Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2012/3. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévEnként 47. évfolyam, 2012. 3. szám Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Babosi László, Fábián Gergely, Galambos Sándor, Ilyés Gábor, Marik Sándor Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Kührner Éva igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23.

Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Írások A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCRÓL

Kovács Ágnes

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében* A Rákóczi-szabadságharc folyamán egyetlen jobbágykatona pályája sem volt olyan sikeres, mint az Esze Tamásé. Azt követően, hogy csatlakozott a Habsburgok ellen fegyverrel is harcolni kész II. Rákóczi Ferenchez, karrierje meredeken ívelt felfelé.

Csak a legfontosabb állomásokat említve: 1703 májusának első napjaiban őt nevezte ki a fejedelem még Brezánban, a szervezendő gyalogság főkapitányává, majd októberben, a Tokaj alatti táborban felszabadította a jobbágyság alól (amit földesuraként megtehetett, hiszen Tarpa az ecsedi Rákóczi-uradalomhoz tartozott). 1707. április 18-án a marosvásárhelyi országgyűlésen brigadérossá léptette elő, 1708. március 24én pedig megnemesítette. Esze Tamás példátlanul sikeres életútja – amelybe a származása, kétes, de legalábbis ellentmondásos előélete, valamint a katonai képzettség hiánya miatt szinte kódolva voltak a kudarcok is – és tragikus halála annyira nem tekinthetők szokványosnak, hogy pályáját vizsgálva aligha elégedhetünk meg az érvényesülésében szerepet játszó személyiségjegyek sorjázásával. A sikerek és a kudarcok okainak feltárása megköveteli a kitekintést az egykori tarpai jobbágy politikai és társadalmi környezetére, legfontosabb személyi kapcsolatainak alakulására is.

Esze Tamás katonai és társadalmi hierarchiában való emelkedését leginkább a brigadérosi kinevezés és a neki, valamint családjának adományozott címeres nemeslevél dokumentálják. Ezekben lényegében egybehangzóan fogalmazódik meg, mivel szolgált rá Esze az elismerésre. Mindegyikben utalás történik a haza és a nemzet iránti hűségére, a közügy előmozdításában vállalt szerepére, dicséretes hadi teljesítményére, és természetesen a végsőkig való kitartásának feltételezésére is. Az előléptetés és a * Az írás az Esze Tamás halálának 300. évfordulója alkalmából 2008. május 22–23-án rendezett tudományos ülésszakon elhangzott előadás némileg módosított változata. A módosításokat két körülmény indokolta: egyrészt az Esze Tamás életével kapcsolatos források megjelenése a konferenciával egyidejűleg, illetve azt követően (Források Esze Tamás kuruc brigadéros életéhez és Tarpa Rákóczi-kori történetéhez. Első kötet: 1694–1706. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Mészáros Kálmán. Vaja, 2008.; Második kötet: 1707–1709. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Uő. Vaja, 2010. [Mészáros, 2008. és Mészáros, 2010.]), másrészt a dolgozatot közlő periodika jellege és szerkesztési elvei.

1 Nem mérhető hozzá az ugyancsak brigadérosi kinevezést nyert és a szabadságharc alatti érvényesülési lehetőséget Eszével együtt példázó, s hozzá hasonlóan „nemtelen” Czelder Orbán karrierje sem, akinek polgári származása, társadalmi reputációja és katonai képzettsége miatt eleve jobb volt az indulási pozíciója.

Kovács Ágnes

megnemesítés legfontosabb indoka azonban az volt, hogy Esze Tamás „tökélletes szeretetit” tanúsította a fejedelem iránt, amikor a Lengyelországból hazatérő Rákóczi számára nagyszámú gyalogos sereget gyűjtött, és családtagjaival együtt „mindenki más előtt” fegyvert fogott a szabadság helyreállításáért.

Az biztos, hogy Esze számára mindenekelőtt a 17–18. század fordulójának nemzetközi és hazai eseményei, illetve ezek egymásra hatása nyújtottak lehetőséget adottságai kamatoztatására. Különösen az ország északkeleti részében élők sodródtak bele, akarva-akaratlanul, a francia–török–Habsburg tervekből és rivalizálásból következő politikai indíttatású és célú eseményekbe, amelyek sokak életét fenekestől felforgatták. Ezek közé tartozott Esze is, aki – nem tudván belenyugodni egzisztenciája tönkretételébe és az őt ért méltánytalanságokba – fellázadt. Olyan emberként, aki sohasem adja fel a küzdelmet, ugyanannyi esélye volt a kudarcra, mint a sikerre. Amikor sorsa összefonódott a szabadságharccal, a mérleg nyelve az utóbbi irányba billent, s úgy tűnt, hogy nyertese lehet a játszmának.

Alapvetően a Rákóczival való kapcsolata miatt, mert a fejedelem pontosan tudta, mit köszönhetett neki. S bár valószínű, hogy talán haza se tér, ha tudja, hogy csak fegyvertelen nincstelenek várják, mégsem hátrált meg, amikor szembesült a valósággal. A legmagasabb és a legalacsonyabb társadalmi réteget reprezentáló bujdosók egymásra találása és egymás felvállalása méltán történelmi jelentőségű esemény, s benne elévülhetetlen érdeme van Rákóczinak, de aligha került volna rá sor Esze Tamás nélkül. A fejedelem valószínűleg már Brezánban tudomást szerzett arról, hogy Eszének meghatározó szerepe lehetett a Lipót által elrendelt toborzásban rejlő lehetőség felismerésében, a szegénylegények mozgalmának összefogásában, s abban, hogy – Thökölyvel szemben – őt, a hegyaljai felkelés elől elfutó főurat választották a tervezett szabadságharc vezetőjének. A lengyelországi emigrációban több küldöttség is megkereste Rákóczit, de igazából az Esze érvei győzték meg a hazatérés szükségességéről. Azt sem feledte, nem feledhette el a fejedelem, hogy Esze Tamás rongyos katonái várták a magyar határon, hogy velük indította meg a küzdelmet. Az a segítség, amelyet a kezdeteknél Esze nyújtott, felbecsülhetetlen jelentőségű volt, s önmagában is elegendő ahhoz, hogy a hajdanvolt szegénylegény a továbbiakban is kitüntetett helyzetet élvezzen a csatlakozó jobbágyok között. Ráadásul az egykori tarpai jobbágy a szabadságharc későbbi éveiben is az egyik legeredményesebb sereggyűjtőként működött, Mészáros, 2010. 28–29., 100–107.

Ezeknek az volt a lényege, hogy Franciaország, beavatkozva a királyválasztás előtt álló lengyel belpolitikába, Louis de Conti herceg személyében, maga is jelöltet állított, hogy Lengyelországra és az akkor már bukott, emigrációban élő Thököly restaurálandó fejedelemségére támaszkodva, kordont vonhasson keleten a Habsburgok ellen. Hogy a terv megvalósulása esetén Magyarországon újra érvényesült volna a Porta befolyása, sőt, a felszabadított területek visszafoglalására is lehetőség nyílt volna, az XIV. Lajost a legkevésbé sem érdekelte. A témáról ld. bővebben: Vitéz Kárpáthy-Kravjánszky Mór: Az 1697-i kuruc felkelés. Hadtörténelmi Közlemények, 1935. 317–329.; Benczédi László: A hegyaljai kuruc felkelés 1697-ben. Budapest, 1953.; továbbá a Hegyaljai felkelés 1697. c. tanulmánykötetben (Szerk. Tamás Edit, Sárospatak, 2000.) a következő munkákat: Heckenast Gusztáv: A hegyaljai felkelés historiográfiája és nemzetközi háttere. 7–12.; R. Várkonyi Ágnes: 1697: Szervezkedők és külkapcsolataik (A hegyaljai felkelés újragondolása) 13–33.; Seres István: A hegyaljai felkelők kapcsolata a török portával. 213–223.

Mészáros Kálmán kifejezetten úgy fogalmazott egyik tanulmányában, hogy a szegénylegények, s különösen Esze Tamás szervezkedése nélkül, ki sem bontakozott volna a felkelés. Mészáros Kálmán: A tiszaháti bujdosómozgalom és vezéralakjai. Hadtörténelmi Közlemények, 2003. 3–4. sz. [Mészáros, 2003.] 766–767.

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében

hűsége pedig a legnehezebb helyzetekben, a legelkeseredettebb pillanatokban sem ingott meg. Annak ellenére, hogy katonái ellátása érdekében fáradhatatlanul „zaklatta” a fejedelmet, mindenkor abszolút és egyetlen tekintélyként tisztelte, s a nehézségekért soha sem őt okolta. Sőt, a szabadságharc érdekében az övéivel szemben is kész volt fellépni. A fejedelem hálája alapvetően ennek az elkötelezettségnek szólt, amelyre egyébként maga Esze is többször emlékeztette. Rákóczi és Esze kapcsolatában természetesen meghatározó maradt a köztük lévő óriási társadalmi különbség. Talán ezzel magyarázható az is, hogy a fejedelem olykor szigorúbban ítélte meg egykori jobbágya hibáit, mint a nemesekét. Amikor például – már brigadérosként – állítólag egy téves információ miatt Esze harc nélkül visszavonult a kajáni szorosból, s az akkori erdélyi kuruc parancsnok, Pekry Lőrinc letartóztatta, Rákóczi azt írta Károlyinak Ungvárról: „Hogy Pekry úr Esze Thamást árestomba tétette, approbáljuk [jóváhagyjuk].” Ugyanakkor az Eszénél nagyobbat vétő, szolgálati helyét engedély nélkül elhagyó Perényi Miklós büntetésétől arra hivatkozva tekintett el, hogy Perényi „jó humorban” [jókedvében] találta. Az egyetlen kivételt Forgách Simon jelentette, de mint ismeretes, valójában ő sem katonai vétség miatt került börtönbe.

Tény, hogy Esze katonai teljesítménye és hadgyűjtő, hadszervező tevékenysége nem volt összhangban egymással. Az egykori tarpai jobbágy vitéz katona volt ugyan, de nem tanulta a hadi mesterséget. A képzettség hiánya a szabadságharc folyamán mindvégig érezhető volt (talán számára is), amelyet se bátorsággal, se kezdeményező készséggel nem tudott pótolni a kívánt mértékben. Ebbéli fogyatékosságán néha élcelődött is a fejedelem. 1708 januárjában például enyhe rosszallással és kissé gunyorosan, a következőket írta Bercsényinek: „Esze Tamás levelét is ez napokban vettem Varannórúl; kérdezi: hová menjen? de gondolnám, hogyha vehette levelemet, nem sokat kérdezősködik ezentúl, de bagdácsol az sárban.”10

10

Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás. Nyíregyháza, 1966. [Esze, 1966.] 3., 131.

Igaza van tehát Mészáros Kálmánnak, aki a fejedelem és Esze Tamás személyes találkozása kapcsán a köztük lévő patriarchális viszonyra figyelmeztet, amely az Esze család jobbágyságból való felszabadítását követően is megmaradt. (II. Rákóczi Ferenc manumissióját lásd Mészáros, 2008. 34–36.!) Az a feltételezése viszont, amely szerint Esze a származása miatt nem is érhetett volna el brigadérosi rendfokozatot máshol, mint „a nemesség által többnyire megvetett gyalogsági fegyvernemnél” [Mészáros, 2003. 762.], csak részben fogadható el, hiszen Eszét – katonai előképzettség híján – nem is lehetett volna a lovassághoz vagy a tüzérséghez kinevezni. Arról sem árt megfeledkezni, hogy Rákóczi, a nemesség többségével ellentétben, igen fontosnak tartotta a gyalogságot, amit az is bizonyít, hogy jó néhány, általa becsült magyar és francia főtiszt (Bagossy László, Bagossy Pál, Radics András, Bonafous, Fierville stb.) szolgált ennél a fegyvernemnél.

A kuruc vitézek folyamodványait kiadó Esze Tamás is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „a Rákóczi-szabadságharc a rendi előjogok korában zajlik, egy olyan korban, amikor mindenki számára természetes volt a rendi megkülönböztetés, s a társadalmi különbség a szegénylegényeket felemelő Rákóczi ítéletét is befolyásolta.” Esze Tamás: Kuruc vitézek folyamodványai 1703–1710. Budapest, 1955. 62.

1707. október 9. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. kötet. II. Rákóczi Ferencz fejedelem korabeli oklevelek és levelezések, 1703–1707. Sajtó alá rendezi: Géresi Kálmán. Budapest, 1897. A család megbízásából kiadja gróf Károlyi Tibor [KO V. kötet], 708.

II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival. 1703–1712. Szerk. Thaly Kálmán. II. kötet (1709–1710). Budapest, 1873. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága (Archivum Rákóczianum, I. osztály II.) AR I/II. kötet, 357.

Uo. 155. A nagyszombati csatáról írt tanulmányában Markó Árpád is elmarasztalja Eszét, akinek az ezrede – bár tartalék volt –, „ha jól vezetik és fegyelmezetten előretör, Nyárády visszaözönlő hajdúit felvehette és a Scharudi átpártolása által okozott rést betömhette volna.” Markó Árpád: A nagyszombati csata. In: II. Rákóczi Ferenc csatái. Válogatott tanulmányok. Sajtó alá rendezte: Mészáros Kálmán. Budapest, 2003. 149.

Kovács Ágnes

Bercsényi, akinek volt néhány közös vállalkozása Esze Tamással (Károly és Érsekújvár megvétele, a pudmerici csata, Eger, majd Kassa védelme, hogy csak a legfontosabbakat említsem), még kritikusabban fogalmazott. Heister másodszori főparancsnoki kinevezése kapcsán a következőket írta a fejedelemnek: „Még Nyitrát akarja felégetni [ti. Heister]? Azért ne fárassza magát, – maga is felgyújtja ezt Esze Tamás!”11 Talán még ennél is sarkosabb véleményt nyilvánított róla a kömlődi sáncot védő, majd annak elhagyása miatt letartóztatott Szinai Mihály kapitány jellemzése kapcsán: „Dexteritása [alkalmassága] nem ér tovább az eszinél, s eszet mérhet nemcsak Móricczal, de Eszével is.”12 Nem túlzás tehát a történész Esze Tamás következtetése, aki a fenti és a „Várad felé vitte Tamás uram az Eszét” – típusú mondatok alapján úgy gondolta, hogy a főgenerális „nem szerette a parasztokból lett ezereskapitányokat.”13 Ezekben az esetekben ugyanis valóban nem csak arról volt szó, hogy a társadalmi és szellemi fölényét másokkal szemben szívesen éreztető Bercsényi éppúgy nem mulasztotta el kihasználni az Esze Tamás nevében rejlő szójáték lehetőségét, mint ahogyan megtette ezt Kökényesdi Vetésy László és Vak Bottyán esetében is,14 hanem Esze Tamás minősítéséről. Az viszont tény, hogy ha katonai teljesítményét nem is tartotta kiemelkedőnek, toborzó munkáját annál többre értékelte, s az volt a véleménye, hogy Esze könnyen talál magának embert.15 Ahogy mások, Esze is rosszul viselte a kudarcokat, s igyekezett a felelősséget elhárítani magáról. A Szilvásról való megfutamodást követően például Csáki Andrást okolta a vereségért, amelyet szerinte el lehetett volna kerülni, ha megfogadják az ő tanácsát, s olyan helyre vonulnak, „az holot lenne hátunkat hová vetni”.16 A hibák és a rossz döntések miatti magyarázkodásban tehát nem volt különbség a szegénylegényből lett ezereskapitány, a későbbi brigadéros és a nemesi származású főtisztek között, más szempontból annál inkább. Eszét ugyanis rendfokozata ellenére sem fogadták be maguk közé előkelőbb társai, ami a korszak rendi szemlélettel átitatott értékrendje alapján persze érthető.17 Esze érdemeinek nagyvonalú fejedelmi elismerése tehát eleve magában hordozta a konfliktusok, a frusztráció lehetőségét is, mert katonai tisztsége alapján olyan társadalmi közegbe emelte az egykori jobbágyot, amelybe akkor se lett volna könnyű beilleszkedni, ha időt hagyott volna rá a sors, s ha nem ütközött volna 11

12 13 14 15 16

17

Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Második kötet. (1706–1708.) Szerk. Thaly Kálmán. Budapest, 1877. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága (Archivum Rákóczianum, I. osztály V.) [AR I/V. kötet], 608.

Uo. 511.

Esze Tamás – Köpeczi Béla: Esze Tamás. Budapest, 1951. [Esze – Köpeczi, 1951.] 68.

AR I/V. kötet, 578.

Esze, 1966. 130.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [MNL OL] A Károlyi család nemzetségi és fóti levéltára [Károlyi lvt], P 396. Acta Publica. Acta Rákócziana. Series I. 1. Mikrofilmtár, 23 757. Abrudbánya, 1706. június 8. Kiadva: Mészáros, 2008. 156–158.

Ráadásul Esze Tamás indulatos, hirtelen haragú ember volt, aki nem „csomagolta be” véleményét. Lásd Rákóczihoz írt levelét, amelyben feljelentette a katonák zsoldját és ruháját elsikkasztó Perényi Miklóst. Mészáros, 2010.

33–35. A megvádolt brigadérosról írt tanulmányában Komáromy András „az ugorkafára felkapaszkodott ezeres kapitányok” egyik legellenszenvesebb képviselőjeként és haszonlesőként jellemezte Eszét, akiből gyakran kitört „a pór természet”. Komáromy András: Perényi Miklós egri várparancsnok. Hadtörténelmi Közlemények, 1915. 120.; A szerző mit sem törődött azzal, hogy Esze igazát az ellene indított vizsgálat is megerősítette. Esze – Köpeczi, 1951. 73.

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében

elzárkózásba. Bizonyos mértékig persze a nemesek magatartása is érthető, hiszen számukra Esze nem azt jelentette, mint Rákóczi számára. A korábban rendbontó, a földesurak ellen lázadó személyt látták benne, aki a szabadságharc alatt éppúgy ellenségnek tekintette őket, mint azelőtt. Talán maga Rákóczi is érezte az Esze társadalmi állása és katonai rendfokozata közti szakadék miatt előállt helyzet tarthatatlanságát, s egyebek mellett ezért is határozta el megnemesítését.

Esze életútjának alakulására a fejedelem mellett Károlyi Sándor volt a legnagyobb hatással. A szabadságharc vezetői közül a szatmári főispán ismerte legrégebbről a tarpai jobbágyot, és a dolhai csata után az Udvarhoz írt emlékirata18 Esze Tamás 1697 és 1703 közötti életútjának is fontos dokumentuma. Ebből tudjuk, hogy Kiss Alberttel együtt Károlyi fogatta el, amikor a Tiszaháton szerveztek a hegyaljaihoz hasonló felkelést. Jóllehet a Károlyira oly jellemző taktikázás miatt kihallgatásukra a császári kézen lévő Szatmár várában került sor, a főispán tudomást szerzett róla, hogy Esze „nagy jelentőségű dolgokat mondott el, s késznek nyilatkozott arra, hogy állításait bizonyítsa is.”19 Az igaz, hogy a feljegyzésből nem derül ki pontosan, milyen „dolgokról” volt szó a kihallgatás során, de feltételezhető, hogy a fogoly a magyarországi mozgalmak és a Thököly-emigráció kapcsolatáról informálhatta Szatmár várának parancsnokát, Gückel (Guquell) alezredest, s ezért kerülhette el – Kiss Alberttel és rokonával, Pap Jánossal ellentétben – a kínzásokat. Kiszabadulva a börtönből, a tarpai jobbágy sóval kezdett kereskedni, mígnem a tiszaújlaki sótisztek hatalmaskodása ezt el nem lehetetlenítette. Az a tény, hogy Károlyi – ha nem is formálisan – kiállt a sérelmeit megbosszuló Esze mellett, nemcsak annak ártatlanságát bizonyítja, hanem azt is, hogy kapcsolatuk, az előzmények ellenére normalizálódott. A főispán – akinek egy időben kezére kerültek a máramarosi sóaknák – valószínűleg igénybe vette a tarpai jobbágy szolgáltatásait és elégedett lehetett vele, ellentétben a sótisztekkel, akiknek visszaéléseiről emlékiratában is részletesen beszámolt. Károlyi azt is feljegyezte, hogy a szabadulása után rendesen adózó és magát csendesen viselő Esze megölte Pap Jánost, aki szerinte Kiss Albertnél és Eszénél is „gonoszabb és ravaszabb” volt.20 A memoriale alapján arra lehet következtetni, hogy az eseményre már a sótisztekkel való incidens előtt sor került, de sokkal valószínűbb, hogy az egykori fegyvertársak közötti konfliktus csak azt követően mélyült el, amikor Esze Tamás ismét csatlakozott a szegénylegényekhez. A halálos kimenetelű összetűzésben minden bizonnyal szerepet játszott az az ellenszenv, amelyet Pap érezhetett a sókereskedésből szépen gyarapodó rokona iránt, miközben ő fogságban sínylődött és súlyosan bántalmazták, sőt, ahogy Károlyi memorialéjában is olvasható: „Kronczfeld tábornok ő exellenciája által… béresként használtatott”. Az alapvető problémát azonban az jelenthette, hogy a bujdosók között felbukkant Esze hamarosan magához ragadta a vezetést, és arról is meggyőzte társait, hogy Rákóczit kérjék fel vezetőnek, ami a régi thökölyánus tiszt számára elfogadhatatlan lehetett. Mivel a haláleset konkrét körülményeit nem 18

19 20

Rákóczi Tükör. I. kötet. Szerk. Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1973. [Köpeczi – R. Várkonyi, 1973.] 88–99.

Esze – Köpeczi, 1951. 39.

Köpeczi – R. Várkonyi, 1973. 91.

Kovács Ágnes

ismerjük, eldönthetetlen, hogy Pap János szándékos gyilkosság áldozata lett vagy netán egy vita hevében, balszerencsés körülmények között vesztette életét. Akárhogy is történt, tudtommal soha senki nem kezdeményezte halálának kivizsgálását és Esze felelősségének megállapítását. Ami mellesleg érthető, hiszen a megye valószínűleg a magukat törvényen kívül helyező, a közbiztonságot veszélyeztető gonosztevők egymás közötti leszámolásaként értékelhette a történteket, a hazatérő Rákóczinak pedig nem fűződött érdeke az őt „helyzetbe hozó” Esze Tamás elleni eljáráshoz.

Az emlékirat jól érzékelteti a bujdosókhoz csatlakozott Esze tekintélyének növekedését, s ebből tudjuk azt is, hogy a tarpai jobbágynak már Rákóczi Magyarországra érkezése előtt ezredesi rangját tanúsító „pecsétes kinevezési okmánya” volt.21 Ebben a minőségében küldte el Rákóczi kiáltványát Szatmár vármegyének, kérve kihirdetését, illetve a nemességet megfenyegető levelét, amikor hírét vette a felkelők ellen tervezett fellépésnek.

Már a Károlyiról írt életrajzban is utaltam rá, hogy a dolhai csatát követően a szatmári főispán valószínűleg azért nem törekedett a paraszthad megsemmisítésére, mert maga is jogosnak tartotta a kíméletlen adóterhek és a siralmas közállapotok miatti elkeseredést.22 Ebből viszont az következik, hogy Károlyiban volt bizonyos megértés Esze tevékenysége iránt is. Ennek ellenére, amikor Károlyi átállt Rákóczihoz, és a fejedelemtől oltalomlevelet kapott, Esze katonái ezzel mit sem törődve, mintegy revansként a korábbi sérelmekért, egy ideig még támadást intéztek a szatmári főispán és anyósa, Koháry Judit birtokai ellen.

Függetlenül ettől, a szabadságharc folyamán általában jól együtt tudtak működni.

Mivel Esze katonái olykor hónapokig nem kaptak se felszerelést, se zsoldot, Károlyi többször közbenjárt a „mezítelenek, kőcségtelenek és ruhátlanok” érdekében.23 Igaz, nem mindig sikerrel, sőt a zsibói csata után kitört zendülést követően készített tervezetével, amely valóban vitatható módon akarta biztosítani a vitézlő rend ellátását, még a fejedelmet is magára haragította.24 Ezért aztán, ha a hadi helyzet lehetővé tette, a tábornagy megértéssel fogadta az ezred vezetőjének a katonák ideiglenes hazabocsátását szorgalmazó javaslatát.25 A kajáni szorosból Abrudbányára visszavonuló sereg feloszlatását is engedélyezte, hiszen a nagyszombati béketárgyalások idején szüneteltek a hadműveletek. Ugyanakkor pátenst adott ki, amelyben a fegyverszünet miatt távozóknak megparancsolta, hogy Szent János napjára fővesztés terhe mellett jelenjenek meg a margitai táborban, ahol minden ezredet meg fognak mustrálni.26 A szétszéledt katonák összegyűjtése azonban évről évre nehezebb feladatnak bizonyult. A rendszertelen zsoldfizetés és a rézpénz inflálódása következtében 21 22 23

24 25

26

Uo. 97.

Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest, 1988. 35–36.

MNL OL Károlyi lvt. P 396. Acta Publica. Acta Rákócziana. Series I. l. Mikrofilmtár, 23 756. Nagybánya, 1705. december 24.

Esze, 1966. 120.

MNL OL Károlyi lvt. P 396. Acta Publica. Acta Rákócziana. Series I. l. Mikrofilmtár, 23 757. Abrudbánya, 1706. június 8.

Uo. Károly, 1706. június 9.

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében

állandósultak az ellátási nehézségek.27 A katonáskodás nem volt vonzó, a toborzások gyakran vezettek összeütközéshez a hadgyűjtők és a civil lakosság, illetve a kuruc hivatalviselők között. 1707 novemberében Esze Tamás tisztjei is konfliktusba keveredtek Eötvös Miklóssal, a tiszántúli főhadbiztossal, aki arról panaszkodott Károlyinak, hogy a toborzók a tábornagy pátensének másolatával „sine discrimine personarum [a személyek megkülönböztetése nélkül] öreget, vént, falutartó és fegyverkezésre alkalmatlan embereket, valahol kaphatnak, fogják, és kötözve hordozzák mind addig, a míg magokat az hadi szolgálatra nem kötelezik.” Az erőszakoskodások miatt a férfiak elmenekültek, „a szegénység nem munkálódhatik az kivántató naturáléknak [természetbeni szolgáltatásoknak] öszveszerzésében és administrálásában [beszolgáltatásában]” – olvashatjuk Eötvös levelében.28 A levél azért érdekes, mert jól tükrözi a szabadságharc időszakára jellemző és fokozatosan erősödő, feloldhatatlan társadalmi ellentéteket. Paradox módon a szatmári főispánnal szoros kapcsolatban lévő Eötvös29 lép fel benne a Károlyi pátensével verbuváló tisztek ellen. És nem csak azért, mert az alacsony származású Esze Tamás tisztjei sértették a saját és Károlyi földesúri érdekeit, noha magatartását nyilvánvalóan ezek a körülmények is befolyásolták, hanem mert kerületi commissariusként [hadbiztosként] felelősséggel tartozott a hadsereg ellátásáért. A katonafogdosás gyakorlata ezt is veszélyeztette, ezért hivatali tisztsége alapján jogosan emelt szót ellene.

A katonaság létszámának mind vészesebbé váló csökkenése viszont megkövetelte a visszapótlást. Esze – fentebb említett, 1706. június 8-án írt levelének utóiratában – olyan pátenst kért Károlyitól, hogy azokat a hadakat, „a’kik kezet és hitet attanak”, de magukat „elvonták”, mind ő, mind tisztjei gyűjthessék. Az ezred ugyanis a többihez képest is jelentősen „meg csonkult”, holott korábban azoknál nagyobb létszámú volt, „mellyen – teszi hozzá Esze – igen igen busullok”. A verbuválást azonban számos esetben atrocitás és gátlástalan fosztogatás kísérte, amely társadalmi helyzettől függetlenül szembefordította az otthon maradtakat a szabadságharccal. Károlyiné is panaszkodott a „széjjel kóborló katonák”-ra, köztük Esze Tamás hajdúira, akik Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati hadbiztos kúriájára is rátelepedtek. Állítólag Rákóczi engedélyével, míg a mundért meg nem kapták, de Barkóczy Krisztinától tudjuk, hogy Lónyay jószágainak egy részét, sőt cselédeit is elhurcolták.30 Esze Tamás öntudatosan utasította el a toborzás során elkövetett erőszakoskodásokban való részvételének feltételezését: „akik közülük visszaéltek vele [a pátenssel], adjanak számot rulla. Ha bebizonyosodik, hogy csak egynek is legkissebb marháját elvontam volna, soha Felséged énnekem kegyelmességében részt ne tegyen…” – írta 27

28 29

30

Esze Tamás is elkeseredetten panaszkodott a fejedelemnek 1707 nyarán, hogy rézpénzért csak addig lehetett vásárolni Erdélyben – ahol akkor állomásozott seregével –, amíg Rákóczi benn volt: „…de miólta már felséged innet távozott, csak egy pár bocskort se vehet a hajdú egy hópénzen, vagy betegjeink egy ital borocskát se ihatnak, mely miatt a hadak szökni kezdettenek volt.” Esze, 1966. 127.

KO V. kötet, 740.

Eötvös Miklós Szatmár vármegyei tekintélyes birtokosként több hivatalt viselt (szolgabíró, alispán, kerületi főhadbiztos), s emellett Károlyi egyik legfontosabb kliense volt. Inspectorként (jószágfelügyelőként) működött a főispán erdődi, károlyi és szatmári uradalmaiban.

MNL OL Károlyi lvt. P 1507. Kisvárda, 1706. augusztus 7.; Esze – Köpeczi, 1951. 73.

Kovács Ágnes

a fejedelemnek.31 Bár valószínű, hogy Esze személyesen tényleg nem zsákmányolt a civil lakosságtól, a hadi szokásoknak megfelelően, biztosan részesült katonái nyereségéből.32 A lényeget illetően abban igaza volt, hogy a nemesség nem szívesen engedte katonának a jobbágyokat, s hogy ezt nem csak a hadi szolgáltatások teljesítésének szándéka motiválta. Különösen az erdélyi „jobbágykergető urak”-at kárhoztatta, de a Károlyi családra is panaszkodott. Ez esetben kritikája azonban csak részben volt jogos, mert Károlyiné és anyja valóban ódzkodtak a katonaállítástól,33 de a generális csupán azokat a jobbágyokat követelte vissza, akiket erőszakkal vittek el katonának. Ezt maga a fejedelem bizonyítja egyik, Bercsényihez intézett levelében: „Esze Tamás protestatiója [tiltakozása], megvallom, nevethető és bosszankodható; az én resolutiómat hiába allegálja [hiába hivatkozik az én határozatomra]: mert az ő kedvéért nem kívántam soha bontani az hadi regulát; elég az, hogy esmeri Kegyelmed, kicsoda? Írt nékem is elegendő panaszokat Károlyi ellen, hogy maga és Kércsiné jobbágyit az ezerébűl kivette volna: de maga Esze Tamás originalis levelével és azon hajdúknak adott obsitjával conprobálta [katonai elbocsátó levelével bizonyította] előttem, hogy maga recognoscálta [ismerte el] erővel elvitetteknek lenni, - s úgy bocsátotta haza űket.”34 Miközben a nemességet bírálta, úgy tűnik, Esze nem figyelt fel arra a tényre, hogy a jobbágyság tekintélyes és a szabadságharc alatt egyre növekvő hányada földesúri presszió nélkül se akart harcolni, sőt szolgáltatni sem. Ráadásul a szabadságharc éppen az ő fő hadgyűjtő területének számító Tiszántúlra rótt különösen nagy terheket, mivel azt a kurucok szilárdan birtokolták. Az ellentétes érdekek ördögi köréből csak akkor lehetett volna kitörni, ha a kuruc államnak az adottnál jelentősebb gazdasági (leginkább pénz)források álltak volna rendelkezésére, amelyekből egy ütőképes reguláris hadsereget tudott volna kiállítani és fenntartani, ilyenek azonban nem voltak.

A társai közül kiemelkedett Esze Tamás nem az átlagot képviselte a szabadságharchoz csatlakozott parasztok között, hanem a kivételest. Kivételeset a szellemi képességei, ambíciói és eredményei alapján. Esze Tamás fel tudott nőni azokhoz a feladatokhoz, amelyeket rábíztak, s amikor a katonai hierarchiában osztályostársai fölé emelkedett, bizonyos esetekben szükségszerűen szembekerült velük. Ez a helyzet természetes következménye volt, hiszen már ezereskapitányként sem, brigadérosként pedig még kevésbé lehetett cimborája az egykori társaknak, legfeljebb csak bajtársa. Környezetének szembesülnie kellett a felismeréssel, hogy a közülük való, de föléjük nőtt Esze nem csupán az ő érdekeiket képviseli, s ha ezt meg is értették, aligha tudtak vele mindig azonosulni. Az egyszerű jobbágykatonák többségét, kiváltképpen pedig a vagabund elemeket saját szempontjaik érdekelték, a szabadságharchoz való csatlakozástól helyzetük azonnali megjavulását várták. Ennek elmaradása miatti csalódottságukban gyakran önkényes cselekedetekre ragadtatták magukat, aláásva ezzel a kuruc sereg amúgy is ingatag fegyelmét, veszélyeztetve harci morálját. Az ilyen 31 32

33 34

10

Esze, 1966. 131.

A szabadságharc kezdetekor nincstelen Esze 1706 nyarán már tekintélyes gazdasággal rendelkezett, s az ugyancsak szépen gyarapodó Tarpáról készült összeírás szerint, a település 174 juhából 84 az övé volt. Emellett 15 köblös búzaföldet, „16 igavonó állatot, hét tehenet, 24 disznót” mondhatott magáénak. Esze – Köpeczi, 1951. 61.

MNL OL Károlyi lvt. P 1507. Olcsva, 1705. június 8., Salánk, 1705. szeptember 14. stb.

AR I/II. kötet, 169–170.

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében

akciókkal szemben Esze Tamás mindig fellépett – leggyakrabban idézett példa erre a saját földijeit megfenyítő pátense35 – mert tudatában volt a fegyelem fontosságának.

Bár nincs rá adatom, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Esze Tamás kemény fellépése nem volt népszerű az érintettek körében. Nem kizárt, hogy Esze tényleg megtapasztalta övéi részéről azt az elutasítást vagy legalábbis távolságtartást, amelyet Herczeg Ferenc a Pro Libertate! című regényében vele mondat ki: „Sokszáz esztendő óta úgy van, hogy a szegényember nem engedelmeskedik a maga fajtájának.”36 Régi igazság ugyanis, hogy az emberek többsége nem szívesen ismeri el mások, különösen a sorstársak erényeit, s inkább elfogadja tekintélyként a társadalmi ranglétrán felette lévőket. Az emberi természetet ismerve nehezen képzelhető el, hogy a jobbágykatonákban – legalább tudat alatt – ne ébredt volna néha ellenérzés a közülük kiemelkedett, módossá lett Esze iránt, miközben ők nélkülöztek a táborokban, családjukat meg a földesúr próbálta szolgáltatásra kényszeríteni.

Jóllehet Esze egyre sikertelenebb toborzásai mögött nem ez a jelenség rejlik – tudjuk, hogy az érdektelenség főként a szabadságharc nehézségeivel, a reményeikben megcsalatkozottak elkedvetlenedésével magyarázható – de az biztos, hogy a szabadságharc átrendezte Esze Tamás személyi kapcsolatait. Miközben mindent megtett a fajtájáért és a katonáiért,37 amit lehetett, nem engedhetett nekik mindenben. Ő is megrekedhetett volna Kiss Albert szintjén, de képes volt a fejlődésre, s az az Esze Tamás, aki 1708 pünkösdjén életét vesztette, már sok szempontból nem volt azonos a Rákóczihoz csatlakozó tarpai jobbággyal.

Azokat a mendemondákat, amelyek halálának nem szokványos körülményei miatt keltek szárnyra, az özvegy és Bottyán János levele is éltette, akik vizsgálatot követeltek a fejedelemtől Esze Tamás tragédiája ügyében.38 Jóllehet a jobbágyból lett brigadérossal való leszámolás lehetőségét néhány történész sem tartja (tartotta?) kizártnak, magam úgy vélem, hogy Esze Tamás halála szerencsétlen véletlennek tekinthető, amely köré – mint általában a magasra jutott mélyről jöttek esetében – szinte elkerülhetetlenül legenda, mítosz szövődött. Márcsak amiatt a tapasztalat miatt is, hogy a sikeres, csaknem üstökösszerű életutak gyakran végződnek megmagyarázhatatlannak tűnő tragédiával. Ugyanakkor az is tény, hogy Esze Tamás elkerülhette volna végzetét, ha nem érzett volna felelősséget a katonáiért, a fegyelem helyreállításáért, azaz: ha nem járt volna el kötelességtudó tiszthez méltóan. Ebben az értelemben halála szimbolikus jelentőségű, annak ellenére, hogy nem volt determinált. Amikor az egymás ellen forduló katonák közé ment, kockázatot vállalt, amelyben benne volt a mártírhalál lehetősége is. Függetlenül attól, hogy ezzel számolt-e vagy sem, döntése és cselekedete azt bizonyítja, hogy a hajdan ösztönösen lázadó Esze Tamás a szabadságharc során katonai és politikai felelősségét átérző, tudatosan cselekvő személyiséggé vált.

35

36 37

38

„Ha penig ollyatén vakmerő ember találtatnék, az mely …ezen levelemnek s parancsolatomnak nem engedne, én reám támad.” Mészáros, 2008. I. 40–41.

Herczeg Ferenc: Pro Libertate! Budapest, 1984. 118.

Amikor például Ramocsaházy György, az ecsedi uradalom praefectusa a földesúri szolgáltatások megtagadása miatt executiót küldött a tarpaiakra, Esze ellenállásra bíztatta őket, és a fejedelemnél is panaszt emelt az eljárás ellen.

Esze, 1966. 112–113. – Károlyitól, akihez sokszor folyamodott katonái ellátása érdekében, egy ízben azt kérte, hogy holtnak hitt főhadnagya, Gönczy György kiszabadításához nyújtson segítségét. MNL OL P 396. 1. Acta Publica. Acta Rákócziana. Series I. 7. fiók. Beregszász, 1707. december 27.

Bottyán János vezénylő tábornok levelezései s róla szóló más emlékezetreméltó iratok. 1685–1716. Szerk. Thaly Kálmán. Budapest, 1883. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága (Archivum Rákóczianum, I. osztály IX.) 488. Jelzésértékű, hogy a tábornokok közül egyedül Bottyán – aki bár nemes volt, de nem előkelő – szorgalmazta a vizsgálatot.

11

Nagy Istvรกn Jรกnos: Esze Tamรกs (Vaja, 1981)

12

Henzsel Ágota

Szatmár vármegye működése a Rákóczi-szabadságharcban A nemesi vármegye a 18. század elején részben rendi intézményként funkcionált, részben a központi kormányzati hatalom területi végrehajtó szerve volt. A Rákócziszabadságharc idején – néhány hónapos átmeneti időszakot követően – az új viszonyokhoz alkalmazkodva folytatta tevékenységét. Az ország egyik vármegyéje, Szatmár példáján bemutathatók ezeknek az éveknek a történései azzal a megjegyzéssel, hogy az itteni viszonyok éppúgy tükröznek általános, mint egyedi vonásokat.

Szatmár (és Szabolcs) megye azokhoz a területekhez tartozott, amelyek mindvégig a fejedelem, II. Rákóczi Ferenc fennhatósága alatt álltak, ezért a korabeli jegyzőkönyvek végigkísérik a vizsgált időszak eseményeit és forrásul szolgálnak a nemesi vármegye működésének vizsgálatához.

1703 tavaszán a parasztlázadásként indult mozgalom a vármegyei nemességet félelemmel és ellenkezéssel töltötte el, hiszen a nemesek ellen számos megnyilvánulása volt. Szatmár megyében Károlyi Sándor főispán a nemesi insurrectio (fegyveres hadra kelés) segítségével lépett fel a felkelők ellen; a szabolcsiak Kisvárda várába zárkózva, a Kassán székelő császári katonai parancsnoktól várták a helyzet megoldását. 1703 nyarára megváltozott a helyzet. II. Rákóczi Ferenc a felkelés élére állt, pátenseiben (nyílt leveleiben) világossá tette, hogy az idegen elnyomás ellen, a haza szabadságáért fogott fegyvert. Az ügy követésére szólította fel a nemes és a közrendű embereket, akiknek sürgősen dönteniük kellett, hogy vele vagy ellene küzdenek.

Rákóczinak a nemesség soraiban is voltak hívei, akik azonnal csatlakoztak hozzá.

A vívódó és kiváró többséget a felkelők katonai sikerei sodorták Rákóczi táborába.

A mozgalom további sorsát illetően jelentős eseménynek számított, amit II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiban is megörökített: Szabolcs megye legfontosabb erőssége, Kálló várának bevétele után, 1703. július végén a szabolcsi hajdúvárosok katonasága

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], IV. A. 501. Szatmár vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Prot. 10–11. 1701–1712. A dolgozat elkészítéséhez a Szatmár megyei jegyzőkönyv köteteknek a Rákóczi szabadságharc idejére vonatkozó bejegyzései szolgáltak forrásul, amelyekről Balogh István készített válogatott kivonatokat.

Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július – október). Második, bővített kiadás. Nyíregyháza, 2003. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 16.

13

Henzsel Ágota

kibontott zászlóval ment a táborába. Rákóczi csapatainak térhódítása nyomán a szabolcsi nemesség, a nemesi vármegye nagyrészt csatlakozott a felkeléshez. Szatmár megye területének felkelők általi elözönlése, a szatmári vár ostrom alá vétele után a nemesség többsége itt is felesküdött Rákóczi hűségére.

Szatmár megye jegyzőkönyvébe 1703. július vége és november vége között négy hónapig semmit sem írtak be; Szabolcsban az 1703 nyarán történt megszakítás után csak 1704 elején indult újra a jegyzőkönyv vezetése. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a vármegye, mint hivatal működése is szünetelt volna, hiszen az egyik szabolcsi alispánnak, Varatkay Istvánnak Bercsényi István által írt levél 1703 szeptemberéből fennmaradt. A szatmári jegyzőkönyvek szabadságharc-korabeli bejegyzései – kissé ziláltan és még 1704-ben is keveredetten – 1703. november 26-án a Szatmár melletti táborban tartott közgyűlésen tisztújítással kezdődnek, ahol Vitkay Mihályt alispánnak választották, mellette a négy szolgabírót és a jegyzőt is megnevezték. Néhány nap múlva, december 8-án Kende Zsigmond személyében megválasztották a másik alispánt és az esküdt ülnököket is. Közgyűléseket rendszeresen, kb. havonta, vagy akár többször is tartottak, törvényszéket évekig nem, vagy nem maradt nyoma a jegyzőkönyvben.

Tisztújítások évenként voltak, ahol a vármegye tisztviselői, az alispánok, a szolgabírók, az esküdtek és a jegyző személyéről döntöttek; az adószedőt csak elvétve nevezték meg. 1705-ben Károlyi Sándor főispán nélkül, de az ő egyetértésével hagyták helyükön a tisztviselőket. 1708-ban elhalasztották a tisztújítást, mert a számadások még nem történtek meg, 1709-ben ugyanezt Károlyi Sándor távolléte miatt kellett megtenni.

A háborús viszonyok miatt megváltozott a vármegye működése. A tisztviselőkre nagyobb teher nehezedett, folyamatos készenlétben kellett lenniük. 1705-ben úgy határoztak, hogy ha az alispán és a szolgabírók a vármegye ügyeivel nem képesek megbirkózni, választott nemesek segítsenek nekik. Amikor az alispán „nehéz ügyekben” távol volt, helyette az egyik szolgabíró intézkedett. 1708-ban a szolgabírók távolléte esetére már előre helyetteseket állítottak.

Kende Zsigmond alispánnak 1703 decemberében szembe kellett nézni hivatala kellemetlen oldalával: Gyulai Ferenc, a tiszántúli vármegyék területére Rákóczi által kinevezett főhadbiztos, aki a szatmári ostromzárban levő hadak ellátásáról gondoskodott, az alispán Cégényben levő házára kemény katonai végrehajtást vezetett – jegyezték fel a vármegyei tisztviselők tiltakozását kiváltó eseményről a jegyzőkönyvbe.

A megyében általános vizsgálat indult a főhadbiztos „kihágásainak” felderítésére, aki Kölcsei Imre szolgabírónak fenyegető levelet írt. A vármegye a nagyságos fejedelemhez folyamodott Gyulai főhadbiztos törvénytelenségei miatt; a megyei tiltakozás sikeréről, eredményéről nincs adat.

A jegyzőkönyvek általában szűkszavúak, nem írják le egy-egy ügy minden vonatkozását. Ebben az esetben arra lehet következtetni, hogy a hadak ellátásában történt

14

II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai. Szerk. Varga Katalin. Budapest, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, 35.

MNL SZSZBML, IV. A. 1. Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Prot. 17. Fol. 261–262. 1703.

Uo. Fasc. 4. No. 110. 1703.

Szatmár vámegye működése a Rákóczi-szabadságharcban

fennakadás, és emiatt támadt a főhadbiztos a vármegyei tisztviselőkre. Az erőviszonyok, mint háború idején lenni szokott, a katonaságnak kedveztek és a nemesi vármegyének alkalmazkodni kellett. Néhány hónap múlva, amikor az alispán ajándék bort küldött Buday Istvánnak, a szatmári ostromzár parancsnokának, mintha a korábbi vármegyei taktika változását, az ellenállás helyett az együttműködés lehetőségeinek keresését látnánk.

A megyei igazgatás szoros kapcsolatot tartott a szabadságharc vezetőjével, II. Rákóczi Ferenccel, aki sűrű parancsaival irányította a tisztviselőket. Szatmár megye már az első, 1703. novemberi közgyűléséről elküldte hozzá a követeit, majd egy hónap múlva ugyanezt megismételte. A követség tárgya nem ismert, de sejthető. Ahogy Pest-Pilis-Solt vármegye jegyzőkönyve megörökítette, hogy a Bercsényihez menő követek a lovas és gyalogos katonák kiállításának elengedését és más könnyítéseket akartak elérni, itt sem lehetett ez másképpen.

1705-ben a havonta adandó liszt és vágómarha lakosságra történő kivetésekor a közgyűlés arra hívta fel a megyei nemesek figyelmét, hogy akik könnyítést keresnek, ne a méltóságos udvart búsítsák, hanem a vármegyét, mert ha nem, büntetésre számíthatnak. Ugyanebben az évben érkezett a fejedelmi parancs, hogy „a nemes vármegye követjét őnagyságához ne járassa, ha múlhatatlanul nem szükséges, hanem levele által keresse”. A szatmáriak ezután a megye főispánjánál, a nagyhatalmú és befolyásos Károlyi Sándor generálisnál próbáltak protekciót szerezni, de egy 1706. szeptemberi bejegyzés az ő „viceispán úréknak írott kemény levelét” említi, ami mutatja a vármegye könnyebbséget kereső próbálkozásainak korlátait.

A felkelő seregben működő hadbiztosok mellett új tisztviselőként a vármegye ún. „külső” hadbiztosokat állított a katonai karhatalom ellátására. Ezt a tisztséget Károlyi Sámuel mellett kezdetben (1703 végén) két szolgabíró látta el. A katonai karhatalom élére Kemecsey uram került, aki ún. „ármás” kapitányként a szegénység védelmére volt hivatott. 1704 áprilisában a négy szolgabíró Literátus Andrással, a „megyei” hadbiztossal ment a katonai parancsnokhoz számadásra. 1705-ben a beszállásolt katonaság mellé küldött ki a megye komisszáriusokat. A megyei hadbiztosok feladata a katonaság ellátásának szervezése és a megvalósításban való részvétel lett.

A megye által adott élelemért és más szolgálatokért a hadbiztosoknak nyugtát, igazoló írást kellett szerezniük az illetékes katonai vezetőktől, hogy pontos elszámolást készíthessenek. Időbe telt a megfelelő eljárás kialakulása, a kezdeti szervezetlenség sokba került a szatmáriaknak. Jól érzékelteti ezt a szatmári vár 1705 januárjáig tartó ostromzárához adott ténylegesen 7804 köböl liszt és a nyugtával igazolt 482 köböl közötti különbség. A beadott 20 459 köböl zabnak is csak töredékéről, 1769 köbölről volt igazolása a vármegyei tisztviselőknek. „… sokszor, mikor az élés beszállíttatott, nem sokat várt az had a vármegye komisszáriusától, hogy ossza, s ő meg quietálja [nyugtával igazolja], hanem pro libitu [kedvük szerint] elhajtották szekerestől,

Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái 1638–1711. V. köt. Budapest, Pest Megyei Levéltár, 1987. 78.

MNL SZSZBML, IV. A. 501. Prot. 10. Fol. 169. 1705.

Az arm német szóból, jelentése szegény. Űrmérték, kb. 60–70 liter.

15

Henzsel Ágota

quietantiát pedig semmit róla nem adtak”10 – írja az első hónapok gyakorlatáról a jegyzőkönyv.

Nemcsak a katonaság ellátásának biztosítása, hanem a tényleges katonáskodás, majd a katonaállítás kötelezettsége is terhelte a vármegyék lakóit a Rákóczi-szabadságharc éveiben. A nemesek személyes felkelését elmulasztók ellen 1704-ben a vármegyei tisztviselőknek szigorúan fel kellett lépniük. Szatmár megye élt a statútumalkotás jogával, határozatban szabályozta a nemesi hadra kelés módját, 24 forintos büntetést szabva a távolmaradókra. A lóval és fegyverrel nem rendelkezőknek három hetet adott hiányzó felszerelésük pótlására. A nagyon szegények a jobbágyokkal azonos terhek viselésére kötelezve kimaradtak a nemesi hadból, a nemes falvakban lakó szegények katonáskodás helyett bizonyos pénzösszeget fizettek.

A porták után kiállított katonákkal is elég gondja volt a hivatalosságnak, mert közülük sokan visszaszökdöstek lakóhelyükre. A katonáskodók családja mentesült vagy könnyítést kapott a vármegyének adandó szolgáltatásoktól, ezért azokat kevesebb számú lakosnak kellett teljesíteni.

1705-ben – elsősorban a hadműveletek távolabb helyeződése miatt – kicsit konszolidálódott a Szatmár megyeiek helyzete, de súlyos veszteségeik voltak, amiket a következő években sem tudtak kiheverni. A szécsényi országgyűlésre menő követek ilyen állapotokról számolhattak be: Szatmár több vármegyével „de legközelebb a felső-magyarországiakkal …egyenlő állapotban és pusztulásban van, …hallatlan porciózások, …pogány executiók [katonai végrehajtások], …árvizek miatt majd teljességgel elfogyott, …lakosai elkevesedtek, …javaiktól megfosztatván”11 a drágaságtól szenved. A megye nagyobb részén – ez a szatmári vár tágabb környezete – két esztendeig vetés nem volt. Új kihívásként 1706-ban megjelentek Szatmár megyében az erdélyi menekültek ezrei, akiknek ellátásáról a szabadságharc végéig gondoskodni kellett.

A következő években a jegyzőkönyv szavaival „pusztulásunkhoz és elfogyott állapotunkhoz képest elviselhetetlen terhek, …naturáléknak [itt: élelmiszernek] előállítása” tették próbára a megyét és a megyei tisztviselőket.

1707-ben 300 ökröt kellett adni, amikor „az időnek alkalmatlansága miatt se széna, se szalma nem találtatik”. 1708-ban a rozsnyói és ónodi pénzbeli kivetések hátralékait akarták „fejér” pénzben (ezüstpénz) egy hét alatt beszedetni. Ekkor harmadévi és tavalyi zab, gabona, húsbeli hátraléka is volt már a vármegyének.

Az adószedő mellé segítő személy, az adószedéshez katonai karhatalom kellett, a közgyűlésről olyannyira elmaradtak a nemesek, hogy megbüntetésüket helyezték kilátásba. A megyénél hátralékban voltak a tisztviselők fizetésével is, elnapolták a tisztújítást, a háborús állapotok miatt elpusztult falvak összeírásáról rendelkeztek.

A nemesi vármegye helyzete és működése a Rákóczi-szabadságharc végéhez közeledve teljesen reménytelennek látszott. A pénzadó beszedésének sikertelensége miatt a hatóság lehetőséget adott rá, hogy a szükséges összeget ökrök adásával teljesíthessék. A fegyveradót – amit nem a közrendűekre, hanem a nemességre vetettek ki – 10 11

16

MNL SZSZBML, IV. A. 501. Prot. 10. Fol. 180. 1705.

Uo. Prot. 10. Fol. 177. 1705.

Szatmár vámegye működése a Rákóczi-szabadságharcban

ellenben pénzfizetéssel is ki lehetett váltani. A teherviselésbe egyre inkább bevonták a nemeseket is, a szegénységgel megosztva szabták ki rájuk a pénz- vagy természetbeli adót. Végső esetben a vármegye pénzt kért kölcsön a megyei tehetősebb nemesektől, 1000–2000 forintot kamatra. A hitelezők között volt, aki munkaerőt, pl. kaszásokat kért a kamat kiegyenlítése fejében.

Az 1710-ben megjelenő és terjedő pestis miatt megyeszerte eluralkodott a félelem, a közgyűléseken nem jelentek meg a nemesek, vizsgálatokat kellett elhalasztani, mert „kevés számú az vármegye”. A jobbágyok közül is sokan elfutottak, lakóhelyüket elhagyva erdőkben, a hadak járásától távolabb eső helyeken húzták meg magukat. A megyei közgyűlés 1710-ben azzal fenyegetőzött, hogy a falujukból eltávozottak költözzenek vissza, mert mindenestől felprédálják őket.

1711-ben a pénzbeli kivetés fele a nemességet, fele a szegénységet illette, de ha nem sikerül beszedni, az egészet a nemességnek kell fizetnie. A jegyző hátralékos fizetését csak természetben tudták kiadni. A vármegye nyomorúsága beteljesedett, a nyolcévi háborúskodás és a kedvezőtlen körülmények, természeti csapások teljesen kimerítették. A császári csapatok által szorongatott kuruc hadak ide, az ország északkeleti csücskébe zsúfolódtak össze. Nem túlzás azt állítani, hogy sokak őszinte óhaja volt a békekötés, ami végül a főispán, Károlyi Sándor közreműködésével Szatmár megye területén történt meg.

Szatmár, ahogy a többi vármegye is, részese és támogatója volt a Rákóczi-szabadságharcnak, erőit a fejedelem szolgálatába állította. Nyolc éven át viselte a háborúskodás miatt megsokszorozódott terheket, végül pedig színhelye lett az ország helyreállítását és további fejlődését szolgáló békeszerződés megkötésének.

