Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2013/2. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 48. évfolyam, 2013. 2. szám Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Kührner Éva igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23.

Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban és a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Szabolcsi sajtótörténet

László Gézáné

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában* László Géza főlevéltáros emlékének Hosszú kutatómunka eredményeként több mint egy évtizeddel ezelőtt jelent meg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és történelmi vármegyéinek sajtóbibliográfiája, amelyhez egy sajtótörténeti bevezetést is szerettem volna írni, de erre a pályázat viszonylag rövid megvalósítási határideje miatt nem kerülhetett sor. A bevezető tanulmány helyett a témáról doktori értekezés készült. Az alábbiakban ennek egy része olvasható.

E sorok írója az elmúlt évtizedek során gyakran szembesült a Felső-Tiszavidék területén, azon belül a Szabolcs megyében megjelent sajtótermékekre és törté­netükre vonatkozó adatok hiányával. Valójában az olvasói igények és a könyvtárosi tehetet­ lenség késztette a téma további kutatására.

A lapkiadás történetének áttekintése során a Gyáni Gábor által vázolt „a hagyományos, leíró, elsősorban tartalmat ismertető, a kulturális társadalmi kontextust mellőző sajtótörténeti felfogással szemben a társadalomtörténeti, s egyben értelmező, analitikus megközelítés” került előtérbe.

Milyen társadalmi viszonyok között születtek e sajtótermékek? Milyen volt a lakosság nemzetiségek és felekezetek szerinti megoszlása? Hogyan változott a népesség társadalmi összetétele? Miből, mely foglalkozási ágakból, milyen gazdasági körülmények között éltek e vidéken? Milyen arányú volt a lakosság írni-olvasni tudása, iskolázottsága? Milyenek voltak a tárgyalt korszak országos sajtóviszonyai, melyek voltak a legfontosabb sajtótörvények? A bevezetés ezekre a kérdésekre kereste a választ.

Szabolcs megye polgári népessége 1869-ben 219 ezer, 1910-ben 318 ezer, amiből a lélekszám növekedésére, gyarapodására lehet következtetni. A la

A dolgozat a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levéltárában 2013. március 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

A történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék sajtótörténete 1845-től 1920-ig. Doktori (PhD) értekezés. Budapest, 2013.

Ezúton is köszönöm Bényei Miklós címzetes egyetemi tanárnak, témavezetőmnek az anyag feldolgozásához nyújtott segítségét.

Gyáni Gábor: Sajtótörténet a társadalomtörténész szempontjából. In: Médiakutató, 2006. 1. sz. 57.

Népszámlálás, 1910. 6. r. Budapest, 1920. 7. *

László Gézáné

kosság döntő többsége ezertől kétezer, kétezertől ötezer lelkes településeken élt. A népesség városba tömörülése Nyíregyházának, a megye egyetlen rendezett tanácsú városának a lélekszám emelkedésén követhető nyomon: 1880–1900 között közel 22%-os, 1900-tól 1910-ig 15%-os a gyarapodás. Nyíregyházán kívül a megyében három, a lapalapításban is jeleskedő település érdemel említést. Kisvárda mezőváros, amely kereskedelmével a második helyet foglalta el és az 1870–73-ban létesült északkeleti vasút egyik nagy forgalmú állomásává vált. Nyírbátor, ahol az ipar fejlődése emelhető ki, amely a földművelésre is jótékony hatással volt, továbbá az 1876-ig megyeszékhelyi szerepet betöltő Nagykálló, ahová szabadalmai és kiváltságai miatt költözött a lakosság.

A városok korlátozott befogadóképessége, a megye iparosodásának mértéke és kedvezőtlen földbirtokviszonyai nem biztosították a lakosság megélhetését, ami törvényszerűen vezetett a belső vándorlás mellett a kivándorláshoz, amely különböző hullámokban jelentkezett. Szabolcsból 1909-ben vándoroltak ki a legtöbben a tengerentúlra. Ezzel a megye jelentős lélekszámot veszített, 1899 és 1913 között 37 ezren hagyták el szűkebb hazájukat és csupán 10 ezren tértek vissza.

A népesség anyanyelvi (nemzetiségi) megoszlását vizsgálva Szabolcsban a legnagyobb számban szlovák nemzetiség élt, akik 1890-ben a lakosság 6%-át tették ki. Arányuk 1910-re, 0,3%-ra csökkent, ami különböző mértékű elmagyarosodásukra utal. A megye legnagyobb felekezete a reformátusoké volt, akik 1870-ben a polgári népesség több mint 47%-át alkották. Számuk 1910-re majdnem 10%-kal csökkent,10 miközben ennek mértékében nőtt a görögkatolikusok és a római katolikusok aránya. Szabolcs társadalmi struktúrájának vizsgálata a következő eredményt mutatja: 1870-ben a népesség 30%-a élt földművelésből és erdészetből, 3,7%-a iparból, 0,7%-a kereskedelemből és szállításból. Közel 60% a bizonyos foglalkozás nélküliek száma. 1910-ben a népesség 72%-a élt mezőgazdaságból, közel 12%-a iparból, 6%-a kereskedelemből és közlekedésből.11 A földbirtokviszonyok vonatkozásában 1895-ben12 Szabolcsban a törpegazdaságok (62%) és a kisgazdaságok (35%) voltak túlsúlyban. A birtokmegoszlás aránytalanságába enged betekintést a gazdaságok számaránya és a földterületből való részesedésük. A nagygazdaságok (0,1–0,5%) az összes földterület 44,7%-ban, a tör Népszámlálás, 1900. 10. r. Budapest, 1909. 13., 19–20.; Népszámlálás, 1910. 6. r. Budapest, 1920. 13., 19.

Vende Aladár: Kis-Várda. In: Szabolcs vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, 1899. Apollo Irodalmi Társaság, 136.

Szikszay József: Nyír-Bátor. In: [Borovszky, 1899.] 150.

Görömbei Péter: Nagykálló. In: [Borovszky, 1899.] 136–137.

A kivándorlók. A Magyar Szent Korona országainak kivándorlása és visszavándorlása 1899–1913. Budapest, 1918.

4–5.

Népszámlálás, 1881. Budapest, 1882. 250.; Népszámlálás, 1900. 3. r. Budapest, 1907. 208–209.; Népszámlálás, 1910. 1. r. Budapest, 1912. 23.

10 Népszámlálás, 1870. Pest, 1871. 55.; Népszámlálás, 1881. Budapest, 1882. 250.; Népszámlálás, 1900. 3. r. Budapest, 1907. 234–235.; Népszámlálás, 1910. 1. r. Budapest, 1912. 31.

11 Népszámlálás, 1870. Pest, 1871. 281–283., 290–292.; Népszámlálás, 1910. 2. r. Budapest, 1913. 606–618.

12 A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. 4. köt. A gazdaságok megoszlása jelleg és nagyság szerint. Budapest, 1900. 60. alapján; Szászi Ferenc: A birtokviszonyok Szabolcs megyében a 19. század végétől a második világháborúig. In: Helytörténeti tanulmányok. 7. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1989.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 9–10.

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

pegazdaságok csupán 3,1%-ban részesültek az összes földterületből. Ez utóbbiak modernizálódásra és árutermelésre is képtelenek voltak.

A megye iparának vállalati statisztikája a kisipar döntő többségét, azon belül a segéd nélkül, önállóan dolgozó kisiparok 62%-os arányát mutatja. Az 1900. évi és a tíz évvel későbbi adatok az ipar terjedését, gyarapodását bizonyítják. Összességében a segéd nélküli kisiparok csökkenése és a többi kategóriában foglalt „vállalat” számának gyarapodása figyelhető meg.13 A lakosság műveltségi állapota megdöbbentő. A hat éven felüli népesség körében az analfabéták aránya 1870-ben 65,6%. Két évtized múlva lényeges javulás figyelhető meg. Nőtt az írni-olvasni tudók száma, ami a kormány népoktatás terén folytatott intézkedéseinek (az oktatásra fordított összeg növelése, községi és állami iskolák létesítése stb.), és a tankötelezettségi törvény bevezetésének köszönhető. Analfabetizmus terén 1910-re sikerült a 31%-os országos átlag közelébe jutni.14 A közösségi élet, a szórakozás és az önművelődés szinterei a kaszinók és a különböző egyesületek voltak. A térség városaiban, így Nyíregyházán (1832-ben), Kisvárdán, Nyírbátorban és Nagy-Kállóban is működött kaszinó. Nyíregyházán a Bessenyey-Kör (1899–), és a Nyíregyházi Polgári Olvasó-Egylet (1868–) érdemel említést.15 Emellett a jótékony célú tevékenységet folytató nőegylet Szabolcs minden városában megtalálható.

Végigtekintve a megye 1869-től 1910-ig terjedő időszakának 13 országgyűlési választását, meglehetősen egyhangú kép tárul az olvasó elé. „A dualizmus időszakának 81 megyei mandátumából a 48-as Párt, a Balközép, a Függetlenségi párt, a Függetlenségi és 48-as Párt jelöltjei 59-et szereztek meg, s ebből 34-et (az összes választás 41,97%-a!) egyhangú szavazás révén (ellenjelölt nélkül, illetve visszalépett ellenjelölttel szemben).16 A dualizmus időszakában, Szabolcs vármegyében a választásra jogosultak az 1875. év kivételével a Függetlenségi Párt jelöltjeit juttatták mandátumhoz. Szabolcsot a hatalmon lévő kormánypártok és a közvélemény függetlenségi megyeként tartotta számon, amely végig kitartott Habsburg ellenes hagyományai mellett, ami a lapkiadásban is tükröződött. Az sem zárható ki, hogy Kmetthy István és Inczédy Lajos újságírók, az 1848-as eszmék elkötelezett hívei ezért is fogadták el a nyíregyházi újságszerkesztésre szóló meghívást.

Az országos sajtóviszonyok, a sajtótörvények a megye sajtókiadását is meghatározták. A kiegyezéssel ismét életbe lépett a sajtószabadságról szóló 1848: XVIII. törvénycikk. Ennek hatására indulhatott meg Szabolcs megye lapkiadása. Említést érdemel még a balkáni háborúk miatt törvénybe iktatott, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló 1912. évi LXIII. tc., az 1914. évi „A sajtóról” címen kiadott XIV. tc., továbbá az 1914. évi 12.001/1. sz. miniszteri rendelet a háborús Népszámlálás, 1900. 5. r. Budapest, 1906. 126–127., 370–371.; A Népszámlálás, 1910. 3. r. Budapest, 1914. 1046., 1284. alapján 14 Népszámlálás, 1870. 229.; Népszámlálás, 1910. 6. r. Budapest, 1920. 168–169. A viszonyítás alapja a hat éven felüli lakosság.

15 Kálnay László: Szabolcs vármegye társadalma. In: [Borovszky,1899.] 185.

16 Szilágyi László: A „kuruc vármegye”: parlamenti képviselők és választóik a dualizmus kori Szabolcs vármegyében. Nyíregyháza, 2006. Örökségünk, 76.

13

László Gézáné

cenzúra bevezetéséről. A hírlapok a háborús propaganda fontos eszközeivé váltak.

A posta az egész ország területén ingyen szállította a politikai napilapokat. A vidéki lapoknak a Miniszterel­nökség sajtóosztálya továbbította a táviratokat. A lapkiadók számára nagy gondot jelentett a felhasználható papírmennyiség korlátozása. A Miniszterelnökség 1916 elején felállított Újság­papír Központja gondoskodott a papír rendelkezések szerinti elosztásáról.

Sajtó alatt a szakterminológiában és a mindennapi könyvtári gyakorlatban elfogadott időszaki sajtótermékek (periodikumok), tehát a hírlapok, folyóiratok és alkalmi lapok értendők.

A periodikumok száma és megoszlása Szabolcsban a dualizmus időszakában 73 periodikum jelent meg. Ez a szám a jelenleg ismert adatokat tükrözi, melyek folyamatosan változnak, vagyis sohasem tekinthetők véglegesnek. A tíz évvel ezelőtt, 2002-ben kiadott fent említett megyei sajtóbibliográfia megjelenése után még két új címre derült fény a vizsgált időszakban.17 A lapalapítások idejét vizsgálva, egyértelműen megállapítható, hogy az, az említett 1848: XVIII. törvénycikk 1867. augusztusi hatályba helyezésével szoros összefüggésben állt. 1867 és 1869 között egy lap indult. A következő 1870 és 1879 közötti évtizedben már tíz lapot alapítottak. A legtermékenyebb az 1874. év volt, amikor is három lapot bocsátottak ki. Az 1880 és 1889. évtizedben csupán kettővel több orgánum alapítására került sor, de ebből három alkalmi lapként jelent meg. A XX. század elején, 1906-ban és 1909-ben indult a legtöbb orgánum, szám szerint nyolc. A század első évtizedében (1900–1909) 19 periodikumot alapítottak, csupán kettővel kevesebbet, mint az 1870-tól 1899-ig terjedő 20 év alatt (ami 21 volt). Az 1910 és 1918 közötti években az új lapalapítások száma ugyanennyi maradt. 1911-ben hét új sajtótermék látott napvilágot. Ehhez az is hozzájárult, hogy 1910-re a megyében is megjelentek a polgári társadalom alkotóelemei, a kistermelő-polgári középréteg. 1914-ben és 1916ban kettő, 1915-ben, 1917-ben és 1918-ban egy-egy lapot indítottak. A csökkenő lapalapítási számok az 1914. évi sajtótörvénnyel, a háborús viszonyokkal és a háborús cenzúra bevezetésével magyarázhatók.

Az alábbi diagram segítségével tekinthető át a vizsgált időszak lapjainak megjelenési ideje, ami jól tükrözi a megye lapkiadásának legtermékenyebb éveit. Az újonnan alapított lapok keverednek a korábban indított, de az adott években még napvilágot látott orgánumokkal, mert csak ilyen módon lehetett biztosítani az egységes áttekintést.

Eleven Újság 1899.; Nyíregyházi Tükör 1916. In: Az 50 éves Nyírvidék albuma. Szerk. Vertse K. Andor. Nyíregyháza, 1928. Jóba Elek könyvnyomda, 274, 383.

17

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

A lapkiadás kezdeti időszakában egy viszonylag hosszabb, az 1867-től 1879. évig terjedő bő évtizedet tanulmányozva jól látható, hogy Szabolcsban 1867-től 1873-ig egy–két, 1874-től 1876-ig négy–öt lap jelent meg, ami egy rövid hanyatlás után 1883ban ismét ötre emelkedett, majd 1884-ben kettőre csökkent. Az 1890 és 1899 közötti évtizedben a legtöbb lap, ami hét, 1892-ben és 1899-ben látott napvilágot. Az 1900 és 1909 között években ez a szám tízre emelkedett, ami 1907-hez és 1908-hoz kötődött.

A vizsgált térségben az 1875-ben megindult hol lassúbb, hol gyorsabb növekedés 1911-ig tartott – ekkor jelent meg a legtöbb, 17 periodikum, ami 1912-ben 14 volt. Ez a szám 1917-ben és 1918-ban nyolcra csökkent. Ehhez az előbb leírtakhoz hasonlóan a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket magában foglaló 1912. évi LXIII. tc., az 1914. évi sajtótörvény, majd az I. világháború kitörése nyomán életbelépő korlátozó intézkedések is hozzájárultak.

László Gézáné

A periodikumok földrajzi és laptípusok szerinti megoszlása az alábbi diagramokon tekinthető át.

A diagram jól tükrözi, hogy a lapkiadás Nyíregyházára, a megye legnagyobb városába, a megyeszékhelyre koncentrálódott. A többi település csupán a megjelent lapok 26%-án osztozhatott. Négy településen, Bujon, Nyírgyulajon, Nyírkarászon és Mándokon egy-egy lapot alapítottak. Az utóbbi kivételével valamennyi vallási tartalmú orgánum megjelenési helye. E kiadási helyek a szerkesztő személyével, annak működési, illetőleg lakhelyével magyarázhatók.

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

A laptípusok szerinti tagolás számos nehézségbe ütközött. A kimutatás a tematikai-tartalmi átfedések miatt bizonyos viszonylagosságot hordoz magában. Jól látható az általános tartalmú, széles olvasói rétegekhez szóló vegyes tartalmú lapok magas aránya, ami azok életképességére, közkedveltségére utal. A népesség társadalmi struktúrája kihatással volt a lapok összetételére, pl. a politikai időszaki sajtótermékek csoportjában a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párthoz kötődők magas arányára. Nyíregyháza jelentős számú szlovák lakossága nem az idegen nyelvű, hanem az evangélikus felekezetű vallási orgánumok megjelenését segítette. A szaklapok között a szakmák, szakegyesületek lapjai vezettek. A mezőgazdasággal foglalkozók is ezekből bővíthették ismereteiket. Viszonylag magas arányuk miatt említést érdemelnek még a művészeti (irodalom, színház, mozi) lapok. Ezeket az olvasóközönség nem támogatta, ami megszűnésükhöz vezetett.

A lapkiadás kezdeteire emlékezve Téger Béla megdöbbentőnek tartotta, hogy Bessenyei György 1811-ben bekövetkezett haláláról a megye és Nyíregyháza lakossága csak hosszú hónapok múlva, Kulcsár István Hazai és Külföldi Tudósítások c. lapjából értesült.18 Szabolcsban és Nyíregyházán a sajtókiadás csak több mint ötven év múlva indulhatott meg.

A magyar sajtó történetét és a megyék első lapjait tanulmányozva kirajzolódnak azok a feltételek, amelyek segítették az első periodikumok megjelenését. Az adott megye, település társadalmi, gazdasági, és kulturális fejlődésének az a szintje, amelyen biztosított volt a lap előállításához szükséges szellemi és anyagi erő, pl. egy időszaki sajtótermék nagy példányszámban, rövid idő alatt történő előállítására alkalmas nyomda. Egy olyan időpont elérkezése, amikor a megyeszékhely polgársága már nem elégedhetett meg az országos lapok késéssel érkező, csak a szenzációra koncentráló helyi tudósításaival. Amikor elodázhatatlanná vált egy összefogást és nyilvánosságot követelő nemes törekvéshez (pl. a megyeszékhely áthelyezése) a közönség megnyerése, e „hírnek”, s annak minél rövidebb idő alatt, minél szélesebb körhöz való eljuttatása. Az említett nemes cél mindig segítette az ügy holtpontról való elmozdulását. A lapkiadás elindítása és életben tartása megszállott, elkötelezett személyeket követelt, akik felismerve a sajtó erejét, áldozatot nem ismerve mindent elkövettek érte.

Ezek a feltételek együtt segítették a Nyír (1867–1872) című lap19 1867. októberi megindulását. Szerkesztője és kiadója Börkey Imre, aki korábban a Szatmári Értesítőnél és a Tárogatónál is kulcsfontosságú szerepet töltött be. A Nyír vegyes tartalmú hetilapként a politika mellőzésével a gazdászat, a kereskedelem, az ipar és a tudomány köréből közölt cikkeket. Újságírói között található pl. Dobránszky Péter,20 aki társadalmi s közgazdasági cikkeket, beszélyeket, külföldi leveleket irt. A politikai lapokat előfizetni nem tudó olvasókat kívánta tudósítani a hét legfontosabb politikai eseményeiről, de elhatárolta magát a pártküzdelmektől. A közlemények alapján jogosan Téger Béla: A sajtó Nyíregyházán. In: Háger László: Szabolcs vármegye fejlődése és kortörténete. Budapest, 1929. Erdélyi Gyula, 98.

A Nyír ismertetésénél a szerző nagymértékben támaszkodott egy korábbi tanulmányára. In: László Gézáné: Az első hírlapok nyomában Beregben, Szabolcsban, Szatmárban és Ugocsában (1845–1885) In: Szabolcs-szatmárberegi Szemle, 2010. 2. sz. 203–211.

20 Dobránszky Péter (1845–1918) bölcseleti és jogi doktor. Számos cikket írt budapesti s vidéki lapokba. In: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 1893. 2. köt. 935–937.; Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. 1943. 5. köt. 914.

18

19

László Gézáné

feltételezhető, hogy alapításakor azt is mérlegelték, megjelenésével milyen segítséget nyújthat a megyeszékhely Nagykállóból Nyíregyházára történő áthelyezéséhez.

Cikkezett a leendő székhely élénk gazdasági és kereskedelmi életéről, jó közlekedési viszonyairól, teret és nyilvánosságot biztosított a kérdés megvitatásához. Az első számok bőségesen tartalmaztak úgynevezett közérdekű közleményeket. A főoldalon a vasúti menetrend, a pesti gabonaárak, a pesti és bécsi börze hivatalos árjegyzéke, a nyíregyházi gabonacsarnok üzleti tudósítása, továbbá a postakocsi-járatok menetrendje olvasható. A későbbiekben a hivatalos ügyek mellett időnként itt kapott helyet a levelezési rovat, amennyiben az közérdeklődésre számot tartó kérdéseket érintett.

Az első–második oldalakon általában Gazdászat rovatcím alatt gazdasági, kereskedelmi értekezések is olvashatók. A kezdeti nehézségek után 1868-ban új arculattal jelent meg a Nyír. A közhasznú információk helyét átvették a tartalmasabb értekezések. Börkey 1868 júliusától októberig Szabolcs megye mellett a Hajdúkerületre, 1869 márciusától 1870 decemberéig Zemplén és Bereg megyére, 1871-től Debrecenre és a Hajdúkerületre is kiterjesztette lapját, amely 1869-től Tiszavidék címen látott napvilágot. A hírlap érdekeltségi területének folyamatos bővítéséből, az újabb és újabb előfizetők megnyerési lehetőségének kereséséből az orgánum anyagi veszteségeire lehet következtetni, amit a debreceni nyomtatási hely csak tovább növelhetett. Emellett egy nyíregyházi lapkiadó társulat és orgánuma, a Szabolcs megalapítása – 1872 januárjában – együtt járultak hozzá a Tiszavidék márciusi megszűnéséhez.

A magát társadalmi és ismeretterjesztő hetilapként beharangozó Nyíri Közlöny (1870–1871) 1869 decemberében tette közzé mutatványszámát Dobay Sándor21 kiadásában és szerkesztésében. A lapszerkesztést 1871-ben, áprilistól novemberig Kmethy István22 végezte. A Nyíri Közlöny a Szabolcs megyei és Nyíregyháza városi helyhatóságok működésének ellenőrzését, a megyebizottmány, és a város képviselőtestület üléseinek, az ipar, a kereskedelem, a közgazdaság és a megye társadalmi életének kritikával történő figyelemmel kísérésére tett ígéretet. A lap közigazgatási irányultsága a szerkesztő községi jegyzői szakképzettségéből is következhetett. A nőolvasókat és az ifjúságot a tárcarovatban gondosan összeválogatott szépirodalommal várta.23 A második évfolyamban a megye egyetlen helyi lapjának kiáltotta ki magát, amit azzal indokolt, hogy a Tiszavidék fennállása óta egyszer sem emlékezett meg a megyebizottmányi ülésekről.24 A hetilap a közgyűlések anyagának hiteles közlésével biztosította annak megismerését, továbbá az olvasói hozzászólások és vélemények nyilvánossá tételét. Az olvasóközönség mégsem ilyen tartalmú lapra vágyott (vagy a Tiszavidéket választotta). A befolyt előfizetési díjak nem fedezték a kiadási költségeket, a laptulajdonos azt csak nagy áldozatok árán tudta fenntartani, ami a Nyíri Közlöny 1871. évi megszűnését eredményezte.25 Dobay Sándor nyomdász, Nyíregyháza és Szabolcs vármegye első nyomdájának alapítója, amit 1866-tól 1877-ig működtetett. In: Tóthné Bordé Katalin: A nyíregyházi Jóba nyomdászcsalád története 1879–1944. Doktori (Phd) értekezés. Debrecen, 2006. 146–147.

22 Kmethy (K.) István (1833–1887). Jogot végzett okleveles községi jegyző, hírlapíró. Részt vett az 1848–49. évi szabadságharcban, ezért több évig bujdosnia kellett. Költeményeit, elbeszéléseit, történeti cikkeit országos lapok közölték. Számos önálló műve is megjelent. In: [Szinnyei, 1899.] 6. köt. 599–601.

23 Dobay Sándor: Programmunk. In: Nyíri Közlöny, 1869. dec. 29. msz. 1.; Kmethy István: Előfizetési felhívás. In: Nyíri Közlöny, 1871. ápr. 9. 1. sz. 1.

24 Kmethy István: Néhány szó a vidéki lapokról. In: Nyíri Közlöny, 1871. szept. 24. 25. sz. 1.

25 Téger szerint a lap azért szűnt meg, mert Kmethy István és Dobay Sándor nem tudtak összeférni. In: [Téger, 1929.] 98.

21

10

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

A korábban említett, 1871-ben alapított lapkiadó társulat ígéretes vállalkozásnak tűnt. Szabolcs (1872–1876) címmel 1872 januárjában indított útjára egy vegyes tartalmú orgánumot. Előfizetési felhívásában Szabolcs megye világ előtti képviseletét és a közművelődés elősegítését emelte ki.26 Felelős szerkesztője Kmethy István lett, aki megszűnéséig szerkesztette a Nyíri Közlönyt. A lap olvasóit és barátait 1872. március 31-én nyílt levélben emlékeztette a hazára és a megyére váró feladatokra, az 1872-es választásokra, a megyei és községi tisztújításokra, a polgári és társadalmi mozgalmakra. A Nyíri Közlönyben olvasott gondolataira emlékeztetnek az alábbiak, mely szerint ezeket az eseményeket „minden alkotmányos polgárnak éber figyelemmel kell kísérni”, s hogy a Szabolcs ehhez kíván tükröt tartani az olvasó, a helyi polgárság elé.27 Néhány hét múlva arról biztosította az előfizetőket és barátait, hogy önálló és független lapként egyetlen pillanatra sem tért le a szabadelvűség útjáról.28 Kmethy István 1873. december 14-én, a lap 50. számában Országos kalamitások címen megjelent vezércikkében a középosztály, a kisbirtokosság és iparosság pusztulása miatt aggódott. Éles hangon bírálta az igazságtalan adórendszert, az önálló nemzeti bank hiányát és az uzsoratörvény eltörlését. Elítélte az országgyűlést, a zsidók polgári és politikai egyenjogúságának törvénybeiktatását. A tőkeadó kataszter és az uzsoratörvény bevezetését, az izraeliták körében a cselekvő és szenvedő választási jogok felfüggesztését sürgette. Az országos kellemetlenségekért magát a nemzetet és a törvényhozást tette felelőssé – s a cikk folytatására, a problémák részletesebb kifejtésére tett ígéretet. Erre azonban nem kerülhetett sor. A Szabolcs lapkiadó társulata december 19-i üléséről kiadott közlemény szerint Kmethy az említett vezércikk szenvedélyes hangja és a felmerült egyéb problémák miatt megvált a Szabolcs szerkesztésétől.29 A társulat 1873. dec. 19-én Lukács Ödönt30 bízta meg a felelős szerkesztői teendők ellátásával. A lap fent említett szabadelvűség irányába való eltolódása, a szerkesztő távozása, 1874 januárjában egy új orgánum, a Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny megindulása, a debreceni nyomtatási hely31 (1874 szeptemberétől) együttesen járultak hozzá 1876-ban annak megszűnéséhez, illetve az említett Közlönybe való beolvadásához.

Az utolsó számban ennek okát a megváltozott viszonyokra, és a legjobbjaikban való csalódásra vezették vissza.32 A Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlönyt (1874–1883) társadalmi, ismeretterjesztő, kereskedelmi és közgazdasági hetilapként ifj. Maurer Károly33 adta ki 1874. ja Előfizetési felhívás. In: Szabolcs, 1872. jan. 7. 1. sz. 1.

A „Szabolcs” t. cz. olvasóihoz és barátaihoz. In: Szabolcs, 1872. márc. 31. 13. sz. 1.

28 Felhívás a „Szabolcs” előfizetőihez és barátaihoz. In: Szabolcs, 1872. szept. 22. 38. sz. 1.

29 Értesítés és előfizetési felhívás a Szabolcs 1874-dik évfolyamára. In: Szabolcs, 1873. dec. 21. 51. sz. 1.

30 Lukács Ödön (1843–1896) református esperes lelkész, költő 1873. dec. 21-től 1876. jún. 30-ig szerkesztette a Szabolcsot. In: [Szinnyei, 1902.] 8. köt. 111–112. Szinnyei közlésével ellentétben Lukács Ödön neve a Szabolcs c. lap 1875. dec. 25-i számán szerepelt utoljára szerkesztőként.

31 A feltehetően csekély kapacitás miatt a Dobay nyomdának szelektálnia kellett a nyomtatandó orgánumok között, de az újságszerkesztők és a nyomdász nézetkülönbsége sem zárható ki. A laptulajdonos az első Debrecenben nyomtatott szám újdonságok rovatában kért elnézést az olvasóktól a megjelenés pár napos késéséért. In: Szabolcs, 1874. szept. 23. 38. sz. 3. A debreceni nyomtatás a szállítási költségek miatt feltehetően növelte a lap kiadási terheit.

32 Szabolcs, 1876. jún. 25. 26. sz. 1. Itt utalhatott Kmethyre, aki előbb említett cikkével kellemetlenséget okozott a Szabolcsnak, és Dobay Sándor nyomdászra.

33 Ifj. Maurer Károly kereskedő, nyomdatulajdonos, lapkiadó, lapszerkesztő és a város választott képviseleti tagja.

26 27

11

László Gézáné

nuár 1-jétől. A lapvezéri, majd a vezérszerkesztői feladatokat a közlöny indulásától 1876 szeptemberéig Kmethy István látta el. Az orgánum a jezsuita tannak a társadalom minden rétegében való terjedése, az önzés, a fényűzés, a zsarolás elleni küzdelmet, a közérdek, a helyi és országos érdekek védelmét helyezte programjának középpontjába. Némi visszásság érzékelhető az egyik megjegyzésében: „A Szabolcs munkatársaiból már is sikerült néhányat megnyerni,”34 amivel feltehetően a lap biztos személyi feltételeit próbálták a lap iránt érdeklődők számára bizonyítani (viszont a megjegyzés háttere, a véleménynyilvánításhoz szükséges körülmény nem ismert). Ami pozitívumként értékelhető, hogy a szólásszabadság jogához ragaszkodva a lap újságíróinak védelmet ígért arra az esetre, ha azok egyeseknek nem tetsző egyéni véleményközlés miatt bajba kerülnek.35 A Közlöny kiadója a vállalat ügyfeleire való tekintettel 1000 Ft. biztosítékot tett le Nyíregyháza polgármesterénél. Maurer szerint az eddigi lapok azért szűntek meg, mert biztosítékot nyújtó alappal nem rendelkeztek, a lap fennállásához sem a kiadót, sem a szerkesztőt nem kötötte anyagi érdek.36 A közlöny indulása után három évvel a hatóságok hivatalos lapjává szeretett volna válni, amihez a szerkesztő szerint 1000 előfizetőre lett volna szüksége. Nem alakult hivatalos lappá, az előfizetők számáról nem maradtak fenn adatok, ellenben éveken keresztül a gazdasági egyesület, ipartestület értesítőjeként, a megyei tanfelügyelőség hivatalos közlönyeként látott napvilágot. A címét 1876 júliusában Szabolcsmegyei Közlönyre változtató orgánum 1883. június 18-tól rendkívüli kiadásban naponként jelent meg és tudósított a tiszaeszlári vérvád tárgyalásáról.

A lap antiszemita demagógiával tűzdelt rohamokat indított a zsidóság ellen, amire a Nyírvidék Nyílt tér rovatában válaszolt, utasított el.37 Az elődlapjainál hosszabb fennállását a hirdetéseken, a gazdászatra, iparra és kereskedelemre koncentráló tartalmon kívül saját nyomdája is nagymértékben segítette (feltehetően 1883. dec. 20án szűnt meg).

1877-ben Szabolcsban is megjelent az első városi érdekeltségű vegyes tartalmú hetilap-próbálkozás a Nyíregyháza (1877), debreceni nyomtatási hellyel. Életképtelenségét alig több mint egy hónap utáni megszűnése bizonyította.

Kmethy István négy év szünet után 1879 novemberében újabb vegyes tartalmú hetilap, a Szabolcsi Hírlap (1879–1880) szerkesztésével próbálkozott, amely minden közérdekű kérdésnek helyet kívánt biztosítani és minden közhasznú intézmény képviseletére vállalkozott. A lappal szemben támasztott szerkesztői, kiadói elvárás szerint alakilag és tartalmilag is meg akart felelni a kor ízlésvilágának és irodalmi viszonyainak. A megfelelés bizonyítéka, ami egyben a legnagyobb elismerést jelentette számára, hogy abból nem egy fővárosi és vidéki lap vett át közleményt.38 Az orgánum megjelenését nagymértékben segítette Piringer János és Jóba Elek nyomdájának Nyíregyháza második officináját 1874-ben alapította. [Tóthné, 2006.] 149–151.

A szerkesztőség: Előfizetési felhívás. In: Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny, 1874. jan. 1. 1. sz. 1.

35 Itt Kmethy Istvánra, a Szabolcs szerkesztőjére, lapvezérükre utalt, akinek távoznia kellett a Szabolcstól. Előfizetési felhívás. In: Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny, 1874. jan. 8. 2. sz. 1.

36 Maurer Károly, ifj.: Kiadói szó. In: Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny, 1874. jan. 1. 1. sz. 1–2.

37 Kalenda Zoltán: 1882. Tiszaeszlár. Nyíregyháza, 1976. Gépirat. 8–9.

38 A kiadó és szerkesztő: Előfizetésre való felhívás. In: Szabolcsi Hírlap, 1879. nov. 2. 1. sz. 1.

34

12

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

Nyíregyházára helyezése.39 A nyomdászok, akiknek a városban ez volt az első nyomtatott hírlapja, előfizetési felhívás helyett annak első két számát ingyen küldték meg az irodalom minden szabolcsi barátjának, hogy azok a lap ismeretében dönthessenek az előfizetésről. A Szabolcsi Hírlap harmadik számából viszont csak a megrendelők, az előfizetők kaphattak. Az orgánum fél éves fennállása után Kmethy az előfizetési pénzek beérkezésének akadozásáról panaszkodott.40 A hírlap 1880. november végi megszűnését e körülmény mellett a Piringer–Jóba nyomda által alapított újabb orgánum megjelenése segítette.

Nyíregyházán 1876-ban Izé címen egy humorisztikus lapot is kiadtak, de ez ma már nem található.

Szabolcsban 1874-ben láttak napvilágot az első szakmai orgánumok. Az első, az Egyleti Közlöny (1874–1875), alcíme szerint a Szabolcs-Hajdú Kerületi Orvos-Gyógyszerész Egylet Közlönye volt, de ebből egyetlen példány sem található. Dobay Sándor nyomdájában készült, akárcsak a Természet-Gyógyász (1874–1875). Ez utóbbi feltehetően országos terjesztésre szánt folyóirat volt. Kiadója és szerkesztője Ungerleider Jónás41 nyíregyházi hasonszenvi orvos, aki a természetes élet- és gyógymódot akarta megismertetni olvasóival, ezáltal is segítve őket a testi szenvedésekből és betegségekből való gyógyulásban.42 Minden számban található egy-két cikk a természetes gyógyításról, a vízgyógymódról és a hasonszervi gyógyításról. Az orgánum írt a természet-gyógytan és a gyógymód lényegéről, a gyógyszerek hasznavehetetlenségéről, a nép egészségtani oktatásának fontosságáról, a prevencióról és a lelki egészségügyről, kíméletlen harcot folytatott az alkohol és a nikotin ellen. A szerkesztő egy év múlva pártolás hiányára és anyagi veszteségre hivatkozva beszüntette az orgánum kiadását.

A Szabolcs Megyei Közlöny melléklapja az országos, megyei és helyhatósági rendeleteket tartalmazó heti közlöny, a Sürgöny (1876–1877) nem található.

Az 1880-as évek lapalapításainak sajátosságait hordozza magában a Nyírvidék (1880– 1933) című lap, amely 1880 áprilisában látott napvilágot és évtizedeken keresztül meghatározó jelleggel bírt Nyíregyháza és Szabolcs megye hírlapkiadásában. A Szabolcsi Közlöny és a Szabolcsi Hírlap mellett harmadik lapként jelent meg. A Közlöny 1883-ig, a Szabolcsi Hírlap hét hónapig bírta az olvasóközönség megtartásáért folytatott küzdelmet. A rendelkezésre álló adatok szerint a Szabolcsi Hírlap 1880. november 28-án jelent meg utoljára ezen a címen, majd beolvadt a Nyírvidékbe. Mindezek a polgári sajtóban elkerülhetetlen konkurenciaharc, az előfizetőkért folytatott verseny eredményeként könyvelhetők el. A Nyírvidék első felelős szerkesztője Ábrányi Lajos43 volt, A Szabolcsi Hírlap előfizetési felhívásában az olvasható, hogy Piringer és Jóba, nyomdájukat Ceglédről tették át Nyíregyházára. In: Szabolcsi Hírlap, 1879. nov. 2. 1. sz. 1. Ennek ellentmond Tóthné Bordé Katalin közlése, ami szerint Piringer valóban Ceglédről, viszont Jóba Elek Debrecenből érkezett. A közös nyomda felállítása Nyíregyházán valósult meg. In: [Tóthné, 2006.] 20., 22.

40 Szabolcsi Hirlap, 1880. máj. 27. sz. 1.

41 Ungerleider Jónás orvos. In: [Szinnyei, 1914.] 14. köt. 666.

42 Fazekas Árpád: Természet-Gyógyász, 1874–75. In: Szabolcs-Szatmári Szemle, 1969. 2. sz. 55.

43 Ábrányi Lajos (1849–1901) festő. A Nyírvidéket 1880. ápr.-tól 1880 szept.-ig, a Szabolcsmegyei Közlönyt 1881-től 1883-ig szerkesztette In: [Szinnyei, 1891.] 1. köt. 39–40.; [Gulyás, 1939.] 1. köt. 53.

39

13

László Gézáné

akit néhány hónap után Jóba Elek44 lapkiadó és nyomdász követett a lap élén 1886 júniusáig. A Nyírvidék hírlapjellege fokozatosan alakult ki. Társadalmi hetilapként kezdetben a korábbi vegyes tartalmú orgánumok folytatásának tekinthető. Eleinte enciklopédikus cikkek, folytatásokban megjelent tanulmányok jellemezték. A Tárca rovatban leveleket, verseket, a Nyílttérben polémiákat közöltek. A cikkek aktuális közigazgatási, közlekedésügyi, társadalmi problémákkal foglakoztak.45 Vegyes tartalmú lapként való megjelenéséből fakadóan a család minden tagjához (a Csarnok vagy a Tárcza rovat szépirodalmi közléseit, vagy a járványok elleni védekezést, a piaci árakat valószínűleg a nőknek szánták) és valamennyi társadalmi osztályhoz kívánt szólni (tőzsdei árfolyam, ingatlanpiac, gazdálkodás, a növénybetegségek elleni védekezés, a városi közgyűlésről szóló hiteles közlések). Az újdonság rovat foglalta össze a hét történéseit. Nem volt olyan közéleti vagy kulturális esemény, aktuális közigazgatási, közlekedésügyi, társadalmi kérdés, amelyről a mérsékletességet szem előtt tartva megbízható, hiteles, kimerítő tudósítást ne közölt volna. Solymosi Eszter eltűnése és tiszaeszlári per kapcsán a lap mindvégig megőrizte tárgyilagosságát. Kmethy István 1884-ben hatalmas vezércikkben utasította el a világpolgárság eszméjét, majd heteken át keresték a gyakori öngyilkosság okait.46 A lap tartalma bővült a Szabolcsmegyei Községi Jegyzők Egyletének hivatalos közlönye (1882. júl. 2-tól) a vármegye hivatalos lapja (1885. október 4-től 1902 decemberéig),47 valamint a Szabolcsmegyei Általános Tanító Egyesület hivatalos közlönye (1900. július 8-tól) oldalaival. Gazdasági Értesítő melléklete 1885-1881 között a gazdaközönség tájékoztatását szolgálta. Az 1889. évfolyamban nekrológot olvashatunk Rudolf trónörökös haláláról. Méltatta Kállay András főispánná történő kinevezését és annak jelentőségét. Tárcacikkekben közölte Reiner Bertalannak a Kállayakról szóló, a Neue Freie Presse-ből átvett tanulmányát. Egyebek között írt a vármegyei restaurációs mozgalmakról, a regále megváltás kérdéséről és a Szabolcs megyei román iskolák ügyéről. Az 1883. évi tiszaeszlári vérvád után ebben az évfolyamban jelent meg a második nagy törvényszéki tudósítás az első nagy rablógyilkosságról.48 A Nyírvidék Nyíregyháza és a megye hétköznapjainak, közéleti eseményeinek hiteles bemutatása mellett befolyásolta is azokat, pl. egy szemrehányó cikket közölt arról, hogy a város lakossága nem emlékezett meg Kossuth Lajos 90. születésnapjáról. Ezt követően sor került az ünnepségre, s arról a lap is beszámolt.

Számos cikket olvashatunk az 1893. évi kolerajárványról és a szükséges óvintézkedésekről. Jósa Andrástól49 több orvosi jelentés és cikk is megjelent ebben a témában, amik élénk visszhangot váltottak ki a közönség köréből. Szó esett egyházpolitikai kérdésekről, a villanyvilágítás bevezetéséről, Samassa József egri érsek szegényeknek nyújtott adományáról, Ferenc József Nyíregyházán való át Jóba Elek (1843–1906) nyomdász, lapkiadó. Piringer Jánossal 1879 novemberében nyitotta meg Nyíregyháza harmadik magánnyomdáját. In: [Tóthné, 2006.] 13., 23.; [Téger, 1928.] 320.

45 [Téger, 1928.] 235.

46 Kmethy István: Akit kevesen szeretnek. Nyírvidék, 1884. jan. 6. 1. sz. 1–2.; K[meth]-y [István]: Egy társadalmi betegség. 1–10. In: Nyírvidék, 1884. márc. 16–jún. 22. 11. sz.– 25. sz.

47 Ezek 1885-ben, 1886-ban sokszor az első oldalon kezdődtek, fokozatosan váltak melléklet oldalakká.

48 [Téger, 1928.] 245.

49 Jósa András (1834–1918) megyei főorvos, múzeumalapító. In: [Szinnyei, 1897.] 5. köt. 640–641.; [Gulyás, 1993.]

15. köt. 840–841.

44

14

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

utazásáról. Kossuth Lajos halálára gyászszámot, a milleneumi ünnepségekről külön kötetet adtak ki. Jósa András nevelő hatású cikkeivel igyekezett meggyőzni a közönséget a vármegyei múzeum kulturális jelentőségéről. Az 1898. évfolyamban a szocialista mozgalommal kapcsolatos híreknek, a munkások, a földbirtokosok és a vármegyei előjáróság álláspontjának is helyet biztosított. A mi szocialistáink sérelmei c. cikk pl. a szocialisták jelszavait járásonként fogalmazta meg. A közhangulatot jól tükrözte a Várkonyi és Eötvös Károly c. cikk is. Téger Bélának a Nyírvidék múltjára visszatekintő írása szerint Kállay András a lap hasábjain megjelent meggyőző érveivel hozzájárult a szabolcsi agrárszocialista mozgalom leszereléséhez.50 A politikai eseményektől addig tartózkodó Nyírvidék a kormány álláspontját támogatta. Az említett cikkek közlésével a mozgalom és a nehéz körülmények között élő szocialista munkások ellen fordult. E tény és a vármegye által való támogatottsága51 ellenére sem állítható, hogy a Nyírvidék kormánypárti lap volt.

A korrektség, a kiegyensúlyozottság, a nézetek sokoldalú ismertetése jellemezte. „És marad mint volt, hazafias: érzésben, gondolkodásban, cselekvésben” – olvasható a lap 1899. évi előfizetési felhívásában.52 A huszadik évfolyamába lépett Nyírvidék saját visszatekintő értékelése egybeesik e sorok írójának véleményével, miszerint becsületesen szolgálta a közjót, Nyíregyháza és Szabolcs vármegye társadalmát.53 A Huszadik Század és a Galilei Kör radikális ideológiájától távol tartotta magát, mint minden más szélsőségtől, a vallási szektáktól is. A Nyírvidék korrektsége, és olvasóinak – pártoktól semlegesen – korrekt, hazafias (nem szólamos) kiszolgálása anyagi érdeke, fennmaradásának záloga, és közszolgálati kötelessége is volt.

Inczédy Lajos,54 az újság felelős szerkesztője (1887-től 1912-ig) szerint a hetilap elhatárolta magát attól az iránytól és stílustól, amely a magyar újságolvasó közönséget – a sajtó furakodó szemtelenségeivel, üzleti haszonra számító pikantériákkal megtéveszteni próbálta. Szürke, kopott ruháját nem cseréli bécsi rongyra.55 A nemzetiségi törvény és Nyíregyháza c. cikkben Kállay András is kifejtette álláspontját. Egy évvel később 1901-ben azt sérelmezték, hogy a város szemmel látható fejlődése ellenére a társadalmi életből hiányzott a pezsgés, amiért az egyesületeket tették felelőssé és próbálták azokat felrázni. Jósa András a Sóstó fejlesztése érdekében indított cikksorozatot. A nemzeti érzés éledése fedezhető fel a Kossuth- és Rákóczi-szobor felállítása mellett agitáló cikk mögött 1902-ben.

Nyíregyháza fennállásának 150. évfordulójára ünnepi számot adtak ki. Kállay András Hová jutottunk c. írását politikai vonatkozása miatt nem közölték teljes [Téger, 1928.] 260.

Ezt a vármegye hivatalos mellékletének Nyírvidékben való megjelenése bizonyítja, amiről Szabolcs vármegye hivatalos lapjánál még szó lesz.

52 Nyírvidék, 1899. jan. 1. 1. sz. 1.

53 Uo. 54 Inczédy Lajos (1857–1915) hírlapíró, a Szabolcsi Szabadsajtó meglapítója, Aradon lapszerkesztő. 1896–1915 között Szabolcs vármegye főlevéltárnoka. 1887-től 1912-ig a Nyírvidék felelős szerkesztője. 1910-ben 48-as Szabolcsi Hírlap címmel politikai napilapot indított. In: [Szinnyei, 1897.] 5. köt. 119.; [Gulyás, 1993.] 15. köt. 232.

55 Nyírvidék, 1899. jan. 1. 1. sz. 1.

50 51

15

László Gézáné

terjedelmében (1903). Prok Gyula,56 a lap főmunkatársa a hetilap politikai lappá válását sürgette.57 A Nyírvidék a darabontkormány idején a megyei ellenállási mozgalmat támogatta, vezércikkekben foglalkozott az alkotmányvédelem eseményeivel. Az 1908. évi programadó cikkben is leszögezték, hogy a sajtó hivatása ellen nem szeretnének vétkezni.58 A 40. számtól „Róvás” címen új rovatot indítottak, ahol kritikai megjegyzéseket közöltek a közéletben felmerülő jelenségekről és szereplőkről. A Nyírvidéktől való távozása miatt a lap 1912-ben elveszítette 25 éven át hűséges felelős szerkesztőjét és kiváló újságíróját, Inczédy Lajost. Az ügy hátterében személyes sérelem állt. A nyíregyházi Kossuth-szobor leleplezési ünnepsége alkalmából a Nyírvidékben Kossuth Lajos szabadkőművességéről tárca jelent meg (1912. szept. 29-én). A felelős szerkesztő már akkor jelezte, hogy ehhez majd megjegyzést kíván fűzni. Ifj. Jóba Elek lapkiadó azonban e hozzászólást, személyeskedésre hivatkozva csak cenzúrázott formában akarta közzétenni, amihez viszont a cikk szerzője nem járult hozzá. Jóba azzal védekezett, hogy ő csak tárgyilagosságot kért Inczédytől lapja elfogulatlanságának és pártatlanságának megőrzése érdekében.59 A felelős szerkesztő a Szabolcs című lapban tárta fel távozásának körülményeit.60 Végül az írás a lapkiadó által jóváhagyott formában a szerkesztő távozása után a Nyírvidékben is megjelent.61 Inczédy kilépése62 után ifj. Jóba Elek63 egyedül szerkesztette a Nyírvidéket (1917-ig). A lap 1913-ban sokat foglalkozott a tárgyalás alatt lévő sajtótörvénnyel. Csaknem minden számban az éjszakai postaszolgálatot sürgette. Az alkoholizmus, a kivándorlás és az egyke, mint nemzeti szerencsétlenségek ellen ajánlott orvosságot (az 1914. évi április 5-i számban). Az 1914. évi sajtótörvény kapcsán megjegyezték, hogy a szerkesztőség mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy megállapításai tárgyilagosak és igazságosak legyenek. A Nyírvidék a háború idején kérésre telefonon is beolvasta előfizetőinek a Miniszterelnökség sajtóosztályától érkezett táviratokat. 64 A megnövekedett hírigény miatt 1917. január 18-án szükségszerűen alakult át politikai napilappá Kertész László65 felelős szerkesztősége alatt. E változást nagymértékben segítette Prok Gyula nyíregyházi ügyvéd. In: [Téger, 1928.] 548.

Prok Gyula: 1. A Nyírvidék a vármegye és a város szolgálatában. 2. A Nyírvidék és a politika. In: Nyírvidék, 1904. jan. 10. 2. sz. 1–2.

58 Nyírvidék, 1908. jan. 5. 1. sz. 1.

59 [Téger, 1928.] 358.

60 Cikke is ott jelent meg eredeti és cenzúrázott formában. Az eredeti: Inczédy Lajos: Megjegyzések Kossuth szabadkőművességéről. In: Szabolcs, 1912. okt. 19. 41. sz. 3–4.; A lapkiadó által cenzúrázott változat: I. L. álnéven ugyanezen a címen látott napvilágot. In: Uo. 4–5. Inczédy megjegyzésében azt hangsúlyozta, hogy Kossuth Lajos nemzete felszabadításáért összeköttetéseket keresve lépett be 1852-ben az egyik amerikai szabadkőműves páholyba, de nem a magyar páholyba, aminek működése megtagadása mindannak, amiért Kossuth élt. A lapkiadó pl. kihúzta a cikkből azt a részt, miszerint a nyíregyházi Galilei-kör arra buzdította az érettségizett ifjúságot, hogy hazájuk múltjában és Istenben sem higgyenek.

61 [Téger, 1928.] 357–361. A szerző tévesen írta, hogy Inczédy 1913-ban hunyt el, mert halála 1915. 06. 15-én következett be. In: [Gulyás, 1993.] 15. köt. 232.

62 Inczédy 1912 decemberétől 1914. májusig a Szabolcsi Hírlap felelős szerkesztője.

63 Jóba Elek [második] (1881–1918) városi alszámvevő. In: [Tóthné, 2006.] 49–51.

64 Nyírvidék, 1915. jan. 3. 1. sz. 7.

65 Kertész László lapszerkesztő. A Szabolcsvármegye c. lap ideiglenes felelős szerkesztője 1913 máj.-tól annak 1917. jan. 17-i megszűnéséig. 1917. jan. 18-tól 1919. ápr. 20-ig szerkesztette a Nyírvidéket. Kertész lapváltása között egyetlen nap sem maradt ki. Ez is a két lap egyesülése mellett szól. In: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (a történel- > 56 57

16

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

a Szabolcsvármegye című, esténként megjelenő politikai napilap január 17-i megszűnése, illetve a Nyírvidékbe való beolvadása. Az előzőhöz hasonlóan a Nyírvidék is az esti órákban jutott el az olvasókhoz, mert technikailag csak így volt kivitelezhető a napi periodicitás.66 A megye sajtókiadása az 1880-as évekre egyre színesebbé vált, de ez nem járt együtt az olvasóközönség fogadókészségével (ebben a szegénység és az analfabetizmus magas aránya egyaránt szerepet játszhatott), ami a lapok gyors megszűnéséhez vezetett.

A tiszaeszlári per hatására 1882 decemberében Mikecz József67 Ébredjünk címen keresztény antiszemita társadalmi hetilapot szerkesztett és adott ki Nyíregyházán. A lap egy olyan irány megmutatására vállalkozott, amelyen haladva meg lehet szabadulni mindazoktól a bajoktól és veszedelmektől, amivel a zsidóság fenyeget. A legtöbb gondot a zsidóság társadalmi életre gyakorolt negatív hatásának a bemutatására fordította.68 A per folyamán Tiszaeszlár címen mellékleteket jelentetett meg. A per anyagát ugyanezen a címen melléklapként is kiadták. Közigazgatással, közgazdasággal és oktatási kérdésekkel is foglalkozott. Miután többször összeütközésbe került a hatóságokkal éles és radikális irányát 1886-tól megszüntette, az antiszemita elveket elvetette és legfőbb feladatának a város közigazgatásának a felügyeletét, az ipar és a szőlőtermesztés segítését tekintette. Ekkor arról is írtak, hogy a lap felelős szerkesztője, mint az igazmondás áldozata három havi fogházbüntetést kapott.69 A tizenegy évet élt Ébredjünk 1891 decemberétől Magyar Nemzetőr címen 1893 októberében jelent meg utoljára.

