.46 A munkabizottság elnöke Szabolcs és Szatmár vármegyében is (mint a legtöbb vármegyében) a főispán felesége voltak, Szabolcsban Jékey Ferencné, Szatmárban pedig Péchy Miklós Szabolcsné.47 Előzetesen januárban már 133 766 P és 33 f befolyásáról írt a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap Szabolcsban, azonban ez tévesnek bizonyult, és korán sem sikerült elérni a nagy lelkesedésben ekkor vizionált 160 000-res végösszeget.48 A természetbeni adományok pengőértékben kifejezve a következőek voltak: Szabolcs vármegyében 91 P 40 f, Szatmárban pedig 5 P, mind a kettő eredmény az országos átlag alatt van. A szatmári adat a legkisebb eredmény az országban, a legnagyobb pedig Bihar vármegyéé 10 749 P-vel és 70 f-rel.49 Azonban mint láthatjuk majd a tanulmányból, ettől jóval nagyobb értékben folytak be pl. terményadományok, de vélhetőleg azokat miután átváltották pénzre, a pénzadományokhoz sorolták be. Tekintsük át részletesen a gyűjtés módjait, történetét és a részeredményeket! 40

Nyírvidék 1938. december 25. 3. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. Uo. 43 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 1., 3.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 26., 3. 44 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 18., 5. 45 Szabolcs vármegye 10.000-1939.K. számú jelentése a Vármegye alispánjának a vármegye közigazgatásának 1938 évi október havától 1939. évi május haváig terjedő időszakra vonatkozóan. Nyíregyháza, 1939. Klafter könyvnyomdája, 6. 46 Magyar a magyarért, 24. 47 Magyar a magyarért, 24. 48 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 13., 3. 49 Magyar a magyarért, 29. 40 41 42

Godzsák Attila

A szabolcsi és szatmári sajtó szerepe A helyi sajtó is kivette a részét a gyűjtésből. Nagy hírverést szervezett a sajtó a mozgalomnak, közölték a felhívásokat és a gyűjtés állását, továbbá a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap azt is vállalta, hogy akik hozzájuk eljuttatják az adományaikat, azoknak a nevét leközlik, az adományokat pedig eljuttatják a főispánhoz. Az újság tudósításaiból láthatjuk, hogy sokan ezt a módját (is) vállalták az adakozásnak, az adományok jelentős része így érkezett be, a közvetlen fölajánlások és a házaló asszonyok gyűjtése mellett. A Magyar a magyarért mozgalom munkabizottsága már október 22-én hivatalosan elnézést kért mindazoktól, akik „áldozatkész adományát a napilapok útján még nem nyugtázhatta”. Ugyanis „nemcsak a nagy munkatorlódás, hanem a nemzetközi híranyag rendkívül nagy terjedelme is akadálya a több ezer tételes adomány késedelem nélkül való hírlapi nyugtázásának, amely természetesen a hírlapokban rendelkezésre álló hely arányában rövidesen megtörténik.” Ebből látszik, hogy minden adakozó nevét közzé kívánták tenni, ezzel is meghálálva az áldozatkészségüket.50 Továbbá a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap a gyűjtés teljes állapotáról is tudósítást ígért, melyet be is tartott. A lap így nyilatkozott erről: „A gyűjtés eredményéről a továbbiakban is tájékoztatjuk a közönséget, had lássuk, hogy társadalmunk ezekben a súlyos felelősséggel járó napokban méltó módon vesz részt a nemzeti célok szolgálatában”.51 De nem ez volt az egyetlen újság, ami beszámolt a gyűjtésről. A Felsőszabolcs c. kisvárdai újság is ígéretet tett, hogy folyamatosan tudósít a gyűjtés kisvárdai állapotáról,52 azonban nem sokkal ezután megszűnt. A Szabolcsi Hétfő is az adakozásra szólította föl az olvasóit már október közepén.53 Szatmárban pedig a Szatmár és Bereg számolt be a gyűjtés alakulásáról folyamatosan, de nem olyan részletesen és sűrűn, mint a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap a szabolcsi állásról.54 A lap október 23-án számolt be arról, hogy megalakult Szatmár vármegye minden községében a Munkaközösségi Bizottság, mely összegyűjti az adományokat.55 Szintén ebből a forrásból tudhatjuk meg, hogy Szatmárban az adományoknak a Szatmárvármegyei Gazdasági Bank volt a gyűjtőhelye.56

MTI, 1938. október 22. szombat / 44 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. 52 Felsőszabolcs, 1938. okt. 27., 2. 53 Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 17., 1. 54 Szatmár és Bereg, 1938. okt. 16., 1. 55 Szatmár és Bereg, 1938. okt. 23., 1. 56 Uo. 50 51

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom

A helyi vezetők fölhívásai A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap a következőképpen tette közzé vitéz Jékey Ferencnének, a mozgalom szabolcsi elnökének kérelmét (Jékeyné felhívását a Felsőszabolcs is közölte57): „Megpróbáltatásokkal terhelt húsz hosszú esztendő után reánk virradt a nemzeti megújhodás hajnala. Az északi határainkon túli testvéreinket sanyargató idegen uralom napjai meg vannak számlálva. Csonka országunk népe boldog bizakodással várja haza, szeretettel készül keblére ölelni azokat, akik mindenükből kifosztva, dacos elszántsággal tűrik a zsarnoki szoldateszka utolsó sanyargatásait és akik oly hosszú ideig ettek a rabság könnyekkel áztatott keserű kenyerét. Az elesettek nemeslelkű jótevője, a szűkölködők melegszívű gyámolítója: Főméltóságú Asszonyunk felvidéki testvéreink megsegítésére a szociális munka táborába hívta csonka hazánk társadalmát. Kicsit és nagyot egyaránt, hogy bizonyságtevői legyünk a népi sorsközösség mindent átfogó gondolatának és a szereteten alapuló nemes áldozatkészségnek. Magyar Testvéreim! Úgy érzem, Nekünk itt a határ mentén, ezekben az órákban fokozottabb mértékben kell részt kérnünk a szociális munkából. Kérem tehát Szabolcs vármegye hazafias közönséget, hogy az idők szavát megértve, annak jelentőseget átérezve, siessen adományával a Magyar a magyarért mozgalom támogatására. Mindenkire számítunk! Meg vagyok győződve, miszerint vármegyénk polgársága egy emberként fog részt kérni az, áldozatvállalásából, ezért biztosra veszem, hogy jelentős adománnyal tudunk majd felvidéki testvéreink segítségére lenni. Ehhez a törekvéshez kérem én a szabolcsi végek közönségének megértését, segítő támogatását, hogy a szociális tartalommal telitett népi egység beszédes valóság és a felszabaduló magyar és idegen ajkú testvéreinkkel való egyesülésünk a magyar állameszme boldog öröm ünnepe lehessen! Nyíregyháza 1938. okt. 17. Hazafias üdvözlettel vitéz Jékey Ferencné”58 Máshol kihangsúlyozta Jékey Ferencné, hogy a határmentén még jobban fel kell lépni az elcsatolt magyarságért: „Úgy érzem nekünk itt a határszélén ezekben az órákban fokozottabb mértékben kell részt kérnünk a szociális munkából. Kérem tehát Szabolcs megye hazafias közönségét, hogy az idők szavát megértve, annak jelentőségét átérezve siessen adományaival a Magyar a magyarért mozgalom támogatására.”59 Megjelent egy ilyen felhívás is a Nyírvidék Szabolcsi Hírlapban: „A Felvidékért! Amikor a magyar kormány az elszakított Felvidék gyors visszacsatolása érdekében Európa-szerte szívós diplomáciai harcot folytat és a csehek provokálására öt korosztályt fegyverbe szólítottunk az ország jogos érdekeinek védelmére, az ország első asszonyai, Magyarország kormányzójának fennkölt lelkű hitvese és a felelős miniszterelnök felesége felhívást intéztek a magyar társadalomhoz. Áldozatot kérnek. A Felsőszabolcs, 1938. okt. 20., 1. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. 59 Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 24., 3. 57 58

Godzsák Attila

csaknem mindenükből kifosztott ínséges felvidéki magyarok megsegítésére országos akciót szerveznek, hogy a felszabadulók már a szabadság első óraiban érezzék a magyar szív, a magyar lélek együttérzését, gyámolítását és kenyeret nyújtó jobb kezét. (Adakozási emléklap jobbra.)60 A beteljesülés reménye egybeforrasztotta az ország népét. Az együvé tartozás érzése most olyan elemi erővel tör ki, amellyel csodákat vihetünk végbe. A magyar becsület és a magyar testvériség azt követeli a magyar néptől, hogy minden áldozatot hozzon meg a Felvidék nyomorának enyhítésére. Riadót fújt a segíteni akarás, és ez a riadó a maga egyszerű, keresetlen szavaival eljut az ország legeldugottabb részeibe is, megmozgatja a kastélyok és kunyhók lakóit, minden magyar szívet s a riadó nyomában megindul a nagy nemzeti adakozás: bankók és apró kis természetbeni adományok, arany és ezüst, gabona, tojás és árucikk vándorol a Felvidékre, hogy azok, akik húsz keserves esztendőn keresztül is rendeletlenül megőriztek magyarságukat, a magyar honvéd bevonulásakor nemcsak az erőt, vagy a fényt, hanem az ország szívének megdobbanását is érezzek. Ők mindenüket feláldozták a magyar ügyért, a szebb, boldogabb magyar jövő eszméjéért. Rajtuk segíteni nemzeti és testvéri érzésből fakadó szent kötelességünk. Imponáló egységben fog megnyilvánulni a nagy adakozás, az ártatlanul szenvedők és nélkülözők felsegélyezése. A magyar erő megmozdulásával egyidejűleg induljon meg a magyar szív a magyar szívért. Teljesítsük a két nagyasszony felhívására egyik legmagasztosabb kötelességünket, áldozzunk mielőbb a Felvidékért, áldozzon minden magyar a magyarért!”61 A hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye nevében Bányay Jenő püspöki helynök is felhívást tett közzé a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap hasábjain. Ez többek között a következőket tartalmazza: „Nekünk, a hajdúdorogi gör. kat. magyar egyházmegye papságának és híveinek elsősorban kedves kötelességünk kivenni a magunk részét ebből a hazafias mozgalomból, mert a visszacsatolandó terület lakosai a keleti tájakon túlnyomó részben görög katolikus vallásúak, tehát a mi hitsorsosaink. Szeretettel és bizalommal kérem tehát fel egyházmegyénk nagyon tisztelendő papságát: szíveskedjenek nemes versenyre kelve, jó példájukkal és buzdító szavaikkal odahatni, hogy híveink az országos gyűjtés alkalmával minél sikeresebb eredménnyel járuljanak hozzá a Magyar a magyarért szociális, hazafias és jótékony mozgalomhoz.”62 (Filmhíradó-részlet.)63 Október 23-án pedig a Szatmár és Bereg lehozta a mozgalom szatmári vezetőjének Péchy Szabolcsnének a felhívását:64 „Dübörgő lépésekkel közeleg az óra, amely való (http://www.minden-ami-magyar.hu/kep.php?file=2007/20071105-100456-2f60.txd&view=1&MAM=tj18j1dtj e822big605l2k51q7) 61 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 2. 62 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 8., 2. 63 http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=3034 64 Szatmár és Bereg, 1938. okt. 23., 1. 60

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom ra váltja magyar lelkünk húszéves vágyait, mikor a Magyar Haza édesanyai kebelére újra visszaöleli idegen rabságban szenvedő felvidéki gyermekeit. Nemsokára testvéri boldog ujjongásban borul össze magyar és magyar, kiket a mesterséges trianoni határ igazságtalansága eddig elválasztva tartott. E hosszú húsz év folyamán kényszerű tehetetlenséggel kellett hallgatnunk a segítségünkért esengő lefojtott zokogást, mely a kertünk alatt húzódó határ túlsó oldaláról átsiklott hozzánk. Naponkint azon magyar testvéreink ajakáról, kiknek szájában a szenvedéstől megkeseredett a szűkre szabott rabkenyér, s akiknek életét a lelki vívódások mellett a nyomor és a szűkölködés tette még nehezebbé. Most, hogy hazánk egén felragyogóban van az Északi Fény, a visszakészülő magyar testvérek ínsége még riasztóbb méretekben bontakozik ki a szemeink előtt; segélykiáltásuk még kiáltóbban sürget valamennyiünket a maradékhazában, hogy hazatérő testvéreinknek szíves vendéglátó asztalt terítsünk. Magyarország Első Asszonya, vitéz Horthy Miklós kormányzónk fennkölt lelkű hitvese felhívással fordult hazánk lakosaihoz és felszólított mindannyiunkat, hogy megértő szeretettel és áldozatos készséggel siessünk a felszabaduló Felvidék nyomorgó magyarjainak megsegítésére. A Főméltóságú Nagyasszony és legelső munkatársa vitéz Imrédy Béláné Őnagyméltósága kérő szavára kell, hogy minden magyar megmozduljon, minden magyar kéz helyezzen valamit arra a nemzeti oltárra, mely köré felseregleni készülnek a hazatérő Felvidéki testvérek. Olyan akció ez, melyet csonka országunk egész területén nagy lelkesedéssel karoltak fel, de amelyet nekünk csonka Szatmár-Ugocsa és Bereg vármegyebelieknek egészen különös buzgalommal és szeretettel kell támogatnunk, hiszen vármegyénk megszállott részei is felszabadulnak, és így adományainkkal elsősorban saját vármegyénk felszabaduló és nélkülöző magyarjait segítjük meg. A legteljesebb magyar bizalommal fordulok tehát vármegyénk hazafias közönségéhez, kérve, hogy a legmagasabb helyről jött felhívásra haladéktalanul siessünk magyar testvéreink megsegítésére, hogy a haza ölelő karjai közé való közeli visszatérésüket a boldog örömujjongás mellett a testvérnek kijáró szeretet fokozottabb megnyilvánulása is emlékezetessé tegye. Kelt Mátészalkán 1938. évi október hó 22-én.”

Egyéni fölajánlások A továbbiakban szeretném közölni a fölajánlók (vélhetően nem teljes) listáját, ezzel is emléket állítván nekik. Először a magánszemélyekkel kezdem. Stibi József: 50 P,65 dr. Kovács László fogorvos 20 P,66 dr. Havas Sándor fül-, orrés gége-szakorvos, v. klinikai tanársegéd 20 P, dr. Moskovics Károly orvos 10 P.67

Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 21., 5. 67 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 22., 5. 65 66

Godzsák Attila

Bertalan Kálmán és családja 15 P,68 Birtalan Géza 10 P, Oswald Lenke 1 P.69 Kővári Micike 1 P,70 Brezina András ny. MÁV kalauz 2 P,71 Egry József 6 P,72 Pataky Linka 5 P.73 Bálint György 5 P,74 Tótik Károly gazdatiszt, Sóstógyógyfürdőről 4.50 P,75 Halka Juliska 1 P,76 Bálint György 5 P,77 N. N. 5 P.78 Dessewffy István gróf 500 P.79 Haraszti László Napkor 100 P, dr. Bergstein Jenő ügyvéd 100 P, Sarvay Elek dr. 50 P, Radvánszky György és felesége 10 P, dr. Valér Béla orvos 10 P.80 Klár Samuel 500 P, Kupferstein Izidor, dr. Flaszter Jenő rakamazi orvos 50-50 P. Haraszti László napkori birtokos 100, Bertalan Kálmán evangélikus felügyelő, birtokos, koszorúmegváltás címén 15 P, Koczor Ferenc ny. főmozdonyvezető, Bertalan Béza (?), 10-10 P.81 Perlstein Bencze Napkor 30 P és özv. Kürthy Jenőné Kemecse, koszorúmegváltás címen 5 P.82 Zih Ferenc Nyírábrány 10 P.83 (Elismervény az átvételről.)84 Dr. Szesztay-Szuhay iroda 100, Liptay Jenőné 300, Freund Zsigmond 500, Nonovics András 50, özv. Kornis Ferencné Tiszabüdről pedig 200 P-t adott az akcióra.85 Álljon itt három figyelemre méltó esete az adakozásnak. Egy sóstóhegyi vincellér, Orbán Sándor 100 P-t adott a gyűjtésre úgy, hogy egy havi jövedelme 50 P.86 Egy másik sóstóhegyi vincellér, Góthi János pedig, mikor kitüntették közel négy évtizedes szolgálatáért Kemecsén, a Járási Mezőgazdasági Bizottság december 1-jei gyűlésén egy díszes oklevéllel és 80 P pénzjutalommal, a jutalomból egyből fölajánlott 20 P-t az akció sikerességére.87 Nyíregyháza egyik külső negyedében egy nagyon szegény család azzal fogadta a gyűjtőnőt, hogy nem adhatnak semmit, mert nincs semmijük. Amikor azonban a gyűjtő hölgy már távozóban volt, utána futott egy szegény asszony és a következőket mondta: „Meggondoltuk a dolgot. Van itthon 30 fillérem, amit ma kenyérre tartogattunk. Íme, tessék átvenni, majd megleszünk egy nap kenyér nélkül is, de azoknak a magyar testvéreknek, akik most a rabságból szabadultak föl, hadd adjuk oda ezt a kis összeget is.” A gyűjtőnő nem akarta elfogadni „az utolsó falat kenyeret”, azonban a szegényasszony hajthatatlannak bizonyult.88 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 27., 5. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 8., 5. 70 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 9. 71 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 20., 9. 72 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 25., 5. 73 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 29., 5. 74 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 4., 5. 75 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 8., 8. 76 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 11., 5. 77 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 4., 5. 78 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 27., 5. 79 MTI, 1938. okt. 22. szombat / 30; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23., 2. 80 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23., 2. 81 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 29., 5. 82 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 4., 3. 83 MTI, 1938. okt. 26. szerda / 33 84 MNL SZ-SZ-B M Lt. V. 77. 6. 761938. 85 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 6. 86 Szabolcsi Hétfő, 1938. nov. 28., 2. 87 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 10., 2. 88 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 7. 68 69

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom A messzire szakadt magyarok is adakoztak, a Szabolcsból Amerikába kivándorolt magyarok is gyűjtést szerveztek a mozgalom számára. Az Ontario állambeli Oshawából érkezett egy levél a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap szerkesztőségéhez Szikszay Imrétől, aki jelzi, hogy a jórészt Szabolcsból elszármazott magyarok 88 dollárt és 25 centet gyűjtöttek, amikor meghallották a gyűjtés beindulását és a mozgalom zászlóbontását. Az adakozókról még névsort is közöltek. Egy dollárt vagy ennél többet az alábbi személyek adtak: Szikszay Imre 3.20, Szécsi János 2.50, Dáliel József 2.45, Szerecz Imre 2.15, Urbán Károly 2.00, Minács Gyula 1.85, Katocs Bertalan 1.75, Hadaró István 1.50, Minács István 1.50, Orbán Sándor 1.50, Timár József 1.45. Majoros Lajos 1.30, Biró József 1.30, Szekeres Pál 1.30, Ferenci Máté 1.30, Bernát Péter 1.15, Dobos Eek 1.60, Szabó József 1.00, Dravetz György 1.00, Ferenc István 1.00, Péter János 1.00, Rigó István 1.00, Harabulya Simon 1.00, Romhányi Zoltán 1.00, Szidor Mihály 1.00, Csuhaj Imre 1.00, Kovács József 1.00 Csincsa Balázs 1.00, Péter Mihály 1.00, Biró Antal 1.00, Léczel Imre 1.00., Kálnay Jenő 1.00, Biglin István 1.00, Májer Antal 1.00, Dominik József 1.00, Korén István 1.00, Görgei István 2.00, Palágyi Zsigmond 1.50, Kájel Lajos 1.50, Majoros Péter 1.00, Ferenc Kálmán 1.00, Barta József 1.00, Tóth Lajos 1.00, Gombos Bertalan 1.60, Romhányi Béla 1.00. Egy dollárnál, azaz száz centnél kisebb összeget pedig a következő személyek: Horcsik Andrásné 65, Puskás Gyula 50, Sabján Imre 50, Puskás Mihály 50, Árvai József 50, Muha Elemér 50, Bajusz Dezső 50, Korka István 50, Kovács János 50, Joó Sámuel 50, Birman Ferenc 50, Tóth Istvánné 50, Emry József 50, Stefán Károly 50, Nagy András 50, Ciránka András 50, Kobalik Imre 50, Kiss István 50, Gyurka János 50, Simcsó János 50c, Flóris Márton 50c, Timkó János 50c, Molnár Géza 50, Kelemen Lajos 50, Sztankovics József 50, Hajdú Lajos 50, Vágó István 50, Mrs. Brown 25, Subert Rudolf 25, Farkas György 10, Bresha János 50, Kern Ferenc 50, Smelánszky András 50, Mihálkó Mihály 50, Szarka János 50, Világi Ferenc 50, Hornyák István 50, Vékási Péter 50, Szakala János 50, Mazur Miklós 50, Dohányos Elek 50, Hornyák Mihály 50, Lavál Miklós 50, Iván László 50, Angi Géza 50, Orosz József 50, Puskás József 50, Bittmann György 50, Hornyák László 50, Koleszár Miklós 50, Hegedűs József 50, Varjú Vince 50, Király Miklós 50, Stefán István 50, Bognár Károly 25.89 A Szatmár és Bereg című lap pedig a Szatmári adakozók közül közölt néhány alkalommal neveket. Egy mátészalkai házaspár 1000 P-t adott, Péchy Szabolcsné 120 P-t, Péchy László pedig 50 P-t, vitéz Kiss Lajos tiborszállási tiszttartó 50 P-t, Ortutay Gyula mátészalkai lakos 50 P-t, Gulmann Andor és Harcsár Géza pedig 10-10 P-t adtak az akció sikerességére.90 Székely Gyula Mádról 500 P-t, Izsák Elemér Rozsályról 200 P-t.91 Gáthy Bálint és Beck Herman pedig mátészalkai lakosok 5-5 P-t adományoztak a Felvidék népének.92 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. márc. 5., 7. Szatmár és Bereg, 1938. okt. 30., 3. Szatmár és Bereg, 1938. nov. 6., 4. 92 Szatmár és Bereg, 1938. nov. 27., 3. 89 90 91

Godzsák Attila

A mátészalkai kereskedők az Országos Kereskedő Nap alkalmából a következő öszszegeket ajánlották fel a mozgalom javára: Atlasz Andor 28 P, Bein Endre cég 5 P, Corin divatház 10 P, Dattner Ernő 12 P 50 f, Eisenberg János 90 P, Erdélyi Bertalan 39 P 61 f, Feldmann testvérek 31 P 46 f, Feuer Sámuel 10 P, Földes Jenő 28 P, Földesi F. Vilmos 15 P, Frankel Lajos 11 P 50 f, Friedmann József 13 P 33 f, Friedmann Márton 11 P 50 f. Friedmann Miklós 2 P, Friedmann Testvérek 60 P, Ganz és Friedländer Spiegel 58 P 40 f, Grosz Menyhértné 5 P, Guszman Ferenc 4 P, Kesztenbaum Dezső 10 P, Klein Andorné 1 P, Klein József 1 P, Komlós Ármin 5 P, Krausz Miklós 10 P, Lindenfeld Albert 30 P, Lővi Sámuel 10 P. Mandel József 30 P, Markovits Béla 5 P, Mátyás testvérek 16 P, Molnár Mór 31 P, Pataki Jenő 4 P, Reiner Ignácné 10 P, Róth Ármin 5 P, Róth Sámuel 1 P 60 f, Róth Szeréna 1 P, Sipos Andor 52 P 50 f, Spiró Ignác 29 P, Schreiber Bertalan és Fiai 305 P 44 f. Schwartz Ármin, 2 P, Schwartz Dezső 30 P, Schwartz György 60 P, Schwartz Sándor 2 P 50 f, Szigeti Árminné 3 P, Szóbel Herman 1 P, Szóbel József 2 P, Weinstock Hugó 53 P, Winkler Márton 12 P, Wittmann Ignác 12 P, Weisz Antal 2 P 30 f, Weisz Jenő 28 P 90 f, Zucker Imre 1 P 10 f. 93

Testületi fölajánlások Különféle egyesületek, testületek és intézmények is tettek fölajánlásokat, ezek közül néhány fennmaradtat tekintsünk meg, hogy láthassuk, mennyire széles volt a támogatói réteg. A nyíregyházi izraelita hitközség 20.000 P-t adott már a gyűjtés legelején.94 A mándoki izraelita hitközség pedig 5000 P-t.95 Az Angol-Magyar Bank nyíregyházi fiókja 500 P-t.96 A Villamossági Rt. nyíregyházi tisztviselői és munkásai pedig 360 P-t ajánlottak fel.97 A Nyíregyházi Torna- és Vívó Egyesület 25 P-t.98 A Nyíregyháza Vidéki Kisvasutak tisztikara pedig 322 P 20 f-t adott.99 A Rétközi uradalom nagyszigeti gazdaságában az intézői kar 37 P 70 f-t gyűjtött a mozgalom javára.100 A Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége (HONSZ) nyíregyházi csoportja 50 P-t adott, ami azért is jelentős „mert az összeget gondokkal küzdő, szegény emberek adták össze”, hiszen maguk is gondozottak.101 A Kereskedő Ifjak Egyesülete 50 P-t ajánlott föl.102 A Szabolcs Szálló személyzete pedig 12 P 50 f-t.103 A gróf Apponyi Albert Községi Polgári Leányiskola tanári kara 50 P-t, az iskola kebelében működő ifj. Vörös Kereszt Egyesület pedig a zászló és terménya Szatmár és Bereg, 1938. nov. 27., 3. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. 95 MTI, 1938. október 17. hétfő / 27 96 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 9. 97 Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], V. B. 77. Nyíregyháza rendezett tanácsú város (1929-től megyei város) polgármesterének iratai, 1872–1950. [V. B. 77.] 6. 83/1938; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 9. 98 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 11., 8. 99 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 15., 5. 100 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. máj. 11., 5. 101 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 5., 5. 102 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 9. 103 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 9. 93 94

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom dományokon kívül 84 P-t juttatott el a gyűjtésre. 104 A Bessenyei téren levő Klein-féle Vendéglő éttermi és söntésbeli személyzete 6 P-t adott a Magyar a magyarért akcióra.105 A Szabolcs Vármegyei Gazdasági Egyesület 50 P-t adományozott.106 A nyíregyházi gróf Széchenyi István nevét viselő felsőkereskedelmi iskola 50 P-t adományozott.107 Az Ev. Kossuth Reálgimnázium a 30 általa adományozott zászlón felül 1870 P készpénzt ajánlott fel.108 Egy katonai híradóraj nevében egy magát megnevezni nem kívánó tiszt 10 P-t adott át.109 A Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara 1000 P-t adományozott a mozgalom céljaira.110 A Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület 2000 P-t adott.111 Az Ipartestület gyűjtésének az eredménye 264 P 45 f volt, amit kiegészítettek 300 P-re.112 A nyíregyházi Frontharcosok Szövetsége pedig 220 P-t adott a gyűjtésre.113 A Magyar Hitelbank Nyíregyházi Fiókja 500 P-vel, a Termény- és Áruraktár 500 P-vel, a Gazdasági Ipari Szövetkezet 50 P-vel, a Szabolcsi Központi Takarékpénztár 250 P-vel, a Szabolcsi Gazdaszövetség pedig 50 P-vel gazdagította a mozgalom keretét. 114 A Szatmárvármegyei Gazdasági Bank Rt. pedig 100 P-t adott. 115 Mikor Eszenyi Jenő balkányi főjegyző kiosztotta a fegyvergyakorlatra bevonultak otthon maradt családtagjainak a megállapított segélyt, az egyik asszony megemlítette, hogy tudomással bír a Magyar a magyarért mozgalomról és ők is adakozni akarnak. A főjegyző ezért egy perselyt tett ki és minden rábeszélés nélkül a fegyvergyakorlatra bevonultak hozzátartozói 27 P 60 f-t adtak össze.116 A Háztulajdonosok Egyesülete 50 P-t,117 az Ungár Lipót Divatház alkalmazottai pedig 18.02 P-t ajánlottak föl a gyűjtésre.118 A nyíregyházi református tanítók 20 P-t, az Evangélikus Leánygimnázium 162 P-t és 82 f-t, a Felsőkereskedelmi Iskola tanári kara 67 P-t és 50 F-t adott az akció sikerességére.119 De minden kétséget kizáróan a legszívhezszólóbb a leveleki elemi iskola III. és IV. osztályos diákjainak gyűjtése volt, ahol a szegény gyerekek erejükhöz mérten próbáltak segíteni. Az esetről meghatottan számolt be a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. Ki az utolsó filléreit hozta el, ki egy-egy cső kukoricát, tojást. Az összegyűjtött 21 kiló kukoricát és három tojást eladták és hozzárakták a befolyt összeget az összegyűlt 1 P 4 F-hez, így összesen 2 P-t és 75 F-t adományoztak az ügy érdekében. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 11., 5. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 11., 5. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 3., 4. 107 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 5., 4. 108 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 2. 109 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 10. 110 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 15., 4. 111 MTI, 1938. okt. 22. szombat / 30; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23. 2 112 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. febr. 26., 3. 113 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 25., 4. 114 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 6. 115 Szatmár és Bereg, 1938. okt. 30., 3. 116 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 9., 5. 117 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 30., 1. 118 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23., 2. 119 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 6. 104 105 106

Godzsák Attila

Mellékeltek az összeghez két levelet, az elsőt a tanáruk írta a gyűjtésről. A levélben arról ír, hogy néhány gyereknek még cipője és ruhája sincs, azért nem is tudnak mindig járni az iskolába, de mégis megtették, amit tudtak a gyűjtésre és ő maga először még ekkora összegre sem számított. A másikat pedig a gyerekek írták: „Kedves jó Szerkesztő Bácsi! Mi, a leveleki áll. el. iskola III-VI. osztályú tanulói a Magyar a magyarért mozgalom javára gyűjtést rendeztünk. Most, hogy a gyűjtést befejeztük, a tanító úrral elhatároztuk, hogy annak eredményét elküldjük a Nyírvidék-Szabolcsi Hírlap Szerkesztőségébe. Azzal a nagy kéréssel fordulunk tehát a kedves Szerkesztő Bácsihoz, tessék szíves lenni a mai napon a Szabolcsi Hírlap címére csekken feladott 2 P 75 f-t a felvidéki magyar elemi iskolás testvéreink felsegélyezésére, az illetékes helyre eljuttatni. Ne tessék haragudni, hogy nem tudtunk többet gyűjteni, de mi is nagyon szegény szülők gyermekei vagyunk, úgyhogy minket is sokban az iskola segélyez. De azért, ha akármilyen szegények is vagyunk, a felvidéki elemi iskolások javára örömmel gyűjtünk, mert ezt honfiui és honleányi kötelességünknek tartottuk. Kérésünk megismétlése mellett és a kedves jó Szerkesztő Bácsinak fáradságát előre is hálásan köszönve, maradtunk. Levelek, 1938. dec. 22-én teljes tisztelettel: Szabó Margit VI. o. t., Majláth István V o. t., Takács Károly IV o. t., Busák Julianna III. o. t.”120 A szatmári iskolákban is eredményesen zajlott a gyűjtés. A nagyecsedi állami iskola tantestülete 260 P-t, a vásárosnaményi 82 P 37 f-t, a mátészalkai közösség iskola pedig 52 P-t és 83 f-t adott. A mátészalkai református iskola 30 P 10 f-t a csengerújfalui és urai állami elemi iskola 36 P-t és 61 f-t, a nagyari református tantestület 32 P-t és 50 f-t, a boglyatanyai állami iskola 15 P 90 f-t, a tiszavidi 10 P 20 f-t adott. A csengeri izraelita iskola tantestülete 7 P-t és 30 f-t, a tiborszállási érdekeltségű tanítók 6 P-t és 50 f-t, a tiszaszalkai állami iskola tantestülete pedig 4 P-t és 42 f-t adott. Cseh Júlia pusztateremi tanítónő általi tanyai gyűjtés eredménye pedig 50 P 10 f volt. Ezen adományok összesen 610 P-t tettek ki.121

Fizetések és illetmények fölajánlása Több szabolcsi és szatmári iskola tanítókara a fizetésének egy részével támogatta az akció sikerességét. Más intézményekben is előfordult, hogy nem konkrét pénzt gyűjtöttek, hanem fizetésük egy részét ajánlották föl egységesen a mozgalom céljaira. A Szabolcsi Tanító számolt be arról, hogy egyes tantestületek fizetésüknek mekkora részét ajánlották föl az akció céljára. A kisvárdai állami elemi iskola tantestülete egyhavi fizetésének 3%-át, a nyírmihálydi 5%-át, a nyírbátori pedig 10%-át ajánlotta föl. Emellett minden állami elemi iskola és a királyi tanfelügyelői hivatal tagjai is egy havi Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 29., 6. Szatmár és Bereg, 1938. nov. 20., 4.

120 121

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom fizetésük 1-2%-át felajánlották a nemes cél érdekében.122 A mátészalkai református tanfelügyelet pedig november havi fizetésének 2%-át.123 A nyíregyházi Kálvineum tanítónőképző tanulói nyolcheti uzsonnájukról mondtak le a mozgalom javára, ezenkívül a tanári kar a november havi fizetésének 5%-át ajánlotta föl az akció céljára.124 Ez a gyűjtés összesen 460 P-t eredményezett.125 De még a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara tisztviselői és alkalmazottai is havi illetményük egy százalékát egységesen fölajánlották a mozgalom céljaira, a nagymértékű (1000 pengős) gyűjtött pénzadományon kívül.126 A nyíregyházi királyi ügyészség ügyészi kara, tisztviselői és fogház személyzete pedig december havi fizetésének egy százalékát ajánlotta fel.127 Lengyel Péter és Fia mátészalkai bútorgyár alkalmazottai négy munkaórájuk díját ajánlották föl. 128

Települések és járások Nyírbátor község képviselőtestülete a község nevében 5000 P-t adott a mozgalom céljaira. Az összeget a község lakossága az adózási alap figyelembevételével fizette be.129 Később 6000 P-t említ a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap Nyírbátor kapcsán.130 Ajak község 60,72 P-t, Komoró 215,96 P-t, Nyírtass pedig 111,06 P-t.131 Vasmegyer község elöljárósága 92.40 P-t.132 Ibrányban pedig közel 4000 P gyűlt össze.133 Már a gyűjtés hivatalos megindulása előtt 2000 P-t gyűjtött a mándoki járás.134 Mándok község maga pedig ebből 500 P-t.135 A Szabolcsi Hétfő beszámolója szerint a legtöbb pénzt Nyíregyháza városában gyűjtötték, utána a mándoki, a tiszalöki majd pedig a kemecsei járásokban volt a legtöbb befolyó pénz.136 Kisvárda város 7700 P értékű terményadományt és készpénzt, Pátroha 2000 P értéket, főként terményadomány formájában Tiszakanyár község pedig 500 P készpénzt és 150 métermázsa valamit137 adott a gyűjtésre.138 Pap község elöljárósága 82 P 86 f, Nyírgyulaj község elöljárósága 51 P 86 f, Dombrád község 400 P, Tiszakanyár község elöljárósága 634 P 42 f. Szabolcsbáka község Szabolcsi Tanító, 1938. 136. Szatmár és Bereg, 1938. nov. 6., 4. 124 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 10., 2. 125 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 11., 3. 126 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 15., 4. 127 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 11., 9. 128 Szatmár és Bereg, 1938. nov. 6., 4. 129 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 5. 130 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 24., 4. 131 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 4., 3. 132 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23., 2. 133 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 8. 134 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 29., 5. 135 Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 24., 3. 136 Szabolcsi Hétfő, 1938. dec. 5., 3. 137 Az újságból kimaradt vélhetően nyomdahiba miatt, hogy mit is adtak. 138 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 30., 1. 122 123

Godzsák Attila

elöljárósága 301, Pátroha község 500, Szakoly község elöljárósága pedig 102 P-t és 70 f-t ajánlott föl.139 Szabolcs vármegye központi altiszti kara 10 P-t.140 Szatmárban pedig Nagyecsed falu, az adott 1000 P mellett, 360 mázsa csöves tengerit, 32 mázsa búzát és rozst. Tiszaszalka község 1200 P-t, Porcsalma község 200 P-t és 60 mázsa búzát. Kispalád község 1021 kg búzát és 421 kg tengerit. Botpalád község 2067 kg búzát, 680 kg rozst és 103 P 70 f-t ajánlott föl. Magosliget pedig 53 kg búzát 25 kg tengerit és 41 P 60 f-t adakozott a mozgalom sikerére és a gondok orvoslására.141

Természetbeni adományok a mozgalom céljára

Mint említettük, nem csupán pénzzel, hanem ruhákkal és terményekkel is lehetett támogatni a Felvidék népét. Erre az adományozási módra is találhatunk több példát is a vizsgált forrásokban (filmhíradó részlet).142 A mozgalom országos ruhagyűjtése olyan sikeres volt, hogy csak a Budapesten összegyűjtött ruhaneműkből fedezni tudták a felvidéki szükségleteket. Erre való tekintettel a Szabolcsban összegyűjtött és fel nem használt ruhaneműket átengedték a Horthy Miklósnéféle ínségakció céljaira.143 Az akció részére felajánlott szemes termények elraktározására azonnal fölajánlotta a Nyíregyházi Termény és Áruraktár RT. (a „futura” főbizományosa) az egyik raktárát, azonban a Főispán máshogy intézkedett az ügyben, (még gyorsabban talált megfelelő tároló helyet), ezért nem vették igénybe a fölajánlást a tárolásra.144 A Szabolcsi Hétfőben megjelent egy szívhez szóló írás Egy véka hagyma címmel. A cikk arról szól, hogy mikor végigvonultak az adománygyűjtők a szegénysoron, az egyik rozoga szalmatetős házból kijött egy nincstelen és leszidta őket, hogy hozzá miért nem mentek be adományért, ezután pedig kihozott egy véka hagymát és „ha szegény is vagyok, annyim még mindig van, hogy áldozzak a felvidéki magyarokért” mondat kíséretében átadta az adománygyűjtőknek.145 Ez is iskolapéldája az emberek önzetlen adakozási kedvének. Mándok község lakossága már október végére, 20 vagon burgonyát, 4 vagon rozst és 1 vagon tengerit és búzát ajánlott föl a mozgalom céljaira a szintén nem csekély fölajánlott pénzen kívül.146 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 6. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 9. Szatmár és Bereg, 1938. nov. 6., 4. 142 filmhiradokonline.hu/watch.php?id=3086 143 MNL SZSZBML. V. B. 77. 28924/1938 144 MNL SZSZBML. V. B. 77. 28924/1938 145 Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 31., 1. 146 Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 24., 3. 139 140 141

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom Az Apponyi Albert Községi Polgári Leányiskola kebelében működő ifj. Vöröskereszt Egyesület pedig a felvidéki szegény iskolagyermekek segélyezésére 235.76 kg élelmiszert és 1 csomag ruhaneműt ajánlott föl novemberben.147 Az is jelzi az akció fontosságát, hogy a szabolcsi főispán személyesen osztotta ki az összegyűlt szeretetcsomagok egy részét Ungváron.148 A november végéig befolyt szatmári termények a következőek voltak: 470 mázsa 94 kg búza, 282 mázsa 36 kg rozs, 229 mázsa 45 kg kukorica, 3 mázsa bab és 279 mázsa 62 kg burgonya.149 Az előző részben részletesebben is említettük néhány szatmári község terményadományát. Ezek a terménygyűjtések is nagy pénzmennyiséget és emberi összefogást jelentettek. Erre elég példának az, hogy a mátészalkai kereskedők által 100 mázsa rozs beszerzéséhez több mint 40 magánszemély és intézmény járult hozzá összesen 1330 P értékben.150 De volt olyan is, hogy egyes földbirtokosok maguk adtak nagyobb mennyiségű terményadományt, ilyen volt báró Piret de Bihain Viktor Nagyecsedről aki 100 mázsa gabonát és 100 mázsa burgonyát adott.151

Támogatói rendezvények A különböző szervezetek bálokat, estélyeket, rendezvényeket szerveztek, melyek bevételével a Magyar a magyarért mozgalmat kívánták támogatni. Gáva község nagy demonstrációs ünnepséget rendezett a Felvidék mihamarabbi visszatérése érdekében már október 23-án, vasárnap délelőtt 11 órakor a község főterén, a Hősök emlékművénél. Az ünnepség során kapcsolódott be a község a Magyar a magyarért mozgalomba, és ugyanekkor avatták fel azt a zászlót, melyet a Felvidék egyik községébe terveztek eljuttatni. Az ünnepség előkészületei Vajthay Sándor főjegyző vezetésével folytak.152 Polgár nagyközség is nagyszabású rendezvényt szervezett november elején, ahol a helyi társadalmi egyesületek és iskolák testületileg jelentek meg. A rendezvény előtt díszközgyűlést tartott a község vezetősége, ahol dr. Bajna Bálint főjegyző előterjesztésére a képviselőtestület egyöntetűen elfogadta, hogy 8000 P értéket ajánljanak föl a mozgalom céljaira természetben és pénzben.153 A nyíregyházi Református Nőegylet és Leányegylet pedig november 2-án, szerda délután 5 órai kezdettel a református elemi iskola dísztermében műsoros teadélutánt rendezett a mozgalom támogatására,154 mely később „műsoros est” néven futott.155 A rendezvény sikeresen zajlott le, 50 P volt a bevétel, melyhez vitéz Jékey Ferencné őméltósága 10 P-t csatolt, mint adományt, így az akció javára 60 P-t juttatott el a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 11., 5. Szabolcsi Hétfő, 1938. nov. 21., 3. 149 Szatmár és Bereg, 1938. nov. 27., 3. 150 Szatmár és Bereg, 1938. nov. 27., 3. 151 Szatmár és Bereg, 1938. nov. 6., 4. 152 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 23., 7. 153 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 3. 154 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 30., 9. 155 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 1., 4. 147 148

Godzsák Attila

Nőegylet. Itt megjegyzi még a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, hogy a Nőegylet a Felvidék számára hat zászlót is elküldött, amelyeken a Nőegylet tagjainak önkéntesen vállalt kézimunkájával díszesen hímzett felirat volt: „A szabadító Isten nevében! A nyíregyházi református Nőegylet.”156 A Kalvineum tanítónőképzőjének IV. éves növendékei is műsoros délutánt rendeztek november 13-án a mozgalom javára a Kalvineum tornatermében.157 Az Iparos Ifjak Önképző Egyletének hagyományos szüreti bálja is fölajánlotta a bevételét az akció javára novemberben, mely színes programokkal és hajnalig tartó mulatsággal várta az érdeklődőket.158 „Már elkészültek a jelmezek, a magyar ruhák, együtt van a tipikus szüreti falu bandája, készül Gonosz Estván szőlőcsősz, Kóbi és társa, az üzletkötések furfangos mestere és gyantázza már vonóját az ebadta Nyúzó Tóni és zenebona kara. Friss, kacagó szép leányok magyar ruháján piros-fehér-zöld színek ragyognak és ragyog immár a kedvök mosolya, az eszemadta szépség magyaros kelleme […] vigadjunk, hiszen a magyar álmok megjutalmaztak, Kassa a miénk”159 – számolt be a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. Az angolkisasszonyok leánygimnáziuma is szervezett egy ünnepséget a mozgalom támogatására november 28-án, melyen az igazgatónő külön a Felvidék visszatértére írt versét is elszavalta. Az iskola énekkara három karéneket adott elő, voltak zongorajátékok és szavalatok is a diákok részéről.160 Decemberben pedig egy Bartók hangversenyt szerveztek a mozgalom javára Papp Júlia énekművésznő részvételével. A jegyek árfekvése 50 f-től 3 pengőig terjedt.161 A Gávai Isteni Megváltó Leányai szerzetes nővérek a hozzájuk tartozó iskolák növendékeivel egy négyfelvonásos Szent Erzsébet című színművet adtak elő, mely bevételével szintén a mozgalmat támogatták.162 Hagyományossá vált már, hogy január 5-én kezdődik a báli szezon Nyíregyházán, ezért az Általános Jótékony Nőegylet, Szohor Pálné elnöklete alatt 1939. január 5-én rendezte meg az évi bálját a Magyar a magyarért mozgalom javára. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlapban így propagálták a rendezvényt már az óév utolsó napján: „Hogy pedig ez a jövedelem minél nagyobb legyen, belátja az elnökség, hogy a mai időkben a kereteket szerényebbé, egyszerűbbé kell tenni, s ezért felhívja a nyíregyházi társadalom figyelmét arra: egyszerűségével tüntessen ezen a táncesten a magyar jótékony mozgalmak érdekében. Asszonyok, leányok ne csináljanak problémát maguknak a táncestre szóló ruhákból, férfiak fekete ruhában jelenjenek meg. Ne a külső dísz és pompa, a ruha és belepő minősége, hanem a mozgalom, a cél fontossága hozza el őket január 5-én a nőegyleti táncestre. A jótékonyságot szerénységgel és egyszerűséggel lehet a legjobban szolgálni, amit ruhára vagy különleges öltözetre költenének, adjuk inkább a Magyar a magyarért mozgalom, a város szegényei javára. Ezzel használunk igazán és ez Szabolcsi Őrszem, 1938. nov. 6.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 15., 10. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 13., 7. 158 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 7.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 17., 4. 159 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 15., 2. 160 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 3., 4. 161 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 4., 3. 162 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 8., 5. 156 157

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom a táncest igazi célja is. Jöjjünk minél többen, minél egyszerűbben, minél nagyobb és gazdagabb ajándékozási kedvvel.” De későbbi számukban is kihangsúlyozták, hogy „a bálon való megjelenés egyszerű ruhában történik, mindenki részt vehet a bálon, akinek híve van”.163 A Turul Szövetség egyik alosztályát képző Nyíregyházi Szabolcs Vezér Egyesület a Korona Szálló dísztermében rendezett dísztáboroztatását a mozgalom javára ajánlotta föl január 14-én. Az eseményre sok beharangozó csábította elsősorban a fiatalságot, másodsorban pedig minden magyar embert.164 A Nyíregyházi Kir. Áll. Tanítóképző Intézet tanárai vezetésével kétnapos kirándulás volt Ungvárra 1939 májusában, ahol hangversenyt rendeztek. Belépődíj nem volt, az önként felajánlott 34 P-t a tanítóképző intézet tanári kara és ifjúsága a Magyar a magyarért mozgalom javára ajánlotta föl.165

Labdarúgással a Felvidékért A mozgalom sikerességét még a foci is támogatta. Több meccset szerveztek, melyek bevételét az akcióra fordították. November 6-án a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap leközölt egy olvasói levelet „A nyíregyházi futballnak is ki kell venni részét a Magyar a magyarért akcióból címmel, aláírás gyanánt „egy nyíregyházi sportember” megjelölést adott. A levél írója konkrét terveket is közölt, és össze is állított egy „Öregek” és egy „Csikók” csapatnévsort.166 Erre már a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap november 9-ei számában reagált a Nykise ügyvivő alelnöke, melyben azt írta, hogy már egy hete felmerült bennük is ez az ötlet, és meg fog valósulni valamilyen formában.167 November 13-án a DVSC és Nykise I. osztályú bajnoki labdarúgó mérkőzését a mozgalom javára rendezték meg a Nykise Bethlen utcai sporttelepén. A mérkőzés tiszta jövedelmét fölajánlották és a falragaszokon is meghirdetett fölajánlás hatására azt remélték, hogy az amúgy is nagy közönség még nagyobbra fog duzzadni így, hogy hazafias kötelességtudatból azok is elmennek rá, akik nem gyakori meccsjárók.168 A meccs eredménye 3:3 lett.169 A bujtosi sporttelepen pedig november 20-ára azt tervezték, hogy a Kir. Kat. Gimnázium és a Tanítóképző Intézet válogatott csapatai mérjék össze erejüket, továbbá a Karcagi MOVE, és a NyTVE játsszon bajnoki mérkőzést a mozgalom javára. Ez lett volna az első eset, hogy középiskolai válogatottak nyilvánosan mérték volna össze

Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. dec. 31. 4.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 3., 5.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 4., 2. 164 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 6., 2.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 11., 5.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 12., 3.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jan. 14., 2. 165 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. máj. 21., 7. 166 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 9. 167 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 9., 6. 168 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 11., 6. 169 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 27., 4. 163

Godzsák Attila

erejüket Nyíregyházán, ezért ez is növelte az érdeklődést a meccs iránt.170 A találkozó elmaradt, ezért 27-ét tűzték ki újabb dátumul, mely napon a DVSC és NyVSC, továbbá a NyTVE a P. Mávval való mérkőzését tervezték.171 A meccsek kimeneteléről sajnos nincsenek információink. De nemcsak Szabolcsban, hanem Szatmár vármegyében is volt példa az efféle támogatásra. A mátészalkai csapat MVTE az MTK-val mérte össze erejét. Itt belépődíjat nem szedtek, hanem úgy határoztak, hogy mindenki annyit adakozzon, amennyit a lelkiismerete diktál, mivel a befolyó pénzt a Magyar a magyarért akció javára ajánlották fel.172 A meccs eredménye 1-1 lett. Sajnos a rossz idő miatt csupán kisszámú néző előtt mérték össze erejüket a játékosok. 27 P-t jutatott a meccs az akció szolgálatába.173

Egyéb jellegű gyűjtések a mozgalom javára Most beszámolok néhány olyan gyűjtésről, eseményről, melyek nem feltétlen kapcsolódnak a megyei gyűjtéshez, de írt róla a helyi sajtó és vizsgált megyéinkben is megmutatkozhatott a hatásuk. A dohányipar is támogatta az akciót. Forgalomba hozták a Felvidék szivarkát,174 melyet 1938. november 11. és 1940. szeptember 11. között gyártottak, helyét az Erdély cigaretta vette át.175 A Nyírvidék Szabolcsi Hírlapban így hirdették a márkát: „Aki Felvidék cigarettát vásárol, nemcsak saját magának szerez élvezetet, hanem egyúttal a Magyar a magyarért akció javára is áldoz.”176 Az eredetileg 25 szálas kiszerelésű csomag csak 24 szálat tartalmazott, ugyanis a 25. szál árát (minden doboz árának 1/25 részét) a mozgalom javára továbbította a gyártó. Egy doboz 1,5 pengőbe került, tehát dobozonként ez 6 f-t jelentett.177 De Magyar a magyarért bélyegeket178 is kiadtak a mozgalom támogatására január 16179 án, amiket 1939. június hó 20-ig árusítottak (más forrás szerint 30-ig), és december 31-ig voltak felhasználhatók.180 A bélyegek 6, 10, 20, 30 és 40 filléres formában kerültek kiadásra, és 50%-os felárral hozták forgalomba őket.181 Úgynevezett Felvidéki szív kitűzőt is árusítottak a mozgalom támogatására. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap beszámolt arról, hogy 1938 novemberében 2000 darab „szív” érkezett Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 18. 6.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 19., 2.; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 20., 11. 171 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 9. 172 Szatmár és Bereg, 1938. október 30., 4, 173 Szatmár és Bereg, 1938. november 6., 5. 174 http://dohanymuzeum.hu/felvidek. 175 MTI, 1938. november 10. csütörtök / 40; http://dohanymuzeum.hu/felvidek (letöltés: 2015. 08. 18.) 176 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. márc. 25., 9. 177 MTI, 1938. november 10. csütörtök / 40; Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 12., 5. 178 A szerző gyűjteménye. 179 Kisfaludy Júlia: Postatörténeti kronológia 1939–1948-ig In: Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve 1997. Budapest, 1997 (Kisfaludy, 1997.), 151. 180 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jún. 13., 5. 181 Kisfaludy, 1997, 151. 170

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom

Nyíregyházára 20 f darabáron, és mindenféle színben kapható volt.182 Ezekből csupán csak az Ev. Kossuth Reálgimnázium 100 P értékben 500 darab szív jelvényt vásárolt.183 A Magyar a magyarért mozgalom nagyszabású gyermeknyaraltatási akciót is kezdett. Lévai óvodás gyermekeket nyaraltatott először a Balatonnál, majd ennek befejezése után a Felvidék minden részéről szegény iskolás gyermekeket vitt a Balaton vidékére nyaraltatásra.184 A Magyar a magyarért akció keretében és támogatásával az EPOL185 elő kívánta segíteni a visszacsatolt Felvidék fiataljainak családalapítását, ezért (első körben) 25 házassági kölcsönre hirdetett pályázatot 1939 tavaszán. A szegény jegyespárok számára ez a házasságkötés napján történő 400 – 400 P kamatmentes házassági kölcsön folyósítását jelentette.186 A bécsi döntés után Kárpátalja Csehszlovákiánál maradt részéről kiűztek sok embert a csehek, főként az magyarokat. Az ő helyzetük segítésén is munkálkodott a mozgalom. A kiutasítottakat Beregszászon és Munkácson táborokban helyezte el ideiglenesen a Magyar a magyarért mozgalom.187

Az akción kívüli programok illetve támogatások Szabolcs vármegye közönsége a Magyar a magyarért mozgalom keretein kívül is igyekezett már a kezdetektől segíteni a visszatérő területek lakosságát. Ennek egyik legszembeötlőbb példája a díszes zászlóadományok voltak, melyeket a visszatérő városok, illetve intézmények részére küldtek. De a szociális integrációban is részt vállaltak, és a már dualizmus idején is legtöbbet nélkülöző ruszin testvérnép megsegítéséből is kivették a részüket, még az akció után is.