Papp Aurél: A szatmári béke emléktáblája (Szatmárnémeti, 1911)

17

Részlet a Szatmár megyei közgyűlés jegyzőkönyvéből (Fehérgyarmat, 1708. január 11.)

18

Mészáros Kálmán

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében (1703–1711) Merítés egy adatbázisból

2008 és 2011 között a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával számítógépes programban dolgoztuk fel a kuruc tisztikar adatbázisát, pontosabban annak legalapvetőbb forrásait, a Rákóczi-szabadságharc mustrakönyveit és eddig feltárt mustratabelláit. Természetesen ez a munka befejezhetetlen, hiszen újabb és újabb források bevonásával egyre bővíthető. A munka eredményeit jól szemléltetheti a szabolcsi „nagy” Hajdúvárosok adattárának közreadása. E térség forrásadottságai jóval kedvezőbbek, mint például a dunántúli vagy a Vág-vidéki megyéké, ahol a kuruc adminisztráció jelenléte nem volt folyamatos. Folyóiratunkban hatalmas életrajzi adathalmazt bocsáthatnánk közre, hiszen a kuruc hadsereg számos alakulatában szolgáltak szabolcsi, szatmári és beregi tisztek, altisztek.

Mégsem vállalkozhatunk végeláthatatlan életrajzi adatsorok közlésére, de az eredmények szemléltetésére alkalmasnak véljük, ha egyetlen alakulatot vizsgálva, alapvetően a korabeli közigazgatásnak megfelelő keretek között ismertetünk néhány katonai életpályát. A vizsgáltak körét viszont alaposan kiterjesztettük, hiszen nem csupán a tisztekre és az altisztekre, hanem az ezred- és századtörzsnél szolgáló adminisztratív személyzetre (hadtápszervezet tisztségviselői), a mesteremberekre (ács, kovács, nyereggyártó), a tábori lelkészekre, a katonai zenészekre (sípos, dobos, trombitás) és a sebészekre (borbély) is tekintettel voltunk, hiszen bizonyos kutatási irányok számára e csoportok tagjai éppoly fontosak lehetnek, mint a fegyverrel harcoló katonák.

Választásunk Károlyi Sándor szatmári főispán, kuruc generális huszárezredére esett. Ez az alakulat a kezdetektől végigharcolta a felkelést, így kellő időintervallumban vizsgálhatjuk az adatokat, ráadásul az ezredtulajdonos személyének jelentősége is indokolttá teszi az egység kiemelését a többi közül.

Mészáros Kálmán: A „nagy” Hajdúvárosok tiszti- és altiszti kara a Rákóczi-szabadságharc alakulataiban. A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei, 6. Debrecen, 2010. 5–47.

19

Mészáros Kálmán

Vizsgálódásunkat tovább szűkítettük a történelmi Szabolcs vármegyére, s csak az innen származó (születési vagy lakóhelyként szabolcsi települést megnevező) tisztekre és altisztekre voltunk tekintettel. Gyakorlati megfontolások további megkötést tettek szükségessé: a később önállósult Hajdú kerület településeit és a részben Szabolcshoz tartozó Debrecent azért mellőztük, mert az innen származó katonák adatait meggyőződésünk szerint hajdúsági és debreceni orgánumokban kell közreadni. (A hajdúvárosok esetében ez már meg is történt, s jövőbeli terveink között szerepel a debreceni tisztek és altisztek adatainak publikálása.)

Leginkább tehát a helytörténetírás szempontjait tartottuk alapvetőnek, s az adott társadalmi közegben, azaz a katonai vezetés alacsonyabb szintjén ez a családtörténet számára is megfelelő rendezési elvnek tűnik.

A források Egy adott alakulatban szolgáló katona pályájának felvázolásához, életútjának adatolásához minden hasznosítható forrásra szükségünk lehet, hiszen a vonatkozó dokumentumok csekély száma és főként igen szórványos volta miatt csak azok minél teljesebb feltárásával ragadhatunk meg időbeli és strukturális folyamatokat. Igaz ez az egyéni karrierek vizsgálatára éppúgy, mint a hadszervezés fázisainak vagy az alakulat történetének bemutatására. Egy adott katonai egységhez tartozók számbavételéhez azonban nyilvánvalóan az egykorú katonai célú összeírásokat kell alapul venni, hogy minden egyéb szórványadatot ehhez tudjunk hozzátársítani. Károlyi Sándor lovasezredére vonatkozóan a Károlyi-levéltárban fennmaradt két mustrakönyv jelenti ezt a kiindulási alapot. Az 1706 első felében és az 1708 tavaszán Károlyi Sándor parancsnoksága alatt lévő katonai egységek hadiszemléje alapján készült részletes név- és adatsorok között mindkét időpontból fellelhető a Károlyi-ezred összeírása.

20

A helytörténészek valós igényére jó példa lehet e folyóirat egy korábbi közleménye, amelynek szerzője egyetlen település minden rendű és rangú katonáskodójának névsorát gyűjtötte össze a szabadságharcból. Lásd Kökényesdi Papp István: Balkányiak a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcban. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2010. 1. sz. 198–202.

A törzstisztekre itt és most nem voltunk tekintettel. Az alapul vett két mustrakönyvben ugyan nem is szerepel szabolcsi illetőségű főstrázsamester, alezredes vagy ezredes, de ennek épp az 1706. évi kötetben tapasztalt hiány az egyik oka. Valójában az ezred időben egymást követő két parancsnoka, Gencsy Zsigmond és újvárosi Szőcs János, valamint Leövey Sámuel alezredes is szabolcsi kötődésű volt, az ő életrajzi adataik azonban szétfeszítenék közleményünk kereteit: mindhárman életrajzi tanulmányt érdemelnének, amelyhez saját iratanyaguk (nagyszámú missziliseik) összegyűjtésére is lehetőség volna. Ez alkalommal egyébként sem összefüggő életrajzokat kívánunk közreadni, hanem éppen a szórványadatok összegyűjtésének és hasznosításának módszertani lehetőségét szeretnénk bemutatni.

A három Károlyi-féle mustrakönyv mai lelőhelye: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [MNL OL], P 396.

Károlyi család nemzetségi levéltára, Acta publica. 1. Acta Rákócziana, Ser. III. Lustrakönyvek. – Az 1706. évit lásd kivonatosan (csak a tisztek neveivel és összesítő adatokkal): A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára.

V. kötet. II. Rákóczi Ferencz fejedelem korabeli oklevelek és levelezések, 1703–1707. Sajtó alá rendezi: Géresi Kálmán. Budapest, 1897. A család megbízásából kiadja gróf Károlyi Tibor, 405–436. (No. CCCXXVIII.) – A szabolcsi tisztek többé-kevésbé pontos névsorát innen kigyűjtötte ifj. Reiszig Ede: Szabolcs vármegye története.

In: Szabolcs vármegye. (Magyarország vármegyéi és városai.) Szerk. Borovszky Samu. Budapest, é. n. [Az előszó kelte: 1900. jan. 1.] „Apollo” Irodalmi Társaság, 451. – Az 1706. és 1708. évi mustrakönyvek együttes elemzésére lásd Mészáros Kálmán: Adalékok a Károlyi család levéltárában lévő mustrakönyvek keltezéséhez. Fons (Forráskutatás és történeti segédtudományok), 1997. 1. sz. 99–105. A Bolyai Ösztöndíj támogatásának köszönhetően →

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében

Az 1706. évi összeírásból sajnos hiányzik az ezredtörzs és az első (úgynevezett testőr-) század névsora. A fennmaradó további 12 kompánia századtörzsének adatsorait átvizsgálva egy fő- és egy vicehadnagy, egy zászlótartó, egy strázsamester és három furír volt szabolcsi illetőségű. (A fentebb említett okok miatt figyelmen kívül hagytam egy böszörményi, két szoboszlói és kilenc debreceni tisztet, illetve altisztet.)

A két évvel későbbi összeírásban valamennyien fellelhetők, bár a főhadnagy (Bay Ádám) már nem Károlyi tényleges beosztású, hanem elbocsátott tisztjeként, s a korábbi névsort még egy újfehértói sípos is kiegészíti.

E két forrás adatait most már a megnevezett személyekre koncentrálva egészíthettük ki egyéb kútfőkből. Mindenekelőtt a Károlyi ezredéről készült további kimutatásokat és a tábornagy levelezését kellett átnéznünk, így Bay Ádám katonai pályája 1703 és 1708 között viszonylag részletesen kirajzolódott, Lévay István vicehadnagyról pedig kiderült, hogy a szabadságharc végére szintén elérte a főhadnagyi rangot.

Néhány adat a mustrakönyvekből megismert lakóhelyhez kapcsolódó kutatással került felszínre: több katonáskodót sikerült ugyanis azonosítani az 1715. és 1720. évi országos összeírásban, illetve más települési névsorban. Két katonáskodó társadalmi helyzetéről is az országos összeírásból szerezhetünk tudomást: Kércsy János zászlótartó nevét a nagyvarsányi, Rázsó Jánosét pedig a szováti (ma Hajdúszovát) adózó (taksás) nemesek között lelhetjük fel. Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a kiindulási alapot jelentő két mustrakönyv mellett leginkább az egyéb összeírások (katonai létszámtáblázatok, urbáriumok, vármegyei dika-jegyzékek és az adózók országos szintű összeírásai) hoztak felszínre újabb adatokat, de a misszilisekből is bővíthettük imereteinket.

Adattár Az alábbiakban a fentebb már említett nyolc katonáskodó életrajzi adatsorát közöljük.

Címsorként az illető nevét, majd zárójelben születési és/vagy lakóhelyét, végül a kuruc seregben elért (eddig ismert) legmagasabb rendfokozatát adjuk meg. Ezt követően időrendben közöljük az illetőről összegyűjtött adatokat. A közlés során minden hasznosítható információra tekintettel voltunk, így a személyi adatokon túl tételesen közöljük például az 1708. évi mustrakönyvben igen részletesen rögzített felszerelési darabokat is a hátaslovaktól a fegyverzeten át egészen a ruházatig, ahol még az inget és gatyát (egykorú kifejezéssel: lábravalót) is számba vették. Természetesen pontosan jelezzük minden adat forrását is (a mustrakönyvek esetén a 4. jegyzetben jelzett rövidítéssel).

a Károlyi-levéltár teljes kuruc kori iratanyagával együtt mindhárom mustrakönyv digitalizált kiadása napvilágot látott: Acta Rákócziana – A Károlyi levéltár Rákóczi-kori iratai. Szerk. Laczlavik György. Készítették: Avar Anton, Laczlavik György, Mészáros Kálmán. A mustrakönyveket feldolgozta Mészáros Kálmán. Fotók: Czikkelyné Nagy Erika. Budapest, 2011. Arcanum. (DVD-ROM) [Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011.] – A továbbiakban az 1706. évi kötetre Mustrakönyv, 1706., az 1708. májusira pedig Mustrakönyv, 1708b. rövidítéssel utalunk.

Lásd az MNL OL honlapján elérhető adatbázisok között (http://193.224.149.8/adatbazisokol/adatbazis/2 és http://193.224.149.8/adatbazisokol/adatbazis/52), e két összeírásra a továbbiakban csak téka- és paginaszámmal hivatkozunk.

21

Mészáros Kálmán

Bay Ádám (Nyírmada) – főhadnagy A ludányi Bay család tagja, a genealógiai irodalom szerint Thököly bujdosótársának és diplomatájának, Bay Mihálynak Chernel Erzsébettől vagy Herman Máriától született fia. (Chernel Erzsébet a családfán 1669-es halálozási évszámmal szerepel, Bay Ádám születési időpontját pedig az 1706. és 1708. évi mustrakönyvek eltérő adatai nyomán 1668 és 1670 közé tehetjük, így akár az első asszony utolsó, akár a második feleség első gyermeke is lehetett.) Apjához hasonlóan neki is két felesége lett volna Szemere Erzsébet és Elek Borbála személyében, de az utóbbi asszonyt hasonnevű unokafivérének feleségeként is említik, így további családtörténeti kutatások szükségesek a két Bay Ádám adatainak egyértelmű szétválasztásához. – Irodalom: Bay Ferenc: A ludányi Bay család leszármazásához. Turul, 1890. 2. sz. 80.

1703: Baj Ádám, lovas hadnagyi pátenst nyer Bercsényi kancelláriájáról. – Forrás: A Bercsényi kancelláriáján 1703–1704-ben kiadott katonai pátensek jegyzéke.

Kiadta Mészáros Kálmán: Tábornoki és törzstiszti kinevezések a Rákóczi-szabadságharcban. Hadtörténelmi Közlemények, 2001. 2–3. sz. 336. (No. 1.) [Mészáros, 2001.]

1704. febr. körül: Bay Ádám, 41 katonájával három napig időzik a Nyitra vm.-i Salgón, és valószínűleg ugyanekkortájt 35 katonával 14 napig Cabajon. – Forrás: Nyitra vm. hadellátási kiadásainak és a kuruc hadsereg kártételeinek 1707. évi összesítő jegyzéke. Kiadta Novák Veronika: Levéltári források II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez a mátyusföldi régióban. Archivum Sala. A Pozsonyi Állami Levéltár Vágsellyei Fióklevéltárának Évkönyve, I. Szerk. Gál Margit – Gaučík István.

Vágsellye, 2004. 133–134.

1704 közepe: Adamus Baji, lovas főhadnagyként szerepel a kuruc hadsereg tisztikarának névjegyzékében („Generalis extractus officialium: Nomina ductorum equestris ordinis”). – Forrás: Kimutatás a kuruc hadsereg tisztikaráról. Mészáros, 2001. 345. (No. 2.)

1704/1705 (1705 máj. előtt): Bay Ádám, szerepel Szabolcs vm. mezei hadban szolgáló nemeseinek névsorában. – Forrás: Szabolcs vm. Rákóczi hadaiban szolgáló, illetve szolgálni tartozó nemeseinek összeírása: Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], IV. A. 1. Fasc. 6. No. 167. 1705.

1705. ápr. 22. Érsekújvár: Bercsényi értesülése szerint a Dunántúlon Ibrányi Lászlóval együtt „valami Pál Ádám nevű kapitán” is elesett, a főgenerális úgy véli, „talám Bai Ádám lehet, mert Balogh Ádám… megvan” – a hír végül nem bizonyult igaznak, vagy nem Bay Ádámra vonatkozott. – Forrás: Bercsényi levele Károlyihoz. Kiadva: Székesi gróf Bercsényi Miklós levelei Károlyi Sándorhoz.

1703–1711. Közli: Thaly Kálmán. Pest, 1868. Lauffer Vilmos. (Rákóczi Tár, II.) 112. (No. LXXIX.) 1706: Baji Adám, főhadnagy Károlyi Sándor mezei lovasezredének 6. századában, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 36 éves, nős, nyírmadai lakos (Mada, Szabolcs vm.); későbbi bejegyzés: „Absitott vett”. – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 36.

22

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében

1707: Adamus Bay, Szabolcs vm. nemesi dikajegyzékében összeírt vagyona: 8 ökör vagy ló, 2 fejős tehén, 44 juh vagy sertés, 2 kecske vagy méhkas, 15 kassai köböl búzavetés, 25 köböl rozsvetés, összesen 11 ¾ dica. – Forrás: Szabolcs vm. nemesi dika-összeírása. MNL SZSZBML, IV. A. 1. Fasc. 6. No. 164. 1705.

1708. máj. 19. Nyírmada: Károlyi máj. 17-i levelére válaszolva közli, hogy nem 80, hanem 84 lovat küldött Nagykárolyba, s továbbiak beszerzésében is munkálkodik (úgy tűnik, a hadsereg számára szedi a remundát). – Forrás: Bay Ádám levele Károlyihoz. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 4413.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Baÿ Adám, főhadnagy Károlyi Sándor önkéntes (szám feletti) tisztekből és altisztekből álló századában (volunter compania), Horvát János parancsnoksága alatt, a volunter főhadnagyok között (1. tized), a mustrán távollévőként rögzítik (absens), 40 éves, nős, magyar nemzetiségű, nyírmadai lakos (Mada, Szabolcs vm.), Madán is született, az egyidejű bejegyzés szerint „most egy eszt[endeje] M[éltósá]gos G[ene]ralis Ur[am] ez[redéből] obsit[oztatott]”. Ugyanekkor a Károlyi-lovasezred 5. századában hat elvezényelt közlegény neve mellett az a megjegyzés olvasható, hogy „Dica szedni Baÿ Ádám urammal”. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 6., 25.

1709. júl. 15.: Szabolcs vm. szolgabírája, a Madára beszállásolt erdélyi menekült nemes, Szaniszló Zsigmond jellemzése szerint „nem szolgabírónak való ember; tudatlan nyegédes, rossz ember”. Kettejük konfliktusára bővebb magyarázat lehet Szaniszló szept. 10-i naplójegyzete, miszerint azért nem kívánt tovább Madán maradni, mert „az szolgabíró, Bay Ádám igen rosz ember volt, ki is az parasztságot nemhogy kötelessége szerint compellálta volna, hogy az mivel tartoznak, megadják, sőt sokszor akadályozta őket”. – Forrás: Szaniszló Zsigmond naplói.

(1682–1711.) [VII. közl.] Közli: Torma Károly. Történelmi Tár, 1890. 4. sz.

766., 770.

Lévay István (Nyírbátor) – főhadnagy 1704. aug. eleje: Lévay, Károlyi Sándor tisztje, több társával együtt megszökik a nyugat-dunántúli hadszíntérről. Károlyi aug. 5-én Sárvárról keltezett levelében erről Esterházy Antalt is tájékoztatja, aki válaszában ígéretet tesz, hogy ha kézre kerítheti, azonnal visszaküldi őket Károlyihoz. – Forrás: Esterházy válaszlevele.

Simontornya, 1704. aug. 8. KO V. 111. (No. LXXXV.) – NB. Károlyi a Lévayval együtt megszökött tisztek között említi többek között Putnoky Gáspárt és Pikó Demetert is, előbbi Nyíri András ezredében, utóbbi a Károlyi-regimentben szolgált főhadnagyként. Mivel két Lévay István nevű lovassági tisztet ismerünk: Károlyi nyírbátori vicehadnagyát és Nyíri András, majd Kárándy Mihály Bihardiószegen lakó főhadnagyát, nem tudjuk eldönteni, melyikükről is van itt szó.

1706: Lévay István, vicehadnagy Károlyi Sándor mezei lovasezredének 9. századában, Torma János főhadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 33 éves, nős, nyírbátori lakos (Bátor, Szabolcs vm.). – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 43.

23

Mészáros Kálmán

s. d. [1708]: Levai István, nyírbátori lakos (possessio Báthor, ecsedi uradalom, péri tiszttartóság), „Bik László ur[am] hadnagya”. – Forrás: az ecsedi uradalom öszszeírása. MNL OL E 156. a Magyar Kamara Archivuma, Urbaria et Conscriptiones, Fasc. 101. No. 52. pag. 30.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Levai Istv., vicehadnagy Károlyi Sándor mezei lovasezredének 8. századában, Torma János főhadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 38 éves, nős, magyar nemzetiségű, nyírbátori lakos (Bator, Szabolcs vm.), de Hajdúböszörményben (R. Böször. ) született, kezdettől ebben az alakulatban szolgál, sőt már korábban (úgy tűnik, a szabadságharc előtt) is „katona” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 2 pár pisztoly, 1 lóding, 2 alkalmas ló, 1 nyereg, 2 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 pokróc, 4 patkó, 1-1 dolmány, nadrág, köpönyeg, salavári, süveg, csizma, 2 ing és 2 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 34.

1710/1711: Levaj Istvan, főhadnagy Károlyi Sándor mezei lovasezredében, Pikó Demeter ezereskapitány utasítására Nagy János alezredes 40 rajnai forintot fizet ki neki az ezred pénztárából. – Forrás: a Károlyi-ezred számadása. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 10 532.

1715: Stephanus Levai, az országos összeírásban a nyírbátori adózók névsorának élén szerepel (oppidum Nyir Báthor, Szabolcs vm.). – Forrás: 1715. évi országos öszszeírás (8. téka, pag. 103.)

1720: neve nem található az országos összeírásban.

Kércsy János (Nagyvarsány/Nyírkércs) – zászlótartó 1706: Kircsy János, zászlótartó Károlyi Sándor mezei lovasezredének 6. századában, Bay Ádám fő- és Beleznay György vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 34 éves, nős, nagyvarsányi lakos (Szabolcs vm.). – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 36.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Kercsi Janos, zászlótartó Károlyi Sándor mezei lovasezredének 4. századában, Beleznai György fő- és Beleznai János vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 36 éves, nős, magyar nemzetiségű, nagyvarsányi lakos (N. Varsány, Szabolcs vm.), de Nyírkércsen (Kércs) született, korábban „Bercs[ényi] Ur[am] udv[ari] sereg[ében]” szolgált; számbavett felszerelése: 1 kard, 1 karabély, 2 pár pisztoly, 1 lóding, 3 K-val jelölt (kehes?) ló, 3 nyereg, 2 puskatok, K betűkkel jelölt nyeregszerszám és pokróc, 8 patkó, 1-1 dolmány, nadrág, köpönyeg, salavári, süveg, csizma, 2 ing és 2 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 22.

1720: Joannes Kértsi, az országos összeírásban nagyvarsányi nemesként szerepel (nobiles veri et armalistae, possessio Nagy Varsány, Szabolcs vm., Ferenczy Antal járása). – Forrás: 1720. évi országos összeírás (7. téka, pag. 342.)

24

Bikk László 1707 és 1710 között a Károlyi-ezred vezénylő ezredese volt.

A város régi neve Rácböszörmény volt.

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében

Széplaki János (Bököny) – strázsamester 1706: Széplaky János, strázsamester Károlyi Sándor mezei lovasezredének 4. századában, Pikó Demeter főhadnagysága alatt (a vicehadnagyság üresedésben), a mustrán jelenlévőként rögzítik, 37 éves, nős, szendrői lakos (szendrei, Heves vm.!).

– Forrás: Mustrakönyv, 1706. 31.

1707. febr. 20. (vagy azt követő napok), Csanád: egy törökországi küldetésre 8 magyar forint 40 dénárt kap ezüspénzben („Sziplakinak Török Országra expediálván, fl.

Ung. 8,40”) . – Forrás: Névtelen tisztviselő elszámolása az ország szükségére fordított kecskeméti taksáról. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 4083.

1707. márc. 9–10. Csanád: Két jelentésben tájékoztatja Károlyit az aradi császári őrségről szerzett információkról.10 – Forrás: Széplaki levelei Károlyihoz. Uo. No. 3393., 3395.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Szeplaki Jan., strázsamester Károlyi Sándor mezei lovasezredének 1. századában, Pikó Demeter fő- és Kis Jankó vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 45 éves, nős, magyar nemzetiségű, bökönyi lakos (Bökeny, Szabolcs vm.), Szendrőben született, kezdettől ebben az ezredben szolgál, korábban „katona” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 1 lóding, 1 alkalmas ló, 1 nyereg, 1 pár puska, 1 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 pokróc, 2 patkó, 1-1 rossz (R) dolmány, nadrág, köpönyeg, salavári, süveg, csizma, 2 ing és 2 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 13.

1723: inspector Károlyi Sándor szolgálatában. – Forrás: Károlyi Sándor levelei feleségéhez (1704–1724). Közreadják: Csobó Péter, Fejes Judit, Kovács Ágnes et alii.

Szerk., jegyzetekkel és mellékletekkel ellátta: Kovács Ágnes. Debrecen, 1994. II. kötet. 446., 462., 475., 492. (No. 292., 302., 313., 329.)

Rázsó János (Hajdúszovát) – furír 1706 [első fele]: Raso János, furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 4. századában, Pikó Demeter főhadnagysága alatt (a vicehadnagyság üresedésben), a mustrán

10

A számadás közvetlenül megelőző tétele egy szintén Törökországba küldött rác kapitánynak kifizetett összeg (60 magyar forint) volt, az ő kíséretének tagja lehetett Széplaki. (Feltehető, hogy századparancsnokához, Pikó Demeterhez hasonlóan törökül is beszélt vagy értett legalább egy kevéssé, másként nem jelölték volna ki efféle feladatra.)

– Minden bizonnyal ezzel a küldetéssel kapcsolatos Károlyi Sándor néhány nappal a csanádi sánc megvétele után írott naplójegyzete 1707. febr. 27–28-áról: „27. Expediáltam urunkhoz magam és a bassa követjeit. 28. Indultam Makórul Vásárhelyre, bocsátottam rácz kapitánt Nándorfejérvárra.” Gróf Károlyi Sándor önéletírása és naplójegyzetei. Kiadta Szalay László. [Thaly Kálmán előszavával.] Pest, 1865. Heckenast Gusztáv, I. (Magyar Történelmi Emlékek, IV.) 185–186.

Károlyinak anyósa révén részbirtoka volt Kecskeméten, így nyilván a számára kifizetett földesúri adó közcélú felhasználásának elszámolásáról van szó.

Károlyi 1707. febr. 23-án elfoglalta a csanádi sáncot, parancsnokát, „Gyurka kapitányt Szegedre bocsátotta”, a rác őrség többi tagját pedig „török jobbágyságra által az Maroson”. Lásd Károlyi fentebb idézett naplójegy-zeteit: I. 185. – Mindezek és a törökországi küldetésre vonatkozó, imént említett adatok alapján valószínű, hogy Széplaki Törökországban szerzett információit közli Károlyival, s leveleit is török felségterületről, a Maros bal partján fekvő Törökcsanádról keltezi. – Itt szeretnénk köszönetet mondani Seres Istvánnak, hogy az ügyre vonatkozó, szórványos adatokra felhívta a figyelmünket, illetve saját adatgyűjtését is rendelkezésünkre bocsátotta.

25

Mészáros Kálmán

jelenlévőként rögzítik, 35 éves, nőtlen, szováti lakos (Szabolcs vm.). – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 31.

1706 [vége?]: Raso, Ráso, furír („fullér”) Pikó Demeter századában, előbb 120 magyar forintot kap rézpénzben lóvásárlás céljára, majd újabb 72 forintot utalnak ki számára. – Forrás: Névtelen tisztviselő elszámolása a Porcsalmi István hadbiztostól felvett rézpénzről. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 4083.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Raso János, furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 1. századában, Pikó Demeter fő- és Kis Jankó vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 32 éves, nős, magyar nemzetiségű, hajdúszováti lakos (Szovát, Szabolcs vm.), Szováton is született, kezdettől ebben az ezredben szolgál, korábban „lakos” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 1 lóding, 1 alkalmas ló, 1 nyereg, 1 pár puska, 1 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 pokróc, 2 patkó, 1-1 rossz (R) dolmány, nadrág, köpönyeg, salavári, süveg, csizma, 1 ing és 1 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 13.

1715: Joannes Rásó, az országos összeírásban hajdúszováti taksafizető nemesként szerepel (possessio Szováth, Szabolcs vm., Szunyogh Zsigmond járása). – Forrás: 1715. évi országos összeírás (8. téka, pag. 115.)

1720: Joannes Rasó, az országos összeírásban hajdúszováti nemesként szerepel (possessio Szováth, Szabolcs vm., Szunyogh Zsigmond járása). – Forrás: 1720. évi országos összeírás (7. téka, pag. 251.)

Dolhay István (Székely) – furír 1706: Dolhay István, furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 6. századában, Bay Ádám fő- és Beleznay György vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 32 éves, nős, székelyi lakos (Szabolcs vm.). – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 36.

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Dolhai István, furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 4. századában, Beleznai György fő- és Beleznai János vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 24 éves, nős, [magyar nemzetiségű], székelyi lakos (Szabolcs vm.), de Mezőpetriben (M. Petri) született, korábban „lakos” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 1 pár pisztoly, 1 alkalmas ló, 1 rossz (R) nyereg, 2 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 pokróc, 4 patkó, 1-1 K-val jelölt (?) dolmány és köpönyeg, 1-1 rossz (R) nadrág, salavári és csizma, 1 süveg, 1 ing és 1 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 22.

Szerednyei György (Panyola) – furír 1706: Szerennyei György, furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 3. századában, Csűry Miklós fő- és Pap Jankó vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 35 éves, nős, panyolai lakos (Szabolcs vm.). – Forrás: Mustrakönyv, 1706. 29.

26

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében

1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Szerednyei Györ., furír Károlyi Sándor mezei lovasezredének 2. századában, Török Péter fő- és Pap János vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 33 éves, nős, magyar nemzetiségű, panyolai lakos (Szabolcs vm.), de Veszprémben (Beszprem) született, kezdettől ebben az ezredben szolgál, korábban „lakos” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 2 pár pisztoly, 1 lóding, 1 alkalmas ló, 1 nyereg, 2 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 K betűvel (?) jelölt pokróc, 4 patkó, 1 dolmány, 1-1 rossz (R) nadrág, köpönyeg, salavári és csizma, 1 süveg, végül K-val jelölt (?) ing és lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 17.

Sipos Péter (Újfehértó) – sípos 1708. máj. 22. Szentkirálydaróci mező: Sipos Péter, sípos Károlyi Sándor mezei lovasezredének 1. századában, Pikó Demeter fő- és Kis Jankó vicehadnagysága alatt, a mustrán jelenlévőként rögzítik, 26 éves, nős, magyar nemzetiségű, újfehértói lakos (fejertai, Szabolcs vm.), Fejértón is született, 3 hónapja szolgál az ezredben, korábban „lakos” volt; számbavett felszerelése: 1 kard, 1 lóding, 1 alkalmas ló, 1 nyereg, 2 pár puska, 2 puskatok, 1 nyeregszerszám, 1 pokróc, 2 patkó, 1-1 rossz (R) dolmány, nadrág, köpönyeg, salavári, süveg, csizma, 1 ing és 1 lábravaló. – Forrás: Mustrakönyv, 1708b. 13.

27

Nagy Lajos Imre: A majtényi zászlóletétel emlékműve (Vaja, 2011)

28

Rittling László

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről Eszterházy Antal kuruc tábornagy életrajzával még adós a történettudomány. Bár Thaly Kálmán dunántúli főkapitányi működésének hatalmas iratanyagát, Szabó István pedig feleségéhez írott leveleit közreadta, Rákóczival és tábornoktársaival folytatott levelezése még kiadásra vár. Az alábbiakban néhány levelét szeretnénk közreadni a Rákóczi-szabadságharc utolsó időszakából, amikor Eszterházy Bereg vármegyében tartózkodott, s a harcok irányításában már nem vett részt, de még nem ment emigrációba sem.

Korábbi pályafutását az alábbiakban összegezhetjük: 1676. február 3-án született gróf Eszterházy Ferenc és Thököly Katalin gyermekeként. Eszterházy Antal így unokaöccse volt az egész életében udvarhű Eszterházy Pál hercegnek, Magyarország nádorának és a császár ellen lázadó „kuruc királynak”, Thököly Imrének is. 1683-ban elhunyt édesapja, és Eszterházy Pál kismartoni udvarában nevelkedett tovább. Fiatal korában különféle, elsősorban névleges címeket és tisztségeket viselt: pápai főkapitány és királyi tanácsos volt. Sok más őséhez hasonlóan a katonai pályát választotta és 1697-től már kapitányi rangban harcolt a császári-királyi hadseregben, rövid ideig a francia hadszíntéren, utána pedig a török ellen.

1698. szeptember 19-én egy rosszul végződő összecsapás után Temesvár mellett sebesülten a törökök fogságába esett. Miután felépült, a Héttorony börtönébe zárták, és csak a karlócai béke megkötése után térhetett haza. Szabadulása után alezredessé léptették elő. 1702-ben a rajnai fronton harcolt a franciák ellen a spanyol örökösödési háborúban. Az év végén hazatért, hogy ezredének kiegészítéséről intézkedjék.

A kirobbanó Rákóczi-szabadságharc miatt itthon kellett maradnia, hiszen komáromi

Gróf Esterházy Antal kurucz generális tábori könyve. 1706–1709. Közli: Thaly Kálmán. Budapest, 1901. Magyar Tudományos Akadémia. [Thaly, 1901.]

Galánthai és fraknói gróf Esterházy Antal levelei feleségéhez gróf Nigrelli Mária Annához 1701–1706. Nyomtatás alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és a bevezetést írta Szabó István. Budapest, 1940. [Szabó, 1940.]

Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rendezte, kiegészítette és az előszót írta: Mészáros Kálmán. Budapest, 2005. História – MTA Történettudományi Intézete. (História könyvtár. Kronológiák, Adattárak, 8.) 133–134. [Heckenast, 2005.]; Mészáros Kálmán: Az Esterházyak a Rákóczi-szabadságharcban. In: Párhuzamok II. Rákóczi Ferenctől Esterházy Jánosig. A magyar történelem két jeles felvidéki személyiségének tiszteletére, Királyhelmecen rendezett ünnepségeken elhangzott tudományos előadások és a kapcsolódó emlékbeszédek. Szerk. Molnár Imre, Tamás Edit. Királyhelmec, 2008. 71–85.; Thaly, 1901.

V–VI.; Szabó, 1940. 6–7.

29

Rittling László

főispánként fontos feladat hárult rá a védelem megszervezésében. Részt vett a császári-királyi csapatok őszi balul sikerült hadjáratában, és a helyzet annyira elkeserítette, hogy 1704 májusában ő maga is csatlakozott a felkeléshez. Többek között harcolt Koroncónál, Nagyszombatnál, Pudmericnél és Romhánynál, többször vezetett sikeres portyákat Ausztriába és ő javasolta az első magyarországi hírlap, a Mercurius Veridicus megindítását is. A szabadságharc során a fejedelem több fontos feladatot bízott rá. Utolsó szerepvállalását Rákóczi csúfos kudarcként értékelte. Sárospatakot kellett volna megvédenie az ellenségtől, ám 1710. november 10-én a császári-királyi csapatok meglepték, és kikergették a városból. A fejedelem így emlékezett meg a vereségről: „Esterházy hagyta, hogy Viard meglepje: Charriere ezrede, mely a kijevi palatínus által hozott reguláris csapatokból állt, és akkor még nyolcszáz főt számlált rendezetten vonult vissza a németek elől, míg Esterházy, amint tudott, úgy menekült a vár alatti Bodrog-hídon át, melyet maga mögött fölszedett.” Eszterházy ettől kezdve szinte csak sodródott az eseményekkel, tevőleges szerepet többé nem vállalt.

A történeti irodalomban sokat emlegetett tény, hogy a Rákóczi-szabadságharc utolsó hónapjaiban Károlyi Sándor maradt a legfelsőbb szintű kuruc hadvezetés egyedüli aktív tagja. Mellette két beteges altábornagy, Eszterházy Dániel Kassa, Sennyey István pedig Munkács parancsnokaként csak lokális szerepet játszott.

Bercsényi főgenerális 1710 végétől a lengyelországi diplomáciai tárgyalásokat irányította, a munkácsi tömlöcéből szabadon bocsátott Forgách Simon szintén lengyel földre távozott, s fel sem merült, hogy ismét katonai szerephez jusson.

Károlyi helyett tehát csak Eszterházy Antal tábornagy vállalhatta volna a kuruc sereg irányítását. Hogy a fejedelem nem őt választotta, annak legfőbb okát kvalitásbeli különbségeikben kereshetjük. Rákóczi a pataki vereséget – mint láttuk – csúfos kudarcként értékelte, így Eszterházyt 1710–1711 fordulóján teljesen mellőzte katonai és diplomáciai terveiben. Eszterházy ezekben a hetekben Beregszászon, majd Bilkén tartózkodott, s mint arról levelezése is tanúskodik, szinte teljesen elszigetelődött.

Az 1710 decemberétől 1711. február közepéig terjedő időszakból 13 levelét ismerjük: nyolcat a fejedelemhez, egyet Keczer Sándor kerületi főhadbiztoshoz, négyet pedig Károlyi Sándorhoz írt. Ezek közül a legérdekesebbek, melyekben két letartóztatott tiszt, Pulyai György volt dunántúli főporkoláb és győri Nagy János ezredes mellett próbált kiállni. Pulyai ügye Eszterházy Rákóczihoz intézett december 3-i levelében bukkan fel először. A tábornagy ekkor Pulyai érdemeire hivatkozva felrója, hogy idézés nélkül tartóztatták le, holott tudomása szerint korábban már felmentő ítélet született ügyében. A fejedelem december 5-én azt válaszolta, hogy szándéka

30

Jean-Jaques Charrière a svéd hadseregben szolgáló francia dragonyos ezredes volt, aki a poltavai csata után érkezett Magyarországra. 1710-ben megkapta Zay András ezredét, majd 1711. máj. 11-én Lengyelországba távozott, és aug. végén I. Péter szolgálatába állt. Később újra csatlakozott Rákóczihoz Rodostóban. (Heckenast, 2005. 85.)

II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította Vas István.

A tanulmányt és a jegyzeteket írta Köpeczi Béla. A szöveget gondozta Kovács Ilona. Budapest, 1978. Akadémiai Kiadó. (Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, I.) 418. – Az ütközetre lásd részletesebben Bánkúti Imre: Végjáték a Bodrog mentén. Az olaszliszka–sárospataki harc (1710. november 10.) és a kuruc hatalom utolsó napjai Zemplénben (október–november). In: Zemplén népessége, települései. Tanulmányok Németh Gábor emlékére. Szerk. Tamás Edit. Sárospatak, 1999. (A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei, 37.)

33–34.

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről

az igazság kiderítése, és elmarasztalta Eszterházyt, amiért Pulyai pénzét az ezredére költötte, mielőtt megbizonyosodott volna az igazságról. December 9-i válaszában Eszterházy több pontba sorakoztatta érveit, és azt próbálta bebizonyítani, hogy az egész ügy Pulyai rosszakarói miatt van, olyan emberek miatt, akik Pulyai korábbi tevékenysége (főporkolábi munkája) miatt váltak ellenségeivé. Rákóczi három nappal később válaszolt, és elmagyarázta Eszterházynak, hogy Pulyai hiába katona, mivel civilek jelentették fel, nem a katonai bíróság előtt kell felelnie. Célja továbbra is az igazság kiderítése, végül megnyugtatta Eszterházyt, hogy semmilyen haraggal sincsen iránta. A vita Eszterházy december 16-án írt levelében folytatódott, újra kérte Pulyai szabadon bocsátását, de ezúttal már rossz egészségi állapotára hivatkozott. Rákóczi egy ismeretlen keltezésű levelében közölte tábornokával, hogy amíg a Pulyait feljelentő kereskedők kárát meg nem térítették, addig nincs mód a fogoly kiszabadítására.

Továbbá csodálkozását fejezte ki az iránt, hogy Eszterházy kitől hallott Pulyai betegségéről. Eszterházy 19-én már arról tájékoztatta a fejedelmet, hogy a kereskedőket kártalanította, de ezzel a Pulyai iránt érzett haragjuk nem csökkent. December 24-én újra írt a fejedelemnek: szerinte, ha a kereskedőkön múlna, akkor Pulyai örökre rab maradna. További levélváltásukban ez a téma már nem került elő.

1711-ből Eszterházynak két levele maradt fenn, amelyet még Magyarországról írt a fejedelemnek. Károlyi Sándorhoz pedig négy levelet intézett ezekben a hetekben.

Február 1-jén a fejedelem előző napi, Csarodán kelt levelére válaszolt, s szabadkozott, amiért beregszászi szállását a katonák mozgolódásainak hírére elhagyta. (Úgy tűnik, a fejedelem a vajai találkozóra igyekvő útja során találkozni kívánt vele, de végül csak később sikerült találkozniuk.)

Jóval érdekesebbek, illetve Eszterházy helyzetét pontosabban tükrözik a Károlyinak szóló misszilisek. Közülük két-két levél szorosan összefügg egymással. Az első kettőben (január 12-én és 20-án) arra kéri Károlyit, hogy informálja őt a helyzet állásáról, mert nem értesül a hírekről. E két iratból már egy kis feszültség is kiolvasható Eszterházy és Károlyi között, amely február elejéig csak fokozódott. Legalábbis ez tűnik ki abból, ahogyan Eszterházy február 7-i és 8-i leveleiben számon kéri Károlyi Sándoron Győri Nagy János ezredes elfogatásának módját, és azt próbálja megtudni, hogy az miért történt meg egyáltalán.10 Eszterházy sértődötten ad hangot mellőzöttségének,

10

Esterházy levelei Rákóczihoz 1710. dec. 3-án, 9-én, 16-án, 19-én és 24-én: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [MNL OL] G 15. I. 1. A Rákóczi-szabadságharc levéltára. II. Rákóczi Ferenc fejedelem levéltára. Emigrációba vitt rész. [G 15. I. 1.] Caps. G. Fasc. 13. (Ugyanitt található még két levele dec. 29-éről.) – Rákóczi dec.

5-én, 12-én és dátum nélkül írott válaszlevelei: II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival. 1703–1712. Közli: Thaly Kálmán. III. kötet. (1710–1712.) Budapest, 1874. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága (Archivum Rákóczianum, I. osztály III.) [AR I/III. kötet], 317–325.

Lásd a 3. sz. alatti forrást.

Lásd az 1. és 2. sz. forrást.

Szintén alább közöljük a 4–5. sz. alatt.

Győri Nagy János köznemesi családban született és már a Rákóczi-szabadságharc előtt is kapitányként szolgált a császári-királyi hadseregben. Feltehetően 1703 őszén csatlakozott a felkeléshez. 1704 tavaszától már ezredesi rangot viselt a kuruc hadseregben, a következő évben pedig Erdélyben harcolt és egészen 1707-ig egy reguláris dragonyosezredet vezényelt. 1707. ápr. 15-én Bercsényi letartóztatta őt különböző botrányai miatt, ezredét pedig Gyürky Pál kapta meg. Nem sokáig lehetett azonban fogságban, mert novemberben már az önkéntes katonai (tisztjelölti) szolgálatot vállaló nemesifjak megszervezésére és irányítására kapott utasítást. A következő évtől a főgenerális dragonyosezredének lett a parancsnoka. 1710-ben Eger várába szorult, a vár kapitulációja és december →

31

Rittling László

s elszigetelt helyzetét, tájékozatlanságát jól érzékelteti, hogy az elfogatási parancsot maga a fejedelem adta ki.11 Eszterházy 1711. február közepén Beregből Máramarosba húzódott, s innen, a Szolyvától délkeletre fekvő Kereckéről írta utolsó hazai levelét Rákóczihoz.12 Ekkor már lengyel földre készült, s távozásának előkészületeiről tájékoztatta a fejedelmet: feleségét a Jarosławtól mintegy 60 kilométerre lévő Tyczynbe kívánja vinni. Nem tudjuk, pontosan mikor, de hamarosan csatlakozott az emigránsokhoz. Amikor április elején nyilvánvalóvá vált, hogy Károlyi a fejedelem szándéka ellenére is hajlandó a békekötésre, Rákóczi őt nevezte ki a helyébe, de a válságos pillanatban Eszterházy nem vállalkozott a lehetetlenre, nem tért haza a szétesőben lévő hadsereg élére. Valószínűleg ebből az időből származik egy érdekes emlékirata a fejedelemhez, amelyben lényegében ő is a békekötés szükségessége mellett foglal állást.13 A szatmári békét ennek ellenére sem fogadta el, illetve csak akkor folyamodott kegyelemért, amikor az Udvari Haditanács már néhány társával együtt őt is kirekesztette az amnesztia lehetőségéből.14 A felkelés bukása után először Lengyelországban, később az Oszmán Birodalomban élt.15 Az 1716–18-as háborúban egészen a besztercei szorosig nyomult, de a török vereség miatt nem tört be Magyarországra. 1721-ben Rodostóba költözött a fejedelem mellé, de a következő évben áldozatul esett a környéken dúló pestisjárványnak.16

Forrásközlés Az átírás során igyekeztünk a szöveget a lehető leginkább a mai helyesírási szabályokhoz és formákhoz igazítani. A rövidítéseket feloldottuk és az eredeti szövegben nem szereplő betűket dőlten írtuk. A magyar és magyaros ragokkal ellátott latin szavaknál az ékezeteket pótoltuk, ahol azt a magyar kiejtés megkövetelte. A latin szavak magyar jelentését közvetlenül a szó után zárójelben adtuk meg, a hosszabb szószerkezetek,

11

12 13

14

15

16

32

elején történt átadása után az őrség Rákóczi oldalán kitartó kisebb részével együtt távozott. Ennek ellenére – úgy tűnik, a kapituláció körüli szerepe miatt – a fejedelem 1711. febr. 4-én elrendelte letartóztatását. Fogsága ezúttal sem tartott sokáig, Károlyi márc. 8-án már azt jelentette Rákóczinak, hogy a Szentpétery Imre brigadéros elnökletével tartott hadiszék felmentette a vád alól, és szabadon engedték. Valószínűleg Ungvár feladásakor hódolt meg a császáriaknak. Élete utolsó éveit második felesége, Jánoky Anna Mária rimaráhói birtokán töltötte, ott is hunyt el 1713-ban. (Heckenast, 2005. 297–298., további forráshivatkozásokkal.)

Munkács, 1711. febr. 4. Rákóczi utasítása Kéri László főhadsegéd számára. Bánkúti Imre: Iratok Máramaros vármegye történetéhez (1703–1711). Budapest, 1992. Akadémiai Kiadó (Új Történelmi Tár, 3.), 278.

Lásd a 6. sz. alatt.

Rittling László: Eszterházy Antal 1711. évi feljegyzése Rákóczi külpolitikai lehetőségeiről. In: Az újrakezdés esélye. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc befejezésének 300. évfordulója alkalmából. Szerk. Czigány István és Kincses Katalin Mária. Budapest, 2012. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 116–119.

1711. nov. 22-én már hiába folyamodott amnesztiáért Pálffy Jánoshoz: Kluch János: Rákóczi-levelek. (A bécsi cs. és kir. udvari könyvtárból.) Erdélyi Múzeum, 1913. 5. sz. 373–374.

Az erre az időszakra vonatkozó forrásokat lásd: A Rákóczi-emigráczió török okmányai. 1717–1803. A konstantinápolyi levéltárakból összegyűjtötte és ford. Karácson Imre. Az előszót írta Thallóczy Lajos. Budapest, 1911.

Magyar Tudományos Akadémia. (Lásd a névmutató alapján.)

Heckenast, 2005. 133–134.; Szabó, 1940. 7–19.; Thaly, 1901. VI–XI.; lásd még Mikes 45. fiktív levelét (1722. augusztus 22.), melyben részletesen leírja Eszterházy halálát: Mikes Kelemen Összes művei. I. Törökországi levelek és Misszilis levelek. S. a. r. Hopp Lajos. Budapest, 1966. Akadémiai Kiadó, 75–76.

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről

félmondatok fordítása pedig a lábjegyzetekben található. A helytelenül, dupla mássalhangzóval írt szavak eredeti alakját csak akkor hagytuk meg, ha az a vélhető korabeli kiejtés megőrzését segíti elő. A ma már nem használt szavakat (pl.: minemű) eredeti alakjukban hagytuk.

1.

Beregszász, 1711. január 12.

Eszterházy Antal levele Károlyi Sándorhoz Eredeti, csak az aláírás sajátkezű, zárlatán vörös viaszba nyomott gyűrűspecséttel. MNL OL P 396.

Károlyi család nemzetségi levéltára, Acta publica, 1. Acta Rákócziana, Ser. I. No. 10 627. Digitális forráskiadványként is megjelent: Acta Rákócziana – A Károlyi levéltár Rákóczi-kori iratai. Szerk. Laczlavik György. Készítették: Avar Anton, Laczlavik György, Mészáros Kálmán. A mustrakönyveket feldolgozta Mészáros Kálmán. Fotók: Czikkelyné Nagy Erika. Arcanum, 2011. (DVD-ROM) [Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011.]

[Külső címzés:] Méltóságos generális marschallus nagykároli Károlyi Sándor kedves uram bátyámnak ő kegyelmének atyafiságos kötelességgel írám.

Ibi-ubi. Cito, cito, cito. Citius, citius, citius. Citissime, citissime, citissime.17 Méltóságos generális, kedves uram bátyám!

Fölséges fejedelem kegyelmes urunk ő fölsége levelét, melyben Schola18 felé való menetelét nekem írja, szintén ezen órában vettem alázatos engedelmességgel. Amelyben azt is méltóztatik ő Fölsége kegyelmesen parancsolni, hogy kegyelmedtől a Tiszántúl lévő ellenségnek constitutiójárúl [állapotáról] és mivóltárúl informatiót [tájékoztatást] vévén, tudhassam magamot az szerént alkalmaztatni. Mely iránt, noha írtam már egyszer kegyelmednek, mindazonáltal még ekkoráig semmi válaszát nem vehettem. Annak okáért kévántam iterato [még egyszer] atyafiságosan értésére adnom, egyszersmind requirálnom [kérnem] is kegyelmedet, mivel még addig minden bagázsiámmal [poggyászommal] és cselédeimmel itt Beregszászban subsistálok [megmaradok], ne terheltessék engemet, minden interveniált occurrentiákrúl [közbejövő dolgokról] tudósétani. De reliquo [egyébiránt] minémő dispositiókat [intézkedéseket] tett legyen fölséges urunk elmenetele alkalmatosságával, kérem atyafiságosan kegyelmedet, ne sajnálja engemet azokrúl is informálni, ajánlván ezzel magamot kegyelmed atyafiságában. Maradok Kegyelmednek kötölesen szolgáló atyafia Gróf Esterhazy Antal Beregszász19 12. Januarii 1711.

17 18 19

Ott, ahol. Igen-igen sürgősen, mihamarabb!

Skole (Lengyelország), ma Szkole/Сколе (Ukrajna).

Beregszász (Bereg vm.), ma Berehove/Берегове (Ukrajna).

33

Rittling László

2.

Hely nélkül, 1711. január 20.

Eszterházy Antal levele Károlyi Sándorhoz Eredeti, csak az aláírás sajátkezű, zárlatán vörös viaszba nyomott, feltört gyűrűspecséttel. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 10 637.

[Külső címzés:] Méltóságos generális marschallus nagykárolyi Károlyi Sándor kedves uram bátyámnak ő kegyelmének atyafiságos kötölességgel írám.

Méltóságos generális marschallus, kedves uram bátyám!

Kegyelmed nékem írott két rendbéli méltóságos úri levelét, egyiket expressus [kiküldött] embere által vettem atyafiságos kötölességemmel, melyekre hogy válaszadásomat ekkoráig halasztottam, oka volt az, hogy az elmúlt napokban Somban20 tettem vala egy kis diversiót [kitérést] méltóságos Csáky István uramhoz ő kegyelméhez.

Mindazonáltal, hogy első requisitiómra [kérésemre] költségemben megszűkülvén, kívánságomnak complaceálni [kedvezni] nem terheltetett, veszem atyafiságos kötölességgel, igyekezvén én is ebbéli kegyelmed hozzám mutatott úri resolutióját [szándékát] és atyafiságos jóakaratját minden adandó alkalmatosságokkal hasonlóképpen reciprocálni [viszonozni]. Hanem, ami az hérek dolgát illeti, azokrúl engemet tovább is informálni, kérem, ne sajnálja, mert valamint előbbeni levelemben is megírtam vala kegyelmednek, hogy mind addig innéd ki nem bontakozom, valameddig az ellenség mótussárúl [mozgásáról] valamely bizonyost nem értendek kegyelmedtől, itt kévánok subsistálni [megmaradni] feleségestől, bagázsiástúl [poggyászostul] és pereputtyostúl.

Annak okáért kegyelmed atyafiságos jó akaratjába vetvén minden reménségemet, tudom, velem úgy kéván correspondeálni [levelezni] és a hérekről tudósítani, hogy az ellenség excursiója [betörése] által véletlenöl itt nem obruáltatom [szoríttatom], melyet is atyafiságosan recommendálok [ajánlok] kegyelmed szíves atyafiságának.

Utólbik [utóbbi] kegyelmed méltóságos leveléből kelletik értenem, hogy az ellenség motussára nézve kéván kegyelmed az hadak köziben menni. Holott, amint sokféle relatiókbúl constál [jelentésekből ismeretes] előttem, és amint sokan beszéllették hadi tiszt uraimék és közönséges vitézlő rend közöl, kegyelmed az ellenkezést, avagy hostilitást [ellenségeskedést] megtilalmazta vólna a mieink között, mintegy suspensio armorumot indicálván [fegyvernyugvást hirdetvén]. Most penig leveléből úgy értem kegyelmednek, hogy talán valamely felé levő megindulása következhetik az ellenségnek.

Azért ebbűl a suspensio armorumbúl [fegyvernyugvásból] volt-é valami in essentia reali [igazán valóságos], és minémő okbúl bomlott föl ily hértelen, kedvesen veszem, ha capacitáltatni nem difficultálja [tolakodásnak nem veszi] kegyelmed, s én is másban hasonlót observálni [hasonló figyelmességgel viszonozni] el nem mulatom.

Emellett in confidentia [bizalmasan] kévántam kegyelmednek értésére adnom, hogy egymódú libériában21 öltöztetett, francia kék köntöső négy lovászom, egy fullajtárom s egy tálnokom, semmi rövidségek nem lévén nálom, insalutato hospite [köszönés 20 21

34

Beregsom (Bereg vm.), ma Som/Шом (Ukrajna).

Libéria: a szolgaszemélyzet formaruhája.

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről

nélkül], kapufától vévén búcsút, egyszersmind elszöktek az elmúlt étszakán, minden rajtok valóit elvévén magokkal. Kévántam annak okáért kegyelmedet atyafiságossan requirálnom [kérnem], hogyha valamel posterung [katonai támaszpont] vólna még Patak22 tájékán, s arra felé, avagy a Tiszán által vették vólna útjokat, investigáltatni [nyomoztatni] ne terheltessék kegyelmed, és ha olyatén libériájú személyekre akadnak tiszt uraimék, mint magam embereimet megfogattatván, egyenesen kezemhez küldöni szorgalmatoskodjanak. Ebbéli kegyelmed hozzám mutatandó atyafiságos úri jó akaratját én is igyekezem hálaadásommal megszolgálni. Maradván sub dato Beregszász 20. Januarii 1711.

Kegyelmednek Kötölesen szolgáló atyjafia, Gróf Esterhazy Antal m. p.

P. S. Kévántam azt is kegyelmednek repraesentálnom [előadnom], hogy a Tiszán túlsó hadak itt annyira eláradtanak, hogy majd quartélyombúl is kiszorúlúnk, amelyből nem egyebet, hanem egy inconvenientiát [kellemetlenséget] reménlhetünk, s tartok attúl netalántán magamot is exturbáljanak [kizavarjanak], azért mivel ki-ki megmordul [megmozdul?!] maga quártélyáért, mitévő legyek vélek? Elvárom kegyelmed méltóságos opinióját [véleményét].

