Szemle 2012/2. szám

S zabolcS - Szatmár - beregi

Szemle

TársadalomTudomány • Irodalom • mûvészeT a megye önkormányzaTának folyóIraTa megjelenIk negyedévenkénT 47. évfolyam, 01 . . szám Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Babosi László, Fábián Gergely, Galambos Sándor, Ilyés Gábor, Marik Sándor Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Kührner Éva igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23.

Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

ötvenéves a nyíregyházi fÕiskola Sallai József

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés A Nyíregyházi Főiskola 2012. szeptemberi tanévnyitóján a szokásos résztvevők mellett a múlt is az ünnep vendége volt. A mindig nemesen szép kezdést így most emléknappá varázsolta az a különleges alkalom, hogy a nyíregyházi tanárképzést ötven évvel koszorúzta meg az idő. Ötvenéves múlttá vált ugyanis az a jeles esemény, amellyel a Nyíregyházi Főiskola egyik jogelődje, a Tanárképző Főiskola, a Vasvári Pál utca 16. sz. alatt – az 1962. szeptember 21-i tanévnyitóval – megnyitotta kapuit tanítványai előtt.

Az évforduló, a születésnap mindig az emlékezés ideje, magunk teremtette bensőséges ünnep, a mába hajló, bennünk vibráló múltunkkal való kapcsolat felfrissítése és megújítása, amelytől fényt kapnak a hétköznapok. E jubileumi múltidézés természetesen nem korlátozódik egyetlen időpontra vagy a főiskolai helyszínre (évzáró, évnyitó, emlékülés), hanem az mindenütt közösségi alkalommá és melengető élménnyé tehető, ahol valakit lelkében megérint az egykori nyíregyházi becsöngetés, amerre csak akadnak, akik – Kányádi Sándor gondolatával – elmondhatják magukról, hogy bennünk is öregedett és újult meg ez az intézmény. A főiskola lényegét ugyanis nem az alapító okirat, a maga mögött hagyott évek vagy az épület kövei hordozzák, hanem közösségének a szellemisége, azok a sorsalakító értékek, amelyeket kigyöngyözött magából, amilyen jövőket szépített a reményekből, amilyen álmokat növesztett. Tehát a főiskola azokban a tanárokban, Nyíregyháza és a főiskola nagyköveteivé lett tanítványokban van, akik ezeket a szakmai, lelki értékeket teremtették, átadták, töltekeztek belőle, gazdagodtak általa, szétvitték és szétosztották, s ezáltal nemcsak beépültek az ötvenéves főiskola életfájának emlékgyűrűibe, hanem a magyar felsőoktatás és tudományosság részeként országossá is tágították alma materük határait.

Az ötvenéves intézményi múlt az idő mérlegén még alig mérhető a régi nagy iskolaelődök korához, sőt a polgári iskolai pedagógusképzés kezdetéhez (1873) viszonyítva sem minősül igazán hosszúnak. A periódus azonban mindenképpen több egy villanásnál, mert elég távlatot jelent a nyíregyházi tanárképzés szerepének és hatásának a megítéléséhez. A gyökerekre való emlékezés pedig ugyanakkor érték is, mert üzenete, hitelesítő ereje van, és nélküle nem érthető meg a jelen sem. A jubileum alkalmából tehát nemcsak tisztelgünk az „építményt” kötőanyagként tartó elődök és követőik előtt, hanem annak a régi igazságnak a szellemében is cselekszünk, amely szerint, ha egy intézmény nem őrzi és nem ápolja a múltját, az a létezését, sőt a jövőjét is károsítja. De amikor lehajolunk ehhez a jelent és jövőt is átfűtő múlthoz, e helyen nem vállalkozhatunk a félszázados út személyekhez kapcsolt fölrajzolására, sokszínű teljességének a bemutatására, mert ez a történet már régen

Sallai József

kinőtte egy rövid terjedelmű ismertetés kereteit. Az emlék és történelem ezért csak egy rövid időutazásként jelenhet meg, a jelzett kitekintéssel a jelenre és a jövőre.

Hátrányból esélyforrás Örökségünk része lett az a hagyomány, hogy nehéz időben felértékelődik a tudás, ezért iskolát kell létesíteni. Az 1950-es évek vége, az 1960-as évek eleje hazánkat éppen ilyen viszonyok között találta. Az ipar teljesítménye elmaradt a tervezettől, sőt forrásai még apadtak is. A berlini fal fölépítése (1961) és a kubai rakétaválság (1962) következtében kiéleződött hidegháborús helyzetben inkább a hadi kiadások nőttek.

Aztán a költségvetést terhelő tételként jelentkezett az államadósság törlesztése, és gyűltek a gondok a mezőgazdaság téeszesítése miatt is. A világgazdaság üzenetéből ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság bővítése csak új bázison történhet, ami a természeti környezet védelmét sem mellőző technológiai, kulturális és intézményi változásokat igényel. Képzetlen munkaerők további bevonása helyett számolni kellett tehát a modernizálás, a tudás előretörésével. Ha viszont a tudás meghatározza az élet és a javak újratermelésének a színvonalát, világot alakító erőforrás, azt nekünk is célszerűbb eladni, mint megvenni.

A versenyképes gazdasághoz való alkalmazkodás szükségessége felkeltette a modernizáció fontos eszköze, az iskola iránti érdeklődést. Az iskoláztatás kiterjesztésére tett korábbi erőfeszítések ugyan nem voltak eredménytelenek, javultak az oktatás mennyiségi mutatói, de az 1950-es évek végén még mindig elérendő cél maradt, hogy az adott korosztályok nagyobb százaléka kerüljön középiskolába, illetve a felsőoktatásba. Nem elégítette ki már a gyakorlati élet követelményeit az óvónők, tanítók és a technikusok középfokú képzése. És nem dicsekedhettünk azzal sem, hogy a főiskolát, egyetemet végzettek arányszámával hazánk Európában az utolsók között foglalt helyet. Mindezekkel együtt a legnagyobb kihívást az iskoláknak a magasabb igények kielégítésére való alkalmassá tétele, a képzés minőségi fejlesztése jelentette. Ahhoz pedig, hogy az iskolahálózat mindenkinek közel ugyanolyan hatékony, jó minőségű – az 1961-es oktatási törvényben is előírt –, szakrendszerű oktatást nyújtson, a tárgyi feltételek javítása mellett mindenekelőtt meg kellett szüntetni a pedagógushiányt és a képesítés nélküliek alkalmazását. Nyilvánvaló, hogy ilyen reformot a felsőoktatás, a tanárképzés nélkül nem lehetett megvalósítani, sőt az egész folyamatot ezzel kellett kezdeni.

A tanárképzés fejlesztése közüggyé, országos és helyi érdekké vált, ami cselekvésre késztetett. Mellette szólt, hogy egy képző intézménynek – az iskolák szaktanárokkal való ellátása mellett – egyéb hatásával, nevezetesen a helyi gazdasági, társadalmi, művelődési feszültségeket mérséklő, területfejlesztő szerepével is számolni lehetett.

Nem véletlen tehát, hogy a figyelem egyre inkább a fejlődés áramától leszakadó, szinte behozhatatlanul elmaradó, erőforrásokat nélkülöző, munkanélküliséggel küzdő északkelet-magyarországi régió felé fordult. Ez a föld ugyanis, amely ezer éven át ottés eltartotta népességét, most már nem kínált biztos jövőképet neki. Innen kerültek ki

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés

az ingázás főszereplői, majd az otthonukat végleg elhagyó, boldogulásukat az ország más részein kereső elköltözők, akik emiatt nem csak lélekben sérülhettek, hanem vitték magukkal a munkahelyre, bölcsődére, óvodára, lakásra stb. való igényüket is.

Az egyszerre sok (képzetlen) és kevés (képzett) munkaerővel rendelkező térség lakói nem írhattak maguknak más esélytörténetet, amíg fel nem készülhetnek a modernizálódó jövőre, amíg a felnőttek világába lépők ki nem kerülnek a választási lehetőség nélküliek közül. Ezek a körülmények leginkább Szabolcs-Szatmár megyében sürgettek fordulatot, ahol nem csak általában volt lassú az iskolázottság emelkedése, de még a különböző hivatalok, szervezetek vezetőinek és alkalmazottainak a körében is.

Németh László szerint az iskolák az emberiség vetései. A szabolcsi magvetés hozamát így vizsgálva nyomban szembetűnik az örökölt pótolnivaló. A műveltség talapzatára lehet következtetni abból, hogy 1960-ban a 7 éves és idősebb korú népességének mindössze 0,8 százaléka rendelkezett főiskolai, egyetemi oklevéllel, 2,2 százaléka érettségi bizonyítvánnyal, a megfelelő országos értékek 1,9, ill. 4,5 százalékával szemben. Ugyanakkor az oktatás többi mutatószámával (az egy tanulócsoportra, tanerőre, osztályteremre jutó tanulókkal) is lemaradt a megyék versenyében. Szabolcs-Szatmár – Pest megye után – az ország második legnépesebb megyéje volt (586 449 fővel), magas természetes szaporodással és az iskolás korba lépők emelkedő számával, de az oktatás helyzetéről készült 1961-es megyei összesítő jelentés szerint a felső tagozatos tanulóknak a 20 százaléka nem részesült szakosított oktatásban. Sőt a szakrendszerű oktatást nyújtó iskolákban is csak 43,6 százalékban tanították szakképesített tanárok a szaktárgyi órákat. A megye általános iskoláiban „140 tanulócsoportot nem tudtak megbontani nevelőhiány miatt, ahol szakrendszerű oktatásnak kellene lenni”– folytatódik a jelentés az ügyben várható kilátások érzékeltetésével. „Ha az ország valamennyi főiskoláján és egyetemén végzetteknek a 10 százalékát a megye kapná (500 tanár), ami az eddigi tapasztalatok szerint irreális, akkor is ezer tanár hiányunk továbbra is fennállna” – olvashatjuk.

Az oktatás személyi feltételeinek a jobbítására tett erőfeszítések részben az azonnali megoldásokra, részben pedig távolabbi lehetőségek keresésére irányultak, hogy a társadalmi igazságtalanságként megélt iskolázottsági helyzeten enyhítsenek. Így számolhattak újabb képesítés nélküliek alkalmazásával, valamint minisztériumi engedéllyel 52 harmadéves tanítóképzős hallgató egész éves iskolai kihelyezésével 1961 szeptemberétől (a nyíregyházi intézetből). A Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya javasolta továbbá a főhatóságának (eredménytelenül), hogy a nyíregyházi felsőfokú tanítóképzőben 4-5 éven keresztül szaktanárokat képezzenek. E kezdeményezés Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], XXIII. 2. Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei, 1950–1990. [XXIII. 2.] 1961. szept. 11-i vb-ülés jegyzőkönyve.; MNL SZSZBML, XXXV. 31. MSZMP Szabolcs-Szatmár Megyei Bizottsága iratai [XXXV. 31.], 1962. máj. 26-i vb-ülés jegyzőkönyve.; MNL SZSZBML, XXXV. 50. MSZMP Nyíregyházi Városi Bizottsága és alapszervezetei iratai, 1961. júl. 21-i vb-ülés jegyzőkönyve.

Németh László: Iskola-avatás. Kortárs, 1964. 3. sz. 440.

Az 1960. évi népszámlálás, 13. kötet. Összefoglaló adatok. Budapest, 1962. Statisztikai Kiadó Vállalat, 213.

Uo. 167.

MNL SZSZBML, XXIII. 2. 1961. júl. 29-i vb-ülés jegyzőkönyve.

Uo. 1961. nov. 3.

Sallai József

mellett azzal érveltek, hogy a szakemberek, a magasabb képzettségű vezetők utánpótlását „megyénk dolgozóinak gyerekeiből kell megoldani, mert [a] más vidékről jöttek rendszerint elmennek tőlünk.” A helyben tanulást szorgalmazta a megyei pártbizottság titkára is, mert mint megállapította: helyben kell tanulni, nem Budapesten. „Nem lehet szerencsésnek mondani, hogy 4 éven át a mozgalmi területen lévő munkát, ill. az eltöltött időt arra használja fel [valaki], hogy szerezzen egy szakképzettséget és utána búcsút mond.” Pedig a szükséges szakmai tudás nélkül „ma már nehéz a munkát végezni” – folytatta egy hozzászóló, aki a múlt és a jelen közötti különbségre utalva megjegyezte: egy „valamirevaló főjegyező a múltban »dr.« volt”. Ez utóbbi javaslatokból egyelőre csak az érettségivel alkalmazottak tanfolyami előképzése és a levelező hallgatókat segítő megyei konzultációs központok szervezése valósult meg.

A kiútkeresésből azonban már-már az érezhető, hogy a gondolatokban ott bujkált, érlelődött az igazi megoldás szándéka és esélye.

Tanárképző főiskola Nyíregyházán Egy kínai mondás szerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. A nyíregyházi főiskola szervezésének a folyamatáról azonban a hozzáférhető források alapján csak hiányos képet alkothatunk. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek a fejéből pattant ki a gondolat: az országos igényt szolgáló tanárképzés fejlesztését új képzőhelyen kell biztosítani. Aztán azt sem ismerjük, hogy az alapítói szándék hogyan emelkedett a megoldás rangjára a szükséges beruházási és működtetési források előteremtésével. Az viszont biztos, hogy a döntés központi, állami-politikai kezdeményezésre és nem is hosszú érlelődés eredményeként született meg. E viszonylagos gyorsaság, valamint a régi, jó feltételekkel rendelkező főiskolákon (Eger, Pécs, Szeged) való olcsóbb bővítés mellőzése azt igazolja, hogy a döntéshozókban az északkelet-magyarországi, különösen pedig a szabolcs-szatmári térség kulturális emelését is felölelő szándék munkált a kultúra arányosabb megoszlását, a társadalmi mobilitás csatornáinak a kiszélesítését, a nők továbbtanulását, a felsőoktatás Budapest-centrikusságának mérséklését, a közelléttel a tanulási költségek csökkentését stb. szolgáló intézményi küldetés igényével.

Forgatókönyv hiányában tehát csak a föllelhető részletek alapján tájékozódhatunk.

Mindenekelőtt világossá válik előttünk, hogy a megye irányító testületei, vezetői nyitottak voltak a főiskola fogadására és ahhoz a megfelelő épületek, építési területek, gyakorlóiskola, tanári lakások rendelkezésre bocsátására. Következtethetünk továbbá a háttérben folytatott bizalmas egyeztetésekre. Az 1961. október 13-án elfogadott 1962. évi megyei tervjavaslatban10 például még nem tettek említést a főiskoláról, pedig a megvalósítás szakmai koordinátoraként a megyei művelődésügyi osztály vezetője, Horváth Miklós, már 1962. január 11-i keltezéssel fölterjesztette Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez a nyíregyházi főiskolán „tanári állásra javaslatba hozott Uo. 1961. júl. 29.

MNL SZSZBML, XXXV. 31. 1962. máj. 4-i vb-ülés jegyzőkönyve, 25.

MNL SZSZBML, XXIII. 2. 1961. nov. 3-i vb-ülés jegyzőkönyve.

10 Uo. 1961. okt. 13-i jegyzőkönyv.

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés

tanárok névjegyzékét, valamint a létesítésével kapcsolatban javasolt épületek alaprajzait”,11 február 9-én pedig a Sóstói út 2/A számú, a belügyminisztérium (rendőrség) kezelésében lévő épület csereingatlan ellenében való átvételéről (főiskolai kollégium részére) is megállapodtak.12 De még a főiskola igazgatójára és gazdasági vezetőjére tett javaslat meghozatalára is az alapító okiratok, az 1962. évi 11. sz. törvényerejű rendelet és a 138/1962. (M.K.12.) sz. művelődésügyi miniszteri utasítás megjelenése előtt került sor, amelyről aztán másként határoztak.13 A jó hír egyébként a nagyközönség előtt akkor vált köztudottá, amikor a Kelet-Magyarország c. megyei napilap az 1962. június 3-i számában közölte, és írt az intézmény helyéről, építéséről, kollégiumáról, gyakorlóiskolájáról, az induló szakokról, a hallgatók jelentkezéséről, valamint a felvételi vizsgák időpontjáról (augusztus 20–30.).14 A főiskola befogadását előkészítő munkálatokhoz 1962 júliusától már az intézmény vezetősége (igazgató, két helyettes, gazdasági igazgató, továbbá tanulmányi és személyügyi előadó) is csatlakozott. Augusztus elsejével pedig megkezdődött az irodalmi, a magyar nyelvészeti, az állattani, a növénytani, a matematikai, a neveléstudományi és a marxizmus tanszék szervezése. E tanszéki munkatársak, valamint egy-egy orosz nyelvi lektor és testnevelő tanár együttese alkotta az oktatói testületet.15 Az elhelyezési feltételek megteremtésével párhuzamosan tehát az is megoldódni látszott, hogy kik tanítsanak a főiskolán. Igazgatói megbízást a Kossuth-díjas, miniszterhelyettesi, diplomáciai és főiskolai vezetői tapasztalatokkal rendelkező Kovács József kapott. Helyettese, Kálmán György, szintén minisztériumi vezetői gyakorlattal, szakírói eredményekkel került az új beosztásába. Felsőoktatási gyakorlata volt Porzsolt István igazgatóhelyettesnek, Szász Gábor kandidátusnak a matematika tanszék, Török László kandidátusnak az állattani tanszék vezetőjének, Kossuth-díjas kutató lett a növénytani tanszék vezetője, Almássy Károly. És az első kinevezettek között voltak a középiskolai tanárként, szakfelügyelőként, alkotóként kitűnt pályázók: Margócsy József, Bachát László tanszékvezetők, Buda Sándorné, Bereznai Gyula, Durucz István és más tanárok.16 A főiskola látható és nem látható fundamentumának a lerakása felemelő, szép érzés volt. Ahhoz azonban, hogy az új létesítmény valóban komoly küldetésű főiskolává nőjön, a követők jól kiválasztott, kinevelt generációjának az értéknövelő munkássága is nélkülözhetetlen volt. Az egymást követő főigazgatók, rektorok (Margócsy József, Cservenyák László, Székely Gábor, Balogh Árpád, Jánosi Zoltán) irányításával szinte folyamatos volt az új, korkövetelményekhez igazított fejlesztés. Egymás után épültek fel a Sóstói úti kollégiumok, az oktatási épület, a botanikus kert, a sportlétesítmények, alakultak meg a valamennyi általános iskolai tantárgy oktatására felkészítő tanszékek, MNL SZSZBML, XXIII . 22. Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Oktatási, Népművelési, Művelődésügyi Osztályának iratai, 1950–1989. [XXIII . 22.] 98-2/1962.

12 Uo. 98-3/1962.

13 XXXV. 31. 1962. máj. 4-i vb-ülés jegyzőkönyve, 37.

14 Gál Béla: Még az idén építeni kezdik a nyíregyházi pedagógiai főiskolát. Kelet-Magyarország, 1962. jún. 3. 1.

15 Kovács József: Összefoglaló jelentés a főiskola 1962/63–1965/66. tanévi munkájáról. In: A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola évkönyve, 1962–1966. Szerk. Bachát László – Porzsolt István. Nyíregyháza, 1968. 11.

16 MNL SZSZBML, XXIII. 2. 98-6/1962; 98-7/1962.; A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola évkönyve, 1962–1966.

Szerk. Bachát László – Porzsolt István. Nyíregyháza, 1968. 29–46.

11

Sallai József

amelyeket aztán a könyvtár, népművelés-művelődésszervezés, gyors- és gépírás, végül a francia, német, angol, olasz, ukrán nyelvszakok és a hittan tanszékei tettek teljessé.

1970-től nyíregyházi modellként emlegették az intézményt, mert – a nyíregyházi tanítóképzővel egyesülve – közös szervezeti egységben valósította meg a tanító- és az általános iskolai tanárképzést, majd 1972-től – néhány évig – az óvónőképzést.17 Sőt az 1971–72. tanévtől a hajdúböszörményi óvónőképző is a főiskola egyik egységeként jött létre és működött az 1974-es önállósodásáig.18 A főiskola – küldetéséhez méltóan és a magyar felvilágosodás 200. évfordulója alkalmából – 1972-ben felvette Bessenyei György nevét, és viselte azt a helyi mezőgazdasági főiskolával való egyesülésig (2000), a Nyíregyházi Főiskola megalakulásáig.

A főiskola a tanárképzéssel fél évszázada része Nyíregyháza életének. A hallgatók hamar felismerték a város értékeit. Otthonosnak, szerethetőnek érezték, ahol minden és mindenki közel van egymáshoz. Vonzónak találták az egymásba nyíló parkjait, a városszélen pompázó erdőt, a villamosát, kisvasútját, a Krúdynak is ihleteket adó Sóstót, a tekinteteket magukra vonzó tornyok, szobrok, jellegzetes épületek látványát. Kultúrát, művelődve tanulást ígért a színháza, több mozija, szabadtéri színpada, múzeuma, könyvtára, művelődési háza, levéltára, rádióstúdiója, megyei napilapja, a Bessenyei-, Krúdy-, Móricz- és Benczúr-kultuszt odaadóan ápoló hagyománya, az irodalom- és művészetpártolók rendezvényeinek a sora. Nyíregyháza azonban, amely 1969-ig a megye egyetlen, az országnak pedig a 9. legnépesebb városa volt (1960-ban 56 900 fővel), nemcsak azért érezte magáénak a főiskolát, mert az munkalehetőséget kínált, vásárlóerőt hozott, hanem régi vágyának a teljesülését látta benne. A városi szerepét és jelentőségét folyamatosan növelő szabolcsi megyeszékhelyet ugyanis már a két világháború között is előszeretettel emlegették iskolavárosként, de a méltán híres, tanulóit távolabbi helyekről falai közé vonzó középiskolái mellől hiányzott az iskoláztatásnak – Németh László hasonlatával – a felső emelete, a főiskolai, egyetemi képzés (ha nem számítjuk ide a kisebb létszámú görög katolikus papképzést folytató, 1950-ben létesített Hittudományi Főiskola és Szeminárium intézményét). Voltak ugyan erre irányuló korábbi kezdeményezések, de azok nem váltak valóra. Nyíregyházának és a vágyott főiskolának ezt az 1962-es egymásra találását érzékelteti a jelképeikben azonos kék-piros szín. A tanároknak a városhoz való viszonyát ugyancsak ez az összetartozás határozta meg: nemcsak Nyíregyházán laktak, hanem nyíregyháziak is lettek, akik sokan és szívesen vállaltak szolgálatot a városért. A város pedig ezt a kötődést, a sokoldalú és tartós hatású szerepvállalást magas kitüntetésekkel ismerte el: Díszpolgári cím (Margócsy József, Tarcai Zoltán, Katona Béla, Boronkay Ferencné, Balogh Árpád) és Életmű-díj (Bányász Jánosné, Mező András, Szabó Géza, Sallai József) adományozásával.

Vanczák József: Óvónőképzés esti tagozaton. In: A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Évkönyve, 1972– 1974. Fel. szerk. Kazár Gábor. Nyíregyháza, 1975. Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat, 40–41.

18 Nagy Attiláné: A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Óvónőképző Intézetének története. In: A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Évkönyve, 1972–1974. Fel. szerk. Kazár Gábor. Nyíregyháza, 1975. Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat, 37–39.

17

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés

Ünnepi leltár A leltár fogalma alatt minden értékre kiterjedő tételes kimutatást szoktunk érteni.

A nyíregyházi tanárképzés is bemutatható különböző számsorok készítésével, de az évforduló elsősorban arra kötelez, hogy a mennyiségi mutatók mögötti erőfeszítéseket, az intézmény sikerességének a forrásait, értékrendjét, hatását, azaz működésében a maradandót, a tovább vihetőt ragyogtassuk fel, amely a főiskolát azonossá teszi önmagával.

A főiskola az 1962-es induláskor átmeneti épületekben kapott otthont, ahol az ún. kombinált formában magyar, biológia és matematika szakon kezdődött meg a nappali tagozatos képzés. Ez azt jelentette, hogy a választott szakból és a pedagógiai tárgyakból két év után államvizsgát tettek a hallgatók, majd szaktanítóként munkába lépve, a másik szakjukból és filozófiából levelező úton folytatták tanulmányaikat újabb két éven át a tanári oklevél megszerzéséig.19 Ez a szükség diktálta kombinált forma 1967ben adta át a helyét a kétszakos, négyéves képzésnek.

Az első évek felemelő alapítás-szervezés tanári élményéhez természetesen napi gondok is társultak. Nélkülözni kellett bizonyos oktatási eszközöket, laboratóriumokat, sőt olykor még a lekezelés érzését is megtapasztalhatták, amikor némely előítéletes kétkedő a történelmi háttér hiányát meglovagolva, mindössze eggyel több intézményként, vidéki főiskolaként vélekedett a nyíregyházi létesítményről. A nyírségi homokon azonban folyamatosan épült a főiskola, mert adott volt hozzá a két nélkülözhetetlen feltétel: a tanár és a befogadó hallgató, mint az egykori pápai kollégiumban. Bár Nyíregyházán nem egy eperfa alatt kellett a foglalkozásokat megtartani, azért szükség volt a képzett, küldetéstudattal, fejlesztő igyekezettel rendelkező, tevékenységükkel azonosulni tudó személyiségekre, a lobogás tanáraira, akiknél magatartásformává vált a feladatokhoz való felnövés. Tették ezt több munkával, magánkönyvtáruknak a hallgatók rendelkezésére bocsátásával, bevásárló körutakkal, személyre szabott és gyakorlatorientált munkaformák alkalmazásával stb. A tanár-diák kapcsolatok közvetlensége, légköre okán találóan jellemezték az intézményt családias főiskolának.

A pedagógusképzés gyökerei Nyíregyházán 1847-ig nyúlnak vissza, ugyanis ekkor nyílt meg itt az ország első evangélikus tanítóképzője. Rövid fennállása (1847–48, 1859–73)20 után a város 1914-től az állami tanítóképzőnek, 1928-tól pedig a református tanítónőképzőnek lett a helyszíne, amelyek – az 1945 utáni ismert átszervezések után – 1959-ben a felsőfokú tanítóképzőben folytatták működésüket. A főiskolán nagyra becsülték ezt az örökséget, de az intézmény jövőjét úgy akarták formálni, hogy a képzésben a magyar felsőoktatás kultúrája legyen jelen. A főiskola vezetősége éppen ezért alkotói szabadság biztosításával, jutalmazással ösztönözte a tudományos fokozatok megszerzését, hogy az intézmény a pedagógussá nevelés mellett a tudomány műhelyévé is váljon, ahol a főiskolával felnőtt tanárok – a felsőoktatás értékrendjéhez igazodva – oktatnak, kutatnak és publikálnak.

Tájékoztató a nyíregyházi Pedagógiai Főiskoláról. Művelődésügyi Közlöny, 1962. jún. 15 Sallai József: A közoktatás és intézményei megyénkben 1945-ig. In: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája 1. Szerk. Cservenyák László. Nyíregyháza, 1993. 562–563., 565.

19 20

S allai J ózsef

E felsőoktatási kultúra alkalmazásával elért sikereket hosszan sorolhatnánk, de helyette csak néhány jellemzőt emelhetünk ki azokból. Mindenekelőtt a nyíregyházi képzés minőségét meghatározó oktatói felkészültséget kell megemlíteni, amely a tudományos fokozatok szerzésében, a publikációk számában és idézettségében nyilvánult meg. Így a 2010-es évekre az oktatói minősítettség magas fokával a magyar főiskolák között az első helyre került, sőt kilenc egyetemet is megelőzött.21 Ugyanakkor folyamatosan nőtt a külföldi folyóiratokban és idegen nyelven publikálók (Balogh József, Filep László, Gát György, Csekéné Jónás Erzsébet, Répási Györgyné, Székely Gábor, Udvari István, Balogh Árpád, Kiss Ferenc, Szép Tibor, Szalontai Tibor, Balázsi Sándor stb.), valamint a többkötetes szerzők (Csorba Sándor, Csekéné Jónás Erzsébet, Frisnyák Sándor, Jánosi Zoltán, Kávássy Sándor, Kormány Gyula, Margócsy József, Mező András, Minya Károly, Szászi Ferenc, Udvari István stb.) száma.

A szakmai teljesítmény elismerésének megbízható jeleként nyugtázható, hogy több alkotó munkájára – megjelentetésükkel – rangos központi kiadók is felfigyeltek, mint az Akadémiai Kiadó (Hársfalvi Péter, Mező András, Szabó Árpád, Székely Gábor), a Gondolat Kiadó (Bereznai Gyula, Filep László), a Kossuth Kiadó (Filep László), a Műszaki Kiadó (Róka Sándor) és a Tankönyvkiadó (Balogh Béla, Frisnyák Sándor, Hanusz Árpád, Kávássy Sándor, Sallai József stb.). Mások pedig (Bágyi Péter, Czeglédy István, Fazekas Rózsa, Miklovicz Árpád, Reszler Gábor, Tarnai Ottóné, Tóth-György József stb.) a közoktatás számára írt tankönyvek készítőiként öregbítették a főiskola hírnevét. És azok is az ország katedrájára álltak, akiket a szakmájuk elismerése egy-egy folyóirat szerkesztőségébe delegált: Hadházy Tibor, Margócsy József (Pedagógusképzés), Sallai József (Történelemtanítás), Fodor Mihályné, Reszler Gábor (Klió), Frisnyák Sándor (Földrajzi Közlemények), Kormány Gyula (Iskolakultúra), Csekéné Jónás Erzsébet (Fordítástudomány), Miklovicz Árpád (Módszertani Közlemények), Hársfalvi Péter, Mező András, Karádi Zsolt (Szabolcs-szatmár-beregi Szemle), B. Papp János, Ádám Imre, Berecz András, Karádi Zsolt, Szabó Antal (Pedagógiai Műhely), Kiss Lajos András (Partium, Tariménes), Gerliczki András, János István, Onder Csaba (A Vörös Postakocsi).22 A főiskola meghatározó személyeinek hosszú sora következhetne még, akik alkotó- és szervezőmunkájukkal szolgálták az intézmény kultúrtérré formálását: csillagvizsgáló, napóra létesítésével (Göőz Lajos), botanikus kert építésével (Pál Miklós) államalapító királyunk bronzban való megörökítésével (Nagy Lajos Imre), szökőkút telepítésével (Bodó Károly), tanszéki kultúrpontok kialakításával és más művészi élmények közvetítésével stb.

A főiskola természetesen a maga történetét elsősorban a tanárképzéssel írta. A tanulmányi osztály kimutatása szerint 2012-ig 33 203 tanárnak adott oklevelet. Kiszolgálta – mindenekelőtt a térségében – az általános iskolai oktatás igényét, és szerzett ezzel ismertséget, majd elismerést. Rendeltetési céljának felelt meg azzal, hogy a végzett tanítványok nagy többségét a tanári katedrához vezető úton indította el. Magától értetődő azonban, hogy a főiskola azokra a tanítványaira is büszke, akik nem a tanári Két és fél ezren tettek esküt. Főiskolai Tükör, 2011. okt. 1.

A főiskola évkönyvei és az említett folyóiratok alapján.

21 22

10

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés

pályán alkottak, alkotnak maradandót, hanem pl. múzeumot, levéltárat, művelődési házat vezetnek, a Magyar Televízió, a Magyar Rádió vagy az írott és az elektronikus médiumok regionális, városi szerkesztőségeibe kerültek, egyetemi, főiskolai tanárok lettek, irodalmi, művészi és sportsikereket értek el, és nem utolsósorban polgármesterként, megyei közgyűlési elnökként, országgyűlési képviselőként, magas rangú diplomataként, miniszterként közösségek képviseletét vállalták. Erről a nem csupán a megfelelés, hanem a többre törekvés igényét átplántáló főiskoláról elmondható még, hogy – a pedagógusok szakszervezete által az 1970/80-as években folyamatosan készített fizetési besorolások szerint – az ország legolcsóbban képző felsőfokú oktatási intézményei közé tartozott.

A főiskola oktatói rendszeresen jelen voltak és vannak Nyíregyháza és a térség szellemi-kulturális életének az alakításában. Társulatok, egyesületek, körök (Bessenyei, Bolyai, Kodály, Kölcsey, Krúdy, Móricz, Nagy Imre, Vasvári, Honismereti) programjainak a megvalósításában végzett tevékenységükkel, a régió hagyományainak, földrajzának, élővilágának, környezeti, turisztikai adottságainak a feldolgozásával maradandó értéket teremtettek.

A főiskola sikerkönyvébe tartozik azoknak a szellemi csatornáknak a kiépítése, amelyeken át szoros és rendszeres együttműködés jött létre több magyar és külföldi egyetemmel, kutatóintézettel. De a nyíregyházi intézmény nemcsak beilleszkedett a magyar felsőoktatás hálózatába, hanem a működése emellett határokon átívelővé is vált. Az 1970-es évek elejétől hallgatókat fogadott a szomszédos országokból, tanárai pedig az ottani (Nyitra, Ungvár, Beregszász, Nagyvárad) képzésben vettek és vesznek részt.

Jó tehát a leltár. Tükrözi, hogy a főiskola regionális küldetést teljesített, de – mint a felsőoktatás része – az ország számára is érték lett, nemzedékekre kiható beruházás.

Az ötvenéves út azonban nem csak sikerekkel volt kikövezve. Találkozhattunk a korhoz kötöttség jeleivel, hibákkal is, de nem a vázolt összhatást befolyásoló mértékben.

Ez azt jelenti, hogy az új leltárkönyvet nem a pótolnivalókkal kell megnyitni.

Jövőképes főiskola A főiskola az ötven évével igazolta, hogy a tudomány és a színvonalas képzés nem helyhez, hanem feltételekhez kötött. Kiállta az idő próbáját, követhető felsőoktatási hagyományt teremtett. De legalább ilyen szép feladat lesz a jövőben ennek az ápolása, gazdagítása, tanulságainak energiaforrásként való alkalmazása. A hagyomány ugyanis nem csupán a régi őrzését jelenti, hanem a körülményekhez, az igényekhez való alkalmazkodást, az átalakulást és a megújulást is.

A tanárképzés a tárgyi feltételek szempontjából is optimális feltételek között folytatódhatott a Nyíregyházi Főiskola szervezeti keretei között. Az ötkarú, mintegy 6,5 milliárd forint évi költségvetéssel gazdálkodó nagyintézmény a két gyakorlóiskolával együtt közel 750 közalkalmazottat foglalkoztat.23 Épületegyüttese az utóbbi évek fejlesztési programjainak az eredményeként a vidék egyik legmodernebb felsőoktatási A Nyíregyházi Főiskola gazdasági igazgatóságának adatközlése, 2012. júl. 25.

23

11

S allai J ózsef

létesítménye lett. Ezt igazolja, hogy a 2009-es építészeti világversenyen megkapta a világ legjobb középülete díjat. Gazdag felszereltsége, a több mint 300 000 darabos könyv-, folyóirat- és elektronikus dokumentum-állománya ugyancsak a magas színvonalú képzés eszköze. A Nyíregyházi Főiskolán a 2012–2013. tanévben 33 alapszak (48 szakiránnyal), tanári mesterszak (15 szakképzettséggel), 3 diszciplináris mesterszak, 29 szakirányú továbbképzési szak és 22 felsőfokú szakképzés közül választhattak a jelentkezők. A bolognai rendszer szerint képző főiskola az országban azzal is elismerést vívott ki magának, hogy az elsők között kapott lehetőséget a tanári mesterszak indítására.24 A sikerek, a kiváló feltételek láttán érzett örömöt beárnyékolja az a tény, hogy bár a főiskola a legjobban gazdálkodó felsőoktatási intézmények közé tartozik,25 az említett bővítések, korszerűsítések nagyon megterhelik a költségvetését. Ugyanakkor a kétszintű képzés bevezetése és a képzés törvényi szabályozásában történt változás következtében a korábbi 13 000-t meghaladó hallgatói létszáma 2012-re ennek mintegy a felére csökkent. Ebben az új helyzetben az intézmény minisztériumi fenntartója – egyik elképzelése szerint – a Nyíregyházi Főiskola hosszú távú finanszírozását a Debreceni Egyetemmel való integrációban látná biztosítottnak. A másik megoldás a főiskola önállóságának a megőrzése volna.26 A Nyíregyházi Főiskola fenntartójának nem a lenni vagy nem lenni kérdéséről kell döntenie, hanem csak az intézmény működésének a formájáról, forrásairól.

Az integrációs elképzelést a magasabb képzési szinttel és a gazdaságosság piaci visszajelzésével lehet indokolni, az önállóságot pedig a térség sorsát befolyásoló tevékenységével, tehát végső soron ugyancsak a közjó szolgálatával. ÉszakkeletMagyarország, a Nyíregyházi Főiskola legfontosabb beiskolázási körzete távol esik a magyar gazdasági erőközpontoktól, és az országban változatlanul a leginkább sújtja a munkanélküliség, a szociálisan hátrányos helyzet, a társadalmi leszakadás veszélye. Ezek a jelenségek olyan jövőképről árulkodnak, amelyet csak gazdasági eszközökkel nem lehet megváltoztatni. A műveltség emelése a térségben továbbra is elsőrendűen fontos, ésszerű igény, a modernizációt, a gazdaság és a társadalom alapjait építő, vidékfejlesztő tevékenység marad. A felsőoktatás ilyen területi kiterjesztésére, regionális iskolakínálatára külföldi példák is ösztönözhetnek,27 de a fél évszázados nyíregyházi tanárképzés még inkább irányt mutathat abban, mert küldetéses célja – mint láttuk – továbbra is változatlan, amelyet legeredményesebben önálló intézményként tudna teljesíteni.

Az ötvenévesre nőtt nyíregyházi tanárképzés beköltözött a történelembe, de nem múlt el, nem befejezett múltként tekintünk rá vissza, mert velünk van, és lesz folytatása. A feltételek ugyan szabhatnak új irányt a képzésnek, de az a változó viszonyok Az intézményt 16 oldalon mutatta be a Kelet-Magyarország 2012. januári melléklete Vár a Nyíregyházi Főiskola címmel. Az adatok innen származnak.

Főfelügyelő a főiskolán. Kelet-Magyarország, 2012. ápr. 17. 3.

26 Kis Norbertnek, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkárának nyilatkozata: Kiállnak az önállóságuk mellett. Kelet-Magyarország, 2012. ápr. 24. 3.

27 Székely Gábor: Felsőoktatás Nyíregyházán, egységes (egyetemi szintű) tanárképzés Magyarországon. Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1993. 3. sz. 215–224.; Jankó Krisztina Julianna: A tudás oktatásföldrajzi vonatkozásai. Új Pedagógiai Szemle, 2007. 2. sz. 3–14.

24

25

12

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés

között is célba ér a választott úton. Igyekezetünkben persze szeretnénk a jövőt jelennek látni, amelyben a múlt legjobb hagyományai tűnnek elénk.

A jubileum kitüntetett pillanata az időnek. Kifejezi, hogy mennyire fontosak a mának az elődök és az általuk teremtett értékek. Lélekben összegyűjti mindazokat, akik között a nyíregyházi tanárképzés a kapocs: a két nemzedéknyi, emelkedő pályára jutott tanítványt, a tanárokat, akik nem csupán kötelességüket teljesítették, hanem sikeresek is voltak. Együtt vannak tehát az ünneplők, akik örömmel ölelik át a múltat, és hálával, tisztelettel hajtanak fejet a már örökre hiányzók emléke előtt. Bízunk benne, hogy az intézmény jövője méltó lesz az ünnepelt tanárképzéshez, és még sok ötven évvé nő a múltja. Álmodjanak tehát a főiskola falai jövőre tárt, nagy, befogadó kapukat.

A Nyíregyházi Főiskola Műszaki és Mezőgazdasági Karának épülete

13

MARIK SÁNDOR

Rektorok az ötvenéves főiskoláról Ötven éve, szeptember 21-én tartották az újonnan alapított nyíregyházi Pedagógiai Főiskola első tanévnyitóját, helyszíne a Móricz Zsigmond Színház volt. Az új intézmény – amely az 1962. évi 11. számú törvényerejű rendelet alapján jött létre – időközben több átalakítást ért meg, ezek névváltoztatással is jártak. A Felsőfokú Tanítóképző Intézettel 1970-ben végrehajtott fúzió után 1972 őszétől Bessenyei György Tanárképző Főiskola, majd a Mezőgazdasági Főiskolával létrejött integrációt követően 2000-től Nyíregyházi Főiskola néven működik. Az idei tanévnyitón elhangzott: fél évszázad alatt csaknem ötvenezer diplomás szakembert képeztek Északkelet-Magyarország e nagy felsőoktatási intézményében, mérnököket, pedagógusokat, közgazdászokat, pilótákat, művészeket. A Szemle a jubileum alkalmából a főiskola két vezetőjétől, az integrációt tervező-megvalósító Balogh Árpádtól és az intézményt jelenleg irányító Jánosi Zoltántól kért interjút.

Balogh Árpád: Új főiskola 15 milliárdért Balogh Árpád (1943) biokémikus, rector emeritus.

1973-tól a Bessenyei György Tanárképző Főiskola oktatója. 1986-tól az Állattan Tanszék vezetője.

1997-től egyetemi tanár. 1997–2000 között főigazgató, 2000–2007 között az integrált Nyíregyházi Főiskola rektora. Szakmai kutatási területe a szénhidrát-anyagcsere szabályozása, molekuláris biológia.

A biológiai tudományok kandidátusa (1982). 1983– 84-ben a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) ösztöndíjasa, 1993–94-ben vendégprofesszora. 1997–2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjas. Apáczai Csere János-díjas, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Alkotói-díjának kitüntetettje, szülővárosa, Rakamaz és Nyíregyháza díszpolgára.

14

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

– 2012 októberében beszélgetünk, amikor még nem látszik pontosan a felsőoktatás továbbfejlesztésének hogyanja. Ön abban az időszakban volt a Nyíregyházi Főiskola első számú vezetője, amikor sokmilliárdos beruházások történtek az intézményben. Mire alapozta akkor az oktatási kormányzat a főiskola jelentős fejlesztését?

– Arra, hogy a Nyíregyházán működő főiskolák több évtizedes eredményeire építve továbbra is legyen regionális és határon túli szellemi központ. Olyan intézmény, amely a város, a megye, továbbá Északkelet-Magyarország életében, távlati fejlődésében meghatározó szakmai és foglalkoztatási szerepet vállal sokoldalú és színes képzési kínálatával. Földrajzi adottságából következően alkalmasnak látszott, hogy tartalmas kapcsolatot tarthat fenn a régióhoz tartozó magyar és külföldi társintézményekkel. Az új évezred kezdetére a Nyíregyházi Főiskola nyitott, modern, a világ egyre nagyobb részét átfogó kapcsolatrendszerű, dinamikus, többkarú főiskolaként élt a tervekben – a közel négy évtizedes hagyományok folytatásaként. Azzal számoltunk, hogy a térség, a régió, a megye tudományos kutatási, műszaki fejlesztési centrumává, a felsőfokú szakemberképzés és átképzés bázisává, a kultúraközvetítés, a szociális tudatformálás kisugárzó központjává válik.

– Reális cél volt ez?

– Természetesen. Minden reményünk megvolt, hogy távlatos célunkat meg tudjuk valósítani. Nagyon komoly előzményekre alapoztunk. Már 1998-ban konszenzuson alapuló stratégiai döntés született a két jogelőd intézmény (tanárképző főiskola, mezőgazdasági főiskola) között az integrációra. 1999-ben kidolgoztuk az akadémiai programokat, az intézményfejlesztési és a beruházási tervet, végül 2000-ben megtörtént az integráció, a négykarú főiskola megalapítása. Az integrált főiskola korszerű campusának kialakítása érdekében világbanki pályázatot adtunk be, amelyen „A” minősítést értünk el. Ennek jelentőségét kiemeli, hogy az országban négy intézmény nyert, köztük az egyetlen állami főiskola, a miénk. 2001-ben el is kezdődtek a beruházások.

– Időközben nagyon jelentős változások történtek a gazdasági, társadalmi környezetben. Érzékeltek veszélyeket?

– Természetesen érzékeltünk, számtalanszor értékeltük a várható változások tendenciáit, elemeztük a főiskola saját helyzetét és lehetőségeit, szinte valamennyi lényeges ponton megújítottuk az intézményfejlesztési, valamint a beruházási tervet.

– Melyek voltak a legfontosabb kihívások?

– A legfontosabbnak a demográfiai változás tűnt. Lényegesnek látszott, hogy a régióban a fiatalabb korosztály aránya jelentősen meghaladja az országos átlagot, a munkaképes korúak aránya a többi régióhoz képest magas. Fontosnak tűnt, hogy az intézmény regionális és országos pozíciója jó, az ország harmadik legnagyobb főiskolája lett, 2003-ra a hallgatói létszám megháromszorozódott, százötven szak, szakpár működött. Az oktatói létszám nem változott, miközben a tudományos minősítettség aránya negyven százalékra emelkedett. Tehát jó alapokra építkeztünk.

15

Marik Sándor

– Alkalmazkodtak-e a gazdaság, a társadalom megváltozó igényeihez?

– Feltétlenül, sőt, azokra alapoztunk. Akkoriban ugyanis fontos volt a piacorientált képzés. Ezért egyes területeken a továbbtanulni kívánók igényei szerint rövidítettük a képzési időt, bővítettük a munka melletti tanulás lehetőségeit. A felsőoktatásba belépők számának további jelentős növekedését érzékeltük, és olyan struktúra iránti igényt, amely több belépési, illetve kilépési pontot is lehetővé tesz (ma ezt úgy fogalmazzuk: mobilitás és átjárhatóság).

A térség munkaerőpiacán növekvő tendenciát mutatott a felsőfokú szakképzés, valamint a szakirányú továbbképzések iránti igény. Ezekkel igyekeztünk lépést tartani.

– Ismét új helyzetet teremtett hazánk európai uniós csatlakozása 2004-ben. Befolyásolta ez a főiskola folyamatban lévő fejlesztéseit?

– Egy kibővült környezet igényeit kellett figyelembe venni, hiszen csatlakoztunk az Európai Felsőoktatási Térséghez. Ebben az időben az informatika iránt nyilvánult meg fokozott társadalmi igény, amit nem hagyhattunk figyelmen kívül, s új feladatokat jelentett a 2003-tól belépő szakcsoportos kötelező írásbeli felvételi vizsga, illetve a 2005-től működő emelt szintű érettségi vizsga beiskolázási hatásának kezelése. Mindezek mellett még hangsúlyozottabb lett a piacorientált szolgáltatás megteremtése – Mennyibe került végül az impozáns új főiskola létrehozása?

– A végső összeg 15 milliárd 440 millió forint.

– Melyek voltak e jelentős összeg felhasználásának lényeges állomásai?

– Időrendben haladva: 2001 szeptemberében tartottuk a Hallgatói Információs Központ alapkő-letételi ünnepségét. 2003 márciusában volt az új informatikai rendszer átadása, 2003 szeptemberében a Hallgatói Információs Központ átadása. 2004 szeptemberében avattuk a Műszaki és Mezőgazdasági Kar új létesítményeit. 2005 szeptemberében adtuk át az új ifjúsági szállót, 2006 márciusában a Testnevelési és Sporttudományi Intézetet. Ekkor történt a felújított kollégiumi épületek átadása is.