Zászlók és más segedelmek Már a visszacsatolás előtt beindultak a zászlóadományok a felvidéki települések számára. Kisvárda városa még a bécsi döntés előtt Beregszásznak és Ungvárnak ajánlott Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 28., 3. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 2. 184 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. jún. 23., 1. 185 Egészségpolitikai Társaság, 1935-ben jött létre, fóruma az Egészségpolitikai Szemle. 186 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. ápr. 23., 3. 187 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 27., 1. 182 183

Godzsák Attila

föl országzászlót.188 De itt meg lehet említeni a Nyíregyházi Református Nőegylet már említett hat hímzett zászlaját is. Nyíregyháza már 1938. október elejéig 51 lobogót adományozott a Felvidéknek,189 Kassának pedig 1939 tavaszán küldött díszes zászlót 81 P értékben.190 A 1938 októberében a Tejszövetkezet nyíregyházi fiókjának tisztviselői egy nemzeti zászlót juttattak el a főispánhoz a felvidéki magyarság részére.191 A nyíregyházi gróf Széchenyi István nevét viselő felsőkereskedelmi iskola tanári kara úgy határozott, hogy a visszatérő városok felsőkereskedelmi iskolái számára 1-1 zászlót adományoznak, melyekre ráhímeztetik az iskola jelmondatát a leánynövendékeikkel, mely a következő: „Hazánknak éljünk! Szívvel-lélekkel!” Továbbá gyűjtést indítottak a növendékek között könyvtárak létrehozására, melyekhez csatolták az iskola kettős példányait, illetőleg a tanári kar kiegészítette névadójukhoz kapcsolódó munkákkal, ezeket a „könyvtárakat” magukkal vitték a visszatérő területekre. 192 A Nyíregyházi Ág. Hitv. Ev. Kossuth Lajos-Reálgimnázium is adományozott 30 zászlót a Felvidéknek. A zászlók árát az osztályok egymás között versengve gyűjtötték össze, melyet a tanári kar is kiegészített. A zászlókat a főispánnak egy minden osztályból összeállított küldöttség adta át Zsolnai Vilmos igazgató és Máczay Lajos tanár kíséretében.193 A nyíregyházi Baross Gábor Iparostanonc Iskola pedig Ungvár iparostanonc iskolájának küldött egy díszes zászlót.194 A Kálvineum tanítónőképző is küldött zászlókat a Felvidékre, melyek főispán számára történő átadásakor a növendékek nevében Szántó Izabella V. évfolyamos növendék beszélt: „Elküldjük zászlóinkat, melyekre piros betűkkel, a vérünkkel írtuk fel szeretetünket. Mi nem mehetünk, nem vihetjük el, de küldjük, hogy érezzék a tüzet, akik viszik és akik majd kibontják. Varrni fogjuk zászlóinkat éjjel-nappal, csak kelljen még a magyar zászló, csak szükség legyen rá!”195 A nemzeti zászló akcióra befolyt összeg Szatmárban 2123 P és 55 f volt, azonban az elkészített 542 zászló költsége csak 931 P és 89 f volt, a megmaradt 1190 P és 66 f-t fölajánlották a mozgalom céljaira.196 A felszabadult Kassa tisztviselői részére 1938 decemberében két db. Közigazgatási Jogszabályok Gyűjteménye c. könyvet ajándékozott Nyíregyháza. A két könyv beszerzési ára 100 P volt, melyet a város 1938/1939. évi ínségenyhítő tevékenységének szükségletére engedélyezett keret „szegénygondozó iroda szükséglete” c. rovat terhére számoltak el. Mivel a könyv már a kiadótól nem volt beszerezhető, ezért a jegyzői tanfolyamtól szerezték be.197 Felsőszabolcs, 1938 okt. 27. , 1. Szabolcsi Hétfő, 1938. okt. 10., 3. 190 MNL SZSZBML. V. B. 77. 10785/1939 191 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. okt. 18., 1. 192 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 5., 4. 193 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 6., 2. 194 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 10., 2. 195 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 10., 2. 196 Szatmár és Bereg, 1938. okt. 30., 3. 197 MNL SZSZBML. V. B. 77. 33611/1938 188 189

Nyírségi segítség a visszatérő Felvidéknek. A Magyar a magyarért mozgalom A magyar királyi belügyminiszter február hó 23-án kelt 124.122/1939. IX. B. M. számú leiratával köszönetét nyilvánította ki Nyíregyháza városnak azért, mert lehetővé tették, hogy a visszacsatolt országrész szociális beszervezése zökkenőmentesen megtörténhessen. Ez az ínségenyhítő tevékenységek megszervezése kapcsán, a szociális előadók küldésére vonatkozott.198 Ugyanis dr. Polinszky Pál kulturtanácsnok és dr. Balla István I. osztályú közigazgatási fogalmazó ment Kassára 1938 végén, hogy Kassa város közigazgatását megszervezzék. Itt meg kell említeni, hogy Imrédy Béla belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc segítségével radikális szociálpolitikai reformra szánta el magát már kormányra kerülésekor. A vármegyékhez az alispánok mellé szociálpolitikai tanácsadókat neveztek ki Csonka-Magyarországon is, akiknek a feladta az volt, hogy felmérjék a népesség életviszonyait.199 A Reménysugár c. lap a visszatérő városok felsőkereskedelmi tanulmányokat folytató növendékei számára 25-25 példányt ingyenesen eljutatott 1938-ban.200

A Magyar Városok Országos Szövetségének201 „rutén testvérközösségi akciója” A Magyar Városok Országos Szövetsége szervezte azt az akciót, hogy a tagvárosok adjanak egy Kassán megtartandó rendkívüli közgyűlésen a visszatért felvidéki városok számára zászlókat.202 Ez volt Nyíregyháza részéről a már említett 81 P értékű zászló. Később a Magyar Városok Országos Szövetsége a visszatért községek testvérközségekké való fogadását indítványozta, Nyíregyházának Antalóc, Felsőszlatina, Horlyó, Lahóc, Ungcsertész és Alsószlatina vált testvértelepülésévé. Így ezeket a községeket segélyezték. A településeknek összesen 4040 lakosa volt, amiből 3229 volt rutén, ezért ezt az akciót rutén testvérközösség mozgalomnak is nevezték. De az akció sokkal szélesebb körű volt puszta segélyezésnél. A tervek szerint, kulturális téren népművészeti csereakció, honismeret növelése céljából vándorutak szervezése, kultúrházak létesítése, hangversenyek, iparművészeti kiállítások rendezése és ösztöndíjak létrehozásával tervezték a kapcsolatokat erősíteni. Szociális téren, régi épületek rendbetételével, anya és csecsemőgondozás vállalásával, házassági prémiumok nyújtásával és a testvérközösségbeli lányok háztartási alkalmazottként való alkalmazásával. Közegészségügy terén, a fiatalok és főiskolások üdültetésével, sportok terén sportesemények szervezésével. A közgazdaság terén pedig a belső idegenforgalom fejlesztésével, a közmunkáknál a testvérközösségbeliek előnyben részesítésével, karácsonyi fenyőbeszerzésekkel és az állatok téli etetőjének építésével. A Magyar Államvasutak pedig a testvérközösségek között bevezette az ún. „filléres vonatokat”.203 A visszacsatoláskor (még ezen felhívás előtt) Ungvár városát választotta Nyíregyháza testvérvárosul, amiről a város egy díszes kutyabőrön kiállított határozattal érte MNL SZSZBML. V. B. 72. Nyíregyháza Rendezett Tanácsú Város (1929-től Megyei Város) Közgyűlésének és Képviselőtestületének iratai 1872–1950 / 81. Kgy: 160/1939 199 Hámori, 2006, 167. 200 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1938. nov. 5., 4. 201 1935-ben a Magyar Városok Országos Szövetsége a Városok Országos Kongresszusából alakult meg. 202 MNL SZSZBML. V. B. 77. 10785/1939 203 MNL SZSZBML. V. B. 77. 237/1939 198

Godzsák Attila

sítette a város közönségét. Az Általános Jótékony Nőegylet fenntartásában működő leányiskola pedig három díszes kelengyét küldött.204 Koromja (Koromlya) 600 lelkes község elöljárósága pedig kérelemmel fordult 1940-ben Nyíregyházához, hogy fogadják testvérközséggé kicsiny, szlovák etnikumú, de magyar szívű községüket.205 1939-ben Antalóczról 20 szegény gyermeket nyaraltattak a sóstói üdülőben, aminek költségeit az 1939/40. évi (általános) ínségakcióra terhelték. 1940 decemberében pedig 1000 P-t küldött Nyíregyháza a testvérközségek tanítóinak és iskolás gyermekeinek karácsonyi segélyezésként szintén az ínségakció terhére.206

Erdély Néhány mondat erejéig meg kell említenünk, hogy a nagy sikerű felvidéki akció után 1940-ben Erdély felé irányult az ország szeme és a Magyar a magyarért mozgalom sikerét megpróbálták megismételni. A kormányzóné ismét rádiószózatot hirdetett az ország népéhez.207 A meghirdetett Erdélyért akció sikerében bizakodott a nyíregyházi sajtó is, visszagondolván a Magyar a magyarért akció sikereire.208 A II. bécsi döntés után a kormány felhívást intézett a cserkészekhez, hogy az erdélyi Magyar a magyarért mozgalom szolgálatára bocsássanak cserkészeket. A Szabolcs vármegyei cserkészek közül két csapat ment Erdélybe. A Ev. Kossuth Lajos-Reálgimnázium 88. számú Szabolcs cserkészcsapatából Máczay Lajos parancsnok vezetésével egy tízfős kerékpáros szakasz ment Szilágysomlyóra. A Nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnázium 285. számú Szent László csapatából pedig Péczely Imre parancsnok vezetésével 8 főnyi kerékpáros szakasz ment Nagybányára.209

MNL SZSZBML. V. B. 77. 237/1939 MNL SZSZBML. V. B. 77. 237/1939 206 MNL SZSZBML. V. B. 77. 237/1939 207 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. szept. 2., 3. 208 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. okt. 2., 1. 209 Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. szept. 2., 3. 204 205

Farkas Gyöngyi

Tüntetések a kollektivizálás ellen Porcsalma, 1951* „…ha összetartunk, senkit sem mernek elvinni, az egész községet nem vihetik el.”

A Magyarországon 1950/51 telén zajló kollektivizálási kampánynak fontos politikai szerepet szánt a hatalom. A pártvezetés az MDP 1951. február 25-én nyíló II. kongresszusán a kampány remélt „sikereire” hivatkozva kívánta felgyorsítani a kollektivizálás ütemét. A kongresszus „tiszteletére” téeszszervezési versenyt indítottak, amelynek során a szervezők a korábbinál is gyakrabban alkalmazták a gazdák „meggyőzésének” erőszakos módszereit. Az úgynevezett kongresszusi fejlesztés számszerű eredményei messze túlszárnyalták az előző kampányidőszakokét. Újdonság volt az is, hogy egész települések, köztük népes városok (Túrkeve, Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr) szinte teljes paraszti népességét sikerült téeszekbe tömöríteni, a településeket „szövetkezeti közéggé”, illetve „szövetkezeti várossá” alakítani. A „siker” az adminisztratív eszközök széles körű használata mellett a szervezési stratégia megváltozásának is köszönhető volt. Újra lehetőség nyílott ugyanis az egyéni gazdálkodáshoz közelebb álló I. és II. típusú termelőszövetkezeti csoportok létrehozására. Korábban ezeknek az alacsonyabb szövetkezeti formáknak a tudatos visszaszorítására törekedett a hatalom. 1951 telén Szabolcs-Szatmár megyében 27 „szövetkezeti községet” szerveztek, amelyből 16 a csengeri járás területén volt. Ezek közé tartozott Tyukod és Porcsalma

Jelen tanulmány 2010-ben megvédett PhD-disszertációm egyik fejezetén alapszik. A hamarosan könyv formájában is megjelenő monográfia (a Korall Társadalomtörténeti Monográfiák sorozat részeként) néhány Szabolcs-Szatmár megyei faluban lezajlott téeszellenes tüntetést elemez. 1951: Tyukod, Porcsalma; 1953: Aporliget, Barabás, Biri, Nyírbátor, Nyírcsászári, Nyírvasvári; 1960: Nyírcsaholy; 1961: Bököny. Urbán László: Az első négy termelőszövetkezeti város agrárpolitikai szerepe a kollektivizálás idején. In: Orbán Sándor, Pölöskei Ferenc (szerk.) Tanulmányok a szocialista mezőgazdaság kialakulásáról. Budapest, 1988. 61–143. Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945−1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945–1968. Budapest, 1985. 182. *

Farkas Gyöngyi

is. E két községben azonban másként folytatódott a kollektivizálás története, mint a járás és a megye többi kollektivizált településén. A nagy nehézségek árán összehozott termelőszövetkezeti csoportok ugyanis a téeszszervező agitátorok elvonulása után a lakosság heves tömegmegmozdulásainak kíséretében szinte azonnal bomlásnak indultak. A két községben történtekről a rendteremtés szándékával a helyszínre érkezett ÁVH-tisztek jelentéseiből, valamint az ügyben indított nyomozás során keletkezett iratokból tudunk. Ezek a szövegek a kollektivizálás ellen tüntető községi lakosokat az „ellenség” által megtévesztett, manipulálható tömegként, valódi érdekeik felismerésére képtelen társadalmi csoportként jelenítették meg. A források alapján valószerűsíthető történet a történetírói megközelítés szerint azonban arról szól, hogyan lett a téeszekbe kényszerített gazdákból a hatalommal szembeszálló, önmaga védelmét megszervező falusi közösség. Jelen tanulmány a Porcsalmán történteket mutatja be.

A „Szabad Nép”akciói A hatalommal való szembeszegülés első jelei már a porcsalmai termelőszövetkezeti csoportok első gyűlésein jelentkeztek. A kényszer-szülte csoporttagok többnyire ezeken szembesültek először azzal, hogy a belépési nyilatkozat aláírása milyen következményekkel jár. E gyűlések általában a járástól és a megyétől kiérkező tanácsi előadók és pártfunkcionáriusok jelenlétében zajlottak, akik kioktatták a helyieket arról, hogy milyen szabályok szerint kell ezek után gazdálkodniuk. Ekkor derült fény arra is, ha a kollektivizálási kampány során – a gazdák beszervezésének megkönnyítése céljából – a szervezők olyan ígéreteket tettek, amelyek betartását nem gondolták komolyan. Egy ilyen szervezési trükk lelepleződése volt a kiindulópontja a porcsalmai téeszellenes megmozdulásoknak is. Többen is azt vallották kihallgatásuk során, hogy ők abban a hitben írták alá a belépési nyilatkozatot, hogy az adott gazdasági évben még egyénileg gazdálkodhatnak, most meg arra kényszerítik őket, hogy már a tavaszi munkákat is közösen végezzék. A tömegtüntetésekig vezető események kiindulópontja a Szabad Nép elnevezésű termelőszövetkezeti csoport 1951. március 23-i gyűlése volt. Ezen a gyűlésen a megyei tanács mezőgazdasági osztályától érkező előadó a közös táblák kialakításának és a tavaszi vetésterv elkészítésének szükségességéről próbálta meggyőzni az embereket, amikor két csoporttag, Boros István és Csohai Zsigmond kijelentették, hogy „nem kell ide semmi vetésterv, se táblák kialakítása, mi továbbra is magunknak ugyanúgy 1951-ben Tyukod és a vele szomszédos Porcsalma Csenger után a járás két legnagyobb községe volt. Lakosságuk az 1949. évi népszámlálás adatai szerint 3858, illetve 2931 fő, területük pedig 10 810, illetve 5401 katasztrális hold. A kollektivizálás kezdetén hasonló volt a két községben a birtokok megoszlása. A gazdák mintegy fele (Porcsalmán 52,7 százaléka, Tyukodon 47,4 százaléka) öt katasztrális hold alatti gazdasággal rendelkező kisbirtokos volt. 5–10 katasztrális holdat körülbelül egyharmaduk (29,3%, 36,8%), 10–25 katasztrális holdat 15,8, illetve 13,7 százalékuk birtokolt. A 25 katasztrális hold feletti kategóriába tartozott Porcsalmán a birtokosok 2,2, Tyukodon 2,1 százaléka. Az 1951-es állapotról nincsenek adataink, de feltételezhető, hogy az országos tendenciához hasonlóan, itt is csökkent a gazdálkodók száma, különösen a 25 katasztrális hold feletti „kulák-kategóriában”. A módosabb gazdákat az őket különösen súlyosan érintő állami elvonás arra késztette, hogy birtokuk nagyságát 25 katasztrális hold alá csökkentsék. Jobb esetben szétíratták gyermekeik között, rosszabb esetben akár az egész birtokot is „felajánlották” az államnak. 1949. évi népszámlálás 9. KSH 1950; 1949. évi népszámlálás 3. KSH 1950.

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951 akarjuk a földet munkálni, mint eddig. Ezek és hasonló kijelentések a jelenlévő tagság egy részét magával ragadták és több személy hangosan kiabálta, hogy nem kell sem vetésterv, sem tábla.” Amikor a tagság tiltakozása ellenére a vetéstervet mégis elkészítették, majd azt a csoport elnöke aláírásával jóváhagyta, „a fenti két személy felelősségre vonta az elnököt, hogy miért írta alá, azt a nép nem fogadta el. Ezen kijelentés még élesebben magával ragadta a tömeget és […] lármázva, tüntetésszerűen a teremből eltávozott [...]. Mikor a tagság a teremből ment kifelé, idős Boros Zsigmond olyan kijelentést tett, hogy még azt is agyon kellett volna lőni, aki az első tszcs-t kitalálta.” A csoporttagok fent leírt viselkedéséhez hasonlóan léphettek fel a többi porcsalmai (és tyukodi) csoportgyűlés résztvevői is. Tiltakozásukat, elégedetlenségüket főleg verbálisan fejezték ki, indulatos, fenyegető, provokatív, becsmérlő szavakat intéztek az előadóhoz és a jelenlévő funkcionáriusokhoz. A tiltakozás tettekben megnyilvánuló formája a teremből való együttes kivonulás volt. A gyűlések résztvevői a járási, megyei hatalom nevében megjelenő előadókat ellenfélnek, a „másik oldalon” állónak tekintették. A szembeszegülés jele volt a gyűlés „rendjének” megzavarása, a szerepek felcserélése is. Az előadó feladata a tagság (az engedelmesen hallgató tagság) „kioktatása” lett volna, azoknak a szabályoknak az elfogadtatása, amelyek szerint a továbbiakban gazdálkodniuk kell. A „hallgatók” azonban beleszóltak az előadás menetébe, elhallgattatták az előadót, ők vették át a szót, más célt adva ezzel az összejövetelnek. A csoportgyűlések részvetőinek legfontosabb közlendője az volt, hogy nem akarnak csoporttagok lenni, ki akarnak lépni a tszcs-ből, egyénileg akarnak gazdálkodni. A csoportba való bekényszerítésüket tulajdonuk (földjük, állataik, gazdasági felszerelésük) egyszerű elrablásának tekintették, a csoporttagságot a cseléd-szereppel azonosították, és nem hittek a nagyobb jövedelem ígéretében sem. Az akaratuk ellenére téeszekbe kényszerített és becsapott emberek számára a termelőszövetkezeti csoportgyűlés jelentette azt a fórumot, ahol közösségként jelenhettek meg, azonos érdekeik védelmében közösen léphettek fel, és nem egyénenként kellett szembeszállniuk a kollektivizáló hatalommal, mint a kampány idején, amikor a téeszszervezők külön-külön, a lakásukon keresték fel őket. Egy-egy tszcs nem esetlegesen létrejött csoport volt: tagjait többnyire szorosabb kötelék fűzte össze. 1951 telén az agitációs stratégia része volt ugyanis, hogy a szervezők hagyták, hogy a falu lakosai döntsék el, hogy kikkel akarnak egy tszcs-ben dolgozni. A falusi társadalom különböző érdekcsoportok szerinti tagoltsága így fontos tényező volt téeszek alakulásánál. Nem véletlen tehát, hogy Porcsalmán tíz viszonylag kis létszámú, 30–40–50 főt tömörítő I. típusú tszcs jött létre. (Tyukodon is 12 tszcs alakult.) Jellegzetes csoportképző tényező volt a területi-szomszédsági kapcsolat, a rokonsági kapocs, de természetesen döntőek lehettek a vagyoni és a presztízs-szempontok is. A Szabad Nép Tszcs tagjairól csupán annyit tudunk meg a nyomozati iratokból, hogy ugyanazon a falurészen, a központtól távolabb fekvő Újtelepen éltek. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V-91584 Sályi Zsigmond és társai (A továbbiakban ÁBTL V91584) 16. Nehéz áv. főhadnagy jelentése, 1951. március 25. A szervezők csak rövid időre szóló taktikai húzásnak szánták az engedményeket. Azzal számoltak, hogy a sok kis I. típusú tszcs-t hamarosan egyesíteni tudják, majd a nagyobb csoportokat III. típusúvá alakítják át. A tszcs-k elnökeit és vezetőségi tagjait pedig – amennyiben szükséges – „megbízható” emberekkel cserélik le.

Farkas Gyöngyi

Porcsalmán az első tüntetés a Szabad Nép Tszcs akciójából nőtt ki. A március 23-i csoportgyűlésen a vetésterv elkészítését elutasító, majd a teremből közösen kivonuló tszcs-tagok pár nappal később újra a hatalommal szembeszálló csoportként jelentek meg. Ezúttal azonban már az egész falu nyilvánossága előtt, a község központjában zajlottak az események. Március 26-án, húsvét hétfőn reggel a tszcs egész tagsága együttesen vonult a rendőrség elé. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák a 23-i csoportgyűlés miatt letartóztatással fenyegetett három társuk elvitelét, akiket reggel hét órára rendeltek be a helyi rendőrőrsre, hogy onnan a járási kapitányságra, Csengerbe szállítsák őket. Ifjabb Boros István, idősebb Boros Zsigmond és Csohai Zsigmond őrizetbe vételét (mindhárman újonnan földhöz juttatott kisparasztok, valamint MDP-tagok voltak), akiket a „Szabad Nép” tagjainak fellázításával vádoltak, az ÁVH megyei osztálya a megyei pártbizottsággal történő „átbeszélés” után rendelte el. A járási rendőrkapitányt arra utasították, hogy ifj. Borost és Csohait „jegyzőkönyvileg hallgassák ki, internálják le és idősebb Borost helyezzék rendőri felügyelet alá.” A letartóztatás hírére szervezett szabadító akciót a csoport többi tagja. A rendőrség előtt történtekről így számolt be egy szemtanú, valószínűleg a helyi körzeti megbízott rendőr: „Kb. hét óra 15 perckor az őrs elibe felvonultak a Szabad Nép T. Sz. Cs. tagjai, 35–40 fő, akiknek a vezetője Dávid Mihály [...] és Balla Zsigmond MDP-tagok [voltak]. Ezekhez a kapuba kiment Kiss József őrm. őrs pk. helyettes és kérdezte tőlük, hogy miért jöttek, amire Dávid mondotta, hogy ők azért jöttek, mert három ártatlan embert akarnak elvinni, ezeknek semmi bűnük nincsen. [...] Ezt mondotta Balla is, és azt, hogy ők ezért jót állnak. Ők ebbe nem mennek bele, hogy azokat elvigyék, és ha elviszik, mennek ők is velük Csengerbe, de nem hagyják.” Bár a csoport a helyi rendőri hatalom ellen lépett fel, lényegében a letartóztatást elrendelő, a községet valójában uraló járási-megyei hatalommal szegült szembe. Felülbírálták ítéletüket a három személy bűnösségét illetően („semmi bűnük nincsen”), sőt meg is fenyegették őket, hogy készek akár Csengerbe, a járási központba is bevonulni. A helyiek a járási rendőrkapitánytól kértek utasítást, aki úgy rendelkezett, hogy engedjék szabadon a három embert, és a rendőrség előtt összegyűlt emberekkel együtt menjenek a tanácsház elé, ahova – az ügy tisztázása érdekében – ő is hamarosan megérkezik. Vajon milyen megfontolás állhatott a járási rendőrkapitány (és bizonyára az őt instruáló feletteseinek) meghátrálása, engedékenysége mögött? Talán attól tartottak, hogy ha a tiltakozó csoport valóban elindul a tíz kilométerre fekvő Csenger felé, fellázíthatja az útjukba eső Pátyod és a járási székhely nyugtalan lakosságát is, és feltehetően abban bíztak, hogy a járási rendőrkapitány személyes megjelenése a téeszek ellen lázongó faluban fegyelmező erővel hat majd a lakosságra, és elrettenti őket a további megmozdulásoktól. Valószínűleg a „Szabad Nép” három tagja elleni eredeti tervnek, a kemény fellépésnek is a megelőzés, a többiek megfélemlítése volt a célja. ÁBTL V-91584. 37. Lombos Lajos áv. őrnagy jelentése az ügyről az ÁVH-központnak, 1951. március 28. ÁBTL V-91584.17. Jelentés. Személy, időpont, címzett nincs jelölve. ÁBTL V-91584.17. Jelentés. Személy, időpont, címzett nincs jelölve.

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951

Tüntetés a tanácsháza előtt Bár a tüntetők helyben tartása, a konfliktus lokalizálása ésszerű lépésnek tűnt, a járási kapitány döntése mégis jelentős mértékben hozzájárult az első porcsalmai tömegtüntetés kialakulásához. Utasítása egyben tartotta az embereket, „legalizálta” a gyülekezést és a hatalom épülete, a tanácsháza elé terelte a folyamatosan növekvő számú csoportot. A falu lakossága ugyanis időközben tudomást szerzett az eseményekről és kezdetben kíváncsiságból, majd szimpátiából csatlakozott a „Szabad Nép” tiltakozó tagjaihoz. A rendőrség előtti 35–40 fős kis csoport a tanácsház előtt rövid időn belül 350–400 főnyi tömeggé növekedett. A helyi lakosok figyelmét és együttérzését minden bizonnyal már a húsvét hétfő reggelén a rendőrőrs felé igyekvő három feltarisznyázott ember látványa is felkeltette, de ez önmagában még nem mozgósította falut. Az előző hetekben is vittek el embereket a községből, de azok megmentésére nem fogtak össze. A téeszszervezők általánosan alkalmazott „kampányfogása” volt ugyanis néhány „kuláknak” tekintett gazda letartóztatása, amitől a félelem és a kiszolgáltatottság érzésének erősödését, a gazdák ellenállásának csökkenését várták. Porcsalmáról március elején két nagygazdát vittek el, egyiküket, Stiránszki Pétert árurejtegetés címén tartóztatta le az ÁVH.10 Vajon minek a hatására változott meg most az emberek viselkedése? A legfontosabb tényező bizonyára az volt, hogy a falu lakosságának többségét érintő – közös sorscsapásnak tekintett – kollektivizálás miatt akarták őrizetbe venni a három „lázítót”. Szintén befolyásolhatta magatartásukat a „Szabad Nép” tagjainak látványos összefogása, és a sikeresnek induló szabadítási akció. A község lakosainak szolidáris tömeggé szerveződésében nagy szerepe volt továbbá az időpontnak is. Húsvét hétfő volt, ünnep. (A minisztertanács csak két évvel később, 1953. március 16-án nyilvánította húsvét hétfőt munkanappá.) Porcsalma lakói éppen istentiszteletre igyekeztek a község központjában lévő református és görög katolikus templomba, amikor a tüntetők a rendőrségtől a tanácsháza felé vonultak. Volt, aki azonnal csatlakozott a csoporthoz, volt, aki csak az istentisztelet után állt be közéjük, és volt, aki csupán távolról szemlélte az eseményeket. A tüntetésen részt vevő emberek magatartásáról a kihallgatási jegyzőkönyvekből tudunk. Nagy részük kívülállóként mutatta be magát, azt vallották, hogy ők csak véletlenül keveredtek a tüntetők közé, amikor éppen vízért mentek a kútra vagy a templomba tartottak, és csak egy rövid időre álltak meg a tanácsháza előtt, aztán már mentek is tovább. A kihallgatási szituációban létrehozott vallomásaikat a védekezés szempontjai határozták meg. (Különösen az után, hogy március 31-én a megmozdulások miatt letartóztattak 13 porcsalmai lakost.) Kiss Aladár például így beszélte el részvételét: „Az első tüntetésre én úgy érkeztem, hogy menni akartam a templomba Ifjabb Boros István így beszélte el reggeli bevonulásukat a rendőrségre: „1951. március 26-án reggel felhívattak a rendőrségre és mikor az úton jöttünk, kérdezte tőlünk több ember, hová megyünk tarisznyával, mondtuk, hogy a rendőrségre. Alig értünk fel a rendőrségre, kis idő múlva már ott is voltak az I. t. Szabad Nép Tszcs tagjai, hogy bennünket a rendőrségről kiszabadítsanak.” ÁBTL V-91584. 126. Ifj. Boros István tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 7. 10 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26.

Farkas Gyöngyi

és láttam, hogy nagyobb tömeg van a tanácsháza előtt és kíváncsiságból odamentem, de már akkor nagyban állt a kiabálás. [...] Én ezután eljöttem a tömegből és mentem a templomba.”11 Papp Sándor hasonlóan mutatta be szerepét a tüntetésen: „Másnap reggel én menni akartam a templomba, majd láttam, hogy a községi tanácsháza előtt nagy tömeg verődött össze, én is igyekeztem, hogy megtudjam, hogy mi van a tömegben, mert messziről azt hallottam, hogy zajjal vannak, de nem tudtam, hogy miért. Hogy én a községháza elé értem, láttam, hogy a tanácsháza előtt kiabáltak Sályi Zsigmond és felesége, Csoba Jenőné, Kovács Gyula. [...] Én aztán elmentem utána a templomba. Utána én nem találkoztam senkivel, mentem hazafelé.”12 Nemcsak az ÁVH-tisztek előtt tett vallomásaik szerint, hanem valójában is igyekeztek távol tartani magukat a tüntetéstől az „ellenségként” kezelt lakosok: a kuláklistán szereplő gazdák, a volt csendőrök, a volt főjegyző. Ők tudatosan elkerülték az olyan helyzeteket, ahol konfliktusba kerülhettek a hatalommal. Erről a tapasztalat és félelem szülte elővigyázatosságról beszélt kihallgatása során a porcsalmai Gyene Zsigmond, aki 140 hold földjét 1950 májusában kényszerült „felajánlani” az államnak: „Úgy emlékszek, hogy a fiam, László szólt nekem, hogy vigyázzak, ne menjek ki az utcára, mert tüntetés van. Én így ki sem mentem a lakásomból. […] Azért szólt nekem, mert tudja rólam, hogy mint megbízhatatlan vagyok nyilvántartva […]. A rendőrség […] mint megbízhatatlant, ha a községben valamilyen fejlődési folyamat akar lenni, engem kevesebb-hosszabb ideig háziőrizetbe szokott venni, így a legutóbb is a Tszcs fejlesztése során két napig a rendőrségen voltam.”13 Papp János, akinek a negyvenes évek végéig 54 holdja volt, szintén azt vallotta, hogy a tüntetés ideje alatt otthon volt, illetve „csak a templomba mentem, de nem a tüntetés helyéig.”14 Mind a résztvevők, mind a nyomozók számára fontos jelentéssel bírt, hogy valaki hol helyezkedett el a tüntetők által elfoglalt téren. Papp János csak a tüntetés határáig ment el, a B-listázott főjegyző, Erdei István sem akarta átlépni a virtuális határokat, „a tömegtől kissé távolabb két-három ember társaságában beszélgetett.”15 Petri István, volt csendőr főtörzsőrmester is abban a hitben nézte végig saját udvarából a tüntetést, hogy a kerítésen belüli terület már nem tartozik a tüntetéshez, így biztonságban érezheti magát, nem számít tüntetőnek: „Tagadom azt, hogy én a tüntetésen személyesen részt vettem volna, azt tudtam, hogy a községben tszcs-ellenes volt a hangulat és tüntetések vannak, de mivel én csendőr voltam, így tudtam azt, hogy nem vehetek részt a tüntetésen [...]. A tüntetés ideje alatt én az udvaromon belül álltam a kerítésnél, onnan figyeltem, hogy mi történik a tanácsháza előtt [...] a tüntetés menetére igen kíváncsi voltam és több embertől megkérdeztem, hogy miért tüntetnek.”16 Az ÁVH másként ítélte meg Petri helyét, szerepét, és azzal az indokkal, hogy a kerítésen túlról is lehet befolyásolni a tüntetőket, mint felbujtót vették őrizetbe. ÁBTL V-91584. 124. Kiss Aladár tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 7. ÁBTL V-91584. 130. Papp Sándor tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 7. 13 ÁBTL V-91584. 77. Feljegyzés Gyene Zsigmond kihallgatásáról, 1951. április 1. 14 ÁBTL V-91584. 224. Papp János gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 23. 15 ÁBTL V-91584. 56. Boros Juliánna tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. március 29. 16 ÁBTL V-91584. 218. Petri István gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 23. 11 12

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951 A nyomozók a bűnösség bizonyítékának tekintették, hogy ki hol helyezkedett el a tüntető tömegben (a „hangadók” elől, a passzívabbak hátul), és meddig maradt ott. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy a következőképpen indokolta jelentésében, hogy Harsányi Pálnét miért tartja gyanúsnak: „Megállapítottam, hogy a tömeg legnagyobb hangadója nevezett volt és a tömeg élén helyezkedett el, az oszlatás alkalmával a helyszínt nevezett nyomatékos figyelmeztetésre utoljára hagyta el.”17 (Ugyanakkor, mint majd látni fogjuk, a „bűnösök” megnevezésénél mindegy volt, hogy ki hol állt, sőt az is, hogy egyáltalán ott volt-e a téren vagy sem. A letartóztatott, internált vagy kitelepített személyek nagy része nem is vett részt a demonstráción!) A március 26-i tüntetésről több leírás is készült a nyomozás során. Az egyes beszámolók és jelentések közti különbségek annak a folyamatnak az egyes állomásait mutatják, amelynek során az ÁVH „rátalált” arra a változatra, amely a hatalom számára a legmegfelelőbb módon írta le a porcsalmai tüntetés történetét. A legelső jelentés a járási rendőrkapitányságról a helyszínre érkező Tóth rendőrhadnagy tollából származik, aki közvetlenül a tüntetés után szemtanúként számolt be az eseményekről. Valószínűleg ez az első verzió állhat legközelebb a valósághoz. Tóth hadnagy még úgy mondhatta el a látottakat, ahogy ő „jónak” gondolta, ebben még nem befolyásolta a „megfelelő” történet kialakításán dolgozó ÁVH-tisztek véleménye. Persze a rendőrhadnagy, aki azért volt jelen a helyszínen, hogy leszerelje a tüntetőket, egyértelműen a hatalom nézőpontjából írta le a történteket. Beszámolójának több olyan eleme is van, amely a továbbiakban jelentősebb módosuláson ment át. Jelentése szerint a tanácsháza előtti tömeg teljesen spontánul alakult ki: „A tömeg lassan, egyesével, kettesével állandóan nőtt, úgy, hogy kb. 350–400 fő jött össze.”18 A leghangosabban tüntetők, a „hangadók” a letartóztatni kívánt férfiak feleségei voltak, mindannyian szegényparasztok. A később létrehozott jelentésekben és vallomásszövegekben a spontán módon összegyűlt tömegből tudatosan szervezett csoportosulás lett, a hangadó szegényparaszt-asszonyok helyére pedig „kulák” rokonsággal rendelkező középparasztok feleségei kerültek. Majd a lázításban élenjáró asszonyok is háttérbe szorultak és az asszonyok mögött megbújó férfiaké lett a főszerep. A végső verzióban pedig a tüntetést egy nagyobb történet keretében beszélték el, amely szerint a község lakóinak fellázítása a kollektivizálás és a „demokrácia” ellen a rendszer „ellenségeinek” tudatos, szervezett akciója volt. A leghitelesebbnek tűnő beszámolók szerint tehát az asszonyok játszották a főszerepet a tanácsháza előtti tömeg kialakulásában, és ők voltak a legfőbb hangadók is. „A tanácsház előtt a tömeg növekedett, több asszony, akik jöttek a templomból megálltak, csatlakoztak a tömeghez.”19 A csengeri járási rendőr főkapitányságról a helyszínre kirendelt Nagy Zsigmond hadnagy „megfigyeléseken és közvetlen hallomásokon” alapuló jelentése szerint a 350–400 főnyi tömeg 60 százaléka „teljesen passzív szemlélőként” viselkedett, az aktív tüntetők 80 százaléka pedig nő volt.20 Az „önkéntes száműzetést” ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. ÁBTL V-91584. 15. Tóth rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. ÁBTL V-91584. 26. Jelentés. Személy, időpont nincs jelölve. Valószínűleg ez is a 26-i tüntetés napján készült. 20 ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. 17 18 19

Farkas Gyöngyi

vállaló, otthon ülő Gyene Zsigmond is ezt szűrte le a faluban elterjedt hírekből: „Azt mondták akivel beszéltem, hogy az asszonyok voltak a legnagyobb hangúak.”21 A vallomások szerint a tüntető asszonyok magvát a védelmezni kívánt férfiak feleségei és a rokonságukhoz tartozó asszonyok alkották. Nagy Zsigmond jelentése így folytatódik: „Megállapítottam, hogy Boros István valamint Csohai Zsigmond felesége, valamint nevezettek közvetlen famíliájába tartozó Kicska Jánosné és Kiss Zsigmondné a tömeg hangadói voltak olyan irányban, hogy a férjeikről, ill. rokonaikról 25-án felvett jegyzőkönyvet előttük semmisítsék meg és azonnal eltávoznak a helyszínről, de addig nem mennek el [...]. Megállapítottam, hogy a fent nevezettek csoportjához mint a tömeg legnagyobb hangadója csatlakozott Harsányi Pálné, aki az izgatásban, a tszcs elleni uszításban élen járt.”22 A leírások szerint a tüntetésen a nők többnyire a férfiaktól elkülönültek, kisebb-nagyobb csoportokat alkottak. A férfiak ehhez hasonlóan szintén más férfiak társaságában álldogáltak. A leghangosabbak az asszonyok voltak, ami nemcsak azt jelenthette, hogy ők kiabáltak a legharsányabban, hanem azt is, hogy ők voltak azok, akik a követeléseket, panaszokat megfogalmazták. A férfiak jóval csöndesebbek voltak, ami az ÁVH interpretációja szerint csupán álca volt, mivel a háttérből lényegében ők irányították az asszonyokat. Pallagh Sándor százados, az ÁVH Szabolcs-Szatmár megyei Osztályának vezetője23 a hozzá érkezett jelentéseket nyersanyagként használva, egy újabb nézőpontból írta át a történetet. A budapesti ÁVH-központnak szóló beszámolójában a tanács előtti asszonykiabálásoktól hangos nagy tömeg viselkedésével szembeállította a rendőrség előtt megjelenő céltudatos kis férficsoport fellépését: „Ez az embercsoport egészen higgadtan és nyugodtan lépett fel a rendőrséggel szemben, kérésszerűen. Az embercsoport nevében az őrs előtt Dávid Mihály és Balla Zsigmond, mindkettő MDP tagok és szegényparasztok, tszcs tagok adták elő a [...] kérést.”24 Bár a racionális férfi- és az emocionális női viselkedés sztereotípiáját is érezni ebben a megfogalmazásban, a különbségtétel itt másról szól. A szegényparaszt tszcs-tagok párttag szószólói megfontoltan, józanul, a hatóságok iránti tisztelettel adták elő kérésüket, míg a kulákok által fellázított asszonyok indulatosan követelőztek. „A várakozó csoport hangulata mindaddig nyugodt volt, amíg a községnek arról a részéről, ahol kulákok és középparasztok laknak, egy nagyobb embercsoport, ill. túlnyomó részt asszonyokból álló csoport nem érkezett a tanácsház elé. [...] A tömeg hangulata eléggé fel volt csigázva, úgy hogy összevissza kiabálások voltak.”25 A rutinos, ideológiailag bizonyára pallérozott Pallagh százados beszámolója azt tükrözte, hogy a nyomozást irányító megyei ÁVH a Szabad Nép Tszcs szegényparaszt és párttag tagjai helyett „alkalmasabb” ellenséget keresett, amit meg is talált a tüntetés megszervezésével vádolt középparasztok, nagygazdák, volt csendőrök és egyéb „osztályellenségek” személyében. ÁBTL V-91584. 77. Feljegyzés Gyene Zsigmond kihallgatásáról, 1951. április 1. ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. 23 Pallagh Sándor százados 1950. május 12-től 1952. június 20-ig volt az ÁVH Szabolcs-Szatmár megyei Osztályának vezetője. Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Az Államvédelmi Hatóság szervezeti változásai (1950–1953). Betekintő 2009. 2. (http://www.betekinto.hu/2009_2_cserenyi_zsitnyanyi. Letöltés ideje: 2015. XII.13.) 24 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26. 25 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26. 21 22

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951 Ahogy növekedett a tömeg, a tanácsháza előtt összegyűlt csoport már nemcsak egy tszcs, hanem az egész falu lakosságát reprezentálta. Panaszaik, követeléseik jellege is átalakult, általánosabb, az egész közösséget érintő sérelmek kerültek elő. Már nemcsak a három csoporttag szabadon bocsátását követelték, hanem azt is, hogy a faluból korábban elhurcolt embereket, köztük Stiránszki Pétert hozzák haza: „[A]zokat igazságtalanul vitték el [...], azok becsületes emberek, becsületes munkával szerezték a vagyonukat, [...] csak mindig bántják őket, hogy kulákok.”26 A falusi közösségek általában szolidárisak voltak azokkal a gazdákkal, akiket a hatalom kirekesztett a „dolgozó parasztok” virtuális társadalmából.27 A falu erkölcsi normái szerint nem volt elítélendő valaki azért, mert a többieknél nagyobb vagyonra tett szert, sőt a „becsületes munkával” elért gazdagság, a folyamatos gyarapodás követendő mintának számított. A vagyonos gazdák elleni diszkriminatív intézkedéseket igazságtalannak tartották („az embereket ártatlanul üldözik.”28) A tüntetők a hatalom önkényes büntető intézkedéseivel kapcsolatos panaszaiknak is hangot adtak. A beszámolók szerint a község lakóinak kiszolgáltatottságáról szóló kijelentések főleg a férfiakat (férjeiket, fiaikat) féltő asszonyoktól származtak. Az asszonyok úgy látták, hogy elsősorban a férfiak a fenyegetett személyek. „Boros István valamint Csornai Zsigmond felesége, valamint [... ] Kicska Jánosné és Kiss Zsigmondné [...] kijelentették, hogy [...] nem tud senki nyugodtan aludni, mert nem lehet tudni, hogy kinek mikor viszik el a férjét.”29 „Harsányi Pálné három holdas paraszt felesége kiabálta, hogy nem lehet az ember biztonságban, lehet, hogy holnap már az én uramat viszik el.”30 A tagjait védelmező falusi közösség akciója a hagyományos paraszti élet- és gazdálkodási feltételeket veszélyeztető hatalom elleni demonstrációvá alakult át. A tüntetők felpanaszolták a magas adó- és beszolgáltatási terheket is („[T]erményeinket mind elviszik az utolsó szemig, az utolsó zsák tengerit is erőszakkal vitte el a tanács.”31), de a támadás fő iránya a kollektivizálás volt. Azt kiabálták, hogy nem kell nekik tszcs, nem kell nekik csajkarendszer, nincsen szükségük kolhozra, ki akarnak lépni a csoportból, egyénileg akarnak dolgozni: „[N]em kell kolhoz, ne hazudozzanak nekünk tovább, hagyjanak bennünket nyugodtan élni.”32 A követelések között szerepelt az is, hogy mindenkinek adják vissza a tanácsházán őrzött belépési nyilatkozatát. Fontos szerepet tulajdonítottak az általuk aláírt nyilatkozat fizikai megsemmisítésének. Ha nincs „írás”, akkor ők nem téesztagok. „Majd a tömeg hangulata mind élesebb kezdett lenni és követelték, hogy a Tszcs belépési nyilatkozatot vigyék ki és tépjék szét előttük, nekik nem kell tszcs.”33 ÁBTL V-91584. 26. Jelentés. Személy, időpont nincs jelölve. Az MDP megyei bizottságának a porcsalmai eseményeket kiértékelő ülésén hangzott el, hogy Porcsalmán „az volt a hiba, hogy nem tudták a kulákot lejáratni, nem tudták a kis- és középparasztokkal meggyűlöltetni a kulákot.” Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (A továbbiakban: MNL SZSZBML) XXXV. 1. (Magyar Dolgozók Pártja Szabolcs-Szatmár Megyei Bizottságának iratai 1951–1953.) Jegyzőkönyv a megyei pártbizottság 1951. április 12-i kibővített üléséről 28 ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. 29 ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. 30 ÁBTL V-91584. 26. Jelentés. Személy, időpont nincs jelölve. 31 ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. 32 ÁBTL V-91584. 56. Boros Juliánna tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. március 29. 33 ÁBTL V-91584.17. Jelentés. Személy, időpont, címzett nincs jelölve. 26 27

Farkas Gyöngyi

A tüntetők indulata azok ellen a személyek ellen irányult, akikről úgy gondolták, hogy felelősnek a faluban kialakult helyzetért. A helyi hatalom képviselőit is szidalmazták („[G]azemberek a Párt tagjai, gazember a tanács minden tagja.”34), de a legnagyobb ellenfélnek a járási párttitkárt, Végh Andrást tekintették. A párttitkáról alkotott lesújtó kép kialakulásához bizonyára jelentősen hozzájárult az a korábbi eset, amely az MDP megyei pártbizottságának április 3-i ülésén került szóba. A megyei pártvezetés ezen az ülésen vonta le a Porcsalmán és Tyukodon történtek tanulságait: „A porcsalmai események kirobbantásához az ő [Végh András] helytelen munkamódszere is hozzájárult. [...] Amikor gyengén ment a községben a begyűjtés, behívatta a tanácsházba Papp Illés nevű kulákot és úgy megpofozta, hogy vérzett az arca [...]. Az elkövetett hibát Végh elvtárs még azzal súlyosbította, hogy a vérzőarcú kulákot körülküldte a faluban azzal, hogy mindenkinek elmondja, hogy őt megpofozták azért, mert nem vitte be a terményt. Ez azután rossz visszhatást váltott ki a községből.”35 A tüntetők három-négy órán keresztül tartózkodtak a téren. 11 óra körül vonultak el. A feloszlatásukat célzó korábbi kísérletek („[A] kintlévő járási pártbizottság tagjai, valamint a helyi rendőrőrsparancsnok [...] több kommunista elvtársat a tömegbe küldtek, akik a tömeget igyekeztek lecsillapítani.”36) nem jártak eredménnyel. A sikertelenség láttán a tanácsháza épületében tartózkodók a tömeg hangadóit próbálták egyezkedésre bírni (vagy inkább megfélemlíteni): „[A] tanácsházába sikerült behívni Sályi Zsigmondnét, valamint Csobai Jenőnét, akit külön-külön figyelmeztetett az őrsparancsnok bajtárs, hogy a tömegmegmozdulásért és annak következményéért ők személyesen felelősek és induljanak azonnal haza, hogy a tömeg széjjeloszoljon. A két asszony ezután a beszélgetés után valóban eltávozott haza, mire a jelenlévők is széjjeloszlottak.”37 Egy másik leírás38 szerint viszont Sályi Zsigmond szavára ment szét a tömeg, akit szintén a tanácsháza épületében vettek rá erre a feladatra.