3.

Bilke, 1711. február 1.

Eszterházy Antal levele Rákóczihoz Eredeti, végig sajátkezű írással. MNL OL G 15. I. 1. Caps. H. Fasc. 236. fol. 4–5.

Datum Bilke23 1. Februarii 1711.

Fölséges Fejedelem, nagy kegyelmes uram!

Csarodárul24 datált Fölséged 31. Januarii datált kegyelmes parancsolatját alázatos kötelességgel vévén, nagy vigasztalással értettem szerencsés visszatérését. Kit egyedül itt való megtorpadásommal nagy óhajtva vártam, sőt Berekszászbul való kibontakozásomat sem egyéb okozta, hanem az Tiszán túl való hadaknak által való jövetele, kik minden subsistentiámbul [ellátásomból] kikevertek. Mindazonáltal Fölséged kegyelmes parancsolatjához kívánván magamat alkalmaztatnom, udvarlásomnak alkalmatosságával tovább is a tévő lészek, amit Fölséged kegyelmesen méltóztatik parancsolni.

Kirül Pápai János uram tehet bővebb declaratiót [magyarázatot], kérvén ő kegyelmét, hogy alázatos igaz hívségemet és készségemet szóval is representálni [előadni] ne sajnálja. Gróf Forgács25 uram már ezelőtt két nappal elmenvén Lengyelország felé, Sárospatak (Zemplén vm.; ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye).

Bilke (Bereg vm.), ma Bilki/Білки (Ukrajna) 24 Csaroda (Bereg vm.; ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) – Rákóczi január 31-én a Pálffy Jánossal való vajai találkozóra tartott, s útja során érintette a települést.

25 Forgách Simon kuruc tábornagy, akit Rákóczi csak néhány hónappal korábban engedett szabadon munkácsi fogságából.

22 23

35

Rittling László

Fölséged parancsolatját meg nem mondhattam. Ezzel Fölséged kegyelmességében ajánlván magamat. Maradok Fölségednek, mint kegyelmes uramnak Alázatos, engedelmes szolgája Gróf Eszterházy Antal Ha utolérhetné, Fölséges uram, levelem gróf Forgács uramat, tudósítanom ő kegyelmét el nem mulatom.

4.

Munkács, 1711. február 7.

Eszterházy Antal levele Károlyi Sándorhoz

Eredeti, végig sajátkezű írással. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 10 693.

Datum Munkács26 7. Februarii 1711.

Méltóságos generális, kedves uram bátyám!

Jóllehet tegnapi napon vala az a szerencsém, hogy kegyelmeddel szemben lehettem, s ugyanazon alkalmatossággal Győri Nagy János uram is volt emlékezetben, mindazonáltal minden igaz ok nélkül való megarestáltatását [fogságra vetését] előttem titkolván, álmélkodással értem harminc dragonyosok által sub aresto [őrizet alatt] lett elhozattatását, noha úgy tudom, csak egy intimatiójára [parancsára] is compareált [megjelent] volna kegyelmednek. S elhittem nem is esik keservesebben, minthogy ily prostitutiójával [nyilvános megszégyenítésével] hozattatott el, mindenémő ládáinak, portékájának felhányattatásával és conscriptiójával [összeírásával]. Holott ha gonosz akarattal akart volna lenni, talánd ő kegyelme is követhette volna nyomdokát Palocsai Györgynek, akkori commandójának [parancsnokának], és más ezeres kapitányoknak, úgy mint Ebeczki Ádámnak, Somogyi Fe[renc],27 Balogh István ezerének,28 s többeknek, az kik, amint értem, szüntén úgy voltak Ungvárhoz commendérozva, valamint Nagy János uram. De hihető, praevideálták [előre látták] az dolgot, ő kegyelme pediglen, hogy generálisokat keresett, signanter [nevezetesen] magamhoz is refugiált [tőlem is segítséget kért]. Főképpen amidőn kegyelmednek Lengyelországban való menetelét értette, talánd ezért meg nem érdemlette volna ezen prostitutióját [megszégyenítését]. Tartván én is magamat egy characterizált [tekintélyes] igaz haza fiának, ha praetereáltatom [mellőztetem] is pro hic et nunc [itt és most], azért csoportosan is vártak tovább való parancsolatoktul. Megvallom, nagy jó uram bátyám, kezdek oly vélekedéssel lenni, hogy az ilyetén dolgok talánd azért következnek, hogy magamnak 26 27

28

36

Munkács (Bereg vm.), ma Mukacseve/Мукачеве (Ukrajna).

A lap alján, sor végére került keresztnévnek csak az első szótagját írta le (Fe), s a következő oldalon elfelejtette befejezni.

A felsorolt személyek: Palocsay György kuruc generális, Ebeczky Ádám és Somogyi Ferenc ezredesek, valamint Balogh István brigadéros. A két utóbbi már korábban meghódolt a császáriaknak, s csupán ezredeik töredéke szolgált tovább. Rákóczi Ungvárhoz rendelte őket, s 1711 elején Ebeczky Ádám vezetésével innen szöktek át az ellenség pártjára. Lásd erről Rákóczi 1711. jan. 29-i levelét Bercsényihez: AR I/III. kötet, 569. – Eszterházy leveléből úgy tűnik, hogy Palocsay generális is ekkoriban lett labanccá, átállásának pontos körülményeit nem ismerjük.

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről

is fide dignitásom [hűségem] az hadak előtt periclitáltassék [kétségbe vonassék] és éppen semminek álléttassam, kit bizony meg nem érdemlettem. Melyre nézve, ha eddig titkolva volt is előttem megárestáltatása [fogságra vetése] Nagy János uramnak, ezen kívül is teljes mortificatiókkal [megsemmisüléssel] környülvétetett bús elmémnek refocillatiójára [megnyugtatására] kérem, ne sajnáljon tudósétani okárul. Mert azért, hogy az Huszárvárban29 nem vesztette el magát és hadát, az mely helységnek semmi receptaculumja [biztos menedéke] nem vala, s annak építtetését is az vármegye secundálni [segíteni] nem kívánta, se az várbéli commendáns [parancsnok], labanccá sem akart lenni, az már elölszámlált hadaknak példája szerint. Okát – igaz lelkemre írom – nem látom ily prostituta [megszégyenítő] árestáltatásának, hanem ha egészlen csak szerencsétlensége abbul származik, hogy nem kegyelmedhez, vagy Vay uramhoz (akihez nem lehetett in illo casu [abban az esetben]), hanem directe [közvetlenül] hozzám folyamodott. Én ugyan az kegyelmed commandójában, kedves uram bátyám, nem ereszkedem, de hazám idétlen fiának sem tarthatom magamot, kívánván igaz lélekkel eddig is szolgálnom, s adná Isten az szerencse is hálálná úgy meg, amint én szolgálni kivántam hazámat. Volt is az ideje hogy magamrul is mondhattam volna, dum fueris felix multos numerabis amicos, dum fortuna perit nullus amicus erit,30 de légyen Isten akaratja. Ezzel maradván köteles szolgája, atyjafia kegyelmednek.

Gróf Eszterházy Antal m. p.

P.S. Ha casu qou [netalántán], édes bátyám, az kegyelmed híre nélkül tanált volna lenni megárestáltatása Nagy Jánosnak, mert amint értem, szerencse ha Vay uram nem gonoszakarója. Kérem, patrocinálni [pártját fogni] ne terheltessék kegyelmed, maga is bölcsen általláthatja, hogy non est de tempore afflictis afflictione addere,31 csak az consequentiákra [következményekre] nézve is, vaj ki elfutamodik az hadak között az ilyen dolog, s netalántán ki-ki magára várhatja.

29

30

31

A lovasság elhelyezésére szolgáló, palánkkal körülvett külsővár. Itt valószínűleg Ungvárról van szó, a fentebb említett Ebeczky Ádám Ungvár városából szökött a labancok közé ezredével együtt. … amíg jól megy sorod, sok barátod van, de ha elpártol a szerencse, nem marad egy sem… – Az Ovidiustól származó gondolat eredetije: „Donec eris felix, multos numerabis amicos; / tempora si fuerint nubila, solus eris.” (Tristia I, 9, 5–6.) Magyarul: „Míg boldog vagy, ezernyi barát vesz körbe azonnal, / jő a viharfelhők száza?

Magadra maradsz!”. (Ford. Csehy Zoltán.) Lásd Publius Ovidius Naso: Keservek (Tristia). Szerk., vál., jegyz.: Teravagimov Péter. Budapest, 2002. Magyar Könyvklub, 25. (A szöveg azonosításához Bánk József munkáját használtuk: Latin bölcsességek. Szállóigék, velős mondások latinul és magyarul. 3. kiad. Budapest, 1993. Szent Gellért Egyházi Kiadó, 30.)

Nincs itt az ideje ily megpróbáltatásokat elszenvedni.

37

Rittling László

5.

Bilke, 1711. február 8.

Eszterházy Antal levele Károlyi Sándorhoz Eredeti, végig sajátkezű írással, zárlatán vörös viaszba nyomott gyűrűspecséttel. Avar – Laczlavik – Mészáros, 2011. No. 11 311.

[Külső címzés:] Méltóságos generális, nagykárolyi Károlyi Sándor, jó uram bátyámnak ő kegyelmének adassék. Ibi-ubi [ott, ahol].

Datum Bilke 8. Februarii 1711.

Méltóságos Generális!

Az kegyelmed válaszadó levelét vettem, kire jól lehet elegendőképpen replicálhatnék [válaszolhatnék], de mivel tapasztalom, hogy előbbi írásomat sem kívánta úgy venni, mint igaz atyjafiátúl, többrűl több kedvetlenséget causálnom [okoznom] sem kívánok, hanem inkább kérem, amiben szolgálhat, mind nékem, s mind hozzám hasonló sorsban lévőknek, mutassa jó akaratját. Igaz lélekkel írom, ma sem tudom, ki fogattatta meg Nagy Jánost és miért, hanem abban informatissimus [kellőképp tájékozott] vagyok, hogy hozzám refugiált [fordult] és nem Vay Ádám uramhoz. Elhittem pediglen azon okbul cselekedte nyavalyás, hogy az hazában kívánt egy érdemetlen támosznak ösmerni, non obstante eo [annak ellenére], hogy hadi commando pro hic et nunc [parancsnok itt és most] nem vagyok, ha ebben vétett, s láttatom pártját fogni, kérem, ne inferálja [következtesse] belőle, hogy kegyelmedhez diffidentiával [bizalmatlansággal] legyek, vagy authoritását [hatáskörét] sajnáljam. Mert megbizonyítom, hogy voltam, vagyok, s maradok is Kegyelmednek Igaz szolgája, atyjafia Gróf Esterházy Antal m. p.

P. S. Írja kegyelmed, hogy másutt insinuáljam magamat [járjak közbe], de emberét nem adja, hol, Felséges Urunkat pediglen azzal incommodálnom [terhelnem] nem kívánom. Netalántán solemnissima recommendátióim [ünnepélyes ajánlásaim] nagyobb abususban is menjenek [ellenkező hatást ne váltsanak ki], amint máris mentek.

Mely miatt kevés effectussi [eredményei] szoktanak lenni insinuatióimnak [közbenjárásaimnak], Vay uramnak per absulutum [teljességgel] nem insinuálhatom [ajánlhatom] magamat, mert nagy sinpatiája [rokonszenve]32 vagyon velem.

32

38

Nyilvánvalóan irónia, az ellenkezője lehet igaz.

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről

6.

Kerecke, 1711. február 17.

Eszterházy Antal levele Rákóczihoz Eredeti, csak az aláírás sajátkezű, zárlatán vörös viaszba nyomott gyűrűspecséttel. MNL OL G 15. I. 1.

Caps. H. Fasc. 236. fol. 6–7.

[Külső címzés:] Felséges magyarországi vezérlő és erdélyi fejedelem, második Rákóczy Ferenc kiváltképpen való jó kegyelmes uramnak ő Felségének alázatos engedelmességgel írám.

Felséges fejedelem, kiváltképpen való jó kegyelmes uram! Én az Felséged kegyelmesen nékem adott indultuma [engedélye] mellett, igyekezvén utamat Laturka33 felé vennem, vagyok actualiter in procinctu [éppen indulófélben], az honnét feleségemet kevés bagázsiájával együtt az özvegy palatinusné jószágában lévő Ticsiny34 nevű helységben kévánom kísértetnem, és mivel informáltatom [tájékoztatom] s mások által is úgy capacitáltatom [biztattatom], hogy ezen megnevezett Ticsiny nevű helységtűl csak hét mélyföldnire esnék Gyaraszló,35 a’ merre talán útját venni méltóztatnék Felséged. Gondolkodtam úgy, hogy Laturkárul, Ticsinyben késérjem Felséged kegyelmes engedelmébül feleségemet, és ott mindenek iránt magam jó dispositiókat [intézkedéseket] tévén, melyeket embereimmel in prudentia [előrelátóan] jobban véghez vihetnék, onnét azonnal igyenessen indulhassak Felséged által mellém deputált bagázsiácskámmal [küldött poggyászommal] Gyaraszló felé, Felséged udvarlására. Holott peniglen Felséged nem venné útját Gyaraszló felé, s megérthetem, Laturkánál tovább menni nem is igyekezem. Sőt, ne is adja Isten, hogy Felséged bölcsen rendelt kegyelmes dispositióit [rendelkezéseit] legkisebben is kévánnám immutálni [megváltoztatni]. Annak okáért veszem nagy alázatos engedelmességgel ez iránt való Felséged kegyelmes parancsolatját, ha tudósítani méltóztatik Laturkára, ebben mi tévő legyek, mert örömest unum faciendo [megcselekedvén az egyiket], az másikat sem negligálnám [mulasztanám el], azaz mind az Feleségemet jó rendben kívánnám Ticsinyben hagynom, s mind peniglen Felséged kegyelmes dispositióit [utasításait] alázatos engedelmességgel akarnám minden módon effectuálnom [véghez vinnem]. Melyrűl elvárván Felséged parancsolatját, és útjának mely felé vevő szándékát, magamat ajánlom természet szerént vele született kegyelmességében, és maradok Felségednek Alázatos engedelmes szolgája, Gróf Esterhazy Antal m. p.

Kerecske36 die 17. Februarii Anno 1711.

33 34 35 36

Laturka, 1903-tól Latorcafő (Bereg vm.), ma Latirka/Латірка (Ukrajna).

Tyczyn (Lengyelország). Így, helyesebben Jaraszló, azaz Jarosław (Lengyelország).

Kerecke (Máramaros vm.), ma Kerecki/Керецьки (Ukrajna).

39

E. Lakatos Aranka: II. R谩k贸czi Ferenc (Vaja, 1999)

40

Ilyés Gábor

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei a történelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék területén ∗

A címben megnevezett vármegyék azt a területet foglalják magukba, ahol 1703-ban a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc kezdetét vette és ahol 1711-ben be is fejeződött. Ahogyan ezt 1930-ban a Szatmár és Bereg című lap egyik újságírója is összefoglalta: „Rákóczit nem vármegyénk adta a hazának, de az ő nagyra hivatott vállalkozásának a mi felsőtiszai lelkes népünk adott indítást. Itt verődött össze először seregének magva, a felkelés első csatáját győzelmesen itt vívta, legbiztosabb várát Ecsedben bírta s a szabadságharc letört zászlaját is itt hajtotta földre a kuruc sereg, a nagymajtényi síkon.” A vizsgált területen számos emlékjel (szobor, emlékmű, emléktábla, emlékoszlop stb.) őrzi Rákóczi és a szabadságharc emlékezetét.

Az időrendben elsőként felállított emlékjel a szabadságharc lezárását jelentő szatmári béke mementója. A Kismajtény melletti Domahida vasútállomás mögötti területen található emlékmű azon kevesek egyike, amely átvészelte a történelem viharait és még ma is az eredeti helyén áll. Felállítását Ivánka Imre az Észak-keleti Vasút igazgatója kezdeményezte. Kis-Majtény község, mint a terület tulajdonosa, az emlékoszlop felállítására az engedélyt 1875 novemberében adta ki, és még ugyanezen év telén fel is állították. Az emlékoszlopot a Szatmáron felépített vasúti híd megmaradt termésköveiből emelték. Idővel az emlékművet és környezetét fák és cserjék sokasága nőtte be, elrejtve a kíváncsi szemek elől és ezzel megmentve az utókornak. A romániai rendszerváltozás éveit követően szépen rendbe tették, és minden év áprilisában a *

A dolgozat anyagának kutatása és fényképfelvételeinek elkészítése a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg.

A három történelmi vármegye a mai teljes Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, a romániai Szatmárt és Kárpátalja egy részét foglalja magába. A dolgozatnak nem tárgya az egykori Szabolcs vármegye részét képező ún. szabolcsi „öreg” hajdúvárosok emlékjeleinek a bemutatása.

A Nagyecseden újra szállást vett II. Rákóczi Ferenc fejedelem egykori szatmármegyei kurucainak és leghűségesebb beregi népének hódoló szeretetével köszönti vármegyénk közönsége Főméltóságú Kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst. Szatmár és Bereg, 1930. október 5. 1. [Szatmár és Bereg, 1930.]

Németi János: Barangolások Szatmárban. Szatmárnémeti, 2009. 160–163.

41

Ilyés Gábor

békekötés napjához közeli szombaton ünnepségre hívják és várják az emlékezőket.

Az emlékoszlopon a 300. évforduló alkalmából egy új emléktáblát helyeztek el.

Rákóczi 1703. június 16-án a Vereckei-hágón keresztül lépett Magyarország földjére és itt is hagyta el örökre szeretett hazáját 1711. február 21-én. Így Lehel vezér neve mellett az ő neve is olvasható azon az emlékoszlopon, amelyet itt emeltek 1881. szeptember 4-én. A Pum József megyei királyi főmérnök és Buzáth Károly járási szolgabíró közreműködésével állított 4 méter magas obeliszk alakú emlék-határkövön Kóródy Sándor versét idézték: „Honfi, e bérczormon / szíved hevesebb dobogása / Jelzi, hogy ősi hazád / drága határa ez itt. / Itt hangzott egykor / riadó csatakürtje Lehelnek; / Nagy Rákóczink itt / hullata búcsúkönyűt. / Szent Kegyelet tüze gyul / itt minden csipkebokorban; / Oldozd meg saruid: / szent hely ez itt ahol állsz!” Az emlékoszlopot a millenniumi ünnepségek alkalmából, 1896. július 20-án egy új, szintén 4 méter magas gránitobeliszkkel váltották fel. Az emlékmű út felőli oldalán található bronztáblán továbbra is Kóródy verse segítette az emlékezőket a múlt felidézésében. 1919-ben a cseh hatalom az emlékoszlop feliratait leverette és immár a csehszlovák-lengyel határt őrizte a megcsonkított obeliszk. 1939. június 25től – egy rövid időre – újra eredeti fényében és szerepében pompázott az emlékjel, hiszen felújították és a Kóródy verset tartalmazó táblát pótolták. 1944 októberében, a szovjet csapatok előrenyomulásakor egy honvédszázados leszerelte az obeliszk újra felavatott tábláját és megpróbálta biztos helyre menekíteni. Azóta a sorsa ismeretlen.

Később az emlékoszlopot lebontották.

Szabolcs vármegye vezetői a honfoglalás ezredéves ünnepségsorozatához kapcsolódóan négy emlékoszlop és három emléktábla felállítását határozták el 1895-ben.

A megvalósult hat emlékjelből kettővel Rákóczinak is emléket állítottak. A kállói vár fontos szerepet töltött be nemcsak a település, hanem a vármegye történetében is.

A református templom közelében felállított emlékoszlopon a helyére is utaltak az erődítménynek, melyben – a felirat szerint – „Bocskay István, I. Rákóczy György, II. Rákóczy Ferenc a szabadságharcok idején táboroztak, honnan I. Rákóczy György függetlenségi kiáltványát a nemzethez kibocsátotta”. Rákóczi csapataival 1703. július 29-én ostromolta meg a várat és másnap be is vette. 1704. február 11-én elrendelte a lerombolását, amelyet azonban csak öt évvel később hajtottak végre, megszűntetve ezzel a település hadi jelentőségét. 1897. szeptember 12-én Mikecz Dezső vármegyei főjegyző e szavakkal adta át az emlékoszlopot a városnak: „Te pedig emlékoszlop állj itt örök időkön, mint a múltak emléke és a jövő bíztató reménye, tanítsd e város, e vármegye lakosait, nemzedékről nemzedékre a hazát szeretni úgy, mint azt dicső elődeink szerették, hogy okulva egy ezredév bánatából és öröméből fakadó tapasztalatokon, tehessük e nemzetet naggyá, hatalmassá.” (Az emlékjel az előtt a Rákócziról elnevezett torony előtt található, amelyet a helyi hagyomány szerint az elbontott vár anyagából építettek.) 2006-ban a városi önkormányzat egy sziklatömbre elhelyezett

42

Kovács Sándor: Verecke. Földrajzi és történelmi barangolás a vidéken. Budapest, 2006. Hungarovox Kiadó, 43–72.

A munkácsi, vereczkei és beszkidi ünnepélyek. Bereg, 1896. július 26. 4.

Galambos Sándor: A millennium és Szabolcs megye. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 2. sz. 203–215. Ünnep Nagy-Kállón. Nyírvidék, 1897. szeptember 19. 2.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

emléktáblával jelölte meg és pontosította azt a helyet, ahol 1573 és 1709 között a kállói végvár állott.

1897. szeptember 18-án a vármegye előkelőségei Vaján folytatták ünnepi megemlékezés sorozatukat. A történeti Szabolcs és Szatmár vármegye határán fekvő település legfőbb birtokosai a Rákóczi-szabadságharc idején a Vay család tagjai voltak.

Az ő megnyerésükre érkezett Rákóczi Vajára 1703. július 19-én. A település a felkelés hanyatlása idején kapott újra szerepet, hiszen a fejedelem hű emberének várkastélyát választotta a Pálffy János tábornokkal való egyezkedő tárgyalás színhelyéül 1711. január 31-én. E találkozónak állítottak emléket a Rákócziak címerével ékesített táblán a következő felirattal: „A II. Rákoczy Ferencz szabadság-harczát / befejező szatmári békekötés pontjai /e várkastélyban lettek megvitatva”. A tábla érdekessége, hogy a megyei törvényhatósági bizottság által jóváhagyott felirat eredetileg tartalmazott egy negyedik sort is: „és végleg megállapítva”. Ezt azonban az idős Vay Ádám gróf kérésére – de ezt kívánta a történeti hűség is – utólag ki kellett csiszolni a márványtábláról.

A várkastély bejárata mellett látható az épület műemléki voltát tanúsító tábla, amelyet a várkastély 1960–61-es restaurálását követően, 1961. május 14-én helyeztek el.

Sajnos a feliratába két hiba is csúszott: a kastély nem a 17., hanem a 16. században épült, Rákóczi pedig nem július 14-én, hanem július 19-én járt itt.10 A táblaavatás napján megemlékeztek a vajai találkozó 250. évfordulójáról is, elindítva ezzel Vaján a Rákóczi-hagyományápolás nemes feladatát. 2011. január 31-én egy újabb emléktábla leleplezésével tisztelegtek Rákóczi és Pálffy tanácskozásának emléke előtt. Az emléktáblát abban a teremben helyezték el, ahol 300 évvel ezelőtt találkoztak.

A megemlékezéseknek és az emlékjel-állításoknak újabb lendületet a szabadságharc kitörésének 200. évfordulója adott. Bár Rákóczi Emlékiratában az 1703. július 14-én első sikerrel megvívott csatáját „jelentéktelen összecsapásnak”11 minősítette, mégis ez a győzelem az addig inkább csak helyi jellegű mozgalmat egyszerre országos jelentőségűvé emelte. Nagy Sándor, Szatmár vármegye tb. főjegyzője kezdeményezésére emléket állítottak a csatának. Sajnos annak az eldöntése, hogy hol álljon a becsi csata emlékműve, szélsőséges politikai vitává fajult. Mivel a harcot valójában az újlaki határban, a Tisza jobb partján vívták meg, ezért a bizottság úgy döntött, hogy az emlékművet az újlaki bal parti hídfőnél kell felállítani. A bizottság Függetlenségi párti tagjai Thaly Kálmánnak azt a téves megállapítását tették magukévá, hogy Rákóczi katonáival átkelt a Tiszán és Becsnél ütközött meg az ellenséges hadakkal, ezért ragaszkodtak az emlékoszlop Tiszabecsen történő felállításához. Az előkészületek hamarosan két szálon futottak tovább, aminek az eredménye két emlékmű felállítása lett.12 A Szatmár és Ugocsa vármegyék, valamint Szatmárnémeti sz. kir. város által kezdeményezett emlékművet az ugocsai Tiszaújlaknál leplezték le 1903. szeptember 20-án,

10 11 12

Az emléktábla a Béke út elején található.

Bene János: A nép vallásos, munkás, eléggé értelmes… In: Vaja. Szerk. Németh Péter. Budapest, é. n. Száz magyar falu könyvesháza, 93–94.

Molnár Mátyás: Vaja a Rákóczi és kuruc emlékművek faluja. Pedagógiai Műhely, 1980. 4. sz. 36. [Molnár, 1980.]

Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. Szerk. Hopp Lajos. Budapest, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, 212.

Molnár Mátyás: Szatmár kontra Ugocsa. Szabolcs-szatmári Szemle, 1976. 3. sz. 31–39.

43

Ilyés Gábor

és ugyanebben az időpontban a Függetlenségi Párt helyi vezetőinek akaratából egy szerényebb emlékoszlopot állítottak a tiszabecsi református templom kertjében. Az emlékoszlop leleplezési ünnepélyét tárogató zenéje és a botpaládi dalkör éneke nyitotta meg. Ezt követően Luby Géza, a kerület képviselője mondta el az emlékmű létrejöttének történetét, majd Osváth Elemér, a szatmári református főgimnázium tanára tartott emlékbeszédet.13 1906-ban Rákóczi és bujdosótársai törökországi hamvainak a hazaszállítására, fogadására és újratemetésére készült az ország. Eközben Szabolcs vármegye is ünnepi díszbe öltözhetett, hiszen 1906. június 19-én megérkezett Danzigból14 Vay Ádám hamvaival a német kormány által felajánlott díszes halottszállító vasúti kocsi Nyíregyházára.15 Onnan másnap reggel Vajára ment tovább, ahol a Vay család tagjai várták és fogadták a hamvakat a falu népével. A koporsót a vármegyei hajdúk emelték le, majd a peronon felállított ravatalra helyezték. A koszorúk elhelyezését követően Molnár Mihály református lelkész üdvözölte immár újra hazai földön a nagy kurucot, majd megindult a menet a Tulipán úton az ideiglenes sírhely, a család angyalos sírboltja felé.

Itt előbb Görömbey Péter református esperes, majd Révész Kálmán búcsúztatta a hazatért nagy halottat. Vay Ádám végleges temetésére 1906. november 15-én került sor. Előtte az állam megvásárolta a református templom előtti telket a református egyháztól, ahol Holló Barnabás elkészítette a síremléket. Itt Tóth János államtitkár adta át Mikecz Dezsőnek s vele együtt a vármegyének a sírhelyet. A család nevében báró Vay Elemér búcsúzott: „Élni fogsz te családod körében örökké. Múltad és a mai nap emlékét a maga tisztaságában át fogják adni az ifjabb nemzedéknek, hogy az újra és újra, tovább és tovább adja a jövőben, hogy míg csak egy Vay is lesz e hazában, az mind tőled, belőled – közülünk a legnagyobbtól – tanulja meg, hogyan kell, ha szükség van reá, tűrni és szenvedni a nemzettel, hogyan kell szeretni a hazát, melyért a nemzet köszönete – késhet –, de nem maradhat el soha!!!”16 A hamvakkal együtt egy fekete márványtáblát is hazahoztak Danzigból, amelyet még a felesége emeltetett Vay Ádám síremléke fölé. A kuruc generális emlékét megörökítő latin nyelvű táblát eredetileg a Holló Barnabás által készített emlékművön tervezték elhelyezni, végül a táblát a református templom hajójának belső falába illesztették, szemben a szószékkel, ahol ma is látható.

A Szatmár és Vidéke című hetilap 1909. május 25-i számában arról tudósította olvasóit, hogy Ferenczy János szatmári szerkesztő „különböző forrásokból merített adatait saját önálló nyomozásaival egybevetve, tudományos biztonsággal megállapította, hogy a békekötés helyéül szolgált prófontház17 más helyen, mint a mai Vécsey-teleknek magtár mögötti részén, melyet északról a plébánia, keletről a Korona, délről a Podhorányi-féle jezsuita telek, nyugatról a zsidótemplom és a takarékpénztár határolnak, nem is állhatott”.18 Ferenczy a város közgyűlésénél kezdeményezte a hely 13 14 15 16 17 18

44

Luby-féle ünnepély. Szatmár és Vidéke, 1903. szeptember 22. 3.

Ma: Gdańsk (Lengyelország).

Bene János: Az ország jön el Vajára. In: Vaja. Szerk. Németh Péter. Budapest, é. n. Száz magyar falu könyvesháza, 95–104.

Vay Ádám. Nyírvidék, 1906. november 18. 3. Éléstár.

A szatmári békekötés helyének föltalálása. Szatmár és Vidéke, 1909. május 25. 2.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

emléktáblával való megjelölését. A szatmári békét ellenzők nevében Orosz Alajos főgimnáziumi tanár azt kérte, hogy ne sértsék meg Rákóczi emlékét egy emléktábla állításával, hiszen a békéhez „mi szatmáriak úgy jutottunk, mint Pilátus a krédóba”.

Sőt! „Ha nem történt városunkban eddig nevezetesebb történeti esemény, hát várjunk tovább is, míg ilyesmi történni fog, s hagyjuk csak jeltelenül ezt a szerencsétlen békét, ne dicsekedjünk a szégyenünkkel…!”19 Azonban érvelése nem hatotta meg az emléktábla-állítók táborát, akik 1909 szeptemberében elhatározták, hogy a báró Vécsey-ház Deák téri homlokzatába egy egyszerű, fekete márványból készült táblát állítanak. 1911. július 2-án a Kölcsey Kör szervezte meg és vezényelte le az emléktábla leleplezési ünnepségét. Az ünnepélyt a helyi egyházi és világi méltóságok jelenlétében dr. Fechtel János, a Kör alelnöke nyitotta meg, míg az ünnepi beszédet Bagossy Bertalan, a Királyi Katolikus Főgimnázium tanára tartotta. Az ő beszéde után hullott le a lepel az emlékműről, amely az eredeti tervektől eltérően művészi kivitelezésű lett.

Papp Aurél tanár s Szklenárik szobrász alkotása egy öreg kurucot ábrázol, ki zászlóját lecsüggeszti.20 A Vécsey-ház utcai falára elhelyezett emléktáblát a kommunizmus évei alatt levették az épületről. Szerencsére nem pusztították el, így az 1990-es években egy román nyelvű emléktábla kíséretében visszahelyezhették, de már nem az utcafrontra, hanem az épület udvari részén, a bejárattól távolabb látható ma is.21 A munkácsi Rákóczi-birtok fő udvarháza az 1667-ben épült Fejér-ház, ismertebb nevén a Rákóczi-kastély volt. A szabadságharc leverését követően a kastély is a Schönborn grófi családé lett, akik 1747ben jelentősen átalakították és bővítették, kialakítva ezzel mai formáját. A jelenlegi U-alakú kétszintes épület északnyugati szárnya rejti magába a fejedelmi lakot, ahonnan Rákóczi számos alkalommal irányította a szabadságharc hadi eseményeit.

1911. október 29-én, a fejedelem elbujdosásának 200. évfordulója alkalmából a munkácsiak díszes emléktáblát helyeztek el a kastély homlokzatán, amely egészen a szovjet megszállásig hirdethette Rákóczi emlékét.22 1944-ben a szovjet csapatok a kastélyban katonai parancsnokságot rendeztek be, az emléktábla reliefjét kiverték Emléktábla a munkácsi Fejér-ház falán 19 20 21 22

Ne sértsük Rákóczi emlékét! Szatmár és Vidéke, 1909. június 22. 1.

A szatmári békekötés emléktáblája. Szatmár és Vidéke, 1911. július 4. 2.

Muhi Sándor: Szatmári szobrok, emléktáblák. Szatmárnémeti, 2010. 21.

Rákóczi emlékére. Bereg, 1911. november 5. 2.

45

Ilyés Gábor

a foglalatból, a táblát durván összekarcolták és bevakolták.23 Az emléktáblát 1989ben restaurálták és újraavatták. A Rákóczi-relief Matl Péter munkácsi szobrászművész alkotása.24 II. Rákóczi Ferenc négy alkalommal is járt a Szatmár megyei Ecseden. 1703. október 9–10-én csak átvonulóban volt, de megnézte a lerombolt várat. 1705. december 12–17. közötti itt-tartózkodása során határozta el, hogy újjáépítteti és korszerűsíti. Egy francia hadmérnök irányításával és gróf Károlyi Sándor felügyeletével 1705 végén hozzá is kezdtek a munkálatokhoz, amelyet 1707. március 17-én Rákóczi is megszemlélt. Komoly szemlét 1707. november 25-én tartott a fejedelem: Károlyi Sándorral nézte meg és ellenőrizte a befejezéshez közeledő építkezést. Ekkor látta utoljára az ecsedi várat, Ecsed városát, amelyet annyira megbecsült és annyira sajátjának érzett, hogy hivatalos címei sorába is iktatta: Ecsed ura.25 Az emlékmű állításának gondolata 1926-ban merült fel, „miután az országos II. Rákóczi emlékek a trianoni határ által tőlünk elraboltattak, hazaszállított porai Kassán pihennek, a tiszaújlaki emlék is cseh határra került”.26 Az első lépést Bíró Gyula nagyecsedi református segédlelkész tette, majd Berey József esperes folytatta, akinek sikerült megnyernie Péchy László főispán és dr. Streicher Andor alispán urakat. Az 1926. május 28-án tartott megyegyűlés elhatározta az emlékmű felállítását. Az emlékoszlopot 1930. október 7-én Horthy Miklós kormányzó jelenlétében, Péchy László főispán e szavaival leplezték le: „Felállítottuk az emlékoszlopot, itt áll leleplezésre készen. De én itt e leleplezésre váró emlékoszlop mellett arra kérem a magyarok Istenét, hogy minél rövidebb ideig maradjon egyetlen ez az emlék, mielőbb szerezhessük vissza a régi Rákóczi emléket és a nagy Fejedelem haló porai újból a haza határai között pihenjenek. Isten segítsd meg a magyart!”27 1936. november 16-án, Rákóczi érsekújvári győzelmének évfordulóján, a Nyíregyházán állomásozó 12. Rákóczi Ferenc gyalogezred ezrednapot tartott a Damjanich laktanyában.28 A laktanya riadóterén a tisztikar pénzén szobrot emeltek névadójuknak.

Avatóbeszédet vitéz Nemerey Márton ezredes mondott. Sajnos az alkotás emlékét ma már csak egy archív fotó őrzi, alkotója és sorsa is ismeretlen.29 A második világháborút követően a párizsi békeszerződések újra megcsonkították hazánkat: a vizsgált Bereg és Szatmár vármegyék jelentős része ismét idegen uralom alá került. E területeken – rövid szünet után – folytatódott a magyar vonatkozású emlékek fizikai megsemmisítése, így Rákóczi emléke is csak a szívekben, gondolatokban élhetett tovább.

23

24

25 26 27

28

29

46

Popovics Béla: Munkács kultúrtörténete a korabeli sajtó tükrében. Munkács, 2005. Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, 137–139.

Csatáry György: Rákóczi-emlékek és -emlékhelyek Kárpátalján. Ungvár, 2002. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 62–63. [Csatáry, 2002.]

Dankó Imre: Nagyecsed. Debrecen, 1994. 122–138.

Szatmár és Bereg, 1930. 3. „Magyar egység örökös kovácsa, sebzett magyar szívek örökös fejedelme, visszakívánja szellemedet és igazságaidat minden magyar nemzedék”. Szatmár és Bereg, 1930. október 12. 3.

Nincs megalkuvás, nincs megállás, míg Rákóczi kassai dómjának harangjai győzelmet nem kondítanak. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1936. november 18. 3–4.

Ilyés Gábor: Beszél a márvány. Nyíregyháza szobrai és emléktáblái. Nyíregyháza, 2008. 210.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

Ebben az időszakban került reflektorfénybe a szabadságharc vezetői közül a jobbágyszármazású Esze Tamás. Mátészalka gimnáziuma 1950 szeptemberében vette fel a kuruc brigadéros nevét, akinek 1962-ben szobrot is emeltek. Turcsányi Árpád alkotása az oktatási intézmény Kazinczy utcai épülete előtt látható. 1985-től a tanévek végén egy pedagógust és egy diákot többéves kiemelkedő munkájáért Esze-plakettel, a gimnázium legrangosabb kitüntetésével díjaznak. A plakettet Szabó Gábor terve alapján Nagy Lajos Imre szobrászművész készítette.

Tarpa szülötte, Esze Tamás a Habsburgok elleni fegyveres felkelés egyik kirobbantója volt. Elsősorban az ő és a tarpai katonák érdemei jutalmaként II. Rákóczi Ferenc 1708. augusztus 23-án hajdújoggal ruházta fel a mezővárost, vagyis lakóit mentesítette a jobbágyi szolgálatoktól és kötelességektől. A fejedelem kikötötte azt is, hogy amíg az Esze-nemzetségben kapitányságra alkalmas férfi találtatik, addig őt illeti meg a rang. Bár a szabadságharc bukása után a település kamarai kezelésbe került, a kiváltságai lassan elenyésztek, de lakói máig őrzik Esze Tamás és Rákóczi emlékét. A szülőfalu 1966. szeptember 25-én, Esze Tamás születésének 300. évfordulója alkalmából jubileumi ünnepségsorozatot szervezett. Országos és megyei pártvezetők jelenlétében ünnepi tanácsülést tartottak. Köpeczi Béla történész, aki akkor az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője volt, beszédében kiemelte, hogy „Esze Tamás volt egyik legnagyobb jobbágypolitikusunk, aki hallatlan éleslátással és tudatossággal képviselte saját osztálya érdekeit”.30 E jeles esemény alkalmából egészalakos szobrot állítottak Esze Tamásnak. Szoboravató beszédében Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára a következőt fogalmazta meg Eszéről: „Olyan hős ő, akit méltó példaképként állíthatunk népünk és ifjúságunk elé, amikor a hazáért és társadalmi felemelkedésért folytatott harcról beszélünk”.31 A szobor alkotója Németh Mihály.

Vaját a Vay család, különösen Vay Ádám öröksége a kuruc hagyományok hűséges őrzésére és ápolására predesztinálta. Molnár Mátyás tanár kezdeményezésére a várkastély épületében múzeumot alakítottak ki. A kapuit 1964. október 4-én kinyitó Vay Ádám Múzeum kiállításainak középpontjában a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc és a Vay család történetét bemutató anyag áll. A múzeum konferenciáival, tudományos tanácskozásaival és kiadványaival szintén a hagyományápolást szolgálja.

A 2009 óta városi ranggal bíró település gyöngyszeme a 2003-ra szépen felújított várkastély. A kastély szépen gondozott és szobrokkal teli parkjában a Rákóczi-szabadságharc híres személyeinek bronzba öntött és kőbe faragott alakjai fedezhetők fel. Az országban egyedülálló kuruc szoborpark alapjait 1969-ben vetették meg, amikor Vay Ádám halálának 250. évfordulójára emlékezve két szobrot is lelepleztek: a várkastély egykori urának portréját Marton László szobrászművész mintázta meg, míg Rákóczi portréját Kovács Ferenc faragta kőbe. Azóta a szoborpark 11 alkotással gazdagodott: Ráday Pál (Cs. Kovács László, 1978), Thököly Imre (Antal Károly, 1978), Bercsényi Miklós és Bercsényi László (Rátonyi József, 1979), Zrínyi Ilona (Bakos Ildikó, 1980), Béri Balogh Ádám (Nagy Géza, 1980), Esze Tamás (Nagy István János, 1981), 30 31

Nagyszabású ünnepség Tarpán. Kelet-Magyarország, 1966. szeptember 27. 1.

Uo. 3.

47

Ilyés Gábor

Vak Bottyán (Garami László, 1981), Nyúzó Mihály (Veszely Jelena, 1983), Radvánszky János (Lóránt Zsuzsa, 1983), II. Rákóczi Ferenc (E. Lakatos Aranka, 1999), Mikes Kelemen (Nagy Lajos Imre, 2004).

A szabadságharc népi jellegét volt hivatott megerősíteni és hirdetni Martsa István Kuruc talpasok című szobra, amelyet 1975-ben, a Thököly-emlékünnepség keretében lepleztek le Vaján, a községi művelődési ház kertjében. Hársfalvi Péter szoboravató beszédében többek között a következőkre hívta fel a jelenlévők figyelmét: „Nagy szükségünk van nekünk erre a szoborra! Hadd emlékeztessen bennünket e táj és népünk sok százados kucorgó, vérköpő, tántorgó szegénységére, bátor és bátortalan lázadásaira, sikolyaira. Nagy szükségünk van erre a szoborra! Hadd emlékeztessen bennünket arra, hogy van a magyarságnak történelme, hogy ez a történelem nem tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, és hogy ezt a történelmet mi nem feledhetjük el, hacsaknem emberségünk és magyarságunk árán. Merthogy a feledtetésre és feledésre ösztönző, csábító veszedelmeknek nem vagyunk híján, azt szomorúan meg kell állapítanunk. Nagy szükségünk van nekünk Vajára! Hogy ellent tudjunk állni a felejtésre csábításnak.”32 1976-ban Rákóczi születése 300. évfordulójának méltó megünneplésére készült az egész ország.33 Konferenciák, megemlékezések és emlékkiállítások sora követte egymást. E jeles évforduló alkalmából azonban a megyében mindössze egy köztéri képzőművészeti alkotás készült: az 1952-ben alapított vásárosnaményi gimnázium – amely 1961-ben vette fel a fejedelem nevét – egy mellszoborral állított maradandó emléket névadójának. Ócsai Károly szobrászművész mészkőből faragott alkotását a gimnázium épülete előtt leplezték le.

Berkesz vezetői a fejedelmet választották névadójául annak a gyermekotthonnak, ahol 1954-től 1999-ig állami gondozott gyermekeket neveltek, tanítottak. Az otthont a település egykori birtokosa, a Vay család kastélyában rendezték be. A kastély előtti parkban 1980-ban leplezték le II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, Andreas Papachristos alkotását.34 (A gyermekotthon megszűnte után a szobrot áthelyezték a szomszédos telken található, szintén a fejedelem nevét viselő általános iskola épülete elé.)

Andreas Papachristos: II. Rákóczi Ferenc (Berkesz, 1980) 32 33 34

48

Molnár, 1980. 37.

Molnár Mátyás: Rákóczi-jubileumra készülünk. Szabolcs-szatmári Szemle, 1975. 4. sz. 48–57.

A szobrászművésznek ugyanez a szobra látható Kiskunhalason a Rákóczi nevét viselő középiskola előtt.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

Kisvárdán 1985. december 6-án, a szobrászművész Búza Barna jelenlétében mellszobrot állítottak Rákóczinak a nevét viselő 111. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet épülete előtt. A szobor a tanulók, az iskola technikai dolgozói, a szakoktatók, a tanárok, a szülői munkaközösség és a szabolcsbákai Búzakalász Termelőszövetkezet, valamint a Kisvárdai Városi Tanács anyagi hozzájárulásával készült el.35 A nagyságos fejedelem fényeslitkei mellszobrát 1986. november 2-án az egykori Felszabadulási emlékparkban avatták fel. Az iskolai úttörőcsapat névadójának szobra, Török Richárd alkotása a Képző- és Iparművészeti Lektorátus ajándéka volt a településnek. A Lektorátus ezzel a település vezetőinek azt a művészetpártoló tevékenységét jutalmazta, amiért az új iskola épületét képzőművészeti alkotásokkal díszítette.36 „Ringató bölcső”-nek nevezték a kárpátaljai Mezővári földjét azon az emléktáblán, amelyet 1989. május 21-én lepleztek le a helyi református templom falán. A gránittáblát annak az emlékezetére helyezték el, hogy Tarpa után itt is kibontották Rákóczi zászlaját Esze Tamás kurucai. Ez az emléktábla jelentette a kezdetét azoknak az emlékjeleknek, amelyeket újra elhelyezhettek Kárpátalja Rákóczi-szabadságharchoz kötődő településein, így a történelmi Bereg vármegyéhez tartozó Beregszász és Munkács városaiban is.

Tarpa és Vári után Beregszász főterén is kibontották Rákóczi zászlaját 1703. május 22-én. Erre az eseményre 1992 óta hívja fel a figyelmet egy emléktábla Esze Tamás domborművével (Ortutay Zsuzsa alkotása). Beregszász legrégebbi világi épülete a város központjában található Bethlen-Rákóczi kastély, amelynek falán 1991 óta emléktábla hirdeti, hogy 1709 áprilisában itt szállt meg Mikes Kelemen (a dombormű alkotója Ortutay Zsuzsa). 1996-ban II. Rákóczi Ferencnek állítottak emléket, aki többször is megfordult a városban. 1705. december 21-én itt adta ki azt a felkelésre buzdító kiáltványát, amelyben mindenkit zászlaja alá szólított, akinek drága a haza és a szabadság. (Ifj. Pál Mihály jellegzetes, több emléktáblán is megtalálható Rákóczi ábrázolása látható a tábla fölötti domborművön.) Az 1997-ben elhelyezett emléktáblán pedig a műemlék épület történetének rövid summája olvasható és a város történelmi címere látható. Az épület emléktábláinak elhelyezése a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nevéhez köthető.37 1994. október 14-én a beregszászi 3. számú középiskola felvette Zrínyi Ilona, a 8. számú középiskola pedig Mikes Kelemen nevét. Az ünnepélyes névfelvétel alkalmából leleplezték az iskolákban Takács Erzsébet névadókról készített alkotásait, amelyeket a művész eredetileg a magyar Honvédelmi Minisztériumnak ajánlott fel.38 Munkács belvárosában két olyan épületdísz is látható, amely a szovjet időkben is némán hirdette a vár egykori hős védőjének és urának emlékezetét: a Zrínyi Ilona utca elején a névadó kőbe mintázott portréja látható, míg egy ma banknak helyet adó épület tetején Rákóczi alakját fedezheti fel a figyelmes tekintet. (A kőszobor alatt a fejedelem neve cirill betűkkel olvasható is.) Ők ketten nem maradhattak ki abból 35 36 37 38

(vince): Rákóczi-szobor a szakmunkásképzőnek. Kelet-Magyarország, 1985. december 11. 2.

Rákóczi-szobrot avattak vasárnap Fényeslitkén. Kelet-Magyarország, 1986. november 3. 1.

Csatáry, 2002. 56–59.

Uo. 2002. 60.

49

Ilyés Gábor

az öt bronz domborműből álló várostörténeti tablóból sem, amelyet Ivan Brovdi (Bródi Iván) szobrászművész készített 1986-ban. Örvendetes, hogy a munkácsi vár egyre több emlékjele tanúskodhat annak magyar vonatkozásairól. E sorba illeszkedik Zrínyi Ilona domborműve is: Nagy Lajos Imre szobrászművész alkotását 2003-ban helyezték el. (A munkácsi vár középső részét a hatalmas udvarával Rákóczi térnek nevezték el. A fejedelem nevét még egy bástya őrzi a várban.) Újfehértó szülötte Nyúzó Mihály (1666–1716), aki harcolt Thököly seregében, vele bujdosott Törökországban, majd a katonai ranglétra fokozatait végigjárva Rákóczi lovas ezredese lett. A fejedelem 1707. május 20-án őt és családját is megnemesítette. Aláírása és pecsétje ott van a szatmári békeokmányon.39 1997 óta az ő emlékét idézi a város vezetői által emelt mellszobor. Zagyva László alkotása a Városi Múzeum előtti szoborparkban található. Újfehértó után Ibrány is olyan saját szülöttjére emlékezett, aki tevékeny szerepet vállalt Rákóczi szabadságharcában.

Ibrányi László Szabolcs vármegye egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb családjának, a vajai Ibrányiaknak sarja volt.40 Akárcsak Nyúzó Mihály, ő is harcolt Thököly seregében ezereskapitányi rangban. Rákóczi tiszai átkelésének hírére a szabolcsi nemesség egy része a kisvárdai vár mellett az ibrányi várba zárkózott Ibrányi Lászlóval együtt. Azonban a naményi pátens kibocsátását követően ők is Rákóczi mellé álltak, aki augusztus 25-én Ibrányi Lászlót nevezte ki a szabolcsiak parancsnokának, s rábízta a Tisza mentén – Tokajtól fölfelé – kialakított védővonal parancsnokságát. Rákóczi ezereskapitánya 1705-ben, egy császári csapatok ellen vívott ütközetben vesztette életét.41 A Györfi Sándor: Ibrányi László (Ibrány, 1998) több köztéri alkotással is büszkélkedő Ibrány 1998. október 16-án, a várossá válásának ötödik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen újabb szoborral gazdagodott: az Ibrányi család még élő legfiatalabb tagja, Ibrányi Éva leplezte le a család egyik kiváló ősének a bronzba öntött alakját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását.42 39

40

41

42

50

Sípos Ferenc: Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716). Egy életút színe és fonákja. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2003. 2. sz. 175–183.

Koroknay Gyula: Ibrányi László, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc ezeres kapitánya (1658–1705). Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1999. 1. sz. 33–44.

Mészáros Kálmán: Adalékok a vajai Ibrányi család történetéhez és Ibrányi László kuruc ezredes életrajzához.

Vaja, 1997.

(L. Gy.): Öt esztendeje avatták várossá Ibrányt. Kelet-Magyarország, 1998. október 17. 1.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

Tornyospálcán 1999. augusztus 20-án avattak emlékhelyet a Rákóczi-szabadságharc tiszteletére. Agárdy Sándor iskolaigazgató szoboravató beszédét követően leplezték le Vajner László kisvárdai szobrász fejedelemről készített alkotását, és ekkor hullt le a lepel azokról a bronztáblákról is, amelyek a Rákóczi zászlaja alatt harcoló „pálczai” kurucok nevét hirdetik és emléküket őrzik.43 Olcsva eddig az egyetlen magyarországi település, amely szobrot állított a szatmári béke létrehozójának, gróf Károlyi Sándornak. A település születési helye a grófnak, hiszen a család birtokában lévő olcsvai kastélyban látta meg a napvilágot 1669-ben.

A több épületből álló emeletes kastélyt a Károlyiak építtették a 17. században. 1703ban felégették, 1708–1709-ben Károlyi Sándor újjáépíttette és az állandó lakhelyét is ide tette át Nagykárolyból. Itt született Ferenc fia 1705-ben. 1711 februárjában II. Rákóczi Ferenc e kastélyból küldte meg békeajánlatát József császárnak. A kastélyt 1791-re lebontották. A település vezetői 1999. október 1-jén, a református templom kertjében állítottak szobrot híres szülöttüknek. A mellszobor Sebestyén Sándor szobrászművész alkotása.

Károlyi Sándor szobraira még a romániai Sebestyén Sándor: Gróf Károlyi Sándor Erdődön és Nagykárolyban bukkanhatunk.

(Olcsva, 1999) Az erdődi várkastélyt 1727 és 1730 között az egykori vár romjaiból építtette Károlyi Sándor. A második világháborúban elpusztult. E várkastély tövében helyezték el 2008. május 22-én Radu Ciobanu szatmári művész szobrát annak emlékéül, hogy itt halt meg 265 évvel ezelőtt gróf Károlyi Sándor.

Nagykároly a Kaplon nemzetségbeli Károlyi család első birtokközpontjaként vonult be a történelembe. Ahogy a várkastély falán lévő emléktábláról leolvasható, a várat 1482-ben Károlyi Lancz László kezdte építeni lakóhelyül, amit 1592-ben Károlyi Mihály a török elleni védelem érdekében várrá alakíttatott. 1699-ben Károlyi Sándor díszesebbé tette. 1794-ben Károlyi József a régi várat lebontatta és kastélyt építtetett, amelyet végül 100 évvel később Károlyi István lovagvárrá alakíttatott. Károlyi Sándor 1711-ben itt folytatta a tárgyalásokat Pálffy Jánossal a szabadságharcot lezáró békéről. 300 évvel később szobrot emelt az utókor Károlyinak: Bíró Lajos szobrászművész alkotását 2011. december 22-én a várkastély parkjában leplezték le.44 43

44

Agárdy Sándor: Suhogó idő. Emlékek, adatok, dokumentumok Tornyospálca község múltjából. Tornyospálca, 2003. 355–359.

Az erdődi és a nagykárolyi önkormányzat 2009-ben közös pályázatot nyújtott be európai uniós támogatásra műemlékeik felújítása érdekében, amelynek eredményeképpen 2012 tavaszára mindkét település várkastélyát sikerült felújítani.

51

Ilyés Gábor

Amikor az államalapítás millenniumának ünneplési lázában Szent István király szobraival gazdagodott a megye több települése is, Tarpa vezetői saját közösségük történelmi hagyományaira figyeltek, így állítottak emlékművet az 1703-as helyi kuruc zászlóbontás emlékezetére. Bíró Lajos bronz domborművét a református templom kertjében helyezték el 2001-ben.

2002-ben egy új, négy tantermes szárnnyal bővítették a buji általános iskola épületét. A november 15-én megtartott iskolaavató alkalmából II. Rákóczi Ferenc nevét vette fel az oktatási intézmény. A névadó bronz domborművét, Török András alkotását az iskola főépületének aulájában leplezték le. Az alkotás Toma László képviselő adományából készült.45 A szabadságharc kitörésének 300. évfordulója alkalmából a megye kuruc hagyományait ápoló települései igyekeztek újabb alkotásokkal gazdagítani II. Rákóczi Ferenc és a szabadságharc emlékeinek sorát. A nyitányt a megye eddigi legjelentősebb Rákóczi-szobrának a leleplezése jelentette Tarpán.