2006 szeptemberére lett kész a Campus Hotel és Kollégium, 2007 októberére pedig a Kodály Centrum. Visszatekintve is impozáns lista.

– Néhány év távlatából milyennek látja a valóban nagyvonalú fejlesztések eredményeit?

– A legfontosabbnak azt tartom, hogy konfliktusmentes, úgyszólván ideális volt az intézményi integráció, és modern, minden igényt kielégítő infrastruktúrát tudtunk létrehozni. Lényegesnek tartom, hogy egy ilyen nagy intézményben békés egymás mellett élésről beszélhetünk, ahol fontos az értékek hagyományokra épülő tisztelete. Csak kiemelni tudom, hogy a főiskola megfelelő szellemi és fizikai környezettel rendelkezik mind a hallgatók, mind az oktatók szempontjából. A beruházások idején világos és fenntartható jövőképpel rendelkeztünk. A célunk az volt, hogy olyan fejlődési pályára állítsuk a főiskolát, amely a hazai (régió) és az Európai Unió felsőoktatási intézményei középmezőnyének fejlődési ütemét hosszabb időtávon szinten tartja, sőt akár meg is haladja. Erre reális lehetőségeink voltak, s részben vannak, amelyeket azonban az elhúzódó gazdasági válság és az oktatási rendszer átalakítása befolyásol.

16

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

– Sok jó terv megvalósult. Volt-e, ami nem sikerült a 15 milliárdos nagy projekt ellenére sem?

– Ilyen összegek mellett előfordul, hogy meglendül a fantázia. Végül is három olyan jelentősebb elképzelésünk maradt, amit szerettünk volna valóra váltani, de nem sikerült. A város szempontjából is nagyszerű lett volna, ha sikerül – a részben meglévő kisvasúti infrastruktúrára alapozva – összekötni a főiskolai botanikus kertet és a sóstói állatparkot. Elképzeléseink között szerepelt egy műjégpálya, oktató sípálya létrehozása a hajdani MHSZ területén, de végül le kellett mondani róla. Szép tervünk volt egy ökumenikus kápolna megépítése a Sóstói úti buszmegálló mögötti erdőrészben – talán később, más forrásból, összefogással még létrejöhet.

– Ma is naponta bejár a főiskolára. A mai ismeretek birtokában megérte az a rengeteg pénz, munka?

– Mindig annyi hasznosul egy fejlesztésből, amennyit az utókor akar! Amit egy évtizede magunk elé tűztünk – jelentős kormányzati támogatással – megvalósítottuk. Az infrastruktúra kiépítése nagyon jól sikerült, amit bizonyít, hogy elnyerte a Prix d’Excellencet, amely a legnagyobb nemzetközi ingatlanszakértői szövetség, a FIABCI és a The Wall Street Journal közös építészeti díja. A FIABCI által meghirdetett nemzetközi ingatlanfejlesztési pályázaton már megépült építészeti együttesekkel vagy egyes épületekkel lehet részt venni. A zsűri tagjai a bírálatkor az átfogó minőséget és a működtetés színvonalát ismerik el, s nem csupán az esztétikai, méretbeli vagy funkcionális tulajdonságokat. 2009ben a középület kategóriában a Nyíregyházi Főiskola Campus-fejlesztése kategóriája első helyezését nyerte el. Megemlítem, hogy az épületegyüttest Balázs Tibor vezető tervező jegyzi, kivitelezője a Strabag Zrt., beruházója pedig maga a főiskola volt. A főiskola Campusa tehát világelső volt 2009-ben, csakúgy, mint korábban a Művészetek Palotája, vagy a gödöllői kastély. Ebből a szempontból feltétlenül megérte a befektetés, az infrastruktúra funkcionálisan tökéletesen betölti szerepét. Úgy vélem, hogy az oktató-kutató munka is hasznos és eredményes – a változó körülmények között is. Egy jól prosperáló, hazai és nemzetközi elismerést magáénak tudó intézmény jött létre, amely most is az ország tíz legnagyobb és legjobb felsőoktatási intézménye között van. Személy szerint alapcélkitűzésem mindig az volt, hogy inkább legyünk „jó főiskola” (amire gyakorlatorientált képzése révén nagy szüksége van az országnak, a régiónak), mint egy „rossz egyetem”. Ennek is megfeleltünk: a képzési kínálat, a hallgató létszám többszörösére növekedett, 2007-ben, utolsó rektori évemben tizennégy ezer hallgató tanult a főiskolán, miközben az infrastruktúrát kb. nyolcezer hallgatóra tervezték. Az utóbbi időben sok változás történt, de ezek hatásáról nyilatkozni mások az illetékesek.

– A felsőoktatási szerkezetátalakításról azért csak van véleménye…

– Az Európai Unióhoz történő csatlakozással nyilvánvalóvá vált az átalakítás szükségessége, amit lényegében bolognai folyamatként ismerünk. Az EU-konform oktatás hasznosságát megkérdőjelezni aligha célszerű, hiszen a mobilitás, versenyképesség, az átjárhatóság mindenképpen pártolható. A bolognai folyamat részben sikeres, a pedagógusképzés azonban feltétlenül korrekcióra szorul, úgy tudom, foglalkoznak is ezzel.

17

Marik Sándor

– Tekintsünk távolabb a főiskolai oktatótermeknél. Mit jelent önnek ma Széchenyi István sokat idézett mondta: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.”

– Van még tennivalónk! A kérdés lényege: miként értelmezzük a kiművelt emberfőt? Ki és mitől kiművelt? A kőműves attól, hogy kiválóan érti a szakmáját? (Az én édesapám például polgári iskolai végzettséggel ilyen volt.) A könyvelő attól, hogy tudja, mit hogyan kell elszámolni? Az orvos attól, hogy kiválóan felismeri a betegséget és orvosolni tudja, mert folyamatosan képezi magát? A végére hagytam – szándékosan – a tanárt. A tanár kezében van a megoldás kulcsa! Felismerni, kiben milyen tehetség van, ki mire képes és akarja-e, hogy a legjobb legyen a választott szakmájában. Ez a pedagógus feladata. Ám a gazdasági-társadalmi környezet feladata, hogy ennek a szakembernek a megélhetési, az érvényesülési feltételét megteremtse. Következésképpen nem csak az lehet jól kiművelt emberfő, aki főiskolát és egyetemet végzett!

Ezért vallottam mindig, arra kell megtanítani a hallgatót, hogy képes és alkalmas legyen folyamatosan kiegészíteni a megszerzett alaptudását, természetesen azon a területen hasznosítva melyikhez affinitást mutat (ezért választ valamilyen szakmát). És ma már ez utóbbi az intelligencia fokmérője! Ma már nem létezik szakmai és nem szakmai intelligencia, elég, ha az informatikára, a számítógép szerepére utalok.

Mindez átvezet a piacképes ismeretek szükségességéhez. A piac meghatározza milyen szintű ismeretekkel rendelkező emberre van szükség. Ehhez folyamatosan alkalmazkodni szükséges, és alkalmasnak kell lenni a változó körülményekhez. A ma kiművelt emberfője számára mindez elengedhetetlen.

– Ön biokémikus. Mi a véleménye arról, hogy az ezredfordulóig megtörtént a fizika, a számítástechnika forradalma, s az új évezred a biológia évtizedeivel indul?

– Inkább biotechnológiát említenék. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy a biotechnológia számos XX. századi eredménye már részben megvalósult a gyógyszeripar, az orvosi technológia, a mezőgazdaság terén. Gondoljunk csak a különböző betegségek gyógyszereinek előállítására, a transzgenikus növények, élelmiszerek kifejlesztésére!

A leginkább figyelemre méltó a géntechnológiában az emberi géntérkép kimunkálása – ez egy internetméretű technológia forradalom! És ez csak a kezdet! Hamarosan génre szabott gyógyszereket fejlesztenek ki, minden embernek a saját géntérképére alapozva. Hozzáteszem azonban, változatlanul fontos az alapkutatás, amelynek eredményei nélkülözhetetlenek. Úgy vélem, ma már nem mondhatjuk, hogy a következő évtized vagy évszázad valamely tudományág évtizede, százada lesz. Szerintem a közeljövő a nano- és a biotechnológia, valamint az információtechnológia eredményeinek együttes hasznosítása lesz.

18

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

Jánosi Zoltán: Túlélni a válságidőszakot Jánosi Zoltán (1954) irodalomtörténész, egyetemi tanár, 2007-től a Nyíregyházi Főiskola rektora. Első diplomáját ugyanitt, a jogelőd intézményben szerezte magyar–orosz szakon, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar szakon diplomázott.

1988-tól főiskolai oktató. 1999–2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjas. Több irodalmi társaság tisztségviselője, irodalmi folyóiratok szerzője, szerkesztője. Szaktudományos könyvei, tanulmányai jelentek meg, verseket, novellákat ír. Számos elismerés birtokosa, irodalomtörténeti és írói munkásságáért többek között Arany János-díjban részesült (2011).

– A Nyíregyházi Főiskola első olyan vezetője, aki itt volt diák is. Az akkori intézményre csak jóindulattal lehet ráismerni: sokmilliárdos beruházások, felújítások történtek időközben, lezajlott az integráció és jelentkeztek a hozzá kapcsolódó első eredmények is. Milyen célokkal látott munkához megyénk oktatási, tudományos életének központjában?

– Valóban, az én itteni diákéveimhez képest egy teljesen új létesítmény született a Sóstói-erdő szélén. Rektori székfoglalómban így fogalmaztam: a vár már megvan – a Nyíregyházi Főiskola campusa világszínvonalú –, a vár népe is megvan – több mint tízezer főiskolai hallgató és népes oktatói gárda –, az én rektori ciklusomban a belső tartalom erősítésére, a színvonal emelésére kell összpontosítani erőnket, tudásunkat.

– Kifejtené ezt részletesebben?

– Elsősorban oktatóink tudományos minősítésének fokozását, továbbá a bolognai rendszerben az alapszakok, de még inkább a mesterszakok számának növelését értem alatta. Az utóbbi lényegében az egyetemi szintet jelenti, ami főiskolánk tekintélyét alapozza meg. Fontosnak tartottuk még a felsőfokú szakképzéseket is, amelyek célja, hogy több lábon álljunk az oktatási rendszerben.

– Mielőtt a célok valóra váltásáról beszélnénk, kérem, mutassa be főbb vonalaiban a bolognai folyamatot, a bolognai rendszerű képzést, amelynek bevezetése kulcskérdés volt az ön első rektori ciklusában. Mit takarnak egyáltalán ezek a kifejezések?

– A XX. század utolsó évtizedeiben rendkívül sokat és gyorsan változott a világ: a gazdasági, a műszaki, a politikai élet, több lépcsőben bővült az Európai Unió, miközben a felsőoktatás alig módosult, mondhatjuk: nem tartott lépést az átalakulásokkal.

A környezet változásai lehetővé tették, hogy a diákok tanulmányi idejük alatt gyakrabban utazzanak más országokba, ott tanuljanak egy ideig, vagy teljesítsék szakmai gyakorlatukat. Az egyes országok oktatási rendszere azonban roppant eltérő volt, 19

Marik Sándor

alig-alig lehetett beszámítani a külföldi tanulmányi eredményeket, rendkívül nehéz volt elismerni a külföldön szerzett diplomákat. Mindezek miatt több országban felsőoktatási reformokba kezdtek. A folyamatok összehangolására 1999 nyarán 29 ország – köztük hazánk – képviselői az olaszországi Bolognában aláírták a város nevével fémjelzett nyilatkozatot a könnyen összehasonlítható képzési rendszerek kialakításáról, egyben létrehozták az Európai Felsőoktatási Térséget. E szerint az alapképzés (3–4 év) a korábbi főiskolai szintnek felel meg, a mesterképzés (1–2 év) a korábbi egyetemi szintet jelenti, a doktori képzés (3 év) a tudományos fokozat (PhD) megszerzésének a lehetőségét. Ehhez a rendszerhez kapcsolódik a felsőfokú szakképzés is, mely ugyan felsőfokú végzettséget nem ad, de az itt teljesített tanulmányok beszámíthatók az alapképzésbe, ha a hallgató folytatni szeretné a tanulmányait. Mára negyvenhat ország kötelezte el magát a bolognai folyamat mellett. A magyar főiskolák és egyetemek fokozatosan dolgozták ki az új felsőoktatási struktúrának megfelelő oktatási programjaikat, 2006. szeptember 1-jétől már csak ilyenek indultak. Hozzáteszem: mint minden nagy átalakítás, a bolognai rendszerű képzés létrehozása sem volt konfliktusoktól mentes, sőt hibátlan sem, elkerülhetetlenek a korrekciók.

– Olyannyira, hogy a kormány október elején alapvető változásokról döntött. Mit lehet erről tudni?

– Beszélgetésünk időpontjáig hiteles információhoz csak az Oktatásért Felelős Államtitkárság közleményéből jutottunk. E szerint a tanárképzés visszaáll az egyciklusú, osztatlan kétszakos rendszerre, megduplázódik benne a gyakorlati idő. Az átalakítás hangsúlyos eleme, hogy ismét különválik az általános iskolai (4+1 éves) és a középiskolai tanárok (5+1 éves) képzése. A rendelkezés 2013. szeptember 1-jétől lép hatályba. Fontos újdonság a gyakorlati képzés idejének megkettőzése, az eddigi fél évről egy évre növelése. A képzés első három évében a szakterületi követelmény azonos lesz, a harmadik év végén az általános és a középiskolai tanárképzés szétválik.

A további konkrétumokról, tennivalókról még mi is tájékoztatást várunk.

– Térjünk vissza 2007-hez: tehát nem csak egy nagy beruházás után, hanem a felsőoktatás nagy átalakítása közepette láthatott munkához új vezetői csapatával. Meg tudták valósítani az imént említett igényes célokat?

– Nyugodt szívvel jelenthetem ki: igen, és nem is akárhogyan. 2007 közepén mindössze három-négy mesterszakunk volt, most tizennyolc, amelyből tizenöt tanári mesterségre készít fel, három pedig tudományos természetű. Valamennyit az Európai Felsőoktatási Térség minőségbiztosítási sztenderdjeivel összhangban álló akkreditáció után hozhattuk létre, mégpedig az ország nagy egyetemeivel szoros versenyben.

Tehát egyik jogelődünk, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola korábbi pozícióit nemcsak megőriztük, hanem meg is erősítettük. Öt karunkon harminchárom alapszakunk teljesítette a bolognai kritériumokat, s több mint húsz felsőfokú szakképzést is indítottunk. Ezek tehát igen jelentős számszerű eredmények. A másik alapvető feltétel volt, hogy a több mint háromszáz fős tanári kar lépést tartott a kihívásokkal, amit az oktatók tudományos eredményei, minősítései mutatnak. Az integráció

20

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

évében átlagosan tízből négy oktatónk rendelkezett tudományos fokozattal vagy minősítéssel, ma átlagosan tízből több mint hétnek van PhD- vagy DLA-fokozata, ami országosan is kiemelkedő: a főiskolák között az első, és kilenc egyetemnél is jobb.

(Bár az utóbbi esetben hozzá kell tenni, hogy az egyetemeknél arányaiban jelentősen több akadémiai doktor és akadémikus tanít. Nálunk nyolc oktató rendelkezik akadémiai doktori, DSc címmel.) Mivel intézményünkben doktori iskola nem működik – egyetemeken kell megszerezni a tudományos fokozatot –, e gyarapodás mindenképpen elismerésre méltó lehet. Mi tudatosan segítettük a doktori tanulmányokat, kitörési pontot akartunk létrehozni a minőség, a tudományos és a művészeti munka erősítésével. 2011-ben törekvéseink hivatalos megerősítést is nyertek: az ötévenként esedékes és a teljes főiskolára – tehát az irányításra, az oktatásra, a hallgatói önkormányzatra, az adminisztrációra, a tangazdaságra s más egységekre is – kiterjedő akkreditáció rögzítette, hogy képzési és fejlesztési programunkat végrehajtottuk, jó úton haladunk.

– Ilyen impozáns eredmények mellett mégis mi lehet az oka annak, hogy a gyönyörű környezetben lévő, minden igényt kielégítő létesítményekben működő főiskola a jeles jubileum évében komoly gondokkal küzd, a gazdasági ellehetetlenülés határára került, a hallgatói létszám drámailag csökken?

– Összetett okokról van szó. Kétségtelen, hogy az új évezred első éveiben megemelkedtek a létszámok, 2003 körül a főiskolának 13 ezernél is több hallgatója volt, mára ez a létszám megfeleződött. Ám a csúcson is tudtuk, hogy az a létszám csak átmeneti, magát az új főiskolai épületkomplexumot nyolcezer hallgató befogadására tervezték. A számok azonban makacs tények, amelyek alakulását folytonosan elemezni kell. Az apadás első okaként a 2005-ös felsőoktatási törvényt jelölöm meg, amely 2012 szeptemberétől ugyan már nincs hatályban, de a benne megfogalmazott felvételi szisztéma, sajnos, nem változott meg, az változatlanul sújthat bennünket.

Arról van szó, hogy az intézményeknek nincs joga önálló felvételi vizsga szervezésére. Nem adhat saját pontszámot, nem jelölhet meg alanyi jogon ponthatárokat az oda jelentkező hallgatóknak sem írásbeli, sem szóbeli felvételi alapján, hiszen ilyen, az alkalmassági vizsgákon kívül nincs is. A beadott középiskolai dokumentumok és különböző okmányok (például nyelvvizsga-bizonyítvány) alapján központilag megállapítanak egy pontszámot, amely vagy a ponthatár fölé vagy az alá esik. Tehát sem a társadalmi, sem a szociális háttér nem tükröződik ebben a rendszerben.

– Kapott elég nyilvánosságot ez a kritika?

– Hogy eleget-e, azt nem tudom. Az kétségtelen, Miskolci Egyetem rektorával közösen számos alkalommal szóvá tettük ezt a minisztériumi illetékeseknél, mert ez az eljárási rend az ország keleti peremére nézve roppant hátrányos. Ugyanis itt van egy gazdaságilag szegény, az átlagosnál nagyobb munkanélküliséggel sújtott, leszakadó helyzetben lévő térség, s az ebben élők gyermekeitől a felkészülési esélyek hátterétől függetlenül – például nyelvtanulás, szakkönyvi, elektronikus tájékozódás, kulturális és tanulási feltételek – ugyanazt a szintet várják el, mint a jobb helyzetben lévő

21

Marik Sándor

régiókban, városokban élő fiataloktól. Ezt a főiskolát ötven évvel ezelőtt azért hozták létre, hogy főként az ország északkeleti, javarészt határ menti vidékeiről iskolázzon be hallgatókat, és jelentős részben e terület számára képezzen szakembereket, hogy csökkentse a történelmileg kialakult hátrányokat. Az itt élők egy közeli főiskolára még be tudják íratni a gyermeküket, egy távolabbi nagyvárosi intézménybe, jelentős részben az anyagi források szűkössége miatt, már nem. Ugyanakkor lényegesen nagyobb a valószínűsége annak, hogy a közeli főiskoláról hazamennek dolgozni a szülővidékükre az ifjú diplomások, mint ha tanulmányi idejükben négy-öt év alatt, gyökeret eresztenek Budapesten vagy a nagyobb egyetemi városokban.

– Ha volna hová haza menniük, lenne munkahely, nem csökkenne a gyermeklétszám a falvakban is…

– Ezért mondtam, hogy nagyon összetett okokról van szó. Természeten szervesen összefügg ezzel a munkahelyek létesítésének, támogatásának igénye az állam részéről Kelet-Magyarországon. A jelenlegi hiány erősen motiválja nemcsak a már itt élő értelmiség, hanem a felsőoktatásba jelentkezők elvándorlását is. A felvételi rendszer „szikársága” – vagy, ha úgy tetszik, közömbössége Magyarország társadalmi és szociális domborzata iránt – már 2010-ig is a vidéki főiskolák potenciális hallgatóinak közel egyharmadát vonta ki a rendszerből. A Nyíregyházi Főiskolán is éppen harminc százalékot, mint ahogy egy fővárosi szakmai cég széleskörű elemzése azt megállapította. Ez eleve óriási veszteség. Megyénkben az átlagkereső alig több mint a felét keresi a budapestinek, azaz negyvenhat százalékkal kevesebbet keres a fővárosiaknál, ötödével kevesebbet az országos átlagnál. A szülők nem képesek fizetni a tanulmányokat, nem csak a költségtérítésest, hanem sokszor a támogatottat sem. Egy hibás döntés így hat ki egy egész terület szellemi állapotára, a hallgatói létszámra, ezzel együtt a vidékfejlesztés jövőjére is.

– Szavaiból keserűséget érzek ki. Semmit nem lehet tenni?

– A kormányzati szándék megváltoztatása nélkül nem. Ráadásul ez csak a beiskolázási létszámot érintő éremoldal. Az elemzések szerint a mi potenciális beiskolázási területünkről – Borsod-Abaúj-Zemplén délkeleti részéről és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből – munka híján nagyon sokan elköltöznek. Tíz év alatt a két megyéből 100–120 ezer ember vándorolt el az ország központi és nyugati területeire, illetve külföldre, jobb életfeltételeket, megélhetést keresve. A vidékfejlesztés több évtizedes mulasztásainak lett ez a következménye. A családok magukkal vitték gyerekeiket, potenciális hallgatóinkat. Ez fájdalmas helyzet, mert konzerválja a lemaradást. Különösen kedvezőtlenül érint bennünket, hogy az elvándorló létszámot úgyszólván reménytelen pótolni.

– Mely területekről érkeztek a főiskola jelenlegi hallgatói?

– Hallgatóink zöme ma is szabolcsi, nagy arányban a főiskola 30–40 kilométeres vonzáskörzetéből származnak. Ha innen a családok elköltöznek, és a felvételi szisztéma továbbra is negatívan érint bennünket, akkor ez nemcsak intézményi, de nemzeti

22

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

szempontból is kétségbeejtő. Ma már nemhogy a tíz évvel ezelőtti nagy hallgatói létszám a múlté, hanem a campus tervezett létszámára, a nyolc ezer főre sincs elég hallgató. Azt gondoljuk, ha nem lesz számunkra kedvező új felvételi szabályozás, nagyjából négyezer-ötszáz–ötezer hallgatóval kalkulálhatunk. Ez azonban már átvezet az anyagi gondokhoz, s a beruházások magas pénzügyi törlesztései miatt az intézmény gazdasági megroskadásához. Munkalehetőség, hallgatói létszám, gazdasági kiegyensúlyozottság, vidékfejlesztés ebben a relációban is összefüggenek.

– Egy ilyen kiváló feltételekkel és nagy arányban minősített oktatógárdával rendelkező főiskola nem vonz külföldi hallgatókat?

– Több körben megvizsgáltuk ezeket a lehetőségeket is. A külföldi hallgatók Magyarországra elsősorban az egykori „harmadik világból”, tehát az úgynevezett fejlődő országok mai államaiból jöttek, illetve jönnek ma is. Céljuk kiemelkedően az orvosi, az állatorvosi, a műszaki képzés. E területeken vagy nincs akkreditált képzésünk vagy idegen nyelvű oktatásra – a pilótaképzésen kívül – nincs lehetőségünk. Hazánkban sokáig a potenciális, nagy tömegű kínai hallgatókban bíztak, a remény viszont nem vált valóra.

– Mi a helyzet a szomszédos határ menti területek, Kárpátalja, a Partium magyar nyelven diplomázni kívánó fiataljaival?

– Nálunk is tanulnak közülük sokan, de a Nyíregyházi Főiskola hallgatói létszámának bővítésében ez nem lehet mértékadó tényező. A beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kihelyezett képzésére az idén 35 első éves hallgatót vettünk fel. A kormányzat ugyanakkor, helyesen, inkább a határon túli magyar képzési helyeket segíti, hogy az ott élő magyarok ne hagyják el szülőföldjüket. Néhány hete Marosvásárhelyen jelentette be a magyar miniszterelnök, hogy hazánk négymilliárd forinttal támogatja az erdélyi magyar felsőoktatási intézmények fejlesztését. Nyilvánvaló, hogy ha megfelelő képzési kínálatot kapnak, akkor az erdélyi magyar fiatalok inkább Erdélyben (családjukhoz közel) fognak tanulni.

– Ezzel a kör bezárul?

– Természetesen nem; folyamatosan új lehetőségeket keresünk, több külföldi egyetemmel állunk kapcsolatban a bővítés érdekében is. De nem ez az út lehet számunkra a legfontosabb. Most a létszámbővítés terén egyetlen igazi és funkcionális kitörési pontot látunk, amivel egy hatalmas társadalmi küldetést is teljesíteni tudnánk.

A minisztériumba eljuttatott idei intézményfejlesztési tervünk kardinális programja a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei hátrányos helyzetű és roma lakosság felzárkóztatását segítené.

– Roma főiskoláról lenne szó?

– Ez így téves értelmezés. Valójában a hátrányos helyzetben élők, közöttük a roma lakosság képzésére dolgoztunk ki programot, ami azt célozza, hogy a szegények, a hátrányos helyzetben lévők és közöttük meghatározó arányban a roma etnikumhoz tartozók is be tudjanak kerülni a felsőoktatásba. Ez illeszkedik az Európai Unió programjaihoz, amit éppen Magyarország kezdeményezett, és Orbán Viktor miniszterelnök 23

Marik Sándor

úr mellett olyan személyiségek álltak az ügy mellé, mint Tőkés László romániai európai parlamenti képviselő vagy Balog Zoltán, korábban államtitkár, jelenleg a kérdéssel foglalkozó miniszter. Ez, különösen országos beiskolázással egy átütő lehetőség lehetne főiskolánk számára a hallgatói létszám bizonyos bővítésére.

– Elmondana erről további részleteket?

– Alapvető célunk az, hogy az elsősorban Szabolcs és Borsod megyékben élő roma származású fiatalok közül azok, akik érettségivel rendelkeznek és megvan a pontszámuk is, be tudjanak kerülni a Nyíregyházi Főiskolára, felsőfokú szakképzésekre vagy különböző szakokra. Megfontolandó, hogy a lehetőséget az ország más részein élőkre is kiterjesszük. Nem arról van szó, hogy képzetlen roma fiatalok százaival töltsük fel egyik napról a másikra a hallgatói létszámot. Érettségizett és megfelelő felvételi pontszámmal rendelkező roma fiatalok felemelkedését kívánjuk segíteni, amit felmenő rendszerben, az általános iskolákból indulva, hosszabb idő alatt lehet csak eredményesen megalkotni. Ez nagy és nehéz feladat, megoldásához először hálózatot kell kiépíteni, amely az egyházak, a roma és civil szervezetek, az önkormányzatok segítségével juttathatja a továbbtanulás lehetőségéhez a tehetséges, de hátrányos helyzetű és roma fiatalokat. Ehhez nekünk középiskolánk is van, és ha jól szervezzük a munkát, néhány év múlva jelentősebb létszámú roma hallgatói rétegünk lehet.

– Az ilyen felzárkóztatás, tudjuk a gyakorlatból, többnyire csak félmegoldás…

– Minden csak akkor félmegoldás, ha elkezdődik, de csak részben valósul meg.

Ezért a projekt másik pillére az, hogy a tanár szakos főiskolai hallgatók többsége vegyen fel egy olyan képzési modult, melynek során a roma és más hátrányos helyzetű népesség fiataljaival történő speciális gondoskodásra képezzük ki őket. Régi tapasztalatunk ugyanis, hogy egy általános diplomával rendelkező fiatal – ha történetesen szembe kerül nagyobb létszámú roma tanulóifjúsággal – nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert nincs felvértezve olyan pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel, amelyek birtokában kezelni tudja a problémákat. A Nyíregyházi Főiskola új programjában ezt is felvállalta.

– Milyen terveik vannak még a túlélésre?

– Minden területen keressük a lehetőségeket, és fájdalmas döntésekre is fel vagyunk készülve. Összébb, kisebbre kell húzódnunk, stabilizálni szükséges a hallgatói létszámot, ahhoz mérni az oktatói létszámot, szakstruktúrát. Azokat a szakokat kell megtartanunk, amelyekre népesebb a jelentkezés, és – sajnos – a kis létszámú hallgatót vonzó szakokat meg kell szüntetnünk. A korábbinál is fontosabbá válik a szolgáltatás. Kutató és szolgáltató intézeteink, s különösen a műszaki karunk, amelyek képesek a közvetlen együttműködésre a gazdasággal, folyamatosan törekednek erre.

Infrastruktúránk, épületeink szabad kapacitását pedig bérbe fogjuk adni, és az együttműködési kapcsolatra épülő specifikus képzésekkel bővítjük oktatásunkat.

– Tekintsünk ki a városra. Amióta 50 éve megalapították a főiskolát, visszatérő kérdés, hogy ez a hatalmas intézmény szerves része-e a városnak. Különösen indokolt a kérdés, amióta valóságos

24

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

összkomfortos városka lett a főiskolai campus, az egész tanévet kényelmesen eltöltheti ott a diák, ha nem akar bemenni a belvárosba. Mi erről a véleménye?

– Ismerős a kérdés. Határozott véleményem, hogy a főiskola szervesen kapcsolódik a város szellemi és kulturális életébe. Nincs ezzel semmi probléma. Oktatóink jelentős része különböző városi, megyei szervezetek, civil mozgalmak, kulturális egyesületek tagja vagy vezetője. Egykori tanítványaink között is nagyon sokan vannak ilyenek. A városi és a megyei önkormányzatnál, a kormányhivatalnál, a megyeszékhely különböző kulturális intézményeiben is sok korábbi diákunk dolgozik, akiknek többsége teljes szívvel és elkötelezettséggel kapcsolódik az alma materhez.

Ha a városi, megyei szervezeteket nézzük, tele vannak főiskolai oktatókkal vagy a főiskolán végzettekkel. Ahol hiányt, egyben számottevő lehetőségeket érzek, az a gazdasági együttműködések területe. A gazdasági szolgáltatásokban, fejlesztésekben sok a kiaknázatlan lehetőség. Fontos eredmény, hogy egyes cégekkel egyre több, az ilyen kapcsolatokra irányuló együttműködési szerződésünk van. A megyei fejlesztési koncepció megújítása, a gazdasági, műszaki együttműködés területe lenne az, ahol előrelépést szeretnénk. Időnként a megye, a város vezetői is kikérik a főiskola szakembereinek véleményét, ezt egy tudáscentrum irányában kellene továbbfejleszteni.

– Ez mit jelentene?

– Nemzetközi szakirodalmakból szűrtem le azt a véleményt, hogy igazi gazdasági fejlődés, munkahelyteremtés bárhol a világon csak ott jött létre, ahol a közelben egyetem, főiskola működik. Tehát a gazdaság megújítása, a számottevő munkahelyteremtés a legritkább esetben történik a felsőoktatás nélkül. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tanárképzés mellett nálunk kiváló mérnöki szakembergárda is dolgozik, amely egyaránt ért a gépészeti, a mezőgazdasági munkához. A logisztikához értő, a megyét jól ismerő közgazdászaink is vannak. A Debreceni Akadémia Bizottság és szakbizottságai révén szintén kapcsolódunk a régió gazdaságához.

A megye tudományos életét az utóbbi két évben a Nyíregyházi Főiskola katalizátorán át kapcsoltuk hozzá az Magyar Tudományos Akadémia munkájához, a Debreceni Akadémiai Bizottság szervezetének révén. A nálunk működő logisztikai, romológiai, testnevelés- és sporttudományi, valamint képzőművészeti munkabizottság unikumnak számítanak a régióban. Ezek szellemi felhajtó erejét is hasznosítani lehetne.

– Szavaiból úgy érzem, szinte fellelkesül a kiváló lehetőségek sorolása közben. Feltételezem, a pénz szab határt a szárnyalásnak – és nem csak a beruházások hiteltörlesztése terén…

– Ez így van. Sok mindent tehetnénk, ha nem volnánk tragikus pénzszűkében.

Sok pályázatot is írunk, ezek javarészt önkormányzatokkal, gazdasági szereplőkkel közösen készülnek, főként az önerő előteremtése miatt. Ha erről beszélünk, egyszerre vagyok lelkes és szomorú, mert tényleg sok jó ötlet koncentrálódik nálunk, ugyanakkor azt látom, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg távolsága Budapesttől, illetve az ország fejlettebb régióitól a rendszerváltás óta nemhogy csökkent volna, hanem tovább nőtt. Gyarmatszerű vonások kezdenek mutatkozni. A Nyíregyházi Főiskola ebben a szociológiai és társadalmi koordinátarendszerben él. Nemrégen tárgyalta a

25

Marik Sándor

megyei közgyűlés a megye fejlesztési tervét. Ezen Sikolya László dékán úrral képviseltük a főiskolát, mindketten elmondtuk a véleményünket. Szándék és akarat egyaránt van az együttműködésre, de kritikus gazdasági helyzetben nagyon nehéz érdemben cselekedni.

– Beszéljünk még az integrációról, amelynek immár évtizedes múltja van. Melyek az eredmények, és hogyan látja a minisztérium által felajánlott újabb, még nagyobb integrációs lehetőséget?

– Úgy vélem, a mezőgazdasági főiskolával 2000-ben végbement integráció hasznos volt, az együttműködés feszültségmentes. Ezt még az előző vezetés menedzselte, ránk csak a finomítás maradt. Például a fizika tanszéket áthelyeztük a műszaki karra, mert ott jobban tudja segíteni a műszaki oktatást, miközben nem sérül a tanárképzés érdeke sem. A már említett ipari formatervezés szak létrehozásáról is gondolkodunk, amit művész- és a mérnökoktatóink gondoznának. Tehát vannak még lehetőségek, s az együttműködés mégiscsak könnyebb, ha egy campuson belül kell megszervezni. Az oktatási kormányzat tavasszal egy olyan intézményfejlesztési terv készítését javasolta – elsősorban pénzügyi gondjaink megoldására –, amely a Debreceni Egyetemmel történő integrációt készítené elő. Erről kellően konstruktív szellemben több megbeszélést folytattam a Debreceni Egyetem rektorával. Szenátusunk jelenleg nem pártolja ezt az elképzelést. A nyíregyházi és a megyei felsőoktatás jövőjét mi akkor látjuk igazán perspektivikusnak, ha a Nyíregyházi Főiskola önálló marad. Azonban nem mi vagyunk döntési helyzetben, hanem fenntartónk, a magyar állam, s ha az illetékesek másként döntenének, újabb tárgyalások következnének.

– Október és november hónap különösen mozgalmas volt, szinte forrongott az egész oktatásügy: az iskolák állami fenntartásba vétele, a tankerületek létrehozása, a kerettantervek társadalmi vitája, a pedagógus szakszervezetekkel folytatott egyeztetések mellett mintha átmenetileg nyugvópontra került volna a felsőoktatás átszervezése. November közepén viszont bombaként robbant a hír, hogy a kormányzat nagyon jelentős összeget zárolt az egyetemeknél, főiskoláknál. Hogyan érintik az utóbbi hetek eseményei a Nyíregyházi Főiskolát?

– 2011-ben több mint 500 millió forintot zároltak költségvetésünkből, és ez az összeg már nagyon érzékenyen érintette a főiskola gazdálkodását, finanszírozási lehetőségeinket. Előállt gondjainkról, természetesen, tájékoztattam a fenntartót is. Helyzetértékelésünket elfogadták, így a 2012 őszi újabb zárolások már nem érintettek bennünket, persze nincs is nélkülözhető pénz az intézményben. Egyelőre az önállóság, illetve az integráció kérdésében sem született meg a kilátásba helyezett kormányzati döntés.

– A főiskola alapításának 50. évfordulójára november 15-én emlékeztek. Milyen eseményekkel, milyen hangulatban zajlott a megemlékezés?

– A jubileumi események a Magyar Tudomány ünnepének központi rendezvényéhez kapcsolódtak. Az ünnepi plenáris ülésen délelőtt két előadás hangzott el „Cigányok, iskola, oktatáspolitika”, illetve „A korszerű gépgyártás-technológia irányai” címmel, majd átadtuk a „Tudományért – Művészetért” főiskolai kitüntetéseket.

Délután voltak az ünnepi megemlékezések „Ötvenéves a tanárképzés a Nyíregyházi 26

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

Főiskolán” címmel. A programok java része a Bölcsészettudományi és Művészeti, a Pedagógusképző, valamint a Természettudományi és Informatikai Karon zajlott.

Természetesen itt is szóba került a jövő, hogy a jó iskolarendszer alapja a jó pedagógus, a hivatás rangja, az életpályamodell, az anyagi és az erkölcsi elismerés. Reméljük, hogy az oktatási rendszer átalakítása mielőbb letisztul, és a Nyíregyházi Főiskola is megtalálja a helyét benne. A jubileum alkalmából egyébként kiállítást szerveztünk a főiskola múltjáról, ennek anyagát CD-re írva tesszük hozzáférhetővé az utókor számára. Természetesen meghívtunk korábbi oktatókat és régi hallgatókat is, abból a harmincháromezerből, akik itt szereztek tanári diplomát, örülünk, hogy sokan eljöttek. Nem csak diplomásainkra, hanem versenyző diákjaink eredményeire is büszkék vagyunk: főiskolai hallgatóink az öt évtized során számtalan szakmai, illetve sportsikert arattak. S nagyon szeretnénk, ha a következő években, évtizedekben is hasonló eredményekről számolhatnánk be.

A Nyíregyházi Főiskola új épületei

27

Nevek és számok a főiskola első évéből* Az 1962-ben felvett főiskolai hallgatók névsora Magyar szak: Angyalosi Mezei Klára, Balogh Ildikó, Barátosi Éva, Bélteki Zoltánné, Csákányovszki Katalin, Fáy Zsuzsanna, Fekete Lajos, Felhős Szabolcs, Gáspári László, Gurály Júlia, Hamar Péter, Hegedűs Kálmán, Herczeg Valéria, Horváth Etelka, Horváth János, Jankovszki Márta, Jeney Eszter, Jobbágy Bertalan, Juhász Julianna, Kádas Istvánné, Kádár Edit, Kárpáti Katalin, Kenyeres Piroska, Körössy Mária, Kulcsár Erzsébet, Lakatos György, Molnár Károlyné, Nagy László, Nemes Csaba, Oláh Margit, Plankó Gabriella, Révész Gyöngyi, Romhányi László, Salczmann Tamásné, Sáfár Sándor, Sipos Judit, Szabó Géza, Szász Judit, Szelei Béla, Szolnoki Erzsébet, Tamasovszki István, Várbiró Szabolcsné (42 hallgató).

Biológia szak: Andrási Tibor, Broczkó Barna, Csomor Balázs, Dicső Zsuzsanna, Erdélyi Ildikó, Garda Magdolna, Gönczi Katalin, Hargitai János, Herczeg Júlianna, Horváth Ildikó, Jánvári Judit, Kapus Katalin, Kádár Teréz, Komáromi István, Koppány László, Korpai Ferenc, Kovács István, Láda Bálint, Lányi Anikó, Maczurka Irén, Magyari Béla, Molnár Géza, Németh Mária, Pál Béla, Pethe István, Puskás Sarolta, Radványi Cecilia, Rangoni Károly, Seri Erzsébet, Simon Mária, Sinka Gizella, Solymári Emőke, Szabó László, Szalmási Anna, Széles Györgyike, Széles László, Szücs Judit, Toldy Edit, Ugron László, Veisz János, Vida János, Virágh Emma (42 hallgató) Matematika szak: Aczél Ágnes, Ballács Sugárka, Benya Ilona, Békési Mária, Boros Anna, Csaba Margit, Csapó György, Demeter Mária, Domonkos Júlianna, Feigel Erzsébet, Fejes Katalin, Gaál István, Haraszti József, dr. Hartos Jánosné, Hernádi István, Horváth Róza, Kacsur Tibor, Kamondi Emma, Kiss Ilona, Kiss Piroska, Koppány Ildikó, Kovács Annamária, Marik Sándor, Méhész Ilona, Nagy Gáborné, Nagy Katalin, Nemes Sándor, dr. Németh Istvánné, Papp György, Pásztor Imre, Salczmann Tamás, Somogyi Ilona, Sille Zoltán, Szabó György, Szabó Gyula, Szabó László, Szabó Mária, Szalma Mária, Széles Éva, Széplaki Imola, Szondy György, Szőllősi Margit, Toldy Éva, Toronyi Mária, Tóth Róza, Várbíró Szabolcs, Vincze Erzsébet (47 hallgató). * Forrás: A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola évkönyve, 1962–1966. Szerk. Bachát László – Porzsolt István. Nyíregyháza, 1968.; A Bessenyei György Tanárképző Főiskola évkönyve, 1972–1974. Fel. szerk. Kazár Gábor. Nyíregyháza, 1975. Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat.

28

Nevek és számok a főiskola első évéből

Honnan érkeztek 1962-ben a hallgatók?

Az új főiskolán a többi felsőoktatási intézménynél később, augusztus végén volt a felvételi vizsga, amelyre azok is jelentkezhettek, akik előzőleg máshová nem vettek fel. Határidőre 1038 felvételi kérelem érkezett. (Zárójelben a következő tanév adata, amikor a szokásos, előre meghirdetett időben történtek a felvételik.) A felvett hallgatók területi megoszlása: Szabolcs-Szatmár 82 (164), Hajdú-Bihar 17 (36), BorsodAbaúj-Zemplén 15 (27), más megyéből 29 (69).

Tanulmányi eredmények az első tanév végén Kitűnő 7, jeles 34, jó 52, közepes 32, elégséges nem volt, elégtelen 14. Vizsgahalasztó 3. Tanulmányi átlag: 3,71.

Az első Főiskolai Tanács névsora A Tanács elnöke: Kovács József főiskolai igazgató, tagjai: Almássy Károly docens, tanszékvezető, Bachát László docens, tanszékvezető, Butenkov Melánia nyelvtanár, Bakonyi Géza gazdasági igazgató, Cservenyák László adjunktus, Kálmán György docens, igazgatóhelyettes, Margócsy József docens, tanszékvezető, Nehéz János főelőadó (Tanulmányi Osztály), Orosz Béla személyügyi főelőadó, Pál Miklós, a főiskola MSZMP titkára, Sallai Ernő testnevelő tanár, Porzsolt István docens, tanszékvezető, igazgatóhelyettes, Szász Gábor főiskolai tanár, tanszékvezető, Török László főiskolai tanár, tanszékvezető, Molnár János, a gyakorló iskola igazgatója. Összeállította Marik Sándor

29

a történelem személyes forrásai*

Kövér György

A történetíró személyes forrásai Amikor jelen előadás témáját kigondoltam, eredetileg úgy képzeltem, hogy a történetíró személyes forrásai közül (napló, levelezés, visszaemlékezés) valószínűleg majd a naplókra helyeződik a hangsúly. Ebben az előfeltevésemben bizonyára Jean-Paul Sartre regénye, a La Nausée is megerősített (magyarul Az undor címen). Azt hittem ugyanis, ha Antoine Roquentin vezethetett naplót Rollebon márki életére vonatkozó történeti kutatásai közben 1932 elején, akkor talán számomra sem lesz lehetetlen olyan történésznaplót találni, amelyben az engem elsősorban érdeklő történészi alkotófolyamatra vonatkozó anyagot megtalálom. Utólag persze azt mondhatnám, hogy nem kellő körültekintéssel választottam iránytűt, amikor az egzisztencialista regényíró nyomán indultam el, hiszen a regénybeli naplóíró történész hős, bár bizonyos fejezeteket elkészít, végül nem írja meg a művet. Ahogy a naplóíró megfogalmazta: „Az én hibám: kimondtam az egyetlen szót, amit nem lett volna szabad kiejtenem: kijelentettem, hogy a múlt nem létezik. És Rollebon márki hirtelen, nesztelenül, visszasüllyedt a semmibe… Nem létezett már egyéb, csak a megsárgult papírlapok, amiket kezemben tartottam.” Ráadásul a végén a naplóíró újra kísértésbe esik, hogy írjon, de már nem történeti biográfiát, hanem fikciót. „Az volt a tévedésem, hogy fel akartam támasztani Rollebon márkit. Másféle könyvet kellene írnom. Nem nagyon tudom, mit – olyat, hogy a kinyomtatott betűk, az oldalak mögött meg lehessen sejteni valamit, ami nem létezik, ami fölötte áll a létezésnek. Olyan történetet például, amilyen nem eshet meg senkivel; egy kalandot. És szép legyen és kemény, akár az acél, és aki elolvassa, az szégyenkezzék tulajdon létezésén.” Lehet, hogy már így is túlzottan messzire mentem egy nemzetközi levéltáros konferencián, amikor az író Sartre által a harmincas években felállított már-már posztmodern csapdába besétáltam?

Mégis, ha már erre az útra léptünk, adva volt a feladat: történetírói napló kerestetik.

Lehet, hogy rossz helyen kutattam, tény, hogy nagyon vérszegény lett az eredmény.

Nem akarom azt állítani, hogy a történészek nem írnak naplót, azt sem, hogy családtagjaik otthon eldugják, vagy megsemmisítik azokat, mindenesetre alig találtam valamit.

A XIX. Szabolcs-szatmár-beregi Nemzetközi Levéltári Napokon elhangzott három előadás szerkesztett változata.

Jean-Paul Sartre: Az Undor (Ford. Réz Pál). Budapest, 1981. Szépirodalmi Kiadó.

Uo. 142.

Uo. 256.

Uo. 26–27. Ha nagyon akarom, valójában a regénybeli napló szerzője már korábban is kacérkodik ezzel a gondolattal: „A tények lassúk, lusták, barátságtalanok; ha muszáj, alkalmazkodnak ahhoz a rendhez, amelybe be akarom sorolni őket – de ez a rend külsődleges számukra. Az az érzésem, hogy merőben képzeletemre támaszkodva dolgozom. Bizonyos vagyok benne, hogy még egy regény hősei is valószerűbbek volnának; legalább is kellemesebbek.” *

30

A történetíró személyes forrásai

Hivatkozhatnék Angyal Dávid naplóira, amelyek meg is jelentek a Századok hasábjain, ám aligha lenne jó példa. Egyrészt, mert a neves historikus 86 éves korában kezdett hozzá naplójegyzetek készítéséhez, ráadásul alig írt valamit a történészi munka kulisszatitkairól, pedig még akkoriban is alkotott kisebb dolgozatokat. Másrészt viszont e napló is szembesít bennünket a szövegpublikáció problémáival. Miközben a hadi helyzet alakulásáról oldalakon keresztül tudósít a napló, pont a személyes forrás személyes vonatkozásai esnek a szövegközlő szelekció áldozatául. Mi tegyünk, ha bennünket épp a személyes forrásokban megbúvó személyesség érdekel elsősorban? Érdemes tehát visszatérnünk a személyes források előfeltevések nélküli teljes választékához. Annál is inkább, mert csak így kereshetünk magyarázatot arra, hogy vajon van-e jelentősége az imént észlelt forráshiánynak. A historiográfiában egyébként bevett dolog a személyes forrásokra (elsősorban a levelezésre) való hivatkozás, jóllehet e források használatának sajátszerűségei ritkán tematizálódnak.

Előadásunkban két kérdésre keressük a választ: 1. A történetíró által hátrahagyott személyes források (naplók, levelek, visszaemlékezések stb.) segítségével megtudhatunk-e valami mást, valami lényegeset a történetírói alkotó munka természetéről, annak kulisszatitkairól?