A védekező falu A hétfői tüntetés után még intenzívebb lett a termelőszövetkezeti csoportok bomlása Porcsalmán. Míg korábban egyénileg próbáltak meg kilépni az emberek, most erre is együtt tettek kísérletet. Csoportonként közös kilépési nyilatkozatot fogalmaztak, amit a kilépni szándékozó tagok aláírtak. A bomlás megállítása érdekében a járástól és a megyétől kiérkező funkcionáriusok már a tüntetés napján, majd másnap is összehívták a tszcs-elnököket.39 A kedd este tartott megbeszélés helyszínére, a tanácsházára néhány elnököt („akik mezei munkán voltak kinn és később jöttek haza”) autóval vittek be. A falu utcáin megjelenő gépkocsi okozta riadalom volt a következő porcsalmai tömegtüntetés kiváltó oka. Elterjedt ugyanis a hír, hogy el akarják hurcolni az ÁBTL V-91584. 20. Nagy Zsigmond rendőrhadnagy jelentése, 1951. március 26. MNL SZSZBML XXXV.1. Jegyzőkönyv a megyei pártbizottság 1951. április 3-i üléséről. 36 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26. 37 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26. 38 ÁBTL V-91584. 136. Félegyházi Józsefné tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 11. 39 ÁBTL V-91584. 23. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. március 26. 34 35

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951 elnököket, és a község lakossága most az ő megmentésükre gyűlt össze a tanácsháza előtt.40 A tömeg az előző napihoz képest tudatosabban szerveződött. Fiatalok járták körbe a falut, gyalogosan vagy kerékpárral, és riasztották az embereket: „A második tüntetést úgy tudtam meg – vallotta az egyik résztvevő –, hogy fiatal emberek szaladgálva mentek és mondták, hogy megint tüntetés lesz, és menjünk fel a tanácsháza elé.”41 Az egyik jelentés szerint „Papp Endre, Csija Miklós végig kiabálta az utcát, hogy jöjjön mindenki a községházára, mert el akarják vinni a tszcs elnököket.”42 Papp Sándor így emlékezett erre az estére: „A második tüntetés alkalmával emlékszek, kerékpárral járta az utcát ifj. Kulcsár István, aki kiabálta az embereknek, hogy menjenek a községházára, mert tüntetés lesz megint.” 43 Rövid időn belül igen sokan érkezhettek a tüntetés helyszínére. Erre utalnak azok a leírások, amelyek szerint az emberek nem egyenként szállingóztak, hanem egy-egy utcarészről 50–60 fős csoportokban jöttek. Az egyik leírás szerint „zúdult a tömeg”.44 A tüntetők létszámát 500–600 főre becsülte a megyének jelentő ÁVH főhadnagy.45 Az este hat óra körül összegyűlt tüntetők csak akkor voltak hajlandóak távozni, amikor a tszcs-elnökök személyesen mentek ki a tanácsháza épületéből, hogy megnyugtassák őket: biztonságban vannak. Akkor sem mentek rögtön haza, hanem a környező utcákon szétszóródva, kisebb csoportokban várták a tanácsbéli megbeszélés végét. Egy szemtanú így számolt be a történtekről: „Ezután a tömeg 10–20-as csoportokra bomlott és az utcán különböző helyeken álltak meg. Majd később, amikor látták, hogy a tszcs elnökök szabadon mehettek haza, a tömeg is eloszlott. […] Jelenleg az utca teljesen tiszta, a nép elment haza.”46 A következő napokban tovább folyt a termelőszövetkezeti csoportok bomlása. A megyei és járási hatalom képviselői gyűléseket hívtak össze, ahol különböző ígéretekkel és fenyegetésekkel próbálták meghátrálásra késztetni a kilépni szándékozó csoporttagokat. Ezeken a csoportgyűléseken más csoportokhoz tartozó tszcs-tagok is megjelentek, hogy segítsék egymást, és az előadóval szemben saját álláspontjuk jusson érvényre.47 A tehetetlennek látszó községi-járási szervektől az irányítás elég gyorsan átkerült a hatalmi hierarchiában feljebb állók kezébe, a „rendcsinálás” pedig az erőszakosabb módszerek irányába tolódott el. A megyei pártbizottság a pártközponttól kért segítséget, akik az ügy intézését a központi ÁVH szerveknek adták át. Kiküldték a megyébe Lombos Lajos őrnagyot,48 sőt március 30-án maga Péter Gábor altábornagy is megjelent a helyszínen.49 Az államvédelmi tisztek mellett egy egész ÁBTL V-91584. 28. D. Varga János áv. főhadnagy jelentése, 1951. március 27. ÁBTL V-91584. 124. Jegyzőkönyv Kiss Aladár tanú kihallgatásáról, 1951. április 7. ÁBTL V-91584. 28. D. Varga János áv. főhadnagy jelentése, 1951. március 27. 43 ÁBTL V-91584. 130. Jegyzőkönyv Papp Sándor tanú kihallgatásáról. 1951. április 7. 44 ÁBTL V-91584. 62. Feljegyzés Kovács Gyula kihallgatásáról, 1951. március 31. 45 ÁBTL V-91584. 28. D. Varga János áv. főhadnagy jelentése, 1951. március 27. 46 ÁBTL V-91584. 28. D. Varga János áv. főhadnagy jelentése, 1951. március 27. 47 ÁBTL V-91584. 106. Körösi István tanú kihallgatási jegyzőkönyve, 1951. április 2. 48 Lombos Lajos őrnagyot 1951 áprilisában nevezik ki az ÁVH I/5. (Mezőgazdasági) Osztálya élére. A pozíciót 1951. december 10-ig töltötte be. Cserényi–Zsitnyányi: i. m. 49 ÁBTL V-51913. Zs. Nagy József és társai, Tyukod (A továbbiakban: ÁBTL V-51913. ) 93. Kaczur Géza áv. hadnagy jelentése, 1951. április 1. 40 41 42

Farkas Gyöngyi

karhatalmi egység is érkezett a községbe. A hatalom a lakosság megfélemlítésével tudta csupán a tüntetéseket megállítani, és megakadályozni a termelőszövetkezeti csoportok teljes szétesését. Március 29-én kezdődtek el Porcsalmán a kihallgatások. A falu egy-két napig még megpróbált ellenállni, önvédelemre rendezkedett be. A kihallgatásra behívott embereket 20–30 fős csoport kísérte el a tanácsházára. Lombos őrnagy március 30-i jelentése szerint „egy tanút kihallgatni vagy valakitől valamit megtudni egy kínszenvedés. Teljesen meg van bolondulva a két falu [Porcsalma és Tyukod] lakossága.” 50 Az éjszakai letartóztatásoktól való félelem miatt éjjelenként fiatalok őrizték a falut: „[A]z esti óráktól kezdve reggelig az utcán fiatal suhancok cirkálnak, hogy ha valakihez idegen személy bemenne, akkor ezek fellármázzák a községet. […M]mind a két községben az a hangulat [...], hogy ha összetartunk, senkit sem mernek elvinni, az egész községet nem vihetik el.”51 Lombos őrnagy az ÁVHközpontnak írt jelentésében ezért azt javasolta, hogy az „erő megmutatásával” kell véget vetni az emberek összetartásának, és megakadályozni, hogy a letartóztatások ne generáljanak újabb tüntetéseket: „[M]ind a két községben az a hangulat, hogy itt nem mernek elvinni senkit, mert felvonulunk és nem engedjük [...], mert többszöri tüntetések és felvonulások után semmi következmény nem volt [...]. Az a véleményem, hogy meg kell mutatni a dolgozó parasztság előtt, hogy az ellenséges elemeket, ha akarjuk, el tudjuk hozni.”52 A hatalom stratégiáját kidolgozó „vezérkar” úgy döntött („a pesti központi és a megyei elvtársakkal úgy értékeltük ki”53), hogy a letartóztatni kívánt személyeket nem egyenként, hanem valamennyit együtt, és nem az egyébként szokásos hajnali időpontban, hanem nappal, a község nyilvánossága előtt veszik őrizetbe. 1951. március 31-én Porcsalmáról 13, Tyukodról 16 személy őrizetbe vételére került sor. A tyukodiakat először a porcsalmai rendőrőrsre vitték, majd onnan valamennyiüket Nyíregyházára, az ÁVH Szabolcs-Szatmár megyei Osztályának Sóstói úti épületébe, ahol megkezdődött kihallgatásuk. A lázadó község megfélemlítésének következő lépése a letartóztatott férfiak családjának a Hortobágyra történő kitelepítése volt, amelyre 1951. április 3-án éjszaka került sor. A szűkebb család mellett igyekeztek a szélesebb rokonságot is összeszedni. Porcsalmáról a fogva tartottak hozzátartozóin kívül kitelepítették még családjával együtt a község volt főjegyzőjét, Erdei Istvánt, valamint három nagygazdát.54 A családok kitelepítése után tovább folyt a lakosság kihallgatása, pontosabban olyan tanúvallomások konstruálása, amelyekkel igazolni lehetett a letartóztatottak elleni vádakat.

ÁBTL V-51913. 32. Lombos Lajos áv. őrnagy jelentése, 1951. március 30. ÁBTL V-51913. 32. Lombos Lajos áv. őrnagy jelentése, 1951. március 30. ÁBTL V-51913. 32. Lombos Lajos áv. őrnagy jelentése, 1951. március 30. A megyei pártbizottság titkára a hatalom erőszakos fellépését utólag így interpretálta: „[Sz]ükséges volt, hogy a proletár diktatúra megmutassa kemény öklét ebben a két községben.” MNL SZSZBML XXXV. 1. Jegyzőkönyv a megyei pártbizottság 1951. április 12-i kibővített üléséről. 53 ÁBTL V-51913. 32. Lombos Lajos áv. őrnagy jelentése, 1951. március 30. 54 ÁBTL V-91584 108–116. Az ÁVH Nyíregyházi Osztályának véghatározatai, 1951. április 2. 50 51 52

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951

Kriminalizálás A „bűnösök” kiválasztása már az ÁVH által kitervelt koncepció jegyében történt, és elsősorban nem a tüntetések legaktívabb résztvevőit vitték el. A 13 porcsalmai lakos közül csupán négyen (!) voltak ott valamelyik tüntetésen. A letartóztatottak nagyobb része a korabeli hivatalos ideológia által kreált „ellenség” kategóriájába tartozott: egyházi személy, nagygazda („kulák”), terménykereskedő („kupec”), hajdani nagybirtokos, csendőr volt. A helyi társadalomból való kiszakításuk (büntetésük letelte után sem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre) elsősorban a volt községi elit felszámolásának céljával történt.55 (A volt csendőrök nagy részét, akik vagyontalanok vagy kisgazdák voltak, szabadon engedték és csupán rendőri felügyelet alá kerültek.) A Porcsalmáról őrizetbe vettek közül Gyene Zsigmond 140 holdon gazdálkodott 1950ig, amikor földjét „felajánlotta” az államnak.56 Papp Jánosnak 54 holdja volt, amiből 29 holdat szintén 1950-ben adott le.57 Pécsi Manó úri birtokos 118 holdját 1945-ben osztották ki.58 Porcsalmáról öt csendőr volt a letartóztatottak között. A tyukodi és a porcsalmai eseményeket értelmező ÁVH-tisztek az „ellenség” fogalmának használatával anélkül tudták elbeszélni a kollektivizálás elleni tömegmegmozdulások történetét, hogy be kellett volna ismerniük, hogy a parasztság nem akarja a közös gazdálkodást. A tüntetések valódi okainak feltárása és leírása ugyanis nem illett bele a szocializmus építéséről és a falusi társadalomról hirdetett hivatalos eszmék rendszerébe. A mezőgazdaság szocialista átalakításáról szóló tantételek szerint ugyanis a parasztság (a korabeli hivatalos szóhasználat szerint a „dolgozó parasztság”) meggyőződve a társas gazdálkodás és a nagyüzemi forma előnyeiről önként alakít termelőszövetkezeti csoportokat. Az önkéntesség tiszteletben tartása fontos elvnek számított, ugyanakkor azonban a kistulajdonosokból álló parasztságot olyan konzervatív társadalmi csoportnak tartották, amely nem egykönnyen ismeri fel saját érdekeit, és ésszerűtlenül sokáig kötődhet földtulajdonához és a gazdálkodás egyéni formáihoz. Ezért döntéseik „helyes” irányba terelésére, meggyőzésükre, „felvilágosításukra” van szükség. A hatalom célkitűzéseit és uralmi gyakorlatát népszerűsítő mindennapi propaganda, amely a hivatalos beszédmódot is erősen áthatotta, a fenti eszmékből építkezett, az elméletet gyakorlati céljainak megfelelően alakította át. A kollektivizálásról szóló korabeli hivatalos szövegek (tanácsi, párt- és ÁVH-iratok) a falut csatatérként jelenítették meg, ahol kíméletlen harc folyt a „dolgozó parasztok” megnyeréséért a kommunisták és az „ellenség” között. A falu lakói ebben a megközelítésben passzív szereplők, saját érdekeik felismerésére önmaguktól képtelen, manipulálható személyek voltak, akiket a kommunisták a „jó”, az „ellenség” a rossz irányba Virág Endre porcsalmai párttitkár – valószínűleg az ilyen esetekben használt sablonszöveg mintájára – a következő módon indokolta meg, hogy miért tartja célszerűnek a kiválasztott személyeknek a községből való eltávolítását. Pécsi Manó esetében: „Nevezett produktív termelőmunkát nem végez, az ellenséges személyek gyűjtőpontja, jelenlétével gátolja Porcsalma szövetkezeti község tszcs-inek megerősödését.” ÁBTL V-91584. 150. Jegyzőkönyv Virág Endre tanú kihallgatásáról, 1951. április 12. 56 ÁBTL V-91584. 77. Feljegyzés Gyene Zsigmond kihallgatásáról, 1951. április 1. 57 ÁBTL V-91584. 84. Jelentés Porcsalma községen élő ellenséges személyekről, 1951. április 2. 58 ÁBTL V-91584. 97. Feljegyzés Pécsi Manó kihallgatásáról, 1951. április 2. 55

Farkas Gyöngyi

befolyásolt. Az ellenség fogalmának beemelése az értelmezési keretbe lehetővé tette, hogy úgy lehessen elbeszélni a kollektivizálás esetleges kudarcait, hogy a fő ok ne a gazdálkodók ellenállása, hanem az „ellenség” nyílt vagy rejtett praktikái legyenek. A porcsalmai és tyukodi eseményeket is e szerint a sablon szerint értelmezték az ügyet vizsgáló ÁVH-tisztek, valamint utóbb a tanulságokat kiértékelő tanácsi és pártszervek. Az állambiztonsági szervek „nyomozása” során kikerekedő történet szerint a két községben az ellenség több irányból is támadt. A kollektivizálás kezdetén rémhírekkel igyekeztek elrettenteni a becsületes dolgozó parasztokat a tszcs-től. Később azonban, amikor látták, hogy a lakosok nagy része mégis csak belép a csoportba, taktikát változtattak. Ők is csoporttagok lettek – sőt többen elnökök is –, de csak azért, hogy belülről bomlasszanak. A megtévesztett tyukodi és porcsalmai parasztok tehát az ő hatásukra lázadtak csak fel és tüntettek napokig a kollektivizálás ellen. Az ellenség azonosításához szintén sablonokat használtak az ÁVH-nyomozók. Az elsődleges „falusi ellenség” a korszak ideológiájában és politikai gyakorlatában a „kulák” volt. Bár léteztek különféle meghatározások arról, hogy ki is tekinthető annak, a hatalomnak nem állt igazából érdekében a kulák fogalom precíz definiálása, mivel bizonytalan, elmosódott jelentésével univerzálisabb harci eszköznek bizonyult. Általában a helyi társadalom tekintélyes, szilárdabb anyagi bázissal és nagyobb termelési tapasztalattal rendelkező gazdáinak megkülönböztetésére, kirekesztésére és tönkretételére szolgáló hatalmi eszköz volt.59 Szintén ellenségként definiálták az 1945 előtti hatalmi rendszerben funkciót betöltő személyeket: a helyi önkormányzat tisztviselőit, alkalmazottjait, valamint a csendőröket. Küzdőfélnek tekintették rajtuk kívül a papokat, a lelkészeket, a szekta-tagokat. Ugyancsak gyanús volt mindenki, aki valamilyen ellenőrizhetetlen kereskedelmi tevékenységgel, „kupeckedéssel” foglalkozott. A tyukodi és porcsalmai tüntetések kivizsgálásával megbízott nyomozók azonban a hivatalos ideológia szerint ellenségként azonosítható személyeket nem tudtak tetten érni a tüntetéseken, ami pedig jelentősen megkönnyítette volna számukra a „bizonyítékok” összegyűjtését. A kuláklistán szereplő gazdák, a volt csendőrök, vagy a volt porcsalmai jegyző ugyanis – mint láthattuk – tudatosan elkerülték az olyan helyzeteket, amikor konfliktusba kerülhettek volna a hatalommal. A figyelem középpontjában álló, folyamatosan pellengérre állított személyek egyébként sem voltak tszcs-tagok, mivel „kulákokat”, „ellenséges elemeket” formailag nem lehetett beszervezni a csoportokba. Az ÁVH-nyomozóknak tehát valamilyen módon kapcsolatba kellett hozni a termelőszövetkezeti csoportokból kilépni akaró, tüntető tömeget az „ellenséggel”. Ennek többféle technikáját alkalmazták. A „rejtőzködő ellenség” verziója szerint a bomlasztás előidézői és a tüntetők felbujtói a háttérben maradtak és közvetítőkön keresztül, a befolyásuk alatt tartott „embereik” segítségével irányították az eseményeket. Pécsi Manóról, a porcsalmai volt úri birtokosról például azt állították a jelentések, hogy ő a volt cselédeit küldte tüntetni: „Pécsi [...] szintén egyik főmozgatója volt a tsz-mozgalom ellenes szervezkedésnek, aki tevékenységét igyekezett a legmesszebb A „kulák” társadalmi-politikai fogalmának történetéről lásd: Bolgár Dániel: A kulák érthető arca. Fogalomtörténeti vázlat. In: Horváth Sándor (szerk.): Mindennapok Rákosi és Kádár korában. Budapest, 2008. 50–94.

Tüntetések a kollektivizálás ellen. Porcsalma, 1951 menőkig leplezni, azonban a befolyása alatt álló kisparasztságot, akik a múltban a cselédségéhez tartoztak felbujtani igyekezett, ami látható abból, hogy a lezajlott tömegtüntetéseken nagy számban voltak találhatók olyan személyek, akik a múltban mint nincstelen emberek a cselédségéhez tartoztak.”60 Az ÁVH-szövegek szerint a gazda és volt cselédjei közti kapcsolaton kívül a pap és hívei közti viszony, valamint a rokonsági kötelékek is olyan csatornákat jelentettek, amelyeken keresztül az ellenség megszólalhatott és érvényesíthette akaratát. A nyomozók szerint a tüntetések legfőbb hangadói mögött ellenségként azonosítható családtagok álltak. A porcsalmai tüntetésen leghangosabban kiabáló középparasztasszonyoknak, Sályi Zsigmondnénak és Csobai Jenőnének az apja volt „kulák”, míg Nagy Imre, nyolcholdas kisparasztnak az apósa.61 Ahol nem lehetett a családi háttérre hivatkozni, ott egyéb kapcsolatot találtak. Így például a szintén hangosan tüntető újgazda-feleség, Harsányi Pálné viselkedését a volt porcsalmai főjegyző befolyásával magyarázták: „Harsányiné szoros kapcsolatot tart fenn Erdei István porcsalmai lakossal, aki a múltban vezető jegyző volt. Fenti személy szokott házhoz járni, és így alaposan gyanúsítható azzal, hogy Harsányinét ő biztatta, azért volt magatartása olyan támadó.”62 A letartóztatott lakosok további sorsáról a megyei ÁVH az MDP megyei pártbizottsággal való egyeztetés után döntött,63 amit az ÁVH központban hagytak jóvá.64 A Porcsalmáról őrizetbe vett 13 lakos közül két személyt a kistarcsai internáló táborba vittek. Hat embert a Hortobágyra, az Árkus-tanyára telepítettek ki (az április 3-án odaszállított családtagjaik mellé). Négy lakost pedig szabadon engedtek, de rendőri felügyelet alá helyezték őket.65 A gyanúsítottak letartóztatása és elítélése, valamint családjuk kitelepítése a Hortobágyra több célt is szolgált. Egyrészt visszavonulásra késztette az otthoniakat, másrészt „eltüntette” a faluból a közvéleményt („rossz” irányba) befolyásolni képes gazdákat. A hatalom a félelemkeltés mellett különféle jelképes aktusok segítségével is igyekezett széjjelzúzni a község lakóinak egységét, ellenállását, és a hatalom melletti nyilvános színvallásra késztetni őket. A lojalitás látványos kifejezésére több fórum is rendelkezésre állt. Porcsalmán a helyi vezetés arra a tanácsülésre, amelyen a húsvéti eseményeket kívánták demonstratív módon elítélni, a község lakóit is mozgósította, hogy az „ítélkezés” kollektív jellegét hangsúlyozza. A tanácsülésen készült jegyzőkönyv szerint a tanácstagokon kívül 200–250 ember hallgatta végig a tanácselnök beszédét. Az elhangzottakból könnyen rájöhetett mindenki, hogy milyen ideológiai sablonok és beszédpanelek állnak rendelkezésre azok számára, akik „rebellis” községlakókból újra „becsületes” dolgozókká akarnak válni: „[A]z ellenség [...] szervezett támadást indított, s a dolgozó parasztság az ellenség mellé állt, a községben megmutatkozott zendülés bizonyította ezt. Ezzel a község az ország feketepontja lett ÁBTL V-91584. 214. Péntek Károly főhadnagy jelentése, 1951. április 17. ÁBTL V-91584. 26. Jelentés. Személy, időpont nincs jelölve. 62 ÁBTL V-91584. 26. Jelentés. Személy, időpont nincs jelölve. 63 ÁBTL V-51913. 362. Pallagh Sándor áv. százados jelentése, 1951. május 12. 64 ÁBTL V-51913. 364. Utasítás az ÁVH-központból, 1951. július. 18. 65 ÁBTL V-91584. 295. Utasítás az ÁVH-központból, 1951. július 18. 60 61

Farkas Gyöngyi

ez időben. Majd amikor Pártunk és Népidemokráciánk állama bebizonyította erejét, s a dolgozó parasztság is meglátta, hogy tévedett, újból visszatért a helyes útra, s folytatja azt az utat, amelyet a csoportok alakításával kezdett. Javasolja, hogy a fekete szennypontot a termelőszövetkezeti csoportok jó munkájukkal mossák le, s a község dolgozói példát mutassanak a környező községek dolgozóinak a végzett jó munkán keresztül.”66 A hatalom a templomot is fel kívánta használni a hívő lakosság lojalitásának erősítésére (vagy a vallási vezetők lejáratására). A fentihez hasonló szellemben szóltak a szószékről a porcsalmai papok is: „[K]ihangsúlyozták, hogy a hívek helytelenül viselkedtek, amikor a demokratikus rend ellen, valamint a tanács ellen lázongtak. Felhívták a templomban levők figyelmét, hogy a békéért mindent kövessenek el és a békeívet mindenki írja alá.”67 Nem kétséges, hogy ezeket a behódolásra ösztönző, vagy annak látszatát keltő akciókat a helyi hatalom kezdeményezte, nem pedig a korábban még lázadó porcsalmai lakosok hirtelen megváltozott viselkedését tükrözik. Ugyanakkor magatartásukra a visszahúzódás és a passzivitás lett jellemző. Látszólag eltűrték azt, hogy a hatalom újra visszaszerezze korábbi pozícióit és tovább uralkodjon felettük. A diktatórikus hatalommal szembeni nyílt és kollektív ellenállást feladva a falvak lakossága valószínűleg egy rejtőzködőbb és kisebb közösségek (pl. család, rokonság) összefogását igénylő ellenállási formára tért át.

MNL SZSZBML XXIII. 861.a. (Porcsalma Községi Tanács iratai. Tanácsülési jegyzőkönyvek.) Jegyzőkönyv a porcsalmai községi tanács 1951. április 7-i üléséről. ÁBTL V-51913. 57. Pallagh Sándor áv. százados jelentése,1951. április 1. Az úgynevezett békeívek aláírása elvileg a békemozgalomhoz való csatlakozás, az „imperialisták” és az atombomba első alkalmazói ellen való tiltakozás jele volt. A mozgalmat az állam azonban propagandisztikus céljainak érdekében, többek között az egyházak társadalmi befolyásának megtörésére akarta felhasználni. Balogh Margit: Szabadlábon fogolyként, avagy kommunizmus és egyházi ellenállás Magyarországon. Vigilia, 2000. 2. sz. 402–416. 66

Néző István

„Ami nemrég még utópia volt a kisvárdaiak számára, az ma már valóság” Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából

Kisvárda idegenforgalmában legmeghatározóbb tényező a várfürdő. Igaz ez a megállapítás mind a fürdő ismertségére, mind látogatottságára nézve. Amennyire ismerni lehetséges a település fejlesztési elképzeléseit, a tervek között is kiemelt területként kezelik a város idegenforgalmának növelését, s ehhez eszközül szolgál a várfürdő és a vele szoros kapcsolatban kialakítandó sportszálló. Kölcsey ugyan azt írta, hogy „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort…”, de a jövőbelátás képességével nem rendelkezem, tehát a „szép holnap”-ról nem tudok számot adni. Másról igen. E dolgozat keretein belül a jelenkortól némileg hátrébb lépek, és a távoli múltba tekintve, a rendelkezésemre álló dokumentumok segítségével megpróbálom rekonstruálni a település fürdőkultúrájának a történetét. Mert nem csupán a múltnak kútja mélységes mély, hanem a múlt részét képező kisvárdai fürdő kezdetei is messzire nyúlnak vissza. Merítsük meg vödrünket ebben a kútban!

A Tutkovics-féle fürdő Ha a helyi fürdő históriáját kutatjuk, akkor a 19. század közepéig kell visszamennünk. Általunk ismeretlen időpontban, de valamivel 1844-előtt Ferenczy József birtokos és Tutkovics János ácsmester szerződést kötöttek a fürdő építésére nézve. Az eredeti kontraktus nem áll rendelkezésemre, de a később kelt iratokból kiolvasható a történet. Tutkovics évenkénti díjfizetés ellenében bérbe vette a Ferenczy tulajdonában lévő, ún. Forrás-domb mellett lévő zsellér vagy pázsit telket, hogy ott építsen egy fürdőházat, mert: „azon forrásból szivárgó vizet mindenfelé hordván bizonyos betegségbe sínlődők s abba fürdők nyavajájokból csudaképpen épülnek és kigyógyulnak.” De hol is volt az említett Forrás-domb? „Az ócska temető déli végénél 1 hold terület. Víz volt az aljában. Itt volt azelőtt a Disznóvásár. Ma házakkal kiépített domb”– írta a területről Kiss Lajos az 1948-as gyűjtésében. Az „ócska temető” a mai Tutkovics János levele, 1846. augusztus 16. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény. Kiss Lajos: Régi Rétköz. Budapest. 1961. Akadémiai Kiadó, 209.

Néző István

görög katolikus templom helyén volt. A járásbíróság mellett 1959-ben megtalálták a fürdő egykori kútját. Az egyezség szerint Tutkovics a földesúrnak évente fog tíz pengő forintot fizetni, a többi költség megoszlik: „a Fürdő Szobához és ahoz tartozandó eszközökhez, t.i. kutat, kádakat, üstöt, csatornánkat, és a mi a közhaszon alá fog jönni, ugy eggyik mint a másik fél közös költségen fel állítani tartozunk.” Ám 1844. október 1-jén a tervek módosultak, mert a földesúr elköltözni szándékozott, így az őt illető részéről és minden földesúri jogáról lemondott: „úgy adom és ruházom által Kepecs Gáspárra, hogy eő mindenekbe csak úgy áljon, és szabad tetszés szerint diszponáljon, valamint én tulajdon álhatok és diszponálhatok.” Kepecs tartozott 100 váltóforintot azonnal kifizetni, és tíz évig évente 10 pengőforintot két részletben, Szent Gáspár napkor és Szent Mihály napkor leróni. Kikötötték, hogy ha pedig a fürdő „valami bizonyos okoknál fogva három évig nem sikerülhetne, vagy pedig annak végképpen el kellene enyészni, ide nem értvén a magunk tehetetlenségeinket, vagy általunk lévő mulasztásokat, hanem csak az fürdésnek sikertelenségét”, akkor Ferenczy visszafizeti a 100 forintot, de Kepecs továbbra is tartozik az évi 10 pengőforintot fizetni abban az esetben, ha „a kert el nem lenne foglalva a fürdő számára. Ha ellenben a tervezett fürdő megvalósul, akkor csak a 10 pengőnek a felét tartozik Kepecs fizetni.” A szerződés harmadik pontjából kiderül, hogy az építkezés elkezdődött, mert 62 váltóforintban és 30 pengőforintban határozták meg a „beruházás” értékét, ezt Kepecs köteles volt azonnal kifizetni Ferenczynek, a földesúr pedig kötelezte magát, hogy az összes „matériákat, és minden ahoz tartozó eszközöket, amit már eddig öszve szereztünk, Kepetsnek én resigálni tartozom”. A haszonbérlet ideje 1845. Szent György napkor kezdődött és 1855. Szent György napkor, vagyis a tíz év lejárta után végződött. A fürdőhöz tartozó építmények, vagyis szobák „ki terjedését vihetik annyira, a mennyire tsak kívánják és akarják. Megjegyezvén minden esetre tsak egy ezer, szám szerint is 1000 pengőig való építés engedődik.” A bérlő, azaz Kepecs annyi előnyt élvezett, hogy a tíz év lejártával a tulajdonos ismét árendába kívánta volna adni a fürdőt, akkor az övé az elsőbbségi jog. A szerződés érdekessége, hogy sztregovai Madácsy (így) Ferenc előtt köttetett. Ám alig fogott Tutkovics az építkezésbe, szinte azonnal nehézségekkel szembesült, mert átlátta, hogy „illy célra kitűdzött hely, ámbár a hoszadsága meg, de szélessége kívánt czélnak nem felelhete.” A határ tagosítása alkalmával ezért kérelemmel fordult a földesúrhoz, hogy egy köblös földdel a bérelt területet növeljék meg. Ezt el is érte, de 1846. augusztus 16-án kénytelen volt újabb kérelmet írni, mert „azólta az egész dologban azon fogyatkozást tapasztaltam, hogy a Hidaskertbe lévő lakosok előttök lévő tó igen nagy károkra lévén, a vizet a forrás kuthoz botsájtották, a honnét A leggyakrabban használt két pénznem ekkoriban az ezüst vagy pengő forint, forint, és konvenciós forint néven is ismert=60 krajcár, és a váltó forint. A kettő átváltási aránya a tárgyalt korszakban 2,5:1 a pengő forint javára Szerződés Ferenczy József és Kepecs Gáspár között, Kisvárda, 1844. október 1. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény. Szerződés Ferenczy József és Kepecs Gáspár között, Kisvárda, 1844. október 1. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény.

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából nincs szabad lemenetele, általam sok kőltség és fáradság után idén elültetet fák is kiszáradtak”. Nem véletlen, hogy az orosz kereszttől (a görög katolikus kereszttől) kezdve, a Tutkovics féle fürdőig vezető városrészt „Ludas kertnek” hívták. Tutkovics azt óhajtotta, hogy a víz lecsapolására egy árkot ássanak, sőt, ő a maga költségén meg is ásatná, de ha a pótlólag kapott köblös földön futna az árok, akkor ismét az ő földje lenne kevesebb, ezért az „említett ároknak helyét a közönségesből (közösből) kijeleltetni” kérte. De ennyivel nem érte be, mert még egy másik óhaját is írásba foglaltatta: Az említett köblös föld végén lévő, félvékás „posvány hely lévén”, azt is kérte a köblös földhöz toldani, mert az említett területnek a vásár alkalmával semmi hasznát nem veszik, ő pedig szándékozott „ottan egy csónakázó tavat az ifjuság gyönyörködtetésére kiásatni.” A fürdő nem hozta meg a remélt hasznot, ezért a vállalkozó 1848. július 31-én a zálogszerződéshez volt kénytelen menekülni: „Alább írtak sok szükségünktől viseltetvén és executióktul nyomattatván, hogy mindent ne veszítsünk, tettes Hrabovszky János úrnak az ezen Kis Várda városában és határában lévő fürdő házunkat és telkünket, a rajta lévő minden nemű építvényekkel, úgy nem külömben a Bitterbe lévő szőllővel, és szőllő földel együtt ezer, az az 1000 Vtó ftokért mai naptul számítandó 12. évekre szabad építésre zálogba adtuk, oly móddal: 1-ör. Hogy ha időközben is bírnánk az egész zálogos, és beépítési summát a tisztelt Úrnak le fizetni, a mint az ki telyesíttetik, úgy ezen zálog minden per patvar nélkül kezünkhöz vissza adassék. 2-or. a tiszt. Úr a kiváltás módját irántunki szívességbül könyíteni akarván, biztosít benünket abba, hogy ha ezen zálogos, és be építési summát részletenként fizetni fogjuk, ő azt úgy is fel veszi tsak, hogy az egy egy fizetés 100 ezüst frtnál kevesebb ne legyen. 3-or A fent kitett 1000 Vtófrt ezüst pénzben 400 az az négyszáz ftokat, hogy ha időközben a váltó pénz elmúlni találna, a zálogos summa olyan 400 ftban értve legyen, mely pénzben minden forintokra mostani 3 ezüst huszas számíttatik.” Másnapi dátummal kelt egy haszonbéri szerződés, amely szerint Hrabovszky a zálogba bírt fürdőházat és szőlőt három évre haszonbérbe adta Tutkovicsnak és nejének, mégpedig azzal, hogy az árendálók fizetnek évenként 60 váltóforintot (negyedévente 15 forintjával), szüretkor pedig a szőlőből 5 váltóforintot. A haszonbérlet 1851. július 31-én szűnik meg. Engedély nélkül semmit nem építhetnek, ellenben amely építmény áll, azt jó karban fenntartják, bebiztosítják a tűzkár ellen. Ha Hrabovszky engedélyével mégis építenének valamit, annak értékét nem vonhatják le sem Tutkovics János levele, Kisvárda, 1846. augusztus 16. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény. Somogyi Rezső: Kisvárda monographiája rövid kivonatban. A Milleniumra. Kisvárda, 1896. 4. Tutkovics János levele, Kisvárda, 1846. augusztus 16. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény. Zálogszerződés Tutkovics János és Hrabovszky János között, Kisvárda, 1848. július 31. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény.

Néző István

haszonbér, sem a zálog összegéből, mivel a zálog kiváltásakor a létrehozott „objektum” Tutkovics és neje tulajdonban marad. A szerződés „erősebb voltára nézve” 20 váltóforintos kötbért tettek, melyet a szerződést be nem tartó fél tartozott fizetni, mint adósságot.10 Az Életképek 1848. decemberi száma Kisvárdáról közölt egy tárcát, s az írásban a fürdő is szóba került: „Nyiri végén egy félig épült fürdő látható, szomoru emlékéül a rosz kiszámitásu szegény átszállalkozónak.”11 Amikor 1890-ben a Kisvárdai Lapok egy cikksorozatban bemutatta a település utcáit, a jó tollú, V. szignó alá rejtőző író (talán a laptulajdonos és szerkesztő dr. Vadász Lipót, vagy testvére, Mór) aki visszaemlékezett a régi időkre, szintén a tolla hegyére tűzte az egykori fürdőt, amikor Kisvárda főutcáját, és annak végét, a belterület határát mutatta be. A Reizman féle óriási faraktár, messzire kimeredező hegymagasságu tüzifamáglyájával deszkaváraival a „jelenről” s minden pillanatnak okszerü felhasználásáról beszél; s szemben a fürdőház diadalkapuja, azaz hogy deszkacsatornázata a régi fakó Kisvárdát mutatja. Talán még utca sem volt itt akkor, a város jóval beljebb kezdődött, a mikor a „szt László utca” ez utolsó háza már fennállott. Akkoriban fürdőnek épült, mert az itt talált forrás vizének gyógyhatást tulajdonitottak. Állott is a fürdő sokáig egymagában, de hogy rájött a vizben orvosságot kereső közönség, hogy az a víz tulajdonképpen olyan gyógyhatásu, mint az a víz, melyet „kézzel fogható” ázalagjaival még ma is iszunk, a fürdőtulajdonos is meggondolta dolgot és épitett a fürdő mellé olyan házat, melynek szobáiban – már szemmel látható hatást idézve elő – méri boros palackokban az orvosságot. Így lett a fürdőházból Magyar vendéglő a fürdőházhoz.”12 A cikk megírásakor Tutkovics János már nem volt életben, 1887-ben elhunyt,13 özvegye, Sarkady Anna 1892-ben halt meg, életének 81-ik évében.14 A gyerekeik nem foglalkoztak a fürdővel és az bezárt. 1899 januárjában a Tutkovics-féle vendéglőt hirdették, Szent György napjától 3-6 éves időtartamra volt bérbe vehető, de nekünk fontosabb, hogy a tulajdonos, Orosz Pál ajaki lakos azt is közölte, hogy „A fürdő netaláni kívánatra egyezményszerűleg május folyamán ujonnan lesz felépítve és berendezve.” 15

A kádfürdő-ülőfürdő A Tutkovics-féle fürdő közel 50 esztendeig működött, majd, bezárt, s azoknak, akik csillapíthatatlan vágyat éreztek a „feredőzésre”, s a testi higiénia efféle kultuszának Haszonbérleti szerződés Hrabovszky János és Tutkovics János között, Kisvárda, 1848. augusztus 1. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténet Gyűjtemény. 11 YYY: Kisvárda 1848-ban. Kisvárdai Lapok, 1904. 14. sz. 1–2. 12 V.: Körutazás a városban III. A kétágu villa. Kisvárdai Lapok, 1890. 14. sz. 1–2. 13 Vincze Péter: „Adjuk tudtokra mindenkinek”. Kis-Város, 1997. 5. sz. 2. 14 Gyászrovat. Kisvárdai Lapok, 1892. 26. sz. 2. 15 Vendéglő bérlet. Nyírvidék, 1899. 11. sz. 7. 10

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából kívántak hódolni, a várbeli ülőfürdő, kádfürdő kínált némi lehetőséget. Ezt a közbirtokosság teremtette meg, a várkert területe is az ő tulajdonukban volt. V. szignójú szerző a helyi hetilapban hosszú cikkben írta le a vár és a várkert helyzetét, használatának módját. Ebből a műből csak egy kisebb részt idézünk: „A tisztuló ízlés, a civilizatió szelleme megnyilatkozott a közbirtokosság jelenlegi generatiójában és ez gondjaiba vette a vízkörítette földdarabot, mely a mostani várkertet képezi; „megvédte” a várat a további pusztulástól és így lőn, hogy az ős gyümölcsös kert helyén most selymes pázsit, kanyargó séta-utak, tánczterem, étterem, fürdőépület, kuglizó, ördögmalom áll a mulató közönség rendelkezésére.16 A várépülettől ÉNy-i irányban egy nagyobb és egy kisebb épület volt. Az előbbi az ún. török fürdő, melyet a 19. század végén építettek. 6 kádas, csempézett, a kb. 30 méterre lévő, kővel kirakott 8-10 méter mélységű kútból vezették bele az állítólagos szénsavas, gyógyhatású vizet. Ám az itteni fürdés sem volt mindig gond nélküli, s a közönség sem mindig „mulatott”. 1890-ben is ezt tették szóvá a helyi hetilap nyilvános fórumában: „Elméletileg létezik ez a fürdő, de gyakorlatilag nem. Van szép márványmedencéje, van jó víz is, de csak hidegen, és ha valaki csak a városból nem viszen ki magával meleg vizet, ott a fürdőben, ugyan nem lesz benne része.”17 Az elmélet és a gyakorlat közötti differenciát az okozta, hogy nem volt miben melegíteni a vizet, mert az erre a célra szolgáló kazánt az idő és a tűz rostává lyukasztotta, és ez az állapot akkor már hónapok óta tartott. A „köz” nevében szóló egyén a közbirtokossághoz fordult, s kérte, hogy orvosolják ezt a problémát. A vár és a fürdő is az ő tulajdonokban volt, de haszonbérbe adták ki. Így történt ez a következő évben is: „A kisvárdai közbirtokosság tulajdonát képező „kisvárdai várterület”- az ott levő s porczellán kádakkal ellátott fürdővel, zuhanynyal, nyári tánczteremmel és fedett kuglizóval együtt- 1891. év május 1-ső napjától kezdve 3 évre bérbe adandó.” 18

Tervek és óhajok a „modern” fürdő létrehozására A századfordulóra ez a fürdő is elhalt – dicstelen agóniájáról később szólok –, és megkezdődött az évtizedekig tartó ötletbörze, hogy miként kellene pótolni. 1905 augusztusában azt olvashatták a korabeliek, hogy „Komoly törekvés indult meg az iránt, hogy Kisvárdán egy részvénytársaság alakul gőzfürdő létesítése végett”. Mind a település, mind a környék lakossága örült a kezdeményezésnek, mert aki ekkoriban gőzfürdőzni akart, annak Nyíregyházára vagy Ungvárra volt kénytelen utazni. A fürdőt leginkább egészségügyi okok miatt sürgette a közvéleményt irányító sajtó: „a városok levegője valóságos baktériumokkal teljes, s a fürdés kiváltképp a gőzfürdések a leghatásosabb óvszerek az ezekből származható betegségek ellen.” A cikkíró a hajdani Tutkovics-féle fürdőt javasolta a gőzfürdő céljaira, mivel „ennek a telepnek ugyanis fürdőkútja bő víz forrással, sőt bizonyos méretű gyógyerővel – ma is épségben fennáll, vagyis megvan.”19 V.: Tavasz a várban. Kisvárdai Lapok, 1889. 19. sz. 1–2. Vizy: A közönség köréből. Kisvárdai Lapok, 1890. 21. sz. 3–4. Hirdetmény. Kisvárdai Lapok, 1891. 7. sz. 4. 19 Gőzfürdő Kisvárdán. Kisvárdai Lapok, 1905. 34. sz. 1–2. 16 17 18

Néző István

Valóban úgy tűnt, hogy nem csupán fellángolásról van szó (ha ez a szó a fürdővel kapcsolatban egyáltalán használható), mert a fejlemények bíztatóak voltak. Megalakult a gőz- és kádfürdőt szervező bizottság, gyűlést is tartott, amelyen úgy határoztak, hogy 500 db, egyenként 200 korona névértékű részvényt fognak kiadni. A jegyzéskor a részvényeknek csak a 10 százalékát kellett volna az érdeklődőknek lefizetniük, a többit pedig meghatározott időpontokhoz és százalékokhoz kötött részletben 1906. május 1-ig.20 De a vége ennek a kezdeménynek is az lett, mint az előzőeknek: Befürödtek vele! Amikor az izraelita elemi iskola 1906 májusban új helyére költözött, az a hír terjedt el, hogy a volt iskola belterületén egy modern igényeknek megfelelő gőz és kádfürdő fog létesülni, de ebben a reményben a „hívőknek” csalatkozniuk kellett.21 Így aztán a következő években is csak az óhajok, vágyak, sirámok, tervek váltogatták egymást. Főleg nyaranta jelentek meg hasonló cikkek, mint 1907-ben. Ekkor megállapították, hogy Kisvárdán sem természetes folyóvíz,sem közfürdő nincs, „van ugyan egy rituális fürdő, de ez nem fogadhatná be az egész község fürödni vágyó közönségét, volt a városban egy kádfürdő, az is, nem tudjuk mi okból, megszünt létezni, s így Kisvárdán nagyon sok szegény embert lehet találni, a ki még csecsemő korától fogva talán sohasem fürdött, világ életében talán sohasem használta ezt a módját az egészség fenntartásának.” A cikkíró úgy vélte, hogy ha részvénytársasági úton létesülne a fürdő, akkor is bőven meghozná a befektetett tőke gyümölcseit.22 A következő nyár is a publicista eszébe juttatta a fürdő hiányát: „Minden valamire való városban van egy fürdő, nálunk Kisvárdán még az sincs, mert a rituális fürdőt nem lehet annak tekinteni,amennyiben azt csak addig lehet használni, a míg annak használatát az izraelita hitközség megengedi.” A javasat: létesítsenek gőz- és kádfürdőt.23 1909-ben ismét megfogalmazódott, hogy az elhanyagolt várkertben lehetne gőzfürdő, nyári uszoda, kirándulóhely, nyári mulató.24 Egy két évvel később publikált írásból – más egyebek mellett – kiderül a fentebb bemutatott kádfürdő végső sorsa is. Az újságíró megállapította, hogy Kisvárda intellektuális társadalmának sokféle igénye van, de mégsem jutott eszébe senkinek, hogy akár magánúton, akár részvénytársaság formájában, esetleg a községnél való kezdeményezés révén nyilvános közfürdőt létesítsen. „Ezelőtt Kisvárdának két nyilvános fürdője volt: az egyiket a hatóság a múlt esztendőben bezáratta, gondozatlan állapotára való tekintettel; a másikat a tulajdonos közbirtokosság megsemmisítette, porcellán fürdőkádjait betömette és ezek most a házi állatok tenyésztése körül előállott nemesebb értékeket szolgálják. Az előbbi körülmény elég világosan igazolja, egy nyilvános közfürdő szükséges voltát,- az utóbbi amellett bizonyít, hogy a hiány pótlásával senki sem törődik.” A hírlapíró szerint a község tehetősebbjeinek házi fürdőjük van, ők nem érdekeltek abban, hogy anyagi áldozatot vállaljanak egy közfürdőért. Társadalmi vagy rész Gőzfürdő. Kisvárdai Lapok, 1905. 36. sz. 2. Olvasd. Kisvárda és Vidéke, 1908. 21. sz. 1–2. 22 Közegészségügyünk III. Kisvárda és Vidéke, 1907. 18. sz. 1. 23 Olvasd. Kisvárda és Vidéke, 1908. 21. sz. 1–2. 24 Y.: A város címere. Kisvárda és Vidéke, 1909. 30. sz. 2. 20 21

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából vénytársasági alapon sem lehet a fürdőt megvalósítani, mert nem lehet előteremteni a szükséges tőkét, másrészt nem lenne kifizetődő a vállalkozás. Marad egyetlen út: a község létesítsen fürdőt. Konkrét javaslatot is megfogalmazott a vezércikk írója: 1910-ben a várkert mellett létrehozták a gőzerővel fenntartott műjéggyárat. Ez hideg, meleg vizet és gőzt is képes lenne a fürdő részére szolgáltatni, így ennek költségét a beruházásnál meg lehetne spórolni. A műjéggyár és a tervezett fürdő személyi kiadásai nem jelentenének elviselhetetlen terhet a községnek, s ezt az egészségügy érdekében vállalnia kellene. A fürdő felépítéséhez előre kibocsátandó fürdőjegyekre lenne szükség, a lakosság is vállalhatna áldozatot, a hiányzó részt a község kölcsönnel fedezhetné.25 1911 októberében új remények ébredtek, amikor hírül adta a sajtó, hogy a szombathelyi Kurek Pál 50–60 000 korona befektetéssel a Somogyi Rezső utcában lévő Somogy-féle telken kíván gőzfürdőt és azzal egybekapcsolt állandó filmszínházat létrehozni. A vállalkozó 30 évi községi adómentességet kért a település vezetőitől, akik a tervet kedvezően fogadták. Aztán ez a terv is a többi sorsára jutott.26 Továbbra is csak a holdvilág fürdött, de az is az ég tengerében! 1912-ben ismét felröppent a híre, hogy végre felépül a sokat emlegetett első gőzfürdő Kisvárdán.27 Valóban szükség is lett volna rá, Kisvárda tízezer lakossal bír, „e tízezer lakos közül találhatunk legalább is kilenc ezret, a ki a rendszeres fürdés áldásos eredményében talán még soha részt nem vett…” A vezető körök nem foglalkoznak a kérdéssel, az egyszerű polgár pedig hallgatásra van kárhoztatva.28 A másik kisvárdai lapban is hasonlókat olvashatunk, csak pár héttel később. Az 1910es népszámlálás szerint a lakosság 10 019 fő, de csak 17 mondhatja el magáról, hogy van fürdőszobája. Ők fürödhettek, a tízezer meg a nagy porban fürdött. „Van ugyan egy fürdőféle községünkben, de ez mindenre hivatottabb, mint a tisztaság, a test ápolására…”29 1912 nyarán egy aláírási ívet köröztek Kisvárdán, 100 koronás részvényjegyzés mellett vették tervbe egy közfürdő építését, de azon már nem is csodálkozhatunk, hogy ebből az ideából sem lett semmi.30 1913-ban is szóvá tették a fürdő hiányát: „… közegészségügyünk szégyenteljes állapotban van, fürdőnk nincs és a rendezetlen prostitúció egész generáció egészségét mérgezi meg.”31 Egy év múlva már nem a gőzfürdő, hanem a vérfürdő foglalkoztatta az embereket. Az 1919-es, kommün alatt a kisvárdai Munkástanács kidolgozta a városfejlesztési elképzeléseket, melyeket még az sem zavart, hogy az ország akkori helyzetében mindenféle építkezés pénzügyi- és anyagellátási nehézségekbe ütközött. Az április 18-án elfogadott tervezet két pontja érinti témánkat „3. A várkert rendezése és a várfürdő újjáépítése népfürdőszerűen. 5. Népszálló és Nyilvános közfürdő. Felsőszabolcsi Hírlap, 1911. 7. sz. 1-2. Hírek. Felsőszabolcsi Hírlap, 1911. 43. sz. 2. 27 Lesz-e gőzfürdő?. Kisvárda és Vidéke, 1912. 3. sz. 1. 28 Közfürdő. Kisvárdai friss Újság, 1912. 14. sz. 1–2. 29 Fürdőt Kisvárdának. Felsőszabolcsi Hírlap, 1912. 27. sz. 2. 30 Lesz-e fürdő? Felsőszabolcsi Hírlap, 1913. 7. sz. 2. 31 Jegyzetek. Felsőszabolcsi Hírlap. 1913. 18. 1. 25 26

Néző István

gőzfürdő építése.” 32 Egy hét múlva már a román csapatok vonultak be Kisvárdára. Az egykori várkert és a várkertbeli kádfürdő még 1930-as években is az elhanyagoltság jeleit tükrözte, és ez a tükörkép nem volt hamis: „Valamikor a boldogabb időkben itt tényleg pezsgő élet folyt, azonban a világháború és az utána következő évek teljes leromlást idéztek elő. A várkert teljes pusztulás képét mutatta: a régi fürdőépület addig állott elhagyottan, míg végre teljesen eltűnt a föld színéről…”33 A várkert területét 1920-ban a közbirtokosság a Szent Orsolya-rendi apácáknak ajándékozta, a rend a fürdő épületét lebontatta, anyagát a zárdai iskolaépületek bővítéséhez használták fel.