A 2003. május 18-i tarpai szoboravatás az országos ünnepségsorozat egyik kiemelkedő eseménye volt. Az ünnepség programját ismertető sajtótájékoztatón Kiss Gábor, a megyei közgyűlés alelnöke kiemelte, hogy Rákóczi egységbe tudta kovácsolni a nemzetet, hiszen „a Rákóczi-szabadságharc kezdeti időszakában mind a vallási villongásokat, a felekezeti türelmetlenséget, mind a rendi ellentéteket, a politikai, a lakóhely szerinti megosztottságot sikerült áthidalnia”.46 Ezt a gondolatot erősítette meg a szoboravató ünnepséget megnyitó köszöntőjében Gazda László, a megyei közgyűlés elnöke is, amikor arról beszélt, hogy „Esze Tamás seregében együtt harcolt a nemes a jobbággyal, együtt fogott fegyvert a földbirtokos a nincstelennel, s együtt kérték fel vezérüknek Rákóczit, mert tudták róla, hogy jólelkű, népét szerető ember, akit nem az önérdek késztetett a harcra, hanem a haza szeretete”.47 Medgyessy Péter miniszterelnök beszédében a fejedelmet a szövetségkeresők példaképének nevezte: „Rákóczi már háromszáz évvel ezelőtt pontosan látta, hogy nincs nemzeti szabadság szövetségesek nélkül és látta, tudta azt is, hogy a szövetséges nem jelenti a nemzeti függetlenség feladását”.48 A beszédeket követően a kormányfő a megyei közgyűlés elnökének és Tarpa polgármesterének társaságában leleplezte a fejedelem lovasszobrát, Bíró Lajos szobrászművész alkotását, amelyet megáldottak a történelmi egyházak képviselői.

A kuruc szabadságharc kitörésekor a Szabolcs vármegyei nemesség egy része a kisvárdai várban talált menedéket. Mivel a naményi pátenst vivő hírnököt nem engedték be, és Vay László próbálkozása sem sikerült a nemesség átállítására, ezért 1703. július 19-én a kurucok megkezdték a vár körülzárását. Másnap megjelentek a Rákóczi és Bercsényi vezette csapatok is és felszólították a várbelieket a megadásra. A nemesség a csatlakozást megtagadta, de semlegességet fogadott. Ezt követően Rákóczi megtartotta első seregszemléjét, majd július 22-én elvonult a vár alól. A város a szabadságharc alatt a megyei adminisztráció székhelye, Rákóczi utánpótlási központja, foglyok őrzőhelye 45 46 47 48

52

Iskolaavató és -névadó Bujon. Kelet-Magyarország, 2002. november 16. 5.

(B. J.): Szobor II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek. Kelet-Magyarország, 2003. május 15. 5.

Balogh József: Rákóczi a szövetségkeresők példaképe. Kelet-Magyarország, 2003. május 19. 1.

Uo. 5.

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

és átvonuló szállás volt. Mindezekre az eseményekre is emlékeztet az az emléktábla, amelyet 2003. július 19-én helyeztek el a vár falán. A Kisvárdai Városszépítő Egyesület által emelt táblán Györfi Sándor domborműve alatt Radó Antal 1903-ban megjelent Rákóczi sírja című költeményének néhány sora olvasható.

Györfi Sándornak a kisvárdai domborművel megegyező alkotását helyezték el Nyíregyházán utcanévtáblaként a Rákóczi utca kezdetének megjelölésére szintén 2003-ban. Egy megyei útikönyvben a következő olvasható az utca elnevezéséről: „A város… Rákóczi útjának nevezte el 1908-ban, annak emlékére, hogy Rákóczi György seregei Erdély felől ezen az úton vonultak a rakamazi német tábor ellen, majd Rákóczi Ferenc, kurucaival, többször haladt ezen az úton hadjáratai folyamán, míg 1906-ban, hamvai hazahozatalakor szintén ezen az úton ment Szabolcs megye lovas küldöttsége Kassára, a nagy fejedelem temetésére.”49 Az utca tehát két Rákóczinak is emléket állít, de a köztudatban II. Rákóczi Ferenc él névadóként.

2003. július 27-én Nagykálló is méltó módon, egy bronz mellszobor állításával emlékezett a településhez sok szállal kötődő Rákóczira. Ezek ismertetésével kezdte szoboravató beszédét Terdik János, a város polgármestere is.50 Nagy Lajos Imre szobrászművész alkotását a megszépült Szabadság téren helyezték el.51 A tiszabecsi győzelmet követően Rákóczi csapataival 1703. július 16–17-én, Naménynál átkelt a Tiszán. Július 18-án itt bocsátotta ki a szabadságharc második kiáltványát. A naményi pátens néven ismert okmányban kinyilvánította, hogy „nem a rajta esett sérelem miatt, hanem a magyar haza idegenek általi elnyomása miatt fogott fegyvert”.52 Hívta a megye nemes és nem nemes népét, hogy szálljanak hadba, vonuljanak táborába. A pátens kibocsátásának 300. évfordulója alkalmából Vásárosnaményban felújították a Rákóczi parkot, ahová elhelyezték Kovács Ferenc mészkőből faragott szobrát, a szobor talapzatához pedig egy emléktáblát.53 (A település Tiszán átívelő hídját II. Rákóczi Ferencről nevezték el, míg a Naményi pátens nevét egy utca viseli.)

Nagyar a „Középkori templomok útja” elnevezésű tematikus út egyik állomása.

Református templomának kertjében a verses fejfák és a Kossuth Lajos emlékét őrző kőoszlop mellett 2003. szeptember 4-e óta felfedezhetjük a Rákóczi-szabadságharcért fegyvert ragadó elődök emlékére állított kopjafát is. A község polgárai által emelt mementó 12 helyi lakos nevét őrzi.

A 2003-as jubileumi év utolsó emlékjelét Újfehértón állították október 29-én: a Városi Múzeum által emelt domborműves emléktábla a szabadságharc zászlóbontásának évfordulója mellett az újfehértóiak fegyverfogására is emlékeztet.

A Rákóczi arcképét ábrázoló domborművet Sebestyén Sándor szobrászművész készítette.

49 50 51

52 53

Szabolcs-szatmári útikönyv. Szerk. Balogh István. Nyíregyháza, 1965. 113.

Szoboravató. Nagykállói Hírmondó, 2003. augusztus. 1.

A szobrot 2008 júniusában nemesfém tolvajok eltulajdonították és tönkretették. Az eredeti gipszről készített másolatot 2009. március 15-én adták át.

Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július–október). Nyíregyháza, 2003. 14.

Kovács Ferenc alkotását eredetileg 1969-ben Vaján állították fel. Miután 1999-ben leleplezték a vajai kuruc szoborparkban E. Lakatos Aranka bronz mellszobrát Rákócziról, Kovács Ferenc alkotását Vásárosnaménynak ajándékozták.

53

Ilyés Gábor

2006. február 27-én a munkácsi vár Lorántffy-bástyáján adták át a Zrínyi Ilonát és a gyermek II. Rákóczi Ferencet ábrázoló szobrot, Matl Péter szobrászművész alkotását. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, valamint az Illyés Közalapítvány támogatásával készített szobrot Orbán Viktor leplezte le.

Kárpátalja első Rákóczi szobrát 2006. május 13-án avatták fel a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola udvarán. A középiskola 1992-ben vette fel a fejedelem nevét. A névadó mellszobrát Matl Péter készítette.

Az 1996-ban önállósult és államilag elismert beregszászi Kárpátaljai Magyar Főiskola 2003. december 13-án vette fel II. Rákóczi Ferenc nevét. 2007. március 26án, a Rákóczi Napok nyitányaként a főiskola épületében leleplezték Zrínyi Ilona mellszobrát, a Bolyai János Honvéd Alapítvány adományát. Az alkotás Berek Lajos 2005-ben készített szobrának a másolata.54 Egy évvel később a fejedelem szobra is helyet kapott édesanyja szobrának a közelében. Tamáska János alkotását szintén a Rákóczi Napok keretében, 2008. március 26-án leplezték le a főiskola harmadik emeleti folyosóján.

2011. április 27–29. között a szatmári megegyezésre és a majtényi zászlóletételre emlékeztek Vaján. A programsorozat zárónapján katonai tiszteletadás mellett Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnöke leplezték le a Majtényi zászlóletétel emlékművét, Nagy Lajos Imre szobrászművész alkotását. A Vay-kastély gyönyörű parkjában elhelyezett emlékművel a 300 évvel ezelőtti esemény előtt tisztelegtek. A 15 bronz zászló azon zászlók sokaságát idézi, amelyeket a majtényi síkon hagytak Rákóczi kurucai. Az emlékművön a fejedelem lovassági zászlójának latin nyelvű felirata olvasható, amelynek fordítása: „Isten az igaz ügyet nem hagyja el”. Az emlékjelavatás a Rákóczi-szabadságharc 2003-ban kezdődött jubileumi éveinek záróeseménye volt a megyében.

A kuruc szabadságharc lezárásának 300. és Esze Tamás születésének a 345. évfordulója alkalmából 2011. május 21-én szobrot állítottak a kuruc brigadérosnak Beregszász városában. Zagyva László szobrászművész alkotásával egy újabb magyar vonatkozású emlékjellel gyarapodott a város.55 Az alkotást a X. Beregszászi Napok című rendezvénysorozat keretében leplezték le, felállítását Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke kezdeményezte. Ünnepi beszédet Tóth István beregszászi főkonzul mondott, aki a történelmi események példaértékűségét, valamint a mai kor emberének felelősségvállalását hangsúlyozta a nemzeti értékek megőrzése terén.

II. Rákóczi Ferenc a szatmári várat ostromló hadserege vetési táborában fogalmazta meg és adta ki 1703. augusztus 28-án rendeletét, amely mentesítette a kuruc seregben harcoló jobbágyokat és azok családtagjait minden közteher és földesúri szolgáltatás alól. 305 évvel később, 2008-ban emlékeztek meg először a település lakói a pátens kiadásáról és ebben az évben alakult meg a helyi hagyományok ápolására Az eredeti alkotás a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen található.

A város magyar vonatkozású emlékjeleinek fotóját és rövid leírását közli: Tarpai József: Beregszász turisztikai útikönyv. Beregszász–Ungvár, 2011.

54 55

54

A Rákóczi-szabadságharc emlékjelei...

a Vetési Albert Kultúrkör is. 2011. augusztus 28-án a Kultúrkör a község önkormányzatának segítségével méltó emléket állított a pátens kibocsátójának: a Református Egyházközség parókiájának kertjében felállították a település első szobrát, Erdei István szobrászművész alkotását. A szobrot Juhász Lajos polgármester és Erdei D. István parlamenti képviselő leplezte le.56 Mikes Kelemen halálának a 250. évfordulója alkalmából, 2011. szeptember 25-én Gulácson, a régi iskola homlokzatán domborműves emléktáblát avattak. Mikesnek nincs kötődése a településhez, csak az alkotó Nagy Lajos Imre nyíregyházi szobrászművésznek, aki Gulács község szülötte és díszpolgára.

2011 októberében az RMDSZ kezdeményezésére Szatmárnémeti Városi Tanácsa jóváhagyta II. Rákóczi Ferenc szobrának felállítását. A politikai kompromisszumokkal is járó (cserébe egy román vonatkozású szobor elhelyezését támogatták) döntés értelmében bízták meg Deák Árpád nagyváradi szobrászművészt a bronz mellszobor elkészítésével. A szobor helyéül a Kálvin téri református templom mögötti területet jelölték ki.57 (A Rákócziak palotája a Kálvin tér szomszédságában, a mostani 1-es számú posta helyén állt hajdanán. Az épületet 1908-ban bontották le.) 2012. június 1-jén, a szoboravató ünnepségen Markó Béla szenátor beszédében így fogalmazott: „Rákóczi egy szimbólum! Először sikerült öszszefognia a magyarságot egy közös cél, egy közös szándék, egy közös jövő érdekében.

Ez a közös cél pedig a magyar szabadság volt. Hiszem, hogy az a történelmi kényszer és szükség nem szűnt meg, amely a magyar egységet sürgeti.”58 A három történelmi vármegye területén Deák Árpád: II. Rákóczi Ferenc a kuruc szabadságharc kezdeti és végső sza(Szatmárnémeti, 2012) kaszában döntő és meghatározó események történtek. Az utókor megőrizte ezt az örökséget, hiszen 1875 és 2012 között szinte valamennyi fontos esemény színhelyén állítottak valamilyen emlékjelet, teret és lehetőséget adva ezzel a megemlékezéseknek, a tiszteletadásnak és a hagyományápolásnak.

A település honlapja: www.vetis.ro Egy 1998-as városi tanácsi határozat értelmében a templom mögé Mihai Viteazul – Vitéz Mihály, Havasalföld, Moldva és Erdély fejedelme – egész alakos szobrát lehetett volna fölállítani, de az alkotás pénz hiányában nem valósult meg. Miután a tanács jóváhagyta a Rákóczi-szobor felállítását, ezzel eltörölte a korábbi döntését. A terület a református egyház tulajdonát képezi.

58 http://www.rmdsz.ro/sajtoszoba/hir/nem-mult-el-az-egyseg-ideje-rakoczi-szobrot-avattak-szatmarnemetiben 56 57

55

Matl Péter: Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc (Munkács, 2006)

56

HELYTÖRTÉNET

Mohácsi Endre

„… az magyar úgy termett az hadakozásra, mint az madár az repülésre”

Adalékok a tiszántúli kapitányság történetéhez az 1610-es években

A 17. század első felében a Bocskai István mozgalma és a Bethlen Gábor fejedelemsége közötti időkben a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén országos jelentőségű események történtek. Elég csak a második hajdúfelkelésre vagy az 1611. évi Erdély elleni hadjáratra és annak súlyos következményeire gondolnunk.

A mohácsi csatavesztés után a Magyar Királyság területén a török elleni védelmi rendszer – az újabb kutatások szerint – kétféle főkapitányságra támaszkodott: az országos és a kerületi kapitányságokra. A kerületi főkapitányok a hatáskörük alá rendelt kerület vármegyéinek hadügyi kérdéseit irányították, és a nemesi felkelés, vármegyei és városi csapatok, illetve a rendek által megszavazott adóból fizetett katonák felett rendelkeztek.

A tiszántúli kapitányság végvárrendszerében Kálló és Szatmár várai a 16. század derekán épültek és meghatározó elemei lettek a határvédelemnek az egész 17. században. Az uralkodó és a nádor személyesen döntöttek arról, hogy ki töltse be a várkapitányi posztot.

Szatmár várkapitányává 1610-ben nagylúcsei Dóczy Andrást nevezték ki. Mivel ez a vár volt a tiszántúli kapitányság székhelye, itt lett főkapitány, amely tisztség

Lónyay András írta Dóczy Andrásnak küldött levelében a kudarcba fulladt erdélyi hadjárat után, a hajdúk dúlásai láttán, amiket az 1611. december végén megkötött tokaji béke miatt nem tudtak a Kálló várában állomásozó katonák megtorolni. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [MNL OL] E 173. Archivum familiae Dóczy 1550–1692. No. 22.

Bocskai István mozgalmáról nemrégiben új értelmezések láttak napvilágot. Érdemes megemlíteni a Miskolci Egyetemen 2006-ban megtartott „Tanulmányok Bocskai Istvánról” c. konferencián a Pálffy Géza és Őze Sándor közötti vitát. Pálffy szerint az új kutatási eredmények megváltoztathatják a Bocskai-féle „szabadságharc” eddigi megítélését. A vita nyomtatásban is megjelent, lásd Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica, Tomus XIII. Fasc. 2. Miskolc, 2008. Universitas Miskolciensis, 187–244.

1607–1608-ban az elégedetlenkedő hajdúk Nagy András vezetésével felkelést hirdettek.

A témáról lásd Vörös Péter: Forgách Zsigmond erdélyi expedíciója 1611-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 2011. 3. sz. 864–887.

Pálffy Géza hívta fel a figyelmet a magyarországi főkapitányságok jelentőségére és kutatásuk fontosságára: Pálffy Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században. Történelmi Szemle, 1997. 2. sz. 257–289.

57

Mohácsi Endre

mellé „automatikusan” megkapta Szatmár vármegye főispáni székét is, ami ellen a vármegye többször is kifejezte nemtetszését. Dóczy András nagylúcsei Dóczi Gábor és Nyáry Krisztina fia volt. Fiatalkoráról keveset tudunk, az viszont tény, hogy mint királyi biztos 1607-ben Thurzó György és Forgách Zsigmond mellett tevékenykedett. A császárpárti katolikus főúr 1604-ben bárói rangot kapott.

Szatmárhoz képest Kálló vára alárendeltségben állt a tiszántúli kapitányság hierarchiájában, viszont stratégiai helyzete miatt mindig kipróbált és megbízható katonákat igyekeztek élére állítani. 1609-ben még Rákóczi Lajos a várkapitány, aki a tizenötéves háborúban tűnt ki Bocskai egyik fővezéreként és Lippa várának parancsnokaként.

Rákóczit a vár élén a Lónyay család egyik híres sarja, András követte, akinek apja, Lónyay István Tokaj és Szatmár várkapitánya, anyja pedig szaniszlófi Báthori Katalin.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára E 173.10 és E 196.11 fondjában szép számmal találhatunk leveleket Dóczy Andrástól és Lónyay Andrástól Thurzó György nádornak címezve. A továbbiakban e levelek segítségével mutatunk be néhány adatot és harci cselekményt. Dóczy András leveleit egy nagyobb dolgozatban szeretnénk majd részletesen feldolgozni és közreadni. Lónyay András leveleinek alábbi bemutatása viszont jól egészítheti ki Koroknay Gyula12 munkáit, aki Lónyay mellett több kállói kapitány életét is feldolgozta röviden, igaz, forrásként csak a Nyíregyháza adta lehetőségeket aknázta ki, pedig számtalan adat vár még a kutatókra a fővárosi, a szlovákiai, esetleg a bécsi levéltárakban is.

1610-től a két várkapitány nagy buzgalommal látott neki új feladatának.

Valószínűleg mindkét erősség komolyabb felújításra szorulhatott, mert a várakon elvégzett munkájukról jelentést is tettek leveleikben a nádornak: „Magunk váltig erőlködünk rajta, hogy segítsünk az mennyire lehet. Most egyik bástyának az egyik oldalát ki szintén le dűlőben volt, az eö fel[sé]gének kevés jobbágyinak segítségével építeni kezdtem, ez ősszel el is végezem. Az cigányokat is reá fogtam, egy ároknak a földje igen leromlott, azt hordatom ki velek. Csak volna kivel meg hidje na[gysá]god, az üdőt nem múlatnám hiában”13 – írja Dóczy Szatmárból, míg Kállóból Lónyay ezt vetette papírra: „Az Kállai Huszár várnak, Huszár várát új palánkkal mind fel ál[lítt]attam körös környöl meg is fonattam felegnél fellebb mind köröl, de már az tapasztására mind erőm s mind az időm el fogya, vessző is még sok kellene de itélem már ez jövő nyárra kelletik hagyni az többit azt kinek Isten azt adja.”14 A várakat szükséges volt rendben tartani, mert egy esetleges támadás esetén csak innen tudták feltartóztatni az ellenséget akár Erdély felől, akár a hódoltság felől jött volna.

10 11 12

13 14

58

Balogh István: Regeszták Szatmár vármegye jegyzőkönyvéből, 1594. május 1 – 1616. augusztus 6. Nyíregyháza, 1986. Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, 307. fol., Csenger, 1610. október 6.

Bethlenfalvi Thurzó György (1567–1616) 1609-től nádor, Árva vármegye örökös főispánja.

Gácsi gróf Forgách Zsigmond (1565–1621) 1611-től Felső-Magyarország főkapitánya, Sáros, Nógrád és Szabolcs vármegyék főispánja, 1618-tól haláláig nádor.

Felsővadászi Rákóczi Lajos (1572–1612) 1606–1609 között a kállói vár kapitánya.

MNL OL E 173.

Uo. E 196. Archivum familiae Thurzó 1495–1703 (1787).

Koroknay Gyula (1918–2003) művészettörténész, aki a Kállói kapitányok című könyve mellett a kállói várral épitészeti és fejlődéstörténeti szempontból is foglalkozott a Szabolcs-szatmári Szemle 1986. 2. és 3. számaiban.

MNL OL E 196. Fasc. 57. No. 3.

Uo. Fasc. 35. No. 13.

„... az magyar úgy termett az hadakozásra, mint az madár az repülésre”

De mi is volt a helyzet 1610-ben a végeken?

Az 1608-ban megválasztott erdélyi fejedelem, somlyai Báthory Gábor15 titokban Havasalföld elfoglalására készült.16 E szándéka nem sokáig maradt titokban, bár erről nem tájékoztatta sem a török portát, sem a nádort. Báthory, akit az utókor igencsak ellentmondásosan ítél meg, a saját idejében is megosztotta a róla alkotott véleményeket. Egyesek szerint zabolátlan és meggondolatlan volt a tizennyolc éves, szinte még gyermek főúr, amikor Erdély fejedelmi székébe ült. Talán nem is álltak messze az igazságtól, ha az 1610. évi Kendi–Korniss féle összeesküvésre17 és annak megtorlására gondolunk.

Mindenesetre Báthory hadjárata nem segítette az itt lakók békés életét. Kis pozitívuma talán az volt, hogy hadjárata a Szabolcsban, Szatmárban lakozó hajdú elemeket elvonzotta, de sajnos a tehetetlen lakosság még ezt is megsínylette. Így írt erről tudósításában Lónyay András: „Innen valami volt ez földről, az féle csavargó és Hajdú ember mind oda takarodott, úgy annyira, hogy talán mind az Hajduvárasokon is alig találna ember kétszáz embert fegyverre foghatót. Ide még az parasztság is mind utána készül, sőt az nemes emberekben is igen szivárog utánnok, bizony ha az az Hajduság arczul tér reánk, ez egész parasztság mind mellé áll, mert az ő nagy szabadságokat el kívánták és az rajtok tött nagy ínséget el unták, ha melléjük nem állanak mert nincsen kihez bízniok sem kitül félniök.”18 Erről a problémáról számolt be Dóczy András is Thurzó Györgynek: „Az hajdúság mint az Simándy sokadalom gyűl s oszol, de mind fen léte mind homályba maradása káros úgy az nemességnek, mind parasztságnak.

Bizonyosan referáltak egy nehány szavokmeghihető feö Nemes emberek, hogy az Erdélyi fejedelemhez tartozó hajdúság többet vitt volna el immár nyolc száz jobbágynál ez Tiszán innen vármegyékből az Erdélyi birodalomhoz, mert valahol maga bíró jobbágyra találnak, azontúl feleségestül gyermekestül szekérre ültetik és vitten viszik. Mely dolog mind eö fel[sé]gének, s mind az nemességnek nem károsse? az nag[yság]od itéleti rajta.”19 A hajdúk pedig nem hazudtolták meg önmagukat, esztelen dúlással hagyták hátuk mögött vidékünket a könnyű zsákmány reményében. A nagykárolyi uradalom feje, Károlyi Mihály így számolt be birtoka értelmetlen pusztításáról: „Az hajdú vitézek most is által mentek ügyesen rajtunk az eö fel[sé]ge koronás királyunk birodalmán nagy kártétellel és rettenetes kegyetlenséggel. Károlyban városomban is hét zászlóval voltak, kapitányuk Kováts Albert, tegnap mentek el városomból két zászlója Majtényra, az többi Szentmiklósra. Immár most az Erdélyi birodalomnak határának széléig akadoztak meg de halhatatlan kedvetlenek az meneteléstől. Bobáldon Károly mellett való jószágomban oly kegyetlenséget tettek, csak utokban mikor mentek, hogy nagy nyargalva 15 16

17

18 19

Somlyai Báthory Gábor (1589–1613), erdélyi fejedelem 1608–1613 között.

A havasalföldi akció Báthory részéről szorosan összefüggött a Kendi–Korniss összeesküvéssel. A harapófogóba került fejedelem pozíciójának erősítése érdekében döntött az offenzíva mellett.

1610-ben Kendi István és Korniss Boldizsár főurak Báthory elleni összeesküvése kudarcba fulladt, Kendi elmenekült és Lengyelországban folytatta szervezkedését, Korniss Boldizsárt a fejedelem kivégeztette.

MNL OL E 196. Fasc. 36. No. 7.

Uo. Fasc. 57. No. 3.

59

Mohácsi Endre

Tatár módon mentek falumra, az szegény népet verték, vagdalták, ajtóikat rájok vágták az hol bezárkóztak, és holt elevenen hagytak egynéhányat. Egynéhánynak csak meg nem metélték torkukat, pénzt kívánván tűlök és avval meg nem elégedvén azon falunak mezején két pásztor gyermekére találtak, jobbágyom fiaira, egyik tíz s az másik tizenhat esztendős gyermek volt, ezeket úgy vagdalták, hogy az egyiknek az feje darabonként szakadozott és mindjárast meg holt, az másik is talán csak ma is meg hal, az mellett jobbágyaimban is halálos sebben feküsznek. Teremen az Kovács Péter hada, az eö fel[sé]ge Kállai hadnagyának Vetési Mihálynak udvarházára mentek dühösképpen borait itták, és minden javaiból zsákmányt tévén, udvarházát meggyújtották és megégették.”20 Bár Báthory Gábor szerette volna palástolni terveit, a szatmári kapitány mégis átlátott rajta: „Az hajdúság mégis takarodik Erdélyben, az eö fel[sé]gének birodalmán levő híveinek nagy kárával s fogyatkoztatásával. Bizonyosan írom ezt k[egyelmedne]k.

Báthory Gábor Kákossi Istvánt és Bogdányi Ferencet Urunkhoz küldte követségben.

Küldvén általok az mint értettem szekeres és hátas lovakat, szépeket. Mondják, hogy se Moldvában se Havasalföldében semmi hadak nincsenek, kihöz képen az hajdúságnak be takarodását könnyen fel találhatja ember.”21 Az erdélyi csapatok 1610 decemberében bevonultak Havasalföldre és elfoglalták Tirgovistét. Mivel a török porta nem tudott az akcióról – valószínűleg nem is engedte volna –, kiutasította Báthoryt és seregét, Lónyay kémeitől kapott információk alapján tudósította Dóczy Andrást: „Az mi azért az Erdélyi fejedelem eö felsége oda be való hadakozását illeti, harca semmi nem volt, pusztán hagyván neki az Országot, benne azt mívelte hada az mit akart. Az ki Oláh Vajda penig Moldvában volt, kik addig tartották szóval, hogy az Hajdúja Báthory Uramnak az praedaval kioszlott mellőle.

Végül az Töröktül kéretett egy Vajda fiat eö felsége, és most azt hatta benne valami Törökökkel. Maga penig ki jött Erdélyben.”22 Havasalföld eleinte ugyan könnyű falatnak bizonyult, de megtartani már nehezebb lett volna. Végül az erdélyi sereg kivonulni kényszerült. A dolgok kezdtek visszatérni a régi kerékvágásba, ugyanis a hajdúk, hogy fenntartsák magukat, kénytelenek voltak elvenni a javakat azoktól, akiktől el tudták. Mivel szablyán és puskán kívül komolyabb fegyverzettel nem rendelkeztek, a megerősített udvarházak és várak ellent tudtak állni próbálkozásaiknak. Viszont a parasztság nagy része kénytelen volt engedni a zsoldos seregek dúlásait. Lónyay András Kálló várából nézte fájó szívvel a reá bízott föld lakóinak szenvedését: „Az végvárak tudom meg maradnak, mert azoknak ez az gazság tudom nem árthat, de azt oly tökéletesen el higgye Nag[yság]od, mint az Szent Írást, ha Isten más egyet eleikben nem ad, ezeknek el végezett szándékok az, hogy az Nemességben és Urakban semmi meg ne maradjon és az Coronáért menyjenek ahol fel találják, mert ők semmi dolgot már lehetetlennek nem tartanak, és bátor bolondság legyen reménységek is, de ugyan még nagy veszedelmére leszen ennek ez mi földünknek az eö compescálásuk,23 ha eö felsége és Nag[yság]tok idején gondot nem visel felőle.”24 20 21 22 23 24

60

Uo. Fasc. 63. No. 2.

Uo. Fasc. 57. No. 5.

Uo. Fasc. 44. No. 6.

Compesco: megzaboláz (lat.).

Uo. Fasc. 36. No. 7.

„... az magyar úgy termett az hadakozásra, mint az madár az repülésre”

Lónyay leveléből kitűnik az aggódás, amely előrevetíti ennek a tarthatatlan helyzetnek a súlyosságát. A kállói kapitány a nemesség pusztulása mellett fontosnak tartotta megemlíteni a jobbágyság sanyarú helyzetét is – amivel valószínűleg nem volt egyedül kortársai között –, rámutatva az általa leírt problémának a másik vonulatára, amely szintén elképzelhetetlen következményeket vonhatott maga után: „Ez télen és tavaszon igazán írom Nag[yság]odnak, hordtak az én kegyelmes Uram birodalmából el nem ezer jobbágyot, ki az én kegyelmes uramnak adót adott, Nemességet táplálta, vég házait építette, és gyalogot ha fel kellett ha fel kelletett az Vármegyén venni az öltözött fel.”25 Dóczy és Lónyay leveleiből aprólékos munkával sok információt halászhatunk ki erről a nehezen átlátható helyzetről, amit a hajdúk dúlása, ide-oda vonulása miatt nyugodtan felfoghatunk háborús állapotnak. A kállói kapitány egyik levelében későbbi megyeszékhelyünkről is informált: „Nyíregyház nevű falura is most száll öt száz Hajduja, kiben máris vagyon három száz. Báthorban is öt száz száll. Ha kik penig nem akarnak közzéjök menni is, erővel is hogy félésben lehessenek melléjek esketik, és most két felől Kállón azok tolvajkodnak. Már sem postának, sem katonának, sem uton járónak nincsen bátorságos uta Szatmárról Kállóra, és Kállóról Tokajra és apronként csak így foglalják el az mi kegyelmes Urunk birodalmát.”26 Olvasva az idézeteket, felmerülhet a kérdés, hogy mit tettek a császári katonák a védtelen lakosság érdekében? Miért csak a várfalról nézték a hajdúk dúlásait?

Először a hajdúságra kell figyelmet fordítani, hogy válaszokkal szolgálhassunk a felmerült kérdésekre. A hajdúság a tizenötéves háborúban és a Bocskai-féle szabadságharcban bebizonyította harcra termettségét. Ezzel egyfajta létjogosultságot harcolt ki magának a 17. századi magyar társadalomban. Tudni kell, hogy ők zsoldos katonák voltak és általában csapatokban álltak egy híresebb-hírhedtebb hajdúvezér vezetése alá, mint például Nagy András, Fekete Péter, Némethi Gergely vagy Premessy Gáspár.27 Bocskai vállalkozott arra, hogy ezt a jól összeszokott katonáskodó réteget nem oszlatja fel, hanem saját birtokaira letelepíti. Több mint 9000 hajdút talált érdemesnek a számos kiváltsággal járó letelepítésre. Ám 1606 decemberében elhunyt a fejedelem, így nem tudta a továbbiakban a hajdúk ügyét felügyelni. A császári biztosok már december elején megkapták parancsba, hogy Bocskai halála után az átadott területeket foglalják vissza a királyi Magyarország részére.28 Kálló volt az egyik ütközőpont a biztosok és a hajdúk között, ugyanis a várat megkapták, a hajdúknak viszont Bocskai halála után vissza kellett volna szolgáltatni. Mivel a hajdúk megérdemelt jussukhoz nem jutottak hozzá, a kor szokásához illően „munkanélküli” katonákként viselkedtek.

25 26 27

28

Uo. Fasc. 44. No. 6.

Uo. A hajdúkapitányokról bővebben olvashatunk pl.: Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van…”. Budapest, 1985. Zrínyi Kiadó; Rácz István: A hajdúk a XVII. században. Magyar Történelmi Tanulmányok. Debrecen, 1969.; Papp Klára – Jeney Tóth Annamária – Ulrich Attila: Báthory Gábor és kora. Debrecen, 2009. Debreceni Egyetem.

Az 1606-os bécsi béke értelmében Bocskai István mint erdélyi fejedelem haláláig megkapta a tiszai vármegyéket, amelyeket a király természetesen gyorsan vissza akart szerezni halála után.

61

Mohácsi Endre

A havasalföldi kaland nemcsak a török, hanem a Habsburg uralkodó nemtetszését is kiváltotta, de a lengyelek sem örültek a történteknek. Radu Serban fejedelem29 helyére a törökök korábbi emberüket, Radu Mihneát30 hozták vissza Havasalföld trónjára. Így II. Mátyás király31 kénytelen volt engedni a nyomásnak: engedélyt adott Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitánynak egy Erdély elleni büntetőhadjáratra.

A hadjáratban részt vett a szatmári és a kállói kapitány is. Az erdélyi akció csúfosan zárult, a magyar csapatoknak menekülniük kellett. Báthory Gábor pedig ekkor úgy érezte, hogy ura a helyzetnek. Így hajdúi még sokáig jelentettek szenvedést Szabolcs és Szatmár vármegyék lakóinak, és sok fejtörést okoztak a várak kapitányainak.

Lónyai András levele, 1611. december 17.

Lónyay András levele, 1611. december 17. 32 29 30 31 32

62

Radu Serban Havasalföld fejedelme X. Radu néven 1602–1611-ig.

Radu Mihnea Havasalföld fejedelme IX. Radu néven.

Mátyás osztrák főherceg (1557–1619) 1608-tól Magyarország királya.

MNL OL E 196 Fasc. 45. No. 36.

Kujbusné Mecsei Éva

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán* Nyíregyháza a 18. század közepén települt újra. E korszak emlékét ma a város utcaszerkezete mellett az evangélikus templom őrzi. A későbbi jog- és funkciógyarapodással együtt járt változásokra már több minden emlékeztethet bennünket: még állnak azok a középületek, amelyeket akkor emeltek, és a város különböző részeiről készült térképek, festmények, fotók, képeslapok közül is megmaradt néhány. Ami azonban a tárgyi emlékeken nem látszik, az az épített környezet létrejöttét generáló társadalmi motiváció, illetve az a virtuális fal, amely egyrészt körülvette a várost, de egyúttal el is szigetelte a megyebeli falvaktól, másrészt elválasztotta egymástól a városlakók egyes csoportjait.

Nyíregyháza újratelepítés után kialakult izoláltsága még a 19. század végén is érzékelhető volt. A Nyírvidék így írt erről: „Mi is ez a Nyíregyháza? Egy rohamosan fejlődésnek indult s a fejlődöttségnek immáron hatalmas arányait elért város. Egyetlen községe a vármegyének, ahol városi élet van – a szó nemesebb értelmében – s megvannak a városi élet feltételei: erős intelligencia, fejlett ipar és kereskedelem s mind ez igényeknek intézményei: főgimnázium, kitűnő népiskolák és más fokozatú tanintézetek virágzó társadalmi egyesületek, nagy forgalmú piaca iparnak, kereskedelemnek, hatalmas pénzintézetek s mindezekhez állami és közigazgatási hivatalok centruma: szóval a lehetőségig mindennel ellátott és egyetlen egy gócpontja Szabolcs vármegyének. És valósággal az is minden vonatkozásaiban közéletünknek csak egyben nem: Nyíregyháza városa nem központja a vármegye társadalmi életének. Hogy nem az, szükségtelen talán bizonyítgatnunk. A demarkacionalis vonal, hogy úgy mondjuk igen élesen meg van vonva a vármegye és Nyíregyháza társadalmi élete s ezek alkotó elemei között. Mindenki érzi, látja s ismeri e mezsgyehúzás tényezőit, s azok karakterisztikonját. De a helyzet notórius volta mellett is igen nehéz lenne a magyarázgatás, hacsak nem akadna egy Mikszáth Kálmán, ki jó vaskos kötetben megírná azokat az apró történeteket, genre-képeket és fotográfiákat, melyek egymás mellé rakva ezt a viszonyt híven karakterizálnák.” * A Nyíregyházi Főiskolán 2012. november 29–30-án megtartott Falak és választóvonalak a történelemben c. konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Budapest, 1943. Magyarságtudományi Intézet. [Márkus, 1943.] 112. 1. tábla.

Nyírvidék, 1892. szeptember 25. Melléklet.

63

Kujbusné Mecsei Éva

Sziget-jelleg Ha megkíséreljük feltárni a demarkációs vonal „karakterisztikonját”, vissza kell mennünk a kezdetekig, azaz a 18. század közepéig. A fő ok az a sajátosság, amelynek kialakulása a betelepítésre nyúlik vissza. Károlyi Ferenc a megvásárolt ecsedi uradalom részeként birtokába került Nyíregyházát 1753-ban ugyanis úgy szerette volna jövedelmezővé tenni, hogy a széles határt elegendő lakossal népesíti be. A fél évszázada indult migrációs folyamat végén azonban spontán betelepülőkben már nem reménykedhetett, így megbízta Petrikovics János szarvasi csizmadiamestert azzal, hogy saját lakókörnyezetéből, a néhány évtizede újratelepült Békés megyéből, valamint a Felvidékről a költözésre vállalkozó szabad menetelű jobbágyok áttelepülését szervezze meg. A kedvező gazdasági feltételek és a vallásszabadság ígérete közel kétezer főt csábított Nyíregyházára. Az új lakosok többsége tót ajkú evangélikus jobbágy volt. A földesúri kedvezményeknek köszönhetően az 1753–1754-es betelepülés utáni Nyíregyháza különleges helyzetű parasztközösség lett. A Nyírvidék által demarkációs vonalnak nevezett virtuális fal első szintje már ekkor, a betelepülést követően emelkedett és szigetté tette Nyíregyházát. Kialakulását elsősorban az idézte elő, hogy a reformátusok és katolikusok által lakott Szabolcs közepén létrejött egy kiemelkedő népességszámú, evangélikus vallású, „tót” nyelvű parasztközösség, amely kiváltságait kihasználva gyorsan vált tehetőssé, majd anyagi kondícióinak köszönhetően 1803ban egyik, majd 1824-ben másik földesurától is pénzen megváltotta földesúri terheit, 1837-ben pedig olyan királyi privilégiumot nyert, amely különleges jogállást biztosított a számára.

A sikertörténetnek azonban árnyoldalai is voltak: a katolikus egyház már az impopulációs években hangot adott rosszallásának és II. József türelmi rendeletéig akadályozta az evangélikus lakosok szabad vallásgyakorlását. A nemesi vármegye pedig nem vette jó néven a törvényhatósága közepén elterülő, nagy határú, kiemelkedő népességű, örökváltságával országosan is egyedi jogállást nyerő, önirányításra törekvő parasztközösséget.

Rések a falon Rések persze ezen a falon is voltak, hiszen városon belül jól megfért egymással a görög és római katolikus, a református gyülekezet, sőt a népesség 86 százalékát kitevő evangélikusok is, akik a katolikusokat templomuk felépítésében többször segítették. A 18. század utolsó évtizedétől vallásvitáról nem adnak hírt a megmaradt források.

A régió nemesei szintén kapcsolatban voltak a nyíregyházi parasztközösséggel.

Pusztáikat, szántóikat szívesen adták bérbe a jól fizető, a birtokot megfelelően gondozó nyíregyháziaknak. A kölcsönügyletek révén pedig felvidéki, budai, sőt bécsi nemesekkel, egyházi személyekkel, alapítványokkal került kapcsolatba a megváltakozáshoz hitelt kereső közösség.

64

Kujbusné Mecsei Éva: A betelepülés évtizedei. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2007. 4. sz. 393–434.

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán

A környező települések lakosait csak elvétve fűzte rokoni kapcsolat a nyíregyháziakhoz. A népes evangélikus közösség tagjai vagy a városból házasodtak, vagy felvidéki férjet, feleséget választottak, de a katolikusok és reformátusok esetében néha előfordult, hogy a szomszédos településekről származott a házasfél.

A megyebeliek és a szomszédos törvényhatóságok lakosai 1786 után az országos vásárok alkalmával fordultak meg mind gyakrabban Nyíregyházán. 1828-ra a város már a térség elsődleges piacközpontjává vált. Az adás-vevésre, információcserére is alkalmas, évi négy alkalommal tartott, több napos sokadalom szintén némi rést ütött az elzártság szimbolikus falán.

A 18. század közepén az új lakosok kérésére a földesurak írásba adták, hogy se görög, se zsidó betelepülését nem engedik. 1844-től azonban már maga az autonómiával rendelkező közösség elöljárósága adott engedélyt a zsidók beköltözésére, akik aztán élénkítették Nyíregyháza gazdasági életét és új színt vittek a város társadalmába.

A lakosság gyarapodása indukálta az egyre több értelmiségi (tanító, lelkész, ügyvéd, orvos, mérnök) betelepülését is. Ezt a folyamatot a 19. század második felében az új intézmények létrejötte felgyorsította. A változás a társadalmi rétegek százalékos megoszlásán túl a polgárosodó mentalitást tükröző első szárnypróbálkozásokon is lemérhető. A „pallérozódásra” olvasótársaság alakult, majd felépült a Kaszinó, amelynek már olyan könyvtára volt, ahova országos lapot is járattak.

Virtuális falak a társadalomban a) Régi és új lakosok A „sziget”-en belül is voltak réteg- és csoportelválasztó falak. 1754 után a dominánssá vált új lakosoktól nemcsak lakóterüket tekintve, hanem jogi és gazdasági szempontból is elkülönültek a régiek. Rájuk ugyanis nem vonatkoztak a kedvezmények, így közülük sokan átköltöztek a közeli hajdúvárosokba. Egy évtized múltán már csak Palocsayné 11 örökös jobbágycsaládja élt itt. Ők jelentéktelen kisebbséget képeztek – szinte eltűntek – a kétezer főt is meghaladó betelepültek között. b) Gazdák – kézművesek – értelmiségiek – nemesek A kezdetektől az új lakosok elsöprő többségben lévén, maguk közül választották az elöljárókat. A közösség vezetői így a legnépesebb, -módosabb, -tekintélyesebb családok tagjai közül kerültek ki.

Az új lakosok ekkor még viszonylag homogén csoportot alkottak. Sok szál fűzte őket össze: gazdasági érdek, családi, baráti, szomszédi kapcsolat, az egy helyről való származás tudata, továbbá vallási és nyelvi azonosság. Letelepedésükkor egyforma beltelkeket

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984.

Akadémiai Kiadó.

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], X. 57. Szabolcs Vármegyei Casino iratai, 1847–1848.

65

Kujbusné Mecsei Éva

méretett ki számukra a földesúr, a határban pedig művelési képességükhöz igazított nagyságú szántót kaptak. Az egy településről érkezettek, illetve a később Felvidékről jött rokonaik a városban egymás közelében, a határban pedig egy szálláson települtek le. A tulajdonosokról elnevezett bokrokban a 19. század közepéig csupán nyári szállást alakíthattak ki. Itt földje csak annak lehetett, akinek a városban háza volt.

A második, harmadik nemzedék alatt azonban megindult a differenciálódás. Voltak, akik nem tudtak bekapcsolódni a jó piaccal bíró állattenyésztésbe és a bérelt területen folyó gabonatermelésbe, vagy éppen a sok fiú miatt gyorsabban osztódott a föld, a vagyon. A polarizálódás eredményeként egyre többen váltak zsellérekké. A 19. század elején életmódjukban ők már markánsan elkülönültek a módosabb gazdáktól, sőt lakosjogukat is csak részben érvényesíthették. A köztük lassan emelkedő falon a családi kapcsolatok főként karitatív megnyilvánulásai azonban még tekintélyes réseket ütöttek.

Az impopulációs években rangrejtve, a jobbágyi terheket vállalva betelepült néhány nemes is a parasztközösségbe. Fél évszázad múlva, amikor 19 családban számuk közel száz főre nőtt, a vármegyénél sikerült elérniük a hadnagyi szék felállítását, így ezután a közben mezővárosi kiváltságokat nyerő település parasztbírója nem ítélkezhetett felettük és adójukat sem szedhette be. Elkülönülésük azonban inkább formális és saját identitásukat erősítő, néha pedig csak hiúságukat legyezgető gesztus volt, hiszen mind gazdasági érdekük, mind nyelvük, vallásuk, családi kapcsolatuk összekötötte őket a helyi paraszttársadalommal, főként a mindennapi életet meghatározó módosabb gazdákkal, valamint a tisztséget vállaló és ezáltal befolyásossá váló réteggel. A közösség érdekében is igyekeztek tenni, amikor feladatot vállaltak a városvezetésben és kapcsolataikat latba vetették, kamatoztatták a joggyarapodáshoz szükséges hivatali ügyintézésben. Értelmiségi nem sok volt az újratelepített Nyíregyházán. A betelepülőkkel együtt jött a tanítójuk – aki a közösség jegyzője lett – és a papjuk, akinek viszont már az első években el kellett hagynia a települést. A későbbiekben azonban a lakosság számának gyarapodásával egyenes arányban nőtt a számuk. A népes evangélikus közösség hitéletének vezetői és gyermekeik tanítói általában Eperjesről, a reformátusoké Sárospatakról, Debrecenből jöttek. Az orvosok, gyógyszerészek mellett ügyvédekre már az első megváltakozást követően is szüksége volt a városnak és a lakosságnak egyaránt. Az értelmiségiek akár a betelepülők leszármazottai voltak, akár újonnan betelepültek, részt vállaltak a város életében, a közösség ügyeinek intézésében. Voltak köztük nemesek és nem nemesek. Csoport-hovatartozásukat leginkább vallásuk határozta meg.

A 18. század közepétől mind népesebbé vált parasztközösség igényelte a kisipari termékeket, így szorgalmazta a kézművesek betelepülését, de kikötötte, hogy földet nem kaphatnak, szántással-vetéssel nem foglalkozhatnak, legfeljebb szőlőt termeszthetnek. Minthogy éppen ez idő tájt a felvidéki városokban a céhek bezárkózása miatt egyre nehezebb lett a mesterré válás, sok legény indult az Alföld felé. A nyíregyházi lakosok őseinek nagy része is e vidékről származott, így a rokoni, ismerősi kapcsolat meghatározó volt az iparos-bevándorlásban. A kézművesek többsége is evangélikus szlovák volt, ezért hamar teljes jogú tagjai lettek az egyházközségnek, és ha munkájukra szükség volt, akkor 1–3 év után a város lakosaivá válhattak. A 19. század első felében kellő társadalmi harmóniában éltek a gazdákkal, akik megbecsülték szaktudásukat,

66

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán

elismerték világlátottságukat és engedték, hogy korábbi lakhelyeik város-emlékére alapozva új utakat jelöljenek ki Nyíregyháza számára. Az elöljáróságba kerülve így ösztönözték a joggyarapítást, kiterjedt ismeretségük pedig hozzájárult az ehhez szükséges hitelek előteremtéséhez. Mindez a földet művelőknek, állatot tenyésztőknek újabb gazdasági lehetőségeket és kedvezményeket biztosított, ennek révén egyre módosabbakká váltak és gond nélkül ki tudták fizetni a felvett kölcsönöket. Minthogy a közösségért végzett munka visszafogta a szálláson gazdálkodókat a napi teendőktől, örültek, hogy az elöljáróságban az értelmiségiek mellett a kézművesek, kereskedők átvették tőlük a teendőket. c) Polgárok – lakosok – zsellérek A korszakban kiemelkedő, egyedi, pénzen váltott örökváltság – amiről még Deák Ferenc is elismerően nyilatkozott –, azonban sajátos, mondhatni egyedi folyamatot indított el a helyi társadalomban. A megváltakozás után két évvel, 1826-ban helyi szabályrendeletben rögzítették, hogy a nyíregyháziakat az örökváltság összegének kifizetésében való részvállalás alapján három kategóriába kell osztani. A szabályrendelettel a korábbi, foglalkozás alapú társadalmi csoportok újrarétegződtek. Polgárrá azok a szabad menetelű lakosok (gazdák, kézművesek, nemesek, értelmiségiek stb.) válhattak, akik a megváltakozás után kifizették a vagyonarányosan rájuk rótt váltságösszeget, és egyéb tartozásuk nem volt. A városban ingatlanokat bírhattak, ezeket szabadon adhatták-vehették, szerzett javaikat korlátozás nélkül örökíthették. Csak ők voltak választók és választhatók a városi tisztségekre. Mint a communitas teljes jogú tagjai – függetlenül attól, hogy nemesek vagy nem – részesedtek a közjövedelmekből, bérelhették a földesúri haszonvételeket (pl. kocsmáltatás, húsmérés) igényelhettek határbeli bérelt és zálogos földeket.

A helybeli vásárokon a helypénzfizetés alól mentesek voltak és előnyt élveztek a kölcsönfelvételeknél, a város által szervezett gyapjúeladásokkor, a tűzkármentesítésnél.

Lakosok lettek azok, akik benősültek vagy városi házzal rendelkeztek. Nekik volt esélyük arra, hogy ha megfeleltek valamennyi feltételnek, akkor polgárrá válhattak.

A zselléreknek városi házuk nem volt, de lehetett szőlőjük vagy bármennyi ingóságuk. Szállásföldet is bírhattak abban az esetben, ha helybeli gazdafiúk lévén örökségként kapták, esetleg városi házukat eladva kiköltöztek a szállásra. A zsellérek a városban tartózkodásért zsellérpénzt fizettek és jobb esetben lakossá válhattak.

A korábban foglalkozás szerinti társadalmi csoportok átstrukturálódása mellett más következményei is voltak az örökváltságnak. A városnak jogállása tisztázása érdekében újabb kölcsönökre, udvarbeli kapcsolatokra, kancelláriai ismeretségekre volt szüksége, így egyre inkább háttérbe szorultak az ügyintézésben a gazdák. Ők ezt nem is bánták, hiszen örökváltott földjeiket már saját maguk kívánták művelni, nem bízták

MNL SZSZBML, V. A. 101/h. Nyíregyháza Mezőváros Választott Hites Közönségének iratai. Szabályrendeletek 39/39. 1826:3.

Ha a polgárnak jelentkező bizonyította tisztességes voltát, letöltötte a próbaévet, kifizette a polgártaxát és jótékony célra adományt is tett, akkor a polgármester a városházán a hitletétel után kézfogással befogadta, majd bejegyezte nevét a polgárok könyvébe. Minderről a város pecsétjével hitelesített polgárlevelet állítottak ki.

A szolgák, szolgálók, inasok, legények, valamint a rövidebb-hosszabb ideig ide szállásolt katonák semmilyen joggal nem bírtak.

67

Kujbusné Mecsei Éva

szolgákra, zsellérekre, így mindinkább kivonultak a városi életből. A megváltakozás ezért nemcsak a város és a városiak jogállását változtatta meg, hanem a különböző csoportok hierarchiáját, a helyi társadalom értékrendjét is. Elindult az a metamorfózis, ami a megváltakozás–joggyarapodás–polgárosodás stációján keresztül az őslakos gazdák városból való kivonulásához, majd kiszorulásához, a bokrokat a belvárostól elválasztó falak határozottabbá válásához, a városban élő társadalom átalakulásához, ezáltal egy „más város” kialakulásához vezetett.

Nyíregyháza látképe a 19. század első felében

Virtuális falak az „őslakosok” és az urbanizálódó város új polgárainak csoportjai között

Az átalakulásnak újabb irányt 1848 szabott. A 19. század második felében a különleges privilégiumait vesztett Nyíregyháza egyedi fejlődési jellegét elveszítette és olyan rendezett tanácsú város lett, mint országszerte sok más hasonló jogállású település. A fejlődés/fejlesztés irányát már nem a földművelő-állattenyésztő gazdák piacigénye, az örökváltott polgárok érdeke határozta meg. Az új gazdasági élet előhírnöke az 1858-ban befutott vonat volt, ami elindította a mezővárosi jellemzőkkel rendelkező épített környezet átalakulását is. A pezsgést ígérő vasúti közlekedés érdekében hamar felépült az állomás, valamint az utazók kényelmét szolgáló étterem és vendéglő. A városnak új lakosai lettek: a vasutasok, valamint az erre épülő vállalkozások (raktárak, telepek) tulajdonosai, dolgozói.

Galambos Sándor: „Mert csak az önállóság, a szabadság hiányzik…” Nyíregyháza küzdelme a törvényhatósági jogért. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, XIX. Szerk. Galambos Sándor – Kujbusné Mecsei Éva.

Nyíregyháza, 2011. 265–292. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai, I. Évkönyvek, 19. www.szabarchiv.hu/drupal/sites/.../Galambos_Sandor_110811.pdf

68

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán

A gazdaság élénkülése maga után vonta a pénzintézetek létrejöttét: 1862-ben Lónyay Menyhért kezdeményezésére megalakult a Nyíregyházi Takarékpénztár, majd megkezdte munkáját az Osztrák–Magyar Bank és az Agrár Takarékpénztár. Az itt dolgozó pénzügyi szakemberek köztisztviselői életvitelükkel és szemléletükkel tovább színesítették a város társadalmát.

A vasúti közlekedés folyamatos beutazó és átmenő forgalmat indukált. Mind többen lettek a különböző helyekről célzottan a városba érkezők, de gazdasági és szemléletformáló hatással voltak a nyíregyháziakra az átutazók is. A keresletnövekedésnek köszönhetően sorra nyíltak a gazdag árukínálattal rendelkező, magukat már újszerűen, termékeken, nyomtatványokon és újságokban is reklámozó üzletek: a kibővülő centrumkörben a hivatalos épületek mellett fűszer- és vegyeskereskedések, rőfös üzletek, gépkereskedések, könyv-, papír-, ékszer-, bútorboltok sorakoztak, amelyekben jó modorú, többnyire újonnan betelepült kereskedők és helybeli segédeik szolgálták ki a vásárlókat.

Bolti hirdetmények10

Pavlovits Imre üzlete, amely választékával kiemelkedett, „áruház”-ként tűnik fel: „A szabolcsi mágnások, nagybirtokosok bevásárló helye volt ezen a maga nemében páratlan üzlet. A legdrágább férfi divatcikkek, ingek, nyakkendők, kesztyűk, nikkel és ezüst evőeszközök, vadászfegyverek, revolverek, külön férfi kalaposztály, külön helyiségben a legdrágább, legfinomabb cipők, ismét egy helyiségben porcelán- és üvegszervizek, lámpák, mindenből a legjobb, a legdrágább, külön osztálya volt Jósa András Múzeum Tört. Dok. 88.4.; MNL SZSZBML, V. B. 80. Nyíregyháza Rendezett Tanácsú Város (1929től Megyei Város) Árvaszékének iratai, 1873–1949. 33. d. 1898. http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/Nyíregyháza_1900_Hoffman_Fűszer_0000.jpg; http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/V_B_80_33_d_1898_Rózsa.PDF. 2013. 01. 05.