Tisza-Eszlár címen a Piringer-Jóba nyomda 1883-ban napi értesítőt adott ki, amely a tiszaeszári bűnper végtárgyalásán készült vád- és védőbeszédeket tartalmazta gyorsírói jegyzetek alapján. Megjelenése a tárgyalás idejére – június 19-től augusztus 3-ig – korlátozódott.

A tiszaeszlári per az országos sajtó szervezete és teljesítőképessége szempontjából nagy próbatételt jelentet. Alapvető fontosságúnak tartották a nyíregyházi végtárgyalásról való leggyorsabb tudósítást és a fővárosi olvasóközönség hírigényének a kielégítését.70 Szabolcsi Szabadsajtó (1885–1889) címen Nyíregyházán 1885. első hónapjában jelent meg egy újabb vegyes tartalmú, társadalmi hetilap. Elindítója és felelős szerkesztője másfél évig Inczédy Lajos volt, aki emiatt érkezett Nyíregyházára. Inczédy a lap indulásakor csak feltételesen szögezte le, hogy egyelőre nem kíván politikai kérdésekkel foglalkozni. Nyíregyháza város és a megye társadalmi és gazdasági érdemi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék) sajtóbibliográfiája (1845–2000). Szerk. László Gézáné Szarka Ágota. Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 2002. 238., 312.; [Téger, 1928.]

545., 546.

66 Nyírvidék, 1917. jan. 18. 5. sz. 1. In: http://www.szabarchiv.hu/drupal/forrasvalogatas/periodikak?page=4.

67 Mikecz József Demosthenes álnéven hírlapíró és szerkesztő. A Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlönyt, a Nyíregyházát, és az Ébredjünk c. lapot szerkesztette. In: [Szinnyei, 1902.] 8. köt. 1308.

68 Vezérszó. In: Ébredjünk. 1882. dec. msz. 1.

69 Ébredjünk, 1886. nov. 29. 48. sz. 1.; Olvasóinkhoz. In: Ébredjünk. 1890. jan. 6. msz.; 1. sz. 1–2.; Polgártársak. In: Ébredjünk, 1890. nov. 30. 12. sz. 1.

70 Buzinkay Géza: A magyar sajtó története 1849-től 1948-ig. In: A magyar sajtó története. Szerk. Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi István. Budapest, 1998. Magyar Újságírók Szövetsége-Bálint György Újságíró-Iskola, 139.

17

László Gézáné

keinek megvitatását helyezte a lap középpontjába.71 Egy év után megállapította, hogy a közérdeket minden magán érdektől függetlenül képviselte.72 Tizenöt éves fennállása alatt a Szabolcsmegyei Általános Tanító-egylet hivatalos közlönye 1889. júliustól decemberig.

A Gazdák kalauza című melléklet kiadója lehetett. Ez hozzájárult a lap előfizető- és olvasótáborának a bővüléséhez.

Vadász (korábban Weinberger) Lipót73 ügyvéd laptulajdonos és felelős szerkesztő 1888. február 5-én indította el a Kisvárdai Lapokat (1888–1919). A megyében ez volt a második, városi érdekeltségű vegyes tartalmú, magát társadalmi és közgazdasági lapnak nevező orgánum. Létjogosultságát 32 éven át tartó fennállása bizonyította. A lap alapítását az is segítette, hogy Kisvárdán már 1860-tól működött officina, ami Berger Ignác tulajdonában volt.74 A hetilap a közművelődést, és a „tisztességet” képviselte.

Vadász egy olyan független közeget kívánt teremteni, ahol egyebek között minden közügy nyilvánosságra kerülhet. A lap üzleti vállalkozás volt, a hirdetők tartották életben. Vezércikkeiben közérdeklődésre számot tartó kérdéseket tárgyalt, a hírekből az aktualitásokról tájékozódhatott az olvasó. A lap alapításának 22. évfordulóján úgy értékelték, hogy bátran küzdött az ellenszenv és közöny ellen. Tartalmát 1910-ben Felsőszabolcs valamennyi településére kiterjesztette. Két év múlva a Kisvárdai Ipartestület választotta hivatalos lapjául, ami a hirdetési bevételek emelkedését és további fennállását segítette. A háború idején a visszaélések és nyerészkedések feltárásában is szerepet vállalt.75 Az 1874-ben alapított első szaklapokat hat évvel később két nevelésügyi orgánum követett. Gyermekvilág (1882) címen 1882 áprilisában jelent meg egy nagykállói „jellemfejlesztő nevelészeti lap”, ami nem található. A Nyíregyházához kötődő, vegyes tartalmú alcímmel megjelent, de a gyermekek hasznos időtöltését segítő verset, elbeszélést, meseválogatást és keresztrejtvényt tartalmazó pedagógiai szerepet betöltő Gyermek-újság (1887. szeptember) csak néhány számot élt meg.76 Irodalmi kísérletnek tekinthető a megye első szépirodalmi lapja, az 1883. évben alapított napi periodicitású Remény (1883). Nyíregyházi megjelenési hellyel a vidék hazafias irányú központosító közlönye kívánt lenni (ez sem található).

A Gazdák Kalauza (1889) mezőgazdasági szaklap Nyíregyházán, a Szabolcsi Szabadsajtó melléklapjaként került kiadásra. A csupán fél évig megjelenő periodikum közleményei a mezőgazdálkodásra, az állattenyésztésre, a szőlőművelésre, a konyhakertészetre a selyem és gyümölcstermesztésre terjedtek ki.77 Egy évvel később, 1890-ben augusztus és október között indult a néhány számot élt vegyes tartalmúnak ítélt alcím nélküli lap, a Szabolcsmegye (1890). Ehhez hasonló lap a szomszédos megyékben is található. Az azonos megjelenési év mellett érdekes össze Inczédy Lajos: Beköszöntő. In: Szabolcsi Szabadsajtó, 1885. jan. 18. 1. sz. 1.

Felhívás előfizetésre. In: Szabolcsi Szabadsajtó, 1888. jan. 1. 1. sz. 1.

73 Vadász (Wienberger) Lipót (1861–1924) ügyvéd, lapszerkesztő, 1910-től országgyűlési képviselő, 1913-tól igazságügyi államtitkár. In: Néző István: Adatok Kisvárda sajtótörténetéhez. Gépirat. é. n. 41.

74 [Néző, é. n. ] 3.; Nyíregyházán 6 évvel később, 1866-ban alapított nyomdát Dobay Sándor. In: [Tóthné. 2006.]

146.

75 [Néző, é. n.] 3–15.

76 Csak az 1887. szept. 1-i 1. sz. található.

77 Piringer János: Szabolcsmegye tisztelt gazdaközönségéhez. In: Gazdák Kalauza, 1889. júl. 14. 1. sz. 1.

71 72

18

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

függés van közöttük. Kiadójuk az „Irodalmi Társulat”, amennyiben azt feltüntették (a Szabolcsmegyénél pl. nem szerepelt) és Budapesten, Wimmer Márton nyomdájában készültek78 A lap Miklós Gyula79 szerkesztésében, befolyástól mentesen a városban és megyében előforduló események hű tükre kívánt lenni.80 A titokzatos újságok Lakatos Éva kutatásai szerint furfangosan kitervelt szélhámosság termékei.81 A Nyíregyházi Hírlap (1892–1896) Porubszky Pál82 szerkesztésében 1892-ben indult. Az öt éven keresztül megjelent városi és vármegyei érdekeltségű, majd 1897-ben Nyíregyháza (1897–1899) címen ugyanilyen hatáskörben Prok Gyula által szerkesztett, még három évet sem élt társadalmi hetilap azt bizonyította, hogy a Nyírvidék mellett ezek az orgánumok nem maradhattak fenn.

A század végén folytatódtak a városok lapalapításai, amelynek eredményeként a Nagykálló és Vidékével (1899–1926) egy életképes hosszú életű társadalmi és közgazdasági hetilappal gyarapodott a helyi sajtó. Szerkesztője 15 éven át Nánássy Andor83 volt. Első 15 évfolyamából csak szórvány példányok maradtak fenn.

Az 1892. év lapalapításait egy nyíregyházi művészeti folyóirat, az Irodalom (1892) színesítette, amely Tarczali Dezső84 szerkesztésében kritikai lapként kívánt tájékoztatást nyújtani az irodalmi eseményekről;85 viszont nem található. A megye második, feltehetően rövid időn belül megszűnt – vagy lehet, hogy meg sem jelent – orgánuma azt bizonyította, hogy erre a laptípusra nem volt olvasói igény. Az újságolvasók valószínűleg megelégedtek a vegyes tartalmú lapok nyújtotta szépirodalommal, elbeszélésekkel, és folytatásokban közölt regényekkel. Az ennél többre vágyó irodalombarátok megrendelhették a minden igényt kielégítő országos terjesztésű irodalmi folyóiratokat.

A Krúdy Gyula86 és Milotay Gábor szerkesztésében megjelent diáklap, a Nyíregyházi Gimnáziumi Híradó (1890) (nem található) csak laza szállal kapcsolódik a nevelésügyi lapokhoz.

Egy újabb mezőgazdasági orgánum, a megyeszékhelyen kiadott Gazdasági Értesítő (1894–1896), a Felső-Tiszavidéki Gazdasági Egyesület hivatalos közlönye gyarapította a szaklapok számát, ami a gyakorlati útmutatások mellett eszmecserére is lehetőséget nyújtott.

A Fényképészeti Értesítőt (1893–1894), a fényképészek és műkedvelők országos terjesztésű szaklapját Tarczali Dezső szerkesztésében és kiadásában Nyíregyházán alapították. Két év után Szentendrén folytatta megjelenését.

Wimmer Márton nyomdája Óbudán működött ebben az időben, alapítási éve ismeretlen. Gécsi Béla: Pest-Buda nyomdái 1723–1895. Nyomdászattörténeti töredékek. In: Magyar Grafika, 2004. 3. sz. 85–95.

79 Miklós Gyula (1863–1914) hírlapíró, a Szabolcsmegyei Közlönyt és még számos vidéki lapot szerkesztett. In: [Szinnyei, 1902.] 8. köt. 1326.; [Gulyás, 1999.] 18. köt. 975.

80 Előszó. In: Szabolcsmegye 1890. okt. 15. 1. sz. 1.

81 Az OSZK-ban felelhető előzőekhez hasonló kilenc lap számos egyezőséget mutat. In: Lakatos Éva: Sikersajtó a századfordulón. Budapest, 2004. Balassi – OSZK, 37.

82 Porubszky Pál (1855–1913) főgimnáziumi tanár. In: [Szinnyei, 1906.] 11. köt. 53–54.; Katona Béla: SzabolcsSzatmár-Bereg irodalmi topográfiája. 1. köt. Nyíregyháza, 1994. Jósa András Múzeum, 41.

83 Nánássy Andor (1878–1940) takarékpénztári igazgató, kincstári főtan. In: [Gulyás, 1992.] 11. köt. 320–321.

84 Tarczali (Löw) Dezső (1861–?) könyvkereskedő és kiadó. In: [Szinnyei, 1909.] 13. köt. 1299.

85 Nyírvidék, 1892.febr. 28. 9. sz. 4.

86 Krúdy Gyula (1878–1933), a nagy író, aki ekkor a nyíregyházi evangélikus főgimnázium tanulója. In: Klár István: A legifjabb Krúdy Gyula. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1957. 4. f. 383.

78

19

László Gézáné

Nyíregyházán 1898-ban látott napvilágot Gily Ede, ifj.,87 majd Székely Imre szerkesztésében az első politikai napilap, a Szabolcsi Hírlap (1898), ami tizenegy hónapos fennállása alatt a párt nem hivatalos lapjaként a Függetlenségi és 48-as Párt céljaiért és az önálló Magyarországért küzdött. A lap rövid életútjából arra lehet következtetni, hogy Nyíregyházának ekkor még nem volt napilapot eltartó újságolvasó közönsége.

Az olvasói piac telitettsége miatt a megyei jogkörű, általános vegyes tartalmú lapok helyett szűkebb körre orientált orgánumokat indítottak, mert valószínűleg erre volt igény. A márciusban indult Nyíregyházi Hétfői Hírlap (1906), városi és megyei érdekű közlöny is feltehetően az előbb leírtak miatt szűnt meg szeptemberben. A kisebb közigazgatási egységek lapalapításainak lendülete is az új igényre vezethető vissza. Ekkor indult pl. a Mándok (1906–1908). Klein Gyula annak ellenére alapította meg 1906 végén a Kisvárda és Vidékét (1906–1913), hogy a mezővárosnak már volt egy életképes orgánuma, a Kisvárdai Lapok, ami ekkor lépett a 19. évfolyamába. A Nyíregyházi Friss Újság (1904) a Budapesten, 1896. december 6-án indított Friss Újság filiájaként jelent meg. Társadalmi és gazdasági napilapként indult júliusban, budapesti nyomdában készült, és közel fél évig jelent meg. Országos, sokszor szenzációt hajhászó cikkeket, karikatúrát, fővárosi cégek hirdetéseit közölte.

Az 1902 márciusában indult Szabolcs (1902–1912), Schlichter, Hlatky Schlichter Gyula szerkesztésében és kiadásában Bánffy Dezső Új Pártjának hitvallását tette magáévá.

A politikai lapok száma 1907-ben kettővel emelkedett. Januárban alapította Inczédy Lajos és Jóba László a Független Szabolcsi Újságot (1907), a 48-as függetlenségi és politikai napilapot. A Szabolcsvármegye (1907–1917) is a függetlenségi eszmékért szállt síkra előbb független, majd politikai napilapként. A lap első főszerkesztője, Pröhle Vilmos volt.88 A közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901. évi XX. törvénycikk 33. §-a értelmében minden vármegyében az ügyviteli szabályzatban megállapított módon vármegyei hivatalos lapot kellett létesíteni. Szabolcs Vármegye Hivatalos Lapja (1903– 1950) a szomszédos megyékhez hasonlóan 1903. január 4-től jelent meg önálló formában – a területi átrendezések miatt 1950. május 16-án látott napvilágot utoljára, Szabolcs-Szatmár megye Hivatalos Lapja címen.

A lap előzménye 1885-re nyúlik vissza. Szabolcs megye állandó választmánya ekkor hagyta jóvá a Zoltán János alispán és Jóba Elek laptulajdonos által kötött szerződést, amely a hivatalos közlönynek a Nyírvidék című hetilapban való megjelenésére vonatkozott.89 Amint erre már korábban történt utalás, ez a Nyírvidék megye által való támogatását is jelentette. A közlésre szánt tartalom kinyomtatása, közzététele egyrészt rendszeres, állandó bevételt jelentett a kiadó számára. Másrészt a közlöny-melléklet miatt azt a megye valamennyi községének kötelezően meg kellett rendelni, ami állandó előfizetői tábort, és újabb bevételt biztosított az orgánum számára (jelen esetben 18 éven keresztül).90 Az 1901. évi XX. tc. végrehajtása so Gily Ede, ifj. (1871–1901) hírlapíró. In: [Szinnyei, 1894.] 3. köt. 1215.; [Gulyás, 1992.] 10. köt. 905–906.

Pröhle Vilmos (1871–1946) tudós (orientalisztika), tanár. In: [Katona, 1994.] 58.

89 Hivatalos rész. Beköszöntő. In: Nyírvidék, 1885. okt. 4. 1.

90 Az előfizetési díjjal hátralékban lévő községi elöljárókat arra figyelmeztették, amennyiben nem rendezik tartozásukat, a főszolgabírói hivatalokhoz fordulnak segítségért. In: Nyírvidék, 1901. nov. 3. 44. sz. p. 3.

87 88

20

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

rán a kiválás és az önálló lapként való megjelenés folyamata nem kis veszteséget okozott a közlöny nélkül maradt Nyírvidék számára. Ezt a megye azzal próbálta mérsékelni, hogy a hivatalos lapot továbbra is a Jóba nyomdában sokszorosíttatta.

A vármegyei hivatalos lapot megküldték a városoknak, az összes kis- és nagy községnek, a községi jegyzői és körjegyzői hivataloknak. A megjelent közlemények a megjelölt hivatalt és tisztviselőt külön rendelkezés nélkül éppúgy kötelezték, mint az írásban kiadott rendeletek. A lappéldányokat közszemlére kellett kitenni, majd összegyűjtés után irattárba helyezni.

Az Evangelikus Homiletikai Folyóirat (1903–1904) vallási, egyházi lap evangéliumi alapigék, továbbá evangéliumi és epistoliumi alapigék alcímen látott napvilágot 1903ban, Nyíregyházán. A megye első evangélikus orgánuma Geduly Henrik91 evangélikus lelkész szerkesztésében az egyházi beszéd, prédikáció teológiai-retorikai kérdéseit tárgyalta. A második evangélikus orgánum, akkor egyetlen magyar nyelvű evangélikus egyháztársadalmi lap, az Evangélikus Őrálló (1907–1911), szintén Geduly Henrik lelkész szerkesztésében 1907 júliusától jelent meg Nyíregyházán.92 A művészeti lapok 1906 májusában egy rövid életű, megjelenési idejét a színházi évadra korlátozó Nyíregyházán kiadott Színházi Újsággal(1906) és a színi évadban 1906-ban és 1907-ben megjelenő Színészettel (1906–1907) bővültek. Ez tíz év múlva, 1917–18-ban a Mozi Hét (1917–19178) című lappal gyarapodott, ami a Diadal Mozgó Közleményei alcímet viselte és szeptembertől márciusig hetenként került kiadásra.

A Piszkei Lajos szerkesztésében megindított Tiszapolgár és Vidéke (1908–1911) hetilap a magyar közművelődés ügyének előmozdítása mellett a község és vidéke társadalmi, gazdasági, ipari és kereskedelmi érdekeinek védelméről sem feledkezett meg.93 A vegyes tartalmú, magukat ekkor társadalmi hetilapnak nevező orgánumok a korábbi évekhez hasonlóan szűkebb közigazgatási területre koncentrálódtak és rövid életűek voltak. A Nyírbátori Hírlap (1911) mellett a Kisvárdai Friss Újság (1911–1912) utóbb, Szabolcsi Újság (1912–1916) hat évig jelent meg. A nyolc évet élt Szabolcsi Hírlap (1912–1919) a „hivatásos őrszem” szerepét is magára vállalva teljesen független, üzleti szempontoktól távol álló sajtóorgánumként látott napvilágot.94 A Nyírség (1913) vegyes tartalmú, alcíme szerint társadalmi hetilap májustól szeptemberig került kiadásra Nyírbátorban. A valláserkölcsi eszmékhez való ragaszkodás mellett kiemelte a nemzeti érzés, a nemzeti nyelv ápolásának fontosságát.95 Az Élet Világossága (1911–1913) vallási tartalmú lap Bujhoz kötődött, és a Református Egyháztanács kiadásában jelent meg.

A szaklapok köre a Magyar Varrógépkereskedők Országos Közlönyével (1911–1912) bővült, amely magyar és német nyelven készült Nyíregyházán és két évet élt.

Geduly Henrik (1866–1937) evangélikus püspök, a Nyíregyháza az ezredik évben címen megjelent monográfia szerzője. In: [Katona, 1994.] 50.

92 Indulásától, 1904 decemberétől Rákoskeresztúron látott napvilágot. Geduly Henrik nyíregyházi evangélikus lelkész 1907-ben vette át a lap szerkesztését, ezért került át Nyíregyházára, ahol 1911-ig jelent meg. In: Margócsy József: Geduly Henrik nyíregyházi évtizedei In: Szabolcs-Szatmár–Beregi levéltári évkönyv. 16. Nyíregyháza, 2003.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 243.

93 Tiszapolgár és Vidéke, 1908. máj. 3. 1. sz. 1.

94 Szabolcsi Hírlap, 1912. dec. 18. 1. sz. 1.

95 B.: Beköszöntő. Nyírség, 1913. máj. 1. 1. sz. 1.

91

21

László Gézáné

A Haladást (1911), társadalmi és szépirodalmi hetilapként adták ki Nagykállóban és hét száma látott napvilágot. A szépirodalmi, művészeti és tudományos alcímen Nyíregyházán megjelent Hónapot (1911–1912) a város fiatal szépíróinak, gondolkodóinak friss művészeti eszményeket felvállaló lapját, Vertse K. Andor96 szerkesztette. Leffler Béla97 Adyról, Bosnyák Béla98 Nyíregyháza jövőjéről, a később főispán, majd miniszterelnök Kállay Miklós a Salome legendakörről írt dolgozatot. A női munkatársaknak is publikálási lehetőséget biztosító orgánumban versek, elbeszélések és fővárosi színházi bemutatókról készített beszámolók is megjelentek. A folyóirat szépírói H. Nagy Jenőt,99 a debreceni Csokonai Kör illusztris tagját tekintették példaképüknek.100 A Haladás és a Hónap (1912 márciusában jelent meg utoljára) rövid ideig tartó megjelenése, továbbá az a tény, hogy elindításuk előtt 19 évig nem volt a megyének irodalmi lapja (Az Irodalom az 1892. évhez kötődött), s azt megelőzően is csak tiszavirág életű próbálkozások voltak – ebből arra lehet következtetni, hogy a helyi irodalmi lapnak sem a kiadása sem a fogadtatása nem volt megfelelő a megyében.

Nyíregyházi Tükör címmel 1916. március 30-án Seres Andor101 nyíregyházi hírlapíró indított hetilapot.102 (Nem található.)

Az első világháború eseményétől csupán a szak-, alkalmi és színházi lapok tudták alapításukat függetleníteni. Nyíregyházán (a szerkesztőség és kiadó székhelyén) októberben indult a Philatelia (1914–1916) című bélyeggyűjtési folyóirat, amely 1916 áprilisától az Első Magyar Alkalmibélyeg Gyűjtők Egyesületének hivatalos lapjaként folytatta megjelenését.

A folyóiratot, amelynek sikerült megnyerni az összes magyar szakírót, a nagy szaktudású Örvös János103 alapította és szerkesztette. A szaklap, ami a gyűjtők nélkülözhetetlen tanácsadójává és segédeszközévé vált 1921 és 1923 között Ungváron látott napvilágot.104 A háborús években Nyírkarászon, majd a Szatmár megyei Pribékfalván adták ki a Gyertyafény (1916–1917) című belmissziói lapot. Márciusban indult Nyírgyulajban és egy évig élt a Békesség (1918–1919) hitvédő társadalmi és közgazdasági hetilap, ami a görögkatolikus magyar nép számára készült.

A vizsgált lapok szerkesztői, hírlapírói mellékfoglalkozásként, még nem professzionális újságíróként folytatták tevékenységüket. Találunk közöttük tanárokat, lelkészeket, jogászokat, ügyvédeket, politikusokat, biztosító ügynököt: pl. Börkey Imrét (Nyír, majd Tiszavidék). Szinte valamennyien megszállott, elkötelezett emberek voltak.

Munkájukat a vidéki levelezők segítették. A szépirodalmi szerzők általában a vizsgált megyékben élő és működő helyi szépírók, költők. Név szerint: Gyöngyössy Sámuel Vertse K. Andor (1890–1962) hivatalnok, lapszerkesztő, újságíró. In: [Katona, 1994.] 84.

Leffler Béla (1887–1936) tanár, műfordító. In: [Katona, 1994.] 78–79.

98 Bosnyák Béla (1889–1912) joghallgató, szakíró. In: [Katona, 1994.] 82.

99 Nagy Jenő, H. (1889–?) törvényszéki jegyző. In: [Gulyás, 2002.] 19. köt. 159.; Asztalos Dezső – Lakner Lajos – Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A Debreceni Csokonai Kör. Debrecen, 2005. Kossuth Egy. K., Déri Múzeum Debreceni Irodalmi Múzeuma, 592 100 Margócsy József: Irodalmi hagyományaink nyomában: A Hónap. In: Pedagógiai Műhely, 1983. 3. sz. 64–65.

101 Seres Andor hírlapíró, lapszerkesztő 102 [Téger, 1928.] 383.

103 Örvös János (1898–1972) újságíró, filateslista. In: .wikipedia.org/wiki/%C3%96rv%C3%B6s_J%C3%A1nos 104 Szénássy Árpád: A magyar filatelista hírlapirodalom (1882–1997). Komárom, 2000. KTK., 48–49.

96 97

22

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában

nyíregyházi, majd nagykállói református lelkész (Nyír), Kiss Endre adóhivatali ellenőr (Nyír), Lukács Ödön református espereslelkész (aki főleg szabolcsi lapokban jelent meg verseivel). A majdani nagy elbeszélő Krúdy Gyula elbeszélései és cikkei megjelenéséhez már 14–15 éves korában publikálási lehetőséget kapott a Szabolcsi Szabadsajtóban, és a Nyíregyházi Hírlapban.105 Később a Nyírvidékben is szóhoz jutott.106 A lapok előfizetőiről és azok számáról viszonylag kevés adat áll rendelkezésre. A szerkesztők és laptulajdonosok az újságolvasók megnyerése érdekében a hírlap mutatványszámát elküldték a lehetséges olvasóknak. A szerkesztők többsége arra kérte a címzetteket, amennyiben nem akarják azt megrendelni, küldjék vissza – ebből következtettek a nyomtatandó példányszámra.

Bizonyos foglalkozási csoportok számára kedvezményes előfizetési lehetőséget biztosítottak.

Az Ébredjünk c. lap a jegyzőknek, tanítóknak, írnokoknak és nyugdíjasoknak adott 25%-os kedvezményt.107 A Nyírvidék a községi jegyzőknek és tanító uraknak ajánlotta fél (előfizetési díjért) áron lapszámait.

Az időszaki lapok a hirdetések révén gazdasági tényezőként is számításba jöttek.

Ezt felismerve még a művészeti lapok is éltek a hirdetés-közlés lehetőségével. A legjobb eredményt a legmagasabb példányszámú, legszélesebb olvasó rétegekhez eljutó vegyes tartalmú lapokban megjelent hirdetésekkel érték el. Börkey Imre, a Nyír tulajdonosa és szerkesztője üzleti érzékének köszönhetően lapjába 1868-ban külföldön is fel lehetett adni hirdetéseket, pl. Haasenstein és Voglernél Bécsben, Hamburgban, Berlinben, Main am Frankfurtban, Baselben és Lipcsében. Pesten Zeisler M-nél. Később a külföldről érkezett hirdetéseket Zeisler M. fogadta Pesten.

Az előzőhöz hasonlóan Jóba Elek laptulajdonos a Nyírvidékbe saját kiadóhivatalán kívül Budapesten, Bécsben, Prágában, Németország és Svájc fővárosában és Hamburgban, a lap fejlécében megjelölt irodákban is vett fel hirdetéseket. Ezek többsége árverési hirdetmény volt, eladó, bérbeadó birtokokról, eladó és kiadó lakásokról szólt, de kereskedelmi, árukínáló hirdetések is helyet kaptak közöttük. A Nyírvidékben a háború idején a kereskedők a bevonuló katonák számára kínáltak meleg ruhákat jutányos áron.108

1892-ben egy elbeszélést, 1893-ban egy cikket és öt elbeszélést, 1894-ben nyolc elbeszélést közöltek tőle. In: Gedényi Mihály: Krúdy Gyula bibliográfia. Budapest, 1978. Petőfi Irodalmi Múzeum. 1978. 1–5., 8., 10., 21., 31., 47., 50., 53., 57., 64., 88. t.

106 Krúdy Gyula: Esti órák. In: Nyírvidék, 1914. júl. 12. 56. sz. 2–3.

107 Előfizetési felhívás. In: Ébredjünk, 1883. dec. 6. 95. sz. 1.

108 Nyírvidék, 1914. dec. 24. 103. sz. 4.

105

23

László Gézáné

Összegzés A hírlapirodalom a vizsgált polgári korban a megyében is betöltötte hármas funkcióját: közvélemény-formálás, műveltség-közvetítés, gazdasági tényező (főként a hirdetések révén).

A sajtó nagy hatással volt a közvéleményre, a meggyőzés erejével hatott. A nyilvánosság erejével mozgósított egy nemes ügy (pl. Szabolcs megye székhelyének Nagykállóból Nyíregyházára való áthelyezése.) A Nyírvidék című hetilapnál említett Kállay András cikksorozatára is érdemes emlékezni. Az egykori főispán cikkeivel meggyőzte, lebeszélte a parasztokat az agrárszocialista mozgalomról.

A hírlapok rövid átfutási idővel a lehető leggyorsabban közvetítették az aktuális híreket, a jeles vagy később azzá vált alkotók (pl. Krúdy Gyula) szépirodalmi közleményeikkel a műveltséget terjesztették. Segítették a kapcsolattartást pl. az egyesületi tagok, szakmák között. Tanítottak, neveltek (hogyan akadályozzák meg a járványok terjedését, hogyan védjék meg szőlőiket a betegségektől), segítették a mindennapi életben és a világ dolgaiban való eligazodást. A szaklapok szakismeretet közvetítettek.

Az időszaki lapok főként a hirdetések révén gazdasági tényezőként is számításba jöttek. Az előfizetési díjak mellett a hirdetésekből befolyt jövedelem biztosította a lap fennmaradását. Az azokban közvetített információk élénkítették a kereskedelmet, haszonszerzés lehetőségét is magukban hordozták.

A fővárosban vagy az ország más területén élők a helyi sajtóból és az országos hírlapok helyi tudósításaiból ismerhették meg a megye gazdasági életét, közlekedési viszonyait, a szabolcsiak életét és gondjait. A periodikumok cikkei a tényközlés mellett arra is rávilágítottak, hogy a megye lakói hogyan élték meg a történelem sorsforduló eseményeit, hogyan viselték örömeiket és kudarcaikat. Az eseményekkel egy időben keletkezett írások meglehetősen hiteles történelmi forrásoknak tekinthetők (feltétlenül vonatkozik ez a közlönyoldalakra is) aminek különös színfoltot kölcsönöz a tényeken átszűrődő korhangulat.

24

irodalmi tanulmányok

Nyilas Ágnes*

Japán írók Fukusimáról

2011. március 11-e visszhangja a szigetország szépirodalmában Vers a földrengésről, novella a szökőárról, regény a cunami okozta atomerőmű-balesetről és következményeiről... Magyarországon szokatlan, első hallásra meghökkentő olvasnivalók. Japánban azonban természetes, hogy a társadalmat megrengető természeti katasztrófák napokon, heteken belül az irodalmi lapok élére kerülnek, nem sokkal később pedig megjelennek a könyvesboltok polcain is, és az sem ritka, hogy bestseller lesz belőlük. A szigetország mindennapjait még ma is erősen befolyásolja a 2011. évi az atomreaktor-baleset hatása, joggal mozgatja meg a költők, írók, művészek fantáziáját is, aminek eredménye sokszor egészen különös... Ráadásul Japánban azóta is „rendületlenül mozog a Föld”. Kisebb-nagyobb rengések tartják rettegésben a 2011. március 11-i eseményektől már amúgy is megviselt lakosságot, míg a sugárveszély láthatatlan „mumusától” való félelem is állandóan ott lebeg a levegőben.

A feszültség a szépirodalomba is „beszivárgott”, amelyben a földrengést követő katasztrófasorozat a mai napig központi motívumként van jelen. A viták alapvetően két szálon futnak. Az egyik téma az, hogy mit tehetnek, vagyis inkább mit kellene tenniük a szerzőknek ebben a szörnyű valóságban. A japánok ugyanis tartják magukat ahhoz az elképzeléshez, mi szerint a közéleti szereplők – köztük az írók, költők is – felelősséggel tartoznak népüknek, és a nehéz szituációkban a „nemzet vezére” (de legalábbis útmutatója) szerepet kellene felvállalniuk. Ezzel párhuzamosan szereplő téma, hogy a szépirodalom segítségével vajon sikerül-e megakadályozni a katasztrófa történetének feledésbe merülését, ami pedig a szerzők egy másik felelősségére hívja föl a figyelmet: a katasztrófa történetének hiteles rögzítésére. Így ugyanis kellő információ maradhat az utókor számára tanulságul, minek következtében egy esetleges jövőbeli katasztrófára is jobban fel lehet készülni. A japán írók, költők ennek a két elvárásnak próbálnak megfelelni mind a mai napig.

Eleinte a rövidebb írások voltak túlsúlyban. Az atomreaktorok létjogosultságáról kialakult közéleti vitákba az írók, költők is bekapcsolódtak. Takahashi Genichiro Az imádott atomreaktor (Koisuru genpatsu) című művében a megkövült japán szokások vastag * Nyilas Ágnes 1973-ban született Nyíregyházán. A Krúdy Gyula gimnáziumban érettségizett, a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, majd a Nagoja Egyetemen PhD minősítést építészettörténet és várostervezés-elmélet témakörben. Jelenleg a Nagoja Egyetemen oktat környezetbarát építészetet. Japán férjével két gyermeket nevelnek. 1999-től él a szigetországban.

25

Nyilas Ágnes

falát áttörve szabadon, őszintén és hidegvérűen kritikusan írt arról az emberi magatartásról, arról a társadalomról, ami ilyen katasztrófába képes sodorni ártatlan gyermekeket. Furukawa Hideo a földrengés után egy hónappal a katasztrófa helyszínére látogatott, és a Lovak! Legalább a fény még mindig tiszta (Umatachi yo, soredemo hikari wa muku de) című regényében írta le a látottakat. Összedőlt házak, lakatlan városok, maszkos, védőruhás emberek, láthatatlanul, de mindenütt jelenlevő sugárzás, megsebzett vadlovak fogadták. A mű a szerző fohásza, és egyben az újjászületés legendája.

Az atomreaktor balesete utáni helyzet és a második világháború utáni állapotok között párhuzamot állító szerző sem kevés. Ennek köszönhető az is, hogy 2011 végére elkészült a Japán háborús irodalmát az eddigi legrészletesebben összefoglaló sorozat Háború és szépirodalom – Gyűjtemény (Korekushon senso to bungaku) címmel a Shueisha kiadó gondozásában. A 2011-es Akutagava-díjjal (az egyik legrangosabb japán irodalmi díj) kitüntetett írások egy része pedig a katasztrófa utáni újjáépítéshez történő progresszív hozzáállás ösztönözőjeként is értelmezhető. Ikeido Jun – a gazdasági hanyatlás idején a talponmaradásért elszántan küzdő japán kisvállalkozásról szóló – Belvárosi rakéta (Shitamachi roketto) című írásából például „az atomreaktorkatasztrófa utáni újjáépítés lehetőségének a reményét szeretném kiolvasni” – írja a BOOKasahi.com (az Asahi Shinbun, japán egyik legnagyobb napilapjának könyvszemle rovata) a japán szépirodalom 2011 évi történéseit összegző cikkében.

Ugyanez a média 2012-es összefoglalójában így ír: „A fukusimai atomreaktor baleste még nem ért véget. Az addig a szokásos hétköznapjait élő hatalmas terület teljesen elpusztult. Az atomreaktorból sem sikerült még eltávolítani a bent maradt üzemanyag-rudakat. [Japán] minden területén, kivétel nélkül, egy esetleges következő földrengéstől rettegnek az emberek.”

Ennek megfelelően 2012-ben is számtalan szépirodalmi mű keletkezett a témában. Takahashi Genichiro is rendületlenül folytatta „küldetését” a katasztrófa és kö-

Az evakuációs övezet határát csak a különleges engedéllyel rendelkezők léphetik át rövid időre. (A képeket a lezárt területen Kusumi Ariyoshi, a Chukyo Egyetem környezetgazdaságtan-tanára, a szerző férje készítette májusban.)

26

Japán írók Fukusimáról

Egy elbarikádozott útszakasz a veszélyes övezetben

vetkezményeinek megörökítésében. A Viszlát, Kristopher Robin (Sayonara, Kurisutofa Robin) egy hosszabb lélegzetű elbeszélés, amiben a szerző egy – a teljesen megváltozott környezetben, teljesen megváltozott életfeltételek mellett cseperedő – gyermek mindennapjait mutatja be. „Az eltűnt értékek iránti szimpátiával teli mű a kor atmoszféráját fantasztikusan életszerűen jeleníti meg” – írja róla a kortárs kritika. A Miyagi prefektúra Ishinomaki városából (ahol a szökőár a legnagyobb pusztítást végezte) származik Henmi Yo, aki verseskötetet jelentett meg A szem tengere [Elhunytaimnak] (Me no umi – Watashi no shisha tachi ni) címmel. A szerző a katasztrófában elveszítette legjobb barátját, ennek ellenére a kötetben nem a fájdalom, vagy a szomorúság érzése van a középpontban, sokkal inkább kulturális, történelmi nézőpontból objektíven taglalja az eseményeket. Végül a tavaly októberben elhunyt Maruya Saiichi (japán író, irodalomtörténész, műfordító) szavai zárják a 2012-es év szépirodalmi eseményeinek összefoglalóját, mi szerint „A probléma maga nem más, mint hogy olyan országot építettünk, ahol egy ilyen baleset megtörténhet. Ezek után kétlem, hogy az alapvető emberi jogok és a szólásszabadság nálunk valóban érvényben lennének.” *** Az összegzésben kiemelt helyet kapott a Még akkor is, március ismét (Soredemo sangatsu wa mata) címen 2012 februárjában napvilágot látott, a földrengéssel és atomreaktorkatasztrófával kapcsolatos versekből, novellákból készült válogatás. A kötet a „Read Japan Project” kezdeményezésére az amerikai Elmer Luke és David Karashima szerkesztésében jelent meg, és tizenhét szerző tizenhét művét tartalmazza. A japán szerzők mellett három külföldi író is helyet kapott benne. Az antológia célja egy – több lencsén átszűrt, mégis amennyire csak lehet – egységes kép kialakítása a 2011. március 11-i és az azt követő eseményekről. A tizenhét műből hatot a természeti katasztrófa inspirált, minek képzettársítása a realisztikusabb „azonnali halál”, négyet pedig az ennek kapcsán bekövetkezett atomreaktor-katasztrófa, amit viszont a sokkal inkább szürreális „lassú halál” gondolatkörével azonosítottak a szerzők. A maradék hat alkotás egy része ezek 27

Nyilas Ágnes

mindkettőjéből táplálkozik, míg néhány novella eredete nehezebben beazonosítható.

A következőkben a számomra legkedvesebb három novellát részletesebben is ismertetem. *** Kawakami Hiromi Isten 2011 (Kamisama 2011) című novellája arra figyelmeztet, hogy megszokott mindennapjaink hirtelen megváltozhatnak, sőt akár gyökeresen át is alakulhatnak. Ez ellen pedig nem sokat tehetünk, mert sorsunk az „istenek kezében” van.

Többistenhitet hirdető vallásuknak köszönhetően a japánok lelkében egyszerre többféle alakban van jelen az Isten. Ebben a történetben például egy nagytestű hím medve formájában jelenik meg. Az eredeti történet 1993-ban látott napvilágot Isten címmel. A cselekmény végtelenül egyszerű. Az író a nemrég a szomszédba költözött – egyébként emberi nyelven beszélő – medvével sétára indul a folyópartra. A medvéből egy pillanatra ugyan előtör állati ösztöne, mikor elkapja a melléje úszó halat, de azon túl igazi úriember módjára viselkedik. A groteszk szereplőválasztástól eltekintve a történet egy teljesen köznapi eseményt, egy hétvégi pikniket örökít meg, aminek végén mindkét szereplő elégedetten nyugtázza a napot. A medve még megkéri az írót, hogy hadd ölelje meg, mert „náluk” így szoktak búcsúzni a közeli barátoktól, majd végül imádkozik barátjáért a „medvék istenéhez”.

Az új változatban, az Isten 2011-ben az írónő ezt a történetet alakítja át a földrengés és atomreaktor-katasztrófa utáni helyzetnek megfelelően. A medve Fukusima prefektúra – a mai napig is legmagasabb sugárzási szintet mutató – területére költözött, és új szomszédjával, az íróval ott indulnak hétvégi piknikre a sugárszennyezett folyópartra. Természetesen védőruhát viselnek, a környék kihalt, a folyóból kifogott halakat nem ehetik meg, és a séta végén kézi sugárzásmérő műszer segítségével gondosan megmérik a levetett ruha sugárszintjét.

Végül a történetet záró utószóban a szerző a katasztrófával szembeni felelősségét foglalja össze két nézőpontból: mint író, és mint közember. Íróként „a nukleáris energia használatával járó veszélyre való figyelmeztetést” tekinti kötelességének, és ezzel indokolja a novella keletkezését is. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy közemberként is felelősség terheli. Erről, valamint az adott helyzetben tanúsított – szerinte – megfelelő magatartásról így ír: „Az atomreaktor balesete óta állandóan gyötör az elfojtott indulat. Ez az indulat pedig – rá kellett eszméljek, hogy – végső soron nem más, mint egy önmagammal szembeni szemrehányás. Ugyanis ezt az országot a japán lakosság építette, köztük én magam is. Ezért tartozom annyival a hazámnak, hogy ha belefáradok a hétköznapokba, akkor sem mondom azt, „hogy elegem van” [...] Hiszen magának annak, hogy élek, egy végtelenül örömteljes dolognak kellene lennie.” *** Kawakami Mieko A március gyapjúfonala (Sangatsu no keito) című történetének témája a szülők döntésének felelőssége egy új élet kihordásáról egy olyan világban, ahol váratlan negatív események történhetnek. Az álom és a valóság határvonalán játszódó történet egy fiatal párról szól, akik gyermekük születése előtti utolsó kettesbeni uta-

28

Japán írók Fukusimáról

zásukon vannak Kiotóban, éppen a földrengés napján. Itt a hangsúly elejétől fogva nem a cselekményen, hanem a párbeszédeken van, melyek nemcsak a férfi és a nő érzelemvilága és gondolkodása közötti különbségeket jelenítik meg oly valósághűen, hanem egy élethez való racionális hozzáállást sugallnak az olvasó számára.

A feleséget mindjárt a történet elején az élet elrutinosodásából, a mindennapok monotonitásából fakadó reménytelenség érzése keríti magába: „Belefáradtam már, hogy minden reggel ismét ugyanaz a körforgás kezdődik elölről.” [...] „Ugyanazok a dolgok ismétlődnek, s észre sem vesszük, hogy elmúlik az élet. A boldog korszak rövid ideig tart. A fárasztó időszak viszont végeláthatatlanul hosszú. A kettő között pedig sajnálatraméltó valóságában foglal helyet az Élet”. A férfi állandó és kielégíthetetlen álmossága is kettős jelentéssel bír: egyrészt a mindennapok kerékvágásába való beletörődés jelképeként értelmezhető az „álomkór”, másrészt a szerző ezzel készíti elő a cselekmény fokozatos átszövődését az álomvilágba.

A szállodai szobában elszendergő nő furcsa álmot lát egy olyan világról, ahol minden gyapjúfonalból van. „Abban a világban mindenki és minden gyapjúfonalból készül.

A víz is, az emberek is, a vasúti sínek is, a tenger is, minden, de minden gyapjúfonalból van. A talajt is, a poharat is, akárcsak a ruhát vagy a kesztyűt, nagyon puha, de erős fonalból szőtték. Gyapjúfonalból. Mindent, de mindent” [...] „Ha pedig valami rossz vagy veszélyes dolog történik, egy pillanat alatt lebomlik a szövet, és csak a puszta fonal marad meg: ekképpen vészeli át a nehéz időket.” [...] „Ott még a márciust is gyapjúfonalból szőtték.” Ez az első homályos utalás a katasztrófára. Később a nő egy rejtélyes SMS-t kap, melyben valaki arról érdeklődik, hogy nem esett-e bajuk a földrengésben. Nem értik az üzenetet, mivel még nem hallottak semmit a történtekről, és különben is belefáradtak az utazásba, az életbe. A nőnek viszont „beugrik”, hogy pár órával azelőtt egy sebeiből vérző férfit látott a szálloda lépcsőjén, és mindjárt rossz sejtelmei támadnak.

Aggodalma kiteljesedik: „Azt gondolom, hogy semmi sem mentheti meg az emberiséget” [...] „Szerintem ez az egész Világ egy menthetetlen hellyé vált. Nem tehetünk semmit.” Hatalmas pocakjára téve kezét végül legnagyobb félelmét is kimondja: „A Világon mindennél szörnyűbb dolgok történhetnek meg velünk. Olyan szörnyűek, amilyeneket el sem tudunk képzelni. Egy ilyen kiszámíthatatlan világba születni valóban olyan csodálatos dolog lenne? Ha nem születünk meg, akkor elejétől fogva nincs semmi...” A férj nyugtatgatni próbálja feleségét, de az előbbi gyapjúfonal-metaforával szemben teljesen értetlen. Ezért a nő végül magában folytatja az eszmefuttatást: „De a fonalat még át lehet szőni” – mondja félhangosan, viszont a férfi ekkor már nem is figyel.

A történet végére aztán az álom és valóság közötti határ végleg elmosódik. A férfi félálomban még látja, ahogy megremeg a nő hatalmas pocakja (ami akár egy újabb utalás is lehet a földrengésre), majd a köldöke körül lebomlik előbb a pocak, majd a nő maga is „bomlani” kezd, majd környezete is úgy, hogy csak a fonal marad hátra.

De ekkor már a férfi sem bírja tovább nyitva tartani a szemét, és ő is „igazi” mély álomba merül. Az olvasó pedig azon töprenghet, hogy vajon sikerül-e a fiatal párnak átszőni „a lebomló márciusból visszamaradt fonalat”, és ha igen, hogyan. ***

29

Nyilas Ágnes

Ishii Shinjinek egy ennél is konkrétabb üzenete van az olvasó számára. Ruru című művének első felében Ruru, az árvaház kutyája az éj leple alatt „átlátszó (az átlagos emberi szemnek láthatatlan) fiatal női alakokat” lát a gyermekszoba mennyezetén megcsillanó fényből leereszkedni. A nők – akik talán a „volt” édesanyák lehetnek – az árva gyerekek ágyára szállnak, és a nyugtalanul alvó, álmunkban össze-vissza beszélő, és gyakran felsíró gyerekek arcát megsimogatják, minek hatására az árvák végre nyugodtabban alszanak.

Ruru azonban észreveszi, hogy van öt gyermek, akinek az ágyára nem száll le senki, ezért elhatározza, hogy őket maga veszi gondjaiba. Hangtalanul ágyukra ugrik, orrát befúrja a gyerekek takarója alá, puha szőrös állát pedig a fejükre hajtja, ezzel próbálja azt a melegséget megadni az árváknak, amit szüleiktől nem kaphattak meg. Ez az öt különösen hányatott sorsú gyerek viszont nagyon „nehéz eset”-nek bizonyul. Mivel társaiknál sokkal mélyebb sebekkel rendelkeznek, ezért Rurunak minden lelki erejét össze kell szednie megnyugtatásukhoz. Közben kiderül, hogy Ruru kemény akaratának kiforrásában az intézmény konyhás nénije játszott nagy szerepet, aki kóbor kutya korában befogadta, és anyja helyett anyjaként viselte gondját, és akinek képe megjelenik Ruru előtt, mikor az öt nehéz helyzetű gyermekért „feláldozza lelkét”. Ruru önfeláldozásának köszönhetően végül az az öt gyermek is nyugodtan álmodhat, de Rurut beszippantja a „nagy tátongó lyuk”, és lehúzza a tenger fenekére (amit a szökőár allegóriájaként is értelmezhetünk). Így végül maga is „átlátszóvá” válik, és ezen túl éjszakánként ő is a fiatal nőkkel együtt ereszkedik le a plafonról az alvó árva gyerekekhez.

A történet második felében aztán lelepleződik Ruru igazi mivolta. Tizenkét év elteltével az árvaházban nevelkedett harminckét gyerek ismét összegyűlik, hogy megemlékezzen a régi időkről. Kiderül, hogy az árvaházban tilos volt az állattartás, ezért a gyerekek azt a játékot találták ki, hogy egy képzeletbeli kutyát gondoznak. Egy olyan kutyát, „ami se nem kakál, se nem eszik”. A légből kapott kutya gondját felváltva viselték. Minden nap másra hárult a feladat, aki gondolatban megetetette, megsétáltatta, stb., és este beszámolt a következő gyereknek a nap történéseiről, valamint a kutya állapotáról. Mivel mindenki úgy képzelte el magának a kutyust, ahogy akarta, így a kinézete is napról-napra változott: „egyszer barna volt, egyszer meg fekete”.

Ennek megfelelően több névre is hallgatott. Valahogy mégis „Ruru” néven vonult be a köztudatba, főleg annak az öt különösen hátrányos helyzetű gyereknek a tudatába. Ők, mint kiderült, a találkozóra is csak Ruru miatt jöttek el, akinek „jelenléte” végigkísérte őket azt követően is, hogy kikerültek az árvaházból. A Ruruba vetett hitüknek köszönhették azt is, hogy minden testi-lelki megpróbáltatást túléltek: „mert Ruru egy szőrös, puha, de a világon a legerősebb mentőöv volt”. Életük eddigi legnehezebb periódusát vészelték át a hit segítségével: „Amíg csak élünk, mindig csak előbbre és előbbre kell haladni; és ha néha bizonytalanul is, de igazából mindannyiuk a saját tempójában előrefelé haladt” [...] A történet végén mind a harminckét fölcseperedett árva – annak az ötnek a példáját követve – szemét a plafonra emeli, és ismét látja lelki szemei előtt Rurut: Ruru a színpadi függönyként szétnyíló plafon mögötti réten szaladgál boldogan testvéreivel, míg csak a konyhásnéni be nem hívja a kutyusokat a meleg vacsora illatát árasztó házikóba. A szerző által levont tanulság pedig a követke-

30

Japán írók Fukusimáról

ző: „Az, hogy a szem nem látja, nem jelenti azt, hogy nincs ott. Még az is lehet, hogy pont a láthatatlanná vált létező dolgok látják csak igazán egymást lelki szemeikkel.” *** A három novella célja hasonló: „túlélő módszert” sugallni az élet nehéz helyzeteire. Ez a „túlélő módszer” viszont novellánként különbözik. Kawakami Hiromi egy racionális életszemléletet javasol, ami inkább felkészíti olvasóit a nehéz helyzetekre, mintsem viselkedési mintát mutatna: „Aki az életét annak az esélynek a tudatában éli meg, hogy a megszokott mindennapok valami folytán gyökeresen átalakulhatnak, azt nem érheti meglepetés.”

Ezzel szemben Kawakami Mieko egy olyan beépített túlélő mechanizmusra hívja föl az olvasó figyelmét, melynek segítségével át tudjuk rendezni, át tudjuk „szőni” „lelkünk szövetét” az adott szituációnak megfelelően, és ezzel átvészelni az élet nehézségeit.

Mert az embernek tudatában kell lennie ezen képességének, hogy a megfelelő pillanatban alkalmazni tudja. Ez a szemlélet egyébként nagyon jellemzően „japános”. A japánok tiszteletreméltó alkalmazkodóképességét érzékelteti, akikbe egészen kicsi koruktól fogva beléjük nevelik, hogy vannak bizonyos dolgok az életben, amiknek befolyásolása meghaladja az emberi erő, az emberi lehetőségek határát. Ilyenek például a természeti katasztrófák is. Ezekbe pedig – a japán tanítás szerint – bele kell nyugodni, és a természeti erőkkel, vagy az általuk teremtett új szituációval szemben vívott szélmalomharc helyett inkább meg kell próbálni elfogadni az új helyzetet és alkalmazkodni hozzá.

Hasonló gyökerekből táplálkozik Ishii Shinji mondanivalója is. Ő az emberi gyarlóságot, esendőséget próbálja kompenzálni a hit erejével. Ez a gondolat ugyan első ránézésre nagyon hasonlít a keresztény vallásos szemlélethez, viszont az „egy élő Isten” hite helyett itt is egy állatban, helyesebben szólva az állatra rávetített, vele azonosított fogalomkörben (szeretet, védelem, gondoskodás, stb.) való hit áll a történet középpontjában. A szerző itt arra hívja föl az olvasó figyelmét, hogy a valakibe vagy valamibe vetett erős hit – ami lényegében azonos az élettel szemben mutatott pozitív hozzáállással – segíthet túlélni a nehéz helyzeteket. *** Az irodalmi alkotások sora tovább gyarapodik. Ez év márciusában jelent meg Wago Ryoichi Fölszámoló versek (Hairo shihen) című verseskötete. A versek egy részéből a bizonytalan jövőképből adódó szorongás érzése árad: „Az „energia”-ról szóló szakadatlan pusmogás összezavar / Ejnye! / Hát ezt a szót fölszámolni / Vajon hány évtizedbe telik majd”. A kötet összességében azonban a romok között megcsillanó reménysugárra próbálja felhívni az olvasó figyelmét.

A tavalyi évvel ellentétben idén a hosszabb lélegzetű írások, illetve a folytatásos regények vannak túlsúlyban. Ikezawa Natsuki februárban megjelent Kétfejű hajó (Soto no fune) című írása egy olyan különös hajóról szól, ami hosszú tengeri útján minden „rászorulót” fölvesz, miközben egyre nagyobb és nagyobb lesz. Első utasa a

31

Nyilas Ágnes

reménytelen szerelemtől szenvedő Tomohiro, de „Noé bárkájára” útközben önkéntesek, kutyák, macskák, madarak és menekültek is fölszállnak. A hajó északnak tart, majd lehorgonyoz az árvíz és szökőár által sújtott területen, ahol ideiglenes lakóházak épülnek rá, új város, új családok létesülnek fedélzetén. A hosszú tengeri hajóút egy bizalommal teli jövő metaforája.