2. A személyes források segítségével láthatóvá válik-e valami olyan a tudomány meghatározottságai közül, ami az ún. hivatalos források vagy a művek alapján nem lenne érzékelhető, bizonyítható?

Azt is mondhatnám, hogy a véletlen úgy hozta, hogy az utóbbi időben historiográfiával foglalkozom, elsősorban a gazdaság- és társadalomtörténet-írás történetével. Az alábbiakban az e kutatás során elsősorban az Országos Széchenyi Könyvtár és az MTA Kézirattárában gyűjtött anyagra támaszkodom. A professzionális történetírás két korszaka fog áttekintésünkben egymás mellé kerülni. Az egyik, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle története a 19–20. század fordulójáról származik. A másik, A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában című kétkötetes vállalkozás, amelynek Szabó István volt a főszerkesztője, 1965-ben látott napvilágot, de fogantatása az ötvenes évek végére nyúlik vissza. A két korszakot mintegy fél évszázad választja el egymástól, két tudományszervezési modell működését láthatjuk, megállapításainkat két közlési médium (folyóirat, könyv) példáján szemléltetjük.

Papp István: Angyal Dávid 1942-es naplója. Századok, 2000. 6. sz. 1429–1448. [Papp, 2000.]; Schweitzer Gábor: „Szomorú a jövő, mert szomorú a jelen.” Angyal Dávid naplófeljegyzései. Századok, 2001. 3. sz. 697–754. Az eredeti napló gépiratos másolata Magyar Tudományos Akadémia Kézirattár [MTA Kt] Ms 810/48.

A szövegközlés szempontjait a napló egyik publikálója így adja meg: „Terjedelmi korlátok miatt nem vállalhattuk a napló teljes szövegének közlését. Arra törekedtünk, hogy a köztörténeti vonatkozású részeket, amelyek számos értékes információt tartalmaznak a magyar politikai és szellemi elitre vonatkozóan, teljes terjedelmében közöljük.

A kifejezetten Angyal Dávid magánéletére, egészségi állapotára, olvasmányélményeire vonatkozó feljegyzéseket, mivel azok a személyes vonatkozáson kívül más forrásértékkel nem bírnak, általában kihagytuk a szövegből.” Papp, 2000. 1431.

A Hóman Bálintra vonatkozó erősebb megjegyzéseket vajon miért hagyták ki? Például Hóman autóhasználati ügye? S hová lett a hozzáfűzött kommentár: „A nagy zsidóverők nem szoktak megfelejtkezni a maguk érdekéről.”

(1942. aug. 1.) Angyal Hómanhoz fűződő viszonyának megváltozása kulcskérdése mind a naplónak, mind az élete végén írott önéletírásnak: „...akkor még szerettem Hómant, mint volt tanítványomat.” Angyal Dávid: Emlékezések (S. a. r. Czigány Lóránt). London, 1971. Szepsi Csombor Kör, 152.

A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Szerk. és bev. Szabó István. Budapest, 1965.

I–II. kötet. Akadémiai Kiadó.

31

Kövér György

I. Az 1894-ben alapított Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle története viszonylag jobban kidolgozott része a magyar historiográfiának. Izsépy Edit tanulmánya sok terhet vett le a jövő történetírás-története kutatóinak válláról. Az általa rajzolt történet Tagányi Károly (1858–1924) meghatározó személye köré rajzolódik. Tagányinak számottevő hagyatéka található a Széchényi Könyvtár kézirattárában, ami kiaknázásra is került.

A Szemle megteremtésében kétségtelenül Tagányié volt a szellem, a koncepció. A folyóirat létrehozásához azonban kellett egy másik főszereplő is, ma úgy mondanánk, lapmenedzser, aki az OMGE titkáraként kijárta az agrártárcánál, hogy a minisztérium a periodika fő finanszírozója legyen.10 Az alapító főszerkesztő, Paikert Alajos (1866– 1948) természetesen többre vágyott, mi több, tudományos ambíciókat is dédelgetett.

Ami viszont a mi szempontunkból most döntően esik a latba, több naplót is vezetett.

Amelyben legfontosabb életproblémái mellett a Szemlével is gyakran foglalkozik.11 A karrier útját kereső Paikert teljesen őszintén fogalmazza meg egyik naplójában a személyes kérdést: „Miért ne?

Miért ne lehetnék én Magyarország miniszterelnöke?

Miért ne vehetném el én gf. Széchenyi Béla leányát?

Miért ne lehetnék én a Nemzeti Casino tagja?

Miért ne lehetnék én milliomos?

Miért ne lehetnék én herosa az egész világnak?”12 Ekkorára dagadt ambícióknak szűk a tudományos pálya. Hamarosan le is köszön a Szemle éléről, bár igyekszik a pénzkijárásban továbbra is segédkezni Tagányinak.

Közben a Szemle sorsáról kifejezetten kiházasítandó leány szülőjeként elmélkedik: „Gazdaságtörténelmi Szemle. Sokat szenvedtem miattad mi haszna és most, hogy bevezettelek a nagyvilágba, most hogy megerősödtél, át kell majd adnom téged is az undok stréberségnek: A kiadó követelte rendet kell hoznom…”13 A napló azonban a folyóirat szerkesztése közben feltörő konfliktusokról is beszámol. Paikert például azt jegyzi fel váratlanul: „Tagányit sakkban tartani. – Ki akar használni a barátság leple alatt, nem hittem volna.”14 Másutt a törésvonalak újabb hasadékai is láthatóvá válnak: „Mandelló Gyulával és Tagányi Károllyal voltam együtt a pilzeniben. Az előbbi egy svindler, typusa a protz zsidóknak. A szemtelen per tu-t kínált Izsépy Edit: A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle történetéhez. Századok, 1969. 5–6. sz. 1077–1104. [Izsépy, 1969.]

10 A Szemle kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy címében eredetileg a gazdaságtörténet tulajdonképpen mezőgazdaság-történetet kívánt jelenteni.

11 Kár, hogy Izsépy nem bukkant rá a Szemlével foglalkozó szöveghelyekre. Állítása, miszerint „Paikert naplójában csak az OMGÉ-ről vannak elszórt megjegyzések, a Szemléről nincsenek” – nem felel meg a tényeknek. Vö. Izsépy, 1969. 1080.

12 Paikert Alajos Naplói. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár [OSzK Kt] Quart. Hung. 3605/4. Vegyes, 1894– 1895. 6v. 1894. dec.

13 Paikert Alajos Naplói. OSzK Kt Quart. Hung. 3264/4. Vegyes, 1894–1895. [Paikert, 1894–1895.] Kis Napló.

45. 1895. okt. 16.

14 Paikert, 1894–1895. 7. 1895. febr. 12.

32

A történetíró személyes forrásai

és el kellett fogadnom, hogy skandalumot ne csináljak. Az a gyámoltalan Tagányi egészen benne van a zsidókban.”15 Az agrárérdekek nyílt szószólója, aki nemrég tért vissza anglo-amerikai útjáról, láthatóan élesen anti-merkantil húrokat penget: „Manchester, Manchester mily átka vagy te az emberiségnek!”16 A tágabb értelemben vett gazdaságtörténet-írás mögötti eszmei-politikai egység felbomlóban van, ilyen körülmények között nem véletlenül bizonytalanodik el a lapfinanszírozás. Paikert egyébként hamarosan az általa alapított Mezőgazdasági Múzeum élére került, majd 1900tól az agrártárca első gazdasági szaktudósítója lett Washingtonban. Ekkor teljesen átadta a lapot Tagányi Károlynak, aki az első számtól főmunkatársként, 1897-től pedig társszerkesztőként működött a folyóiratnál. Tagányi azonban nem sokáig győzte a folyóirat kiadásával járó állandó küzdelmeket. 1901 elején vette át a szerkesztést az akkor Pozsonyban, jogakadémiai könyvtárosként működő Kováts Ferenc (1873– 1956), akinek hagyatékában fellelhető az a levél, amelyben Tagányi átadja a stafétabotot. „Nekem, szellemi kimerültségből származó ideggyöngeségem miatt, egy évig sem olvasni (még újságot sem) sem írni (még levelet sem) nem szabad, de azután sem gondolhatok többé ilyen munkára, pedig jóformán a Szemlének éltem és például a levéltárban közzéteendő válogatott gazdaságtörténeti anyagot vagy 50 évfolyamra valót gyűjtöttem össze! Reméllem is, hogy tisztelt utódom majd a legközelebbi számban illő módon el fog majd parentálni, legalább is olyan méltányosan mint ahogy én búcsúztattam el volt szerkesztő társamat, Paikertet, no ha mindenki [előtt] tudva volt, hogy a szerkesztésben egy tollvonással sem volt segítségemre.”17 Ezúttal Tagányi tolla jellemzi – nem túl hízelgően – Paikert hajdani szerepét, de ennek már nincs a továbbiakra behatása. Annál nagyobb, hogy valójában Tagányi Takáts Sándort szerette volna utódjául, aki azonban akkor még Bécsben levéltárnokoskodott.

Ezt az eredeti szándékát utódának is megírta: „az én legelső tanácsom, hogy mihelyt a szerkesztésre való megbízást megkapta, menjen fel Bécsbe és személyesen kérje ki dr.

Takáts Sándor úrnak nélkülözhetetlen nagybecsű támogatását (Takáts vagy a levéltárban Johannesgasse 6. vagy lakásán III. Salesianer gasse 10. I. St. Thür 9. található). Olyan gazdag, változatos és érdekes gazdaságtörténeti anyagkészlete senkinek sincs mint neki, másrészt titokban megírhatom hogy legelőször is róla volt szó mint szerkesztőről és hogy csakis a nagy távolság miatt ejtették el, s ő ezeket jól tudja.”18 Takáts annak rendjemódja szerint meg is sértődött, s egy darabig nem írt a lapba. Kováts pedig, úgy látszik, egy ideig szintén nem erőltette a kapcsolatot, de aztán hamar rászorult a jó honoráriumért folyóméterszámra publikáló tudós szerzőre.19 Aztán amikor 1903 tavaszán Takáts Paikert, 1894–1895. 45v. 1895. okt. 18. Péntek Paikert, 1894–1895. 38v. 1895. sept. 25. Szerda 17 Tagányi Károly – Kováts Ferenc, MTA Kt Ms 2357/237. (Budapest, 1901. jan. 9.)

18 Uo. 19 1900-ban – még Tagányi korszakában – megjelent ötrészes dolgozatáért (A dunai hajózás a XVI–XVII. században) 684 korona honoráriumot tett zsebre. 1902-ben viszont csak 281 koronát kapott. MTA Kt Ms 2355/37–46.; 63–69. Ezt is csak erőteljes reklamálás után: „A Szemle azon számát miben a halászatról írtam cikket, máig nem kaptam meg. A legutóbb megjelent számban közölt vegyesekért meg honoráriumot nem küldtek. Tagányi idején a vegyeseket épp úgy honorálták mint az értekezéseket. Arra kérem tehát, hogy ha az ilyen kisebb dolgokért nem adnak honoráriumot, úgy a most küldötteket ne is tessék közölni.” Takáts Sándor – Kováts Ferenc (1903. ápr. 29.), MTA Kt Ms 2355/123.

15 16

33

Kövér György

hazaköltözött az országgyűlési levéltárosi állás miatt, némi neheztelést is előadva újra jelentkezett a folyóirat szerkesztőjénél: „tudatom, hogy én a Gazdaságtörténelmi Szemlét igen nagyra becsülöm s mindég kész vagyok a munkára, ha kell. Ha tehát nincs elég használható értekezése, csak tessék írni, nekem a bécsi levéltárak essentiája szobámban van. Igy pl. gyönyörű és ismeretlen anyagom van együtt a »18. sz. keleti kereskedelmi politikájáról«. Külön értekezés anyagom van a hajóépítők telepítéséről Magyarországba, aztán a hidak és folyók 16–17. században, folyamszabályozások a 18. században stb. Végül mintegy ezer ívem van a magyar marhakereskedésről, s ebből is közölhetek részleteket. Szeretném, ha többször adna életjelt magáról, eddig ugyanis alig írt, s még a leveleimre se igen válaszol…”20 Ha akarnám, sem tudnám megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmet a pozitivista levéltáros terminológia fent idézett gyöngyszemeire: már a szinte minden forrást és irodalmat ismerő nagytudású Tagányinál is magával ragadó a „gazdag, változatos és érdekes gazdaságtörténeti anyagkészlet” szóhasználat, s az érzékletességet szinte a delíriumig fokozza Takáts öntudatos kifejezése, a „bécsi levéltárak” szobájában őrzött „essentiájáról”.

Közben Kováts mindent megtett, hogy a Szemlét nemzetközi rangra emelje, és a szakma első számú folyóiratában, a Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte második számában (ekkor már a pozsonyi jogakadémia professzoraként) részletes bibliográfiai áttekintést közölt a magyar gazdaságtörténeti irodalomról.21 Azonban addigra elfogyott az agrártárca türelme a nagymértékű deficit felhalmozódása láttán, s az előfizetők számával sem volt megelégedve. 1903 elején először kondult meg a vészharang a folyóirat felett, ám ekkor még sikerült haladékot nyerni.

Végül azonban 1906 folyamán külön bejelentés nélkül múlt ki Magyarország első és mindmáig egyedül volt gazdaságtörténeti folyóirata.

Ha össze kívánjuk foglalni mindazt, amit a lapszerkesztés kulisszatitkairól elsősorban a napló és levelezés segítségével megtudhattuk, a századforduló tudományszervezési modelljét nemcsak az erőteljes állami és érdekvédelmi befolyás jellemezte, hanem az állandó törekvés is a finanszírozás racionalizálására. Az induláskor még eltűrt hiány egyre terhesebb lett, különösen azok után, hogy az agrárérdekek egyre erőteljesebb önérvényesítésre törekedtek. Mindenekelőtt a naplónak köszönhetően az érdekképviseleti és politikai konfliktusmező hátterében a személyes, felekezeti és világnézeti ellentétek is napvilágra kerültek. Miközben az egyetemen még nem folyt szisztematikus gazdaságtörténet oktatás, maga a folyóirat próbált a szűkebb szakma professzionalizációjának műhelyévé válni. Mint a magyar gazdaságtörténet születésének historiográfusa megállapította „bármily nagy szerepet játszott is ez a Szemle körül kijegecesedett csoport a magyar gazdaság- és társadalomtörténet életre hívásában, a fiatal tudományszak írói utánpótlásáról nem tudott gondoskodni.”22 Megszűnése után meg végképp nem – tehetjük hozzá.

Takáts Sándor – Kováts Ferenc (d. n. [1903]), MTA Kt Ms 2355/139.

Franz Kováts: Ungarische Bibliographie 1900-1902. VSWG, 1903. 605–617. Az egyes munkák címét németre fordítva közölte.

22 Berlász Jenő: A magyar gazdaság- és társadalomtörténet-írás kialakulása. In: Uő: Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság (Válogatott tanulmányok). Szerk. Búza János – Meyer Dietmar. H. n. 2010. Argumentum, 246. [Eredetileg: Közgazdasági Szemle, 1943. 11–12. sz. 1076–1096.]

20 21

34

A történetíró személyes forrásai

II. Egészen más miliőben került sor az 1950-es évek végén, Szabó István (1898–1969) irányítása alatt A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában című – ma úgy mondanánk – projekt beindítására. A helyzet már azért is sajátos volt, mert Szabó István minden méltatlan szakmai, ideológiai és politikai támadás ellenére végső soron az ötvenes években nevelte ki a debreceni egyetemen tanítványi gárdáját, s tulajdonképpen Szabó István-iskoláról igazából a debreceni egyetemről 1959-ben történt nyugdíjba menetele után kezdtek beszélni. Vagyis akkorra lett iskolája, mire nem volt katedrája. De ezt csak úgy érhette el, hogy az ötvenes évek legvadabb időszakában is működhetett – Szabó István beszámolója szerint – akadémiai támogatással egy parasztságtörténeti kutatócsoport Debrecenben.23 Ez a még csak formálódóban levő gárda azonban igazából 1960-ban az Agrártörténeti tanulmányok megjelentetésével tette le névjegyét a tudomány asztalára. S még nyomdába sem mentek a kötet kéziratai, amikor már körvonalazódtak a következő, a legnagyobb s egyben az utolsó nagy vállalkozás kontúrjai a parasztság kapitalizmuskori történetéről.

Nem lehet röviden e nagyszabású munka teljes keletkezéstörténetét bemutatni, de erre talán nincs is szükség, hiszen mind a baráti kör, a tanítványi gárda, mind a historiográfia sokat tett a téma megismertetéséért.24 Tulajdonképpen ez teremti meg annak lehetőségét, hogy a személyes források szélesebb körét megszólaltatva bepillantást nyerjünk az alkotómunka műhelyébe. Balogh István (1912–2007) viszszaemlékezéséből tudjuk, hogy a kapitalizmus kori parasztságról szóló kötet terve a debreceni professzori lakáson tartott vasárnapi beszélgetéseken vetődött fel. A probléma lényegét legalaposabban a Balogh Istvánnal 1987-ben készült interjú exponálja: „Olvasmányaink, beszélgetéseink és persze személyes tapasztalataink alapján egyre nyilvánvalóbb lett előttünk, hogy a parasztság története a polgárosodással válságba jutott. Írásaikban sokféleképpen utaltak már erre Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Féja Géza, egyszóval a népi írók nagyhatású szociográfiái, de a történettudomány sajátos kutatási módszereivel ennek feltárására még senki sem vállalkozott. Azt akartuk volna tudományos módszerekkel megvizsgálni, hogy miként jutott válságba a parasztság társadalma, mi lett vele a jobbágyfelszabadítás után.”25 Újabb lökést kapott az ügy, amikor Für Lajos és Kiss Ferenc közvetítésével Veres MTA Akadémiai Levéltár [MTA AL], II. o. 222. d. 3. Szabó István (1952. márc. 18.) Némi ízelítő a nevek és témák lajstromából: Balogh János: Az 1929–30-as gazdasági válság hatása a tiszántúli szegényparasztságra; Irinyi Károly: A debreceni tanyai cselédség a 19. sz. második felében; Für Lajos: A „kishajdú” városok pöre az Eszterházyakkal; Varga Gyula: Kismarja társadalomrajza a 18. sz. második és a 19. sz. első felében; Hársfalvi Péter: Az Áchim-féle parasztmozgalom; Rácz István: Az úriszék kérdése a reformkorban – hogy csak a később nevet szerzett fiatal kutatókat említsük.

24 Balogh István: Alkotás és tudományszervezés a politika szorításában. In: Szabó István emlékkönyv. Kovács Ágnes közreműködésével szerk. Rácz István. Debrecen, 1998. Kossuth Egyetemi Kiadó, 37–52. [Eredetileg: Adalékok egy korszak történetírásához címmel, Debreceni Szemle, 1993. 119–134.]; A harmadik út felé. Szabó István történész cikkekben és dokumentumokban. Vál. és szerk. Erős Vilmos. Budapest, 2003. Lucidus Kiadó, [Erős, 2003.]

25 Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos. Alföld, 1987. 1. sz. 37–58. [Balogh – Für, 1987.] Az idézet: 51.

23

35

Kövér György

Péter és Erdei Ferenc támogatását is sikerült megszerezni.26 Mindez oda vezetett, hogy a közben, 1959 őszén Budára, a Badacsony utcába költözött Szabó István 1960ban már az ELTÉ-re telepítve kapta erre a célra az 5000 forintos kutatási támogatást az Akadémia II. osztályától.27 S itt érdemes a rendelkezésre álló személyes források körét kiszélesítenünk.

Balogh István először 1960 májusában még főként saját ügyében akarta Veres Pétert felkeresni, ám a találkozó akkor nem jött létre. Már ekkor körvonalazódott azonban a tágabb kontextus: „Tavaly nyáron egy beszélgetés eredményeként Péter Bácsi elindított egy követ, t. i. Szabó István egy. tanár szerkesztésében akkor még csak tervezés alatt álló tanulmánykötetet, amely a parasztság 1850–1914 közötti történetére vonatkozó kutatásokat foglalná össze. A kis kőből azóta egy kisebb szabású lavina lett, a M. Tud. Akadémia megfelelő osztálya, nem minden vonakodás nélkül, de erre az esztendőre a levéltári kutatásokra megfelelő fedezetet is biztosított.”28 1960. augusztus 29-én azután összejött Szabó Istvánnal közösen Veres Péter meglátogatása. Ennek lefolyását utólag Balogh István saját korabeli feljegyzése alapján rekonstruálta. Ha úgy vesszük, nem más ez, mint egy naplószerű feljegyzés emlékezés révén történő cselekményesítése.29 Ugyan honnan tudnánk máshonnan, hogy Balogh István úgy mutatta be őket egymásnak, mint „a parasztság politikusát a parasztság történetírójának”. S erre válaszul Veres Péter azzal járt vendége kedvében, hogy az egész „magyarság történetírójának” titulálta.30 Aki valaha hallotta Péter bácsit, annak nem kell túl élénk fantáziájának lennie, hogy kitalálja, ez alkalommal is főként Veres Péter beszélt. De a személyes támogatás elnyerésén túl vajon miért volt olyan fontos a történeti néprajz és a történettudomány jeles képviselőinek Veres Péter véleménye?

A visszaemlékezések ezt nem tárják fel, ám világosan kiderül Balogh István Veres Péterhez írott egykorú leveleiből. Balogh István így köszönte meg – Szabó István nevében is – a tervezethez fűzött írott észrevételeket: „Sokat, nagyon sokat lehet hasznosítani belőle, és az egész szemléletén majd ez meg is érzik, csak a Péter bácsi által támasztott követelménynek nem mindenik munkatárs tud majd megfelelni. Sok lesz azok közt olyan, akik pedáns szárazsággal a tényeket fogják felsorolni, és még az is félő, hogy a tényeket sem mindet, vagy azok közül sem a legfontosabbakat. Bizonyos írói kvalitás nélkül még egy szakcikket is nehéz megírni, viszont ezt nehéz Balogh, 1998. 45–47. A visszaemlékezés – nyilván korabeli iratok alapján – felsorolja az eredetileg tervezett „témacsoportokat” és számításba vett szerzőket.

MTA AL, II. o. 223. d. 6. dosszié, 7. A támogatás Budapest és Debrecen között oszlott meg, személy szerint Szabó István és Szabó Dezső között, illetve Dercsényi Móric neve szerepelt még az adatlapon. Balogh István idézett tanulmányában nyilván sajtóhiba, hogy mindössze 500 Ft támogatást kaptak volna a II. osztálytól. Vö. Balogh, 1998. 47. Az összegből elsősorban a kutatók útiszámláit fedezték: Balogh István (456 + 403,90 + 401,20), továbbá Gyimesi Sándor (477,60 + 380), Hársfalvi Péter (294,20) és Simonffy Emil (861,50) részesült belőle. Beszámoló jelentés „A parasztság története Magyarországon a kapitálizmus [sic!] korában 1848-1914” c. munkához az 1960. évre nyújtott kutatási célhitel felhasználásáról. Szabó István (1960. nov. 29). 1960. nov. 9-én azonban az 1725,80 Ft maradványt az MTA zárolta, s abból már nem volt mód további kifizetésekre. Erre az évre a IV. osztály további 5000 Ft célhiteles támogatást nyújtott a kutatáshoz.

28 Balogh István – Veres Péter (1960. ápr. 26.), MTA Kt Ms 5491/286.

29 A becses dokumentumot Erős Vilmos tette közzé Veres Péternek a parasztságtörténeti tervezetről írott észrevételeihez fűzött utolsó lábjegyzetként. Erős, 2003. 374–376.

30 Uo. 375. A Für Lajos által készített interjúban ez tágabban hangzott: „a parasztok politikusának és írójának hadd mutassam be a parasztok történetíróját”. Balogh – Für, 1987. 51.

26

27

36

A történetíró személyes forrásai

mindenkitől megkívánni. Carlyle és Macaulay, de hogy közelebbi példát hozzak Szekfű Gyula sem mindig születik. A példa azért is jó, mert éppen ő, aki kétségtelenül igen jó tollú ember volt, a tényeket alapvető szemlélete szerint alaposan kiválogatta, vagy néha alaposan oldalba is rugdosta. Mi örülnénk neki, ha jó pozitivista tanulmányok születnének meg a parasztság e korszaki történetéből, ez a maximális követelmény, egyeseké talán több is lesz ennél.” Majd a levél végén újra visszatér a módszertani probléma lényegéhez: „Ezekben a tanulmányokban a szokványos históriai módszer a források természete miatt aligha elegendő, s ez elég sok veszélyt rejt magába. De hát majd csak kijön belőle valami…”31 Nehéz eldönteni mi is a nagyobb veszély, a földhözragadtság vagy az elrugaszkodás.

Ez a gondolatmenet sokkal mélyebbre visz, mint első látásra gondolnánk. Természetesen az ideológiai abroncsok szorításában lehetett az egyik megvalósítandó cél, a „békebeli” pozitivizmus feltámasztása. Ez még egy Szekfű Gyulán elhelyezett oldalvágást is megér. Másfelől azonban a forráskutató történészek tudták legjobban, hogy a levéltárban fellelhető irategyüttesek épp azt nem világítják meg, amiről eredendően szólni akartak a parasztság válságát illetően.32 Lehet, hogy az író és a történész személyesen csak 1960-ban ismerkedett meg egymással, de Szabó István recenziója Veres Péter Falusi krónikájáról, már pár évvel előbb megfogalmazta a kölcsönös kíváncsiság alapjait, gondolataik már korábban találkoztak: „Veres Péter munkájának, melyet ő maga más helyen »történeti beszámoló«-nak nevezett, a történeti megismerés szempontjából a szemtanú tanúsága, a földnélküli parasztok életmódjának és szociálista [sic!] mozgalmainak memoárszerű leírása biztosít sajátos forrásértéket. Nem csupán azért mert a közvetlen, a »belülről« való megfigyelés vet neki alapot, nem is csupán Veres Péter szókimondó, de egyben felelősséghordó igazságérzete miatt, hanem azért is, mivel a munka a szegényparasztok életmódjának és tapogatózó-botorkáló szocializmuskeresésének történetét, e történelem olyan részleteit és egyúttal egységét tárja fel, melyet a céhbeli történetkutatás a maga eszközeivel aligha tudna felderíteni. A történetkutató közigazgatási rendeletekből, jelentésekből, napszámbér- és árlistákból, egykorú újságtudósításokból és más forrásokból ugyan tudna a mezőgazdasági cselédek és napszámosok kérdéseire választ adni, de még ezek után is igen keveset tudna megsejtetni magának az életnek a módjáról, a falusi szegény otthon bajairól, magáról az elfolyó eleven életről… Nyilvánvaló, hogy az ilyen sajátos krónikázó munka sem léphet ki a szubjektív értékelés köréből, viszont egyedül kárpótol az átélés elevenítő erejével.”33 A találkozás utólag cselekményesített naplószerű leírásából, a körötte zajló egykorú levelezésből a parasztság történetíróinak portréja markánsan rajzolódik ki. A minden magamutogatástól távolálló kálomista puritánság, a militáns ideológiákkal Balogh István – Veres Péter (1960. szept. 13), MTA Kt Ms 5491/290. A szöveg gépelési hibáit javítottuk.

Balogh István már májusban azt írta Veres Péternek, hogy miért szeretne személyesen konzultálni vele: „nekem nem a kiadott, hanem az élő emlékezetre lenne szükségem, mert amint tudom és látom, ami a hivatalos hatóságokat érdekelte, az le is van rögzítve, sajnos nagyon kevés érdekelte őket. Csak a rendészeti rész és más nem.” Balogh István – Veres Péter (1960. máj. 2), MTA Kt Ms 5491/287.

33 Erős, 2003. 353–354. Erős Vilmos érdeme, hogy feltárta és újra közölte ezt az eredetileg az Alföld 1957-es évfolyamában megjelent ismertetést. Gépirata: MTA Kt Ms 5440/16.

31 32

37

Kövér György

szemben védekező pozitivista alapállás egyáltalán nem gátolta a historikusok mély érdeklődését a személyes történelmi tudás intenzív átélése iránt. Akár szűnőben érezhetném bánkódásomat a történésznaplók hiánya miatt, hiszen a másokhoz szóló korabeli levelek, a szemtanúk utólagos interpretációinak látószögéből sajátos időbeli dinamikát és feszültséget visznek a historikus személyes forrásaiba. Azt egyébként a tanítványok is csak a legjobb gyerekkori baráttól tudták meg, hogy Szabó István eredetileg írónak, kiváltképpen drámaírónak készült.34 Lezárva a történetet: az akadémiai támogatás ellenére a projekt megvalósítása nem ment zökkenők nélkül. Többször előfordult, hogy Szabó Istvánnak elment a kedve az egésztől.35 A felkért szerzők közül többen visszaléptek, sőt a Történettudományi Intézet munkatársainál (Kolossa Tibor, Puskás Júlia, Vörös Antal) 1962-től az ELTÉ-vel együttműködésben előbb 1966-os, majd 1968-as határidővel prolongálta a dualizmus kori agrártársadalom kutatását.36 Pedig közben 1963-ban az Akadémiai Kiadó elfogadta a kétkötetes munkát publikálására, s a nagy mű 1965-ben elhagyhatta a nyomdát. Szabó István iskolája célegyenesbe érkezett. A mester elnyerte érte az akadémiai nagydíjat is. Ő maga azonban úgy érezte, nagyon elhúzódott a vállain hordott teher lerázása: „Hál’ Istennek, hogy a végén tartunk, bizony már régóta csak azért vittem tovább ezt a munkát, mert nem lehetett mást tennem. De már régóta érzem azt is, hogy az én igazi jobbágyfelszabadításom lesz, ha pontot tehetünk a végére.”37 *** A professzionális történetírás általunk vizsgált két korszakát mintegy félévszázad választotta el egymástól. Két, erősen eltérő tudományszervezési modell működését láthattuk, még akkor is, ha mindkettőben meghatározó volt az állami részvétel. Az elsőben az agrártárca pénzügyi dominanciáját egy többszereplős rendszerben eredményesen egészítette ki a korporatív érdekképviselet (OMGE) és próbálta ellensúlyozni a szakmai önszerveződés (Magyar Történelmi Társulat). A második esetben az egyetemek és az Akadémia transzmissziós csatornáin keresztül zajlott a hatalmi és szakmai egyezkedés és rivalizálás. Két különböző közlési médiumot (folyóirat, könyv) hasonlíthattunk össze, s a különböző mentális terekben más és más a középpontban álló szerkesztő funkciója. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, bár lapjain óriási „forráskészlet” halmozódott fel, végül kénytelen volt beszüntetni működését, sorsa jellegzetes kudarctörténet, s iskola sem sarjadhatott ki körülötte. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában projekt sikeresen befejeződött, a könyv elkészült, akadémiai elismerésben részesült, sőt második kiadást is megért Fay Béla: Szabó István – életközelből. In: Szabó István emlékkönyv. Kovács Ágnes közreműködésével szerk. Rácz István. Debrecen, 1998. Kossuth Egyetemi Kiadó, 24–37. Az irodalmi ambíciókról 27–29.

35 Szabó István Balogh Istvánhoz írott „válságleveleire” hivatkozások: Balogh, 1998. 48. (1960. márc. 5.; 1960. okt.

28.); 49. (1962. febr. 10.; 1963. ápr. 18.) 50. (1962. jan. 3.; 1963. febr. 8.). Tudomásunk szerint a levelek Balogh István halála után a Debreceni Egyetem Könyvtárának kézirattárába kerültek.

36 MTA AL, II. o. 228. d. 7.

37 Szabó István 1967. ápr. 18-i levelét idézi Balogh, 1998. 52.

34

38

A történetíró személyes forrásai

(ami ritka ebben a nagyságrendben és műfajban). Egy immár intézményes háttér nélkül mesterművet produkáló történetírói iskola emblematikus darabja mindmáig, még ha számtalan irányban ágaztak is szét azóta az egyéni életutak.38 A történetíró személyes forrásainak szerepe mégsem csak a tekintélyes patrónusok befolyásának mindkét rendszerben jól kitapintható jelenléte miatt bizonyult fontosnak, hanem a történetíró személyiségének, módszertani hitvallásának, személyes kapcsolatrendszerének feltérképezésében is, ami – úgy tűnik – végső soron lényegesebb a történészi munka historikumának megértésében, mint a műhelymunka apró kulisszatitkai.

Balogh István levele Veres Péterhez.

Debrecen, 1960. augusztus 22.

Érdemes felidézni, miben látják a tanítványok a mester befolyásának a titkát: „sohasem akart István uniformizálni bennünket. Tehát ő sosem mondta azt, hogy így csináljátok, vagy úgy csináljátok. Mindenki úgy csinálta, ahogy akarta. Ebben következetes volt, neked, fiam ehhez van érzéked, neked ehhez. Ezt elmondta… Persze azt is megmondta, hogy hát fiam, hol van az a vörös fonál, amit egy tanulmányban [meg akarsz írni]. Mi a probléma?

Mit akarsz megoldani? Sokunknak feltette ezt a kérdést, és rászoktatott arra, hogy kérem szépen, egy tanulmányt nem azért kell megírni, mert van egy csomó cédulám, és ebből valamit ki kell hozni. Hanem van egy történelmi probléma, amit meg akarok oldani.” Keller Márkus és Kövér György interjúja Orosz Istvánnal (2003. május 20.), OSzK Történeti Interjúk Videotára.

38

39

Kovács Ágnes

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése A missilis, mint személyes történelmi forrás, igen becses levéltári irattípus. Egyrészt azért, mert nemcsak a levélírókról, hanem többé-kevésbé szűkebb-tágabb környezetükről is informál, másrészt, mert duális jellegénél fogva tartalma ellenőrizhetőbb, mint a napló és az olykor önigazolási szándékkal készült memoár.

Károlyi Sándor feleségéhez írt levelei már 1994-ben megjelentek, s ehhez képest jelentős késéssel, tavaly látott napvilágot az a kötet, amely Barkóczy Krisztina férjéhez intézett leveleit tartalmazza 1711-gyel bezárólag. A második kötet, amelybe az 1711 és 1724 között (Barkóczy Krisztina haláláig) írt levelek kerülnek, remélhetőleg jövőre készül el. Jelen írás azonban nem könyvbemutató kíván lenni, s arra sem vállalkozik, hogy a levelek alapján a teljesség igényével jellemezze íróikat és házasságukat, még kevésbé a korszakot, amelyben éltek. Tekintettel azonban arra, hogy Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése – mind mennyisége, mind tartalmi sokszínűsége miatt – párját ritkítja, úgy vélem, érdemes megvizsgálni, van-e összefüggés az általában terjedelmes, de sohasem semmitmondó, sőt érdekes, olvasnivalóként is élvezetes levelek és a házaspár életvezetési stratégiája, életvitele, mentalitása valamint érzelemvilága között. Számomra ugyanis nem tűnik elégségesnek a kétségtelenül legkézenfekvőbb és praktikus magyarázat, amely szerint a gyakori levélváltás annak tulajdonítható, hogy a felek sok időt töltöttek egymástól távol.

Az vitathatatlan, hogy Károlyi és felesége levelezésében életkörülményeik meghatározó szerepet játszottak. Amíg ugyanis Károlyi Szatmár vármegye főispánjaként csak területi tekintéllyel és (el)ismertséggel rendelkezett, és a tisztségével járó kötelezettségek csupán alkalmanként szólították el rövid időre otthonából, házasságát a feleségével való személyes kapcsolattartás jellemezte. Ezt bizonyítja az 1687 és 1703 között, tehát közös életük első 15 évében keltezett levelek száma is: Károlyitól egyetlen egy levél sem maradt ránk, Barkóczy Krisztinától nyolc. Ez abban az esetben Károlyi Sándor levelei feleségéhez (1704–1724). I–II. kötet. Közreadják: Csobó Péter, Fejes Judit, Kovács Ágnes, Kováts Zoltán, Restás Attila, Szabó Zsolt, Wiedemann Krisztina. Szerkesztette, jegyzetekkel és mellékletekkel ellátta: Kovács Ágnes. Debrecen, 1994. Kossuth Lajos Tudományegyetem [Kovács, 1994.].; „…erősebb az, aki magát meggyőzi, mint aki erős városokat győz meg.” Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz. Első kötet (1698–1711). Közreadják: Fogarassy Zoltán, Kovács Ágnes. Szerkesztette, jegyzetekkel és mellékletekkel ellátta: Kovács Ágnes. Debrecen, 2011. Debreceni Egyetem Történelmi Intézet [Kovács, 2011.].

40

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

is elenyésző hányada a teljes levelezésnek (több mint 1000 levélről van szó), ha joggal feltételezhető, hogy jó néhány levelük megsemmisült vagy ismeretlen helyen lappang.

A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása azonban fontos fordulópontot jelentett a család életében. Rákóczi Magyarországra jövetele után 4 hónappal Károlyi Sándor, itt nem részletezendő okokból, csatlakozott a felkelőkhöz, és azonnal tábornoki kinevezést nyert. Innentől kezdve pályája meredeken ívelt felfelé, hamarosan a kuruc állam katonai-politikai elitjének meghatározó személyiségévé vált. Fontos szerepet játszott a feltételek híján bukásra ítélt szabadságharc politikai kompromisszummal történő befejezését célzó tárgyalásokon és a magyar rendek Habsburg-dinasztiával való megbékélésében is.

Mindezek következtében Károlyi nyolc éven át voltaképpen csak vendég volt az otthonában, s többször előfordult, hogy a családjában bekövetkezett örömteli vagy éppen szomorú események is nélküle zajlottak le. Távollétében született például, 1705. június 20-án a nagyon várt fiú, Ferenc, akinek a nevét részben a család támogatását élvező ferencesek szentje, Assisi Szent Ferenc, részben a fejedelem iránti tiszteletből választották. A keresztapa személyéről Barkóczy Krisztina döntött: más katolikus nem lévén a közelben, Irinyi Zsigmondot kérte fel komaságra. Károlyi július 1-jén írt levelében reagált az örömhírre, jóváhagyva felesége döntését. Azt sem hallgatta el, hogy szeretné még rávenni egy újabb gyermek vállalására: „reménlem, nem sokára haza szaladhatok, s mind addigh instálok [könyörgök], hogj Isten áldásábul mégh egjre reá álas[z], kit is adgjon eö Szent Felsége.” Károlyi óhaja teljesen érthető, hiszen a korszakra jellemző gyakori gyermekhalandóság az ő családjukat is sújtotta. Ferenc születése előtt három gyermeküket veszítették el (Borbálát, Juliannát, Mihályt), legidősebb fiuk, László pedig súlyos beteg volt, 1710-ben halt meg pestisben. Feladatai Hogy nem teljesen reménytelen újabb levelek előkerülése, azt a Károlyi levéltár közelmúltbeli rendezése is bizonyítja. Ennek során, főleg Laczlavik György levéltárosnak köszönhetően, Barkóczy Krisztina 68 db, 1710-ben írt levele került elő, holott ebből az évkörből korábban egyetlen egyet sem ismertünk. Ennek alapján nem kizárt, hogy – főleg más családi levéltárakból – további levelekre bukkanhatunk. Például az 1709. május 5-e és 1710. június 27-e közötti időszakból, amelyben jelenleg űr van, pedig Károlyiné nyilvánvalóan ezekben a hónapokban is írt a férjének.

Károlyinak a Rákóczi-szabadságharcban és a szatmári megegyezésben játszott szerepét korábban is számos történész értékelte, olykor egymástól gyökeresen eltérően. Az újabb kutatásoknak, továbbá a történetírásban bekövetkezett szemléleti és módszertani változásoknak köszönhetően, a közelmúlt és kiváltképpen napjaink historiográfiájában kirajzolódó Károlyi-kép egyre árnyaltabb, kiegyensúlyozottabb és reálisabb, amihez nagymértékben hozzájárultak a szabadságharc 300. évfordulója alkalmából szervezett tudományos konferenciák is. Mivel a jelen írás témája véleményem szerint nem indokolja valamennyi, Károlyi 1703 és 1711 közötti pályájával kapcsolatos munka felsorolását, csak néhányra hívnám fel az olvasó figyelmét. Bánkúti Imre: A szatmári béke. Budapest, 1981.

Akadémiai Kiadó, 50–113.; Czigány István: A katonaság és az ónodi országgyűlés. Hadtörténelmi Közlemények, 2007. 4. sz. 1175–1194.; Kovács Ágnes: Károlyi és az ónodi vérfürdő. Hadtörténelmi Közlemények, 2007. 4. sz.

1233–1241.; Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest, 1988. Akadémiai Kiadó, 34–123. [Kovács, 1988.]; Kovács Ágnes: Károlyi Sándor társadalmi-politikai nézetei a szabadságharc idején. In: „Rákóczi urunk… hadaival itten vagyunk.” Emlékülés. Szatmárnémeti, 1999. Szerk. Takács Péter. Debrecen–Nyíregyháza. 2000. Erdély-történeti Alapítvány és Periféria Alapítvány, 17–23.; Kovács Ágnes: Rákóczi és Károlyi. In: Pro patria. Tanulmányok. Szerk.

Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2004. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 41–51.; Kovács Ágnes: A sárospataki országgyűlés és a szabadságharc folytatásának esélye. In: II. Rákóczi Ferenc, az államférfi. Szerk. Tamás Edit. Sárospatak, 2008. Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, 55–64.; Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért. Századok, 2012. 4. sz. 853–865.

Kovács, 1994. I. kötet, 61. Újfalu, 1705. május 17.; Kovács, 2011. 75–76. Olcsva, 1705. június 20.; Olcsva, 1705. június 22.

Kovács, 1994. I. kötet, 64–65. Dobosegyházi puszta, 1705. július 1. este.

41

K ovács Á gnes

miatt az apa akkor sem tudott volna részt venni a temetésén, ha nem a járvány vetett volna véget a szerencsétlen sorsú fiatalember életének. A körülményekre tekintettel az olcsvai kastély előtti dombon temették el, ahol Károlyi Sándor 1728-ban egy kápolnát emeltetett az emlékére.

Hogy a Károlyi házaspár élete hogyan alakult volna, ha nem fonódott volna össze a Rákóczi-szabadságharccal, nyitott kérdés. Az azonban tény, hogy a házasságkötéskor kalkulálható közös jövőt az 1703 és 1711 közötti időszak alaposan megváltoztatta. Ha bizakodtak is egyáltalán abban, hogy a szatmári megegyezést követően több időt tölthetnek egymással, az élet rácáfolt reményeikre. A szabadságharcban elért sikerei és a pacificatióban szerzett érdemei miatt ugyanis Károlyi széles körben ismert és megbecsült, befolyásos rendi politikussá vált, aki nemcsak altábornagyi kinevezésben és grófi rangemelésben részesült (1712), hanem tényleges feladatokkal járó megbízatásokat is kapott a főispáni tisztség mellé. Amellett, hogy (az 1741. évit kivéve) rendszeresen részt vett a diétákon, az ország újraszervezése céljából létrehozott Systematica Commissio két albizottságának is elnöke volt. Túlzás nélkül állítható, hogy a bizottság által készített tervezet, amely a közigazgatás, a gazdaság és a hadügy megreformálását tartalmazta, javarészt az ő teljesítménye volt. Ezt honorálandó, 1723-ban III. Károly belső titkos tanácsossá és az 1724-től működő Helytartótanács tanácsosává nevezte ki. Közben pedig, ahogyan a szabadságharc idején, úgy a megegyezést követően se tévesztette szem elől családja érdekeit. Megnövekedett presztízsét kihasználva újabb birtokokat szerzett, amely egyben a korábbi, gyakori különéléssel járó életforma folytatását is jelentette.

A hivatalos elfoglaltságok, amelyek színtere több száz kilométeres távolságra volt a családi fészektől, és az új szerzemények megszervezése miatt a házastársak továbbra is rákényszerültek a levelezésre, amely lényegében Barkóczy Krisztina élete végéig tartott. Hogy ilyen körülmények között a családtagokkal és a gazdálkodással kapcsolatos információk, kérések és tanácsok rendszeres témái voltak leveleiknek, teljesen természetes. Hogy a legszemélyesebb dolgokról is tájékoztatták egymást, az már nem annyira, de másoknál is előfordult, ha a házasság jól működött. Márpedig Károlyiéké ilyen házasság volt. Annak idején Károlyi Sándor nem „asszonyok és papok” közvetítése révén lépett frigyre, hanem maga választotta társául Barkóczy Krisztinát, akivel 1687. június 17-én kötött házasságot. A választásban nyilván érvényesültek racionális szempontok (pl. mindketten hasonló rangú és reputációjú kelet-magyarországi famíliából származtak), de leveleik hangneme alapján is egyértelmű, hogy erős érzelmekkel kötődtek egymáshoz. Barkóczy Krisztina több mint egy évtizedes házasság után is „Édes Szerelmem”-nek nevezte a férjét, aki szintén nem leplezte felesége iránti érzelmeit: „… nem tanácsos, ha magadot fára[s]zd édesem, ha mod leszen Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [MNL OL] P 1507. B. 17. cs. Károlyi Sándor Providencia Dei c. feljegyzései.

Kovács, 1988. 133. 143–159. Jóllehet Károlyi a Pragmatica Sanctio elfogadása után is aktív szereplője maradt a közéletnek, és többször is megtapasztalhatta a dinasztia megbecsülését, 1724 utáni tevékenységének és megbízatásainak felsorolásától azért tekintek el, mert a felesége ekkor már nem élt.

A birtokszerzések rövid összefoglalását ld. Kovács, 1988. 196–203.

Gróf Károlyi Sándor Önéletírása és naplójegyzetei. Kiadta Szalay László. Első rész. Pest, 1865. Heckenast [Szalay, 1865.], 20–22.

42

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

benne, tudositlak én Szívem, és maradok Igaz hites Társod én szerelmem” – fejezte be például egy ízben levelét.10 Sokat elárul kapcsolatukról, hogy az ehhez hasonló megszólítások egyáltalán nem kivételesek levelezésükben, inkább jellemzőek.

Azokban az években, amikor a betegség még nem hatalmasodott el rajtuk, bár általában tréfálkozva, még leveleikben is évődtek egymással. Amikor például 1698-ban Károlyi az adófizetéssel kapcsolatos tanácskozáson Bécsben tartózkodott, felesége ezt írta neki egy azóta elveszett vagy ismeretlen levélre válaszul: „Értem, Édes Szívem, Kegyelmed levelébül, hogy micsoda szállása vagyon, s dámák is bűvön vannak. Én pedig azt bánom, hogy az cavallérok igen ere járnak, s néha udvaroskodnak is.”11 Az egészségi állapotuk romlása és a családi gondok persze nyomot hagytak a kedélyükön, de az egymáshoz való töretlen ragaszkodás és a kölcsönös szeretet életük végéig megmaradt. Ezért is bántotta Károlyinét, hogy a lánya házassága nem volt olyan jó, mint az övék. Értetlenül és keserűen írta az országgyűlésen tartózkodó férjének, hogy a vejük, 3 hónappal az esküvő után, feleségétől messze vadászgat. Barkóczy Krisztina nem is tudta megállni, hogy ne hivatkozzon előtte az ő példájukra, hogy ti. Károlyi Sándor akkor se hagyta volna őt fiatal házasként magára, ha egyszarvúra vadászhatott volna.12 Részletesen beszámoltak egymásnak testi-lelki bajaikról, és tanácsokkal, receptekkel, orvosságokkal próbáltak párjuknak segíteni. S bár más asszonyokhoz hasonlóan Károlyinét is gyakran töltötte el a félelem, ha férjét veszélyben érezte lenni, nem érte be az aggódással és az imádkozással, hanem használni igyekezett. A levelek olvasójának néha az az érzése, hogy mindketten úgy írtak, mintha beszélgetnének egymással.