10

69

Kujbusné Mecsei Éva

a gazdasági cikkeknek, terményzsákok, ponyvák, olajok stb., nemkülönben amerikai varrógépek (ekkor még nagy újdonság). Majd a fűszerosztályon a legfinomabb áruk, amikhez a többi akkori fűszeres hozzá sem mert nyúlni. Mindenütt rend, pedánstisztaság, ragyogott a hatalmas üzlet, s benne az ősz, göndörhajú, finom, elegáns öreg Pavlovits Imre s az ő válogatott, szép, művelt és udvarias fiatal segédei.”11 1871-ben a törvényszék, 1876-ban vármegyei közigazgatás ide helyezése, majd a huszárlaktanya megépülte után az állami tisztségviselőkkel, a 14. császári és királyi huszárezred katonáival, tisztjeivel és azok családtagjaival, mint új csoportokkal vált egyre változatosabbá, tarkábbá a helyi társadalom. A kereskedők, iparosok, értelmiségiek, pénzügyi szakemberek, vállalkozók mellett ők is lelkes tagjai lettek a társadalmi és kulturális rendezvényeknek, az egyesületeknek, testületeknek, állandó közönsége a megépült kőszínháznak, bőkezű vendégei a Korona Szálló új társasági szórakozásoknak helyet adó termeinek, a Sóstó teraszának, a gőz- és kádfürdőnek. Az újonnan beköltözöttek és városban megfordulók igényeinek megfelelően cukrászdák, kávézók, vendéglők nyíltak, amelyek egy új típusú társasági élet színtereivé váltak.

Sorra alakultak a század végén a vállalkozások is: a Nyíregyházi Villamossági Rt., Schlichter Gyula „Julia” gőzmalma és gőzfavágója, Barzó Mihály és Vojtovits Bertalan építőmesterek, továbbá Király Sándor és a Führer cég téglagyára, Neubauer Lajos sodronyszövet gyára, a Nyíregyházi termény- és áruraktár Rt., Irsay és társa vas- és fémöntődéje, Májerszky Barnabás gépgyára, Feldheim Emánuel napraforgó-olajgyára stb.

Sem ezeknek a vállalkozásoknak a tulajdonosai, sem az itt dolgozó, „két világ közé zárt” munkások, napszámosok, segédek, piacvesztett kézművesek nem sorolhatók már be a századelős kategóriákba. Az új társadalmi rétegeket Takács Péter így jellemzi: „Féltve őrzött presztízs, nagyfokú önteltség, bezárkózás, kiúttalanság, helyi pletykák, gyanús elutasítása mindennek, ami kívülről jön, helyi gavallérok, helyi erkölcsi értékrend, abszolutizált ranglétra, a feltörekvő, új értéket alkotó, a kitűnni vágyó megfojtása, lehetetlenítése, és Benczi Gyula cigányzenekarának hajnalig síró búsongása, egy-egy nőegyleti bál, tucatnyi májusi szerenád, évenkénti ballagás a gimnáziumban, a Bessenyei Kör néhány hangversenye, irodalmi felolvasóestje, névnapok, születésnapok éjfélbe nyúló disznótorok, közös szilveszterek, bensőséges karácsonyok, megindító bájú majálisok, naiv hitek, vasárnap délutáni, esti kártyacsaták, asszonyi pletykák, rideg cselédszobák, egy-egy sóstói kirándulás a nyitott villamoskocsin, féltékenységi hisztériák, huszártisztekről álmodó leányszobák, közös hely a vasárnapi istentiszteleten, és hétfőtől szombatig az íróasztal fölé görnyedő elégedetlenség, könyökvédő és az ügyféllel szemben érzett undor, a főnöknek szánt hajbókolás és az irigységtől való megpukkadás… Ez Nyíregyháza hivatalnoki rétegének élete. Ebből a szempontból mindegy, hogy állami, vármegyei, városi vagy esetleg pénzintézeti kenyeret eszik-e a dzsentri. A magánvállalkozások, kereskedések alkalmazottait úgyse engedi magához közel egyik réteg sem.

Még kevésbé a kézművest, kereskedőt, legkevésbé pedig a parasztot.”12 11

12

70

Hoffmann Mihály: Nyíregyháza kereskedelme. In: Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Szerk. Hunek Emil. Budapest, 1931. Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala.

Takács Péter: A polgárosodás útján, 1848–1918. In: Nyíregyháza története. Szerk. Cservenyák László és Mező András. Nyíregyháza, 1987. Nyíregyháza Városi Tanács, 103–165. (138–139.)

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán

A 19. század végére folyamatosan nőtt a Nyíregyházát ideiglenes vagy állandó lakhelyének választó dzsentrik, értelmiségiek, megyei potentátok száma, a város mégse tudott a megyei társadalmi élet elfogadott központja lenni, mert a közvélekedés továbbra is parasztvárosnak tartotta. Annak ellenére, hogy az őslakos gazdák 1824 után véglegesen kiköltöztek az örökáron megváltott földjeikre, a szállások folyamatosan lakott tanyabokrokká váltak, amelyek nemcsak a gazdálkodásnak, hanem már a mindennapi életnek is állandó terei lettek – elkülönülve a várostól. Bár a városi ház meglétét még erőltette egy ideig az elöljáróság, de már az 1850-es összeírásból is kitűnik, hogy a szálláson élők egyharmada ház nélküli.13 A bokortanyákról ritkán jöttek be a városba. 1865-től már azt is kérik a bokrokban lakók, hogy gyermekeik számára tanyai iskolákat állítsanak fel – ezzel újabb szálat szakítanak el és újabb falat emelnek a bokrok és a város közé.

A város döntéshozó vezetői között is egyre kevesebb lett a parasztgazda.14 Ekkor már nem a szántóföldek megművelésének rendszere, az állattenyésztéshez szükséges puszták bérlése és a szabad tulajdonjog szerzését és az azzal való élést lehetővé tevő jog- és kiváltságcsokor elérése volt Nyíregyháza célja. A rendelkezések nagy része olyan urbanizálódási kérdésekkel foglalkozik, mint a kereskedelem szabályozása, infrastruktúra épülése, tisztségviselői kar feladata.

Az őslakos gazdák utódai közül a mezőn kora hajnaltól késő estig tevékenykedő, a családi ünnepeket is a gazdálkodás rendjéhez igazító fiatalok már szinte állandóan a tanyán éltek. Csak vasárnaponként istentisztelet előtt vagy után tértek be a városba visszaköltözött öreg szüleikhez, akik sokszor magukra vállalták az iskolába járó unokák gondviselését. A városi élet hétköznapi eseményeinek így ők nem lettek részesei. A bokrok maguk is egyre inkább külön, sajátos és zárt világot alkottak. A 19. század végén az ott élők legfőbb célja a föld- és vagyonszerzés volt. Összetartó erejük kovásza a rokoni kapcsolatrendszer, a közös tevékenységforma, az azonos nyelv és vallás. Hagyományaik szerint éltek, gazdálkodtak, öltözködtek, házasodtak, temettek és továbbra is tótul beszéltek.

A bokrokban élők társadalma vagyon szerint különült el. Felső rétegét a nagygazdák képviselték, alattuk álltak a kis-, majd a szegénygazdák, valamint a taksások. A rétegek szigorúan elváltak egymástól, a köztük lévő falat még a szerelem se törhette át botrány nélkül. Már akkor se házasodtak egymással, ha generáción belül kerültek azonos csoportba. A nagygazdák városiasan élnek kint a tanyán, öltözetük, lakókörnyezetük, szokásuk is polgárias volt.

A városalapító ősök leszármazottai, a kisgazdák nem érezték magukat rangban alább senkinél, számukra a később érkezettek csak gyütt-mentek voltak. Öntudatos, zárt egységben éltek, régi rokoni kapcsolataikat mind a nagy-, mind a szegény gazdákkal azonban ápolták.15 13

14

15

Henzsel Ágota: A nyíregyházi bokortanyák 1850. évi összeírása. In: Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás, V–VI. 277–308. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1985. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai, I. Évkönyvek, 5–6.

Virilisként 6 család maradt bent a képviselőtestületben a század utolsó harmadában. Gottfried Barna: Nyíregyházi virilisek 1874 és 1912 között. In: Helytörténeti tanulmányok, 9. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1993. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai, I. Évkönyvek, 9.

A szegényedés, a társadalmi lecsúszás gyakran a családon belüli öröklési rend miatt következett be – innen származnak a főbb rokoni szálak. Ennek kiküszöbölésére jöttek létre azok a családi stratégiák, amelyek szerint a legidősebb fiú örökli a földet, a többiek mesterséget tanulnak – néha felsőbb iskolába mentek és tanító, ügyvéd, lelkész vált belőlük.

71

Kujbusné Mecsei Éva

A mezei gazdálkodással felhagyók új státuszba kerültek. Bár családi viszonyaik még összefűzték őket rokonaikkal, a társadalmi státusz fala már közéjük emelkedett – a 20. század változásai rombolják majd le ezeket, hogy a társadalmi változásokat követve időről időre újakat építsenek.16 1892-ben a 27 014 főnyi lakosságból 22 576 magyarnak, 4184 tótnak vallotta magát.

Bár a város népessége ekkor nagyobb, mint egy-egy megyebeli járásé, népességnövekedése mégse hasonlítható az impopulációs évszázadéhoz. Az evangélikus többségű gyülekezet (13 627 fő) tagjainak nagy részét az őslakosok leszármazottai adták. A tiszti állománnyal, a királytelki puszta cselédeivel a római katolikusok száma nőtt (5700 fő), a Sima- és Császárszállás puszták városhoz kerülésével a görög katolikusoké (3600 fő), míg a reformátusok a közhivatalok beköltözését követően lettek többen (2504 fő), az izraeliták pedig az értelmiségiekkel, vállalkozókkal (2158 fő) gyarapodtak.17 A vizsgált időszakban folyamatosan átalakult a város. A társadalmi csoportok változtak, a köztük lévő falak mobilisak voltak. Egyetlen dolog maradt változatlan: a II. József rendelete utáni vallásbéke. A papok a 19. század végén is együtt ültek „nyári alkonyatokon a régi katolikus plébánia előtt egy kulccsal elzárható zöld padon. (Nehogy mindenféle oda nem való ember is letelepedjen a padra.) Itt ült Verzár István, a plébános, mellette Bartholomidesz János, a lutheránus esperes, Lukács Ödön, a kálvinisták papja, valamint Fekete István, a görögkatolikusok esperese. (Ha a zsidó rabbinus történetesen arra járt, helyet szorítottak neki is a padon.) Erről a zöldre festett, kulcsos padocskáról számítandó az új, a mai Nyíregyháza megszületése” – írta Krúdy.18

Nyíregyházi látkép a 19–20. század fordulóján19 Márkus, 1943. http://konyvtar.ksh.hu/digitalizalt_anyagok/helysegnevtar/1892/index.html. 2013. 01. 05.

18 Krúdy Gyula: A nyíregyházi ember (1924). In: Krúdy Gyula: Magyar tájak. Válogatta, utószóval ellátta és a jegyzeteket összeállította dr. Kozocsa Sándor. http://mek.niif.hu/00700/00758/html/index.htm 2013. 01. 10.

19 Jósa András Múzeum Tört. Dok. 76931.

16 17

72

IN MEMORIAM JÁNOS ISTVÁN

Jánosi Zoltán

Hazátlan temetők*

Szabálytalan levél János Istvánnak Kedves Pista! Mi az életben egyetlen levelet sem írtunk egymásnak, és már közösen nem is fogunk, de engedd meg, hogy most így utoljára még kipróbáljam, ha egysarkúan is ezt a műfajt. Hiszen megtanultuk nagyon jól, miközben Horatius sorsáról és az emberről elmélkedtünk, azt a sort, hogy „Scire nefas, quem mihi, quem tibi finem di dederint” (Tudni tilos, mit szánnak, neked és nekem, mi jövőt, isteneink). Mégis ezt nem így, megválaszolhatatlan levél formájában képzeltük el. Mint ahogyan az egész sorsodat sem, hiába próbálunk rá válaszokat keresni, miközben megroskadt már vékony kis tested fölött a magát is szégyenlő lepel, kinn a tokaji temetőben, nekem pedig a három mandulafám közül kettő is kiszáradt a kertben. Kettő kiszáradt, egy megmaradt, és miközben sokáig álmodoztam arról, hogy együtt mondjuk majd el a közelükben Janus Pannonius sorait a dunántúli mandulafáról, hogy: „íme virágzik… merészen a télben”, csupán azt az egyetlent bámulom hónapról-hónapra. Ami nem száradt ugyan ki, zöld leveleket hoz, de magányos, és nem virágzik. Sőt, összeszorított fogakkal nem virágzik, nem akar virágozni és termést hozni.

Pista, olyan keveset szerethetted mindazokat, akiket igazán szerettél! Pedig hányszor mondtuk el azt a példázatot, amikor Nagy László telefonon felhívta Czine Mihályt, hogy találkozzanak az egyik budai presszóban. És miután Czine megérkezett, s már órák hosszat ültek némán együtt, az irodalomtörténész feltette Nagy Lászlónak a kérdést: „De hát miért hívtál Laci?” Amire Nagy László felemelte a fejét és így szólt: „Azért Mihály, mert olyan keveset szerettünk.” Mi is keveset szerettünk, szerethettük ezt a világot, s neked az idő már örökre lefogta a kezedet.

Pedig te szeretni akartál, nagyon is szeretni, nyitott, nagy, vad, űzött, egyszerre finom és barbár reneszánsz személyiségeddel, mindenkit, de elsősorban Magyarországot és a * János István (1952–2011) irodalomtörténész, a Nyíregyházi Főiskola főiskolai tanára, korábbi tanszékvezetője, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettese. Több könyv és számos tanulmány szerzője.

Tanári munkája mellett civil szervezetekben is sokat tett a magyar kultúra és a latin nyelvű irodalom népszerűsítéséért. Elnöke volt a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, elnökségi tagja a Kölcsey Társaságnak, társelnöke a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozatának. A Nyíregyházi Főiskolán 2012. október 3–4-én a 60 éves lenne János István – A tudós, a tanár, az ember című konferencián tisztelegtek egykori hallgatói, kollégái és barátai emlékének. Az itt közölt írások a konferencián elhangzott felszólalások és előadások szerkesztett változatai.

73

Jánosi Zoltán

fiatalokat. Értük volt az, hogy amíg más még a szalmaszálat is lepöcköli a válláról, mert semmi emberi terhet nem bír, vagy nem akar elviselni, te ráraktad a magadéra az egész Zempléni-hegységet. És a fiatalok tudják ezt a legfájóbban. A fiatalok, akikben léted igazolása egyre nehezebb, valóbb, és akikben szinte orientációs kővé lettél. „Vonszolnak piros delfinek” – írta hazátlan szerelmei kínjában Kormos István, téged pedig fekete delfinek vonszolnak, vágtatva, sírva, ki a Bodrogból, a Tiszából, felfelé az egekbe s a fiatalok szívébe, ki abból a hazátlan tokaji temetőből, ahol a hegyoldalon egyszerre jár körülötted őzike és farkas. Őzike, mert ott vagy a számos fiatal és barát emlékezetében, és farkas, mert fogy az ország, fogy a kultúra, s elárvulnak és elárvultatnak, mostohává lesznek a temetők. Mint a prédikátorok korában. Fogadott gyermekekké válnak. Idegentest temetőkké immár belül is. Királytalanok lesznek a magyar temetők. Paptalanok, szótalanok, zártszájúak odalátogató, anyjuk-apjuk, nagy-, déd-, ükapjuk, -anyjuk sírjához zarándokoló, itt maradt fiatalok híján. Meghalni akaró temetők szorítanak körbe téged. Öngyilkos temetők. Magukat a városokból, a falvakból, az országból kitagadó sírkertek. A saját jövőjüket is lemészároló temetők.

Nagy mészárszék-temetők, Mohács több ezernyi mása. Tokajban, Szatmárcsekén, Magyarországon kívül és belül. És te ezzel a már korán meglátott iszonyatos romlással szegezted szembe az egész emberi akaratodat. Mert a haza: ember. Nincs ember nélküli haza. Ember nélkül csak sivatag van. Tatárjárás utáni szörnyűség. És ma kimennek idegen országba a fiaink, a leányaink, és hazátlanná teszik a temetőinket is. Csak a fekete gúnya marad ránk.

Vigasztalódhatnánk ugyan Vas István versével, a Branyiszkóval, hiszen úgy jártál te is, mint Guyon Richárd honvédjei, felfelé, véresen a branyiszkói hegyoldalon. És ha hátrálni kezd a riadt kis csapat, golyó veri a havas félhomályban, és erre visszafordul, fel a csúcsra, és aki elesik az ostromlott csűr előtt, ott rohad el majd a bevett magaslaton, mert elfoglalta önmaga halálát.

Nem hátrál soha, nem lesz neki Világos, és a fegyverletételt meg nem éri.

Neked Pista, nem kell már tovább nézned Magyarország beszakadását, tovább roncsolódását, Borsod és Szabolcs kiürülését, hallgatóid elfogyását, a Nyíregyházi Főiskolát körbeszikrázó gyűlöletet, férfias eszméidnek arculcsapását. Abban a kegyetlen tisztaságban, ott a tokaji hegyoldalon nincs helye ennek a világnak. Te viszont egyre világosabb, érthetőbb és nehezebb vagy. Akár az a fiatalkorú arcképed, amit egy alig bélyegnyi fotóról kinagyíttattam és Nagy Zsukának adtam, és ami ott látható most is az ablakában. Mert az a fiatal arc: az Magyarország. Az egy reményekkel teli ország, amit te látni és láttatni akartál mindig, előadásokon, vándorszemináriumokon, rendezvényeken és mindenütt a fiatalokban. Hiszen ezért és őértük volt minden.

74

Hazátlan temetők

„Mégis hajával törli fel Isten a vértócsákat, / a jövő századot mégis bepólyálja és felneveli” – írta Tóth Erzsébet Nagy Lászlóról. A te hajaddal is törli már, miközben pólyásaid itt körben felnőtté váltak, és akkor Nagy Lászlóval folyatom ismét tovább, hogy emlékezetedben is vigyázzak rád: „…csipesz-kezek nehogy kiszedjék / érzékeid tündéri villámait / s kötözzék csokorba tükör elé, / megfagyna minden, ha lélegző / ingedbe kő-cölöp öltözne föl / koszorúzd lombbal s tartsd meg magad.” Kedves Pista! Se kő-cölöp nem vagy, se eleven már. Csak bennem maradt látóhatár. Véres, eleven seb. Sebe a temetőknek, Magyarországnak. Álmaim visszfénye a hazáról, az ifjúságról, a Nyíregyházi Főiskoláról. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület roncsaiban” – írom az idő nagy koszorúszalagjára Allen Ginsberg idáig fájó sorait, ahogy valaha együtt írtuk az életet. A történelembe írhatót. Miskolcon Kondor Béla képei előtt és Oscar Kokoschka rajzai előtt. Páduában Janus Pannonius egész alakos nagy figurája előtt és a ravennai fekete-fehér galambos mozaikok előtt. És a tokaji kocsmák poklai előtt, a szatmárcsekei pálinkás barlangok előtt. Kölcseynek a haza szélére szorult, árva sírja előtt, Krúdy idétlen sóstói szobra előtt, a házsongárdi fejfák és fakeresztek előtt, magunk előtt és az éjszaka előtt, az egymás elé kiterített világ kiürült, üres hamutartója előtt. A szíved előtt. Konok dacunk és dühünk magányos, embertelen szívóssága és e csatázás kínzócölöpjei előtt. Mert mindig azt az asszonyt szerettük. Mikor kóboroltunk, elhagyottan, akkor is, te a tokaji, a pataki, a kolozsvári, a váradi, én a nyíregyházi s az edelényi éjben: Magyarországot. Az irodalomban láthatóvá tett, de folyton elsüllyeszteni akart, elrontott, elkúrt Magyarországot. A hazánkat és nem a hazátlan temetőket. Őt szerettük és akartuk azoknál az asztaloknál is, ahová odagyűlt a világ- és a magyar irodalom színe-java. Csupa űzött, vad, barbár ember. Görögök, rómaiak, Villon, Rabelais, Dosztojevszkij, Vörösmarty, Ady, Dylan Thomas, Hajnóczy Péter és mások egymás szájából kapkodták ki a szót és egymás kezéből a poharat. Latinul, oroszul, görögül, németül és mindenféle nyelven oktattak, ordítottak, vitatkoztak, dühöngtek hol a Hegyalján, hol a nyíri csendben. Nem voltak nagyon sokan, de éppen elegen, hogy értsük egymást, és hogy értsünk mindent. „Zoli – mutattál rá egyszer a kis könyves szekrényedre –, ami az egész világirodalomból igazán a legnagyobb érték, az befér abba a kicsi szekrénybe.” Kedves Pista! Így fért bele egy teljes ország álma, az irodalomról való gondolkodás ereje, lényege és példaadó akarata a te szívedbe és fejedbe. Balassi Bálint meghalni ment Esztergom alá, ezt nagyon sokszor erősítetted, hitetted bennem. Azt hiszem, te is meghalni mentél az utolsó hetedben Szatmárcsekére, csak képtelen voltál erre épp a magyar kultúra ünnepén. Az volt az utolsó üzeneted, ahogyan Kölcsey lábához letetted a koszorút. „Igyunk derűre, igyunk borúra!”

Eljön majd az is és a találkozás vigasza. És akkor, ott, ahogyan Hajnal Anna írta: A parton hol kilépünk végül Hókockákból iglum felépül ----------------------------A hófúvás is megsegít, eltakarja lépéseid, 75

Jánosi Zoltán

hogy a halál meg ne találja, úgy érj az élők táborába s farkastorka bárhogy nyüszít, sír szimatol vad farkaséhe, te ülj a lámpa fénykörébe, parti városban telepedj meg (jó magas fallal kerítsétek) s barátokkal, borral, zenével feledjétek havas az éjjel, s künn a halál jár, farkascsorda.

Mert akkor már az őzek sem lesznek sehol.

Kedves Pista, itt járkálok, itt írom fejben ezt a néma levelet a kertben, nézem a levélhullató mandulafámat, amely nem hozott még termést, csak befelé virágzik most is – és töpreng. Én már csak miattad sem adom fel, Pista!

Járom a hazátlan temetőket, ropogtatom a keserű mandulákat. Hiányzol az örömből és a keserűségből.

A feketerigók torkából Villon hangja kiáltozik. „Ölelje át az Úr a lelkedet!”

76

Nagy Zsuka

Albatrosz(ok) a dobozban

Underground tanítók és alternatív intézmények a Bessenyei György Tanárképzőben, abban az évtizedben, mikor biztosan történt valami…

Az idő különös őszi adománya, hogy régi diákok, hallgatók teszik azt, amit annak idején tanáraiktól láttak. Tanáraik műveltek. Észrevétlenül fordul, forog az idő. „És elmúlat véled” – miképpen János Pista mondaná. A tudós, az ember, a barát. A tanító.

Magam feltétlenül János István- (ahogyan mi hívtuk és ő szerette) János Pista-tanítványnak vallom magam. Ilyen patetikusan. Ilyen egyszerűen. És hogy mit is tud tanulni egy felsőoktatási intézményben egy magamfajta emberlány? Aki saját tudomása szerint költő szeretne lenni. Aki kérlelhetetlenül elbukik ebben a rendben. Többször is. De újra nekiindul. Térdelőrajtból távolugrásra kész.

Talán tudják Önök is. Nem ismeri magát az ember huszonévesen. És elmerülne a mesterséges intézményhálózatban. Ha nem lennének homo ludensek, reneszánszemberek, nagy tanítók az útjában. Nem csak nyerstanárok, géptudósok, büszke, hiú szakbarbárok. Gőgös tudománycsászárok, stílustalan-hasztalan preceptorok, akik az ifjúság szájába hasztalan szavakat adnak, maguk sem hiszik el, mit mondanak, szárnyszegett verébdiákokat, fecskehallgatókat, cinegeembereket, kolibrizseniket tipornak.

Mert nem látják, hogy nem csak sas fiókákból lesznek sasok, nem csak kisalbatroszokból lesznek albatroszok. (Bár az albatrosz fajt nem is ismerik. Mert nincsenek ideáik. Égi szféráik.

Csak lábjegyzeteik vannak. ) A múlt mindig változik. Mindig felülírja magát. A fejlődő emberi rendszerben. Az alakuló időben, a gyógyuló szívben, a duzzadó lélekben, a gyarapodó szellemiségben. És ebben a rendben – bármennyire is esetleges – szerencsésnek tudom magam, hogy a ’90-es évtizedben voltam magyar szakos hallgató a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Minden hibám, törésem, szégyenem, botlásom köszönöm.

77

Nagy Zsuka

És minden mellett, aki voltam.

A magyar szakos bárkát.

A Pista-bárkát a vízözönben. Hogy kimentett engem és a páromat. A páromat. A költészetet. És az ő földi akaratával lettem költő. Higgyék el, nagy dolog ez a költőnek.

Hiszen neki is kell járnia valahová, tanulnia az életet, önmagát, a mesterséget, a szépírást, az irodalmat. Bár nehéz vele kétségtelen. Önmagával is. De ezt az érzést egy pék, egy asztalos is érzi. Emberi dolgok ezek, tisztelt egybegyűltek. Emberiek. Mindig kell a nagybetűs ember. (Tudom, megint patetikus vagyok. Remélem, nem bánják.)

Szóval születtem Nyíregyházán. Jártam ide a TK-ra, a ’90-es évek közepén. Végeztem egy új évezred elején. Megőrzőm volt az Amhpa-kör, amit (többek között) János István hozott létre akkori hallgatókkal. Vidéki Péterrel, Horváth Orsolyával, aki ma is alkotó, kitűnő költő, Jenei tanár úrral és Gerliczki Andrással, a magyar tanszék tanáraival.

Tudomásom szerint az ampha szó nem jelent semmit. Ha az idegen szavak szótárában nézzük, előtagot jelent. Az abszolút prelűdje, prológusa, előcsarnoka mindennek Irodalmi műhely. Ahol felnőttünk. Kis meghívókat küldtünk tanárainknak, évfolyam-és csoporttársainknak. Így tudattuk egymással, mikor lesz Ampha. Mikor lesz találkozó.

Hogyan találtunk egymásra, mi, szédelgő széplelkek?

Már nem is tudom. Mosolygok magamban. Aztán rögtön beugrik. A tanszéki szoba. Pista és Bandi tanszobája. Ahol merített papír készült. Ahol fotószakkör volt.

Latin nyelvtanulás. Ahol tudományos diáktanács működött, önképzőkör. És már a 2000-es év előtt internetes lapot szerkesztettek, a Magyar Nézőt. És tanórákon túl szellemet, poézist, antik és újkori tudást szerző és mélyítő beszélgetések folytak; szívet-lelket gyógyító kávék társaságában fejlődtünk, nőttünk meg. A mának és a holnapnak. A fene se tudta, mi ez. És mi is lesz ebből. De nagyon kellett.

Mindig Pistát kerestük. És a batikolt nagy falvédő mögül Margócsy Klára elnéző emberséggel húzta össze szemöldökét porcelán teáscsészéje mögött. De a bölcsészszívek értik egymást. (Még ha ajtók is választják el őket. Nincs harag.) Szóval élt az élet, élt a hallgató. És hagyták is élni. Ott és akkor, a ’90-es évek tanfolyosóin. A magyar irodalom és nyelvészeti tanszéken. Mert bizony Pállné Lakatos Ilona, Tukacsné Károlyi Margit és Révay Valéria vezetésével megismerhettük a régió nyelvjárásait, szókincsét, s az ott élők egy-egy napját is. Móricz-idézte hétvégéken. Segéddialektológus oklevelet is kaptunk. Közös munkánk, sok-sok élményünk mementójaként. Így teljes a kép. Irodalom és nyelvészet így ért össze. Bennem. A szívemben. A tudásomban. A világképemben. Az emberről. A nyelvről. A vidékről. Magyarországról.

Kicsit fegyelmezettebben evezve a globális kohézió tengerében és a megadott cím égisze alatt.

Beszélnék még az Ampháról. Az önképzőkörről. Meghívók tudatták tehát, hogy mikor lesz találkozó. A program három szereplőből, három részből állt. Valaki felolvasta írásait. Volt egy kiválasztott, a beszélgetést irányító, elindító kritikus és egy harmadik személy, aki felolvasta kedvenc szépirodalmi alkotásait. Több tucat fiatal járt le rendszeresen a kollégiumi alagsor kávéházába. Sok tanár is megtisztelte a műhelyt.

78

Albatrosz(ok) a dobozban

Mind az irodalom, mind a nyelvészeti tanszékről. (Gáspári tanár úr, Tukacsné, Pállné, Margócsy tanárnő, Jeney tanár úr, Jakab András tanár úr a filozófia tanszékről, Jánosi Zoltán, immáron rektor úr, s természetesen János István és Gerliczki tanár uraink).

Hozzászóltak, csiszolták még nyersszövegeinket, bíztattak írásra, időmértékre, műfajváltásra.

Egy másik irodalmi (nem csak szépírói, hanem tudós) műhely a Temesvári Pelbárt tudományos diákkör vándorszemináriumai voltak. Ahol a tanszék oktatói-hallgatói tartottak irodalomtörténeti előadásokat. Ezen műhelymunkának éjféltájt speciális időszakai is voltak. Az éjszakai szemináriumok. Itt ismerhettük meg János Pista és Karádi tanár úr digitális-reneszánsz világát. Régi és még régebbi fotógépeiket mutatták be. És különböző fényképezési technikákat. Elragadtatva és áhítattal vakuzgattuk éjszaka különleges fény és kép világukat. Ezek a speciális diákköri találkozók a főiskolán s a városon kívül, különböző kulturális tereken (Szerencsen, Sátoraljaújhelyen, Boldogkőváralján) voltak megrendezve. Ezekből a műhelyekből jött létre a NYÍREGYHÁZI ISKOLA – az intézmény az intézményben. Tanítványai ma jelen vannak a kortárs szépirodalomban és irodalomtörténeti programokban, kutatásokban.

Például Darvasi Ferenc, Király István-díjas író, kritikus, a Magvető Kiadó szerkesztője; Varga Zoltán Tamás költő, a Magyar Katolikus Rádió irodalmi szerkesztője, a Tanítvány című irodalmi, teológiai, kritikai folyóirat alapítója. Horváth Orsolya költő; Antal Balázs, író, költő, kritikus, irodalomtörténész, a főiskola magyar tanszékének tanára; Mercs István, irodalomtörténész, tanár; Antal Anikó, Lajtos Nóra tanárok, a Debreceni Egyetem, Elek Ottó, Nagy Balázs, a Miskolci Egyetem doktoranduszai; Szilágyi Péter tanár, muzeológus, a prügyi Móricz Zsigmond Emlékház kiállításának ötletadója; Kántor István rendező; Fábián György újságíró. Ők mind-mind Pista reneszánsz-fészkéből keltek. És még megannyi kitűnő ember, kitűnő tanáregyéniség repült ki és tovább, s talált otthont a magyartanításban (Hegedűs Anikó, Szabó Szidónia, Gajdacsi Katalin, Kovács Zsófia, Kerényi György, Juhász Beáta, Bozsó Réka, Brém Miklós, Hadzsela Tímea, Oláh Adrienn, Kerek Ágnes, Füzesi Gyöngyi, Lőrincy Barbara és még sokan…)

Szóval volt itt egy szűk évtized. Ha egy nagy tudásbázis-intézménynek, szellemi fellegvárnak értelme, igazi haszna van, akkor az az, hogy ezeket a mikrointézményeket, köröket, műhelyeket és underground tanáraikat megtalálhatja, megtaláltatja velünk.

Mert én nem a hivatalos tanórákon tanultam azt, amit; és azt, aki vagyok. Hanem ezeken a hallgatói-tanári szerveződéseken, valamikor a ’90-es évek közepén-legvégén. És higgyék el, hasznos, közösségi emberré, tanárrá, költővé s jó emberré lettem. Bízom benne, hogy hasonló élményekre találnak-találhatnak új és újabb nemzedékek. Itt a Nyíregyházi Főiskola Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében.

Köszönet érte János Istvánnak, azaz János Pistának.

Isten áldja meg a folytonosságot, Mestereinket és Tanítványainkat!

79

Bertha Zoltán

Psalmus Transsylvanicus*

Vallási, biblikus képzetformák az újabb erdélyi magyar lírában In memoriam János István

A régi magyar kultúra és a világirodalom, különösen az antikvitás és a középkor kitűnő ismerője, kutatója, szaktudósa, János István már első könyvében is olyan általános érvényű műfajelméleti téziseket fogalmazott meg, amelyek későbbi korok, így kortárs irodalmunk értelmezéséhez is szilárd és iránymutató támpontokat jelenthetnek.

Nemzeti irodalmunk korrekt értékeléséhez járulnak hozzá azok a megfigyelései tehát, amelyek az európai és a sajátos magyar hagyományok kölcsönös hatásformáinak és együttesen érvényesülő értékdimenzióinak a megbecsülését erősíthetik. Középkori himnuszaink világáról és jellegzetességeiről állapítja meg: „A nyugati minták követéséből önállósult magyarországi himnuszköltészet e sajátosan nemzetközi műfajt több szempontból is nemzetivé igyekezett tenni.” És azt is leszögezi, hogy „himnuszaink belső világa, szemlélete, kép- és motívumkincse az európai és magyar kultúrkör egymásra találásának következménye, mely nem egyszerűen puszta átvételt, a nemzetköziségbe való beolvadást jelent, hanem a legjobb európai hagyományok nemzeti karakterű szintézisét.” Mindez azt is igazolja, hogy a magyar himnuszok, zsoltárok úgy válnak a magyar nemzeti irodalmi paradigma elidegeníthetetlen részévé, hogy egyszersmind európai és világirodalmi jelentőségű sajátos értékbirodalommá is szélesednek; egyben pedig a magyar kulturális önszemlélet lényegi és alapvető minőségformáit hordozzák és alkotják.

A biblikus – zsoltáros-fohászos, mitikus-spirituális – ihletettségű magyar költészeti hagyomány a nemzeti sorsirodalom kitüntetett alkotórésze. A keresztény hitvilág és annak különleges hatású nyelvi-esztétikai reprezentációja az imádságos könyörgések, ódák és himnuszok, lamentációk és bűnvalló konfessziók, népi siratók és liturgikus énekek műfaji rengetegében: nem egyszerűen a közösségi létszemlélet megszólaltatása és a vallási önkifejezés legautentikusabb formája – hanem a kényszerű identitásmegtartó történelmi létküzdelem legalapvetőbb szellemi feltétele is. Az etnikai-nemzeti A tanulmány Bertha Zoltán egyik korábban megjelenő írásának (Várad 2010. 8. sz.) továbbgondolása.

János István: A középkor himnuszköltészete. Budapest, 1983. Tankönyvkiadó, 23.

Uo. 30. *

80

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

önazonosságőrzés évezredes folyamán a reményt jelentő Isten-képzetek a megmaradás végső esélyére vonatkoznak – s viszont, a túlélés lehetőségeit megcélzó törekvés így közvetlenül szakrális minőségűvé emelkedik. A Zrínyitől (az „imitatio Christi” eszméjétől) a „Húsvéttalan a magyarság” Adyjáig és a „Népek Krisztusa, Magyarország” Márai-féle szózatáig húzódó krisztológiai sorspárhuzamok a kálváriajárás, a megváltásváradalom, az üdvösségeszmény olyan látomásait formázzák, amelyek együttesen a szervesen összefonódó személyes és kollektív egzisztenciaélmény elidegeníthetetlen, egyben felemelő öntanúsításává lényegülnek. Ahogyan Németh László fogalmazta: „a patrióta a heveny bajok mögött embermagjával a végzethez beszél”, s „a magyar szellemben mindig megvolt a hajlam a patrióta lírából a végokok körén mint vallásos líra szállni följebb”.

A magyar vallásos költészet sok évszázados áramlata a huszadik században sem apad el, Ady istenes verseitől Pilinszky tárgyias-absztrakt metafizikai lírájáig számtalan kiemelkedő jelentőségű életműben gazdagodik jellegadó etikai és esztétikai, szemléleti és műfaji vonulattá. A vallási és esztétikai tapasztalat összefüggésében, a megszólító megszólalás és a megérintett elrejtettség titkában kikristályosodik az ember egyéni és közössé tett nyilvánvaló felelőssége, s az egzisztenciálisan felfogott megigazulás létérdekeltsége is szétbonthatatlanná egységesül; „a szó (beszéd) feladata abban teljesedik be, hogy a saját magával való visszaélés gyökeréig hatoljon, s magát az embert tegye igazzá”; hiszen „egyedül a szó az, ami a teljességgel elrejtettet jelenvalóvá teszi” (ahogy Gerhard Ebeling fogalmazza). Másfelől pedig a vallásban egyébként is megmutatkozó mítoszteremtő (és eredendően platonikus, mert dualista alapvetésű) szemléletstruktúra a mitikus létértelmezés egyetemes formáit is elevenen revelálja. Azt, hogy „a mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként”; s hogy a mítoszok „az emlékezés alakzatai”, s „a kulturális emlékezésben van valami szent” – ahogy Jan Assmann állítja. „A mítosz nem azért van, hogy leírjon, hanem hogy magába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre. Igazsága a szerkezetén belül van, nem pedig kívül” – szögezi le Northrop Frye. „A mítosz mindig vallás is”, a „mítoszok beszédessé teszik a vallásos érzést, s a teljes teremtést adják szótárául”, mert „a mítosz a teljesség iskolája” – amiként Németh László jelentette ki. S az ember vallási viselkedése – ahogyan pedig Mircea Eliade fogalmazza – „hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége”. És a „fikciónak és az újraírásnak, a müthosznak és a mimészisznek ez az összekapcsolódása”, a költői beszédforma inherens (és „nem-theisztikusan”

Igazolódik ebben az esetben is, „hogy az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás.” (Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999. Atlantisz, 158.)

Németh László: Kisebbségben. In: Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989. Magvető – Szépirodalmi, 450.

Ebeling, Gerhard: Isten és szó. Budapest, 1995. Hermeneutikai Kutatóközpont, 54–55.

Assmann, Jan: i. m. 53, 77.

Frye, Northrop: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Budapest, 1996. Európa, 98.

Németh László: A Mítosz emlőin. In: Németh László: Életmű szilánkokban. Budapest, 1989. Magvető – Szépirodalmi, I, 556.

Eliade, Mircea: A szent és a profán. Budapest, 1987. Európa, 92.

81

B ertha Z oltán

felfogott) funkciója: „kinyilatkoztatási dimenziója” (Paul Ricoeur)10 érvényesül így itt, a magyar vallásos kultúrában is.

A határon túli magyar irodalomban pedig még különleges többletjelentéseket és értéktartalmakat is aktivizálhat az a sorsélmény, amely a modern magyar irodalomban kitüntetett szerepet kapott: a kisebbségiség meghatározó történelmi, társadalmi, emberi élmény- és érzetvilága. Így bontakozhatott ki az a fajta sorsköltészet, amely mai napig is az erdélyi magyar verstradíció egyik legmarkánsabb sajátszerűségét képezi és alakítja folyamatosan. Élő hagyományt teremtve, eleven kontinuitást biztosítva régiség és modernség, örökségfenntartó identitásőrzés és megújító újraértelmezés között.

Erdélynek a magyar lélekben és a magyar kultúrhistóriában különleges mítosza van – mert maga is mítoszteremtő vidék, talán ezer évek óta hagyományozódó ősvallási, mitologikus tudás és hit őrzője és élő örököse, olyan természeti és szellemi tájék, ahol az archaikus népi kultúra és a kálváriás sorstörténelmi tapasztalat valóban a világ szentségét átmenteni kívánó erkölcsiségre tanít vagy predesztinál. Kereszténység előtti hiedelmek és szokások, nyírfaágas csíksomlyói csángó napköszöntések és Boldogasszonyimádások (maga a mára a nemzeti összetartozás legfőbb Kárpát-hazai zarándok- és kegyhelyévé jelképesedett Csíksomlyó), mélyen átélt keresztény rítusok és szertartások ősiséggel szervesülő hitformái, majd a protestáns biblikusság meggyökerező újításai és tradíciói, a Szentírást fordító Károli Gáspár szülőföldjének vagy a zsoltáros Szenczi Molnár Albertet pihentető Házsongárdnak (vagy magának az egész protestáns erdélyi fejedelemség példa-idejének) a szimbolikus üzenetei: ez mind-mind egyszerre és együtt, összeszövődve és egymást erősítve tükrözi egy nemzeti sorsközösség, egy tág értelmű erdélyi régió spirituális minőségét és teremtő igazságabszolútumok fényétől megnemesedett arculatát. Ez a krisztusi reményperspektíva jelentette a legfőbb transzcendens támaszt akkor is, amikor a szégyenteljes trianoni országdarabolás után az elszakított erdélyi magyarság új – kisebbségi – életkezdésre szerveződött, s amikor így vallásos magatartását katartikusan hatotta át veszélybe került önazonosságának emelkedett, átszellemült védelme; a múltból fakadó nyelvi, kulturális, hitbéli identitás, szellemi és tárgyi hagyomány- és értékvilág ragaszkodó féltése. Egy pusztulásnak kitett népcsoport végzete a benne megtestesülő életszentség sorvadása is egyben, az egyetemes humánum sérelme. A nemzeti megmaradás erőszakos ellehetetlenítése, a nemzeti-vallásos megtartó erő meggyengítése tehát több is, mint puszta nemzeti sorskérdés: az egyetemes emberség, az isteni teremtésrend meggyalázása, a teremtett szellemi univerzum gazdagságának semmibevétele. Ahogy az erdélyi költő Szőcs Géza megfogalmazza: „A nyelvek sokféleségében Isten az egyetlen és egyszeri világot megtöbbszörözte [...] Világisten a nyelvekben megsokszorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyike a világ másmás arcát ragadja meg – hiszen minden nyelv külön látomás a világról. [...] Ezért mondhatjuk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetséges világ pusztul el – s hogy bármely nyelv megsemmisítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igaz az, hogy míg a történelmi értelemben vett hazák pusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnek számít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára.”11 10 11

82

Ricoeur, Paul: Bibliai hermeneutika. Budapest, 1995. Hermeneutikai Kutatóközpont, 37.

Szőcs Géza: A magyar ember és a zombi. Budapest, 2003. Kortárs, 175.

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

A vallásos erdélyi irodalomban megjelenített személyes üdvösségkeresés (és az átlényegítő metanoia) így tehát elszakíthatatlan a kollektív fohászkodás, a közösségi sorsigazításba és a közösség egészének kultikus átvalósulásába vetett bizodalom lelkületétől; az erdélyi író imádsága rendszerint magában hordozza a megtisztulásáért és a megmaradásáért esdeklő nép kétségbeeséseit és reménykedéseit is. Hangot, formát, művészi biztonságot pedig mindenkor a mitologikus, folklorisztikus, liturgikus őshagyományok, a nyelvi-műfaji alakzatok átörökített irodalmi, egyházi, néprajzi esztétikumának kincsestárából meríthet. A két világháború között a népi katolicizmus misztikumát és balladai mélyrétegeit aktualizálta a Szűzmáriás királyfi Tamási Áronja vagy az Isten igájában és a Jézusfaragó ember Nyirő Józsefe; a Templom és iskola és a „lelki Transsylvánia” foggal-körömmel („Krisztus-követő bús próbálkozással”) való védelmezésére szólított az evangélikus Reményik Sándor, tudva, hogy „csak az Isten, s a lelkünk van velünk”, „nem maradt egyebünk”; ugyancsak az „Örök-Úr” változatlanságát hirdette a komor székely hegyek és az „erdélyi végzet” alatt, „erdélyi télben” az unitárius neveltetésű Tompa László, és hogy „nincs segedelmünk / Magunkon kívül, csak az Isten!”; „Golgota-fellegek” tövéből láttatja utolsó mentsvárként a református Ápriliy Lajos is, hogy „egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten”; a „tompa borzalom” nagycsütörtöki gyötrelmét szenvedte, a magyar fájdalom kínját és a magyar összetartás vágyát kiáltozta jeremiádszerű Psalmus Hungaricusában a katolikus Dsida Jenő, az országépítő Szent István példájáról vallott a protestáns Kós Károly, és így tovább a nemzet örök passióját, Nagypéntekét sirató Wass Albertig, a magyar megváltáshoz „millió Krisztust” áhítozó Olosz Lajosig, az „Isten tenyerébe” kívánkozó Horváth Istvánig, az Úrhoz mint az „igazak ügyvédéhez” forduló Kiss Jenőig és a többiekig.

A második világháborút követő ateista diktatúra sokáig háttérbe szorította a vallásos hanghordozást, de a hatvanas, s főként a hetvenes évektől – az egész erdélyi magyar irodalom magára találásával együtt – újra fölerősödött ez a fajta szemlélet, újjáelevenedett ez az élménykör. A nyolcvanas évektől napjainkig pedig már ismét az egyik karakteres alapszínét adja az erdélyi költészetnek. Az egzisztenciális sorskeservek, a súlyos gondtapasztalatok, az oltalomkereső metafizikai felérzések és megváltásóhajok megint az imádságos fohász, a biblikus könyörgés, a zsolozsmázó bűnvallás, a litániás (nép)ének, az áldás- és feloldozáskérő, a hálaadó, a szabadulássóvárgó himnikus invokáció számtalan poétikai regiszterén szólalnak meg. S az a reprezentatív és nagy sikerű antológia, amely pedig átfogja ennek a csaknem évszázados istenes lírának a jellegzetes vonulatait, Bartalis János verse nyomán az Isten kezében – Romániai magyar költők istenes versei címet viseli, s 1992-től több kiadásban is napvilágot látott Sepsiszentgyörgyön a Castrum Könyvkiadó gondozásában, Lisztóczky László szerkesztésében.12 * 12

A szakirodalomban pedig ld. mindehhez az újabb áttekintések közül: Pomogáts Béla: A kereszténység és az erdélyi magyar költészet. In: Pomogáts Béla: Tükör és minta. Irodalmi stratégiák az ezredfordulón. Zalaegerszeg, 2004.

Pannon Tükör Könyvek, 325–338.; Szakolczay Lajos: Valaki jár a fák hegyén. A szakrális a kortárs magyar művészetben. In: Szakolczay Lajos: Határtalan. Lakitelek, 2011. Antológia, 144–161.; Szakolczay Lajos: A Biblia a határon túli magyar költészetben. In: Szakolczay Lajos: Sorsszerűség, álom, etika. Budapest, 2012. Holnap, 48–59.

83

B ertha Z oltán

A vallási és hitélményi vonatkozások (a numinózusra irányított figyelem, a „sensus Numinis”13) értelem- és esztétikumképző irányai kezdettől középponti szerepet töltöttek tehát be az erdélyi lírában, azon belül elsősorban a transzszilvánista ihletettségű és jellegű költészettípusokhoz tartozó művek jelentésvilágában. Ez a klasszikus esztéta modernség azonban a tárgyias-racionális másod- vagy későmodern, az avantgarde, az újnépi, s napjainkban a posztmodern (azon belül az úgynevezett „transzközép”) irányzatok korszakjellemző szemlélet- és ízlésalakító tendenciái szerint is átalakul – az intertextuális alakzatok és a remitologizációs variációk, áthallások, rájátszások eljárásmódjai által. S ebben az összefüggésben igen tanulságos lehet akár egy-egy körülhatárolható gondolati vagy motívumcsoport poétikai metamorfózisa és szerepváltozása is.

A transzszilván éthosz – a pusztulás közepette a maga bensőségességében is mitikussá lényegülő kitartás és helytállás – egyik alapjelképe, a harmincas évekbeli Jékely Zoltán-versben (A marosszentimrei templomban) sorstoposszá kristályosodó marosszentimrei református templom („Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont”; „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul”) Kányádinál is feltűnik, s a letargikus irodalmi-kulturális felidézés korjelző szerepű „elkülönböződései” az omlás, a pusztulás folyamatainak mintegy a bevégződéséről tudósítanak: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé). És a (Sütő Andrásnak ajánlott) Jékely-variációjában (2002-ben) Ferenczes István is elborong a marosszentimrei templom sorsán, az istenhiány döbbenetével: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr [...] Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?”

Dsida Jenő a két világháború közötti magyar lírának ugyancsak olyan kiemelkedő alakja volt, akinek inspiratív szerepe napjainkban még csak tovább erősödik. Nagycsütörtök című emblematikus remeke „a közösségi szerepvers egyik legszebb példája Dsida Krisztust-követő lírájában. A székelykocsárdi állomás várótermi magányában szembesül a költő az áldozat misztériumával, mikor is egy viszonylag hétköznapi és gyakran előforduló élethelyzetben (hat órát késik a vonat – a székely körvasút történetében ez ma sem számít ritkaságnak) a költő történelmi sorskérdéseken töprengve, alvó székelyek közt rettegésre ítélve szembesül a rideg éjszakai valósággal, a reális élethelyzet lassanként átadja a helyét a bibliai történetnek, s a költő azonosul az evangéliumi dráma misztériumával”; „Dsida vallja a néphez és a szűkebb közösséghez, a kisebbségi magyarsághoz való tartozás fontosságát és jelentőségét, s áldozatának is csak ebben a tekintetben van értelme, noha mindent fölvállalt, amit a mester, Kempis Tamás előírt Krisztus követőinek: szilárd volt a hitben, engedelmes és önmegtagadó, 13

84

Sík Sándor: Esztétika. Szeged, 1990. Universum, 456.

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

már-már aszkézis-gyakorló”.14 Dsida Jenő híres versének szorongattatás-élménye, sorsviselés-hangulata és biblikus-átképzeléses motívumrendszere (a székelykocsárdi állomáson való végtelen várakozás és a Getsemáné-kerti gyötrelem egybekapcsolása) nem véletlenül szolgál tehát számos újabb parafrázis alapjaként. Páll Lajosnál (Parafrázis) olvashatjuk például: „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt az Isten”. Molnos Lajos költeménye, az Egy Dsida-versre – variáció ugyanerre a témára – a fokozódó sorsromlás stációjaként pedig úgy totalizálja a magányt, az egyedül-hagyottságot és a passiót, hogy itt már a szenvedés megfogható (és így még némi biztonságot nyújtó) színhelye is tovaúszik a semmibe: „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott” (másik verzióban: „Jézuskrisztus elutazott”).

Kányádi Sándor (Nagycsütörtökön című kilencvenes évekbeli versében) ugyanezt az atmoszférát a lamentáció és az irónia különös keveredésével érzékelteti, profanizáló hétköznapisággal, konkrét társadalometikai–szociálpszichológiai diagnózissal és szelíden szarkasztikus kritikával bővíti az erkölcsi erózió és értékfelfordulás, a közösségés hagyománynélkülivé korhadás, a szolidaritáshiány, az önző-atomizáló elidegenedés jelenségeinek kivetítését. A posztkoloniális dezillúzió mint életérzés sugallja a paradox töréshelyzetet abban a tekintetben, hogy a visszanyert szabadság csalóka létállapotában közönyösségbe, érdektelenségbe hullanak mindazok az értékek, amelyek a diktatúra alatt, a totális hatalmi kiszolgáltatottság idején a feltétlen ragaszkodás övezte minőségekként nemrégen még éppenséggel az önmegtartás lehetőségeit jelenthették – tiltott mivoltukban is. A dehumanizáló eszménytelenedés következményeképpen „nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez [...] no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban / divatjamúlt a folklór / a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” (mint ahogy a megváltásmű kegyelmi misztériuma már Hervay Gizellánál is kiesett az átlényegülésre képtelen profán időrendből: „mindig pénteken ért véget a hét, / mindig pénteken, / és utána hétfő lett / megint”).

A posztmodern nyelvjáték kereteiben azután még inkább előtérbe kerülnek a travesztiák új modelljei, köztük a sokértelmű groteszk persziflázsok. Szőcs Géza verse, Az albatrosz átszáll Kocsárdon így hangzik: „Egykoron én is szálltam át Kocsárdon, / Kocsárdon én is szálltam át. // Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal. / Kocsárdon én is szálltam egykor át. // Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak / s egy óriási, sós viharkabát.”15 S a karikírozó eltorzítások, a banalizáló-komikus nyelvi gesztusok, gegek, a szellemes(kedő) defiguráció összhatása annyira virulenssé válik, hogy így nemcsak a „megszentelt” szövegtradíció, illetve a „megszentelő” értelmezéshagyomány, hanem már a jelen idő sivár kisszerűsége is az ellenpontozó irónia 14

15

János István: Dsida Jenő istenélménye. In: Egyén és világegész. János István válogatott tanulmányai. Szerk. Mercs István. Nyíregyháza, 2012. Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 194.

Erre is áll, hogy „az utazás motívuma egyaránt lehet az átmenetiségnek, a tünékeny megfoghatatlannak a kifejezője is. A »történés« pedig állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg a már-történt, a most-történik és a fog-történni.” (Blénesi Éva: Szőcs Géza. Pozsony, 2000. Kalligram, 70.) – Lásd még Vincze Ferenc: Volt csatlakozás. In: Vincze Ferenc: Hagyományok terhe. Miskolc, 2009. Felsőmagyarország, 52–61.

85

B ertha Z oltán

céltáblájává válik: a fenségest lerángató, a megrendítőt deheroizáló, a mítoszit bagatellizáló eljárás önmaga pozícióját sem kímélheti. Orbán János Dénestől idézhetjük: „Kocsárdon át az út bizonytalan, / esélyem van, hogy nagycsütörtököt / mond a Trabant, s míg jő a szerelő, / koszos motelben lehet rostokolnom. / Napokig késhet nem várt érkezésem, / s a fülledt hallban nem néz senki rám, / s szorongás fog el, szörnyű félelem, / ha kimerül rádiómban az elem” (Verecke híres útján, át Kocsárdon).

Vagy Fekete Vincétől: „Nem volt csalatkozás. Késést / jelentettek be, és a hullatag / setétben üldögéltem a / razboieni-i váróteremben [...] Körülnéztem. / Röhögni lett volna jó, / ordítani [...] Ott aludtak körülöttem: / P. aludt, J. aludt, / J. aludt, M. aludt, // butykos aludt, mind / aludtak. // Kövér galuskák gurguláztak / le-föl torkomon” (Csütörtök). Kinde Annamária víziójában az átszálló állomáson „Kalapos polgár billeg, / Feje asztalra koppan. Vonat érkezik, indul […] Pohár a két kezében. / Löttyedt sör a pohárban”, a Király Zoltánéban „Tetvek. Kint is, rajtad is”, Farkas Wellmann Évánál a Nagycsütörtök „húsvéti héten: szerda”.