A rituális fürdő (mikve) Az eddigi idézetekben többször előfordult már Kisvárda ama bizonyos második fürdője, vagy nyilvános fürdője, de nem nevezték néven. Ez nem volt más, mint az izraelita hitközség által működtetett rituális fürdő, a mikve. A mikvének legkevesebb 762 liter vizet kellett tartalmaznia, hogy az azt használók benne a víz alá merülhessenek. Itt kellett alábukniuk az izraelita vallásra áttérőknek is, miként a vásárolt új edényeket is a mikvében kellett háromszor a víz alá nyomni. A fürdő legfőbb célja azonban a tisztálkodás volt. A „Sulchan Aruch”, a zsidó vallás törvénye kimondta, hogy: „Hetenként egyszer fürödjünk meg, lehetőleg pénteken. Ha ez nem állna módunkban, jól mosdjunk meg meleg vízben.”34 Elmondható, hogy a zsidók általában az ünnepek előtt keresték fel a fürdőt, különösen jom kippur (az engesztelés napja) előnapján. A mikve használata kötelező volt az asszonyoknak, rájuk nézve a törvény előírta, hogy a menstruációt követő: „hetedik tisztasági nap estéjén, a csillagok feljötte után köteles rituális fürdőbe menni az asszony.”35 Úgy tűnik, hogy Kisvárdán a 19. század vége hozta meg az általános építkezési, újítási kedvet és lehetőséget, mert a rituális fürdőre vonatkozóan is ekkortól áll adat a rendelkezésünkre, noha valószínűleg már korábban is létezhetett ez az intézmény. 1890. december 8-án írták ki azt a pályázatot, amelyből kiderül, hogy rituális fürdőt kívánnak az ortodox hitközség tagjai építtetni, a költséget a tervek szerint 6-7000 forintban irányozták elő.36 A mikve 1892-ben még építés alatt volt, ezt bizonyítja az a felhívás, melyben a fürdő ács, asztalos, bádogos munkáira nyilvános árlejtést hirdettek. A terveket egy Sokváry nevű építésznél lehetett megtekinteni.37 A fürdő még készen sem volt, de ez a befejezetlenség nem akadályozta meg a hitközség vezetőséget abban, hogy előre gondolkodjanak, így feladták az alábbi hirdetést: „A kisvárdai izraelita rituális kád A Munkástanács városfejlesztési programja. Kisvárdai Munkás, 1919. 6. sz. 1-2. Újra sétánnyá alakítják át a várkertet. Felsőszabolcs, 1934. 13. sz. 1. 34 Rosenberg, Leopold: A zsidó vallás törvényei: A Sulchan aruch dióhéjban. Budapest, 1996. Makkabi, 8. 35 I. m., 39. 36 Árlejtési hirdetmény. Kisvárdai Lapok, 1890. 50. sz. 4. 37 Árlejtési hirdetmény: Kisvárdai Lapok, 1892. 4. sz. 4. 32 33

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából esetleg gőz-fürdő 6 évre bérbe adatik.”38 Négy évvel később a fürdőt lakással együtt 3 évre kívánták bérbe adni.39 1896-ban Frieder Hermant említik a hitközségi fürdő szolgájaként,40 a következő esztendőben pedig fürdőbérlőként tűnik fel.41 1903-ból fürdőszolgaként Davidovits Lajos nevét jegyezhetjük fel.42 Az új fürdőnek volt egy pénzalapja, 1914-ben Fried Salamon 1000 koronát adott az általa létesített alapba.43 A fürdőt nem csak a zsidók vehették igénybe, hiszen a rituális szertartáshoz használt részen kívül olyan helyisége is volt, ahol azok tisztálkodhattak, akiknek erre otthonukban nem volt lehetőségük. Arra nézve, hogy mennyien látogathatták, a kortárs szavai álljanak itt bizonyságul: „Van ennek a városkának egy úgynevezett rituális fürdője, melyben a leggavallérosabb számítás mellett naponta átlag 35 ember fürdik s több nem is fürödhetik [...] a lakosság kb. 50%-a „elvből” nem keresi föl a rituális fürdőt.”44 Ezt a számot megerősíti az 1931-es Hunek-féle monográfia, amely szerint: „Braun Jakab a rituális fürdő vezetője. 1916-óta vezeti a fürdőt, amely 30 személy befogadására alkalmas.”45 1912-ben felmerült annak a lehetősége, hogy egy újonnan építendő rituális fürdő egyúttal a régóta óhajtott városi közfürdő céljait is szolgálná: „Úgy tudom, hogy az izraelita hitközség egy nagyobb szabású, modern rituális fürdő építését tervezi. Ez a fürdő gőzkamrával is el lesz látva. Ha ez a fürdő tényleg felépül, a kisvárdai vallási viszonyoknál fogva a (köz)fürdő közönségének nagy részét lekötné, s így csak nehezítené az esetleg építendő városi gőzfürdő egzisztenciáját. A vége az volna, hogy egyik sem tudná magát fenntartani [...] egyesíteni kellene a két vállalkozást s csinálni így két harmadrangú, tengődő fürdőből egyet, elsőrangút és virágzót. A rituális részben teljesen külön bejárat volna. Közös volna a fűtés, a gőzfejlesztés, a gépek, ami mindenesetre nagy megtakarítást jelentene.”46 Valóban jól jött volna egy modern fürdő, mert a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint a felekezeti előítéleten kívül olykor más oka is lehetett annak, hogy nem mindenki igyekezett a tisztálkodási lehetőséget igénybe venni: 1910-ben így írtak róla: „Kisvárdának egyáltalán nincsen fürdője, mert már csak nem nevezhető fürdőnek a rituális fürdő, az ő repedezett, piszkos kádjaival, elromlott zuhanyaival, rozsdás csővezetékével, szennyes bejáratával. Valóságos Isten kísértés és egészségünk elleni merénylet a benne való fürdés. Mi az oka, hogy a hatóság ezt a bacilustenyésztő és terjesztő helyet eddig még be nem csukatta? Ki tudja, hány jóravaló polgár ember hagyta ott egészségét?”47 Hirdetmény. Kisvárdai Lapok, 1892. 15. sz. 3. Hirdetés. Kisvárdai Lapok, 1896. 9. sz. 4. 40 Születési anyakönyv 328/1896. /Anyakönyvi hivatal, Kisvárda/ 41 Születési anyakönyv 186/1897. /Anyakönyvi hivatal, Kisvárda/ 42 Születési anyakönyv 306/1903. /Anyakönyvi hivatal, Kisvárda/ 43 Az izraelita hitközség tisztújítása. Felsőszabolcsi Hírlap, 1914. 16. sz. 3. 44 Jámborság és tisztaság. Felsőszabolcsi Hírlap, 1910. 32. sz. 1-2. 45 Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei, szerk. Hunek Emil. Budapest, 1931. Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatal, mell. 83. 46 Bennszülött: Levél a szerkesztőhöz. Kisvárda és Vidéke, 1912. 4. sz. 1–2. 47 Bodoki Lajos: Kultúr kérdések. Felsőszabolcsi Hírlap, 1910. 24. sz. 1–2. 38 39

Néző István

Ezt a képet erősíti meg a két évvel későbbi leírás is. Felső-Szabolcs térségének, vagyis 50 község kb. 60 ezer lakosának egyetlen, nyilvános joggal is felruházott felekezeti fürdőjét így írta le a szemtanú: „A perem széléről széles vaskorlátos lépcsők vezetnek le a mélységbe. Alul, de jó mélyen, bizonytalan színű folyadékot veszek észre, valószínűleg víz, mert mintha szappanhabot látnék rajta úszkálni. A terem két oldalán vannak a kádfürdők, hova a bazin peremén vezető keskeny úton lehet eljutni. A fürdős ember benyit egy kabinba, kinyit két csapot, a seprőt belemártja a medencébe és érthetetlen okokból sepreni kezdi annak falait [...] A fülke körülbelül két méter széles és ugyanolyan hosszú. Azonban van rajta két ajtó és három ablak. Tudniillik mindegyik ajtó fölött ablak is van. Az ajtók szakadékokból vannak összeállítva, megszakítva közben egy-egy korhadt deszkával és egy rozsdás, nem működő zárral. Az ablakok részben üvegből, részben levegőből vannak [...] A másik fülkétől egy deszkafal választ el, több lyukkal téve lehetővé az esetleg szükségesé váló szóbeli érintkezést. E közben a medence félig megtelt. De hah! Miféle folyadék az, amit a medencében látok? Színe sárgás barna, a szaga átható [...] leginkább sört gyanítottam de ásványolajat sem tartottam kizártnak. Ej, csak nem fogok ilyen drága folyadékban fürdeni! [...] egy utolsó pillantást vetve a medencébe, eltávoztam, miután előbb lefizettem a „fürdésért” járó 1 koronát [...] Mindezeket pedig korántsem azért írtam, hogy ezt a fürdőt, vagy annak fenntartóit gáncsolni akarnám, sőt dicséret illeti őket, amiért a hitsorsosok vallási kötelességeinek teljesítését nagy anyagi áldozatok árán is lehetővé teszik.”48 Ha a meglehetősen negatív képhez hozzászámítjuk a szokásos újságírói túlzást, akkor is lehetett némi igazság a leírtakban, főleg, hogy egy 1921-es cikk is ezt erősíti meg. A Kisvárda „nevezetességeit”, azaz a község negatívumait számba vevő cikk írója a fürdőről is megemlékezik: „felkerestették volna velük a rituális fürdőt (alias kóserfürdő), a fürdés cél- és okszerű mellőzésével ethnographiai és bakteriológiai tanulmányokat folytathattak volna a nagy medencénél, amelyben valami zöldeskék sürü nedüben lubickolnak anyaszült meztelen a tisztálkodni akarók, pedig ez a fürdő az, amely piszkit.”49 A továbbiakból kiderül, hogy a hatóság éppen a napokban akarta közegészségügyi, köztisztasági okokból bezárni a fürdőt, miközben a településen elterjed hírek szerint hatalmas, modern közfürdőt építését tervezi az izraelita hitközség, vezetősége, csak a tagok nem hajlandóak az anyagiakat erre előteremteni, pedig ha megvalósulna, akkor „joggal dicsekedhetnének, hogy ezzel a fürdővel a község lakosságának közegészségügyét ők mozdították elő, egy monumentális épülettel szebbé tették a községet, mert az uj gimnáziumot hiába vindikálják maguknak, községünk eme zabigyerekkének – nagyon sok az apja.”50 A későbbi évekből a fürdőt illetően kevés híradás áll rendelkezésünkre. 1931. július 9-én a kisvárdai ortodox izraelita hitközség elöljárósága pályázatot tett közzé a helyi lapban, melynek tárgy a rituális fürdő bérlete volt. Az elöljáróság kikötötte, hogy: Fürdőben. Kisvárdai Friss Újság, 1912. 31. sz. 3. Kisvárda nevezetességei? Felső-Szabolcs, 1921. 19. sz. 2. 50 Uo. 48 49

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából „Csak oly pályázók ajánlatai fognak figyelembe vétetni, akik rituális szempontból kifogás alá nem eshetnek.”51 1942-ben egy rövidke hír számolt be arról, hogy kigyulladt a zsidó hitközség Deák Ferenc utcai fürdőjének a kéménye.52 1944-ben Glück Lajost és feleségét említik mint fürdőmunkást.53 Van olyan kutató, aki feltételezi, hogy a kisvárdai haszid közösségnek külön mikvéje volt.54 A zsidó közösség lassú felmorzsolódása a fürdőhasználatra is kihatott, s végül annak ilyen jellegű funkciója meg is szűnt. A fürdő az 1970-es években még bútorraktárként használták, majd lebontották.

A Szeszfinomító strandja Az eddigiekből bőven kiderült, hogy Kisvárda lakossága régen vágyott már egy fürdőre, mely végül ott valósult meg, ahol korábban – objektív okok miatt – szóba sem jöhetett. 1917-ben alapították meg a Felső-Szabolcsi Központi Szeszfőző Szövetkezet kisvárdai üzemét, majd lényegében ebből jött létre a Szabolcsi Gazdák Szeszfinomító Szövetkezete 1922-ben. A szeszfinomító 1930. július 22-én engedélyt kapott uszoda és strandfürdő üzemeltetésére.55 Az üzem mellett rendelkezésre állt egy megfelelő terület, amely a Villamossági és Műmalom Rt. telke volt, s korábban azért menekült meg a házhely céljára történő kisajátítástól, mert azzal érveltek, hogy oda új villanytelepet terveztek. Ez azonban később nem valósult meg, s ott állt az üres terület. Helyben volt a gyárból kijövő, tiszta meleg víz, ami csak a hasznosításra várt, és 1930-ra az ország egyik legmodernebb strandja megvalósult. Az érdem Diner István vezérigazgatóé volt, aki nem csupán a szeszfinomítót, hanem az Ipar és Kereskedelmi Bankot is vezette. A strandot nem ő, hanem Wirtschafter Zoltán, a szeszfinomító igazgatója irányította és emelte magas színvonalra, a medencét pedig nem kisebb ember, mint Hajós Alfréd tervezte. 1931 augusztusában az a látvány fogadta a strandra érkezőket, amelyet a megyei lap munkatársa az alábbiakban örökített meg: „Közvetlen az állomás mellett van a Szabolcsi Gazdák Szeszfinomító Szövetkezetének hatalmas gyártelepe, aminek a szomszédságában épült meg a strand, a vörös salakos teniszpályák és a csónakázásra alkalmassá tett gyönyörű tó, amit télen jégpályának használnak. A hőmérő 34 C fokot mutatott, mikor kimentünk megtekinteni a strandot. Autók és konflisok tömegei érkeznek, sűrűn megrakott fürdőzőkkel. Már messziről feltűnik a cementkerítés, ami a hatalmas strandot körülveszi, és élénk zsibongás jelzi azt a nyüzsgő életet, ami a kerítésen belül van. A strand már az első impresszióra csodálatos benyomást kelt. Mindenütt rend és ragyogó tisztaság. Középen van Hajós Alfréd, a legkiválóbb mű Hirdetmény. Felsőszabolcs, 1931. 28. sz. 4. Kigyulladt a zsidó fürdő kéménye. Kisvárdai Vidék, 1942. 29. sz. 3. 53 SZSZBML V. 347. 70. d. Kisvárda nagyközség zsidó összeírási jegyzéke 1944. április hó 54 Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek. A zsidók betelepülése és építkezési emlékeik Északkelet-Magyarországon. Budapest, 2014. MAZSIHISZ, 138. 55 Ahol a gyümölcs lelkét itallá varázsolják. Hetvenöt éves a Várda-Drink RT. Jubileumi emlékkönyv. Szerk. Marik Sándor. Nyíregyháza, 1997. Ardlea, 70. 51 52

Néző István

A szeszfinomító fürdője 1932-ben

építész terve alapján készült vasbeton úszó medence, amelyik 90 centimétertől 2.90 cm-ig mélyül. A nagy úszómedencébe a hideg és meleg zuhannyal ellátott előfürdőn lehet csak bejutni. A gyerekek részére külön medence van, ahol minden felügyelet nélkül nyugodtan lubickolhatnak. A strandvizet a gyár 60 fokos meleg, jégretortákon lehűtött vizéből kapja. A vízmedence tengeri folyamhomokkal van körülövezve. A napkúrázó hölgyek színpompázó úszódressze és a tarkánál tarkább pizsamák, egy darab idevarázsolt világvárosi strandot engednek sejtetni. A férfiak a különféle tornaszereken fejlesztik izmaikat. Külön látványosság a sok gondossággal és ízléssel megépített kabinok. Minden kabinban vízcsappal ellátott lábfürdő és toalet asztalka van. Délután 5 órakor már teljes az élet a strandon. Hatalmas megafonon keresztül gramofon zenét közvetítenek, a kártya terraszon folyik a bridge és a römi. A pingpong asztalokon megkezdődik a játék. Mindenütt a napi gondokat elfelejtett, vidám, jókedvű embereket látni. Szombat esténként, ha kigyulladnak az ívlámpák, tánc és zene van a késő éjjeli órákig. […] Értesülésünk szerint a kisvárdaiak beadvánnyal fordultak a MÁV-hoz, melyben kérik Kisvárdát is a veekend-helyek közé sorozni. Aki látja a strandjukat, az megállapíthatja, hogy kérésük jogos, nemcsak a saját, de főleg a távolabb lakók érdekében.”56 A fürdőnek az első évben 12 000 látogatója volt. a következő évben tovább bővítették a szolgáltatást, engedélyt kaptak dohánygyártmányok eladására is.57 Egy délután a kisvárdai strandon. Nyírvidék, 1931. 172. sz. 3. Marik, 1997. 70.

56 57

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából A gyár fürdőjéről még a Kisvárdán katonaként szolgáló Szabó Lőrinc is megemlékezett a feleségéhez írt levelében: „Egyszer fürödtem, meleg vízben, egy gyár kitűnő munkás- vagy tisztviselőfürdőjében.”58 A fürdő megvalósítása a közterület elnevezésre is kihatott, mert 1937ben az addigi „Felsőmunkás” utcát Fürdő utcára keresztelték.59 A tél beköszöntekor a medence helyén jégpályát alakítottak ki melegedővel, büfével, kiszolgáló személyzettel. A fürdő az 1960-as évek elejéig működött.

Farszky Antal a kisvárdai futballcsapattal a kisvárdai strandon 1939. június 29-én

A községi-városi fürdő létrehozása Az 1945-öt követő politikai és társadalmi változások ismét felkavarták a politika és a közfürdő állóvizét. A közelgő választásra készülve a pártok ígéret-ingája egyre nagyobb lendületet vett, röpködtek az elképzelések, tervek. Leghangosabban és legerőszakosabban a kommunista párt hirdette a mondandóját. Az 1945 októberében közreadott választási programjának 6. pontja így hangozott: „Ötszázágyas kórházat, szülőotthont, városi fürdőt!”60 Fürdő persze ekkor sem lett, kórház is csak 1975-ben, azt viszont tudjuk, hogy 1945–55 között a szeszfinomítónál működő strandfürdő rendbehozatalára 70 000 forintot költöttek közpénzből.61 Ekkoriban került a fürdő és a Tutkovics család egy újabb tagja, Tutkovics Ferenc (1899–1978) építész ismét kapcsolatba. A fürdőalapító Tutkovics dédunokája folytatta a kutatásokat, régi feljegyzések, családi és levéltári iratok, rajzok sokaságát gyűjtötte össze, s mint fentebb írtam, megtalálta az egykori kőkutat, s az itt talált vizet Béres József vizsgálta meg. Az eredmény: uralkodó szerepe a kalcium karbonátnak van, tartalmaz nátrium- és magnéziumszulfátot, kálium és kálciumkloridot, s kisebb mennyiségben hidroszilikátot, gyengén savas kémhatású. Tutkovics Ferenc ettől kezdve járta a helyi-, a járási-, sőt az országos hivatalokat is, megszerezte a földtani intézetben dr. Schmid Eligius Róbert hidrológus, műegyetemi magántanár véleményét, támogatását is.62 A városi fürdő azonban más helyen létesült. A hatvanas években nyár felé nem csak az ifjúsági probléma tetőzött, hanem a közfürdő ügye is. 1960-ban a megyei napilap tudósítója beszámolt Kisvárda fejlő Szabó Lőrinc: Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944). Budapest, 1989. Magvető Kiadó, 545. 59 Kisvárda új uccanevei. Felsőszabolcs, 1937. 18. sz. 2. 60 Az MKP választási programja Kisvárdán. Szabolcsi Szabad Nép, 1945. 54. sz. 1–2. 61 A Kisvárdai Járás tíz éves fejlődése (1945–1955). Kisvárda, 1955. MDP Járási Pártbizottság, 8. 62 Vincze, 1997. 2. 58

Néző István

déséről és a jövőre vonatkozó elképzelésekről is: „Bizonyára a kisvárdaiak nagy lelkesedésével találkozik majd annak a tervnek a megvalósítása is, amely szerint melegvizes tisztasági és strandfürdőt építenek a vár udvarára. Ez végül is valóságos idegenforgalmi kombináttá formálná a korábbi évtizedekben elfeledett várkörnyéket.63 A Kisvárdai Községi Tanács VB 1960. május 20-án kelt levelében megbízta a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalatot a fürdő létesítésével kapcsolatos vízbeszerzési tanulmány és tervek elkészítésével. És valóban így lett. 1962-ben megfúrták az első kutat, de ezt üzemen kívül helyezték.64 1963. szeptember 12-én elkészült a községfejlesztési terv keretében megvalósítandó mélyfúrású kút beruházási programja. A beruházás megvalósításához számításba vett pénzügyi források a lakossági hozzájárulás 1 553 290 Ft, bankhitel hozzájárulás 500 000 Ft. A generálkivitelező az Országos Vízkutató és Fúró Vállalat volt. A beruházás szükségességét azzal inA fürdő kútjának fúrása dokolták, hogy „Kisvárda község lakosainak száma 13 500 fő, és Kisvárda község sem strandfürdővel, sem tisztasági fürdővel nem rendelkezik. Nehezíti a lakosok helyzetét az is, hogy Kisvárda községben törpevízmű létesítése sem valósult meg eddig, és igen kevés lakóház van a községben fürdőszobával felszerelve. Így a fürdési lehetőség a lakosok nagy többsége részére egyáltalán nem lehetséges.”65 A járási tanács végrehajtó bizottsága az 1963. október 7-én tartott ülésén a 196. vb. sz. határozatával jóváhagyta a fürdő beruházási programját. 1964ben Tótszegi Gyula, a községi tanács vb elnöke nyilatkozata szerint „Legnagyobb vállalkozásunk idén a strandfürdő lesz. A vár mellett 200 méter mélységnél tartanak a fúrók. Ha elegendő mennyiségű vizet találnak a szakemberek, még az idén megkezdjük a szabadtéri medence építését.”66 A községi tanács 1964. december Kútfúrók a fürdőnél 15-én határozatot hozott arról, hogy Angyal Sándor: Élet a várban. Kelet-Magyarország, 1960. 192. sz. 7. Vincze, 1997. 2. 65 Gyimesi László: Kisvárda községben községfejlesztési terv keretében megvalósítandó mélyfúrású kút beruházási programja. Kisvárda, 1963. szeptember 12. Várday István Városi Könyvtár. 66 Páll Géza: A városiasodó Kisvárda. Kelet-Magyarország, 1964. 69. sz. 5. 63 64

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából ötévi törlesztésre 1,5 millió forint bankhitelt vesznek fel a termál-, gyermek- és úszómedencék, valamint az öltözőkabinok kivitelezéséhez. 1967-re végre elkészült a létesítmény, az átadást, a tényleges működést azonban késleltette, hogy a szükséges két kompresszort nehezen tudták beszerezni, másrészt a június 8Fürdőzés a hatvanas években, a képen Komoróczy Péter tanár án kezdődött műszaki átadáson kiderült, hogy a vízügy nem engedélyezi azt, hogy a Belfő csatornába vezessék a fürdő vizét, másfelől a KÖJÁL sem járult hozzá, hogy a halastóba kerüljön a víz. A hatmillióba került fürdő megnyitása elől azonban hamarosan elhárultak ezek az akadályok is, és még ebben az esztendőben, június 8-án felavatták a várfürdőt, melynek 43 fokos gyógyvize percenként 420 literes hozamban, 600 méter mélységből tört a felszínre. Az 500 köbméteres medence fogadhatta a fürödni vágyókat.67 Az igények miatt 1968-ban megépítették a gyermekmedencét is.68 A fürdő átadása után Tutkovics Ferenc mindent megtett a tisztasági fürdő gyógyfürdővé nyilvánítása érdekében. Több orvost is bevont ebbe a munkába, többek között dr. Szücsy Ferencet, dr. Kondrai Gerőt, dr. Fedics Bernátot, dr. Takács Lászlót és dr. Molnár Károlyt. A beutaltak gyógyulásának, illetve javulásának eredményeit rögzítették. Az ő kutatómunkájuknak köszönhetően 1964-ben fúrt 2. számú kútból feltörő víz az OGYFI minősítése szerint gyógyvíz lett, reumatikus, mozgásszervi és nőgyógyászati betegségek gyógyítására alkalmas. Magas fluorid tartalma miatt fogínykezelésre használatos, ivókúra céljára és egyéb összetételét figyelembe véve gyomorbetegségek gyógyítására is kiválóan alkalmazható. A kisvárdai kórház orvosai 1973. június 5-én megalakították a Várfürdő Tudományos Fürdőbizottságát.69 Kisvárdának eme létesítménye oly meghatározónak, jellemzőnek tűnt, hogy még az 1974-ben elfogadott városi címerbe is bekerült: „A bal oldalon három párhuzamos négy hullámhegyből és három hullámvölgyből álló stilizált ezüst színű hullám jelzi a város gyógyhatású várfürdőjét.”70

A várfürdő fejlesztése Újabb kutak fúrása 1967-ben, majd 1983-ban, végül 2005-ben is sor került. A várfürdő üzemeltetője 1974. április 1-től a Szabolcs-Szatmár-Beregi Megyei Víz- és Csa Néző István – Szivák Gábor: Kisvárda a források tükrében. Városi Könyvtár, Kisvárda, 1999. 374. Bővítik a fürdőt Kisvárdán. Kelet-Magyarország, 1968. 89. sz. 6. 69 Rozipál Anna: Várfürdő Kisvárda, 2010. 1–2. Kézirat. Kisvárda, Várday István Városi Könyvtár. Helytörténeti Gyűjtemény. 2010. 1–2. 70 Kisvárda Város tanácsának 1974. évi 8. számú rendelete. 67 68

Néző István

A várfürdő a nyolcvanas évek elején

tornamű Vállalat lett, majd 1992-től a városi önkormányzat. 1996-ban készült egy tanulmány, amely szerint a fürdő és a strand a természetes öregedés eredményeként elhasználódott, állaguk leromlott ezért rekonstrukcióra szorulnak. 2000 februárjában jött létre az Idegenforgalmi és Szabadidő Centrum, amely mint önkormányzati intézmény vette át a fürdő irányítását. 2001. július 5-én került bejegyzésre az Idegenforgalmi és Szabadidő Centrum kht., amely 2001 novemberétől kapta meg a fürdő üzemeltetésének jogát. A fürdő a 2001-es átvételkori állapotban nem volt rentábilis.71 Eközben a fürdő területén fejlesztések történtek. Az addigi 500 m3-es, 33x18 méteres nagymedence és az 50 m3-es, 15 m átmérőjű, kör alakú gyermekmedence mellé 1975. augusztus 20-ra átadták a szaunát, a kádfürdőt és egy 50x25-ös úszómedencét.72 1979. április 1-én újabb fejezet következett be a fürdő történetében, mivel az egészségügyi miniszter a kisvárdai II. és III. számú hévízkutat gyógyvízzé, a várfürdőt gyógyfürdővé nyilvánította.73 1998-ban, egy nappal az önkormányzati választás előtt átadták a 300 négyzetméter felületű, fedett tanuszodát. 2002-ben készen voltak a tervek a fürdő további bővítésére, de az akkori képviselő-testület nem akarta, hogy a bővülő létesítmény az ismét pályázó polgármester kezében újabb ütőkártya legyen, ezért a beruházást leszavazta, Tóth Attila Zoltán: A Kisvárdai Várfürdő marketing stratégiája. Szakdolgozat. Wekerle Sándor Üzleti Főiskola, Budapest, 2015. 14–15. Szauna, kádfürdő, uszoda. Kelet-Magyarország, Kisvárdai Fórum mell. 1975. 129. sz. IV. 73 Gyógyhatású a Várfürdő. Kelet-Magyarország, 1979. 95. sz. 2. 71

Fejezetek Kisvárda fürdőkultúrájából

A fürdő a nyolcvanas évek elején

mely azonban 2004-re mégis megvalósult és június 11-én adták át. Ennek eredményeként jelenleg 1 fedett 42 Celsius fokos, 70 méter átmérőjű, kör alakú termálmedence, két nyitott gyógymedence, az egyik 325, a másik 162 köbméteres, 1-db nyitott gyermekmedence és egy nyitott, többrészes, 460 négyzetméter felületű élménymedence várja a látogatókat. A belső térben pezsgőfürdő, gyermekmedence, szauna, száraz- és nedves gőzfürdő és frissítő masszázs vehető igénybe. Az elkövetkezendő két évben összesen 2,5 milliárd forintot fordít a kormány a Kisvárdai Várfürdő és környéke fejlesztésére és korszerűsítésére. A Várfürdő létesítményeit szívesen látogatják a helybéliek, a környező települések lakói, és nagy számban a határokon túlról érkező szlovák és ukrán állampolgárok is.

irodalomtörténet

Hamar Péter

A legnagyobb vesztes: a lírai én Balázs Béla utolsó éveinek költészete

Balázs Béla műfaji sokoldalúsága közismert: írt regényeket és novellákat, drámákat, misztériumokat, színpadra szánt játékokat, meséket, publicisztikát, naplót, memoárt, filmszcenáriumokat, filozófiai tanulmányokat, filmesztétikai alapvetést, de ő önmagát elsősorban költőnek tekintette. Tényi István filmjében Nemeskürty István felidézi első találkozását Balázs Bélával. Az ő Filmkultúra (A film művészetfilozófiája) című könyvéről beszélgettek, s amikor a fiatal tanár ennek a kötetnek a rendszerjellegű hiányosságaira utalt, a szerző ingerülten felugrott, és ezt kiáltotta: „− Tudja, mi vagyok én? Költő!” Azaz magát inkább tartotta költőnek, mint esztétának. Ismertté is versei tették: egyike volt A Holnap című antológia szerzőinek, innen pedig egyenes út vezetett a Nyugathoz. Első verseskötete, A vándor énekel figyelmet keltett, és a következővel (Trisztán hajóján) együtt irodalmi viták középpontjába került. A Magyar Helikon 1973–1975 között három kötetben adta közre Balázs Béla ifjúkori szépirodalmi műveit (1923-mal bezáróan). A sorozat harmadik kötetében szerepelnek a versek (Balázs első három kötetének hiánytalan anyaga), Radnóti Sándor bevezető tanulmányával. Ez a dolgozat a Balázs-recepció legfontosabb megnyilatkozásainak egyike, a költő lírájának intenzív átvilágítása, középpontjában az Ady-hatás és a költői sajátszerűség viszonyának vizsgálatával. Radnóti félreérthetetlen nyíltsággal foglal állást Balázs további költészetével kapcsolatosan: „A líra pusztulásának nyomait az olvasó már a Férfiének című, 1923-ban kiadott kicsiny versfüzetében fölfedezheti, de teljes és nyomasztó dokumentációját csak az 1945-ben megjelentetett összegyűjtött verseskötet, Az én utam tartalmazza. Nem kisérem végig ezt az utat, csak a művészi pálya derékbatörésének okaira szeretnék rávilágítani.” Komlós Aladár, akihez Balázst bécsi emigrációja idején afféle kávéházi barátság fűzte, a Fényszóróban írt ismertetőt Az én utamról, közvetlenül a kötet megjelenése után. Megjegyzi, hogy a költő berlini évei költészete szempontjából meddőnek bizonyultak. „Ezután Moszkva következik, Szovjetoroszország. A harmadik felvonás. S íme, itt a költő újra megszólal. De aki a hallgatás mélységeiből itt újból felbukkan, nem a régi többé. Teljesen átalakult. Verseiben valaha megvetette a közönséges ta Radnóti Sándor: A sorsát kereső lélek költészete. In: Balázs Béla: A vándor énekel. Budapest, 1975. Magyar Helikon, 43.

A legnagyobb vesztes: a lírai én. Balázs Béla utolsó éveinek költészete pasztalatot, és még csak nem is célzott politikára, most túlnyomóan politikai verseket ír…” Majd a Hű csillagod, hordjam fényedet című versével kapcsolatban megállapítja, hogy a benne képviselt magatartás „túl van az esztétikai megítélhetőség határain”. Komlós itt is, Balázs Béla verseinek későbbi kiadása elé írt tanulmányában is mentségeket keres az egykor lelki titkokat feltáró, de később a mindennapiságban elmerülő költő számára, és talál is. Amit korábban hibaként említ, abból taktikus fordulattal erényt kovácsol: „… az emberiség szocialista jövője, a világszabadság papja lett − írja Balázsról − s boldogan hirdeti az igazságot, amely, úgy érzi, megváltotta őt.” De miféle igazságot? És milyen áron? Mert itt időközben nem csak tematikus váltás ment végbe. Szinte hihetetlen, de tény, hogy a két világháború közötti korszak „lélekcserélő idő” Balázs Béla életében. Ezt jegyzi fel 1920. augusztus 4-én a naplójába: „Micsoda leltárt tudnék csinálni magamról? A kommunizmus legmélyebb metafizikája szívemben. […] talán elég nagy feszítőerővel, hogy új poézis forrása lehessen.” Az nemigen derül ki ebből, számára mi a kommunizmus tartalma, de a címkét kétségtelenül saját homlokára ragasztja. Vajon mennyire őszinte ez a megnyilatkozása? Metamorfózisa mintha túl gyorsan ment volna végbe! A költő lírájának kvantitatív vizsgálata azt mutatja, hogy az 1923-ban, Bécsben megjelent harmadik kötetével összes versének nagyobbik fele az olvasók kezébe került, ezután már csak két vékonyka, Moszkvában nyomtatott füzet tanúskodott a folytatásról. És ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor hozzátehetjük: a majdnem egész költői életművét felölelő, 1945-ben már itthon kiadott kötetében további öt, immár hazai földön született költemény jelzi, hogy a forrás nem apadt ki teljesen. Amit mérlegre tehetünk, az pontosan 173 vers. Közülük kettő posztumusz jelent meg 1949-ben, a válogatott verseket tartalmazó kötetben. Balázs Béla lírájának szovjet korszakát a költőről szóló irodalom csak érintőlegesen tárgyalja. Bár kétségkívül elkedvetleníti a kutatót az a − szinte példátlan, a megszokottól eltérő irányú − minőségi változás, amely a korai és kései versek között mutatkozik, de valószínűbb, hogy a Szovjetunióban született művek vizsgálatára inkább azért nem került sor mindeddig, mert Balázs ott töltött évei nincsenek kielégítő módon feldolgozva. Néhány kivételtől eltekintve például nem tudjuk az egyes versek megszületésének pontos idejét, és nincs elég ismeretünk azokról a konkrét élettényekről sem, amelyek impulzusokat adtak a művek megszületéséhez. Bár nem a moszkvai füzetek valamelyikében olvashatók, hanem csak az 1945-ös Az én utamban, két versről bizonyosan állíthatjuk, hogy az ottani emigráns évek idején íródtak. Az egyik A cukrászda Budán, amelyet Lányi Saroltának ajánlott Balázs. Nem föltétlen az igazolja az elégia kinti eredetét, hogy a költő az ott születettek közé szerkeszti be a kötetben, hanem sokkal inkább maga a szövegkontextus. Ismeretes, hogy ők ketten Moszkvában kapcsolatot tartottak egymással, s egy ottani, nosztalgikus Komlós Aladár: Balázs Béla: Az én utam, Fényszóró, 1945. október 3., 20. Komlós Aladár: Balázs Béla. In: Balázs Béla: Az én utam (versek). Budapest, 1958. Szépirodalmi Könyvkiadó, 17. Balázs Béla: Napló 1914 −1922. Budapest, 1982. Magvető, 419. [Balázs, 1982.] Balázs Béla: Tábortüz mellett. Versek. Moszkva, 1940. Meshdunarodnaja Kniga Nemzetközi Könyv [Balázs, 1940.]; Balázs Béla: Repülj szavam! Versek. Moszkva, 1944. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó. Balázs Béla: 30 év vörös őrségen. Válogatott versek. Budapest, 1949. Athenaeum.

Hamar Péter

hangulatú beszélgetésük élményére utalhat a szöveg. Az szóba sem jöhet, hogy Lányi Sarolta hazatérése alkalmából született volna a vers, erre ugyanis csak 1946 elején került sor. A Kalevala szép szavával a másik emigrációs vers, amit hiába keresünk a kint megjelent füzetekben. Ezúttal Balázs maga jelzi a cím alá illesztett évszámmal, hogy 1944es műről van szó, és a szövegkörnyezetből kiderül, hogy megszületésének hátterében a szovjet-finn világháborús konfliktus áll. Minden bizonnyal azért maradt ki ez a munkája a Repülj szavam!-ból, mert a terjengős, fölösleges ismétlésekkel telezsúfolt vers tizenhárom oldal, és ez a terjedelem szétfeszítette, aránytalanná tette volna a negyvennégy kis méretű oldalból álló füzetkét. Mivel figyelmünk középpontjában a hazatért költő munkássága áll, nincs itt lehetőségünk elmélyülni emigrációs korszakának tanulmányozásában, arra viszont mindenképp fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Szovjetunióban született versei között két olyan található, amelyek Magyarországon soha, sehol nem jelentek meg, pusztán a Tábortűz mellett című kötetben olvashatók. Ritka, nehezen hozzáférhető kiadványról van szó, ezért célszerűnek látszik − némi kommentárral − itt közreadni ezeket. HIR Mert életemért felelni akarok, Mert kivánok magamról számot adni, Kerestem birót tetteim fölé És vallani akartam, mindig. Azért gondoltam Istent ki magamnak. Felé kiáltván, süket hegy faláról Verődött vissza visszhang És rám sajgó itéletem. Most szeretnék a párt szine előtt Az egész proletariátusnak felelni. És igazolni minden napomat: Nézzétek, igy volt. Hol van a hiba? És azért irok, költök, dalolok. Ezért kivánom, hogy mindent halljanak S hirem növelje az itélőszéket, Melyet fölöttem üljön az idő. Vajon miért hagyta ki ezt a tizenhat sort Balázs Béla a gyűjteményes kötetéből? Az Angi Vera című Gábor Pál-film alapján a későbbi korosztályok is ismerhetik azt a kommunista pártgyakorlatot, amit a „kritika-önkritika napja” címen Balázs, 1940. 5.

A legnagyobb vesztes: a lírai én. Balázs Béla utolsó éveinek költészete szerveztek a masszív szocializmus idején. Olyan ez a vers, mintha Balázs egy ilyen fórumon vallaná be egyetlen vétkét az elvtársak előtt: ő bizony ifjúkora idején hitt Isten létezésében, de beismeri és szánja-bánja vétkét. Ez önmagában nem mondana ellent az újraközlésnek, mert beleillett a Rákosi vezette párt szertartásrendjébe. De talán felébredt egy pillanatra Balázsban a hajdani költő, aki rádöbben a harmadik versszak kopár eszköztelenségére, a negyedik versszak képzavarára, és felismeri, hogy a prozódia sem tökéletes, és eszébe jutott, hogy ez itthon tágabb, értőbb, kritikusabb közönség elé kerülne, mint amilyen az emigránsok köre volt a Szovjetunióban. A választ a fönt feltett kérdésre nem tudjuk, találgatni pedig felesleges. Ám a kihagyásra vonatkozó döntést csak helyeselni lehet. Az irodalomtörténeti mérlegelés érdekében viszont hiba lenne elhallgatni, létezik az életműben ez a vers is, amely relevánsan rajzol egy vonást Balázs Béla arcképére. A másik, kimaradó opus esetében viszont egyértelmű a magyarázat: a szovjet emigrációban oly kevés verse született, hogy a szerző nem találhatta egy kötet számára elegendőnek, ezért kiegészítésül hozzájuk csatolt tizennégyet a Férfiénekben megjelentek közül. Ezeket bevezetendő születtek az alábbi sorok: MOTTÓ RÉGI VERSEK ELÉ (1938) Tünődöm régi verseken s jókedvvel Mérem: mily messze elmaradtak. Utamra hintett dalaim nyomán Engem aligha fogtok megtalálni. Mert oly vándorlás volt ez, melytől Éledt a vándor, aki fáradtan Bus dallal kezdte, büszkén-keserün. Mint börtönből szökött, kinek hajából, És szivéből sem, a dohos szagot Még nem fujták ki a szabad szelek. De minden lépés több erőt adott, Évek mulása uj fiatalságot. S a régi nóták öregek maradtak. Utamra hintett dalaim nyomán Jókedvvel mérem… Félreérthetetlen a szándék: elhatárolódni ifjúsága költészetétől. Azoktól a versektől, amelyek egy másfajta világnézet jegyében születtek. Ha tekintetbe vesszük az utókor mértékadó ítéletét, azokat a véleményeket, amelyeket fentebb idéztünk, akkor még elgondolkodtatóbb az a művészi vakság, amellyel Balázs megváltozott ars poeticáját ajánlja. Uo. 49.

Hamar Péter

Vajon miért apadt el ez a líra, amely az életmű korai szakaszának zászlóshajója volt, és az alkotót a magyar líra élvonalába repítette? Mert az a pár vers, ami a hazatérés után született, színvonalában mélyen alatta marad korai költészetének. A kérdést különösen az utolsó korszak, a végső négy év teszi indokolttá. Megvalósult az emigrációs karácsonyi énekek álma, a hazatérés; a hatalom a moszkvai sorstársak kezébe került; nagy lendülettel bontakozott ki az a folyamat, amelyet elvtársai és ő maga is szocialista építésnek neveztek, és mégis elnémult a belső hang, megszűnt a lelki kitárulkozás kényszere. Balázs Béla sorsának, életútjának tükrében indokolt a kérdés: vajon ez az ember nem csalódott-e azokban az eszményekben, amelyeknek szolgálatába szegődött az Balázs Béla fiatalon szülővárosában, Szegeden emigráció idején, és nem csalódott-e azokban az emberekben, akiket az elvtársainak vallott ugyan, de cselekedeteiket egyre kevésbé lehetett összeegyeztetni a szocializmus elméleti megfontolásaival. És vajon nem a Szovjetunióból ismerős atmoszféra, a félelem levegője csapta-e meg a proletárdiktatúra hazai eszkalálódásának kezdetén? Explicit jelei nem mutatkoznak ugyan semmiféle elvi elbizonytalanodásnak, de lehetetlen, hogy egy lírai alkatú személyiséget érzelmileg ne érintettek volna ezek a jelenségek. Nem kinyíló, inkább egyre jobban elszürkülő lelkület jellemzi Balázst ebben az időben, elveszítve maradék esélyét a lírai kitárulkozásnak. Rutinból még tud verset írni, bár alig vállalkozik rá, s ezek már nem hagynak nyomot az olvasóban. Szovjetunióbeli lírájának őszintesége kétségeket támaszt, s valószínűleg nem csak a mai olvasóban. Bár az elhagyott hazáról szóló versei itt-ott hiteles emóciókkal feltöltődve szólalnak meg, de néha nehezen eldönthető, hogy a pályára repítő környezet iránti vágyódás vagy az otthonlét hiányából fakadó keserűség adja-e bennük az alapszólamot. Ehhez a témakörhöz kötődik első itthoni verse, a Kegyelem!. Ennek érzelmi világát az a különös ambivalencia határozza meg, amely a visszatérés örömét ütközteti a fogadtatással kapcsolatos félelmekkel, kétségekkel. A mű először a Fényszóró 1945. július 27-i, első számában jelent meg, majd később, néhány apróbb változtatással Az én utam10 hozta. Az eltérések közül említésre érdemes, hogy a második versszak második sora eredetileg így szólt: „… mindent, Gyuris György egyébként nagy gondossággal összeállított adattára szerint (Gyuris György: Balázs Béla. Bibliográfia. Szeged, 1984. Somogyi-könyvtár) szerint a vers először Az én utamban jelent meg, de ez téves: a kötet 1945 szeptember-októberének fordulóján került az olvasók elé, tehát jóval a hetilap-közlés után. 10 Balázs Béla: Az én utam. Összegyűjtött versek. Budapest, 1945. Athenaeum, 271–272.

A legnagyobb vesztes: a lírai én. Balázs Béla utolsó éveinek költészete amit termettem, dús gyömölcsfaként…”, de a kötetbeli közlés során a „dús” jelző már kimaradt. Egy esendő, aggodalmaskodó, elbizonytalanodott, ám várakozásokkal teli ember szólal meg ebben a versben, s helyénvalóan ugyan, de a párttársak körében nyilván elutasító és gyanúra okot adó módon, képrendszere rájátszik az egyházi frazeológiára. A cím metaforája is mintha litániából szólna ki, és vallásos képzeteket keltenek az olyan sorok, mint a „Vegyétek testem-lelkem és egyétek”, vagy a „jöttem tékozló fiúként”, és bár tagadó formában jelenik meg a versben az „alázat” és a „vezeklés”, de a szavak ugyanahhoz a forráshoz vezetnek, mint az említett trópusok. A Kegyelem! hangja őszintének hat, és a vers költőileg is megmunkált, de amit Balázs hazahozott és „ajándék” gyanánt helyezett a megszólított nemzet elé, az valami más, mint amire itt szükség volt. A felajánlott eszményekre nem mutatkozott igény a magyar társadalom nagyobbik részében, s a látszat-fogadókészséget csak a hatalmi erőszak tudta később kikényszeríteni. Úgy tűnt, hogy a „vándor” − ahogy Balázs szívesen nevezte magát − arccal a líra felé fordul: gyors egymásutánban három verset is ír. A Kegyelem! után a Hazulról hazáigot,11 ezt követi a Honfoglalás, amely először Az én utam-kötetben volt olvasható. Mindhárom „1945 június havában Budapesten” született, ahogy az összegyűjtött versek utolsó ciklusának alcíme mutatja. A Hazulról hazáig a visszatérés körülményeinek leírásával kezdődő, kissé kopottasra sikeredett vallomás („Nem jó talán, hogy ilyen hirtelen / Repülőgépen csöppentem be…”), amely a harmadik versszakban meglepő fordulatot tesz: És várom, hogy ki ismer rá az újra? Új arcom kinek meghitt, ismerős Mint régi álma, vágya, reménysége? Mert aki régi arcom várta vissza Az idegen és engem sohse ismert. Nem igazán érthető, miféle várakozás élhet egy huszonhat évig távol tartózkodó alkotóban arra vonatkozólag, hogy itthon ráismernek-e. Ezalatt jószerivel csak az önéletrajza és egy régi novellája jelent meg a trianoni határokon belül,12 s ez arra is kevés, hogy a régi ismerősök ne felejtsék el. Az új arca pedig vajon kinek és honnan lett volna ismerős? Ez a verse is − egyéb jelek mellett − arról tanúskodik, hogy Balázs időnként elvesztette reális kapcsolatát az őt körülvevő világgal, nem érzékelt fontos tényeket, viszonyokat, alkotói hiúsága pedig légvárat épített köréje, s ez időként keserű csalódásokhoz vezetett. A verszárlat („De ha már látod derülő hazádat, / Mondom elvtársak, nem nehéz meghalni.”), amelyben egy egész országot óhajt a keblére ölelni, ugyanerről a tájékozatlanságról vall. Az „elvtársak” megszólítás szokás volt a kommunisták körében, Balázs Béla: Hazulról hazáig. Fényszóró, 1945. augusztus 23., 15. Száz magyarok könyvei 4. In: Balázs Béla: Önéletrajz és Történet a Lógody utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről. Budapest, 1928. Légrády.

11 12

Hamar Péter

általánosan bevett gyakorlat volt a Szovjetunióban, de kik és hányan szólították így meg a másikat 1945 Magyarországán? Volt hagyománya annak a Szovjetunióban élő magyarok körében, hogy a hazatérés vágyát fogalmilag a honfoglalás szóban ragadják meg. „Honfoglalni hazatérünk” − írja Balázs 1939-es emigrációs énekében, majd később Illés Béla történelmi regényt ad közre erről a témáról Honfoglalás címmel. Az említett ciklus harmadik verse fölé is ez kerül. Balázs nem véletlenül választja az általa oly kedvelt, felező nyolcasban megszólaló ritmust, mert ebben tényleg a „Verecke híres útján” bejövők hagyománya őrződött meg. A verset uraló, allegorizáló kép („vándorálmok”, „álomtábor”) ugyan nem eredeti, ez Adynál az „álmoknak légiója”, de végül is a versbéli szándék tiszta: itt vagyok, hazajöttem, dolgozni akarok. További két, pontosabban másfél új vers került még be Az én utamba. E kötet gyors megjelenését Balázs ambicionálta, s bár írásos nyoma nincs, valószínűleg sürgette is. Költőként ment el − költőként akart visszatérni. A kötet megszerkesztése mintaszerű, feltételezhető, hogy maga Balázs végezte ezt a munkát, és előkészítését már a Szovjetunióban megkezdte. (Rákosi fél évvel korábbra prognosztizálta hazatérésüket Alma Ata-i tartózkodásuk idején.) A kötet élén Az én utam című vers áll, Régi versek elé alcímmel. Az első strófa csekély változtatásokkal megismétli a fent teljes terjedelmében közölt, 1938-as Mottó régi versek elét, a második fele e kötet számára íródott, és alig több, mint variáció az első rész témájára. A bővítmény inkább kötetkoherenciát teremtő, szerkesztési célokat szolgáló egység, figyelemfelhívó elmélyítése annak az információnak, amely a költő megváltoztatott világnézetére hívja fel a figyelmet. A Tábortűz mellett több verse is Hamvassy Annát, a költő második feleségét szólítja meg. Balázs fontosnak tartja, hogy a gyűjteményes kötet ezeket tartalmazó ciklusa elé a hazatéréskor írt nyolcsoros Ajánlást illesszen, amelyben újra hangsúlyozza öszszetartozásukat, bár ez a pár sor is inkább kötőelem az építményben, mint tartalmat gazdagító építőkő. (Esetleg szépségflastrom azon a kapcsolaton, amelyet csak az asszony végtelen türelme miatt őrizhetett meg a gyakori szexuális kalandokba bonyolódó költő.) Balázs Béla a gyűjteményes kötete után, életének utolsó négy évében már nem jelentkezett a nyilvánosság előtt új verssel, írni is csak kettőt írt, amelyek a hagyatékban maradtak fenn. Közvetlenül a hazatérése után született verseiben reményteli, lelkes hangon szólal meg, ennek ellenére váratlanul elhallgat a költő. Lehetetlen nem feltenni a kérdést: miért? Pedig tudjuk, hogy nincs rá explicit válasz. Csak sejtések lehetnek. Például ez: verset csinálni bármikor lehet, ha valaki ismeri a műhelyszabályokat, de az igazi költemény a lélek legmélyéről fakad, s ha érzelmileg nem őszinte, az értő szem előtt azonnal lelepleződik. Lehet, hogy Balázs Béla ezt nem akarta megkockáztatni? Az egyik, asztalfiókban maradt vers az Én szülőföldem, Szegednek küldöm ajánlással. Valószínű, hogy 1945-ben írta, azután és mintegy köszönetképpen, hogy július 20-án a város díszpolgárává avatta. Hosszú óda ez, amelyben a verskezdő sor („Én szülőföldem, halld fiad szavát…”) még kétszer megismétlődik, ám a szó többnyire magát a költőt mutatja be, a hosszú útról visszatérőt, a terveket szövőt, az önmagára reflektálót, de elsikkad benne az a vi-

A legnagyobb vesztes: a lírai én. Balázs Béla utolsó éveinek költészete szony ami a vándort és a várost összeköti. Említődik ugyan lírai közhelyként a „holdas Tisza” és a „szegedi táj”, de konkrétan mindössze ennyi, ami vonzást ad, és semmi személyes az ide kötődő múltból vagy magáról a városról. Az érzelmi viszonyt csak deklarálja a költő, ám a kötődést tápláló motívumok rejtve maradnak. Valószínűleg az áll a háttérben, hogy számára Szeged nem igazán jelentett érzelmileg meghatározó kapcsolatot. Naplójában − szülővárosát említve − többször is kifejezésre juttatja, hogy inkább taszítást, mint vonzást érez vele kapcsolatban.13 Kár ezért a bizonyos értelemben féloldalasnak mutatkozó vallomásért, mert benne néhol megcsillannak Balázs ifjúkori lírai eszköztárának színei, leginkább szecessziós stílusának világáé. A másik vers a Hidak, amely 1947-nél előbb nem íródhatott. Az akkor éppen Balázs Béla Moszkvában közlekedési miniszter, Gerő Ernő a címzett; a névre szóló ajánlás ott olvasható a vers címe alatt. „Gerő, a hídverő”, ezt a szlogent emlegették hivatalos sugallatra akkoriban, a felrobbantott budapesti hidak újjáépítésének kezdetén. Mint versről nem érdemes írni róla, befejezése („És már kalapálják / A munkások legnagyobb alkotását. / Neve: emberiség.”) megmutat egyet a szocialista realizmus kaptafái közül. A jelenségről azonban igen! S ennek kapcsán térjünk vissza rövid kitérő erejéig Balázs lírai múltjára! Elgondolkodtató, hogy a kommunista mozgalomból miért éppen olyan személyiségeket tesz az egyébként is kényes műfaj, a panegirisz tárgyává, és emeli őket piedesztálra, mint Korvin Ottó és Lukács György. Az előbbit, dokumentálhatóan, széles körben „vörös hóhér”-nak aposztrofálták, Balázs mégis himnikus hangú hexameterekben teszi már-már eposzi hőssé egy korábbi versében (Legenda készül), az utóbbi pedig nemcsak filozófiai munkái miatt híresült el, hanem mert Poroszlón 1919-ben megtizedeltette a menekülő vöröskatonákat, közülük nyolcat kivégző osztag elé vezényelve. A róla szóló vers bécsi kötetében még a Lukács Györgyhöz címet viselte, de − nyilván megromlott személyes kapcsolatuk miatt − az 1945-ös gyűjteményes kötetben már Egy gondolkodóhoz címmel jelent meg, mindenféle konkrét, személyre szóló utalás nélkül. A Gerőnek ajánlott ódájához pedig tegyük hozzá: őt (még néha mozgalmi körökben is!) „a barcelonai hóhér” gúnynévvel illették, s ez mégsem akadály, hogy az újjáépítés emblematikus figurájává váljék a költő számára. „… ebben a hülye homokban soha nem fogok nyomot hagyni.” Balázs Béla: Napló 1903 – 1914. Budapest, 1982. Magvető Könyvkiadó, 601. ; „Utálattal jöttem el Szegedről. A leglomhább, legsüketebb és velem szemben legérthetetlenebb városból…” Uo. 610.