Hasonló benyomást kelthettek a levelek egykori tanítványomban, Restás Attilában is, aki szakdolgozatában úgy véli, hogy azok „irodalmi értéke közelíti a 16-18. századi szépprózáét, népies élőnyelvi stílus. Ennek megfelelően kötetlen, megengedi az ismétlődéseket, lezáratlan mondatokat, nyelvtani szabálytalanságokat. Az események elbeszélése, a jellemábrázolás, jelenetezés, a hangnem sokszínűsége (komor, tréfás, gúnyos, patetikus) jellemzik ezeket a leveleket.”13 A házastársak közötti szeretetet és feltétlen bizalmat igazolja az is, hogy egymás előtt soha nem akartak jobbnak látszani, mint amilyenek voltak, gyarlóságaikat, emberi gyengéiket sem takargatták. Nemcsak arról tájékoztatták egymást, amiről feltétlenül kellett, hanem mindenről, amiről tudomást szereztek: a környezetüket foglalkoztató pletykákról éppúgy, mint a közérdekű hírekről. Példaként számos levélre lehetne hivatkozni, hiszen Károlyi Sándor mind a szabadságharc idején, mind azt követően olyan pozíciókat töltött be, hogy a sajátján kívül, más tisztségviselők tevékenységéről, valamint a különböző intézmények működéséről is részletesen tudta tájékoztatni feleségét, aki viszont a helyi és a regionális (tiszántúli és erdélyi) hírekről számolt be férjének. Ezért leveleik, különösen a Károlyiéi, a köztörténet szempontjából is becses források.

Kovács, 2011. 15. Nagykároly, 1698. szeptember 24. és 18. Nagykároly, 1698. szeptember 29.; Kovács, 1994. I. kötet, 67. Cegléd, 1705. augusztus 12.

11 Kovács, 2011. 19. Nagykároly, 1698. október 3.

12 MNL OL P 396. 1. Ser. I. No. 37 041.

13 Restás Attila: Szólások, közmondások, sajátos nyelvi kifejezések Károlyi Sándor családi levelezésében. Szakdolgozat. Debrecen, 1993. 5–7.

10

43

K ovács Á gnes

A kölcsönös vonzalom mellett házasságuk másik pillérét, megítélésem szerint, azonos értékrendjük jelentette, amelyben a kötelességek teljesítése állt az első helyen.

Ez minden kapcsolatukra érvényes volt, a felekezetüktől kezdve a családjukon és a klientúrán át a jobbágyaikig. Károlyiék a velük kapcsolatban lévőket a legkülönbözőbb módon segítették. A zömmel protestáns Tiszántúlon ők voltak a 18. század elején a legtekintélyesebb katolikus família, amely a Rákóczi-szabadságharc idején a vallásszabadság általános elvének elfogadása után (Szécsény, 1705) is kiállt egyháza mellett. Barkóczy Krisztina például, amikor a Magyarországról kitiltott jezsuiták a protekcióját kérték, bár nagy tisztelője volt a fejedelemnek, elvárta férjétől a felekezete érdekében való közbenjárást. Azzal bíztatta, hogy ha a német világban ki merte mondani az igazságot, amikor mások hallgattak, most is legyen bátorsága hozzá, akár tetszik másoknak, akár nem.14 Családtagjaik és megbízható embereik esetében birtokpereik gyors és kedvező elbírálása, fogságból való kiszabadulásuk, az emigrációból való hazatérésük engedélyezése és amnesztiában való részesülésük, hivatali érvényesülésük, vagy éppen megházasításuk érdekében vetették latba befolyásukat.15 Jóllehet Károlyi keménykezű földesúr volt, s felesége is megkövetelte jobbágyaiktól a munkát, nem voltak érzéketlenek a nehéz helyzetűek sorsa iránt sem. Ha kellett, a rászorulóknak „Istenért is”, azaz ingyen is adtak gabonát, az „egészlen elesett” nyomorultaknak és a raboknak pedig alamizsnát osztottak. Arra ugyancsak odafigyeltek, hogy az uradalmi tisztek ne zaklassák jobbágyaikat. Felesége halála után Károlyi a fiát is arra utasította, hogy a Károlyban „lévő szegényekre az eddigh folyt rendelés szerént az gondviselés meg ne szünnyön.”16 A házaspár abban is egyetértett, hogy a család vagyoni gyarapodásának és társadalmi emelkedésének elősegítése, továbbá a helyzetéből következő elvárásoknak való megfelelés fontosabb, mint kettejük magánélete. Barkóczy Krisztina mélyen meg volt győződve arról, hogy férje mind a Rákóczi-szabadságharcban, mind azt követően a köz érdekében fáradozott. Erről tanúskodik egyik levele is, még a kuruc időkből: „Édes Szívem, az 90nedik zsoltár[r]al biztatom magamot, hogy Isten szerencséssé teszi Kegyelmed munkáját, s magát megtartja, minthogy tudom, hogy a közönséges haszonért [értsd: közhaszonért] követi munkáját, s az nyomorult szeginyeken való szánakozás vitte er[r]e, s azoknak szabadulásáért kíván fáradni az igaz igy mellet.”17 S amikor Károlyi befejezte nagyformátumú reformtervezetének munkálatait, ő is hasonlóan összegezte közéleti tevékenységének indítékait: „Nemzetemnek Consolatioját [vigasztalását], jövendő boldogulását és jó rendben leendö vétele által virágzássát, s elöbenyi boldog állapotjába való restitutioját [visszahelyezését] kivánom.”18 Ahogy egy paternalista főnemeshez és egy nagyasszonyhoz illik, mert Károlyi Sándor és Kovács, 2011. 158. Olcsva, 1706. szeptember 30.

Erre oly sok példa található leveleikben, hogy lehetetlen azok felsorolása. Érdekessége miatt utalok csupán arra az esetre, amikor Farnosi (Fornosi) Lászlóné házassági válsága megoldásához is a Károlyi házaspártól kért segítséget.

Kovács, 2011. 29. Nagykároly, 1706. május 27. Igaz, erre Károlyi nem is reagált.

16 Kovács, 1994. I. kötet, 149. Pozsony, 1712. május 11.; MNL P 1507. 18. cs. Utasítás Pápay Pál udvarbírónak.

H. n., 1717. január 10.; Kovács, 2011. 231. Olcsva, 1708. július 7.; Éble Gábor: Károlyi Ferencz gróf és kora, 1705–1758. Budapest, 1893. [Éble, 1893.] 165.

17 Kovács, 2011. 39. Nagykároly, 1704. március 31.

18 Kovács, 1994. II. kötet, 376. Pozsony, 1722. június 15.

14 15

44

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

Barkóczy Krisztina a 18. századi körülmények között is a 17. századi főúri házaspár típusát testesítették meg. Ebben szerepet játszott kelet-magyarországi mivoltuk is, amely Nyugat-Magyarországhoz képest másfajta szocializációt és másfajta életmódot jelentett még a legfelső társadalmi körökben is. Amikor Barkóczy Krisztina 1715-ben hónapokon át Bátorkesziben tartózkodott, nemcsak azt vette észre, hogy az országnak azon részén a szegénység nincs úgy megterhelve, mint a Tiszántúlon, hanem azt is csodálkozva tapasztalta, hogy a fő- és a köznemesség a társasági életben elkülönül egymástól.19 Életvitelük a grófi rangemelést követően és a látványos vagyonosodás ellenére se változott sokat. A férjet ezúttal az országos politika, a család jövője szempontjából fontos kapcsolatépítés és a birtokszerzés fosztotta meg otthonától, a feleség pedig, jóllehet a kelet-magyarországi uradalmak működésének rendjét is Károlyi szabta meg, azok közvetlen felügyeletét látta el az uradalmi tisztségviselőkkel együtt. Barkóczy Krisztina életében a korábbiakhoz képest az igazán lényeges különbséget s egyben kedvező fordulatot az jelentette, hogy a háborús állapot megszűnésével (bár 1717ben tatárok törtek be rövid időre Erdélybe és Magyarország északkeleti részébe) helyreállt a közbiztonság, és a mezőgazdaságba visszatért, kuruc öntudatát feladó pór népnek valamint a sváb telepeseknek köszönhetően, sokat javultak a termelési feltételek. Egyébként azonban sokat kellett vesződnie Károlyinénak a gazdasággal a pénzhiány, néha a tiszttartók és cselédek alkalmatlansága, 1712 nyarától a svábok betelepítéséből adódó gondok-bajok és az időjárás szeszélyei miatt. 1712 nyarán például olyan szárazság volt, hogy alig termett valami, az állatok is elhullottak. A nép éhezett, még az uraság is szűkölködött, s Barkóczy Krisztina szenvedett a tehetetlenségtől.

Férje azonban nem jöhetett, mert a szatmári megegyezésben játszott szerepe arra kötelezte, hogy jelen legyen az ország sorsát eldöntő eseményeken: „Repülnék, ha lehetne, de Szivem látod, nem magamért, hanem egész földért kelletik ide szenvednem s magadat is gyámoltalanul gondoskodtatnom, kiért még csak köszönetet sem reméllek.”20 Annak ellenére, hogy a házaspár kölcsönösen és tudatosan vállalta a gyakori különélést, néha kegyetlenül nehezedett rájuk a magány, amely a helyhez kötött, szinte mindig ugyanabban a körben mozgó Barkóczy Krisztinát sújtotta jobban. 1703 és 1711 között, ha akart volna, akkor sem utazgathatott volna lakóhelyétől távolabbi vidékekre, hiszen szükség volt rá a gazdaságban és a családban, nem is szólva a háborús viszonyokról. Utazásainak legtávolabbi pontja Kassa volt, ahol az Orsolya-rendi apácáknál tanuló Klára lányán kívül családtagjait, például nagynénjét, gr. Csáky Istvánné Barkóczy Máriát és ismerőseit látogatta meg. S ha már ott járt, megpróbálta beszerezni azokat a termékeket (hímzőfonalakat, csatokat, csecsebecséket stb.), amelyeket otthon nem lehetett kapni. Egyébként csak a birtokaikra, olykor a lakóhelyükhöz közel táborozó férjéhez és az anyjához, gr. Koháry Judithoz, a későbbi országbíró, Koháry István testvéréhez utazott. Az energikus, birtokait és cselédségét erélyesen igazgató asszony özvegyként is ragaszkodott önállóságához és elképzeléseihez. Úgy Éble, 1893. 105.; Takáts Sándor: Szalai Barkóczi Krisztina. Budapest, 1910. [Takáts, 1910.] 89–90.

Kovács, 1994. I. kötet, 172. Pozsony, 1712. július 3.

19 20

45

K ovács Á gnes

tűnik, nem nagyon volt tekintettel másokra, Károlyi egyenesen tűrhetetlennek tartotta anyósa természetét. 21 Koháry Judit általában salánki kastélyában élt, ahol gyakran látta vendégül unokáit, sőt nevelte is őket. Lányával való kapcsolata meglehetősen ellentmondásos lehetett: amennyit segített neki, annyira meg is nehezítette olykor a helyzetét. Barkóczi Krisztina számára nemcsak az jelentett gondot, hogy anyja különböző ügyeit vejével akarta intéztetni, hanem az is, hogy amikor öreg és beteg lett (ráadásul a látását is csaknem elvesztette), akkor sem volt hajlandó hozzá költözni.

Panaszkodva írta férjének: „Soha nem tudom, miért nem szeret velem lakni.”22 Koháry Judit akkor sem akarta Salánkot elhagyni, amikor a lánya emigrációba készült, s nagy sírás-rívás között csak arra volt hajlandó, hogy Munkácsig kísérje.23 Utolsó éveiben mégis lánya segítségére szorult, aki lelkiismeretesen ápolta.

Barkóczy Krisztina 1710–1711 folyamán Egerbe és Munkácsra is eljutott, de az előbbi városba a pestis elől menekült, utóbbiba a fejedelem és férje parancsára ment, eredetileg azzal a szándékkal, hogy onnan Lengyelországba emigráljon.24 Barkóczy Krisztina 1710. augusztus 5-e és augusztus vége (legkésőbb szeptember közepe) között tartózkodott Egerben a férjének innen írt 10 levele alapján. A lengyelországi emigrációból végül semmi sem lett, holott ebből a célból Károlyiné már 1710 utolsó napján Munkácsra érkezett. „Sem a nyelv ki nem mondhatja, sem a penna le nem írhatja ennek az útnak írtózó voltát… Sok bajal jövésemet le nem írhatom, üdőm sincs rá” – írta urának.25 Hatalmas lelkierőre vall, ahogy ezekben a hónapokban helytállt, pedig a szabadságharc alatt már másodszor, gyermeket várt. Rákóczi igen előzékenyen még hordszéket is csináltatott a számára, hogy a tervezett úton abban vigyék.26 Károlyiné sorsába beletörődve írta férjének: „Édes Lelkem, én már egészlen Urunk [Rákóczi] dispositiójátul várok, noha elhitettem magammal, hogy csak it s[z]ülök, vagy van a félsz, vagy nincs.”27 Erről a gyermekről semmit sem tudunk (Barkóczy Krisztina leveleiből ui. az 1711 és 1712 folyamán írtak egy része valószínűleg megsemmisült), de az biztos, hogy ha élve született is, nem élt sokáig, mert a házaspár 1712 és 1724 közötti levelezésében nincs rá utalás. Mégsem panaszkodott, holott korábban többször is megfogalmazta, hogy társtalan a nyomorúságban, hogy az öröme hóharmat, hogy elégedetlen magával és semmire se alkalmas.28 Valójában csak akkor kerítette hatalmába a kishitűség és a melankólia, ha úgy érezte, hogy a teendők meghaladják erejét vagy nem tud segíteni, ha szenvedni látta szeretteit vagy elveszítette őket. A munka sohasem fogott ki rajta, ízig-vérig gazdaasszony volt, aki nemcsak haszonélvezője volt birtokainak, hanem értett is a gazdálkodáshoz.

Uo. 184. Pozsony, 1712. július 14.

Uo. 374. Nyírbakta, 1710. december 11.

23 Uo. 2011. 384–385. Gelénes, 1710. december 29. és 387. Munkács, 1710. december 31.

24 Uo. 2011. 321–338.

25 Uo. 387. Munkács, 1710. december 31.; 1711-ből ismert utolsó levelét is innen címezte március 6-án. Uo. 409–410.

Munkács, 1711. március 6.

26 Uo. 393. Munkács, 1711. január 5.

27 Uo. 397. Munkács, 1711. január 9.

28 Uo. 28–29. Nagykároly, 1703. november 2., 204. Nagykároly, 1707. december 14., 217–218. Olcsva, 1710. június [22.?], 307. Olcsva, 1710. július 5.

21 22

46

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

Beleértve az építkezéseket is, amelyek alkalmával nemcsak végrehajtotta férje utasításait, hanem átgondolva azokat, szükség esetén módosította is. Az olcsvai kastély építése közben például, amikor hol a munkaerő, hol az építőanyag bizonyult kevésnek, s még a kivitelezésben is bőven akadt hiba, Károlyiné félig komolyan, félig tréfásan írta férjének: „Minthogy Kegyelmed, Szívem, öröké hibát lel az ithon való dolgokba s dispositiókba, bezzek[!] én is leltem most it az ípítésbe, kit én is megírok. Nem kétlem, meg nem neheztel, mert nem har[a]gból írom.”29 Nem is feltételezett Károlyi ilyesmit soha a feleségéről, s ha időnként el is tért egymástól a véleményük, hamar közös nevezőre jutottak. A férj pontosan tudta, mekkora terhet jelent asszonya számára az ő helyettesítése, Barkóczy Krisztina pedig hálás volt ura szeretetéért és megbecsüléséért. Egy korábbi, általunk ismeretlen levélre vagy esetre reagáló leveléből azt is megtudhatjuk, hogy Károlyi „szidás és verés nélkül” tartotta, amiért „Isten ezer áldásit” kérte rá.30 Többször megfogalmazta, hogy panaszainak és zsémbességének nem a férjére való neheztelés az oka, hanem a bánat okozta kedvetlenség.31 1711 után több lehetősége lett volna életmódja megváltoztatására, ám erre, nemcsak a családon belül kialakult munkamegosztás (hogy ti. Károlyi főként az újabb szerzeményekben, felesége pedig az északkeleti országrészben lévő uradalmakban tevékenykedett), hanem saját döntése miatt sem került sor. Annak ellenére, hogy férje többször is hívta, csak átmeneti időre volt hajlandó az Esztergom megyei uradalom központjába, Bátorkeszibe költözni. 32 Ritkán járt Pozsonyban is, Bécsben pedig sohasem. A szűkebb hazához való ragaszkodását azzal magyarázta, hogy távozásával „mind klastrom, s mind pápistaság gyarapodása füstöt vet” a Tiszántúlon, s hogy a bécsi lakás elfelejtetni szokta az emberrel a hazáját! 33 A császárvárostól és a nyugati országrészektől való tartózkodásában az is szerepet játszott, hogy a társasági szokásaiban, viselkedésében és öltözködésében egyaránt puritán asszonynak nem volt igénye a szalonok világára, amelyben – bár eszes volt és olvasott – a nyelvtudás és a női praktikákra való fogékonyság híján idegenül érezte volna magát. Mindezt ő maga is kristálytisztán megfogalmazta, amikor férje Bécsbe invitálta: „…sem öltözeteket, sem politiájokat s conversatiójokat [viselkedésüket s társalgásukat] már nem tanulhatnám, se kedvem, se üdőm hozzá nem lévén. Azon kívül sem tudván a nyelveken, inkáb kevés hátramaradot üdőmöt kellene más hasznosab állapotba töltenem. Csúfnak pedig így közikbe menni igen nehéz volna, s halálnál keserveseb állapot.” 34 Míg Barkóczy Krisztina jobban megtehette, hogy ne szolgáltassa ki magát másoknak, férje nem mindig tudta elkerülni a számára méltatlan, kényelmetlen helyzeteket. Az általa képviselt, fontosnak ítélt ügyek előmozdítása érdekében azonban, időnként félretette skrupulusait. Például annak Uo. 213. Olcsva, 1708. június 20.

Uo. 29. Nagykároly, 1703. november 2.

Uo. 307. Olcsva, 1710. július 5.

32 A bátorkeszi uradalmat Károlyi Sándor 1713-ban vette zálogba a Pálffy családtól, amely 1726-ig volt a birtokában.

Szalay, 1865. 106.; Éble, 1893. 143.

33 MNL OL P 396. 1. Ser. I. No. 37 399. Nagykároly, 1722. november 7.; MNL OL P 396. 1. Ser. I. No. 37 038.

Olcsva, 1712. március 21.

34 MNL OL P 396. 1. Ser. I. No. 37 092. Nagykároly, 1712. október 20.

29 30 31

47

K ovács Á gnes

ellenére vállalkozott, önmagát le- és meggyőzve az uralkodói audienciákon való referálásra, hogy nem beszélt németül, amiről még feleségének is restelkedve számolt be. 35 A levelekből az tűnik ki, hogy házasságuk utolsó esztendeiben Barkóczy Krisztina rosszabbul tűrte az egyedüllétet, mint Károlyi. Az erős akaratú és céltudatos asszony egészségét szinte felmorzsolta a sok munka és a nagy felelősség.

A korábban is gyakorta előforduló szédülés és kínzó fejfájás mellett ekkor már szívpanaszai is voltak, amelyeken semmilyen kúra nem segített. Ráadásul súlyos csapások is érték. Édesanyja hosszas szenvedés után az ő jelenlétében hunyt el 1718. május 9-én, Klára lánya férje, a 38 éves gr. Haller Gábor pedig váratlanul, 1723-ban, hat kiskorú gyermeket hagyva maga után. Károlyiné mind aggályosabb lett, sokszor kerítette hatalmába a búskomorság. Amikor már az önfegyelme se bizonyult elégségesnek sorsa viseléséhez, vallásos buzgósága, Istenbe vetett hite segített. Ahogy egész életében tette, önmagát is, környezetét is azzal vigasztalta, hogy mind a megpróbáltatás, mind a dolgok jobbrafordulása Isten akarata. Felfogása ellenére, még legelkeseredettebb pillanataiban sem adta át magát a tétlenségnek, mert úgy vélte, hogy „az Isten is azt őrzi, aki magát őrzi.”36 Károlyi Sándor életvitele – helyzetéből adódóan – se 1711 előtt, se azután nem volt annyira monoton, mint a feleségéé. Közéleti feladatai és az ezekkel járó társadalmi kötelezettségek számtalan új élményt, kapcsolatteremtési és tapasztalatszerzési lehetőséget jelentettek, és elviselhetőbbé tették számára a napi rutint, amelyet az uradalmak szervezése és irányítása megkívánt. Károlyi ugyanis a mindenkori tartózkodási helyétől távollévő birtokokra és vállalkozásokra is odafigyelt, szinte naponta kapott róluk jelentéseket és küldött instructiókat ottani alkalmazottainak. Ügyeit hallatlan nagy energiával intézte, de leveleiből kiderül, hogy ő is érzékeny, hullámzó kedélyű ember volt, aki rosszul viselte a (főleg alaptalan) bántást, a lekezelő magatartást. Ilyesmiben a szabadságharc idején volt része, különösen Bercsényi gróf részéről, akinek szarkasztikus modorát mások se szerették. Barkóczy Krisztinának is rossz véleménye volt Bercsényiről, egy ízben azt írta a gróf egyik, férje által megküldött levelének elolvasása után: „Tegnap estvefelé vettem Kegyelmed levelét, Édes Lelkem, Bercsényi Uram levelével együtt… de bizony utáltam olvasni is. Ha bornemisza nem volna, azt tudnám, részeg volt. Sem ízi, sem bűzi. Az igen okos ember is bajos, úgy látom, mert igen belegázol az okosságba.” 37 A főgenerálisnak leginkább az nem tetszett, hogy Károlyi, bár sanyarú ifjúkora és neveltetésének hátrányos körülményei miatt nem szerezte meg azokat az ismereteket, amelyekkel a hozzá hasonló társadalmi helyzetű kortársai rendelkeztek, 38 sikeres és népszerű volt a kurucok között. Bercsényi nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy Ezekről a levelekről csak Barkóczy Krisztina viszonválaszából tudunk, amelyből kiderül, hogy a meghallgatáson jelenlévő dámák kacagásra fakadtak Károlyi előre betanult beszédének hallatán. MNL OL P 396. 1. Ser. I. No. 37 041. Nyírbakta, 1712. április 3.

36 Kovács, 2011. 42. Nagykároly, 1704. április 12.

37 Uo. 184. Gelénes, 1706. december 12.

38 Kovács, 1988. 14–19.

35

48

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

a szatmári főispán sok mindent tanult Rákóczi táborában, amivel a fejedelem elismerését is kivívta. 39 Ilyen helyzetekben, vagy ha elégedetlen volt önmagával, mindig a feleségéhez fordult, akinek véleményében megbízott, aki átsegítette a válságokon. Nem azért, mert kritikátlanul egyetértett vele, hanem mert okos és szerető asszonyként értette és átérezte férje problémáit. Barkóczy Krisztina – hagyományos értelemben véve – nem engedelmes feleség volt, hanem öntudatos, egyenrangú társ. Ez tette nélkülözhetetlenné férje számára a szabadságharc után is, amikor látszólag háttérbe szorult a sokat utazó, országos hírnévre szert tett Károlyi mögött. Környezetében kevés olyan nő volt, akinek a lényeglátása és bölcsessége a politikai, gazdasági, sőt katonai kérdésekben is megnyilvánult. Igazodási pontot, támaszt és kontrollt jelentett, aki, egyáltalán nem mellesleg, férjéhez hasonlóan ügyes taktikus is volt. Ezt bizonyítja például Károly várának kuruc kézre juttatása is, amelyre Károlyi bécsi útja idején, felesége és Bercsényi megegyezésének köszönhetően került sor. De említhetjük azt az esetet is, amikor Barkóczy Krisztina arra figyelmeztette férjét – aki másokhoz hasonlóan, saját és családtagjai birtokügyeiben vagy földesúri haszonvételeivel kapcsolatban folyamodott kedvező elbírálásért Rákóczihoz –, hogy egyelőre ne kérjen semmit, mert már megindult a mendemonda.40 Károlyi nem is féltette tőle családfői tekintélyét, inkább hálás volt neki tanácsaiért. Az is előfordult, hogy tájékoztatás és vélményezés céljából a hozzá címzett leveleket vagy azok másolatát is megküldte feleségének.41 De az asszony is elvárta, hogy mindenről, még a rossz hírekről is időben értesüljön: „Édesem, tudósítson Kegyelmed gyakrabban, mert ha Kegyelmed nem érkezik, írjon… más”42 – kérte férjét Károlyiné nem egyszer ehhez hasonlóan, aki igyekezett is megfelelni a felesége elvárásainak. Néha azonban annyi feladat zúdult rá, hogy képtelen volt részletes beszámolót küldeni. „Én édesem nem sajnállak tudósítani – írta egyik, egyébként igazán hosszú levelében –, de rettenetes az írás rajtam, kivált, hogy már az egész generalátussal correspondálnom [hadbiztossággal leveleznem] kell. Mindazáltal Szivem, az mint lehet, el nem mulatom.”43 Ha fontosnak vélte, kéretlenül is elmondta véleményét, bár ez nem mindig volt kellemes férje számára. Amikor például a 3. dunántúli hadjárat alkalmával Károlyi fejvesztve tért vissza a Duna–Tisza közére, hátrahagyva seregének egy részét, ami miatt Rákóczi erősen neheztelt rá, felesége is megfogalmazta, hogy „Édesem, meg nem foghatom… mi módon ütötték [támadták] meg, oly vigyázatlanul találván, azmint közönségesen beszéllik. Kegyelmednek szokása ellen lévén a vigyázatlanság, az pedig tudva lehetet, hogy közel az ellenség. S azt sem tudom, mi módon szakadot el Kegyelmed a többitül, s az kapitányok is.”44 Ha Barkóczy Krisztinának volt Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. Szerk. Hopp Lajos. Fordította: Vas István. Budapest, 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó, 395. A szabadságharc utolsó éveiben a fejedelem a feladatok végrehajtása szempontjából egyik legmegbízhatóbb és leghasznosabb emberének tartotta Károlyit, ezért is nevezte ki őt 1711. február 18-án a salánki „országgyűlésen” a kuruc sereg főparancsnokává.

40 Kovács, 1988. 40–41.; Kovács, 2011. 56. Gelénes, 1705. március 30.

41 Kovács, 2011. 39. Nagykároly, március 31.; Kovács, 1994. I. kötet, 67. Cegléd, 1705. augusztus 12.

42 Kovács, 2011. 43. Nagykároly, 1704. április 12.

43 Kovács, 1994. I. kötet, 209. Nagykároly, 1717. szeptember 7.

44 Kovács, 2011. 58–59. Olcsva, 1705. április 18.

39

49

K ovács Á gnes

igaza, Károlyi nem neheztelt a bírálatok vagy ötletei elutasítása miatt. Amikor például még 1708-ban manufaktúrát szeretett volna alapítani, s felesége a fizetőképes kereslet hiányára hivatkozva ellentmondott, akceptálta érveit. „Az hutafelállítás, Szívem, se testemnek, se lelkemnek nem kel. Az németet is nevettem, mikor a sok üveget Kassáig is elhurcoltatta, mégsem vették, s ő fizetet pedig a mesterembernek.

Azért igen akarom, hogy fenhagyot Kegyelmed rajta.”45 Később azonban, az 1711 utáni konszolidációs időkben egymás után hozta létre, igaz, tiszavirág-életű ipari üzemeit. De még ekkor sem kezdett olyan vállalkozásba, amelyről ne értesítette volna előzetesen feleségét. Már csak azért is, mert mindketten takarékosak voltak, s nagyon megfontolták, mire költenek.

Férj és feleség abban is hasonlítottak egymáshoz, hogy az igazi nagyvonalúság mindegyikükből hiányzott. Károlyi, aki életében mindenért keményen megdolgozott, különösen azt nem állhatta, ha valaki úgy várt el tőle szívességet, hogy eszébe se jutott azt viszonozni. Az országgyűlés idején panaszkodott is feleségének, hogy bár ő 6 hónap alatt senkitől nem kapott „egy palaczk bort vagy egy kötél szénát vagy egy véka abrakot” sem, az „atyafiak, jóbarátok” tőle jócskán kértek bort. Természetesen adott, de legszívesebben hátat fordított volna nekik.46 A katolikus egyház megerősítéséért viszont sokat áldoztak. Számos templomot (Csengerben, Erdődön, Gelénesen, Kaplonyban, Nagykárolyban, Majtényban stb.) és rendházat építettek (Bátorban és Miskolcon a minoriták, Nagykárolyban a piaristák, Pesten a klarisszák részére), s Barkóczy Krisztina költségére 40 szegény diák tanulhatott Bátorban.47 Az is tény, hogy ha valakinek a teljesítményét nagyra értékelték, bőkezűen támogatták. Köleséry Sámuel, az erdélyi tudós példája bizonyítja, hogy ilyenkor azt sem bánták, ha az illető más, jelen esetben a protestáns felekezethez tartozott.48 Jóllehet Károlyi feleségénél jobban kedvelte a társasági életet, a lakomákat és a táncot,49 a pozsonyi és kiváltképpen az etikett által agyonszabályozott bécsi mulatságokon csak muszájból vett részt. Arra azonban nagyon ügyelt, hogy ha neki voltak vendégei, semmiben se szenvedjenek hiányt. Pontosan tudta, hogy a bőkezű gondoskodás megtérül, s ebben nem is csalódott. A szabadságharc utáni különböző célú hitelügyletek50 és az udvarhoz benyújtott folyamodványok kedvező elbírálása szempontjából nagy súllyal estek latba az aulikus arisztokráciával és általában a nyugat-magyarországi főnemességgel kiépített kapcsolatai. Ennek ellenére Károlyi nem mindenben azonosult a számára új szokásokkal, de ami megnyerte a tetszését, átvette.

A kastélyépítési kedv például őt is magával ragadta. Ő fejezte be a nagykárolyi várkastély átépítését, felújította a salánki kastélyt és újat épített Erdődön és Olcsván, az Uo. 216. Olcsva, június [22?]

Kovács, 1994. I. kötet, 157. Pozsony, 1712. május 26. és 180. Pozsony, 1712. július 14.

Kovács, 1988. 215–216.; Gyulai Éva: Kegyúr és káplán – gróf Károlyi Sándor és Kelemen Didák minorita missziója. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Philosophica, Tomus XIII. [2008] Fasciculus 1. 71–95.

48 Takáts, 1910. 34., 63–64., 192., 264–268.

49 Uo. 75., 175.

50 Kovács, 1988. 199., 204–210. Károlyi legnagyobb hitelezői, nyilván a család támogatásáért hálából, az egyházi intézmények és személyek voltak.

45 46 47

50

Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése

utóbbit a saját és felesége tervei alapján.51 Minden lenyűgözte, ami értékteremtő és alkotó tevékenység volt, s ugyanolyan érdeklődéssel sajátította el az általa hasznosnak vélt ismereteket, mint annak idején Rákóczi táborában.

Mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy gyermekeik, főleg egyetlen életben maradt fiuk, Ferenc és unokáik tanuljanak, de azt is, hogy magyarságukat (nyelvükben, öltözködésükben, szokásaikban) megőrizzék. Nem tudjuk, leveleikben nincs nyoma, felmerült-e bennük valaha is a gondolat, hogy a korszerű műveltség megszerzése és a nyugat-magyarországi valamint a tartományokbeli arisztokráciával létesített házassági kapcsolatok két-három generációval később olyan változást eredményeznek majd, amely következtében az övékéhez hasonló életforma folytatása utódaik számára nem lesz se lehetséges, se vonzó.52 Az olcsvai kastélyt 1708–1709 folyamán építették újjá, amelyről Barkóczy Krisztina számos levele informál az adott időszakban.

Ez a Károlyi családban Sándor gróf unokája, Antal életében következett be (neje báró Harruckern Jozefa volt), s lett a továbbiakban általánossá, biztos helyet juttatva a Károlyiak számára a legbefolyásosabb arisztokraták között.

51

52

Németh Erika: Napba nézők

51

Katona Csaba

A kacér és a szende: Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései Slachta Etelka és Kölcsey Antónia: két nő a magyar 19. századból. Mindketten 1821ben születtek, mindketten 1876-ban haltak meg. Egyikük is, másikuk is naplót írt az 1830-as és 1840-es évek fordulóján. Az első lengyel eredetű nemes család sarja, édesapja kamarai hivatalnok, édesanyja bárónő. Temesváron látta meg a napvilágot, majd ezt követően Zomborban, Budán, Sopronban, majd asszonyként immár Pesten élt. A második régi Szatmár vármegyei nemes család lányaként Szatmárcsekén sírt fel először, és pesti leányneveldei éveit leszámítva itt is lakott, majd házassága után az ugyancsak megyebeli Apa község lett az otthona. Egyaránt foglalkoztatta őket az irodalom és a közélet. Rajongva tisztelték báró Wesselényi Miklóst, sőt Antónia éppenséggel szerelmes volt belé. Mindketten fiatalon férjhez mentek a kor szokása szerint, majd több gyermeknek adtak életet: anyaként pedig már egyikük sem folytatta naplóját.

Párhuzamos életrajzok, Plutarkhosz után szabadon. Vagy mégsem? Gábor Júlia szerint „Kölcsey Antónia naplója a hiányzó magyar biedermeier regény”. Slachta Etelkáét az első erotikus női naplóként tartják számon. Nem véletlen: míg Antónia, mint már esett róla szó, rajongva szerelmes Wesselényibe, de ezt az érzést még magának sem Életrajzukra lásd a hivatkozott naplók bevezetőit!

Kölcsey Antónia naplójának kiadásai: Kölcsey Antónia naplója. Bevezetéssel kiadta: Kozocsa Sándor. Budapest, 1938. Rózsavölgyi és Társa.; Kölcsey Antónia naplója. A szöveget válogatta, gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta: Gábor Júlia. Budapest, 1982. Magvető [Gábor, 1982.]. Slachta Etelka naplóinak kiadásait lásd lejjebb! Részletes életrajzi adataikat lásd a hivatkozott szövegkiadások bevezetőiben!

Wesselényi iránti érzelmeire nézve: Paragh Brigitta: A reformkor világa és Wesselényi Miklós alakja Kölcsey Antónia naplójában. In: Történeti tanulmányok: a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének kiadványa, 14. Szerk. Velkey Ferenc. Debrecen, 2006. Kossuth Lajos Tudományegyetem, 151–168.

Slachta Etelka férje Szekrényessy József pesti ügyvéd, író, közjegyző, Kölcsey Antóniáé Geleji Katona József apai földbirtokos, egyházkerületi főgondnok.

A két napló összevetésének lehetőségével már a felsőoktatás is élt: A Protestáns Felsőoktatási Szakkollégium 2011/2012. tanévi őszi kurzuskínálata: http://www.mpta.hu/n/eloadasok/kurzuskinalat2011osz.pdf?PHPSESSID=3c401860f9d9d3cc4da091c53395306 [a letöltés ideje: 2012 októbere] 17. Ezen felül több egyetemi kurzuson tananyag mindkét napló külön-külön is.

Gábor, 1982. 274.

Így jellemezte pl. Rózsa György Magyar elsők című filmsorozata is, az adott rész ezt az elnevezést viselte: Az első magyar erotikus női napló. Magyar elsők.

52

Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései

vallja be, Etelka össze-vissza csapongó gondolatait viszont hol ez, hol az, hol amaz férfi köti le; igaz, a tettekig ő sem merészkedik el, majd csak nászéjszakája érleli asszonnyá.

Férfiak iránti érdeklődése azonban nem jellemezhető szerelemként, inkább csupán hódítani akar, majd nemet mondani. Jószerivel minden udvarlóját és hódolóját (s ilyenek szép számmal akadnak) rég halott, idealizált apjához hasonlítja, vagy ha nem hozzá, hát egyik rajongott férfiismerőséhez, akit ő maga is szerelmeként tart számon. Célunk itt és most, hogy e két naplót bizonyos értelemben összevessük, elsődlegesen az azokkal foglalkozó kutatók, az azokat olvasók értékelései alapján. Ki hogyan s miként értelmezte a több mint másfél évszázaddal korábban papírra vetett gondolatokat? Írásom ezt igyekszik körbejárni, a terjedelem okán a teljesség igénye nélkül.

1. A csekei szende: Kölcsey Antónia Kölcsey Antónia naplóját talán elsőként értékelte az, aki ugyancsak elsőként adta közre részletekben. Ő nem más, mint Katona Clementin, Kölcsey Antónia egyik leánya. Clementin, a zeneszerző Ábrányi Kornél felesége, a 19–20. század fordulóján maga is írt, nem éppen magas színvonalon, ám igen erős önbizalommal, sőt önteltséggel. Gábor Júlia által is idézett alapvetése ez volt: „Vannak nemzetségek, hol az ész és szellem általános családi vonás. Ilyenek a Kölcseyek is. Szellemtelen Kölcsey nem volt.”

Vitázni fölösleges ezzel az állítással… De lássuk, vajon ő, aki nőként maga is forgatta a tollat, miként értékelte édesanyja reámaradt naplóját? Nos, erről szinte nem is írt, ám sommásan intézte el azt, amit ennyire egyszerűen talán mégsem kellett volna.

Azaz Kölcsey Antónia írói törekvéseinek dugába dőlését: „Az időben az ily kivételes női szellemeket a családi erények gyakorlása kárpótolta. Az eszmék fennköltsége s az érzelmek nemessége inkább a családi körökből, mint a hírverő nyilvánosság orgánumaiból terjedtek szét. A Kölcsey Ferenc tanítványa is, úgy nagy mesterének a nő hivatását illető tanai iránti hódolatból, mint saját hajlamát is követve: szerény visszavonultságban maradt, családjának élve, sok jót téve s körében mindenki által tisztelve s szerettetve.”10 Vagyis Katona Clementin szerint Kölcsey Antónia a korszellem jegyében önként vállalta a háziasszonyi szerepet, sutba vágva minden mást. Nehéz ezt elhinni. Ismerve Kölcsey Antónia naplóját, amelyből egyértelműen kiderült, hogy szeretett írni, sőt voltak ilyen irányú ambíciói, kissé érzéketlennek hat, hogy épp a saját, írással foglalkozó leánya intézi el ily röviden édesanyja sorsának alakulását. Igaz, az Az itt röviden bemutatott írásokon kívül Kölcsey Antóniára lásd még: Keményfy János: Kölcsey Antónia: Kölcsey Antónia naplója. Budapesti Szemle, 1938. 733. sz. 379–382.; Csapodiné Gárdonyi Klára: Kölcsey Antónia naplója. Láthatár, 1939. 3. sz. 135–136.; Uő: Kölcsey Antónia naplója. Élet, 1939. 44. sz. 673.; Mátay Mónika: The Life Story of Antónia Kölcsey. In: Women in History — Women’s History: Central and European Perspectives. Eds.: Andrea Pető – Mark Pittaway. Budapest, 1994. Central European University, 43–54.; illetve Slachta Etelkára: Csapodiné Gárdonyi Klára: Zadjeli Slachta Etelka soproni naplója, 1838–1842. Századok, 1944. 7–9. sz. 551–552.

Gábor, 1982. 273.

10 Uo.

53

Katona Csaba

mégsem várható, hogy épp egyik gyermeke mondja ki az édesanyáról: vélhetően nem ilyen életre vágyott. Megengedőleg azért az olvasás szeretetét hangsúlyozza is Katona Clementin, de legalább ekkora erényként tárgyiasul nála a harisnyák stoppolása is: „Szüleim, mind a ketten, szenvedélyes olvasók voltak, mely kedvtelésüknek főleg télen hódolhattak leginkább. Sohasem lehetett elég könyv meg hírlap a háznál. Azért a szatmári kölcsönkönyvtárnak is rendes előfizetői voltak; de meg az ismerősök is halomszámra kedveskedtek érdekes könyvekkel. Az olvasmányok megvitatása aztán így a kandalló tüzénél került szőnyegre. Amellett jó anyám egyik hitvesi kötelességének ismerte, hogy idegennyelvű olvasmányait magyarul reprodukálja az apámnak. De még eközben is szaporán villogtak a kötőtűk kezében a kandalló libegő fényénél. Úgy is olvasott, kötés mellett. Mert az a tétlenséget nem ismerő áldott kéz látta el az egész család harisnyakészletét!”11 Kölcsey Antónia naplója 1929-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltárába került, onnan pedig később a Magyar Országos Levéltárba (ma azonban már nincs meg, szerencsés esetben lappang valahol). Első kiadásának éve 1938, Kozocsa Sándor tette közzé.12 A napló azt követően, hogy Katona Clementin részleteket jelentetett meg több lapban, ekkor került igazán a történelem iránt érdeklődők figyelmébe.

Császár Elemér, a jeles irodalomtörténész (mellesleg: Slachta Etelka unokatestvérének unokája) az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain méltatta a naplót megjelenése évében. Nála már szerepel a napló szinte epitheton ornansszá nemesedő jelzője: biedermeier. Ezen felül Császár négy pillérét jelölte meg a naplónak, amelyek főszerepet játszottak írója életében. Ezek: Kölcsey Ferenc halála, az ifjú jogász, Pap Endre Antónia iránti reménytelen szerelme (lánykérése elutasításra talált), Antónia Wesselényi iránti, maga előtt is titkolt szenvedélyes szerelme, továbbá a naplóíró olvasmányai. Ezen túl azonban Császár hiányosságokat is felrótt, nem érezte Antónia soraiban az igazi írói tehetség erejét: „Kétségkívül volt bizonyos írókészsége, jóval nagyobb, mint általán kora leányainak, s nagyobb, mint a milyent ilyen fiatal leánytól várnánk. Ami a Naplót mégis a műkedvelő írók színvoltára süllyeszti, az a jellemző erő hiánya. Antóniának ez alatt a hetedfél év alatt kevés nagy élménye volt, talán csak három: nagybátyja halála, szerelme Wesselényi iránt, és viszonya Pap Endrével; ha már ezekből sem tudta kifejteni a bennük rejlő érdekességet (még leginkább a középsőből csiholt ki bizonyos költőiséget), mennyivel kevésbbé tudott egyéni színt és elevenséget vinni a maga mindennapi fiatalleány-életének egyhangúságába, szürke fordulataiba. Ezt a hiányt, alkotó erejének ezt a fogyatékosságát, ő persze nem érezte, sőt van bizonyságunk arra nézve is, hogy nemcsak műveltségére tartott sokat – láttuk, joggal – hanem úgy hitte, van írói tehetsége is.”13 Császár tehát komolyan mérlegelte a napló értékét. Vele ellentétben Trócsányi Zsolt, aki a Magyar Könyvszemle hasábjain ugyancsak 1938-ban, tehát a megjelenés évében ismertette, jóval rövidebbre fogta mondandóját. Kölcsey Antónia hagyatékát az egyetlen magyar biedermeier női naplónak nevezte, ezenfelül pedig beérte Uo. 274.

Uo. 275.

13 Császár Elemér: Kölcsey Antónia naplója. Irodalomtörténeti Közlemények, 1938. 4. sz. 413–414.

11 12

54

Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései

azzal, hogy kiemelje (talán a Magyar Könyvszemlében való megjelenés okán), hogy a nagybátyja könyvtárát használó leánynak mik voltak az olvasmányai, sőt a korabeli könyvkiadásra nézve is vannak adatok a naplóban.14 Egy évvel később Tolnai Gábor a Nyugatban találta érdemesnek értékelni a Kölcsey Antónia-féle naplót. Szerinte igencsak ékes bizonyítéka annak, hogy írója egy érzékeny leányka, „megrázkódtató eseményekre és jelentéktelen apróságokra hasonló meghatottsággal reagálva”.15 Tolnai három nagy eseményt emelt ki Antónia életében: Kölcsey halálát, Wesselényi házasságának hírét, amely igencsak megrendítette, illetve Gusztáv bátyjától való elválását: Gusztáv ugyanis a debreceni református kollégiumba ment tanulni, elszakadva ily módon (legalábbis fizikailag) családjától. A biedermeier jelzőt Tolnai is használta, de erősen hangsúlyozva, hogy vidéki, magyar nemesi biedermeier a napló: „Ritka ínyenc élvezet olvasni ennek a fiatal lánynak bűbájos feljegyzéseit.”16 A naplót másodszor 1982-ben jelentették meg. Talán (meglehet, a korábbi értékelések nyomán is) Gábor Júlia, a kötet gondozója foglalta össze legösszeszedettebben, mi minden rejlik benne: „Az irodalomtörténésznek: bepillantás a Szózat költőjének magánéletébe, hiteles szemtanú beszámolója Kölcsey Ferenc mindennapjairól, családi kapcsolatairól, barátságáról író- és politikus barátaival, halálának körülményeiről.

Vagy: ritkán felbukkanó tünemény, írónő a reformkorból, művelt, olvasott fiatal lány, akit azonban a nőírókkal szemben táplált előítéletek, a korerkölcs íratlan szabályai hallgatásra kényszerítettek, ezért naplójába temette elfojtott írói becsvágyát. A művelődéstörténésznek: reformkori nemesi udvarházak élete, hétköznapjaik és ünnepnapjaik, eszményeik, olvasmányaik, korabeli babonák, erkölcsök, szokások. A kedvtelve olvasónak: biedermeier úrilány vallomásai, titkolt szerelmek, regényes képzelmek, naiv báj, csupa lélekindulat, napló és emlékkönyv, mindez levendulaillattal meghintve.

Vagy: gazdasszonykodásban örömét lelő talpraesett vidéki nemeskisasszony, aki fonóba jár, inget foltoz és egészséges kritikai érzékkel bírálja olvasmányait, környezetét, ismerőseit.”17 Összegzése pedig ekképp hangzott, amikor a hiányzó biedermeier regényként jellemezte a naplót: „Happy end nélkül.”18 Nem lehet említés nélkül hagyni: Gábor bevezetője (Tóni hagyományai, amelynek címe egyértelműen Kármán József Fanni hagyományaira utal) a legalaposabb személyiségrajz és értékelés máig Kölcsey Antóniáról és írásáról.

Korántsem ennyire elmélyült, meglehet, a műfajból is adódóan a Hetek című újság zsurnalisztája, Németh Ványi Klári, aki 2010-ben fordított figyelmet a naplóra. Értékelése ellentétes pl. Császáréval, aki – mint láthattuk fentebb – megrótta Kölcsey Antóniát írói vénája gyengesége miatt, sőt még Tolnaiéval is, aki azt vetette fel, hogy a lányt a fajsúlyos események és apróbb dolgok egyforma erővel érintették. Az újságíró számos erényt vélt felfedezni mind a témákat, mind pedig az írás mikéntjét tekintve (s Trócsányi Zsolt: Kölcsey Antónia Naplója. Magyar Könyvszemle, 1938. 4. sz. 393.