A látszólag egymást kizáró érzetminőségek autentikus összefonódása egyébként már Szilágyi Domokos kiáltás-típusú neoavantgarde, neoexpresszionista jellegű (sokban a korabeli beat-költészettel is rokon) hangütéseiben is megfigyelhető. A hetvenes évek egzisztenciális válsághelyzetében a magáramaradott ember kozmikus elidegenedése, a vitális fenyegetettség rémülete és a pokoli, Isten-hiányban szenvedő történelmiség üdvbizonytalansága fejeződik ki ezekben a drámai sikolyokban. „Megvert az Isten / élettel [...] Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út [...] Mindegy. Hisz nem én / választék” – panaszolja kényszer és értékveszendőség abszurditását a költő (röviddel öngyilkossága előtt is), a Nagy László-i „Adjon az Isten”-nel szótagszámnyi pontossággal megegyező ritmusban, dallammenetben. „Káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbá-szabadultan” – hirdeti másutt, szintén Nagy László megrendítő képzetsűrítését – a „káromkodásból katedrálist” – idézve. Ez a fajta asszociáció egyébként másoknál is előkerül. Dráma és legenda című esszéjében így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél.”16 A gondolati motívum további Németh-művekben – esszében és drámában – is felbukkan: „istenfélelem és istenkáromlás egy dal két szólama”17 (Szophoklész); „Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik” (fakad ki az Eklézsia-megkövetés tragikus hőse, Misztótfalusi Kis Miklós). De klasszikus versében így vall Illyés Gyula is – Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Nagy Gáspár ugyancsak ezt mondja szülőfalujáról: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első ’nyelvemlékeim’.”18 S az erdélyi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” És valóban, olykor „hőbb és 16

17 18

86

Németh László: Dráma és legenda. In: Németh László: Két nemzedék. Budapest, 1970. Magvető – Szépirodalmi, 579.

Németh László: Szophoklész. In: Németh László: Európai utas. Budapest, 1973. Magvető – Szépirodalmi, 27.

Görömbei András: „A lelkiismeretet nem lehet elaltatni”. Válaszol: Nagy Gáspár. In: Görömbei András: Kérdések és válaszok. Tizenhét interjú a hetvenes évekből. Lakitelek, 1994. Antológia, 46.

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” – ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában már Babits Mihály leszögezte.19 Korjelző tünet, hogy napjainkban, az ezredforduló környékén még az idősebb nemzedékek tagjainak lírája is éppen a súlyos istenes versekkel újult meg és mélyült el. „Költői hagyatékában” aggodalommal és balsejtelemmel üzen Horváth Imre arról, hogy „Isten is sír” és „didereg az egész világ ma”; s hogy „’Legyen világosság’ – szólott az Úr. / Lett is. Mégis a sötétség az úr.” Tóth István szintén klasszicizáló veretességgel, az ódai-rapszodikus szenvedélyeket és a kontemplatív merengéseket is mívessé cizelláló fegyelmezettséggel tárja föl riadalmát („vicsorognak, kést rántanak, / és elmetszik a torkomat” – Nagycsütörtök), szólítja ő is Dsidát, rimánkodik az Úrhoz („félni sem merek már”; „ha nem lettél kősziklám, / légy végső szalmaszálam” – De profundis) vagy László királyhoz („Sorsunk valahogy hozd szóba az Úrnál”; „ne szoruljon ránk semmiféle börtön” – Könyörgés Szent Lászlóhoz). Hasonló műgond, műveltséganyag szervezi Jánosházy György istenhez forduló szonettjeit. Áhítat és segítségért epekedő bajfelmutatás, adysan bűnvalló érzelmi önvizsgálat és számonkérő perlekedés, beletörődés és haragvás kavarog itt – az igazmondás hevületével („Nézz ránk, Uram: ez itt a semmi /.../ patkányok mindent felzabáltak”; „üres a táj, üres az ég felettem /.../ Nincs hol maradni, és nincs merre menni”; „Nekünk Mohács kell, lanyha fajnak – / hát vert és folyton ver az Isten”; „Hogy tetszik műved, nézz alá, Teremtő: / itt korhad minden /.../ itt szüntelen csak ölnek és temetnek: / virágot, embert, álmot, holnapot”). Így duzzadnak monumentálissá a kisebbségi hányattatások özönét leltározó összefoglalások, a gyalázatos „etnikai tisztogatás” (jogfosztás, anyanyelv-tiltás, iskolabezárás, múlthamisítás, s az emiatti fogyatkozás, elvándorlás), a megfélemlítő politikai erőszak, a szégyenteljes (a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban tomboló) fizikai brutalitás, gyilkos garázdaság megannyi (régebbi és újabb) mozzanatát panorámikus tablókba zsúfoló jeremiádszerű sirámok: a Fekete karácsony („egy nép vacogva télbe széled”), a Kolozsvári elégia („az oltárnál, melyet értelmiség / emelt, böllérek bömbölnek misét /.../ Mátyás talpánál sintérhad zihál, / és irtózattal néz le Szent Mihály / vandál pofákra a templomtoronyból”), vagy a De profundis, a 13. és a 130. zsoltár kiáltozásának fortissimóját átvevő szonettkoszorú, amely „kétmillió kisemmizett nevében” az életvergődés és a lesújtó gazság borzalmait halmozva állít mementót napjaink erdélyi magyar kálváriájának („nyelvünkön bélyeg és nevünkön átok”; „szülőhazánkban számkivetve élünk /.../ büntetlenül onthatja bárki vérünk”; „haza az, hol rettegés a bérünk?”; „Haza-e az, hol megvonják mitőlünk / az iskolát, a szót, a levegőt”; „tűrnünk kell jármot, gúnyt és ütleget”; „vércsekarmu horda”, „vérebek”, „fenevadak”, „hiénák hangja” „borzogatja népem”; „Körülfognak bunkóval, gyűlölettel, / haramiák, pribékek”; „Uram, pokolmélységekből esengek: / áraszd fajunkra békéd, égi csended”; „legyen hazánk, amilyet Krisztus rendel”).

A Valaki jár a fák hegyén című versremek költőjénél, Kányádi Sándornál a pretextuális utalások ugyancsak különlegesen összetetté rétegződnek a kozmikus jelentéstávlatot nyitó asszociációk látszólag egyszerű-mesei szövegszervező alakzataiban: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény 19

Babits Mihály: Istenkáromlás. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Budapest, 1978. Szépirodalmi, I, 471.

87

B ertha Z oltán

/ már végképp magára hagyott // én félek még reménykedem / ez a megtartó irgalom / a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon // valaki jár a fák hegyén / vajon amikor zuhanok / meggyújt-e akkor még az én / tüzemnél egy új csillagot // vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom / s nem villantja föl lelkemet / egy megszülető csillagon // valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”. A Reményik-reminiszcenciákat („A fenyves olyan kísérteties” – Néha félek...; „Fenn Isten jár a csúcsokon”; „Fenn az Úr lépked hallgatag” – A kis templom a nagy dómban) is hordozó „valaki” – hegeli értelemben is az abszolút transzcendencia kategoriális szubjektumszerűségét jelezve (tehát nem „valami”, hanem „valaki” az, ami a fák fölött érzékelhető; Adynál is: „Itt egy nagy Valaki kormányoz” – Egy avas kérdés) – a meghitten elégikus létösszegzésben és mindenségkompozícióban szükségszerűen határozatlan névmásként jelöli azt, ami alapvetően jelölhetetlen és utolérhetetlen. A gyermekies naivitást és a kísérteties misztikumot, a mítoszi tisztaságot és a titokérintő sejtelmet összeolvasztó hangulatsűrűségben a földi táj és saját természetének közegéből fölfelé tekintő ember a transzcendencia megragadhatatlan jelenvalóságával találkozik. A „fák hegye”: az egyidejű belül- és kívül-lét (transzcendencia és immanencia) lebegő határvonala.

S hogy „valaki jár” ott: olyan feszültség, amellyel az individuum a számára-való – az örökéletet, a lélekfolytonosságot illető – ismeretlen döntéshez viszonyul; e „valaki”: „mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”. (Érdekes lehet itt egy Petőfi-intertextus figyelembe vétele is: „Mondják, hogy mindenikünk bír egy csillaggal, / S az, akié lehull az égrül, meghal. / És így fogy az ember, így fogy a csillag; / Mindegyre omolnak” – Felhők-ciklus XXV. darabja.) Az egymást feltételező kétféle érzelmi tartalom – a félelem (isten- és halálfélelem) és a remény (amelyre közvetetten éppen a „gondviselő félelem”, e „megtartó irgalom” utal) – így spiritualizált világmodellé tágul, a paradox minőségek borzongató pszicho-metafizikai létezésképletté emelkednek.20 Transzhistorikus és transzkulturális nyelvi peregrinációinak, enciklopédikus szellemi időutazásainak hozadékai közé szorosan tartozik Lászlóffy Aladár versvilágában is az óda vagy a zsoltár poétikai hagyománya.21 A jelentésszóró szövegjátékossággal sugallatosan termékeny feszültségbe kerül a pátosz nélküli, szemlélődő és meditatív gondolatiság, s a katartikus távlatvégtelenítés hangulatisága. A tudatlírai hangnem bölcseleti dimenzióit a lélektitkok mélységeihez férkőző, enyhén romantizáló tónusfajták megtisztított elokvenciája tágítja. A józanul töprengő elme működését az érzelmi szenzibilitás kifinomultságával ötvözi a költő – a tudást a rejtéllyel, a látást a hittel, a talányt a léttel. Egyik ilyen paradigmatikus nagy verse A genfi katedrálisban.

Benne magyarság és európaiság, szülőföld és nagyvilág szervesen egységesül. Olyan 20

21

88

Így a vers – mely címében az Olajfák hegyére is emlékeztethet – „a transzcendens létélményt egyetemessé emelő poémaként a virrasztó költői magatartás rilkeien éber, radnótisan rebbenékeny és Hölderlin-szerűen plasztikus kifejeződése.” (Ködöböcz Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Debrecen, 2002. Kossuth Egyetemi, 189.) – Lásd még Pécsi Györgyi: „Nem volt ahová mennem”. Az elrejtőzködött Isten Kányádi Sándor költészetében. In: Tanulmányok Kányádi Sándorról. Szerk. Márkus Béla. Debrecen, 2004. Kossuth Egyetemi, 382–404.; Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor, Pozsony, 2003. Kalligram.

Vö. Széles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral (1956–2004). Kolozsvár, 2005. Polis.; Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?”. Lászlóffy Aladár világa. Budapest, 2007. Napkút.

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

költemény, amely Cs. Gyímesi Éva szerint is mintha az összetartozás mélységeit és magasságait érzékeltető gyönyörű „oltár” lenne: „szakrális tér, amelyben a pihenésre és szeretetre szoruló ember megpihen”.22 Az orgonahang egyetemes és oszthatatlan, nyelvi korlátokon túli lélekzengés, az áhítat, a delejező végtelen felé kitáruló, nyelv- és léthatárokon túli magasság; létezés és emlékezés, időiség és időtlenség azonosulásának szent pillanatsora: „A Kálvin templomában orgonálnak, / ez minden nyelvre lefordítható [...] ím erre visz az út a végtelenbe, / amarról jön az egyszerű delej, / és mint a két kéz találkozik szembe / az, ami minden lelket fölemel. // Ma orgonálnak Kálvin templomában, / ahova sírni jár a menekült, / egy padba fészkel vallása honában, / hol annyi, annyi lelki őse ült // és emlékezik, nem csupán a múltra, / hisz emlék az is, ami messze van”. Egzisztencia és közösségi, kulturális, vallási memória: helyet, időt túlszárnyaló, lélekmegtartó energiák felszabadító működésének együttes biztosítéka: „Ó, minden hegy és minden tópart oltár, / ahol a lélek kicsit megpihen / és hangtalanul megzendül a zsoltár / és benne Gyergyó s Debrecen üzen. // Az orgona szól Kálvin templomában, / ó-zengésében elfullad a szó. / Kis átkelés a nyugalom honába / e noébárka, cifra kőhajó.” A templomi zene benyomását keltő, az orgonazúgás folyamatosságát jelző mondatismétlések különös stiláris erővel adnak emfázist annak, ami a szavak szemantikai szintjén is megfogalmazódik: „van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel”. Az ilyen hit: forrás és tető. Adysan: „Minden Gondolatnak alján”: ontológiai fundamentumként szolgál – és minden szellemi tevékenység izgató-nyugtató elhívásaként. Oda tartunk, ahonnan jövünk: „ahonnan minden folyó messzefutna, / ahova minden gondolat rohan”. A világban megragadható hely nem csak kívül van, s a lélek nem pusztán és elszigetelten belül; az zeng a templomban, ami megfoghatatlan – és az rejtezik az időmúlás, a szüntelen holnap infinitásában, ami tünékeny érzéki jelen-pillanatként mégis jelzi önmagát: „Mint orgonaszó Kálvin templomában, / ott zeng e hely, ahol a lelked él; / ez a tiéd a holnapból a mában, / mint szenvedésből élő szenvedély.”

A keresztény és biblikus holdudvarú, jelentéssugarú képek, motívumok, a mitikus és folklorisztikus sugallatok Ferenczes István egész költészetét átszövik. A szövegközi utalások egy egész transzszilván és székely(magyar) szellemi-lelki univerzum boltozatát építik föl. Ez a rekonstruktív újraköltés a népkultúra, a népi vallásosság területeit bejárva merít a népdal, a népballada, a legenda, az archaikus apokrif ima, a középkori himnusz, a hitrege, a Mária-siralmak vagy az ómagyar nyelvemlékek formakincséből – s invokálja a történelmi nemzeti műveltség olyan példa-alakjait, mint Julianus barát, Kecskeméti Végh Mihály, Bornemisza Péter, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs, Petőfi, Széchenyi vagy Bartók. A hitélmény elsősorban a folklór, a népköltészet, a népi mitológia, az ősi székely hitvilág stilizált szenvedélyhullámzásához és dallammenetéhez kötődik; „napzsoltárban holdima” szól, „Napba öltözött kapunk” (Ave Maria), s az édesanya, „Isten lánya” – a krisztológiai-üdvtörténeti 22

„A genfi katedrálisban annak az ölelésnek a tágasságával és egyszersmind melegségével fogadnak magukba térben és időben távolinak tetsző, de a lélekben egymástól elszakíthatatlan értékeket és embereket, amelyben nagyon jó megpihenni. Az olvasó úgy élheti át az összetartozás misztériumát, ahogy talán csak a Lélek jelenlétében összeforró kis gyülekezetek.” (Cs. Gyímesi Éva: Kritikai mozaik. Kolozsvár, 1999. Polis, 236.)

89

B ertha Z oltán

sorsazonosulás jegyében – „lázban játszotta Máriát” (Karácsonyi félszonettek). „Mindenható Isten, fölséges Atyánk, / Téged dicsér minden és téged áld. / Szívünkből száll minden ének, / Könyörgés, hála, dicséret / Hozzád kiált […] Aranyban ragyog Urunk és Apánk a Nap, / Keletről nyugatra jár, rajtunk áthalad, / Őbenne lakik Máriánk / Ő lett a hazánk, pátriánk” – zengi a Csíksomlyói Naphimnusz. Ezeket a („békénk szentegyházát” áhítozó) hitformákat azonban a kiúttalanság hangolja, a „néma golgoták”, a „júdás-virradat” érzete, s hogy „Álmában ha ránk lel / Isten a királyunk / reggelre feledi / rázuhant fohászunk” (Csángók). Ha pedig „vért köpött az Úr”, vagy „fölöttünk az isten gyászol / jeget fúj ránk sohamárt szól” és (mint Kányádinál) „üres a megváltó jászla”: akkor felsejlik a velőtrázó következtetés: a szétszóródó, apadó életerejű, otthontalanságra kárhoztatott nép hazája, „a mi hazánk, / nem és nem, nem e világból való” (Karácsonyi reminiszcenciák).

Székelyföldi passió költője Magyari Lajos is: az Új magyar Mária-siralomé. Más verseiben is áhítja a „béke-szivárvány”, a „fény”, a „Végtelen” áldásait, a vigasztalást és a kegyelmet, szinte panteisztikus révületben és bajvívó eltökéltséggel ragaszkodva népe szülőföldön maradásához, kötődve a székely ősvallás (napszertartás, Boldogasszonykultusz) rítusaihoz, a táj „nagy múltjához”, hadakozva az országrontás ellen – miközben a „szomorú, tehetetlen” Isten a kiengesztelődés intelmeit küldi a földre (Néz Isten minket..., Profán zsoltár, Csíksomlyó, A maradókhoz, Kérdések, Históriai). De mindez nagyszabású szintézis-kompozícióba az Új magyar Mária-siralom montázs-szerkezetében szerveződik. Az Ómagyar Mária-siralom beékelt részletei révén is archetipizáló és allegorizáló visszavetítés kibővül a tort ülő gonoszságnak és kufárságnak, vagy a „keresztre szemeltek” vétkeinek a felvillantásával: vagyis a mindenkorivá stilizált szenvedéstörténet és „fölfohászkodás” részeseit – akiket a „feszület súlya sújtva sújt” – olyan erőtér veszi körül, amely a reményteli, győzedelmes megtisztulás, illetve az isteni transzszubsztanciáció („Föltámad mégis harmadnapra!”; „Igévé testesül a szenvedés”; „Isten parancsa így költözik / az elmúlandókból a születőkbe, / étekké s itallá öltözik /.../ ózon lesz és erdősuttogás /.../ Hegyekké s forrássá változik”) fenségének is drámai-tragikus nyomatékot ad. – Ugyancsak Új magyar Mária-siralom című versében Lászlóffy Csaba a vas szegekkel veretett Fiúéval az (anya)nyelv tortúráját azonosítja; Verses Ótestamentumában vagy Jób című nagyszabású költeményében pedig egész elbeszélő hosszúverses, epiko-lírai nagyformákba önti a bibliai történetek régi és mai üzeneteit.

Sorsbeszédes verseinek sokaságában töprengő, érvelő okfejtésekkel, magyarázó, faggatózó megszólításokkal fordul az Istenhez Gál Éva Emese, egyszersmind a kerekre zárt szonettforma elégikus, „spleen”-es tónusaival. Az Adynál kijegecesedő gondolat – hogy a „bűntárs” Isten is sérül és veszít, ha híveit veszni hagyja (Ne sújts bénasággal, A kimérák Istenéhez) – hullámzik tovább ezekben a „nagypénteki” tépelődésekben („mit veszít velünk, ha elveszteget?” – A rend; „Ennyi halálból nincs feltámadás! / Már gyönge vagy te is a jóra, isten /.../ életünket kioltja a kétely /.../ ha nem reméljük, hogy feloldozod // történelmek átkaiból e népet, / mely istenével szenved vereséget” – Erdélyi szonett). Az emberi nagyság és helytállás példáit Kőrösi Csomától Márton Áronig sorolva, végül pedig a tizenegyedik, de legfontosabb parancsolatot

90

Psalmus Transsylvanicus. Vallási, biblikus képzetformák...

így kodifikálja a költő: „A mindenséget kell megmenteni” – a pusztulástól. Magát a teremtést, az életet, a nemzetet. (Sütő András szerint Erdély tizenegyedik parancsolata: „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”.) Vagy világ nélkül is álmodni makacsul „tovább azt, ami nincsen” (Gyergyói éjszaka). És a „mindenható” fájdalommal viaskodó emberért, a Székelyföldért, a zsugorodó otthonért imát mondó, s az Urat arra figyelmeztető költő, hogy „itt kell megmentened a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld” – 2004. december 5. „fekete adventje”, a határon túli, így az összmagyarság szégyenteljes arculcsapása (a Ferenczes István, illetve Tompa Gábor verscímei szerinti „banyaország” csúfos árulása) után így kesereg: „Már nem tudom, hogy mit jelent a nemzet, / ha saját testünk-vérünk megtagad [...] Mintha a megcsonkított haza lelkét / is lemetszette volna a határ [...] s ha nem lesz nemzet, csak magyarok lesznek, / szétszórt, egymást nem ismerő család, / vajon, ki ünnepli meg majd a csendet, / egy nemzet hófödte karácsonyát?”

Az istenélmény legkülönfélébb további változatai áradnak azután napjainkban is Cseh Katalintól Barabás Zoltánig, Egyed Emesétől Visky Andrásig, Király Lászlótól Markó Béláig – és sorolhatnánk bőven tovább. Farkas Árpád példázatait a sorscsapásokkal birkózó heroizmus, a „méltóságos” dac szilajsága táplálja, s az ostorozó korkritika („nincs az Úrnak ma színe, van néki csupán színeváltozása” – Fekete karácsony); Bogdán László Fekete karácsonya szintén a csalódást konstatálja a múltbeli várakozások, az emlékdarabkák időmontírozó hömpölygő tudatképeiben. Szőcs Géza a nyelvjáték varázslatos-bájos könnyedségével, s a fekete humor revelációival sugall misztikus végigazságokat („Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan” – Esti ima), s torokszorító dramaturgiával (Passió) ütközteti az éteri jóság és szeretet megigazító jézusi magatartását („Hajszolja nagy lovát a bűn / hogy elsőnek odaérjen / ámde ott van már, az Úr kegyelmét hozta: / ámde ott van már egy angyal hófehérben” – Mária a megváltásról) a Krisztus-gyalázás és -gyilkosság undorító-morbid gonoszságaival („Pénzért gyógyított! Aj, be sok tömérdek kincset szedett össze! Engem miért nem gyógyított meg?”). Betegségében Fekete Vince így könyörög (a balázsoló Babitsot is visszhangozva): „Nagyon kérlek, segíts rajtam, Csíksomlyói / Szűzanya […] mert még soha / nem voltam ilyen nagy bajban […] Csak egy jelet adj, s benne nyugalmamat / megtalálom […] hogyha / így kell élni, akkor… nem is / olyan nagy dolog a halál” (Fohász).

Kovács András Ferenc stílusimitációs, szerepjátszó, maszköltő polylogusaiban a vallásos beszédmód hagyományformái és a keresztény kultúrkör újraíródó képzettartományai is a szövegalany rögzítetlenségéhez és megsokszorozódásához rendelődnek.23 Az újraköltött beszédalakzat látszólagos lírai énjével nem azonosítható szubjektivitás a parodisztikus viszonyuláslehetőség távolságába helyezkedik, miközben – éppen a palinódikus jelentéselbizonytalanítás folytán – megengedi a felidézett szövegegyüttes eredetinek vélhető közlésintenciójának az érvényesülését is. A palimpszeszt, a pastiche virtuóz karneváli-manierista stílusjátékaihoz sziporkázva keveri 23

Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet „újraírása” Kovács András Ferenc verseiben. In: Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. Budapest, 1994. Balassi, 164–195.

91

B ertha Z oltán

hozzá a költő a biblikus nyelviség ódon hangzatait (ekképpen igazolva Wolfgang Iser megállapítását is arról, hogy miközben a szövegjáték felfedezéssé válik, „maga is megváltozik”, „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott”24): „Isten se tudja: megvagyunk-e még [...] Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri / Egy ismeretlen mester kézvonását?” (Erdélyi töredék); „Csönd törmelékéből végy ki, Zsoltár” (Psalmus Transsylvanicus). Ezért kerülhet itt is – ebben a Dsida Psalmus Hungaricusát is referenciális játékba hozó jellegadó költeményben – a 90. zsoltár átírásában az Úr helyébe maga a nyelvi-irodalmi képződmény: „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak”. Megfigyelhető egyébként, hogy a korai Kányádinál a természeti szépség lép ugyanerre a szintaktikai helyre – „Ó, szép tavaszom /.../ Tebenned bíztam” – Könyörgés tavasszal; a kései Hervaynál a lélekközelség, a szolidaritás lélekmelege – Egymásban bíztunk eleitől fogva (vegyülve az örökös pusztulásérzettel: „jönnek a buldózerek / magunkban bíztam s nem vagyunk”); Páskándi Gézánál a létátmentő tiszta gyermekiség („Gyermekre bíztak / eleitől fogva / Mint vak, mögötte / megyek zokogva / ’Átviszed a bácsit / a túlsó oldalra / A túlsó oldalra / viszed át a bácsit’” – Tű foka – Szó nyomán 53); Lászlóffy Aladárnál pedig a személyiségsokszorozó kultúrmindenség („magamban bíztam és tebenned / bíztunk és mibennünk bíznak eleitől / fogva” – Óda az álomhoz). S e példatár éppoly paradigmatikus lehet, mint József Attila híres sora az önelvű személyiség középpontba állításáról a Kész a leltárban: „Magamban bíztam eleitől fogva”, illetve a fiatal erdélyi Lövétei Lázár László szubverzív végpontra fordított, fanyar-frivol kijelentése: „Nem bíztam én sem másban, sem magamban” (Magánzsoltár). – Mindez pedig az egész mai magyar költészetben – benne természetesen az erdélyi illetőségűnek tekinthető poézis köreiben is – folytonosan történő hagyomány és hagyományátírás élő, termékeny összjátékáról tanúskodik. Kötődésről és kötetlenségről, sorsvállalásról és szabadságról egyszerre.

24

92

Iser, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius. Budapest, 2001. Osiris, 19–20. 356.

Karádi Zsolt

„… még kell a szerelem”

Kálmán Kata feljegyzései Móricz Zsigmondról „Az író munkájában semmi sem igaz.

De nem ott igaz s nem úgy, ahogy az olvasó képzeli, hanem egészen másutt.

Ott igaz, ahol már csak a jóisten tud eligazodni. Maga az író sem.

(Móricz Zsigmond) „A fénykép megértése nem azonos a fénykép megnézésével.

Időigényes feladat, amelyhez átmenetileg meg kell szabadulnunk a hétköznapok során elénk kerülő képekkel kapcsolatos villámgyors ítélethozataltól.

Elmélyülésre, kutatásra és olykor az első benyomások felülbírálatára van szükség…”

(Mary Warner Marien)

A Móricz-filológiában egyedülálló kötet jelent meg 2012 tavaszán. Kálmán Katának, a magyar szociofotó meghatározó egyéniségének A Csibe-ügy címmel közreadott feljegyzései hallatlan érdekes bepillantást nyújtanak Móricz Zsigmond életébe, életének utolsó éveibe, a Csibe-kapcsolat alakulástörténetébe.

De ki is volt Kálmán Kata, s hogyan került Móricz közelébe?

A könyv előszavában Varga Katalin, a szöveg sajtó alá rendezője röviden összefoglalja a legfontosabb, a Csibe-napló megértéséhez szükséges háttérismereteket.

Ezekből jól rekonstruálható a fiatal fotográfusnő és Móricz életének 1936 és 1942 közötti összefonódása. Varga Katalin nem hivatkozik a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Glória Kiadó 1999-ben megjelentetett kötetére, a Hevesy Anna–Hevesi Katalin és Kincses Károly által jegyzett igényesen szép kettős monográfiára, a Hevesy Iván és Kálmán Kata könyvére. (A munkát ellenben feltünteti az irodalomjegyzékben.) E mű

93

K arádi Z solt

tanulságait felhasználva rekonstruáljuk a fotográfus és Móricz Zsigmond életének közös pontjait.

Eszerint Kálmán Kata 1909. április 25-én született Korponán. Az 1919-ben Magyarországra áttelepült család gyermeke Komáromban és Budapesten volt középiskolás. 1927 és 1929 között Madzsarné Jászai Alice torna- és mozdulatművészeti iskolájába járt. Itt ismerkedett meg Hevesy Ivánnal, akihez 1929 tavaszán feleségül ment. Az ő tanácsára kezdett el fényképezni. Hevesy, aki maga is megszállott fotográfus, később pedig a kor alapvető fototechnikai könyveinek szerzője, s a némafilm egyetemes történetének alapos monográfusa, feleségében fölismerte a szunnyadó tehetséget, s további alkotásra buzdította. Meglátta benne azt, hogy jobban fényképez, mint ő. Kálmán Katának már 1930-ban plakátja jelent meg Németországban, 1933ban megnyerte az V. Triannale de Milano aranyérmét, a VII. Salon Internationale d’Art Photographique de Bruxelles kiállításán pedig bronzérmet kapott.

Nagyszámú képe lassan formát nyert akkor, amikor férje tanácsára tudatosan kezdte gyűjteni és rendezgetni felvételeit. A majd 1937-ben kiadott Tiborc című album anyagát, amelynek címe szintén Hevesytől származik, 1931-től, az első, szegény embereket ábrázoló képek készítésétől kezdve még öt esztendőn keresztül gazdagította. Kálmán Kata 1976-ban úgy emlékezett, hogy az efféle, olykor még koldusokat is ábrázoló felvételeivel kapcsolatban Móricz, amikor az anyagot neki megmutatta, elbeszélgetett vele, s ekkor kristályosodott ki benne, „hogy nem a végleteket kell bemutatni, hanem a keresztmetszetet.” Hevesy Iván vetette föl az ötletet, hogy a képekből albumot kellene csinálni. Az album elkészült, s az ifjú fotóművész úgy vélte, Móriczot kéri fel előszóírásra. „Nem is tudom, hogyan, talán az Erdély olvasása közben alakult ki az a vágyam, hogy őt megismerjem. Ha már nem ismerhettem meg Bethlen Gábort, a Nagy Fejedelmet, akkor legalább azt, aki őt úgy meg tudta eleveníteni” – írja a naplójában.

Egy másik kéziratos feljegyzésében azt idézi fel, hogyan fogadta Móricz a fotókat.

E szövegben Kálmán Kata felidézi a Hevesy Ivánnal közösen Móricznál, az Est Lapok szerkesztőségi szobájában tett látogatást. Azt írja, Móriczot, aki azt hangoztatta, elvből soha nem ad autogramot és nem ír senkinek előszót, már a tervezett album címe is megfogta: „Hosszan nézte a képeket. Meg volt döbbenve. Némelyike megrendítette. Neki ezek az arcok még többet jelentettek, mint másnak. Az album által lettünk ismerősök, ez által lettünk egyre jobb barátok.” Másutt arra emlékezik, milyen hatást gyakoroltak felvételei Móricz Zsigmondra. „Úgy hagytam el a szerkesztőségi

94

Kálmán Kata életének alakulásáról lásd: Kincses Károly: Kálmán Kata. In: Hevesy Anna – Hevesi Katalin – Kincses Károly: Hevesy Iván és Kálmán Kata könyve. Szerk. Kolta Magdolna. h. n., 1999. Magyar Fotográfiai Múzeum – Glória Kiadó, 130–147. [Kincses, 1999.] Vö. Furkó Zoltán: Kálmán Kata (1909–1978). In: Kálmán Kata munkássága. Szerk. Kerékgyártó István. Budapest, 1981. Corvina Kiadó, 5–13. [Furkó, 1981.]

Hevesyről lásd: Kincses Károly: Hevesy Iván. In: Kincses, 1999. 28–49.

Kincses, 1999. 134.

Uo. Uo. Uo. 135.

Uo. Kálmán Kata: A Csibe-ügy. Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről. Sajtó alá rendezte Varga Katalin. Budapest, 2012. Palatinus, 6., 13. [Kálmán, 2012.]

„... még kell a szerelem”. Kálmán Kata feljegyzései...

szobát, hogy szinte mámoros voltam a boldogságtól. […] Mindennél fontosabb ok, hogy képeim, a Tiborc album, Móricz Zsigmondnak tetszett. Nem!... nem is így kellene mondanom, ez nem fejezi ki eléggé a valót. Képeim hatással voltak rá. Elgondolkodtatták. Egyike-másika és különösen egy öregasszony-portré, a vincellér felesége, egészen elbűvölte. Többször visszalapozott ahhoz, s a végén megkérdezte, nem kaphatna-e belőle egy példányt, kiakasztaná az íróasztal fölé.”

Az így kezdődött s a Móricz haláláig tartó, 1936 és 1938 között intenzívebb, később némileg lanyhuló kapcsolat sajátos vetületét Kálmán Kata szórványos jegyzetei, illetve naplója örökítette meg. A mostanáig a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kézirattömegből szerkesztett kiadvány a gazdag Móricz-szakirodalom rendkívül értékes darabja. Több szempontból is. Nemcsak azért, mert az író válságos életperiódusának alakulásáról, mondhatni testközelből nyújt képet, s betekintést enged a Csibe-történet formálódásának egyes epizódjaiba, hanem azért is, mert szerzője kifinomult női érzékkel közelít a megélt-megfigyelt emberi viszonyokhoz. Ha következtetései, időnkénti indulatai nem is állják ki az idő, s a későbbi filológiai kutatások próbáját, az mindenesetre elmondható, hogy szövege lebilincselően izgalmas. S mindezen túl, a szemtanú hitelességének, a móriczi életforma közeli ismeretének, s nem utolsó sorban a textusban folyamatosan tapasztalható íráskészségnek eredményeképpen a napló élvezetes, hovatovább a Móricz-kutatás idővel megkerülhetetlen munkája lesz.

A szöveg írói megoldásairól Kálmán Kata így vall: a Móriczcal történt „együttléteink után beszélgetéseink érdekes részeit feljegyeztem, egy-egy mondatot vagy hosszabb elbeszélő részt. Egyre többet jellegzetes sajátos stílusában, míg azután az egész együttlétet, közvetlenül, miután elhangzott, szó szerint leírtam. Így keletkezett 1937 őszétől a naplórész egészen haláláig, míg az előző egy évet feljegyzéseim után, ugyanabban az időben rekonstruáltam.”10 1938. október 20-án tematikus rendbe állítva addig keletkezett szövegeit, arról elmélkedik, hogy éppen két éve ismerkedett meg Móriczcal. A Tiborc előszava kapcsán történt megismerkedés egybeesett a Csibe-üggyel. „Csibe nélkül nem kerülhettem volna soha a közelébe”.11 Később hozzáteszi, hogy Csibe kapcsolta őket össze. Ez tette lehetővé, hogy megismerjék egymást, s barátság alakuljon ki közöttük.

Ebben a közegben Kálmán Kata gyakran többes szám első személyben beszél; elsősorban azért, mert – mint a naplóban sokszor tapasztalható – a Móricznál tett látogatások alkalmával gyakran kíséri el férje. Az alakuló barátság jogosítja fel arra, hogy úgy érezze: „a Csibe-ügy – vagy helyesebben szerelem – minden mozzanatát pontosan ismerje”.12 Megvallja, hogy őt elsősorban Móricz érdekelte, annak legbelső lénye. „Őt figyeltem minden adandó alkalommal, minden érzékemmel, s közben végignéztem a Csibe-ügyet akarva-akaratlan, hiszen a szemük előtt játszódott le […]”. A Csibe iránti érzelmét „mindig titkolta, rejtegette, apainak alakoskodta, mikor a legnyilvánvalóbban nem volt az, s bár az egész város beszélt róla, ő talán még önmagának sem vallotta be.”13

10 11 12 13

Idézi Kincses, 1999. 135.

Kálmán, 2012. 6.

Uo. 7.

Uo. Uo.

95

K arádi Z solt

A könyv legelső tanulsága az, hogy ez a naplók keletkezésének idején huszonhét esztendős, korábban írással nem foglalkozó fotográfus milyen érett stílusban, milyen alapos megfigyelések mentén fogalmaz. Mert, noha az előbb említett elhatározása szerint mindenekelőtt Móricz érdekelte, a feljegyzésekben nem pusztán az írófejedelemre koncentrál. Éles szemmel veszi észre az alakuló-bontakozó Csibe-kapcsolat egyes stációit. S miközben előbb pusztán fotósként kerül kapcsolatba Móriczcal, aközben a szaporodó személyes találkozások, s a Hevesy Ivánnal közösen az írónál tett látogatások adják kezébe a tollat.

Móricz magánéletének abba a válságos periódusába csöppen bele, amikor a Csibeszerelem kibontakozóban, a Simonyi Máriával kötött házasság pedig végleg válságban van. Ez az élethelyzet a fiatal fotóművész számára mindenképpen tanulságos, egyben ihletadó is. Mert mialatt Móricz a Tiborc14 című albumhoz készült fotókat tanulmányozza, s megváltozik a véleménye a fényképezésről, aközben Kálmán Kata előtt kitárul egy izgalmas szellemi horizont, illetve feltárul az általa nagyra becsült író lelkivilága. Az ő szellemi vonzáskörébe került ifjú fotós elmélyed az időközben keletkezett novellákban, cikkekben, s megismerkedik az irodalmi-művészeti élet jeles képviselőivel. Az eredendően csak a Csibe-szerelem hátterét megírni igyekezvén így látja meg – Hevesy Ivánon keresztül, persze – Féja Géza, Szabó Lőrinc, Balogh Rudolf alakját is. A felidézett beszélgetéstöredékekből pedig arra következtethetünk, hogy viszonylag széles látókörrel rendelkezett, s ennek következtében a Csibe-ügy nem elszigetelt családi történetként rajzolódik elé.

A kötet – a szerkesztő előszavát követve – voltaképpen két nagyobb részt ölel át: az első százhúsz oldal tartalmazza az utólagosan, az egykori vázlatok alapján készült feljegyzéseket, amelyeknek célkeresztjében Csibe van. A könyv második felében olvasható az 1937. október 20. és 1943. május 30. között született napló.

A két fejezet szövegformálása között számottevő különbség észlelhető. E differencia nemcsak a megfogalmazás módjában ragadható meg, hanem a narratív elemek falhasználásában is. A Csibe, a Szerelem és a Leányfalu című egységekben – noha tartalmaznak párbeszédes részeket is – mindenekelőtt a narrátori közlés jellemző. A naplóbejegyzések esetében azonban megnő a dialogikusan szerkesztett oldalak száma, s mondhatni, az átképzeléses előadásmóddal előadott részek aránya is növekedést mutat a korábbiakhoz képest. Ezt a jelenséget magyarázza az előszóban már említett módszer, az az eljárásmód, amely az 1937. október 20. előtti időszak utólagos rekonstrukcióját, illetve az 1937 és 1943 közötti esztendőkben a közvetlen, az egyes találkozások utáni lejegyzés gesztusát jelenti. A Csibe, a Szerelem és a Leányfalu című fejezetek ideje tehát 1936 novembere és 1937 októbere közé tehető; ezekben a passzusokban nincs pontos dátumozás, a szövegek alkotói megoldásai szépírói erényeket sejtetnek. (A kötet 14

96

Az album megjelenésekor (Budapest, 1937. Cserépfalvi) sok elismerésben részesült, lásd: Bálint György: A fényképek számon kérnek. Pesti Napló, 1937. december 17. 6.; Bözödi György: Tiborc. Kálmán Kata fényképei, Móricz Zsigmond és Boldizsár Iván írása, Cserépfalvi. Erdélyi Helikon, 1938. 2. sz. 140–141.; Erdős Jenő: Boldizsár Iván: Tiborc (Cserépfalvi). Szép Szó, 1938. 25. sz. 501.; Ortutay Gyula: Tiborc. Kálmán Kata fényképei – Móricz Zsigmond és Boldizsár Iván írása – Cserépfalvi. Nyugat, 1938. 2. sz. 150.; Veres Péter: Tiborc. Magyarország, 1938. január 12. 7. Az utókor ítésze hasonló emelkedettséggel fogalmazott: „Kálmán Kata képes volt lencséjével az emberi arcokon olyan sorsutakat feltárni, ami egyszerre nagyon valóságos és konkrét, és ugyanúgy kortalan és univerzális, mint a görög mítoszok és tragédiák hőseinek világa” Furkó, 1981. 9.

„... még kell a szerelem”. Kálmán Kata feljegyzései...

a Móriczhoz köthető íráshalmazból kiemeli a Bartók Béláéknál tett látogatás, illetve a Bartók–Pásztory Ditta házaspár fényképezésének történetét megelevenítő textust.)

A fotográfus meglepő érzékenységgel és nyitottsággal és emberismerettel nyilatkozik Móricz Zsigmond és Csibe kapcsolatáról. Nem ítélkezik a kortársak által furcsállott, hovatovább abszurdnak tűnő viszonyról. Távolságtartással igyekszik nyilatkozni Csibéről, a lány kezdeti műveletlenségéről, s magatartásának későbbi anomáliáiról is. Nem csodálkozik, nem ül fel a keringő pletykáknak, reális leírásaiból lassan bontakozik a Csibe-kép. („... ha őszinte akarok lenni – írja –, úgy annyit már most is be kell vallanom, hogy Csibéről sok mindent el lehet mondani, de hogy igaz ember volna, legkevésbé. Ezért volt Iván véleménye mindig kedvezőtlen, ő, aki az emberek szimpatikus voltát tartotta legfőbb követelménynek, Csibével szemben soha egy pillanatra sem ingott meg, mindig végtelenül lebecsülő állásponton maradt. Ha Móricz Zsigmond akkor véletlenül kihallgatja Ivánt, bizonyára megdöbben…”15 Később a Szerelem című részben a lány korábbi zaklatott életének megismerése és összefoglalása után árnyaltabban látja őt: „Az öreg [azaz Móricz Zsigmond] valósággal ünnepelte Csibét, nagyra tartotta erényeiért. Szemében Csibe volt a Nő, a Szűzies, a Tiszta, de ha kellett harcias is. Így szeretett bele Csibébe, őt önkéntelenül felesége Simonyi Mária fölé emelve, aki bizony nem bővelkedett ilyen erényekben soha.

Pedig az öregnél nagyon fontos szerepet játszott a nőkről alkotott illúziója!”16) Két pontban emlegeti mások, előbb férje, Hevesy Iván véleményét: az egyik az a motívum, hogy Csibe a Móriczcal történt megismerkedés előtt a Vak Macskában bonyolította volna bizalmas ügyeit, a másik pedig az, hogy Móricz Imre voltaképpen az író gyermeke-e, vagy Csibe korábbi kapcsolatából született. (Varga Katalin a kötet legutolsó lábjegyzetében, ahol hivatkozik Hamar Péter legendaoszlató könyvére,17 óvatosan mondja: „Úgy gondolom, amíg Móricz Zsigmond – mint az ügyben leghitelesebb és legilletékesebb személy – naplói és teljes levelezése nem jelennek meg, addig nem láthatunk tisztán. De lehet, hogy azután sem.”18) A Móricz–Csibe-viszonyt női empátiával figyelő alkotó művész, már a Szerelem című feljegyzésének legelején, amelyet 1938 végén fogalmazott meg, pontosan látja, mi történik az író lelkében. Arra emlékszik vissza ekkor, hogy két évvel azelőtt, 1936ban, megismerkedésükkor, Móricz Zsigmond „mint az ingatag hajó a viharos tengeren ide-oda hányódva küszködött… ma már tudni, hogy a fiatalságáért, fellobbant férfiasságának utolsó maradványáért” küzdött.19 A következő bekezdésben Kálmán Kata kérlelhetetlen logikával pontos diagnózist ad a kései lobogás természetéről: „Mert ez az egész szerelem […], úgy, ahogyan előttünk lezajlott, nem volt egyéb, int görcsös ragaszkodás a férfiassághoz, vagy még helyesebben: küzdelem az öregség ellen. És vajon, mivel űzné el legjobban felbukkanó öregségét, mivel gyógyítaná magát legbiztosabban ellene, ha nem magával a szerelemmel? A hittel, hogy még kell a szerelem!”20 15 16 17 18 19 20

Kálmán, 2012. 39.

Uo. 88–89.

Hamar Péter: Móricz Zsigmond utolsó szerelme. Budapest, 2007. Kairosz.

Kálmán, 2012. 215.

Uo. 59.

Uo.

97

K arádi Z solt

A másik figyelemre méltó gondolatsor az az eszmefuttatás, amelyet Kálmán Kata mint fotográfus emel be a szövegbe. A kontextus, amelyben az ars poetikus mondatok elhangzanak, azt a pár percet idézi, amikor a Hadik kávéházban Móricz, aki korábban, saját bevallása szerint, semmire sem becsülte a fényképet, megismervén az ő fotóit, revideálja magát: „csak mióta a Maga képeit láttam, azóta változott meg a véleményem”.21 Pár sorral később arról beszélnek, hogy a képeket vajon Hevesy Iván csinálja-e, vagy a felesége? S ekkor a férfi- és a női valóságalakítás kapcsán mondja ki Kálmán a maga hitvallását: „A valóság alakítása nélkül egyáltalán nem lehet sem fényképet, sem semmiféle képet létrehozni. A kép nem valóság. A fénykép sem, mindig stilizálása, megmásítása a valóságnak. Amit a valóságból kiválaszt, amit mint felesleget elhagy, amit kidomborít, akár a megvilágítás által, akár más módon, mindez a valóság megmásítása. S ha meg is van az erős beleélésem a modelljeim lelkiállapotába, az még mindig nem elegendő ahhoz, hogy azt ki is tudjam fejezni. A kifejezéssel pedig együtt jár a valóság alakítása. Csak így lehet a képet egy, a valóságtól már elszakadt, önálló egészbe foglalni.”22 Az ifjú fotósnő, miközben szándéka szerint a Móricz Zsigmond és Csibe közötti kapcsolatra összpontosít, aközben olyan, a kor gondolkodóit mélyen foglalkoztató problémákba lát bele, mint az ormánsági egyke ügye, vagy az első zsidótörvény hazai bevezetése. (Zsidó származásúként, érthető módon, élénken reagál a kérdésre.)

A napló és a feljegyzések végigkísérik Móricz élete utolsó hat évének eseményeit.

Igaz, a vége felé ritkulnak a bejegyzések, van úgy, hogy fél évig egyetlen sor sem születik. Kálmán Kata látja és láttatja az elerőtlenedő írót, a dolgai iránt lassan közömbössé váló alkotót. Megrendítő lapokon keresztül kommentálja a méltatlan temetést, a felszólalókat, összevetve Móricz búcsúztatását Kosztolányi hat esztendővel korábbi elhunytával: ekkor Móricz Zsigmond köszönt el az írótársról.

Azt érzékeli, hogy Móricz, a Csibe-kapcsolatban, a kezdeti eufóriát leszámítva, nem boldog. Nyomasztják a családi gondok, a Kelet Népe ügyei, és aggódik a lány jövője miatt is. 1936 végére, 1937 elejére vonatkoztatva írja: „Móricz Zsigmond szerelmet érzett irodalmi modellje iránt, […] s ezt a szerelmet erősen titkolta, be nem vallotta, bármennyire nyilvánvaló volt is.”23 A kiadványban több fénykép ábrázolja az írót és Csibét, hiszen Móricz azt tervezte, hogy készülő novelláit majd Kálmán-művek társaságában adja ki. A terv azonban nem valósult meg. Elsősorban azért, ahogy a fotográfusnő fogalmazott: „én a műfaj természeténél fogva a valóságot adtam”, ő pedig „a novellákban alkotó módon átformálta az élet adta valóságanyagot.”24 Ama kötet nem készült el, de ránk maradtak külön-külön Kálmán Kata felvételei és Móricz Csibe-novellái. Izgalmas filológiai kaland lesz, ha majd megjelenik a pillanatnyilag 1929-nél tartó Naplók sorozata, s megláthatjuk, hogyan élte meg a Kálmán 21 22 23 24

98

Uo. 62.

Uo. 63. Vö. Kincses, 1999. 139.

Uo. 90.

Kincses, 1999. 139.

„... még kell a szerelem”. Kálmán Kata feljegyzései...

Katával történt alkotói találkozást maga Móricz. Akkor majd vélhetően létrejön a szövegek párbeszéde, s lehet, mindazon homályos pontokra, melyekre a fotóművész is utalt, választ kaphatunk. Addig azonban maradnak a képek és a szövegek…

Kincses Károly könyve bevezetőjében két nyugtalanító kérdést tesz föl. Egyrészt arra keresi a választ, vajon miért nem lett Hevesy Iván fotográfusként is ismert és elismert alkotó, miért fejeződött be fotóművészi pályája a negyvenes évek elején?

Másrészt azt kérdezi: „…miért nem lett Kálmán Katából író, pedig nagyon ambicionálta az írást. […] Ezt bizonyítja – a család tulajdonában fennmaradt, s azóta részben közgyűjteményekbe került – sok száz oldalas kézirata Móriczról és Csibéről, Bartókról, a Madzsar-iskoláról és Hevesyvel töltött napjairól. Nyomtatásban egyetlen jelentősebb munkája sem jelent meg.”25 A Palatinus kiadványa pótolja ezt a hiányt, s egyszerre engedi láttatni az író és a fotográfus Kálmán Katát. Ennek ellenére érvényes az alkotó házaspárral kapcsolatos monográfusi kérdés: „Lehet, hogy mindkettőnek túl erős volt a másik?

A tehetséges fotóművésszé Kálmán blokkolta volna a fotós Hevesyt és fordítva, a termékeny, jó stílusban nagyon sokat és könnyen író Hevesy gátolta a szépíró Kálmánt? Ki tudja.”26

25 26

Uo. 8.

Uo.

99

Antal Attila

A megváltatlanság sejtelme Lászlóffy Aladár: Vágtat a hó, az utolsó kísértet Fenn még ragyog, lenn már nem látszik semmi.

Nem kellett volna Betlehembe menni?

Eleve mire jó, ha Róma számol – magát, nem minket ment meg a haláltól.

Mi dübörög, ha most már messzejárhat a heródesek-küldte janicsárhad?

Az ember mit gondol első dühében: elképesztő ott lenni most az égben! És mit, hogy nehogy végleg összetörjön: hogy mégis jó, a legjobb itt a földön.

Harangszagúak ilyenkor a falvak, a csecsemők maguktól sorrahaltak, a pásztorok alvást tettettek félve, az élésből kevés maradt a télre, apák-anyák elestek mind a harcon…

Egy hópihe legyinti meg az arcom, csillagkeresni emeltem az égre s csak pelyhes pernye hullong, mintha égne, valahol összetéptek volna mindent, a szép Dunántúlt, a jó Tiszáninnent, a verseket, a lenge muzsikákat, a múlt helyén egy sejtelem ha támad.

Támad helyette az idő, az átkos, a lelked reszket attól, amit rád hoz.

Vágtat a hó, ki lehet a nyeregben?

Honnan hová? álmodom eltemetve.

Csak tornyaim: még fehéren kiállnak, mérföldkövek késett három királynak.

100

A megváltatlanság sejtelme

A költemény a Keleti reneszánsz című kötetben látott napvilágot 1993-ban, ám valószínűleg még a közép-európai rendszerváltozások előtt született. A költő monográfusa, Széles Klára közlése szerint a versgyűjtemény „igen hányatott időkben, a Kriterion Könyvkiadón belül is hányatott körülmények között született meg. A fordulat idején, a Ceausescu-korszak végén.” A kiadóban évekig veszteglő kéziratot Lászlóffy Aladár a megjelenés előtt kiegészítette néhány új, a kilencvenes évek elején írt verssel.

Ezek a művek aztán az 1990–1993-as termést felölelő Kőfalon kőszó című kötetben is megjelentek. A Vágtat a hó… nem szerepel itt, joggal feltételezhető hát, hogy a nyolcvanas évek végén leadott versek közé tartozik.

Cs. Gyímesi Éva e két említett verseskötetet szemlézve megállapítja, hogy Lászlóffy Aladár „költészetében egy idő óta felerősödött a transzcendentális középpont vonzása, és az értelem horizontja mögött a szellem másik féltekéje rejlik: irracionális távlatok.”

Bertha Zoltán a közelmúlt erdélyi líráját vizsgálva úgy látja, hogy az első és második Forrás-nemzedék korábbi modernjei közül „többen bizonyos tradicionalizmus felé hajlanak.” Közéjük sorolja Lászlóffyt, utalva „kontemplatív líraiságának” kiteljesedésére.

Kiemeli továbbá a kolozsvári alkotó tűnődő-merengő fantáziájának szenzibilitását, s a Keleti reneszánsz (valamint további ’90-es évekbeli könyvei) alapján megjegyzi, hogy miként pályatársainál, Lászlóffynál is „tisztulnak a valláshagyomány – a kulturális önbecsülés – megejtő rezonanciái.” Észrevétele igazolására a Keleti reneszánszból az Adventi litániák, A genfi katedrálisban, a Vándor idő balladája s az Álljad című műveket említi, ill. idézi. E versek között, ha kétségeknek adva hangot vitázik is velük, a Vágtat a hó… bízvást szerepelhetne.

A hó, a havazás asszociációs körei Lászlóffynál szinte számba vehetetlenek, mondhatnánk, a télies képek, képzetek a bázisai a Lászlóffy-líra egyik leggazdagabb motívumrendszerének. (E rendszer áttekintéséhez-értelmezéséhez kiváló segítséget ad monográfiájában Széles Klára.) A konnotációk számbavételétől ezúttal eltekintve arra kívánjuk csupán felhívni a figyelmet, hogy a hagyományos, a magyar költészetben oly gyakori negatívumok (pusztulás, elnyomás, halál) mellett meglepően sok kellemes képzet, érték-jelentés kapcsolódik a költő világában a hóhoz, télhez. (A szintén tradicionális tisztaságon túl például: varázslat, üzenet, írás, könyv, gyerekség, otthonosság.) A nyomasztó tél- és sorsképzeteket ötvöző Vágtat a hó… ezért is különös, a „havas” költemények sorában ellenpólust képviselő alkotás.

A hóhullás sok Lászlóffy-versben indukál misztikus légkört. A Vágtat a hó… esetében a sejtelmes-titokzatos atmoszféra már a cím által megidéződik, a vágtat és a kísértet kifejezések révén pedig borzongató, sőt félelmetes jelleget kap. A költemény kezdő sora a címben megnevezett természeti jelenség (égi) tulajdonságáról s (földi) hatásáról tudósít, oppozíciót teremtve a fenn s a lenn világa között.

Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” Lászlóffy Aladár világa. Budapest, 2007. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 587.

Cs. Gyímesi Éva: Vissza a hangulathoz. In: Kritikai mozaik. Kolozsvár, 1999. Polis Könyvkiadó, 233.

Bertha Zoltán: Körkép a mai erdélyi magyar irodalomról – Nyolcvanas évek. In: Sorstükör. Miskolc, 2001.

Felsőmagyarország Kiadó, 201.

Uo. Bertha Zoltán: „Psalmus Transsylvanicus”. (Vallásélmények és transzcendenciaképzetek az újabb erdélyi lírában). In: Sorstükör. Miskolc, 2001. Felsőmagyarország Kiadó, 256.