Wataya Risa A föld játéka (Daichi no gemu) című regénye Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének a 21. század második felére átírt módosított változataként is értelmezhető. A júliusban megjelent könyv egy egyetemista fiúról szól, aki a hetvenezer áldozatot követelő nagy földrengés után egy újabb, az előzőnél is nagyobb földrengést él át a fővárosban. A fiú viszont továbbra is úgy gondolja, hogy a hosszú évek érzelmeivel átitatott „szeretett földön” folytatja életét. *** A földrengéssel, szökőárral és az azt követő fukusimai tragédiával foglalkozó irodalmi alkotások sokfélék. Céljuk mégis egy és ugyanaz: a 2011. március 11-i és az ezt követő események megörökítése az utókor számára. Takahashi Genichiro ezév márciusában, a katasztrófa második évfordulója alkalmából rendezett tokiói talkshowban így szólt ennek a jelentőségéről: „A felismerés, hogy „törékeny világban élünk”, március 11-e után általános érvényűvé vált. Szeretném, ha ez így is maradna. Ugyanis mi, emberek, igen könnyen felejtünk.” A feledés elleni harcban pedig – el kell ismernünk, hogy – a japán írók, költők valóban oroszlánrészt vállaltak: „Mi [írók, költők] képesek vagyunk ráhangolódni a lélek érzékeny rezgéseire, és leleplezni a diszharmóniát [az emlékezés fontosságának tudata és a feledés utáni titkos vágy között], amiről a legtöbb ember úgy tesz, mintha észre sem venné. Mert az irodalom ellenáll a feledés kísértésének” – írja a Sankei című japán napilap 2013. március 11-i számában.

Nagoja, 2013. június

A műszer a jelenleg megengedett éves háttérsugárzásnak a háromszorosát, a baleset előtt megengedett értéknek pedig a hatvanszorosát mutatja

32

Perger Éva

A magasság magánya Hamvas Béla leveleiről

Kedves Barátom, régóta készülök arra, hogy megosszam veled egyik meghatározó olvasmányélményemet. Még tavaly került kezembe Hamvas Béla levelezése, s azóta egyre érik bennem, hogy írjak neked róla. Már az olvasás körülményei sem voltak hétköznapiak. A kötet megjelenését úgy vártam, mint egy rég nem látott, kedves barát érkezését. Minden nap elzarándokoltam a könyvtárba, hogy megtudjam, hozzáférhető-e már a könyv. (Akkoriban sem munkám, sem pénzem nem volt, így a vásárlás nem jöhetett szóba.) S mikor a várakozás fényébe vonva végre megérkezett, elsőként kölcsönöztem ki az új, frisskönyv-illatú kötetet. Forgattam, nézegettem, beszívtam illatát: szép lassan egymáshoz szoktunk. Az ember rég nem látott barátjával sem vág egyből a dolgok közepébe: előbb újra össze kell melegedni egy kicsit, megszokni egymás jelenlétét, mikor azonban a légkör oldódni kezd és megkezdődik a beszélgetés, eltűnik tér és idő, s csak a barát személye, a másikkal való eleven kapcsolat marad. Így volt a könyvvel is. Bevallom, először nem tudtam mértékkel olvasni, a lendületnek nem tudtam megálljt parancsolni. Hogy is tudtam volna, mikor nem mindennap nyílik arra lehetőség, hogy ember Hamvas Béla barátjának, tanítványának érezhesse magát. Mert a leveleit olvasva az ember egy új, másik arcát ismerheti meg: baráti arcát.

Műveinek egy része hiába végtelenül személyes, közvetlen hangvételű, a levelekből egy addig ismeretlen tónus hallható ki, s ez a baráti hang szinte élő közelségbe hozza őt. Másodszor, kissé lehiggadva már jobban tudtam figyelni a részletekre, s hűvösebb fejjel elgondolkodni Hamvas Béla egyedülálló szerepén és különös sorsán.

Ha egy szóval kellene jellemezni ezt a sorsot, azt mondanám: magányos. Talán furcsállod, miért írom ezt, mikor a levelek éppen azt bizonyítják, hogy sok emberrel állt kapcsolatban, sok barátja, tanítványa, tisztelője volt. De a sorok mögül kiviláglik, hogy valódi barátságról, valódi közösségről szó sem volt. Pedig Hamvas Bélában hatalmas barátság- és közösségigény élt. Ennek ellenére élete végéig szenvedett az igazi szellemi közösség hiányától, attól, hogy nem találkozott magához hasonlóval. Ez a hiány a levelekben lépten-nyomon szót kap. Voltak ugyan nagy egymásra ismerések, meghatározó találkozások, például a debreceni költővel, Gulyás Pállal, a klasszikafilológus Kerényi Károllyal, az irodalom- és kultúrtörténész Várkonyi Nándorral, a zenetudós Demény Jánossal, a lelkész Pál Antallal, valamint Szabó Irmával, de idő-

33

Perger Éva

vel e barátságok a kölcsönös szellemi tűz hiányában kialudtak, hamuvá szürkültek.

Egy helyen így ír: „Hidd el, nincs senki, akinek még csak hazudni is érdemes volna, nemhogy igazat mondani. Mert amennyiben tehetségesek, annyiban olyanok, mint az alvók, és alusznak írásaikban, gondolataikban, céljaikban, beszédükben, munkájukban. Egyetlen felébredt ember sincs. A többi pedig tehetségtelen. Így hát marad a kívánság: valakivel találkozni.”

E kívánság élete végéig csak kívánság maradt. Gondolj bele, milyen nehéz sors ez! Egy életen át egyedül. Mindig csak egyedül. Nincs, akihez igazán szólhatnál, nincs, aki igazán meghallaná, amit mondani akarsz. S a zakatoló magány véreddé lesz, és megtanulod, hogy amit keresel, azt talán sosem fogod megtalálni. Sohasem lesz igazi társad, sohasem lesz igazi barátod, aki olyan, mintha egy rész lenne belőled. Aki olyan, mint egyetlen csillag kétfelé hullott egyik darabkája, s mikor egymásra találtok, a csillag eggyé válik és örömében felragyog. De akit olyan ritka és finom csillag-anyagból gyúrtak, mint a magyar Hüperiont, aki – egyik korai írásának főhőséhez, Olbrin Joachimhoz hasonlóan – nem a főkormányzó rideg gyárának futószalagján készült, hanem a déli sarkon élő bölcs, öreg János kertész készítette saját kezével, annak nem is könnyű magához hasonlót találni. Marad a magányos torzó-lét, az örökös hiány és vágy a hiánytalanság után. S ha keresel, mégsem találsz, hát teremtesz magadnak igazi barátot, ideális kedvest, tökéletes társat. Ha nincs valódi, hát majd alkot a képzelet. Ha nem találod kívül, megteremted belül, magadban, magadnak.

Jobb híján ezt tette Hamvas Béla is. Az igazán komoly kérdéseket taglaló leveleit ugyan élő embereknek címezte, mégsem nekik írta. Magának írta, s annak a barátnak, aki nem is létezett soha. Legkomolyabb leveleit pedig már nem is címezte senkinek, hanem megírta A magyar Hüperiont, a magyar irodalom egyik legszebb és legmagányosabb művét. Interjút is készített magával, mert úgy érezte, nincs senki, aki értő kérdéseket tenne fel neki. S ahogy írja, „a magányos helyzete ilyen esetekben kedvező. Magányos az az ember, akinek az együttélésre fokozott igénye van. Magány annyi, hogy az ember önmagában játssza le azt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania.” Különös, hogy épp az maradt magányos, aki ennyire vágyott az együttlétre. Talán azért, mert akinek igazán fontos a valódi közösség, az nem éri be akárkivel, akármivel. Annak nem mindegy a barátság hőfoka és minősége, nem elégszik meg félmegoldásokkal, így – ha nem veti össze a sorsa egy másik „napfénylénnyel” – legbelül mindig egyedül marad.

Hamvas külön esszét is szentelt az általa oly fontosnak tartott emberi viszonynak. A barátság című írása tisztelgés Philia istennő előtt és egyben önvallomás is: „A barátság nem egyszerű társulás, ahogy a barát nem merő társ. Nem bajtárs, nem kolléga, nem partner. Ami a barátság házában az emberrel történik, azt semmiféle más kapcsolat helyettesíteni nem tudja. A barát senkivel sem pótolható. Vannak barátságra képtelen emberek; vannak olyanok, akik a barátságra alkalmatlanok; vannak, akik körül mindig van valaki; és vannak, akiknek élete barátságéhségben telik el, anélkül, hogy egyetlenegyet is találnának.” Talán mondanom sem kell, hogy Hamvas az utolsóként említett embertípusba tartozott.

34

A magasság magánya. Hamvas Béla leveleiről

A barátságéhség azért baj, mert az ember folyton vár valakit, s ez az intenzív belső vágyakozás sok erőt emészt fel. Persze erőt is adhat a hit, hogy egyszer majd eljön a várva várt pillanat, és a másik szemében is megcsillan az egymásra ismerés felszabadító öröme.

Viszont ha elmarad ez a perc, valami mindig hiányozni fog. Ám amit a sors megtagad tőlünk, akár hasznunkra is lehet, előnyünkre is válhat, ha az űrt a vágyott dolognál valami magasabbal töltjük ki. Így lesz hús-vér barát helyett a barátság esszenciája, így lesz a földi szerelemből a Téli terv idilli kapcsolatvázlata. S milyen szépek és emelkedettek ezek az elképzelt kapcsolatok! Igazabbak és mélyebbek talán, mint bármely megvalósult viszony.

Mert itt csak a lényeg van, semmi egyéb: a szerelem lényege, a barátság lényege.

Hamvasra gondolva mindig felmerül bennem a kérdés: hát hogy nem vette észre senki, ki jár ezen a magyar földön? Micsoda lehetőséget szalasztott el megint ez a nép azzal, hogy nem ismerte föl egyik fia nagyságát? Hogyan lehetséges az, hogy John Cowper Powys, a walesi ősei hegyvidékén elvonultan élő idős író lelkesült hangon, lenyűgözve és a legnagyobb tisztelet hangján köszöntötte azt az embert, akiről itthon alig páran vettek tudomást? (Bár mit is kezdtek volna vele az alvók és tehetségtelenek, még ha fel is ismerik?) Powys, a huszadik század kiemelkedő angol írója, A magány filozófiájának szerzője „telepatikus barátságuk és szellemi rokonságuk nevében” arra kérte a távoli kis országban élő „ismeretlen ismerőst”, hogy írjon magáról, írjon életéről és gondolatairól, s izgatottan, barátsággal várta a kontinensről érkező leveleket.

Hamvas ezt a rá mért magányos sorsot emelt fővel, magasba tekintően viselte. Langyosságot, alacsonyrendűséget nem tűrt maga körül. Leveleiben időnként nagyon keményen rávilágít egy-egy barátja „kompromisszumoktól messzire bűzlő” egzisztenciális kisiklására. Persze mások hibáját sokkal könnyebb észrevennünk, mint a magunkét, de Hamvas magát sem kímélte. Kegyetlen és kristálytiszta éleslátással vallotta be, hogy neki sem sikerült megvalósítania, amit tervezett. Az „írásdémon” bekebelezte, erősebb volt nála, így a „realizálás”, az eszmék és eszmények személyes megvalósítása elmaradt. Azt a magasságot és mélységet, amit papíron sikerült elérnie, életében nem tudta valóra váltani.

Micsoda bátorság kell a legkisebb szembenézéshez is, hát még ahhoz, hogy belásd: életed valódi célját nem sikerült elérned, és már késő. Milyen erő kell ahhoz, hogy ezt ki tudd mondani magadról: „Azt hiszem, lényemben van valami alapvető hazugság, amit eddig is észrevettem, de másik hazugsággal tetéztem, azzal, hogy nem akartam észrevenni. Most a halál közeledte kényszerít rá, és ez nagyon keserves. Igyekszem arra, hogy bevalljak minden gyarlóságot, de ez kevés.” Tiszteletreméltó bátorság, de egyben intő példa is. Ki nem mondott, be nem vallott dolgaink nem tűnnek el, hanem láthatatlan teherként életünk végéig elkísérnek. Jobb ezekkel szembenézni, jobb ezeket levetni, még ha nehéznek is tűnik.

A hőlégballonból is ki kell dobálni a súlyokat ahhoz, hogy magasabbra szállhasson…

Ami a levelekből szintén kitűnik, hogy életének minden mozzanatából – még a tragédiából is – próbált nem kevesebbként, hanem többként kikerülni. Nem belerokkanni, nem belekeseredni a csapásokba, hanem továbblendítő, építő lehetőséget látni mindenben. „Nem azonosnak lenni a sorssal. Távlatot nyerni fölötte. Tudni, hogy van és életem formája, és azt élem, de tudni azt is, hogy »én magam« nem vagyok az.”

Mindezt egy olyan ember írja, aki részt vett két háborúban, aki szinte minden földi ingóságát – kéziratait is beleértve – elvesztette Budapest bombázásakor; aki kivételes

35

Perger Éva

írói és emberi kvalitásai ellenére segédmunkásként volt kénytelen dolgozni és élni teljesen méltatlan körülmények között; aki csak lopott időben tudott olvasni, fordítani, írni, levelezni. Tehát egyáltalán nem kímélte a sors, nem a levegőbe beszélt. Ha voltál már súlyos időhiányban, mely elvont igazán fontos dolgaidtól, tudod, mit jelent ez. Ilyenkor az ember úgy vágyik egy kis csöndre és nyugalomra, mint szomjazó a forrásvízre. S a külső körülmények okozta teljes szétszóratást csak úgy lehet elkerülni, ha az ember központja stabil, ha van egy belső origó, amihez igazodhat. Egyszer fent, egyszer lent: de ha van hová visszatalálni, könnyebb kikerülni a hullámhegyek és hullámvölgyek kizökkentő uralmából: „Az időhiány azért baj, mert az ember nem tud a szociális hétköznappal szemben ellenszínvonalat építeni, s így a hétköznap eseményeire nincs távlata. Ezért fosztják meg az embert a szabad időtől. Az életek szétszóródnak a semmibe. Akinek nincs centruma, elveszett.”

Neki volt centruma, és tette a dolgát azzal a biztos hittel, hogy a sors által nyújtott feltételek ellen nem szabad fellázadni, mert akkor hibát követ el. A sors meghaladásának módja nem a passzív beletörődés, hanem a felülemelkedés, nem a szétszóródás, hanem az állandó, éber figyelem és összpontosítás. S ha minden erődet beleadod, a „magasabb erők” sem hagynak el. Tapasztaltad már, hogy mikor saját erőd fogytán van, jön egy kis váratlan, égi segítség? Ami továbblendít a holtponton, ahonnan önerőből képtelen voltál elmozdulni. Ezt a tapasztalatot Hamvas több helyen is megosztja a leveleiben, s beszámol arról, hogy „megtanultam, hogy van külső gondviselés, amely nem hagyja, hogy elvesszek kenyér nélkül. De van belső is, és ez nem hagyja, hogy szellemem szomjúságtól égjen. Ó, ez nagyon nagy dolog volt. Azóta tudom (mert átéltem), hogy ha nincs kenyér, az nagy baj. De ha belül vagyok elhagyatva, ez sokkal nagyobb, »mert nemcsak kenyérrel él az ember«.” S aki nemcsak kenyérrel él, az nem is éri be életmorzsákkal, hanem valami többre, nagyobbra vágyik, s ebben az igényében szeretne osztozni másokkal is. De úgy tűnik, minden nagyság a magány tövében terem. Az ilyen napfény-lényeknek nehéz a sorsa, mert ritkán találnak hozzájuk hasonlóra. Hamvas Bélára is ezt a hüperioni magányt mérték az istenek. Hiába keresett, nem talált magához illőt, megalkudni pedig nem volt hajlandó. Nem ő ereszkedett le a valóság szintjére, hanem a valóságot emelte a saját szintjére. Talán nem is igen tudott volna mást tenni, ahogy az olaj sem tud keveredni a vízzel, bármennyire szeretne. „Azt hiszem – írja –, könnyebb elviselni a nehéz sors súlyát és szenvedni, mint a loholó tömegbe sodródni a pillanatnyi előnyökért és bemocskolódni”.

Kedves Barátom, csak elnagyoltan tudtam felvázolni neked, mi is ragadott meg Hamvas Béla leveleiben. Olyan komolyság és szépség rejlik ezekben a levelekben, olyan erős vágy az élet magasrendű megélése után, hogy az ember ezt olvasva hirtelen szűknek és kevésnek érez mindent maga körül. Ez a kötet megerősített abban a hitben, hogy minden sorsnak megvan a maga nehézsége, de szépsége is, és abban, hogy minden sors – még a legnehezebb is – megemelhető. A sors csak egy keret: hogy milyen tartalommal töltöd meg, az csak tőled függ. Mert nem a körülmények döntik el, mivé leszel, hanem szívednek legbelső akarata. S ha néha elcsüggedsz magányodban, és nem találsz magadhoz hasonlót, gondolj arra, hogy „mégis csak az istenek között van az ember a legjobb társaságban.”

36

görögkatolikusok

Marik Sándor

Száz év, sok küzdelemmel

Kocsis Fülöp szerzetes pap az egy évszázada alapított Hajdúdorogi Egyházmegye ötödik püspöke. 1963-ban született, tősgyökeres szegedi. Felsőfokú tanulmányait Nyíregyházán, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán kezdte, majd Rómában a Pápai Szalézi Egyetemen fejezte be. Utána Hajdúdorogon, a Görögkatolikus Általános Iskolában hitoktató volt, majd Tornabarakony parókusa lett. 1995-től a belgiumi Chevetogne-i bencés monostorban szerzetesi életre készült. 1998. novemberében tett fogadalmat; szerzetesként a Fülöp nevet vette fel. A Belgiumban töltött próbaidő (noviciátus) után a bodrogközi Dámócon alapított monostor első szerzetesi közösségében élt. XVI. Benedek pápa nevezte ki püspökké, 2008. június 30-án Hajdúdorogon szentelte föl Keresztes Szilárd megyéspüspök, Ján Babjak eperjesi érsek és Milan Šašik munkácsi püspök. 2012-ben a Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült.

Fotó: Bakos Zoltán

Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel

Kocsis Fülöp megyéspüspök

– A szegedi Radnóti Gimnázium végzőseként Kocsis Péter még az egyetem matematika–fizika szakára készült, s csupán az érettségi előtt változtatta meg elképzelését: a papi hivatást választja.

Mi történt időközben?

– Semmi különös, akkorra érett meg bennem az elhatározás. Amikor megéltem ezt az időszakot, számomra az élet természetes változásairól volt szó. Mindig vártam Szent Fülöp apostol: Jézus szűkebb, bizalmasabb környezetéhez tartozott. Mind a négy apostolnévsor megnevezi, az ötödik helyen. Szent János evangéliuma szerint a Galileából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál, Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust, és az utolsó vacsora történetében. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét apostol bazilikájában tisztelik. (http://www.katolikus.hu/szentek)

37

Marik Sándor

valami újat, folytatást. Mert amíg gyerek az ember, betölti az életét az a világ, ahol él, amit akkor lát, és ez folyamatosan bővül. Szerencsére sokat utazhattam – előbb édesapám, később a magam szervezésében, s nemcsak az országban, hanem Európa más tájain is –, hamar volt rálátásom a világra. Az első nagy fordulat az életemben a katonaság volt. Az érettségi után mintegy kalandként éltem át azt, hogy egészen más körülmények közé helyeztek, a Dunántúlra. Nem tagadom, lázadás is volt bennem a katonaság intézményével szemben, visszatekintve mégis azt mondom, óriási élmény volt. Olyan emberekkel találkoztam, akikkel egyébként soha. Hálás vagyok az Úristennek, hogy ezt így rendezte, s bizony jó lenne, ha a mai kispapok és diákok ezt az élményt legalább egy évre átélhetnék.

– Feltételezem, a papi szeminárium egészen más közeg volt.

– Igen, de a beilleszkedéssel nem voltak gondjaim, mert sok barátom volt az egész országból. Bár szegedinek tartom magam, az új környezetben is nagyon jól éreztem magam. Nyíregyházán különösen örömteli fölfedezés volt a liturgia, a rítus. Szegeden abból nagyon keveset kaptam, legfeljebb édesapám révén, vagy a kis templomban, ahová eljártunk. A főiskolán teljes pompájában élhettem meg a görögkatolikus liturgiát. Mondhatom: beleszerettem. Ez az örömteli folyamat hosszú ideig tartott, öt és fél esztendeig, amennyi akkor a szemináriumi idő volt. Itt köteleződtem el végleg a papi hivatással, sőt azt is eldöntöttem: nőtlenül szentelődöm. Ez nagy döntés egy leendő görögkatolikus pap esetében. Keresztes Szilárd püspök úr külön is felhívta a figyelmem, jól gondoljam meg, várjak legalább egy évet, mert pappá szentelés után már nem lehet házasodni. Azt javasolta, hogy a várakozás évét töltsem Rómában, folytassam ott a tanulmányaimat. Tehát nem annyira a magasabb tanulmányok miatt küldött Itáliába – ez túl szépnek hangzana, mert nem voltam olyan kiváló diák –, hanem amiatt, hogy legyen lehetőségem alaposan megfontolni az egész további életemet meghatározó nőtlenül szentelődést. Így kerültem a Pápai Magyar Intézetbe, ahol Orosz László, későbbi Atanáz testvér segített, ő már Nyíregyházáról ismert. A Szalézi Egyetemen többek között pedagógiát, vallásoktatást, pszichológiát tanultam.

Róma – a környezet, az egyetemi tanulmányok, az idegen nyelvek használata – nagy hatással volt rám.

– Változott-e az elképzelése a további életéről?

– A nőtlenül szentelődésről nem, sőt fokozódott az elhivatottságom. Eleinte nagyon vártam a papi munkát is, Rómában azonban már inkább szerzetes szerettem volna lenni. Ahogy az idő haladt, egyre erősebben kívántam, hogy szerzetesi közösségben élhessek. Ez a vágy megmaradt bennem akkor is, amikor Hajdúdorogon tanítottam. Nyíregyháza és Róma után az életnek ismét egészen más oldalát ismertem meg. Dorog jeles görögkatolikus település. Amikor megérkeztem, a kilencvenes évek fordulata friss volt még, rengetegen jöttek a templomba, százhúsz– százharminc gyermek volt egyszerre elsőáldozó. Ezek is nagy élményt jelentettek.

Aztán hamarosan más papi feladatot kaptam, parókus lettem Tornabarakonyban, egy borsodi kis faluban, ahol mindössze 69 ember lakott. A hitélet gyakorlása mel-

38

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel lett mezőgazdasággal, állattenyésztéssel tartottam fenn a parókiát és magamat, miközben fokozódott vágyam a szerzetességre. Persze valójában már szinte szerzetesi életet éltem.

– Végül „hivatalosan” is megkapta a lehetőséget…

– Igen, Belgiumba mehettem, ahol elkezdtem a szerzetesi életemet. Akkor azt hittem, hogy ezután már mindig így lesz: a Chevetogne-i monostor jelenti az előkészületet, és ha hazajövünk, elsőként Atanáz testvérrel ketten töltjük meg élettel a megyéspüspök által alapított monostort Dámócon, és végre megnyugodom. A megnyugvás azonban csak nyolc évig tartott, mert újabb feladat várt rám. Hangsúlyozom, a változások egyetlen ponton sem értek traumaként, számomra mindegyik az élet újabb és újabb lépése volt – kivéve a legutóbbi, a püspöki kinevezés, ami nem hasonlítható a korábbiakhoz. Utólag visszagondolva azonban azt érzem, hogy ebben is Isten akarata mutatkozott meg.

– Beszéljünk még a szerzetesi életről! Ki, és hogyan lehet ma szerzetes Magyarországon?

– Ebben ma már nincs semmilyen korlátozás. Viszont a társadalom gondolkodását – az egyházi emberek, a keresztények gondolkodását is ide kell érteni – súlyosan érintették az 1945–1990 közötti évek, és bizonyos mértékig az azóta eltelt esztendők is.

Nemcsak Magyarországon, hanem Európa nagy részén is. Manapság jóval kevesebben jelentkeznek szerzetesnek, mint a háború előtti békeévekben. Ám mindig adódik egy-egy fiatal férfi vagy leány, aki azt mondja: nem világi karriert akarok, hanem Istennek élni, sőt még a természet, a család adta örömökről is lemondok, hogy szerzetesként teljes egészében Istennek szenteljem magam. Ha valakiben megérlelődik ez a belső elhatározás – mind a mai napig vannak ilyen fiatalok, a legnehezebb időkben is voltak –, azt kell eldönteni, mindezt hol éli majd meg, melyik közösségben. Sokféle szerzetesi közösség van, főleg a római katolikus egyházban. Nálunk, a magyarországi görögkatolikusoknál, ha valaki szerzetes akart lenni, sokáig az egyetlen lehetőség a bazilitákhoz történő csatlakozás volt. Amit mi Atanáz atyával Dámócon elkezdtünk, az a szerzetesi életnek egy nagyon-nagyon ősi formája. Nem újat akartunk létrehozni, ellenkezőleg: abban hittünk, hogy az ősi, monasztikus szerzetesi életre van igény ebben az országban. Amikor megfogalmaztuk ezt 1988–89-ben, még remény sem volt a közeli megvalósulásra, inkább csak belül éreztük. Egy óriási politikai, társadalmi változás kellett, hogy megnyíljon a lehetőség, de végül elkezdhettük a bizánci szertartású keleti szerzetességet. Ennek lényege, hogy az egyházmegyén belül egy közösség elvonultan imádkozik az egész egyházért, a hívekért. Oly módon, hogy – bizonyos szabályokat megtartva, a nap meghatározott óráiban – a szerzetesek fölkereshetők, bárki elmehet hozzájuk, bekapcsolódhat az imádságukba. A monostorban élő néhány szerzetes óriási lelki vérkeringést tud serkenteni az egyház életében. Ez egy kicsit más, mint amit általában nyugatról ismerünk, bár ott is vannak elvonult, szemlélődő szerzetesek. Jobban ismerjük viszont azokat, akik tanítanak, kórházakban segítenek, lelkipásztori feladatokat látnak el.

Monasztikus: zárt kolostori önigazgatási rendszer

39

Marik Sándor

– Hogyan zajlik a szerzetesek egy napja a monostorban?

– A mi életünkről tudok beszélni. Általában reggel korán keltünk, a közös imát öt órakor kezdtük, de már azt megelőzően is volt egyéni imádság. A bizánci zsolozsma leírva eléggé vastag, időben pedig hosszú. Ez általában jellemző a bizánci szertartásokra, a szerzeteseknél pedig, akiknek ez az életük, különösen. Mindig az imádságok szabták meg az életünket; a napirendet és a munkarendet is ehhez igazítottuk. A hajnali ima után a Szent Liturgiával folytattuk, ez kb. nyolc óráig tartott. Akkor lelki olvasmányt végeztünk, majd kezdtük a napi munkát, ami tartott déli 12-ig. Főként kertművelés volt a teendő, vagy például gyertyaöntés a műhelyben, ahol egyéb viasztárgyakat is készítettünk. Mindezt nagyon sok szellemi munka tetézte. Atanáz atya fordított, cikkeket írt, időnként én is segítettem ebben. Délben újra imaóra volt a kápolnában, ami valójában nem egy egész óra, talán húsz perc. Az imádságot az ebéd követte. Hetenként váltottuk, hogy ki dolgozik a konyhában, ki a sekrestyében, ugyanis ez a két fontosabb teendő volt a rítuson kívül. Ebéd után mindig tartottunk kevés pihenőt, majd folytattuk a munkát egészen a vecsernyéig, általában fél hatig. Az esti istentisztelet rendszerint fél hétkor fejeződött be. Utána vacsoráztunk. Minden este tartottunk megbeszélést, ez nagyon fontos része a szerzetesi közösségi életnek. Napközben nem beszéltünk. Ha jöttek vendégek, velük igen, de egymás között nem nagyon. Eléggé csöndesen éltünk.

Az este volt a megbeszélések ideje. Ekkor mindenféle szóba kerülhetett, munkával öszszefüggő, lelki természetű, közösségünket érintő tervek. Megjegyzem, az étkezés alatt mindig hallgattunk valamit, általában a Szentírást. A szerzetesi élet sajátossága ugyanis, hogy étkezés közben nem beszélnek, hanem van egy felolvasó, aki a Szentírásból vagy más könyvből olvas, míg a többiek étkeznek. Itt kettőnk között ezt bajos lett volna megvalósítani, ezért hangfelvételt hallgattunk. A nap zárása az esti imádság volt, általában fél nyolctól fél kilencig. Végül következett a pihenés. Nem volt kötelező a lefekvés, rendszerint mindegyikőnk dolgozott még. És ez minden nap így történt. A vasárnapok, ünnepnapok annyival voltak gazdagabbak, hogy a szertartások jóval hosszabbak voltak, viszont fizikai munkát nem végeztünk. Ami hétköznap egy-másfél órás utrenye volt, az vasárnap két és fél vagy három órás. Ezt pedig még egy hosszú Liturgia követte. Ha megkérdezné, hogy mindez nem terhes-e, azt válaszolnám: azért lesz valaki szerzetes, mert szeret egyedül lenni és szeret imádkozni, így aztán a hosszú imádságok sem terhesek, hanem boldogságot jelentenek.

– XVI. Benedek pápa a külső szemlélő számára váratlanul döntött az ön személyében egy elvonultan élő szerzetes kinevezése mellett, s emelte a dámóci monostorból a nyíregyházi püspöki palotába. Mikor választotta elgondolkodtató jelmondatát, amely püspöki címerében olvasható: „Erőm a gyöngeségben”, és az mire utal?

– Ez a gondolat régóta foglalkoztat, már a papi jelmondatom is hasonló volt. Története a következő: Szent Pál apostolt betegség sújtotta. Nem tudjuk, hogy mi, de egy levelében így fogalmaz: „Tövist kaptam a testembe, a sátán angyalát, amely állandóan Zsolozsma: hivatalos és közösségi ima; az imaórák liturgiája. A legfontosabb tennivalók egyike az egyházban.

Vecsernye (latin: vesperae): a zsolozsmának (alkonyati vesperás) esti imádságát alkotó része.

Utrenye: a görögkatolikus egyházban a hajnali isteni tisztelet neve; Istennek való hálaadás.

40

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel gyötör”. Ilyen költői képpel fejezi ki, hogy volt valamilyen betegsége. Háromszor kérte az Urat, hogy szabadítsa meg, de az Úristen nem vette el Szent Páltól a betegségét, amely nehezítette apostoli feladatának ellátásában is. Helyette így válaszolt: „Elég neked a kegyelmem, mert az erőm a gyöngeség által lesz teljessé”. Azaz Isten a maga erejét az emberi gyöngeségen keresztül is tudja érvényesíteni. Tehát nem baj, hogyha gyönge az ember, ha beteg, ha fájdalmai vannak, mert ez nem fogja akadályozni a kegyelem – az isteni erő – közvetítését. Ezt éltem meg én is, már papnövendékként. Mint említettem, nem voltam jó tanuló, nem voltam különösebben tehetséges és nagyra törő sem. Egy embernek tartottam magamat a sok közül, de azt éreztem, hogy az Úristen nagy dolgokat visz végbe általam. Már fiatalon törekedtem a legjobbat adni, és azt tapasztaltam, hogy általam annak sokszorosát adja az Úristen, mint amire én képes lennék. Ez a papi életemben is ugyanígy működött. És még jobban érzem ennek fontos üzenetét a püspöki szolgálatban, amire végképp nem voltam fölkészülve, és kiemelkedő adottságokkal sem rendelkeztem. Azt gondolom, hogy ugyan gyönge vagyok hozzá, de ha az Úristen akarja, akkor az ő ereje elég lesz. Az én erőm pedig pontosan ez: gyönge vagyok, az Isten azonban mégis nagy dolgok véghezvitelében számít rám.

– Püspökké szentelése a hajdúdorogi székesegyházban nemcsak egyházi, hanem társadalmi esemény is volt, amely hívők ezrei mellett több bíboros – köztük Leonardo Sandri, a keleti kongregáció prefektusa –, csaknem ötven püspök, kétszáz pap jelenlétében történt. Mit jelentett ez önnek, mit tartalmazott, s miként halad püspöki programjának megvalósítása?

– Megrendülten vettem részt a szertartásban, érzelmileg nehezen dolgoztam fel a fejleményeket. Megtörtént, hogy elérzékenyültem, könny szökött a szemembe, még saját beszédem során is. Tudtam, hogy trónbeszédet várnak tőlem – ez a hivatalos neve a megszólalásnak, amikor a püspöki trónt először foglalja el az ember –, hogy el kell mondanom, milyen programot akarok megvalósítani, milyen terveim vannak. Én mégis inkább a megrendültségről beszéltem, arról, miként kerülhet az én fejemre korona, hogy lehet, hogy eddig kecskepásztor voltam, most meg főpásztor lettem, s mi lesz majd ezután. Azt hangsúlyoztam, hogy lelki ember szeretnék lenni, és a lelkiséget továbbadni mindazoknak, akiket az Úristen énrám bízott. Ez volt nagyjából az a bizonyos trónbeszéd. A szertartás záró mozzanata a körmenet, amely azért emlékezetes, mert az emberek közé tudtam menni. Elámulva néztem azt a sok, örömtől sugárzó arcot, amely körbevett, körül ölelt. Hatalmas érzelmi fordulat történt akkor bennem: ha ilyen sok embernek ekkora öröm az, ami nekem eddig fájdalom, riadtság, félelem volt, akkor számomra sem lehet másképp. És ez óriási erőt adott, emberi erőt, hogy akkor mégiscsak jó fog következni. Ilyen élményt jelentett nekem ez az ünnepség. És így talán többet ért, mint a patikamérlegen mért tervek sora, vagy egy kinyilatkoztató trónbeszéd.

41

Marik Sándor

– A Hajdúdorogi Egyházmegye tavaly volt 100 éves.

A centenáriumi év első eseményén – számomra meglepetésként – ön bocsánatot kért mindazoktól, akiket a görögkatolikus egyház valamilyen módon bármikor is megbántott. Mint hangsúlyozta, a centenáriumi évnek a megbékélés jegyében kell eltelni, legyen szó nemzetekről, rítusokról vagy felekezetekről. Miért gondolta ezt?

– Egyházmegyénk száz évének nagyobb része inkább volt gondokkal teli, mint felhőtlen építkezés. Világháborúval kezdődött, egy diktatúrával és Trianonnal, majd újabb világháborúval folytatódott, amit a kommunista éra követett. Egyházunk sokszor volt szorongatott helyzetben, s ilyenkor az ember nem tud mindig úgy cselekedni, ahogy szeretne. Hiszen, mint azt a Miatyánkban is imádkozzuk, addig nem fordulhatunk Isten felé, amíg nem békélünk meg embertársainkkal. Fel kellett tehát tenni a kérdést: van-e olyan ember, akivel nem tudunk szóba állni, vagy nem tudjuk elfogadni? Nos, ezért gondoltam, hogy a centenáriumi esztendő a kiengesztelődés éve is legyen, így kapcsoltam össze az ünnepi eseményt a megbocsátás fontosságával.

– Igazán méltó eseménysorozat volt a centenáriumi év. A kifejezetten egyházi rendezvényeken kívül – amelyeket többek között Hajdúdorogon, Nyíregyházán, Máriapócson tartottak – közjogi méltóságok részvételével emlékülés volt Budapesten a Parlamentben, Bécsben, Brüsszelben, Rómában. Az év kifejezetten sikeresnek látszott. Ön is így látja?

– Feltétlenül. A centenáriumi év az előkészületekkel együtt egy hároméves időszakot ölelt fel, amelybe nem csak Magyarország határain belül élő görögkatolikusok kapcsolódtak be. Történeti konferenciák, kiállítások, sok embert megmozgató események, értékes kiadványok jelezték itthon és külföldön, hogy egyházunk él, kapcsolatai erősek, van jövője. Erősödött a hitélet is. Számomra ezért is hozott sok örömet ez az időszak.

– A ma embere számára szinte elképzelhetetlen, hogy az egyházmegye milyen nehézségek árán jött létre, megalakulását halálos áldozatokat követelő merénylet is követte. Kérem, foglalja össze röviden az egyházmegye történetét!

– Óriási küzdelmet vívtak őseink, hogy megalakulhasson az önálló görögkatolikus egyházmegye, hogy legyen magyar püspökünk, saját területünk, ezt követően pedig azért, hogy magyarul végezhessük a szertartást. A szálak évszázadokra nyúlnak viszsza. Dorog hagyományosan többnemzetiségű település. Például már az 1600-as évek elején görögkeleti egyházközségből is kettő volt, az egyikben ószláv nyelven miséztek elsősorban a magyar és délszláv nemzetiségű, bizánci rítust követők számára, a másikban pedig a román nyelvű gyülekezetnek. A keleti rítusokban a magyar nyelv nem volt hivatalos liturgikus nyelv. Jelentős esemény volt, amikor 1646-ban az ungvári uni-

42

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel óval létrejött a görögkatolikus egyház. Azonban a pápa is csak az ószláv és a román nyelvet fogadta el hivatalos liturgikus nyelvnek.

– Ezek nagyon régi, érdekes történetek, de hogyan alakult meg egy évszázada a mai egyházmegye?

– A Hajdúdorogi Egyházmegye létrejöttének alapja az a szándék volt, hogy a magyar ajkú görögkatolikus hívek megszabadulhassanak az ószláv és a román liturgikus nyelv kötöttségeitől. Ugyanis már mintegy kétszázötven éve igyekeztek előremozdítani a magyar nyelvű liturgia ügyét, de sokáig néhány imakönyv lefordításán kívül más eredmény nem született. 1868 áprilisában országos kongresszust tartottak Hajdúdorogon ötvenkét magyar ajkú görögkatolikus egyházközösség részvételével. A Hajdúdorogi Mozgalom néven ismertté vált kongresszus levélben kérte Ferenc József magyar királyt a magyar bizánci egyházmegye felállítására és a magyar nyelvű liturgia bevezetésének támogatására. Az uralkodó ekkor alapította meg a munkácsi püspökség fennhatósága alá tartozó Hajdúdorogi Külhelynökséget. A királyi döntés hatására egyre több helyen miséztek magyar nyelven, amit 1896-ban Róma erélyesen megtiltott. Ez a tilalom hívta életre a Görög Katolikus Magyarok Országos Bizottságát, amely 1900ban több mint négyszáz hívő és hatvanhét pap részvételével zarándoklatot szervezett Rómába, hogy a Szentszéket jobb belátásra bírja. Ekkor Magyarországon már mintegy kétszázezer olyan bizánci szertartású katolikus élt, akik az ószláv vagy román szertartási nyelvet nem értették. Végül 1912 júniusában X. Pius pápa a „Christifideles Graeci” bullájával megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, amelybe a munkácsi, az eperjesi, a nagyváradi, a gyulafehárvár-fogarasi, a szamosújvári és az esztergomi egyházmegyékből összesen 162 parókiát soroltak be. A római Szentszék csak azzal a feltétellel adta hozzájárulását az alapításhoz, hogy az új egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög lesz, s a magyar nyelv csak oly mértékben érvényesül a liturgikus cselekményekben, ahogyan a római katolikus egyházban a latin mellett szerepet kap.

A magyar görögkatolikusok az egyházmegye megalapítását örömmel üdvözölték, a román ajkúak viszont nem akarták elfogadni az új egyházmegye megalakulását. Mivel sok egyházközségben szolgált román ajkú parókus, ez sok gondot okozott, ezért is húzódott fél évig az új püspök felszentelése. Az egyházmegye első püspökét, Miklósy Istvánt, aki Az első hajdúdorogi püspök, Miklósy István felszentelése 1913-ban Ungvári unió: 1646. április 24., a görögkeleti (ortodox) papság csatlakozása Rómához. Az unió feltételei: „1. A keleti szertartás teljes egészében sértetlen marad; 2. Az egyesültek püspökeit a papok szinódusa választja, az Apostoli Szentszék pedig megerősíti; 3. Az egyesült papság megkapja mindazon egyházi és világi kiváltságokat, melyekkel a latin szertartású papság rendelkezik”. (Magyar Katolikus Lexikon)

43

Marik Sándor

korábban sátoraljaújhelyi parókus volt, 1913. október 5-én szentelték fel a hajdúdorogi székesegyházban. Ő a püspöki hivatal székhelyét a közeli nagyvárosba, Debrecenbe helyezte, majd 1914 őszén Nyíregyházára költöztette át.

– Ennek mi volt a háttere?

– A kedvezőtlen körülmények, események. Egyrészt a „kálvinista Róma” fogadta ellenszenvvel, másrészt a vallási fanatikusok fellépése, amely 1914. február 23-án bombamerényletben csúcsosodott ki. Egy Csernovitzban feladott, a püspöknek címzett csomag kibontás közben felrobbant, s három közvetlen munkatársát megölte, maga Miklósy István csodával határos módon élte túl a detonációt – másodpercekkel korábban telefonhoz hívták szomszédos szobájába. Az esetet követően Tisza István miniszterelnökkel a püspök úr abban állapodott meg, hogy Nyíregyháza lesz az új székhely, ahová már meghívást is kapott. A hivatalos indoklásban egyebek mellett a város központi fekvése, vasútja, fejlődése, jó vize, egészséges levegője, a polgárság lelkesedése szerepelt.

– Tehát létre jött az önálló egyházmegye, hogyan teljesült az eredeti cél, a magyar liturgikus nyelv?

– Addig még hosszú út vezetett. Az I. világháborút lezáró határmódosítások következtében a Hajdúdorogi Egyházmegye elveszítette parókiáinak mintegy felét. Sok tízezer magyar görögkatolikus az ország határain kívül rekedt, ahol a csehszlovák és román hatóságok minden eszközzel akadályozták, hogy magyarságukat és görögkatolikusságukat egyszerre élhessék meg. Ugyanakkor Magyarország új határain belül maradt huszonegy görögkatolikus egyházközség, amelyek korábban nem a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez, hanem az eperjesihez, illetve a munkácsihoz tartoztak. Mivel az eperjesi és a munkácsi püspöki székhely Csehszlovákiához került, a Magyarországon maradt egyházközségek számára XI. Pius pápa 1924-ben létrehozta a Miskolci Apostoli Exarchátust. A trianoni Magyarországon a görögkatolikusok számaránya a korábbi tíz százalékról mindössze két százalékra csökkent. Az egyházmegye anyagi alapok és létfontosságú központi intézmények (püspöki rezidencia, papnevelő intézet, tanítóképző, stb.) nélkül maradt. Miklósy István 1937-ben bekövetkezett halála után, 1939-ben nehéz helyzetben vette át az egyházmegye vezetését Dudás Miklós püspök, korábbi bazilita szerzetes, máriapócsi házfőnök.

A sanyarú időszak ellenére 25 új parókiát alapított, majd – már a kommunista rezsim idején – Nyíregyházán, saját püspöki rezidenciáján létrehozta a papnevelő intézetet. Múlhatatlan érdeme, hogy az 1965. évi II. Vatikáni Egyetemes Zsinaton, a Szent Péter bazilikában magyar nyelven mutatott be Szent Liturgiát. Ennek hatásaként lett hazánkban a görögkatolikus liturgia elfogadott nyelve a magyar. Halála után 1972-től Timkó Imre püspök úr, majd 1988-tól Keresztes Szilárd püspök úr folytatta az egyház építését, változó körülmények között, sok munkával – és egyre több eredménnyel.

– Amelyek gyümölcse részben mostanában érik be.

– Igen, a mostani helyzet igencsak rózsás ahhoz képest, amilyenben elődeink voltak, sőt még ahhoz képest is, amikor Szilárd püspök – közvetlen elődöm – még A költözés 1914. szeptember 23-án történt meg.

44

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel

Miklósy István

Dudás Miklós

Timkó Imre

Keresztes Szilárd

pártállami időszakban átvette a magyarországi görögkatolikus egyház vezetését.

Sokat segített a határon túl újraéledő görögkatolikusságnak. Fölkereste a titokban szentelt püspököket, papokat, az új hivatásoknak szemináriumi helyeket ajánlott föl. A nyíregyházi volt akkor az egyetlen szeminárium a térségben, ahol szabadon működhetett a papképzés és ide jöhettek fiatalok a Felvidékről, Kárpátaljáról, Partiumból tanulni, nemcsak magyarok. A változások után ő indította el az országosan egyik első katolikus iskolát Hajdúdorogon, a visszavett régi iskolában. Gimnáziumot indított, munkásságához kötődik Nyíregyházán a Hittudományi Főiskola új épülete. Nagy lépéseket tett meg. Szilárd püspök munkásságát mi folytatjuk. A korábbiakhoz képest most csodálatos lehetőségeink vannak, amellyel persze igyekszünk élni is. Már számos új intézménnyel gazdagodott egyházunk. Az újabb iskolák, a ránk bízott árva gyerekek gondozása, a nevelőszülői hálózat – a nevelőszülők képzésének jogát is megkaptuk –, az idősotthonok, a fogyatékosok gondozása és sok más terület olyan feladatokat jelent, amelyekbe korábban nem gyakoroltuk be magunkat, most kell beletanulni. De jó munkatársaink vannak, és ígéretesen fejlődik az egyházmegye.

– Amely most már tulajdonképpen nem is egy, hanem szinte két egyházmegye.

– Így van. A közelmúlt fontos változása, hogy lényegében két egyházmegyévé szerveződött a magyar görögkatolikusság. Előzménye, mint említettem, hogy 1924-től működik a Miskolci Apostoli Exarchátus, amely többnyire az Eperjesi Egyházmegye trianoni határokon belül maradt egyházközségeiből alakult. Ez átmeneti állapotot tükrözött, jogi szempontból egy fokozattal lejjebb áll, mint az egyházmegye. A Miskolc környéki településeken azonban az utóbbi időben megerősödtek a görögkatolikus hívek közösségei, s megérett a helyzet a változásra. 2011 tavaszától önrendelkezési joga és saját vezetője van Atanáz püspök személyében. Óvodái, általános iskolái, középiskolái vannak, szakkollégiuma működik, mindez nagy öröm számunkra. E téren vannak további tervek is: folytatva elődöm erőfeszítéseit, azt szeretném, ha a Miskolc környéki egyházközségek után a földrajzilag jól elkülöníthető Dunántúlon is önálló egyházmegyét alapíthatnánk, s a Szentszék a Dunántúlra is önálló püspököt nevezne ki. Ezáltal még aktívabbá tehetnénk a magyar görögkatolikusok életét.

45

Marik Sándor

– Térjünk át most egy újabb területre. Milyennek tartja az egyház és a fiatalok kapcsolatát?

– Ez szívügyünk. Ifjúsági rendezvényeinken egyre többen vannak. Hogy ez mikor jelenik meg majd igazi létszámgyarapodásban, még nem tudom. Érdekes, hogy a hivatalos statisztika nem mutat létszámgyarapodást, sőt… Nem akarom átmázolni a számokat, a legutóbbi hivatalos népszámlálási adatok azt mutatták, hogy a mi egyházunkban nagyon-nagyon jelentős, szinte drámai fogyás következett be az elmúlt tíz évben. Most valamivel többen, mint negyed millióan vagyunk, míg korábban háromszázezer görögkatolikussal számoltunk. Szakértők szerint ekkora különbséget, fogyást nem igazol a természetes folyamat. Ezekbe a számításokba nem is akarok belemenni, inkább kérdésének arra a részére válaszolok, hogy napjainkban valóban sok fiatal fordul egyházunk felé, a különleges szertartásokat is fogékonyan, érdeklődéssel fogadják. Tudjuk, ha már gyermekkortól részt vesznek benne, sokkal jobban megértik azok lényegét. Ezt szeretnénk elérni.

– A köznevelési törvény a 2013/2014-es tanévtől kezdve minden általános iskolában fölmenő rendszerben bevezeti az erkölcstan oktatását, amely helyett választható a hittan óra is. Készül erre a görögkatolikus egyház?

– Természetesen, méghozzá két nagyobb területen. A döntést magát nagyon jónak tartom, hála Istennek, és bízom abban, hogy hatása évtizedek alatt az egész társadalmat meg fogja változtatni. Az etika- és a hittantanítás nagy feladat lesz, de készek vagyunk rá. A rendelet, hogy bevezetik az etikaoktatást, a dolog egyik oldala, tanárok felkészítésére is szükség van. Jó hír, hogy a Szent Atanáz Főiskolával együttműködő Szent Piroska Felnőttképző Intézetünk megkapta erre a jogot, már meg is kezdtük az etikatanárok képzését. A hitoktató-képzés, civil teológiai oktatás pedig már Keresztes Szilárd püspök úr idejében elkezdődött. Sok felkészült hitoktatónk van tehát, nemcsak papok, hanem világi hitoktatók is készen állnak arra, hogy az iskolai hittanórákat megtartsák. Majd a gyakorlat fogja megmutatni, miként tudjuk – miként tudják az igazgatók – úgy szervezni a csoportokat, hogy egy időben legyen elegendő hittanár és alkalmas osztályterem.

– A görögkatolikus egyház kulturális életében bekövetkezett változásokat az érdeklődő városlakó is érzékelheti. Gyermekkoncertek, irodalmi előadások, népdaléneklési verseny, liturgikusének-verseny, verses percek, filmklub szerepel egyetlen hónap programjai között, s akkor még nem említettük a Szent Efrém Férfikar koncertjeit, lemezeit. Valóban kiemelt figyelem illeti a kulturális életet?

– Ezek lelkes önszerveződések. Ha a püspök ad bátorítást, esetleg jó példát, akkor az megsokszorozhatja a munkatársak ötletességét. Gyakran csodálkozom, hogy milyen színes programokat tudunk kínálni fiataloknak, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, sőt családoknak is. Hiszem, hogy azok a kulturális értékek, amelyeket ezek a programok közvetítenek, mélyebben gondolkodóvá tesznek bennünket. Az Evangélium örömhírébe ez is beletartozik.

– Maradva a kulturális értékeknél: a napi sajtóban olvastam nemrégiben, hogy részt vett a felekezeti tárlatvezetésen Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája előtt. Milyen érzéseket váltott ki önben ez az érdekes kezdeményezés?

46

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel – Bevallom, kicsit nehéz helyzetbe kerültem ott. A rendezők egyházi személyeket kértek fel a beszélgetésre, a többiek sem művészeti szakértők voltak. Számomra azonban, aki a keleti egyház tagja vagyok, az ábrázolás más megközelítést jelent.

Tehát kértek tőlem egyfajta tárlatvezetést, a Trilógia magyarázatát, de én azt nem tudtam adni. Bár vehetjük úgy, hogy szentképekről van szó, három bibliai jelenetről Jézus élettörténetéből (Krisztus Pilátus előtt, Ecce Homo, Golgota), a mi keleti egyházunk ezeket másként ábrázolja. Nem illusztrál. A keleti ábrázolás nem csupán láttatni akarja az eseményt, ami által érzelmileg hat ránk, hanem transzcendens élményt kell, hogy ébresszen. Ezért az ikonok nem naturalisztikus ábrázolásúak – ahogyan valójában kinéz egy ember, egy állat vagy egy lakóház –, hanem olyan megjelenítés, amely mintegy üzenet a mennyországból. Így is mondjuk: az ikon ablak a mennyországra. Aki az ikont nézi, imádságban találja magát, mert az ikon bevonja őt ebbe a körbe. És az én világom is ez, ehhez értek. Ezért kénytelen voltam összehasonlítást tenni, miben más a nyugati és a bizánci egyházi ábrázolás. Azt fejtettem ki, hogy ezek a jelenetek az ikonográfiában nálunk hogyan jelennek meg. Az esemény után kaptam jót is, rosszat is. Volt, aki hálás volt, hogy elmondtam, s egy újszerű megközelítésre irányítottam a figyelmet. Más pedig azt kérdezte, ez most hogyan jön ide…, miért nem a Munkácsy-képekről beszéltem, hiszen egy Munkácsy-tárlaton voltunk. Nos, nem mondhattam mást, csak ami tőlem telt.

– Nyílván korábban is volt már alkalma elmélyülni az ábrázolás titkaiban, többek között Máriapócson, a könnyező kegykép, az Istenszülő ikonja előtt, amelynek szintén különleges tartalma-története van.

– Tényleg különleges események kötnek a híres ikonhoz – amely valójában másolat. Mint ismert, 2009-ben hét hónapig Hajdúdorogon volt a kép, miközben eredeti helyét felújították. Amikor vittük vissza a kegyképet, kétezer emberrel együtt hajnali három órakor magam is gyalogosan indultam Hajdúdorogról Máriapócsra. Magasztos volt a feladat, az pedig, hogy amikor a bazilika elé érkeztünk, már vagy tízezren voltunk, különösen fölemelő.

– Máriapócs ma is kiemelkedő jelentőségű az egyház életében, nemzeti kegyhely, a görögkatolikus egyház legfontosabb búcsújáró helyeként jól ismert. Részben európai uniós pályázat eredményeképpen az utóbbi időben jelentősen fejlődött. Mennyiben más most Máriapócs, mint a pápalátogatás idején, s milyen itteni terveik vannak?

– Máriapócs valóban különösen fontos a számunkra. Már Szilárd püspök nagy terveket és építkezéseket valósított meg, éppen a pápalátogatással összefüggésben.