Tolnai Gábor: Kölcsey Antónia naplója. Nyugat, 1939. 4. sz.: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00639/20547.htm [a letöltés ideje: 2012 októbere] 16 Uo. 17 Gábor, 1982. 237.

18 Uo. 274.

14 15

55

Katona Csaba

a napló persze nála is biedermeier): „Az első magyar, napló formában írt biedermeier regényt Kölcsey Ferenc unokahúgának köszönhetjük, aki nem az akkor szokásos leányos, negédes bohóságokkal, üres fecsegésekkel, képzeletének szüleményeivel és panaszáradataival töltötte meg lapjait, hanem remek érzékkel ábrázolt karakterekkel, élethelyzetekkel, a különböző társadalmi rétegek sorskérdéseivel és kiszolgáltatottságaival. Empátiáját és a felebaráti szeretetről alkotott képét még antiszemita nagybátyja is megirigyelhette volna.”19 Értékelésében joggal emelte ki, hogy milyen sokrétűen hasznosítható a napló: néprajzi adalékoktól kezdve a naplóíró szociális érzékenységéig számos figyelemre méltó vetülete van. Ehhez képest igen érdekes, hogy a szerző mintegy mellékesen odaveti írása vége felé: ezt a bizonyos szociális érzékenységet még Etelka „antiszemita nagybátyja” (ti. Kölcsey Ferenc – K. Cs.) is megirigyelhette volna, majd jön egy idézet Kölcseytől, amely antiszemita elfogultságát hivatott igazolni. E ponton pedig az olvasónak olyan érzése támad, hogy az írás vagy nem is a naplóíró Kölcsey Antóniáról kívánt szólni és csak kontrapontként szolgált Kölcsey Ferenc ellenében, vagy az utóbbiról szóló megjegyzés és az ehhez tapadó idézet nem illik sehogy sem a képbe, mert súlytalanul lebeg hic et nunc…

2. A soproni kacér: Slachta Etelka Slachta Etelka naplói a második világháborút megelőzően kerültek a családtól a Soproni Levéltárba,20 ennek köszönhető, hogy a Soproni Szemle hasábjain Csatkai Endre (legalábbis részleteit, ám igen bőséges kivonatban) már 1943-ban megjelentette.21 Etelka naplóit még tizenéves korában kezdte írni, de Csatkai ezek közül csak a soproni kötetekből válogatott, a korábbiakból nem. A közreadó az alábbiakat írta a naplóról: „A magyar reformkorból kevés női napló maradt fenn. Slachta Etelkáé érdekesen mutatja be Széchenyi korának néhány esztendejét egy finom lelkű magyar leányka lelkén keresztül.”22 Ezzel nem lehet és nem is kell vitázni, ám tény: nem „csak” ettől érdekes, hanem sokkal inkább a magánélet mélységeit megmutató részek okán. Ritka őszinte naplóról van szó. Ám Csatkai épp ezeket a részeket hagyta el kiadásából: ennek oka lehetett a kor prüdériája, valamint a leszármazottak érzékenysége is, túl azon, hogy a közreadó a soproni helytörténetre fókuszálta figyelmét: „Nem kandi szemek számára írt. Saját magának. (A naplónak egészen kényes részletei is vannak.) …A közlésben csak a soproni részekre voltunk tekintettel. Így is a negyedik kötettel kezdtük és a 14. elejével fejeztük be. Kihagytuk azokat a részeket, amelyek a család belső életéről szólnak, a Németh Ványi Klári: Hétpecsétes kitárulkozás. Az énblogok paradoxona. Hetek, 2009. február 6. http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200902/hetpecsetes_kitarulkozas [a letöltés ideje: 2012 októbere].

20 Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megyei Levéltár Soproni Levéltára, XIV. 27. Slachta Etelka naplói és levelei, 1820–1850.

21 Zadjeli Slactha Etelka soproni naplója 1838–1842. S. a. r. és jegyz.: Csatkai Endre. Soproni Szemle, 1943. 4. sz.

1–155.

22 Uo. 3.

19

56

Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései

bizalmas jellegű közléseket, valamint az udvarlások hosszadalmas szószerinti közlését.”23 Ma már természetesen egészen más szempontok is kiemelkedően érdekessé teszik a naplót. Sok évvel később e sorok írója tette közzé előbb – a hagyományok jegyében – éppen a Soproni Szemle hasábjain a napló Balatonfüreden kelt részeit,24 majd pedig öt kötetben adta ki a 4–15. naplóköteteket,25 továbbá az ezekhez kötődő levelezést Etelka és későbbi férje, Szekrényessy József között.26 Az értékelések sorát megkezdve: Gyáni Gábor e kiadások nyomán nevezte a születőben levő modern női identitás egyik fontos forrásának Etelka naplóit előbb 2005-ben: „az a rá oly jellemző törekvés, hogy önnön nagyszerűségét mások által folyton megerősítve lássa, egy nárcisztikus és ez okból kifejezetten modern személyiség jelentkezésére vall.”27 Ebből pedig az következik, hogy „Etelka identitása nem vág maradéktalanul egybe a biedermeier naiv leányka… kultuszával.”28 Látjuk tehát: míg Kölcsey Antóniánál a biedermeier visszatérő jelző volt, Gyáni épp ennek ellenkezőjét látja Etelkánál, dacára, hogy a két napló lényegében egy időben keletkezett.

Gyáni kiemelte a naplóíró sajátos indíttatását, az „érzelmi magára hagyatottságból fakadó nyilvánvaló motivációt”29 is. Később több (a csehországi Pardubicében,30 illetve a finnországi Jyväskyläben31) megjelent angol nyelvű írásában ezt a képet tovább Uo. 9.

Katona Csaba: Egy soproni kisasszony a füredi fürdőben (Slachta Etelka naplója). Soproni Szemle, 2002. 2. sz.

126–145.; Uő: „Menj, menj leány, vegyűlj a mulatság zajába...” Slachta Etelka balatonfüredi naplója (2. rész). Soproni Szemle, 2002. 3. sz. 267–276.; Uő: „Menj, menj leány, vegyűlj a mulatság zajába...” Slachta Etelka balatonfüredi naplója (3., befejező rész). Soproni Szemle, 2002. 4. sz. 333–346. A füredi naplórészletek együttes megjelentetése: „Füreden az idén először nékem hozatik szerenád...” Slachta Etelka balatonfüredi naplója, 1841. Szerk., a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Katona Csaba. Balatonfüred, 2008. Balatonfüred Városért Közalapítvány. Etelka személyiségére: Katona Csaba: Napló és írója. Egy lány balatoni „szerelmei” 1841-ben. In: Női sorsok a történelemben.

Fel. szerk. Mózer Ibolya. Szombathely, 2002. Berzsenyi Dániel Főiskola, Történelem Tanszék (Partes populorum minores alieniganae, 2002/7.), 201–230.; Gyáni Gábor: Női identitás egy reformkori napló tükrében. In: Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából. Szerk. Steinert Ágota. Budapest, 2005. Kortárs, 33–40. [Gyáni, 2005.]; Katona Csaba: „Ó, tovább kellett volna Önnek Pesten maradni!” A reformkori Pest emlékezete Slachta Etelka naplóiban. In: Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv, II. Főszerk. Á. Varga László.

Budapest, 2007. Budapest Főváros Levéltára, 387–408.; Kövér György: Én-azonosság az ego-dokumentumokban.

Napló, önéletírás, levelezés. Soproni Szemle, 2011. 3. sz. 219–240. [Kövér, 2011.]

25 „... kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója, 1838–1840. A naplót közreadja: Katona Csaba. Győr, 2004. Mediawave Alapítvány. ; „... kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója, 1840 március–december. A naplót közreadja: Katona Csaba. Győr, 2005. Mediawave Alapítvány.; „... kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója, 1840 december–1841 augusztus. A bevezetőt írta, a naplót közreadja, jegyzetekkel ellátta és a mutatót készítette: Katona Csaba. Győr, 2006. Mediawave Alapítvány.; „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrilány naplója, 1842–1843. A naplót közreadja, jegyzetekkel ellátta, a bevezető írta, a személy- és helymutatót készítette: Katona Csaba. Győr, 2007. Mediawave Alapítvány.

26 „Azért én önnek sem igent, sem nemet nem mondtam.” Válogatás Slachta Etelka és Szekrényessy József leveleiből. Közreadja, jegyzetekkel ellátta, a bevezetőt írta, a személy- és helynévmutatót készítette: Katona Csaba. Győr, 2008. Mediawave Alapítvány, 156.

27 Gyáni, 2005. 37.

28 Uo. 38.

29 Uo. 34.

30 Gyáni, Gábor: The birth of the female identity. A diary from the mid-19th century. In: Dějiny žen aneb Evropská žena od středověku do 20. století v zajetí historiografie. Proceedings of the 4th Pardubice Biennale. Eds.: Čadková, Kateřina – Lenderová, Milena – Stráníková, Jana. Pardubice, 2006. Univerzita Pardubice, 583–590.

31 Gyáni, Gábor: Gender, Nationalism and Individualisation. In: Gender, Nation, Narration. Critical Readings of Cultural Phenomena. Ed. Lähdesmäki, Tuuli. Jyväskylä, 2010. Jyväskylän Yliopisto (Jyväskylä Studies in Humanities, 134.), 9–23.

23 24

57

Katona Csaba

árnyalta 2006-ban, illetve 2010-ben. Mondandójának frappáns összegzését idézzük tőle magától: „Etelka szókimondó naplója remek forrás a 19. század harmadik-negyedik évtizedében formálódó (akkoriban kialakuló) új női személyesség és személyiség megismeréséhez. Bepillantást enged abba a self-fashioning (Stephen Greenblatt) kifejezéssel illetni szokott individualizációba, amely az identitás- és imázsteremtés technikai eszköztárának immár tudatos és szakavatott mozgásterét kívánja és teszi egyúttal lehetővé.”32 Gyániéhoz fogható alapossággal merült el Etelka naplóinak és levelezésének tanulmányozásában Kövér György, aki ugyancsak a Soproni Szemlében fordított kiemelt figyelmet a naplóra 2011-ben megjelent dolgozatában. Ennek Te meg Én: ember és némber című fejezetében tette mérlegre Etelka naplóját: „Kétségtelenül egyfajta 19. századi női látószöget képvisel.”33 Majd ekképp folytatta meglátásai ismertetését, kiemelve egy igen érdekes módszertani megközelítést: „A napló egyfajta laboratórium. Kiváló terep arra, hogy kimunkáljuk másoknak szánt gondolatainkat. Gyakorta fordul elő ugyanis, hogy a naplóba jegyzett mondatok szinte szó szerint felbukkannak a levelekben is.”34 Nem kérdés: hiba lett volna nem élni ezzel a lehetőséggel, amit a párhuzamosan írt naplók és levelek kínálnak, az igazán izgalmas pedig az, amikor eltérés mutatkozik…

A napló legelső, erotikus rétege alatt Kövér György valami mást/valaki mást lelt fel: „Atya, férj, Isten – furcsa szentháromság, de mégis ennek jegyében nyerhetünk bepillantást a katolikus szűziesség belvilágába, amelynek igazi mélységei (és korlátai) csak a testiséghez való viszonyban (az első csók), a nőiség igazi megvallása csak a tegezésre való áttérés után bontakozik ki.”35 Tehát összességében nem a kacér leányt kutatta és találta meg, hanem a katolikus neveltetésű szűzleányt. Okkal, hiszen amint említettük már, Etelka ugyan „szerelmes típus” volt, de nem cselekedett semmi olyat, ami szüzességét veszélybe sodorta volna, nászéjszakájára pedig, erre a napló a hiteles tanú, szorongva készült. Ekkori benyomásairól nem is írt semmit, ahogy Kövér György fogalmazott: „A leány még írt, a nő már hallgatott.”

A szerző összességében úgy vélte, hogy a napló igazi értéke az, hogy „nyomon követhetjük a leánykori naplóból és a levelezésből, így együttesen, hogy milyen hullámfázisokon át, milyen érzésviharok közepette készítette elő magát egy katolikus nemes kisasszony a némberi létre.”36 A sort a már citált Németh Ványi Klárával, a Hetek újságírójával folytatnám. Ő Kölcsey Antónia mellett ugyanis Slachta Etelka naplóját is górcső alá vonta: „A 200 évvel ezelőtt született reformkori női napló sorai nem csupán művelődéstörténeti csemegéket tartalmaznak. Bálok, atlasztopánkák, földig érő biedermeier ruhaköltemények mellett egy merőben más értékrendet hordozó világ mára feledésbe merült képe bontakozik ki előttünk.”37 Gyáni, 2005. 39.

Kövér, 2011. 229.

34 Uo. 233.

35 Uo. 239.

36 Uo. 240.

37 Németh Ványi Klári: Kölcsey Antónia megrázó naplója. Hetek, 2010. november 5. http://www.hetek.hu/hatter/201011/kolcsey_antonia_megrazo_naploja [a letöltés ideje: 2012 októbere] 32 33

58

Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései

Etelka kacérságát ő is kiemelte, de (abszolút helyesen) azt is, hogy az erotikus jelzőt a maga korának viszonyai között kell értékelni: „A Slachta-naplókat a művelődéstörténet az első erotikus női naplóként tartja számon, de mielőtt bárki megrökönyödne ezen, le kell szögeznünk, hogy szó sincs merész jelenetekről, a testi szerelem bármiféle megjelenítéséről. Etelka házassága előtt semmi olyat nem tett, ami ellentmondana az illemnek. Mit takar az erotikus jelző 1838 táján? Egy alkalommal a bájos Slachta kisasszony kesztyű nélküli kezeire adott csókot egy fiatal, szerelmes udvarló. »Nékem még senki sem csinált ily komolyan szerelmi nyilatkozást – oly zavarban voltam. Szinte remegék, oly kellemetlen érzés fogott el. Ez igen gyötrő érzést ébresztett bennem. Csak most látom milyen büszke valék erényeimre, tiszta, bántatlan szüzességemre – oly aggodalomban valék, ki sem fejezhetem«.”38 Következő naplóolvasónk Koronczay Lilla, a Nők Lapja újságírója, aki elsőként Etelka neveltetéséből fakadó pozitív tulajdonságait emelte ki. „S valóban, Etelka messze kimagaslik környezetéből műveltségével, szellemes élceivel és nemes lelkületével. Gyönyörű énekhangjával és remek zongoratudásával rendre csodálatba ejti a társaság tagjait.” Ugyanakkor fontosnak tartotta hangsúlyozni Etelka érzelmi csapongását is: „Etelka tehát egyelőre csupán a szerelembe szerelmes, mint ahogy mai kortársai is, talán néhány év mínusszal. És éppen úgy zavarja betegeskedő édesanyja folytonos aggódása, mint a mai kamasz lányokat.” Végezetül pedig a közélet iránt érdeklődő leányt mutatja be: „Etelka azonban minden kacérsága ellenére életkorát meghazudtoló felelősségérzettel viseltetik a haza sorsa iránt.”39 Az értékelések zárásaként végül egy egészen modern műfajt hoznék fel. Nevezetesen az internetes blogot vezető Egalmon nevű szerzőt szeretném bemutatni, pontosabban azt, hogy ő mit vélt felfedezni Slachta Etelka naplóiban. Egalmon a napló műfajáról szólva vetette fel, hogy össze lehet-e hasonlítani egy 19. századi naplóíró hölgyet egy jelenkori női bloggerrel. Néhol talán modorosnak ható, képzavarokkal teli sorait röviden idézném: „Csatkai Endre hely- és művészettörténész 1943-ban rátalált a biedermeier kisasszonyra, 15 kötetnyi terjedelemben… A második világháború azonban véget vetett a kultúr-románcnak. Etelkának most hatvan évet kellett várakoznia, hogy újabb szíveket ejtsen rabul. Sikerrel járt, bájain az idő vasfoga nem ejtett csorbát, hiszen betűkbe zárva várták, hogy újra hódítsanak! A kaland Katona Csaba történész személyében érkezett és gyümölcsözővé vált. Katona 2004 és 2007 között Kaczérkodni fogok vele címmel a Mediawave Alapítvány támogatásával, precíz, pontos jegyzetekkel, négy kötetben publikálta, a soproni úrileány 15 kötetes naplóját.

A második utód: Myreille – Kucsera Éva. Végtelen sikítása az úttörő blogok között szerepel. 2002-ben kezdte el írni, szavaival élve azóta is »fűzi a betűláncokat«. …Myreille szövegét azonban könnyelműség lenne ennyiben hagyni. Nagyon sok párhuzamot mutat Slachta Eti naplójával.”40

Uo. Koronczay Lilla: Egy reformkori úrilány naplójából. „Belém szerelmes lenni szerencséltet.” Nők Lapja, 2012. március 13. 70–71.

40 http://egalmon.irasai.hu/oldalak/naplo-nekem-4929/ [a letöltés ideje: 2012 októbere].

38 39

59

Katona Csaba

Lássunk konkrét példát a párhuzamra Egalmon nyomán. Etelka: „1839. július 24.

Fájdalmas és mégis így van – egy férficsók sem csattant még ajkamon át, én tiszta vagyok. 18 évű s még nem szerettem – ez fáj igen fáj. Így fogok maradni örökké, nem fogom érezni a szerelem boldogságát, mert nálánál mást nem szerethetek.”

Myreille: „2004. október 14. Emlékszem barátnőim már javában pasiztak, amikor én még csak elképzeltem, milyen lehet egy fiú érintése, milyen lehet csókolózni, milyen lehet szeretkezni. Most már ismerem saját testemet, vágyaimat és ismerem a férfitestet, a csókolózást, a szexet.” * * * A különféle meglátások sokféleségének számos gyökere van: a szerző személyisége, a kor, amelyben élt, annak mértéke, mennyire mélyedt el a napló tanulmányozásában. Összegzésként talán azt írhatjuk, hogy mindkét itt tárgyalt napló számos érdekesség hordozója: ezt felfedezték azok is, akik belenéztek egyikbe és/vagy másikba. A legalaposabb elemzések az egyik napló esetében Gábor Júlia, a másik esetében Gyáni Gábor és Kövér György nevéhez köthetőek, de talán nem volt hiábavaló a mélyebb rétegekben kevésbé elmerült értékeléseket idézni sem.

Németh Erika: Éjjeli fürdőzés

60

iskolák és határok

Polyák Mariann

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században A síkság és a hegyvidék találkozásánál, már messziről jól láthatóan kiemelkedő híres várával, a Latorca partján fekszik Munkács. A már korábban itt, Csernekhegyen kialakult kolostor alapjaiból szerveződött a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség, a XVII. században megvalósult ungvári unió után. A főhatóságot eleinte Eger gyakorolta, nem a saját püspök. Később törekvések indultak a saját egyházi felügyelet kinevezésére, melyben az uralkodó az unitusokat támogatta, az önálló püspökség ugyanis az egyik feltétele volt az uniós szerződésnek, tehát hiánya az uniót fenyegette. XIV. Kelemen pápa, Mária Terézia kérésére „1771. szeptember 10-én kiadta az »Eximia regalium« kezdetű bullát, mellyel felállította a Munkácsi Egyházmegyét. A bulla kimondta, hogy a munkácsi püspököt – éppen úgy, mint az ország többi katolikus főpásztorát – a király nevezi ki, a pápa pedig megerősíti.” Az első önálló püspök Bradács János lett. A korábbi egri vikáriusokat (akik felszentelt püspökök voltak) is munkácsi püspökként tartják számon.

Mivel Munkácson nem volt megfelelő épületegyüttes egy püspökség számára, illetve Ungvár könnyebben megközelíthető, Mária Terézia a püspöki székhelyet 1775ben Ungvárra tette át.

A görög katolikus oktatás kezdetei Mária Terézia az országos oktatás átalakításakor is külön figyelmet szentelt az újonnan uniált felekezetre, hogy azt megerősítse, és azért is, mert ők voltak a legjobban elhanyagoltak mind gazdaságilag, mind a művelődés terén.

Az iskolaügy kialakulásának első és nagyon fontos lépése volt az önálló püspökség szervezése és megerősödése. Egy 1690-ben I. Lipót által kiadott diploma kötelességévé tette a munkácsi püspöknek, hogy iskolákat építsen, mely törekvés azonban nem valósult meg. A püspök, De Camelis parochiális látogatásainak feljegyzéseiből az derült ki a XVII. század végén, hogy alig talált iskolákat, tanítókat; nemcsak a nép, de még a papok is mérhetetlenül képzetlenek voltak.

Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története. 1. kötet. Nyíregyháza, 1990. Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 165.

Szabó József: Görög katolikus alsófokú oktatás az osztrák önkényuralom koráig. Szabolcs-szatmári Szemle, 1991.

3. sz. 297.

61

P olyák M ariann

A görög katolikus oktatás eleinte a lelkészképzésre összpontosított, és a szerzetesek által ez szervezett formában valósult meg a monostorban Csernekhegyen.

Nincsenek megbízható adatok a görög katolikus papság XVII. század végi és XVIII. század eleji oktatásáról. „Az általános vélemény szerint a papok maguk mellé vették fiaikat (akiket popovicsnak neveztek), vagy ha ilyen nem volt, a kántor vagy valamely tehetősebb gazdaember fiát, s megtanították őket írni, olvasni, egyházi funkciókat végezni, s néhány évi kántorkodás után, a már többnyire nős fiatalembert, aki gyakran földműveléssel kereste a kenyerét, bemutatták a püspöknek, s ez vagy áldozópappá vagy diakónussá szentelte. A felszentelés templomi éneklésből, szertartástanból, teológiai moralisból vizsgához volt kötve.

A papképzésnek a munkácsi monostorban is voltak előzményei. A rendszeres képzés azonban csak Olsavszky Manuel püspök 1744-ben Munkácson állított pap- és kántornevelő iskolájával veszi kezdetét. Olsavszky iskolája kezdetben két osztályból állott: az elsőben egyházi szláv írásra-olvasásra fogták a tanulókat, sokszor felnőtteket, sőt nős papokat is – meg egy kis számtanra. A másodikban katekizmust tanítottak és némi erkölcstant” – állapította meg Udvari István. Amikor az uralkodó a munkácsi püspöki székhelyet Ungvárra helyezte át, a papképzés is Ungvárra költözött.

Munkácsi felekezetek „A Mária Terézia uralkodása előtti időben a ruthén nép s papjai »vastag tudatlanságban« tengődtek… Legelőször Olsavszky Mihály czimzetes püspök, munkácsi vicarius ismerte fel a helyzet tarthatatlan voltát s 1748-ban állította fel a munkácsi gör. kath. elemi iskolát, melynek támogatására a királyné 300 frt évi segélyt engedélyez a Cassa Parochorumból” – írta Fináczy Ernő. Ez az iskola később átalakult kisgimnáziummá.

Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye történetírója szerint a XVIII. század elején, Munkácson a római katolikusok felekezeti iskolát nyitottak, „hasonló elemi iskolákat fentartottak a protestansok s a görög egyesültek is, kik e czélra szintén külön alapitványnyal birnak, nyervén azt Olsavszky Manó püspök s más jóltevőktől”.

Lehoczky arról is beszámolt, hogy Munkácson 1789-ben 483 római katolikus, 571 görög katolikus, 592 református és 172 zsidó lakott, összesen 1818 személy, s hatalmas ütemben szaporodván 1881-ben már 9804 lakosa volt a városnak. Mind a négy felekezetnek voltak iskolái a településen.

Udvari István: A munkácsi egyházmegye oktatásügye a XVIII. században In: Örökség és küldetés 1950–2000.

Szerk. Janka György. Nyíregyháza, 2001. Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, 75.

Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában 1740–1773. Budapest, 1899. MTA, 168.

Lehoczky Tivadar: Beregvármegye monographiája. 2. kötet. Ungvár, 1881. Pollacsek, 483.

Uo. 437.

62

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

Mária Terézia oktatáspolitikája Az uralkodó a birodalom megszilárdítása érdekében több intézkedést hozott, az egységesítés célja érvényesült a politikai, gazdasági, ipari, egészségügyi igazgatásban és természetesen az oktatás területén is. A felvilágosult abszolutista korszak új alapelveket fogalmazott meg a XVIII. század második felétől az oktatás szempontjából: 1. az oktatást állami felügyelet alá vonták, 2. a vallási ismeretek mellé megjelentek a természettudományos tantárgyak is, 3. a követelmények a változó társadalmi osztályok igényeit is kielégítették.

Az oktatáspolitikában is új szemléletet hozó királynő, Mária Terézia hatására az elemi oktatás területén is jelentős változások következtek be a birodalomban, így az egyik legszegényebb terület, a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye ruszin lakossága által lakott területeken is. A két görög egyház (ortodox és katolikus) iskolázás terén messze elmaradt a többi keresztény közösség mögött. A humanista latin műveltség csak a görög katolikus egyházba tudott lassan behatolni, az ortodoxoknál megmaradt az egyházi szláv liturgikus nyelv világában. Szellemi művelődésre a XVIII. század végéig csak a kolostorokban volt lehetőség, papnevelő célzattal, csak ezután kezdtek a görög egyházak a laikusok oktatásával is foglalkozni.

Az uralkodó egyik fontos célja volt az ortodoxia felszámolása, az uniók megkötése, melyek uralkodása alatt meg is történtek. Ennek érdekében, mivel pont ezek a felekezetek voltak a legjobban iskolázatlanok, nagy hangsúlyt fektetett az oktatásukra, különösképpen azért, hogy a skizma ne üthesse fel a fejét körükben.

Mária Terézia a magyar iskolarendszer kidolgozásával Ürményi Józsefet bízta meg 1775-ben. Az uralkodói rendeletben kiadott rendszernek címe: „Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere” lett. A Ratio Educationist az uralkodó 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá. Ezzel egy egységes, átfogó rendszert próbáltak létrehozni, amelynek a tetején az uralkodó állt mint felügyelő szerv. Az iskolafenntartó felekezetek megmaradtak korábbi jogaikban, az iskolaállítás és -fenntartás, valamint a felügyelet szempontjából is.

Háromféle kisiskola létesült az elemi fokú képzésben, mindhárom népi nyelven oktatott, ezek a következők voltak: – egyszerű falusi elemi iskola (schola trivialis vagy vernacula); – igényesebb mezővárosi, ún. nemzeti iskola (schola nationalis); – több tanítós városi főelemi (schola capitalis).

A Ratio megszületését követően megindult a népiskolák szervezése. Udvari István szerint a görög katolikus püspök, „Bacsinszky a 80-as évek elején elrendeli, hogy minden esperesi kerület közös akarattal és költséggel létesítsen egy olyan iskolát, ahol nemcsak az írás-olvasást, katekizmust tanítják, de az egyházi éneklést is, s főleg azt.

E rendelkezését 1802-ben megújítja. Ilyen kántorképző esperesi kerületi iskola a Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest, 2005. Osiris, 287–288. [Mészáros – Németh – Pukánszky, 2005.]

Berlász Jenő: Közintézményeink a XVI–XVIII. században. In: Régi könyvek és kéziratok. Tanulmánygyűjtemény. Összeáll. Pintér Márta. Budapest, 1974. Népművelési Intézet, 184.

Uo. 186.

63

P olyák M ariann

legelmaradottabb és legszegényesebb verhovinai kerületek kivételével a legtöbb esperességből adatolható.”10

A II. Ratio Educationis A tanügy új reformjának megvalósítása érdekében létrejött az úgynevezett Művelődési Bizottság. A bizottság működése során, a Ratio Educationisról eddig szerzett tapasztalatokat vizsgálta, és javaslatokat dolgozott ki, melyeket a nemzeti nevelés általános elveinek rendszeré-nek neveztek. Az eredményeket az 1806-os II. Ratio Educationis királyi rendelet foglalta össze; fontos eleme, hogy minden gyermeket az országban egységes, ingyenes és intézményes nevelésben kell részesíteni, mely felkészíti a diákot jövendőbeli hivatása betöltésére. A hivatások szerint többféle iskolatípust kell kiépíteni, hasznos tanulmányokkal. Nagy hangsúlyt helyezett a bizottság a népiskolák szerepére, fejlesztésére. A különböző felekezetű tanulók vallástanát külön kellett tanítani, úgy, hogy a vallási türelmet hangsúlyozzák; emellett minden tanulónak egységes erkölcstant kívántak tanítani, valamint szerették volna megváltoztatni az oktatás nyelvét latinról magyarra. Ezek voltak a nemzeti nevelés főbb elemei.11

XVIII–XIX. századi iratok, levéltári források A primer források nagy hányadának lelőhelye a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (Державний архів Закарпатської області) Beregszászi Részlege, ahol az 1945 előtti helyi dokumentumokat gyűjtötték össze. Mind a görög katolikus egyházi iratokat, mind pedig a Bereg megyei közigazgatási iratokat ez az állami levéltár őrzi. A levéltárban a legnagyobb fond a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség vezetésével kapcsolatos fond, a 151-es; amely több, mint 58 000 dossziét tartalmaz. Forrásaim nagy része e fondból való. Az iratok főként a püspökség levelezését, egyházmegyei iratokat tartalmaznak, bizonyítványokat, tervrajzokat, kimutatásokat, jelentéseket, jegyzőkönyveket, díjleveleket stb.

1945-ben megalakult a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár, amely 1946-ban kapta meg mai nevét (KTÁL). 1953-ban Beregszászra, az egykori börtönépületbe szállították Kárpátalja 1919-ig terjedő és 1938–1945 közötti iratait; mind az egyházi, mind az állami levéltárakat.12

Udvari István: A munkácsi egyházmegye oktatásügye a XVIII. században In: Örökség és küldetés 1950–2000.

Szerk. Janka György. Nyíregyháza, 2001. Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, 80.

11 Mészáros – Németh – Pukánszky, 2005. 294–297.

12 Vö: Csatáry György: Bevezető In: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1919-ig és 1938–1945 között. Szerk. Delehan, Mihajlo – Kutassy Ilona, Budapest, 2009. Budapest Főváros Levéltára.

10

64

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

Egyházmegyei összeírások A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség lelkészségeinek 1747-es összeírása című dolgozatában Ember Győző azzal indokolta meg az összeírás elkészítését, hogy III. Károly még 1733-ban létrehozta a lelkészeket segítő alapot (Cassa Parochorum), ehhez pedig szükséges volt a lelkészségek összeírása. Ez a Munkácsi Püspökségben 1747-ben készült el.13Az összeírás azért fontos az iskolatörténet vizsgálatához is, mert a Bereg megyei kántortanítók jövedelmét is tartalmazza. Sok helyen ki van húzva a kántortanítói jövedelem, néhol a papi stólából részesedett, és ahol volt is jövedelme az éneklésznek, az esetek túlnyomó részében az 5 forint alatt volt.

Az 1747-es összeírásban Munkácson a kántortanító jövedelme 14 forint 48 krajcár volt és ekkor 60 család tartozott a görög katolikus felekezethez.14 Ez volt a legnagyobb kántortanítói jövedelem ekkor egész Bereg megyében, bár az még így is elég alacsony összegnek számított.

A XIX. század elején készített egyházmegyei összeírás a népoktatás kutatásában is jelentős forrás: az 1806-os lelkészségek összeírása, mely címében is magába foglalta, hogy többek között a népiskolákat is összesítette az egyházmegyében: Conscriptio Summaria Parochorum, Parochiarum, et Filialium cum, et sine Ecclesiis, Numeri Animarum, Distantiarum, Colonorum, Inquilinorum, Matrimoniorum, Natorum, Mortuorum, Concionandi Dialectorum et Scholarum Nationalium totius Almae dioecesis Munkacsinensis. A többségében ruszinok által lakott megyében ez az összeírás megfelelően tájékoztat a népiskolák számáról, helyéről, bár egyéb típusú iskolákról (monostori, tanítóképző, papnevelde) nem tudósít.15 Az egész Munkácsi Egyházmegye területén, amely ekkor a 13 északkelet-magyarországi vármegyét foglalta magába, összesen 95 anyanyelvi iskolát regisztráltak az összeírók. A táblázatok alapján Bereg vármegyében az akkori 7 esperesi kerületben 4 helyen jegyeztek fel görög katolikus népiskolát és 131 községben folyt katekizáció.

Munkács mellett népiskolák voltak még Sztrabicsón, Szolyván és Alsóvereckén.16

A munkácsi görög katolikus oktatás A Munkácsi iskola tanulóiról írt részletes lajstromot a diákok 1792-es jegyzéke (Catalogus Studiosae Juventutis Scholas Munkatsienses Frequentantis pro Anno 1792),17 amely beszámol a diákokról: tartalmazza nevüket, származásukat, korukat, rítusukat, nyelvismeretüket, osztályukat és magaviseletüket; ezek alapján ismerjük meg az iskola működését. Ilyen katalógust majdnem minden évből találunk: 1799, 1801–1803, 1814/5, 1815/6, 1817–1821 stb.

Ember Győző: A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1747. évi összeírása In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv. 1944–1946. Budapest, 1947. Szent István Társulat.

Uo. 110.

15 Udvari István: A munkácsi görögkatolikus püspökség 1806. évi összeírása In: Ruszinok a XVIII. században.

Szerk. Udvari István. Nyíregyháza, 1992. Vasvári Pál Társaság, 86.

16 Uo. 88–89.

17 Kárpátaljai Területi Állami Levéltár, Beregszászi részleg [KTÁL, B], 151. fond [f.], 5. opisz [op.], 560. odinica zberihanyja [od. zb.], 1–4.

13

14

65

P olyák M ariann

A névsor alapján láthatjuk, hogy 1792-ben már több csoportban tanultak a diákok: maiores parvistae, comparatistae, declinistae, legistae latine hungari, legistae rutheni és legistae germani.

A mezővárosi nemzeti iskolában tehát a kisgimnázium első osztályai is megvoltak: itt már latinul tanították a diákokat. Az egyik csoport: az ún. nagyobb parvisták (maiores parvistae) a gimnáziumi kezdők.18 Ebben a csoportban 4 diák volt, 10–11 évesek, hárman latin szertartásúak, munkácsiak, egy görög, ő Ung megyei volt. A másik, comparatistae (összehasonlító) csoportba két 13 éves, görög katolikus Bereg megyei diák járt, mindkettő rutén, és elsőrendű tanulmányi eredményűek voltak. Kis létszámukból látszik, hogy a kisgimnáziumi osztályokban már csak a kiválasztott, jó képességű diákok tanultak.

Az elemi oktatáshoz tartozó declinistae (szavak írása, olvasása) csoportba 15-en jártak, 8–14 évesek, többségük görög szertartású; nemesek, parochusok, kántorok, jobbágyok és kézművesek fiai.

A legisto latinae hungari (olvasni tanultak latinul és magyarul) csoport 11 tagú, 7–11 év közöttiek látogatták, egy latin szertartású kivételével mindnyájan görög katolikusok. Legistae rutheni (rutén olvasás): a legnépesebb csoport: 26 fővel, 6 és 13 év közöttiek, mind görög katolikusok, többségük munkácsi volt. A legistae germani (német olvasás) csoportba tizenöt 6 és 12 év közötti diák járt, mindnek német volt az apja és mind latin szertartásúak voltak. Lányokat is találunk a ruszin, magyar és német csoportban, tehát az elemi oktatásban. Így összesen 73 fő lett bejegyezve a katalógusba.

Az 1799-es katalógusban 19 már a nagyobb parvisták helyett conjugistae (szókapcsolók) csoportot említ az összeíró. A többi osztály megfelelt a 7 évvel korábbinak: deklinisták, és magyar–latin, rutén, német olvasók, valamint magyar kezdők (Initiantes hungari) szerepeltek ekkor is, összesen 110-en jártak az iskolába.

Az 1826–27-es katalógus már ’trivialis’-nak tüntette fel az iskolát és más a tanító is, a korábbi Hodermarszky helyett Andreas Koflanovits. (Az I. Ratio Educationis iskolatípusai szerint a községek iskoláit hívták trivialisnak.)

A katalógusok mellett fontos források a táblás értesítvények (tabellaris informatio), ezen kívül a szemeszterek végén a diákok eredményeiről készült táblázatok is (Classificatio).

A táblás értesítvények a félévente kötelező jelentéseket tartalmazzák, melyet helyben a plébános és a tanító töltött ki, azt pedig elküldték a kerületi esperesnek, onnan a püspökségre került.

A táblázatban elsőként a település neve után az iskola típusát jelezték, amely Munkácson a mezővárosokra jellemző, ún. nationalis iskola volt. A nationalis, vagyis kiemelt anyanyelvi iskolát a Ratio Educationis alkotta meg, mint az elemi oktatás egyik fajtája. A munkácsi iskolát a táblázatok 1827-ig schola nacionalisnak, az 1827-es táblázattól kezdve pedig már schola trivialisnak nevezték. Az 1856-os összeírás schola Mészáros István: Népoktatásunk 1553–1777 között. Budapest, 1972. Tankönyvkiadó, 108.

KTÁL B, 151. f., 6. op., 322. od. zb., 1–4.

18 19

66

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

elementarisnak jelezte, míg 1862-ben már 4 osztályos fiú elemit és két osztályos leány elemit írtak Munkácson össze.

A táblázatban lévő elsődleges információkat 3 nagy témakörre tudjuk osztani, ezek pedig: a tanárok, a diákok és a tanítás eredménye.

A tanítóról szóló részben először az iskola igazgatóját említik, aki minden esetben a helyi parochus volt, aki egyben a felelős a hittani tantárgyak oktatásáért is. A tanítót is megnevezték minden esetben. Nagyon sok információt kaphatunk a tanítókról, mert ezekben a táblázatokban ki kellett róluk tölteni, hogy milyen emberek voltak, milyen oktatási módszert használtak és milyen volt a nyelvismeretük. A tanítás anyanyelven zajlott, mivel a munkácsi iskolába több anyanyelvű diák is járt, a tanító is beszélte azokat, ezért a diákok 4 nyelvet tanultak. Magyarul és rutén nyelven folyt az oktatás, ezeken kívül még tanultak német és latin nyelvet is. A táblázatban az is fel volt tüntetve, hogy a tanító mióta tanított.

Milyen adatokat szolgáltat a táblázat a diákokról? Az iskolakötelesek, tehát a 6–12 évesek számát, a társadalombeli helyzetüket: nemes, nem nemes, katona vagy közönséges, hogy szorgalmasan jártak vagy hanyagok voltak, vagy éppen hiányoztak az iskolából.

Végül a kimutatások az iskolai tantárgyakat is tartalmazzák, hogy hány és milyen óra volt egy héten, milyen nyelven, és milyen volt a diákok év végi eredménye: kitűnő, elsőrendű vagy másodrendű, esetleg valaki kimaradt.20 Ezt a helyi igazgató-plébános megjegyzései követték, majd a kerületi esperesé, hiszen ő volt a kerület tanfelügyelője. Általában ezekben az iskolaelnökök az iskola épületéről vagy a tanító fizetéséről tettek megjegyzést.

A jelentések nyelve latin, csak az 1860-as évek elejétől lett magyar nyelvű.

Tanítók A XIX. század első felében leginkább a táblás értesítvények adataira támaszkodhatunk iskolatörténettel kapcsolatban, így a tanárokról is ez a legalapvetőbb forrás. Ezekből a félévente összeírt értesítőkből a tanítókról is fontos információkat kaphatunk, például 1809-ben: a tanító Joannes Hodermanszky, aki 18 éve, ruténul, magyarul, latinul és németül is tanított.21 Hetente 24 órát tartott a diákoknak. Valószínűsíthető, hogy Hodermanszky Munkácson tanított 1791 óta.

Andreas Munkátsi 1813-ban kezdte Munkácson első tanítói évét, ő szintén mind a négy nyelvet bírta, heti 18 órát tanított.22 1815-ben újra Joannes Hodermarszky volt a tanító, aki immár 23. éve tanított23 és még az 1824-es féléves értesítő24 is az ő nevét említi, tanítási éveinek száma pedig ekkor már 33. Hodermarszky 1827-ben nyugdíjba ment. A következő két évtizedben a tanítók rövidebb ideig tanítottak Az iskolákban használt osztályozási szokásokról Vö: Mészáros István: Ratio Educationis. Az 1777-i és az 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása. Budapest, 1981. Akadémiai Kiadó.

21 Uo. 1960. od. zb., 14.

22 Uo. 2197. od. zb., 14.

23 Uo. 2351. od. zb., 31.

24 KTÁL B, 8. f., 225. op,. 27. od. zb.

20

67

P olyák M ariann

Munkácson, Hodermarszkyt Koflanovics András követte, aki tanítóként első évét 1827-ben kezdte.25 A tanítócsere alkalmával a görög felekezeti tanító javadalmával kapcsolatban azt írta a város bírája és tanácsa a vármegyének, hogy ők nem akarják többé a város kasszájából fizetni a görög egyházközség tanítóját. A helytartótanács rendelete szerint „Munkats várossában az Egyesűlt Görög Hiten lévő orosz oskola Tanitójának Hodermárszky János urnak Penzio czimje alatt a Religio Fundussabol 112 ft-okat, az ő következőjének pedig tanitásbeli bérit az illető közönség által méltóztatik fizettetni rendelni. A menyiben a Hodermárszky Janos 112 penziója bennünket legkissebbe sem érdekel, arra semmi észrevételünk nints; hanem a menyibe a következendő orosz tanitók ezutánni fizetése az azt illető közönség Cassajából parantsoltatna fizettetni, és ezen illető közönségen a város cassaja kivánna értetödni, arra való nézve alázatos észre vételünket e következendőkbe terjesztjük elő…”26 Indokaik szerint több közösség is van a városban (római katolikus, református, zsidó), mindegyik a saját, felekezeti ügyeit a saját kasszájából kellett kifizesse, közülük a görög katolikus egyházközség a legtehetősebb, annyira, hogy „nem egy, de 10 tanitót is fizethet belőle a nélkül, hogy azt azon Communitás Cassaja tsak megis érezné.”

Minden felekezet saját kasszájából fizeti tanítóját. „Csak az orosz Communitas volt még eddig ollyan szerentsés, hogy a maga tanitójára egy fr-t se költött, hanem a tanitó a maga fizetését a Fundationalis Cassabul szedte. Az orosz communitás pedig a maga jövedelmét házak, szöllök és pintzék szerzésére forditotta, és most már nem is tudván hová tenni, interestre szokta azt ki adni.”

Harmadik érvük szerint pedig „a munkátsi Orosz Comunitás Tanitója nem normalis Professor mint más Gymnaziomokba, hanem csak magoknak az orosz fiu és leány gyermekeknek Tanitója… és minden hónapba minden gyermek szüleitől 30–30 kr. kap, s annál fogva 140 és 150 gyermekei járván oskolába, esztendőnként tsak a szüléktül való fizetsége többre megyen 800 ftnál, látni való, hogy ezen somma magábanis elég egy olly tanitónak, mint a millyen a munkátsi orosz oskolában vagyon, – és ebből magábol világos, hogy a munkátsi orosz oskola tanitója éppen nem normalis professor, hanem csak docens, és 800 ftnál több fizetést nemis érdemel, mellyet a szüléktűl minden eszt[endő]ben be kap.”27 A város kasszája igen szegény, és ha a görög katolikus tanítót ebből fizetnék, akkor a többi felekezet is joggal kérhetné, hogy tanítóját a város pénztárából fizessék ki. Ezért azt kérte a városi tanács, hogy az orosz tanítót a felekezeti pénztárból vagy a vallásalapból fizessék ki.28 Koflanovics után a következő tanítókról van tudomásunk: az 1828–29-es tanévben: Gregorius Polyanszky, akinek ez volt az első éve,29 1832-ben a kezdő Joannes Heforoszky30 tanított itt, illetve ő volt a tanító a következő, 1833–34-es tanévben is.31 Uo. 151. f., 8. op., 511. od. zb., 63.

KTÁL B, 151. f., 8. op., 511. od. zb., 83.

27 Uo. 28 Uo. 29 Uo. 690. od. zb., 15.

30 Uo. 1111. od. zb., 8.

31 Uo. 1204. od. zb., 29.

25 26

68

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

Az 1838–39-es tanévben32 már a 7. tanítási évét töltötte Munkácson Ilniczky Bazil, aki (egy rövid időt leszámítva) hosszú ideig elkötelezett jeles tanítója volt a városnak.

A munkácsi iskola élén az 1830-as évek elejétől kezdve Ilniczky állt, lakhatása igen nehéz körülmények között volt, mígnem a parochus, Hajdú Jeromos „fölallittatván a kényelmes tanodaházat 1850/51. évben a már lakhatatlanná vált éneklészlak helyébe, uj városiszerüt, az egyházi közönség költségén” 33 építtetett. E lakban kapott helyet a tanító és az éneklész is.

1850-ben viszont Ilniczky „a tanodából kilépett egy szebb jövendőnek reménye mellett, mellyet Ő Cs. Kir. Apostoli Felségének szolgálatjában mint g[örög] k[atolikus] orosz ember vélt elérhetni”, de ekkor illetékeit nem kapta meg.34

Felső elemi iskola A Helytartótanács 1845-ben kiadott rendelete (Magyarország elemi tanodáinak szabályai) két tagozatra bontotta az elemi iskolát. A szabályzat szerint az alsó elemi két évfolyamának tananyaga mindenki számára azonos volt, anyanyelven folyt, a nemzetiségek lakta területeken pedig a magyart is tanították. A felső elemi iskola háromosztályos volt. Ez már olyan iskolatípus, mely a polgári igényeknek inkább megfelelt.35 Munkácson a rendelet megszületése után hamarosan átalakították az elemi iskolát felső elemivé, tehát három évfolyamossá bővítették az oktatást. Az iskola hivatalos neve: „Munkácsi Görög Katolikus nyelvészeti magány- és nyilvános felső elemi tanoda” lett, mindkét nembeli ifjúságnak.

Az 1852–53-as tanévben Szmerkovszky András tanított a felső elemiben, akinek eddig egy tanítási éve volt.36 Az év végi vizsgálat eredményeit tartalmazó magyar nyelvű táblázat több csoportban írja le a diákokat: első évi nyelvészet tanulók, másod évi elemi tanulók, több féle tanulmányokat tanulók, olvasók, foglalók, kezdők és leányok. A diákok nevein kívül azonban más adatot nem tudunk meg róluk, csak a tantárgyankénti eredményeket. Azokkal együtt, akik évközben elhagyták az iskolát, 69 főt számlált a névsor.37 A következő tanévben (1853–54) új kántortanító került Munkácsra: Medvigy Mihály, ő lett a felső elemi tanítója a kántorkodás mellett. 47 tanítványt tanított naprólnapra, ő is, mint elődje, heti 27 órában tanított.

A felső elemi 1853–54-es tanévének tantárgyai ezek voltak: „1. A keresztény hittanból, a hitről és reménységről.

2. A Bibliai történetből az Ó Szövetségnek 25 része.

3. Latin nyelvből a név és igékről azok hajlítása és hasonlítása, ezeknek pd. hajtogatása a cselekvő formában gyökszavak A-tól N-ig bezárólag.

Uo. 1789. od. zb., 6.

KTÁL B, 151. f., 10. op., 517. od. zb., 22.