101

A ntal A ttila

A második sortól a költemény tűnődésbe vált át, melynek tárgya a betlehemi történet jelentősége, hatása a történelemben. A „Betlehembe menni” kifejezés itt nyilván azt jelenti, amit sok vallásos karácsonyi énekben: megigazulni, örülni a Megváltónak, végső soron: vállalni az igaz kereszténységet. Lásd pl.: „Én is sietve elmegyek, és elviszem a szívemet. / Aranyalma kis Jézusnak, néki adom ajándéknak”, vagy: „Mi is immár angyalokkal,/ tiszta szívű pásztorokkal/ jászlad előtt áldunk téged./ Ó, adj nekünk békességet!” Ilyen értelmű e cselekedet egy helyen Nagy Gáspárnál is: „hótalan a hegyek inge – / el kell érnünk Betlehembe!” (Hótalan a hegyek inge) A Lászlóffy-féle kérdés tehát így szólhatna más szavakkal: Nem kellett volna kereszténnyé lenni?

A következő két sor az Augustus császár által elrendelt népszámlálásra utal. Lukács evangéliumának tanúsága szerint e rendelet miatt kelt útra az áldott állapotban lévő Mária és férje, József Názáretből. A népszámlálás révén válhatott szimbólummá Betlehem, szimbolikus tetté a Betlehembe menés. (A kereszténnyé válás történetébe Lászlóffy – apró, szellemes csúsztatással – a birodalom számbavételét is beleszámítja, úgy veszi, mint a folyamatot elindító szándékos mozzanatot.) Az összeírás nyilván hasznos volt igazgatási, adóztatási szempontból, ám a Róma hasznára vonatkozó megjegyzés hátterében lehetséges érvként ott lappang az a történeti tény is, hogy később a birodalom átmenetileg egységesebbé, erősebbé vált a constantinusi tett, a kereszténység elismert, támogatott vallássá tétele révén. (Maga Róma városa pedig azáltal, hogy a keresztény világ központja lett, máig megőrizte különleges státusát.)

Az elmélkedés folytatására a hózivatar dübörgő hangjai adnak a továbbiakban ösztönzést. A dübörgéshez hadak járása, lármája asszociálódik, a „heródesek-küldte janicsárhad” sor pedig azt jelzi, hogy a vizsgált tér immár szűkebb (Európa keleti fele), s a felrémlő időszak a törökjárás kora. A költői anakronizmus a karácsonyi történetet kiterjeszti az időben, „ráérti” e táj tragikus históriájára.

Az égi háború s a földi menedék kontrasztjának felvillantását követően a „Harangszagúak ilyenkor a falvak” kijelentés vezet át a további látomásos múltidézéshez.

(A harang itt nem elsősorban ünnepre hívó, hanem inkább emlékeztető funkciójú.

A szinesztéziás jellegű társítás – „harangszavúak” helyett „harangszagúak” – egyébként e funkcióra érzékletesebben, nagyobb hangulati töltéssel utal.) A felidézett képekből a bibliai születéstörténet visszájára fordult változata, negatívja bontakozik ki: heródesek nélkül is elpusztuló csecsemőkről, lapuló, sehova se induló pásztorokról, éhezésről, harcban eleső szülőkről tudósít a tabló. A táj sorsának csillagtalanságáról, a hullongó pernyéről beszámoló részletek, az immár egyértelműen Magyarországra vonatkozó pusztulásképzetek továbbviszik a bibliai szöveg ellentétezését, újabb elemekkel egészítik ki e furcsa, helyi megváltatlanság-históriát. A múlt helyén támadó sejtelem ennek megfelelően tragikus hangoltságú, valójában: balsejtelem.

A költemény végén újra szó esik a baljós látomásokat, érzeteket előhívó hóvihar lelket rázó erejéről, majd két tűnődő kérdés következik. Az első a címben említett kísértet kilétét puhatolja. Kiderül ezáltal, hogy a cím nem értelmezős szerkezet, nem metafora, hanem a nevezett hó és kísértet mellérendelő viszonyban van. Másként szólva: nem a hó a kísértet, hanem az, akit szállít. A cím tehát így is szólhatna: Vágtat a hó és nyergében az utolsó kísértet.

102

A megváltatlanság sejtelme

Ki ez a kísértet? (Lászlóffy Aladár jelképei szinte mindig sokértelműek, óvakodnunk kell tehát a leegyszerűsítéstől, az egyszavas választól.) Maga az idő mint hatalom? A történelmi sors? A ló–lovas képzetben bujkál valami baljós is, az olvasó tudata mélyén halványan felderengenek az apokalipszis lovasai és Ady szellemek megülte halál-lovai. Akárki vagy akármi is e kísértet, hatalma van, s a múlt tanulsága alapján kétséges, hogy a megváltás ígérete szerint, a keresztényi elképzeléseknek megfelelően működik. Vagy a másik, 19–20. századi üdvtan képviselője? Nem elképzelhetetlen, hogy a vers születésekor a szerzőnek eszébe jutott a Kommunista kiáltvány első mondata – „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – s arra gondolt, hogy ez a kísértet, lám, éppen kimúlóban van. Ebben az esetben a kísértet szó címbéli jelzőjét (utolsó) is értelmezni tudjuk. Ha tudniillik se keresztényi, se marxi koncepció, törvényszerűség nem munkál a történelemben, akkor befolyásoló tényezőként, utolsónak nem marad más, mint a kiszámíthatatlan sors. (Persze mind a kísértet, mind jelzője kapcsán, mint utaltunk rá, másféle értelmezéseknek is helye lehet itt.)

A „Honnan hová?” Arany János-i kérdéssel a múltból a jövőbe fordul a sorsvizsgáló tekintet. A verslezárás visszatér a karácsonyi történet szimbolikájához, s a háromkirályok esetleges feltűnésére utalva, ha rezignáltan is, a keresztényi remény kiteljesedésének lehetőségét villantja fel. (Ez a megváltásra, megváltódásra vonatkozó remény a vers egészének sugallata szerint nem pusztán vallási vonatkozású, a méltó emberi élet elérhetőségével kapcsolatos bizalom is benne foglaltatik.)

A költemény tűnődésekkel, kommentárokkal kísért látomássorozat a történelemről. A felidézett idő a Római Birodalom korától a középkor véres, tragikus századain át a jelenig ível. A láttatott tér egyre szűkül, s a beszélő is mintha zsugorodna: előbb a kereszténnyé lett Európa nevében szól (többes számban), majd a szülőfölddel azonosul, miközben többször a hózivatart figyelő szubjektumként is megszólal. A lírai személyiség e sajátos, egy művön belüli metamorfózisa Lászlóffyra igen jellemző poétikai sajátság. Legjelentősebb műveiben, mint Cs. Gyímesi Éva írja, „múlt, jelen (és olykor a jövő) egymásra torlódó rétegeiben – az örök-időben – többszemélyes énként szól hozzánk a költő.”

Jelzés értékű, a Lászlóffy-líra utolsó másfél évtizede felé mutat (a kötet sok más, hasonló részletével együtt) a költemény végén kimerevülő szülőföldkép. A korábbi évtizedek „egyetemes öntudattal” azonosuló, oly sok korban, térségben jártas hőse mind többször állapodik meg az ősök, nagyszülők, szülők tájba oldódott nyomait, a gyerekkori délutánok hangulatát őrző szülőföldön, hol a „faluvégen még jászolban is lehet születni”, az „iskolaszaghoz, hulló hóhoz, a tintás télhez kapcsolódva” élnek a régi legendák, s ahol az ember nemcsak szellemi értelemben, hanem lelkében is otthon lehet.

Cs. Gyímesi Éva: Klasszikum és elégia. In: Kritikai mozaik. Kolozsvár, 1999. Polis Könyvkiadó, 226.

103

iNTERJÚ

Marik Sándor

MTESZ-jubileum változó helyzetben Beszélgetés Scholtz Bélával és Losonczi Lászlóval

Ötven éve alakult meg a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szervezete. Tudományos egyesületek ennél régebben is működtek megyénkben – főleg olyan nagyobb cégeknél, mint az áramszolgáltató, az erdészet, a vízügy, az építőipari és az élelmiszeripari vállalatok –, de a hatvanas évek elejére érett meg a helyzet az összefogásra. A felívelés a nyolcvanas évek közepéig tartott, majd a rendszerváltást megelőző években és a nagy változások idején megtorpant. Néhány évnyi útkeresés után, immár teljesen új körülmények között, mintegy újraszerveződve folytatódott a tudományos egyesületi munka.

A megyei szövetség elnöki posztján választási időszakonként változtak a vezetők, akiket általában egyesületeik ajánlottak. (Az egyesületek névsora a rövidítésjegyzékkel az interjú végén olvasható.) 1962-től a MTESZ megyei szervezetének elnökei voltak: Kuhár András (MTESZ, 1962–1974), Csató János (MEE, 1974– 1978), László András (MTESZ, 1978–1989), Bezerédi Antal (MEE, 1989–1992), Papp Gábor (MEE, 1992–1997), Fazekas László (MHT, 1997–2001), Tárnok István (MEE, 2001–2005), Kádár András (KTE, 2005–2007), Gubik László (KTE, 2007-től).

A megyei szervezet titkári teendőit 1962-től 1989-ig Scholtz Béla statikus mérnök (ÉTE) látta el társadalmi munkában. Az átmeneti időszakban a szervezet nyíregyházi és debreceni munkatársai segítették, szervezték a munkát. 1998-tól főállású ügyvezető igazgató, Losonczi László működteti a szervezetet, munkatársaival pályázatokat ír és menedzsel, segíti a társadalmi vezetést és a tagegyesületeket. A Szemle a jubileumi évforduló alkalmából rendezett emlékülés előtt tőlük kért interjút.

Scholtz Béla: A műszaki tudás szellemi vagyon Scholtz Béla (1931) építészmérnök-statikus 1954-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott. 1957-től 1989-ig, nyugdíjazásáig dolgozott a „Nyírterv” megyei

104

Fotó: Sipeki Péter

MTESZ-jubileum változó helyzetben

tervezőirodában mérnökként, később műszaki igazgató-helyettes főstatikusként. Az aktív évek után, mintegy „levezetésként” még további tizenöt évig szakértőként hasznosította tudását, tapasztalatát. 1957-től él házasságban, két felnőtt gyermekük, öt unokájuk van. Szakmai és társadalmi munkáját a megye Alkotói Díjjal (1982), Nyíregyháza városa Díszpolgári címmel (1995), a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége MTESZ-díjjal és Kabay János-díjjal, az Építéstudományi Egyesület Alpár Ignác-díjjal ismerte el.

– Diplomásként hazajött szülővárosába. Milyennek látta fiatal építészmérnökként Nyíregyházát?

– Egy álmatag kisvárosnak, ahol van néhány karakteres, szép, régi épület, de a város szinte teljes megújításra vár. Ez azonban nem szegte kedvem, sőt építészmérnökként inkább lelkesített, hogy bőven lesz feladat. Tudtam, hogy készül a város rendezési terve, és munkahelyem, a megyei tervezőiroda komoly feladatokat kapott a megyeszékhelyen.

Hamar hozzáláthattunk a város kapuja, az Arany János utca beépítéséhez, ahol első munkáim között emlékezetes volt a két „pagoda”-jellegű épület, amelyek kissé szokatlanok lettek, de jól mutattak. A Zrínyi Ilona Gimnázium épülete következett ezután, majd az iparkamara székháza a Széchenyi utcán. Itt próbálkoztunk először harántlemez-falas megoldással, ami a később sikeresnek bizonyult alagútzsalus technológia előfutára volt.

Kísérleteztünk a blokkos, a kúszózsalus, az öntöttfalas lakásépítési technológiák bevezetése előtt, jókor tanulmányoztuk a házgyári építési technológiákat. Arányában sok volt az úgynevezett „foghíj”-beépítés, amely találékonyságot, kreativitást igényelt. Statikai szempontból érdekes volt a Mártírok terén lévő irodaház, építészeti szempontból pedig az 1981-ben átadott Megyei és Városi Művelődési Központ épülete, amelynek statikai tervezője lehettem. Öröm, hogy utóbbit jelenleg is a város emblematikus épületének tartják és felújítják. Nyírbátor is kedves nekem: a Növényolajipari Vállalatnál ezer vagonos magsiló csúszózsalus technológiával történő megépítését terveztem, ami országosnak mondható elismertséget hozott számomra. Részben ehhez kötődött, hogy kis fémsilók alátámasztására és alapozására előregyártott elemeket terveztem. Ezek Siófokon készültek, több mint száz létesítményhez; az eljárást szabadalom védte. Tehát sikeresen alakult a pályám.

– A műszaki értelmiség milyen mértékben volt jelen pályakezdésének idején a megyében?

– Mivel a gazdasági élet a hatvanas évek elején indult pezsgésnek, szép számmal érkeztek megyénkbe felső végzettségű szakemberek. A konzervgyár, a gumigyár, a papírgyár és további iparvállalatok alapítása, új főiskolák, intézmények, lakótelepek építése már eleve előre vetítette az építőipar ugrásszerű fejlődését, mindez együtt a

105

M arik S ándor

műszaki-gazdasági értelmiség gyarapodását. A mérnökök, közgazdászok igényelték egymás társaságát, a tapasztalatcseréket, a továbbképzéseket, amihez jó lehetőségeket teremtettek az élénkülő tudományos egyesületek, ezek érdekeik érvényesítésében is segítettek. A társadalmi aktivitás fokozódása pedig azzal járt, hogy 1962. július 4-én hét egyesület létrehozta közös intéző bizottságát, amely még ugyanabban az évben összehívta a MTESZ megyei szervezetének alakuló közgyűlését. Az alapító egyesületek a következők voltak: Építéstudományi Egyesület, Közlekedéstudományi Egyesület, Magyar Agrártudományi Egyesület, Magyar Elektrotechnikai Egyesület, Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület, Magyar Hidrológiai Társaság, Országos Erdészeti Egyesület – ezek mindegyike országos szervezet megyei tagegyesülete.

A júniusban tartott alakuló ülésen, ahol az Építéstudományi Egyesület küldötteként vettem részt, engem választottak a megyei szervezet titkárának. Az alapító egyesületeknek közel hétszáz tagja volt.

– Hogyan alakultak az első hónapok, és hol találkozhatott akkor a műszaki értelmiség?

– Javarészt fiatal műszakiak szerveződtek, volt közös nyelv, hamar megértettük egymást. Mindenki társadalmi munkában segített, nem volt nehéz, csak összefogni kellett a munkát. Nagyon jelentős volt, hogy a megye, a város politikai és állami vezetése az első perctől kezdve erkölcsi és anyagi támogatást adott elképzeléseinkhez. Nem voltak ezek világrengető tervek: szakmai beszélgetéseket, tanulmányutakat, nyelvtanulást, klubéletet igényeltünk, és természetesen, minél több hiteles tájékoztatást az országos és a megyei tervekről, a különböző szakterületek hazai és nemzetközi újdonságairól. Alakuló ülésünket és első rendezvényeinket a korábbi szakszervezeti székházban, a Bethlen Gábor utcai épületben tartottuk, de már akkor kiszemeltünk egy megfelelő helyet a városközpontban. Aránylag hamar meg is tudtuk szerezni, a „zöld irodaház” három helyiségét 1965 márciusában vettük birtokba.

– Mi volt a titka annak, hogy ilyen hamar sikerült?

– Már említettem a megye és a város segítőkészségét, de némi bennfentes információ is kellett. Akkor költözött Bercsényi utcai új székházába a tervező iroda – az én munkahelyem –, annak korábbi helyiségeiből szereztük meg a számunkra leginkább alkalmasakat. A MTESZ központja is adott anyagi támogatást, sőt adminisztratív munkatárs alkalmazását is lehetővé tette. A jó fekvésű, városközponti helyet hamar „belaktuk”. Az iroda mellett egy kis tárgyalót és egy nagyobb előadótermet rendeztünk be, amelyeket klubhelyiségnek is lehetett használni. Pezsgett az élet, mindig sok volt az érdeklődő. Úgy tartottuk, a műszaki tudás a szellemi vagyon része, amit gyarapítani kell. Ismerkedtünk egymás eredményeivel, terveivel, számos újítással, szabadalommal, egyéni külföldi utak tapasztalataival. Hamar ki is nőttük első otthonunkat.

Kapóra jött, hogy az áramszolgáltató vállalat új, nagyobb székházat épített, és a Víz utcán felszabadult a cég kinőtt irodaháza. Természetesen már a tervekről tudtunk, sikerült is megszereznünk. 1974-ben költöztünk első önálló épületünkbe, ahol már igazán összkomfortos körülmények között dolgozhattunk. Ekkoriban már négyezer tagja volt az egyesületeknek.

106

MTESZ-jubileum változó helyzetben

– Miként töltötték meg élettel?

– A Technika Háza beköltözéskor tizenhat egyesület otthona lett, ez eleve garantálta a több programot. Színvonalasabbak lettek a már 1964-től szervezett Műszaki Hónapok, amelyek időközben közgazdasági résszel bővültek. A Szervezési és Vezetéstudományi Társaság révén újabb területtel gazdagodott a munka. Új iparágak, szakmák honosodtak meg: az elektroakusztika, az optika, a textilipar, amelyek új tudományos egyesületek létrehozását is jelentették. Nyíregyházán, majd később Mátészalkán, Nyírbátorban, Kisvárdán városi intézőbizottságot alakítottunk. A megye központilag elhatározott fejlesztése, az ipartelepítés 1975-re érte el azt a szintet, hogy – kisebb kiállítások után – egy igazán jelentős termékbemutatóval lépjünk a nyilvánosság elé. Döntés született, hogy nem egyszeri alkalomra szolgáló ideiglenes, hanem több évig használható pavilonok épüljenek az eseményre. Sóstón akkor még csak néhány, Kárpátaljáról (akkoriban: Szovjetunió, Kárpátontúli terület) ajándékba kapott medve és kisebb állat jelentette a Vadasparkot, terület pedig volt bőven. Így helyi tervezésben és kivitelezésben ott épültek fel a termékbemutató pavilonjai – amelyek később az Ifjúsági Park, majd az Állatpark alapjait is jelentették. Először azonban, 1975-ben a megye igazán reprezentatív termékkiállítását rendeztük meg Sóstón. A szervező munka nagy részét a MTESZ és tagegyesületei vállalták. A kiállítás a régió kiemelkedő eseménye volt, Lázár György, Magyarország akkori miniszterelnöke nyitotta meg, aki elismerően szólt a látottakról. Ez szervezetünk tekintélyét is növelte, mind több megbízást, több támogatást kaptunk, bevontak bennünket a megyei tervek készítésébe is.

– Ez egyfajta csúcspont volt? Mit tartogattak a következő évek?

– 1975 valóban mérföldkő volt a MTESZ életében, túlzás nélkül mondhatom, hogy figyelemre méltó szerepet játszottunk a megye társadalmi életében. Szívesen kötöttek velünk együttműködési megállapodásokat: a szakszervezetek, az ifjúsági szövetség, a Népfront, a TIT, a Debreceni Akadémiai Bizottság, több város. A Műszaki és Közgazdasági Hónapok, a Szervezéstudományi Nyári Akadémiák megnyitását miniszterek, országos vezetők vállalták, konferenciáinkon akadémikusok is szívesen tartottak előadást, olyan nagy rendezvények színhelyéül választották Nyíregyházát, mint az országos környezetvédelmi konferencia, a nemzetközi almatermesztési tanácskozás, ezekben a Mezőgazdasági Kísérleti Intézet, az Agrártudományi Egyesület vitte a prímet. 1975-ben alakult meg a tudomány- és technikatörténeti bizottságunk, az ÉTE építészek és képzőművészek együttműködését szervezte a szebb környezetért. Gondot fordítottunk arra, hogy szervezetünk életét, munkáját megismerje a nyilvánosság: sajtóbizottságot hoztunk létre, megjelentettük a MTESZ Híradót. A kiemelkedő szövetségi és tudományos munka elismerésére 1976-ban megalapítottuk a Kabay János-díjat, szervezetünk kitüntető emlékplakettjét. Névadója Kabay János gyógyszervegyész (1896–1936), a büdszentmihályi (ma: tiszavasvári) Alkaloida Vegyészeti Gyár alapítója, a plakett alkotója Tóth Sándor, Munkácsy-díjas szobrászművész. A díjat napjainkig hatvanhárman kapták meg.

107

M arik S ándor

– Úgy tudom, a MTESZ-ben ekkoriban vonzó volt a külföldi tapasztalatcserék lehetősége…

– Valóban, hiszen a hetvenes években elvétve volt lehetőség a külföldi utazásra, egy-egy tanulmányút, még a szomszédos országokba is, élményszámba ment.

A MTESZ keretében nemzetközi kapcsolatépítésbe kezdtünk, és rövid idő alatt öt ország – Csehszlovákia (Kassa, Eperjes), Lengyelország (Rzeszów), NDK (Berlin, Magdeburg), Bulgária (Mihajlovgrád, ma: Montana), Szovjetunió (Ungvár) – testvérszervezeteivel kötöttünk megállapodást szakemberek kölcsönös tapasztalatcseréjére.

Ezek évente visszatérő, „bejáratott” tanulmányutak lettek, amelyek a rendszerváltásig sikeresen működtek.

– Volt időszak, amikor a MTESZ a szakemberképzés egyik fellegvára volt, máskor a szakmai tanulmányok vitték a prímet. Mi lett ezek sorsa?

– Figyelembe kell venni az idő múlását, és azt, hogy a rendszerváltással a MTESZ helyzete is módosult. A szakemberképzés a hetvenes és a nyolcvanas évek elején volt különösen sikeres, első sorban a Gépipari Tudományos Egyesület (GTE) keretében.

Abban az időben például százával volt szükség minősített hegesztőkre. Az egyesület tagjai közül többen vállalkoztak az oktatásra – köztük a mezőgazdasági főiskola mérnök-tanárai is –, a GTE pedig megszervezte, jelentős bevétellel gazdagítva az egyesületi alapokat. Később, a személyi számítógépek elterjedésének első időszakában a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság indított tanfolyamokat, segítve, terjesztve a komputer használatát. Ezek később az iskolai oktatás folyamatába épültek be, de egyesületeink alkalmilag ma is szerveznek ilyeneket. Hasonló a helyzet a tanulmányokkal. A „hőskorban” a mi egyesületeink készítettek tanulmányterveket a távhőszolgáltatásra (ETE, 1976), a közvilágításra (MEE, 1978), a korszerű forgalomirányításra (KTE, 1980). A nagy közművezeték-építés időszakában több egyesület szakemberei vettek részt az izotópos minőségellenőrzés kidolgozásában, vagy például a konzervgyárban a borsóvetés számítógépes programozásában. Ezek – részben a tudomány gyors fejlődésének eredményeképpen – ma evidenciák, de három évtizede mindegyikük igazi nóvum volt a megyében. Érdemes megemlíteni, hogy időről időre voltak olyan területek, amelyekkel a MTESZ és tagegyesületei hangsúlyosan foglalkoztak. A huszadik évfordulónk táján például a következők: az elektronika, a számítástechnika szélesebb körű felhasználása; az élelmiszer-gazdaság ipari hátterének hatékonyabb fejlesztése; az anyag- és energiatakarékos gazdálkodás támogatása; az innováció előmozdítása; a gyógyszergyártás fejlesztése. Ezek a feladatok – különböző megvilágításban – mind a huszonkét egyesületünk munkatervében több évig szerepeltek.

– A félévszázados jubileum előtt az Országzászló téri Tudomány és Technika Házában beszélgetünk, amelynek homlokzatán Marosits István acél térplasztikája – a mágnest formázó Erővonalak – a műszaki tudományokat jelképezi. Hogyan lett ez a ház a MTESZ otthona?

– A Víz utcai házat nem nőttük ki, bár a hetvenes évek végén már tervezni kellett a beosztást, hogy minden egyesületi rendezvénynek jusson hely. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) helyiségproblémái és a Közgazdasági Társaság erősödésének láttán a MTESZ és a TIT országos központjai azonban elérkezettnek

108

MTESZ-jubileum változó helyzetben

tartották az időt új közös, és rangjukhoz méltó épület létrehozásának. Ezt az alapozta meg, hogy Nyíregyháza város tanácsa felkínált egy lehetőséget. Akkoriban terveztek a város egyik legszebb részére, a Lenin térre (ma: Országzászló tér) egy hangsúlyos épületet, hat emeletén hetvenkét társasházi lakással, földszintjén üzletekkel – utóbbiakat a beköltözéskor egy nagy élelmiszer-áruház, az IBUSZ Utazási Iroda és a Korzó Presszó foglalta el. Kézenfekvő volt a lehetőség, hogy az épület nyugati, Kálvin tér felé néző szárnya – külön bejárattal – a MTESZ, a TIT, a Közgazdasági Társaság megyei szervezeteinek adjon helyet. A program része volt egy technikailag jól felszerelt kétszáz fős nagy előadóterem. Szerencsés körülmény volt, hogy 1977-ben a MTESZ központja rendelkezett a beruházáshoz szükséges összeg túlnyomó részével, amelyet a másik két fél ki tudott egészíteni. Történeti adalék, hogy a cél megvalósítása érdekében társadalmi összefogás bontakozott ki, a beruházást több vállalat is támogatta kisebb-nagyobb összegekkel. Ilyen összefogás hasonló célra ma már aligha képzelhető el. A MTESZ megyei szervezet megalakulása 20. évfordulójának méltó eseménye volt 1982. szeptember 16-án az új reprezentatív székház felavatása, amelyben még ma is lakunk az egyesületeinkkel.

– A székházavatás mintegy megkoronázása volt húsz év munkájának – és paradox módon éppen ezt követően lassult le a szervezet dinamikus növekedése, s mintha az egyesületek törzsgárdája is elfáradt volna. Ön is lemondott. Mi történt valójában?

– Az állítás nem pontos, mert az új székházban még körülbelül öt évig jó színvonalú munka zajlott, kétségtelen, dinamikus növekedésről valóban nem beszélhettünk.

A nyolcvanas évek második felében már érezni lehetett az érlelődő gazdasági, társadalmi változásokat, és a politika is máshová helyezte a hangsúlyokat. Sajnos, nem csak a korábbi sikeres termékbemutatók maradtak el, a műszaki hónapok színvonala is esett, majd elerőtlenedett, megcsappant a szakmai programok iránti érdeklődés. Túl sok változás következett be egymás után, amelyek nem előnyükre formálták az akkori társadalmi szervezeteket. Az én lemondásom a titkári tisztségről – huszonhét év után – nyugdíjazásomhoz kapcsolódott, azzal egy időben történt. Az ok összetett volt: egy számottevő megyei vállalat műszaki igazgatói posztja korábban rangot, súlyt adott a társadalmi tisztségnek is. Ez megváltozott. Negyed század pedig tekintélyes idő bármely megbízatásban, bőven elegendő arra, hogy leteltével az ember átadja helyét a fiatalabb generációnak. Sajnos, ez nem a legszerencsésebb időben következett be, ami nem rajtam múlt. Nyugdíjasként voltak még szakmai terveim, szerettem volna élvezni a kötetlenebb életet, élni a kedvteléseimnek, az utazásnak, a csillagászatnak. Azt gondoltam, hivatalos tisztség nélkül is segíthetem még a MTESZ-t, az egyesületeket – ha igényt tartanak rá. Örülök, hogy így is történt, ma is itt vagyok.

Losonczi László: Folytonos megújulás közben Losonczi László (1956) tanár, diplomás közoktatási vezető. Záhonyban volt szakközépiskolai tanár, majd Nyíregyházán a polgármesteri hivatal munkatársa különböző 109

M arik S ándor

– A MTESZ ötven évéről szóló beszélgetést Scholtz Bélával a rendszerváltás előestéjének krónikájával zártuk. Ön már teljesen új, a korábbitól merőben eltérő körülmények között vette át – folytatta – a munkát.

Hogyan került kapcsolatba a szervezettel?

Fotó: Archív

középvezető beosztásokban. Mielőtt a MTESZ megyei szervezetének ügyvezető igazgatója lett, egy évig a Debreceni Egyetem egészségügyi karán a főigazgatói hivatal vezetőjeként dolgozott.

Nős, felesége pedagógus, két felnőtt gyermekük van. Munkáját 2009-ben Kabay János-díjjal ismerték el. A Közlekedéstudományi Társaság tagja.

– A rendszerváltást követő évektől „kiemelkedően közhasznú, önfinanszírozó civil szervezet” lett a státuszunk, s ez nagyjából akkortájt, vagy valamivel hamarabb kristályosodott ki, mint ahogy 1997-ben ismerkedni kezdtem az itteni feladatokkal. A megyei szervezet ügyvezetői igazgatói pályázatára egy ismerősöm hívta fel a figyelmem, mondván: „mintha rád szabták volna ezt a pályázatot”. Én is fantáziát, kihívást láttam benne, hiszen alapvetően szervezésről és képzésről szólt, amit szerettem, egész addigi életem ahhoz kötődött. Nem volt idegen számomra az sem, hogy az egyesületekben javarészt társadalmi munkában dolgozókkal kell együttműködni, tevékenységüket segíteni. És a legnagyobb falat: meg kell teremteni a munka anyagi alapjait. E két utóbbit sportszervezőként volt alkalmam gyakorolni.

Korábban is írtam már nyertes pályázatokat, tehát nem volt ismeretlen számomra ez a feladat sem. Azt is el tudtam képzelni, hogy újra meg lehet tölteni élettel a Tudomány és Technika Házát. Végül a pályázás mellett döntöttem. A bíráló bizottság öt pályázó közül egyhangúlag választott engem; 1998. január elsejétől dolgozom a MTESZ-ben.

– Milyen állapotban találta a szervezetet?

– A társadalmi változások hatását a tudományos egyesületek is megérezték. Volt, amelyik fel is bomlott, mint például a nagy múltú Magyar Agrártudományi Egyesület, mások létszáma megcsappant, tekintettel arra, hogy sok munkahely megszűnt. További egyesületek – mint például a matematikai, fizikai, számítógép-tudományi – az anyaintézmények, a főiskolák keretében működtek tovább, miközben országos egyesületi központjukkal tartották a szakmai kapcsolatot. Nagyjából három egyenlő részre lehetett osztani az egyesületeket, maradtak hagyományosan jól, rendszeresen működők, voltak, amelyek egy-egy alkalommal megmutatták, hogy léteznek, de néhány csak statisztikailag volt kimutatható.

Elmaradtak a sikeres műszaki hónapok, jelentősen visszaesett az egyesületi rendezvények száma. A hullámzás – kisebb mértékben ugyan, de – ma is jellemző. Maga a MTESZ megyei szervezete sem volt jó állapotban, ami részben érthető is, hiszen csupán társadalmi munkában aligha működtethető, egy idő után már csak a debreceni szervezettől járt át 110

MTESZ-jubileum változó helyzetben

egy-két napon segíteni egy szervező munkatárs. Állandósult a pénzhiány, lassanként már csak emlék lett az évtizeddel korábbi lendület.

– Mi történt közben a szép székházzal?

– Ami a fellendülés időszakában előnyösnek bizonyult, az a változások után visszaütött.

A rendszerváltás ugyanis a Tudomány és Technika Házát üzemeltető megyei szervezet életében is alapvető változást jelentett: a korábbi kényelmes, költségvetési támogatásra épülő rendszert felváltotta a piaci alapon működő társadalmi szervezet sanyarú sorsa. Bár az Országgyűlés a kilencvenes évek közepén juttatott állami támogatást a MTESZ-nek, éppen a Technika Háza-hálózat fenntartására, de ebből vajmi kevés jutott vidékre. Azok a megyei szervezetek, amelyek kis házakat örököltek, jól jártak, mert képesek voltak fenntartani. Amelyek viszont reprezentatív, nagy létesítményeket, belebuktak, el kellett adni a székházakat, és csak a szerencsésebbek úszták meg nullszaldóval. A mi házunk a középmezőnytől feljebb helyezkedik el több mint ezer négyzetméteres alapterületével. Damoklész kardja végig a fejünk felett lebegett. Az elmúlt tíz év alatt pályázatok sokaságával igyekeztünk korszerűsíteni, megőrizni színvonalát. Ahhoz, hogy önállóan pályázhassunk, fontos volt, hogy szervezetünk jogi személy lehessen, amit elsőként értünk el a megyei szervezetek közül. (Ma már a többség ilyen.) Pályázatok révén felújítottuk tantermeinket, amelyek új nyílászárókat, légkondicionálást kaptak. Korszerűsítettük az épület fűtési rendszerét, s számunkra is meglepetés volt, hogy egyetlen fűtési szezon megtakarítása fedezte a 2,2 millió forintos felújítási költséget. Fűtési számlánk most alig több mint fele a felújítás előttinek. A világítás korszerűsítésének megtérülési aránya nem volt ilyen kimagasló, de négy év alatt az is megtérült, most villanyszámlánk kétharmada a korábbinak. Most a belső felújításokat szeretnénk folytatni. Erre nyertünk is komoly pályázati összeget, 120 millió forintot, mégsem tudjuk megoldani. Az ingatlan ugyanis szövevényes jelzálog-jogokkal terhelt, a regionális fejlesztési ügynökség így nem fogadta el fedezetként, le kellett mondanunk a már megnyert támogatásról. A TIT és a Közgazdasági Társaság tulajdonrészei tehát megújulnak, a miénk nem, a közös bejárati rész rendbetételéhez a működési eredményünkből fogunk hozzájárulni.

– Úgy tűnik, a gazdálkodás köti le az erők nagy részét…

– Nem csak úgy tűnik, úgy is van, mindenre magunknak kell „megtermelni”, megszerezni a pénzt. Ezzel együtt teljesítőképességünk határára jutottunk. A jelenlegi szabályozók, a folyamatosan növekvő költségek miatt nem tudjuk gazdaságosan működtetni a házat. Szeretnénk eladni, és egy kisebb ingatlanba költözni, de az sem könnyű feladat. Megjegyzem, a Közgazdasági Társaság már korábban bérbe adta teljes ingatlanrészét, s ma egy szerényebb helyen működik.

– Nem beszéltünk még a nagyteremről, amelyet néhány évig moziként is használtak…

– Igen, ez egy számomra különösen kedves projekt volt. Én találtam ki, és valósítottam meg, szintén pályázati pénzből. Szépen felújítottuk, s úgy képzeltük: fogyófélben lévő nagyrendezvényeink jól megférnek majd egy értékes filmeket bemutató mozival. Ez lett a Horizont, később Krúdy Gyula Art Mozi. 1999-ben kezdetleges 111

M arik S ándor

körülmények között kezdtünk, 2003 hozta meg a nagy változást, amikor a város önkormányzatának jelentős hozzájárulásával, többféle támogatásból színvonalas kulturális bemutató helyet hoztunk létre, ahol olyan válogatott filmeket vetítettünk, amelyeket csak itt láthatott a közönség. A bemutatott filmek száma megközelítette az ezerötszázat, az előadások száma a tízezret, a látogatóké a százhatvan ezret. A város értelmisége tehát jól fogadta a kezdeményezést, várakozásaink mégsem igazolódtak, nem volt olyan mértékű az érdeklődés, hogy gazdaságosan tudtuk volna üzemeltetni a filmszínházat. Tíz évig tartottunk ki. 2008-ban a három tulajdonos tervezte a ház értékesítését, és kisebb ingatlanba akartunk költözni, ahol a mozit nem tudtuk volna elhelyezni. Felajánlottuk a városi önkormányzatnak, hogy vegye meg a mozi berendezéseit, és üzemeltesse tovább. A város ezt a gondolatot magáévá tette, és 2009. januártól városi intézmény működteti a mozit, amelyet először a Kölyökvárba terveztek átköltöztetni, de végül itt maradt a helyén.

– Milyen a kapcsolat ma az egyesületekkel?

– Jelenleg tizenkét tagszervezet delegál képviselőt a közgyűlésbe. Ez a testület határozza meg tevékenységünk fő irányát, dönt a nagyrendezvényekről, a konferenciákról, és mindenről, ami a szervezeti életet érinti. A tagszervezetek használják a Tudomány és Technika Háza létesítményeit, általában itt tartják rendezvényeiket, ha úgy alakul, közreműködnek a MTESZ megyei szervezete által megnyert pályázatok megvalósításában. A saját munkatervek alapján működő egyesületek közül most is – mint korábban – könnyebb helyzetben vannak azok, amelyeknek tagjai egy-egy nagyobb munkahelyhez kötődnek, néhány szervezet „takaréklángon” működik. Sajátos helyzet, hogy az egyesületek egy részében ugyanazokat a tagtársakat találjuk, akik már harminc-negyven éve vesznek részt a közös munkában. Sajnos, arányaiban kevés a fiatal szakember. Ez azért furcsa, mert régebbi egyesületi tagokkal beszélgetve éppen azt emelik ki, hogy amikor ők fiatalok voltak, azért jártak szívesen egyesületi rendezvényekre, mert ott egyenrangú partnerként tudtak közel kerülni olyan szaktekintélyekhez, vezetőkhöz, akikkel ez a munkahelyeken ritkán volt lehetséges.

– Mi változott meg a környezetben, hogy az egyesületek korábbi pezsgő társadalmi élete ennyire lefékeződött?

– Majdnem minden megváltozott. Először is sok munkahely megszűnt. A kisvállalkozások szakemberei a túlélésért küzdenek, csak a kivételes helyzetben lévők vállalnak közéleti szerepet. A multinacionális nagyvállalatok másként szervezik a munkát és a továbbképzéseket, mint korábban megszoktuk. Belső szakembereik, vagy megbízásukból profi cégek képezik munkatársaikat, saját igényeik szerint. Sok cégnél nem is néznék jó szemmel, ha szakembereik „kihoznák” és másokkal is megismertetnék tapasztalataikat, sőt számos helyen titoktartási kötelezettség terheli őket. Régen a tudományos egyesületek értékes terveket, tanulmányokat készítettek társadalmi munkában – ez most szinte elképzelhetetlen, az ilyenek ma súlyos milliókat érnek. A magyarországi gyáriparosok, nagyvállalkozók többsége még nem jutott el odáig, hogy értékelje és segítse munkatársainak társadalmi kapcsolatait. Nyugati tapasztalatcsere

112

MTESZ-jubileum változó helyzetben

útjainkon gyakran láttuk, az igazi nagyformátumú vállalkozók büszkék arra, hogy vezető munkatársaik részt vesznek a szakmai közéletben, így például a tudományos egyesületi munkában. Egyszer talán elérjük ezt itthon is.

– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a MTESZ kiemelkedően közhasznú, önfinanszírozó civil szervezet. Mit jelent ez, miből szerzik a bevételeiket?

– Alapvetően pályázatokból. Ezek egy része konkrét célok megvalósítását szolgálja, mint például az épület korszerűsítése. A nagyobb részt a képzési pályázatok jelentik. A támogatások többségében mindig van olyan összeg, amely működésre fordítható, tehát a helyiségekre, a rezsire, a munkatársak javadalmazására. Folyamatosan figyeljük a kiírásokat, s gyakran pályázunk. Ha elfogadják és megnyerjük a támogatást, már „csak” menedzselni kell, hogy legyen érdeklődő, hogy szakszerűen le tudjuk bonyolítani, Túlzás nélkül mondhatom: ez külön szakma.

– Milyen megnyert pályázataik vannak most?

– Két nagyobb területre összpontosítunk, az iskolarendszeren kívüli felnőttképzésre, valamint olyan uniós pályázatokra, amelyek célja a hátrányos helyzetű emberek visszavezetése a munka világába. Ez hosszú távon adhat feladatokat. Többnyire a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) keretében pályázunk. Legutóbbi nyertes projektünk, 2012. november 1-jén kezdődött, 2015. március 31-ig tart, és 148 millió forintos támogatással valósíthatjuk meg. A Besenyőd község által vezetett konzorcium – amelyben velünk együtt részt vesz még a Türr István Képző és Kutató Intézet Nyíregyházi Igazgatósága – a település négy romatelepe közül kettőben élő mintegy hatvan hátrányos helyzetben lévő cigány ember és családja sorsának jobbra fordítását vállalta. Szakembereink több mint két évig foglalkoznak majd velük.

Először az alapképzésben meglévő lemaradást pótoljuk, hogy alkalmasak legyenek a szakképzésekre. Ezt követően huszonnégyen hidegburkoló és szobafestő ismeretekhez juthatnak, amihez az alapvető eszközöket és szerszámokat is mi adjuk. Ráadásul akként, hogy a gyakorlati munkát – amikor már alkalmasak lesznek rá – saját lakásaikban teljesítik. Ettől azt várjuk, hogy a telep házai egy-két év múlva megújulnak. A leginkább rátermett tíz ember számára B kategóriás jogosítvány megszerzésére is lehetőséget teremtünk. Arra gondoltunk, hogy ha szobafestők és burkolók brigádokat alkotnak, legyen köztük olyan, aki autót vezet, amellyel az újonnan szakmát szerzettek dolgozni járhatnak. Másik húsz ember számára ezüstkalászos gazda tanfolyamot indítunk. Ettől azt várjuk, hogy az egyébként nagy – többnyire elhanyagolt – portákon élők művelni fogják kertjeiket. Ez nem mindenki számára olyan egyszerű, mint gondolnánk, hiszen a telepeken nem volt, akitől példát vegyenek, megtanulják, hogyan kell gazdálkodni. A projekt ehhez nemcsak induló szerszámokat, hanem magvakat, palántákat, facsemetéket is ad, és munkatársaink másfél-két év alatt megtanítják az alapvető mesterfogásokat. Mindehhez a gyakorlati terepet a saját porták adják majd.

Ha a termelés olyan jól sikerülne, hogy később piacra is jutna a megtermelt zöldségből, gyümölcsből, az általunk képzett gépkocsivezetők elláthatják majd a szállítási, fuvarozási feladatokat. Tudjuk, mindez sok türelmet, odaadást igénylő munka, de

113

M arik S ándor

bízunk abban, hogy szakembereink képesek segíteni a gondjaikra bízott embereknek, s valóban jobbra fordulhat sorsuk.

– Más programjaik is hasonlóak?

– Minden pályázat más. Az akadálymentesítéssel foglalkozó programunk keretében először mi képeztünk ki oktatókat, akik jártasságot szereztek épületek célszerű átalakításában. Az akadálymentesítés utólag ugyanis elég nehézkes munka mérnökök számára is, különösen, ha valaki ritkán foglalkozik ilyennel. Látszik is, hogy az országos program megvalósulása vontatottan halad, és a mozgássérültek szerint a megoldás sem sikerült jól mindenütt. E tapasztalatra alapítjuk projektünket, amelynek keretében két év alatt az ország minden megyéjében – a Mérnöki Kamaránál és az Építész Kamaránál is akkreditált – ingyenes képzéseket szervezünk. Jó szakembereknek segítünk tanácsokkal, ismeretekkel, hogy szakszerűbben, eredményesebben tudják tervezni, levezetni az akadálymentesítést. Egy másik, másfél évig tartó projekt keretében a börtönökben segítünk a szabadulás előtt állóknak a majdani beilleszkedésben. Tiszalökön 7–8. osztályos általános iskolai felzárkóztató képzésre vállalkozunk. Ennek célja, hogy a fogvatartottak szabadulás előtt osztályozó vizsgát tegyenek, és majd könnyebben találjanak munkát, tanulhassanak szakmát. A nyíregyházi és a sátoraljaújhelyi intézetekben anyanyelvi és matematikai felzárkóztató képzést szervezünk, tanulni tanítjuk, álláskeresési tréningeken fejlesztjük az elítélteket. Van egy határon átívelő programunk is: az aradi Vasile Goldis Egyetem szatmárnémeti kihelyezett intézetével közösen szervezünk szobafestő, illetve ívhegesztő képzést a határ menti térségben.

– Az eddigiek azt mutatják, sokrétű munkát kell végezni, hogy a MTESZ megyei szervezete „kitermelje” a működéséhez szükséges pénzt. De mitől kiemelten közhasznú e civil szervezet?

– Közszolgálati tevékenység keretében megyei szervezetünk általában információs, felkészítési feladatokat lát el. Például sikeres a lakossági energiatakarékossági program tanácsadási és pályázati segítése. Támogatjuk a kis- és középvállalkozások partnerkeresését, kapcsolatépítését. Az Új Széchenyi Terv megyei információs pontja vagyunk, ingyenesen segítjük a pályázatokon indulni szándékozókat.

– Az interjút egy jeles jubileum, a megyei szervezet megalakulásának 50. évfordulója alkalmából kezdeményeztük. Az ünnepség nyilván szerény lesz, a gondok sora pedig hosszú. Mi ad erőt a következő évekhez?

– A MTESZ megyei szervezete ma a megyében és régióban ismert, tekintélyes civil szervezet, természettudományos kérdésekben véleményére igényt tartanak önkormányzatok, gazdálkodó szervezetek. Egyesületeinkben sok kiváló szakember tevékenykedik, kész a feladatokra. Bíznunk kell abban, hogy a válság után – mint mindig – hamarosan fellendülés jön, s újra több lehetőség nyílik. Szervezetünk szakmai tevékenysége alapvetően az itt dolgozó önkéntesek, egyesületi tagok és hivatali munkatársak szaktudásától, ambíciójától, tehetségétől függ.

114

MTESZ-jubileum változó helyzetben Megyénk MTESZ-díjasai: Kuhár András (1970), Scholtz Béla (1973), Marosi Károly (1978), dr. Klenczner Imre (1980).

A Kabay János-díj kitüntetettjei: 1976: Bacsu József (MAE), Jakab Tibor (Intéző Bizottság, Nyírbátor), 1977: Csató János (MEE), dr. Lipa András (BJMT), 1978: Török István (SZVT), Román Sándor (MEE), 1979: Dohanics László (ETE), Boldizsár Boldizsárné (BTE), 1980: Tóth Lajos (ÉTE), Szabó Jenő (GTE), 1981: Frankó János (OEE), Hahner Lajos (TMTE), 1982: Tamás Zoltán (Ellenőrző Bizottság), Ladislav Kral (Szlovákia), Kun István (Intéző Bizottság, Mátészalka), 1983: dr. Terplán Zénó (GTE Miskolc), Wolfgang Michael, Klaus Baumhoffer, Manfred Ostowski (Németország), Simon Béláné (NJSZT), Marik Sándor (sajtótitkár), 1984: Szabó Ferenc (GKE), Molnár István (MÉTE), 1985: Bezerédi Antal (MEE), Szegedi Tamás (FATE), Szloboda Gézáné (TMTE), 1986: Ojtozi János (KTE), Király István (MHT), 1987: Huszár István (Oktatási Bizottság), Jóna Pál (MÉTE), 1988: Papp Gábor (MTESZ), dr. Kiss Lajosné (MTESZ), 1989: dr.

Klenczner Imre (MTESZ alelnök), Tisza István (Intéző Bizottság, Nyírbátor). 1998: Csorba József (KTE), Szilágyi László (MÉTE–ÉTE), Bódi Antal (SZVT), 1999: dr. Török István (SZVT), Lőrincz Károly (MHT), 2000: Názon Gyula (ÉTE), Kiss Zoltán (GTE), 2001: dr. Konecsny Károly (MHT), dr. Mezősi Pál (SZVT), 2002: Hegedűs Imre (ÉTE), Szabó József (OEE), 2003: Ferencz Miklós (ÉTE), dr. Kádár András (KTE), 2004: Kalocsay István (ÉTE), Szarvadi László (ÉTE), 2005: Nagy Sándor (GTE), 2006: Nagylucskai László (ÉTE), Gubik László (KTE), 2007: Hegedűs Csaba (KTE), Dankó András (ÉTE), Bíró Imre (OEE), 2008: dr. Péter László (GTE), Móricz István (MHT), 2009: Losonczi László (KTE), Fazekas László (MHT), 2010: Tárnok István (MEE), 2012: Scholtz Béla (ÉTE), László András (SZVT), Kerekes Imre (ÉTE).

A megyei szervezet megalakulásának 50. évfordulója alkalmából emlékérmet vett át: Bacsu Józsefné (SZVT), Balla Jánosné (TMTE), Bodnár Gáspár (MHT), Csató János (MEE), Dienes Barnáné (ETE), Dohanics László (ETE), dr. Balogh Árpád (MBT), dr. Kádár András (KTE), dr. Kerekes Imre (ÉTE), dr.

Klenczner Imre (MAE), dr. Mezősi Pál (SZVT), dr. Péter László (GTE), dr. Szemján Tibor (ÉTE), dr. Török István (SZVT), Várady Béla (OPAKFI), dr. Varga Lajos (NJSZT), dr.Tóth János (MTESZ), Fazekas László (MHT), Fejes János (KTE), Galambos Béla (sajtófelelős), Göncziné Dani Gyöngyi (SZVT), Gubik László (KTE), Horváth Gábor (MHT), Jászai Sándor (KTE), Király István (MHT), Kiss Elekné (MTESZ), Kovács Gábor (OEE), Kulcsár Attila (ÉTE), László András (MTESZ), Losonczi László (MTESZ), Mádi Gyula (ÉTE), Marik Sándor (sajtótikár), Mészáros József (MHT), Molnár György (KTE), Móricz István (MHT), Nagy Sándor (GTE), Názon Gyula (ÉTE), Orosi József (KTE), Orosz József (MTESZ), Rákóczi András (KTE), Rigó Zoltán (KTE), Scholtz Béla (ÉTE), Simon Béláné dr. (NJSZT), Stevanyik István (PNYME), Szabó Ferenc (MFT), Szabó József (OEE), Szatmári István (ÉTE), Szegner László (MTESZ), Szeifert Gyula (MHT), Székely Sarolta (MTESZ), Szloboda Gézáné (BCBTE), Szuromi Jánosné (MTESZ), Takács Béláné (SZVT), Tárnok István (MEE), Végh József (ÉTE), Zemplényi Zoltán (MTESZ).

A MTESZ egyesületei és rövidítésük: Bolyai János Matematikai Társulat (BJMT), Bőr- Cipő- és Bőrfeldolgozó-ipari Tudományos Egyesület (BCBTE), Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület (ETE), Eötvös Loránd Fizikai Társulat (ELFT), Építéstudományi Egyesület (ÉTE), Faipari Tudományos Egyesület (FATE), Geodéziai és Kartográfiai Egyesület (GKE), Gépipari Tudományos Egyesület (GTE), Közlekedéstudományi Egyesület (KTE), Magyar Agrártudományi Egyesület (MAE), Magyar Biológiai Társaság (MBT), Magyar Elektrotechnikai Egyesület (MEE), Magyar Élelmezésipari Tudományos Társaság (MÉTE), Magyar Geofizikusok Egyesülete (MGE), Magyar Hidrológiai Társaság (MHT), Magyar Kémikusok Egyesülete (MKE), Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT), Optikai, Akusztikai, Film- és Színháztechnikai Egyesület (OPAKFI), Országos Erdészeti Egyesület (OEE), Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE ), Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület (PMNYE), Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság (SZVT), Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület (TMTE).

115

iRodalom

Antall István

A minőség magasában

*

Kalász Márton zárvatermő költészete A teremtéssel teljessé váló természet költészetének alapélménye. Onnan indul, ahol a magyar líra legszebb hagyományai teremnek, ahol a közvetlen tapasztalás a szimbólummá lényegülő táj, igény a mívesség, a vers belső fegyelme, ahol a megszólalás a kezdetektől a közösségi felelősség erkölcsét hordozza. Egy költő – költői pózok nélkül, széles gesztusoktól tartózkodó alapállással, természetes küldetéstudattal, mint a névtelenek.

Kalász Márton feszes soraiban, megújított klasszikus versformáiban, fegyelmezett szabadverseiben a békességen belül feszül a dráma, a legszelídebb lázadás készülődik, az igényesség és a gondolatok végleges kiérleltségének makacssága. Ez a költészetté érett, otthonról hozott hit nem tüntetés és nem is áldozat. Ez a hit a létezés feltétele. Titka talán éppen az, hogy a Magyarországon termékenyítő otthonossággal honosodó németajkú paraszti kultúrából érkezik, nem egyszerűen nyelvet vált, hanem nyelvet talál. Úgy lesz magyar költő, hogy a vers alapanyagát az utolsó sóhajig, a rácsodálkozás érzelmi teljességével ismeri meg, hazai kultúráját a magas műveltség tájainak bejárásával gazdagítva. Szolgálatos költészetnek indul Kalász Márton életműve, csakhogy a kezdeteitől meghaladja a közvetlen, leegyszerűsítő, tanító szándékot, ekképpen kerül el minden közvetlen közéleti buktatót. Nemcsak saját paraszti környezetének mindennapjait ismeri, de a város vonzása, a kelet-magyarországi tanyavilág felől az egész országot, a kettészelt Németország felől Európát sajátítja el.

Egy több hullámban induló nagy költőnemzedék tagja is lehetne, de sem elődeinek, sem közvetlen pályatársainak költészete nem hagy különösebb nyomot kikezdhetetlen szemlélődő magányán. A hazai és a világirodalmi költői divatoktól önnön belső tartása, mesterségének felsőfokú ismerete, a bravúroktól való idegenkedés, a szilárd alapokra épülő – a személyességet a személyiség felől alakító – lírája óvja meg. Ez a költészet nem tud riszálni, nem akar tetszeni, formakultúrájában nincs helye az öncélú nyelvi játékoknak, a szavak súlyát a gondolatok teremtik meg, a szöveg szövetét *

116

A XII. Győri Könyvszalon Alkotói Díját 2012-ben Kalász Márton kapta meg. A laudáció a díjátadáson hangzott el.

Kalász Márton versei

A ntall I stván

sűrűvé szövi az egyetemes megismerés vágya, a beláthatatlan sötét sejtése. Szerelmében éppoly szemérmes, mint baráti, családi, közösségi mítoszainak megfogalmazásában, élményeinek filozófiává érlelt tartózkodó átéltségében. Ahogy műfordítóként a német költészet itthon szinte ismeretlen kortársaival találkozik, úgy a legizgalmasabb életművekből válogathat, tehát a modernitás alapkérdéseit is azzal a rendteremtő erővel jeleníti meg, ahogy a saját portájára ügyelő, a kis világban, a kis tájban a tudás teljességét megélő parasztember. A rokonságkeresés itt sem kínzó nyugtalanság, a magára találás gesztusa sokkal inkább a megalapozott önismeret, s a magyar költészet finom részletek megtapasztalása felől érthető. Ez a versbeszéd nem idézi a történelmi élményeket, hanem megéli azokat. Minden magyar sorsforduló, minden egyéni és közösségi tragédia a hitelesség felől válik balladisztikus időtlenséggé. A választott és a legtisztább szándékkal vállalt, történelmi és erkölcsi értelemben többször kipróbált sváb magyarságtudat drámája a deportálásokkal mérhető kitelepítés. A földből, a házból, a hazából, a közös munkából való kirekesztés, amelynek jóvátehetetlen emberi nyomait, mélyen barázdált vonásait Kalász Márton úgy emeli prózai műveibe, hogy az költészetének szerves részévé válik. Az együttérzésnél jóval többre képes a lírikus.