Hamar Péter

Az említettek múltját a költő pontosan ismerte, de a felmentő ítéletet mégis meghozza számukra. 1945-ös hazatérése után nem sokkal írja le ezeket a sorokat: „…a forradalom terrorját a legmelegebb szívű emberek voltak kénytelenek, mint a végső szükség fegyverét használni a szenvedő jóság védelmére.”14 Itt természetesen a szocialista forradalom terrorjáról van szó, és ez a torz etikai álláspontja csak azért nem meglepő, mert nagyjából hasonló gondolatot fogalmaz meg az első világháború kezdetén naplója számára: „… abszolút bűn-e embert ölni? Ez csak akkor volna így, ha az élet magában véve szükségképpen értéket jelentene. Holott gyilkosság adott esetben produkálhat nagyobb értéket, mint amennyi az okozta halállal elpusztult.”15 Az idézett sorok azt igazolják, hogy antihumánus eszméje három évtized alatt mit se változott, ráadásul elfelejti megkérdezni vagy kifejteni, kinek lenne joga eldönteni, melyik élet mennyit ér. Egyáltalán: ki jogosíthat fel bárkit ilyen döntés meghozatalára? Létezik olyan világnézeti elfogultság, amely túl tud emelkedni azon a Szovjetunióban megismert és itthon is folytatódó bűnös társadalmi gyakorlaton, ami egy távoli, csak elméletben tételezett cél elérése érdekében zajlik? Lehet-e lelkiismeret-furdalás nélkül részesévé lenni egy olyan hatalmi gépezetnek, amely nyilvánvalóan embertelen gyakorlatával diszkreditálja önmaga elméleti alapjait? Avagy a félelem és a manipulációkban való részvétel miatti szégyenérzet képes elnyomni ezt? Lehetetlen, hogy ezek a kérdések ne fordultak volna meg Balázs Béla elméjében, vagy, hogy a kihátrálás gondolata ne érintette volna meg. Nagy kár, hogy ennek nem leljük nyomát szövegeiben. Az a lírai én, aki egyéni színekben pompázó lelki gazdagsággal, őszinte kitárulkozással mutatta meg önmagát a forradalmak előtt, mindezt formai tökéllyel és stiláris sokszínűséggel, már jóval előbb megszűnt létezni, mint amikor Balázs Béla távozott az élők sorából. Sorsában a sokszor beigazolódott törvény érvényesült: aki az alkotói szabadságát ideológiai céloknak rendeli alá, tehetségét kétes politikai ügyek érdekében mozgósítja, kívül kerül a művészet körén, és munkássága már csak az esztétikán túli szempontok alapján ítélhető meg.

Balázs Béla: Lenin 1918-ban. Fényszóró, 1945. szeptember 5. 4. Balázs, 1982. 25.

14 15

demográfia

Kormány Gyula

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai Főbb demográfiai jellemzők a II. világháború után

Nyíregyháza Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelye, megyei jogú városi rang birtokosa, a Nyíregyházi járás központja. Magyarország hatodik (2015), az Alföld harmadik legnagyobb népességű települése. A megye gazdasági-, oktatási-, kulturális-, tudományos-, egészségügyi-, igazságszolgáltatási központja. A lakossági szolgáltatások és a közigazgatási egységek szinte teljes skálája megtalálható itt. A város lakosainak száma 118 125 fő (2015ben), itt él a megye népességének 20,2 százaléka, a megye városi népességének pedig közel ötven százaléka (48,6 százaléka). Népsűrűsége magas, 430 fő/km2 annak ellenére, hogy viszonylag kiterjedt, ritkán lakott külső lakóöv tartozik hozzá. Mint város fiatal, hiszen alig több mint 200 éves múlttal rendelkezik. Fejlődése ugyanakkor az elmúlt 150 évben, annak is az utolsó évtizedeiben a legdinamikusabb, leglátványosabb. A város népessége az első hivatalos népszámlálás (1869−1870) óta több mint ötszörösére (5,7) növekedett 2015-ig (1. táblázat). A népesség növekedésében váltakozva játszott vezető szerepet a magas természetes szaporodás és a vándorlási nyereség. Az egyes népszámlálások között a lakosság tényleges szaporodása − a II. világháború időszakát kivéve − emelkedő irányú. A háborús veszteségek, a zsidó lakosság deportálása, a szlovák nemzetiségiek áttelepítése, valamint a kis létszámú születések miatt Nyíregyháza népessége 1949-ben az 1941. évihez viszonyítva 5159 fővel kevesebb volt. Ugyanakkor a megye népessége 2,1 %-kal emelkedett, köszönhető a háború utáni konszolidált életkörülményeknek, melynek következtében a házasságkötések és a születések növekedtek, a halandóság viszont lényegesen csökkent. 1. táblázat. A népesség számának alakulása, 1941−2015 Megnevezés Lakónépesség Változás %-ban

1941 1949 1960 1970 1980 1990 2001 2011 2015 61 493 56 334 65 607 82 046 108 235 114 152 118 795 119 746 118 125 100 91,6 106,7 133,4 176,0 185,6 193,2 194,7 192,1

Forrás: A KSH népszámlálási adatbázisa alapján saját számítás

A népességgyarapodás az ötvenes évek elején (1951−1953 között) megtorpant, részben az élve születések csökkenése, valamint az 1952. évi közigazgatási rendezés

Kormány Gyula

miatt eredetileg Nyíregyházához tartozó tanyabokrok és szórványtanyák egy részéből önálló községeket alakítottak ki (pl: Nyírtelek, Nagycserkesz), jelentékeny külterületet csatoltak el a várostól. Ennek következtében a város területe 27 038 hektárról 16 063 hektárra, népessége pedig 56 334 főről 48 328 főre csökkent. Ugyanekkor a várossal csaknem összeépült két külterületi helyet (Sóstóhegyet 1952-ben, Borbányát 1953ban) idecsatolták, s ennek eredményekét a lakosság 3707 fővel gyarapodott. Mivel a város iparosítása ebben az időszakban még igen mérsékelten haladt, a bevándorlás nem tudta biztosítani a dinamikusabb népességnövekedést. Ezért a gyarapodás értéke nem érte el az ország városainak átlagos növekedési ütemét. Az ötvenes évek elején bekövetkezett jelentős mértékű születéscsökkenés országos jelenség, melynek ellensúlyozására adminisztratív intézkedéseket hoztak. A születések apadásának megakadályozása érdekében abortusztilalmat rendeltek el. Főként az intézkedések hatására a születések iránya ismét növekedésbe hajlott. A város népességének száma 1949–1960 között 9273 fővel, 16,5 %-kal, évi átlagban 843 fővel növekedett. A népességgyarapodás ebben az időszakban elsősorban a természetes szaporodásból és kisebb mértékben bevándorlásból származik. Nyíregyháza népességének gyorsabb ütemű növekedése az 1960-as években kezdődött el, ekkor haladta meg az országos átlagot. Ez döntően a gazdasági tényezőkre vezethető vissza: felgyorsul a munkaerővonzást és a foglalkozást biztosító létesítmények építése, telepítése pl. konzervgyár, gumigyár, cipőgyár, ruhagyár, papírgyár, kenyérgyár, tejporgyár, mezőgazdasági gépgyár, Universil, Hajtóművek és Festékberendések üzeme, stb. és a város egyéb irányú fejlesztése, mindenekelőtt a Miskolc–Nyíregyháza, majd a Debrecen–Nyíregyháza–Záhony vasútvonal villamosítása. A megyeszékhely kulturális vonzását növelő létesítmények is a népességvonzás irányába hatottak. (Tanárképző Főiskola, Mezőgazdasági Főiskola, Váci Mihály Művelődési Központ). Mindezek együttes hatása a dinamikus népességnövekedés alapjait biztosította. A hatvanas években az ipar lendületes fejlesztésével és a lakásépítések fokozódásával túlsúlyra jutott a bevándorlási többlet, s ennek köszönhetően 1970-re már a népességnövekedés kétharmada származott vándorlási nyereségből. A bevándorlók túlnyomó többsége alapvetően agrárjellegű, a magas természetes szaporodás következtében munkaerő-felesleggel rendelkező Szabolcs-Szatmár-Bereg megye települései adták. Nyíregyháza az 1970-es évtizedben vált környezete kiemelkedő városi funkciókkal rendelkező, a szolgáltató szférában is vezető településévé, azaz valós megyeszékhellyé. Az 1970-ben elért 82 046 fővel Nyíregyháza már a regionális központokat közelítette meg. Az ipari munkahelyek gyarapodása, de főként egyéb funkciók (pl. kereskedelmi, egészségügyi és kulturális szolgáltatás) erősödése tovább növelte, sőt fokozta a város népességvonzását. Az 1970-es években a fokozott ütemben beindult lakásépítés is elősegítette az ingázó dolgozók betelepedését. Az újabb közigazgatási rendezés a Szilágyi Imre: Népesség, népmozgalom. In: Nyíregyháza előrelép. Szilágyi Imre szerk. Nyíregyházi Kiskönyvtár12. szám. Nyíregyháza, 1977. 13−17. Balogh Béla András: Nyíregyháza népessége és település-földrajzi vázlata. In: Szabolcs-Szatmári Szemle, 1976. 4. sz. 21–26.

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai korábbival ellentétben 7327 fővel növelte a város lakosságának számát, mert 1973ban Nyírszőlős, 1978-ban pedig Oros községet csatolták a megyeszékhelyhez. Az el- és idecsatolás eredményeként tulajdonképpen a város területe alig változott 1949. január 1-hez viszonyítva (akkor 27 060 ha volt, 1980. január 1-én 27 470 ha), a népességszám viszont több mint kétezer fővel (2200 )nőtt. A növekedés irányába ható tényezők az 1970-es évek végére igen jelentős, országosan is kiemelkedő népességgyarapodáshoz vezettek. Ez azért is figyelemreméltó, mert hasonló gazdaságföldrajzi fekvésű városaink, (pl. Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza, Békéscsaba) csak igen mérsékelten növelték népességüket. A hetvenes években a megyei városok lakosságának a száma lényegesen meghaladja városunkét, Székesfehérvár mintegy 2000-rel, Kecskemét néhány százzal előzte meg Nyíregyházáét, amely ekkor az ország 9. legnépesebb városa. A népességnövekedés a város belső szerkezetét és térbeli helyzetét is módosította. Az új lakónegyedek (Jósaváros, Malomkert, Érkert, Hímes, Örökösföld) építésével a beépített terület egyre növekszik. A városrendezési tervek megvalósítása nyomán pedig már funkcionálisan elkülönülő nagyvárosra jellemző negyedek kialakulását is megfigyelhetjük. A város déli és nyugati részén összefüggő ipari területek vannak, míg az új lakónegyedek a város déli, északi és a keleti területén helyezkednek el. Az 1980-as években folytatódik a város lakosság számának a növekedése, de ez döntően a természetes szaporodás eredménye. A bevándorlás az előző évtizedhez viszonyítva jelentős mértékben visszaesett, az évtized vége felé még az egy százalékot sem éri el (0,6%). A város népessége a nyolcvanas években évi átlagban 591 fővel növekszik, a következő évtizedben az évi gyarapodás már csak 464 fő. Ugyanakkor az ország népessége a nyolcvanas évektől folyamatosan apad, évi átlagban 0,4 százalékkal. A kilencvenes években az országos demográfiai folyamatokkal szemben növekszik a város népessége. Ez a jelenség a mérsékelt természetes szaporodásnak és a felerősödő bevándorlásnak köszönhető. A mérsékelt népességszám alakulása a szuburbanizációval is összefüggésbe hozható, mivel sokan költöznek ki a környező, az agglomerációt adó településekbe (Nyírpazony, Nyírtura, Napkor, Kótaj, Nyírtelek). Ennek következtében apad a város népessége, de ezzel egyidejűleg a megye távolabbi területeiről továbbra is jelentősnek mondható a beköltözők száma, s ez mérsékli az erőteljesebb lakosság csökkenést. Az 1990-es évek második felétől a korábbi erőteljes növekedés lelassult. A következő évtizedben, 2001 és 2011 közötti szerény bővülés (0,8%) a bevándorlási nyereségből származik, mivel a népességszámot alakító másik tényező, a természetes szaporodás szinte nulla volt ebben az időszakban. Mindezek ellenére a 2001. és a 2011. évi népszámlálás között Nyíregyháza egyetlen olyan megyeszékhelye az országnak, ahol nem csökkent a népességszám. 2011 után viszont a lakosság száma apad, 2015-ben 1621 fővel (1,3 százalékkal) kevesebben élnek a városban, mint öt évvel ezelőtt.

Szilágyi, Uo.

Kormány Gyula

A népességgyarapodás tényezői A népességszám alakulásában több alkotóelem hatása is kimutatható: többek között a házasságkötések, születések, halálozások, korszerkezet, vándorlások száma és aránya. Ezeknek a demográfiai jelenségeknek külön-külön történő vizsgálata is célszerű, hogy a lakosság számának változásában kifejezésre jutó okokat megismerjük.

Házasságkötések, válások Városunkban a második világháború után napjainkig a házasságkötések száma jelentősen változott (2. táblázat). Az 1940-es évek második felétől 1980-ig az ötvenes évek utolsó harmadát kivéve számottevő a növekedés. Majd a nyolcvanas évektől kezdve folyamatos a csökkenés. Az 1980-as évtizedben 939-ról 1990-re 650-re (14,0 százalékkal) esett vissza. Az ezredforduló utáni években a házasodási kedv visszafogottsága tovább folytatódik, 2011-ben ezer lakosra mindössze 3,8 házasságkötés jut. A mélypont 2015. évben volt, ekkor csupán 490 pár kötött házasságot, az 1980-as évhez viszonyítva a visszaesés 35 év alatt közel 50% (47,8%). A kedvezőtlen tendencia ellenére Nyíregyházán a csökkenés üteme az utóbbi évtizedekben lényegesen kisebb (1,6%) a megyei (3,2) és az országos (3,6) átlagnál. 2. táblázat. Házasságkötések és válások alakulása, 1941–2015 Megnevezés Házasságkötés Válás

1941 516 230

1949 657 278

1960 607 617

1970 681 701

1980 939 454

1990 823 345

2001 541 343

2005 2011 635 499 635 343

2015 490 304

Forrás: KSH népszámlálási és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Statisztikai Évkönyveinek adatai alapján saját számítás

A házasságkötések csökkenésével párhuzamosan egyre több pár választja az együttélés lazább, tartós kötelezettség-vállalást elkerülő formáját, az élettársi kapcsolatot. Míg korábban a házasság nélküli együttélések az idősebb, korábbi házasságukat felbontó férfiakat és nőket jellemezte, addig a kilencvenes évektől kezdődően elsősorban a nőtlen és hajadon fiatalok tartós párkapcsolati formájává vált. A házasságkötések számának drasztikus visszaesése származik abból is, hogy emelkedik azoknak a férfiaknak és nőknek az aránya, akik egyedül, tartós párkapcsolat nélkül élnek. Jelentősen megváltozott a házasságra lépő párok életkor szerinti összetétele is. Tizenéveseket csak elvétve találunk a házasulandók között, ellentétben a korábbi évtizedek, sőt évszázadok gyakorlatával, amikor a lányok többsége 16−20 éves kora között férjhez ment. Napjainkban a nőknél a 20-as éveik második felében, a férfiaknál a 30-as éveik elején a leggyakoribb a házasságkötés. A fiatalon elmaradt házasságokat kevésbé tudják ellensúlyozni a 30-asok, 40-esek gyakoribb házasságkötései. Az eddigi tudományos kutató munka eredményei alapján mondható, hogy az 1980-as évektől fokozatosan emelkedni kezdett az első házasság időzítésének életkora, így jelenleg 18 éves kor alatt a nők 4−5 %-a, 20 éves korig csak Demográfiai jövőkép NFFT Műhelytanulmányok-NO 1. www.nfft.hu. Budapest, 2011. V.

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai 18−20 %-a megy férjhez. A házasságkötések városunkban is jellemzően egyre későbbi életkorra tevődött át. A nőknél a 20-as éveinek a második felében, a férfiaknál a 30-as évek elején a leggyakoribb a házasságkötés. A házasodási életkor feljebb tolódása és egyáltalán a házasodás népszerűségének csökkenése többek között összefüggésben áll a nők iskolai végzettségének emelkedésével. Ugyanis az iskolában töltött évek alatt a fiatal nők státusza nem illeszkedik a házas nők státuszához, vagyis többségük csak legmagasabb- nappali iskolai végzettségük megszerzése után megy férjhez. A házasságnak, mint alapvető párkapcsolatnak visszaszorulása természetesen gazdasági tényezőkkel is összehozható. Például a munkanélküliség a pályakezdőket az átlagosnál lényegesen nagyobb arányban sújtja, így ezeknek a fiataloknak a családalapítás önálló kereset nélkül bizonytalan jövőbe tolódik. A fiatalok leginkább a munkalehetőségek hiánya, a bizonytalan jövőkép, az otthonteremtés problémái, a külföldi munkavállalás kényszere miatt halogatják a házasságot. A házasságkötések csökkenésével párhuzamosan 1980-tól mérséklődik a válások gyakorisága is (2. táblázat). A válások száma az 1940-es évek közepétől − némi ingadozás mellett − az 1960as évek végéig erőteljes növekedést mutat. Ennek okai a változó társadalmi körülményekre, új szokások kialakulására és a módosult joggyakorlatokra vezethető vissza. A negyvenes években a válások száma az elmúlt 70 évben a legalacsonyabb, 230−280 között ingadozott, a hatvanas évek végén viszont elérte a legmagasabb értéket,701 főt. A csúcs után a hetvenes években ugrásszerű csökkenés (35,2 százalékos) következett. Majd a következő évtizedtől folyamatos visszaesés következik, 2015-ben a válások száma 304, 11,4 százalékkal kisebb, mint a kilencvenes évek végén volt. A jelentősen mérséklődő válás azonban nem feltétlenül jelenti a párkapcsolatok stabilitásának hasonló mértékű javulását, mivel a házasságban élők száma és aránya is jelentősen visszaesett. 2000−2010 között a válások 18 százaléka 10−14 évnyi, 15 va 15−19 évnyi, 23 százaléka legalább 20 évnyi együttlét után bomlott fel a házasság, az esetek 1−2 százalékánál azonban még egy évig sem tartott. Legkevésbé stabilnak a 2−9 éve fennálló házasságok bizonyulnak, a válások mintegy 45 százaléka ezen időtartam alatt következik be. Városunkban a házasságfelbontás aránya 1000 lakosra vonatkoztatva 2,5, a megyeinél (2,2) magasabb, az országossal azonos (2,5). 3. táblázat. A 15éves és idősebb népesség családi állapot szerint, % Évek 1941 1949 1960 1970 1980 1990 2001 2011

Nőtlen, hajadon 33,6 34,7 34,4 22,4 21,3 23,8 29,4 31,3

Házas 58,5 59,6 57,5 66,4 66,7 61,2 53,0 47,2

Özvegy 6,9 5,1 6,7 8,3 7,7 8,3 9,2 9,6

Elvált 1,0 0,6 1,4 2,9 4,3 6,7 8,4 11,9

Forrás: a KSH Népszámlálási adatbázisa alapján a szerző számítása

KSH. Statisztikai Tükör, 2014. III 20. Népmozgalom, 2013. Tóth Olga: Családformák és együttélési minták a mai magyar társadalomban. TÁRKI. 1999. http://www.tarki.hu, Malakucziné Póka Mária: Nyíregyháza népességének főbb demográfiai jellemzői. In: Életminőség Nyíregyházán 2008–2010. Szerk. Fábián G. – Patyán L. – Huszti É. Nyíregyháza, 2011. Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar Nyíregyháza, 11–24.

Kormány Gyula

A lakosság családi állapot szerinti összetétele is lényegesen módosult az elmúlt hét évtized alatt. 1941 és 2014 között a 15 éves és idősebb népességből a nőtlenek és a hajadonok aránya 62,1 és 21,0 %-a között ingadozott (3. táblázat). A kiugróan magas érték, 62,1 százalék 1960-ban jelentkezett, köszönhetően az egyedülálló férfiak és nők nagyszámú bevándorlásának, ugyanakkor a házasok rátája − az otthonteremtés nehézségei miatt − a legkevesebb. A házasságban élők aránya a hetvenes évek végéig gyarapodott, majd az azt követő évtizedben folyamatos apadás következik, amely jelenleg is tart. 2011ben a házasok aránya 47,2 százalék, amely az elmúlt hetven évben a legkisebb, ami főképpen a dinamikusan növekvő élettársi kapcsolatok következménye. Az özvegyek aránya a vizsgált időszakban folyamatosan emelkedik, a legmagasabb értéket (9,6 százalékot) az ezredforduló után 2011-ben érte el. Az özvegy családi állapot a 75 éves korúaktól a leggyakoribb (55−80 százalékos részaránnyal). Az özvegyek között a nők aránya (75−80 százalék) lényegesen nagyobb a férfiakénál. Az eltérést a házas férfiak kedvezőtlenebb halandósága, és az özvegy nők kisebb arányú újraházasodása magyarázza. A törvényesen elváltak számának és arányának nagymérvű emelkedése az utóbbi két évtizedben, 1990−2011 között jelentkezett. A válások gyakorisága 1970 óta közel nyolcszorosára (7,8) emelkedett. A legnagyobb hányadot (11−16 százalék) a 35−64 évesek körén belül figyelhetjük meg. Ugyanez az adat a 18−30 évesek körében 5−10 százalék. A válások számának és arányának ilyen nagymérvű növekedése mindenképpen súlyos társadalmi, magánéleti jelenség. Az így kialakult helyzet leginkább a gyermek fejlődését, az egyedül maradt szülő munkaerő-piaci lehetőségeit, pszichológiai és anyagi helyzetét is hátrányosan érinti. A válások számának emelkedése, illetve tartósan magas szinten maradása összefügg azokkal a gazdasági, társadalmi és jogi változásokkal is, melyek az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek. A nők tömeges munkába állása, társadalmi és földrajzi mobilitása, a válás jogi hátterének változása mind ebbe az irányba hatottak. Emellett a rendszerváltással megindult változások egy része (munkanélküliség, megélhetési nehézségek) szintén a házasságok egy részének stabilitását gyengítették. A társadalmigazdasági okok mellett a válások számának magas szinten maradását a társadalomnak a váláshoz fűződő megváltozott viszonya is erősíti. Az elmúlt évtizedekben a válás nemcsak elfogadottá vált, hanem egyúttal a leginkább ismert, házassági konfliktus megoldó stratégiává vált.

Az élve születések alakulása Az élve születések számának alakulását számos társadalmi-gazdasági tényező befolyásolja. E helyen elsősorban az élve születések számbeli alakulását segítő, fékező tényezők szerepét vizsgáljuk. A városban az 1941. évi népszámlálási adatokhoz viszonyítva 1942–1945 közötti években a háborús események következtében kevesebb gyermek született, mint 1941-ben, évi átlagban 1187 fő. Ennél kevesebb az I. világháború éveiben, valamint az 1950-es és 2001 Tóth Olga, Uo. 1999.

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai utáni években született. A II. világháború után egy évtized sem kellett ahhoz, hogy a háborús évek veszteségei pótlódjanak (4. táblázat). 1946–1956 közötti években átlagosan 1264 fő volt az újszülöttek száma. Az ötvenes évek végén erőteljes visszaesés következményeként az élve születettek száma 1960-ban az 1949. évihez viszonyítva 328 fővel (25,9 százalékkal) csökkent. Az 1960-as évektől ismét növekedett az újszülött gyerekek száma 1980-ig, évi átlagban 1608–1835 fővel, majd ettől kezdve folyamatos a csökkenés. Az 1990-es évek végére kialakult alacsony születési szint kisebb ingadozásoktól eltekintve tovább folytatódott. A trend az ezredforduló után sem változott, sőt egyre határozottabb a csökkenő irányzat, mivel az élve születések száma 2001−2015 között évi átlagban 1020−1120 fő. A változást alapvetően a termékenység visszaesése okozta, amit ezer szülőképes korú (15−49 éves) nőre jutó élve születések számával mérünk. Ez a mutató 2011-ben Nyíregyházán 33,7 volt, ami kisebb, mint 2001-ben, de a megyeinél (39,7) és az országosnál (37,9) is kedvezőtlenebbül alakult. Különösen feltűnő a születésszám és termékenység visszaesése a 20–30 éves nők esetében. Az alacsony termékenység részben a kitolódó gyermekvállalási korral is magyarázható. 4. táblázat. A természetes népmozgalom 1941–2015 között, (fő, %) Évek 1941 1949 1960 1970 1980 1990 2001 2005 2011 2013 2015

Élveszületések száma százaléka 1187 1,9 1264 2,2 936 1,4 1835 2,2 1608 1,5 1481 1,3 1121 0,9 1137 0,9 1063 0,9 1077 0,9 1020 0,9

Halálozások száma százaléka 734 1,2 580 1,0 464 0,7 837 1,0 1085 1,0 1322 1,0 1202 1,0 1254 1,1 1158 1,1 1214 0,9 1129 9,7

Természetes szaporodás száma százaléka 453 0,7 684 1,2 472 0,1 998 1,2 523 0,5 390 0,3 -81 -0,1 -117 -0,1 -95 -0,1 -134 -0,1 -109 0,1

Forrás: KSH népszámlálási és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Statisztikai Évkönyvek adatai alapján a szerző számítása

A születések számának változására jelentősen ható, közel két évtizede tartó folyamat, hogy a nők egyre későbbi életkorban vállalnak gyereket. A szülő nők átlagos életkora 1980-ban 24,9 év volt, mely napjainkra közel négy-öt évvel emelkedett. 1980-ban az első gyerek születésekor a nők átlagos életkora 22,8 év volt, 2007-ben már négy és félévvel több. Napjainkban a 25–29, illetve 30−34 éves korosztály termékenysége jóval meghaladja a fiatalabb korosztályokét, kivétel a roma kisebbséget, ahol a szülő nők átlagos életkora 19,8 év. Feltételezhető, hogy az alacsony életkorban „elmaradt” születések alakulásában egyrészt szerepet játszik az iskoláztatás hosszabb időtartama, másrést az élettársi kapcsolat, főleg a fiatalabb korosztályra jellemző együttélési forma, ahol alacsony a született gyermekek aránya. Malakucziné Póka Mária, Uo.

Kormány Gyula

Nyíregyházán a gyermekek többsége házasságban születik, de gyorsan nő a házasságon kívül születettek számaránya. A házasságon kívül született gyermekek döntő többsége hajadon családi állapotú anyától származik. Korösszetételüket tekintve a házas anyáknál fiatalabbak egyharmada 20 éven aluli, 70 százalékuk 30 év alatti. A 15−19 és főként a 20−24 éves nőknél több gyermek született élettársi kapcsolatban, mint házasságban. Az elvált nők és élettársi kapcsolatban élők körében a házas családi állapothoz képest magasabb a gyermektelenek aránya. Az egy gyermeket vállalóknál az élettársi kapcsolatban élőknek, a két gyermekeseknél a házasok rátája nagyobb a többi családi állapothoz képest. (5. táblázat). 5. táblázat. A 15 éves és idősebb nők az élve született gyermekek száma és családi állapot szerint, 2011 (%) Gyermekszám Hajadon Házas Özvegy Elvált Élettársi kapcsolatban élők

0 86,7 7,8 6,2 8,4 36,1

1 8,5 24,9 21,1 31,6 28,1

2 3,2 52,2 47,3 44,2 22,9

3 0,9 12,4 17,2 12,1 8,6

4 0,3 2,0 4,8 2,7 2,4

5 0,2 0,4 1,8 0,6 1,0

6– 0,2 0,3 1,6 0,4 0,9

Összesen 100 100 100 100 100

Forrás: KSH népszámlálási adatok alapján saját számítás

Egy nőre jutó élve születések száma 2011-ben 1,4 gyerek, de ez a 2001. évi 1,25-ös értékről azért tudott emelkedni, mert csökkent a szülőképes korban lévő nők száma. Vagyis nem a gyermek lett több, hanem a potenciálisan anya lett kevesebb.

A halálozások alakulása A második világháború éveiben a város emberveszteségének következményeként 1941–1945 között meghaltak száma évi átlagban 750–900 fő, ami jóval felülmúlta az előző évtized átlagait. A halálozások trendje az 1940-es évek végétől irányt változtatott és jelentős csökkenésbe kezdett 1960-ig, majd a hatvanas évtizedtől megfordult az irányzat, s 1990-ig emelkedett évi átlagban 837−1322 fővel. A halálozások nagysága 1990-ben volt a II. világháború után a legnagyobb 1322 fő. Az ezredfordulót követő években az elhunytak száma továbbra is magas 1140−1260 között ingadozik (4. táblázat). Az emberek halálozása számtalan tényezőtől függ. Mindenekelőtt a lakosság korösszetételétől, az egészségügyi ellátottság színvonalától, de az egyes emberek alkata, életvitele, életkörülményei, szellemi, fizikai adottságai is szerepet játszanak nagyságában, összetételében. A halálozási arány legnagyobb a csecsemő- és a hatvan éven felüli korban. A halva születés és a csecsemőhalandóság az 1950-es évektől csökken, köszönhető az egészségügyi intézkedéseknek, mindenekelőtt az anya-és a csecsemőgondozó hálózat kiépítésének és működésének. A felnőtt és időskorúak halálozásának okát mindenekelőtt a lakosság öregedésében kell keresnünk, mivelhogy idős korban jóval magasabb a halandóság, mint fiatal korban. A halálokok között a vizsgált időszakban a keringési rendszerek megbetegedései a leggyakoribbak, a halálozások több mint fele emiatt

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai következik be, ezt követik a daganatos megbetegedések 21−25 százalékkal, melyek egyre agresszívebb módon mindinkább a fiatalabb korosztálybelieket támadják meg. Ezek mellett egyre többen halnak meg közúti balesetek következtében is. A városban a születések és halálozások egyenlege az 1980-as évek végéig még jelentős természetes szaporodást (0,3−0,5 százalékos) eredményezett, miközben országosan már természetes fogyás mutatkozott. A természetes szaporodás megmaradt a kilencvenes évek első felében is, volumene azonban lényegesen szerényebb volt a korábbinál. A természetes szaporodás az országos átlagot meghaladó mértékben a hatvanas évek végéig tart, majd az ezt követő években zuhanásszerű visszaesés következett be. Az ezredforduló után a trend tovább folytatódik, így természetes fogyás jelentkezik, ami jelenleg is tart (1. ábra). Ez egyenes következménye a születések csökkenésének, illetve a halandóság emelkedésének. Alapvetően a születések nagysága által vezérelt természetes fogyás a városban hasonlóan a megyéhez mintegy két évtizedes késéssel következett be az országoshoz képest. 2001 és 2015 közötti népességszám növekedés kizárólag bevándorlási nyereségből származik, mivel a népességszámot alakító másik tényező a természetes szaporodás szinte a nulla volt ebben az időszakban. 1. ábra. A természetes népmozgalom főbb adatai 1941–2014 között (fő))

Forrás: KSH népmozgalmi adatok, saját szerkesztés.

Kormány Gyula

Vándormozgalom Nyíregyháza népességnövekedésének az elmúlt hét évtizedben három forrása volt: a természetes szaporodás, a pozitív vándorlási különbözet, illetve a közigazgatási terület módosítása, a környékbeli települések Nyíregyházához csatolása. A második világháborút követő években 1960-ig elsősorban a természetes szaporodás volt a népességgyarapodás fő forrása, a vándorlási különbözet részesedése átlagban a 14 százalékot alig haladta meg. A hatvanas évtized második felétől a természetes szaporodás értékei a korábbi évekhez viszonyítva magasak voltak, jóval meghaladták az országos átlagot, de a népességgyarapodásában fokozatosan túlsúlyra jutott a pozitív vándorlási különbözet. Az 1960−1969 közötti 9225 fő növekedésből 56,1 százalék a vándorlási különbözetből származott (6. táblázat). Ebben nemcsak az ipari és egyéb munkahelyek bővülésének volt fontos szerepe, hanem annak is, hogy a lakásépítés felgyorsulásával megnövekedett a beköltözés lehetősége. 1970−1979 évek között a vándorlási nyereség 16 213 fő, 19,8 százalékkal növelte az 1970. évi lakónépességet, míg a természetes szaporodás csupán 0,5 százalékkal. Az 1980-as évtizedben a bevándorlók száma apadt, a kivándorlóké viszont gyarapodott, ennek következtében a vándorlási nyereség 0,5 százalékra zuhan, mert az iparosítás lelassul, az ipari üzemek kapacitása csökken, mindez köszönhető a nehezedő gazdasági körülményeknek. Az 1990-es években a vándorlások száma a korábbi évek csökkenő tendenciájától eltérően 3051 fővel növekedett, ezzel a vándorlási nyereség − az előző évtized adataihoz képest − több mint négyszeresére (4,4) nőtt. 6. táblázat. A vándorlási különbözet alakulása Nyíregyházán, (fő, %)

Száma

az 1960. évi népesség %-ában

Száma

az 1970. évi népesség %-ában

Száma

az 1980. évi népesség %-ában

Száma

az 1990.évi népesség %-ában

Száma

a 2001 évi népesség %-ában

2001−2011

az 1949. évi népesség %-ában

1960−1969 1970−1979 1980−1989 1990−1999 közötti vándorlási nyereség, illetve veszteség

Száma

1949−1959

1178

2,4

8444

12,4

16213

19,8

690

0,6

3051

2,7

186

0,1

Forrás: a KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Statisztikai Évkönyvek (1950–2013) adatai alapján saját számítás

Az ezredforduló után a korábbi évek, évtizedek emelkedő trendjétől eltérően erőteljes (6,1 százalékos) visszaesés következett, ami mélypontot jelent az elmúlt 62 évet tekintve. A kétezres évek elején kezdődő csökkenés 2011 után is folytatódik, 2014-től már vándorlási veszteségről (218 fő) beszélünk. Ez elsősorban a munkavállalási lehetőségek szűkülésével magyarázható. Az 1990-es évekig Nyíregyházára a bevándorlók döntően a megyéből érkeztek, a kivándorlók többsége viszont a megyén kívülre, gazdaságilag fejlettebb térségek városaiba kerestek új otthont és munkalehetőséget. Az ezredforduló után csökkenő belföldi migráció mellett megélénkült a nemzetközi vándorlások aránya, melynek nagyságáról nincsenek hivatalos adataink.

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai Az állandó vándorlások döntően végleges jelleggel történnek, amiben a családi okok szerepe meghatározó. Így az állandó vándorlásban az aktív, 20−40 éves korcsoport mellett a gyermekkorúak és az idősebbek tekintélyes számban vesznek részt. Az ideiglenes vándorlások főképpen tanulás és munkavégzés céljából történik, így ezek leginkább a 15−29 éves korcsoportot képviselik. A belföldi vándorlások irányát, arányait a 7. táblázat összegzi. 7. táblázat. A belföldi vándorlások iránya, arányai Nyíregyházán, 1980–2010 Odavándorlás Megyén kívülről

Időszak

Megyén belülről

1980-1989 1990-1999 2001-2010

72,7 68,9 72,9

27,3 31,1 27,1

1980-1989 1990-1999 2001-2010

39,5 56,9 60,2

60,5 43,1 39,8

Megyén Összesen belülről állandó vándorlás 100 47,1 100 57,5 100 58,3 ideiglenes vándorlás 100 42,5 100 42,5 100 52,4

Elvándorlás Megyén kívülről

Összesen

52,9 42,5 41,7

100 100 100

57,5 57,5 47,6

100 100 100

Forrás: a KSH adatai alapján saját számítás

A népesség korszerkezete A népesség kor szerinti összetétele fontos demográfiai mutató, melyet egyrészt a születések és a halálozások aránya, másrészt a vándorlások egyenlege együttesen határoz meg. Ugyanakkor a visszahatása is cáfolhatatlan az említett jelenségekre. A népesség kor szerinti összetétele hűen tükrözi a társadalmi-gazdasági folyamatokat, változásokat. Ugyancsak jelzés értékű a népesség számbeli, valamint a munkaerő jövőbeni alakulásának megítéléséhez is. Az elmúlt évtizedek során Nyíregyháza lakosságának kor szerinti összetételében a változás nem volt egyirányú. A XX. század közepéig a fiatal korosztály nagyobb arányt képviselt, mint a 60 év felettiek. A század második felétől viszont azt figyelhetjük meg, hogy a gyermekkorúak aránya egyes időszakoktól eltekintve folyamatosan csökkent. Ezzel szemben a 60 éven felüliek részaránya kisebb ingadozásoktól eltekintve emelkedik (8. táblázat), egyrészt demográfiai folyamatok, másrészt gazdasági, szociális tényezők alakítják. A magas termékenység és a magas halandóság növeli a gyermekkorúak (15 éven aluliak) és mérsékli az idősebbek (60 évnél korosabbak) arányát. Az ilyen fiatal társadalomban 30−40 százalék a 14 éven aluli népesség hányada, a 60 éven felülieké pedig 6−8 százalék körül ingadozik. Ha a termékenység hanyatlik, és a halandóság csökken, akkor növekszik az idősek aránya, a társadalom öregszik.

Kormány Gyula

8. táblázat. Nyíregyháza népességének korcsoportok szerinti megoszlása (1949–2011) Korcsoportok 0–14 15–39 40–59 60– Összesen

1949 28,1 39,9 22,5 9,5 100

1960 28,8 38,6 20,9 11,7 100

1970 24,4 41,2 21,8 12,6 100

1980 25,9 41,6 20,9 11,6 100

1990 23,6 40,9 22,2 13,3 100

2001 17,1 39,8 27,4 15,7 100

2011 14,9 38,3 27,7 19,1 100

Forrás: KSH népszámlálási adatok alapján saját számítás

Nyíregyháza területén az 1949. évi népszámlálás adatai szerint a fiatalkorúak aránya 28,1 %-ot tett ki. A munkaképes korúak (15−59 évesek) csoportján belül a fiatalabbak (15–39 évesek) nagyobb arányt, 39,9 százalékot képviseltek, mint az idősebbek (40−59 évesek) 22,5 százalékot. Megyei viszonylatban is ehhez hasonló arányokat regisztráltak. A következő évtizedek demográfiai folyamatai lényegesen átalakították mind az ország, mind a megye, valamint a megyeszékhely korstruktúráját, főként az 1980-as évektől kezdődően. Az 1960.évi népszámlálás időpontjában a város lakosságának 28,8 százaléka számított fiatalkorúnak (az országos érték 25,4 százalék, a megyei átlag 32,4 százalék volt ekkor), ami arányát tekintve magasabb az 1940-es évek második felének értékeitől. Köszönhetően elsősorban annak, hogy a korábbi magasnak mondható élve születési arányszám közelében tudták tartani a mutatókat az 1950-es évek direkt népesedéspolitikai intézkedései, nevezetesen az abortusztilalom. A fiatalkorúak arányának mérsékelt ütemű gyarapodása, a 15–59 évesek arányának apadása maga után vonta az idősek arányának növekedését (9,5 százalékról 11,7 százalékra). 1960-ra az egész ország viszonylatában jelentősen megnőtt az időskorúak aránya (12,6 százalékra), nem utolsósorban a jobb egészségügyi ellátás hatására megnövekedett születéskor várható élettartamnak köszönhetően. A két tendencia eredőjeként számottevően mérséklődött a munkaképes lakosság aránya. 1960-ban a város népességéből már csak 59,5 százalékot tett ki a 15−59 év közöttiek aránya, az országos érték ekkor 60,9 százalék volt. Az 1980. évi népszámlálás során regisztrált adatok részben hasonló megosztást mutatnak, mint egy évtizeddel korábbi felmérés eredményei. A fiatalkorúak aránya ekkor a városban 25,9 százalék volt, 1,5 százalékkal nagyobb az 1970. évi átlagnál, köszönhetően elsősorban annak, hogy az ötvenes években (Ratkó-korszakban) született nők többsége ekkor érte el a szülőképes kort, ami gyermekszám növekedését eredményezte. Mind országos viszonylatban, mind Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ugyancsak megfigyelhető volt az időskorúak arányának 1970-hez viszonyított csökkenése. Elsősorban annak köszönhetően, hogy a XX. század elején a kis létszámú élve születettek 1980-ra érték el az időskort. A városban a lakosság 11,6 százaléka volt ekkor 60 évnél idősebb, 1970-hez viszonyítva arányuk 1,0 százalékkal mérséklődött. 1980-ban a munkaképes korúak aránya megközelítőleg azonos értéket mutatott 1970hez viszonyítva. Az 1980-as években tovább folytatódott az 1970-es évek elejére jellemző tendencia, vagyis ismét fogyni kezdett a fiatalkorúak és növekedni az időskorúak részaránya, aminek kö-

Nyíregyháza népesedési és népmozgalmi sajátosságai vetkeztében 1990-ben az előbbiek rátája 23,6 százalék, míg az utóbbiaké 13,3 százalék volt a városban. Hasonlóan a megyei értékhez, ahol a fiatalkorúak aránya 2,2 százalékkal csökkent, a 60 éven felülieké ugyanannyival emelkedett. A város lakosságának az 1990. évi korszerkezet arányaiban beállott változások összefüggésbe hozhatók az élve születések csökkenésével, a születéskor várható időtartam növekedésével. Az 1990-es években is folytatódott a korábbi évtizedek trendje, így 2001-ben a városban 20 262 fő fiatalkorút regisztráltak, amely a város össznépességének már csak a 17,1 százalékát jelentette, 2011-ben 14,9 százalékát, 2014-ben pedig 13,1 százalékát adták. A férfiak és a nők korstrutúrája Nyíregyházán is az általános tendenciát követi, vagyis: a fiatal generációk körében férfi többség van (genetikai okok: több fiú születik, mint leány), ez 40−50 éves korosztálynál kiegyenlítődik, majd az e feletti korosztályt tekintve a nők vannak többségben, a nők hosszabb, illetve a férfiak rövidebb élettartamának következtében. A város lakosságának nagyobb részét, 54 százalékát nők alkották 2011-ben. A népességen belül a nők aránya több év átlagában 5−6 százalékkal magasabb a férfiakénál. Az ezer férfira jutó nők száma 2001–2015 között 1130-ról 1157-re emelkedett, ami a megyeinél (1010) és az országosnál (1106) is torzabb szerkezetet mutat. A családi állapot szerinti struktúra azonban lényeges különbséget mutat. A férfiak körében jóval több a nőtlenek száma, mint a nőknél a hajadon családi állapot, a különbség 8 százalék. A korszerkezet mutatójaként használt ún. öregedési index lényege a szélső korcsoportok egymáshoz viszonyított arányát jelzi, azt mutatja meg, hogy 100 gyermekkorúra mennyi időskorú jut. A város öregedési indexe 2011-ben 91 volt, ami az országosnál (115) lényegesen fiatalabb, a megyénél (80) azonban idősebb a város lakosságának korszerkezete. A város népességének kor szerinti megoszlását vizsgálva, a két nemnél a női lakosságnak az öregedési indexe (120) majdnem kétszerese a férfi lakosainak. Összességében elmondható, hogy Nyíregyháza város népességének korstruktúrája az elmúlt hetven év alatt kedvezőtlen irányban változott, a fiatalkorúak aránya – az országos szinten jellemző demográfiai folyamatok hatására − jelentősen csökkent, míg a hatvan éven felülieké növekedett. Ezzel párhuzamosan mérséklődött a munkaképes korúak aránya is, bár ezen korosztályok össznépességből való részesedése mutatja a leginkább ingadozó tendenciát. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy e korcsoporton belül egyre apad a negyven évesnél fiatalabb populáció száma és aránya, amely komoly hatást gyakorolhat a város társadalmi-gazdasági életére.

Összegzés Tanulmányunkkal Nyíregyháza lakosságának az elmúlt hét évtized főbb népesedési folyamatainak a bemutatása volt a célunk. E munka során arra törekedtünk, hogy a legfontosabb változásokat oksági elemzéssel feltárjuk. A város népessége az első hivatalos népszámlálás óta több mint ötszörösére emelkedett. A növekedésben váltakozva játszott vezető szerepet a természetes szaporodás és a vándorlási nyereség. A népességgyarapodás az ötvenes évek végéig elsősorban a természetes szaporodásból származik. A gyorsabb ütemű gyarapodás az 1960-as években kezdődött el. Ez dön81

tően a gazdasági tényezőkre vezethető vissza: felgyorsul a foglalkozást biztosító üzemek, létesítmények építése, telepítése. Az ipar lendületes fejlesztésével és a lakásépítés fokozódásával túlsúlyra jutott a bevándorló többlet, ennek köszönhetően 1970-re a népességnövekedés kétharmada származott vándorlási nyereségből. Az 1990-es évek második felétől a korábbi növekedés lelassult. Az ezredforduló után 2001−2015 között a szerény bővülés (0,5 %) a bevándorlási nyereségből származik, a természetes szaporodás szinte nulla volt ebben az időszakban. Ugyanezen időszak alatt az ország népessége 2,6 százalékkal csökkent, és Nyíregyházával azonos jogállású városok döntő többségének lélekszáma is kevesebb lett. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népessége pedig az országos átlagot is meghaladóan, 3,5 százalékkal esett vissza. Megállapíthattuk, hogy a párkapcsolati és a termékenységi magatartás területén mélyreható változások következtek be, aminek eredményeként a rendszerváltást követően csökken a házasságkötések száma, emelkedik az élettársi kapcsolatban élőké. A termékenység visszaesése okán csökken a születések száma, illetve a gyermekvállalási hajlandóság. A gyermekek többsége házasságban születik, de gyorsan nő a házasságon kívül születettek számaránya. Mind a férfiak, mind a nők körében csökkent a házasok aránya, ugyanakkor emelkedett a nőtlenek, hajadonok, özvegyek, elváltak hányada. Nyíregyháza népességének korstruktúrája az elmúlt hetven év alatt kedvezőtlen irányban változott, a fiatalkorúak aránya jelentősen csökkent, míg a hatvan éven felülieké emelkedett. A várható élettartam további javulása, a gyermekkorúak folyamatos csökkenése miatt az idősödés a jövőben elkerülhetetlen, ám annak mértéke a termékenységi szint alakulásától, és a vándorlási egyenlegtől jelentős mértékben függ.

interjú

Marik Sándor

„… most szívlapátot kérek!”

Rendhagyó pályakép Kun István író−publicistáról – István, nem érzel valami olyasmit, hogy amit évek óta írsz, az falra hányt borsó? – Ezt nem lehet nem érezni… – Sőt, már egyenesen lapátolás… – Az is lehet. De akkor én szívlapátot kérek!

2008 karácsonya előtt évődtünk így, amikor elküldte nekem az irodalmi-közéleti hetilapnak szánt, az uzsorahullám történetét boncolgató írását. Föl sem ötlött benne, hogy abbahagyja, vagy másról írjon, mint a perifériáról, a vergődő mezőgazdaságról, a szegényekről − ám mindig országos képbe helyezve a gondokat. Elköszönés előtt még szót váltottunk a szívlapát jellemzőiről, hogy kőbányában vagy szénbányában használatose, és, hogyan lehet egyetlen mozdulattal a hagyományos lapáthoz képest ötször nagyobb mennyiséget felemelni. Ötödik éve leveleztünk. Akkor kezdtük 2004-ben, amikor ő modernebb számítógépre váltott, én pedig Kun István éppen státuszt cseréltem: negyven év után kiszálltam a napilapos taposómalomból és friss nyugdíjasként a megye negyedéves folyóiratának szerkesztőségében igyekeztem hasznosítani tapasztalataimat. – Néha elküldöm majd, amit lekörmöltem, úgyis hiányozni fog neked a szerkesztés – írta akkor –, tőled elfogadom a kritikát is. Legföljebb nem fogadom meg… – tette hozzá szokásos fanyar humorával, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz. Én pedig hozzákezdtem olvasni a küldeményt. „A perifériákon tapasztalható megélhetés-hiány következtében elsőnek a szatócsboltok füzeteit fektették föl, felírásra is lehetett náluk vásárolni. Vagyis adtak hitelt. Főként a romanép kényszerült erre, de nem csak ők. A fogyasztóvédők lelkesen ellenőrizték a kocsmákban kimért italok szintjét, és ha néhány milliliter hibádzott, akkor keményen büntettek. Vagy a súlycsonkításért is. A füzeteket soha senki nem ellenőrizte. Azok se, akiknek a neve föl volt benne írva. Biztosan tudom – legalább

Marik Sándor

húsz felírásra vásárló kifaggatása után –, hogy egyik sem ismerte az árakat még körvonalaiban sem. Előfordult, hogy egy szinte éhező cigány családnak vásároltunk be nagyjából egy hónapig. Nem a szatócsnál, hanem hipermarketben. Nem sokkal többet fizettünk a szatócs által követelt havi összeg felénél, pedig minden héten vettünk valami édességet is a gyerekeknek. A lényeget egy tanyasi boltot működtető kereskedő mondta ki: »A nincstelenekből élünk!« Értsem, ahogy akarom.” Emlék után a jelen: képernyőmön gyászközlemény. „Dr. Kun István író, publicista, volt székelyi tsz-elnök 2015. október 19-én elhunyt. Temetése október 22-én 14 órakor lesz a székelyi temető ravatalozójából.” Kezem ügyében az Élet és Irodalom aznapi száma, benne István írása. Az egész oldalas, konkrét példákkal fűszerezett eszmefuttatás utolsó bekezdése: „Borzasztóan nehéz lesz az agrárvilágot rendbe hozni. Itt nem egyszerűen visszaállításról van szó – az eredeti modellek sem tekinthetők ideálisnak, se az átkosbeli, se a rendszerváltozás utáni –, hanem egy alapjaitól piacgazdasági viszonyokra váltó szerkezetnek kellene fölépülnie. Ma kétséges, mikor kerül erre sor, de bízzunk benne, hogy a társadalmak mindig igyekeztek fölszámolni a leginkább ordenáré politika következményeit is. Az út göröngyös lesz, buktatókkal teli, de végig kell rajta mennünk. Ha élni akarunk.” A hogyan?-ra ezernyi javaslata volt. Bizonyíték erre ötven nagyobb riportja, publicisztikája az ÉS-ben, mintegy harminc tanulmánya a Mozgó Világban, több tucatnyi, jajkiáltással felérő írása a Népszabadságban, a Népszavában, a HVG-ben, a Magyar Narancsban, a Beszélőben, tizenkilenc publicisztika, szociográfia a főként esszéket, helyzetelemzéseket közlő Tekintet című folyóiratban, négy önéletrajzi ihletésű írás a szülőföld Eső című irodalmi folyóiratában Szolnokon. Megjelent három könyve is . És a sor korántsem teljes. Még csak 75 éves lenne. Haláláról a temetése napján értesültem Budapesten, már nem tudtam elmenni Székelybe. A távolban emlékeztem a szerkesztőségi évekre, az együtt töltött katonaidőre, és elkezdtem átlapozni a levélváltásainkat. Több mint négyszáz levél sorakozott a számítógépes keresőben, mintegy fele mellékletet, majdnem kész cikkeket is tartalmazott. Részletesebben újraolvasva a küldeményeket, arra gondoltam: utólag interjúvá szerkesztve mutatom meg az elmúlt bő három évtized legtermékenyebb megyei publicistájának hétköznapjait, hogyan harcolt az okszerűbb agrárgazdaságért, a paraszti jövendőért, de főképpen a periférián élőkért egy nyírségi kis faluból az ország nyilvánossága előtt. Mezőtúron született 1941. április 2-án. A család az ötvenes évek elején költözött Szabolcsba. Jogászként diplomázott Budapesten, ügyészségi fogalmazóként kezdett Nyíregyházán. 1965 nyarától dolgozott a megyei napilap, a Kelet-Magyarország Szerkesztőségében, ahol előbb bűnügyi riporter volt, majd a mezőgazdaság lett a szakterülete. Írásai alapján az akkori megyei vezetők felajánlották: bizonyíthatja rátermettségét, mégpedig a három leggyengébb tsz egyikében. 1971-ben a Székelyi Búzakalász Termelőszövetkezetben választották meg elnöknek. A tsz vezetését 1977-ben bekövetkezett betegségéig eredményesen látta el. 36 évesen kényszerült nyugdíjba. Torgyán rikító jelmezben. Élet és Irodalom, 2015. okt. 22., 43. sz., 10. Paloták a vadmacskásban – Pillantás a munka alvilágára (2005), A feláldozott Bereg (2004), Joka (1984). (Joka – a múlt század negyvenes éveinek végén a Dél-Nyírségben, illetve a magyar–román határ két oldalán tevékenykedő kegyetlen lótolvaj. Ha eladott, csak aranyért tette, ha vett, ólommal fizetett, tarkólövéssel. Egy fiatal detektív sok éven át üldözte, míg rács mögé juttatta. A bíróság kegyes ítélete után 1974-ben szabadult.)