Azt a beruházást, amelyet én fejeztem be, szintén ő kezdte az uniós pályázatnak köszönhetően. Ezzel kapcsolatban van egy nagy szomorúságunk. Eredetileg Máriapócs kapta volna a pályázati támogatást, később jött a képbe Nyírbátor, hogy oda is jusson, és végül a nagyobb részét elszívta a nyírbátori beruházás. Utólag azt mondhatjuk: ők is gazdagodtak, mi eddig jutottunk, végül is most már rangjának megfelelő tér veszi körül a bazilikát, kétezer négyzetméternyi díszburkolatot kapott. Parkolót is kialakítottak, majd folytatódott a kegytemplom külső-belső rendbetétele. Számunkra

47

Marik Sándor

öröm, hogy a beruházás az egyház, az önkormányzat, az Európai Unió és a lakosság összefogásával valósult meg. Most újabb fejlesztésekre van szükség, haladunk tovább: vannak üres telkeink, bővítenünk kell a zarándokházat, mert nem győzi fogadni az érkezőket. Egy új zarándokközpontot szeretnénk fölépíteni, amely mindezt irányítja, mert nemcsak szállást kell nyújtani a zarándokoknak, hanem sok minden mást is. Egy úgynevezett családvárat szeretnénk fölépíteni, amely kifejezetten családbarát módon nyújt lehetőséget az idő eltöltésére. Tehát nem csak arról van szó, hogy ott a gyerekek játsszanak, hanem együtt vehessenek részt programokon a szülőkkel. Megemlítem, hogy egy nagylelkű adományozó, Szunai Miklós jóvoltából felépíthettünk egy, a régihez hasonló fatemplomot, amely újabb vonzerőt jelent a zarándokoknak. További tervünk egy konferenciaközpont létrehozása, amely állandó gyóntatóhelyiségnek is szolgálhat. Máriapócs látogatottsága évről évre növekszik, és ez egyre újabb és újabb feladatokat jelent.

– Nyíregyházán a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola valóságos tudományos központtá nőtt az utóbbi időben. Mit jelent ez az intézmény a görögkatolikus egyház számára?

– Az egyik legfontosabb segítőtárs, magam is koptattam padjait. Az 1950-től számítható első negyven évben szinte kizárólagos feladata volt a papképzés. 1990-től már teológusképzésről beszélhetünk, s megnyitotta kapuit a civil hallgatók előtt is, levelező tagozattal bővült, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolával közös képzésben Hittanári Tagozat indult. 1995-től egyetemi szintű képzés is történik a római Pápai Keleti Intézettel együttműködésben, amelynek különböző szintű diplomáit is megkaphatják a jelöltek.

A képzési kínálat sokszínű: teológus, katekéta–lelkipásztori munkatárs, hittanár–nevelőtanár, kántor. Alap- és mesterdiplomát egyaránt szerezhetnek a hallgatók. Lehetőség van az államilag elismert, háromfokozatú, kétnyelvű egyházi szaknyelvi vizsga (Theolingua) letételére angol és német nyelvből. További lehetőségek nyílnak a főiskola 2012ben alakult Képzési és Továbbképzési Intézetében, amely akkreditált felnőttképzési intézmény lelkipásztorok, hitoktatók és kántorok, illetve az erkölcstan tantárgyat oktató pedagógusok továbbképzésére. Megjegyzem: 2013 tavaszán az erkölcstan oktatására képesítő pedagógusképzések indultak a főiskola szervezésében Nyíregyházán, Miskolcon és Kecskeméten. A főiskolán kap helyet a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport, a Bizánci Teológiai Műhely, a Liturgikus Műhely. Szervezett keretek között foglalkozunk a tehetséggondozással, minden évben közösen hirdetjük meg a Görögkatolikus Tudásolimpia tanulmányi versenyt. Nagy érték a főiskola ötvenezer kötetes könyvtára, amelynek állománya 1950-től kezdve elsősorban hagyatékokból gyarapodott. A három különgyűjtemény közül a legjelentősebb az antikva állomány, amely elsősorban liturgikus könyveket foglal magába. A Timkó-hagyaték nagyban hozzájárult a könyvtár fejlődéséhez, modernizálódásához. A Krúdy-gyűjtemény a nyíregyházi születésű, híres író műveinek nagy részét tartalmazza, amely szintén hagyatékként gyarapítja a könyvtári állományt. Nagy utat tett meg ez az intézmény, büszkék vagyunk rá. Örülünk, hogy évről évre gyarapodik azok száma, akik például már doktori fokozattal rendelkeznek Katekéta-lelkipásztori munkatárs: a bolognai folyamat keretében kidolgozott és meghirdetett BSc szak a keresztény hittudományi felsőoktatásban.

48

Száz év, sok küzdelemmel. Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel és teológiai érdeklődésük miatt iratkoznak be, mert híre van, a teológiát Magyarországon ebben az intézetben magas szinten sajátíthatják el. Értékes a Pápai Keleti Intézettel ápolt szervezeti együttműködés, amelyet más római egyetemekre is szeretnénk kiterjeszteni főként patrisztikus területen, ami a mi sajátosságunk. Fokozni kívánjuk a kölcsönös szakmai munkát, miközben a A Hittudományi Főiskola könyvtára távlati tervekre is figyelünk. Lassanként konkrét formát ölt az elképzelés, mely szerint Közép-Európában valahol létesítsenek egy patrisztikai központot. Szeretnénk elérni – és erre jó esély van –, hogy a Szent Atanáz Főiskolát jelöljék ki ennek helyszínéül.

– Új témát szeretnék fölvetni. A cigányság sorsa ma Magyarországon nagyon sok gonddal terhes. Ismert, hogy a magyarországi görögkatolikus egyház a cigánypasztoráció megteremtője, nevéhez fűződik Európa, talán a világ első cigány temploma, a liturgia tartása cigány nyelven, bibliai részek lefordítása. Miként folytatja a görögkatolikus egyház a mai – a roma emberek szempontjából különösen nehéz időszakban – a Sója Miklós esperes által Hodászon megkezdett munkát a legelesettebbek érdekében? Időnként ön is vezet Liturgiát cigány nyelven.

– Cigány nyelven csak ritkán végzek Liturgiát. Hodászon és Máriapócson volt ilyen kivételes eset, ugyanis nem beszélem jól a cigány nyelvet, persze meg tudom tanulni a liturgikus szövegeket, énekeket. Azt érzem, látom, hogy cigány testvéreink nagyon hálásak, amikor Püspöki Liturgián az ő nyelvükön hangzik el az áldás, vagy az imádság – ez tényleg nagy dolog, és én szívesen meg is teszem. Ezt is elődömtől vettem át, ő is az elődeitől. Főleg Hodászon fontos ez, ahol nemcsak egyházközség működik, hanem intézmények is, amelyeket cigányok vezetnek. Nagyon sokat kell még tenni e területen. Nehezíti a munkánkat, hogy sok szektás pontosan ott gyűjti a híveit, ahol a mi görögkatolikus cigányaink élnek. Sajnos, könnyű elcsalni őket látványos elemekkel, gitáros zenével, adományok osztogatásával. Ennek egyáltalán nem örülök. Nem azért, mert az én egyházamhoz kevesebben fognak tartozni, hanem azért, mert ezek a gyülekezetek kérészéletűek. Csak az igényesség és a magas szintű munka hozhat tartós eredményt. Mi erre törekszünk.

– Hogyan éli meg püspök úr, hogy egyfelől országos és nemzetközi elismerést kap, másfelől bíróságra jár például a nyíregyházi Huszár telepi iskola ügyében, s váratlanul rögös útnak bizonyul a sóstóhegyi lakásotthonok létrehozása is?

Patrisztika: az ókori keresztény teológiai és filozófiai irodalom összefoglaló elnevezése.

49

Marik Sándor

– Ez nagyon szomorú, és sokat foglalkoztat, ma délután is lakossági fórumra megyek Sóstóhegyre. Azért aggaszt, mert igazán jó ügyről vagy szó. A megyétől elég rossz állapotban lévő lakásotthonokat vettünk át, s egy nyertes pályázat eredményeképpen tudunk három újat építeni, ami harminchat gyermek számára jelent majd alapvető változást, s velük együtt a nevelőknek is sokkal jobb feltételeket. Megvettünk három alkalmas telket, kezdenénk az építkezést, már az engedélyezésnél tartottunk, amikor tiltakozás kezdődött. Azt mondják a helybeliek, hogy meg kellett volna kérdeznem őket, hajlandók-e befogadni a gyerekeket. Nem tudom, így van-e. Ha az ember vesz egy házat, akkor sem kérdezi meg a szomszédokat, hogy hajlandóke befogadni. Tizenkét gyermeket viszünk egy-egy lakásotthonba, akik persze sérült családból származnak, nem mintagyerekek. De a társadalomban élő családok gyerekei sem mind mintagyerekek, nem mindig olyanok, amilyeneket mi is szeretnénk. Én nem láttam ebben semmi gondot. Egymástól egy-két kilométer távolságra, tehát nem egymás mellett helyeztük volna el az új létesítményeinket. A lakosok elkezdtek gyanakodni, sajnos, meg is rágalmaztak minket, tiltakozást szerveztek, hogy ne hozzuk oda a gyerekeket. De akkor hová vigyük őket? Az erdőbe? Tehát ne jöjjön ide közénk olyan, akinek nem jó a családja, nem akarjuk fogadni azt, aki rászorul? Ez óriási társadalmi gond. Mi segíteni szeretnénk a nehéz helyzetben lévő gyerekeket, mások elzárkóznak, önös érdekekből. Sajnos, így alighanem meg kell majd változtatni a tervet, mert ha ilyen nagy közösségi ellenállásba ütközik, akkor úgysem származhat belőle semmi jó. Részben hasonló gondok vannak a Huszár telepi Sója Miklós Általános Iskolával kapcsolatban is, ami miatt valóban bíróságra kell járnom. Úgy hittük, hogy az iskola egyházi kezelésbe vételével, felújításával nyugvópontra kerültek a régi problémák. A gyerekek hálásak, szépen tanulnak, jó tanulmányi eredményeket mutatnak fel, elkötelezett, jó igazgatónő vezeti az intézményt, akit Budapestről sikerült megnyerni. És akkor most egy alapítvány azért perel, mert szerintük „szegregált” az oktatás. Az, hogy megoldatlan probléma volt, és most jó úton járunk – nem számít.

A pert a bíróság most egy időre felfüggesztette, talán találunk megoldást.

– Zárjuk ezt a beszélgetést egy távlatosabb kérdéssel. Öt esztendeje szentelték püspökké, milyennek látja ezt az öt évet? Milyen közeli és milyen távlati tervek foglalkoztatják, mit szeretne elérni?

– Jogosnak tűnik a kérdés, és röstellem, hogy nem tudok rá válaszolni. Mert amikor püspök lettem, akkor sem tudtam olyan programot megfogalmazni, amivel most elszámolhatnék: ezt terveztem, ez lett belőle, vagy éppen nem lett… Sajnos, erre nem vagyok képes. Amit tudtam, elmondtam. Azt szeretném, hogy lelkileg mélyüljön a hitünk, istenkapcsolatunk, az egyházközségekben végzett szertartások minősége is jobb legyen. Ez volt a célkitűzésem, és ehhez adódott hozzá, amit nem terveztem: az iskolák gyarapodása, az új intézmények megszületése, olyanoké, amelyek eddig nem is voltak. Ebben Isten akaratát látom, hogy a kettő együtt van: minél gazdagabbak vagyunk lelkiekben, annál többet tudunk tenni a világban. A cél megvalósítása – amiről püspökké szentelésemkor beszéltem – folyamatban van. Az Úristen máris sokkal többet adott, mint amire gondoltam. És nem tudom, mi lesz elkövetkezendő huszonöt esztendőben. Csakis ezt a lelki utat tudom folytatni, és nagyon bízom abban, hogy ez sikereket hoz egyházamnak.

50

Endrédi Csaba

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján A magyar történetírásban számos kiváló dolgozat mutatja be a mindenkori Magyarországon élő népességet. Ezek a munkák részletesen foglalkoznak az adott közösségek nemzeti, vagy nemzetiségi kultúrájával, gazdaságban betöltött szerepével, foglalkozási összetételével, vallásával, és még hosszan sorolhatnánk a vizsgálati szempontokat. Létezik azonban egy olyan, etnikailag magyar népességcsoport, amellyel a történetírás a mai napig igen keveset törődött. Ez a magyar görögkatolikusság. Pedig ez a közösség az, amely már jóval Trianon előtt megtapasztalta, hogy milyen a társadalom perifériáján élni, milyen nehéz a valódi kisebbségi lét. Ráadásul ennek elviselését nehezítette az, hogy mindezt a saját országukban, szülőhazájukban kellett megélniük 1945-ig. Bár az ország etnikai többségéhez tartoztak, nyelvük, kultúrájuk és őseik révén magyarnak vallották magukat, mégis, vallásuk miatt a mindennapi életben, olyan megkülönböztetés közepette éltek a nemzetállami keretek között, amelynek megváltoztatása és megszüntetése nem csak lelki szükségszerűség volt számukra.

A korabeli, negatív előjelű társadalmi közmegítélés ugyanis a mindennapi életben olyan hátrányként jelentkezett e vallási közösséghez tartozó emberek életében, amely jelentősen visszavetette őket a gazdasági és társadalmi érvényesülésben, és emberi, nemzeti önbecsülésük is folyamatosan sérült.

Ennek oka az volt, hogy olyan felekezethez tartoztak, amelynek nyelve évszázadokra visszamenően a román és az ószláv volt. Ezeken a nyelveken hallgatták a Szent Liturgiát a templomban, noha annak egyetlen szavát sem igen értették. Erre utal az is, hogy már 1869-ben, körlevélben kellett utasítást adnia a munkácsi püspöknek, hogy legalább az orosz nyelv olvasására tanítsák meg a paptanoncokat. Azok között, akik anyanyelvükként beszélték ezeket a kanonizált egyházi nyelveket, magyaroknak számítottak, vagyis nemzeti, nemzetiségi szempontból nem voltak azonosak a görögkatolikus régiókban élő etnikai többséggel, míg a magyarok között, magyarul beszélő „muszkáknak” és románoknak titulálták őket. Lényegében ez indította el körükben 1868-ban az úgynevezett „dorogi mozgalmat”, amelynek az volt a célja, hogy a meg Farkas Lajos: Egy nemzeti küzdelem története. Budapest, 1896. 1–2. [Farkas, 1896.]

Görögkatolikus Püspöki Levéltár (a továbbiakban: GKPL) –IV–2. 65/1869.

Melles Emil: Gondolatok. Görög Katholikus Tudósító. 1922. 8. sz. 5.

51

Endrédi Csaba

különböztetés és sehová sem tartozás egyik legfontosabb okát, az idegen liturgikus nyelvet egyházukban megszüntesse, és azt felválthassa anyanyelvük, a magyar nyelv.

Hogy ez a folyamat miként zajlott, miért tartott évtizedekig, és hogyan kapott ez a lelki, kulturális indíttatású törekvés politikai színezetet, ez dolgozatom fő kérdése. Ezzel együtt azt is vizsgálom, hogy a több évtizedes folyamat milyen eredményt hozott, és az mennyiben tekinthető a mozgalom sikerének.

A válaszok azonban több részletkérdés feltárása során rajzolódnak ki. Ezért igyekszem elsőként tisztázni a kiinduló helyzetet, amely cselekvésre ösztönözte a magyar görögkatolikusokat. Vizsgálat tárgyává teszem társadalmi, gazdasági körülményeiket, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül, ha ezen népesség érdekérvényesítő erejét mérlegeljük, illetve bemutatom azt, hogy mit sikerült megvalósítaniuk az eredeti elképzeléseikből abban a kitartó küzdelemben, amely a századfordulón érte el a tetőpontját.

A kiinduló helyzet Az Osztrák–Magyar Monarchia területén a hívők – valamennyi egyházban – anyanyelvükön gyakorolhatták vallásukat. Ez alól tulajdonképpen két kivétel volt. Az egyik ezek közül a római katolikus vallás. A római katolikusok esetében azonban nem a magyar nyelv, mint olyan elutasítása történt, hanem csupán a Tridenti Zsinat által hozott szabályokat tartották be, immár századok óta. Vagyis, hogy világszerte csak a latint ismerték el a liturgia hivatalos nyelveként. A másik pedig a görögkatolikus vallás volt, legalábbis ezen felekezet magyarjai számára. Hiszen ha valaki magyarországi ruténnek, ruszinnak, tehát szláv anyanyelvűnek, vagy románnak született, az görögkatolikusként, anyanyelvén hallgathatta a templomi Szent Liturgiát. Magyarul viszont ez a lehetőség nem állt fenn. Ennek történeti előzménye az, hogy az unitus felekezet hagyományosan sokkal nagyobb arányú szláv és román ajkú népességet foglalt magába, mint magyart, ennek megfelelően az egyházi nyelv is az ószláv és a román volt. A római katolikus egyházzal unióra lépő kárpátaljai görögkatolikusok az 1646. évi ungvári unió létrejöttekor oly módon egyesültek, hogy megtarthatták az egyházi életben nemzeti nyelvüket. Ugyanez igaz, az 1698–1700. között végbement gyulafehérvári unióra, amikor a román görögkatolikusok fogadták el Róma egyházi fennhatóságát, így válva a keresztény katolikus egyház intézményesített részévé. Ezzel együtt az unió érdekében Róma ahhoz is hozzájárult, hogy a visszatért felekezet templomaiban a korábban megszokottak szerint, továbbra is a nép nyelvén, azaz románul és ószláv nyelven hangozzék el a liturgia. A katolikus egyházhoz történő visszatéréssel tehát Orosz István: Katolikus megújulás és ellenreformáció. In: Európa az újkorban. Szerk. Orosz István – Barta János – Angi János. Debrecen, 2006. DUP. 366–368.

Az unitus szó jelentése: „egyesült”. Az unitusnak nevezett egyházak a katolikus egyház nem latin-rítusú részegyházai, amelyek a római központú, latin-rítusú egyházzal egyesültek. Az elterjedt magyar elnevezésük a „görögkatolikus”, amely nem teljesen pontos szóhasználat az összes unitus egyházra, mivel ezek jelentős része nem görög (bizánci) rítusú.

Véghseő Tamás: „… mint igaz egyházi ember…”. Nyíregyháza, 2011. Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 58.

Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története. Nyíregyháza, 1990. 1. kötet, Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 102–106. [Pirigyi, 1990.]

52

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján a Szentszék, azon túl, hogy megbocsátotta a skizmatikus, vagyis eretnek állapotban töltött évszázadokat a kárpátaljai és erdélyi görögkatolikusok számára – túllépve és eltekintve a tridenti rendelkezésektől – lehetővé tette az ószláv és a román nyelv, mint nemzeti nyelv használatát is, egyházuk számára. Tehát, lényegében kanonizálta azokat. Tulajdonképpen ezzel összhangban volt és a fennálló állapotot erősítette az államhatalom részéről az 1691-ben I. Lipót által kiadott és a rendek által is megszavazott Diploma Leopoldinum, valamint azok a szintén diplomák formájában kiadott lipóti oklevelek, amelyek konszolidálták az erdélyi görögkatolikus egyház helyzetét.

Lényegében ezen történeti előzmények következtében állhatott elő az a helyzet, hogy a Magyar Királyságban, csak a magukat magyarnak valló, görög szertartású katolikusok nem élhették meg anyanyelvükön vallásos hitüket, hiszen templomaikban a fent említettek miatt oroszul, illetve románul miséztek.

Az anyanyelv és a nemzeti hovatartozás kérdése egész Európában, így hazánkban is folyamatosan jelentős kérdés volt a reformkor, vagy még korábban, a 18. század második fele, vége óta. Kezdetben csak az értelmiségi, később a gazdasági és a politikai elit számára, de a kérdés rövidesen túllépett e szűk közönségen. A „nemzeti érzés” fogalma tovább gazdagodott, árnyalódott, a magyarországi etnikai közösségekben. A nemzethez való tartozás fogalma a 19. századi magyar ember önmeghatározásának alapvető elemévé vált. Ugyanakkor a fogalmi értékrend változásán túl nem tekinthetünk el attól sem, hogy a magukat magyar ajkúnak valló görögkatolikusoknak a magyar egyházi nyelvért, később pedig a magyar görögkatolikus püspökség felállításáért folytatott, kulturális és politikai téren is megnyilvánuló erőfeszítései gazdaságilag és társadalmilag milyen környezetben zajlottak.

A 19–20. század fordulója a történetírásban nagyjából a második ipari forradalom időszaka, és Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia egyik feleként a gazdaság számos területén szorosan követi az európai fejlődést, köszönhetően az ezt segítő, a kiegyezést követő, és évtizedeken át tartó liberális kormányzati politikának. Ahogy Romsics Ignác írja „a kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek.”10 Vagyis „elmaradott agrárországból Magyarország a XX. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált.”11 A gazdaság és a társadalom gyors változását azonban sokkal lassabban követte az a világnézeti átalakulás, amely miatt később sokkal kevésbé tekintik fontosnak a vallásos életet és a felekezeti hovatartozást, mint a vizsgált korszakban. Ne feledjük el, hogy ekkoriban az ország éppen csak túl volt azokon a jelentős társadalmi, politikai küzdelmeken, amelyek árán sikerül törvénybe iktatni 1894–95-ben az egyházpolitikai reformokról szóló törvényeket, amelyek egyebek mellett kötelezővé tették a polgári házasságot is.12 Érthető tehát, hogy a vallás „ugyan csökkenő, de még mindig igen fontos szerepet játszott az emberek világszemléleté Marczali Henrik: Erdély története. Budapest, 1935. Káldor Könyvkiadó vállalat, 179–184.

Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Budapest, 1987. Magvető, 16–17.

10 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2005. Osiris, 25. [Romsics, 2005.]

11 Uo. 12 1000 év törvényei internetes adatbázis, [http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6555 (Letöltve: 2011. december 10.)] Complex Kiadó Kft

53

Endrédi Csaba

nek és erkölcsi normáinak az alakításában, s ezen keresztül társadalmi magatartásukat is befolyásolta”.13 Ennek pedig azért van nagy jelentősége, mert csak ezt figyelembe véve tudjuk megérteni, hogy a magyar görögkatolikusok miért tekintették olyan fontosnak, hogy hivatalosan is elismerve, ne csak nyelvük, hanem vallásuk alapján is, teljes értékű magyaroknak tartsák őket országukban. A továbbiakban pedig vizsgáljuk meg közelebbről, hogy milyen összetételű és milyen számarányú magyar népességről beszélünk esetükben.

A magyar görögkatolikusok népessége és összetétele Ennek a kérdésnek a tárgyalásánál arra törekedtem, hogy a népességi adatokat össze tudjuk vetni egyrészt a felekezetileg azonos, de etnikai hovatartozás tekintetében eltérő közösségek, és az ország teljes népességi adataival. Az összetétel vizsgálatánál pedig elsősorban a társadalmi érdekérvényesítő képességet segítő adatokat kutattam, amelyek hagyományosan jól tükröződnek a birtok, vagyoni és foglalkozási szerkezetben. Mivel a mozgalom elindulása a 19. század harmadik harmadára esik, és a magyar egyházkormányzathoz tartozó püspökséget 1912-ben hozzák létre, ezért legcélszerűbbnek az 1910. évi népszámlálási adatok alapul vétele tűnt. E szerint,14 a Horvát– Szlavón területeken élő népességtől eltekintve a Magyar Királyságban összesen 18 264 533 ember élt. Közülük 2 007 916-an voltak görögkatolikusok, ami a teljes népességhez viszonyítva 11%-os arányt képviselt. Vallási tekintetben a magyar anyanyelvűek közül 3% vallotta magát görögkatolikusnak, amit ha a teljes magyar anyanyelvű népesség számához (9 944 627) viszonyítunk, akkor egy 298 338 főt számláló magyar közösséget találunk. Ha az országos népességhez viszonyítjuk a teljes magyarországi unitus népességet, akkor pedig 14,86%-ot kapunk eredményül.

A Horvát–Szlavón területek adataival kiegészítve a fentieket sem eredményez lényeges eltéréseket. Ez alapján 1910-ben az ország területén az unitus népesség száma 2 025 508 volt, az összes magyar ajkú hívő száma pedig 304 322. Vagyis, egy 6000 fős különbségtől eltekintve, közel azonos adatot kapunk. Ennek megfelelően ugyanez érvényes az unitusok Magyar Királyságon belüli arányára is, ami így 15,02%.15 Az adatokból jól kitűnik, hogy ez a vallási felekezet még teljes létszámát tekintve sem képviselt olyan társadalmi erőt hazánkban, amely akárcsak megközelítette volna a római katolikusok 49,3%-os arányát a népességen belül.16 De valójában a 14,3%-ot kitevő reformátusokkal,17 vagy más, kisebb létszámú felekezetekkel sem mérhető össze a körülbelül 15%-ot kitevő görögkatolikusság, hiszen az identitási törekvésekben nem voltak érdekeltek a más nemzetiséghez tartozó felekezettársak. Ezért ennek a vallási közösségnek a teljes létszáma nem sokat számított, sokkal inkább az, hogy közülük hányan vallották magukat magyarnak. Az adatok szerint tehát Romsics, 2005. 49.

Történeti statisztikai idősorok 1867–1992. 1. kötet. Népesség-népmozgalom. KSH, Budapest, 1992. 245.

15 Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München, 1974. Auróra, 108–109. [Salacz, 1974.]

16 Történeti statisztikai idősorok i.m. 245.

17 Uo. 13 14

54

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján nagyjából 300 000 ember (3%) próbálta közös akaratát érvényre juttatni egy 18,2 milliós, részben más nemzetiségű, részben pedig más felekezetű közösség kicsiny részeként. Ennek a népességnek a túlnyomó többsége a Felvidéken, Kárpátalján, az ország keleti megyéiben, a Partiumban, és Erdély egyes részein élt. Ezt igazolja az is, hogy az ezeken a területeken korábban létesült egyházmegyék parókiáiból hozzák majd létre a későbbi Hajdúdorogi Egyházmegyét.18 Ami pedig a magyar, keleti szertartású katolikusok gazdasági és politikai erejét illeti, azt mondhatjuk összefoglalóan, hogy az a társadalmi arányszámoknak megfelelően alakult.

A népesség összetételére vonatkozóan igyekeztem szándékosan olyan időszakok számadatait választani ennek alátámasztására, amelyek némiképp keretbe foglalják ezt a kérdést, és ily módon az esetleges változásokra is felhívják a figyelmünket. Jó kiindulásként tekinthetünk tehát a Munkácsi Püspökség 1806. évi összeírására, amelynek adatai lehetőséget adnak a társadalom és gazdaságtörténeti vonatkozások elemzésére.

A püspökség területén élő népesség életviszonyai azért is tekinthetők reprezentatívnak, mivel ez az összeírás egy olyan időszakban készült, amikor az egyházmegye joghatósága összesen 13 vármegye területén érvényesült, s ezzel jórészt lefedte a magyar ajkú lakosságot. Az adatokból kiderül, hogy „a görögkatolikus lakosság túlnyomó többsége faluban, kisebb hányada mezővárosban, elenyésző kis része pedig szabad királyi városban élt. A kevés kivételtől eltekintve, úrbéres közösségekbe tagolódva folytatták mindennapi életüket, s majdnem kizárólag szántóföldi műveléssel foglalkoztak, vagy a szántóföldi művelés volt gazdálkodásuk fő eleme, s ezt egészítette ki az állattenyésztés, fuvarozás, pásztorkodás, szén- és mészégetés, favágás, stb. A szepesi görögkatolikus községek lakói számára változatos és jól fizetett munkaalkalmakat biztosítottak az ottani hámorok, vas- és rézbányák, valamint szénégetőhelyek.

Elmondható tehát, hogy szinte mindannyian földesúri függésben éltek mind igazgatási, mind igazságszolgáltatási szempontból.”19 A helyzet a 20. század első harmadára sem sokat változott. A témával foglalkozó Pirigyi István, a ma is eredeti nyomtatásban olvasható korabeli sajtó cikkei alapján arról ír, hogy „a görögkatolikusok 81,4%-a falun élt és 65,2%-a őstermeléssel foglalkozott. Ez utóbbiak jelentős része zsellér és néhány holdas kisgazda volt.”20 Érthető tehát, hogy „a társadalom tudatában a görögkatolikus vallás úgy élt, mint a »szegények vallása«”.21 A következő újságcikk egyik részlete pedig, jó száz évvel későbbről, a társadalmi érdekérvényesítés képességének hiányát mutatja be rendkívül érzékletesen. „A magyar görög katholikusság nagy elhagyatottságának, mindenben való elmaradottságának egyik oka, hogy vezető embereink közül kevesen foglaltak helyet a törvényhozás házában. Ott, ahol számunkra törvényeket alkotnak, aki mellettünk szóljon, érdekeinket védelmezze, óhajtásainkat előtárja és ügyeinkben eljárjon. Ha voltak is, akik oda Pirigyi, 1990. 2. kötet, 109.

A munkácsi görögkatolikus püspökség lelkészségeinek 1806. évi összeírása. Szerk.: Udvari István, Vasvári Pál Társaság, Nyíregyháza, 1990. Vasvári Pál Társaság 63.

20 Pirigyi, 1990. 2. kötet 126.

21 Uo. 18 19

55

Endrédi Csaba

jutottak, nem voltak azok a nagykaliberű emberek, kiknek szava döntő súllyal bírt volna. Rá voltunk hagyatkozva mások, idegenek jóindulatára. Udvarolnunk kellett más felekezetek nagyjainak, protekciót keresni, kegyeket hajhászni, hogy élhessünk.

Fejlődésről szó sem lehetett.”22 A helyzet tehát több mint száz év elteltével sem sokat változott. Éppen ezért különösen érdekes annak vizsgálata, hogy ilyen alaphelyzetből indulva, gazdasági, társadalmi és politikai befolyás nélkül, egy inkább negatív közmegítélés mellett, eredeti céljaikból mit és hogyan sikerült megvalósítaniuk a „dorogi mozgalom” szervezőinek.

Gyakorlati lépések a liturgikus nyelv megváltoztatásáért Bár a tanulmány elején utaltam arra, hogy főként a társadalmi közvélekedés ösztönözte szervezett fellépésre az unitus magyarokat, azt sem szabad elfelejteni, hogy egy erős belső igény is táplálta ezt a törekvést, amely abban gyökerezett, hogy szerették volna érteni, mi zajlik a templomban, hogy miről szól az, ami vasárnaponként az oltár körül történik. Azt ugyanis az egynyelvű, magyar ajkú népesség nem értette, mint ahogy a magyar anyanyelvű görögkatolikus papok túlnyomó többsége sem. Ennek egyik bizonyítéka az az 1869-es keltezésű levél is, amelyből arról értesülhetünk, hogy Roskovics Ignác, pilisi lelkész, liturgikus szövegek magyar fordítását küldi kérésre, főesperese számára.23 Nem érdektelen az sem, hogy milyen szövegekről van szó.

Ezek között szerepel az esketés, a keresztség és bérmálás, a temetés, az utolsó kenet, valamint a vízzel való szentelés rendjéről szóló liturgikus előírás, illetve szöveg. Az idézett forrás azonban nem csak azt bizonyítja, hogy a magyar anyanyelvű papok maguk sem értették az idegen nyelvű liturgiát. Hanem azt is, hogy bármiféle hivatalos engedély nélkül, egyszerűen a mindennapi élet követelményeihez igazodva, a szertartáskönyvek egymás között terjesztett, magyarra fordított változatát használták már ekkor is, papi működésük során. És hogy cseppnyi kétségünk sem maradjon afelől, hogy ezeket valóban a papok mindennapi használatára küldték, álljon itt az a pár sor, amely igazolja ezt. Roskovics, a levél tanúsága szerint késésben van a fordított szöveg küldésével kapcsolatosan, de hogy mentse a helyzetet, ezt írja: „azonnal teljesítettem volna az elküldendőket, de éppen az Esketés fordítása oda van rég óta s nem küldték vissza. Szerencsére még a conpositioja meg akadt nálam, leakartam tisztázva küldeni de mindeddig nem érkeztem, s mostis egy hétig Ungvárra szándékozom ugyanis indulni. Mivel pedig a farsangi időben éppen az tán a leginkább kellő. Azért küldöm ugy a mint megszületett.”24 Vagyis, mivel szükség van a fordítások használatára, az időt pedig nem akarja tovább húzni, ezért nyersfordításban küldi el a szövegeket. Az idézetből egyértelműen kiderül, hogy a fordításokat gyakorlati alkalmazásra, mindennapi használatra szánják, ami azt is jelenti, hogy a szertartáskönyvek eredeti, nem magyar nyelvű szövegével nem tudnak mit kezdeni, számukra nem alkalmas a papi feladatok elvégzéséhez. A szertartáskönyvek fordításának azonban volt egy másik je Illés Józsefet a parlamentbe. Görög Katholikus Tudósító, 1922. 12. sz. 1.

GKPL–IV–2. 53/1869.

24 Uo. 22 23

56

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján lentősége is, amely szorosan kötődött az érintettek, tehát a magyar görögkatolikusok által „kálvária útként”25 emlegetett eseménysorhoz, s ez a leginkább megragadható módon, 1863-ban kezdődött. Azt hitték ugyanis, hogy ha van hiteles fordítás, akkor már csak a püspök engedélyére van szükség.

Ebben az évben fordult ugyanis Hajdúdorog városának tanácsa levélben a munkácsi püspökhöz, hogy a nyelvhasználat ügyében támogatását kérjék.26 Ennek a levélnek a jelentősége nem csak abban van, hogy ez az első, hivatalosnak tekinthető megkeresés a magyar nyelv ügyében, hanem abban is, hogy aláíróként nem egyszerűen az egyházközség tagjai, vagy más, hívőkből álló közösség tagjai jegyzik, hanem Hajdúdorog városának önkormányzati vezetői. Mint írják: „első és legfőbb sérelmünk, első legfőbb óhajunk: hogy az egyháznál eddig idegen és általunk nem értett nyelv használtatott s édes anyai magyar nyelvünk méltatlanul mellőztetett, kérjük tehát, hogy anyanyelvünk a vallás alapelveinél s a természet adta jog követelményeinél fogva, őket illető helyére az oltárra bevitessék”.27 A levél tartalma, és születésének körülményei nyilvánvalóan utalnak arra, hogy ezen kérés megfogalmazói nem akarnak semmilyen, gyökeres változást eredményező egyházkormányzati reformot, vagy bármi mást, amely a fennálló rendet felborítaná. Egyszerűen érteni akarják a templomokban hallottakat. Kérésük hivatkozási alapját is megadják, bár hozzá teszik, „ugy hisszük s ugy vagyunk meggyőződve, hogy ezen alapos, igazságos és méltányos kérelmünk teljesítésének szükségességét nem kell indokolni”.28 Mégis van a feliratban több olyan mondat is, amely kimondatlanul ugyan, de igényük alátámasztását szolgálja.

Közülük az egyik az, amelyből kiderül, hogy egyházjogilag is helytálló a követelésük, hiszen „a keleti egyház, tanai szerint, […] az isteni tiszteletnél mindenkor a nép nyelvét parancsolja használni”.29 Az irat, a későbbi keltezésű kérelmekkel ellentétben alapvetően mellőzi bármiféle olyan sérelem említését, amely arra utalna, hogy bárki is kétségbe vonná a magyar görögkatolikusok igaz magyarságát, vagy őszinte felekezeti elhivatottságát. Csupán az anyanyelv használat lehetőségét kérik templomukban. Nem széleskörű összefogás körvonalazódik tehát, hanem a térség legtöbb unitusát tömörítő városa,30 az intézményes utat betartva kéri püspökét, hogy saját hatáskörben intézkedjen a magyar hívek kérésének teljesítése érdekében. Mivel hivatalos formában ekkor kap először hangot a dorogiak törekvése, úgy vélem ezt a mozzanatot tekinthetjük a későbbi hosszú folyamat kezdőpontjának, noha majd csak öt év múlva jön létre az első olyan civil szerveződés, amely szervezetten lép fel a nyelvi reform érdekében.31 Az érintett népesség társadalmi és gazdasági jellemzőit az imént már körvonalaztam, és abból kiderült, hogy sem befolyásos nemesi rétege, sem pedig tanult, és befolyásos értelmiségi része nem volt a korabeli magyar görögkatolikusságnak. Ezt erősítik Fényes Elek, Szabó Jenő: A görög-katholikus magyarság utolsó kálvária útja 1896–1912. Budapest, 1913. [Szabó, 1913.]

Grigássy Gyula: A magyar görög katolikusok legújabb története. Ungvár, 1913. 103. [Grigássy, 1913.]

27 Uo. 28 Uo. 29 Uo. 30 GKPL–IV–2. 141/1866.

31 Pirigyi, 1990. 2. kötet 90.

25

26

57

Endrédi Csaba

1851-ben megjelent sorai is, amelyekből Hajdúdorog lakossága mellett, az intézményi infrastruktúrára is következtetni tudunk. E szerint „népessége 8234 lélek, kik kevés kivétellel mindnyájan a görög egyesült vallást követik, de azért tiszta magyarok. Van derék parochiális temploma és jó iskolája. Róna határa minden gabonát jól terem.”32 Ezek alapján joggal feltételezhető, hogy nem befolyásos nemesi, és nem is értelmiségi törekvésként indul el a magyar nyelvhasználatért a szervezkedés, hanem egyfajta népi mozgalomként, amelynek népi jellege akkor is megmarad, amikor később tanult, vagy magas hivatalt elnyert magyar unitusok is bekapcsolódnak a mozgalom vezetésébe.

Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a leírtakon kívül semmilyen más egyházi, vagy politikai vonatkozású érdek, vagy cél nem vezérelte a mozgalom elindítóit.

Ennek az egyik bizonyítéka éppen az, hogy az úgynevezett „hivatali utat” betartva, közvetlen egyházi felettesükhöz, a munkácsi püspökhöz fordulnak. Úgy gondolom, a levél soraiból az is kiolvasható, hogy ez nem valamiféle kötelező, ám az eredmény szempontjából fölöslegesnek tartott protokolláris eljárás az ő részükről. A kérelem sorainak olvasása alapján kétség nem férhet hozzá, hogy a levélírók biztosak voltak abban, hogy ezzel el is érik a céljukat, hiszen az ügynek látszólag semmilyen jogi, vagy egyházi akadályát nem látták, másrészt a püspökhöz küldött levélben nem arra kérik az egyházmegye vezetőjét, hogy képviselje ügyüket mások előtt, hanem arra, hogy ő maga „teljesítse” kérésüket. Ezt igazolja Popovics Bazil, munkácsi püspök reagálása is, amellyel visszatérünk ahhoz a gondolathoz is, amely a szertartáskönyvek fordításának jelentőségét hangsúlyozta az imént. Hiszen egyfelől ő maga is úgy véli, hogy neki módjában áll a magyar liturgia engedélyezése, és erre ígéretet is tesz, viszont utasítja papjait, hogy amíg a fordítások kanonizálása, vagyis hivatalos egységesítése és egyházi elismerése nem történik meg, addig az egyházi szláv nyelven végezzék a szertartásokat.33 Egy pillanatig tehát úgy tűnhetett, hogy a dorogiak közbenjárására rövid időn belül hivatalosan is engedélyezik, hogy az ószláv és a román mellett magyarul is prédikáljanak a magyarországi görögkatolikus templomokban. Hogy nem így lett, annak látszólag az volt az oka, hogy az ügyet jóindulattal fogadó Popovics püspök 1864-ben meghalt, és az új egyházmegyei vezetés nem támogatta a megindult folyamatot.34 Bár ekkoriban még nem lehetett tudni, de a későbbi történések alapján nyilvánvaló, hogy amennyiben Popovics Bazilnak lehetősége lett volna ígéretét betartani, még az sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a magyarok ügye, számukra megnyugtató módon rendeződni tudjon. A liturgikus nyelv megválasztása ugyanis nem püspöki hatáskör volt. A római egyház a tridenti rendelkezésekre hivatkozva nem engedte, „hogy valamely nyelvnek oltárra tételét követeljék jog szerint a hivek, hanem fenntartja e kérdés eldöntését az egyetemes egyház, illetőleg a szentszék elhatározásának, mely ezt a jogát politikai indokok szerint érvényesítette vagy sem.”35 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. [http://fszek.hu/digitdoc/fenyes/ (Letöltve: 2011. december 15.)]

33 Grigássy, 1913. 26.

34 B. Papp János: Hajdúdorog küzdelme a magyar görögkatolikus egyházmegye felállításáért. Hajdúdorog, 1996. Örökségünk Kiadó, 27. [B. Papp, 1996.]

35 Farkas, 1896. 18.

32

58

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján A várakozásoknak megfelelően, az egyházmegye új vezetése inkább az orosz nyelv terjesztését támogatta, az 1863. évi beadványra pedig nem érkezett válasz. Mivel a kérelem feledésbe merült, ezért 1866-ban újabb feliratokat fogalmaztak meg, de ezeknek a címzettjei már nem a püspökség, hanem a király, a hercegprímás, a főkancellária és az országgyűlés. A feliratok eredeti, kézzel írott változata ma már helyenként nehezen olvasható, amit tovább nehezít, hogy a levéltárazott iratok vélhetően valamiféle véglegesített tartalmú piszkozatok lehettek, hiszen javítások és áthúzások is vannak bennük. A szövegek – bár lényegesen hosszabbak, mint a Popovics püspöknek küldött levél – tartalmukban szintén az egyházban használt nyelv kérdését helyezik a középpontba. Ahogy a királyhoz címzett feliratban Ferenc Józsefnek írják, közösségük „arra van kényszerülve hogy az Isteni tiszteletet, saját édes anyai nyelvének kizárásával idegen nem értett nyelven halgassa végig és a vallásosság és erkölcsiség rovására, mit sem okulva csüggeteg lélekkel távozik haza az Isten házából”.36 Bár a királyt nem terhelik panaszaikkal, a hercegprímáshoz, Simor Jánoshoz intézett levélben nyíltan sérelmezik, hogy „botrányosan és alaptalanul muszkáknak tartanak és gúnyolnak nemcsak azok, kik talán azt szeretnék, ha valóban azok lennénk, hanem testvéreink, más vallásfelekezetü magyar ajku polgártársaink.”37 Egyik beadványra sem érkezett válasz, ezért a dorogiak ezt követően, jól látható módon igyekeztek nyilvánvalóvá tenni, hogy kérésük nem csupán helyi ügy, hanem a teljes magyar görögkatolikusság ügye. Ennek demonstrálására elkezdték szervezni a magyar görögkatolikusok országos kongresszusát, amelyet 1868-ban sikerrel meg is rendeztek. Az eseményről a munkácsi püspököt írásban is tájékoztatták.38 Mivel mostanra már nyilvánvalóvá vált az is, hogy csak hosszú és kitartó munka eredményezhet sikert az ügyükben, ezért Állandó Végrehajtó Bizottságot választottak annak érdekében, hogy a követeléseikkel kapcsolatos ügyek folyamatosan szervezés alatt legyenek, és a gyűlés határozatainak végrehajtásáért feleljenek. A kongresszus eredményeként újabb feliratok készültek a királyhoz, az országgyűléshez, az esztergomi érsekhez, és a közvetlen joghatóság gyakorlójához, a munkácsi püspökhöz is.39 A forráselemzés során jól látható volt, hogy az érdekérvényesítés újabb megnyilvánulása több ponton mutat előrelépést a korábbiakhoz képest, noha a feliratok címzettjei gyakorlatilag ugyanazok, mint 1866-ban. Ez részben természetesen abban nyilvánul meg, hogy a teljes magyar bizánci szertartású görögkatolikus népesség nevében lépnek fel, de az igazi fordulat a feliratok szövegéből olvasható ki. Ezekben ugyanis már nem csak a liturgikus nyelv megváltoztatását követelik, hanem érdekérvényesítésük intézményesített garanciájaként saját püspökség felállítását is. Ráadásul mindezt nemzeti alapon, hivatkozásul a legutóbb felállított Szamosújvári és Lugosi Görög Katolikus Püspökségek ügyére is, amelyek „területének kikerekítését is főleg, sőt egyedül a hivek nemzetisége határozza.”40 GKPL–IV–2. 53/1866.

Uo. 38 GKPL–IV–2. 71/1868.

39 GKPL–IV–2. 63/1868.

40 GKPL–IV–2. 62/1868.

36 37

59

Endrédi Csaba

Az eddigi tapasztalatok alapján immár kevéssé bíznak az írott szó erejében, ezért küldöttséget választanak, amelynek személyesen kell az iratokat a címzetteknek átadni. A bizottságot Silye Gábor, a Hajdú Kerület főkapitánya vezette és sikerült is személyesen Andrássy Gyula miniszterelnöknek átadniuk a feliratot, aki egyben azt is vállalta, hogy a királyhoz intézett iratot továbbítani fogja. A dorogiak eljutottak a kormány tagjaihoz és Simor János esztergomi érsekhez is. A beszámolók szerint mindenütt szívélyesen és megértéssel fogadták a küldöttséget,41 de a felterjesztések tulajdonképpen elsikkadtak.

Nem történt semmi, egy válasz sem érkezett. Némi elmozdulást jelentett a holtpontról Pankovics István munkácsi püspök látogatása Hajdúdorogon, aki az 1871-ben tartott canonica visitatión tapasztalhatta, hogy az ügy iránti elkötelezettség nem enyhült, és annak szőnyeg alá söprése nem jelent tartós megoldást.42 Pankovicsnak egyébként is nagy befolyása lehetett olyan ügyekre, amelyek mellé támogatólag állt, mivel Ferenc József titkos tanácsosai közé tartozott.43 Ennek ellenére, az 1873-ban hajdúdorogi központtal létesített püspöki külhelynökséget44 joggal tekinthetjük olyan állam és egyházkormányzati intézkedésnek, amellyel lényegében ki akarták fogni a szelet a vitorlából. A külhelynökség rendkívül szűk hatáskörrel rendelkező igazgatási egységként működött, amelynek valójában semmiféle ráhatása nem volt a liturgikus nyelvre, vagy bármi másra, amely némiképp közelebb vihetett volna a célok eléréséhez. Ráadásul a magyar egyházközségeket sem állt módjában intézményesített keretben összefogni, hiszen a munkácsi egyházmegyéből a „magyar paróchiáknak is csak egy része került” a joghatósága alá, a többi egyházmegyéből pedig egy sem tartozott hozzá.45 A levéltári iratanyagot kutatva magam is tapasztaltam, hogy a vikáriátus szinte kizárólag a mindennapi működés és igazgatás feladataival foglalkozott, míg vele szemben a hajdúdorogi esperesség továbbra is vállalta az addig sikertelen küzdelem további szervezését. Noha a külhelynökség felállítása inkább elégedetlenséget váltott ki a magyar hívek körében,46 úgy tűnt, nyugvó pontra kerülnek a dolgok, hiszen hivatalosan nem történt újabb fejlemény az ügyben.

Ez azonban csupán a látszat volt.

A következő hivatalos felterjesztésig, azaz 1881-ig ugyanis azért honolt csend a püspökség magyarjai körében, mert sajátos megoldást választottak problémáikra.

Mivel eddig azt látták, hogy hivatalos úton semmiféle eredményt nem tudnak elérni, ezért a magyar ajkú közösségekben bármiféle jogi felhatalmazás nélkül, a korábbi elszigetelt esetek helyett, immár széles körben alkalmazták a magyar nyelv használatát a liturgiában. Sőt, egy korabeli dokumentum tanúsága szerint, 1881-re már országszerte magyar nyelven végzett görögkatolikus szertartásokról beszélhetünk.47 Nyolc éven át tehát azért tűnt mozdulatlannak minden, mert ha engedély nélkül is, de a mindennapi életben érvényesítették azt az igényüket, amelyet semmilyen más módon nem sikerült sem az egyházzal, sem az állammal elismertetniük. Ez vélhetően még Pirigyi, 1990. 2. kötet 90.

GKPL–IV–2. 110/1871 Pirigyi, 1990. 2. kötet 66.

44 Petrus Jenő: A magyarság önvédelme. Debrecen, 1897. Csokonai Nyomda és Kiadó, 77. [Petrus, 1897.]

45 Pirigyi, 1990. 2. kötet 92.

46 B. Papp, 1996. 38.

47 GKPL–IV–3. 5/1881.

41 42 43

60

A magyargörög katolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján sokáig így is maradt volna, de miután ennek híre a Vatikánhoz is eljutott, Róma úgy határozott, hogy hivatalosan is kötelezi a munkácsi püspököt, hogy intézkedjen, és a papok térjenek vissza a kanonizált liturgikus nyelvekhez a templomokban.48 Miután az erről szóló rendelkezés püspöki körlevélben is megjelent, ez ellenállást váltott ki, és a korábban említett dorogi Végrehajtó Bizottság ismét felterjesztéseket fogalmazott meg. Az újabb törekvések egyik fő újdonsága a korábbiakhoz képest, hogy a várható kormányzati ellenvetésekre igyekeztek már jó előre gondolni. Így például a Trefort Ágoston kultuszminiszternek írott beadványban az eredményesség érdekében olyan részletességgel írtak a magyar püspökség felállításának lehetséges körülményeiről és feltételeiről, hogy ennek révén a döntéshozók felé a megoldást is tálcán kínálják.49 A beadvány szerkesztői olyan javaslattal éltek, amely alapján az államnak lényegében semmilyen költségvetési kiadással nem járt volna, ha ez alapján elrendeli az új egyházmegye és a magyar püspökség felállítását.

A másik, ennél lényegesen fontosabb újdonság, hogy annak érdekében, hogy minél több támogatót szerezzenek beadványaik révén, az eddig csupán nyelvkérdésként létező ügyből nemzetiségi kérdést csináltak. Az országgyűlés számára küldött feliratban50 ugyanis azzal érveltek, hogy a nyelvkérdés megoldatlansága miatt az érintett régiókban lényegében veszélyben van a magyarok nemzeti megmaradása, hiszen az idegen egyházi nyelv nagyban hozzájárul ahhoz, hogy folyamatos az elrománosodás és a ruszinosodás. Mint írták, a magyar püspökség felállítása nem csak megállítaná ezt, hanem lehetőséget teremtene arra is, hogy a magyar nyelv ezekben a régiókban újabb teret hódítson magának. Arra ugyan semmilyen bizonyíték nincs, hogy ennek az érvelésnek a mellőzésével nagyobb sikert értek volna el, mint korábban, arra viszont van, hogy megpróbálva a „nagypolitika” szintjére emelni a kérdést, minden korábbinál nagyobb ellenállást váltott ki törekvésük a liturgikus nyelv megváltoztatására és a magyar püspökség felállítására vonatkozóan. A dorogiak mozgalmát erőszakos magyarosítással vádolták meg a sajtóban, ami nem tett jót az ügyüknek.51 A miniszter a magyar püspöki kar állásfoglalását kérte, de az is ellenük foglalt állást.52 Ez a fiaskó éppen 15 évre hallgattatta el a magyar görögkatolikusok törekvését.

A következő lehetőséget a szervezett fellépésre a közelgő millenniumban látta meg a Hajdúdorogon választott Végrehajtó Bizottság. Ismét kérvények íródtak, sőt, immár magyarra fordított liturgikus könyvet is mellékeltek a kérelmekhez, amelyeket a dorogiak küldöttsége sikeresen átadott Bánffy Dezső miniszterelnöknek, Vaszary Kolos esztergomi érseknek, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek és a házelnöknek.

A miniszterelnöknek írt feliratból nyilvánvalóvá válik, hogy a szervezők továbbra is, mint fontos nemzeti érdek, úgy emlegették igényüket. Mivel a küldöttség fogadtatása és előadott kérelme a parlamenti pártok képviselőivel folytatott személyes találkozókon úgy tűnt, támogatásra talált, ezért a bizottság tagjai optimisták voltak.53 Ezt a fel Pirigyi, 1990. 2. kötet 93.

GKPL–IV–2. 8/1881.

50 Uo. 51 Szabó, 1913. 5.

52 Salacz, 1974. 150–151.

53 Petrus, 1897. 127–167.

48 49

61

Endrédi Csaba

emelő érzést és a magyarra fordított szertartáskönyvek úgynevezett oltárra emelését volt hivatva közvetíteni az a mise, amelyet 1896. június 27-én tartottak a budapesti egyetemi templomban.54 A szertartás teljes egészében magyar nyelven zajlott, és az eseményről a sajtó is beszámolt, így érthető módon híre, Rómába is hamar eljutott.

Az eseményeken mindeddig kívülálló Vatikán ezúttal nagyon gyorsan reagált, és még ez év szeptember 2-i döntésében „kifejezetten megtiltotta” a magyar nyelv liturgikus használatát.55 A szeptember 5-én tartott országgyűlésben pedig a miniszterelnök ismertette a kormány álláspontját, amely szerint ameddig Róma nem engedélyezi a magyar nyelvű liturgiát, addig nem jöhet szóba a görögkatolikusok magyar püspökségének felállítása.56 Újabb vereség érte tehát a magyar ajkú unitusokat, és újabb elutasításban részesült több évtizedes óhajuk. Bár ezt követően az ügy szempontjából több, egyáltalán nem mellékes esemény történt a következő években, de terjedelmi okok miatt célszerű ezúttal eltekinteni ezek ismertetésétől. Annál is inkább, mivel ezek egyike sem változtatott sem a magyarok kitartó törekvésén, sem a kormány, sem pedig a Szentszék álláspontján.