A verseiben is tetten érhető tartózkodó tárgyilagossággal, a ráolvasás varázslatával mondja ki a kimondhatatlant, oldja föl a föloldhatatlant. Ez az egyedülálló ebben a folyamatosan gyarapodó, egységében is rendkívül sokszínű, intellektuális megnyilvánulásaiban is karakteres, monumentalitásában is bensőséges, tehát megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen, minőségében kikezdhetetlen költői életműben.

Kalász Márton

E NYELV BŰVÖLETÉBEN E nyelv bűvöletében, amihez túl kék volt a szemem, túl komikus még a szóejtésem; ám nyüzsögtem, ahol ilyet is hallhattunk, „né, jádzik a csitkó a vízvel” – lubickoltam már, akár szérűkön túl, a lebontott malom vízesése alatt, mi, valamennyien, egyforma göncünkkel a nációnkat gyöpön hanyagolva – gondoltam volna-e földimre, aki akkor már néma tréfa-hős volt saját népében; s csúfolt Tiborcként álmomban elállja lelkiismeretem – szeme kiből villódzna ki, szólva egy szóra: „Én szilva lopni, ki az a mondom – – –”

117

Kalász Márton versei

ÁT A PALLÓN mintha egy báránynak kellene átmennie a keskeny pallón, megriad körülötte ég, föld, levél lüktetni kezd fölötte a fán, a sárguló búza, a szőlőlevél retteg: mi lesz veled? az erdő suttog, biztat messze, mintha segítene a bárány maga van, s kellene átmennie a keskeny pallón – (mondom: így szavak félnek fehérben, tétováznak ha szemük volna, nézne át könyörgőn) mintha egy bárány szánná el magát szánná magát, átmegy a pallón, vakmerő lesz könnyű, igaz bárány: hiába nem hisz abban, segít, hogy tárt karral vársz odaát

A KÖLTÉSZETRŐL Megtalálának engem az őrizők, akik a várost kerülik… (Énekek éneke 5,7)

Én volnék a mező lilioma, de szőnöm, fonnom – hány alakzaton nem munkálkodnám? Amint Salamon tündöklő ruháját viszont kívánná, nem látnám mást magamra öltenem.

Soha költészet, mint Énekek énekének lilioma – már puszta peremen mi vár rá?

Fönt a szépség pohara meredélyre, ajk-ívre mérve; a másik ajak,

118

Kalász Márton versei

én tudnám igazán, merről parázs: szavam! Nem volnék a mező lilioma – fáradnom, szűnnöm; ha épp Salamon mondja: mátkám a tövisen legeltet, mátkám fű táblái közt, liliom.

De mindez, tudnám, mint szárnya haja, holló suhogna, árnyam, lent a hárfarét, halmaz-hangjaim, szárnya csapat csapná az ég boltját, fogna annyi magot szép mezőig, s volna lilioma majd két hang-mezőnek; karvaly, karmas, tépne, húrolna, éhre. Aggodalmassággal bújtatnám héjból – énekem.

PARAINESIS áldozatnak magadat gyöngén ne ajánld föl szemedből ne kérlelődjön a bárány ne zsolozsmázz előre, mint a félénk fügefa ne mondd, hogy általuk te csak megfosztatol a kígyó nem remeg, igaz, az útonálló lappang s kerülget mindent a romló sötéten egyik rálép, másik összemarja a másikat kígyót nem hallott még ránk kiáltani senki fölveti fejét most bennük a vakmerőség másokban horgasztja fejét a sunyiság szemedből oly bárány nézzen felhőtlen képpel szemükhöz bölcsességgel állj, mint kemény fügefa mi vagyunk szerepüknek ma is fölé rendelése hogy megpróbáltassanak rajtunk s kivétessenek

119

Nagy Gergely László

GONDOLATKÍSÉRLET Hogyha egy, Heisenberg szerint valószerűtlen pontossággal meghatározott objektumot egy bizonyos kritikus időpillanatban kiürítünk, és annyira, hogy ott a dolgoknak még csak hiánya sem marad; létrehozhatunk-e egy olyan, eddig nem tárgyalt vonatkoztatási rendszert, melyben a megfigyelt jelenségeket vizsgálva, azok tulajdonságai között érdemi különbség többé már nem lesz azonosítható?

REJTSD MAGAD… Rejtsd magad, mint vad, ha a fák között jár, rejtsd magad, simulj a fehér falakhoz, rejtsd magad, könnyű levegő legyél csak,

senki ne lásson. Így maradj inkább idegen-magadtól, kívülálló, titkaidat ne fedd fel senkinek, rejtsd el magadat, ha kérnek,

zárd be a szíved.

Bújj a fények láncaihoz, legyél ott mindenütt, s egyik se legyél te többé.

Játszva oldódj vissza az öntudatlan

tiszta ködökbe.

S lesz talán egy majd, aki így is ismer, mert üres már szíve, akár a tárgyak. Ülj le majd mellé, ha tudod, hogy eljött,

s nézz a szemébe. Ülj le mellé majd, de ne szólj, csak ülj, és mint a tenger nézi a kék eget, mint szembe fordult tükrök a végtelent, úgy

nézz a szemébe.

120

Nagy Gergely László versei

URIZAPI ÉS EPAKHO És akkor a hetedik napon Urizapi megtalálta Epakhot. És akkor Epakho a porban ült, és kövekkel és fadarabokkal játszott és cigarettázott. És akkor Urizapi ezt látva, felnyúlt az égre és letépett két holdat és Epakho lába elé dobta. És akkor Epakho lábujjából kipattant egy hatalmas kőszikla, és Urizapi ráült erre a hatalmas kősziklára. És akkor Epakho és Urizapi így ültek egymás mellett csöndben, sokáig. És akkor Epakhonak kialudt a cigarettája, és felnyúlt az égre a legközelebbi csillagig és meggyújtotta azzal a cigarettáját. És akkor eljöttek a jövevények, és mind sírtak üvöltözve: ,,Nekem ez fáj, jaj mi lesz velem!” ,,Nekem az fáj, jaj mi lesz velem!” ,,Én meg fogok halni, jaj mi lesz velem!” ,,Engem anyám szült, jaj mi lesz velem!” És akkor Epakho mindnek a fejére szórt egy kis hamut és a jövevények eltűntek. És akkor Urizapi szeméből kiesett egy apró fekete kavics. És akkor csönd lett újra és az eget egy szivárvány hasította ketté. És akkor Urizapi felkelt és elsétált ezen a szivárványon. És akkor Epakho tovább játszott a kövekkel és a fadarabokkal.

121

SZEMLE

„A birodalom visszavág”

Az 1956-os magyar forradalmat követő szovjet megtorlás kárpátaljai dokumentumait bemutató kötetről

A Magyar Nemzeti Levéltár SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltárának kiadásában megjelent kötet azokból a dokumentumokból ad közre válogatást, amelyek Ukrajna Állambiztonsági Hivatala ungvári archívumában és a Kárpátaljai Állami Levéltár ungvári részlegében lelhetők fel, s az 1956-os forradalommal kapcsolatosak, ám nem könnyen hozzáférhetők, sőt sokáig nem is voltak kutathatók. A kiadvány alapjául szolgáló forrásfeltárást és a dokumentumgyűjtést a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskola tanára, a téma elismert kutatója, Váradi Natália végezte, aki az elmúlt években számos tanulmányt és doktori értekezést is írt 1956 kárpátaljai vonatkozásairól. Főképp az ő kitartó, szorgos munkájának gyümölcse ez a kötet, de elismerés illeti a nyíregyházi levéltárat is, amely támogatta a források megjelentetésére irányuló vállalkozást, és a kiadóként hozzájárult ahhoz, hogy a hiánypótló munka megjelenjen, méghozzá igényes, szakszerű kivitelben.

A könyvel egyértelműen nyert az ’56os történeti kutatás, hiszen még nem publikált dokumentumok láttak napvilágot a forradalom eleddig kevesek által kutatott, és szélesebb körben kevéssé

122

ismert kérdéseiről. Nyereség ez a téma iránt érdeklődő olvasók számára határokon innen és túl, s különösen az a kárpátaljai magyar közösség számára, hiszen a dokumentumválogatás hű tükre történelmük egy szeletének. ’56 ugyanis legalább annyira tabu téma volt Kárpátalján a szovjet korszakban, mint az anyaországban, s bár a tabusítás két évtizede megszűnt, még mindig viszonylag kevés az

Szemle

itteni eseményeket tárgyaló publikáció.

Dupka György kárpátaljai helyi ’56-os törekvésekkel, ellenálló csoportosulásokkal foglalkozó néhány írása mellett leginkább Váradi Natália tanulmányai említhetők, amelyek segítették a fehér foltok eltüntetését. Nemcsak a dokumentumok közreadása üdvözlendő ebben a kötetben, hanem az is, hogy az elején hosszabb bevezetőt olvashatunk Váradi Natáliától a téma történeti hátteréről, ily módon segítve az olvasók tájékozódását, a forrásokban tükröződő események megértését, s a források értelmezését.

A dokumentumok elsősorban az ’56os forradalmat követő szovjet megtorlás folyamataiba nyújtanak betekintést; megmutatják, hogyan viszonyult a magyar ’56hoz a szovjet birodalom vezetése, illetve a KGB és a saját lakossága ellen pereket konstruáló szovjet-ukrán igazságszolgáltatás jogi köntösbe öltöztetett megtorló gépezete. Rávilágítanak arra is, milyen sémákat használtak szovjet szervek az események értékelésében, s milyen módszerekkel éltek a birodalom peremvidékén a hatalmi stabilizáció érdekében, vagyis röviden öszszefoglalva arról szól a könyv: hogyan vágott vissza a birodalom.

Egy válogatásnak mindig alapkérdése, mi kerüljön bele, s mi maradjon ki, hiszen adottak a terjedelmi korlátok, s ezek közé szorítva kell arról dönteni, hogy mit adjunk a közönség kezébe. Jelen estben több száz oldalnyi összegyűjtött iratból kellett válogatni. Bizonyára nem volt könnyű a választás, hogy minek szorítsanak helyet alig 160 oldalon közreadóként, illetve szerkesztőként.

Sajnos, a bevezető tanulmány, miközben történeti keretet ad, nem avatja be az olvasót a válogatás szempontjaiba, így nem kapunk magyarázatot arra, hogy

miért pont ezek a források szerepelnek, s miért pont e témák köré rendezve.

Annyit azonban hamar észrevehetünk a könyvet forgatva, hogy készítői tudatosan törekedtek arra, ne mindenből egy keveset „felcsipegető”, vegyes „salátatálat” adjanak ki a kezükből. Ehelyett azt a megoldást választották – nagyon helyesen –, hogy négy téma köré rendezik a forrásokat, négy fejezetre tagolva.

A legterjedelmesebb az első fejezet, amely a Magyarországról a Szovjetunióba deportált személyek névsorait adja közre, a hosszabb listákat többoldalas táblázatba foglalva. Ez a rész 117 oldalra rúg a közel 160 oldalnyi forrásgyűjteményből, tehát egyértelműen súlyponti részét képezi a kötetnek. Érdekesség, hogy több listán a személyi adatok mellett azokat a településneveket is megadják, ahol az illetőt „begyűjtötték”, illetve ahová visszaszállították. Bár e listák kapcsán számos kérdőjel adódik, ennek ellenére bizonyára sokan fogják lapozgatni őket, s remélhetően nemcsak Kárpátalján, hanem idehaza is, például azokban a nagyobb városokban is, ahonnan többeket elhurcoltak (helyi forradalmi szervek vezetőit, fegyveres harcok részvevőit, sőt nem egyszer olyanokat is, akikről megmondani sem tudjuk, miért pont ők kerültek bele a „szórásba”). Különböző adatok szerint akár négyezerre is tehető a deportáltak összlétszáma, mindenesetre Szerov tábornok, a KGB elnöke 1956. november 11-én 3773 főt, majd két nap múlva már 4056 főt jelentett Hruscsovnak.

Az ismertté vált részletes, neveket tartalmazó listákon azonban ennél jóval kevesebb név szerepel. Megdöbbentő az is, hogy egy jóval kevesebb, „csupán” 848 nevet tartalmazó, a KGB által készített listán 75 elhurcolt fiatalkorú neve 123

Szemle

szerepel, 66 fiúé és 9 lányé (emellett 16 felnőtt nő is a deportáltak közé került).

Egy biztos: a szovjet szervek adatszolgáltatása legkevésbé sem volt pontos, ezért aztán vakarhatják fejüket utólag a történészek. Az viszont egyértelműen kiderül, hogy a deportáltak többségét a szovjetek már november 4-én, vagy az azt követő egy-két napban vették őrizetbe, hogy néhány nap múlva Kárpátaljára szállítsák őket, majd több hetes, nem egy esetben másfél hónapot is kitevő kényszerfogság után hazatérhessenek. Miért vitték őket el? Azon kívül, hogy „kivonva őket a forgalomból” aktív rétegétől fosztották meg, s ezzel gyengítették a magyar társadalmat, számos jel arra utal, hogy a szovjetek saját szerveik által lefolytatott jogi eljárásra készültek, amitől később nemzetközi nyomásra elálltak.

A második, jóval rövidebb, mindöszsze tíz oldalnyi fejezetben a Tökölön letartóztatott magyar kormánydelegáció tagjainak a kihallgatások során keletkezett anyagaiból olvashatunk három, eddig még nem publikált jegyzőkönyvet, Garai Sándorét, Simon Ferencét és Szűcs Sándorét, melyeket november 29én, ill. 30-án rögzítettek.

A harmadik, legrövidebb részben a Német Vöröskereszt egyik tagjának kihallgatási jegyzőkönyve és a tőle átvett tárgyak listája kapott helyet. Horst Wragge társaival együtt a forradalom napjaiban érkezett Magyarországra, majd a szovjetek foglyul ejtették, s a magyarokkal együtt Kárpátaljára szállították őket.

Végül a kötet zárófejezete a kárpátaljai lakosságot sújtó megtorlás 14 dokumentumát közli, melyek a rendőrségi és a bírósági eljárások során keletkeztek, s az eljárás több fázisát is dokumentálják,

124

hiszen van köztük kihallgatási jegyzőkönyv, tárgyi bizonyítékként kezelt szórólap, írásszakértői vizsgálat anyaga, vádemelési határozat, vádirat és ítélet is.

Az utóbbi irattípusnál azonban álljunk meg egy pillanatra! Véleményem szerint érdemes lett volna az előszóban azt is megemlíteni, hogy olyan irattípusokat is tartalmaz a könyv – kihallgatási jegyzőkönyvek, nyomozati iratok, vádiratok, ítéletek –, amelyek értelmezése egyáltalán nem könnyű, s fontos forráskritikai szempontokra fel lehetett volna hívni a figyelmet. Egyrészt arra, hogy az eljárások prekoncepcionálisak voltak, néha a tényeket is elferdítették, s pláne elferdítették az események jellegét, hiszen céljuk a társadalom megfélemlítése, megtörése volt, nem pedig az események valósághű feltárása, amit a hatóság képviselőinek tárgyilagosságot eleve nélkülöző, megbélyegző hangneme, fogalomhasználata, saját koncepciójuknak az iratokban itt-ott tetten érhető erőltetése is bizonyít.

De nemcsak a kihallgatók, az ügyészek és bírák negatív elfogultsága torzítja a dokumentumok tartalmát, hanem helyenként a kihallgatottak, eljárás alá vontak védekezési stratégiája is – s ezt az olvasónak hangsúlyosan tudomására kellene hozni egy ilyen dokumentumokat közreadó válogatásban. A megtorlás időszakának rendőrségi-bírósági eljárása során keletkező iratokat kutató történészek ismerik a következő jelenséget: az első kihallgatáskor még általában többet bevallanak az érintettek, mert nem gondolják, hogy nagyobb baj lehet belőle, aztán amint telik az idő, amint az eljárás elhúzódik, s a kényelmetlen helyzet fokozódik, előbb-utóbb rájönnek, hogy ennek fele sem tréfa, mondhatni „szorul a kapca”. Egy idő után ezért jellemzően

Szemle

stratégiát váltanak, s újabb vallomástételek vagy tárgyalások alkalmával már csak azt ismerik be, amiről úgy gondolják, hogy a hatóságnak van rá bizonyítéka, vagy úgy vélik, hogy ezt már úgyis tudja a „szerv”. Kinél előbb, kinél később, de rendre bekövetkezik effajta megvilágosodás. Erről a jelenségről számos visszaemlékező beszámol. Für Lajos is leírja a Bevérzett mámor című könyvében, hogy a kihallgatások közepette a tolmács, aki kárpátaljai volt, félig magyar, félig ruszin, megkérdezte tőle, hogy tud-e hazudni. Mert ha igen, akkor nem lesz baj, ő, a tolmács majd fordítja. S bár először meghökkent, de aztán felfogta, hogyha ezt „szorult helyzetet” túl akarja valaki élni, akkor tényleg nem az igazmondásra kell törekednie.

Hiányolok egy névmutatót a kötet végéről, bár ez nem kötelező forráskiadványnál, ugyanakkor felettébb hasznos: a névmutató nagyban segíthetné az érdeklődő olvasók tájékozódását, főleg a rengeteg nevet tartalmazó első fejezet listáinak a böngészésekor. A másik kritikai észrevételem: mivel dokumentumok nagy része eredetileg nem magyar nyelven készült, de magyar fordításban került kiadásra, fel kellett volna tüntetni a fordító nevét, legalább az ún. copyright oldalon. Ez még akkor is így van, hogyha a fordítás túlnyomórészt Váradi Natália munkája, akit a kötet úgy nevez meg, mint aki a „forrásokat válogatta, közreadja és a bevezető tanulmányt írta”. Szerintem szerencsésebb lett volna a következő megjelölés: „A forrásokat válogatta, fordította és a bevezető tanulmányt írta Váradi Natália”.

Ez a meghatározás a belső címoldalra, a cím alá is felkerülhetett volna, ugyanis ha valaki ilyen nagy munkát végez, annak véleményem szerint egyáltalán nem kell

szerénykednie, „rejtőzködnie”. Ráadásul a mű majd könyvtári feldolgozásra kerül, sőt bibliográfiai tétel lesz, és sokkal könnyebb lenne a dolga a vele foglalkozóknak, legyenek azok könyvtárosok, kutatók, hallgatók, olvasók, ha egyből a címlapon megtalálják az összes lényeges adatot, a fordítót is beleértve.

A közölt iratok áttételesen, retrospektív forrásként a kárpátaljai megmozdulásokról is adalékokat szolgáltatnak, így közvetve bizonyítják a helyi lakosság szolidaritását (hiszen többek közt pont erre „vadásztak” a rendőrnyomozók és az állambiztonság emberei). A dokumentumok szerint a magyarországi megmozdulások hatására több településen olyan eseményekre is sor került, amit a szovjet hatóságok ellenforradalmi szervezkedésnek értékeltek, s az érintettekre akár többéves börtönbüntetést is kiszabhattak (pl. röplapozásáért, vagy valamilyen szovjetellenes megnyilatkozásért). A kötet hitelesen dokumentálja, hogy Kárpátalja nemcsak azért volt fontos külhoni helyszíne az ’56-os magyar forradalomnak, mert szovjet katonai vezetők és a KGB-tisztek garmadája települt ide, a birodalom Magyarországgal határos szegletébe, hogy innen irányítsák a szovjet megtorlást, hanem azért is, mert az elszigeteltség, a nehezen átjárható határ ellenére a legnehezebb időkben, az ötvenes években is élt a magyar–magyar szolidaritás.

A belbecs után szóljunk a külcsínről is! Nekem fenntartás nélkül elnyerte a tetszésemet a könyv borítója: igényes, nem harsány, de „beszédes”, a témához és a közölt levéltári dokumentumokhoz illő. Az első borítón vaskos iratkötegeket látunk egymásra helyezve – a kutató ilyenekben, vagy hasonlókban búvárkodhatott. A háttérben jelenkori térkép 125

Szemle

Kárpátalja délnyugati területeivel, az ukrán–magyar–szlovák határvidékkel, kiemelve nagybetűvel Ungvár–Uzhhorod települése, a közigazgatási székhely, ahonnan a levéltári iratok is származnak.

A hátsó borítón egy kárpátaljai röplap „Kárpátaljai Magyar Forradalmi Egyesület” aláírással, ami egyből felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar eseményeknek Kárpátalján is volt visszhangja – ha eddig nem tudta volna valaki, aki kézbe veszi, most megtudhatja. Ha elölről kezdi az olvasást, hamar értesül róla, hogy

kiket is rejt a „Kárpátaljai Magyar Forradalmi Egyesület”. Kívánom, hogy vegyék kézbe minél többen és olvassák ezt a forrásgyűjteményt, mert sokat tanulhatnak és okulhatnak belőle. A magam részéről jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Völgyesi Zoltán Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai (Forrásválogatás). Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Váradi Natália, szerkesztette Galambos Sándor. Nyíregyháza, 2012. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 192 p.

Életminőség Nyíregyházán, 2008-2010 2012 januárjában adta ki a Debreceni Egyetem Egészségügyi Kara az Életminőség Nyíregyházán, 2008–2010 című kötetet, melyet Fábián Gergely, Patyán László és Huszti Éva szerkesztett. A könyv a kar által alapított folyóirat, az Acta Medicinae et Sociologica tematikus különszámaként jelent meg.

A tanulmányok a Nyíregyháza Város megbízásából 2008-ban és 2010-ben folytatott életminőség-kutatások eredményeit foglalják össze, és egy nem mindennapi vállalkozásról tanúskodnak: a kar oktatói relatíve szerény anyagi és humán erőforrás-feltételek mellett voltak képesek szakmailag és tudományosan is figyelemreméltó teljesítményt produkálni.

Maga az alapvizsgálat a nemzetközi és hazai háztartáspanel vizsgálatok módszertanát vette át – ez igaz az alkalmazott mérőeszközre és a mintaválasztási eljárásra 126

Szemle

is. Ez alkalmat ad az eredmények hazai és nemzetközi elhelyezésére valamint összevetésére is. Általános benyomásként megfogalmazható, hogy a kötet színvonalas, meghatározó módon leíró tanulmányokat foglal magába, érezhetően eleve a leírás és az abból közvetlenül következő értelmezés volt a szerzők célja. Ez semmit nem von le a mű értékéből. Fontos megjegyezni, hogy mivel ilyen kutatás a városban még nem volt, a „leíró” jelleg elsősorban a vizsgálat feltáró- és előkutatás mivoltával is összefügg. A szerkesztők sorozatot ígérnek az Előszóban – az újabb adatfelvételek, kutatások témáit e kötet tapasztalatai alapján lehet tervezni és feldolgozni.

A kiadvány felépítése abban is követi a mintaként szolgáló Társadalmi riport sorozatét, hogy a kutatási eredményeken túli területekről is közöl elemzéseket, ez a tervezett sorozatnak mindenképpen erénye.

A munka nóvumát két dolog adja: az egyik azelemzések alapjául szolgáló longitudinális kutatások – ezekhez hasonlót eddig csak a TÁRKI folytatott, a Magyar Háztartás Panel keretében; ebben a megközelítésben a nyíregyházi kutatás és e kötet is mindenképpen fontos és figyelemre méltó. A másik nóvum a kutatásvezető és statisztikus munkatársa által kidolgozott új, összevont lokális életminőség index (Tauhidur Rahman elméleti alapvetése alapján), melynek empirikus tesztelésére is sor került. A kötetből megismerhető és más kutatók által is alkalmazható a kidolgozott index.

Lássuk az egyes tanulmányokat! Malakucziné Póka Mária Nyíregyháza lakosságának főbb demográfiai jellemzőit vizsgálja. A tanulmány professzionális színvonalú, átfogó és adatgazdag, bevezető tanulmányként alapvetően fontos szerepet tölt be. A demográfiai folyamatokat érzékletesen elemzi,

azokat jól szerkesztett ábrákkal jeleníti meg.

A tanulmány a város térszerkezeti folyamatait is bemutatja, az egyes városrészek főbb demográfiai mutatói plasztikusan jellemzik a térszerkezet lényeges társadalmi eltéréseit.

Fábián Gergely és Takács Péter két tanulmánnyal is szerepel a kötetben. A jövedelmi egyenlőtlenségek változásai és szegénység című írásukban a panel vizsgálat adatbázisát elemzik, mely elemzések jóval túlmutatnak a leíró jellegen.

Típusalkotásuk izgalmas és meggyőző, a sokváltozós elemzéseket a szükséges és indokolt szinten alkalmazzák. Eredményeiket folyamatosan összevetik az országos adatokkal. A 2008-as és a 2010-es vizsgálat összehasonlítása révén is jellemzik a városban végbemenő társadalmi folyamatokat, a közép- és alsó-középrétegek pozícióvesztését. A tanulmány a háztartások összetételének, jövedelmi helyzetének és felszereltségének alapos, okszerű elemzésére koncentrál, figyelembe véve az időbeli folyamatokat is. Másik írásukban (Egy lokális életminőség index kialakításának lépései) arra tesznek kísérletet, hogy kidolgozzanak egy új életminőség indexet, Tauhidur Rahman konstrukciója alapján. Ehhez nyolc változó-együttest vettek igénybe, a családi, baráti viszonyoktól kezdve a személyes biztonságon, érzelmi jóléten át a munkáig és a környezet minőségéig, majd egy főkomponens modellel vizsgálták az index „működését”. Az index kialakítása és a bemutatott eredmények meggyőzőek, az index alkalmazását a hasonló kutatásokban javasolni tudjuk a kutatóknak.

A panel vizsgálat eredményei alapján Szoboszlai Katalin a nyíregyházi lakásjellemzőket elemzi. A szerző nagyon alaposan körbejárja a lakhatás és a lakás 127

Szemle

kérdéskörét, tanulmányát egy általánosabb, szocio-demográfiai keretbe ágyazza. A kötet egészére jellemző megközelítésmód következtében, melynek fő jellegzetessége a vizsgált kérdések multifaktoriális beágyazódásának vizsgálata, az objektív mutatók mellett, mint jövedelem, kiadások, lakásnagyság, elemzi a válaszadók helyzetpercepciójának szubjektív összetevőit is, így például a jövedelem nagyságával való elégedettséget.

R. Fedor Anita a gazdasági aktivitás lokális jellemzőiről ír, összeveti a nők és férfiak mutatóit a „munka piacán”. Komparatív módon a hazai és nemzetközi, elsősorban EU-s adatokkal hasonlítja össze a lokálisokat. A hazai és a nemzetközi folyamatok elemzése mellett a tanulmány fontos erénye a nemek esélyeinek és helyzetének az érzékletesen megrajzolt képe. A helyzetkép mellett a panelvizsgálat folyamatait is felvázolja.

A szerző a foglalkoztatásban és a jövedelmekben meglévő, jelentős különbségek mellett összeveti a nők és a férfiak elégedettségét a munkakörülményekkel.

Tanulmányukban Jóna György és Jávorné Erdei Renáta a város lakóinak szubjektív egészségi állapotát elemezték, az erre vonatkozó mérések nemzetközi metodikája alapján, valamint a hazai és a nemzetközi népegészségügyi, egészségszociológiai irodalom alapos ismeretében. Az egészségi állapotot vizsgáló empirikus kutatások nyomán bizonyítottnak tűnik, hogy azt az életmód és a gazdasági fejlettség foka határozza meg leginkább. A nyíregyházi adatfelvételek eredményei azt mutatják, hogy a városban élők saját egészségi állapotukat sokkal rosszabbnak tartják, mint például az ország egyéb tájain élők, vagy az EU-ban a hasonló vizsgálatok során megkérdezettek.

A szerzők tanulmányukban a szubjektív

128

egészségi állapotnak a nemmel, az életkorral, az iskolai végzettséggel, a családok szerkezetével, a családi állapottal, a jövedelemmel, a vallással és a barátok számával való kapcsolatát vizsgálják. Nyíregyházán a vizsgált, rövid periódusban is romlott a nők, a fiatalabb generáció, az 50–60 év közöttiek és az alacsonyan iskolázottak szubjektíven érzett egészségi státusza, ami részben a szegénységgel függ össze. Utalnak arra, hogy a vizsgált mintákban a párkapcsolatok és a társas kapcsolatok sem tudták ellensúlyozni a romlónak ítélt és vélt egészségi állapotot.

Az idős emberek életminősége egyre fontosabb kérdése a szociális, egészségügyi és életminőség vizsgálatoknak – ez Európa népességének demográfiai folyamatait ismerve ma az egyik legfontosabb társadalmi probléma. Patyán László sokoldalúan járja körül az idősek életminőségének kérdéskörét. Elemzi a megélhetés, a fogyasztás, a szubjektív jólét, az egészségi állapot, a társas kapcsolatok, a lakhatás, a lakás és a mobilitás problémáit, azaz az életminőséget multifaktoriális jelenségként kezeli, ami megfelel a nemzetközi szakirodalom értelmezési módjának. A város idős népessége a közepes jövedelmi kategóriákba sorolható, ám fogyasztásuk a megélhetési költségek növekedése miatt már két év alatt viszonylag jelentősen átalakult. Az idősek számára a jövedelmi helyzet és egészségi állapot alakulása mellett a társas kapcsolatok, a társ, a család segítő jelenléte és biztonságot adó támasza a fontos, már elérték, amit lehet, a lakhatás önmagában nem jelent alapvető problémát (a lakásfenntartás igen).

Balogh Erzsébet és Fábián Gergely a támogató rendszerek, a szociális problémák és a segélyezés összefüggéseit tárják fel tanulmányukban. Nyíregyháza esetében is

Szemle

a természetes támogatórendszerek azok, melyekben az itt élők inkább megbíznak, és amelyekhez fordulnak probléma esetén.

Ez megfelel az országos folyamatoknak is, amelyeknek jellemző vonása a formális támogatórendszerekben való bizalmatlanság. A megyeszékhely lakói, ha arra kényszerülnek, elsősorban pénzbeli támogatást kérnek a Polgármesteri Hivataltól. A tanulmány nem csak a támogatórendszerek helyzetét elemzi; a szerzők a főkomponens elemzés révén nagyon érzékletes és kifejező tipológiáját dolgozták ki a segélyezéssel kapcsolatos véleményeknek. Négy típust (főkomponenst) különítettek el: 1. a „segélypártiak” (szükséges a segélyezés); 2. „a segélyezettek csalók, a rendszer kihasználói” véleményen levők; 3. „a természetbeni támogatás” fontosságát vallók; 4. „csak a rászorultak támogatandók” elvét hirdetők. E típusok között lényeges eltérést találtak a különböző szocio-demográfiai mutatókat illetően.

Az életminőség újabban kutatott területe a családi, rokoni, baráti kapcsolatoké, melyet Huszti Éva elemez írásában. A szerző a kapcsolati háló elemzés módszertanának professzionális ismeretében vizsgálja a társas kapcsolatokat, ezen alapuló elemzése mindenre kiterjedő és alapos. Vizsgálja a barátok átlagos számát, a segítségnyújtást különböző helyzetekben (tud-e valaki a családból, vagy a barátok közül valamilyen probléma esetén segítséget nyújtani, és hányan vannak ilyenek). A társas

kapcsolatoknak természetesen fontos terepét jelentik a közösségi, a szervezeti élet, a különböző szervezetekben való tagság. A szerző eredményei szerint a barátok számát az egyén iskolai végzettsége, az egészségi állapot, és a családi állapot alakítja leginkább.

A vizsgált időszakban erősödtek a természetes támogatórendszerek a városban, melyek akár ahhoz is hozzásegítenek, hogy valakit ahhoz, hogy állást találjon.

Nem kell különösen indokolni, hogy menyire meghatározza az egyén és a családok életminőségét a fogyatékosság. Horváth László és Krizsai Anita empirikus vizsgálatok eredményei alapján mutatják be a fogyatékossággal élő személyek élethelyzetét Nyíregyházán és térségében – elemzésükben az intézményrendszer működését is górcső alá veszik. A nagy elemszámú empirikus vizsgálat az érintett családok élethelyzetét elemzi, eredményeik alapján fogalmazzák meg azokat a problémákat, melyek a fogyatékos személy családjában kialakulhatnak. Az intézményrendszernek, a szolgáltatásoknak ezekre a problémákra, és a velük összefüggő igényekre kell reflektálni a szerzők szerint – ez hozzájárulhat az egyének és családjaik életminőségének a javulásához is.

Fónai Eszter Fábián Gergely – Patyán László – Huszti Éva: Életminőség Nyíregyházán, 2008–2010. Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar, Nyíregyháza, 2012. 196. p.

129

Szemle

Debreceni színházművészek, 1798–2000 Bényei József könyve sok-sok nyíregyházi adalékkal

A nyolcvanadik életévéhez közeledő Bényei József költő, újságíró, helytörténész az előttünk járó, hajlott korú nemzedék egyik nagy szellemi „bölénye”, olyan jelentős debreceni személyiségek társaságában, mint Ujváry Zoltán néprajztudós, Tréfás György operaénekes, Bakó Endre irodalomtörténész és a már meghalt Bényi Árpád festőművész. Írásértő értelmiségiek, tudósok, művészek, akik – ha elmennek – nehezen lesznek pótolhatók.

Bényei Józsefnek megjelent tucatnyi verseskönyve, mintegy negyven más jellegű kötete (ezek jó részét gyűjtötte, válogatta, szerkesztette), közben tanított, újságot írt, volt rovatvezető a Hajdú-bihari Naplónál, majd főszerkesztő is egy évtizeden át, nyugdíjazásáig. A színházi világhoz is erős szálak fűzték, 1974–1976-ig a Csokonai Színház dramaturgja, 1976–1979 között pedig igazgatója volt.

Aki a megyeszékhely irodalmi múltját és jelenét búvárolja, annak muszáj kézbe vennie a művelődéstörténész Debreceni irodalmi lexikonát. Aki a megye képzőművészetének históriája iránt mutat érdeklődést, annak föl kell lapoznia Bényei József két év múlva megjelenő Hajdú-bihari képzőművészeti adattárát.

Akit pedig a debreceni színjátszás, színház rég- és közelmúltja érdekel, nem kerülheti meg az ő könyveit, a Debreceni komédiásokat, s azt a művet, amelyet itt

130

és most tárgyalunk, a Debreceni színházművészek 1798–2000 című, majd’ 740 oldalas „lexikont”. Ezek – a persze elsősorban debreceni aspektusból jelentős vállalások – mind 2005 után öltöttek-öltenek könyvformát, s valamennyit a Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. adta-adja közre. Ám mindjárt kínálkozik a kérdés: lexikon-e ez a könyv? Nyilvánvalóan nem (annak ellenére, hogy érvényesül benne az adattárjelleg), mert sok helyütt találkozunk a szerző szubjektív megjegyzéseivel. Ha valaki (színész, rendező, operaénekes) különösen közel

Szemle

állt hozzá, akkor azt nemcsak a szócikk terjedelmén vesszük észre (a terjedelem tekintetében egyébként igyekezett méltányos, igazságos lenni), hanem a szöveg személyesebb hangvételén is. Talán jobb is, ha a semlegesebb „kézikönyv” műfajmegjelölésnél maradunk. Bényei József egy ideig a „regiszter” műfajmegjelölést melengette, de aztán elvetette, mert „a színlapokon, plakátokon, műsorfüzetekben nagyon sok olyan név jelent meg, amelyeket nem tudtam azonosítani, nincsenek róluk adatok, bizonyos korokban például a kisebb szerepeket amatőrök, kollégiumi vagy középiskolai diákok játszották. Minden szimpátiám az övék, de azért egy adattárban nincs helyük.” Bényei végül szerényen így határozza meg munkáját: „viszonylag sok adalék a debreceni színház történetéhez”.

Különös, hogy a megannyi kritikus közül (Ady Endrétől Turi Gáborig, Obersovszky Gyulától Hassó Adriennig, Tóth Dénestől Ungvári Juditig) szinte csak Pozderka Judit cikkeiből idéz. A szerző narrációja néha egyes szám első személyű, lássunk csak egy kis részletet a Dégi Istvánról szóló ismertetőből: „Az ötven szerepből nehéz kiemelni a legjobbakat, ha megteszem, szubjektív alapon teszem, nem időrendben. Nem említem a mai témájú magyar és külföldi darabokat, mert azokban a fiatal hősöknél nála jobb színész nem akadt.” Ilyen személyesség nem férne meg lexikonszócikkekben.

Nagy értéke a könyvnek, hogy találunk benne időrendi áttekintést; az első dátum 1796, ugyanis – Zoltai Lajos kutatásai szerint – ekkor járt először hivatásos színészek társulata Debrecenben, valószínűleg valamelyik vásár alkalmával. 1993 az utolsó dátum, amikor is

Lengyel György átvette (immár harmadszor) a színház irányítását, az adattár záró korszakhatárán is ő volt a direktor, 2003-ban ment nyugdíjba. A szerző kiegészítésként megemlíti, hogy őt Csutka István követte a poszton, majd Csányi János következett egy fél esztendőre, s immár hosszú évek óta Vidnyánszky Attila irányítja a társulat munkáját, akit a közelmúltban neveztek ki a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának.

A színházművészet természetrajzához tartozik a társulati tagok örökös vándorlása, cserélődése. Gyakran megesett, hogy például a nyíregyházi teátrumtól Debrecenbe távoztak művészek (mint legutóbb Szalma Noémi), vagy fordítva: ha Debrecenben nem volt túl izgalmas a színházi műhelymunka, a szabolcs-szatmár-beregi megyeszékhelyen meg igen, akkor több színész – ha megtehette – Nyíregyházát választotta munka- és lakhelyéül. (Azt is érdemes megemlíteni, hogy az észak-hajdúsági településekről – Polgár, Hajdúnánás stb.

– sokan inkább a nyíregyházi színházat tüntetik ki érdeklődésükkel, s nem a debrecenit.)

A közelmúlt nagy színész halottja, Simor Ottó örökös tagja volt a nyíregyházi és a debreceni társulatnak is. Ezt írja róla Bényei: Simor „meg tudta mutatni minden figurának az emberi arcát. Sármos, derűs Bicska Maxi is lehetett, és cselédbolondító, de fájdalmas kókler Liliom is, ő a SZÍNÉSZ volt, lelket adott a betűknek”.

A szintén nyíregyházi örökös tag, és szintén „közös” Máthé Eta egy évadot töltött Debrecenben; a karakterszínésznő pályája vidéken telt, hiszen Miskolchoz és Győrhöz is kötődött. Holl István 1959 és ’61 között Debrecenben, majd Nyíregyházán örökös tag lett; érdekes, 131

Szemle

modern karakternek mondja a kézikönyv. Gerbár Tibor és Csikos Sándor úgyszintén kettős kötődésű művészek.

Gerbár 1995-ben halt meg 72 évesen, kiváló karakterszínésznek ítéli Bényei, az egész magyar színjátszás jeles alakjának tartva őt. Csikos, a színész-rendező 1985-ben került Nyíregyházára, ahol 1990–1994 között a teátrum direktora is volt. Debreceni éveiben csaknem száz szerepet formált meg. Méltán írja róla a krónikás: „Megbízhatóság, felelősség, az emberi lélek belső tartalmának kutatása, a magas szintű beszédkultúra emelte és emeli a debreceni színjátszás első vonalába. Nagy gondot fordít a beszédművészetre, kiváló versmondó is.”

Megtaláljuk a kézikönyvben (több száz színházművész között) a Nyíregyházán 1960-ban született Ádám Zsuzsát, aki Simándy Józsefnek is tanítványa volt, s a drezdai operastúdióban is tanult. Ugyancsak Nyíregyházán született Artner Árpád ügyelő, Balogh Zsuzsa tánckari tag, Kisvárdán Csák József énekes, Nyírbátorban Csáki Szeréna színésznő, Nyírbogáton Darvai Miklós színész, Nyírbogdányban Dzsupin Ibolya színésznő, Barabáson Ebergényiné

132

Amália színésznő, Csengerben Gyimesi Kálmán énekes, Nyíregyházán Hegyes Gabriella énekesnő. Nyíregyházán volt színész a Püspökladányban született Kerekes László, aki tragikusan fiatalon, váratlanul halt meg. Még hosszan lehetne sorolni a vonatkozó neveket, de talán elég is ennyi annak bizonyítására, mennyire „közlekedőedény” a színházi világ.

Egy egész munkaközösség, egy hathéttagú alkotógárda munkáját végezte el Bényei József, úgy, hogy – leginkább szemproblémák miatt – nem vehette igénybe az internet segítségét. Olyan munkának is szánta mostani vaskos könyvét, amely nemcsak segít a kutatásban, hanem inspirálhat is másokat a debreceni színháztörténet évszázadainak búvárlására. Bényei Józsefnek nagyon sokat köszönhet a cívisváros, a megye, sokat köszönhetnek a művészetek műhelyei, s persze a kultúrafogyasztók is.

Erdei Sándor Bényei József: Debreceni színházművészek 1798– 2000. Debrecen, 2012. Tóth Könyvkiadó, 736 p.

Szemle

„… Egernek ősz galambja”

Emlékkötet Samassa József bíboros, egri érsek halálának századik évfordulójára Komiszár Dénes új könyvének elsődleges szándéka a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház építtetője előtti tisztelgés. Több éves kutatómunkája eredményeként tartalmában gazdag, külső megjelenésében pedig impozáns kötetet vehetünk kezünkbe. A cím arra utal, hogy idős korára a kistermetű főpap ősz haja révén leginkább egy hófehér galambhoz hasonlított, és címerállatának is a galambot választotta.

A könyv elején Bosák Nándor, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora ajánló sorait olvashatjuk, aki azt hangsúlyozza, hogy Nyíregyházán a XX. század elején Samassa József nemcsak a város, hanem a kelet-magyarországi régió híveinek – akiket most az új egyházmegye fog össze – építtette a templomot, hirdetve ezzel, hogy aki templomot épít, mindig a jelent gazdagítja és a jövőt építi.

Ezt követően az előszó meggyőzően vetíti előre, hogy a „kuruc Szabolcs” és az akkor protestáns többségű városvezetés, valamint a terület közvetlen egyházi elöljárója között milyen bámulatra méltó a harmónia.

Samassa József ragyogó szónoklataival, elmélkedéseivel, tanításával, bőkezű adományaival – vallásfelekezeti különbségtétel nélkül – elérte, hogy a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla, a legmélyebb hódolatot tanúsították iránta. A szerző bevallja: a fellelhető, a

felhasznált és ebben az emlékkötetben közölt források alapján talán egy kissé idealizáltabb Samassa-kép tárul elénk, mint amilyen a bíboros valójában volt.

Halandó emberként ő sem lehetett hiba nélküli, de magabiztossága, küldetéstudata révén mindig hitt abban, hogy jót cselekszik.

Az életrajzi áttekintésből megtudjuk, hogy a felvidéki Aranyosmaróton, Bars vármegyében született 1828. szeptember 30-án Samassa János érsekuradalmi jószágigazgató és Krchnyák Teréz legidősebb fiaként. Elemi és középiskoláit Nyitrán, Léván és Esztergomban végezte. A pozsonyi és a nagyszombati papnevelő intézetből 133

Szemle

– mint a legkiválóbb növendék – a bécsi Pázmáneumba került. 1852-ben szentelték pappá, és a nagyszombati gimnáziumban kezdett tanítani. Tanárkodott a Központi Papnevelő Intézetben, az esztergomi szemináriumban, majd a budapesti egyetemen lett tanszékvezető. Közben egyre-másra jelentek meg művei, nagyhatású teológiai írásai. Elnyerte a szepesi püspöki széket, de 1873-ban egri érseki kinevezést kapott. Akik arra számítottak, hogy érseksége idején szigorú rend következik, nem csalódtak. Mindjárt a székfoglalójában tétovázás nélkül jelölte ki az irányt papjai számára: „életszentségben és nem külső díszben kell kiválni”.

A részletes életrajz végén Komiszár Dénes a bíborosi kinevezéskor a gratulációk, üdvözletek, jókívánságok egész sorát mutatja be, köztük Nyíregyháza város üdvözlő levelét is. Az olvasónak különlegesen érdekes és tanulságos a „Prohászka-affér” címen felvillantott probléma. Prohászka püspök ugyanis XIII. Leó pápa szociális körlevele után keményen bírálta a hazai állapotokat, és síkra szállt az egyház mint intézmény megújításáért. A szociális kérdésekben maradi állapotokat képviselő hazai főpapság – köztük Samassa érsek is – hozzájárultak ahhoz, hogy Prohászka Modern katolicizmus című

134

könyvét és még néhány művét Róma indexre tette.

Izgalmas, érdekes és nem kevésbé változatos a Visszaemlékezések Samassára című összeállítás. Ezek között Krasznai Péter kemecsei főszolgabíró és Jósa András orvos, múzeumigazgató megnyilatkozásai is olvashatók.

Külön fejezet foglalkozik Samassának Nyíregyházához, valamint Szabolcs vármegyéhez fűződő kapcsolataival, továbbá a Magyarok Nagyasszonya Samassa templom építésével és felszentelésével. A gazdag képanyag a kötet végén a Samassa tér avatását, az ünnepi alkalom pillanatait örökíti meg. Összefoglaló értékelésként elmondhatjuk, hogy Komiszár Dénes tapasztalt helytörténeti kutatóként mindig jó érzékkel tud azonosulni a bemutatandó személyekkel, a vizsgálat alá vont problémákkal, bölcs kritikával helytálló értékelést közvetít a múltról. A kötet írásain is átsüt lelkesült szellemisége, a nagy jótevő iránti hálás szeretete, de semmiképpen sem lehet elfogultsággal vádolni. A józan realitás a kötet legnagyobb érdeme.

Csermely Tibor Komiszár Dénes: „… Egernek ősz galambja”. A nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya társszékesegyház építtetője, Samassa József bíboros, egri érsek. Nyíregyháza, Örökségünk Könyvkiadó, 2012. 120 p.

bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma Önálló művek válogatott bibliográfiája, 2012

Barabás László – Gorki, Marlis (szerk.): Lenyomatok : Testvérvárosi kapcsolat Iserlohn – Nyíregyháza : 1989–2009. – Nyíregyháza : Iserlohn : Német Fórum : Iserlohn város Nyíregyháza Bizottsága, 2012. – 155 p.

Baán István : Theofánisz Mavrogodrátosz (1626-1988), paronaxiai metropolita, munkácsi adminisztrátor. = Theophanes Mavrogordatos (1626-1688), Metropolitan of Paronaxia and Administrator of Munkács.

– Nyíregyháza : Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 2012. – 320 p.

Baráth Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke: Egy 19. századi református egyházkormányzó életútjának ismertetése: Önéletrajzi visszaemlékezései, válogatott művei és a pályafutásához kapcsolódó dokumentumok alapján.

– Budapest : Helikon Kiadó Kft., 2012.

– 407 p.

Bodnár István – Karádi Zsolt (szerk.): A város (vissza)vár : Életképek Nyíregyházáról. – Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2012.

– 231 p.

Bognár Ferenc – Fejér Ádám: Móricz Zsigmond és a Nyugat alkonya.

– Szeged : Kultúrtörténeti Stúdiumok, 2012. – 358 p.

Csermely Tibor (szerk.): Bessenyei almanach : A Bessenyei Irodalmi Társaság évkönyve 2011. – Nyíregyháza : Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság, 2012. – 88 p.

Csomós Szabolcs: Virrasztok jövendőt : Versek. – [Nagykálló] : Szerző, 2012. – 85 p.

Csorba Dávid: Mohács – egy „mesemondó” szemével : Emlékezeti rétegek Szerémi György Epistolájában. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2012. – 180 p.

Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2012. – 237 p.

Ilyés Gábor: A Nyíregyházi Városvédő Egyesület huszonöt éve : 1987–2012.

– Nyíregyháza : Nyíregyházi Városvédő Egyesület, 2012. – 120 p.

János István: Egyén és világegész : János István válogatott tanulmányok /szerk. Mercs István. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2012. – 263 p.

135

Bibliográfia

Kálmán Kata: A Csibe-ügy : Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről /[sajtó alá rend., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Varga Katalin]. – Budapest : Palatinus. – 2012.

– 217 p.

Kurucz Gyula: Mire vársz? : Regény. – Budapest : Kairosz Kiadó, 2012. – 219 p.

Lefler György: Sodrásban. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 2012. – 168 p. „… minden utamat már előre láttad” : Görögkatolikusok Magyarországon.

– Strasbourg : Éditions du Signe, 2012.

– 223 p.

Miska János: Magyar irodalom Kanadában 1900–2010. – Pomáz : Kráter Műhely Egyesület, 2012. – 202 p.

Miska, John: From Kerosene Lamps to Space Travels : an autobiography. – Pomáz : Kráter Műhely Egyesület, 2012.

– 303 p.

N agyné B ősze K atalin : A Sóstói Múzeumfalu építője : 60 éves dr. Páll István: Köszöntő kötet, egy kicsit másként. – Nyíregyháza-Sóstófürdő : Múzeumfalu Baráti Köre, 2012.

– 99 p.

Petrusák János: Szőke Mocsár: mai regény. – Nyíregyháza : PegazusTv Média és Oktató Kft., 2012. – 195 p.

Sípos Ferenc: A Vállaji Sípos család irataiból II. – Debrecen : Magánkiadás, 2012. – 120 p.

Soltész Mihályné: Nemzedékről nemzedékre : Görögkatolikus kot-

136

tás népi énekeskönyv. – Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2012.

– 155 p.

A Sóstói Múzeumfalu építője: 60 éves dr. Páll István : Köszöntő kötet egy kicsit másként. – NyíregyházaSóstófürdő : Múzeumfalu Baráti Köre, 2012. – 99 p.

Székhelyi Edith: Székhelyi Edith festőművész. – Nyíregyháza : SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2012. – 133 p.

Szomory Dezső: Szamosmenti táj.

Szomory Dezső Művei VIII. Újságprózák III. Összeállította és az utószót írta Kőbányai János. Budapest, 2012. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 263 p.

Tóth Sándor: Éremkönyv. – Szeged : Múzeumi Tudományért Alapítvány, 2012. – 140 p.

Tuzsér és a Lónyayak: A 2012. május 25-én megrendezett tudományos konferencia előadásai. – Tuzsér : Tuzsér Nagyközségi Önkormányzat Képviselő-testülete : „Tuzsér Községért” Közalaptvány, 2012. – 84 p. Újra itt van a nagycsapat : Emlékkönyv az első NB I-es nyíregyházi labdarúgó csapatról. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Városvédő Egyesület, 2012.

– 223 p. „… you have foreseen all of my paths…” : Byzantine Rite Catholics in Hungary. – Strasbourg : Éditions du Signe, 2012. – 223 p. Összeállította: Tóth-Czakó Andrea

Tartalom ÍRÁSOK A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCRÓL

Kovács Ágnes

Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcsolatai tükrében

Henzsel Ágota

Szatmár vármegye működése a Rákóczi-szabadságharcban

Mészáros Kálmán

Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezredében (1703–1711)

Merítés egy adatbázisból Rittling László

Eszterházy Antal levelei a szabadságharc végéről Ilyés Gábor

Rákóczi-emlékjelek a történelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék

területén hELYTÖRTÉNET

Mohácsi Endre

„… az magyar úgy termett az hadakozásra, mint az madár az repülésre”

Adalékok a tiszántúli kapitányság történetéhez az 1610-es években

Kujbusné Mecsei Éva

Valós és virtuális falak a 18–19. századi Nyíregyházán In memoriam János István Jánosi Zoltán

Hazátlan temetők

Szabálytalan levél János Istvánnak Nagy Zsuka

Albatrosz(ok) a dobozban

Underground tanítók és alternatív intézmények a Bessenyei György

Tanárképzőben, abban az évtizedben, mikor biztosan történt valami...

Bertha Zoltán

Psalmus Transsylvanicus

Vallási, biblikus képzetformák az újabb erdélyi magyar lírában

3 13 19 29 41

57 63

73

77 80

137

Karádi Zsolt

„… még kell a szerelem”

Kálmán Kata feljegyzései Móricz Zsigmondról 93 Antal Attila

A megváltatlanság sejtelme 100 INTERJÚ

Marik Sándor

MTESZ-jubileum változó helyzetben

Beszélgetés Scholtz Bélával és Losonczi Lászlóval

104

IRODALOM Antall István

A minőség magasában

Kalász Márton zárvatermő költészete 116

Kalász Márton

E nyelv bűvöletében; Át a pallón; A költészetről; Parainesis 117 Nagy Gergely László

Gondolatkísérlet; Rejtsd magad...; Urizapi és Epakho 120 SZEMLE

„A birodalom visszavág”

Az 1956-os magyar forradalmat követő szovjet megtorlás 122

kárpátaljai dokumentumait bemutató kötetről (Völgyesi Zoltán) 126

Életminőség Nyíregyházán, 2008–2010 (Fónai Eszter)

Bényei József: Debreceni színházművészek, 1780–2000 (Erdei Sándor) 129

„… Egernek ősz galambja”

Emlékkötet Samassa József bíboros, egri érsek halálának 132

századik évfordulójára (Csermely Tibor) BIBLIOGRÁFIA

Szabolcs-Szatmár-Bereg és Kárpátalja irodalma

Önálló művek válogatott bibliográfiája, 2012 (Tóth-Czakó Andrea)

134

A borítón Nagy Lajos Imre II. Rákóczi Ferenc szobra látható (Nagykálló, 2003).

A borítón lévő képeket és a Rákóczi-szabadságharc emlékjeleinek fotóit Ilyés Gábor készítette.

138

E számunk szerzői:

Antal Attila – irodalomtörténész, főiskolai tanár, Nyíregyháza Antall István – irodalmi szerkesztő, Magyar Rádió, Budapest Bertha Zoltán – irodalomtörténész, Debrecen Csermely Tibor – tanár, Nyíregyháza

Erdei Sándor – újságíró, Debrecen

Fónai Eszter – PhD-hallgató, Debrecen

Henzsel Ágota – levéltáros, Nyíregyháza

Ilyés Gábor – tanár, helytörténész, Nyíregyháza Jánosi Zoltán – irodalomtörténész, rektor, Nyíregyháza Kalász Márton – költő, Budapest Karádi Zsolt – főiskolai tanár, Nyíregyháza Kovács Ágnes – történész, Debrecen Kujbusné Mecsei Éva – levéltáros, Nyíregyháza Marik Sándor – újságíró, Budapest Mészáros Kálmán – történész, Budapest Mohácsi Endre – történész-muzeológus, Nyíregyháza Nagy Gergely László – költő, egyetemi hallgató, Budapest Nagy Zsuka – költő, középiskolai tanár Nyíregyháza Rittling László – történész, PhD-hallgató, Szeged Völgyesi Zoltán – történész, főiskolai tanár, Debrecen

139

140