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról Joggal tehető fel a kérdés: miért levelezik heti rendszerességgel két nyugdíjas, ahelyett, hogy leülnének néha és megbeszélnék az élet sorát. Az ok kegyetlen: István életének nagyobbik felében súlyosan hallássérült volt. 1977 nyarán vírus támadta meg a hallóidegeit és nem tudták meggyógyítani. Székelyben megismert párja, Erika, valamint két felnőtt lányuk, Eszter és Ildikó segített a ritka személyes kommunikációkban. Szerteágazó kapcsolataiban azonban alapvető az írásbeliség volt. Levelezésünk elején jelent meg István beregi árvízről szóló kötete, amelynek kézirata már régebben készen volt, sokáig járta rögös útját a kiadói világban. Közben beleásta magát a munkaerőpiac gondjaiba. Utóbbiak megoldása az ország fejlődésének kulcsa lenne. A Dél-Nyírséget választotta „terepnek”. *** − Árvízi köteted meghívója önmagában is több újdonságot tartalmazott: könyveddel indult újra a Magyarország felfedezése sorozat, az Osiris adta ki, amely tekintélyes könyvkiadó, a szakminiszter is szerepet vállalt a bemutatásban (két másik kötettel együtt), s mindez előkelő helyen, a Néprajzi Múzeumban. Hogyan született A feláldozott Bereg című szociográfiád? – A Bereg feláldozása több kormány „műve”: az elkerülhetetlen gáterősítést egyszerűen elmulasztották, helyette egy elöntési terv készült a VITUKI-ban, védekezés címén. Az első publicisztikám közvetlenül a 2001. évi gátszakadás után jelent meg a Magyar Hírlapban Cserbenhagyott Bereg címmel. Ezt a kötet teljes egészében tartalmazza, úgy érzem, nem érdemtelenül. Az írás, szándékom szerint, megpróbálta a valóság kegyetlen voltát visszaadni. Nem szponzorálta ezt se építő, se hatóság, ám mindegyik kénytelen lesz szembenézni a viselt dolgaival. Mert az árvíz csak egy esemény volt − az is tömény politika, nem egyszerű katasztrófa −, ami meg utána következett, az a magyar társadalom jelenlegi tükre. Nem napi szenzáció, de nem is olyasféle, amit egyszer elolvas az ember, aztán eldobja. A kötet persze cikkekből áll, nem egy történet, nem regény, hanem kísérlet a válaszra, hogy tudunk-e kezdeni valamit egy ilyen gettósodó, észveszejtően sorvadó térséggel. A cikkek nagyobb része megjelent folyóiratokban, főleg a Mozgó Világban (lassanként húsz éve vagyok kapcsolatban velük!), némely részei a Forrásban (Kecskemét), az Élő Jászkunságban (Szolnok), a Tekintetben és másutt. Nem akartam kötélnek állni, hogy kötet legyen belőle. Hónapokig tartó ellenkezésem oka az volt, hogy tudtam, mennyi munka vár még rám, sok gond, kevés jövedelem. Meg a színvonal! … Kezdettől ismerem a sorozatot, és attól is tartottam, hogy nem leszek méltó a nagy elődökhöz, mert vannak ám ilyenek! Végül elkezdtem dolgozni. És tudod, mi a kínos? Az árvízi ügyek sokáig lezáratlanok voltak, évtizeddel későbbre is maradt belőlük. De a könyv hosszú várakozásának is története van. A köteteket − Kun István: A feláldozott Bereg, Szilágyi Gyula: Megbukott az iskola?, Lábass Endre: Vándorparadicsom − 2004. november 8-án mutatták be. Pünkösti Árpád újságíró-szociográfus ajánlása a meghívón: „Meghökkentő, mennyire eltérő a szokásos írásoktól Kun képe a munkanélküliségről. Kritikus, életteli, emberközeli és nem egy helyen ízes nyelvezetű művében minden lényegi kérdést megragad, és alaposan körüljár. Jól válogatja meg a partnereit, sok színvonalas portrét ír róluk. Szociográfiájából eddig látatlan mélységben ismerhető meg a téma minden általános és különös részlete. A szókimondó szerzőtől több tekintetben meglepő, jó olvasmányt kapnak a lakkozatlan valóság iránt érdeklődők.” VITUKI: Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet Nonprofit Kft., Budapest.

Marik Sándor

– Az lenne meglepő, ha minden gördülékenyen menne! Ha nem pénzhiány, akkor érdekütközések vannak a háttérben. Esetedben? – A Magyarország Felfedezése Alapítvány (MFA) a Magyar Könyvklubbal volt szerződésben. Három főszerkesztőnek küldtem el a lemezt, és mind a három eltávozott a Könyvklubtól. Bizakodom, hogy nem a Bereg olvastán támadt mehetnékjük… A Könyvklub csődbe ment, s noha két éve lényegében készen volt a kézirat, állt minden, mert a kiadó csak ígérgetni tudott. Aztán már azt se. Így keresett újabb kiadót az MFA − tehát nem én −, így kerültek az Osirishez. De ez csak egy dolog. A háttérben elég sok dilettantizmus volt (például a kiadó elmulasztotta időben benyújtani a pályázatot a kötetemmel kapcsolatban), s miközben a nyomda már el is készítette a Bereget − nekem még nem volt szerződésem. – Mindez nem vette el a kedved? Elkészült a következő köteted… − Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban: az új könyv csaknem készen áll – írta 2005 szeptemberében. − Ezer és ezer kilométereket mentünk és tetemes a telefonköltségünk is, mert sokan nem akarnak ám együttműködni a dologban. Polgármesterek sem, ők tudják, miért. Illetve én is tudom. Az Alamuszi napszám tervezett műhelycím ezek miatt is változott. Most a következő a favorit: Jelentés a vadmacskásból. A vadmacska is rejtőző életet él. Ez tényleg szociográfia, és megítélésem szerint lényegesen jobb a Beregnél: kevésbé száraz, kevesebb a dokumentum, azokat is szét lehetett szórni, inkább riport. – Hogyan dolgoztál? Hiszen nehéz neked ismeretlenekkel beszélgetni… – Mindkét szociográfia anyagát úgy szedtük össze az „asszisztensemmel” (Erikával), hogy ő jegyzetelt, akinél pedig nem okozott gondot, ott magnót is használtunk. (Amit aztán ő szó szerint lemásolt, olykor három napig körmölve.) De jegyzetelni akkor is jegyzetelt, hogy tudjam, hol tart a párbeszéd. Ez bizonyára még tévériportban is működne. Volt is ilyen kezdeményezés, amikor kiderült, hogy megjelenőben van egy szociográfia. Ám nem lett belőle semmi. Mert hát a hallássérült olyan különös emberfajta, hogy nemigen tudnak vele mit kezdeni. (Amúgy 500 ezer hazánkfiáról van szó.) – Előfordult, hogy a riportúton hallottakon meglepődtél? – Nem is egyszer! Például megírtam, hogyan fogyókúrázta le magát egy remek üzem kis-, majd mikróvállalkozássá... „A nyírbélteki üzemet 1978-ban hozta létre a Ganz Műszergyár. Közlekedési műszerekhez gyártottak alkatrészeket. Nem sufni jelleggel: 450 munkás dolgozott itt! És a településen csakis sóhajokat fakasztott az emlegetése. Kiváló munkahely volt! Ez téesztelen község. Itt nem alakult termelőszövetkezet, a rongy homokföldeken nem bízott a sikerben a megye, s igazából inkább megtűrte az egyéni gazdálkodást. Ez a gyár volt az első számú parancsolat. A megélhetés alapja. Gyarapodtak. Nem gazdagodtak meg, de tisztesen éltek. S a képzés! A faluban annyi műszerész élt, amennyi közepes városokban sem. És mindig gyakorolt az üzemi csarnokokban 15−20 ipari tanuló. Aztán a rendszerváltás nyomán

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról az anyagyár egyre kevesebb munkát tudott adni, végül az addig bejáratott együttműködés is lehetetlenné vált. Privatizálták, hátha a magántőke többre képes. Nem volt az. 2004-re már mindössze tizenhárman dolgoztak itt. Ne kerülgessük, éhbérrel. Itt azonban, a perifériák legszélén, azt is meg kellett becsülni. Aztán a német megrendelő elvitte a termelést Kínába, s kezdődhetett elölről a stációk végigjárása. ... Az új tulajdonos, Kovács Anita harminc év körüli programozó matematikus, férjével az immár a Nyír-Fa-Fém Kft. nevet viselő vállalkozás többségi tulajdonosa. − Hányan dolgoznak most az üzemben? – kérdeztem. − Mi, hárman – feleli, és kapaszkodnom kell, nehogy leforduljak a székről.” És nem ez az egyetlen ilyen eset a környéken. – Szinte tragédia a munka híján jövedelem nélkül maradt családoknak. S erről írtál te riportokat folyóiratokba már eddig is – nagy átérzéssel –, olyan krónikásként, aki szintén naponta éli meg a ritkán érkező bevételeket… – Tudod, hogy langymeleg dolgokhoz hozzá sem kezdek. Valóban, az Alamuszi napszám két részre szabdalva megjelent a Beszélőben és a Mozgó Világban, noha azóta sem álltam le teljesen az anyaggyűjtéssel. Úgy néz ki, hogy 2006 tavaszán mindez kötetként is kijöhet. Nem MFA! Voltak kezdemények, de nem az én részemről, különben meg van a hírek szerint 76 pályázójuk − az se baj, ha sok a műkedvelő. Annyira új ez az egész − ki mer itt a foglalkoztatáspolitikába beletenyerelni? −, hogy fölöttébb izgat. Kiadót én kerestem − többnek is mustrát küldtem −, aztán egy belefogott. Az MFA a korábbi 200 ezres ösztöndíjat (ennyit kaptam) az új kötet esetében a kétszeresére emelte. Ez már képes fedezni az anyaggyűjtés ráfordításait, főleg, ha nem kell sokat utazni érte. Némi hitelt is fölvettem, mert a kiadások sorakoztak. Ráadásul az információk sincsenek mindig ingyen. − A 2005-ös gazdatüntetés idején keményen nekimentél a felvonuló gazdáknak, ráadásul országos lapban. Kicsit erős. „Máris bejelentette a gazdák egyik fontos embere, ha árverezésre kerülne sor, akkor olyan, de olyan toporzékoló demonstrációkat szerveznek, hogy még a határokat is lezárják. Emlékezetes lesz, az biztos. És föltehetően eredményes is. Az adósságot ugyan vissza kell majd utána is fizetni valakinek, a birtokokat pedig ügyes spekulánsok vásárolják majd meg, a kormány viszont sírhat magának.” Garantált a vihar! – Nem volt semmiféle vihar, még szellő se támadt. Pedig lett volna rá ideje. Először 1994 tavaszán mertem fölemelni a szót az MSZP-s képviselőjelölt akkori lakossági fórumán. Mondván: mit akar a (leendő) kormány? Nézett rám, mint az ütődöttre, nem értette, hogy átlagosan kéthektáros birtoknagysággal csak hobbikerteket lehet létrehozni, mezőgazdaságot nem − és aztán a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnökeként el is felejthette tán röpke órányi szövegemet. Meg a saját múltját. Emiatt a következő évben kiszögeztem nézeteimet a templomajtóra Ekekapával Európába? címmel. Természetesen az égadta világon semmit nem használt. Azóta írom a magamét. Itt egy mérleg másfél évtizeddel később: A feneketlen hordó ábrándjai. Minden csatát elveszítettem. Hogy a jobboldal − és benne Torgyán − mit művelt, az A Paloták a vadmacskásban című szociográfia bemutatója 2006. március 28-án volt Budapesten, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában. Ekekapával Európába. Tekintet, 1995, 3–4. sz., 135. A feneketlen hordó ábrándjai. Élet és Irodalom, 2010. máj. 7., 18. sz.

Marik Sándor

csak a jéghegy csúcsa. A baloldal teljesítményén sincs mit szépíteni, számtalanszor megírtam: ügyetlenségek halmaza. ... Lehet, hogy a háborút sem nyerem meg, ahhoz az egész hazai politikus ensemble (nem elit!, olyan nincs!) túlságosan populista. Vihar nem volt, nem lesz, hallgatás van és lesz, meg tehetségtelenség, félelem a szavazatok vesztésétől, populizmus a végtelenségig (azt mondani, amit a plebsz hallani szeretne, és csak azt), reszketés a népszerűtlen intézkedésektől. Azonnal be kellene vezetni a számviteli törvényt a mezőgazdaságban is, méghozzá minden szögletbe: adószám, számlázás, adóelszámolás, kedvezmények nélkül. Körülbelül fél millió embert érintene, tüntetnének, de nélküle előrelépés nincs − ám ez csak egy példa. Így mit várhatunk? Az egykor virágzó mezőgazdaság szép lassan tönkremegy. Na, ezért raktam össze a saját javaslataimat. Jó platform, és az lesz még sokáig. – Tudom, állandóan beletenyerelsz a politikusok lelkivilágába, már évek óta. Hogyan jutott eszedbe például a Baradlay-effektus? – A mezőgazdaságot sikerágazatnak tartja mind a kormányfő, mind a szakminiszter. Konkrétan 2008–2009-ban is. Minősítésüket nyugodt szívvel tekinthetjük propagandisztikusnak, mert az ágazat sorsa és helyzete a szabadon választott kormányaink kudarcsorozata. A hazai agrárstruktúra alkalmatlan rá, hogy tömegesen átvegye az új technológiákat. Vannak kiváló gazdaságok, ahol ezt hangsúlyosnak tekintik, ám nem ők jelentik a fősodort. A szerveződések lehetnének a piacszerzés motorjai. Ez így van a világ sok helyén, nálunk azonban ezek is megbuktak. Miért sikertelenek a mi tész-eink? Dilettáns szabályozás, átgondolatlan támogatási politika, fekete termékértékesítés. A piacszerzés reménytelenné vált. Egyre jobban kiszorul a hazai termelő nemcsak az áruházláncok polcairól, hanem a kisebb üzletekből is. És akkor is így lesz, ha törvényben kötelezi a parlament a boltokat a magyar termék forgalmazására. Ha ez majd bekövetkezik, Európa a bajsza alatt vidáman megmosolyog bennünket: ej, ezeknek a magyaroknak se a piacgazdaságról nincs fogalmuk, se az uniós elvekről és gyakorlatról. A helyzetet nem lehet a perifériák sorsától függetlenül értékelni. Itt él a regisztrált munkanélküliek 77 százaléka. A szám mégsem ad valóságos képet. Egy családban csak egy főt regisztrálnak, ám gyakran nemcsak a feleség nem dolgozik, hanem a gyerekeik sem. 7–800 ezerre tehető a tényleges szám. E többségében szakképzetlen, olykor funkcionális analfabéta tömegnek soha nem lesz elegendő ipari munkahely elérhető távolságban. A nagyüzemek szétszedetése létalapjukat szüntette meg. A mai gondok aggasztóak a segélyezéstől az uzsoráig, viszont eltörpülnek a várható társadalmi bajoktól. Az unió döntése figyelmeztető. Korszakhatárt jelez a magyar mezőgazdaságban. Aztán vagy felfogjuk a korparancsokat, vagy nem. Bizonyosnak látszik, hogy új agrármodellre van szükség, és új termelési szerkezetre. Ám egyáltalán nem vagyok optimista. A változások rég időszerűek lettek volna, de azokhoz se politikai akarat, se koncepció nem volt. Gyanítom, eztán sem lesz. – Szerinted mi lenne a megoldás? – Olvashattad, az is megjelent az ÉS-ben (némi szerkesztői hubával, a tész szavacskát tsz-re változtatták vagy két helyen). Nagyzolni fogok: egy új agrárpolitika meg A Baradlay-effektus a kukoricaföldeken. Élet és Irodalom, 2009. jan. 23., 4. sz., 5.

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról hirdetése. Nagyjából ez a szöveg volt decemberben a Pénzügykutató konferenciáján elmondott expozém (csak azt rövidítenem kellett). Amúgy az agrárkutatótól megkaptam az intézet és az agrárkamara által elkészített versenyképességi tanulmányt (illetve tervezetet, mert átdolgozzák). Tanulmányozgatom, de hát 156 oldal. A diagnózisunk csaknem ugyanaz, a terápiában viszont nagy eltéréseink vannak. Ami érthető: ők a gabonatermelő nagyüzemek szempontjából nézik a világot, én meg nem. A Bokroscsomagot elolvasni csak olyan mazochistáknak ajánlott, mint e levél írója, de neki is csak silány mentség, hogy a szerzőt másfél évtizede sokra, méghozzá nagyon sokra becsüli. Átlagolvasónak elég a Népszabadságbeli zanza, ha figyelmes. Jómagam az éjszaka elolvastam ott a kommenteket − rengeteg volt már akkor is −, és csodálkoztam, hogy csak a hozzászólók kétharmada ültetné máglyára Bokrost, egyharmad helyeselné az általa proponált intézkedéseket. – Hogy-hogy ennyire bízol magadban? Azért vannak mások is, akik járatosak a mezőgazdaság dolgaiban… – Amit írtam már sokszor. Függetlenül attól, hogy melyik oldal vagy párt van kormányon, a mezőgazdaságért felelősök ismerik ugyan a makro-összefüggéseket, de általában nem, vagy nem eléggé ismerik a gyakorlatot. Attól meg Isten mentsen, hogy az úgynevezett politikusok a saját kútfőjükre hagyatkozva döntsenek emberi sorsokról. Az pedig engem erősít, hogy mindkét oldal volt már kormányon, és az eredményeik az agrárgazdaságban kétségbeejtőek. A legszomorúbb, hogy vannak igazán kiváló szakértőik, csak ez a végső döntésekből nem tűnik ki. Vagyok némi baráti kapcsolatban egy s más akadémikussal, professzorral, akik kiállnak a javaslataim mellett. Nem csak én küldök nekik kéziratokat, ők is megtisztelnek kidolgozás alatt lévő fogalmazványaikkal. A lényeg: már 2006-ban ki kellett mondanom, hogy az MSZP már megint nem készült fel az agrárium kormányzására. (Sejtettem egyébként, hogy megnyeri a választást.) Az ember nem érti, hogyan lehet olyan emberekre bízni az agráriumot, akik egyszer vagy többször már megbuktak vele. – Állandóan gyötröd magad! Nem tudnál kicsit kikapcsolódni? – Dehogynem, de mindig közbejön valami. Most például erdei sétára készültem, amiből semmi nem lett. Erika ugyanis magházföldet kívánt szedni − meg is tette, kell a virágok alá −, én meg közben (gondoltam…) szétnézek gombaügyben. Szeretjük ugyanis, veszünk is csiperkét, de a bolti talán műanyagból van. Az igazi az erdőben terem. Miért nem lett az erdei sétámból semmi? Mert olyan szürke pereszke telepeket találtam, hogy holnap estig se bírnám fölszedni. Hajlongás, az igen, séta − semmi. Így szedtem egy kosárral, s még Erika is egy szütyővel. Nem szabad többet, mert ez a gomba az avar alól jön fel, és meg kell tisztítani. Ha sokáig áll, kikelnek benne a gombaszúnyog-lárvák. Amúgy „boszorkánykörökben” terem, vagyis mégy körben, és ha nem vigyázol, rálépsz. Különben sokszor teszünk nagy sétákat a Bence-hegyen (ez egy homokdomb, erdővel), ha lehet, gombát is szedünk. Szeretem és ismerem is a gombákat (amelyeket nem, vagy amelyik veszélyes, ahhoz hozzá se érek!), az idén szép őzlábgombák teremtek. Mindig az esőzések után jönnek a kedvenceim: a lila és a szürke pereszke,

Marik Sándor

s talán a laskagomba is… A múltkor szememre vetetted a kikapcsolódás hiányát, én pedig a gombászásról írtam. De nem csak azt szeretem. Most éppen a juhászosom főzöm. Nemrégiben egy este, alighogy hazaértünk, telefonált a Borzsováról egy juhtartó (nem juhász!, ahhoz nem ért, amúgy presszós), hogy az Erikával megbeszéltek szerint levágta a hathónapos bárányt, reggel menjünk érte. Mentünk, trancsíroztam, fagyasztottuk, egy részből meg most főzöm az ebédet. Persze Erdei Ferenc néprajzi receptje után, mert az alapvető ennivalókat két évtizede csak ekként és csak én. (Gulyás, juhászos, disznótoros − ez nemcsak disznótorra készül −, halászlé, pörkölt, paprikás − és nem sorolom tovább. Csak a csirkepaprikás nem, azt én nem, nem, soha.) – Miért hivatkozol mindig Erdei Ferencre? – Elmesélek egy történetet. Pár éve egy örökbecsűben leírtam, hogy a pörkölt NEM ZSÍROS ÉTEL, mire az egész Mozgó Világ „hanyatt esett”, élen a redaktorokkal. Magyarázkodnom kellett. Ők nem (ők sem) tudták, mi az a pörkölt. Ezt szerénységem egy Erdei Ferenc által jegyzett brosúrából − Néprajzi ínyesmesterség − tanulta meg, aztán háziasszonyokat azzal bosszantottam, hogy kérdeztem: Mi a pörkölt és a paprikás között a különbség? Eddig három tudta, pedig száznál többet faggattam. (Százig számoltam, azóta nem.) És a gulyás? Amit gulyás címen kapsz akár étteremben, akár a szoboszlói éteksoron, annak semmi köze az igazi gulyáshoz (E. F.), amit egykor a pásztorok főztek. Nem tudom, milyen tudós volt Erdei, magam ambivalens vagyok vele, s be kell vallanom, több munkáját nem is olvastam. De az általam sokra becsült barátok − Romány Pál, Varga Gyula professzor − magasztalják. Ráadásul Erdei születésének századik évfordulójára kiadványt tervez az emlékét őrző társaság, amelynek Varga az elnöke, és tőlem is írást kért. Jól nézek ki! A lényeg: a magyar konyhát a zsírral lejáratták, amely azonban nem kell bele. Ha jól készítik, egyiknek a tetején sincs zsír! A pörköltön se! – Ezek szerint én is ugyanúgy levizsgáznék nálad, mint a kifaggatott háziasszonyok… De amikor a kikapcsolódásról kérdeztelek, nem csak kulináris élvezetekre gondoltam, hanem a szellemiekre is… – Tudod, hogy mindig rengeteget olvasok. Azt pedig gondolhatod, hogy nemcsak szakkönyveket, tanulmányokat, cikkeket. Kell amúgy is pallérozódni. Természetesen beiratkoztam a megyei könyvtárba is. Legutóbb nem kölcsönöztem − van itt pár ezer oldal elhanyagolt olvasnivalóm, Spiró: Fogság, aztán a Da Vinci-kód, Rab László-kötet, a lányaim által idehozott háromkilós csomagot még ki sem bontottam, a Népszabadság ajándékát sem −, csak az olvasóteremben töltöttem el fél napot. Ebbe a Szemle áttekintése is belefért, már az olyan számoké, amelyeket se meg nem kaptam, se meg nem vettem. – Akkor most van itt az idő, amire azt lehet mondani: „akasztják a hóhért…”. Annyi cikket küldtél már nekem, most én ajánlom amerikai jegyzeteimet. A New York-i Columbia Egyetemen jártam és kinéztem az US Openre, hogyan menetel Fucsovics Marci 2010-ben. A Klubhálón jelent meg… – Ismersz, mindenevő vagyok, úti beszámolóidat is olvastam. Különösen tetszett a Flushing Meadows-ról szóló két munka. Új információkra tettem szert, olyasmikre, amilyenekre eddig nem is gondoltam. Soha nem teniszeztem, rakett sem volt még 90

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról a kezemben, de nagyon is érdekel ez a sport. (Nem sok szórakozásom van, ezért a sportok némely ágát nem hagyhatom ki. Nehéz kikapcsolni, igazán jó film ritkán fut, feliratos még ritkábban, azt meg már embertelenség lenne kérni, hogy a Főnök (Erika…) írja nekem a párbeszédeket. Sokáig írta, aztán abbahagyattam vele.) Képes vagyok fél éjszakát eltölteni az US Opent nézve, vagy az auszik esetében hajnali háromkor fölkelni, és nézni a soros meccset. Ezért is érdekelt oly nagyon az amerikai stadionkomplexumról írt riport. Egyesült Államok... Szóval Márka Szabolcs teljesítménye nem akármi, de ha legközelebb ott jársz, vagy ha innen eléred, azért kérlek, nézz körül más ügyben is. Utolsó információm szerint 93 ezer dél-koreai diák tanult ott. Nem hinném, hogy filozófiát, inkább üzemgazdaságtant. A nyolcvanas években viszonylagos rendszerességgel írt az ÉS-be Papp Zsolt. Egy alkalommal közreadott egy esetet heidelbergi tapasztalataiból. A menzán dél-koreai diákokkal találkozott, és az egyik nagyon elcsodálkozott, hogy P. Zs. magyar. „− Mit tanulsz, magyar? − Filozófiát. − Hányan vagytok itt az egyetemen magyarok? − Egyedül én vagyok. És te mit tanulsz, koreai? − Üzemgazdaságtant. − És hányan tanultok itt? – Több százan. − És a többiek mit tanulnak? − Mind üzemgazdaságtant!” Hol volt Dél-Korea pár évtizede? És hol van ma? És hol leszünk mi holnap? Minket az ilyesmi nem érdekel. Odáig vagyunk néhány tehetségünkkel, és közben a saját gazdaságunk (nem a multiké, mert azok hozzáértőbbek egy kicsit) szépen elrohad. Mert nem értünk hozzá. Nálunk a humán tárgyak vezetnek. És az egyetemek „termelik” a diplomás, vagy abszolutóriumos munkanélküliek seregét. – Ha már a pihentetésnél tartunk, leírtad valaha, hogy miként lettél újságíró. 1965-ben néhány hónappal utánam érkeztél a Kelet-Magyarországhoz, ami egyszerűen természetesnek tűnt. Korábban hónapokig bűnügyi tudósításokat hoztál a Keletnek, miközben az ügyészségen dolgoztál, majd egyik napról a másikra belső munkatárs lettél. Akkor pedig hamar átnyergeltél a mezőgazdaságra. Hogyan történt ez? – Hát persze, hogy leírtam! Ahogy az ember korosodik, visszaemlékezéseket is ír. Nem feltétlenül a megjelentetés céljából, de azért később többnyire meg is jelenik. Az én történetem a következő. Már egyetemista voltam, amikor a Legfőbb Ügyészség társadalmi ösztöndíjat hirdetett. Vidéki munkahelyekre. Ez nagyjából havi hatszáz forintra rúgott, olykor kicsit több, máskor némileg kevesebb, a vizsgáim eredményétől függően. A baj csak az volt, hogy nyaranta gyakorlatot követeltek a nyíregyházi ügyészségen. Éhbérért. Közben új pénzforrásom buggyant. Filléres, de megbecsültem. Sipkay Barna volt a megyei lap olvasószerkesztője, hívott, hogy dolgozzak a Keletnek. Írtam Pestről filmleveleket, amit többek között az is segített, hogy mindenféle filmklubokba jártam. Premier előttibe is. Mindez jól jött a végeken, mert ott gyakran csak késve mutattak be filmeket, különösen, ha nem vígjátékot hozott a hét. Ordas Nándor főszerkesztő meglepődött, amikor az egyetem után nem a szerkesztőség tagja lettem, hanem (kötelezően) az ügyészségen kellett heti hat napot gályáznom. Szombaton is, hiszen akkor még nem jött szokásba az ötnapos munkahét. Persze ott akartam hagyni az ügyészséget. Hiába a jó hangulatú kollektíva, úgy döntöttem, nem a vádhatóságnál fogok megöregedni. A céget azonban úgy emlegették, mint sajátsá-

Marik Sándor

gos egérfogót. Csak befelé lehetett menni, kifelé nem vezetett út. A főszerkesztő közbenjárására azonban én mégis távozhattam az ügyészségről. Precízen kiszámolták, hogy négy éven át kaptam az ösztöndíjat, bő egy évet dolgoztam, tehát a három évre folyósított összeget vissza kell fizetnem. Tizenháromezer hétszázötven forintot. – Milyennek láttad a szerkesztőséget, immár belülről? – Az első napon igyekeztem mindenkinek bemutatkozni a redakcióban. Ratkó Jóskának persze nem kellett, mert volt idő, amikor egy középiskolába jártunk. Leültetett az asztala mellé, aztán mondta a magáét: „Kisapikám, ez itt mesterség. Nem művészet, nem versek, nem novellák. Nyavalyát! Itt meg kell tanulni mínuszos hírt írni, meg húszsoros tudósítást a nagy ember megjelenéséről. Egyszerű szakma ez, de te most még biztosan csak inas lehetsz benne.” És verte tovább az írógépet. Nem láttam vidámnak. Miközben tanultam a szakmát, persze figyeltem a környezetet. Megtudtam, hogy Apagyon „fejre állt” a téesz, és csaknem a zavargásokig feszült a hangulat. A falu 17 kilométerre fekszik Nyíregyházától. Engedélyt kértem Ordastól, hogy kimenjek egy napra. Másnap kettőzött erővel dolgoztam a híreken, hogy megint szabaddá tehessem magamat a téesz közgyűlésére. Ez sikerült, aztán a tapasztalataimat megírtam. Már a főszerkesztő bírálata is furcsa tekinteteket indukált. „Tiszta műfajú riport – mondta. – Ritkaság ez manapság.” Aztán következett a prémiumosztás. Természetesen örültem neki, hogy csaknem annyit kaptam, mint a szerkesztők és a rovatvezetők. Slapaj létemre. „Ne örülj olyan nagyon – hűtött Sipkay. – Itt döbbenetesen nagy úr az irigység.” Szeptembertől aztán hetente jártam Budapestre, a Bajza utca sarkára, tanulni az újságírást. – Miért hagytad el hat év után – szinte egyik napról a másikra – a szerkesztőséget, holott szerettél írni, sikereid voltak? – Alig múltam harminc éves, amikor megválasztottak téeszelnöknek. Akkor már korántsem voltam kezdő az agrárpolitikában. Újságíróként főként gazdasági témákkal foglalkoztam. A lapnál úgy hozta a szokás, hogy ha valamely elegáns zárszámadásra kifáradt egy helyi ajatollah, akkor a szerkesztőbizottság elitjének egy tagja kísérte. Ahol a bajok sűrűsödtek, oda mehettem én – ám ott lehetett tanulni. Csakhogy untam a katasztrófajelentéseket, s egyszer elmormogtam, hogy inkább csinálnám már, mint írnám. S volt, aki szavamon fogott… A kijelölt téesz közgyűlésén kizárólag megfeszített munkát ígértem a tagságnak, némi „meglepetésre” mégis megválasztottak. Az elődömre egy szavazat jutott, további kettőt pedig Leonyid Brezsnyevre adtak. Micsoda ellenfelek! Hogy a megye legtoprongyosabb téesze lett volna? Nem hiszem. Öldöklő versengés folyt ezért a címért, s talán némi bírói segítséggel a dobogóra felférhetett. Hamar szembesültem a rideg valósággal. – Ez persze nem keserített el. Hogyan emlékszel tsz-elnöki éveidre, hiszen rengeteg újítással kezdted? Átlátható számvitel, korszerű szervezet, olyan új termékek, mint a brokkoli, amiről akkor sokan azt sem tudták, mi fán terem, távlatos együttműködés a baromfifeldolgozóval, és – hogy egy „abszurdat” említsek – tiltás helyett autóbusz kiállítása a tsz-tagok számára a máriapócsi búcsúra…

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról – Ez mind igaz, s történt sok más is, közte jó és rossz egyaránt. Nagy kár, hogy a munkám torzó maradt, sokra jutottunk volna, ha rokkantnyugdíj helyett a kibontakozásra kapok lehetőséget. De sokat tanultam. Ennek is lett haszna, amikor – kényszerűségből – visszatértem az íráshoz. Csak az a baj, hogy sok a falra hányt borsó, a lapátolás… – Megint dohogtál. Miért nem örültél például, mi a gondod a tiszadobi Andrássy-kastéllyal, hiszen olyan gyönyörű lett, mint új korában? – Már akartam írni pár napja, de mindig közbejött valami − utasítások beszerzésekre, halpucolás, dió- majd mogyorótörés, ilyesmik −, most azonban pár órára szabad vagyok, mint a kalitkába zárt kanári. Szóval az Andrássy-kastély mellé nemigen építenék szállodát, akárhány milliárdom lenne rá. Nehéz lesz azt a következő öt évtizedben idegenforgalmi bázissá fejleszteni, s ennek − az elvetélt ügyeink mellett − mélyreható okai vannak. Pontokba szedem. 1. A turistának mindenre szüksége van, amire a helyi lakosnak is. Ez többek között érvényes az infrastruktúrára, a helyi ellátásra, utakra, egyebekre. 2. A turistának nem elég, ha gyönyörködik egy kastélyban − van neki olyanja tucatjával közelebb. A turistának műsor kell, ha nem is izgalmas, de az idejét szórakoztatóan lekötő műsor. A hazai idegenforgalomnak ebbe szép számmal beletört a bicskája, s ez az egyik alapvető oka a falusi turizmus mélyrepülésének is. Márpedig Tiszadobon évi egy-két napot kivéve szórakoztatásról nem fogunk beszélni. Sajnos. 3. A vadászat számba jöhetne, de ahhoz kevés a vad. Kevés a környék vadeltartó képessége. Szarvas csak tévedésből, dám talán, vaddisznó jobban, meg hát apróvad. A vadászat szezonja azonban legföljebb öt hónap, ténylegesen a fele. A Kemecsei Állami Gazdaságnak anno 35 ezer hektáros kizárólagos vadászterülete volt, mégis állandósult az ágazat vesztesége. Annak ellenére, hogy saját vadászházukban szállásolták el a vendégeket. A tiszai horgászat se sokkal ígéretesebb. 4. A marketingre óriási összegek kellenek. Milliárdok, uram! Kinek van annyija? Ha néznéd pl. az Eurosportot, látnád, hogy Románia naponta millió eurókat költ idegenforgalmi reklámjára (amúgy rosszul), az eredmény pedig nem tapsikolható meg. Átütő marketing nélkül csak a vájtfülűek jönnek el Tiszadobra, s ők nem verik majd nagydobra az élményeiket, mert nem szeretnének tömegnyomort. – A kastélyt viszont valóban föl kellett újítani, s nemcsak azért, mert így emelünk kalapot egykori tulajdonosainak emléke előtt. – Legszívesebben sorra venném visszatérő témáidat – alma, meggy, napraforgó, burgonya, tej, baromfi és így tovább a szegénységig, a munkanélküliségig… − mindegyik új szempontokat is képbe hozó elemzés. Terjedelmi okok miatt azonban ez nem lehetséges. Viszont itt van két nagyobb ívű elemzésesed a mezőgazdaságról, a Pénzügykutató konferenciáján elmondottak, illetve a Zalakaroson öt megye agráriusai előtt tartott előadásod. Hogyan születtek ezek? – Az egészről annyit, hogy a szándékaim szerint a Pénzügykutatónál elhangzottak egy új agrárpolitika megalapozását jelentik. Készen van a modellem is, ami más, tele van népszerűtlen intézkedésekkel. De hát nem megy másként. Az előadás során ezt is figyeltem, vagyis a reakciókat. A modellről persze nem ejtettem szót, csupán a

Marik Sándor

szemléleti változást forszíroztam: vajon lesz-e ellenkezés? Nem volt. Sőt! Mégsem reménykedem. A politikusaink úgy rettegnek minden értelmes reformtól − és ez nem Gyurcsánnyal kezdődött, vagyis nem az ő fiaskójával −, hanem eleve. Ripp Zoltán politikai elemző szerint hazánkban nem lehet választást nyerni reformok ígéretével. A paraszti jövendő kérdőjelei szívmelengető előzmény után született. Történt, hogy október vége felé a bajai téeszszövetség kérte az ÉS szerkesztőségének segítségét, hogy kapcsolatba léphessenek velem. Egy előadásra akarnának meghívni, − olvasgatják a szövegeimet −, öt megye mezőgazdasági szakembereinek számára rendeznek konferenciát. Birizgált, hogy mit is mondhatnék. Raktam össze a téziseimet, és mellettük megírtam ezt a dolgozatot.10 Az előadásra végül 2013. január közepén, Zalakaroson, egy négycsillagos hotelban került sor. Ez volt a konferencia negyedik napja, és a hallgatóság mintegy kétszáz fő. (Előző nap: Bod Péter Ákos...) Jó volt értő szemek előtt beszélni, jó mikrofonnal, projektorral. Két órát beszéltem. – Mi újat tudtál mondani? – A cím fennhéjázó. A paraszti jövendő szóösszetétel az elmúlt évtizedekben kétszer fordult elő a hazai közéletben. Veres Péter 1948-ban adta ki a hasonló című könyvét, amelyet aztán a hatalom – a kezdődő Rákosi-éra – villámgyorsan begyűjtött. Jelentős hatást a megjelenésének évében sem ért el, ma pedig más a hasfájásaink oka. A Veres Péter Társaság aztán 1988-ban ugyanezen a címen rendezett jelentős vitát az MSZMP Politikai Főiskoláján (!). A vita során nyíltan nem, de a sorok között több hozzászólónál is érzékelni lehetett a negyven évvel korábbi gondolatot: a parasztgazdaságoké a jövő. Hogy jövök én ahhoz pimasz módon, hogy a nagy elődök szavait használjam? Egyrészt marad a tisztelet irántuk (némi kivétel azért megbocsátható), másrészt úgy vélem, hogy mindkét esetre olyan helyzetben került sor, amikorra már nyilvánvalóvá vált a sorsforduló. Most éppen ilyen helyzetbe kerültünk. A mezőgazdaság furcsa szerzet, teli ellentmondásokkal. Az egykori agrárország nemzeti jövedeleméből immár csupán három százalék jut neki, tehát ha el nem hanyagolható is, már nem zászlóshajó. A legfőbb ellentmondás azonban társadalmi: bármilyen csekély az agrárvilág részesedése, mégis legalább négymillió hazánkfia életét közvetlenül és egyelőre elkerülhetetlenül érinti. A szóban lévők negyedrészénél – a perifériákon − ez az érintés létkérdés. A helyzet fölismerése sem igazán könnyű, nincsenek kézenfekvő válaszok, a következmények – a várható társadalmi robbanás − pedig ma még beláthatatlanok. Sorra vettem a birtokpolitikát, az agrárpolitikát, a hozamokat, a termelékenységet, a technológiát, az innovációt, az elbillent szerkezetet, a sertésváltozatokat, a zöldségtermesztést, a piacszerzés törvényeit, a foglalkoztatás kérdéseit. − Tehát mi a paraszti jövendő? − Kérdőjelek sokasága! Bő negyven éve Bábolna és Nádudvar forradalmi nóvumot ültetett a mezőgazdaságba: gondolatot. A rendszerváltozás óta a gondolat hiányzik, és ezt az új agrárstratégia is kristálytisztán igazolja. A jelenlegi kormányzati szándékokat a MAGOSZ alakítja, és ez a szervezet nem érdekelt a modernizációban, mert A paraszti jövendő kérdőjelei. Élet és Irodalom, 2013. febr. 3., 5. sz., 10−11.

„... most szívlapátot kérek!” Rendkívüli pályakép Kun István író-publicistáról elveszítené tagságát. Semmilyen hatalom nem képes azonban visszavetni száz évvel a mezőgazdaságot, bármilyen módon próbálja megakasztani a haladást. A paraszti jövendő kérdőjelei most vaskosak, s azokat a gazdasági válság hizlalja is, a talány mégis csupán az, mikor jönnek el a víg esztendők. Hogyan, s főleg kivel. Csak azok bírnak megkapaszkodni, akik fölismerik a korparancsokat, és tesznek is értük. A gyakran emlegetett, ám levegőben lógó versenyképesség azonban kevés. A magyar mezőgazdaság egyetlen értelmes célja a világ élvonalába való betagozódás! Minden más lehetőség kudarc. Ezt sokan tudják ma is, habár a szükségesnél kevesebben, és folyik a küzdelem a létért. A küzdelemben a politikának nem akadályokat kellene képeznie, hanem sima pályát építeni a legértékesebb szegmensnek. A pálya pedig kisimul majd valamikor. A helyzet kikényszeríti. – A szerkesztőségek, amelyek írásaidat közölték, számon tartottak, nívódíjakkal is kifejezték megbecsülésüket. Számomra ezek közül a legemlékezetesebb a Mozgó Világ 2007. októberi számában megjelent írásodért neked ítélt nívódíj laudációja. Zárásként ebből idézek néhány mondatot. „Mit állít Kun? Semmi olyan újat, amit ne sejtenénk valamennyien, akik itt élünk. De csupa olyan újat, amitől össze kellene omolnia minden jóérzésű magyar embernek, amikor a közös sejtéseket így leírva és összegyűjtve látja. Gondolatmenete két pillérre épül, egyik feketébb, mint a másik. − Az őstermelés mítosza című példaszerű dolgozat első részéből kitűnik, hogy mezőgazdaságunk tartósnak bizonyuló tarthatatlan »19. századi állapotainak« napjainkig érő békés tovább élése mennyiben akadályozza ma, itt és most Magyarország érdemi átalakulását. Hogy a hunyorítós Umbulda speciális formája, a háztáji gazdaság – ahogy a régi brosúrákban mondták – miként vált mára a »fejlődés kerékkötőjévé«. Hogy a hajdani betyáros, rendszert lazító virtus – átkeresztelődve természetesen őstermelői ágazattá – az adókötelezettség áthágásával miképpen gyengíti immár a versenyképes piacgazdaságot. Hogy a technológiai buherák elfogadtatásával miképpen veszélyezteti a kontrollálható népegészségügyet. Hogy az ágazat leghangosabb, de nem föltétlenül legérvényesebb képviselői a politikai zsarolások, a nyomásgyakorlások, a megfélemlítő akciók sorával miképpen nehezítik az uniós integrációt. − Kun másik fekete pillére – mi más is lehetne – az olvasóhoz intézett indulatos interrogációk összefogott kötege. − Miből akarnak a mi gazdáink jövedelmet? Az anarchiából? Az áttekinthetetlen viszonyokból? A feketeüzletből? Az alacsony színvonalú termelésből? Ezek persze költői kérdések. Kun a választ pontosan tudja. − A Mozgó Világ praxisában ritkán fordul elő ugyanis, hogy egy szerző nem a kívül rekedtek alulnézetből fogalmazott dühével és nem a tudomány klímabiztos tornyából letekintve, fölülnézetből elemezze vizsgálatának tárgyát. Kun István szemmagasságból szórja az érveket. Sportszerűen. Gátlásmentesen. Szakértelemmel. Gyakorlati tudással. A citoyenek rendíthetetlen bátorságával. Mondandóját laikusnak éppen úgy szánja, mint akadémikusnak, tüntetőnek éppúgy, mint kormánytagnak. Bárkinek. Fegyvere semmi más, csak a józan ész.” Kun István a fegyverét már nem tudja felvenni. Nincs már több borsólapátolás, szívlapáttal sem…

vendégségben SZATMÁRNÉMETIBEN

Az alábbi írással új rovatot indítunk: időről-időre kitekintünk a hármashatár túloldalára, híradásokat közlünk a magyarlakta terültekről. Szatmárnémetiből, Nagykárolyból, illetve Beregszászból, Munkácsról, Ungvárról keltezett interjúkat, tanulmányokat, verseket, képzőművészeti alkotásokat, fotókat adunk közre. (A szerk.)

Baranyai Attila

Közönségre nyitott kulisszák

Küzdelmes napok és fényes ünnepek a Szatmárnémeti Északi Színházban Színházszerető embernek tartom magam. Szeretem a bemutatók előtti várakozást, az előadások előtti készülődést. Szeretem a közönséget, amely évszázadok alatt közösséggé épült a színház köré, és épül évente újra meg újra. A Szatmárnémeti Északi Színház látogatóinak közössége az én közösségem is. Színészei a mi színészeink. Felismerjük őket az utcán, amint éppen gyerekkocsit tolnak, vagy bevásárló szatyorba árut válogatnak a piacon. Köszönünk egymásnak, az egymásért való lét tudatának egymást bátorító félmosolyával. A szatmárnémeti magyar ember a kispolgári hagyományok tisztelője és megtartója. Specifikus „szatmárisága” a helyi kultúra – sőt kultúrák és azok intézményeinek -, a tájnak a szeretete, az általa tisztelt és féltve őrzött hagyományok ötvöződése egy erős, de nem kritikátlan lokálpatriotizmusban. A szatmári magyar színházszerető ember ma is „felveszi a szebbik ruháját” ha színházi előadásra megy. Megtisztelve a helyet és az embereket, a közösséget. A szatmári színházlátogató nők ápolt eleganciával, kicsinosítva, kellemes illatfelhőkbe burkolózva érkeznek az előadásra, barátnéik vagy öltönybe öltözött párjuk karján... Az előadásra begyűlő, mindig népes közönség tagjai nem győznek visszaköszönni egymásnak, miközben elfoglalják évtizedes, bérelt helyeiket a nézőtéren. Lassan kihunynak a fények, elhal a fél halk csevegés. Felgördül a függöny és elébünk tárul a színház varázsa: egy mindig másként láttatott és látható, szemünk előtt megújuló, vagy éppen ott és éppen akkor, az idők végtelenébe – a játék során – elvesző másik világ. Feltételezhető, hogy már 226 évvel ezelőtt is hasonlóan rokonlelkületű közönsége lehetett az első „hivatalos” szatmárnémeti előadásoknak. Ezért az alábbi összeállítás a ma is színházba járó, színházszerető szatmári polgárként lapozza át a helyi színjátszás gazdag történetét. Igyekezvén a „nagyérdemű” elé tárni kivonatosan a múlt történéseit, ráirányítani a néző reflektorát a színház jelenére, az újabb 226 éves létet megalapozó perspektíváira. A színház szeretetének jegyében. 96

Közönségre nyitott kulisszák. A Szatmárnémeti Északi Színházban A kezdetekről, majd a színházi élet alakulásáról a rendszerváltásig Csirák Csaba helytörténeti kutatót kérdeztem. A szerző a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata fennállásának 60. évfordulójára jelentetett meg vaskos kötetet, amelyben azonban nem csak ezt a hat évtizedet, hanem az 1790-től terjedő időszakot feldolgozta. − Írásos dokumentumokkal ettől az időponttól igazolható, hogy a szatmárnémeti színjátszás első három napja 1790. június 8, 10 és 13 volt, amikor Móricz János társulata vendégszerepelt a városban – mondta Csirák Csaba, akinek Hatvan év krónikája című könyvét 2013. október 6-án mutatták be. − Hogyan keletkezett az átfogó, színháztörténeti munka?

Csirák Csaba

− Kutatásaimat Szatmárnémetiben, magyarországi levéltárakban, könyvtárakban és múzeumokban végeztem. A debreceni Református Gimnázium könyvtárában találtam meg például azokat a dokumentumokat, amelyek a kőszínház felavatásának anyagát tartalmazzák. Nagyon fontos és hiteles forrásnak tekintettem az ügyelőjelentéseket, amelyekben olyan adatok is megtalálhatók, hogy például bizonyos napokon, ha egy színész beteg lett, ki helyettesítette. A könyv anyagát gazdagította Kötő József színháztörténész írása, aki Mindig el kell menni a falig című tanulmányában foglalta össze az 1989-es fordulat előtti eseményeket, valamint Kulcsár Edit, a Harag György Társulat volt irodalmi titkára, aki Harag György örök fiatalsága címmel írta meg a rendszerváltás után történteket. − Történelmi időt ölel fel a könyv a színház, és a színházba járó szatmáriak életéből. Milyen jelentős korszakokat emelnél ki? − Az első nagy korszakot az az 1790–1848 közötti időszak jelenti a színház életében, amikor − idézem − „nagy örömöt okozott a város népének, sok bajai között, Móricz György direktor Komédiajádzó társasága, mely három tagból állott, s primadonnája a direktor úr hütöstársa, Lengyel Mária vala.” Ez volt Szatmár városban az első színtársulat, s június 8-án (kedden), 10-én (csütörtökön), 13-án (vasárnap) tartotta előadásait, melyek taxájából három forintot becsületesen is megfizetett a város kasszájába. Amiért aztán Esze Tamás substitus főbíró úr szép deák bizonyítványban elismerte, hogy a társaság tagjai magukat tisztességesen viselték s a polgárok és lakosok tetszésére játszottak… Csak a szegény diákok nem mulathattak, mert azoknak a helytartótanács a játéknéző helyre való járást s a közönséges tánczolást eltiltotta.” A néhai polgármester azonban tévesen írta a direktor nevét, Móricz János helyett Móricz Györgyöt írt, amit a később született színháztörténeti munkák egy része átvett. Csirák Csaba: Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013. Északi Színház Harag György Társulata, I. kötet, 12.– 31.) Írásunk történeti részében további idézetek forrása is e könyv. Köszönet a szerzőnek! Jeney György: Egy szatmári czívis emlékiratai. Otthonom Szatmár megye 8/1999.