34 Uo. 1121. od. zb., 44.

35 Mészáros – Németh – Pukánszky, 2005. 299.

36 Uo. 964. od. zb., 33.

37 Uo. 30–31.

32 33

69

P olyák M ariann

4. Természettanból annak felosztásáról és az állatok országáról.

5. Földleírásból európai országok, vallás és nyelvekről. Magyarország határai, hegyei, folyói, földje s levegőről.

6. Magyar nyelvből fő, mellék, névmás, számnevek és igékről, azok hajlítás, és hajtogatása.

7. Ruthen nyelvből a fő és mellék nevek hajlítása.

8. A számtanból a nevezett számoknak négy főszabályait, váltó és törtszámokról.

9. Helyes és szépírás, ruthen, német, magyar és latin.

10. Betűzés, szótagozás és olvasás.

11. Szertartási ruthen olvasás és éneklés misekori segédkezésmód és iskolai szabályok.” Összesen hetente 27 óra, rutén és magyar nyelven folyt az oktatás. A latin nyelv magántanulóknak tartatott.38 Ez az órarend szinte teljesen megegyezik az előző évi órarenddel.39 A leányiskola felállítása kapcsán 1854-ben a helyi parochus a püspöktől kérte, hogy fogadják vissza a közben rossz körülmények között tengődő Ilniczkyt, aki a fiúk tanítását, míg felesége, Bernát Mária, a lányokét látná el ideiglenes, amíg a lányiskola épületet fel nem építik. A püspök elfogadta a lelkész javaslatát, Ilniczky Bazil visszakerült a munkácsi főelemi iskola élére, a lányokat pedig külön a női kézimunkára, kertészkedésre, gazdasszonykodásra a tanító felesége tanította a szünnapokon, hétfőn- és csütörtökönként. 40 Az 1850-es évek általános nehézségeit is jól tükrözi a tanító 1855 decemberében írt, kérő levele, miszerint a mostani fizetése csak a tanoda fűtésére elég. Ilniczky azt panaszolta, hogy korábban minden iskolás után 1 forintot fizettek és egy szekér fát, közben ez átváltozott és mindenki csak egy pengő forintot fizet, márpedig egy szekér fa ára ekkor már 4–5 forintot tett. A tanító azt kérte, hogy a többi felekezethez hasonlóan vagy 2 forintot, vagy 1 forintot és 1 szekér fát fizessenek neki.41 A helyi parochus, ekkor már Deskó János, (később beregi főesperes és mint az esperesi kerület tanfelügyelője, a megyében lévő görög katolikus iskolák lelkes védője) támogatta a tanító fizetésének megemelését, látva Ilniczky Bazil és felesége buzgalmát és az oktatás fontosságát, de azt is, hogy hívei nem képesek az emelt tandíjat kifizetni. Deskó ezért úgy szerette volna orvosolni a helyzetet, „ha a Városi Tanács város erdejéből a Görögkatholikusok iskoláját 8–10 öl tüzi fával a hívek által beszállítandokkal látná el”42 a római katolikus tanítóhoz hasonlóan.

A munkácsi görög katolikus iskola tanulóinak száma egyre gyarapodott, az 1855– 56-os tanévben 3 évfolyamon 102 diák, 67 fiú és 35 leány tanult.43 A leányok pedig a tanítóné vezetésével mind, haladó és kezdő csoportban a női munkákban is részt Uo. 50.

Uo. 33.

40 KTÁL B, 151. f., 10. op., 1352. od. zb., 9–10.

41 Uo. 46.

42 Uo. 48.

43 KTÁL B, 151. f., 10. op. 1341. od. zb., 11–12. Érdemsorozata a munkácsi gk. felső elemi tanodába járó mindkét nembéli ifjúságnak 1855/6-ik év első felében.

38 39

70

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

vettek.44 A második félévre már 140 diákot (86 fiú és 54 lány) jegyeztek be a rovatos értesítvény táblázatába.

A táblázat a tanító erkölcséről is beszámol, melyet az iskola igazgatója, a parochus töltött ki. Az eddig összesen 19 évet tanító 52 esztendős Ilniczkyt példás tanítónak tartotta, tanmódját pedig jelesnek.45 A diákok oktatását megnehezítette a tankönyvhiány, a korábban említett alacsony tanítói fizetés, melyet 500 forintra kellett volna ekkor kiegészíteni, valamint az a tény is, hogy a hiányzó gyermekek szüleit nem büntették meg. A gyakorlati oktatáshoz szükséges szőlő- és faiskola is hiányzott, melyet az iskolaházzal szomszédos püspöki belső telekből lehetett volna kiszakítani.46 1861-ig a tanítói fizetést még mindig nem sikerült rendezni, Ilniczky éves díja még mindig 200 forint és 6 öl tüzifa volt.47 (Közben 1858-tól a konvenciós forintot felváltotta az osztrák értékű forint, mely értékromlást képviselt. 100 konvenciós forint 105 osztrák értékűt ért.) A Helytartótanács kérte 1863-ban a megyés püspököt, hogy rendezze Ilniczky Bazil fizetését, hisz ő csak a Pócsy Elek püspök alapítványból kapott 200 forint fizetést, nem az egyházközség tagjaitól, márpedig az 1845-ös szabályok szerint a község köteles e terheket viselni.48 A görög katolikus kerületi iskolák 1862-es összeírásakor azt láthatjuk, hogy a fiúk 4 évfolyamon, a lányok 2-ben tanultak, a tanító fizetése 200 forint, a tanítónőé 120 forint volt, segédtanító nem volt alkalmazva, a tankötelesek száma 64 fiú és 60 lány volt, de ténylegesen 73 fiú és 50 lány járt, mert más felekezetűeket és vidékieket is tanítottak itt.49 Ilniczky Bazil fizetése 1863-ban tehát a rendezés következtében 300 forint készpénzre nőtt és természetben járó juttatásként 6 köböl fát kapott, valamint ingyen lakhatást. A tanítónő fizetése továbbra is 120 forint maradt. A budai királyi képezdében végzett tanító továbbra is heti 27 órában oktatta a diákokat, tantárgyaik a következők voltak: „A keresztény hittanból: nagy katekizmusból a hit-, remény- szeretet- szentségek és keresztényi köteleségek és evangelium magyarázata. Sz. bibliai történelemből az uj szövetség, számtanból 4 rendes munkálatokon kivül a nevezett és tört számok négy munkálatai. Magyar nyelvből: 8 részei a beszédnek, földrajzból: magyar és hozzá tartozó korona országok ugy osztrák birodalomnak más részei. Természet történetböl: a növény, és ásvány országok. Magyar, orosz, német és latin betüzés, – szótagolás és olvasás. Templomi éneklés, mise körülöti kiszolgálat. Iskolai rendszabályok és szépirás magyar, orosz, német, és latin nyelveken.”50 A féléves értesítvényekben minden alkalommal kérte a kerületi alesperes, hogy a növekvő számú diákok miatt egy segédtanítóra volna szükség.

Ilniczky 30 éve folyó, kiváló munkáját és a munkácsi ruszin oktatás fontosságát és eredményeit 1864-ben ekképp méltatta Deskó János – aki ekkor már munkácsi Uo. 13. Érdemsorozata a munkácsi gk. oskolába járó leánygyermekeknek női kézimunkára nézve 1855/6. év I. felében.

Uo.16.

46 KTÁL B, 151. f., 10. op., 1342 od. zb., 38.

47 Uo. 2572. od. zb., 50.

48 KTÁL B, 151. f., 12. op., 337. od. zb., 15.

49 Uo. 150. od. zb., 31.

50 Uo. 397. od. zb., 47.

44

45

71

P olyák M ariann

alesperes – a püspökhöz írt levelében: „Ruthen népünk ősi székhelyén és központján Munkácson kezdettől létező gk: nemzeti iskolánk ugy a multban, mint jelenben mintaiskolául szolgál; miután ezen iskola bölcsője és alapja a munkács városi, ugy a környékbeli tanulóknak: innen kerültek, és kerülnek ki évenkint különféle vallás felekezetü számos ifjak, kik alap oktatásaikat itt nyerék, s különböző életpályán haladva a Haza méltó polgárai lettek.

Elfogultság nélkül tehát tagadhatlan a munkácsi ruthen nemzeti iskolának a közjóra terjedő hivatása: de másrészről méltánytalanság lenne elismeréssel nem lenni ezen iskola vezetője t. Ilniczky Bazil tanitó ur iránt, ki ernyedetlen szorgalma, s fáradalmakat nem ismerő törekvései által ezen iskolát 30 éves tanitói működése által fokról, fokra feljebb emelni törekedett, s törekszik.

Azon érdem felől, melyet ezen hivatott tanitó a haza, és népnevelés ügyében magának már kivivott, mindenki kénytelen meggyőződni, és méltányolni, ki őt csak egyszer is majd másfél százra menő növendékei között szemlélte...”51

Az iskolák 1865-ös összeírása Az egész egyházmegye iskoláit részletesen felmérték 1865-ben, egy nagyon alapos, mindenre kiterjedő összeírásban. Ennek alapján Munkácson a következő volt a görög katolikus oktatási helyzet: elemi vegyes altanoda volt a megnevezése, ami az egész egyházmegyében nagyon ritka ekkor. Két osztályban, fiúk és lányok elkülönítve tanultak, mindkét csapat osztatlanul, tehát egy-egy tanítóval. A fiúk tanára Ilniczky Bazil tanító, a lányokat Seeman Mária tanította, az oktatásban nagy szerepet kapott a női kézimunka. Ilniczky rendes tanítói fizetést kapott munkájáért, mely ekkor 300 forint volt évente, Seeman Mária pedig 100 forintot kapott. A diákok száma 139 fő, melyből 22 római katolikus, 111 görög katolikus, 1 helvét és 5 izraelita, nemzetiségre nézve pedig 21 magyar, 7 német és 111 rutén. Az egyik rovat a téli és nyári iskolázás közti különbségre kérdez rá, mint a legtöbb helyen, itt is nagy különbség volt a kettő között, nyáron több járt 34-el, mint télen.

A tanított nyelvek voltak a rutén és magyar nyelveken kívül a német is. Az ismétlő tanoda is, a 13–16 év közöttieknek, két osztályban működött, csak fiúk jártak, minden vasárnap 2 órán át. A tantárgyak közt szerepelt a hittan, biblia ismeretek és számtan.

Az iskolának volt saját épülete is, amely a munkácsi görög egyházközség épülete volt, jó állapotban. Női, kézi munkaiskola is működött 58 tanulóval.52

Főelemi iskola A kultuszminisztérium 1855-ös rendelete szerint kétfajta elemi iskola létezett, az egyik alelemi, mely két- vagy három osztályos volt és a négyosztályos főelemi és Uo. 619. od. zb., 25.

Uo. 840. od. zb., 59–60.

51 52

72

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

általában reáliskolákat kapcsoltak hozzájuk.53 (A munkácsi iskolát elemiként, alelemiként jelölték meg már néhány éve az összeírásokban.) Az 1860-as évek elején egyre több levelet kapott a görög katolikus püspökség főként a munkácsi kerületi alesperestől, Deskó Jánostól annak érdekében, hogy a munkácsi görög katolikus alelemi iskolát alakítsák át főelemi iskolává.54 A főelemi iskola kérdését nem sikerült megoldani, a városban ugyanis létezett egy római katolikus főelemi iskola. Az állam nem támogatta egy másik főelemi iskola felállítását, a görög katolikus felekezet pedig önerőből nem volt képes az átalakítást megoldani, elsősorban a megfelelő épület hiánya okozta a legnagyobb gondot, bármennyire is ostromolta az egyházmegyei hatóságokat a tanügy iránt lelkes munkácsi alesperes.55

A munkácsi görög katolikus iskola 1868 után A kiegyezési törvényt követően hamarosan, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára megszületett az első népoktatási törvény (1868. 38. tc.).

A cél a falvakban és városokban is a 6 osztályos elemi népiskolákká való átalakítás volt. A törvény több, korábban már rendeletekben megjelent elemet tartalmazott, mint például a 6–12 évesek tankötelezettsége, a hiányzó diákok szüleinek megbüntetése stb. A felekezetek mellett innentől kezdve az állam, a község, valamint társulatok és magánszemélyek is állíthattak iskolát. A törvény megreformálta a tanfelügyelet kérdését is.

Az 1872-es schematizmus56 szerint a munkácsi görög katolikus felekezeti népiskolában a 69 éves Ilniczky Bazil szerepelt még mint tanító, de a következőben, két évvel később már nem. Ekkor Petrovics György volt az ideiglenes tanító, akit már 1874-ben Kiss Gyula követett. Kiss ekkor 21 éves, nőtlen fiatalember, az 1875-ös értesítvény szerint a Pócsy-féle alapból 378 forintos évi fizetés illette meg. Ezért 122 fiú tanítását kellett elvégezze. 138 lány járt még a munkácsi népiskolába. Kiss egészen a következő század elejéig megmaradt görög katolikus felekezeti tanítónak a munkácsi elemi iskolában. Még az 1902-es kerületi népiskolákról készült kimutatás is őt említi, mint tanítót.57 Természetesen Munkácson a kántorságtól el volt választva a tanítóság, hiszen itt az egyházközség tagjai képesek voltak külön tanítót és kántort fizetni. A tanító kizárólag tanítással foglalkozott, a kántor leginkább a kántori feladatokkal. Általában azokon a településeken, ahol a kántortanító (szokták még éneklésztanítónak is nevezni) mellett egy tanító is működött, ott a kántor foglalkozott a lányokkal, a tanító pedig a fiúkkal.

Medvigy Mihály az 1853–54-es tanévtől kezdve a felső elemi iskola tanítója volt, a korábbi tanító, Ilniczky Bazil visszajövetele után ő kántorként maradt Munkácson.

Medvigy 1811-ben született, 1840-től volt a pályán. Négy gyermeke született, a Mészáros – Németh – Pukánszky, 2005. 303.

KTÁL B, 151. f., 12. op., 619. od. zb., 23–24.

55 Uo. 1890. od. zb., 11.

56 Schematismus venerabilis cleri graeci ritus catholicorum dioecesis Munkácsiensis pro anno domini 1872, Unghvarini.

57 KTÁL B, 151. f., 22. op., 834. od. zb., 96.

53 54

73

P olyák M ariann

legfiatalabb, Ödön 1864-ben.58 1884-ben a kántor, betegségére hivatkozva kérte a püspököt hogy mellé fiát, Ödönt éneklésztanító-segédnek nevezze ki.59 Mihályt nagyon jó tanítónak ismerték, de a képezdét frissen elvégzett60 fiának magaviseletét nem tartották megfelelőnek az egyházmegyei hatóságok.61 A következő tanévben egyikük sem volt már éneklésztanító Munkácson, Ödön először Lakárton kapott állást, de szinte évente más-más helyre költözött, így Makariára, Nagy-Tibavára, később pedig Kis-Almásra került. Idős apja többet már nem szerepelt az egyházmegyei schematizmusokban, az 1885-ös kántortanítókról szóló kimutatás tanulsága szerint 74 évesen elhunyt, helyette a segéd-éneklész Szmocskó Bazil lett.62 A következő évtől néhány évig Tóth János, utána pedig Magdinecz Antal töltötte be a kántori állomást.63

Községi iskola Mivel Munkácson a felekezeti iskolák mindinkább hanyatlottak, a tankötelesek alig egyharmada járt iskolába, az izraeliták pedig csak zugiskolákba jártak, ezért 1872ben a városi képviselő testület kimondta ama határozatát, hogy a több felekezetű városban községi iskolát alapítanak és tartanak fenn, amelyet az 1868-as törvény tett számukra lehetővé. Ennek érdekében telket vettek, 3 tantermet felépítettek, 7 tanhelyiséget pedig bérbevettek, tornahelyiséget, valamint gyümölcsfaiskolát alakítottak ki. A községi iskolába 8 rendes és 3 segédtanítót alkalmaztak, akik az 527 tankötelest oktatták, rajtuk kívül pedig 147 ismétlőiskolást.64 A hiányzó tanhelyiségek pótlására több termes iskolaépület építését tervezte a város vezetősége, amire 30 000 forintot szándékoztak költeni 1879-ben, amikor a tervek szerint 1880. szeptember 1-jére kellett elkészülnie az iskolaépületnek.65 Munkácson a felekezeti iskolák közül egyedül a görög katolikus felekezeti iskola maradt fenn felekezetiként, a többi felekezet beszüntette iskoláját a községi iskola megalapításakor. Innentől fogva teljesen a városi közösség segítette a községi iskolát anyagilag, de korábban a felekezeti iskoláknak is sokat segítettek ebben. A községi iskola jeles tanítója, később igazgatója volt Sárkány Gábor, az oktatáson kívül a pedagógiai fórumokon, országos gyűlésen is megjelent, lelkes tagja volt a helyi kezdeményezéseknek, a Bereg című periodikában is többször jelentetett meg cikket, valamint az ő nevéhez fűződik a községi iskola értesítőjének évenkénti megjelentetése is, ezenkívül a gyümölcsfatermesztésről is sokat publikált.

1880-ban már arról számolt be a Bereg folyóirat, hogy a városban 1800 körüli a tankötelesek száma, így újabb 2 tanítói és 2 tanítónői állomás felállítását vették tervbe, így a tantestület 17 főre növekedett volna. Szeptember 5-ére tervezték az iskolaépület megnyitását, amire Uo. 14. op., 1315. od. zb., 2.

Uo. 1462. od. zb., 80.

Tanítói oklevél: elégséges osztályzatot kapott: KTÁL B, 151. f., 22. op., 640. od. zb., 2.

61 Uo. 14. f., 1462. od. zb., 84.

62 Uo. 1692. od. zb., 5.

63 A tanítók állomásával kapcsolatos adatokat az egyházmegyei Schematizmusokból gyűjtöttem.

64 Bereg, 1877. 6. sz. 21. Fischer Ferenc beszámolója a közigazgatási bizottságnak.

65 Bereg, 1879. 32. sz. 128.

58 59 60

74

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

a tervek szerint a miniszter Trefortot is meghívták.66 Év végén az iskolaépület veszélyes voltáról reppentek fel hírek, bár a szakértők azt a célra alkalmasnak nyilvánították.67 Az 1880–81-es tanévre összesen 1092-en iratkoztak be, ebből 105 fő görög katolikus volt, 287 római katolikus, 108 református és 589 izraelita, 3 ágostai. 804 diák tandíjmentes volt, és összesen 296-an maradtak ki az iskolából a tanév során.68 Deskó János 1880-ban már mint beregi főesperes és a Bereg megyei görög katolikus iskolák tanfelügyelője bejárta a hozzá tartozó iskolákat, így Munkácsra is ellátogatott a görög katolikus iskolába, ahol a felekezeti oktatást kielégítőnek találta: „A gr. kath. hitközségnek van 271 tanköteles gyermeke abbol az iskolába jár 56 fiu és 21 leány. Az iskola terem befogadhat 100 gyermeket. Az iskola épülete minden tekintetben jó karban van, belberendezése és tanszerei meglehetős állapotban. Az iskola tanitója Kiss János képzett, szorgalmatos, a gyermekek megvizsgálásábol kitünt, miszerint a tanitó kötelességeit teljesiti, eredménnyel tanit, de a gyermekek minden tankönyvel nincsenek ellátva. A tanitó fizetése 378 ft. A fizetés felemelése tehát szóba sem jött, de a hitközség ez alkalommal megajánlott az iskola belberendezésére évenkint adni 20 ftot, a iskolai könyvtárra pedig szintén 20 ftot… Munkács városában a tankötelesek közül többen más iskolákba járnak. Különösen pedig miután a város egy nagyobbszerü közös iskolát alapitott, sok a gr. kat. felekezetüekböl is jár azon iskolába. A közös iskolába jelenleg 800-nál több tanuló van, mellyek 14 tanitó által tanittatnak. A közös iskola összes költségeit a város fedezi.”69 Az 1883–84-es tanévben a görög katolikus felekezeti iskolában Munkácson Kiss Gyula a következőkre tanította 41 fiú és 39 leány diákját: Hit és erkölcstan, Beszédértelem gyakorlatok, Magyar olvasás, írás, orosz olvasás, írás, német olvasás, írás, földrajz, számtan, torna, ének. A diákok közül 74 görög felekezetű, 3 római és 3 nem katolikus volt.70

Az állami iskola Munkácson 1882-ben már megjelentek olyan hangok, hogy a mintaiskola jelleget nem tudja tartani a községi iskola, ha azt csak a város finanszírozza. Ahhoz, hogy megfelelő anyagi támogatást kapjanak, más módot is kell találniuk. A királyi tanfelügyelő, Fischer (később: Halász) Ferenc javaslata az volt, hogy alakítsák államivá a községi intézményt. Az ötlet elnyerte Sárkány Gábor igazgató tetszését is.71 Az 1882. július 20-i városi képviseleti gyűlésen a város elöljárói megszavazták, hogy engedik átalakíttatni államivá községi iskolájukat,72 mely egyezség értelmében Bereg, 1880. 32. sz. 2.

Bereg, 1880. 51. sz. 3.

68 Bereg, 1881. 33. sz. 3.

69 KTÁL B, 151. f., 16. op., 2117. od. zb., 17.

70 Uo. 14. op., 794. od. zb., 1. Rovatos kimutatás kerület népiskoláinak általános állapotáról az 1883/4-es tanévre.

71 Bereg, 1882. 20. sz. 1–2.

72 A munkácsi községi iskola államivá való átalakításáról, a város és a minisztérium között létrejött szerződésről részletesen írt a királyi tanfelügyelő könyvében: Halász Ferenc: Beregvármegye népoktatásügye 1876–1886. Beregszász, 1887. Beregvármegye közigazgatási biz. [Halász, 1887.], 80–83.

66 67

75

P olyák M ariann

átadták az iskolaépületet, és évenként 6000 forinttal, valamint 60 öl tűzifával járultak az iskola fenntartásához, míg a többi költséget az államnak kellett fizetnie.73 Hivatalosan azonban az iskola – a minisztérium anyagi nehézségei miatt – csak 1884. január 1-jén vált állami iskolává.74 Munkács város tehát 1883 év végéig tartozott teljesíteni a fenntartási kötelezettségeket. Június 20-án kelt a miniszter rendelete: az iskola igazgatója Sárkány Gábor maradt, rendes tanítóvá 4 tanítót neveztek ki végleges minőségben és 2 segédtanítót ideiglenes minőségben. Rendes tanítónőkké pedig két tanítónőt nevezett ki végleges minőségben a miniszter, valamint három segédtanítónőt ideiglenes minőségben.75 1886-ban az állami iskolában már 12 fiú- és 11 leányosztály működött.76 A mindennapos tankötelesek száma 1305 és az ismétlő iskolásoké 633 volt. Az összesen 2170 főből 1245 izraelita, 409 római katolikus, 337 görög katolikus, 162 református és 17 evangélikus volt, az összes tankötelesnek pedig 79,9 %-a iskolázott ténylegesen.77 Halász Ferenc királyi tanfelügyelő leírása alapján: „a gör. kath. hitfelekezetnek iskola czélra 5578 forintot tevő alapitványa (Polchy-alap) van, melynek kamataiból elemi vegyes népiskolát tart fenn egy tanitóval, ki egy megfelelő tanteremben az 1885/6-ik tanévben 40 fiu és 38 leány tankötelest magyar és ruthén tannyelven oktatott.”78 Halász többször is említést tett könyvében, hogy Munkácson nehéz helyzetben volt a törvényes iskoláztatás megszervezése, így az 1886–87-es tanév kezdetén is: a „tanév megnyitásakor a munkácsi beiskolázási miseriák ismétlődtek, melyeket, minthogy a törvényhatóság közbelépése sem vezetett sikerre, csak ugy voltam képes megszüntetni, hogy napokon át személyesen vezettem a helyszinén a kényszer beiratást s ily módon a városi hatóságnak megmutattam, hogy erélyes eljárással csupán az állami elemi és iparos-tanoncz iskolába 1525 tankötelest lehetett beterelni.”79 Az állami és a görög katolikus egyházi hatóság közötti vita alakult ki 1887-ben az oktatással kapcsolatban Munkácson, amikor Halász Ferenc királyi tanfelügyelő a felekezeti iskola tanköteleseinek számát kifogásolta, ugyanis az egy tanítóra jutó maximum 80 fő helyett 95 tanköteles volt bejegyezve a görög katolikus iskolához.

15 tankötelest tehát át kellett adjanak az állami iskola részére. Az iskolaszéki jegyzőkönyvből kiderült, hogy a felekezeti iskolában ragaszkodtak a 95 főhöz, arra hivatkozva, hogy a törvény bizonyos esetekben megengedi, hogy eltérjenek a 80-as létszámtól,80 s mivel a terem mérete megfelelő volt a 95 fő befogadásához, nem akarták a tanfelügyelő kérését teljesíteni.81 Az iskolaszék határozatát a tanfelügyelő nem fogadta el, így a felsőbb hatósághoz, a püspökhöz fordult, hogy márpedig a 80-as létszámot be kell tartani. Ha nem hajlandóak, akkor a 81–95-ös sorszámú diákokat kötelesek elengedni, vagy a nem görög katolikusokat, hiszen nem állt fenn rendkívüli Bereg, 1882. 33. sz. 3.

Bereg, 1883. 23. sz. 2.

75 Bereg, 1883. 28. sz. 3.

76 Halász, 1887. 118–119.

77 Uo. 79–80.

78 Uo. 85.

79 Uo. 80.

80 Az 1868-as 38. törvény 34. §-a szerint 80 főnél többet rendesen egy tanító nem taníthat. Rendkívüli esetben van rá lehetőség, ha az illető iskolai felsőség arra engedélyt ad.

81 KTÁL B, 151. f., 14. op., 2454. od. zb., 1.

73 74

76

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

helyzet, vagyis az állami iskola képes volt befogadni a plusz 15 főt. Szigorúan járt el a tanfelügyelő, hiszen Munkácson sok gondot okozott neki a törvényes iskolázás, így szerinte a nagy létszám a névleges iskolába járást segítette volna elő, valamint a 80 fő oktatása osztatlan képzésben nagyon megterhelő volt egy tanító számára.82 A püspök nem helyezte hatályon kívül az iskolaszék határozatát a tanfelügyelő kérésére sem,83 arra hivatkozva, hogy a munkácsi felekezeti iskolában megfelelő, sőt kiemelkedő az oktatás színvonala, a tanterem mérete 84,5 m², tehát bőségesen elég a tanköteleseknek, valamint, hogy 8–10 diák mindig hiányzik az iskolából. Végeredményben az egyházmegyei hatóság igyekezett megfelelni az állami tanfelügyelet kéréseinek, ennek érdekében tehát: „felekezetünk jól felfogott érdeke maga is megkivánja, hogy jövőben a beiskoláztatás akként osztassék be, miszerint a tulhalmozottság miatt a népnevelés terén esetleges káros következményeik ne észleltessenek.”84 Az 1899-es tanévben Danielovics Margit volt a leányok tanítónője, ő még 1915ben is helyén maradt, ekkor a fiúkat már Popovics Endre kántortanító tanította, aki már a századfordulón is Munkácson dolgozott kántortanítóként. A munkácsi görög katolikus felekezeti elemi iskola, hasonlóan a legtöbb felekezeti iskolához, változatlanul tovább működött a terület Magyarországtól való elcsatolásáig.

Uo. 2.

Uo. 5.

84 KTÁL B, 151. f., 15. op. 2454. od. zb., 4.

82 83

Németh Erika: Leány füzérrel

77

Hüse Lajos

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik Egy inkluzív nevelést támogató nemzetközi program hatásvizsgálata

A „Mindenkinek becsengettek!” programot a Down Egyesület dolgozta ki a Nyíregyházi Főiskola pedagógiai közreműködésével. Elsődleges célja, hogy közelebb hozza egymáshoz az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos, valamint az ép gyermekeket, továbbá az együttes tevékenység és a közvetlen tapasztalatok által segítse az ép gyermekek csoportjait befogadóbbá, toleránsabbá válni. Ennek következtében nem csupán a jövő társadalmának szemléletformálása zajlott – melynek célcsoportja elsősorban a befogadó közösség –, hanem az ún. izolációs hatás enyhítése is, amely direkt módon irányult a programban résztvevő fogyatékkal élő gyermekekre és családjaikra.

A program megvalósítása során az egyesület önkéntesei óvodai csoportokba és alsó tagozatos osztályokba vittek többségében Down-szindrómás gyermekeket, csoportonként egy főt, heti egy alkalommal, 6–8 héten keresztül kézműves, zenei vagy mozgásos tevékenységekre. Az épek csoportjai és a látogató gyermek közötti együttműködést a helyi pedagógus vagy az óvodapedagógus segítette elő. Ők teremtették meg annak kereteit, valamint a közös tevékenység konkrét célkitűzését. A sérült gyermeket kísérő önkéntesek a program menetébe nem avatkoztak be, csak passzív megfigyelőként voltak jelen. Így az eredményeket alapvetően a befogadó osztályok speciális felkészültséggel nem rendelkező pedagógusai, és maguk a gyermekek érték el, saját erejükre, találékonyságukra, szociális készségeikre építve. A „Mindenkinek becsengettek!” program az iskola társas erőterének 45 percnyi szeleteit fordította – szakmai szempontból különösebben nem strukturálva, kifejezetten a jó szándékra és az együttműködésre alapozva – az elfogadásbefogadás attitűdjeinek csiszolására, a fogyatékkal élők társadalmi beágyazottságának növelésére, célirányos szemléletformálásra.

Mindezzel az egyesület természetesen nem azt kívánta deklarálni, hogy a fogyatékkal élő gyerekek iskolai integrációja megvalósítható lenne a gyógypedagógia Izolációs hatás abban az esetben jön létre, ha az egyén valamilyen oknál fogva huzamosabb ideig a többségtől elkülönítve – a többségi társadalom olykor kemény valóságától védve – él, így fokozottan átéli elkülönítettségét, másságát.

78

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

eszköztára nélkül. Azt sem állítja, hogy az integráció ügye csupán a fogadó környezet tagjainak megfelelő attitűdjein múlik. Az attitűdök pozitív változása valóban kardinális szempontként jelenik meg mind a program célkitűzéseiben, mind az integrációban, ugyanakkor tartós eredmények kizárólag olyan integrált oktatás-nevelés során jöhetnek létre, amelyben a fogadó pedagógussal szorosan együtt működik az integrált gyermek haladását figyelemmel kísérő és támogató gyógypedagógus is.

A 2010/2011-es tanév során a HUSKROUA/0901/063 jelű pályázat támogatásából a Down Egyesület három országban valósította meg programját. Magyarországon Nyíregyháza, Romániában Szatmárnémeti, Ukrajnában pedig Ungvár óvodáiban és általános iskoláiban valósult meg a részleges inklúzió. Ezen túlmenően – saját erőforrásaira alapozva – az egyesület további osztályokat vont be Budapesten, Debrecenben és Tatán.

A fogyatékkal élők társadalmi beágyazottságára ható tényezők A fogyatékossággal élő ember beilleszkedése és életesélye függ azon kultúra fejlettségétől, amelyben él. Minél fejlettebb egy társadalom, annál összetettebb a kultúrája, így több lehetősége van a fogyatékkal élőknek a beilleszkedésre. Ugyanakkor e fejlettség és bonyolultság meg is nehezíti a tájékozódást, és ennek következményeképp az integrálódást. Azaz amíg a társadalmi-gazdasági-kulturális fejlődés egyre több lehetőséget kínál a fogyatékosok számára (is), addig ezen lehetőségek elérése mind több önálló erőfeszítést kíván az egyéntől (legyen az fogyatékos, vagy egészséges).

Az integrálódás kérdését több oldalról is érdemes megvizsgálni. A fogyatékosok sikeres beilleszkedését egyaránt gátolhatja a többségi társadalom tudatlansága, nemtörődömsége, negatív és pozitív előítéletei, és az a hátrány, amely számukra fogyatékukból, avagy hátrányos társadalmi helyzetükből adódik. Magyarországon a társadalmi tér sem elég fejlett ahhoz, hogy a fogyatékosok képességeiknek megfelelően beilleszkedjenek: közintézményeink, köztereink akadálymentesítése még nem zárult le, oktatási rendszerünk kevés kivételtől eltekintve inkompetens a fogyatékosok emelt szintű, középfokú és felsőfokú képzését illetően, a munkahelyek jelentős része nem képes fogadni a megváltozott munkaképességű munkavállalót.

Nem mindegy, hogy milyen szemléletmód határozza meg a fogyatékosokról való gondolkodást. Ha a fogyatékot csupán egészségügyi problémának tekintik, az erőfeszítések az egyén testi és szellemi állapotának megváltoztatására irányulnak. Ha a javak és erőforrások egyenlőtlen eloszlásából származó hátrányos helyzetként értelmezik, a szociális ellátórendszer hivatott a hátrányok mérséklésére. Ha devianciaként kezelik, vagyis az elfogadott fizikai és egészségügyi normáktól való eltérésként fogják fel, a „normaszerű” és attól eltérő csoportok zavartalan együttélésének megvalósításán kell fáradozni. Ha a fogyatékosságot társadalmi és emberi jogi kérdésként Réti Csilla – Csányi Yvonne: Gyakorló pedagógusok és leendő tanítók attitűdjének felmérése az integráció témájában. Gyógypedagógiai Szemle, 1998. 2. sz. 81–89.

Könczei György: Fogyatékosok a társadalomban. Budapest, 2009. Gondolat.

79

H üse L ajos

kezeljük, akkor arra helyezzük a hangsúlyt, hogy miként korlátozza a fizikai és szociális környezet e csoportok és egyének életét. Ebben az esetben a társadalom és nem a fogyatékos emberek viselik az alkalmazkodás felelősségét.

Az esélyegyenlőség szempontjából a fogyatékkal élők különösen hátrányos helyzetben vannak, hiszen testi, érzékszervi, vagy értelmi korlátaik megnehezítik, vagy akár teljesen meg is akadályozzák a társadalmilag megszokott, illetve elvárt életvitel folytatását. Számukra problémát jelent a szolgáltatások igénybevétele, az olyan egyszerű hétköznapi tevékenységek véghezvitele, mint amilyen a közlekedés vagy a bevásárlás, és különösen problematikus az iskolai oktatásba való bekapcsolódás, ezáltal a megfelelő szakképzettség megszerzése, mely így egyúttal a munkaerő-piaci integrálódásukat is korlátozza, gátolja.

A fenti gondolatot tovább elemezve egészen biztosan kijelenthető, hogy a család társadalmi helyzetén túl az iskolai pályafutás határozza meg a társadalmi életesélyeket. Ugyanakkor Szűcs Marianna úgy találta, hogy a legtöbb iskolában a kötelezően előírt, feszített tempójú haladástól elmaradó gyereket már az általános iskola első osztályaiban megbélyegzik, és ez a stigmatizált állapot iskoláról iskolára végigkíséri a gyermeket, akiről minden új helyen személyének tényleges megismerése nélkül is csupa negatív tulajdonságokat feltételeznek róla. A jellemzően frontális tanítási módszerekre épülő hazai pedagógiai eszköztárban otthonosan mozgó pedagógusok jelentős hányada sem ismeretekkel, sem eszközökkel nem rendelkezik a tanulási téren lemaradó tanulók hatékony felzárkóztatásához. Szakmai kompetenciájuk nem elégséges az egyénileg differenciált foglalkozásra. Ennek egyik oka, írja Szűcs, „hogy az iskolavezetés csak a hagyományos módszerekkel közvetített információátadást tartja az illetékességi körébe tartozónak, az átlagtól eltérő gyermekek fejlesztésének felelősségét pedig a szülőre és az iskolán kívüli intézményekre igyekeznek hárítani”.

Az integrált oktatás általánossá válását több tényező gátolja. Az anyagiak szűkösségére való hivatkozással sorra bicsaklanak ki a hiányos szervezeti kultúra változtatására irányuló beavatkozások. A módszerek, tantervek és pedagógiai gyakorlatok hiányossága a normál képességű tanulók meghatározó részét is negatívan érinti. A magyar gyógypedagógia térnyerésének kezdetén a nagy hatású pszichológus, Ranschburg Pál kijelentette, hogy a sérült gyermekeknél folyó nevelést és oktatást egészében tartja gyógyító jellegűnek, és azt a sérült, fogyatékkal élő felnőttet tartja gyógyultnak, aki a nevelés és oktatás eredményeképpen a társadalomba képes beilleszkedni. A gyógypedagógiai irányzat ennek a nevelési folyamatnak színteréül a speciális iskolákat jelöli Gyorsjelentés a fogyatékos emberek helyzetéről. Szerk. Kováts András – Tausz Katalin. Budapest, 1997. Szociális Szakmai Szövetség.

Koós Bálint – Tóth Krisztina – Virág Tünde: Az esélyegyenlőségi célcsoportok területi eloszlásának vizsgálata.

In: Köztár.hu – közszolgáltatás, esélyegyenlőség, önkéntesség. Szerk. Mester Dániel. Budapest, 2011. NCSSZI, 37–74.

Szűcs Marianna: Esély vagy sorscsapás? A hiperaktív, figyelemzavarral küzdő gyermekek helyzete Magyarországon. Budapest, 2003. Nemzeti Tankönyvkiadó, 173.

Némethné Tóth Ágnes: Tanári attitűdök és inkluzív nevelés. Magyar Pedagógia, 2009. 2. sz. 105–120.

Ranschburg Pál: Elmélkedések a gyógypedagógia jelenéről és jövőjéről. Magyar Gyógypedagógia, 1909. 2. sz.

41–50. és uő: Elmélkedések a gyógypedagógia jelenéről és jövőjéről (folyt.). Magyar Gyógypedagógia, 1909. 3. sz. 81–85.

80

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

meg, ám ezzel egyúttal fenntart bizonyos mértékű szegregációt is, sőt, fel is erősíti a szegregációt például az általános iskolából kilépő, beszűkített középfokú „mozgástérrel” rendelkező kohorszoknál. Ezáltal a hazai gyógypedagógia mind távolabb kerül a „gyógyító nevelés” Ranschburg által megjelölt másik céljától, a társadalom befogadóképességének növelésétől.

Az iskola többdimenziós társadalmi terében zajló folyamatok azonban nem csupán a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítését eredményezhetik. Az esélyegyenlőség céljával alapvetően ellentétes eredményekhez is vezethetnek, elmélyíthetik az egyenlőtlenséget, kiélezhetik a társadalmi problémákat, az egyes rétegek vagy csoportok közötti konfliktusokat is. A különböző élethelyzetekből, szociokulturális közegből érkező, ha nem is végtelen, de a lehetőségek igen széles spektrumával rendelkező gyermek útja számos „mezőn”, „erőtéren” keresztül vezet, melyek közül a legfontosabbak: – az a mód, ahogyan a társadalom az oktatási rendszer szerepéről és funkciójáról gondolkodik; – a társadalmi „megrendelést” megvalósító, vagy korrigáló, vagy figyelmen kívül hagyó, mást akaró oktatáspolitika; – a szakemberképzés (pedagógus, gyógypedagógus) szakmai szocializációs tevékenysége és eredményei; – a szakemberképzés „nyersanyagának”, azaz a leendő szakembernek a személyisége, szemlélete, a képzés során szerzett szaktudása, tapasztalata, személyiségének érlelődése – vagy ezek hiánya, eltorzulása –, majd a gyakorlati évei során őt ért hatások következtében lezajló további, szakmai személyiségét alakító változásai, az egészen pozitív beéréstől a negatív kiégésig; – a kortárscsoport társas közege, amely akár teljesen át is színezheti az előzőek hatásait.

Az iskola, mint szocializációs színtér rendkívül fontos tehát az elfogadó társadalom kialakítása szempontjából. A jelenlegi, erősen szegregáló oktatási rendszer ugyanakkor nem tanítja meg sem az ép gyermeket arra, hogy hogyan bánjon fogyatékos társával, sem a fogyatékost arra, hogy miképpen érvényesülhetne az épek társadalmában.

Ebből a szempontból a hazai iskola választóvíz hatása nagyon erős, s nem csupán a kényszerű, „szegényt a szegényhez, gazdagot a gazdaghoz” folyamat játszódik le a tanulmányi évek alatt, hanem az épek és sérültek elkülönülése is, melynek következtében a kortárscsoportok képtelenek megbirkózni a másság megtapasztalásával.

Mivel a kortárs csoportok – különösen a tizenéveseké – leginkább az azonosságtudat kialakítását szolgálják, különösen nehéz előzetes ismeretek és készségek nélkül kezelni a felbukkanó másságot.10 Az intézményes oktatás, nevelés és fejlesztés során az értelmi fogyatékos gyermekek esetében különös jelentőséggel bír, hogy a nevelő és a gyermek kölcsönösen jól ismerjék egymást. Ez a kommunikációt is jelentősen megkönnyíti, és plasztikusabbá Vö. Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, 1978. Gondolat.; Aronson, Elliot: Columbine után. Az iskolai erőszak szociálpszichológiája. Budapest, 2009. Ab Ovo. Korondyné Molnár Tímea – Hüse Lajos: Fogyatékosok – szegregáció vagy integráció. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2000. 3. sz. 301–309.

10

81

H üse L ajos

teszi a sérült gyermek fejlődése szempontjából oly fontos bizalmat, megbízhatóságot.

A már ismert helyszínen való biztonságos eligazodás ugyancsak a gyermek fejlődésének, fejleszthetőségének alapfeltételei közé tartozik.11 Többek között ez az „ismerkedési” faktor állt a „Mindenkinek becsengettek!” program fókuszában.

A hatásvizsgálat módszere A program hatásvizsgálata során kérdőíves helyzetfelmérés készült a résztvevő intézmények pedagógusaival, illetve a résztvevő osztályok, óvodai csoportok tanulóival éppúgy, mint a sérült gyermekek szüleivel. A kérdőív kitért a megküzdési stratégiák és a szülői kognitív stílus feltárására, a tanári nevelési attitűdök vizsgálatára, valamint az élettel való elégedettség, boldogság vizsgálatára. A kérdőíves felmérés, immár a változásra koncentrálva, megismétlődött a program végén.

A kérdőíves adatokat szülői interjúk, az esemény során készített szülői naplók, valamint a fogyatékos gyermekek egy véletlenszerűen kiválasztott almintáján (N=8), illetve az ezen almintához tartozó osztályközösségekben interakciós folyamatelemzésre (Interaction Process Analysis, IPA) épülő megfigyelés egészítették ki.12 Bales az interakciós folyamatok elemzésére és leírására 12 kategóriát használt. Ezek a kategóriák mind a „feladatra irányuló viselkedést”, mind pedig a „társas-érzelmi viselkedést” felölelik. Bales rendszerében az értékelhető egység az a viselkedési mozzanat, mely elég egy másik ember jelentésteli válaszának kiváltásához. Minden értékelhető megnyilvánulás (mondat, gesztus) egyetlen minősítést kap. A megfigyelés során a befogadó osztály tagjainak azon interakcióit rögzítettük, melyeket a Down Egyesület programjában szereplő gyermek irányába fejeztek ki.

A kutatás során a nem véletlen mintavételi technikák egyikét, az úgynevezett elbírálásos mintavételt alkalmaztuk, melynek során az elemek kiválasztása a kutató által felállított szabályok alapján történik; jelen esetben a mintavétel azon a szabályon alapult, hogy a minta elemei – az egyének – valamilyen módon kapcsolódjanak a „Mindenkinek becsengettek!” programhoz, melynek hatását a kutatás vizsgálni fogja.

A programban közvetlenül résztvevő intézményeken illetve szakembereken, gyermekeken kívül a hatásvizsgálatot kiterjesztettük a fogyatékkal élő gyerekek egy részét kibocsátó speciális oktatási intézményre is (a vizsgálat ezen részére a jelen tanulmány nem tér ki). Egy további általános iskolát Nyíregyháza vonzáskörzetéből kontrollcsoportként vontunk be a vizsgálatba – ez az iskola a „Mindenkinek becsengettek!” programban nem vett részt, a nevelők és a tanulók csupán a médiából értesülhettek az eseményekről, saját élményt, tapasztalatot nem szereztek.

A hatásvizsgálat céljából következően a reprezentativitás nem fogalmazódott meg követelményként, azaz a minta konkrétan a „Mindenkinek becsengettek!” program által érintett – és teljes körűen bevont – intézmények pedagógus-, illetve gyermek-populációját Radványi Katalin: Fejlesztés, oktatás, iskolai karrier. In: Amit tudunk, és amit nem… az értelmi fogyatékos emberek helyzetéről Magyarországon. Szerk. Bass László. Budapest, 2008. Kézenfogva Alapítvány, 75–100.

Bales, R. F.: A set of categories for the analysis of small group interaction. American Sociological Review, 1950.

2. sz. 257–263.

11

12

82

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

képviseli. A hatásvizsgálat érvényessége nem terjed ki a program által nem érintett – nem bevont – populációk egyéb halmazaira (pl. magyar, román vagy ukrán „általános iskolások”; a nyíregyházi, szatmárnémeti vagy ungvári „pedagógusok”), azokat nem reprezentálja, azaz az eredmények nem vetíthetőek ki az alapsokaságra.

A tervezett minta-elemszámokhoz képest az első, attitűdöket vizsgáló kérdőívet a tanárok és diákok esetében lényegesen nagyobb mintán valósítottuk meg, miután a résztvevő intézmények hajlandóak voltak teljes egészében rendelkezésünkre állni. A nagyobb minta gyűjtésére a kutatásmódszertani megfontolások ellenére – célszerűbb lett volna hasonló nagyságú mintát kialakítani a hatásvizsgálat mindkét szakaszában – a „Mindenkinek becsengettek!” program távlati érdekeit szem előtt tartva került sor, miután a Down Egyesület képviselői azt feltételezték, hogy amennyiben a többségi társadalom egyes tagjai, egyfajta elköteleződési gesztusként részt vesznek a programhoz kapcsolódó kérdőíves felmérésben, egy későbbi program során nagyobb valószínűséggel bírhatóak rá az aktív és integratív együttműködésre. A Down Egyesület – mint a kutatás megrendelője – felállított tehát egy prioritási sorrendet, melybe előre került a társadalmi beavatkozás folyamatának támogatása, és hátrébb sorolódtak a hatásvizsgálat metodológiai szempontjai. Arra természetesen ügyelnünk kellett, hogy a hatásvizsgálat megtartsa a megbízhatóságát és az érvényességét. Bizonyos értelemben ezt támogatja a nem véletlen mintavételi technikák azon sajátossága, miszerint – szemben a reprezentativitást szolgáló véletlen mintavételi technikákkal – a mintából számított jellemzők hibáját nem lehet, tehát nem is kell meghatározni, a bizonytalanságot nem lehet, tehát nem is kell becsülni.

A hatásvizsgálatot (második kérdőív) már az eredeti mintának megfelelő elemszámmal vettük fel. A hatásvizsgálathoz az első, helyzetfelmérő mintát megtisztítottuk (a tisztítás fő szempontja a második mintában részt nem vevők „eltávolítása”), melyet az intézmények és osztályok, valamint az egyének demográfiai adatainak felhasználásával végeztünk el.

A minták korrekciója a kutatás két szériáját érintették (tanárok, diákok), ugyanakkor nem gyakoroltak hatást a speciális iskolai, a szülői, a szülői fókuszcsoport és napló, valamint az aktometriai megfigyelés során gyűjtött adatokra.