Látszólag előzmény nélkül, 1911. júniusának végén, a főrendiház ülésén következett be markáns változás, gyökeres fordulat a kérdés megítélésében. Ekkor szólalt fel Szabó Jenő főrendiházi tag, aki korábban sikeres államigazgatási karriert futott be, és nem mellesleg a Magyar Görög Katolikusok Országos Bizottságának alapító tagja volt. A kormányhoz intézett, később nyomtatásban is megjelent beszédének lényege az volt, hogy a kormánynak lépnie kell egy magyar görögkatolikus püspökség létrehozása érdekében. Az ügy szerinte egyre sürgetőbb, azt tovább halogatni nem szabad, még akkor sem, ha nem engedélyezett a liturgikus magyar nyelv. Véleménye szerint éppen a magyar görögkatolikus püspökség lesz az, ami összefogja a magyar anyanyelvű híveket, és ennek kell vállalnia, hogy eljár Rómában, a korábbi, elutasító álláspont megváltoztatásának érdekében.57 Ezt követően olyan ütemben követték egymást a történések, amelyre a korábbiak ismeretében a legkisebb reményt sem lehetett látni. Először is, Zichy János, a vallás- és közoktatási miniszter támogatásáról biztosította Szabó Jenőt, és ígéretet tett arra, hogy a kormány pozitívan áll majd a kérdéshez.58 A miniszter ígéretében nem is kellett csalódni, ugyanis a kormány, hivatalosan is kérte a főkegyúri jogot gyakorló Ferenc József magyar királytól, hogy járuljon hozzá az egyházmegye felállításához.

A hozzájárulás pedig megtörtént, csakúgy, mint a Vatikán részéről. Ennek köszönhetően, 1912. május 6-án Ferenc József magyar király megalapította a hajdúdorogi egyházmegyét, amelyet az 1913. évi XXXV. törvényben becikkelyeztek,59 a pápa, X. Pius pedig júniusban, a Christifideles Graeci kezdetű bulla kiadásával kanonizálta az új, magyar püspökséget.60 Fontos hozzátenni, hogy a liturgia nyelvének kérdésében Uo.128.

Salacz, 1974. 151.

Petrus, 1897. 172–177.

57 Szabó, 1913. 306–317.

58 Uo. 317–318.

59 1000 év törvényei internetes adatbázis, [http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=7231 (Letöltve: 2011. december 20.)] Complex Kiadó Kft. 60 Grigássy, 1913. 89–90.

54 55 56

62

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján kompromisszumos megoldás született, ami szerint sem az ószláv, sem pedig a román nyelvet nem kellett alkalmazni, de a magyart sem lehetett. A liturgia hivatalos nyelvévé az ógörögöt tették.61 Bár a püspökség megalapítását a magyar ajkú keleti szertartású keresztények kitörő örömmel fogadták,62 az eredeti célkitűzés, vagyis a magyar nyelv liturgikus nyelvvé emelése nem történt meg. Erre egészen 1965-ig, a II. Vatikáni Zsinatig kellett várni, amely szentesítette a magyart, mint liturgikus nyelvet. Erről az akkori megyéspüspök körlevélben tájékoztatta egyházmegyéjét.63 Az új egyházmegye felállítása ugyanakkor megnyugvást hozott a magyar hívők számára, miközben számos társadalmi, nemzetiségi, sőt nemzetközi ellentétet indukált, amelyek jelentősen nehezítették az egyházmegye beilleszkedését a magyarországi egyházkormányzati rendszerbe és a közéletbe.64 De ennél talán fontosabb az, hogy az évtizedeken át tartó elutasító magyar kormányzati magatartás a megalapítás rövid, ünnepélyes időszaka után ismét éreztette hatását, és a közvélemény, sőt, bizonyos megnyilvánulásaiban a Vatikán is, továbbra is a románokkal és a szlávokkal azonosította a magyar görögkatolikusokat.65 E fejlemények részletezése azonban nem témája ennek a tanulmánynak. Inkább azt vizsgálnám meg, hogy az újra és újra kezdeményező és hamar szervezeti formát öltő egyházi és népi törekvés miért ütközött falakba, közel ötven éven keresztül. A kérdésfelvetés azért is indokolt, mert a témára vonatkozó szakirodalom figyelmen kívül hagyja ennek vizsgálatát.

Róma elutasításának oka elég jól dokumentált és könnyen érthető. A Vatikán attól tartott, hogy a magyar példa szétterjedhet a világban és veszélyeztetheti azt a megváltoztathatatlannak tűnő állapotot, mely szerint a katolikus egyházban az egyetlen elismert és liturgikus nyelv a latin.66 Ennek kapcsán többször is kinyilvánította, hogy a román és az egyházi ószláv nyelv esete csupán kivétel, amely azért maradhatott kanonizált nyelv, mert már a latin egyházhoz való visszatérés előtt is ez vált bevett nyelvvé a hívők és a papok körében egyaránt.67 A kormányzati hozzáállás viszont már nem ilyen egyértelmű, különösen annak ismeretében, hogy a személyes megkeresések alkalmával még a legmagasabb szinteken is szívélyesen fogadták a dorogi küldötteket és szóban szinte minden döntéshozó támogatásáról biztosította őket. A magyar kormányzat magatartását azonban a témával foglalkozó szakemberek sem vizsgálták eddig, mint ahogy a dorogi mozgalom szervezői és irányítói sem mérlegelték beadványaik és fellépéseik várható hatását, pedig ez a körültekintés megóvhatta volna őket a sorozatos kudarcoktól. Ha tágabb összefüggések között elemezzük a magyar identitástörekvést és az országos nagypolitika eseményei közé próbáljuk helyezni ezeket a megnyilvánulásokat, akkor láthatjuk, hogy a szervezők időről időre a legrosszabbkor indították el kezdeménye Uo. B. Papp, 1996. 75.

63 GKPL–I–1–h.1965/ VII. 64 Salacz, 1974. 158.

65 Melles Emil: Gondolatok. Görög Katholikus Tudósító, 1922. 9. sz. 1.

66 Véghseő Tamás: „…minden utamat már előre láttad”. Strasbourg, 2012. Éditions du Signe, 15.

67 Pirigyi, 1990. 2. kötet, 89–90.

61 62

63

Endrédi Csaba

zéseiket. Az első feliratok 1866-os keltezésűek. Ebben az évben már küszöbön áll a kiegyezés, amelyben a románok saját nemzeti törekvéseik kudarcát látták, már csak azért is, mivel korábban, 1865-ben az erdélyi országgyűlés az anyaországgal való unió mellett döntött.68 Ebben a helyzetben, épp a kiegyezésről folyó tárgyalások közepette nyilvánvalóan nem állt az országos politika érdekében tovább feszíteni a húrt, és a jórészt Erdélyben élő magyar görögkatolikusokat leválasztani a román egyházról.

Az újabb kérvények 1868-ban íródtak az országos és egyházi méltóságokhoz. Nos, épp ez az az év, amikor nem sokkal a kiegyezést követően elfogadták a nemzetiségi törvényt, amelynek előkészítő szakaszában többek között az erdélyi románok vezetői is markáns, a kormánnyal ellentétes álláspontot foglaltak el.69 Érthető, hogy egy ilyen légkörben a magyar püspökség ügyében senki nem akart tengelyt akasztani egyetlen nemzetiségi csoporttal sem.

A következő kezdeményezés időpontja 1881. január 23-a, a korabeli dokumentumok keltezése szerint. Ugyancsak ez év májusában hivatalosan is létrejött a Román Királyság, amely olyannyira megerősítette Magyarország egyik legnagyobb számú nemzetiségét, az erdélyi románságot, hogy 1881. május 13-án Nagyszebenben megalakult az egységes Román Nemzeti Párt. Ráadásul a román nemzeti program követelte Erdély autonómiájának visszaállítását is.70 Itt ismét figyelembe kell venni, hogy a görögkatolikus magyarok egy jelentős része épp a Partium és Erdély területén élt. Aligha kétséges, hogy a magyar külpolitika ekkor sem szívesen élezte volna ki a románokkal való viszonyt azért, hogy a román görögkatolikus egyházhoz tartozó egyházmegyékből egy magyar püspökség területét kihasítsa. De ezt erősítik az Osztrák–Magyar Monarchia korabeli külpolitikai törekvései is. Vagyis az, hogy a Monarchia az 1879-ben létrejött kettős szövetség kibővítésére törekedett, és ennek megfelelően nem állt érdekében az új keleti szomszéddal megrontani a kapcsolatot. És bár a Román Királyságnak területi igényei voltak Erdély vonatkozásában, miután ezekről átmenetileg lemondott, mégis sikerült úgy alakítani a tárgyalásokat, hogy az ekkor már hármas szövetségként emlegetett paktumhoz 1883-ban Románia is csatlakozott.71 Nyilvánvalóan, bármiféle olyan törekvés, amelyre rásüthető a nacionalizmus bélyege – és láttuk, hogy a dorogi mozgalom ilyen –, veszélyeztette volna ezeket a nagypolitikai érdekeket.

Bár a millennium megünneplése látszólag kedvező atmoszférát biztosított az újabb fellépésre, valójában ekkor sem volt sokkal jobb a politikai környezet. A nemzetiségek szabadságjogaik kiszélesítése érdekében tett lépései egyre gyakoribbak és egyre erőteljesebbek voltak. Ennek egyik kiemelkedő mozzanata volt az a budapesti szerb, román, szlovák kongresszus 1895-ben, ahol a németeket és a ruténeket is közösen szólították fel a csatlakozásra és törekvéseik összehangolására.72 Ebben a helyzet Kolossa Tibor: A dualizmus rendszerének kialakulása és megszilárdulása (1867–1875). In: Magyarország története. 3. kötet. Szerk. Pach Zsigmond Pál. Budapest, 1987. Akadémiai Kiadó, 805. [Kolossa, 1987] 69 Uo. 805–814.

70 Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története. In: Magyarország története, i.m.

1381–1384. [Katus, 1987.]

71 Diószegi István: Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája az 1880-as években. In: Magyarország története i.m. 1311–1312. [Diószegi, 1987.]

72 Pölöskei Ferenc: A dualizmus válságperiódusa (1890–1918). In: Magyarország története a 19. században. Szerk. Gergely András, Budapest, 2003. Osiris, 515. [Pölöskei, 2003.]

68

64

A magyar görögkatolikusok identitáskeresése a 19–20. század fordulóján ben veszélyes lett volna a szláv, rutén és román többségű egyházból a magyarok kiszakítása. Az országgyűlés politikai erői egymással is pillanatnyi „fegyverszünetre” törekedtek, örültek, hogy az ezer éves államiság jegyében szünetelhetnek a politikai küzdelmek és igyekeztek élvezni „az isten békéje” állapotát.73

A görögkatolikusok mozgalmának értékelése Jól látható tehát, hogy a dorogi mozgalom törekvései egy kulturális, népi kezdeményezésből váltak politikai színezetű követeléssé annak ellenére, hogy az érintett magyarok, illetve az általuk létrehozott bizottságok semmilyen hatalmi, politikai érdeket nem fogalmaztak meg, illetve tevékenységükkel nem akartak ilyesmit kiszolgálni. Az pedig, hogy a követelést nacionalista jelzővel lehetett illetni, egyáltalán nem tett jót azok számára, akik egyszerűen csak a templomban is szerették volna az anyanyelvüket használni, idegen nemzetek nyelve helyett. Ugyanakkor a mozgalom eredeti célja, vagyis a templomi nyelvhasználat megváltoztatása szinte elkerülhetetlenné tette a mozgalom nemzeti sajátosságainak megerősödését a századforduló Magyarországán, amelyet annak vezetői egyébként nyíltan vállaltak.

Ezzel együtt, a mozgalom magán viselte az alulról szerveződő spontán törekvések jellemzőit is. Túl azon, hogy érdekérvényesítő ereje létszámánál, valamint gazdasági, és politikai súlytalanságánál fogva nem volt, a szervezők és irányítók nem vették figyelembe, hogy kérésük milyen érdekszférában kerül a közfigyelem középpontjába. Így történhetett, hogy érthető és jogos igényeik érvényesítése sorozatosan sikertelen maradt évtizedeken keresztül.

Ugyanakkor, ahogy a sorozatos kormányzati elutasításoknak is okai voltak, úgy oka volt annak is, hogy egy 1911-es főrendi házi felszólalást követően 1912-re mégis létrehozták a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegyét. Mondhatjuk talán, hogy egy év alatt behozták ötven év lemaradását. S hogy miért? Nos, az eddig ebben a témakörben keletkezett szakirodalom – amely túlnyomórészt közvetlenül, vagy közvetve érintett egyházi emberek, illetve egyháztörténészek tollából való-, általában úgy véli, hogy a püspökség létrehozásának sikere abban keresendő, hogy a mozgalomban tevékenykedők „méltó egyházias szellemben küzdöttek”.74 Azonban a mozgalom kudarcainak, valamint az ugyanezekben az időpontokban ellenérdekelt országos politikai történéseknek az összevetése és egybeesése alapján joggal feltételezhető, hogy ebben az esetben is másról volt szó. Ahogy időről időre a dorogiak érdeke fölött egy „magasabb rendű” politikai érdek jutott érvényre, úgy minden bizonnyal a Hajdúdorogi Egyházmegye létrehozásához is arra volt szükség, hogy a mozgalom érdekei egybeessenek más politikai szempontokkal. Összességében tehát elmondható, hogy, miként a mozgalom kronológián túli történetének számos összefüggése ismeretlen még, úgy az egyházmegye alapításához fűződő érdekviszonyok sem tisztázottak egyelőre, és a témával összefüggésben még további kutatások szükségesek.

Uo. 497.

Grigássy, 1913. 88.

73 74

65

kósa ferenc 75 éves

Nyéki Zsolt

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal”

Nyíregyházi beszélgetés a hetvenöt éves Kósa Ferenccel Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező Nyíregyházán született (1937), a Széchenyi István Közgazdasági Technikumban 1956-ban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. A Tízezer nap című diplomafilmje 1967-ben Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezés díját. A filmet beválasztották a „Budapesti tizenkettő”, az 1948–1968 közötti évek 12 legjobbnak tartott magyar filmje közé is, melyeket a magyar filmszakma 1968-ban titkos szavazással jelölt ki. Filmjei számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültek. Alkotásait több mint 50 országban vetítették, míg Magyarországon filmjei nagy részét hosszabb-rövidebb időre betiltották. Kiemelkedő művei: Ítélet, Nincs idő, Öngyilkosság, Hószakadás, A mérkőzés, Küldetés, Az utolsó szó jogán, Guernica, A másik ember.

Legközelebbi alkotótársai: Csoóri Sándor, Sára Sándor, Nagy László, valamint Bessenyei Ferenc, Kozák András, Haumann Péter és Szilágyi Tibor. 1963-tól a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője, majd az Objektív Stúdió egyik alapítója. Filmjeinek és dokumentumfilmjeinek nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója is. Az 1970-es évektől jelentek meg írásai az Alföld, az Új Forrás, a Tiszatáj és a Valóság című folyóiratokban, de a legtöbb a Tekintetben.

1972-ben látott napvilágot Csoóri Sándorral közösen írt novelláskötete, a Forradás.

Az 1980-as évektől erősödött politikai szerepvállalása. Ellenzéki értelmiségiként részt vett az 1985. évi monori és az 1987. szeptemberi lakiteleki tanácskozáson. 1989 októberében az MSZMP legnagyobb platformjának, a Reformszövetségnek volt választott vezetője. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakulásától 2000-ig a kultúra,

66

Nyéki Zsolt

a művészetek és a médiaügyek szakértőjeként az országos elnökség tagja. 1990 és 2006 között főállású országgyűlési képviselő. Tagja a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának. Jelenleg önéletrajzi könyvet ír, fényképezéssel foglalkozik. Művészi fotóiból 75. születésnapja alkalmából életmű-kiállítása nyílt Tokióban, amit több japán nagyvárosban is bemutattak.

– Ilyenkor, amikor néha hazajön, gondol-e arra, hogy milyen hosszú, szép és nehéz útra indult el innen?

– Ez helyes kifejezés: a mai napig én Nyíregyházára jövök haza, hiába élek már ötven éve Budapesten. Itt születtem, itt jártam középiskolába, itt nyugszanak elhunyt szeretteim, hozzátartozóim, és sok barátom él itt, tegnap este is velük találkoztam.

Ilyenkor többnyire nem a magunk dolgairól váltunk szót, hanem az ország helyzetéről, sorsáról. Mi még az a nemzedék vagyunk, amely számára fontosabb az ország sorsa, mint a saját sorsunk alakulása.

– Hogyan lett egy szabolcsi tanyán nevelkedő ifjúból világhírű filmrendező?

– Amikor a szabolcsi tanyavilágban éltem, azt sem tudtam, mi az a filmrendezés. Nagyanyám nádtetős, vályogfalas házában laktunk, s a háború után költöztünk Nyíregyházára. Nagyon vonzódtam az irodalomhoz, mellette írogattam, novellákat, esszéket, de fotóztam és zenét is tanultam. Középiskolásként megnyertem egy országos irodalmi tanulmányi versenyt, s ezzel felvételi vizsga nélkül bekerülhettem egy szakirányú egyetemre vagy főiskolára. Azaz csak bekerülhettem volna, mert a háztömb-bizalmi nem tartott alkalmasnak a továbbtanulásra, s akkoriban ennyi elég volt ahhoz, hogy egy tanulni vágyó fiatalt ne vegyenek fel az egyetemre. Telt-múlt az idő, és 1958 tavaszán édesanyám épp egy összegyűrt újságpapírral gyújtotta be a tűzhelyet, s ahogy egyre beljebb tolta az égő újságpapírt a gyújtós alá, a marka szegletében az újság sarka kilátszott, azon egy apróhirdetés volt, amelyben az állt, hogy a Színházés Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakon indít egy évfolyamot. Édesanyám letépte ezt az apróhirdetést, elém tette az asztalra, és azt mondta: szerinte ez lenne a nekem való pálya. Én pedig jelentkeztem a főiskolára. Ott aztán mindenféle szakember kérdezgetett és faggatott világirodalomból, művészettörténetből, filozófiából, megnézték a fotóimat, s úgy találták, hogy talán van elegendő készségem a filmrendezéshez. Többségében budapesti értelmiségi család gyermekeit vették fel a főiskolára, de néhányan, például Sára Sándor, Gaál István, Huszárik Zoltán messzebbről, hogy ne mondjam: mélyebbről kerültünk oda, és nem felejtettük el soha, honnan jöttünk.

– Megállta a helyét, sőt: már hallgatóként történelmet írt.

– Igyekeztem jól tanulni, így lehetőséget kaptam, hogy ne rövidfilmmel, hanem – a hallgatók között elsőként – egy önálló játékfilmmel diplomázzak. Így készült el a Tízezer nap, ám a filmet betiltották, és diplomát sem kaptam néhány évig. Ekkor elég nehéz körülmények között éltem, de aztán ezt a filmet 1967-ben meghívták a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol elnyertem a legjobb rendezésért járó nagydíjat. Ezzel kinyílt előttem a világ.

67

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal” – Kósa Ferenc

Tízezer nap: Lovak a Tisza-hídon

– Nem gondolt arra, hogy a világ nyugodtabb táján folytatja a munkáját, hogy képességeinek megfelelő kihívást keres, akár disszidálás árán is?

– Még ott, a Cannes-i Filmfesztiválon több ajánlatot kaptam, hívtak dolgozni számos helyre, elsősorban Franciaországba – de maradtam itthon, holott egy kollégiumi vaságyon laktam akkoriban, és semmilyen anyagi lehetőségem nem volt arra, hogy Pesten egy bármilyen kis lakást béreljek. Mégis: soha meg nem inogtam a tekintetben, hogy hol kell élnem. Később, ’68-ban francia állami ösztöndíjat kaptam, és Párizsban éltem néhány hónapon át. Akkor is felajánlották, hogy ha van kedvem, telepedjek le ott, filmkészítési lehetőséget biztosítanak, de én jöttem haza, mert nagyon erősen kötődöm a magyarságomhoz.

– Gondolom, Hollywood is elérhetővé vált volna Önnek.

– Amerika ilyen szempontból soha nem érdekelt. A hollywoodi filmkészítés tőlem igen távol áll, nem is nagyon tudom végig nézni az ott készült alkotásokat. Nem akarom lebecsülni a hollywoodi filmeket, de nekem más a világom. Az egy piaci műfaj, engem pedig nem érdekel semmiféle piac, csak az, hogy rátaláljak az igazságra, és azt próbáljam valahogy megfogalmazni. Szabolcsi gyökerekkel, de a világra való kitekintéssel telt el az életem. Idegen is tőlem nem csak az amerikai filmezés, hanem a külcsín, a nagy felhajtás, amit az ottani kommersz filmek köré építenek. A Tízezer napot több mint ötven országban vetítették, klasszikus értékű filmként tartják számon; a világ számos filmes egyetemén tanítják képről képre, snittről snittre. Sok helyre meghívtak a filmem bemutatójára, bejártam az egész világot, Európa, Amerika és Ázsia országait – Japánban például az összes filmemet bemutatták. Japán amolyan második hazám lett.

– Nem véletlen, hogy feleségét is ott találta meg. Édesanyja tűzgyújtását egyébként nem érezte valamiféle jelnek, üzenetnek?

– Édesanyámnak nagyon erős megérzései voltak. Nem vallásos eredetűek, csak egyszerű anyai érzékenységnek nevezném. Jobban ismert engem, mint én saját magamat. Olvasott néhány írást, amit akkoriban vetettem papírra, mert feljártam a padlásra, és egy csupasz villanykörte fényénél írtam arról, mit gondolok a világról, az

68

Nyéki Zsolt

életről. Reggel aztán általában széttéptem az írásaimat, de néhányat megmutattam anyámnak, ezért ő pontosan tudta, de leginkább érezte, mi érdekel, merre indulhatnék el. Én inkább erdész akartam lenni, és ha nem vettek volna fel a főiskolára, akkor azt terveztem, hogy nappal járom majd az erdőt, éjszaka pedig írok.

– Már akkor volt konkrét elképzelése, hogy miről ír?

– Egyszerűen csak igazat akartam írni, és azokban az időkben ez elég nehéz volt.

Ma is az, de azokban az években kevés esély, remény volt az igazság megfogalmazására. Ám valamiért a filmes pályára kerültem, hogy milyen felsőbb akarat játszott közre ebben, azt nem tudom. Elmentem a felvételire, szépen sikerült a vizsgám, és aztán történt minden velem úgy, ahogy. Ma már inkább csak fotózással foglalkozom és könyveket írok. Továbbra sem adtam fel, hogy leírom minden nap, amit gondolok, s hogy valamikor, még az életem során, vagy majd azután, hátha megjelenik.

– Önnek több filmjét is betiltották a szocializmus idején – soha nem érezte úgy, hogy feladja a hatalom elleni meddő küzdelmet?

– Azt hiszem, hogy többet voltam betiltva, mint az egész magyar filmszakma együttvéve. Volt olyan filmem, amit tíz évig még én se nézhettem meg. Egyik tiltásból a másikba estem, s ennek pedig az volt az oka, hogy olyan politikai rendszerben éltünk, amely hazugságra épült, s amely nem volt kíváncsi az igazságra. Sőt, ha csak a jeleit látta, akkor lesújtott és tiltott. Én nagyon csöndes, békés természetű ember vagyok, de akarva-akaratlanul küzdenem kellett. Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal. Ez volt az én küldetésem, de ha az ember igazat akar mondani, akkor vállalnia kell az ütközeteket, ez hozzátartozott és ma is hozzátartozik a filmes szakmához. A filmeknek azokban az időkben, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években nagyon nagy volt a mozgósító ereje a magyar társadalomban. Egy-egy filmet, mond-

Tízezer nap: a főhős édesanyja és édesapja; Bürös Gyöngyi és Molnár Tibor

69

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal” – Kósa Ferenc juk a Balczó Andrásról szóló Küldetést hat hétig vetítették, több mint egymillió ember nézte meg, és mindig ugyanazoknál a részeknél tapsoltak Záhonytól Hegyeshalomig.

Azoknál a mondatoknál, amelyek kimondtak valamiféle fontos igazságot. Nem azért, mert bántani akartunk valakit, hanem mert saját lelkiismeretünk szerint próbáltunk gondolkodni.

– Különös ellentmondás, hogy egyfelől tiltották, másfelől elismerték, díjazták is az Ön munkáját.

– Valóban, elismerésben is sok részem volt. Nagyon kevés olyan magyar rendező van, aki Cannes-ban nagydíjat kapott, itthon pedig Kossuth-díjat, Hazám díjat, Magyar Örökség Díjat, akadémikusi rangot, legutóbb pedig a Príma Primissima Díjat is – igazán nem panaszkodhatok, sőt, túl is vagyok értékelve, de mindez nem olyan fontos, mint az, hogy amikor filmeket készítettem, akkor az igazságra törekedtem.

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mire vagyok egyáltalán büszke, akkor azt felelném, hogy a betiltásaimra, az igazságért folytatott harcaimra, a sebesüléseimre. Arra, ahogy ezt végig éltem és talpon maradtam. Fontosabb nekem az elismerésnél, hogy békében tudjak maradni a lelkiismeretemmel. Nekem ma nem kell olyanokat mondanom, hogy „akkor én azt nem tudtam, nem mertem, meg nem is lehetett…” Az én filmjeimet nyugodtan megnézheti bárki ma is, azok helyt állnak magukért.

– Indulatok nélkül, de jegyzőkönyvi pontossággal sorolja ma is, hányszor és hogyan konfrontálódott a szocializmussal, s mégis szocialistaként lépett politikai pályára a rendszerváltás után. Nem volt semmi harag vagy tüske Önben e politikai ideológiával szemben?

– Rossz a kérdésfeltevés, tévhiedelmen alapul. Aki nem ismeri eléggé a magyar történelmet, főképp az eszmetörténetet, különféle politikai filozófiákat, az nagyon könnyen eltéved, és beleesik ebbe a hibába. Magyarországon soha nem volt szocializmus. Itt egy diktatúra regnált, ami magát szocializmusnak hívta, de ez hazugság volt.

Az Alkotmány is úgy kezdődött, hogy Magyarországon minden hatalom a dolgozó népé, de a dolgozó népnek semmilyen hatalma nem volt. Rendszerelméletileg beszélnek szocializmusról, meg kommunizmusról, ám világtörténelmileg nézve ez nem így működik. Az európai politikai filozófiák közül Franciaországban kezdték szétválasztani az úgynevezett baloldalt és jobboldalt a parlamenti padsorok alapján, aztán ebből egy eszmerendszeri választóvonal is kialakult. A klasszikus baloldali politikai filozófiai elképzelésnek mondjuk Magyarországon legelkötelezettebb híve József Attila volt. Összemosni egy Rákosi Mátyás nevű akarnok diktátor baloldaliságát József Attila szellemiségével nem lehet, sőt szigorúan tilos! Semmiféle ellentmondás nincs tehát itt.

Az a rendszer nem volt demokratikus, és nem képviselt baloldali értékeket, csak magát nevezte annak. A politikában van ilyen.

– Igen, de Rákosival nem szűnt meg a diktatúra, hiszen épp az előbb sorolta a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek hatalmi arroganciájának jeleit, az igazság tiprását. A filmjeit is ezekben az időkben tiltották be.

– Nem volt szocializmus ekkor sem, de nem ez a kérdés. Aki ismeri a társadalomelméleteket, az tudja, hogy a szocializmus klasszikus felépítményrendszerében a tulajdonviszonyok közösségi, társadalmi tulajdonra alapozottak, s nem állami tulajdonra.

70

Nyéki Zsolt

Az állam egy kisajátító formáció, az állam és a társadalom nem ugyanaz. Magyarország soha nem volt a magyar népé, a magyar társadalomé. Az állami tulajdont nem szabad összetéveszteni a társadalmi tulajdonnal. Mi még tanultunk filozófiát hosszú éveken át, s végig elemeztük, hogy miért nem alakulhatott ki valóban demokratikus köztulajdonba vétel, nem csak Magyarországon, hanem sehol a világon, a mai napig sem. Világtörténetileg nézve lehetséges, hogy lesz egy olyan rendszer, ahol társadalmi tulajdonba veszik a termelőerőket, és igazi, érdemi demokratikus népképviselettel eljutnak egy, az eddigieknél sokkal emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalmi berendezkedéshez. Ez eddig még késlekedik. Meglehet: mi, magyarok, nem is közeledünk ehhez.

– Ön tehát a baloldali eszmében látja a jövőt?

– Én szorosan kötődöm a klasszikus baloldalisághoz, de József Attila szerint gondolkodom erről, aki tételesen is leírta, hogy az úgynevezett kapitalizmusnál föl kell tételeznünk egy igazságosabb, emberibb társadalmat. Az, hogy a diktatúra egyszer kicsit puhább volt, máskor keményebb, az világtörténelmi léptékben mérve nem releváns, sokkal nagyobbak a mi gondjaink ennél. Magyarországon ma nem látok igazán baloldali pártot, mert akik magukat annak nevezik, nem kötődnek elég mélyen a magyar kultúrához, lebecsülik a magyarságnak, mint nemzetnek a problematikáját. A másik, a magát nemzetinek nevező oldal pedig nem foglalkozik a társadalom igazságérzetével.

Könnyen röpködnek a jelzők, de én nem röpködő jelzőkben gondolkodom. Amikor országgyűlési képviselő voltam, én gondoztam például a filmtörvényt, és azt úgy készítettem elő, hogy minden képviselőtársam megszavazhassa. Azt mondták, eszelős vagyok, álmokat kergetek, hiszen ilyen nincs Magyarországon, ahol a jobb- és a

Tízezer nap: ’56-os jelenet. A képen balra az első személy Koltai János, a második Haumann Péter

71

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal” – Kósa Ferenc baloldal csak gyűlölködni tud. Aztán a parlamenti szavazáskor 2005-ben felnéztünk a kijelzőre, és csak igen szavazat volt, ellenszavazat és tartózkodás nélkül. A kormányoldal, az ellenzék és a filmszakma képviselői ölelgettek, gratuláltak és mondták: igen, talán így is lehetne országos ügyeket intézni.

– Önt hallgatva egyszerűnek tűnik a konfliktuskezelés, de talán nem sértem meg, ha egy kicsit idealistának érzem. Ma a világ demokratikus államai a magántulajdon tiszteletére építik a demokráciát.

– Ez nagyon helyes észrevétel. Nem is mondja senki, hogy a világon ma bármelyik országban is szocializmus lenne. A világban a kapitalizmus különféle változatai működnek, még Kínában is, ahol egy sajátos államkapitalizmus épült ki. Az emberiség legjobbjai megálmodtak valamilyen jövőképet, ami azonban távol van a valóságtól.

Egyelőre még a világháborúk közelségében élünk, a világháborúk szabták meg az országhatárokat és az emberi viszonylatokat és sorolhatnám, mi mindent. Lezajlódott egy harmadik világháború is, a hidegháború, amelyet a Szovjetunió elveszített, az Amerikai Egyesült Államok pedig megnyert, mégpedig a gazdasági és a fegyverkezési verseny győzteseként. Amikor az amerikai és a szovjet elnök Izlandon találkozott és tartottak egy közös sajtótájékoztatót, akkor mind a ketten kimondták, hogy a harmadik világháborúnak csak vesztese lehet. Ez egy nagyon fontos fordulópont volt az emberiség történetében, mert abban az időben csak Európában egymilliószor anynyi atomfegyver volt felhalmozva, mint amennyi Hirosimát elpusztította. Ha ezt az atomarzenált bevetik, akkor mi ma nem beszélgetünk itt. Ehhez a léptékhez képest azon kell gondolkodni, hogy a magántulajdonra épülő társadalmak, politikai formációk legalább két, ha nem három világháborút hoztak az emberiségre. Ezért logikus átértékelni azt, hogy létezhet-e egy magasabb politikai formáció, amelyik nem a rivalizálásra és nem a haszon-, s hatalomszerzésre összpontosít. Megértem azt is, hogy a tőke komoly hajtóerő, csakhát hajlamos átcsapni háborúba.

– No de nem születünk egyforma képességekkel, készségekkel, szorgalommal, és így természetes módon érnek el emberek más-más szintre. Az okos és szorgalmas ember miért ne élhetne jobban, mint a buta és lusta?

– Nem szabad összekeverni a tulajdonformákat az egyéni képességekkel. Nem itt dőlnek el a dolgok. Mondok egy egyszerű példát: amikor Japán radikális fejlődésnek indult a ’60–’70-es években, kihasználta a tőkés társadalom lehetőségeit. Ám néhány év után a japán gondolkodók úgy vélték, hogy valamilyen közösségi tulajdonrendszert kellene kialakítani, amely összefogná a nemzetet. A következőkre jutottak: ha egy vállalat dolgozója tisztességgel, becsülettel, nagy odaadással ledolgozott tíz évet, akkor kapott egy vagy több részvényt, a fizetésén túl. Ha ledolgozott még tíz évet, újabb részvényekhez jutott, majd a következő tíz év után ismét. Az elv lényege: a dolgozó a saját cégének érezte a munkahelyét, és azok a gyárak, ahol ilyen tulajdonosi formációt alakítottak ki, sokkal termelékenyebbek voltak, világszínvonalra emelkedtek. Ez vezetett a japán csodához. Létezhet tehát egy magasabb rendű tulajdoni formáció, amely olyan energiákat mozgósíthat, amely előre viszi az egész országot. Mi magyarok, el se tudjuk képzelni, hogy mi mindent el tudnánk érni, ha a nemzeti együvé tartozás energiáit fel tudnánk

72

Nyéki Zsolt

szabadítani. Nekünk, egy kis országnak, nyitottan kell gondolkodnunk erről. Nem az a kérdés, hogy valaki idealista vagy nem, hanem ahogy József Attila fogalmazott: túl lát-e a mai kocsmán az értelmiség, vagy azt hiszi, hogy csak ez a kocsma létezik faltól falig, és itt kell leélnie az életét. Az ember attól ember, hogy el tudja képzelni, hogy ötven vagy száz év múlva kiépül egy társadalom, ami nem a háborúskodásban látja az emberiség jövőjét, hanem valami másban, jobban. Valószínű, hogy ezt én már nem élem, meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem kellene ezen gondolkodni.

– Az előző rendszer filmjeiből ezért köszön vissza oly gyakran a reményvesztettség, az úgysem lehet csinálni semmit…?

– Nem akarom védeni azt a rendszert, de ha komolyan kezdenénk elemezni a mai Magyarországot, akkor legalább annyi gondot látok a társadalomban, mint amennyi akkor volt, a diktatórikus időkben. A ’70-es évek végére a magyar mezőgazdaság teljesítménye például sokkal jobb volt, mint ma. A magyar munkaerő-gazdálkodás helyzetéről ugyanez mondható el, míg jelenleg közel félmillió honfitársunk – főként tehetséges fiatal – hagyja el az országot. Ha itt rendben mennének a dolgok, akkor ők nem mennének el. Ez egy nagy veszteség – épp az a korosztály, amely a legtöbbet tehetné ezért az országért. Távol álljon tőlem, hogy emiatt valakit hibáztassak, de azt látom, hogy ez tarthatatlan dolog. ’56-ban elhagyta az országot 200 ezer magyar, most nem jöttek be tankok és nem voltak véres események, akkor miért történik mindez?

– Talán azért, mert nem sikerült azt a közösségi vagyont, összefogást és érdekeltséget megteremteni, amire utalt az előbb. Az állami vagyon magánvagyonná vált, eltűnt.

– Egyebek mellett azért is vállaltam országgyűlési képviselőséget, hogy bizonyos állami tulajdonformák köztulajdonba vételét segítsem. Az állami tulajdon nem volt a magyar társadalom tulajdonában, noha a társadalom termelte azt meg, csak bekövetkezett egy világtörténelmi félreértés: az állami vagyon korlátlan privatizációja, ami „aki bírja, marja” alapon ment végbe. Elherdáltuk az egész állami vagyont, s nem lett belőle nemzeti illetve társadalmi vagyon, hanem különféle emberek szerencsével vagy huncutsággal, korrupcióval megszerezték azt. Az a magyar munkás, aki ledolgozta becsülettel az egész életét egy állami tulajdonlású gyárban, miért ne juthatott volna a privatizáció során valamilyen részvényhez, ha már tőkés átalakulásról beszélünk? A népet egyszerűen kirekesztették ebből, néhány kivételtől eltekintve, mert Herenden, a porcelángyárban például idejében kialakítottak egy olyan tulajdonlási formát, amely szerint a gyárban mindenki részvényessé vált. Állami tulajdonból annak a közösségnek a tulajdonába került, amelyik ott dolgozott – és világszínvonalon dolgoznak, termelnek ma is. Lehetett volna ilyen irányba is menni. Amikor ezt ’90-től kezdve szóvá tettük, csak legyintettek, s az volt az elv, hogy jöjjön bárki, hozza a pénzt, a tőkét, vegye, vigye, működtesse. S mi történt? Az állami tulajdonlás túlnyomó többsége, legalább 90 százaléka magánkézbe került, nem a magyar néphez. Errefelé indult el az ország, s közben rengeteg kölcsönt is felvett. Hogy van ez? Elveszett a vagyon és plusz még az adósság is növekedett, amely kezelhetetlenné terebélyesedett? Itt valami nincs rendjén.

73

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal” – Kósa Ferenc – Szerintem e tény megállapításában még adott az össznépi közös nevező, de az okok és a felelősök megnevezésében már egymásnak feszülnek a szekértáborok.

– Nem vagyok háborúskodó alkat, inkább csak töprengek, gondolkodom, hogyan lehetne jobban csinálni, s azt látom, hogy rossz irányban mozdultunk. Kapitalizmus is sokféle van: más egy bajor, egy észak-olasz, egy kelet-európai, egy dél-amerikai vagy egy japán berendezkedés. Mi kiépíthettünk volna más jellegű formát is, ahol a hangsúly a tudásra és a kultúrára tevődik át. S mi történt az elmúlt húsz évben?

Az ország folyamatosan épül le szellemileg. A magyar kultúra húsz évvel ezelőtt az ellátottságát és színvonalát tekintve sokkal jobb helyzetben volt, mint ma. Ezt azért merem kijelenteni, mert ebben éltem és dolgoztam.

– Nem az van a háttérben, hogy akkoriban az adósságot könnyedén halmozó állam könnyebben biztosított forrást, egészen addig, amíg gazdaságilag és politikailag össze nem omlott? A rendszerváltás utáni kormányoktól már felelősebb gazdálkodást várnak el.

– A kormányok jöttek-mentek, s mindegyik hibázott, csak az egyik jobban, a másik kevésbé. Beszéltünk a japán példáról: amikor Japán elhatározta, hogy mozgósítja a társadalmat, s a világ egyik legfejlettebb gazdasági hatalmává válik, akkor az oktatásra helyezték a hangsúlyt. A fiatalság mintegy 90 százaléka járt felsőfokú oktatási intézménybe, és ment innen a termelésbe. A szellemi energiát mozgósították, mert észrevették, hogy olyan világ jön, ahol egy terméknek a szellemi hányada nagyobb értéke lesz, mint az anyagi része. Nézzünk csak meg egy telefont vagy diktafont: 5–10 dekagrammos kis készülékek, tehát nem az anyag adja az értéküket, jelentőségüket, hogy úgy mondjam, a tudásukat, hanem a szellemi energia, ami létrehozta ezeket a szerkezeteket. Fel is zárkóztak a világ élvonalába. Magyarország viszont ezzel ellentétesen cselekszik. Mindegy, hogy egy kormány magát jobb- vagy baloldalinak nevezi, ha nem ismeri fel, hogy a világ milyen irányban halad, akkor nem az ország javát szolgálja. Nekem fájdalmas, hogy demokráciában élünk, de a szavazásra jogosult emberek több mint felét nem érdekli a demokratikus joga, nem akar elmenni szavazni, mert nincs kire. Mitől demokrácia akkor ez? El kell gondolkodni, hogy valamit elrontottunk az elmúlt húsz év alatt. A televízióban, a sajtóban sem az igénytelenségnek kellene teret adni, ismételni a szappanoperákat, a rossz filmeket, hitvány krimiket, hanem mozgósítani kellene a szellemi energiáinkat. Évek telnek el úgy, hogy nem készül egyetlen új magyar film sem.

– A technikai fejlődés magával hozta az okostelefonokat, a nyelverodáló gyorsüzeneteket, a kereskedelmi csatornák pedig az értéket profitban mérik, nem a szellemi energiákban. Harcolhat ez ellen a művészet, a kultúra?

– Ez a kötelessége, küldetése. Vegyünk megint egy egyszerű példát: a magyar kultúra megvalósította a diktatúra ellenére is a Kodály-módszert, a Kodály által megálmodott zeneoktatást. A világ szellemi élvonalába kerültünk ezzel, nem véletlen, hogy Japánból jönnek ide, Nyíregyházára és tanulják ezt, mert Nyíregyházán még vannak értő tisztelői, követői Kodály módszerének, szellemiségének, de az elmúlt húsz év alatt az ország iskoláinak 90 százalékából kisöpörték az egészet. Magyarország kétségtelenül zenei nagyhatalom volt, egy különleges értéke a Kodály-módszer. A rend-

74

Nyéki Zsolt

szerváltás óta minden évben egyre inkább leépül. Miért, kinek jó ez? Foglalkozik azzal valaki is, hogy a kereskedelmi televíziókban eltelik úgy egy év, hogy Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán nevét ki se ejtik? Kinek jó, kinek hasznos ez? A magyar népnek egész biztosan nem. Nem lenne baj, ha értékek versengenének egymással, de pont fordítva van. Mert mi van például a Kodály-módszer helyett? Semmi. Nem arról van szó, hogy kitalált valaki egy jobbat, amit bevezetünk, mert Kodály Zoltánt túlhaladta az idő és a tudás, épp ellenkezőleg: visszafelé halad az ország nagyon sok tekintetben. Ilyen a kultúra is. Ami a magyar nyelv romlását illeti: nem a technikai újdonságok okozhatják, hanem a magyar lelkek elsivárosodása, a közgondolkodás erkölcsi színvonalának végzetes hanyatlása.

– Ha már magyar lélekről beszélünk: Ön szerint szükség van-e nemzeti, látványos történelmi filmekre?

– A magyar filmművészet jelen pillanatban rosszabb helyzetben van, mint a diktatúra évtizedeiben. Leszámítva persze az ’50-es éveket, de a ’60-as évektől kezdve a magyar filmművészet felnőtt a magyar zenéhez, költészethez, irodalomhoz, és világszínvonalon készítette a filmeket. Nem tehetséghiányról volt és van szó, de több mint jelzésértékű: az idén nem is volt filmszemle, annyira nem készült semmi.

– Pénzhiány miatt?

– Még ezt se mondanám, mert az állam valamennyi forrást azért szán erre. Leépült, leépítették a filmipart hozzá nem értő emberek, akik döntéshozó helyzetbe kerülve csak legyintettek, hogy ugyan, a kultúra nem érdekes, másodlagos valami. Kellene magyar kultúra, mert ha minden így leépül, akkor mi lesz itt? Magyarország hogyan lesz versenyképes a világban, az élet más területén is? Az nem magyar szellemiség, hogy idejön egy befektető az olcsó munkaerő miatt, és összeszereltet egy autót. És mi erre vagyunk büszkék... Ez nem a mi szellemi teljesítményünk, termékünk, mi csak összeszereljük. Elismerem, szükség van ilyenre is, de hol van a tényleges szellemi energiánk? Miért nem működtetjük azt? Bizony kellene nemzeti filmművészet, nemzeti irodalom, nemzeti zene – ami magyar és egyszersmind világszínvonalú, mert önmagában a nemzeti jelleg nem elegendő. Minőséget, világszínvonalút kell alkotni, hogy a legjobbak között jegyezzék, mint szellemi teljesítményt. Rengeteg fesztiválon megfordultam életem során, és fogalmam se volt, hogy egy-egy kolléga a hazájában milyen pártra szavaz. Nem kérdeztem és nem is érdekelt. Ha jó filmet csinált, akkor jót, ha meg nem, akkor nem. Hiába mondta volna, hogy ennek vagy annak az országnak a nemzeti oldalához tartozik – senkit nem érdekelt volna, magánügy.

– Hol, mikor tört meg a filmes szakma lobbiereje?

– Én megpróbáltam menteni a menthetőt. A Parlament Kulturális Bizottságában dolgoztam 16 évig, és mindig harcoltunk a költségvetési pénzekért, hogy jusson elegendő támogatás a magyar kultúra különböző területeire. Ez ugyanis nem adomány, ez a társadalom saját érdeke, mert a kultúra tudja fejleszteni a szellemi és erkölcsi készségeket. S ez minél magasabb egy társadalomban, annál többre, jobbra képes az

75

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal” – Kósa Ferenc élet más területein is. Ilyen összefüggések is léteznek. Ezzel szemben áll az a szemlélet, hogy minek itt filmekre, könyvekre, zenére áldozni, adjuk inkább az összes pénzt a vállalkozásokra. Ez nem vezet sehová. Rosszul csináljuk, még a kor lehetséges színvonalához se igazodunk. Megint mindegy, hogy melyik párt éppen minek nevezi magát, nem ez dönt. Ha valaki orvos, akkor a betegétől nem kérdezi meg, hogy milyen pártra szavaz, hanem igyekszik meggyógyítani. Elsődleges az emberi viszonylat, ez az alapja a társadalmi fejlődésnek is. Az a fajta politikai megosztottság, ami Magyarországon kialakult, az teljesen korszerűtlen, idejétmúlt és káros, rossz az országnak.

– A demokratikus társadalomfejlődés tanulópénze lenne ez?

– Az előző rendszerben a nagyon kemény ellenzékhez tartoztam. Részt vettem az illegális találkozókon, külföldi lapoknak nyilatkoztam szabadon, őszintén és kritikusan az akkori rendszerről. El lehet olvasni mondjuk a lakiteleki jegyzőkönyvet, amelyben egyetértettünk abban, hogy vér nélkül kell véghezvinni a rendszerváltást, nem szabad, hogy emberi életekben kár essen, mert nem érdeke az országnak, hogy egymásnak essenek, egymást öljék az emberek.

– Ez megint egy közös nevező, de vajon áldozat nélkül is lehet egy diktatúrát felszámolni?

– A legnagyobb áldozat mégiscsak az élet. Az emberi élet tiszteletben tartásáról van itt szó, mert az egyetlen, megismételhetetlen, és nagyon véges. Ezért szükség volt egy nemzeti együttgondolkodásra, amely a vér nélküli átmenetre történelmi lehetőséget kívánt teremteni, az emberi élet és az igazság tiszteletben tartása mellett. Aztán változtak a dolgok: a 25. lakiteleki évfordulóra engem már meg sem hívtak, noha el lehet olvasni, mit képviseltünk, mit nyilatkoztunk akkor, amikor azt sem tudtuk, hogy hazaérünk-e, vagy hazafelé menet letartóztatnak. S mégis elmondtuk, leírtuk, ami a szívünket nyomta az akkori diktatórikus rendszerben. Most pedig… Nincs ma Lakitelek, nem ül össze a teljes magyar értelmiség, hogy közösen gondolkozzon el, mi legyen ezzel az országgal. Nincs ilyen. A diktatúrában ez tilos volt, de mégis létezett: leültünk és közösen gondolkodtunk a lehetséges jövendőn. Ránk akkor azt mondták, hogy mi vagyunk a szocializmus ellenségei, mivel az akkori kormány úgy gondolta, hogy ők képviselik a szocializmust. Aki pedig őket kritizálta, azok a rendszer ellenségei voltak. Meg kell nézni a lakiteleki jegyzőkönyvet: az egy tökéletes nemzeti program. Benne van a hazaszeretet, az ország érdeke, az igazság, a szabadság, az összes emberi jog. Ebben megvolt az egyetértés, aztán a demokrácia ürügyén ez a nemzeti egyetértés sokfelé ágazott, majd szétesett. Ma nincs olyan politikai erő, amely felvállalná a lakiteleki sátor üzenetét. A televízióban egy rövid hír volt a megemlékezésről, pedig ez a magyar szellemi élet történelmi jelentőségű és felelősségteljes megnyilvánulása volt.

– Egy diktatúra elleni küzdelem könnyebben megteremti az egységet, de a szabadság lehetőséget teremt a külön utakra.

– Egy pillanat: ’89-ben, a rendszerváltás éveiben Magyarország Közép-Kelet-Európa élvonalához tartozott, sőt, a legelső helyen volt az átalakulást tekintve, a legtöb-

76

Nyéki Zsolt

bet tette ezért. Mindenben elsőként léptünk, s vér nélkül csináltunk meg mindent. Ma pedig nem hogy az élvonalban nem vagyunk, hanem a legutolsó helyen állunk. Mi történt? Miért nem hívják össze a mostani Lakiteleket, akár itt, Nyíregyházán? Fel kell verni egy sátrat egy szép helyen, ide kell hívni száz, felelősséggel gondolkodó embert, s azt mondani: az ország, a nemzet sorsa a tét, erről beszéljünk.

– Mondom én, hogy idealista… Ha ma valaki felver egy sátrat, nyomban felvernek egy másikat is, ha nem mindjárt kettőt, s hamar szögesdrótot húznak közéjük.

– S kinek jó ez? Legföljebb a szögesdrót-árusoknak. Itt valami jóvátehetetlenül félrecsúszott. Azt kellene megnézni: van-e ma Magyarországon száz olyan ember, aki ért a történelemhez, a társdalomhoz, a kultúrához, a gazdasághoz, vannak s jövőre vonatkozóan érdemi gondolatai, és ezt hajlandó-e szabadon, becsülettel elmondani az ország javára? Biztosan van száz ilyen ember – kell, hogy legyen.

Tízezer nap: Középen Kozák András (ifj. Széles szerepében)

77

Kósa Ferenc

Eredet

*

Ma van a 75. születésnapom. A feleségem és a fiam Tokióban van, egyedül vagyok itthon. Korán keltem. Szokás szerint megittam a kávémat, majd az íróasztalomhoz ültem és írogatni kezdtem a naplómba. Ezen a napon leginkább a szüleimre gondolok. Emlékeim közt keresgélve földereng bennem, hogy jó néhány évvel ezelőtt az ő elbeszélésük alapján egyszer már leírtam a születésem történetét. Előkerestem azokat az irkáimat, amelyekbe annak idején a születésem körülményeiről, a szüleim és a nagyszüleim világáról írogattam.

Elhatároztam: a mai napot arra szánom, hogy megpróbálok fölidézni néhány emléket a gyermekkoromból és azokról az emberekről, akik közül vétettem. Arról a világról, amely döntő módon meghatározta a sorsomat, a gondolkodásomat, áthatotta az egész életemet. *** Abban az időben, amikor a születésem órája közeledett, a szüleim Szabolcs megyében, a Nyíregyháza környéki tanyavilágban éltek, anyai nagyanyám házában. Akkoriban még azon a környéken főként vályogból épült, fehérre meszelt, nádfedeles házak voltak. Villany híján a házakban az emberek petróleumlámpával világítottak.

Az első testvéremet otthon szülte anyám; a bábaasszony kiszólt a szobából egy ollóért, amit apám a konyhasarokban lévő Singer varrógép fiókjában meg is talált, majd átnyújtotta a szülés körül szorgoskodó nagyanyámnak, aki ugyan megtörölgette a kötényében, de az olló így se lett steril: az első testvérem néhány nap múlva meghalt köldökmérgezésben. A szüleim okultak gyászukon, szerették volna, ha életben maradok, ezért úgy döntöttek, hogy születendő gyermekeit kórházban hozza világra anyám. A legközelebbi kórház a városban volt, jó néhány kilométernyire tőlünk… Édesanyám türelmesen kihordott, majd egy novemberi napon megjöttek a fájásai. Késő este volt, szombati nap. A szüleim szegényemberek voltak, nem volt se földjük, se lovuk. Apám nekivágott az éjszakának, hogy kölcsönkérjen egy fogatot, amivel bevihette volna anyámat a kórházba. Ítéletidő volt, ónos eső hullt és kegyetlenül fújt a szél. Hiába szaladgált szegény apám egyik tanyától a másikig; szekeret még kapott volna, de a lovát mindenki féltette. Nem volt mit tenni, apám karjára vette vajúdó anyámat és rohant vele a városba, szembe az északi széllel. Ámde bármilyen dologhoz-szokott, keménykötésű férfi is volt az apám, néhány kilométernyi futás után a kimerültségtől, vagy Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből.

*

78

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből a kétségbeeséstől egész testében remegni kezdett; zihált, fuldoklott, összevissza kalimpált a szíve. Végül térdre rogyott egy fekete-fehér kilométerkőnél. Édesanyám attól félt, hogy megszakad apám szíve, ezért arra kérte, menjen haza. Apám semmiképp sem akarta őt magára hagyni, de anyám azzal fenyegette, ha nem indul el hazafelé, menten megszüli a gyermekét, ott, a jeges országúton. Apám föltápászkodott, verejtékezve, leszegett fővel álldogált a kilométerkő mellett, nem bírta eldönteni, mitévő legyen. Szerette, tisztelte és ismerte is anyámat; tudta: nemcsak mondja, meg is teszi, amit gondol. Látva apám vívódását, anyám azt mondta neki: nem akarom, hogy ez a gyerek apa nélkül nőjön fel. Apám nem mozdult.