Baranyai Attila

Következzen itt a történet a kezdetekről. 1789-ben Móricz János szervezett egy kis tánctársulatot. A működési engedélyt megadó szabadalomlevelet 1789. október 8-án állította ki német nyelven Vojna, az erdélyi gubernárium fogalmazója Nagyszebenben 8847. iktatási számmal. Móricz kérelmezte, hogy Nagyszebenen kívül más városban is szerepelhessen. Így 1790 nyarán eljutott Szatmárnémetibe is. Később, 1796-ban: a Magyar Játék Szín Társaság felállítása is szóba jött, s különösen a megye lelkesítette Szatmár városát, amire a város azt mondta, hogy segíteni fogja, mihelyt bizonyossá lesz annak állandóságáról. Persze, akkortájt is voltak más hangok: városatyáink közül jó néhányan kétszázöt évvel ezelőtt sem lelkesedtek a művészetért, mi több, a színészeket, mint hivalkodókat, nem szívlelték. Hogy a művészet mennyire zavarja a vegyes műveltségű emberekből álló tanácsot, bizonyítja, hogy Czimbalom Pétert és muzsikus társait az utcán való megrendelt hegedülésért 15 pálcával fenyítették meg. A muzsikáltatókat azonban nem büntették. − A történelem viharai milyen hatással voltak a színház mellett ügyködők szándékára? − Az 1800-as esztendőt sem színházi esemény miatt említjük. A város legnagyobb és legnehezebb, ugyanakkor legfájdalmasabb feladata ebben az évben a Bonaparte elleni háború csataterére katonát állítani. „Muzsikával és táncolva járva verbuváltak”, elsősorban Szatmárhegyen. Háborúban azonban hallgatnak a múzsák, elhallgattatással voltak egyenértékűek az országos vezetés rendelkezései, amelyeket a helyi tanács Szatmárnémetiben magáévá tett: „a kockajáték mutogatók, a viaszképekkel s idegen országbeli állatokkal járó emberek az országból kitiltassanak”. A helytartó tanács rendelete szerint „akár írásban, akár nyomtatásban lévő azon komédiák előadása engedélyezett, amelyek a Bécs privilégizált egyik vagy másik színházban legalább kétszer előadtak.” 1813-ban Szatmárnémetiben is működött a cenzúra, mégis huszonhárom darab szerepelt műsorukon. Ugyanakkor „Az 1813-as szatmárnémeti előadásról feltételezhető, hogy nem magyar nyelven hangzott el.” 1816-ban, a rossz termés miatt, még inkább súlyosbodott az előző évi árvíz által okozott éhínség és drágaság. Feljegyezték, hogy az emberek koldultak, ha így sem szerezhettek táplálékot, füveket ettek. Márciustól májusig 119 ember halt éhen. Emberek hullái hevertek útszéleken, árkok partján. Mégis: „1817 tavaszán a kolozsvári színtársulat érkezett Szatmárnémetibe. Vezetőjük Pengő Celesztin és Székely József volt. Jeney György csűrjében építették fel a színpadot és 5 hónapig maradtak a városban.” A közönségről pedig egy feljegyzés, amely igazolja, hogy bizony az a mai, hálás szatmári színházlátogató közönségnek az őse: „S akár némajátékot, akár énekes színművet vagy táncot, ha adtak, mindegy volt. Minden – minden olyan bűverőt gyakorolt a közönségre, mint Pesten nagy költséggel kiállított opera előadások.” Nem mindig volt ez persze így: 1821-ben a mezőgazdasági munkák, az aratás idején ismét megérkezett Pengő Celesztin társulata. Gyenge érdeklődés miatt néhány hét után távozott a társulat. 1836-ban Hubay igazgató társulatával Arany János is játszott városunkban. − A színházi élet folyik a maga idő szántotta medrében, amit a krónikás az évszámok szerint jegyez. Kik fordulnak meg színházunkban ekkor? 98

Közönségre nyitott kulisszák. A Szatmárnémeti Északi Színházban − 1841-ben Tóth István színtársulata a Kotrókertben felállított fedetlen színpadon tartotta előadásait. Itt és ekkor lépett fel először a világot jelentő deszkákra Prielle Kornélia. 1845 augusztusában nagy ajándékban részesült a szatmárnémeti közönség, itt vendégszerepelt a Nemzeti Színház művésze a városunkban tanult Telepi György alkalmi társulatával. − Mikor kap Szatmár közönsége kőszínházat? − Esze Gábor 1838-tól 1848-ig volt a város bírója. Az ő idejében készült el az első szatmárnémeti kőszínház. Friedl János építészt kérte fel a város egy olyan épület megtervezésére, amelyben a színház és a kaszinó együtt elfér. 1848. február 6-án, vasárnap volt a színház ünnepélyes megnyitási időpontja. Említésre méltó, hogy 1847ben gyakran vendégeskedett Pap Endrénél, szatmári barátjánál, Petőfi Sándor. − Mit hozott a kőszínház megépítése a közönség számára? − Társulatok, színi direktorok váltották egymást, igazi pezsgő színházi élet zajlott. A színi évad ráadásaképpen 1865 nyarán a Nemzeti Színház társulata, Szigligeti Ede „művezetővel” az élén, vendégszerepelt Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Nagykárolyban. Az 1878–1879-es és a következő színházi évadra Kuthy Krimszki Béla igazgató társulata nyerte el a színházat és mutatott be igen változatos műsort. Ebben az időben vendégszerepelt Szatmárnémetiben Jászai Mari is. − Az első kőszínházat viszonylag hamar lebontották. Hova járt ezután színházba a szatmári színházlátogató közönség ? − Az első kőszínház lebontása után nem maradhatott színházépület nélkül a város, felépítették a Sétatéri Nyári Színkört, a mai vasúti bentlakás helyén. 1890 nyarán két társulat is fellépett, az egyik meghívott vendégművésze Blaha Lujza, a nemzet csalogánya volt. Majd Csóka Sándor szabadkai színigazgató ismét elhozta Jászai Marit Szatmárnémetibe, a Sétatéri Nyári Színkörbe. Különösen csillogó kitüntetés volt a szatmáriak számára, hogy a kor egyik legnagyobb színésznője, Prielle Kornélia, Petőfi szerelme, a Nyári Színkörben ünnepelte pályafutásának 50. évfordulóját. − A könyvedben a következő nagy korszakot a második kőszínháztól napjainkig határozod meg. Miért? − A második kőszínház, azaz a mai színházépület, Voyta Adolf építész tervei szerint készült alig két év alatt. Akkor 638 nézőt fogadott be a karzati és földszinti állóhelyekkel együtt. A mai művészbejáró mellett építették fel Szatmárnémeti első villanytelepét. Elmondhatjuk tehát, hogy Szatmárnémetiben a színház, a kultúra fénye mellett elhozta a város lakói számára a korszerű közvilágítás fényét is. A máskor élettelen utcákban hömpölygött az álmélkodó tömeg. Egyesek fényes jövőt, a babonások gyászos véget jósoltak a városnak. A hatalmas jegyigénylést már csak úgy tudták kielégíteni, hogy két megnyitó előadást terveztek. Jászai Mari 1899 februári vendégszereplése külön figyelmet érdemel Sudermann: Otthon és Victor Hugo: Lucretia Borgia című darabjaiban. Mindezek után hihetetlennek tűnhet, de igaz, hogy márciusban három napig ismét itt volt Jászai 99

Baranyai Attila

Mari. Élénk színházi élet volt. Kunhegyi Miklós színtársulata 177 napig tartózkodott Szatmárnémetiben. Három eset kivételével minden nap tartottak előadást. Az évad folyamán 180 alkalommal gördült fel a függöny. Több mint 40 operett előadást láthatott a közönség. 20 dráma került színre, 27 népszínmű, 8 bohózat, 33 színmű, vígjáték pedig húsz. − Hogyan alakul a színház sorsa a XX. században? − Ez a történelmi időszak a könyvben Tépett vitorlákkal a XX. század viharában címet kapta. 1904. október 14-én szerepelt először Szatmárnémetiben a kor egyik legnépszerűbb színésznője, Küry Klári. Az ünneplés már az állomáson kezdődött, ahol zajos ovációval fogadták a művésznőt. A hangverseny után az utcán Küry Klárát több ezres tömeg fogadta, majd kifogták kocsijából a lovakat, s folytonos éljenzés közepette a Pannónia Szállóba vitték, ahol a művésznő lakott. Az I. Világháború ideje alatt 1914/1918 között Kiss Árpád igazgatta a város színházi életét. 1918/1919-ben Kovács Imre igazgató és társulata játszott a városban. Az 1919 júliusában megjelent plakátokon a színészek és a szereplők neve már román nyelven is szerepelt. 1919 őszétől 1940 őszéig, a magyar színjátszás élethalál harcot vívott a megmaradásáért, a magyar szó szabadságáért, hogy kivédje a román fasizmus magyarellenes terrorját. Akik ebben az időszakban színészetre adták fejüket, hősies munkát vállaltak. Az elnyomás, a kiszolgáltatottság ellenére Szatmárnémeti volt az első vidéki város, ahol forgószínpad készült. A város színjátszásáért kevesen tettek annyit, mint Szabadkay József. A forgószínpad is az általa felajánlott pénzből épült. A legrafináltabb magyar kultúra elleni támadások, zsarolások ellenére egy mondatban összefoglalható az 1937/1938-as szatmárnémeti színi évad: a román fasizmus látszólag csatát nyert. Szemszúrásból engedélyeznek néhány előadást. Küzdelmes további színházi évek következnek, majd 1940–1944 között a nyilas-terror félreállította a zsidó származású színészeket, és letiltotta a zsidó származású szerzőket a repertoárból. A magyar kultúra őrült öncsonkításának voltunk a tanúi Szatmárnémetiben is. 1944. szeptember 16–19. között többször érte bombatámadás a várost. Súlyosan megsérült a színházépület is. Amíg a színházépületet javították, a római katolikus egyház tulajdonát képező Cecil-teremben Jakabffy Dezső vezetésével indult újra a színházi élet. Aztán a kommunista rendszer kiszolgálói nyertek csatát. Szatmárnémetinek 1948 tavaszától 1956 szeptemberéig nem volt színtársulata, pedig volt színházépülete. 1953-ban Máramaros megye fővárosában új magyar társulat alakult, Nagybányai Állami Színház Magyar Tagozat néven. Ez azt jelentette, hogy Nagybányán két társulat dolgozott egy épületben: Erdős Imre Pál, képzőművész-színházigazgató, alárendeltje Harag György tagozatvezető 25 színészből álló társulatot vezetett. − Az 1956-os év mérföldkő a színház életében. Mi történt ekkor? − 1956. október 21. nem csak a város művelődéstörténetének életében, hanem a romániai magyar színjátszás történetében is jelentős időpont. Szatmárnémeti állandó, végleges letelepedési lehetőséget kínált az ide érkező művészeknek. Az így kialakuló társulatot telepítették át az üresen álló szatmárnémeti színházépületbe 1956 szeptem-

100

Közönségre nyitott kulisszák. A Szatmárnémeti Északi Színházban berében, de csak 1957/1958-as évad közepétől vált önállóvá Állami Magyar Színház Szatmár néven. Sok örömet és dicsőséget hoztak a szatmárnémeti közönségnek, és a magyar színjátszásnak. Különböző országos versenyeken egyéni és társulati díjak egész sorát nyerték el. A romániai színházi szakma Szatmárnémetire figyelt a hetvenes évek végéig. Erre több okuk is volt: színészi alakítások, rendezői eredmények, majd a hetvenes években gyakori ősbemutatók miatt került a társulat az érdeklődés középpontjába. − Ideálisnak tűnő helyzetképet festenek az elmondottak a korszakról... − Mint az előre sejthető, nem sokáig tart ez az állapot. Egy kényszerházasság veszi kezdetét azzal, hogy 1968-ban megalakult a román tagozat. A Szatmári Állami Magyar Színház elnevezés megszűnt, a kéttársulatos intézmény pedig az Északi Színház nevet kapta. Mindkét társulat számára nehéz volt és ma még nehezebb, hogy egy épületben szoronganak. Csíky András (Harag György utódja) nem vállalta tovább az igazgatóságot, lemondott. Ács Alajos 1969-től 1980-ig állt a színház élén, akkor az ő kompromisszumképessége is csődöt mondott. Az őt követő Boér Ferenc egy év után elszerződött Marosvásárhelyre. 1980-tól közvetlenül a Kommunista Párt irányítása alá kerül a színház. Gergely Jánost az 1983/84-es évadban Baumgartner Tibor váltotta, őt pedig Cristian Ioan. A magyar tagozatot Parászka Miklós irányította. A Cristian–Parászka irányítás idején történt meg Romániában a rendszerváltás. ***

A rendszerváltás utáni útkeresés A helytörténeti kutató áttekintése után a színházbarát újságíró elmondhatta: a rendszerváltással véget ért a politikai uralom a színház felett. Nem kötelező többé évadonként legalább két román és két szovjet darab műsorra tűzése. Előkerülnek a zenés játékok, az operettek. 1993 októberében a színház magyar tagozata felvette első igazgató-főrendezője nevét, azóta lett Északi Színház Harag György Társulat. Parászka Miklós az 1999/2000-es évadig állt a Harag György Társulat élén. Őt Lőrincz Ágnes követte az igazgatói székben a 2005/2006-os évadig. A Jászai Mari-díjas Czintos József 2006. május 17-én ideiglenesen kinevezett igazgatóként birkózott a feladattal, aztán kihasználva nyugdíjjogosultságát még a 2008/2009. színi évad befejezése előtt Keresztes Attilának adta át helyét. A rendszerváltás utáni első években a szakma is a színház is nagy reményeket fűzött a megújulásához. Ugyanakkor bizonyos helyi magyar gazdasági körök megpróbálták a maguk ízlése szerint alakítani a repertoárt. Évek teltek el, amíg kiderült, hogy rossz úton jár a társulat. Az új vezetésben Stier Péter ügyvezető igazgatóként, Keresztes Attila pedig a Harag György Társulat művészeti igazgató-főrendezőjeként áll a társulat élére. A 2009/2010-es évad után a szakma és közönség kezd ismét Szatmárra figyelni. Keresztes Attila meglepő, gyors megjelenése friss levegőt hozott a város 220 esztendős színjátszásának életébe. Szatmárnémeti igazgatása alatt másfélszeresére nőtt a bemutatók száma az évadban. Felcsillan a remény! Ismét van karakteres szatmári magyar színjátszás.

101

Baranyai Attila

A 2011-es évben azonban bizalmi válság viharsorozata söpört végig a társulat életén: a szakmai körökben kiválónak tartott és elismert Keresztes Attila művészeti igazgató-főrendező műsorpolitikai felfogása és gyakorlata nem találkozott a szatmári színházlátogatók elvárásaival, diktált munkatempója pedig a fogyatkozó társulat tagjainak munkabírását tette próbára. Külső és belső nyomás kezdődött eltávolítása érdekében a színház éléről. Ez a folyamat nemcsak a közvéleményt, de a társulatot is megosztotta. A kölcsönös vádaskodások, a hangzatos sajtónyilatkozatok a megosztott pro és kontra hangulat hatására felmondott a társulat akkori két legnépszerűbb színésze Nagy Csongor Zsolt és Rappert Gábor. Felmondásuk megakadályozása érdekében Keresztes Attila felajánlotta lemondását, amennyiben a színészeket maradásra bírja. Ezt a felajánlást a felmondott kollégák nem fogadták el. A megfogyatkozott társulat tagjai 2011, november 17-én kiadott közleményükben így fogalmaztak: „A társulati gyűléseken megszületett döntések értelmében, valamint a szakmánk írott és íratlan szabályainak szellemében, a továbbiakban zavartalanul szeretnénk folytatni alkotómunkánkat, a jelenlegi felállás és társulati összetétel szerint, beleértve a művészeti igazgatót, Keresztes Attilát is – miközben felmondott munkatársainkat bármikor készek vagyunk őszinte kollegiális tisztelettel és szeretettel visszafogadni soraink közé. Két vezető színész hirtelen távozása rányomja bélyegét bármely társulat életére és hangulatára, és megingathat egy egész évadot. Egy művészeti igazgató meggondolatlan eltávolítása azonban romba is döntheti azt.” Keresztesi Attila azonban hamarosan Marosvásárhelyre szerződött, a 2012/2013as évadban már Bessenyei István irányította a társulatot. Az egyre romló gazdasági helyzet ellenére bátran, sok fiatallal próbálja megoldani feladatait. Az évad nagysikerű Világjobbítók c. előadása meghódította a debreceni közönséget és a szakmát is. Bessenyei István vezette a társulatot a 60. ünnepi évadban is.

Fiatalítás, felújítás A 2014/2015-ös évadban Bessenyei István átadta a stafétát fiának: Bessenyei Gedő Istvánnak, aki pályafutása alatt mélységeiben átlátja a színház működésének összes meghatározó szintjét. 2011-től a Harag György Társulat dramaturgja, 2012 és 2014 között a Harag György Társulat művészeti tanácsosa, egyben a társulat PR osztályának vezetője. 2014-től lett a Harag György Társulat művészeti igazgatója. „Előnyben részesítem a művészszínházi törekvéseket, a színházról, mint művészetről, nem pedig mint szórakoztatóiparról való gondolkodást, ugyanakkor a közönséggel is megfelelő párbeszédet szeretnék kialakítani, megtalálni a jó egyensúlyt a nézők igényeinek kielégítése és az ízlésformálás feladata, kötelessége között” – összegezte törekvéseit az új igazgató. Komoly kihívásoknak kellett megfelelnie a fiatal vezetőnek. Évadról-évadra fiatal színészekkel egészítette ki a társulatot és közben visszatért a két vezető színész is, Rappert Gábor és Nagy Csongor. Mára a társulat létszáma kiegészült a 2011-es év előtti szintre. 2013 őszén a színház épületét általános felújítás miatt bezárták, az előadások a 2013/2014-es és 2015/2016-os évadokra átkerültek a Szakszervezetek Művelődési Házának színpadára. Az EU-s alapokból részfinanszírozást nyert felújítás magában 102

Közönségre nyitott kulisszák. A Szatmárnémeti Északi Színházban foglalta az épület struktúrájának megerősítését, külső és belső tatarozást, a teljes épületgépészet cseréjét: a villamosvezetékekét, a fűtést, a színpadtechnika, a nézőtéri székek és páholyok bútorzatának felújítását. Megújult a fénytechnika és kicserélték az elavult, életveszélyes állapotba került forgószínpadot. Mély aggodalom töltötte el a szakmát, hogyan reagál A színház megszépült homlokzata a közönség a Művelődési (Fotó: Czinzel László www.szatmar.ro) Házbeli, viszonylag mostoha, egyáltalán nem színházi körülményekre három évadon keresztül, ahol kényelmetlen széksorokban kopott ülőhelyek, fűtési rendellenességek miatt többször nagykabátban végignézett darabok vártak a közönségre. Mindezekre a szerkezeti és tartalmi változásokra a szatmárnémeti színházszerető közönség kitartó szolidaritással válaszolt. Közben a fiatalok újítást vezettek be a bérletstruktúrában is, ami azt jelenti, hogy továbbra is öt előadás szerepel a bérletrendszerben, de az ötödik előadás egy adott készletből választható. A nézőnek lehetősége van továbbá arra is, hogy az alapcsomagban szereplő öt előadás mellett továbbiakat is felvegyen a bérletébe, a majdani jegyárhoz képest féláron. A bábszínházzal együtt tulajdonképpen három tagozattal működik a szatmárnémeti színház, összesen évi 20–25 bemutatót tart, és piacvezető Erdélyben a nézettséget tekintve. A 2014 júliusában kiadott színházi közlemény szerint a „társulat előadásait erdélyi székhelyén több mint 30 ezren tekintették meg, a vendégjátékok alkalmából a szatmári színészek további 10 ezer ember előtt léptek színpadra. Az évadvégi összesítés szerint a társulat Erdélyben és Magyarországon 230 alkalommal lépett közönség elé. A fennállásának 60. évfordulóját idén ünneplő társulat 15 bemutatót tartott, 13 vendégelőadást fogadott erdélyi székhelyén, köztük a Nemzeti Színház Tamási Áron Vitéz lélek című előadását Vidnyánszky Attila rendezésében.” Mecénás bérlet, felnőtt bérlet, középiskolás bérlet, ifjúsági bérlet, kisiskolás bérlet, óvodás (Iciri-piciri) bérletek állnak a különböző korosztályok rendelkezésére Szatmárnémetiben. A társulat bérletes előadásokat kínál a megye más településein: Nagykárolyban (három féle bérlettípust) Tasnádon és a szomszédos Máramaros megyében Nagybányán, egy-egy bérlettípust. A 2014/2015-ös évad bérleteseinek száma 6732, az évad előadásaira 44 magyarországi néző is bérletet váltott. A bérletszünetes eladásokra összesen további 14778-an váltottak belépőjegyet. A 2015/2016-os évadban 6857-re nőtt a bérletesek száma, a társulat 104 magyarországi bérletest tud immár színházlátogatói táborában.

103

Baranyai Attila

Válás – kisebbségi módra A staféta átvételekor, 2014. január 16-án a régi és az új művészeti igazgató, valamint Stier Péter, a színház gazdasági igazgatója közös sajtótájékoztatón bejelentették: indítványozták a Szatmárnémeti Északi Színház magyar és román társulatának önálló jogi személyként való bejegyzését. Mint elhangzott, javaslatukat benyújtották a szatmárnémeti önkormányzatnak egy részletes indoklás, valamint egy aláírási ív kíséretében, melyet a munkatársak közel 70 százaléka látott el kézjegyével, többek között az intézmény akkori vezérigazgatója, Sorin Oros. A kezdeményezők akkor rámutattak: „Ezelőtt 45 évvel (2014-hez viszonyítva – A szerk. megj.) indokolt volt a létező magyar színház keretében létrehozni a román társulatot, hiszen az új tagozat számára óriási segítség volt, hogy egy már meglévő intézmény infrastruktúráját használhatták, ma viszont már sokkal inkább hátránynak számít az, hogy közös vezetés alatt, közös adminisztrációval kénytelenek dolgozni.” Ez elkerülhetetlen a jövőbeli fejlődés érdekében, mivel a két tagozat közönsége, feladatai, céljai, szellemisége nagyban különbözik egymástól. Arra is rámutattak, hogy a szatmárnémeti színház az egyetlen olyan romániai, önkormányzati fenntartású intézmény, mely két tagozattal működik – a többieknél már korábban megtörtént az önállósulás, ami előnyösnek bizonyult mindkét fél számára. Mint kifejtették: a Harag György Társulatnak van egy sajátos, a kisebbségi léthez és kultúrához kötődő feladata is, hiszen három szomszédos megyében (Szatmár, Máramaros, Szilágy) a magyar színházi kultúra egyedüli képviselőjének számít, amely ugyanakkor Magyarországról (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből) is számos nézőt vonz. Egy ilyen sajátos feladat pedig rendkívül megterhelő egy olyan menedzsment számára, amelynek ezzel párhuzamosan egy román színház működését és fejlődését is biztosítania kell. Az önállósodási kísérletet a belső ellenzők, a helyi román média hozzájárulásával, etnikai indíttatású síkra terelték, így az még 2015-ben lekerült a Városi Tanács naprendjéről. De nem végleg – állítják a kezdeményezők. *** A társulat tagjairól, a stúdióelőadásokról a bábszínházról, a színház köré vagy részvételével Szatmárnémetiben szervezett nagyszabású, tömegeket megmozgató rendezvényekről (pl. a Sorompók Nélkül Nemzetközi Színházi Fesztiválról – amely jelenleg szünetel, a Parciumi Magyar Napokról, a Magyar Kultúra Hetéről stb.) terjedelmi okok miatt jelen összeállításban nincs mód átfogó képet adni. Az egyensúlyra törekvő művészeti igazgatás és menedzser szellemű gazdasági vezetés, a bérletrendszer átszervezése és folyamatos bővítése, a vendégjáték-cserék, az intenzív PR és marketing munka, úgy tűnik meghozták a kívánt eredményeket. A szatmári színházi élet felpezsdült és pezsgése minden bizonnyal előkészíti a felújított színház nyújtotta új lehetőségek optimális hasznosítását. Egyengetve egyúttal közös utunkat – közönségét és színházét – további, évszázados léptékű léthez és jelenléthez.

104

Simonfy József

miniatűreim a. mint a mérleg két serpenyője este és reggel közt ugyanaz a hiábavalóság leng be reggel és este b. gyűrötten piszkosan búvok elő az éjszakából és összeseprem magam hamvait a főnixmadár c. hamu tücsök remeg plazma-nyárban roncs dalai fönnakadva bordák orsójára d. hol semmi más te ott jársz ott jársz hol senki más

nem amit vártam mindig valami más van állok itt nem szép havazás nélküli tél e. szívébe nyúl mint öreg fa kérgébe rettentő hidegséget érez rántja kezét vissza amit szorongat az az élet korhadéka f. csöndem ha ki tudnám fejezni élve nyúzott állatként nyüszítene g. világtól megcsömörölt gondolat bebábozódik vajon mi fog kikelni hernyó vagy lepke

h. ami én vagyok belélegzem ami nem én vagyok kilélegzem így cserélődünk bennem a világ s a világban én j. a kagylót minél jobban irritálja a bekerült mocsok annál nagyobb és tisztább lesz a gyöngy víz alá fektet a bánat ó ha életemből csöppenthetnék k. ma vagy holnap nem vagy mindenki kicserélhető mint egy betört ablak

105

Máriás József

Sugárút Szatmári Műhely

Kulturális és társadalmi folyóirat indult Szatmárnémetiben A megjelenésének 50. jubileumi évét meghaladó Szabolcs-szatmár-beregi Szemle örömmel köszönti a szomszédos Szatmár megyében most indult folyóiratot, amely szimbolikus – a szellemi artériákat magába fogadó, kibocsátó, a centrum és a periféria közt kapcsolatot teremtést sugalló – címet választva, kíván szellemi gócpont és kisugárzó erő lenni, hagyományokat ápolni, a korszerű gondolat útján indulva kérdéseket fölvetni és válaszokat keresni napjaink olvasói számára. Sürgető és igen időszerű volt ez a lapindítás, régóta vajúdó vágy és álom a történelmi Szatmár megye központjában. Abban a régióban, amelyet Budai Ézsaiás, Erdősi Sylvester János, Károli Gáspár, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Tersánszky Józsi Jenő, Dsida Jenő, Markovics Rodion, Szilágyi Domokos, Panek Zoltán, Páskándi Géza… nevezhette szülőföldjének, kötelező érvényű parancsként állhat a maiak előtt fölmutatni a világnak a napjainkban termő értékeket, erkölcsi parancsként becsülni és ápolni a szellemi örökséget, feltárni és gyümölcsöztetni azokat a szellemi forrásokat, amelyek e jól termő föld mélyéből felszínre törnek. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési élete címszava is megerősíti, hogy mily szilárd lapra építkezhetnek a most induló folyóirat szerkesztői. A kilencvenes években indult, sajnos, túl korán hamvába hullt Szamoshát című időszakos folyóirat, a Szatmári Magyar Hírlap mellékleteként több éven át megjelenő Szamos címmel kiadott melléklete jelzésként, buzdításként hatott egy szolidabb, szilárdabb alapra építkező értelmiségi vállalkozásnak. Már híre jött, hogy a múlt évben elvetett gondolat magva jó talajba hullt. Ady Endre verssorai tolultak elő az emlékezetben: „Négy-öt magyar összehajol”… Nem a keservek fö106

Sugárút. Szakmai műhely. Kulturális és társadalmi folyóirat Szatmárnémetiben lötti könnyhullatásra, nem a búsulásra, hanem a régóta vágyott irodalmi, művelődési folyóirat fogantatására, előkészületére, megteremtésére. Soha ennél jobb szellemi kaland, merész vállalkozás! Végh Balázs Béla felelős szerkesztő beköszöntője tömören jelzi a közösen kiérlelt és útjára bocsátott negyedéves lap krédóját: „értelmezni szeretné korunk/régiónk jelenségeinek kereszteződési pontjaiban történteket az egyetemes életérzés és gondolat jegyében. A szatmári értelmiség újabb intézményteremtő kísérlete ez, szellemi műhelye a magyar nyelvű kultúrának és társadalomtudománynak. Olyan teremtő energiák halmozódtak fel és olyan alkotó ambíciók munkálkodnak ismét itt a szatmári régióban, amelyek negyedéves nyomtatott fórumot tudnak létrehozni és működtetni.” A 132 oldalas kiadvány struktúrája – Szépirodalom, Tanulmány, recenzió, kritika, Társművészetek, Történelem, Évforduló, Események – jelzi a tartalmi változatosságot, azt a széles spektrumot, amelyet felölelni kíván, ami a továbbiakban, minden bizonnyal, újabb rovatokkal gazdagodhat. A szerzők névsora is jelzi, hogy korántsem valamiféle belterjes szándék vezérli, hanem a periféria és a centrum szellemi koordinátáit idézi: a hazai szerzők táborát erdélyi és magyarországi nevek fémjelzik – személyükben és a választott témákban egyaránt. Számunkra külön örvendetes, hogy a névsorban ott látjuk Antal Balázs, Nagy Zsuka és Németh Péter nevét. A kilencvenes évek elején indult – a Kárpátalja, Szatmár, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alkotóinak összefogásából született – Hármashatár című kiadvány virtuálisan egyesítette azt a szellemi régiót, amelyet fizikai mivoltában a történelem mostoha keze szétszabdalt. Most, hogy Nyíregyháza, Beregszász után Szatmárnémeti is alkotó műhelybe tömöríti az ott élő írókat, költőket, képzőművészeket, újra, immár intézményes háttérrel nyílik lehetőség arra, hogy a Szemle, az Együtt és a Sugárút a Kárpát-Eurórégió magvát alkotó három megye között szellemi hidat építsen, egymással kölcsönhatásban, közös tematikus számokkal segítsen a határok légiesítésének gyakorlati megteremtésében. Baráti üdvözletünket küldjük, jó munkát, tartalmas és kölcsönös érdeklődésre számot tartó lapokat kívánunk! A régi latin mondással köszöntjük: Ad multos annos!

107

szépirodalom

Serfőző Simon*

Az ég alja belekékült Ablakomon szemük véresen bevilágít. Hangoskodásuk a szelek sétálóutcája felől, országrobajból is hallom: osztják az igazságot, amiből nekem nem jut. Sárral, vádakkal dobálóznak, nem tudnak eltalálni. Megszégyenítve tennének ki közszemlére, nem tudván, kivel kezdtek ki. Nem tudván, az ég alja belekékült, amilyen ütések engem már értek. Megpróbáltak különb erők, le nem győzhettek. A tűznek se engedtem, nyelvét nyújtogassa rám, bottal, lapáttal leterítettem. Fölvonuló gátakkal, ásóval az áradó Tisza ha észrevett, visszakullogott medrébe, nem mert kikezdeni velem. S ahová a kivagyiság bosszúja juttatott, a szélekre kivetettségem minden nyomorúságát is lebírom. Süvíthet a por, megművel az idő, nem hagy parlagon. *

108

Serfőző Simon 2016. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki.

Antal Attila verse

Antal Attila

Az egykori útravaló

Márkus Bélának

Talán csak elbújt poggyászaink között játszik velünk csupán tán elkallódott háborúink paták verte porában tán egy irdatlan télen havakba veszett esetleg nyálkás morotvák rekkentették mélyükbe avagy váraink dohos kazamatáiban enyészett el de az is lehet hogy szárnya nőtt és egy holdtalan éjszakán elröppent vissza keletnek

109

Balogh Géza

Malomnagyapánk Malom van sok. Van gőz, villany-, meg vízi malom, van hajó, száraz, meg tombácos malom, de olyan, mint a Túron, csak egy. Az istvándi vízimalom. Súlyos, sötét falaival már vagy kétszázöven éve komorlik fenyegetően a Túr fölé, a kerekek alatt lezúduló víz pedig mintha csak egyenesen le, a pokolba vezetne. Pedig hát dehogy a pokolba…, dehogy a pokolba vezet! Hanem egyenesen a mi horgász-, halászhelyünkre. Bizony, mert nekünk igazi, szépen rendben tartott halászhelyünk van a Túron. Rögtön a malomgödör alatt, két göcsörtös szilfa alatt. Tanító barátommal vagy harminc éve jelöltük ki magunknak, és azóta is mindenki tiszteletben tartja. No jó! Amikor híre megy, hogy mennyi sok halat fogtunk, néha azért ráül más is. De mi ezért sosem haragszunk. Mert tudjuk, a Túrt nem lehet kisajátítani. A malmot se hál istennek. Bár én bizony sokszor szerettem volna már zsebre vágni, hogy otthon, száz kilométerrel odébb is velem legyen, de mindannyiszor letettem a tervről. Mert az a malom ott van jó helyen, ahová letették annak idején. Mária Terézia ült akkor a trónon, s tán pont akkor verték le a malomcölöpöket, mikor kicsit odébb, Gödöllőn Grassalkovich gróf épp sóval hintette fel a kastélyhoz vezető utat, hogy szánkón tehesse meg a császárnő az utolsó száz métereket. Nyár volt, a só egykettőre elolvadt. A malomcölöpök azonban bírták a nyarat. Meg a telet is. Igaz, a régi cölöpök nagy része már nem tart semmit a malmon. De még állnak, az őszi kis vizeknél, mint megannyi lecsonkolt dárda meredeznek ki a Túrból. Ha beszélni tudnának azok a cölöpök! Micsoda pompás történetek kerekednének ki azokból. Vidrákról, halakról, menyecskékről…, és hát persze a híres főmolnárokról. Mint mondjuk Mihók Endréről, aki minden egyes napot egy liter pálinkával kezdett. Jó ötven-ötvenöt fokos gabonapálinkával. Éhgyomorra persze. Földhöz vágott volna az majd minden embert. De nem Mihók Endrét! Két méteres, másfélmázsás tölgyfa volt az a molnár, akibe titokban tán még a bárókisaszszonyok is szerelmesek voltak. Az övék volt a malom, a Kende báróké. Volt az ő idejükben három is Túristvándi alatt. Előttük meg ki tudja mennyi! Hisz itt már egy 1315-ből származó irat is említést tesz egy vízimalomról. 110

Tárcák. Malomnagyapánk A mi malmunk annak lehet a dédunokája. De nekünk ük-öregapánk, aki óvó tekintettel kíséri minden mozdulatunkat. Akkor is, amikor a nyikorgó lépcsőit koptatjuk, s akkor is, amikor a háló mellett gubbasztunk lent a parton. Negyven év nagy idő, az már megbarázdolja az ember arcát. De a malomnak mi még mindig kisunokák vagyunk. Akikre oda kell figyelni, mert számtalan veszély fenyegeti őket. A múlt héten is mit csináltunk!? Kitaláltuk, hogy fogjunk kézzel halat. Nem a malomgödörben persze, hisz az van nyolc méter mély is, a túlsó oldalát meg ködben nem is látni. Hanem a malompatakban, ami elvezeti a fölösleges vizet. Az egy szabályos kis hegyi folyó, gyors, hideg vízébe ilyenkor nyáron feljárnak hűsölni a gödör domolykói. Ám nincs ember, aki megfogná őket. Rajtunk kívül persze. Mert mi kitaláltuk, hogy éjjel, kézzel szorítjuk meg őket. Amikor ők se látnak. A telény azonban ravasz állat. Bent jártunk már az éjszakában jócskán, de egyetlen hal se vergődött még a zsákban. Pedig mit össze kergettük őket…! Éjfél körül aztán hirtelen befejeződött a mulatság. Beleléptem egy gödörbe, ott pedig egy éles, szilánkosra tört cölöpbe. Csak hajnalra állt el a vérzés… Napokig a malom felé se mertem nézni. De az egyik éjszaka, álmomban üzent. Bakk Sándor bácsi, az utolsó főmolnár állt az ajtómban, kezében egy hatalmas harcsával. A nagyapja küldte, mosolygott, és mosolyára hirtelen fény öntötte el a szobát. És mosolyogtam persze én is, hisz tudtam, ő fogta, bizony ő, a vén molnár azt a hatalmas harcsát. Lent, a kerekek alatt, ahová csak ő férhetett. Ha jó kedve volt, a tiltókkal lezárta a szivárványládát, majd egy dróthálóval elrekesztette a kerékcsatornát. Aztán felhúzta a tiltókat, és a sodrás a drótnak szorította a fent összegyűlt halat. Ó, hányszor kilestük mi a vén molnárt a sötét éjszakákon! De sose titokban. Ültünk csendben a helyünkön, az orrunkig se lehetet látni. Csend volt, a hálóról lecsöpögő vízcseppeket is hallani lehetett, amikor hirtelen fent, a malomnál megkoppant valami. Mint mikor két gerendát összeütnek. Sándor bácsi volt az, akkor zárta le a szivárványládát. Sokáig irigykedtünk is rá talán egy kicsit, pláne, az ínséges időkben. Amikor éjszakákon át hiába emelgettük a teszi-veszi hálót. „Mert kifogta az öreg az összes halat!” – morogtunk, de hamar rájöttünk, ő se szerencsésebb nálunk. Mert mikor felment, hogy visszabújjon még egy kicsit az ágyba, mi bizony kilestük párszor a dróthálóját. A halhoz nem nyúltunk persze, de a legtöbbször nem is volt mihez nyúlni. Hiszen ha a mienk üres volt, az övébe se ment semmi. Bizony, mert mire mi elkezdtük, már vége volt a nagy halbőségnek. Pedig micsoda halak voltak régen a malom környékén! Csak fel kellett emelni két padlódeszkát, máris szigonyozni lehetett a négy-öt kilós potykákat. Bejártak a malom alá, mert oda hullott a törmelék. Meg a molnárok is oda csalogatták őket. Egy helyre seperték mindig a kihullott magot. Nyüzsgött a hal a padló alatt. Hányszor elmondta ezt nekünk az öreg Bakk Sándor! Volt mire emlékeznie–, már 1927-ben a malmot szolgálta. Előbb, mint segéd, 47-től pedig mint főmolnár. Ötven éven át őrölte a búzát, a kukoricát, soha senki nem szolgálta annyi ideig az istvándi malmot. És már nem is fogja. Mert Sándor bátyánk elment, és nincs hír, hogy megszületett volna az utódja. Malom-nagyapánk azonban reménykedik, hogy jön majd egy siheder, aki kezelésbe veszi az öreg csontjait. Akivel aztán majd a háromszázadik esztendőt is átlépi.

111

Balogh Géza

Búzaszem Úgy kezdődöt, hogy a vadőr cimborám egy könyvben látott egy kis házat. Szíven ütötte a látvány. A ház ugyanis sűrű erdőben állt, a háta mögött patak kanyargott, mint ahogy egy igazi vadászházhoz illik. Ő is pont ilyet tervezett már régen. De a tervből terv maradt, az álomból álom. Akkor este a szokottnál is nehezebben aludt el. Nagyokat sóhajtva forgolódott az ágyban, nyűgösen kelt, és az élő fába is belekötött volna. Így ment ez heteken át, míg nem az egyik nap előállt otthon a tervvel. Vadászkunyhót épít kint, az erdő alatt. Hát ez volt a baj? – mosolygott a család. Építs! De pont azon a vad, elhagyott helyen!? Pontosan! – bólintott a cimborám. Azon a vad, elhagyott helyen. Vagy tíz éve, még a kárpótláskor jutott ahhoz a négy hektáros kis táblához, ahová a tanyát kigondolta. Gyönyörű vidék. Öt kilométerre a falu, körbe folyja a Túr, az egyik oldalt sűrű erdő, a másikon kökénnyel, galagonyával benőtt dzsungel…, ott tanyázik a környék összes vadja. Igen ám, de ha esik, nincs autó, ami megközelíti. Még traktor se, mert nyakig ér a sár. Ám a cimbora szemében ez volt a legnagyobb vonzerő. Pénze ugyan nem sok volt, de a szomszédban akkor bontottak egy öreg, száz éves házat. Megvette a vályogot, a falnak való már megvolt. Jó száraz idők jártak, a betonalapot is meg tudták önteni, hozzákezdhettek nemsokára a falazáshoz. Abba kellett azonban hamarosan hagyniuk. Elmordult az idő, megindultak az esők, s már csak arra maradt idejük, hogy egy szakadozott fóliával letakarják a falakat. Aztán tél jött, vadetetés, vadászatok…, a ház maradt befejezetlenül. De a tavasz korán érkezett szerencsére akkor, és a cimborám egy szép, fényes napon a felső vályogsoron felfedezett egy vékony kis búzaszálat. Teremtő isten – tolta feljebb a kalapját–, csak nem abban a száz éves vályogban csirázott ki egy búzaszem? De hisz akkor az a búzaszál is száz éves! Vele volt a falu vén tapasztó-cigánya is, aki száz ház padlását, meg padozatát betapasztotta már, úgyhogy sok csodát látott, de ilyet még soha. – Száz éves kenyeret fogunk enni! – nézett az öregre a vadőr. – Hogy-hogy? – Úgy, hogy az a búzaszál hoz majd egy kalászt, megszedjük a szemeit, ősszel meg elvetjük. Hát… jövőre még nem, de azután már lesz annyi búzánk, hogy megőrölhessük. Megtudjuk, milyen kenyeret ettek száz éve nagyapáink.

112

Tárcák. Búzaszem Orrukban a jövendő kenyér illatával folytatták a munkát. Délben szalonnát sütöttek. A zsír sercegett, a hagyma hersegett, cimborám szívében nagy-nagy békesség lakott. Csak az öreg tapasztócigány morgolódott. – Azt mondom én neked, jól zárjon majd az az ajtó, ablak, mert a mező összes rusnya férge a házikódban fog tanyázni. – Nem baj az Jani bátyám! Elférünk majd benne! A kis ház még a tavaszon elkészült, nyárra két ágy, szék, asztal is került bele. A padlásra valami nyest költözött, az eresz alá fecske, az udvaron pelék, meg cickányok cikáztak. A cimbora, ha arra járt, hátát a falnak vetve boldog mosollyal hallgatta őket. A búzakalász is szépen őszült, aztán eljött az aratás napja. Rekkenő meleg volt, igazi arató idő. A kalász fent integetett a falon. A vadőr kihozta a széket, felállt rá, s óvatosan letörte a kalászt. Döbbenten látta azonban, hogy üres. Valami madár kicsipkedte belőle az összes szemet. Elöntötte a méreg, s ha a kalászon látja meg azt a madarat…! Bent, a ház hűvösében azonban gyorsan lecsillapodott. El is bóbiskolt talán, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy az asztalon csipog egy veréb. Csipkedi az üres kalászt, és őt figyeli. A mezei veréb gyanakvó, bizalmatlan madár, ez viszont egyáltalán nem félt, mondhatni ködnek nézte a vadőrt. Cimborám nézte, nézte a verebet, és lassan elfeledte a kalászt. Mert bizonyságot nyert, hogy a kis házat elfogadta az erdő, a mező. De azért még ma is le-lehajol a földre, s szemügyre veszi a fal tövét. Egy szem búza hátha kiperegett abból a kalászból.

113

Nagy Zsuka

SZUBATOMOK

anyagok formák fonémák* – költői imprók egy bepakolásra – A Wikipédia nyomán: Szubatomi részecskéknek nevezzük az atom összetevőit, ezek rokonait, a többi hadront és leptont, ezek kisebb összetevőit, a közöttük lévő alapvető kölcsönhatások közvetítő részecskéit, a spontán szimmetriasértésért felelős Higgs-bozont, mindezek antirészecskéit és szuperpartnereit. A nem összetett szubatomi részecskéket elemi részecskéknek nevezzük.

Mi építi a világot? Istentelen részecskék, isteniek? Kellenek-e szavak? Kicsik? Nagyok? Vajon, kell-e a bográcsra izzó és fülhallgató? Kell-e a szalagra szó? Kellenek-e antirészecskék, Higgs-bozon? Szeg, kalapács neked? (Szögek, rozsdák a szívembe, színes kalapácsok a kezedbe.) Kell-e sláger, kell-e sál? Kell-e sapka a szívre? Szín a képre? Forma az anyagra? Látvány a tervbe? Kell-e minden, amivel vagyunk? Vajon? Mit vártok tőlem? Vajon? – A mű antirészecske, Fiastyúk, Orion-ködben, Feketelyuk, csüng, mint szalagfüggöny, végtelen sárga gyolcs, seb, tapasz, férfinő, lakat, versvágylak-at, celofán, színes papír, festék, gipsz az alkotó kezében, a művész rács mögé bezárt kisfiú, elveszett kastélyban király(lány), versképzőmű, vészkijárat, vers, művészbejáró, képző, művész, képzővers, szobor, arcrelief, megrepedt egész, ok-okozat. – Interart, rég megivott sör egy rég nincs intercityn, a büfékocsiból, ahonnan én már leestem egyszer, a mű asszociál, a mű impro, szimmetriasértés, vagyis az a költő és szuperpartnerei a képzőművészek, a Hadronok, persze, akinek nem verse, nem képe, nem formája, nem alakja, nem költője, nem művésze, az ne vegye magára. – A kép köldökzsinór a versig, a költő köldökzsinór a képig, a mű köldöke önmagának, az önmaga köldöke a képzőnek, az alkotónak, a szobrásznak. – A mű személyeskedik, vagyis most a költő, a költői én, szemétkedik és újrahasznosítja a szerelmet, a világot, a változást is, a vers szegény, és leoltja a lámpát, az alkotó kisebbség és fél a normádtól, a költő meg végképp, a költőt feltöri a látvány, megszabadítja a sok fonémától, morfémától, lexémától, a költő migráns, ítéld meg, *

114

2015. szeptember 16-án Nyíregyházán a Mustárházban rendezték meg a „100 ezer költő a változásért” című irodalmi és képzőművészeti találkozót a Hadron Művészeti Egyesület szervezésében. Nagy Zsuka kiállítás megnyitója és az itt közölt versek ezen az estén hangzottak el.

Kulin Borbála verse vagy fogadd be, de nem hagy hidegen, a képző menekült, bevándorló, mind szegény, mind lüktet, él vég nélkül, beszorítva a végtelenbe. – A költő depresszódát vedel, erős rövidekkel, de egy festőművész, színes konvexeket és konkávokat rajzol az ingjére és azt mondja, ez a haza, és megölelik egymást, és már nem félnek Göteborgban, Weimárban, Brüsszelben, Szíriában, Moszkvában, Párizsban, Budapesten, a szobrász lovat formáz és vágtatnak át egész Európán. – A képző megmenti a színeket, keretbe teszi el, a képzeletet kivágja és felragasztja, megmenti az életét, a sarok nyerít, ez nem rikító költői kép, nem levonó, matrica, hanem szobor, amihez közelebb mész, él, gyerek leszel újra, lásd, jumandzsi – Jelek a házban, szubatomok, anyagok, formák, fonémák, arcok, tónusok, makettek a mélyből, amiről ritkán beszélünk, ritka embereknek, jelek a házban, a változásért, jelek a házban egy barátságért. – Köszönjük Hadron belüliek és kívüliek, normán belüliek és kívüliek. És hogy kell-e végtelen sárga szalagra vers? Költő pofára strófa? Sarokba nyerítés? Szoborarcrelief ? Bográcsra izzó, fülhallgató? Nagyon. Kell. – A kiállítás, meg amit kell, megnyitom. –

Kulin Borbála

Nem kellene Itt van az ősz, itt van újra. Szép, langymeleg elárvulás. Szólhatnék, nem kéne ezt az évszakot most eljátszanunk. Felettem ludak, darvak, egyre mennek. Elhúznak, minek is számolni, hány ezer év van már közöttünk. Melengetlek még kabátom alatt, kopár kis igazságom maradtál. Nem kapaszkodunk többé másba. Ez egy ilyen égbolt, lombtalan, madárzajos. Nem értem, melyik vonulást kellene saját sorsom rajzához igazítanom.

115

Kulin Borbála, Oláh András

fehér gödör Kutyák nem jutnak a mennyországba, válaszolta Laci bácsi, a lelkész, különben is, a mennyország nem hely. Állapotnak nevezhetném, hogy lapockáig marta húsát a mész egy építési telken éjszaka. Hittanra igyekeztem, még szűkölt, mikor megtaláltam a meszesgödörben. Hazaérni, az erőtlen test mellé ülni, ölembe fogni a fejét, együtt lélegezni még pár percig, mozdulatlan mennyország nekem mindegyország, csak erre tudtam gondolni akkor, ha fehér ha gödör.

Oláh András

az elveszett kézirat* „… Érezé akkor szemérmetes Erzsók, hogy Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jóképű abrakolója hátulról föllebbenté szoknyája szegélyit, és míves buzogányát előre meresztvén zihálva töri az irtást. Erzsók szemérme ellen ekkora vétséget tavasz óta senki sem követett el, hacsak szélestenyerű Fejenagy nem, a helység borízű hangú kalapácsa, bár maga Erzsók is úgy vélte utóbb, hogy Fejenagy lomposa akaratban és kitartásban is alatta maradt eme szerszámnak, amely mohón tolakodva iparkoda egyre tovább. „Ah, ne most…” – pihegte szemérmetes Erzsók, de a borral teli kancsót vigyázatosan elereszté, *

116

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa című vígeposzának eddig elveszettnek hitt részlete

Oláh András verse jobbjával védekezésül a hordó penészes dongáiba kapaszkoda, baljával peniglen megragadá a faltörő kost, mely már csiklandta keményen. Riadtan megszorítá, félve, hogy a felhevült testnek ennyi elég lesz, de Csepü Palkót, a tiszteletes két pej csikajának termetes abrakolóját nem olyan fából faragták, aki megtorpan az ajtóban, ahová egyszer már békopogott. Két tenyerével összeterelgeté Erzsók szerte elomló keblei halmát, megmarkolá őket keményen, hegyes bajszával penig nyakát csiklandta vala, s az alábbi szerelmes szókkal kényszeríté megadásra a szemérmetes asszonyt: „Ej, hagyjad má’ no…” Meghatódott Erzsók eme lélekből fakadó őszinte beszéden, még erősebben megragadá Csepü Palkó büszkén meredő lőcsét, mely addigra már többször végigsimítá szemérme bozontját, s örömmel látá, hogy amaz hamar megtalálta vala az ösvényt barlangjának vágytól lüktető kapujához. Szeme pilláin az öröm könnyének gyöngye ragyogott hamarost, élvezetének kirobbanó sikolyát pedig a hangászkar tagjai hárman sem tudták vala túlharsogni fönt az ivóban. Kés pengéje se metszé el a liliomnak szálát oly sebesen, mint ahogy támada csend a fent mulatók közt. A kancsal hegedűs szája tátva maradt, miként éhes gólyafi tátja a csőrét. A félszemű cimbalmos keze a levegőbe dermedt, miképpen téli estéken az ablakra a pára. Nagyot csuklott a lágyszívű kántor is, és minden tekintet a pincelejáróra meredt, ahol Erzsókot eltűnni látták vala pár percnek előtte. Mozdulni azonban senki sem mere mindaddig, míg a pincelejáró ajtaja fel nem tárult vala, s mögötte elő nem bukkana Erzsók pírral teli szemérmetes arca. „Mi történt odalenn? Úgy megijedénk…” – tudakolá

117

Oláh András, Gyukics Gábor

őszinte rémülettel a lágyszívű kántor. „Jaj, ne is kérdje! – sopánkodott Erzsók angyali arccal. – Akkora egér volt odalent és akkora farka, hogy ha Csepü Palkó nincsen, bizony odavesztem volna tán a rémülettül egészen.” A lágyszívű kántor megnyugoda az őszinte beszéden, s a többiek is poharuk felé fordultak, bár akadott közöttük olyanféle is, aki pusmogva, somolygva voná kétségbe az egérről szóló történet hitelét, és nem átallott vala másféle faroknak kéjt fokozó riadalmáról fecserészni. „Ilyen a pletykabeszéd – sóhajtott tehetetlen aggodalommal Bagarja uram felé fordulva a lágyszívű kántor. – A legszűzebb ártatlanságnak tiszta vizét is bémocskolja iszappal…”

Gyukics Gábor

118

előhívatlan talán a fényhez tartozunk és hallgatjuk az égbolt hangjait az éjszaka forgóajtajában hol a határ az univerzumok labirintusában járjuk újra a nappal nyitott ablakában tükröződő útjainkat lenyomatunk még látható a csillagporon

Gyukics Gábor versei

holdernyő megkettőz a víztükör közelebb hajolsz arcod pórusaiba zsúfolódik a tested minden pillantásod szűkíti a látószöget nem szárítja meg bőröd a szél a mélyülő folyómederben egy rég látott kellemes helyre gondolsz hogy megnyugodj és harmóniába kerülj a környezettel ezúttal nem szükséges kéz alatt emléket venned a zálogház előtt dekkolótól vannak dolgok melyek elbírnak veled a felvágott hasú hulla gyorsabban merül a múltat idéző jelennél

akusztikai árnyék sínvirágokon sínköveken taposol leeresztett sorompók között üldözőid másodpercnyire utánad megállítja őket az érkező vonat látni türelmetlen lábukat vizesárokból nézed hallani nem hallod ahogy a hold fényével a vonat elhalad

119

Kabai Zoltán

bőr Felperzselt bőröm a préri, itt van a nő és nézi, engedi, hagyja hadd fájjon ha buta a szív hát várjon. Felperzselt bőröm a préri, homok karcolja, tépi. Nincs válasz, nem is kérdez félek, hogy így nem értesz. Őrülten kutatja gyógyírt (ilyenkor azt hiszi jót írt), kutyamód keres a tájon kaparja sebét, hogy fájjon. Emlék lesz ez is ezt féli, engedi magában élni, illatod itt van a bőrön, vérem csurran a tőrön.

harmadik felriadás Nem felpattan a szem, nem nyomod ki az ébresztőt, nem mozdulsz a zuhanyzó felé visszafordíthatatlanul elindítva az események folyását. Nincs az ideges készülődés, eleinte félálomban-fél ébren, vékony mezsgye a valóság és a képzelet csalóka szépsége között. Mentségeket keresel, hogy távol tartsd az ébrenlétet. Lassan – túl lassan – érted meg, mi történik. Még vissza-visszakapaszkodsz.