1. táblázat. A kutatási alminták elemszámai a kérdőíves adatfelvétel során

Résztvevő iskolák tanárai Résztvevő osztályok tanulói Sérült gyerekek szülei Speciális iskola tanárai Kontroll iskola tanárai Kontroll iskola tanulói Összesen

Alminta tervezett nagysága (N)

Megvalósult előzetes felmérés

Megvalósult hatásmérés

300 600 50 50 20 50 1070

601 1006 50 48 24 56 1785

251 686 50 nem releváns 15 60 1062

83

H üse L ajos

A program tanárokra, nevelőkre kifejtett hatása A „Mindenkinek becsengettek!” program az egyes alkalmakat (6–8 alkalom), vagy az alkalmak hosszát (45 perc) tekintve nem biztosított az egyes résztvevők számára hosszú időt az élmények megélésére, a tapasztalatok begyűjtésére. Pedagógiai programja sem volt különösebben kiszámított, hiszen pusztán az együttes tevékenység örömét kívánta biztosítani az épek és sérültek részére. Ennek ellenére jól mérhető változások következtek be a pedagógusok attitűdjeiben.

A pedagógiai attitűdök vizsgálata alapján kijelenthető, hogy a programban résztvevő pedagógusok másoknál jobban támaszkodtak feladathelyzetekben a kreatív megoldásokra, foglalkozásaikon jobban pártolták a felszabadult, nyitott légkört. A nevelési folyamatban rejlő kockázatokat nem projektálták a diákokra – szemben a részt nem vevőkkel –, azaz nem hitték azt, hogy a mai diákok gyengébb képességűek lennének, mint a régiek.

Kifejezetten jól mérhető, pozitív változás következett be a résztvevők fogyatékos gyermekekről alkotott véleményében. A befogadó csoportokkal dolgozó pedagógusok a programot követően egyértelműen pozitívabban ítélték meg a fogyatékkal élőket, elfogadóbbá, nyitottabbá váltak velük kapcsolatban.

A résztvevő pedagógusok tapasztalataik hatására módosítottak korábbi véleményükön, és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a másokra való figyelem terén a sérültek jobban, ugyanakkor a feladatértés terén kevésbé különböznek ép társaiktól, mint ahogy azt korábban vélték. Eközben a részt nem vevők véleménye lényegében nem változott, ebből szignifikáns különbség adódott a két csoport között. A résztvevő pedagógusok a realizált, nem várt nehézségek ellenére – vagy ennek tudatában – is rendkívül pozitívan élték meg a programot, és elkötelezettebbé váltak a fogyatékkal élők iskolai integrációjában ügyével kapcsolatban.

Az eredményekből világosan kirajzolódik, hogy a „Mindenkinek becsengettek!” résztvevői minden tekintetben támogatóbbá váltak a fogyatékos gyermekek iskolai integrációjával kapcsolatban, várakozásaik pozitívabbak lettek, vállalkozó kedvük megnőtt, szemben a részt nem vevő pedagógusokkal. Az előbbiek pozitív hozzáállása sok esetben szignifikánsan nagyobb, mint a részt nem vevőké. Ezzel szemben az integrációtól elhatárolódó, a szegregáció különféle megjelenési formáit képviselő állításokkal szemben minden esetben nagyobb elutasítást fejtenek ki, mint a részt nem vevők. Az adatok alapján kijelenthetjük, hogy a Down Egyesület szemléletformáló szándéka megvalósult. Azok a tanárok, akik személyes tapasztalatokat gyűjtöttek, kifejezetten azon fogyatékossági típusok esetében, amellyel a látogató gyermek személyében találkoztak, lényegesen nagyobb arányban vállalnák a teljes integrációt, mint a program részt nem vevő nevelők.

A pozitív eredmények nem valamiféle előzetes elbizakodottságon alapulnak. A résztvevő tanárok csupán 40%-a gondolta úgy még a program előtt, hogy meg fog birkózni a helyzettel – őket ebben a későbbi tapasztalataik sem rendítették meg. A többségük azonban bizonytalan volt. A program után a bizonytalanok nagy része meggyőződött róla, hogy el tud vállalni ilyen, és ehhez hasonló szerepet a részleges inkluzióban, és csupán minden ötödik – a teljes minta 9,6 százaléka – érezte úgy, hogy a tapasztalatai hatására még jobban elbizonytalanodott.

84

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

A nevelők többsége, kilépve megszokott kereteiből, pozitív tapasztalatokkal, mélyen megélt érzelmekkel gazdagodott. Megtapasztalták, hogy egyszerű eszközökkel milyen könnyű elérni a program célját, a kölcsönös élményszerzést, a közös örömöt, és a részleges inkluzió megannyi eredményét. A pozitív minták, a jó gyakorlatok felerősödtek a program során, ennek eredményeképpen a résztvevő pedagógusok zöme mind praktikus eszközeiben, mind szakmai személyiségében gyarapodott.

Az eredmények arra utalnak, hogy a program élményei protektív faktorként is megjelennek, amennyiben csökkentik a munkahelyi kiégés hatását.

Akiknek becsengettek: a kisdiákok és óvodások körében mért eredmények A „Mindenkinek becsengettek!” program mérhetően hatott a befogadó osztályok tanulóinak attitűdjeire. A programot követő második kérdőívben a fogyatékkal élő gyermekeknek tulajdonított pozitív tulajdonságok még nagyobb egyetértést kaptak, míg a negatív tulajdonságok még nagyobb elutasítást, mint korábban. A pozitív irányú elmozdulás szignifikáns.

Magával a programmal kapcsolatban a résztvevők egyértelműen pozitív érzéseket éltek meg. A diákok szerint a tanárok jól felkészültek a sérült gyerekek fogadására – magasabbra értékelték a tanárok felkészültségét, mint a résztvevő pedagógusok maguk. Egyértelműen nyilatkoztak abban a tekintetben is, hogy az osztálynak, csoportnak jót tett, hogy részt vett a programban.

A gyerekek szerint a látogató gyermek és ők maguk is kifejezetten jól érezték magukat a program során. A befogadó közösség, saját meglátásuk szerint, intenzíven támogatta a sérült gyermeket abban, hogy jól érezze magát, és abban is, hogy el tudja végezni a feladatát.

A fenti értékelések a program során átélt interakciók, élmények következtében jöttek létre, melyek kognitív vagy viselkedésbeli reakciókat váltottak ki a gyerekekből.

Ennek fényében is állíthatjuk, hogy nem a „Mindenkinek becsengettek!” program konkrét végkimenetele a fontos, hanem az, ahogyan a diákok értékelték azt. Ez a szubjektív elem az, amely az élményt tartós attitűdváltozássá konvertálja.

Az IPA struktúrájában gyűjtött adatok szerint a befogadó osztályok diákjai lényegében csupa pozitív interakciót folytattak a sérült gyermekkel. A sok pozitív interakció nagyon barátságos, közvetlen, kezdeményező légkört jelzett, melyet erős, gondoskodó attitűd szőtt át.

A legtöbb látogató gyermekre alkalmanként 10 és 30 közötti interakció irányult. A program során a sérült gyermekkel kezdeményezett interakciók e tekintetben befogadó, támogató és gondoskodó légkörről tanúskodnak, hiszen az átlag 20 interakció azt jelenti, hogy körülbelül két percenként történt valamiféle társas érintkezés a sérült gyermek és egy társa között, miközben a csoportok tevékenysége valamilyen konkrét cél elérésére irányult, melyhez a tanár-diák, és a diák-diák interakciókra is nagy számban volt szükség.

85

H üse L ajos

Bár a pozitív interakciók száma magas, a diákok még ehhez képest is túlzóan értékelték azt, hogy mennyire segítették a látogató gyermeket abban, hogy jól érezze magát, illetve elvégezze a feladatát. A hatásvizsgálat kérdéseire adott válaszokban lényegesen magasabb támogató-segítő intenzitásról számolt be a kisdiákok és az óvodások zöme, mint amilyen intenzitás ténylegesen megfigyelhető volt. Az eredmények torz értékelése nem hiba, hanem egy nagyon is természetes emberi jelenség, amely az érzelmek és a kognitív funkciók összhangban tartását szolgálja. Brehm klasszikus vizsgálatában kimutatta, hogy a választás eredménye meghatározza a választás körülményeivel kapcsolatos utólagos értékítéleteket.13 Festinger alapvető, a kognitív disszonanciáról és annak redukciójáról írott művében14 foglaltakat továbbgondolva Aronson és Mills frappáns kísérlettel bizonyította, hogy az egyének hajlamosak felülértékelni azokat az eredményeket, amelyekért nagyobb áldozatot kellett hozniuk, mint azokat, amelyek eléréséért kevésbé kellett megszenvedniük.15 Ezzel egyidőben Festinger és Carlsmith kimutatta, hogy a névleges, szimbolikus külső megerősítés hatására jobban felértékelik az egyének az általuk végzett tevékenységet, illetve mélyebb, belső meggyőződéssé alakul ez a magas érték, ezzel szemben a magasabb, számottevő külső megerősítés – a tevékenység mások által magasabbra szabott „külső ára” – leértékeli a tevékenységet végző személy szemében annak „belső értékét”.16 Ezek az empirikus eredmények a „Mindenkinek becsengettek!” programra vonatkoztatva azt a jelentést hordozzák, hogy bár a gyerekek intenzívebbnek vallották saját szerepüket a sérült gyermek közérzetének és eredményességének javításában, mint amilyen az valójában lehetett, az eredményeket a magasabb érzelmi elköteleződésük és a tényleges tevékenység-intenzitás észlelése közötti disszonanciát redukálták. Más szóval: miután a diákok erősen pozitív érzelmeket éltek meg a program során a látogató gyermekkel kapcsolatban, ehhez igazították az emlékeiket arról, hogy mennyit is dolgoztak együtt vele.

A program hosszú távú céljai miatt figyelembe veendő Allison és munkatársainak azon eredménye, mely szerint az eredménytorzításon alapuló következtetések hatása tartósan fennmarad, sőt, tovább erősödik az idő elteltével, miközben azok a részletek, adatok, amelyekről az értékelők azt állították, hogy az eredmény értékelésében azokat figyelembe vették, teljességgel feledésbe merültek.17 Azaz a „Mindenkinek becsengettek!” programban résztvevő osztályok tanulói várhatóan hosszú távon meg fogják őrizni a pozitívabbá vált attitűdjeiket.

Brehm, J. W.: Post-decision changes in desirability of alternatives. Journal of Abnormal and Social Psychology, 1956. 384–389.

14 Festinger, Leon: A theory of cognitive dissonance. Stanford, 1957. Stanford Univ. Press.

15 Aronson, E. – Mills, J.: The effect of severity of initiation on liking for a group. Journal of Abnormal and Social Psychology, 1959. 177–181.

16 Festinger, Leon – Carlsmith, James M.: Cognitive consequences of forced compilance. Journal of Abnormal and Social Psychology, 1959. 203–210.

17 Allison, S. T. – Worth, L. T. – King, M. W. C.: Group decisions as social inference heuristic. Journal of Personality and Social Psychology, 1990. 801–811.

13

86

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

A fogyatékkal élő gyermekeket nevelő szülők attitűdjeinek változásai A „Mindenkinek becsengettek!” program „szívébe” foglalt, fogyatékkal élő gyermek szülei nincsenek könnyű helyzetben. Már feldolgozták, hogy gyermekük nem egészséges. Az tölti ki életüket, hogy mindent megtegyenek gyermekük fejlődése érdekében, azért, hogy minél jobban tudjon integrálódni a társadalomba. De már az is kérdés számukra (ahogy ebben a szakmai-szakmapolitikai viták sem jutottak még nyugvópontra), hogy mi szolgálja jobban a társadalmi integrációt: az iskolai inkluzió, vagy a speciálisan a sérült gyermekek fejlesztésére kigondolt iskolatípus.

A programban résztvevő szülők ebben a kérdésben nem voltak egységesek. Ki így gondolta, ki úgy. Abban viszont mindannyian megegyeztek, hogy a gyermeküket nem lehet elzárni a külvilágtól, viszont a külvilágnak is meg kell ismerkednie a gyermekeikkel.

Egy másik kérdésben is két véglet között feszültek. Egyfelől arról beszéltek, hogy a lehető legbiztonságosabb közeget szeretnék biztosítani sérült és sérülékeny gyermeküknek, másfelől éles szemmel figyelték a lehetőséget, amikor a gyerekük ilyenolyan fokú önállósággal maga gyűjtött tapasztalatokat az ismeretlenről. Biztonságot adni és (vagy) elengedni – nem egyszerű feladat e kettősség megélése még az egészséges gyermekeket nevelő szülőknek sem.

A szülők attitűdjeinek változását tehát e két kérdésben lehetett a legjobban mérni.

A változás mérhető volt a kérdőívekre adott válaszokban, és bár nem számszerűsítve, de plasztikusan kirajzolódott a naplókban, interjúszövegekben. Ezek elemzése során lehetőségünk nyílt megfigyelni a vizsgált személy nyelvi-fogalmi konstrukcióit az iskolai integrációról. Az a mód, ahogyan a szülők a dolgokat definiálták – az általuk megkonstruált fogalmak összekapcsolása, a narratíva szavainak érzelmi többlet jelentései, a hangsúlyok, szünetek, gyorsulások és lassulások – segítettek betekinteni a szavak mögé.

A szavak mögé való betekintés régi műfaja a naplóírás. Az emberek jobbára nem azért írnak naplókat, hogy megörökítsék a nap eseményeit – bár egy utazó, hajóskapitány, vagy kutatásvezető pontosan ezt teszi –, hanem azért, hogy a leírt szavaik által újraélve az eseményeket és az általuk gerjesztett érzelmeket, kicsit jobban tisztába jöjjenek önmagukkal. Az egyszerű, hétköznapi emberek naplói ezért olyan intimek, ezért olyan titkosak. A leírt szó megtisztíthat a fájdalomtól – és a naplóírók gyakran felfedezik naplójuk gyógyító funkcióját –, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szavak, bár a valóságot írják le, mégis az íróról, önmagáról szólnak. Ez a diszkurzivitás.18 A programban résztvevő gyerekek szülei tehát naplót írtak arról, hogy mit gondolnak erről az egészről, mit látnak, amikor a gyermekükre néznek egy-egy látogatás reggelén, estéjén.

A szülői vizsgálatok alátámasztották, hogy a sérült gyermek viselkedése oldottabbá vált a folyamat során, valamint kifejezetten megmutatták, hogy a sérült Billig, Michael: Arguing and thinking. London, 1996. Cambridge University Press.

18

87

H üse L ajos

gyermeket nevelő szülők nyugodtabbá válnak, magabiztosabban bocsátkoznak „integrált” helyzetekbe. A féltés faktorának csökkenése pedig a program keretein túl is enyhíti a sérült gyermekre nehezedő izolációt.

Enyhült a szülők ellenérzése az épek – elutasítónak érzékelt – társadalma iránt. Ez, a befogadó oldal attitűdjeinek pozitív változásaival együtt, valóban hatásos elegyet képez ahhoz, hogy az érintettek tovább folytassák a teljesebb integráció felé vezető útjukat. Ugyanis az integráció „magától nem lesz”: a sérült gyermekek iskolai, majd társadalmi integrációja azon múlik, hogy mennyien lesznek érintettek a kérdésben – érintettnek érzi-e magát például egy „normál” iskolában oktató, normál képesítésű pedagógus –, illetve azon, hogy az érintettek mit észlelnek a körülöttük lévő valóságból, hogyan dolgozzák fel észleléseiket, és mit kezdenek ezzel… azaz mit cselekszenek.

Zárszó A nyíregyházi székhelyű Down Egyesület mindenkinek becsengetett. Ép és sérült gyerekeknek, általános felkészültségű tanároknak, a fogyatékos gyermekeket nevelő szülőknek, Nyíregyháza, Ungvár és Szatmárnémeti, és több más város lakosságának. Jelen tanulmány nem tért ki a talán nagy érdeklődést kiváltó nemzeti, városi sajátosságokra, és nem csupán a tömör tényközlés szándéka miatt, hanem leginkább azért, mert az igazi különbségek nem a magyar, ukrán, vagy román nyelvű várostáblák mögött zajló folyamatokban rejlettek, hanem abban, hogy valaki részt vett-e a programban vagy sem. A „Mindenkinek becsengettek!” hatása természetesen nem terjedt ki – nem terjedhetett ki – minden egyes résztvevő felnőttre, gyermekre, de az a pozitív változás, amelyet az együttes élmények gerjesztettek, mérhető volt a felnőttek és gyermekek összességében, sőt, oly mértékűnek bizonyult, hogy kijelenthetjük: a program szignifikáns, pozitív és maradandó változásokat okoz a résztvevőkben, ezzel támogatva a fogyatékkal élő gyermekek iskolai és társadalmi integrációjának az ügyét.

88

irodalom

Csabai László

Az istenek a földre szállnak

(részlet a Szindbád Szibériában című regényből) – Hogy tetszik? – kérdi Szonya, és a kézitükörből felnézve Szindbád felé fordul, míg lobban egyet Kleopátra és Ljubov Orlova stílusában előrefésült frizurája. A detektív már ismét a lány tarkóját látja, de ez is örömmel tölti el. Szonya hátul rövidebbre vágatta a haját. És ez az új hajviselet még szőkébben ragyog. Mint egy szalmakazal teteje abban a forró ájulatban, amikor a Puskin Agrárkolhoznak a betakarításban segítő Vörös Harcos Vadászkolhoz munkásai lábukat a Bajkál vizébe lógatva ledőlnek egy cédrusfenyő alá.

A három Malcev fivér közül Szemjon látja meg elsőnek a lányt. A kásáját jön ki levenni a tűzről. Belekóstol a kásába. Felnéz. És tátva marad a szája. Elfelejt nyelni.

Alex hátbavágással segít rajta. A látvány őt is megragadja, de nem bénul le tőle, ellenkezőleg, körbejárja Szonyát, megszagolgatja haját jobbról, balról, belefúj, és ragyogó arccal kommentál: – Pár évtized késéssel, de csak beköszöntött hozzánk is a dzsesszkorszak. Persze, amíg Amerikában hurrikánként tombolt és a nők egyenjogúságát, a szerelem szabadságát és a művészet forradalmát hozta, nálunk szellőcskévé szelídül. Lesz egy kis változás a divatban, készül egy-két igazi dzsesszfilm, mert az eddigiek csak dzsesszfilmutánzatok voltak, és engedélyezik pár tengerentúli dixieland band fellépését. Viszont előtte a megyei fő-fő-propagandista előadást tart a társadalmi elnyomásuk ellen zenével harcoló négerekről.

– Tartson csak előadást! Minél többet! – csatlakozik a beszélgetéshez Igor, miután megszemlélte és lekicsinylő vállrándítással minősítette Szonya új frizuráját. – Mert a háború alatti nagy barátkozás miatt a fiatalságunk kezdi elfelejteni, hogy Amerikában ugyanazok a bankcápák vannak hatalmon, akik az osztályöntudatukat vesztett német munkásokat ellenünk vezényelték. Nem mondom, hogy egy arcba lógó tincs (viszolyogva megremeg az álla) meg tudja dönteni a szovjethatalmat, de mindenképp burzsoá felszínesség. Jajh! Ha még csak ennyi bajunk lenne! (mártírarccal néz az ég felé, ahová, az istenségeket kiszorítva, a proletár forradalmiság eszméi emelkedtek) Nagyon elkanászodtunk!

Félek, a huszadik század végén, mikorra a kommunista eszme végleg győzelemre jut bolygónkon, úgy fognak utódaink visszatekinteni a Szovjet Állam negyvenes-ötvenes évekbeli történelmére, mint a gátlástalan liberalizmus, a józan korlátokat nem ismerő anarchikus egyéni szabadság időszakára. Persze nem most kezdtünk eltévelyedni!

Már a háború előtt éreztem a jeleit, ám a fasiszta disznók elleni küzdelem mégis 89

C sabai L ászló

proletár-sorsközösségbe fogta össze népünket. Ennyi haszna volt a nagy véráldozatnak. De amik most történnek… Ma már nem pártkongresszusokban mérik az időt a fiatalok, hanem össz-szövetségi esztrádfesztiválokban. Ma már nem az SZKP rövidített történetét olvassák szabad idejükben, hanem Sejnyin féle krimi-förmedvényeket. Ma már nem mozgalmi dalokat énekelve vonulnak a munkahelyre, hanem swinglépéseket imitálva ugrálnak, mint a majmok. Na, mért ne tennék, ha már egy dzsesszénekes is érdemes művészi kitüntetést kaphat! A komszomolista fiúk gyűlés után nem a kommunizmus alapjait akarják lefektetni, hanem a lányokat. Ott legfelül (felfelé mutat) már nem népi komisszárok vannak, hanem „miniszterek”, épp úgy, mint a burzsuj államokban. Leningrádban az Október 25-e sugárutat visszakeresztelték Nyevszkij Proszpektre. A tőkéskirály Forddal közösen gyártunk autókat Moszkvában! A Harcias Istentagadók Szövetségét fel akarják számolni! A papokat újra beengedik a templomokba! Tán csak nem fogjuk megint a kezüket csókolgatni? Istenem, mi lesz ebből?!

Szonya ekkor (mikrofon gyanánt) levestészta-szűrőt kap a kezébe, mélyen hátrahajol, akár egy Alphonse Capone bárban fellépő chicagói énekes girl, és bámulatosan rekedt hangon rézendít a Szentek bevonulására, ahogy Louis Armstrong előadásában gramofonról hallotta a Szövetségesek Napján: „Vendő szengóz marcsinin, Vendő szengóz marcsinin, Velájvan tubi det nambör, Vendő szengóz marcsinin…” Közben Igor elé ugrik, és mint akit veszett kutya harapott meg, elkezdi a férfi arcába rázni a haját.

Szonya új frizurája része az erjedésnek, amit az a szóbeszéd indított el Pervijplánban, hogy Ljubov Orlova ellátogat a városba. „Bolond beszéd!” „Álmodik a nyomor!” „Egyszer majd eljön Orlova, de én azt nem érem meg!” – így válaszolgattak a frontot megjárt idősebbek a fiatalok izgatott pusmogására. Akiket azonban nem lehetett lehűteni. A Puskin Agrárkolhoz Komszomol Bizottsága levelet írt a Zabajkalszkij Bolsevik és a Pravda Burjátiji szerkesztőségébe, hogy járjanak utána, honnan indult el a híresztelés, és van-e valami alapja. (A szerkesztőségek megígérték, hogy megkérdezik az illetékeseket.) A Győzelem mozi matiné előadásokon műsorra tűzte Ljubov Orlova filmjeit: a Fényes ösvényt, a VolgaVolgát, a Cirkuszt és a Vidám cimborákat. Ezek aztán olyan mértékű munkahelyi lógást eredményeztek, hogy át kellett őket tenni esti időpontra.

Az egyik vetítésre Linocska Paskova frufrusra vágott hajjal ült be. Amikor a Cirkusz nagyjelenetében, az addigi artistaként tündöklő amerikai Marion Dixonból hirtelen vörös zászlót lengető Mása lesz, Linocska felállt, hogy kimenjen a szükségét elvégezni, s ekkor feje (szándékosan) belelógott a vetítőmezőbe, miáltal árnyképe hatalmasra kinagyítva megjelent a filmvásznon, s így mindenki láthatta: pont olyan a frizurája, mint Ljubov Orlovának. Másnap a lányok már hosszú sorban álltak a fodrászszalonok előtt. Mindenki Orlova-frizurát akart. Természetesen Szonya is.

A férfiak nem hajviseletük változtatásával reagáltak a küszöbön álló nagy eseményre, hanem hogy kevesebbet ittak. Vagy éppen többet ittak. És elterjedt a hír, hogy leviszik a vodka árát. (Ez különben minden nagy eseményre várakozván elterjed.)

Utyeszov ’42-ben.

90

Az istenek a földre szállnak

Egyértelmű információ nem érkezett a város vezetőitől, de amikor a pervijpláni főtéren a hangszórók elüvöltötték a déli híreket, mintegy bíztatóan, újra és újra Ljubov Orlova selymes hangja szólalt meg: „Tyú, tyú, tyú, melegszik a vas / Nem vagyok féltékeny, de ez változhat / Az enyém lesz, soha el nem hagy / Tyú, tyú, tyú, melegszik a vas…” Együtt énekelt vele a város. A rendőr, aki addig az igazolványokat ellenőrizte egy ivóban, az iskolaigazgató, aki az osztálytermek lehallgató készülékeibe fülelt, Klavdija Petrovna, aki törmeléknek számolt el húsz kiflit, ami majd jó lesz disznót hizlalni, mind-mind abbahagyták ténykedésüket, hogy a többiekkel együtt dúdolhassák: „Tyú, tyú, tyú…”

Szonya délutáni műszakos, van ideje megvárni, míg Szindbád megreggelizik.

– Este mozi? – kérdi a lánytól.

– Nincs kedved hozzá?

– Már mindegyik Orlova-filmet láttuk.

– Ljubov Orlovát nem lehet megunni! Az direkt jó, hogy tudom, mi fog következni. Már előre nevetek. Például amikor a kimerült artistát fellocsolja az elefánt. Vagy amikor nincs a cirkuszdirektornak íróeszköze, és egy élő libából húz ki egy tollat, aztán meg visszateszi! Vagy, vagy… amikor a Vidám cimborákban annyira bámulja a kislány a zenészeket, hogy kidől vele a kerítés… Martinov meg, megtudván hogy Mása őt szereti, örömében elkezd csókolgatni egy lovat… Lo-vat lo-vat lo-vat, csocsó cso-csó kol-gat…

Szonya dúdolva keringőzni kezd képzeletbeli partnerével. Egészen kimelegedik.

Az asztalnak dőlve szuszog. És akkor, ami annyira jellemző rá, hirtelen elkomorul a tekintete.

Egy héttel később a tejivóban.

Ink a harmadik cikóriakávéját kevergeti, Bajár egy szikkadt bulocskit rágcsál, Szindbád a főteret bámulja. Szonyának délre kell belibbennie. A detektív várja, hogy belibbenjen, idegen, barátságtalan nélküle a hely. Bár panasza nem lehet Súrocskára.

A lány mosolyog, készséges. Amikor Klavdija Petrovna kiordít az irodából, szalad teljesíteni a parancsot. Szindbád legszívesebben fülön ragadná Klavdija Petrovnát, és az orrával törölné föl a padlót. Nem teheti, ha kikérné a durva hangot, annak Szonya inná meg a levét. Meg Súrocska. Aki most kijön, és a hamutartókat kezdi tisztogatni.

Megint szalad be Klavdija Petrovnához. Megint megjelenik, s kezében a szállítólevéltömbbel rohan el a központi raktárba cukorért.

A mozi elé közben tömeg gyűlt. Pedig vetítés még nincs. Egy plakátra mutogat mindenki. Súrocska nem tudja megállni, hogy oda ne nézzen. Közelebb megy. Megroggyannak a lábai. Egy mellette állóba kapaszkodik. Körbetekint, próbálja kitalálni, vajon a többiek elhiszik-e azt, ami a plakáton írva van. Elfelejti, hova indult el. Visszatér a tejivóba. A három rendőr már felállva várja. A többi vendég is látja Súrocska feldúlt ábrázatán, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben.

Töltött zsemle.

91

C sabai L ászló

– Igaz, mégis igaz! Mához egy hétre fellép Pervijplánban Ljubov Orlova – nyögi ki a lány, mire a vendégek örömükben az asztalra csapnak, a levegőbe bokszolnak, artikulátlan hangon felüvöltenek. De Súrocska körözni kezd a kezével. Mert még nem mondott el mindent. Nyel. Egy újabb remegő nyelés, s végre megvan az erő a hihetetlen hír fokozásához: – És jön vele Leonyid Utyeszov is!

A nagy napon a koncert helyszínét, a Győzelem Filmszínház épületét olyan tömeg veszi körül, hogy bedugul a belváros. De nincs is, aki az üzletekbe vagy a tanácsra igyekezne. Minden fej a mozi felé fordul. Tolakszanak a szovjetpolgárok. Szokásuktól eltérően. Pedig a koncertre bejutni már nem fognak, legfeljebb azt harcolhatják ki maguknak, hogy közelebbi hangszóró mellett állva követhetik a műsort.

A tanácselnök-helyettes, Szindbád, Ink, Bajár és Szonya a vezetők meg a tűzoltóság számára nyitott folyosón tartanak a bejárat felé. A folyosó mindkét oldala imbolyog, a szolgálatra kirendelt katonák keserves erőfeszítéssel tartják vissza a tömeget.

– Őrült egy népség a rajongók! – mondja Ink. – A Bolsojban van két tenor, az ukrán Kozlovszky, aki éjszakánként a Papához jár, hogy közösen énekeljenek, meg a fél tüdővel áriázó Lemeshev. Mindkettőnek saját rajongótábora van. Ezek be akarnak lógni imádottjuk próbáira, várnak rá a színészbejáróban, kísérik az utcán, a lakása előtt alszanak. Kozlovszky és Lemeshev jól megvannak, gyakran felváltva éneklik ugyanazt a szerepet, hanem a két tábor véresre veri egymást, ha találkoznak. Karhatalommal kell vigyázni rájuk.

A nézőtér első sorában a Párt és a Birodalom helyi vezetői meg a háborús rokkantak foglalnak helyet. Mögöttük a munkaverseny kitüntetettjei. Aztán tarka a nép, de egészen biztos, hogy legalább egy vékony szállal kötődnek az elöl ülőkhöz, különben nem juthattak volna hozzá belépőjegyhez.

Szindbádék a falnál állnak, ha már ők ingyen bejöhettek, nem akarják más ülőhelyét elvenni.

Monoton zúgás. Felülről jön, egy hatalmas, vörös csillag formájú ventilátor keveri a levegőt. A ventilátor közepére fedőlemez van fixen rögzítve, mely egy újabb, aranyszegélyes vörös csillagot ábrázol. Ezen a második vörös csillagon egy matrózfej található. Rajta bezkozirka . Azon egy harmadik vörös csillag. Bezkozirkás fejek vannak végig a fal mentén is. A kronstadti felkelés hős vérbefojtóit ábrázolják. (Akik mérges gázzal irtották ki korábbi elvtársaikat.) Innen van a filmszínház neve is: „Győzelem”, vagyis a lázadók fölötti győzelem.

Mivel ablak nincs nyitva, a ventilátor nem frissíti a terem levegőjét, csak megkavarva még orrfacsaróbbá teszi az emberi kipárolgás és a mahorka ólmosan émelyítő elegyét.

Bagdadban nem érzett ilyet Szindbád, ott a kavehánékban a dohányfüstbe méz- és kávéillat keveredett. Nyárligeten sem, mert – a tömjénillatú templomokat leszámítva – fedett helyen, a színházban, a Koronában, a megyeháza dísztermében csak módosabb emberek gyűltek össze, s akkor a nők érzékeket kényeztetően illatoztak. Viszont Orosz tengerészek ellenző nélküli sapkája.

Kávéház (török).

92

Az istenek a földre szállnak

Napkoron, apai nagyapja pátriájában, a disznóölések utáni eltespedéskor, amikor a fogóemberek, a gazda és a bérelt hentes bepálinkázva hunytak egyet a konyhában az esti nagy lakmározás előtt, s közben a székek karfáján száradt az izzadtságtól puha birkabőr bekecs, a szájszegletekben megakadt cseréppipákban pedig füstölt a finánc szeme elől elrejtett szűzdohány, ott, igen ott már ingerelte orrát ilyen bűz.

– Érzed te is, Árpád Ervinovics? – és Alex érinti meg a vállát. A középső fivér kérdezte a minap az apja nevét, így abból és Szindbád keresztnevéből megalkotta a legillendőbb (de Szindbád által soha nem igényelt) orosz megszólítást.

– Érzem. Mire gondolsz?

– Ahogy az igazi, európai orosz lélek kiáramlani készül.

A detektív végignéz a nyakig begombolkozott, krákogó-köhögő közönségen.

– Igen. Van valami a levegőben. Arra gondolsz, hogy Ljubov Orlova fog fellépni?

– A fenébe azzal a tátogó libával! Na, jó, a megjelenése civilizált, és, hát igen, vonzó, de miket énekel? Hogy minden szép és jó, tágas a hazánk és egyre jobban élünk!

Mintha a Politbüróban szólalna föl. Tudja, ki igazán eredeti lélek a szovjet dzsessztársadalomban?

– Utyeszov?

– Ő. Egyedül ő. Illetve ne felejtkezzünk meg a jó öreg Parnakhról, de őt most elhallgattatták, nem tudni, él-e egyáltalán. Ja, meg a drága Eddie Rosnerről, akit tárt karokkal fogadtak, mikor Hitler elől menekült, a frontrádió folyton az ő swingjeit sugározta, aztán ahogy megnyertük a háborút, szépen lágerbe vágták. Most a Maglag zenekarát erősíti, ott nyomja a trombitaszólókat. Utyeszov megúszta a lágert. Mert bolond. Nézd csak meg a Vidám cimborákban mit művel! Az ilyen excentrikus bolondokat eltűrik az (csendesebben) uralkodók. Már a középkorban is így volt.

A zenekari hangolás kakofóniáját egyre gyakrabban váltja fel dallam, dallamtöredék.

Aztán csend. Ütemkopogás. És rázendítenek Bob Cfaszmantól a Vidám páncélosra. Énekhang nincs hozzá a színpadon, de a tömeg azonnal dalolni kezd, a klarinét-improvizációnál meg a dobszólónál pedig ülve, könyökükkel a mellettük lévőket bökdösve táncolnak. De füttyök is elhangzanak már, jelezve, kezd kibírhatatlanná válni Orlova és Utyeszov hiánya. A refrén mind erőteljesebb, s hosszú üstdobdübörgéssel véget ér a harctéri dzsessz.

Oldalt szétnyílik a függöny, az emberek felugranak a helyükről, hogy végre megpillanthassák Orlováékat. És akkor besétál a színpadra Pervijplán tanácselnök-helyettese.

Csalódott moraj. A helyettes igazgatja szemüvegét. Elejt egy lapot. Felveszi. Nem jó helyre teszi vissza. Összekeverednek a papírlapok. Megpróbál fejből improvizálni, ami nem megy. Találomra belenéz a szövegbe. A Vörös Harcos Vadászkolhoz éves tervtúlteljesítéséről beszél, felolvasva a munkaversenyben élenjárók nevét. Aztán jön a szennyvíz-fronton, az útépítés-fronton, a fenyőmaggyűjtés-fronton aratott győzelem. A Vörös Október Csibekeltető mozgalmi kórusának sikere a burjátiai minősítő A magadani láger dzsesszegyüttese.

93

C sabai L ászló

versenyen. A farostlemezgyár Komszomol szervezetének látogatása a Lenin Mauzóleumban. És hogy újra megerősödött a város bandy csapata. Végül kitér arra, milyen sok munka, egyeztetés előzte meg a neves fővárosi színészek eljövetelét, ami még az utolsó pillanatokba is kétséges volt, ezért nem tudott a tanács világos választ adni a lakosok újságban is feltett kérdésére. – „De most már itt vannak, és ez bizonyítja, hogy…” – szavalja a helyettes, de tovább nem tudja mondani, mert a mondat egy másik lapon folytatódik, amit éppen nem talál. A tömeg ingerült zúgásával kísérten lebotorkál.

A hangszórókból Ljubov Orlova hangja tekergőzik elő, úgy, mint a nap folyamán végig, de ez a pótlék már édeskevés a közönségnek. Újabb füttyök.

Orlova hangja erősödik. A színpadon himbálózó kötelek és két nagyobb test árnyéka.

Az addig kíséret nélküli dalba bekapcsolódnak a zenészek, és mikor megérti a publikum, hogy ez a dal már nem felvételről van, leereszkedik a színpad fölé egy fénylő napkorong. Majd tőle balra egy csillogó félhold. S rajta, épp úgy, mint a Cirkuszban, Ljubov Orlova. A ruhája is a filmből van. Fején ezüstösen csillogó cilinder, blúza testhez simuló, szoknyája leheletnyi. A közönség tombol. Felállnak, üvöltenek, ütlegelni kezdik egymást, a városi tanács egyik tagját katona rángatja le a színpadról.

Orlova ezt mosolyogva, mint kötelező adót veszi tudomásul. Hintázik a holdon és énekel: Itt fenn már süt a hold, A csillagoknak dalolok A kéklő fényözön ölén Nem tudom, hol vagyok Félelmet mégsem érzek Elborít a hold-ragyogás, Rejtsd el könnyeid kedves Hisz folyik a kék vigasztalás Mikor a színésznő lába eléri a talajt, meglöki magát. Még egy érintkezés a talajjal, még egy, egy nagyobb lökés. Akkora, hogy a zenekar és a közönség fölé is kilendül.

A szél felfújja kicsiny szoknyácskáját, s kivillan, mit kivillan! kitárulkozik ezüstszín alsóneműje. És ezt egyáltalán nem bánja! Csíntalan kisgyermekként kacag.

Kiszáll a hintából. Sétál, forgatja a fejét, mintha a pervijpláni kolhozpiac virágos standjainál nézelődne. A zenekar elhallgat. Majd felpereg a dob, s ezzel egy ütemben ugrik fel a színésznő és kapja föl majdnem spárgába lábait. Mikor földet ér, elhallgat a dob is. Megismétlődik a produkció. Kivárás. Egy dobütés érkezik, amire Orlova jobb lábával kilép. Újabb dobütés: kilépés a ballal. Egymás tükörképeként jönnek a dobütések és a lépések, s ahogy kezd ritmus kialakulni a dobolásban, úgy lesz a színésznő lépegetéséből tánc. Step. És immár ő diktál. Már követhetetlen géppuska-sorozat a lábmozgás, már feladja a dobos, mikor a színpad fénylő csillaga megmerevedik.

A közönség felugrik. Oldalt kislányok igyekeznek a színpad felé virágcsokrokkal.

94

Az istenek a földre szállnak

(Pervijplánban szokás, hogy a legkisebb gyermek adja át a család tisztelgő ajándékát a művésznek.) Orlova nem foglalkozik a szegfűzáporral. Eltűnik egy pillanatra. Uszályos estélyiben tér vissza. Kinyújtja jobb kezét. Az elől ülők megfordulnak. Valahol a nézőtér közepén lehet az a titokzatos személy, akire a művésznő ujja mutat. Nem tudják meghatározni. Két férfi és egy hölgy is feláll, hogy engedelmeskedjen a felszólításnak. De ekkor már másra mutat az az ujj. És megint másra. Orlova feloldja dacos-merev tartását. Pantomim következik. Eljátssza, hogy feljön hozzá a kiszemelt, hogy nyújtja neki a kezét, hogy átkarolja, hogy keringőzni kezdenek. („Én is, én is így szoktam!” – mondja a detektív gallérját rángatva Szonya, és ugrálni kezd, aminek Szindbád cipője látja kárát.) Csupa kellem Orlova minden mozdulata. Csupa érzelem és finomság a zenekar minden sóhaja. Hát persze, hogy a Szerdcét, a Szív-Tangót adják elő. Orlova táncol és énekel: Oly sok fess fiú van Oly sok gyönyörű név De engem csak egy érdekel Ah, mikor lesz enyém?

Mikor legkevésbé várnád A szerelem torkon ragad Forrók lesznek éjszakáid Nem ismered meg magad Ó szív – megnyugtatni nem lehet Ó szív – arannyal vonod be az életet Ó szív – jó, hogy vagy, amilyen vagy Ó szív – szívem szívet hívogat Aztán elhallgat. A hangszerek közül csak a nagybőgő dörmög szorgalmasan. Várja, hogy a tömeg végre kapcsoljon. De hát mi is van itt elrejtve? Melyik filmnek a betétdala ez? Ki az, aki nem tudná? A Vidám cimborákban éneklik. Éneklik? Ki énekli?

Hiszen a szöveg eredetileg úgy szól: „Oly sok szép lány”. Ebből következően csak férfi lehet, és ki más, mint…

– Istenem, ez Utyeszov dala! – kiált fel Szonya, és kezét égnek emelve Szindbád nyakába omlik.

– Utyeszov! Utyeszov! – hangzik mindenfelől, s mielőtt tomboló kórusüvöltéssé válna, megremeg az oldalfüggöny, és egy lehajtott fejű, cilinderes fickó toppan be.

A zenekar az előbbi hévvel kezd munkálkodni, és Utyeszov Orlova körül ólálkodva zendít rá a dalra. Orlova hamar megadja magát, ketten énekelnek már, de amikor Utyeszov Oly sok szép lány”-t énekel, Orlova „Oly sok fess fiú”-t.

Utyeszov, ez a tősgyökeres odesszai fenegyerek, aki hamar kirúgatta magát az iskolából, és hamar eldobta gyanúsan csengő („Lejzer Weissbein”) eredeti nevét, ez a művész-polihisztor, akinek olyan ártatlan-kisfiús a tekintete, mint egy ladogai

95

C sabai L ászló

halásztanoncnak, ez a zseniális bohóc, aki szarvasmarhát csak a tányérján látott bifsztekként, a Vidám cimborákban mégis a kolhoz tehénpásztorát alakítja (akiből aztán swing-szupersztár lesz), ez a nagy játékos ugrik, szökell Orlova körül, rángatja, öleli, ellöki a dívát, és bármit csinál, a közönség vele tart őrületébe.

Táncolnak és tombolnak a pervijpláni főtéren is. Az üzletek kirakatai recsegnek a sok dobogástól, a vegyianyag raktárnak használt Istenszülő Mennybemenetele-templom tornyában kileng a harang nyelve.

A Győzelem moziban, recsegnek, szakadnak az ülések, az emberek összeakaszkodnak, összeölelkeznek, sírnak, nevetnek, a színpadot figyelik, de már egybefolyik az előadás.

Sláger sláger után következik. És mikor az érzékek már csak körhintában száguldásként élik át a fejleményeket, kialszanak a fények.

Döbbent csend. Még mindig sötétség. Aztán elkezd halványan világítani a napkorong. Gyertya ég mögötte. Utyeszov odamegy a papírnaphoz. Vizsgálgatja. Nincs megelégedve vele. Két tompított fényszóró gyullad meg hátul, matt fény önti el a színpadot, ami nem nyomja el a gyertya fényét. A gyertya rapszodikusan ég, fellángol, elhalványul, s mikor Utyeszov visszatérne középre Orlovához, majdnem kialszik. A férfi csóválja a fejét, és egyenesen a közönségnek címzi elégedetlenségét: „Csalóka ez a napfény!” A két sztárénekes, és a dzsessz band is a közönséget bámulja. Az visszabámul rájuk. S akkor Szindbádnak leesik, hogy „Csalóka ez a napfény… Hiszen, ez egy poén!” Szonya pedig fölkiállt: – Jaj, Istenem! A Csalóka napfény következik! És valóban. Felvisít a hegedű, mint a szerelmese halálhíréről értesült szűz-menyasszony, és Utyeszov már énekli is: Csalóka napfény halkan búcsúzott a tengertől Mikor elmondtad nékem, hogy nem szeretsz Boldog voltam, de vágyam, lelkem összedőlt Mikor azt mondtad nékem, hogy mást szeretsz Elválunk szépen, dühös én rád nem leszek, Magányos órán, holdat bámulva reszketek Csalóka napfény halkan búcsúzott a tengertől Mikor elmondtad nékem, hogy nem szeretsz A végén egy dobhártyaszaggató dobpergés és szünet.

Kell a pihenés. Ink és Bajár frissítőért mennek. Szindbád vállalja, hogy foglalja az álló- helyüket.

– Mérges vagy rám, amiért annyira elragadtattam magam Utyeszovtól? – kérdi Szonya engesztelve.

96

Az istenek a földre szállnak

– Nem, ha nem kívánod, hogy csináltassam a hajam olyan kócosra, mint az övé – válaszolja a detektív és az izzadt ruhától megszabadulni igyekvő tömeget figyeli.

Egyre melegebb van, s nem csak a hangulat miatt. Az emberi testek fűtenek. Észrevesz egy nadzilátort. Mintha őt figyelné. Elfordul, semmi kedve a lágerra gondolni, pláne udvariaskodni. Átöleli a lányt.

– Szindbád. Azt hallottam, hogy egy irkutszki kultúrházban van egy németektől zsákmányolt masina, amelyik a levegőből felvette Ljubov Orlova énekét, és lemez nélkül le tudja játszani. Igaz ez?

– Már a nyárligeti rendőrségen is használtunk ilyen készüléket. Magnetophon K1 a neve. Mágneses szalaggal működik.

– Ha lenne ilyenünk, felvehetnénk ezt a koncertet?

– Igen. És eljön még az idő, amikor mindenkinek lesz ilyen készüléke.

– Majd a kommunizmusban?

– Vagy még hamarabb!

A szünetben két pionyír fémgyűjtő akciót hirdet meg. Utánuk egy komszomol-propagandista felolvas egy újságcikket valami ukrajnai kukoricanemesítőről, aki családjával a múlt nyáron Szocsiban nyaralt, és nagyon jól érezték magukat.

Végül a pionyírok keresztülvezetnek a színpadon egy nerpakölyköt. Megtapsolják őket.

A közönség kipihente az első részt. S már nincs mivel lekötni a figyelmét. Tapssal jelzi, hogy várja a folytatást. De a szünet húzódik és húzódik.

Visszatér Ink és Bajár. Intenek Szindbádnak, hogy menjen velük. Intenek Szonyának, hogy ő ne.

Az előtér és a folyosó színültig telve. Ásványvízárusok a hátukra kötött kosárból veszik ki a palackokat.

– Biztos kellemesen elvannak ők egymással.

– Ugyan! Ljubov Orlova nem Utyeszovba, hanem Sztoljarovba van beleesve. Nem láttad a filmben, hogy néznek egymásra! – mondják Szindbád háta mögött.

Birkózniuk kell, mert itt nincs karhatalmi jelenlét. Csak a művészöltöző előtt.

Az öltözőben csöpögő csap, repedt falak. A sarokban egy sápadt asszony és egy bowler kalapos férfi. És két szék még két emberrel. A jobb oldali széken Leonyid Utyeszov ül és vodkát iszik. Alsónadrágban. A bal oldali széken, bugyiban és melltartóban, Ljubov Orlova ül. És fel van háborodva.

– Mi történt? – kérdi Szindbád Utyeszovtól.

– Az történt, bátyuska, hogy mindenünket ellopták. Mindenünket! Csak ezt az üveg vodkát hagyták meg. Kér egy pohárkával?

– Csak ezt az üveg vodkát sikerült elcsakliznom – mondta két héttel korábban Igor –, és meglobogtatta szerzeményét a konyhában. – A tanácselnök-helyettes névnapját ünnepeltük. Gyertek gyermekeim, gyertek drága ellenforradalmárok, munkakerülők

97

C sabai L ászló

és tőkés bérencek! Na, meg ne sértődjetek, csak viccelek, mert most békülni, vidáman lenni akarok. Reggel apokaliptikus képekkel festettem le országunk romlását, hogy a papok a templomban… meg így meg úgy… Elismerem, túlzásba estem. Mert amíg pártunk irányítja ezt az országot, és a pártban olyan emberek vannak, mint például én, akiknek a fellazulás idején is van bátorságuk kimondani (lenines fejtartást vesz föl), mert nekem van bátorságom kimondani, hogy „igenis, én bolsevik vagyok!”, addig nincs minden veszve. Gondjaink persze akadnak még az eszme terjesztésével. Kinek töltsek?