Nézte, nézte anyámat, amint nagykendőjébe burkolózva, lassú léptekkel elindul a kórház irányába, majd mégiscsak anyám után eredt. Illő távolságból, szinte hangtalan léptekkel követte anyámat. Féltő figyelemmel nézte, amint anyám a házak falait és a kerítések léceit tapogatva hasogató fájdalmaival támolyog a kórház felé…

(Ma már úgy látom őket, mintha nem is két szabolcsi szegényember mendegélne az őszi éjszakában, hanem mintha két lebegő lélek bolyongana a Mindenségben.)

A kórháznak rácsos kapuja volt. Amikor odaért anyám, a fekete vasrácsokba kapaszkodott. Apám ott állt mögötte. Az éjszakai portás kinyitotta a kaput. Apám karjaiba vette anyámat és elindult vele a szülészet felé. Anyám immár nem tiltakozott. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem. Mindketten úgy érezték, hogy a sorsuk Isten akarata szerint alakul… Így jöttem a világra a nyíregyházi Erzsébet Kórházban 1937. november 21-én, vasárnapra virradóra. Éppen 75 évvel ezelőtt…

A szüleim szerint, amikor megszülettem, eleredt a hó. Előbb csak pillinkézett, aztán hamarosan úgy hullott, hogy szinte szakadt… *** Apámék tízen voltak testvérek. A családi legendárium szerint apai nagyanyám tizenvalahány gyermeket szült, de közülük csak tízen maradtak életben. Apai nagyapám a Székelyföldről származik; Csík megyében született, valahol Csíkszentdomokos környékén. Apai nagyszüleim hívő keresztények voltak; a gyermekáldást Isten ajándékának tekintették. Minden étkezés előtt imádkoztak. Néha még étkezés helyett is.

Gyakran előfordult ugyanis, hogy csak egy bögre teát vagy csupán egy pohár vizet vacsoráztak. Nagyanyám minden héten kenyeret sütött a kemencében. Általában szombaton. Amikor kisült a kenyér, nagyapám az asztal közepére tette és azt mondta: „Ma azzal lakunk jól, hogy megnézzük, milyen istenáldotta kenyeret eszünk majd holnap…” Apám szerint a gyerekek olyan áhítattal bámultak a kenyérre, mintha egyenest az égből érkezett volna. A lányoknak az éhségtől néha-néha könnybe lábadt a szemük, de a fiúk sohasem sírtak. Nagyapám ugyanis szigorú ember volt és állítólag hatalmas, lapát-méretű kezei voltak. Senki sem akart tőle pofont kapni. Azonkívül gyermekfejjel is fölfogták, azért olyan nagy az apjuk keze, mert nehéz munkát végez és sokat dolgozik. Egyszóval: féltek is tőle és tisztelték is őt. Így hát leginkább szó nélkül tudomásul vették, hogy aznap éppen csak vizet vacsoráznak.

79

Kósa Ferenc

Apai nagyapám egyébként amilyen erős, olyan szelíd ember is volt. Szigorúan nevelte a gyermekeit, de szinte sohasem bántotta őket. Csak akkor emelte föl a kezét, ha valamelyik gyerek hazudott. Ilyesmi azonban nagyon ritkán fordult elő a családban, mert nagyapám az istentagadás és az emberölés után a hazugságot vélte a legsúlyosabb véteknek. Olyan székely családból származott, amelyben a férfiak főként templomépítő mesteremberek voltak vagy pedig hivatásszerűen elszegődtek az Isten szolgálatára. Nagyapám szinte minden olyan mesterséghez konyított, amire a templomépítéshez szükség volt. Leginkább a kövekhez értett. Ismerte a kövek természetét, és úgy bánt velük, mintha lelkük volna. A kövek pedig hálából engedelmeskedtek neki; olyanná váltak, mint amilyennek nagyapám látni akarta őket. A kövek formálásától nagyapám kezei lapátnyivá nőttek. Megjegyzem: nagyapám lapátnyi kezeit nemcsak apám és én, hanem még a fiam is megörökölte… Apai ágon azonban én nemcsak a kezeimet örököltem, hanem a kövek iránti különös vonzódásomat is.

Gyermekkoromban, amikor még iskolába sem jártam, gyakran kilométerekre is elcsatangoltam, hogy kedvemre való köveket találjak magamnak. Voltak olyan kavicsaim, amelyeket a színük miatt választottam ki magamnak, s voltak, amelyeket a formájuk miatt. A gyűjteményem valamennyi darabját jól ismertem. Pontosan tudtam, hol találtam őket és úgy vigyáztam rájuk, mint ahogyan az állatok óvják a kicsinyeiket.

Amikor közeledett hozzánk is a háború, én a kavicsaimat elástam a diófa tövéhez, nehogy valami baj érje őket…

Később az iskolai kirándulások alkalmával gyarapítottam a gyűjteményemet. Hazafelé jövet a kirándulásokról a hátizsákom mindig meg volt rakva a hegyi patakok szebbnél-szebb köveivel. Főiskolás koromban, készülvén a filmrendezői pályára, sokszor sétálgattam a Duna környékén. Fotókat készítettem a folyó fényeiről, az ártéri fák árnyékos lombkoronáiról. Volt egy vállra akasztható tarisznyám, amelyet apámtól kaptam. Abba gyűjtögettem a köveimet és a kollégiumi vaságyam alatt tároltam őket.

Még később, amikor már a filmjeimmel sokfelé jártam a világban, találkoztam olyan kövekkel is, amelyek valósággal megigéztek. Ilyenek voltak például az amerikai indiánok mitikus jelentésű szent sziklái, vagy a Ryóan-jí kövei Kiotóban. Valahányszor Japánban jártam, ez utóbbiakhoz mindig elzarándokoltam. Láttam őket tavaszi fényben, nyári napsütésben, őszi csöndben és téli álmukban is. A Ryóan-jí köveit nézegetve támadt bennem az az elemi erejű fölismerés, hogy a Mindenség része vagyok. Azóta bennem is él a hit: léteznek kövek, amelyeknek nemcsak kisugárzásuk, hanem lelkük is van. A kövek lelke persze más, mint az embereké. A mi lelkünk az idő függvényében folyton változik, az ő lelkük viszont időtlen. Ez az alapvető különbség abból ered, hogy a mi életünk véges, az ő létezésük pedig végtelen.

(Tévednék talán?... Milyen alapon merészelem azt állítani, hogy a kövek örök életűek?!... Hiszen láttam én már halott követ is; méghozzá Nagaszakiban, az atomtámadás emlékeit őrző múzeumban. Az ott látható döglött kőből az atombomba valóban kiölte a lelket is, az életet is. Ez az élettelen kő azt bizonyítja, hogy mi, emberi lények,

80

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből nem csupán egymást pusztítjuk szinte szakadatlanul, hanem immár képessé váltunk arra is, hogy még a kövekből is kiöljük a lelket.)

Visszatérve apai ági örökségemhez: úgy alakult a sorsom, hogy bizonyos politikai körülmények miatt sokszor voltam eltiltva a filmkészítéstől, így hát volt alkalmam egyéb dolgokkal is foglalkozni. Voltak olyan évek az életemben, amikor főként kövek faragásával és kőfalak építésével foglalkoztam. Megvallom: nagyon megszerettem ezt a munkát. Akkoriban még élt apám; ő tanított meg a kőfaragás és a kőrakás fortélyaira. És főleg persze arra a végtelen türelemre, ami a kőfalak építéséhez elengedhetetlenül szükséges.

Eleinte a kövek igencsak fölhorzsolták a kezemet; később azonban megkeményedett a tenyerem és az ujjbegyeim is hozzászoktak a horzsolásokhoz. Néhány hónap múltán olyan erős lett a kezem, hogy ha három diót a markomba vettem, fél kézzel is össze tudtam roppantani őket… A közös kőrakások közben igazi apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttünk. Miután apám látta, hogy van érzékem a kőrakáshoz, tehát filmrendező létemre nem fajzottam el a Kósa család eredendő hagyományaitól, teljesen megnyílt előttem. Amúgy szűkszavú és zárkózott ember volt. Mire kőfalakkal körbeépítettük a kertet, sok mindent mesélt nekem az őseinkről, a családunkról, a gyermekkoráról, a háborús időkről, sőt, olykor-olykor még az élet értelméről is eldiskurálgattunk. Apám elbeszélései máig is elevenen élnek bennem. Ezek közül – itt és most – csupán annak az egyetlen pofonnak a történetét idézném föl, amelyet apám még kamaszkorában a nagyapámtól kapott… Azért éppen ezt, mert úgy érzem, ennek a pofonnak a története messze túlmutat önmagán…

Az I. világháború közepe táján apai nagyanyám váratlanul meghalt. Állítólag sohasem volt beteg; legalábbis sohasem panaszkodott. Tíz gyermek – anya nélkül – árván maradt. Apám szerint a Mama jajszó nélkül halt meg. A tűzhely körül tüsténkedett, ebédet akart főzni, de hirtelen rádöbbent, hogy nincs miből ebédet főznie. Talán túlságosan is belegondolhatott kilátástalan helyzetébe; megszédült, rárogyott az üres tűzhelyre, majd onnét a konyha kövére roskadt és elveszítette az eszméletét. A gyerekek friss vizet hoztak neki a kútról, de a Mama már nem ivott belőle. Inkább meghalt. Így hát nagyapám ott maradt tíz árva gyermekkel a világháború kellős közepén.

Akkoriban nem épültek se templomok, se házak. Nagyapám lapátkezeire nem volt szüksége a világnak. Kivándorolni a tengerentúlra tíz gyerekkel nem lehetett. Itthon kellett valahogyan megmaradni. Nagyapám elment tanácsot kérni ahhoz a plébánoshoz, aki a gyermekeit megkeresztelte. A plébános megígérte neki, hogy imádkozni fog a gyermekekért. Nagyapám nem tartotta eléggé megnyugtatónak a tisztelendő úr ígéretét, ezért fölkereste az egyik régi ismerősét, aki kóser mészáros volt és bölcs ember hírében állott. Városszerte azt híresztelték róla, hogy jobban ismeri a Szentírást, mint a saját tenyerét. A kóser mészáros három nap gondolkodási időt kért, majd azt tanácsolta nagyapámnak, hogy a tíz gyerek közül ötöt adjon örökbe; mégpedig azzal a föltétellel, hogy az örökbefogadók vállalják az otthon maradó gyerekek taníttatását.

81

Kósa Ferenc

Így az otthon maradók szakmát tanulhatnak és a testvéri kapcsolatok sem szakadnak szét… Nagyapám megköszönte a bölcs tanácsot. Hazafelé ballagtában meghánytavetette a dolgot és mire hazaért, el is döntötte magában a teendőket. Papírt, ceruzát vett elő; leült az asztalhoz és megfogalmazott egy újsághirdetést, amelyben lényegében az állt, amit a bölcs kóser mészáros javasolt neki. Nagyapám összehívta a gyerekeket és fölolvasta nekik a hirdetés szövegét. A lányok szokás szerint sírdogáltak, a fiúk pedig szó nélkül tudomásul vették apjuk döntését. Apám emlékezete szerint a hirdetés szövege körülbelül így hangzott: „Székely származású, római katolikus vallású, magyar ember vagyok. Tíz egészséges gyermek apja. Mivel a feleségem váratlanul meghalt, a gyermekeim árván maradtak. Fölnevelni őket egymagam nem tudom. Öt gyermekemet örökbe adnám, ha az örökbefogadók vállalnák az itthon maradók taníttatását. A becsületes jelentkezőket vasárnaponként várom.”

A hirdetést nagyapám többször is megjelentette a helyi újságban.

Apám és testvérei szorongva várták a vasárnapokat. Hiába volt pótolhatatlan az édesanyjuk elvesztése, hiába volt keserves az árvaságuk – egyikük sem akart elszakadni a családtól.

Az újsághirdetésre a vártnál is többen jelentkeztek. Volt olyan vasárnap, amikor tíznél is több látogató érkezett nagyapám házába. A gyerekek fölsorakoztak a tornácon; az érdeklődők le s föl sétálgatva szemlélgették őket, ismerkedtek, szóba elegyedtek velük. Apám szerint ezek a vasárnapi mustrák leginkább egy állatvásárhoz hasonlítottak; csak az volt a különbség, hogy itt nem lovak, disznók és tehenek között válogattak a vevők, hanem árván maradt és a végsőkig kiszolgáltatott gyermekek között… Két kicsi Kósa-leányka már az első alkalommal elkelt s ezáltal a két legidősebb fiú taníttatása is megoldódott.

A következő vasárnapon megjelent egy magas rangú katonatiszt. Ezredesi egyenruhát viselt, a mellén kitüntetések voltak, az oldalán kard. Az ezredes kizárólag a fiúk iránt érdeklődött. Szúrós szemmel és összevont szemöldökkel, hosszasan vizsgálgatta őket. Apám nagyon ellenszenvesnek érezte ezt a veres bajuszú, kackiás embert, ezért szinte ellenségesen nézett rá. Miközben farkasszemet néztek egymással – a szemük sem rebbent. Az ezredes magához intette nagyapámat és közölte vele, hogy ez a gyerek megtetszett neki, mert igazi elszántságot érez a szemében. Elmondta továbbá, hogy az ő fia hősi halált halt a keleti fronton, de mivel a hazának bátor katonákra van szüksége, ő vállalja, hogy ebből a fiúból ugyanolyan jó katonát nevel, mint amilyen a saját fia volt… Apám összeszorított állkapcsokkal hallgatta az ezredes szavait, majd elszántan a szemébe nézett és azt mondta: – Én nem akarok katona lenni!... Inkább világgá megyek!...

Nagyapámat is és az ezredest is annyira váratlanul érték apám szavai, hogy meg sem tudtak szólalni.

Apám határozott léptekkel elindult az utca felé, majd becsapta maga mögött a kaput. Aztán szaladni kezdett. Valóban ki akart futni a világból. Lélekszakadva rohant a Bujtos felé. Mire a bányatavakhoz ért, a torkában lüktetett a szíve. Kissé kifújta

82

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből magát, majd elrejtőzött a sűrű nádasokban. A zsombékok között talált egy szárazabb szigetecskét, ahová befészkelte magát és elheveredett. Hanyatt fekve bámulta az eget és azon gondolkodott, mitévő legyen… Telt-múlt az idő, apámra lassan ráesteledett. Éhes is volt, szomjas is, de az éhséget és a szomjúságot tán még elviselte volna, ám amikor megdörrent az ég, eleredt az eső, és villámok kezdtek csapkodni körülötte, elbizonytalanodott… Annyira átázott a ruhája, hogy a fázástól reszketni kezdett. Mivel nem akart tüdőgyulladást kapni, szép lassan hazabandukolt. Éjszaka volt már, mire hazaért. Nagyapám a konyhaasztalnál virrasztva várta. Apám belépett a konyhába és megállt az ajtó és az asztal között. Annyira csatakos volt, hogy csurgott róla a víz.

Nagyapám fölállt az asztaltól és odalépett hozzá.

– Hol voltál fiam? – kérdezte nagyapám.

Apám nem válaszolt.

– Azt kérdeztem, hol voltál!?

Apám továbbra is hallgatott.

Nagyapám pár pillanatig még türtőztette magát, aztán hirtelen elborult az agya és akkora pofonra szánta el magát, hogy apámnak csöngött tőle a füle.

– Azt kérdeztem: hol voltál?! – ismételte meg fenyegetően nagyapám.

Apám maga elé nézett és csöndesen válaszolt: – A Bujtoson voltam. A nádasban.

– És mért mentél oda?

– Azért, mert nem akarok katona lenni.

– És mért nem akarsz katona lenni?

– Azért, mert nem akarok embert ölni. Inkább világgá megyek.

– Világgá mégy?!... És hol van az a világ, ahová te menni akarsz?

– Nem tudom.

– Ha nem tudod, akkor hogyan akarsz odamenni?

– Nem tudom.

– Ne beszélj nekem összevissza!

– Nem beszélek összevissza, apám: igazat mondok!

– Ezt a pofont azért kaptad, fiam, mert elbitangoltál a családtól és a testvéreidtől.

De vigyázz a szavaidra, mert könnyen kaphatsz egy másik pofont is!

– Én igazat beszélek. Még ha agyonver apám, akkor is!...

Nagyapám visszaült az asztalhoz és az öklére támasztotta az állát.

– Sokféle igazság létezik, fiam… Jószerivel minden embernek megvan a maga igaza… Az a baj, hogy te csak a saját igazadra gondolsz, nekem viszont tíz gyerek életéről kell gondoskodnom!... Ezért az én igazságom éppen tízszer erősebb, mint a tiéd!

– Akkor se akarom apám, hogy engem odaadjon annak a katonatisztnek. Itthon akarok maradni.

– Na, látod fiam: ez már nem hebehurgyaság, hanem egyenes beszéd. Ezt a beszédet már én is megértem! Ha annyira itthon akarsz maradni, hát legyen: maradj itthon…

Jövőre, ha kijárod az iskolát, magam mellé veszlek inasnak és én foglak kitanítani a kőműves szakmára. Szép szakma, de legalább olyan nehéz, mint amilyen szép…

83

Kósa Ferenc

– Köszönöm, apám!

– Ne köszönd előre, fiam, mert én nagyon szigorú leszek hozzád!... Úgy látom, neked volna tehetséged a komoly kőműves munkához is, csak az a baj, hogy hajlamos vagy a hebehurgyaságra… A kőművességhez viszont nem hebehurgyaságra, hanem türelemre van szükség. Végtelenül sok türelemre… Most pedig menj, mosakodj meg, vegyél föl száraz inget, száraz gatyát! Ha éhes vagy, egyél egy karéj zsíros kenyeret… És utána mars lefeküdni!...

Apám szelt egy karéj kenyeret, megzsírozta és megsózta, leült az asztalhoz, szemközt az apjával.

– Kérdezhetek valamit, apám?

– Tessék, kérdezzél csak!

– Mit jelent az, hogy valaki hebehurgya?

Nagyapám elgondolkodott, és a maga sajátos székely észjárása szerint rejtelmesen válaszolt: – Hát az minálunk, székelyeknél olyasmit jelent, mintha, mondjuk, valaki vízkereszt környékén el akarná hányni a havat a Hargitáról. Mert tudod, akkor van a legnagyobb hó a hegyen. És ráadásul még jön is utána rendre temérdek… Még a farkasok sem bírnak benne menni; csak üvöltenek fiam, bele az éjszakába… A régi öregek úgy mondták: farkasordító hidegben egyetlen ember, egyetlen lapáttal – nem tud mit kezdeni a Hargita havával… Mégpedig azért nem, mert mióta a világ világ, ilyen a hó természete… Na: Jóccakát!

Ezzel a rejtelmes válasszal apám és nagyapám közt helyreállt a béke. Így hát apám otthon maradt; és nagyapámtól tanulhatta meg a kőműves szakmát.

Szorgalmas és tehetséges tanítvány volt; pofont többé sohasem kapott a mesterétől.

A hebehurgyaságait pedig megpróbálta türelemmé szelídíteni.

Ez volna hát ama bizonyos egyetlen pofonnak a története, amelyet apám még süvölvény korában nagyapámtól kapott.

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem ennek a történetnek a rejtett jelentéseit; de megvallom: bennem úgy él ez a pofon, mintha én kaptam volna. Pedig hát akkoriban még nem is éltem. *** A II. világháború idején behívták apámat katonának. SAS-behívót kapott, nem volt apelláta. Apám azzal a szent elhatározással búcsúzott el a családtól, hogy inkább meghal, mintsem embert öljön… Mielőtt indultak volna a frontra, fölsorakoztatták őket a nyíregyházi Damjanich laktanya udvarán. Azokat a vidám katonanótákat gyakoroltatták velük, amelyeket énekelni kellett a laktanyától az állomáshoz menet, illetve a bevagonírozás során. Miközben a katonák énekeltek, a laktanya udvarára megérkezett egy katonai teherautó. Leszállt róla tíz zebraruhás rab. A laktanya parancsnoka leállította az éneklést és közölte a katonákkal, hogy ez a tíz elítélt önként jelentkezett a frontra; helyettük tíz katona itthon marad. Mégpediglen az a tíz katona marad itthon, akinek a legtöbb gyermeke van… Késedelem nélkül elkezdődött a tíz itthon maradó katona

84

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből kiválasztása. A parancsnok egy dobogón állt és hangtölcsérrel a kezében, rekedtes hangon, kiabálva intézkedett…

– Álljon ki a sorból, akinek tíz vagy annál több gyermeke van!

Nem állt ki senki. Álljon ki, akinek kilenc gyermeke van!

Nem mozdult senki.

– Álljon ki, akinek 8 gyermeke van!

Kiállott egy ember.

– Álljon ki, akinek 7 gyermeke van!

Megint kiállt egy ember.

– Álljon ki, akinek 6 gyermeke van!

Kiállt három ember.

– Álljon ki, akinek 5 gyermeke van!

Apám látta, hogy 4 katona lépked ki a sorból. Hirtelen fejébe szökött a vér, elhatározta, lesz, ami lesz, ő is csatlakozik ehhez a négy katonához.

A kilépő tíz katonát, köztük apámat, félreállították.

Anyám a laktanya rácskerítésénél álldogált, a katonák hozzátartozói között. Kétségbeesetten figyelte apám váratlan döntését, hiszen apámnak csak két gyermeke volt. Apám és anyám tekintete összetalálkozott. Mindkettőjük fejében megfordult, hogy talán utoljára látják egymást…

Vezényszavak röpködtek, harsogtak a trombiták, peregtek a dobok. A katonák hangos nótaszóval elindultak a nyíregyházi vasútállomásra, onnét pedig marhavagonokban egyenesen a világháborúba.

Apám belegondolt hirtelen döntésének lehetséges következményeibe, és még aznap este megszökött a laktanyából. Pontosan tudta; ha a katonaszökevényeket elkapják, könyörtelenül fölkoncolják. De mégis inkább ezt a sorsot választotta, mintsem hogy embert öljön.

Anyám érezte, hogy apám hamarosan hazajön. Lebbencslevest és káposztás kockát főzött neki és a konyhaasztalnál üldögélve várta. Apám éjféltájban óvatosan megkocogtatta a konyhaablakot. Anyám följebb csavarta a petróleumlámpa fényét és beengedte a házba apámat. Amikor megölelték egymást, csak annyit mondott neki: – Éreztem, hogy jössz! Lebbencset főztem neked meg káposztás kockát.

Ezek voltak apám kedvenc ételei.

Apám átöltözött civil ruhába, megvacsorázott, majd ennivalót csomagolt a tarisznyájába, fölvette a viharkabátját és mielőtt elindult volna, így szólt: – Se anyádnak, se a gyerekeknek ne mondd meg, hogy itthon voltam. Ha bárki keres, mondjátok azt, hogy SAS-behívót kaptam és elmentem a háborúba. Azóta nem tudjátok, hol vagyok… Ha tudok, majd jövök!... Vigyázz a gyerekekre!...

Búcsúzóul megölelték egymást és apám nekivágott a vaksötét éjszakának.

Hosszú hónapokig bujdosott a környező erdőkben, a sűrű nádasokban, a láthatár peremén árválkodó csutkakúpokban. Néhány héten át még egy összedőlt kápolna kriptájában is meghúzta magát. A porladó koponyák között volt alkalma elgondolkodni az emberi létezés valódi kérdéseiről…

85

Kósa Ferenc

A csendőrök szinte naponta keresték apámat. Mindig lóháton és legalább ketten jöttek. Néha kora reggel, néha estefelé. A kalapjukon kakastollat viseltek és arról faggattak minket, hol van az apánk. Mi – a bátyám meg én – csak annyit mondtunk nekik, hogy apánk a háborúban van. Ha üvöltöztek ránk, ha fenyegetőztek, ha csattantak is az arcunkon a csendőrpofonok, akkor se mondtunk mást. Szuronyos puskával átkutatták a házat, a pincét, a padlást, néha bemásztak még a disznóólba is.

Eleinte gyakran jöttek a csendőrök, aztán egyre ritkábban; a német megszállás után pedig csak hébe-hóba…

Anyám éjt nappallá téve dolgozott. Főként varrogatott és egy Erdélyből származó esztavátán rongypokrócokat szőtt. Nagyanyám a ház körüli földjét kapálgatta és a jószágokkal bajmolódott. Esténként, amikor a mosóteknőkben megfürödtünk, Anyuka meséket mondott, és néha-néha még énekelgetett is nekünk… Honnét, honnét nem – számtalan régi népdalt ismert. Olyan érzésünk volt, mintha ezek a dallamok mintha mindig is léteztek volna a lelkében. Anyám énekeitől könnyű volt az álmunk.

Húsvét hajnalán hangos kutyaugatásra ébredtünk. Kiugrottunk az ágyból, odasiettünk a konyhaablakhoz. A diófa felől egy viharkabátos, hófehér hajú embert láttunk közeledni. Az arcát hamuszürke szakáll borította. Úgy nézett ki, mintha az időtlen idők mélyéről valamiféle embernek látszó kísértet közeledne felénk. Csak akkor ismertünk rá, amikor már közelebb ért hozzánk. Apánk a bujdosásai során csontig lesoványodott és negyven éves korára teljesen megőszült; a tekintete pedig már-már világon kívülivé vált. Amikor közelről a szemébe néztünk, akkor értettük meg, hogy mennyire megszenvedett az igazáért… Pedig hát az ő igaza elemien egyszerű volt: nem akart se embert ölni, se megdögleni. Csupán ember akart maradni az embertelenségben.

(A bujdosásairól, a pokoljárásairól sohasem beszélt apám. Még a meghitt kőrakások közben sem. Szűkszavúan csak annyit mondott: amit vállaltam, azt teljesítettem…

Nem lett véres a kezem; mindent megtettem azért, hogy tiszta lelkiismerettel halhassak meg. A többi nem fontos. A részleteket pedig felőrli az idő… Senkinek se könynyű embernek maradnia, de akinek sikerül, az nem panaszkodhat. Nincs joga hozzá, hiszen ha nehezen is, de mégiscsak elérte a célját…)

Húsvét másnapján apám hajnalban kelt és a diófa alatt, a kutyaól közvetlen közelében vermet kezdett ásni. Amikor készen lett az ásással, kukoricaszárakat, majd száraz szalmát szórt a gödör aljára. A verem nyílása fölé deszkadarabokból ajtót készített.

Aznap éjjel már a veremben éjszakázott. A mi dolgunk csak az volt, hogy eltüntessük az ásás nyomait és a kutyaólat ráhúzzuk a veremajtóra.

A kutyánkat Talpasnak hívták. Akkora volt, akár egy borjú. Láncra volt verve, vasgerdán volt a nyakában és csak a diófa körül szaladgálhatott. A család tagjait nem bántotta, de idegen embert nem engedett a közelébe. Ha valakire rávicsorított, az illető megérezhette: ez a kutya nemcsak ugat, harap is. Talpas védelmezte apám életét.

Bár a csendőrök már csak hébe-hóba keresték apámat, mi, kölykök – a bátyám meg én – nagyon is jól tudtuk, hogy apánk katonaszökevény, amiért a háborús törvények szerint halál jár. Őszintén szólva: még bizonyos büszkeséggel is töltött el bennünket,

86

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből hogy mi is felelősek vagyunk apánk életéért. Amikor úgy hozták a körülmények, hogy apánk életének védelméhez szükség volt a mi segítségünkre is, a korunkat messze meghaladó bátorsággal és bölcsességgel igyekeztünk helytállni. Nem hősködtünk, de nem is voltunk gyávák. Nem mentünk fejjel a falnak, de nem rottyantottuk tele a gatyánkat sem…

Apánk – hála Istennek – túlélte a világháborút. Évtizedekkel később, a közös kőrakás közben azt az időszakot, amikor a szó szoros értelmében a föld alatt élt, vakondok-korszaknak nevezte. Ám amikor erről a bizonyos vakondok-korszak felől faggattam, fölöttébb furcsa és mélyen elgondolkodtató mondatokat mondott nekem. Elmondta például, hogy az a vakondok-élet korántsem volt olyan elviselhetetlen, mint amilyennek kívülről látszott. Elmondta továbbá, hogy az életében soha annyi ideje nem volt elgondolkodni az emberről, a világról, az élet értelméről, mint ott, a verem alján. Leginkább azon gondolkodott, vajon jól döntött-e, amikor a háború helyett a katonaszökevénységet választotta.

A korabeli naplóm tanúsága szerint így vallott erről a kérdésről: – Minél többet töprengtem, annál biztosabb voltam abban, hogy jó utat választottam. A „ne ölj!” isteni parancsolat. Az emberölés tehát Isten ellen való vétek…

Amikor én azt mondtam, hogy nem akarok embert ölni, valójában az Isten akaratának engedelmeskedtem. És az Isten akarata szerint cselekedtem akkor is, amikor megszöktem a katonaságtól és vállaltam a bujdosást, a vakondok-életet. Ezért végestelen-végig hittem abban, hogy az Isten velem van. Néha persze azt is elképzeltem, mit teszek majd, ha a csendőrök mégiscsak rám találnak, megásatják velem a gödröt és belelőnek… A háború törvénye szerint ehhez joguk is lett volna, hiszen katonaszökevény voltam… Arra gondoltam, szépen, türelmesen, akkurátusan megásom majd a gödrömet és nyugodt lelkiismerettel megyek majd át a másvilágra. Még a bakancsomat is félreteszem, mert arra odaát már nem lesz szükségem, és ideát pedig hátha szüksége lehet rá valakinek… A lelkem mélyén azonban bíztam abban, hogy az Isten törvénye erősebb a háború törvényénél… Azt hiszem, igazam volt. És lám: életben maradtam… *** Anyai nagyanyám Hegyaljáról, Tarcal községből került Szabolcsba. Törékeny termetű, de igen szívós, akaratos asszony volt. Istenfélő létére jobban hitt a kapa, mint az Isten mindenhatóságában… Másfél hold sivatagi homokkal vesződött egész életében; hiába kapált látástól vakulásig, hiába volt tegező viszonyban a felhőkkel, a szelekkel és a csillagokkal, sőt: még az Egek Urával is, hiába könyörgött esőért – növényei szinte minden évben kiégtek a tűzforró homokban. A szíve szakadt meg, valahányszor a kiszáradt tengeriszárakat, napraforgókórókat, szőlőtőkéket el kellett siratnia, de a temérdek munkájának a hiábavalósága sohasem jutott el a tudatáig. Tavaszonként mindig, mindent újrakezdett. Akarnok bizakodása akkora képtelenség volt, mintha mondjuk egy sziszifuszi lény abban reménykedett volna, hogy az a bizonyos mítoszbéli kő egyszer majd magától gurulgat fölfelé.

87

Kósa Ferenc

Nagyanyám egy teliholdas éjszakán álmot látott; azt álmodta: forrás fakadt a földje közepén. Alig várta meg a virradatot, elszaladt a patakpartra és kiválasztott egy alkalmas fűzfavesszőt. Hajnalban már azzal járkálgatott a süppedő homokban. Ahol háromszor egymás után meghajlott a fűzfavessző, ott nagyanyám letérdelt, Isten segítségét kérte, majd kutat kezdett ásni. Heteken át küszködött a kútgödörben, enni is alig jött be a házba. Valahányszor ebédet vittem neki, láthattam: az első falat ételt mindig átdobta a válla fölött a madaraknak. Ha nagyon fáradt volt, hanyatt feküdt a sötétzöld tormalevelek közt, tarkója alatt összekulcsolta a kezét s az égboltot bámulta némán és mozdulatlanul. Ilyenkor pihent és gondolkozott.

– Látod? – kérdezte egyszer eltűnődve.

Fölnéztem az égre, majd kitekeredett a nyakam, de nem láttam semmi különöset.

– Mit? – kérdeztem értetlenül.

– Milyen kék az ég…

– Fölpillantottam ismét, az ég valóban kék volt. Aztán, amikor újra nagyanyámra néztem, láttam, hogy a szemeiből patakzik a könny. Öt esztendős lehettem, törtem, törtem a fejem, de sehogyan sem tudtam megérteni, miért kell sírni amiatt, hogy kék az ég. Azóta valahányszor az égre nézek, hajdani butaságomra gondolok és elszégyellem magam.

Nagyanyámnak akkora bütykei nőttek a lábán, mint egy-egy fél krumpli. Nyári estéken vizet öntött a pléhlavórba, leült a tornác küszöbére és áztatgatta a lábait.

Gyakran üldögéltem mellette; vártam, hogy meséljen, vagy énekeljen nekem. Egy alkalommal éppen pirított tökmagot rágcsáltam, amikor megakadt a szemem az Esthajnalcsillagon. Gyanútlanul ráböktem a mutatóujjammal és megkérdeztem, miféle csillag az. Nagyanyám megrökönyödve nézett rám, a kezemre csapott, kilépett a lavórból, a favágítóhoz szaladt, kézbe kapta a kisfejszét és fenyegetően felém sietett. Anyám éppen kilépett a házból, a szoknyája mögé menekültem nagyanyám haragja elől. Nagyanyó a lavór mellett toporzékolt a fejszével és ráripakodott anyámra: – Vagy megneveled ezt a kölyköt vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom!

– Mit csinált, az Istenért?! – kérdezte anyám kétségbeesetten.

– Ujjal mutatott a csillagokra! – mondta nagyanyám komoran és heves indulatában úgy belevágta a fejszéjét a favágítóba, hogy rengett tőle a nyele.

Aztán visszaült a tornác küszöbére és hallgatagon áztatta tovább a bütykös lábait.

Estefelé bejött a házba. Én akkor már egy teknő vízben sikálgattam magam a konyha közepén. Megállt velem szemben és a szavait nyomatékosan hangsúlyozva így szólt: – Ha még egyszer ilyet teszel te kölyök, a temetésedre sem megyek el! Megértetted?!

Elrebegtem az igent és megpróbáltam belegondolni a temetésembe. Nehezen tudtam elképzelni, hiszen nagyanyám akkor már hetven felé járt, én pedig még hétéves sem voltam.

A köztünk levő korkülönbség ellenére nagyanyám intelmei mélyen belém vésődtek. Az elmúlt hetven esztendő során nem fordult elő, hogy ujjal mutogattam volna

88

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből a csillagokra. Kellő tisztelettel gyakran megbámultam őket, de mutogatni sohasem mertem rájuk…

(Nagyanyám bütykei kapcsán fölvillan bennem egy különös karácsonyi emlék… Már a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, amikor az ösztöndíjamból vettem nagyanyámnak karácsonyra egy bundabéléses téli cipőt. Emlékezve a bütykeire, a kelleténél három számmal nagyobbat vásároltam. Az ajándékomat szépen elhelyeztem a karácsonyfa alá… Nagyanyó kézbe vette a cipőt, kíváncsian nézegette, körbetapogatta és még a talpát is megkopogtatta. Tetszett neki. Egy kissé még el is érzékenyült, mert – mint mondta –, ilyen szép cipője még sohasem volt…

Amikor aztán feljöttek a csillagok, mákosbobálykát vacsoráztunk, meg erdélyi töltött káposztát kakastaréjjal. Vacsora közben sok mindenről beszélgettünk és még koccintottunk is egy-egy pohár tarcali borral. Engem főként a főiskolás élményeimről faggatott a család. Nagyanyám eltűnődve hallgatott, majd így szólt: – Ha jól hallom, öcsémuram, te már Pesten tanulsz… Csak azt nem tudom, mi leszel te valójában, ha elvégzed ezt az iskolát?...

– Filmrendező leszek, nagyanyó!

– Filmrendező, filmrendező… és az mit jelent?

– A filmrendező filmeket készít, amiket aztán levetítenek a mozikban.

– Valamikor én is voltam a moziban. Igaz, csak egyszer, de voltam… Az is régen volt, még a háború után… Csak arra emlékszem: az emberek összevissza lövöldöztek benne és a lovak meg annyira vágtattak a vásznon, hogy alig győztem kapkodni a fejemet… El is határoztam: nem megyek többé moziba… Mert ugye a házamtól a mozi legalább öt kilométerre van; vissza: ugyanannyi… Tíz kilométert gyalogoljak azért, hogy lovakat lássak?... No hát az én öreg csontjaimnak az ilyesmi már nem való…

Hiszen láttam én már elég lovat az életemben. Így aztán a mozi engem nem nagyon érdekel. Az viszont komolyan érdekelne, hogy mi lesz belőled?... Milyen életed lesz?...

Miként alakul majd a sorsod?... Ha kitanulod ezt a filmrendezést, úr leszel-é vagy szolga?... Te parancsolsz-e majd vagy pedig neked parancsolnak?!...

Nagyanyám különös kérdéseire nem tudtam válaszolni. És noha eltelt azóta fél évszázad, azt hiszem: ma sem tudnék.

Amikor a szobában már a végéhez közeledett az ünnepi vacsora, nagyanyám a karácsonyfa alól a hóna alá vette a bundás cipőjét és a botjára támaszkodva kibicegett a konyhába.

Gondoltam: ott akarja fölpróbálni a lábára. Nemsokára azonban furcsa hangokat hallottunk a konyhából. Mintha valaki fát vágott volna. Nem értettük, miért akar nagyanyám fát hasogatni, hiszen már véget ért a vacsora, a tűz fölélesztésére tehát nem volt szükség. Kimentem a konyhába körülnézni. Kíváncsi voltam, mi történik. A konyhában megrökönyödve láttam, amint nagyanyám a kisbaltával éppen kivágott egy „v”-alakú szeletet a vadonatúj bundáscipőjéből… Pontosan azon a helyen, ahol a bütykei érintkeznének a cipőjével…

– Mit csinál nagyanyó? – kérdeztem tőle elképedve.

– Kicsit megvágom a cipőt, hogy ne nyomja a bütykömet.

– De hát én direkt három számmal nagyobb cipőt vettem, hogy a bütykei is beleférjenek.

89

Kósa Ferenc

– Köszönöm, jó gyerek, hogy a bütykeimre is gondoltál, de az én bütykeimet már a bunda is bántja. Néha annyira fájnak, hogy akár akarom, akár nem, kisírom a szememet miattuk… Bizony, az életem lassan a végéhez közeledik… Már csak azt kérem a Jóistentől, hogy a kelleténél ne kelljen többet szenvednem, és hogy a halálom óráján ne hagyjon magamra; legyen mellettem valaki, aki lefogja a szemem…

Nagyanyám – az Isten nyugosztalja – néhány év múlva meghalt.

Halála éjjelén anyám virrasztott az ágyánál. Így hát nagyanyám végső óhaja teljesült: volt, aki lefogja a szemét…)

Visszakanyarodva a gyermekkoromhoz – a nagyanyámhoz kötődő emlékeim közül néhányat még megemlítenék…

Nagyanyó házában két szoba volt. Az egyikben ő lakott, a másikban mi. Nagyanyám a szobáját nyaranta föltapasztotta és kimeszelte. Az ágya fölött egy kampós szögön vásári festmény lógott. Krisztus volt rajta, amint éppen az Olajfák hegyén imádkozik. Minden év március 15-én és október 6-án nagyanyám levette a képet a falról, megfordította, elzavarta róla a pókokat, szépen letörölgette és elhelyezte a fiókos komódon. Az imádkozó Krisztus-kép hátoldalán ugyanis egy ólomszürke nyomat volt, amelyen fölül félkörben az aradi vértanúk mellképei sorakoztak, alul pedig Görgey tábornok rémületes álmai elevenedtek meg csörtető csontvázakkal és felhőkbe nyúló koponyahegyekkel. Nagyanyám gyertyát gyújtott, letérdelt a rongypokrócra és mint valami oltár előtt, imádkozni kezdett a vértanúk tiszteletére… Az imádságára már nem tudok szó szerint visszaemlékezni, csupán a foszlányai maradtak meg bennem: „Tündöklő negyvennyolc… magyarok szent éve… ameddig csak élünk… sohasem feledünk…” Ilyenformán kezdődött az ima, aztán valahogy kibomlott belőle nagyanyám magánmitológiája, miszerint a csillagok valamikor istenek voltak, csak mikor azután sok hős született az emberek között, azok mentek föl csillagnak és azóta minden csillag egy-egy ember… Az idők folyamán a magyar nemzet legjobbjai is csillagokká váltak. A névsor Árpád apánkkal és Szent István királyunkkal kezdődött, Hunyadi Mátyással és Rákóczi Ferenccel folytatódott. A csillagokká vált magyarok sorában helyet kapott Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, gróf Széchenyi István, valamint a tizenhárom aradi vértanú is; végül a szabadságharc névtelen hőseivel fejeződött be. Ez utóbbiak között nagyanyám név szerint is imájába foglalta családunk azon tagjait, akik az életüket áldozták a hazáért és a szabadságért.

Nagyanyám imaszerű monológjában szó esett az árulókról is, akikre lesújt az atyaúristen kíméletlen haragja, akiknek a csontjait kiveti magából a föld, és akiknek a lelkét örökké égő tüzek mardossák. A nemzet árulói között mindenekelőtt Görgey Artúrt említette, aki nagyanyám szerint még a bibliabeli Júdásnál is júdásabb volt, mert letette a fegyvert az orosz seregek előtt; ezáltal elárulta a magyarok szabadságharcát és az osztrákok kezére juttatta az országunkat… Túlvilági átkok és evilági eskük voltak még a fohászban; legvégül pedig egy imába integrált Petőfi-vers: „…verjen meg engem a hatalmas Isten, verjen meg még a másvilágon is, ha valaha ez esküt elfelejtem…”

90

Eredet. Részletek a szerző készülő önéletrajzi könyvéből Megvallom: nagyanyám hajdani fohászfoszlányai olyan mélyen megérintettek, hogy megannyi alapos és tárgyilagos történelmi elemzés ismeretében máig is nehezen tudom megbocsátani szegény Görgey Artúrnak, hogy akkor és ott, a világosi csatamezőn, az irdatlan túlerő láttán letette a fegyvert. Az eszemmel tudom: Görgey Artúr a józan meggyőződése szerint cselekedett, hiszen meg akarta óvni több tízezer katonáját az értelmetlen haláltól. A szívemmel azonban átérzem nagyanyám bánatát is. Egy józan eszű, európai formátumú hadvezér szakértelme és egy szegény, szabolcsi parasztasszony esendően tiszta hite az én tudatomban nem kioltja, hanem kiegészíti egymást. *** A családunkban nagyanyám volt a legbátrabb. Amikor kitört a II. Világháború, szerzett valahonnan egy bikacsököt, az ajtófélfán lévő szögre akasztotta, hogy bármikor a keze ügyében legyen. A legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a házunk melletti gémeskút vizének tisztaságát megóvja a világháború katonáitól. Először az Erdélyből visszavonuló magyar katonák vánszorogtak el a házunk előtt. Ló csak a tiszteknek, szekér csak a sebesülteknek jutott, de még a lovak is nehezen vonszolták magukat az országúton. A gémeskútnál gyakran meg-megálltak, leroskadtak, elheveredtek a jegenyék, az akácok, a tüskés glediciák árnyékában; megtöltötték a kulacsaikat, a vályúból megitatták a lovaikat. Ilyenkor nagyanyám leakasztotta a szögről a bikacsököt, kiszaladt a ház elé és rendet tartott a kút körül. A vizet nem sajnálta, de nem engedte, hogy beleigyanak vagy belemosakodjanak a vödörbe… A magyar katonákkal könnyen szót értett. Elmagyarázta nekik, hogy ez itt a környéken az egyetlen jó vizű kút és háború ide vagy oda, a víz tisztaságára vigyázni kell. „Elég, ha egyetlen szájfájós beleiszik a vedérbe, akik utána isznak, olyan cifrafosást kapnak, hogy nincs az a tabletta, ami megállíthatná. Igyék hát mindenki a markából, a lovaknak meg ott a vályú!...” Ilyeneket mondott nagyanyám a világháború katonáinak. A magyar katonákkal nem is volt semmi baja. Ám amikor közeledett a front, és a kúthoz tódultak a német, az orosz katonák seregestül, és amikor ugyanezt a szájfájós, cifrafosásos mondókát nagyanyám velük is meg akarta értetni, olykor-olykor súlyos nyelvi nehézségek adódtak. Nagyanyám ugyanis csak magyarul beszélt, de se a német, se az orosz katonák nem értették, mit is akar mondani. Külföldiül nagyanyó összesen két szót tudott; az egyik az ő kiejtésében így hangzott: áncvájdráj, a másik pedig: drasztutye…

Namármost ezzel a két szóval s a tolmácskodásra éppen nem alkalmas bikacsökkel próbálta megértetni magát a világháború marcona katonáival.

Ha nem értettek a csöndes szóból, elmondta nekik hangosan, majd még hangosabban: áncvájdráj-drasztutye! A bűvös varázsigének azonban nem mindig volt foganatja. Néha a katonák úgy bámultak nagyanyámra, mintha valamiféle mesebeli csudabogár akadt volna az útjukba. Ő pedig hadonászott, veszekedett, toporzékolt, csapkodta a kút káváját, megkocogtatta a nehézfejű katonák sisakját, megpaskolta az ülepüket, vagy rásuhintott a csizmaszárukra… Egyik alkalommal odajött a kúthoz egy hórihorgas kozák kapitány és a vályúnál itatni kezdte a lovát; ő maga pedig a vödörből

91

Kósa Ferenc

akart inni. Nagyanyám elé állt és nem engedte. A kozák kapitány a további félreértések elkerülése végett egy marék aprópénzt akart a nagyanyám kezébe nyomni. Nem gondolta – honnan is gondolhatta volna? –, hogy nagyanyám ezt sértésnek veszi és rögvest úgy az arcába vágja, hogy röpködnek majd a kopejkák. A kozák kapitánynak kardja is volt, puskája is. Nagyanyám megszeppent; összeszedte a szétszóródott kopejkákat, visszaadta a kapitánynak, majd bemutatta neki, hogyan kell tenyérből vizet inni. A tagbaszakadt kozák kapitány megértette a jelbeszédet. Odatartotta mindkét kezét és várta, hogy nagyanyám vizet öntsön a markába. Amikor már eloltotta a szomját, lehajolt nagyanyámhoz, vállainál fogva magához emelte és megcsókolta a feje búbját. Odacsókolt, ahol az egykoron fekete fejkendő a naptól, meg a sokszori mosástól leginkább kifakult.

Szinte hihetetlen, de igaz: sok száz vagy tán több ezer öldöklésre szoktatott idegen katona közül az egész világháború során egyetlen sem akadt, aki kezet emelt volna nagyanyámra. Kíméletük sok mindenből sarjadhatott, de bizonyosan béníthatta őket a rejtély is: miként lehet valaki ennyire védtelen és ennyire vakmerő is egyszerre. Mindenesetre az én emlékezetemben nagyanyám egy szabolcsi gémeskút Zrínyi Ilonája volt. Egy szál magában, hetven évével, negyvenvalahány kilójával, hosszan tartó, elkeseredett csatákat vívott a roppant túlerővel szemben és végül is győzedelmeskedett: a kút vize tiszta maradt. (…) *** Rámesteledett. Csöngött a telefon. A feleségem és a fiam hívott Tokióból; megköszöntöttek a születésnapom alkalmából. Amint letettem a kagylót, a telefon újra csöngött. A barátaim hívtak. Közölték: néhány perc múlva meglátogatnak, mert a születésnapom alkalmából koccintani szeretnének velem. Mondtam nekik, hogy egyedül vagyok itthon és egész nap csak írtam, írtam, írtam – még ebédelni is elfelejtettem. Így hát nem készültem semmiféle vendégfogadásra. Azt mondták: sebaj! – majd ők hoznak ennivalót is, innivalót is… A szívem környékén melegséget éreztem. Érzékenyen érintett, hogy bár én már kifelé mendegélek a világból, a barátaim még mindig gondolnak rám. Ez is Magyarország: megannyi keserves tapasztalat és meghasonlás ellenére még mindig próbáljuk tartani egymásban a lelket.

Kinéztem az ablakon. Éppen pillinkézni kezdett a hó. Vállamra vettem a kabátomat, fejembe nyomtam a kucsmámat és kiálltam a kapu elé. Vártam a barátaimat. Arra gondoltam – ha nem tekintik tolakodásnak –, talán fölolvasom nekik azt a néhány mondatot, amelyet ma reggel írtam a születésem körülményeiről… Eltűnődve nézegettem, hogy szakadni kezd a hó… Akár 75 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon.

2012. november 21.

92

SZépirodalom

Antal Attila

Nemzedék Bukszusos temetőkben pihentek már a doberdói s doni történetek a Corvin köz viszont nagyon is világlott még a behúzott függönyök mögött mikor tollszár-csörtetve elindultunk iskoláink recsegő fedélzetén a beígért jövő felé… kiszálltunk itt-ott nézegettünk „ez már az új világ?” volt aki szétporladt a sós víz leheletétől volt ki a mézgás szigeteken ragadt akik maradtunk vitorláztunk tovább de már egy másik tengeren hol irányt célt nem tankönyv brosúra szab hanem a vágy s az áramló sejtelem

93

Antal Attila versei

Őszi falevél Váci Mihály emlékének Csúcslevélként egy jegenyén mi mindent kellett kiállnom! éltem fagyos Hold híg tején s űr-hideg harmat-kristályon társaim irigyen nézték növök-e példa-módra vállaltam hát a mércét s megértem suhogósra… s őszi szél verte a fánkat nyögte törzs ág gyökér is és sírtak alul a társak és bizony sírtam én is végtére lepörögtem elnyelt egy tócsányi ég s most hajtom sárba törten felfelé a jegenyét

94

Fábry Szakál Sándor

[hetvenszer hét…] hetvenszer hét keserves este ki küldte őket ki kereste hetvenszer hét keserves estét kétségbeejtő ínséges estét küldött a hibbant szétdobáló és egy súlyos láthatatlan háló vonszol kies köd-ülte terekre ki akarta ezt ki kereste a szem és minden érzék csal már nem látok tovább önmagamnál álom ez vagy káprázat talán egy ében hajú hófehér leány rózsaszínű eper-ajakkal puhán átkarol ő is angyal nem ellenkezik nem szemérmes a csókja jéghideg-édes hűlő testemhez tapad szelíden hókarjaival elvisz innen

95

Fábry Szakál Sándor versei

[ívfény ráng…] ívfény ráng a vers csúcsából minden jégvilág felé minden jégvilág felé égi prizma bontja-szórja ezerfelé világ baját felfedi nyeli és öklendezi tövises ágait nyesi ördög fattyát ökleli szirmot bont, piacs lenne lobbant pirosló szerelemre embert gyúr emberebbre simogat holtat, elhagyottat árvákat, börtönlakókat vékonyka harangot kongat és ami férges, korhadt – elégeti

96

Aurelius Augustinus emlékezete mintha a „rendezetlen” földön élnék gyűrt arcom alaktalan ősanyag feneketlen, ördögi örvényét pörgeti felém az elemi harag sziszeg az éj: gonoszoknak anyja ám örök zsoltárait susogja az Úr és lelkem süket az ártó szavakra a Hatalmast dicséri számolatlanul pedig a színen valótlan-fehér fény nem ömlik – kihúnyt végképp fájó a csend és testetlen a tér újfent nincs más csak a sötétség

97

Ószabó István

Hálával adózás hét mondatért Ratkó József emlékének VERSEIVEL léptem ki némaságomból.

Az álságok világából, ami a valóság volt, a belélegzett levegő, a beszéd, intézmények, emberek. Emberek, akikről elhittem, járnak a vízen, s hogy róluk mintázták meséink hőseit.

Eggyé válnak földijeikkel, arra mennek, amerre azok mutatják.

Nem térnek le az útról, ha nekik ígérnék is arannyal megtöltve a föld minden völgyét. *** EGYSZERRE LEHULLT róluk minden „eszményiség” és földöntúliság. Láttam futni őket. Maguk mögött hagyva palotát, „bársonyszéket”. Láttam, földhözragadt, gyáva, kikoszolódott talpnyalók. Szégyenszemre baktatnak visszafelé. A világ őskövületeit fogai közt morzsoló „Szörny” már hagyja futni őket, megkegyelmez az életüknek. *** ÉLÜNK-E, HALUNK? Megszámlál, ujján Isten, mint a kisgyerek.

Harminc év elteltével megszámolom az első költő rólam írt mondatait. Az első költő, az első, akivel életünkben találkozunk, hét mondatot írt. Nem előre kigondolva…

Hét mondatot. Ez a szívemet ma is megdobogtató hét mondat mégis csak valami „mesei” útra-bocsátó? A hamuba sült pogácsa, amit indulásomkor útipoggyászomba rejtett, hogy ne menjek puszta kézzel. S hogy soha ne érezzem, ne éljem át a gyáva visszafelé tántorgás szégyenét. És hogy higgyem, mint megváltoztathatatlan bizonyosságot, halálig higgyem, hogy a vers meg fog váltani, hogy a költészetre megváltó szerep vár. *** KÖLTÉSZETÉBEN éreztem meg egy ihletett és távoli Anya hozzám közeli, nagyon, nagyon közeli s beszélt nyelvének „idegenségeit”. „Kiáll fenyves

98

Ószabó István verse medencecsontod”. E megszemélyesítésben élő Anya halhatatlan vers-ujjai tépték le a hályogot szememről. Hogy ne felejtsem el, míg élek szem előtt tartsam: van olyan világ, ahol a szép a szép. A jó a jó. Ahol nem a valóság, a hazugság néma.