120

Kabai Zoltán versei Előbb-utóbb menthetetlenül beleébredsz a mérhetetlenül szomorú átverésbe, a hited megcsúfolásába, a cserbenhagyásba.

Tudod Tudod – mert persze, hogy tudod – ki vagy. Mégis különös érzés kívülről látni magad. Ahogy kutyapózban nyalogatod sebeidet, vagy ugyanabban a helyzetben építgeted magad. Fogaddal összeszorítva hozod a száraz gallyakat, mint a galambok, s közben tudod, hogy az egészet csak az ürüléked tartja össze. Nemlétezésed is nyilvánvaló, mégis furcsa látni, hogy ahol eddig nem, most milyen jól elvannak nélküled. Szóval nézed magad kívülről és telve vagy félelemmel, hogy hányan látják a kutyapózt, hányan felednek el.

121

kiállítás

Béres Tamás

„… őrült is egy kissé…”

Karádi Nóra és Karádi Zsolt tárlata elé* Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Vágyunk a szabadságra. Kiáltványokat írunk, fellázadunk, összefogunk, harcolunk és falakat döntünk. Vágyunk tárgya az öröm, ami pillanatnyi csupán, rögtön felülkerekedik rajta a vágy egy újabb csodára, valami szebbre, valami jobbra, valami tökéletesebbre. S mik lennénk másik felünk nélkül? Ha nem lenne vágy, ha nem lenne bánat, mit érne az öröm, ha nem lenne kötöttség, elnyomás mit érne a szabadság? Így lettünk élővé, így alkottak bennünket, így alkotta meg a teremtő a világot, hogy legyenek ellentétek, s benne vágyakozás a szépre, a pillanat hatalmára, s arra a képességre, hogy el tudjuk érni a vágy tárgyát, a szabadságot. Mégse tudjuk örökül hagyni sose, mindig eltékozoljuk, talán azért, hogy gyermekeinknek, unokáinknak újra legyen miért harcolniuk, hogy értékelni tudják azt a pillanatot, amit a kötöttségektől mentes, szabad gondolkodás adhat. A művészi erő. A művészet ereje. …Amit sose érhetünk el, de elmondani el akarjuk, mással megosztani, hogy láthatóvá váljon a gondolat és a képzelet csodája, azt leírjuk, lefestjük, lefotózzuk, elmeséljük. Mert meg akarjuk osztani a pillanatot, amit csak mi éltünk át, csak mi éreztünk, ott, akkor és addig volt csoda, a szabadság egy apró pillanata, soha meg nem ismételhető, egyszeri, az idő atomjába zárt, s rögtön el is tűnő kép. S megosztjuk a másikkal, hogy lássuk, hogy rá is olyan hatással van, mint ránk, hogy egyek vagyunk, ugyanabból az atomból, s a lelkek valahol összekötve, ugyanolyan emberré tesznek bennünket, mint a többit. S együtt, közösséget alkotva érezzük, hogy jó látni azt a pillanatot, amit a másik lélek is látott, jó érezni, amit ő, tudni, amit ő tudott, látni, amit ő látott. Vágyunk a szabadságra, a pillanat szabadságára, mégis rabul akarjuk ejteni a pillanatot, megőrizni, lakat alá tenni, ez a művészet hatalmának üzenete, a fotók mágikus hatásának ereje. A mágnes két vége, magához vonz és kijózanítva ellök, mielőtt belefeledkeznénk a hatásukba. *

122

Elhangzott Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyeii és Városi Könyvtárban, 2015. augusztus 29-én, a VIDOR Fesztivál alkalmából rendezett „... őrült is egy kissé...” című fotókiállítás megnyitóján.

Karádi Nóra és Karádi Zsolt kiállításának megnyitója

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mondom én, a mai napon a kettősség hoz egyensúlyt, ahogy a kiállítás meghívóján olvasható Rejtő Jenő választott üzenete: „az élet csak úgy szép, ha őrült is egy kissé”. Őrület – mondom én. Szép és őrült, ez így együtt a képeken. A Vidor Fesztiválon mit adhatna mást át nekünk ezen a kiállításon látható majd’ harminc jól megkomponált, időbe zárt pillanat, mint vágy szabadságának érzését. A színházi díszletek között készült őrült mégis vidám, drámai mégis megható, ezerszer eljátszott mégis megismételhetetlen pillanatok élednek újjá, s döbbentenek bennünket rá, hogy milyen hülyék, játékosak, vidámak, emberiek vagyunk, s pont ezt szeretjük annyira magunkban. Hogy olyan emberiek vagyunk, még akkor is, ha néha állatiasak, ahogy kulturáltabban mondanák: őrültek. Karádi Nóra és Karádi Zsolt felvételei lakatot tesznek a színházi pillanatok mindegyikére, de kulcsot is adnak hozzá, s örömmel nyitogatjuk fel egyesével ezeket a zárakat, gyermeki énünk kulcsról-kulcsra járva keresi a megfelelőt, s oly’ nagy örömmel nyitjuk ki, ha rátalálunk a hozzá valóhoz. A fotókat nézve tudjuk, nem kapunk nyílt használati útmutatót a képekhez, nem drámai tárlat képei ezek, ahol a befogadó úgy érkezik, hogy tudja: megdöbbenni, sírni vagy ámulni szeretne. Nem tudjuk, de megérezzük, a felvételt készítők által gondosan komponált alkotások tükrén át ott leszünk újra, s érezzük újra, mitől volt egyedi, művészi az az elkapott színházi pillanat, az az emberi gesztus. Karádi Nóra és Karádi Zsolt művei több száz alkotás közül, gondosan, tudatosan válogatott fotók, rezüméi az adott színházi előadásnak… mondhatni őrült jó választás, őrült jó képek mind, egytől-egyig. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ragadják meg önök is a pillanatot! Töltődjenek fel a képek láttán és utazzanak az őrület és a vidámság szabad mezsgyéjén, egészen biztosan élvezni fogják, hiszen mint tudjuk mindannyiunk… őrült(ek) is (vagyunk) egy kissé. Az alkotók, a művészek nevében is jó szemlélődést kívánok! Köszönöm a figyelmet!

123

SZEMLE

Betekintés egy évezredes kisfalu kincsestárába… Tiszaszentmárton A középkort idéző település, Tiszaszentmárton a monográfiáját a szerkesztőtől, kedves tanáromtól, Sallai Józseftől kaptam meg, aki innen származik. Noha évtizdekkel ezelőtt elköltözött, a községnek máig elkötelezett polgára. Bevezetőjében azt írta „Tiszaszentmárton talpalatnyi, órák alatt bejárható hely a Nyírség északkeleti csücskében. Határát csak keletről övezi a Tisza, Eperjeske, Tiszabezdéd és Zsurk felé az ember jelölte ki azt. A nevével ma sem találkozunk minden térképen, de már az őskorban felfedezték, hogy rendlekezik azzal a három tulajdonsággal, amely minden megtelepedés feltétele: élelmet, ivóvízet, életmentő menedéket kínált.” Különösen meglepheti az olvasót, hogy nem minden térképen jelölik ezt a mindössze 1250 lelket számláló települést, mégis képes volt egy 275 oldalas monográfiát finanszírozni. Mitől érdekes és értékes ez a munka? – tehetjük fel magunknak a kérdést, hiszen az elmúlt évtizedekben szinte minden város, nagyobb település törekedett arra, hogy kötetekben örökítse meg történelmét, jelenét. A könyv megjelentetését nagyban elősegítette az a tény, hogy 1996-ban megjelent a XXI. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről, ami természetesen csak általánosságban támogatta azt a stratégiai elképzelést, amit majd az Európai Unióba történő belépésünk előtt és után, – a 2003. XXVI. törvénnyel, a 97/2005. országgyűlési határozat által elfogadott

124

Országos Területfejlesztési Koncepcióval és a 2012. évi XXX. a magyar értékekről szóló törvénnyel – fogalmaztak meg a törvényhozóink. Az uniós támogatási rendszerben a helyi településfejlesztésekre így már volt törvényi keret, pályázati lehetőség, amely azonban szigorú formai és tartalmi feltételekhez kötötte a támogatásokat. Például a településfejlesztési stratégiai terv kidolgozásához, amelyben szerepelnie kell a település adottságainak, hagyományainak, földrajzi, gazdasági, társadalmi múltjának, és ezzel elősegítették és finanszírozták a helyismereti, helytörténeti kutatásokat is. Tiszaszentmárton monográfiája azonban több az integrált fejlesztési tervek

Szemle

bevezetőjeként összeállított helytörténeti adattárnál. Leginkább azért, mert a szerzők a szakterületük elismert tudományos szakemberei, kutatói, másrészt ennek a határ menti kis településnek a múltja olyan országos kapcsolódásokat, művelődéstörténeti emlékeket, szabadságharcos múltat idéz, amelyekkel méltán reprezentálja a helyi olvasók számára a település értékeit, a tágabb közönségnek pedig a kuriózumok felfedezésének az örömét. A kötet éppen az utóbbi szubjetívitása okán kínálja annak a lehetőségét, hogy betekintsünk azokba a műfaji vitákba, amelyek a 19. századig nyúlnak vissza. A helytörténetírás gyökereit a német fejedelemségek honosították meg, kiszakítva a maguk territoriális históriáját a birodalmiból, és a közigazgatási egységeket is történeti képződményekként kezdték vizsgálni. A magyar történelemben ennek nem volt analógiája, hiszen legfeljebb időnként kaphatott egy-egy országrész külön államhatalmi funkciókat (pl. Erdély), de ezt nem lehet és nem érdemes kiszakítani a magyar történet egészéből. A helytörténetírás nálunk először a megyéket érintette. A megyei monográfiák megírására Pesthy Frigyes már 1872ben közzétett egy javaslatot, és egyúttal igen szélesen értelmezte a helytörténet fogalmát. A monográfiák születésének valamennyi állomását nem sorolva, mégis érdemes kiemelni a Borovszky Samu szerkesztői munkáját dicsérő, máig használt Magyarország vármegyéi és városai sorozat köteteit. A két világháború közötti időben a magyar helytörténetírást új utakon Mályusz Elemér indította el az 1924-ben a Századok című folyóiratban megjelent A helytörténeti kutatás feladatai című tanulmányával. A főbb tételeit ma is érvényesnek tekinthetjük. Ilyennek

tarthatjuk azt, hogy a helytörténeti munka legfőbb értékmérője, hogy kiállja a tudományosság kritériumát. A helytörténetírás máig kiemelkedő műfaja a monográfia, ami egy téma (egy tudományos probléma, egy személy munkássága vagy egy földrajzi egység pl. megye, város, község) elemzésére, komplex vizsgálatára vállalkozik, de ugyanez számos problémát is felvet. Kiknek van meg a kellő forrásismerete, kutatói felkészültsége, milyen célból készül a mű, milyen forrásokat dolgoznak fel stb.? A mai történész generáció számára ezek a kérdések újabbakkal egészülnek ki, a társadalomtörténet írók közül többen megfogalmazták álláspontjukat, kételyeiket. (Történelmi Szemle 2006. 3–4. számában Romsics Ignác, Gyáni Gábor, Kövér György). Romsics Ignác a szintézis-írás dilemmái című tanulmányában a nagy áttekintések, szintézisek korszakokat értelmező kihívásainak bemutatása mellett megállapítja, hogy „A történetírás iránt ugyanakkor mutatkozik egy olyan jelentős társadalmi érdeklődés is, amely a tudományok többsége esetében nem észlelhető. A rövidebb és inkább ismeretterjesztő jellegű összefoglalások felhasználói nemcsak a diákok, amint ez a természettudományok vagy akár a társadalomtudományok többsége esetében tapasztalható, hanem a saját múltjuk és más kultúrák múltja iránt igen nagy számban érdeklődő felnőttek is. A történészeknek tehát nemcsak a fentebb említett szakmai, hanem nyilvánvalóan ezt a társadalmi igényt is ki kell elégíteni. … A szakmai és társadalmi igény fontos, de nem egyedüli oka a szintézisek születésének. Olyan történészekre is szükség van, akik valamilyen oknál fogva vállalkoznak arra, hogy szorosan vett kutatási területük biztos védelmet nyúj-

125

Szemle

tó sáncai mögül kilépve, mások kutatási eredményeit felhasználva, megkíséreljék új életre kelteni múltjuk egészét vagy annak egy-egy nagyobb korszakát.” A Tiszaszentmártonról szóló monográfia szerkesztője jól ismeri a fentiekben idézett magyar történetírók hagyományait, intelmeit, és a tanácsaikat – véleményem szerint – felismerhetjük a kötet periodizációjában, tematikájában, szerkezetében. A felkért szerzői kollektíva kutatási területei adták a kötet két nagy fejezetének a tematikáját. A Múltunk és az Ember és környezet nemcsak kronológiai, hanem tematikai egységet is alkot, bár a kronológia a közelmúlt egyes tanulmányaiban a periodizációs határokon átível. Például természeti környezet vagy a helynevek bemutatása esetében. Keretbe foglalják és teljessé teszik a kötetet a polgármesteri előszóban, a szerkesztői bevezetőben olvasható gondolatok és a végén a mellékelt képek. Szűcs Dezső polgármester meggyőződéssel írja, hogy a településen közösség él, és hogy a közösségnek a hagyomány és a történelem az emlékezete. A szerkesztő bevezetőjében az egymásba hajló életek folytonosságát és a változó élet korszakainak a felidézését ígéri, amelynek végén odaírhatta a maga üzenetét is: „amit századok alatt az elődök a ma nemzedékének fölépítettek, az utódok dolga, hogy megismerjék, fejlesszék, működtessék és így őrizzék meg a jövő számára.” A település neve sokat mondó. A 316ban Savariában született egykori katonát a franciaországi Tours városa püspökének választotta, és a családok, a különböző mesterségek védőszentje lett, akit a magyar királyok is védőszentjükként tiszteltek. I. István és I. László királyunknak

126

köszönhetően a nép hamar megismerte, és ünnepéhez számos népszokást honosítottak meg. Így aztán a község névadója révén a francia királyok püspökét St. Martinust névadójukként mai napig tisztelik az itteniek. A falu határában az Árpád kor elején már kápolnát építettek tiszteletére, így a település ezer éves múltját dokumentumok is bizonyítják. Toldi Zoltán tanulmányából azonban azt is megtudhatjuk, hogy jóval régebben lakott terület volt ez a vidék, mert már az újkőkorban készítettek a közelben lévő kisvárdai Daruszigeten égetett kerámiát, és találtak a réz- és vaskorból származó sírokat. Minden régészeti korszak nyomai fellelhetőek a Nyírség északi területein, vagyis egészen a népvándorlás végén érkező elődeinkig lakott települések voltak itt. A mai Szentmárton határában két Árpád-kori falu nyomait tárták fel. A középkort ismertető Németh Péter tanulmánya mindjárt egy ismert névvel kezdődik, hiszen arról a Bánkról ír, aki a II. András (Endre) királyunk feleségével került szembe, és ezt a magyarok egyik legismertebb drámájából ismerhetjük. Ő Zsurk határában vásárolt birtokot, és ezzel bele is csöppenünk annak az adományozási és perlekedési korszaknak a kibogozásába, amelyet nehezít, hogy a helyneveket előbb azonosítanunk kell, mai nevük vagy az elhelyezkedésük szerint. Kiderül, hogy egy-egy birtokosnak az ország különböző részein is lehettek peres ügyei, amelyeket egy-egy oklevél tartalmának az ismertetésével mutat be a szerző. Az átlagolvasónak nehéz ez a nyelvezet, de érdemes végigküzdenie magát a sok birtokváltáson, mert kiderül miképpen lettek itt birtokosok többekkel együtt a Losonciak. Losonci István 1552-ben Temesvár ostrománál esett el, és neki két lánya maradt,

Szemle

így vele kihalt fiágon a család. Csakhogy az egyik leány az a Losonczy Anna, akiről az irodalomkedvelők tudják, hogy Balassi Bálint verseiben Júliaként találjuk, és akibe a költő reménytelenül szerelmes volt. A korabeli források helyesírása, különösen a nevek esetében nem volt következetes, de ez mit sem von le azokból az izgalmas szerelmi civódásokból, erőszakoskodásokból, amiről Szentmártoni Szabó Géza írása tudósít. Losonczy Anna különös alakja a középkori nagyhatalmú hölgyeknek. Jó ideig Tiszaszentmártonon élt, innen levelezett hol szerelmes párjával, hol a birtokaira pályázó rokonaival, ellenségeivel. A középkor két jellegzetes épülete a templom és a vár. Mindkettő volt Tiszaszentmártonban. Jakab Attila tanulmányának a címe igen sokatmondó: A „Nyír Pannonhalma”, amelyet a megye híres múzeumalapító régész-főorvosától, Jósa Andrástól kölcsönzött. Egy 1267-ben átírt, de eredetileg 1067-ben keltezett oklevélből tudjuk, hogy a falu közepén lévő homokdombon állt a Szent Márton tiszteletére emelt templom, amely a későbbi átépítések során a reformátusoké lett. A tanulmány igen érdekes része a templom közelmúltban kezdődő feltárásának eddig megtalált, és a korábbi ismereteket igazoló, bővítő emlékeiről szóló beszámolója. A Szentmárton határában lévő vár – a forrásokban különböző néven említették: várkastély, erődítmény, palánkvár, castellum – történetét Sajtos Szilárd elevenítette fel. A török harcok legnagyobb részében Losonczy Anna birtokában volt, miközben birtokperben állt unokatestvérével, Várday Katával. A három részre szakadt ország háborúi alatt kétszer is megostromolták, és ő megvédte 1544ben és 1559-ben, végül 1565-ben átmenetileg János Zsigmond fennhatósága

alá került. Később a Rákóczit támogatni vonakodó megyebeli nemesek közül az ekkor ebben a várban tartózkodó alispán megtiltotta a hadba vonulást, mire az itteniek felkoncolták, és Rákóczihoz siettek. Már ennyiből is kiderül, hogy országos jelentőségű ügyek fordultak meg itt. Viszonylag hosszú korszakot ölel fel Takács Péter tanulmánya, aki a reformációtól egészen 1918-ig követte a település históriáját. Kitért az egyes korszakok gazdálkodására, kereskedelmi szokásaira, a porták és telkek állapotára. Ismerteti az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig és a Forgách grófokkal való egyezkedésekig az eseményeket, majd a polgárosodás jeleit, a gazdálkodás helyi sajtosságait. Bene János a következő periódus bemutatásánál kitér arra az egész országot is jellemző tényre, hogy a trianoni határok miatt Tiszaszentmártonnak a területe változott, de legjobban az sújtotta, hogy határközségként elveszítette korábbi kereskedelmi kapcsolatait. A két világháború között időszakban is volt azért új dolog, megépült a vasút, és naponta kétszer megjelent egy-egy vonat. Volt földosztás, és a birtokfelosztások ekkor is folytatódtak, de már az örökösök között nemcsak a Forgáchok, hanem rokonaik, így az Odescalchiak is megjelentek. Az utolsó években nemcsak az Odeschalchi herceg tragikus repülőgépes kalandja és halála fordította ide az ország figyelmét, hanem azok a besorozások és deportálások is, amelyek súlyos emberáldozatokat követeltek. A háborút követő időszak újrakezdését Sallai József, a tanácsrendszer s az önkormányzatiság kiépítését Szabó Éva mutatja be. Az ismét határfaluvá váló település helyzetét tovább nehezítették a folytonos átszervezések, de elindultak a modernizációs beruházások is. Az ál-

127

Szemle

lamosítás, a termelőszövetkezetek szervezése, majd a rendszerváltás és az önkormányzatiság kiépítése sajnos már egy csökkenő létszámú településen történt, ami a napjainkig jellemző. A második szerkezeti egység az Ember és környezet címet kapta, amely Kormány Gyula és Kókai Sándor írásaiban mégis a múltba vezet bennünket, hiszen a természetföldrajzi adottság a földtörténeti periódusok alatt formálódtak, a tájnak azonban legfőbb ura, formálója, táplálója máig a Tisza. Ez a természet által történő tájformálás befolyásolta a település térszerkezetét, portáinak az alakulásait. Kókai Sándor ezzel a kérdéskörrel eljut a mai község infrastruktúrájának a jellemzéséig csakúgy, mint Révay Valéria helynevek történetföldrajzi ismertetésével. A következő négy írás már a közelmúlt bemutatására vállalkozott, amivel a mai generáció helyi kötődését, ismert elődeinek a sorsát idézi fel. Sallai József a szerkesztésen és a bevezetőn kívül négy témában is „megszólal” a kötetben. Az oktatás történetének kutatójaként természetesen az egyházi, vallási kötődések feltárására vállalkozhatott, ráadásul a vizsgált korszakban itt volt diák. Írásainak a tárgyszerűségét, érzelmi kötődését külön kiemeli a dicséretes szép stílusa. Lesko-

vics Gáborné közművelődést bemutató és Bodnár Zsuzsanna néphagyományaikat ismertető írása a ma itt élőknek ad ösztönzést a múlt ápolásának a módjához, a közösség megtartásához. A kötet – amint a fentiekkel érzékeltetni kívántam – megfelel a tudományosság igényeinek mind tematikájában, mind tartalmában. Igen szép a borítója, amely két ember közös munkáját dicséri, Szemán Attiláét és Sipeki Péterét. Egy dolgot azért kénytelen vagyok megemlíteni, amit nem hibaként rovok fel. A kötet elsősorban akkor fog a településnek használni, ha minél többen elolvassák, eljut hozzájuk az üzenete, és ezt ismeretterjesztő stílussal lehet a legbiztosabban elérni. Ugyanakkor az egyes tanulmányok a maguk területén elfogadott tudományos közlési mód megtartásával támasztották alá mondandójukat. Ez a kötet stílusát eklektikussá teszi, viszont lehetőséget ad arra, hogy a tudományos közélet is számon tartsa. Mérlegelve a lehetőségeket, úgy vélem, így volt helyes megírni, mert Tiszaszentmártont ez a kötet beemelte az értékes és értékmentő művek tárába, és bízzunk az olvasók érdeklődésében, felkészültségében! Tiszaszentmárton. Szerk. Sallai József. Tiszaszentmárton, 2014. Önkormányzat, 275 p.

Láczay Magdolna

Izgalmas vidéken

Csabai László: Száraz évszak Két egymásra licitálóan sikeres Szindbádkötet után Csabai Lászlónak az első nem szindbádos könyve következett el. A kötet nemcsak a korábbi folytatásos történettel szakít, hanem a formával is: ez a gyűjtemény azt állítja magáról, hogy novellákat, 128

sőt, mindjárt, hogy Páros novellákat tartalmaz. Novella, novellaciklus, illetőleg elbeszélés, elbeszélésciklus eddig is az írói játék része volt, miközben a két kötet egyre jobban a regény felé hajlott. Most sem olyan egyszerű a helyzet. Eleve itt van ez

Szemle

a párosság – a fülszöveg szerint a szerző írásait duovelláknak hívja –, eszerint a kötet tizenhat darabja nyolc részbe-fejezetbe osztva olvasható, olyanformán, hogy az egy fejezetbe tartozó két szöveg tematikailag vagy motivikusan összefügg. Másrészt sok olyan összetevő akad ezekben a novellákban, amelyek a párok határain túlra tekintve is összefüggéseket teremtenek. Hasonló páros novellákat, hol máshol, Krúdynál találhatunk – legismertebb természetesen az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél valamint A hírlapíró és a halál alkotta pár, amely egy párbaj szembenálló feleinek készülődését írja meg kétfelől, s amelyeket Krúdy ikernovelláknak nevezett. De ugyanilyen ismert Karinthy jó és rossz tanulójának felelése is. Időben korábban, Lovik Károlynál egyenesen hármas „iker” is olvasható (Egy elkésett lovag, A zöld oroszkás hölgy, A gyűlölet). Talán további példák nélkül is belátható, hogy nem túlzás a modernista/nyugatos novella előzményeit is számba venni a Csabai kiindulópontjául szolgáló szöveghagyomány felmérésekor – és persze a történet a modernnél nem is áll meg: pl. Krasznahorkai László Kegyelmi állapot című elbeszéléskötetében is olvashatunk párosokat. Az ilyen szövegegyüttesben a rövidtörténet határai nem annyira a ciklus felé mozdulnak el, amely a regénnyel hozható kapcsolatba, hanem a két poénra, két csavarra (a Lovik-féle megoldásban értelemszerűen háromra) kiélezett szerkezet felé. Hiszen az egyszerű továbbmesélés itt nemcsak, hogy kevés, hanem formailag is „elégtelen” volna. Az elbeszélésmód, a perspektíva, a horizont, az elbeszélői hang maga is része a csavarnak, amelynek érvényre kell jutnia itt. Csabai novellái sokféleképpen élnek a variációs lehetőségekkel, a nyolc pár egyszer sem

kiszámítható, nem ismétel már bevált eljárásokat, az olvasó számára minden odahatás-visszahatás felfedezése képes újszerűséggel hatni. Nagyjából két tényező van, ami minden írásban előbb-utóbb visszaköszön – illetve csak az egyik előbb-utóbb, a másik mindig és azonnal s jól felismerhetően: az előbbi a Bereggel kiegészült Nyárliget, Nyíregyháza árkádiai mása a Csabai-univerzumban; az utóbbi pedig az elbeszélő. A Száraz évszak elbeszélője Csabai olvasóinak régi ismerőse. Ugyanaz a logika, ugyanaz az attitűd, ugyanaz a kérlelhetetlen makacsság a zárójeles magyarázatokkal és megerősítésekkel, mint ahogy azt a Szindbád-könyvekben is láthattuk. Jóllehet ez a narráció inkább edződött Borisz Akunyinon, mint Krúdyn, a Fandorin-mintázatú Csabai-féle Szindbádtól eltávolodva még intenzívebben működik sajátjaként minden egyes elbeszélői megoldás, magatar-

129

Szemle

tás és attitűd. Jól megválasztott hang, ízléses szóválasztás, kiegyensúlyozott dikció és ügyesen adagolt információmorzsák jellemzik. S persze az örök költői lebegést biztosító jelen idejűség. Az első, Száraz évszak, esős évszak című páros mindjárt ereje teljében mutatja a narrátort. E két szövegben a legsűrűbben nyomasztó talán az atmoszféra a kötet írásai közül, noha a nyomasztás nem jellemző különben a könyvre. Inkább az itt is látható megoldások: visszafogott elbeszélői eszközökkel, egyszerre távolságtartóan és mégis egyszerre mintegy belülről, egészen közelről nézve mondja el sötét történetét a narrátor. Leginkább szenvtelennek mondanám a mesélést, de furcsán kétélű itt minden: ahogy az olvasó egyszerre láthatja otthonosan közelről és hideg távolságból a szereplőket, ugyanúgy a komorság is mindig hordozza valamilyen sötéten abszurd „tréfa” lehetőségét. Még az említett zárójeles narrátori „beszúrások” is kétélűséget hoznak: miközben az alaptónus hajlamos a minimalista reflexiónélküliségre, a zárójeles betét mégis elmagyaráz ezt-azt, mintha nem bízna abban, hogy enélkül megérthetné az olvasó, vagy mintha már későbbi korok olvasóinak dolgozna. Helyenként nagyon eltalált ritmusban jönnek ezek a beszólások, időnként meg mintha talán túl akarnák okosítani a szöveget és az olvasót. Nem lehet megfeledkezni azonban arról sem, hogy miközben rejtélyek és titkos sorakoznak ebben a kötetben, a zárójeles magyarázatok sohasem ezeket fejtik fel – sokkal inkább a teremtett világ aprócska részleteit segítenek elmélyíteni. Azt mondom, rejtély és titok, és hát igen, a bűn-bűnözés-nyomozás logikája jelen van végig a kötetben, de ezek az írások még olyan értelemben sem nevezhetők kri-

130

minovelláknak, mint a Szindbád-könyvek (mármint hogy azok az írások, amelyek e könyvből valamelyest is élnek a krimi eszközkészletével, hiszen több egyáltalán nem is keverhető gyanúba). Merthogy leegyszerűsítés krimiként kezelni a Csabaiírásokat, noha azoknak lényéhez tartozik a műfaji-zsáneri eldöntetlenség. Ahogyan az első Szindbád-kötetben inkább a művelődéstörténeti rétegek szintjén konstruált régi Nyárliget volt a lényeg, a másodikban pedig az elképzelt Bajkál-vidék, úgy most is a munka legnagyobb részében a tér lesz egyféleképp a rejtett főszereplő. Utazások és váltások ugyan vannak, de ez a könyv legnagyobbrészt mégiscsak Csabai László Bereg-könyve. Mondanivalója kibontásához a kalandos-utaztató-nyomozgató szövegek apparátusát ugyan behívja Csabai, ezek az összetevők azonban csak ideigóráig válnak dominánssá, színtisztán nem jellemezhető velük a könyv. És ami fontos: ezúttal többnyire nem a múltban járunk. Mágikus realista szál ugyanúgy tetten érhető a kötetben, mint némi detektívesdi, de a realista keret többnyire megvan, még ha fel is van lazítva. Fel van lazítva, mert semmiképpen sem a móriczi, Tar Sándor-i realizmusról van itt szó, noha a beregi világ többé-kevésbé az ő kettejük világa is – természetesen nem annyira földrajzi, mint inkább szociológiai értelemben! Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a rejtélyek, a nyomozások adják a hátteret a világalkotáshoz, vagy fordítva, hogyha egy-egy szöveget nézünk csak. A kötetegész tekintetében viszont látványosabb, hogy az utóbbi eljárás a helyes.. Tisza-part, faluszél, ártér, komp, elhagyott laktanyák, pusztuló világ – mindez a Száraz évszak fizikai díszletei közé tartozik, noha összességében az olvasónak mégsem a szociologikum nyomasztó

Szemle

volta az alapélménye a könyvvel kapcsolatban. Hanem az izgalom, az olvasás szórakoztató gördülékenysége, a váratlan egyértelműségek, a helyükre kattanó alkatrészek simasága. Csabai nem fél belemenni koptatottabb ötletekbe, mint a sóstói vámpír a Véresen komoly párosában – és jól is teszi. Ugyanúgy nem fél sok oldalon keresztül görgetni gyilkosságosnyomozós novellát, s a végén egy rövid vágással elintézni az ügyet (az Ismeretlen ismerős zárlatában), s az olvasónak ez is „bejön”, vagyis a szerző jól kockáztatott. A Honnan jöttél, hová indulsz párosában nemcsak egyszerűen a mágikus realiz-

mussal játszik el, hanem főszereplőjét el is utaztatja Dél-Amerikába, reflektálva a műfaji játékra. Gazdag és izgalmas kötet a Száraz évszak. S bár eddig túlnyomórészt a Beregről beszéltem ebben a kritikában, azért Csabai László Nyárligetről sem feledkezik meg, a mitológia folytatódik, a történetek pedig nemcsak egymással érnek itt össze a kötet záró írásaiban, hanem még a Szindbád-kötetekkel is. A Száraz évszak a jelenkori kisprózánknak egyik legjobb gyűjteménye. Csabai László: Száraz évszak. Budapest, 2014. Magvető, 337 p.

Antal Balázs

Megyei felmérések a cigányokról, romákról az 50-es években

„Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.” Albert Einstein

Valami különös, melengető, semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amikor egy könyv lapjain keresztül szülőföldünk történetéről olvashatunk, amikor a helyi élet ezer-apró villanásából kaphatunk egy kis ízelítőt. Legyen az a régmúlt századok történése, vagy közelmúltunk hányatott világa. Keressük a még fellelhető, beazonosításra alkalmas tereket, a különleges helyszíneket, életünk egy-egy megélt szakaszához köthető emlékeket, ismerősnek vélt vagy valós személyek gondolatait. A helytörténetírás így válik igazi csemegévé, a helytörténeti munkák pedig érdekes, izgalmas olvasmánnyá. A kérdés az, hogy lehet-e jelentésekből, felmérésekből, hivatali dokumentumokból is ilyen érzést kelteni? http://www.citatum.hu/idezet/63981

131

Szemle

Nagy Pál történész-kutató már nem először tesz kísérletet arra, hogy források sokaságán keresztül vigyen el bennünket múltunk valamelyik állomására, történelmünk korai vagy kései korszakának egyikmásik helyszínére. Levéltári gyűjtőmunkájának fókuszában különböző történelmi korokban egy kevesek által kutatott, kevésbé ismert társadalmi csoport, a hazai cigánytársadalom áll. Legutóbbi kutatásainak eredményeként egy olyan forrásválogatással ajándékozott meg bennünket, melyben az 1950-es években Szabolcs-Szatmár megyében élő cigányokról olvashatunk. 2010-ben jelent meg a megyei levéltár gondozásában az „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember.” Válogatás a SzabolcsSzatmár megyei cigányság történetének forrásaiból (1951–1961) című munkája, amely elsősorban a megyei tanács, illetve a járási tanácsok cigányságra vonatkozó jelentéseit tartalmazza, valamint a korabeli helyi sajtó cikkeiből ad ízelítőt. Már ennek a válogatásnak a bevezetőjében jelzi a szerző, hogy az összegyűjtött iratok további kötet kiadásához elegendő, közlésre érdemes információt tartalmaznak. „Az 1957 októberében elrendelt megyei felmérés mind közül a legértékesebb. A családi lapok (és a hozzájuk tartozó községsoros adatok) és a községi jelentések teljes feldolgozása külön kismonográfiában történhetne meg. Közlésüktől terjedelmi okból tekintettem el.” (Megjegyezzük, Nagy Pál a JATE történelem-filozófia és KeletEurópa története szakán szerzett diplomát. Közel két évtizede a hazai cigány csoportok történetét kutatja. „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember.” Válogatás a Szabolcs-Szatmár Megyei cigányság történetének forrásaiból (1951–1961). Szerk., vál. és a bev. írta Nagy Pál. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények, 40. Nyíregyháza-Gödöllő, 2010. Uo. 14.

132

hogy az 50-es években Szabolcs-Szatmár megyében 5 nagyobb felmérés készült a cigánysággal kapcsolatban, közülük egy a Munkaügyi Minisztérium által, a többi helyi kezdeményezés alapján). A szerző a folytatást a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára Kiadványai II. Közlemények. 45. kötetében a „Nem szabad őket lenézni”. A cigány népesség felmérései Szabolcs-Szatmár megyében az 1950-es években című, a közelmúltban megjelent dokumentumgyűjteménnyel tárta elénk. Ez a kiadvány az 1957-ben és 1959-ben végzett felmérések községi jelentéseit és a részleteket is magába foglaló községsoros adatait tartalmazza. Nagy Pál mindkét kötete példaértékű, hiszen egyrészt a hazai cigányság történetének kutatásával egy sokszor és sokat vitatott, de korántsem teljesen felkutatott társadalomtörténeti témához nyúl. Különösen igaz ez a XX. század, benne az 50-es évek radikális átalakulásait, koncepcionális váltásait előkészítő időszakában. Gondolok itt annak a folyamatnak az elindítására, amely a cigányság, mint nemzetiség fogalmának annullálásához, a cigányság életkörülményeinek javítását szociális kérdéssé való leegyszerűsítéséhez, süllyesztéséhez vezetett. Másrészt hiánypótlónak, különösen értékesnek nevezhetők azok a kutatások, melyek a helyi társadalmak elemzésén keresztül, megyei, járási és községi adatok halmazából rajzolódnak ki előttünk. Hasonló jellegű felméréseket Baranya, Borsod, Zala. megyére vonatkozóan is olvashatunk. Még mielőtt bemutatnánk Nagy Pál legújabb dokumentumkötetét, néhány gondolatot érdemes szólni a hazai cigányság történetével foglalkozó kutatásokról. Sokan, sokféleképpen írtak már

Szemle

a cigányokról, romákról. Történetüket a rendi társadalom korában Nagy Pál, míg a polgári Magyarország cigánykérdését és cigányügyi igazgatását Pomogyi László vizsgálta, de Karsai László, Tóth Péter, Soós István vagy Dupcsik Csaba munkáiról sem feledkezhetünk meg. Az antropológiai kutatások többek között Prónai Csaba nevéhez köthetők, a cigány/roma kultúra témakörében Szuhay Péter munkásságát érdemes kiemelni. Utalhatunk a szociológiai vagy kisebbségjogi kutatások alapján Ladányi János, Szelényi Iván, Forray R. Katalin, Neményi Mária, Kemény István, Havas Gábor, Kertesi Gábor, Szalai Júlia, Majtényi Balázs, Majtényi György továbbgondolásra érdemes írásaira is. A sor folytatható. Amikor levéltári forrásokból, korabeli hivatalos dokumentumokból értesülünk a cigányok/romák életéről, akkor többnyire egy segítségre szoruló, hátrányos, marginális helyzetben lévő társadalmi csoport képe jelenik meg előttünk. Nem egyszer rendőrségi jelentések szereplőiként, járványok terjesztőiként, toloncolási esetek vagy büntetőperek alanyaiként olvashatunk róluk. Életvitelük miatt rendészeti vagy közegészségügyi probléma szereplőiként kerülnek dokumentumok lapjaira. A többségi társadalom normarendszerének gyakran nem ismerői, vagy éppen megszegői. Életmódjukról, élethelyzetükről, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt szerepükről érintőle Korai kutatásoknál a cigány kifejezést alkalmazzuk, a mai vizsgálatok cigány/roma szóhasználatot indokolnak. Nemcsak a 2011-es nemzetiségi törvény miatt, melyben a 13 nemzetiség között a cigány helyett már a roma szerepel, hanem maguk a cigány/roma közösségek akarata és elvárása is az, hogy megkülönböztetésképpen, valamint a szakszerűség érdekében romának az oláh cigány és a romungró csoportokat nevezzük, míg a magukat beásoknak nevező embereket cigányokként definiáljuk.

gesen, és nagyon keveset szólnak ezek az iratok. A cigányok XX. századi történetének levéltári forrásokon alapuló kutatása a 90-es években kezdődött el. Először az országos iratok feldolgozásával találkozhattunk, majd a megyei, járási dokumentumok is előtérbe kerültek. Elsőként a Borsod, Baranya és Szabolcs-Szatmár megye cigánytársadalmára vonatkozó források közlésére került sor. Nem véletlenül. Ez a három megye rendelkezett – és rendelkezik mind a mai napig – a legnagyobb lélekszámú cigánysággal, arányuk is itt volt a legmagasabb, és itt csúcsosodtak ki leginkább a társadalmi egyenlőtlenségek, a többségi társadalomtól való leszakadások, lemaradások. Az 50-es években, az államszocializmus korai korszakában a három megye közül Szabolcs-Szatmár volt az, amelyik a legsúlyosabb gondokkal küszködött, hiszen itt sem a bányászat, sem a nehézipar nem volt jelen. Egyedül a mezőgazdaság adhatott munkalehetőséget a képzetlen munkaerőnek, illetve a vasút, vagy a távolabbi városok nagyipara jelenthetett némi enyhítést a cigányok foglalkoztatottsági helyzetén. Éppen ezért különösen értékelendő, hogy a helyi közigazgatás intézményeiben rendszeresen napirendre kerültek a cigányok helyzetét tárgyaló témák. Jelentések és felmérések készültek nemcsak kormányzati, hanem főként helyi kezdeményezések alapján. Példaértékűnek is nevezhetnénk, hogy ezek a felmérések egyrészt rövid határidőre, nagyon gyorsan, néhány hónap alatt elkészültek. Másrészt – és ez a fontosabb – olyan témakörök vizsgálatára terjedtek ki, mint a foglalkoztatottság, az iskolázottság, a közegészségügy, lakás-, telek- és telepviszonyok. Mai szóval

133

Szemle

élve „problématérkép” felvázolására, a cigányok élethelyzetének komplex vizsgálatára tettek kísérletet, sőt javaslataik között a később kormányzati politikává vált telepfelszámolás, vagy cigányügyi hatóságok felállítása is szerepelt. Nézzük konkrétan Nagy Pál legújabb forrásgyűjteményét, a „Nem szabad őket lenézni” dokumentumkötetet. A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács 1957ben és 1959-ben saját kezdeményezésre felmérést végeztetett a cigány lakosság körében. Tette ezt annak ellenére, és annak tudatában, hogy 1957 júliusában a Munkaügyi Minisztérium a cigányok foglalkoztatásának feltérképezése céljából már végzett egy kutatást. Ez volt az első olyan országos, átfogó elemzés, mely a cigányság helyzetének vizsgálatakor nem a közegészségügyi vagy rendészeti problémákra helyezte a hangsúlyt, hanem a foglalkoztatottsági mutatók számbavételére. Amikor néhány hónappal később a Szabolcs Szatmár Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága elnöke elrendeli a cigány népesség kérdőíves felmérését, a járási tanácsok elnökeihez írt levelében utal arra, hogy a cigánykérdés már többször szerepelt a tanácsok napirendjén, a határozatok végrehajtása számos területen pozitív eredményt hozott, ugyanakkor további erőfeszítésekre van szükség. „Célunk eléréséhez vezető utat, csak úgy tudjuk megtalálni, hogyha életkörülményeiket az eddiginél még behatóbban megismerjük. Ez csak úgy lehetséges, hogyha megfelelő adatokat tudunk ehhez gyűjteni”. Bizonyára ösztönzőleg hatott a megyei felmérés elrendelésére az is, hogy 1957 őszén megalakult a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, mely céljának a cigánykérdés „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember.” 145.

134

felszámolását, és a cigányok valóságos problémáinak feltárását tekintette. Az összesített adatok a pontos feldolgozás és a személyes lekérdezés ellenére sem ad(hat)tak teljes képet a községek cigány lakosairól, mivel többféle besorolás alapján vizsgálták őket, és lényegében a leginkább integrálódott, nyelvi, gazdasági és életvitel szerint legjobban beilleszkedett, asszimilálódott rétegek a felmérésen kívül estek. A legrészletesebb ismereteket a cigánytelepeken élőkről, vagy a hozzájuk hasonló életvitelt folytatókról a Családi lapok és a Kérdőívek adtak. Közismert, hogy ebben az időszakban a cigány lakosság közel 90%-a telepen élt, a falu lakosságától elkülönítve, rosszabbnál-rosszabb körülmények között. A megyei felmérés abban az értelemben is mélyrehatóbb vizsgálatnak minősült az országosnál, hogy egyrészt személyes megkeresések, lekérdezések alapján történt, másrészt a megyei hivatal által szerkesztett kérdőívek a helyi viszonyok alaposabb feltérképezését tették lehetővé. Külön kezelték és más nyomtatványok kitöltésével informálódtak a falu nem cigány lakosaihoz hasonló életmódot folytató, a faluban bent lakó cigányokról. A Telepleírás részletesen, több szempontot figyelembe véve a faluban fellelhető valamennyi cigánytelepről adott képet. A községi tanácsok mind az 1957es, mind az 1959-es felmérés során Jelentést készítettek, amelyet a járási tanácsoknak továbbítottak, majd a megyei tanács öszszesítette azokat. Nagy Pál mostani forrásválogatása 117 ilyen községi jelentést tesz közzé, valamint táblázatban rögzíti a községek cigánykérdésre vonatkozó teljes adatbázisát. Uo. 144. Cikk a Népakarat című újságban a Magyarországi Cigányok Országos Szövetségének megalakulásáról, 1957. október 7-én.

Szemle

A községi jelentéseket lapozgatva egyrészt a cigányokat érintő problémák, nehézségek évtizedeken át tartó kontinuitását véljük felfedezni, másrészt elgondolkodtatónak tartjuk azoknak a javaslatoknak a megfogalmazását is, amelyek napjainkra sem veszítették el aktualitásukat. Először nézzünk meg konkrétan a cigányok élethelyzetét jellemző néhány korabeli problémakört, ami a jelentésekből kirajzolódott. Akár tudatosan, akár véletlenszerűen választunk a községek közül, azt tapasztalhatjuk, hogy a „kórkép” szinte mindenütt ugyanaz. Nyitó példánk legyen Szabolcs vármegye korábbi megyeszékhelye: „Nagykálló község területén 48 család él. Ebből 9 család a falu lakosságához hasonló életmódot folytat. A 39 családban 29 iskolaköteles gyermek van, melyből 8 rendszeresen iskolába jár, míg a többiek ruházatra, lábbelire való hivatkozással nem járnak… A felnőttek közül 26 van, aki ír, olvas… A 48 család közül 13 család lakik cigánytelepen a község központjától 1 km-re. Nevezettek putriba[n], illetve kunyhóba[n] laknak. WC-jük nincs. A telepen egy közös kút van, melynek vize közfogyasztásra nem megfelelő, azonban úgy ivásra, mint főzésre ezt használják. A putrik piszkosak, takarójuk, ruházatuk egyáltalán nem kielégítő. Élelmezésük igen alacsony színvonalú, alkalommal [sic!] az elhullott állatokat is megeszik…” A foglalkoztatottság területén is komoly hiányosságok vannak. A családok mintegy 30%-a beilleszkedett a rendes munkába, míg 70%-uk munka nélkül él, esetenként alkalmi munkát, pl. vályogvetést, tapasztást vállalnak, de a kéregetésen vagy az erdei „Nem szabad őket lenézni”. A cigány népesség felmérései Szabolcs-Szatmár megyében az 1950-es években. 163–164.

falopáson is tetten érhetők. Ez utóbbi esetben a kiszabott pénzbírságnak visszatartó ereje, nevelő hatása nincs, nem fizetik ki, behajtásuk pedig szinte lehetetlen. Nem sikerült végrehajtani a Községi Tanácsnak azt a tervét sem, hogy a telepen élő cigányokat a falu lakossága közé költöztessék át, mivel a lakosság tiltakozott ez ellen. Hasonló próbálkozásokkal találkozhatunk más településeken is. A Nyírturai Tanács VB jelentése arról szól, hogy „… megkíséreltük az előző határozatok alapján a cigányságnak a dolgozó parasztok között házhelyen való elhelyezését, azonban a lakosság erős tiltakozásával találtuk magunkat szemben, mert az elhelyezett egy családon kívül a dolgozók tömeges tiltakozásával találtuk szemben magunkat, amikor a többieket is közéjük akartuk telepíteni”. Az 1957-es felmérés idején a községek többségében a cigányok zöme telepen élt, néhány faluban több telep is létezett, bár akadt olyan is, pl. Nyírbátor, Sényő, Szamosbecs (ez utóbbiban 1959-ig egyetlen cigány sem lakott!), ahol egyáltalán nem volt cigánytelep. Tiszavasváriban 2, míg Nagyecseden 3 cigánytelep volt. Nagyecsed azon kevesek közé tartozott, amely befogadta a szomszéd falvakból ide letelepedni szándékozó cigányokat. Viszonylag kevés azon források száma, mely a cigányság rétegzettségére vonatkozóan is adatokat közöl. A Nagyecsedi Tanács jelentéséből azt is megtudhatjuk, hogy állandó munkája inkább az oláh cigányoknak van, akik vállalatoknál, üzemekben dolgoznak, míg a magyar cigányok kisebb százaléka rendelkezik állandó munkaviszonnyal. A romungrók főként napszámosként mezőgazdasági munkát Uo. 191.

135

Szemle

folytatnak, vagy zenéléssel biztosítják megélhetésüket. Riasztó adatként szerepel a jelentésben, hogy a „tanköteles gyermekeknek mintegy 5%-a jár csak iskolába”, többnyire a nemtörődömség, esetenként a ruházatlanság miatt.10 A felnőttek között sok az írástudatlan, de vállalnák az analfabéta tanfolyamok elvégzését. A falu életében, a közügyek gyakorlásában a zenész cigányok vesznek részt, akik társadalmi munkában ünnepélyeken és felvonulásokon hegedülnek. A községi jelentések helyzetelemző, problémafeltáró volta mellett legalább olyan fontos az itt megfogalmazott javaslatok áttanulmányozása. A tanköteles gyerekek iskoláztatását, a szülők megbüntetését, rendőrségi eljárás alá vonását szorgalmazzák, amennyiben „gyerekeiket az iskolába járás elől elvonják”.11 A jól tanuló, tehetséges cigány gyermekek továbbtanulását, a felnőttek számára analfabetizmust felszámoló tanfolyamok szervezését kezdeményezik.12 A magukról gondoskodni nem tudó idősek szociális otthonban való elhelyezéséről is több jelentésben olvashatunk.13 Legtöbbször a cigányok munkához való juttatását hangsúlyozták, a „munkaképes cigányokat munkába kellene állítani, mert csak alkalmi munkából élnek.”14 Az állandó munkával bíróknak házhelyet, munka ellenében építési anyagot, kedvezményes kölcsönt kellene biztosítani. Figyelemre méltó a nem sokkal később párthatározatként ismertté vált gondolat, Uo. 145. Uo. 215. 12 Uo. 171. 13 Uo. 213. 14 Uo. 193. 10 11

136

melyet a Nagyecsedi Községi Tanács VB 1959-es felmérést összegző jelentésében így olvashatunk: „A cigánykérdést jelen pillanatban véglegesen megoldani nem tudjuk, mivel házépítési és egyéb anyagi dolgokba vágó problémákkal fordulnak a községi tanácshoz. Amennyiben állami támogatásból általában lehetséges lenne a putrik felszámolása, kutak és WC-k építése, úgy községünkben a cigánykérdés részben megoldást nyerne.”15 Mint tudjuk, a putrik felszámolása a 60-as években valóban elkezdődött, de mind a mai napig „fekete foltként díszelegnek” hazánk több településén. Végezetül Einstein bevezetőnek szánt gondolatához némi magyarázat. Az idő nemcsak előre halad, de magán hordja a múlt bélyegét, és előrevetíti a lehetséges jövőt. Megismerni a múltat annyit jelent, hogy képesek vagyunk visszatekinteni, visszaemlékezni elődeinkre és az általuk megtett útra. A múlt emlékét és értékeit őrizni, a múltból tapasztalatokat gyűjteni nem azt jelenti, hogy annak nehézségeit, keserveit is állandósítani kellene. Úgy tűnik, hogy a magyarországi cigányok, romák helyzetében még számos olyan pont van, amely az elmúlt 60 évben állandó kísérőjelensége volt életüknek, és a változás, a javítás, javulás még mindig a jövő feladatai közé soroltatik. „Nem szabad őket lenézni.” A cigány népesség felmérései Szabolcs-Szatmár megyében az 1950-es években. (Forrásválogatás) Vál., jegyz., bev. Nagy Pál, szerk. Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2015. A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, 367 p. (A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára Kiadványai II. Közlemények. 45.)

Rozgonyi Ibolya

Uo. 213.

E számunk szerzői:

Antal Attila – költő, irodalomtörténész, Nyíregyháza Antal Balázs – irodalomtörténész, író, kritikus, Nyíregyháza Balogh Géza – újságíró, Nyíregyháza Baranyai Attila – újságíró, Szatmárnémeti Béres Tamás – író, szerkesztő, Nyíregyháza Farkas Györgyi – főmuzeológus, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest Godzsák Attila – történész, Sátoraljaújhely Gyukics Gábor – költő, műfordító, Budapest Hamar Péter – film- és irodalomtörténész, Fehérgyarmat Kabai Zoltán – költő, Miskolc Kormány Gyula – ny. egyetemi tanár, Nyíregyháza Kulin Borbála – költő, irodalomtörténész, Debrecen Láczai Magdolna – történész, egyetemi tanár, Nyíregyháza Máriás József – újságíró, Nyíregyháza Marik Sándor – újságíró, Budapest– Nyíregyháza Nagy Zsuka – költő, Nyíregyháza Néző István – helytörténész, Kisvárda Rozgonyi Ibolya – főiskolai tanár, Nyíregyháza Sefőző Simon – költő, Eger Simonfy József – költő, Szatmárnémeti