A föld térképét erekként behálózó utak, s a hatalom védte benső utak helyett, van egy bensőbb, egy legbensőbb út. Ha azon indulok el, elérem, amit el akarok érni. Ha azon megyek, egyszer majd az az ország tárul elém, amit tudat alatt, a lelkem mélyén, képzeletben mindig láttam, azt az elvesztett országot kapom vissza. *** NEM FIGYELTEM az időre, higany-vérmérsékletem ingadozására: fölkerekedtem.

Kabátomat kigömbölyítette rajtam a szél; s az utat ő mutatta. Ő tudta kihez megyünk.

Ismerte őket. Tudott valamit a múltjukról. Munkájukról. A dolgaikról. Már szinte fölfoghatatlan, miféle mágia volt abban, amikor egyikük búcsúzáskor az ujjával barátian megfenyegetve azt mondta: „Bevádollak Petőfi Sándornál, ha…” S én tudtam, ezt a figyelmeztetést halálosan komolyan kell vennem. *** NÉHA BEMENTÜNK föllélegezni e „leszólt” vidék temetőibe.

Nézegettük a kőbe, fába vésett nevek halottas könyvét. Mintha csak olvasgatnánk. Egy könyvtár olvasótermében, ahol csend van és virágillat. *** NYÁR. Megváltó erejű volt a Nap, ahogy ragyogott.

S gyászjelentés a borítékban.

Sorsszerűség. Azt sújtja így az igazságtalanul kegyetlen halál, azt éri ez az elfogadhatatlan veszteség, aki értük énekelt, jövőjükért, nagycsaládjukért, a halálnak elvett kis halott halottakért; az elkapart, tűzre, szemétre, vödrökbe dobott magzatokért. *** „MŰVI ABORTUSZ”. E két szó helyett kimondani, láthatóvá tenni a gyilkosság sötétségét. Éles pengéket. Elmálló emberi húscafatok szagát, fertőjét. A vért. *** A KÉTSZEREPLŐS színpadi játékban a legfőbb szerepe egy mágikus tárgynak volt. Egy másfél mázsás harangnak. Egy haldokló faluban a gazból és a fák közül alig kilátszó haranglábon pillantottam meg. A Szabadság Istenének színpadon félrevert harang szaváért hajléknélküli földönfutók lettünk, s ő védelmünkre kelt. ***

99

Ószabó István verse KÖZÉPKORI kúria, amelyhez Kazinczy-emlékek fűződnek.

Vendégkönyvként egy vastag, üres könyvet hagytunk ott.

Rabságunk megíratlan naplóját.

Rom-börtönünkké vált „alkotóházunk” előtt autója megállt.

Az épület alatti nyirkos, kétszintes, sötét pincerendszerben vakoskodtunk.

Tenyerünk megkérgesedett.

Szívünkig érve rabszakállunk. Ámulva nézte, ahogy aláereszkedve, az udvaron lévő kiszáradt kútból próbáltuk kötélen fölhúzogatni a szikla nagyságú köveket. *** NÉMET LÁSZLÓ megrázóan írja le kislányuk, Pocóka utolsó pillanatait, s néhány sorral lejjebb már az életösztönről ír, ami a legnagyobb fájdalomban is képes föltámadni bennünk. Gyermekük halála után pár nappal Kazinczy levelezését olvassa. S alig hathét alatt három nagyobb tanulmánya jelent meg.

Az életösztön, érjen bármilyen nagy csapás, követeli, megköveteli, hogy „visszatérjünk legjobb erőink hűségére”, hogy készen álljunk „legnemesebb hajlamainkkal” felülmúlni a halál utáni csöndet.

Ezt láttam benne is. Még egészen a lesújtó gyász elején, vadonatúj autójában… Látszólag a régi volt. Kényelmesen befészkeltem magam az anyósülésre, a meglepettség örömén vigyorogva kérdeztem: „Honnan van ez?” „A pápa küldte” – mondta határozottan. *** IGEN, úgy írni… Úgy élni, hogy végül lelkünket a tiszta, néma Üdvös Szállás Szentélye fogadja be.

A templomban volt felravatalozva. *** EGY SIKERTELEN monodrámát írtam a temetéséről.

Ez a feladat túlhaladta írói képességeimet.

A kínkeservesen mégis megszületett „mű” fogyatékosságai elfedték értékeit. Nem volt elegendő ismeretem, átélt, megszenvedett tapasztalatom még egy ilyen, drámaiságában megrendítő, sötét pompájú témához. Nem sikerült a halál utáni csendet, a gyászt egy hiteles alkotás szavaivá változtatnom. Egy „művé”, amelyben a nagyon is földi s evilági szerelem valami isten-szerelemmé hatalmasodó szerelem krisztusi érzése már, a leghatalmasabb érzés és parancs.

Két nőt kellett volna szándékom szerint egyként főhősömben megjelenítenem. A halott végakaratát valóra váltó két nő összeölelkezésének pillanatát a dráma csúcspontjaként fölmutatni. Azt a pillanatot a veszteségébe belenyugvó lélek megbékéléseként mégis nyereségként fölmutatni. Nem sikerült úgy láttatni őket, egy ölelés, egy végső

100

Ószabó István verse erőfeszítésükként megtett ölelés összeolvasztó gyönyörűségében, egymást szorító, tartó mozdulatában, egymást megváltó szépségében.

Nem tudtam kívül maradni. Főhősöm helyett én beszéltem, az a fiatalember, aki a temetésen is jobbra-balra tekintgetett, a hosszú gyászmenetre. A seregszámláló.

Néztem a föld alatt is az öreg Apollónt. A ravasz vén Apollón. Összeölelkezteti asszonyait. Öleljék meg egymást, ha úgy érzik is, hogy belehalnak.

Mert melyikük, aki akarhatná ezt?

Vagy aki lehetetlenné kívánná tenni?

Az a szégyenletes gondolatom támadt, ő lesz megint, aki megsegít.

A hét mondatért így mondok hálát.

Emberi esendőségében is fölmagasztosítva, áldozattá emelem halálában.

Főhősömet a gyász boldogasszonyává változtatom; fiát újra, méhe nélkül is világra hozó anyává.

A halott fiúból újszülött lesz, s nem a halott helyett lesz – a holtat adom vissza. *** ZÁRÁSUL – hitről? barátságról? – egy látszólag jelentéktelen történet.

A költői szerep és a személyes sors olyan összefonódásáról, ahogy azt én éltem meg.

A színhely Géberjén, a nagy iskola-kert. A kert alatt a Holt-Szamos.

Még önkéntelen „összejöveteleink” Paradicsoma.

Barátommal, orvul s aljasul „elkötöttük” a társaságunkban lévő, kissé rátarti széplány autóját.

Száguldottunk Kálló felé az éj leple alatt.

A legjobbkor érkeztünk, épp ahogy egy megszenvedett nagy vers után arca földöntúlian sugárzott. Az a pillanat ez, amikor a költő elégedetten tekint ki szobája ablakán, s azt mondja magában: most akkor próbáljunk meg egy kicsit a vízen járni.

Már hárman, vidáman suhantunk visszafelé, amikor, honnan, honnan nem, egy hatalmas szénásszekér tűnt föl előttünk az út közepén. Autónkkal leszelve egy boglyányit a mozgó szénarakás jobb oldalából, csak épphogy sikerült a halált elkerülnünk. S miközben barátaim hüledezve megállapították, hogy élnek – s hogy ebben megint csak Isten keze volt! – én boldogan, a hátsó ülésen, képzeletben láttam magunkat, ahogy a kocsiból kirepülve percekig madártávlat-magasban kerengünk egy kicsit, majd ahogy holtan egymás után zuhanunk a szekér halványzöld, s holdfényben csillogó szénakazlába.

101

Nagy Zsuka

Világtalan játékbabák 012-es akta Nagy Gáspárnak*

Kismontázs (a Nagymontázsból) Ezredöltő bibliát olvasok. Nagy hatalmasat. Minden szó benne van mit költő nyelvén kimondhat. Minden érzés. Szívre só. Szívre homok. Szívre kis piros ing. Szívre trikolor.

Tehén farától fűtől fától virágtól a mindenig. Egészen Istenig. Csonkolt lábú hángérien bjuti. Szenvedő Huszárik-lovak iszkázi-lovak és bélbaltavári-ménesek. Kormosi-piros delfinek.

A vers. Kigombolt ingű hajnal.

A bibliás kötetben mint Edvard Munch Sikolyából ömlik és jön. Dózsa. Petőfi. Nagy Imre. Imák. Lavórban mosdatott hitek. Toldi vágja eléd a malomkövet. A nagy nehéz követ. Magyar torzó. Magyar abszurd. Cenzúrázatlan 20. század. Föl-föl dobott malomkő szívedre hullva orcádra ütök. Százszor is ezerszer is. Visszatérek. Magyar vátesz. Zónaidő és a rájátszó szójáték kihagyhatatlan. Zónapörkölt-idő.

Szétrázott veséjű és méhű traktoros asszonyoktól a rendszerváltás presszómennyországán át a presszópokolig. 22 éve ki nem váltott – tömött szájú – túsz emlékezet.

Már mindenki meghal ki emlékezhet. Néha késő esti műsorban májfoltos emlékezet.

4 éves volt a néni. A bácsi. Hull a könnye egy csepp egy év. A májfoltos évek mögül kibúvik anya meg apa. Kint van a bele folyik a szeme. Rosszkor rossz helyen magyar. Öröknyár. Felnőni 4 évesen eztán enni inni. Szeretkezni örülni építeni jövőt. Erős magyar. Hol van a Te országod. Hazád. Nem lett meg a Te akaratod.

Megbocsátás megbocsátása. Figura etimologika. Szaltó mortále. Fordulj fel kisember.

Kemoterápiás múlt viszi az egészséges emlékezetet is. És mi – bokáig mindörökre – a Donban állunk. És mi csak nézzük Olga Korbutot. Kéthly Annát Kondort Kormost Ratkót Tamásit Nagy Lászlót József Attilát és Kiss Annát Tóth Erzsébetet. * (Reflexiók Nagy Gáspár összegyűjtött verseit olvasva)

102

Nagy Zsuka írása A Dunánál egy szoborral vetekszünk. Világtalan játékbabák. Mindig előveszik Attilát a hadvezért ilyenkor jó a költő jó a vers. (Tudod te ezt Nagy Gáspár) És a bankautomata előtt ülve nézzük hogy úszik el a devizaéj fecseg a felszín. Még mindig hallgat a mély.

Anyád szájából nem édes az étel apád szájából hazug az igaz. Nem ölelik egymást elváltak ágtól a levél. És örömködsz emiatt. Ami volt. Az nem is volt. Ami van ne legyen. De én ezt a verset nem így ismerem. Magyar torzó népszabadság. Olyan már mint egy menekült tábor mindenki itt van aki nem elég bátor.

Játék farizeusok másnap jönnek vagy tegnap voltak. A tiszta mát a tényevőt a mostot.

Nem szeretik. És jönnek a veres juhászok nem félnek a kilincsre akasztott rézveretes szíjtól. Egyetemre járnak. És ellopják a bárányokat. Szalonnát sütnek egy nemzet holttestein. Bár nem is tudnak sütni. Népdalt énekelni. Hej bepólyázott szárnyú akarat a Somlói hegyek alatt. Úgy néztem magamra mindig ahogy csodára nézni illik. – Rendelnek egy pizzát és elméleteket gyártanak de nem direkt. Ez is jellem kérdése.

Okosak okosabbak legokosabbak legeslegokosabbak. Műanyag szögek és játék puskák. És egyik nap Petőfi elsiet a Segesvári piacról. Hazámra rátalálok ha népe már nem is keres. – Világos. Egy korsó sör a sivatagi nyárban kontinentális övben becsatolva. Katapultnál. És nagy téli nap lett. A rendezővel főszerepben. Rajta-rajta leszakadt a pajta. Bent maradt a Haza.

Hol rontottuk el. Langyos söröspohár alján a hab. Világos. Halántéktalanul. A költő már ezt írja a kor kapujára. Azon a plakáton ez a felirat. Kilép az arc az arcból a vers a versből. Katyin a lengyelekből a közösség a népből a politika a hazából ’56 a magyarokból. Hol rontottuk el. Ezt az apokaliptikus. Apatikus. Ateikus. Anarchikus.

Alkoholista hazát. – Tanuljuk együtt a verset Bartókiak és a többiek. Hol vannak a fiatalok. Kellene egy híd. Nagy Gáspár híd. Népköltészettel. Modernséggel. Közösséggel. Szójátékkal.

Tisztasággal szerelemmel fiatallak és öreggel. Egy vállalható hazával teljes híd legyen.

Ki viszi át ezt a költészetet a másik partra. A fogában tartva. Ki épít majd hegyet mögé szavakból versből. Költői expedíciót ki vezet majd. Nagy Gáspárit. Ahogyan ő tudta és akarta.

Mocskos idők a sarokba bújva. Mocskos idők kezdjük újra. A jövő itt van és sose lesz vége.

Megbocsátás megbocsátása. Hidakat és hegyeket hitből szerelemből hazából.

Kézfogás. Értem szavad. Nagy Gáspár.

103

Komor Zoltán

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái című verse után A felhők fölött kiengedik magukat a karámból az ég lovai, patáik felborítják a vödröket, amiből a város nyakába csorog most a forró szurok. Beköszönt hát az éj, s odalenn megkezdik munkájukat az utcai lámpákba zárt sírásók, akik folyton csak a sosem fogyó sötétséget temetik. Kocsma-zenével gargalizál néhány lokál – a sikátorban kukának dőlt részegek borral kínálgatják jósgömb-szemű őrangyalaikat, miközben egy rendőr letépi arcáról vastag bajszát, és bilincsként egy csavargó kezére csattintja: – Meg vagy, ferdeszájú! – mondja, majd messzire szállnak az égen, hogy valami felsőbb bíróságra rángassa. Halott napraforgók egy sikátorban – egy fickó krétával rajzolja körbe őket, miközben a házakban a faliórákból halak ugranak elő, s eltátogják az éjfélt. Egyedül a tejes ember csörömpöl a konyhában, ahogy fazékban gyertyákat olvaszt, hogy kifőzze belőlük a holnap reggelre szánt tejet. A vízvezetékek bánatos sorompói – a cégtáblák felfalják a még utcán kódorgókat – kiköpött csontjaik ragyognak a sarkon, ahol egy utcalány a blúzába rejtett almákat ajánlgat néhány férfinak. Azok sárga fogaikkal a mellébe harapnak, majd elkezdenek fintorogni, és kiköpik a véres falatot.

– Fúj, ez kukacos! – óbégatnak, majd eltűnnek homlokuk mögött. Reszket álom sürgönydrótja – micsoda pókfonál az alvók légyként kapálóznak benne, s végre a tej is kihűl a dézsában. A felszínen lebegő pille a kísértetek lenyúzott bőre. A tejes ember szárnyakat formál belőle, és kirepül az ablakon, hogy megfejje a holdat – félreállnak útjából a kémények füstjében eltévedt lámpaernyők. Látod, „ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket”, de senkinek sem kell leárazott szíve. Míg nem aztán betoppan végre a hollywoodi filmszínész – „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Egy fán huhogó bagoly adja össze őket, egy rendezői székből irányítva a házasság-jelenetet, amely végül tragikus véget ér: – De hiszen te csupán forgatókönyv vagy! – panaszkodik neki a lány, miközben újdonsült férje szívét lapozgatja, mire az szégyenében kiszalad a szobából és felakasztja magát a kamerából kitépett filmszalagra. Hiába, nincs egy normális férfi ebben a villanyfényes kuplerájban – egy cukrász-kisasszony bánatában félre nyeli a mignont – tudjátok ti is, milyen édes lehet a halál – akár a kifizetetlen lakbér, vagy egy mézes-kenyér teli dühös méhekkel.

Majdnem boldog itt az éjszaka – úsztatott vitorlások a pocsolyában – szélbe varrt gyászének és a szerelem rúgásnyomai – a versek megtaposott arca és önmagukat kettéfűrészelt varázslók. Egy alvajáró fodrász a függönyök csipkéit igazítja ollójával, majd szendergő felesége hajának esik. A lenyesett fülek lepkeként röppennek ki az ablakon, fel-fel az égre, ahol a tejes ember már a holdudvarban jár, ám viasszá olvadnak szárnyai. Fehér csóvát húz, ahogy zuhan – holnaptól mindenkinek magának kell a küszöbére tennie a tejet. Ragyogni igazán pedig csak a hiánytól lehet.

Az órából kihullt halak tátogó szája felszívja a város nyakába borult szurkot. Beköszönt a reggel, seprűk terelik lapátra az emberek füléből potyogó elhamvadt álmok porát. Madarak érkeznek. Leszállnak a költő asztalára, és bánatosan csipognak.

A költő kitépi az egyik szárnyát, majd kiradírozza vele leírt szavait.

104

in memoriam görömbei andrás

Karádi Zsolt

In memoriam Görömbei András Kedves András, most, hogy végleg beköltöztél az irodalomba, könyveid közé, korán halt kedves szerzőid közé, Nagy László, Kormos István, Ratkó József, Nagy Gáspár mellé, s végleg legendává váltál, most, a friss gyász első óráiban hadd idézzelek meg; hadd beszéljek Veled úgy, ahogy korábban sohasem, mert szemérmes voltál, mert szemérmes voltam, hiszen hogyan is mondhattam volna el, mit jelentettél nekem, nekünk, akiknek megadatott, hogy hallgatóid lehettünk egykor a Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Nekünk Te voltál a Mérce, az Előadó, az Oktató, akinek az órájára nem lehetett készületlenül menni.

Ezt persze nem hangos szóval érted el, sőt, soha nem szóltál rá senkire erélyesebben. Az irodalom iránti fele- Görömbei András, 1945–2013 lősségtudatod és a lényedből sugárzó humánum következtében lettél több nemzedék emberi-pedagógiai útjának meghatározója. Szakmai felkészültségednél és igényességednél csak szerénységed volt megnyerőbb. Amikor Kányádi Sándorról, Farkas Árpádról, Szilágyi Domokosról beszéltél, amikor Illyés Gyuláról, Csoóri Sándorról, Kormos Istvánról, Németh Lászlóról tartottál előadást, amikor Sütő András drámáit, vagy Nagy László verseit elemezted, megállt az idő.

Bálványoztunk. A lányok szerelmesek voltak beléd, a fiúk rajongtak érted. Kortalan voltál. Alig töltötted be a harmincharmadik életévedet, amikor bennünket kezdtél tanítani. Lenyűgöztél mindannyiunkat. Kivételes élménynek számított egy-egy Veled töltött alkalom. (Életünk utolsó egyetemi óráján Szabó Magda Régimódi történet című regényét értelmeztük volna. Emlékszem, a szemináriumot megelőző éjjel egyetlen percet sem aludtam, csakhogy elolvassam a művet. A foglalkozást a tanszéki könyvtár helyett a Pálma Presszóban tartottuk: meghívtál bennünket egy fagylaltra. A könyvről aztán nem esett szó, de megköszönted, hogy elolvastuk.) Ekkor – és még sokáig – tegeződtél a diákokkal. Később, csaknem tíz esztendő múlva, mosolyogva me-

105

Karádi Zsolt

sélted: amikor egyszer bekopogtatott az irodádba egy másodéves hallható hölgy és azt mondta: „Csókolom, tanár úr!” – nos, akkor összeomlott Benned a világ. Akkor kezdted érezni, hogy megöregedtél...

Pedig, hol volt még az!

Nekünk, hajdani tanítványaidnak fiatal maradtál akkor is, amikor éveid száma az ötvenet-ötvenötöt közelítette.

Amikor hatvan lettél, Bertha Zoltán és Ekler Andrea Cselekvő irodalom címmel olyan kötetet állított össze, amelynek fejezeteit egykori hallgatóid írtak. Azaz: ki-ki a maga kutatási területének egy-egy újabb tanulmányával, vagy személyes emlékező esszével tisztelgett előtted, az iskolateremtő professzor előtt. A szolid ünneplésre a debreceni régi Vigadóban került sor. Megilletődve vetted kézbe a kötetet: a szerkesztőknek eladdig sikerült titokban tartaniuk, mivel készülnek a nagy napra... (Ahogy végignéztél rajtunk, nemcsak az idő testet romlasztó hatását, hanem az azzal szembeszálló szellem teljességigényét is megláthattad bennünk...)

Biztos pont voltál nekünk akkor is, ha ritkán találkoztunk.

Mi lesz velünk ezután?

Mi lesz velünk Nélküled?

Nélküled, akihez mindig hasonlítani akartunk. Példakép voltál. Neked írtunk. Neked akartunk megfelelni, negyvenen túl is, ötvenen túl is. Hogy bizonyítsuk, magunk előtt is: méltók vagyunk a bizalmadra.

Isten áldotta tehetségű, gondolatait fénylő mondatokba öltöztető, az irodalomnak semmi mással nem pótolható, a nemzeti öntudat alakításában kiemelkedően fontos szerepet tulajdonító, iskolateremtő Mester, a létérdekű irodalom primátusát valló, lenyűgöző tudású, szuggesztív előadó, tapintatos tanár, a hallgatókban mindenekelőtt embert, és nem felsőoktatási problémát látó, a némelyekben nyiladozó írói-kutatói ambíciókat támogató, az első publikációkat bátorítóan bíráló atyai jó barát voltál.

Tudományos megalapozottságú, ihletett, ám mindig olvasmányos, gazdag értelemképző és jelentéstulajdonító műelemzéseidből erőt merítettünk. A Ki viszi át a Szerelmet, a Versben bujdosót, az Anyám könnyű álmot ígért, a Káin és Ábelt a Te szavaiddal tanítom ma is. A Németh László-i minőségemberhez való vonzódásod, a Nagy László-i öntanúsítás-igény ránk is átragadt. Előadásaidat hallgatva, munkáidat olvasva magunk is átéreztük az élet és az irodalom egymást kölcsönösen átjáró gazdagságát.

Ha végigpillantok a polcomon sorakozó monográfiáid, tanulmányköteteid, kisebb-nagyobb írásaid-beszédeid-interjúid, illetve az általad szerkesztett kötetek során, szorongva kérdezem magamtól: mikor éltél? Mikor voltál apa, férj, jó barát? Mikor?

Czine Mihály emlékezetes, havazásba hajló temetésén Te mondtad az egyik búcsúztatót. Elsirattuk Miskát, aki néhány hónappal hetvenedik születésnapja előtt hagyott itt bennünket.

Most nyár van, András. Február elején töltötted be a hatvannyolcat – s íme, végleg beköltöztél kedves könyveid és szerzőid közé, ama égi tanszékre. Csekély vigasz, ha Aranyt mormolom: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

106

In memoriam Görömbei András

Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul. És mégsem tudok mást. És mégiscsak azt mondom: Amit adál, abból semmi sincs elveszve: Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.

Ami Tőled kaptunk, gondolkodásmódot, nyitottságot, az irodalom, a művészetek tágasságának mindennapi tapasztalatát, a minőségigényt, a nemzeti és egyéni önismeretre törekvés nemes pátoszát, tovább adjuk a ránk bízottaknak.

Gyakran hallom a hangod, s látlak, amint szürke öltönyben, ruganyos léptekkel sietsz a szobádból a XII-es tanterembe, kezedben egy Nagy László-kötet, nyár van, fiatalok vagyunk, fiatal vagy, ifjú szívekben élsz, immár mindörökre, András.

Jánosi Zoltán

Görömbei András köszöntése* A Kölcsey Társaság által adományozott Kölcsey Emlékplakett kitüntetés átadása alkalmából Tisztelt Püspök Urak! Állami és társadalmi Vezetők, szatmárcsekeiek, határon kívüli és belüli magyarok!

Görömbei András, akinek pályája a tiszapolgári parasztudvarról a győri Bencés Gimnáziumon és a Kossuth Lajos Tudományegyetemen át a Magyar Tudományos Akadémia tagságáig ívelt, több mint 25 saját és körülbelül ugyanennyi szerkesztett könyvvel s több száz tanulmánnyal írta bele értéktudatát a magyar irodalomtörténetbe –, s ezzel a XX. és XXI. század magyarságának kultúrájába. Egy olyan életművel, amely minden részelemében a nemzet fogalmát állítja a középpontba. Az irodalomtörténész pályája alatt tehát egy másik tudomány is rejtezik: a magyarságé, amely mintha a szerző valamennyi művében a Himnuszban felvetett kérdésekre keresné a választ. Ebben az irodalomtudomány mögötti műrétegben a tudós Görömbei Andrást az esszéíró Görömbei András teljesítette ki. Az esszéírónak pedig három nagyon fontos témája volt és maradt máig. Az első a múlt században kétszer is új határok közé szorított Ma* Elhangzott a Magyar Kultúra Napja alkalmából 2011. január 16-án a szatmárcsekei református templomban rendezett országos ünnepségen.

107

Karádi Zsolt

gyarország sorskérdéseire tekintő progresszió. A második az ezt kifejező gondolatok patakja, az érthető, ékes és mindenkihez odaérkező magyar nyelv. A harmadik pedig a határokon túli magyarság szolgálata. A maga Parainesisét, a maga Nemzeti hagyományait és népe Örökös megváltásának tárgyában tett cselekvéseit Görömbei András így kódolta bele irodalomtudományi műveibe. A hajdúböszörményi Bocskai Gimnázium, majd a Debreceni Egyetem tanáraként, a Helsinki Egyetem és a Bécsi Egyetem vendégprofesszoraként, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, az MTA Határon Túli Magyar Tudományosság Elnöki Bizottságának vezetőjeként, az MTA Könyv- és Folyóiratkiadó, továbbá Irodalomtudományi Bizottságának tagjaként és a Hitel folyóirat főszerkesztő-helyetteseként, valamint minden társadalmi szerepében ezt az eszmét segítette élni és győzni. Életműve tehát a legfontosabb alapvonásaiban néz Kölcsey Ferenc arcképére és az ebben a templomban függő címerére.

Már tudományos témái a nemzetre néző irodalmi akarat legnagyobb kihívásai közül valók. Sinka István, Sütő András, Nagy László, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor a huszadik századi nemzeti lét újragondolásának orientációs mágneseit adták. S ezek ragyogásában képződtek meg művei abban a politikai, eszmei és esztétikai zavarodottságban, ami az elmúlt háromnegyed évszázad Magyarországát jellemezte. Görömbei András egész életműve mindenféle lélekrontó szellemi zűrzavarral szemben a Nagy Lászlótól megfogalmazott gondolatot igazolta: „De a viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol áll Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt.” Az Anyához, akit a magyar nép nevelt fel, és aki a maga arányos erkölcsi világát megteremtő magyarság példaképe lett. „Szép Erdély barna fürtű leányaként” és a XX. századi magyarok szülőanyjaként is. És aki ma is arányos hozzánk. S vajon hányszor mondhatta el Görömbei András, amikor édesapját, családját üldözték, amikor némaságra ítéléssel fenyegették, vagy amikor nem hátráló elvei miatt pisztolyt fogtak rá, ehhez a képzeletbeli édesanyához és az „édes hazához” s a magyarság jövőképéhez kedves Nagy Lászlója soraival egyszerre szólva, hogy „Légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak anyám, / Igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek anyám.”

Mit keresett tehát a magyarság számára a maga történeti korában az irodalomtörténész, az esszéíró és a gondolkodó? A hiúságok hiúsága állapotait sokszorosan megismétlő XX. században, a „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában” címkéjű országban nem mást, mint a megmaradás ösvényeit, a „dúlt hiteknek” „katedrálist” állító erőt, a túlélés paradigmáit. Miközben a megalázott Kárpát-medencébe a hol keletről, hol nyugatról beömlő könnyű divatok kínáltak gyors karriert a gyors kapaszkodóknak, ő egy több százados kultúrában gyökerező – és számos vonásában Kölcsey Ferencre alapozó – értékrendet alkotott újjá. Esszéköteteinek még a címei is erről az új értelemkeresésről beszélnek. A szavak értelme, Irodalom és nemzeti önismeret, Létértelmezések, Azonosságtudat, nemzet, irodalom. S mindezekkel azt a bizonyos védő kart, amit neki adott, amit rábízott a sors, nemcsak a honi magyarság, hanem a teljes nemzet fölé odaemelte. A határon túli magyar irodalmak érték- és öntudatának a XX. században ő volt a legerősebb felröptetője. A Felvidék, Erdély, a Vajdaság, Kárpátalja és a nyugati magyarság írói éppen úgy szellemisége tüzénél melegedhettek a csontot didergető években, mint a magyarországi írók és kutatók Nagy Gáspártól Nagy

108

In memoriam Görömbei András

Gáborig. A felvidéki Gál Sándor, az erdélyi Sütő András, Kányádi Sándor, a kárpátaljai Vári Fábián László és mindenki, aki „szertenézett, s nem lelé honját a hazában” határon kívül és belül, Görömbei András tudományos, erkölcsi és nyelvi erejének sugárzásában hazára találhatott. Az igazira. S éppen ezért mondhatta el Nagy László szavaival ismét, minden könyve megírása után, hogy: „Kitaláltam egy boldog hazát / S nehogy e szent napon orkán bántsa, / félretette képzeletem.”

Ez a boldog haza Görömbei András lépéseivel is egyre közelebb jött hozzánk.

Ezért érte az alkotót élete legnagyobb csalódásaként a 2005-ös népszavazás, amely kitiltotta a határon túl maradottakat a Kölcsey által már 180 éve fölépített: kitágított és demokratikussá tett nemzetfogalomból: a magyarság szellemi házából. De Görömbei András még erre a megrendültségre is három könyvvel válaszolt. És napjaink történései, a most már szabadon visszaigényelhető állampolgári jogok, a konzulátusokon megnyitott ablakok előtt sorakozók ezrei igazolják, hogy Görömbei Andrásnak volt igaza. S ez igazolja emberi és alkotói küldetésének egyik legmélyebb értelmét is.

Tisztelt Ünnepi Istentisztelet! Élete folyamán Görömbei András számos kitüntetést kapott. A Kölcsey Társaság elnöksége úgy ítélte meg, hogy Kölcsey Ferenc neve teszi igazán teljessé azoknak a nagy magyar íróknak a körét, akik az ő szellemét az elismerések dokumentumain körülállják. Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, József Attila, Tamási Áron neve után, a Kossuth Lajosé s a Szilárd Leóé mellett, akiknek a neve Görömbei András kitüntetésein fénylik, a Kölcsey Ferencé még pontosabban mutathatja fel annak a szerepnek a fontosságát, amelyet ő a magyar kultúrában betöltött. S abban is van egy erősen jelképes vonás, hogy a Kölcsey Társaság eddigi kitüntetettjei között öt olyan jelentős magyar művész is szerepel – Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Szilágyi István és Kő Pál –, akiknek életművét Görömbei András kivételes mélységgel értelmezte. Most ők is itt vannak lélekben köztünk, és velünk együtt köszöntik őt ebben a templomban, Kölcsey hitének hajlékában. Tisztelettel kérem tehát a Kölcsey Társaság 2011-es díjazottját, hogy fogadja el és vegye át a kitüntetést, majd pedig fogalmazza meg gondolatait a mai magyar kultúra helyzetéről és esélyeiről.

109

Antall István

Görömbei András szerkesztő úr A Hangsúly, a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában készülő hangos folyóirat, amely közönség előtti rádiófelvételeken jött létre. 1983 és 1987 között 43 szerkesztett szám került adásba. Ratkó József, Görömbei András, Nagy András László és Antall István volt a munkatársa.

Talán egyike lehetett a rendszerváltást előkészítő szellemi műhelyeknek.

A trió vele vált quartetté, a Hangsúly „öszvér műfaja” általa vált országos értelemben is teherbíró jószággá, s mutatott valamit az küldetéstudaton túlmutató a professzionalizmusra utaló magatartásból. Görömbei András megjelenése a Hangsúly kezdeteinél irodalomelméleti és kritikai támaszt jelentett az invenciózus és magabiztos, de ilyen minőségében nagyon is egyedüli Ratkó Józsefnek, komoly szellemtörténeti hátteret és új élményeket adott a fővárosi, sőt határon túli színházi tapasztalatokkal bíró Nagy András Lászlónak, és a lehető legmagasabbra rakta az esztétikai és erkölcsi igényesség lécét a napi robotok kisszerűségében könnyen elvesző rádiós iparos számára, számomra. Tökéletes és teljes volt a bizalom négyünk között. Amikor letelepedtem a vágóasztalon várakozó malomkerék nagyságú tekercsek mellé és sorrendről, szerkezetről, egymást erősítő szavakról, művekről, versekről, hangjáték formátumú színdarabokról, zenéről, esszéről, interjúról és irodalmi szándékú publicisztikák alakító kölcsönhatásáról döntöttem – teljesen egyedül voltam. A dramaturgiai ösztöneim segítettek, nem bölcsész hátországom. Ilyen nem is volt még annak idején. De az akkor még félig szinte ismeretlen jó barát, Görömbei András szelíd igényessége lebegett minduntalan a szemem előtt. Ratkó Józseffel és Nagy András Lászlóval addigra már annyira összeszoktunk, az ő elképzelésüket annyi beszélgetésen keresztül kristályosíthattuk ki, hogy velük kapcsolatban nem lehetett kétségem: tudtam mit akarnak, és hibahatáron belül képviselhetem látásmódjukat. Görömbei András azonban egyszerre volt kritikus, tudós és tanár. Ha nagy ritkán néhány szót tudtunk váltani, szinte zavartnak tűnő szelíd félmondatokkal, előttem ebben a közegben ismeretlen tapintattal „vezetett rá” esztétikai elveinek kikezdhetetlen erkölcsi alapjaira. Ez a tudósi magatartás nem ismerte a fellegjárást, a teatralitást, mégsem volt soha száraz és skolasztikus. Csak később értettem meg azt a szerzetesi küldetéstudatot, amely az isteni rend keretein belül tud ihletett, izgalmas, körültekintő és még költői értelemben is színes lenni. Nincs hozzá hasonlítható szerkesztői attitűd, hiszen az ő mentalitásának gyökere nem a tisztség és a hatalomgyakorlás, hanem a segítő szolgálat felöl érthető.

Amikor életének állomásait, jóval később, egy drámai erejű önvallomás keretében a Debreceni Irodalmi Múzeum jóvoltából stúdiókörülmények között rögzíthettem, akkor vált világossá, hogy ő a személyes kényszerekből, a megaláztatásokból, a kiszolgáltatottságból tudott kikezdhetetlen értéket teremteni. Amikor édesapját 1956 után tűzi-

110

Görömbei András szerkesztő úr

fának fölhasogatott szálkás karókkal félholtra verték, s orvos is alig akadt, aki a biztos vérmérgezéstől, a haláltól a politikai fenyegetettség, írjuk csak le: a terror árnyékában megmentse, akkor volt egy tanára, aki éjjel elment az édesanyjához, hogy figyelmeztesse a kitűnően tanuló gyermek Görömbei András papírjait egyetlen gimnáziumba sem továbbították. Édesanyja kétségbeesésében a plébános úrhoz szaladt, aki akkor már csak a győri Bencés Gimnáziumban tudott helyet találni a 13 éves kisfiúnak. A szeptemberben vasútra szálló gyerekember, aki jólelkű kalauzok, vasutasok segítségével szállt át vonatról vonatra legfeljebb a nagy nyári vakációra mehetett haza. Minden állami, egyházi és családi ünnepet a gimnázium fala között töltött, a szerzetes tanárok gondoskodó közösségében. A szorongattatás sötét éveiben a lehető legtöbbet kapott meg tőlük, amit megkaphatott. Mély és szemérmes hitet, a tudáshoz nélkülözhetetlen alázatot, nyelveket, gyors- és gépírási ismereteket, a közösség és a szolgálat küldetéstudatát. Ezt a mélyen gyökerező erkölcsiséget csak tovább erősíthette Barta János tanári és tudósi nagysága, az, ahogy a felvételin kiállt az egyházi iskolából érkező bölcsész jelölt mellett, majd jóval később akadémiai kapcsolatait is mozgósítva kimentette a fiatalembert a rendőrségi beszervezők karmai közül. Julow Viktor Eötvös kollégiumból hozott humora, az egyetemről 1956 miatt való száműzetése; a kiváló évfolyamtársak halálig összetartó csapata, Ablonczy László, Márkus Béla, Pálfy G. István és a lányok Szabó Magda, Cs. Nagy Ibolya, Várhelyi Heléna és az őt négy leánygyermekkel megajándékozó G. Kiss Valéria, aki persze mindenki Görömbei Katája, valamennyien olyan szellemi színvonalat képviseltek, ami biztos tájékozódást adott, s ahol diákkortól sértetlenek maradtak a kötődések és a vállalt esztétikai, közéleti eszmények.

Onnantól kezdve, hogy Görömbei András saját Trabantján Debrecenből „hazafuvarozta” Nyíregyházára Czine Mihályt, és a közönség előtt egy rendkívül izgalmas, az élő szó rögtönzés-élményét és az írásbeliség elmélyültségét egyszerre hordozó interjút készített vele, nem is volt kérdés, hogy szellemi műhelyünkben megbízható és mindig szerényen tartózkodó jelenléte a helyi értékek felől a magyar irodalom teljes világára nyit ajtót. Ahogy szelíden, egy tapintatos postai levelezőlap néhány sorával figyelmeztetett, hogy vállalkozásunk anyagi hátterét is meg kell teremtenünk valahogy, az vallott igazán pirulásig szemérmes

Balról jobbra: Vári Fábián László költő, Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke, Görömbei András akadémikus és Antall István szerkesztő-riporter a 2007-es Ratkó-díj átadásán a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban

111

Antall István

személyiségéről. Az autóban éjszaka hazafelé tőle kérdezte meg Czine Mihály: – És ti ezt minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül csináljátok? – Ez nem a szereplésért járó juttatások zajos számonkérése, hanem baráti és csendes jelzés volt, hogy ha folyóiratot játszunk a rádió hullámhosszán, akkor akárhogy is, de az utazás, a szellemi teljesítmény legalább jelzésszerű elismerésének fedezetét elő kell teremtenünk. Ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy miközben rendszeressé vált munkakapcsolatunk ő magával hozta azokat a barátait, szerzőtársait, azoknak a politikai okokból parkoló pályára ítélt szellemi kezdeményezéseknek az eredményeit, amelyeket – ha éppen nyomtatásban nem jelenhettek meg – az irodalmi est, a pódiumműfaj, a kamaraszínház, a közönség előtti rádiófelvétel beavató hangulatában a későbbi havonta jelentkező adásokra bízhatott. Szakmai elfogulatlanságát, nagyvonalúságát mi sem bizonyította jobban, minthogy általa készíthettem rádiós beszélgetést Mándy Ivánnal, ő hozta az első értő tanulmányt a Hangsúly közönség előtti rádiófelvételére Grendel Lajos trilógiájáról, általa kerültünk kapcsolatba Kányádi Sándorral, a nyugati magyar irodalom számos jelentős szerzője, a Párizsi Magyar Műhely csapatától a magányosokig éppen az ő közvetítésével kerülhetett a mikrofonunk elé. Azt is neki, és közvetlen baráti körének köszönhettük, hogy a határon túli magyar irodalom teljes horizontját a maga sokszínűségével, történetiségében és újdonságaival együtt bemutathattuk. Korábban Befalazott szószék címmel nagyhatású előadóestet rendeztek a Délibáb együttes muzsikusával, Szabó Violával és a pályakezdő Szíki Károly színművésszel. Ennek a vállalkozásnak a tapasztalatai is beépültek a Hangsúly adásaiba. Ahogy 1983 és1987 között egyre növekedtek szakmai, egyetemi, tudományos, közéleti terhei, szívesen szabadult volna a Hangsúly alkalmi kihívásaitól, de ezt úgy hidaltuk át, hogy mi mentünk hozzá „szerkesztőségi üléseket” tartani. Ratkó Józseffel Poroszlay utcai házának küszöbén üldögélve, reá várakozva készíthettem egy olyan beszélgetést, amely mind a mai napig nem jelent meg, de aktualitása – éppen Görömbei András szellemi teljesítményének ismeretében – még fontosabbnak tűnik. Soha, egyetlen esetben sem hagyta cserben barátait. A Ratkó József-díj egyik átadásakor (talán Elek Tibor, Tóth Erzsébet, vagy Vári Fábián László laudálására) Debrecenből vittem Nyíregyházára. Feltűnően kedvetlen, magába forduló volt, nem tudtam fölvidítani. Faggatni kezdtem, hogy: valami baj van? Hol a régi kedved, drága Bandi? Mi van? Csendesen üldögélt egy darabig, majd csak annyit mondott: – Tudod, azon töprengek, hogy van-e még remény?

Ez a mondata annyira drámainak tűnt, hogy azonnal nem is tudtam válaszolni.

Magyarország ügyében, a közéletben, az otthoni, családi dolgok közepette? Hol a baj, Bandi? Hol?!

Az est aztán az ő igényes, szép méltatásával lezajlott. Örült, hogy adhatott. Ezt követően, a következő év januárjában, a Kölcsey-díj átvételekor még tudtam vele a költőről egy remek beszélgetést készíteni a szatmárcsekei havas ragyogásban, szállása udvarán.

Szelíden mosolygott, de érzékelhetően lassult beszéde, mozgása. Orvoshoz készült…

Látszólag csak sakkozni járt át Ratkó József az Alföld szerkesztőségébe, de a Márkus Bélával, Aczél Gézával folytatott időnként ironikus, fölcsattanásokig hevülő mérkőzések egy új kritikus, irodalomtörténész, költő, író, esszéíró nemzedékkel hozta össze Nagykálló vándor magányosát. Így ezen az „emberi ágon” kerülhettünk szellemi rokonságba Görömbei Andrással, ezzel az egyedülálló emberrel. Isteni ajándék volt, hogy társai, barátai, kései tanítványai lehettünk. A hangfelvétel őrzi sóhajtását. A lelke tehát itt van.

112

SZEMLE

A kőszívű ember fiai a Móricz Zsigmond Színházban Nem egyszerű regényből színházat csinálni. Inkább küzdelmes. A kőszívű ember fiai tipikusan az a regény, amelyet csak vagy nagyon jól lehet feldolgozni, vagy ha nem tökéletes a koncepció, hatalmas bukás lehet belőle. A Móricz Zsigmond Színház 2013. március 16-án, az 1848–49-es forradalom évfordulójához kapcsolódóan bemutatta a regényből készült színpadi változatot, és szerencsére ebben az esetben az előbbi történt.

A nyíregyházi társulat egy olyan irodalmi műhöz nyúlt, amellyel az ember elsőként kötelező irodalomként találkozik. De mostanság nem sokan olvassák el, inkább keresnek az interneten egy rövidített leírást. Régebben, ha készült könyvből filmes változat, azt nézték meg a diákok, ma már erre sem hajlandók, így Jókait tanítani nem könnyű feladat. Éppen emiatt jó ötlet a Móricz Zsigmond Színház koncepciója, viszont azt gondolom, így is inkább az idősebb generációt tudja megfogni, akik ismerik valamelyest a Jókai regényt, de talán akadnak majd olyanok, akik a darab láttán kedvet kapnak az olvasáshoz.

Sediánszky Nóra neve most már a minőség védjegyévé vált, ügyesen oldotta meg a grandiózus feladatot, s létrehozott egy olyan átiratot, amely gond nélkül alkalmazható, és hiteles képet fest Jókai művéről. A darab igazán mozgalmas, sodró lendületű, a néző nem unatkozik.

Tasnádi Csaba rendezése visszaadja nekünk azt, amely mostanság kiveszett az életünkből: az önfeláldozást, a hazaszeretet (az igazi értelmében, nem holmi levegőbe kiáltott szóként), a család egységét, a szeretet erejét. Hiányzó láncszemek ezek, melyek miatt egyre sivárabb, unalmasabb, jelentéktelenebb a létünk, azonban egy-egy ilyen darab visszaránthat minket – ha csak rövid időre is – a fontos dolgok világába.

Kiváló ötlet a helyszínek elkülönítése: a mozgó falak segítségével zavar nélkül el lehet rejteni és megjeleníteni folyamatosan az aktuális színtereket és szereplőket. A díszlet korhű, kevés eszközből építkező, éppen csak annyi, amennyi elengedhetetlen. Bánki Ákos és Szöllősi Géza grafikái által válnak a színpadon történő jelenetek igazi történetté, segítenek az értelmezésben.

Kiváló ötlet például, ahogy a temetés közben a háttérben homok szóródik, ahogyan a gyászolók a sírra szoktak földet vetni, vagy a darab végén Jenő halála után már nemcsak apja, hanem az ő portréját is láthatjuk. A zene magával ragadó, Borlai Gergő megint nagyot alkotott. A jelmezek szintén a korabeli atmoszféra megteremtését segítik, Varjas Zsófi munkáját csak méltatni lehet. Egyszerre visszafogott és feltűnő ruhái a szereplők jellemét emelik ki.

113

Szemle

A rendezőt dicséri parádés szereposztása: Bárány Frigyes az öreg Baradlayként igazi kőszívű férj és apa, mindenek felett saját elképzelését akarja érvényre juttatni, még a túlvilágról is. Rövid szerep, mely valójában nagy munkát igényel.

Feleségét Pregitzer Fruzsina alakítja. Kitűnő választás, hiszen a színésznő kisujjában van az, amit Mari alakja megkövetel. Annyira természetes, hogy az már hátborzongató, szenvedélyes, őszinte. A folytonos dilemma ellenére a boldogság felé vezérli gyermekeit, és vérbeli anyatigrisként viselkedik. Ödönt, a legnagyobb fiút Illyés Ákos alakítja. Érzelmes, harcos alak, a szerelméért mindenre kész, apja családfői szerepét veszi át annak halála után. Richárdot Rák Zoltán jeleníti meg. Valójában kissé tartottam tőle, hogy nem lesz megfelelő a markáns szerep megformálására, viszont a legnagyobb kellemes meglepetést ő szerezte: amilyen fiatal, annyira profi színész. Végtelenül sok érzelmet tud közvetíteni, lelkes, játéka pedig feldobja a darabot. Azt gondolom, hogy az előadás legjobb teljesítményét ő nyújtja.

A harmadik, legkisebb fiú szerepét Fellinger Domonkos kapta. Jenő belehabarodott Alfonsine-ba, aki viszont becsapta őt, s a fiú semmit nem látott már saját életében, ami visszatarthatta volna az önfeláldozó szeretet sugallta áldozattól. Tudta, hogy Ödön előtt még ott az élet, s neki van is kiért tovább élnie, így Jenő vállalta helyette a halált.

Fellinger könnyed, de egyben igazán drámai alakítást nyújt. A sors a legkisebb fiúnak juttatja a legnagyobb szerepet, akárcsak a népmesékben. Éppen az a fiú hal meg, akit legjobban szerettek szülei, s talán éppen emiatt hozta meg a végzetes áldozatot.

114

Szívbemarkoló, lehengerlő, elgondolkodtató jelenetek áradó sorozata az előadás.

Horváth László Attila és Petneházy Attila egy-egy színfoltként jelenik meg előttünk, mindkettejük szerepe igazán lényeges, és tökéletesen megformált karakterekkel ajándékozzák meg a nézőt.

Jenei Judit és Budai Zsófi alakítja Ödön és Richárd két szerelmét. A színésznők játéka kellemes, szépen formált alakká lett Aranka és Edit. Budai Zsófinak ez az eddigi legjobb alakítása a Móricz kötelékében.

A sötét oldalt Plankenhorst báróné és Alfonsine képviseli. Előbbit Gosztola Adélnak köszönhetjük, aki sziporkázik az előadásban: széles skáláját mutatja meg képességeinek, egyszerre tud démoni és angyali lenni, ő a történet fekete özvegye is lehetne, ha a férfiak elcsábítását is célul tűzte volna ki.

Azonban nem ez a szándéka, hanem a Habsburgok támogatása minden eszközzel. Gosztola méltó párja Fridrik Noémi, a kissé hisztérikus, kissé erőszakos, olykor eszét vesztő lány megtestesítője, aki a gonoszság maga. Hazugságban nőtt fel, abban éli életét, s elárulta azt, aki a legfontosabb volt számára: Ottót, s közös gyermeküket. A lány a darab végére meghasonlik önmagával is, s a végső csapást az jelenti számára, amikor megtudja, hogy gyermekét az ősellenség, Baradlay Ödön fogja felnevelni. Nagyidai Gergő Ottója kemény, de tisztességes, az őszinteség mintaképe, erős jellem.

Kuthy Patrícia, Varga Balázs, Munkácsi Anita, Kameniczky László, Varga Norbert, Tóth Károly, Pásztor Pál és Koblicska Kálmán alakítása kiegészíti s teljessé teszi azt.

Szemle

A befejezés igazán tetszetős: a Baradlayak családfája jelenik meg sok-sok későbbi, egyelőre még ismeretlen leszármazottal. „Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, amik most a mi fejünkre szakadtak.” S felhangzik a Szózat. „Lélekcserélő idők vannak!” – mondja Baradlayné fiának. Egy kőszívű emberrel leélt élet után sem nyugodhat meg a szív, a harcok tovább folynak, most már nem a testen belül. A Móricz Zsigmond Színház előadása kiválóan sikerült, remek ötletek és profi megoldások garantálják,

hogy megismerjük az igazi kőszívű ember és Jókai regényének világát. Méltó az íróhoz, méltó az eseményhez, méltó a hagyományhoz. Klasszikus és mai egyszerre, az elmúlt évek egyik legjobb drámája.

S lehet, hogy a forradalom után 165 évvel ismételten „lélekcserélő idők vannak?”

Mizsur Katalin Jókai Mór: A kőszívű embere fiai. Történelmi színmű.

Rendezte: Tasnádi Csaba. Színpadra alkalmazta: Sediánszky Nóra. Jelmeztervező: Varjas Zsófi. Díszbemutató a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban: 2013. március 15.

Móricz Zsigmond és a film Ezt a könyvet nem írhatta meg más.

Csak olyan ember, aki nem pusztán Móricz életművének elkötelezett híve, hanem aki a mozgókép világában is mélyreható ismeretekkel rendelkezik. A Móricz Zsigmond művei a filmvásznon című tanulmányt kizárólag egyetlen irodalmár írhatta meg: Hamar Péter, aki az utóbbi évtizedben jegyzett irodalomtörténésszé, sőt országosan ismert (és elismert) kutatóvá érett.

A korábban filmesztétikai tárgyú kötetekkel (A játékfilm műnemeinek és műfajainak rendszere, 1987, ...tavaly Marienbadban [Egy filmtitok nyomában], 2000) jelentkező Hamar úgy vált Móricz munkásságának avatott ismerőjévé, hogy közben nem adta fel a film iránti szenvedélyes érdeklődését sem. Tudományos ambícióinak a hatalmas írói életmű irányába történő fordulását tanári múltján, s a Kölcsey Társaság titkáraként eltöltött tizennégy esztendőn túlmenően nyilvánvalóan motiválta a lakóhely szelleme is. Az a táj,

ahol Móricz született, majd ahol 1903 és 1907 között többször járt népköltési gyűjtőkörúton, az ő tevékenységében szintén meghatározó. S amikor egyre mélyebben ásta bele magát a móriczi oeuvre-be, nem kerülhette meg azt sem,

115

Szemle

hogy kritikailag feldolgozza a szakirodalom legfontosabb darabjait. Mint ahogy számottevő impulzust adott neki a Móricz Imrével történt megismerkedés is.

(Ez utóbbi élmény erőteljesen befolyásolta a Csibe-korszakot feldolgozó mű, a Móricz Zsigmond utolsó szerelme megszületését 2007-ben.)

Hamar Péter könyve lebilincselően érdekes olvasmány. Azzá teszi a szerző imponálóan sokrétű felkészültsége és lendületes stílusa. A kötet a feldolgozott anyag természetből adódóan egyszerre irodalom-, dráma-, színház- és filmtörténet, amely nem nélkülözi az oknyomozó riport szenvedélyességét sem. E több műfajú, monografikus igénnyel létrehozott munka arra vállalkozik, hogy elemző módon idézzen meg minden, Móricz-regény alapján forgatott magyar mozifilmet. Hamar elsősorban a mozgóképi változatokra összpontosít, feltérképezve azok megszületésének körülményeit is. Így természetes, hogy bátor vizsgálatának terepét nem elsősorban a móriczi textusok, hanem az adaptációk jelentik. A szövegben tetten érhető teljességigény azonban nem engedi meg, hogy a fejezetek kizárólag a filmekkel foglalkozzanak: az egyes feldolgozások alapjául szolgáló prózai alkotások is bevonódnak az értelmezésbe. A szakmai, valamint az érdeklődő olvasó számára egyaránt izgalmas információkat tartalmazó oldalakon egyszerre szólal meg a filmtörténész és a gondos filológus, aki Móricz naplóit és leveleit, illetve a mozipremierek visszhangját is élvezettel dolgozza fel. Módszere ugyanakkor nem pozitivista, hanem művészi meggyőződése értelmében a talált adatokat helyesbíti, értékeli, olykor pontosítja. A nagy terjedelmű recepciós irodalomban biz-

116

tonsággal tájékozódó alkotóként meglátja a filmgyártás területére tévedt Móricz kalandjainak rejtettebb összefüggéseit.

Ahhoz, hogy a jelentős regények nyomán készült (többnyire) jelentéktelen, vagy legalábbis halovány feldolgozások érdemben méltathatók legyenek, nemcsak a mozgóképi irodalom elméletében, hanem az 1920-as és az 1930-as évtized honi történelmében, színházi viszonyai között: egyáltalán a jelzett korszak politikai-szellemi életében is el kellett mélyülnie. (Éppúgy, miként az 1945 utáni szocialista realista műkritika jellegadó írásaiban...) Elmondható, hogy könyvének legtanulságosabb részletei éppen azok, amelyekben az említett kérdéseket elméleti összefüggéseikben is taglalja (A hetedik művészet vonzásában: Móricz Zsigmond nézetei a moziról és a filmről; Detektívregény? Bűnügyi regény?

Dzsentri regény?; A dzsentri „napfogyatkozása”; A dzsentri fogalmának különböző értelmezései). Ezekben a paszszusokban tárul fel leginkább a témához kapcsolódó szerteágazó műveltsége, olvasottsága, vitathatatlan felkészültsége.

Hamar Péter kötete tizenöt nagyobb szövegrészből áll (a végén megtalálható a Móricz-művekből készült tévéfilmek-, s a leggyakrabban említett források jegyzéke. Az utolsó oldalakon kapott helyet a Képtár és a Névmutató). E fejezetek sorrendjét a Móricz-regények, -színdarabok nyomán forgatott filmek készülésének-premierjének kronológiája határozza meg. Ez a szerkezeti elv akkor inog meg egy pillanatra, amikor a Rokonok esetében egymás mellé kerül Máriássy Félix és Szabó István mozija (a Máriássy-opusz 1954-ben, a Szabó-mű 2006-ban készült. A könyv utolsó elemző lapjain Ranódy László 1976-os Ár-

Szemle

vácska-rendezése kap helyet.) Az egyes fejezetek hasonló szerkezetűek: a zömmel három részre tagolt egységek első négy-hat oldala az adott regény vagy színmű újraolvasott értelmezését kínálja.

(Hamar tapasztalt irodalomtörténészként gondosan veti össze a kiválasztott epikai-drámai alkotások legizgalmasabb korabeli és későbbi olvasatait; a recepcióvizsgálat azonban nem megy a saját elemzés rovására, jóllehet számol a hatástörténeti konzekvenciákkal.) A második hat-hét lap a forgatandó film születésének dokumentatív hitelességű rajzát, illetve az elkészült mű analízisét nyújtja.

(Ezekben a részekben ítészi mérlegén majdnem valamennyi munka könnyűnek találtatik, kivéve Ranódy Árvácskáját.) A záró rész az adott mozidarab filmográfiáját közli.

Hamar Péter mindent ismer, ami közelebb viheti a megértéshez. Erre törekedve kutat Móricz kéziratos hagyatékában is. (Megjegyzendő, hogy a könyv szövegének lezárásakor még sem a Napló 1925–1929 közötti esztendőket taglaló részei, sem Kálmán Kata feljegyzései nem voltak publikusak. 2012 tavaszán Cséve Anna gondozásában megjelent a Napló második kötete, 2012 nyarán pedig napvilágot látott Kálmán Kata A Csibeügy. Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről című anyaga.)

Hamar hézagpótló munkájának legnagyobb haszonnal forgatható lapjai azok, amelyek egy-egy epikai-drámai mű részletezésével (Komor ló, Kerek Ferkó, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Légy jó mindhalálig, Úri muri, Betyár) mutatnak rá azok jellegzetességeire, illetve arra, miként próbálkozott a filmvászonra menteni (és gyakran megmásítani) az írói szándékot.

Nem kevésbé értékes az a tanulmánynak is beillő bevezető, amely alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy eltöprengjen az idővel látványban gondolkodó Móricz Zsigmondnak a mozihoz való viszonyulásáról.

Végigtekintve az író és a korabeli filmesek kapcsolatának történetét, megállapítható, hogy Móricznak nem volt szerencséje kora rendezőivel-színészeivel. Csalódott bennük. Hamar Péter a Sári bíró kapcsán fejti ki ezt: „A jelek arra utalnak, hogy Móricz a halála előtti egykét esztendőben már megadta magát a filmiparnak. A korábbi tapasztalatok alapján rá kellett jönnie, hogy a gyártók nem művészi célokat tűznek maguk elé, hanem az anyagi siker reményében vállalkoznak egy-egy produkcióra, s némi megtakarítás érdekében mennek bele minden megalkuvásba. Tudatában volt annak, hogy ő maga is megalkuvóvá vált filmes ügyekben, mert ha nem így lett volna, a Szép csillag forgatókönyvének ismeretében nem mond igent a megvalósítására. De nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy ezt megtehette volna.

Ez a kényszer vezette a Kerek Ferkóval kapcsolatos alkudozásokban, s ezért volt kész áruba bocsátani a Sári bírót is.”

Hamar Péter élvezetesen megírt kötete azt a folyamatot kíséri végig, amelynek során Móricz műveiből számos filmfeldolgozás készült, ám végső soron csak a Ranódy-féle Árvácska az egyetlen konzseniális alkotás.

Karádi Zsolt Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon.

Nyíregyháza, 2012. Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 237 p. (Modus Hodiernus 3.)

117

Szemle

Katona Béla éltető szellemi hagyatéka Krúdy Gyula az egyik emlékező írásában szeretett nyíregyházi tanára, Porubszky Pál alakját idézi meg: „Elmúlt az idő, amikor első novelláimat az önképzőkörben előtte felolvastam, és szívdobogtatva vártam korholását vagy dicséretét. Hogy író lettem, azt neki köszönhetem. Az első álmokat, ábrándokat ő ojtotta belém, ő nevelte fel… És ma is gyakorta, ha megírtam valamit, amihez kedvem és hangulatom volt, midőn leteszem a pennát, magamban úgy gondolom: vajon fog-e tetszeni az öreg Porubszkynak?”

Bizonyára sok megyénkbeli tollforgatóban kedves emlékeket ébresztenek e sorok, csak épp Porubszky Pál helyén mentorként Katona Béla szerepel a múltból felmerülő képeken.

Neves irodalomtörténész és népszerű főiskolai oktató volt már Katona Béla, amikor az Írószövetség titkára, Fábián Zoltán ösztönzésére elvállalta a megyei írócsoport vezetését. Ettől az időtől (a hetvenes évek végétől) kezdve megpezsdült az irodalmi élet régiónkban. Fiatalok tűntek fel írásaikkal, verses- és prózakötetek, antológiák láttak napvilágot Béla bácsi közbenjárásának köszönhetően, országosan ismert írók, szerkesztők jelentek meg az Irodalmi Presszó általa szervezett rendezvényein. Írócsoportunk menedzselését hivatástudattal, nagy kedvvel végezte. Egyik felfedezettjeként úgy éreztem akkoriban, jó időben vagyok jó helyen, fontos dolgok történnek velem és körülöttem. Útra indítónkból az idő múlásával idősebb barátunkká lett Katona Béla, ki a magánéletébe is egyre jobban beengedett minket, s élvezhettük vendégszeretetét 118

otthonában és kertjében. (Emlékezetes szüretein de sokat emlegettük e táj kulturális hagyományait, latolgattuk szellemisége továbbélésének esélyeit!) Tanúi voltunk aztán méltósággal viselt betegségének, s ott álltunk valahányan a sírja körül… Nem kis elfogódottsággal vettem hát kézbe a róla szóló írásokat egybefoglaló Szindbád nyomában című könyvet.

A kötet írásai között találunk Katona Béla alkotásairól, tevékenységéről, haláláról és utóéletéről hírt adó – egykori napilapokban, folyóiratokban megjelent – tudósításokat (ezeket a hű feleség és munkatárs, Anci néni gyűjtötte össze az elmúlt évtizedekben), tanítványi, baráti vallomásokat és emlékezéseket prózában és versben, valamint levélrészleteket. Az írásokat meghívókról, dedikációkról készült másolatok és fényképek egészítik ki.

Szemle

A harmincnál is több írásművet tartalmazó könyv tipikus, szép emlékezése a Pethő Józsefé (A találkozások harminc éve) s a Kulcsár Attiláé (Katona Béla, a költővé avató). Igényes Jánosi Zoltán ihletett esszéje (Példázat a diófáról Katona Béla hetvenedik születésnapján) és búcsúztatója (Búcsú Katona Bélától). Korrekt, szakszerű Karádi Zsolt ismertetése („Ennek a városnak voltam az írója.” Katona Béla posztumusz kötete Krúdy Gyuláról) és Babosi László hasonló műfajú és témájú írása (Az élő Krúdy. Katona Béla legújabb posztumusz kötete). János István írása (Katona Béla emlékezete) ugyancsak míves munka. Íme egy jellemző részlete: „Életét az értékteremtésre, -mentésre tette fel, mert jól tudta, van mit menteni, ha nem akarjuk, hogy végképp eltűnjenek a múlt apróbb-nagyobb emlékei egy technokrata civilizáció lánctalpai alatt. És tudni kell – vallotta – felmutatni a vállalt értékeinket, nem az anyagi haszon reményében, hanem egy olyan virtuális valóság bűvkörében, melyben együtt ragyog fel múlt, jövő és jelen a végső emberi harmónia igézetében.” Ide kívánkozik végül Bodnár István neve. Ő szerepel a legtöbb szemelvénnyel a gyűjteményben (előszó, két bensőséges hangú interjú, visszatekintés az Irodalmi Presszó működésére, beszámoló Katona Béla értékes könyvtáráról s a könyvek sorsáról), to-

vábbá szervező-szerkesztő munkájával ő segített a legtöbbet Anci néninek a kötet megjelentetésében. A kiadvány elsősorban a megye és Nyíregyháza irodalomszerető polgárainak, írástudóinak figyelmét, megbecsülését mutatja Katona Béla munkásságával kapcsolatban.

Itt lenne az ideje, hogy életművének elemző értékelését a „szakma”, a magyar irodalomtudomány is elvégezze.

A könyvet lapozva elgondolkozom: mennyi minden is múlik egyetlen tehetséges, elkötelezett emberen. A megyénkbeli szellemi-irodalmi életet az elmúlt fél évszázadban senkinek sem sikerült úgy összefogni, olyan magas szintre juttatni, mint Katona Bélának. Sok szó esik manapság a lokális és a globális viszonyáról. Béla bácsi tisztában volt e viszony természetével, s tudta, amit az erdélyi író, Páskándi Géza így fogalmazott meg: „az egyetemesség és a tájiság egymásban jelentkeznek”; „az egyetemes gyökerei is anyaföldben, hazaföldben nőnek, és nem a semmiben.” Azzal a reménnyel ajánlom mindenkinek e könyvet, hogy támad majd kisebb hazánkban olyan kiváló tanár- és tudósegyéniség, aki Szindbád nyomában is, meg Katona Béla nyomában is képes továbbhaladni.

Antal Attila Szindbád nyomában. Írások Katona Béláról. Szerk. és az előszót írta Bodnár István. Nyíregyháza, 2013. Örökségünk Könyvkiadó Kft., 89 p.

119

Szemle

A város (vissza)vár Életképek Nyíregyházáról

„A jaó Isten áldja meg azt a földet…”

Jó negyven évvel ezelőtt a Nyíregyházi Kiskönyvtár sorozatban született egy könyv – „Én szőke városom”. Írások Nyíregyházáról (1971) –, melynek szerzői versben, prózában vallottak szülőföldjükről, a városhoz kötődő emlékeikről. A szerkesztők szándékát – „olyan olvasókönyvet szeretnénk az olvasók kezébe adni, amely nemcsak ismereteket közöl, hanem gyönyörködtet és szórakoztat is” – siker koronázta. Olyannyira, hogy az ötlet, a gondolatcsíra négy évtized múltán is életképesnek bizonyult. A Bodnár István és Karádi Zsolt szerkesztésében tavaly megjelent kötet szépirodalmi alkotások, emlékiratok, változatos, színes publicisztikai írások révén szól arról, hogy napjainkban mit jelent, mit nyújt A Város, a mai Nyíregyháza. Soraik mögött, háttéranyagként ott érezzük eleink és kortársaink – Lukács Ödön, Geduly Henrik, Márkus Mihály, Koroknay Gyula, Katona Béla, Margócsy József, Ilyés Gábor, Németh Péter, Bene János… – munkáit, illetve az általuk szerkesztett kötetekbe foglalt ismeretanyagot.

A kötet írásai emelkedett hangon, érzelmi, lírai töltetű szavakban, életképekben, vallanak – közvetve vagy áttételes módon – a szülőhelyről, annak tárgyi és szellemi értékeiről, a befogadó közösségről, környezetről. A kötet ráébreszti az olvasót azokra a szellemi, érzelmi kisugárzásokra, melynek melegében élnünk adatott. A város olyan, mint az édesanya: életet ad, nevel, ölelő karjaival óv, útra bocsát, mindig visszavár.

Fölötte ott lebeg a nagy íróelődök – Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond –, s a későbbi

120

alkotók – Ratkó József, Galambos Lajos, Váci Mihály, Sipkay Barna – szelleme. Az ő ragaszkodásuk, látó és láttató soraik termékenyítik meg a ma élők írásait, ébren tartják az „akácvirág-illatú utcák”, a „zserbóédes otthonok”, a „kődominó”-ra emlékeztető tömbházak hangulatát, példaéletű eleink emlékét, morális tartását, otthon- és hazaszeretetét. Mindenik írás egy-egy ceruza- és ecsetvonás azon a kompozíción, freskón, amely a sorok révén gazdagodik, teljesedik ki előttünk.

Tamás Tímea halk töprengései – erdélyi szülőföldje városainak megidézésével – Nyíregyházát tágabb kontextusba helyezi, a nagy magyar városok sorába emeli, azok közé, amelyek sejtelmes és nyugalmat árasztó otthonai az ott születetteknek és a befogadottaknak is.

Szemle

Nyíregyháza arculatának megrajzolásakor – a hely kötelez – Krúdy Gyula személye és emléke megkerülhetetlen. Őt idézi Jánosi Zoltán költői emelkedettségű évfordulós megemlékezése, Ő ihleti Bodnár István, Nagy Zsuka és Onder Csaba költeményét – a hangvillaként adva meg az alaphangot a kötet további írásainak.

A kötet domináns vonása az emlékezés, az emlékidézés. Kurucz Gyula a vidékről városra kerülő gyermek rácsodálkozását, az első városi élményeket tárja az olvasó elé; Kovács Katáng Ferenc, Norvégiába sodródott honfitársunk tömör sorai, szóáradata családi események révén enged bepillantást a gyermekkor romantikát sugalló világába; Antal Anikó Torontóból a Szent István utca képét varázsolja – á la recherche – maga elé; Kulcsár Attila a Kossuth tér metamorfózisát idézi fel. Hatvan év történése, személyes krónikája sűrítődik a fővárosba költözött Marik Sándor újságíró soraiba, a befogadó város emlékképei mozaikkockákként sorjáznak elénk. Az újságíró különleges helyzete kínálta a lehetőséget Speidl Zoltánnak is, hogy galériára menő portrésorozatban mutassa be a városhoz kötődő, innen elszármazott híres emberek életútját. Szép metafora – a növényt éltető és megtartó földlabda – érzékelteti, hogy bárhova is kerülünk az életben, a magunkkal vitt földlabdának köszönhetően „szebben nyílik meg a virág, sudárabb lesz a fa az új helyen is”. Mádi Szabó Gábor, Kossuth-díjas színművész emlékeiben „ez volt a város, a legszebb, legnagyobb”, a szülőföldnek szóló tömör üzenetében – „a jaó Isten áldja meg azt a földet” – a hála és a szeretet hangja ölt testet. A szülőhely iránti ragaszkodás szép példáját idézi a Kovács József hosszútávfutóval készült interjú is. Szerénység, kitartás, ambíció, a haza szeretete jellemezte. „Minden válogatott versenynek

volt egy érzelmi töltete. A tudatom alatt ott motoszkált, hogy most a hazáért kell futni.” Az emlékidézők galériáját gazdagítja Kósa Ferenc filmrendező. Felvillannak előttünk az ötvenes évek, egyfelől azok az emberek, akik az igazság hatalma helyett a hazugság hatalmát szolgálták. Az ellenpélda, az ellensúly sem hiányzott: a világra eszmélés horizontját a nemes eszmények felé nyitó Kató nénik, Almássy Lászlók, kiknek tanítása gyümölcseként „végestelen végig igyekeztünk hűségesek maradni a szabolcsi szegény emberek világához, és hűségesek maradtunk önmagunkhoz is”.

A közösség- és jellemformálás irányvonalait kijelölő tanítás, az élményszámba menő előadások erejét szemléltetik Hamar Péter emlékezetének „tükörszilánkjai”, megannyi karakteres vonás Margócsy József tanár úr portréjához. A város szellemi, művészeti életét hosszabb-rövidebb ideig meghatározó személyiségek panteonjában ott találjuk a Bodnár István és Hetey László írásában előttünk álló Mensáros László személyiségét, a Csermely Tibor tolla nyomán életre kelő Váci Mihály és Végh Antal alakját. Változó korok, sűrű fekete felhők által borított ég és nyárderű, szívmelengető pillanatok és tragédiák sorjáznak a lapokon. De a „szorongó és szorongató idők” sem lehettek olyan mélyek és rombolóak, hogy Ratkó József is ne ismerte volna fel a sokadalmat szemléző cigányasszony szavainak – „olyan szépek vattok, mint a tűnő madár” – költői igazságának mélységét, magasságát.

A mélység és magasság végpontjai közt feszülő koordináták végtelen lehetőséget kínáltak ahhoz, hogy ki-ki a maga hangján, értékskáláján, érzelemgazdag szavakkal szóljon A Városról. Pásztor Anita Enikő, Bódi Katalin, Csáki Alexandra, Erdélyi Tamás, Szabó Tünde, Mogyorósi László, Gucsa Magdolna, Antal Balázs,

121

Szemle

Csabai László, Borbély Adél, Deák-Takács Szilvia, Bodnár István, Bódi Katalin, Darvasi Ferenc, Kulcsár Attila, Minya Károly, Tarczy Gyula, Kováts Judit, Hetey László, Gávai Anita, Karádi Zsolt ihletett sorai megannyi szellemi építő- és kötőanyag, útjelző és fénysugár, amely segíti az olvasót, hogy maga is meglássa, benne is tudatosodjon mindazon vonásokat, értéket, amelyeket Nyíregyháza város hordoz múltjában és jelenében, lakóiban.

A költők tollát ugyane gondolat, szándék vezeti. Bő kiáradású forrásuk a város, a táj, az itt élők gondolat- és érzésvilága. Kötött versformákban vagy szabad versben szólnak arról, amire a hétköznapi nyelv képtelen, titkokról, amit csak ők tudnak/tudhatnak, amit csak ők látnak/láthatnak. Mester Attila, Béres Tamás, Antal Attila, Mihálka György, Fodor Nagy Gergely, Nagy Gergely László, Budaházi István, Nagy Zsuka, Lajtos Nóra, Kürti László, Oláh András, Varga Zoltán, Vass Tibor költeményeiben kitárulkozik a város, családtagok, ismert személyiségek arca villan fel az időből, a szivárványszínű táj, az a különös hangulat, amely foglyul ejt, amely visszatart, visszavár. Mindenik vers egy-egy nemes fémből készült szelence, melyben sorokba rendezett, strófákba töredezett igazgyöngyök rejtekeznek. Szubjektív elfogultság, hogy csak kettőt emelünk ki belőlük! Oláh Andrásnak „az égi kocsmákban egyikében Krúdyval borozgató” Katona Béla emlékét idéző szép költeményét – Szindbád nyomában –, valamint Lajtos Nóra Engesztelő rekviemjét, amely szakrális elemekre építkezve tiszteleg János István, a korán elhunyt főiskolai tanár, klasszika-filológus emléke előtt.

A kötet minden sora szemléletes viszszaigazolása Kósa Ferenc szavainak: „…az írás a lehető legszemélyesebb emberi megnyilatkozás”. H. Németh Katalin – a

122

képzőművészet nyelvére lefordítva – ezt így értelmezi: „A mű egy sejtésszerű érzés anyagi kifejeződése. Kozmikus összefüggéseket sejtet, továbbgondolásra indít.” Tekintsük ezt a kötetet is egy virtuális műnek, mely arra buzdít, hogy magunk is jobban ismerjük meg városunkat, amely születésünk helye, amely befogadott, amely, ha utunk máshová sodort, mindig visszavár.

Szerettünk volna külön-külön is bevilágítani e személyes megnyilatkozások mögé, értelmezni a nyelv kínálta csodákat, valós és transzcendens üzeneteit. Szemünk az összképre fókuszált, a kötet egészére. Minden alkotás, minden sor egy-egy csermely, mely egyesülve folyóvá, folyammá duzzad, egy-egy toll- és ecsetvonás, mely együtt varázsolja elénk a képet: a „rejtőzködő szépségek” városa, Nyíregyháza arcát, mely ha beletekint képzeletünk varázstükrébe, elmondhatja magáról: „ez mind én voltam egykor” – anno 2012.

A kötet értékét növelik H. Németh Katalinnak a város hangulatát érzékeltető, mély impressziót hordozó és ébresztő rajzai. Az antológia szerzőinek pályaképét összegző sorok jelzik, mily gazdag az a szellemi háttér, amely e város jelenét és jövőjét meghatározza. Hisszük, hogy ők s az eljövendő nemzedék is megszívlelik Ratkó Józsefnek a nyíregyházi színpadról elhangzott, a nemzetnek címzett imádságos, intő szavait: „Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, ne legyünk csúfja és játékai, s messzire való maradékaink rút járom alá ne vettessenek! Ámen.”

Máriás József A város (vissza)vár. Életképek Nyíregyházáról. Szerk.

Bodnár István, Karádi Zsolt. Nyíregyháza, 2012. Örökségünk Könyvkiadó Kft., 231 p.

Nagy Sándor szobrász 90 éves Nagy Sándor Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész 90 éves. Az alkalomból Kőből szabadult – fából született címmel önálló kiállítása nyílt Budapesten, a Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly Galériájában, ahol 89 kőből, illetve 132 fából készült szobrát láthatták az érdeklődők. Nagy Sándor a Nyírség és a Rétköz határán lévő kis faluban, Bujon született, 1923-ban. 1954-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Pátzay Pál, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor voltak a mesterei. Ő készítette 1975-ben Nyíregyháza örökváltság emlékművét, amely a megyeszékhely főterén áll. Művei közül a Nyíregyházi Városi Galéria 432 darabos gyűjteményt őriz. (M. S.)

123

bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma

Önálló művek válogatott bibliográfiája, 2012–2013. június 20 éves a Fegyveres Erők és Rendvédelmi Szervek Nyugdíjas Klubjának Honvéd Népdalköre : 1993– 2013/ [írta Becző Pál..., Koleszár Józsefné...] ; [fotók a dalkör archívuma és Erdélyi Tamás] ; [szerk. Szluk István...]. – Nyíregyháza: Fegyveres Erők és Rendvédelmi Szervek Nyugdíjas Klubja, 2013. – 48 p.

2011. évi népszámlálás : Területi adatok 3.16. SzabolcsSzatmár-Bereg megye. 3. – Budapest: KSH, 2012.

– 300 p.

Arcok és énekek : Verses antológia 2012/ [szerk. Madár János]. – Budapest: Rím, 2012. – 343, [1] p.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai : Forrásválogatás/ A forrásokat vál., közread és a bev. tan. Váradi Natália, szerk. Galambos Sándor. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 2012. – 191 p.

Balla M. Anna: Szeretel : Önleltár – végezetül : [Gyermekkori barátnőm emlékére]. – Budapest: Popart, 2013. – 296 p.

Egy falat Tündérmező : Vándorúton Szabolcstól Szatmárig/ [írta Deák Attila, Jankó Szép István, Kinál Márta] ; [fotók Csutkai Csaba et al.]. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg M. Területfejleszt. és Környezetgazd. Ügynökség Nonprofit Kft.: 2012. – 145 p. Éretten és elkötelezetten : Fiataloknak és szülőknek az egészséges családokért/[szerk. Suta György, Papp Tibor et al.] . – Nyíregyháza: Szent Imre Katolikus Szülők Egyesülete, 2012. – 101 p.

Fábry Szakál Sándor: Könnytűrő tüzek : Versek. – Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2012. – 89 p.

Gerliczki András: Kurucz Gyula írói világa. – Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2013.

– 102 p.

Gondos Gyula: Újraolvasva. – Nyíregyháza: [Szerző], 2012. – 123 p.

Hadházy Antal: S(o)ósok : S(o)ós Család : Egy leszármazott: Hadházy Antal összefoglalásában. – Nyíregyháza: Szerző, 2012. – 187 p.

Honvári Erzsébet: A lélek húrjain : Új versek és pró-

124

zák, 2011–2012. – [Nyíregyháza]: Örökségünk, 2013.

– 199 p.

Horváth László: Álmaimban mindig. – Nyíregyháza: [Szerző], 2012. – 181 p.

Janka György: A 100 éves Hajdúdorogi Egyházmegye története. – [Nyíregyháza]: Hajdúdorogi Egyházmegye, 2013. – 65, [2] p.

Kölcsey Ferenc debreceni diákéveinek iratai/ szerk.

Csorba Sándor. – Fehérgyarmat: Kölcsey Társaság, 2012. – 121 p. /Társasági füzetek, 19./ Lakatos Ilona, P. – Károlyi Margit, T. – Iglai Edit: Változó nyelvhasználat a hármas határ mentén : Többdimenziós nyelvföldrajzi térképlapok tanúságai. – Budapest: Tinta, 2012. – 141 p.

Máriás József: Petkes József. – [Nyíregyháza]: Kiadó nélkül, [2013]. – 43 p.

Miska János: Két haza szolgálatában : Életem, munkásságom : Válogatott írások. – Pomáz: Kráter, 2013.

– 333 p. „Nekem szerencsém volt...” : A 100 éve született Balogh István emlékére/[a szöveget gond. Filep Tibor és Záborszkyné Balogh Réka] ; [szerk. Henzsel Ágota]. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg M. Lvt., 2012. – 132 p.

Nyírgyulaj község történeti leírása és néprajza : A kezdetektől a harmadik millenniumig/ Cseh Mihály et al. ; [adatközlők Ádám István et al.]. – [Gödöllő]: Aquarex ’96 Kft., [2012]. – 320 p.

Oláh András: Idegen test : Versek. – Budapest: Hungarovox, 2013. – 82 p.

Petrusák János: Szőke mocsár : Mai regény. – Nyíregyháza: PegazusTv Média és Oktató Kft., 2012.

– 195 p.

Tiszteletkötet dr. Boros László főiskolai tanár 75. születésnapjára/szerk. Frisnyák Sándor, Kókai Sándor.

– Nyíregyháza: NYF Turizmus és Földrajztud. Int., 2012. – 244 p.

Zadubenszki Norbert (szerk.): Görögkatolikus szemle kalendáriuma a 2013-as esztendőre. – Nyíregyháza: Hajdúdorogi Egyházmegye, 2012. – 216 p.

Bibliográfia

Tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája, 2013. január 1–2013. június 30.

Ablonczy László: „A steril, cinikus vagy közömbös színházat egy percig sem megtűrni...” : Páskándi Géza első évada a Nemzetiben (1991/1992) 1. = Hitel, 26.

(2013.) 6., p. 67–78.

Páskándi Géza, Nemzeti Színház Agárdy Sándor: A száztíz éve született Ölbey Irénre emlékeztek = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 15.) 12., p. 12. hagyományápolás, Ölbey Irén, emlékünnepség, Döge, évforduló, Ölbey Irén Általános Iskola Ambrus Ferenc : Móricz Zsigmond Emlékkonferencia Rozsnyón és Sárospatakon: 2012. november 23–24– 25. = Gömörország, 13. (2012.) 4., p. 79–81.

Móricz Zsigmond, konferencia, 2012. november 23– 25., Rozsnyó, Sárospatak Angyal Sándor: Egy világjáró ősnyíregyházi: Kiss Gyula és népes családja = Kelet-Magyarország, 70. (2013.

01. 30.) 25., p. 5.

Kiss Gyula, portré Artisjus-díj a karnagynak = Kelet-Magyarország, 70.

(2013. 01. 26.) 22., p. 6.

Szabó Dénes, karnagy, kitüntetés, Artisjus Zenei Alapítvány Babosi László: „Kedves Miskám”. Ratkó József és Váci Mihály kapcsolatáról – levelezésük tükrében = Stádium, 2. (2013) 4., p. 10–12. irodalomtörténet Babosi László: „Reményt, kitartást üzen...”. Beszélgetés Serfőző Simon költővel Ratkó Józsefről = Stádium, 2. (2013.) 4., 8–10.

Bakajsza András: Szépíróink dr. Béresért és cseppjeiért = Stádium, 2. (2013.) 2., p. 9–11. szépirodalom, Béres-csepp, Béres József Balla D. Károly: Nyulasvíz = Mozgó Világ, 39. (2013.)

2., p. 83–87. állampolgárság, Kárpátalja Balogh Géza: Erőszakkal nem kell téesz! = Szabad Föld, 69. (2013.) 8., p. 13. államosítás, termelőszövetkezet, tüntetés, emlékműavatás, Bíró Lajos, Nyírcsaholy, 1960. február 26.

Balogh Tamás: Szobor a feltalálónak = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 09.) 7., p. 8. szoboravatás, Kabay János, köztéri szobor, Tiszavasvári, Vasvári Pál Múzeum Bárdi Nándor: Magyarország és a kisebbségi magyar közösségek 1989 után = 2000, 25. (2013.) 2., p. 18–28. kisebbség, Kárpátalja Bednárik Mónika: Tudunk élni a lehetőségekkel!” + „Nyíregyháza tud élni a lehetőségekkel!”: interjú: Dr. Kovács Ferenccel, Nyíregyháza polgármesterével = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 04.) 53., p. 1., 6.

Kovács Ferenc polgármester, Nyíregyháza, adósságkezelési szolgáltatás Béres József = Stádium, 2. (2013.) 2., p. 12. életrajz, Béres József (x): Bige László az Év embere a megyében 2012-ben = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 02. 01.) 3., p. 10.

Bige László, portré, kitüntetés, Az Év Embere, 2012, Nyíregyháza Bihari Albertné: Így emlékeztünk = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 11.) 9., p. 5. könyvkiadás, könyvbemutató, János István, hagyományápolás Bódiss Tamás: Intonációk a Nagytemplomból: Sepsy Károly szolgálata = Magyar Egyházzene : Egyházzenei és liturgikai folyóirat, 20. (2012/2013.) 1., p. 101–102.

Sepsy Károly, portré Bódiss Tamás: Az újjáépített tuzséri hangszer = Magyar Egyházzene : Egyházzenei és liturgikai folyóirat, 20.

(2012/2013.) 1., p. 104.

Tuzsér, orgona, református templom Darcsi Karolina: A 2012-es ukrajnai parlamenti választások és a kárpátaljai magyarság = Kisebbségkutatás, 21. (2012.) 4., p. 767–781. kisebbség, parlamenti választás, Kárpátalja Di Francesco, Amedeo: A költészet mint imádság – Dsida Jenő „Apokrif evangéliuma” = Létünk, 42.

(2012.) 4., p. 120–139.

Dsida Jenő, költészet Dérczy Péter: A történet vége = Eső, 15. (2012.) 2., p.

81–86. könyvismertetés, Balla D. Károly: Tejmozi Dobai Péter: Krúdy Gyula a Margit-szigetről Óbudára költözik, meghalni = Havi Magyar Fórum, 21. (2013.) 6., p. 1.

Krúdy Gyula Dobai Péter: Találkozás: Krúdy Gyula emlékének = Havi Magyar Fórum, 21. (2013.) 6., p. 53–55.

Krúdy Gyula Dolhai József: A Magyar Kultúra Lovagja lett Ajak polgármestere = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 01.) 27., p. 7.

Kerekes Miklós, polgármester, Ajak, kitüntetés, Magyar Kultúra Lovagja, hagyományápolás Durucz Gabriella: Nevet is kapott a könyvtár = KeletMagyarország, 70. (2013. 02. 08.) 33., p. 8. beruházás, felújítás, könyvtár, Kisvárdai Városi Könyvtár, avatóünnepség, névadás Elhunyt Adonyi Sztancs János = Kelet-Magyarország, 70.

(2013. 03. 08.) 57., p. 8.

Adonyi Sztancs János, nekrológ Elsöprő siker a szólótáncfesztiválon = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 08.) 8., p. 9.

125

Bibliográfia néptáncfesztivál, Nyírség Táncegyüttes, vendégszereplés, kitüntetés Féja Géza: Krúdy Gyula = Havi Magyar Fórum, 21.

(2013.) 6., p. 56–60.

Krúdy Gyula Ferencz Viktória: A határon túli magyar felsőoktatás tannyelve – interjúelemzések Dél-Szlovákiából és Kárpátaljáról = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 1., p. 7–32. felsőoktatás, Kárpátalja Futaky László: A Kölcsey Társaság füzetei (II.) = Könyv Könyvtár Könyvtáros, 22. (2013.) 5., p. 52–54.

Kölcsey Társaság, Fehérgyarmat Gulácsi Lajos, nyugalmazott püspök Nyíregyházán = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 02. 22.) 6., p. 11.

Gulácsi Lajos, püspök, pályakép Halász Csilla: Krúdy nyomában: „Óbudán még pártolják az irodalmat” = Heti Válasz, 13. (2013.) 25., p. 34–35.

Krúdy Gyula, Krúdy-emlékév, Óbuda, 2013 Hamar Péter: A beavatás kalandja és a kételyek árnyéka = Alföld, 64. (2013.) 1., p. 116–119. könyvismertetés, Móricz Zsigmond: Naplók, 1926– 1929. – Bp. : Noran Kiadó, 2012.

Hansági Ágnes: Egy elfeledett Móricz-regény esete a Pesti Naplóval = Tiszatáj, 67. (2013.) 2., p. 76–92. műelemzés, Móricz Zsigmond: Jobb mint otthon Kaiser László: „Nem a magam hasznát kerestem...” : Hét éve hunyt el Béres József = Stádium, 2. (2013.) 2., p. 1. portré, Béres-csepp, Béres József Kántor Éva, Sz.: Móricz naplói sikerkönyvek lettek = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 01. 25.) 2., p. 8. irodalomelmélet, Móricz Zsigmond: Naplók, 1924– 1925.–Bp.Noran Kiadó,2010 ;Naplók, 1926–1929.

– Bp. : Noran Kiadó, 2012., kézirat, Petőfi Irodalmi Múzeum, Cséve Anna Kántor Éva, Sz.: A Naplópókat a Naplók váltja föl = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 01. 18.) 1., p. 8.

Bodolay Géza (riportalany), színikritika, Móricz Zsigmond: Naplók. – Rend. Bodolay Géza, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Kántor Éva, Sz.: Színház az iskolában – „nézőképzéssel” = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 01.) 7., p. 8. színház, Móricz Zsigmond Színház, drámapedagógia, beszéd, hátrányos helyzetűek, fiatalok, Nyíregyháza Kántor Éva, Sz.: A történelem színpadán + A kőszívű ember fiai díszelőadáson + A Kossuth-szobortól a Jókai mű színpadáig = Nyíregyházi Napló, 20. (2013.

03. 14.) 9., p. 1., 8. színházi bemutatók, Jókai Mór: A kőszívű ember fiai.

– Rend. Tasnádi Csaba, nemzeti ünnep, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, színész, Rák Zoltán, Fellinger Domonkos Kántor Éva, Sz.: Zalán Tibor Rettentő görög vitéze a nagyszínpadon = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03.

08.) 8., p. 11. színikritika, Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz.

– Rend. Bereczki Csilla, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

126

Karádi Zsolt: Bár nem rettentő, de vitéz és görög = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 06.) 55., p. 5. színikritika, Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz.

– Rend. Bereczki Csilla, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Karádi Zsolt: Játék Móricz naplói nyomán = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 18.) 15., p. 1., 6. színikritika,Móricz Zsigmond: Naplók. – Rend. Bodolay Géza, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Karádi Zsolt: Jókai nem halványuló igazságai = KeletMagyarország, 70. (2013. 03. 19.) 65., p. 14. színikritika, Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. – Rend.

Tasnádi Csaba, nemzeti ünnep, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, Balázs Attila (fotót készítette) Karádi Zsolt: A szerencsemalac füle = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 22.) 18., p. 11. színikritika, Eisemann Mihály – Zágon István – Somogyi Gyula: Fekete Péter. – Rend. Tóth Miklós, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Kárpáti György: A hit és a szatmári cigányok: Szabó Szonja Szatmárcsekén hét évig filmezett egy roma baptista közösséget = Magyar Nemzet, 76. (2013. 05.

04.) 120., p. 15.

Szatmárcseke, dokumentumfilm, cigányság, baptista egyház, Ammen : dokumentumfilm. – Rend. Szabó Szonja Kelemen Zoltán: Vízcsepp a lótuszlevélen : a buddhizmus hatása Krúdy Gyula művészetére = Műhely, 36.

(2013.) 1., p. 58–62. irodalomtörténet, Krúdy Gyula Kerezsiné Petis Olga – Várkonyi Gábor: A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Rendőrfőkapitányság továbbra is elkötelezett a minőség ügye mellett = Minőség és Megbízhatóság, 47. (2013.) 1–2., p.14–17. minőségbiztosítás, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőrfőkapitányság Kiss Kornélia, R.: „Nem kérdeztünk, nem beszéltek” : Kováts Judit a 2. világháború túlélőit faggatta, végül regényt írt a történetekből = Magyar Nemzet, 76.

(2013. 01. 08.) 7., p. 15. könyvismertetés, Kováts Judit: Megtagadva. – Bp. : Magvető Kiadó, 2012.

Komiszár Dénes: A Dessewffyek nyomában... = KeletMagyarország, 70. (2013. 02. 09.) 34., p. 6. hagyományápolás, Dessewffy-család, jubileum, családtörténet, Nyírtelek Komiszár Dénes: A Dessewffyek nyomában... = KeletMagyarország, 70. (2013. 02. 08.) 33., p. 6. hagyományápolás, Dessewffy-család, jubileum, családtörténet, Nyírtelek Komiszár Dénes: A Dessewffyek nyomában... = KeletMagyarország, 70. (2013. 03. 23.) 69., p. 7. hagyományápolás, Dessewffy-család, jubileum, családtörténet, Nyírtelek Komiszár Dénes: A Dessewffy nemzetség nyomában = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 28.) 50., p. 11. hagyományápolás, Dessewffy-család, jubileum, családtörténet, Nyírtelek

Bibliográfia Krúdy Gyula: Jó és rossz napok Szindbád életében = Havi Magyar Fórum, 21. (2013.) 6., p. 68–70.

Krúdy Gyula: Születésnapi kalandok = Havi Magyar Fórum, 21. (2013.) 6., p. 63–64.

LTL: Jubilál a patinás palota = Kelet-Magyarország, 70.

(2013. 02. 19.) 42., p. 5. jubileum, Nyírvíz-palota, Nyíregyháza, könyvkiadás Madár János: Ratkó Józsefhez = Bárka, 21. (2012.) 1., p. 49–50. vers A Magyar Kultúra Napja = Nyíregyházi Napló, 20.

(2013. 01. 25.) 2., p. 6. rendezvénysorozat, Nyíregyháza, ünnepség, Magyar Kultúra Napja, hagyományápolás, Kölcsey Ferenc Magyar Zsófia: PPP rendszer és a Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézet = Kapu, 25. (2013.) 1., p. 17–19.

Tiszalök, Büntetésvégrehajtási Intézet, PPP-program Márkus Béla: „...természetünk határaiból kiszöktetnének” : Az elbeszélő Páskándi Géza = Hitel, 26.

(2013.) 6., p. 49–56.

Páskándi Géza Marton Éva: Felkiáltójelek : Ámos Imre és mai olvasata = Heti Világgazdaság, 35. (2013.) 2., p. 32–33. Ámos Imre, képzőművészeti kiállítás, évforduló, zsidóság Matkovich Ilona: Megvannak : egy nyírteleki gyermekkollégium nehéz napjai = Magyar Narancs, 25. (2013.)

3., p. 18–19.

Kedvesház, gyermekek, hátrányos helyzetűek, alapítvány, Nyírtelek Milotay István: Krúdy Gyulához = Havi Magyar Fórum, 21. (2013.) 6., p. 65–67.

Krúdy Gyula MML: Könyvbe „öntötték” a múltat = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 05.) 54., p. 8. könyvbemutató, Nyírgyulaj község történeti leírása és néprajza, Nyírgyulaj MML: A Magyar Kultúra Lovagja = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 11.) 35., p. 14.

Vajda László, kovácsok, iparművész, Tiszaeszlár, kitüntetés, Magyar Kultúra Lovagja MML: Szabolcs megyei Tündérmező + Tündérmező mindenkit vár = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 29.) 74., p. 1., 6. arculattervezés, Tündérmező program, turizmus, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Móricz Zsigmond: Naplók = Nők Lapja, 64. (2013.) 4., p. 76. könyvismertetés, Móricz Zsigmond: Naplók, 1926– 1929. – Bp. : Noran Kiadó, 2012.

Nagy Ibolya, Cs.: Páskándi Géza elöljáró beszédei = Hitel, 26. (2013.) 6., p. 57–66.

Páskándi Géza Németh Tamás: Egy vita margójára : Kölcsey és a kánon = Kortárs, 57. (2013.) 2., p. 80–85. irodalomtörténet, Kölcsey Ferenc

Nyilasi Balázs: Három századeleji novellaciklus : Krúdy Gyula: Szindbád = Tiszatáj, 67. (2013.) 2., mell. p. 3–8. műelemzés, Krúdy Gyula: Szindbád Nyíregyháza kiemelt figyelmet kapott = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 08.) 8., p. 8. idegenforgalom, kiállítás, turizmus, Nyíregyháza –oil–: Krúdy Gyula: A macskavári sasok = Magyar Narancs, 25. (2013.) 5., p. 47. könyvismertetés, Krúdy Gyula: A macskavári sasok Oláh András: Emlékezés Magyar Józsefre = Stádium, 2. (2013.) 1., p. 7–8. portré, Magyar József Az olvasók és a hirdetők is élnek vele = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 12.) 60., p. 8. olvasásszociológia, Kelet-Magyarország című lap, folyóirat, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, statisztika Ónody-Molnár Dóra: Az egyházak elkülöníthetnek? : Nyíregyháza: nem tudni, a görögkatolikusok miért nem az új iskolájukba járatják a cigány gyerekeket = Népszabadság, 71. (2013. 01. 04.) 3., p. 4.

Nyíregyháza-Huszár-telep, általános iskola, cigány gyerekek, görögkatolikus egyház, Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány Osztovits Ágnes: Móricz, a védtelen? = Heti Válasz, 13.

(2013. 01. 24.) 4., p. 66–67.

Móricz Zsigmond, szerzői jogok, irodalom, könyvkiadás –P–: Czine Mihály öröksége = Reformátusok Lapja, 57.

(2013.) 2., p. 8.

Czine Mihály, kitüntetés, hagyományápolás Pápai Ferenc: Kain Albert vasúti alagútépítő = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 02. 08.) 4., p. 8.

Kain Albert, vasút, portré Péntek Orsolya: Krúdy nyomában az egykori Óbudán: megemlékeznek a százharmincöt éve született, nyolcvan éve elhunyt íróról = Magyar hírlap, 46. (2013. 05.

11.) 109., p. 17.

Krúdy Gyula, Krúdy-év, évforduló, rendezvénysorozat Pintye Zsolt, Z.: 65 százalékos kormányzati adósságátvállalás = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 08.) 8., p. 3.

Kovács Ferenc polgármester (riportalany), Nyíregyháza, adósságkezelési szolgáltatás Pintye Zsolt, Z.: Kettős ünnep a görögkatolikusoknál = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 02. 22.) 6., p. 6. görögkatolikus egyház, társszékesegyház, Nyíregyháza, ünnepség PS: Megújult a régi kincsek háza = Kelet-Magyarország, 70.

(2013. 02. 09.) 34., p. 5. pályázat, felújítás, Zajti Ferenc Helytörténeti Gyűjtemény, Művelődési Központ és Könyvtár, múzeum, Újfehértó Sipos Marianna: Sóstó-fejlesztés: újragondolva = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 14.) 9., p. 1., 3. beruházás, fejlesztés, Sóstó-Gyógyfürdők Rt. ,Zrt., Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdő SZA: Az unió 1,1 millió euróval támogatja a programot + Mária utat mutat, és utat is épít = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 23.) 19., p. 1., 3.

127

Bibliográfia határ menti együttműködés, turizmus, vallás, uniós támogatás, magyar-román kapcsolat, Máriapócs, Szatmárnémeti, Nagyvárad SZA: „Én sem akarok már azonnal tűzbe ugrani” + Nincs pokol, sem paradicsom = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 17.) 14., p. 1., 6.

Normantas Paulius, fotóművészet SZA: Épül-szépül a botanikus kert = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 12.) 10., p. 6. pályázat, Tuzson János Botanikus Kert, botanikus kert, felújítás, természetvédelem, Nyíregyháza SZA: Festmények készülnek a Kállay család tagjairól = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 20.) 43., p. 5.

Kállay-család, festészet, Kállay-gyűjtemény, hagyományápolás, Nyíregyháza SZA: Kultúrára fogékony fiatalokat nevelnének + A színház nem tud kár okozni = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 13.) 37., p. 1., 6. színház, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, gyermekek, fiatalok, drámapedagógia, beszéd SZA: Megelevenedik a történelmünk = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 03. 14.) 62., p. 3. színházi bemutatók, nemzeti ünnep, Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. – Rend. Tasnádi Csaba, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza SZA: Táncfarsang + Jön a tizedik Táncfarsang = KeletMagyarország, 70. (2013. 02. 27.) 49., p. 1., 6. rendezvénysorozat, Táncfarsang, táncművészet, Móricz Zsigmond Színház, színház, Nyíregyháza SZA: Történelmünk egyik legszomorúbb fejezete + Áldozatok voltak, hősök lettek = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 10.) 8., p. 1., 4. kiállítás, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Don-kanyar, hősi halottak Takács Péter: Hány szabadságharcost deportált 1956-ban a szovjet hadsereg : gondolatok Váradi Natália forráskiadványa kapcsán = Valóság, 56. (2013.) 1., p. 95–99.

Váradi Natália. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai, 1956. 10. 23., forradalom és szabadságharc TG: Egyre kevesebbet olvasunk + Az olvasás veszített értékéből = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 02. 15.) 39., p. 1., 3. gyermekkönyvtár, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, olvasásszociológia, gyermekek Torkos Matild: A síron túl is: Bangó Margit a naményi száncsengőről, a megbékélésről, a régi és mai szegénységről = Magyar Nemzet, 76. (2013. 03. 09.) 67., p. 23.

Bangó Margit, portré Történelmi költségvetés – valóban új utakon Nyíregyháza = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 02. 22.) 6., p. 3. költségvetés, közgyűlés, Nyíregyháza, 2013, Kovács Ferenc polgármester

128

Tóth Csaba: Végig a Felső-Tisza völgyében : Nagy elődök nyomdokán = Természetbúvár, 68. (2013.) 3., p. 34–37.

Felső-Tisza, Kárpátalja Tutuskó Ágnes: Mazurog Oleg. Szabó Oreszt könyve a magyar oroszokról Ungvár 2011 = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 1., p. 149–152. könyvismertetés, Mazurok Oleg: Szabó Oreszt könyve a magyar oroszokról Új Paulus-orgonák Szabolcsban : Új orgona a fényeslitkei református templomban = Magyar Egyházzene : Egyházzenei és liturgikai folyóirat, 20. (2012/2013.)

1., p. 103–104.

Fényeslitke, orgona, református templom Ulrich Attila: Húszéves a Kállay Gyűjtemény, Nyíregyháza kincse = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 03. 08.)

8., p. 9.

Kállay-gyűjtemény, évforduló, Kállay-család, családtörténet, hagyományápolás, Nyíregyháza Ulrich Attila: Nyíregyházától New Yorkig : nagykállói dr. Kállay Miklósra emlékezünk = Nyíregyházi Napló, 20. (2013. 01. 25.) 2., p. 8.

Kállay Miklós, pályakép, Kállay-gyűjtemény, hagyományápolás, Nyíregyháza Vincze Péter: Előadás: „Hol a hit a maga részegségéből feljózanul...” = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 21.)

17., p. 4. kiállítás, Nyírségi Irodalmi Múzeum, hagyományápolás, Kisvárda Vincze Péter: Új külsőt és új nevet is kapott a könyvtár = Kelet-Magyarország, 70. (2013. 01. 07.) 5., p. 12. könyvtár, beruházás, felújítás, Kisvárdai Városi Könyvtár, évforduló, névadás Viniczai Sándor: Fókuszban a gyakorlat = Magyar mezőgazdaság, 68. (2013.) 10., mell. p. 16. felsőoktatás, mezőgazdasági főiskola, interjú, Lengyel Antal, dr., Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Visszaadni a régi fényét a kultúra fellegvárának + Közelebb a felújításhoz = Kelet-Magyarország, 70. (2013.

04. 02.) 76., p. 1., 3.

Váci Mihály Művelődési Központ, Nyíregyháza, épületfelújítás, pályázat, Agóra-program, Kósa Tímea Völgyesi Orsolya: Alkotmányos függetlenség és gazdasági szabadság : A szuverenitás kérdése Kölcsey és a magyarországi reformellenzék politikai diskurzusában, 1832–1833 = Magyar Tudomány, 174. (2013.) 4., p.

432–437. politikai nyelv, Kölcsey Ferenc Zsoldos Ildikó: A két Vécsey = Századok, 147. (2013.)

3., p. 747–782.

Vécsey József, Vécsey László Gyűjtötték a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi könyvtár dolgozói,

szerkesztette: Tóth-Czakó Andrea

Tartalom szabolcsi sajtótörténet

László Gézáné

Szabolcs vármegye sajtótörténete a dualizmus korában Irodalmi tanulmányok Nyilas Ágnes

Japán írók Fukusimáról

2011. március 11-e visszhangja a szigetország szépirodalmában

Perger Éva

A magasság magánya.

Hamvas Béla leveleiről

3

25 33

görögkatolikusok

Marik Sándor

Száz év, sok küzdelemmel

Beszélgetés Kocsis Fülöp megyéspüspökkel 37 Endrédi Csaba

A magyar görögkatolikusok identitás-keresése a 19–20. század fordulóján 51 kósa ferenc 75 éves Nyéki Zsolt

„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal”

Nyíregyházi beszélgetés a 75 éves Kósa Ferenccel Kósa Ferenc

Eredet. Részlet a szerző készülő önéletrajzi könyvéből

78

Szépirodalom Antal Attila

Nemzedék; Őszi falevél

93

66

129

Fábry Szakál Sándor

[hetvenszer hét...]; [ívfény ráng...]; Aurelius Augustinus emlékezete Ószabó István

Hálával adózás hét mondatért Nagy Zsuka

Világtalan játékbabák Komor Zoltán

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái című verse után

95 98 102 104

in memoriam görömbei András Karádi Zsolt

In memoriam Görömbei András 105

Jánosi Zoltán

Görömbei András köszöntése

A Kölcsey Társaság által adományozott Kölcsey Emlékplakett kitüntetés

átadása alkalmából 107 Antall István

Görömbei András szerkesztő úr 110 szemle

A kőszívű ember fiai a Móricz Zsigmond Színházban (Mizsur Katalin) 111 114

Móricz Zsigmond és a film (Karádi Zsolt) 117

Katona Béla éltető szellemi hagyatéka (Antal Attila) 119

A város (vissza)vár (Máriás József) Nagy Sándor szobrász 90 éves (M. S.)

122

bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma

Önálló művek válogatott bibliográfiája, 2012–2013. június

Tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája,

2013. január 1–2013. június 30.

123 124

Az első borítón: A máriapócsi görögkatolikus bazilika. Bakos Zoltán felvétele A hátsó borítón: Tízezer nap. Kósa Ferenc filmje

130

E számunk szerzői:

Antal Attila – költő, irodalomtörténész, Nyíregyháza Antall István – a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, Budapest Endrédi Csaba – PhD hallgató, Nyíregyháza Fábry Szakál Sándor – költő, Nyíregyháza Jánosi Zoltán – irodalomtörténész, rektor, Nyíregyháza Karádi Zsolt – főiskolai tanár, Nyíregyháza

Komor Zoltán – költő, író, Nyíregyháza

Kósa Ferenc – filmrendező, Budapest

László Gézáné – főkönyvtáros, Nyíregyháza

Máriás József – ny. újságíró, Nyíregyháza

Marik Sándor – újságíró, Budapest

Mizsur Katalin – kritikus, tanár, Budapest

Nagy Zsuka – költő, tanár, Nyíregyháza

Nyéki Zsolt – újságíró, főszerkesztő-helyettes, Nyíregyháza

Nyilas Ágnes – építészmérnök, egyetemi oktató, Nagoya

Ószabó István – költő, Debrecen

Perger Éva – kritikus, Győr

Tóth-Czakó Andrea – könyvtáros, Nyíregyháza

131

132