Szindbád és Szonya zsírban sült tejfölös gombát esznek. A három fivér lisztestejes rántottát. Szindbádék a fivérek, a fivérek a Szindbádék fazekát bámulják. Ebből megint az lesz, hogy valaki kóstolót ajánl föl. Akkor a másik félnek viszontkóstolót kell felajánlania. Rettenetesen nehéz meghatározni, egy kanál rántotta mennyi tejfölös gombának felel meg. Több mint egy kanálnyinak, az egészen biztos, de mennyivel többnek? Mindkét fél ideges lesz a kölcsönös kóstolástól, mégsem tudják megállni.

Szindbád úgy érzi, olyan ez, akár a lágerben, amikor azon vitatkoztak, egy csavarás dohány hány kekszet ér, ha a kekszek már egy kicsit dohosak. De itt a polcon fejenként egy kenyértégla mosolyog, amiből bármikor enni lehet. Vagyis itt kinn mégis teljesen más, mint a lágerben.

Alex poharakat vesz elő, és a magáét odanyújtja bátyjának. Igor tölt neki. Alex megszagolja, száját elhúzva fintorogni kezd.

A detektív megfigyelte, Pervijplánban illik dühösnek lenni a vodkára. Minél jobb minőségű, annál inkább.

Igor tölt a többieknek is, és a kóstolgatás közös aktusa utáni élvezet idejére elcsendesedik a társaság. Igor megint tölt. S látnivaló, egy harmadik körre is van még fedezet.

Alex szeme az üvegben hömpölygő italon. Mire Igor csak azért is megrázza a palackot.

– Szóval mi a gond a világeszme terjedésével? – kérdi Alex gúnyosan bátyjától.

– Az, hogy a fasiszták elleni küzdelem idejére le kellett erről mondanunk. Most újra rákapcsolunk! A lengyelek, csehek, magyarok, románok már biztonságban vannak, őket nem lehet burzsoá jelszavakkal félrevezetni többé. A török, görög és finn elvtársainknak még küzdeniük kell népük felvilágosításáért, szabadságáért. A jugoszlávok meg… A fene sem érti, mi van ott! De minden csak idő kérdése. Az eszme terjed, népünk tekintélye erősödik. Szindbád elvtárs, hallottad milyen üdvrivalgásban részesítették honfitársaid a szovjet sportolókat?

– Valóban?

– A Torpedó játszott barátságos mérkőzést egy fővárosi magyar csapattal. A Pravda Burjátiji tudósítója szerint hiába küzdöttek a magyarok oroszlánokként, és hiába fújt javukra a bíró, a szovjetek jöttek le győztesen. A magyar szurkolók azonban, büszke lehetsz rájuk!, olyan tapsviharral fogadták az öltözőbe tartó torpedósokat, hogy azok kénytelenek voltak tiszteletkört tenni.

– Kár, hogy nem lehettem jelen – mondja a detektív, és csak utána döbben rá, mennyire igaz ez. Megrázza fejét, nehogy megint megkaparintsa a honvágy, mert akkor kibírhatatlan lesz a nap hátralevő része.

98

Az istenek a földre szállnak

– Szerintem nem csak a mérkőzésen nyújtott teljesítményt köszönték meg a magyarok. A felszabadító hadsereg iránti hálájukat is így fejezték ki. Nem gondolod?

– Könnyen lehet.

– Csak óvatosan azzal a tapsviharral! – szól közbe Alex. – Tapsolni tapsolnak a Papának is a Vörös téren, aztán, ahogy elhagyják a Kremlt és felbomlanak a sorok, nem győznek köpködni. Állítólag annyit köpnek, hogy nem kell a Vörös tér környékét öntözni.

– Ó te rémhír- és pletykagyáros! Az ég nem szakad le a szavaidtól? Voltál te valaha is a Vörös téren? Vonultál el a Papa előtt? Ha? Akkor meg mit jártatod a lepénylesődet?

– Nem is vágyom a Papa előtt elvonulni.

– Bocsáss meg, Igor bátyám – szól közbe halkan Szemjon, mikor már úgy gondolja, hiába vár a harmadik kupicára –, de úgy érzem, Alexnek van némi igaza. Azt nem tudom, köpdösnek-e az emberek felvonulás után, de tapsolni nem a Papának tapsolnak. Vagyis neki tapsolnak, de nem azért, ami ő…

– Micsodaaa?

– Mert… Minden orosz a lelke mélyén orosz. Igazi orosz. És mint orosz, tudja: a mi népünknek szent küldetése van. Hogy a Megváltó országunkba fog-e megérkezni, ahogy a régiek hitték, abban nem lehetünk bizonyosak, de nekünk kell szenvedésből és küzdelemből példát mutatnunk minden keresztény nemzetnek. Megóvtuk Európát a kunoktól, a mongoloktól és a világot a fasizmustól. És megtartottuk magunkat is. A háborúban a mostani ateista állam győzött, de ezzel megmaradt a lehetőség, hogy ebben az álca-államban, alvó-államban újra felébredjen a Szent Oroszország.

Az emberek nem az ateista állam, hanem az eljövendő új-régi állam megmentőjét üdvözölték a Papában.

– Én békülni akarok, ti meg kihoztok a sodromból! Új-régi állam? Miféle marhaság ez? Régi állam nem lesz. Azért régi. Új állam lesz. Nemsokára. Az állam nélküli állam. A kommunizmus. Akkor, amit régen a túlvilágra képzeltek, megvalósítjuk itt a földön.

– Tény – mondja Alex –, hogy sok mindent valóra váltottatok a túlvilági elképzelésekből, csak van egy gond: ami létrejött nem a mennyre, hanem a pokolra hasonlít inkább. Például a ’32-es ukrajnai…

– Már megint ezzel jössz? Az időjárást egyelőre még nem tudjuk befolyásolni. Az aszály még okozhat ellátási gondokat. De talán az is a pokolraszállás jele, hogy az összes járványos betegséget felszámoltuk? Hogy mindenkit megtanítottunk írni meg olvasni?

– Bocsáss meg, drága Igor – szól közbe Ismét Szemjon –, de megint igazat kell adnom Alexnek. Mert mit ér, hogy a kolerától meg a tífusztól biztonság vagyunk, ha a lelkünket nem tudjuk biztonságban? Ha Istenhez való közömbösségünk miatt nem nyerjük el az örök életet, mit érünk az evilágival, még ha az egyre szebb is? Már, ha az.

Ha lelkünk nem jut a Mindenható kebelére halálunk után, majdnem mindegy, hogy a pokolban fog égni vagy a nagy semmiben szertefoszlani. A nagy semmi is csak a pokol egyik fajtája.

99

C sabai L ászló

– Minek vágytok ti annyira az öröklétre? Ha feltámadok, és az olyan hülyék is feltámadnak, mint ti, nekem már nem is lesz mennyország a mennyország.

– Neked nem kell a mennyországtól félned – támad Alex –, mert nem kerülsz oda! Te egy sertéstelepi kandisznó gyomrában fogod végezni, hogy haláloddal is az ötéves tervet szolgáld. Ugyanis népgazdaságilag az a leghasznosabb, ha a hulládból állateledel lesz.

– Mit prédikálsz nekem? Ugyanúgy nem hiszel Istenben, mint én. Egyfolytában arról vartyogsz, hogy azért olyan szabad a teáltalad csodált nyugati szellem, mert már semmiben nem hisz.

– Nem hiszek Isten létében. De nem hiszek Isten nemlétében sem! Ez hívő hitetlenség!

– Ez marhaság!

– Erre csak annyi tudok mondani – szólal meg ismét Szemjon –, hogy nem marhaság. Alex hinni szeretne, de még nem tud. Csakhogy a Bibliában az áll: „...aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”

– Jajj, ezek a szent igék! – torkolja le Alex a neki segítő Szemjont. – Ilyenekkel szédítették a pópák a népet a japánok elleni háborúban, az első világháborúban…

– Mi bajod neked a japánok elleni háborúval? – kapja föl mérgesen a fejét Igor.

– Minden terjeszkedő háború, amit a cárok indítottak, hasznos volt, mivel az akkor meghódított népek később a Szovjet állam szabad nemzetiségei lehettek.

– Biztos nagyon ürülnek neki. Mint ahogy a magyarok meg a lengyelek meg a csehek is örülnek, hogy a nyakukon ülünk és lágerbe deportáljuk őket.

– Túl szigorúan ítéled meg az európai országokban való jelenlétünket – inti meg Alexet Szemjon. – Igaz, hogy egyelőre még a bűnös ateizmus szellemét terjesztjük, de ha újra magunkhoz térünk, újra felélesztjük a Szent Oroszországot, akkor az igaz hitet fogjuk tudni felkínálni a most még egyik tévelygésből a másikba tartó közép európai népeknek.

Igor hátba veregeti Szemjont és vodkát tölt neki. Aki kipirulva issza ki, újat töltet magának, majd, évszázados orosz szokás szerint, háromszor megcsókolja bátyját.

– Jó kis háború volt az a japánok elleni! – folytatja Igor. – Nagyszerű orosz hadműveletekkel. Például Kuropatkin katonái Mukdennél halált megvető bátorsággal menekültek ki a japánok kelepcéjéből.

– Abban a háborúban a Mindenható mellettünk állt – helyesli Igor szavait Szemjon. – Sok megtapasztalt csoda bizonyítja ezt.

– És milyen remek békeszerződéssel zártuk le a hadjáratot! – kiáltja büszkén Igor, és egy hajtásra kiissza az üveg maradékát. – Csak Port Arthurt meg Szahalin felét kellett átadnunk a japánoknak!

A két színészcsillagnak a kultúrház jelmezkölcsönzőjéből hozatnak hirtelenjében ruhát. Az előadás folytatódhat.

Szindbád ellenőrzési pontok felállítására utasítja a városból kivezető utakon szolgálatot teljesítő rendőrautós járőröket, és körözést ad ki a ГЛ 25 15 rendszámú, GAZ 42-es típusú, lakókocsivá átalakított teherautó, valamint egy nagyszakállú, svájci

100

Az istenek a földre szállnak

sapkás alak ellen. Mert a hátsó bejáratnál álló őr látta, hogy egy ilyen kinézetű ember ült a kormánynál.

– Látták a második részt? – kérdezi kipirulva Ljubov Orlova, és leül, feláll, majd ismét leül. Benne van még a fellépés izgalma. Szindbád nem rohanja le, kivárja, míg megnyugszik.

– Ilyen a művészsors! Ha haldoklik az anyád, de neked előadásod van – irány a színpadra! Ha egyetlen fiadat viszik a frontra, de neked előadásod van – irány a színpadra! Ha mindenedet ellopták – akkor is. És mégis, milyen voltam? Nem gondolják, hogy az altatódalt túljátszottam? Egy patkányképű kritikus, mindegy, ki, említést sem érdemel a neve, a Vecsernaja Moszkvában ezt írta rólam. Hah, azt nem írta, hogy étterem után fel akart jönni a lakásomra, de elzavartam a gazembert. A kritikájával állt bosszút!

– Ribák nem azért akart felmenni hozzád. Őt a nők egyáltalán nem érdeklik – szól közbe Utyeszov.

– Ó Leonyid, mit tudsz te arról, mit váltok én ki a férfiakból! Ha te tudnád…

– Mit kellene tudnom, kedves?

– A pervijpláni sajtó el lesz ragadtatva öntől, kedves művésznő – biztosítja Szindbád, és hirtelen úgy érzi, apró kis egérke ő ezekhez a művész-óriásokhoz képest, akik még a kirablásukat is elfelejtik, ha fellépésről van szó.

– A közönség fizetett, nem érezheti azt, hogy félgőzzel játszunk.

Utyeszov helyeslően bólogat: – A dolgozó nép igényeinek kiszolgálásával segíteni az új társadalom építését: ez az esztrádművészet legfőbb feladata! Amint azt szakszervezetünk legutóbbi kongresszusán megfogalmaztuk.

Megjön a sápadt arcú öltöztetőnő és az Utyeszov asszisztenseként szolgáló bowler kalapos férfi, akik a művészeknek hazautazáshoz is megfelelő ruhát kerestek a kölcsönzőben.

Orlova már megint alsóneműben van. Felpróbálja a kapott holmit. Ciccentget.

– A fazon és a szín elég pocsék, de hát mit tegyünk, neked Ingeborga nincs ízlésed (a nő szája széle megrándul), a méretemet viszont legalább eltaláltad. És te mylord?

Hogy állsz?

– Felhajtom a nadrág szárát és úgy megteszi. Kibírom Moszkváig. Vagy amíg megtalálják a lakóautót. Van erre esély… ő…

– Szindbád vagyok. Rendőrségi nyomozó – mondja a detektív, és meghatódik, hogy az istenségek figyelemre méltatják. És akkor egyszerre ledob magáról minden kishitűséget, és kihúzza magát, hogy ezzel is mutassa, bár talán nehéz lesz elfogadni, de most ő fog irányítani.

– Szép név. Hadnagy? Főhadnagy?

– (magabiztosan) Hagyjuk a rendfokozatokat művész úr. Szólítson detektívnek. Tehát azt kérdi, van-e esély megtalálni az eltulajdonított teherautót? Jelen pillanatban azt mondhatom: rendkívül nagy esély van rá. Engem más aggaszt. A szünetben azt mondta: mindenünket ellopták. Ez azt jelenti, nem csak a gardróbjuk van azon a kocsin? Ékszerek, esetleg készpénz…

101

C sabai L ászló

– Ékszert nem hordok. A pénzem a börzémben tartom. Az a nagykabátom belső zsebében van! Ötezer rubel volt nálam. A járműben maradt. Ljubának pedig…

– Én magammal hordom az ékszereimet is! Az ékszer egy színésznőnek olyan, mint más nőnek a sál vagy a sapka. Hozzátartozik a toalettjéhez.

– Ezek valódi ékszerek vagy strasszok?

Orlova szétnéz. Nem zavarta, hogy félmeztelenül látták, de a segédek és a két biztosító katona között nem akar személyes dolgairól nyilatkozni.

Szindbád kiküldi a felesleges személyeket.

– Elnézést. Figyelmetlen voltam. Tehát?

– Nos, van strassz is, de van bőven arany is.

– Összesen milyen értékben?

– Honnan tudhatnám? Mindet ajándékba kaptam.

– De mégis.

– Jelentős értékben. Arany nyakláncból van öt. Nem, hat! És az egyik elég vastag.

Gyűrű van… úgy tíz, ha jól emlékszem. Kettőben van kő. Az egyikben smaragd.

Nem, azt otthon hagytam. Hanem a másikat biztos betettem. Abban piros kő van.

Hasonlít a rubinhoz. Hogy is hívják? Mindig Aladdin jut az eszembe.

– Almandin?

– Az! És van kő az egyik nyakláncon is. Egy szép nagy ametiszt. Lilás. Meg három arany karperec is van. Szolidak. És pénz is tartok a kazettában az ékszerek közt. Vagyis rajtuk. Oda szoktam bedobni a gázsiból a nagyobb címleteket.

– Mennyi volt most betéve?

– Tízezer rubel körül.

– A kazetta fa vagy fém?

– Fém. Másnak természetesen nincs kulcsa hozzá. És mindig viszem magammal a szállodai szobámba. Meg a repülőgépre. Ha el nem felejtem.

– Viszi magával. Vagyis a kazetta nincs beépítve, nincs hozzáforrasztva stabil fémfelülethez.

– Nincs.

– Hol van pontosan a kazetta?

– Az öltözőtükör mellett.

– A kazetta kulcsa most önnél van?

– Nincs, bedobtam azt is a dobozba. Minek állandóan nyitogatni meg zárni? Más úgy sem férhet hozzá, csak mi. Mi ketten. Vagyis négyen.

– Még az önök jelentélében sem mehet be más a lakóautóba?

– A zenészek persze bejönnek, amikor ki- meg bepakolják a hangszereket.

– Mondja el, művész úr, mire és hogyan használják ezt a teherautót.

– Nos, Pepe…

– Pepe?

– Igen, így hívjuk. Olyan ő nekünk, mint egy hűséges kis állat. Szóval Pepe az Első Munkásszínház tulajdonában van. Béreljük. Szabályos szerződéssel, amit, ha akarja… ja, nem tudom megmutatni, mert az is benne maradt.

– Elhiszem. Maguk alakították át?

102

Az istenek a földre szállnak

– Nem. Mikor kinéztem, már ilyen volt.

– Mi a felszerelése?

– Egy kétszemélyes utazó színdarabra van méretezve. Van benne két öltözőtükör kisszekrénnyel és székkel, épp, mint a színházakban. Két heverő. Fölöttük polcok.

Polcok, fiókok vannak elöl, a vezetőfülkében is. Oda is kerülnek holmik. Aztán van még az egyik sarokban egy spirituszos forraló. Kávét szoktunk főzetni rajta Ingeborgával.

– Két heverő is van benne. Tehát laknak is ebben a… szóval Pepében?

– Nem, azért mi már attól nevesebb színészek vagyunk.

– Utaznak benne?

– Előfordul, ha közel van egymáshoz két fellépési helyszín.

– De nem gyakran?

– Nem. Mert a repülőgép vagy az első osztályú hálókocsis vonat sokkal kényelmesebb. Pepe azért jó, mert a mi személyes felszerelésünkön kívül bele lehet gyömöszölni a zenekar hangszereit is. Mindezeket állandóan ki- és bepakolni, csomagként újra és újra feladni, hiszen ekkora súlyt nem vihetünk magunkkal a gépre, aggódni, hogy megérkezik-e… Ez túl macerás. Ezen kívül sokszor szabadtéren kell fellépnünk. Színészsátrat kérni, elmagyarázni, mivel legyen feltétlenül berendezve, megint hosszadalmas és bizonytalan. Jó ez a kis Pepe, Pepécske, Peppelinó! A biztos háttér a turné folyamán. Itt, Pervijplánban különösen tetszett az, hogy oda tudott állni egészen a bejárat zárt verandájához. Olyan volt, mintha a színészöltőző meghosszabbítása lenne. Kinyitottuk az elülső verandaajtót, s onnan épp a kitárt ajtójú Pepébe lehetett belépni.

– Míg maguk a színpadon voltak, én szétnéztem itt. A verandán láttam egy oldalsó ajtót is. Egy katona védi.

– Hogy ne jöjjön be illetéktelen.

– Miért nem lehetett azt az ajtót egyszerűen kulccsal bezárni?

– Adtak hozzá kulcsot, de Ingeborga és Albertó, a két segédünk állandóan ki-be jártak rajta. A vezetőfülkében is vannak fontos holmik.

– Ha jól gondolom, míg önök repülővel vagy vonattal utaztak, Pepe ment maguk után.

– Így történt. Cseljabinszkban kezdtük a turnét, és a Transzszibériai vasút mentén haladtunk keletre. Irkutszkig. Vagyis, elnézést, a végén betettük ezt a meghosszabbítást Pervijplánba.

– És mivel az országút nagyjából a vasút mellett fut…

– …Pepe könnyen utolért minket. Ha hamarabb meg nem érkezett.

– Ingeborga és Albertó Pepében aludtak?

– Nem. Nekik is jár a szállodai szoba. Bár Albertó néha ledől napközben. Ingeborga elég gyakran vele utazik, de most vonattal jött velünk Irkutszkból és megvan a jegye visszafelé is.

– Milyen a viszony a két segéd között?

– Ha épp nem veszekednek, akkor jó. Ez már a harmadik turnéjuk együtt, ha jól számolom. Jól megvannak, különben nem jönnének. De erről inkább Ljuba…

103

C sabai L ászló

– Én sem tudok mást mondani. Összekapnak, aztán kibékülnek, ahogy ez utazó truppoknál gyakori. Mindkettőnek van különben házastársa. Nincs kizárva, hogy a hosszú turné alatt néhányszor ne kerülnének intim közelségbe, de ezt nem kell túl szigorúan megítélni.

– Nem is szándékozom, Orlova művésznő. Mikor lett az öltöztetőnője Ingeborga elvtársnő?

– Megörököltem. Úgy négy éve. De színházban van másik öltöztetőm.

– És ön Utyeszov művész úr, mikor…

– Albertóval? Kinéztem a turnéra a teherautót, és vele adták Albertót, mint segédet és sofőrt.

– Arra kérem önöket, próbálják visszaidézni azt a pillanatot, amikor elment a teherautó. Minden apró mozzanat fontos lehet.

Egymásra néznek. Orlova kezdi: – Lehánytam a ruhámat, Ingeborga felkapkodta, Albertó meg Leonyid ruháit szedte össze, és bedobták Pepébe.

– Csak úgy a földre?

– Nincs idő és türelem ilyenkor a finomkodásra. Behányták a ruháinkat, és Albertó már nyújtotta is az üveget, Ingeborga meg hozta a poharakat. Szünetben meginni egy picurka kis vodkát, az olyan nálunk, mint egy szertartás. Szerencsét hoz.

– Értem.

– És akkor zúgott fel a motor. Aztán nagy dudálás. És mire észbe kaptunk, Pepe már az emberek közt vágott utat magának. Dudált veszettül. Himbálózott a nyitva maradt hátsó ajtaja. Majdnem Pepe után ugrottam, de aztán eszembe jutott, hogy csak alsónemű van rajtam. Nem vagyok prűd, az ilyen kispolgári dolgokat megvetem, de mégis, ünnepelt színésznőnek bugyiban a tömegbe vetnie magát…

– Igaza van. Szétszedték volna. Van átjárás Pepe vezetőfülkéje és a lakókocsi-rész között?

– Nincs. Egy kis szellőzőablak van csak. A lakókocsiban utazó ott szólhat a sofőrnek.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy nyitva maradt a vezetőfülke ajtaja?

– Ingeborga és Albertó gyakran kijárnak oda. Általában nem zárják, persze most a tömeg miatt mégiscsak kellett. Őket kéne megkérdezni erről.

– Meddig maradnak Pervijplánban?

– Itt alszunk, de holnap korán reggel indulni szeretnénk Irkutszkba. Vonattal.

Első osztályon. Onnan száll fel a gépünk Moszkvába.

– Tehát a visszaúton nincs már fellépés?

– Nincs. Úgy terveztük, Albertó hazahozza Pepét, s mire ő megérkezik, mi már Leningrádban fogunk játszani, ezért a holminkat a Munkásszínház raktárában hagyja. Viszont ha nem lesz meg Pepe, Albertónak is velünk kell utazni. Pedig nincs még jegye.

– Ingeborga tehát az eredeti változat szerint is együtt repült volna önökkel.

– Így van. Minek zötykölődne Pepében hat napig feleslegesen?

– Igaz. Ami Pepét illeti, már mondtam, hogy őt jó eséllyel meg fogjuk találni. Talán el is hagyta már a tolvaj. Túl feltűnő lenne vele menekülni. De azzal is számoltam, ha

104

Az istenek a földre szállnak

mégis megpróbálja. Aszfaltozott út Pervijplánból három vezet ki. Egy keletre, UlanUde felé, egy délre, Irkutszk irányába, és egy az állomást érintve északra. Negyed óra telt el a lopás és aközött, hogy kiadtam a parancsot a körözésre. Minden eshetőséget figyelembe véve sem távolodhatott tíz kilométernél távolabbra a lakóautó ennyi idő alatt. És harminc kilométernél ott vannak az rendőreink. Mindhárom irányban.

Azonnal lekapcsolják. Mellékúton, tajgaúton ki lehet kerülni az ellenőrző pontot, de alaposan ismerni kell a környéket ahhoz, hogy valaki letérjen a főútról. De ha le is tér, ha sikerül is kikerülnie az ellenőrző pontot, valahol meg kell állnia benzinért. És minden burjátiai benzinkútnál figyelnek az embereink.

Utyeszov a fogát szívja, Orlova zavartan félrenéz.

– Mi a gond?

– Nincs értelme a benzinkutaknál őrködni. Pepe nem benzinnel megy – feleli Utyeszov.

– Dízelolajjal?

– Nem. – Hát akkor?

– Fagázzal.

– Az micsoda?

– Ha hevítik a fadarabokat, de nem gyújtják meg, akkor keletkezik.

– De azt is csak előállítják valahol!

– Pepére rá van szerelve egy generátor, az termeli. Fa pedig van itt bőven.

Szindbád meghökkenve néz Inkre és Bajárra, akik bólogatnak, hogy létezik ilyen.

– Ez új körülmény. Ezzel nem számoltam. Most szeretném kihallgatni a két segédet. Egyenként. Kérem, addig talán menjenek fel a színpadra a zenészekhez.

Az öltöztetőnő negyven körül van, feltűnően magas, sovány, mégsem báj nélküli.

– Van testvére? – kérdi a detektív.

– Hogyan? Hogy érti? – lepődik meg Ingeborga.

– Úgy, ahogy kérdeztem. Hány testvére van?

– Miből gondolja? Nincs testvérem. Szüleim sincsenek. Vagyis már valószínűleg nem élnek.

– A háborúban tűntek el?

– Apám még a forradalom alatt. Anyám a háborúban. Leégett Troitszkoje, a falu, ahol élt. De nem találták meg a holttestét.

– Az Ingeborga művésznév?

– Igen. Nyina Alekszandrovna Vitruha a hivatalos nevem.

– Vitruha a férje után?

– Igen. Ő karbantartó egy moszkvai kórházban. Gyermekünk sajnos nincs.

– Apja után mi volt a neve?

– Nyina Szahova. Az Ingeborgát kisgyermekként kaptam. Ugyanis felléptem cirkuszban.

– Mit csinált?

– Segédkeztem. Például a zenebohóc mellett lépdeltem. Rajtam is bohóccipő volt.

Fújtam egy kis kürtöt, amiből tollak szálltak ki. Ilyeneket.

105

C sabai L ászló

– Mit még? Érdekel a többi is.

– Mit is… Voltam kutyaidomárnál. Amikor az egyik állatka megcsinált valami mutatványt, körbevezettem a színpadon. Voltam még kötéltáncosnál, bűvésznél…

– A bűvésznek miben segédkezett?

– Hát… Egy hölgy beszállt egy dobozba, amibe beledöftek vagy húsz kardot.

Aztán kirángatták a kardokat, és a hölgy sértetlenül kiszállt. Én meg a háttérben felraktam a kardokat a tartóra.

– Ez egy standard szám. Hányan vettek rész a bűvészprodukcióiban?

– Hát… mondhatjuk, hogy hárman, ha engem is beleszámítunk. Bár én csak aszszisztáltam.

– A kötéltáncosnak miben segédkezett?

– Luinak hívták azt az artistát. A cirkuszmennyezetről lógó kötélen forgott, én fogtam a kötél végét, mert nem szép, ha az össze-vissza csapkod.

– Egy este nyilván több számban is fellépett.

– Nem. Miért gondolja? Mindig csak egyben.

– Híres cirkuszok voltak ezek?

– Kicsi, vásári cirkuszok. Vadállatra egyiknek sem telt.

– Szülei mivel foglalkoztak, amíg maga a cirkusszal vándorolt?

– Ők is a cirkusz alkalmazottai voltak. Anyám mosott, főzött, takarított az artistákra. Apám a lovakat gondozta, meg irányította a sátorfelállítást. 1920-ben Odesszában voltunk, amikor Wrangel serege összeomlott, a fehérek, a franciák, meg akik úgy látták jónak, köztük talán apám is, felkapaszkodtak valamelyik hajóra és elmenekültek Isztambulba. Mi anyámmal maradtunk. Őt a vörösök Troitszkojéba vezényelték, ahol az ottani iskolában ugyanolyan mindenes lett, mint korábban a cirkuszban. Én meg abban az iskolában tanultam. De mindig visszavágytam a porondra. Anyám ellenezte, de én mentem, nem foglalkoztam vele. Jelentkeztem egy állami cirkusznál. Csak segéd lettem. Később átkerültem ehhez az esztrádtársulathoz. Először Kraszova művésznő volt a fő attrakció. Akkor őt öltöztettem. Aztán jött helyette Orlova művésznő, akkor az ő öltöztetője lettem. Ekkor halt meg az anyám, hiába mondtam, hogy jöjjön fel hozzám, Moszkvába. Bár Moszkvában is hullottak az emberek, mint a legyek.

– Tud maga spanyolul?

– Nem. Miért kérdi?

– Kérem, alaposan fontolja meg a választ! Tud spanyolul?

– Nem… nem. Csak franciául meg olaszul tudok pár szót, amit a cirkuszban szoktak használni.

– Tehát nem tud spanyolul.

– Nem, de hát…

– Van bármi mondanivalója a teherautó ellopásával kapcsolatban. Tudja, ki vitte el?

– Nem tudom.

– Egyelőre végeztünk. Kérem, küldje be Albertót.

– Foglaljon helyet. Kezdjük a családjával! – szólítja föl Szindbád Albertót, egy széles vállú, karvalyszemű, alacsony embert.

106

Az istenek a földre szállnak

– Szüleim nem élnek. Testvérek kilencen vagyunk. Én meg négy húgom és négy nővérem. Mind asszony már. Illetve hárman özvegyek. A háború…

– Feleség? Gyerek?

– Az asszonytól különváltam. Bár egy háztartásban maradtunk. Két fiam meghalt a fronton. Egy túlélte, az most Kazahsztánban dolgozik. Gyapotszedő gépeket gyártanak.

– Az ön teljes neve?

– Sztyepanov, Albert Szemjonics.

– Tehát innen jött az Albertó. Viszonya van Ingeborgával?

– Igen. A szeretőm. Minket nem zavar, hogy ő magasabb.

– Mióta a szeretője?

– Amikor az első utam volt, Utyeszov művész úrral, akkor ismertem meg Ingeborgát. Mert Orlova is…

– …magukkal tartott, és az ő öltöztetőnője Ingeborga. Ezt tudom. Szokott Ingeborgával találkozni a turnékon kívül is?

– Nem gyakran, mert ha nem Utyeszovékkal, akkor a Munkásszínházzal turnézok. Állandóan úton vagyok. Leningrádtól Vlagyivosztokig.

– Pervijplánban járt már korábban?

– Igen. Két éve a Munkásszínházzal. Visnyevszkijtől az Optimista tragédiát adtuk elő.

– Ingeborga férje tud a viszonyukról?

– Megtudta. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Aztán magát okolta, mert miatta nem lehetett gyerekük. Újabban meg összejött a kórházban az egyik nővérrel. Azóta nyugodtabb.

– Látom, nem különösebben foglalkoztatja a férfi sorsa.

– Nem gondolok rá. Megvan a magam baja. Szenvedtem eleget, elhiheti. Egy kis szórakozás nekem is jár.

– Vagy úgy… Maga lopta el az ékszereket meg a pénzt? És persze a teherautót.

– Hogy lophattam volna el? Itt vagyok. Nem én hajtottam el Pepével.

– Felbérelt valakit.

– Kit? Egyébként őr állt a terasz oldalsó bejáratánál. Látta, ki száll be a vezetőfülkébe, meg ki száll ki onnan.

– Van másik ajtaja is a vezetőfülkének. Azt maga vagy Ingeborga direkt nyitva hagyta, hogy az emberük ott beosonhasson – mondja Szindbád, ami természetesen nem több puszta blöffnél.

– Nem, nem direkt…

– Tehát nyitva volt?

– Nem tudom. Eddig még sosem loptak. Nem gondoltuk, hogy… Nem tudom.

– Ha nem maradt volna a kulcs a gyújtáskapcsolóban nem indíthatták volna el a járgányt. Miért maradt benne a kulcs?

– Mert úgy biztosan nem hagyom el.

– Magukon és a két művészen kívül volt még ma valaki a lakókocsiban?

– Két zenész. Amikor segítettek nekem a hangszereket be-, meg kipakolni.

107

C sabai L ászló

– Kik? – Mihajlov, a kürtös és Zanyin, a fagottos.

– Tudja, hol tartotta Orlova az ékszereit?

– Igen. Ha Ingeborga nem volt kéznél, nemegyszer én nyitottam ki a dobozt és vettem ki belőle azt, amit viselni akart a művésznő. Már ha megtaláltam. Mert soha nem tudta pontosan, mit hozott magával.

– Az oldalsó ajtót zárta kulccsal?

– Eleinte igen, de aztán annyit jártunk ki meg be, hogy nem foglalkoztam vele.

Láttam, hogy van ott őr, hát nem foglalkoztam az ajtóval.

A veranda előtt felsorakoznak az épület keleti oldalának környékére őrt állni kirendelt katonák, a zenészek, a színház technikai személyzete, Ingeborga, Albertó és a mozi igazgatója, egy hájas ember. Ő áll leghátul. Ijedt, legszívesebben elbújna, ahogy eddig is tette. És valahogy odakeveredett mellé Szonya is. A detektív szigorúan néz rá. A lány felhúzza orrát és dacosan elvonul.

Szindbád kezdeni akarja a beszédet, mikor Ink megérinti a vállát.

– Bocsánat. Ezt jó lenne, ha megnéznéd.

Arra a sárral borított betonplaccra vezeti, ahol a teherautó állt.

– Van itt sok keréknyom, de van egy, ami könnyebben kivehető – mutat lefelé Ink. – Mert ez a legfrissebb. A Pepéé.

– Nézd, a bal oldali nyom mennyire van a faltól. Ha ebből a távolságból levonjuk a kerék és a karosszéria közti távolságot, akkor még éppen be lehetett lopakodni a fülkébe. A fal mellett is éppen be lehetett osonni az ajtó mögé. És mivel a nyom nem párhuzamos a fallal, hanem a kifelé eső vége a fal irányába mutat, a fal és a teherautó eleje el is rejtette a beszállót.

Szindbád a felsorakozottak előtt újra felveszi a parancsnoki testtartást és beszélni kezd: – Kérem, nyújtsák fel azok a kezüket, akik vagy a színészöltöző egyik bejáratánál őrködtek, vagy olyan helyen, ahonnan az öltöző valamelyik bejáratát vagy a teherautó vezetőfülkéjét látni lehetett.

Négy egyenruhás jelentkezik. Szindbád közelebb megy hozzájuk.

– Volt valaki, aki valamelyik ajtón bement a színészekhez vagy bemászott a vezetőfülkébe a két segéden kívül? Ha esetleg fontos beosztásban lévő ember, ha az önök egyik parancsnoka az illető, akkor is el kell mondaniuk nekem.

A katonák összenéznek. Egy szakaszvezető szólal meg: – Én végig a színházi előtérbe vezető ajtónál álltam. Nem ment be senki. Nem is kopogott, mert kopogni kellett, mivel az ajtó belülről be volt zárva. Én csak biztosításképp voltam ott. Igaz, egyszer, amikor kijött az a furcsa kalapos, és kérdezte, nem tudom-e, hol lehet a rendőrséget leghamarabb elérni, akkor én láttam, hogy két rendőr épp az egyik ásványvízárusnál áll. Ők. (Inkre és Bajárra mutat) Magamhoz hívtam

108

Az istenek a földre szállnak

őket és mondtam, hogy menjenek be, mert beszélni akarnak velük. Bementek. Aztán meg kijöttek, elmentek magáért és…

– … akkor én is bementem. Pontosan így történt. A rendőrökön kívül ment-e be más?

– Senki.

– Engem a veranda oldalsó ajtajához rendeltek – szólal meg egy tizedes. Szindbád őt már röviden kikérdezte az előadás alatt. Akkor is remegett, és most is remeg a férfi keze. Keresi a szavakat. – Amikor megjött a teherautó, akkor… sokan…

– Nagy felfordulás volt.

– Igen. Kérem, én tőlem telhetően…

– És utána mi történt?

– Utána már csak az a kalapos meg az a hölgy jött ki. (Ingeborgára is Albertóra mutat) A vezetőfülkébe is csak ők jártak.

– Hányszor jött ki és be az a két ember?

– Nem tudom. Jöttek-mentek. Nem foglalkoztam velük. Nekem, kérem, az volt a feladatom, hogy illetéktelenek ne mehessenek itt be.

– A tömeg milyen irányba fordult az előadás alatt. A veranda felé?

– Nem. Mert a hangszóró oldalvást esik. Mindenki arra figyelt. Meg énekeltek és táncoltak. Nagy hangzavar volt, meg lehetett süketülni.

– Maga azt mondta nekem, látta, amint egy nagyszakállas, svájci sapkás ember hajt el a teherautóval.

– Láttam. Igen, úgy nézett ki. És jól megtermett volt a fickó. Feje a szélvédő felső széléig ért. Meglepődtem, hogy már indul a járgány, pedig még tart a műsor. Mentem utána. De az emberek félreálltak és ő elhajtott. Féltem, hogy megégetik magukat.

– Kik? – Akik mellett elhajtott. Volt ugyanis a járgányra szerelve valami kazánszerűség.

Füstölt.

– És a vezetőfülke másik ajtaján nem mászhatott be az a szakállas? Foglalkozott maga azzal az oldallal?

– Nem. Azt hittem… ott szűk ahhoz a hely.

Szindbád alaposan megszemléli az őr arcát, és csak ártatlan félelmet fedez fel rajta.

A másik két egyenruhástól megkérdi, ők láttak-e a segédeken kívül valakit beszállni.

Nemmel válaszolnak. A zenészekhez fordul.

– Maguk nem figyeltek fel valakire, aki közvetlen a műsor előtt vagy az alatt a színpad felől a két színművész öltözőjébe belépett? Elsősorban maguk közül tehette ezt meg valaki.

A fejüket rázzák. Szindbád a mozi alkalmazottaihoz fordul.

– A műszaki személyzet közül ki állt közel az öltöző színpadra vezető ajtajához?

Egy kendős öregasszony jelentkezik.

– Én nem a műszakiakhoz tartozom, de ott álltam, mert súgó vagyok, és nálunk oldalról történik a színészek kisegítése.

– Mi szükség volt ma súgásra?

– Semmi. De mivel nekem ott megvan a helyem, onnan néztem a műsort. Nem ment be senki a színpadról az öltözőbe a két művészen kívül.

109

C sabai L ászló

A detektív a teljes hallgatósághoz szól: – Van bárki, aki mondani szeretne valamit az eset kapcsán? (csend) Jól van, nem gyanúsítunk senkit, de néhány dolgot el kell végeznünk. Bajár technikus végigkutatja azokat a helyiségeket, melyek a színpadról nyílnak. Valamint a jelmezkölcsönzőt. Én pedig Ink nyomozóval végigmotozok minden itt lévőt. Illetve csak a férfiakat. Ami a nőket illeti… őket… Ink. – Parancsolj.

– Menj el a kapitányságra és hozd ide Csimitát, Lizát vagy Kátyát.

– Hogy ő motozza a nőket? (halkabban) Mi értelme van motozni meg a színpad környékét átkutatni? Az elkövető ide hozta volna vissza a pénzt meg az ékszert?

– A lakóautó elrablása lehet elterelő hadművelet is. Feszült helyzetet akarok teremteni. Hátha valaki, egy bűnsegéd elárulja magát. Hozod akkor a…

– Kötve hiszem, hogy a koncert után még visszamentek volna a nyomozó osztályra a lányaink.

– Akkor hozz bárkit, jó lesz polgári alkalmazott is, csak nő legyen. Sürgősen kell egy nő!

– Sürgősen kell egy nő neked! – mondta két hete Igor Malcev öccsének, Alexnek, miután az őt pravoszláv-imperialista-bolseviknek minősítette. – Egy nő. Akin levezetnéd fölös energiáidat.

– Olyan tanácsházi fektethető titkárnők, mint amilyenekkel te élsz, nem érdekelnek!

– A szutykosakat szereted? Van azokból is bőven.

– Olyan nőt szeretnék, akinek a fejében is van valami.

– Abból csak baj van, ha egy nő gondolkodik. Bár én nem sok ilyennel találkoztam.

A többség mindig ugyanazt hajtja: „Ezt vedd meg nekem, azt vedd meg nekem…”

Aztán ha valami kis ajándékkal betömöd a szájukat, akkor… akkor… (artikulálatlanul nevetni kezd) betömheted nekik a… betömheted…

Szemjon az előbb még egy véleménnyel volt Igorral, most azonban elpirul szavaitól: – Ne felejtsd el testvérem, hogy amivel viccelődsz, az szentség. Ha a házasság kötelékében gyakorolják…

– Minek a házasság, mikor a háború miatt minden férfira három nő jut? Szabad a vásár!

– Nem a házasság a lényeg – szól közbe Alex –, hanem hogy aki melletted él, az értékeidet, érdeklődésedet is ossza. Hogy kedve legyen veled hangversenyre, operába…

– Operába? – rikkant Igor. – Hallottátok? Operába készül! Na, ha neked operába járó lány az igényed, akkor nem sok női feneket fogsz markolni Pervijplánban!

– Itt se Opera, se igény nincs rá. Nagyon jól tudom. Ezért költözök el.

Elhallgatnak. Szemjon aggódva, Igor fölényes gúnnyal néz rá: – És hová szándékszol költözni?

– Ahol kultúremberek és kultúra vesz körül.

110

Az istenek a földre szállnak

– Opera meg ilyesmi?

– Igen.

– És hol akarsz te hölgyeket operába vinni? Moszkvában? Leningrádban? Netán… (a többiekre kacsint) Párizsban?

– El fogok jutni még oda. De egyelőre Irkutszk is megteszi.

– Honnan tudod, még sosem jártál ott?

– Te honnan tudod, mi van Moszkvában, még sosem jártál ott?

– És, ha szabad kérdeznem, mit fogsz Irkutszkban dolgozni?

– Van pénzügyi végzettségem. Felvételemet kérem az irkutszki színház, az opera vagy a filharmónia gazdasági osztályára. És ha már intézményen belül vagyok…

– Hol fogsz lakni?

– Eladjuk ezt a házat. Ti vesztek magatoknak egy kisebbet, én meg a rám jutó részből majd fizetek egy irkutszki albérletet.

Szemjon hátrébb ül az őrült terv hallatán. Szindbád és Szonya szedelőzködik. Igor a fűszeres polchoz lép. Megnézi, nem állt-e össze a só a tartóban. Majd hirtelen megfordul, szigonyt formálva maga elé veti kezét, mint a nyizsnyesahtyinszki vájár-szobor (a híres nyizsnyesahtyinszki bronzvájár, rejtélyes okból kifolyólag, nem csákányt, hanem szigonyt tart a kezében), mutatóujját kimerevíti, és Alex homlokát megcélozva fele, döngő léptekkel öccse felé indul. Közben azt ordítja: – Te soha nem fogsz eljutni Irkutszkba!

Se a motozás, se a színpad környékének átkutatása nem jár eredménnyel.

Szindbád jó szórakozást kíván a művészeknek az esti fogadásra, amit a tanácselnök-helyettes ad. Ljubov Orlova és Leonyid Utyeszov biztosítókkal körbevéve, autogramot osztogatva a szálloda felé vonulnak.

Sikoly szeli át a levegőeget. Ljubov Orlova eresztette el a magas C-t.

Megfordulnak, s látják, amint a főtér déli kijárata felől Pepe vidáman pöfékelve feléjük tart.

Fiatal rendőr száll ki belőle. Tiszteleg, és boldogságban úszva jelenti, hogy a város határától három kilométerre Irkutszk felé, egy tajgába lekanyarodó úton megtalálták a körözött gépjárművet.

– Remek. Kesztyűben volt, mikor idefelé hajtott vele? – kérdi a boldog embert megszakítva Szindbád.

– Nem. Miért?

– A slusszkulcs nyilván benne volt a járműben.

– Nem húzták ki. Ez a füstölgő is működött.

– Csupasz kézzel ért a slusszkulcshoz?

– Igen. Ja, az ujjlenyomat…

– Egyedül volt a járőrkocsiban, mikor ráleltek a lakóautóra?

– Ketten voltunk.

– A társa a feltételezett elkövető nyomában van?

– A szolgálati autóban van, jön mindjárt. Nem láttunk ott embert. És nem tudtuk, kit kellene keresni.

111

C sabai L ászló

– Nem kapták meg a leírását? Termetes, nagy szakállal, svájcisapkában…

– Megkaptuk, de… ezt találtuk a jármű mellett az ingovány szélén – és két sárral átitatott, rongydarabot vesz ki a fülkéből, amelyekről mégis fel lehet ismerni, hogy az egyik svájcisapka, a másik álszakáll.

A detektív Orlovával és Utyeszovval beszáll Pepébe. A földön a két színész utolsó ruhája, ahogy a segédek bedobták. Orlova nem találja a kazettát a pénzzel és az ékszerekkel. Utyeszov kabátjából is hiányzik a pénztárca.

Szindbád utasítja Inket, hogy hívja vissza az utak mellett figyelő rendőri egységeket.

Majd magához rendel egy raj közrendőrt, és hangosan azt a parancsot adja, hogy hárman az állomásra, hárman a repülőtérre, hárman a postára menjenek, és ha bárkinél kézben hordható ládikát látnak, azonnal ellenőrizzék.

– Ha pedig kedves vendégeink megjelennek, segítsenek nekik bepakolni a kupéba – mondja nekik a detektív, s a trupp felé fordítja őket. – Ingeborga és Albertó elvtársak arcát jegyezzék meg, ők tudni fogják, hová kerüljön a művész elvtársak holmija. – Ekkor hátat fordít a truppnak és halkan azt mondja a rendőröknek: – Ha a csapatból valaki egyedül jelenik meg, azt azonnal tartóztassák fel, és kísérjék a kapitányságra. Ünnepi estély a tanácsháza dísztermében.

A tanácselnök-helyettes hosszú beszéddel köszönti a város neves vendégeit. Beszél a vadászkolhoz éves tervtúlteljesítéséről, a csatornázási-front új szakaszáról és az ideológiai felvilágosítás eredményeiről.

Utyeszov válaszbeszédében biztosítja a jelenlevőket, hogy a kulturális-front munkásai mindig szilárd osztályöntudattal lépnek színpadra és úgy tervezik, jövőre 34%al több előadást tartanak.

Orlova is feláll. Megindultan néz körül (a konyaktól is), egy-egy másodpercre minden férfival szemez, aztán meglengeti ezüstróka boáját, megcsókolja tenyerét, s a csókot szétfújja. Igor Malcev önkéntelenül hadonászni kezd.

A pincérek vinyegret salátát, nyelvhalat, omulpástétomot hoznak. Hozzá vodkát és örmény konyakot. A hangulat hamar a tetőfokra hág, felharsan az ünneplés elmaradhatatlan kelléke, a Kalinka. Mindenki Orlovával akar koccintani, s ő rendre nyújtja poharát. De a helyét nem hagyja el. És akkor Utyeszov úgy érzi, ez talán miatta van, neki üzen a helyén maradással a nő. Hogy igen, megtörténhet az, amit mindenki tudni vél, és ami miért is nem történt meg eddig? Hisz olyan természetesen adná magát. A két csillag, akik szeretik egymást, akik együtt élik életüket, a szeretet új útjára lépnek. Utyeszov átkarolja Orlovát.

A nő rámered. Csodálkozó a tekintete. Nem kellemes. Elhallgatnak a gajdolók.

– Ugyan, Leonyid! – mondja Orlova meleg barátiassággal, ami most gyilkos barátiasság.

A tanácselnök-helyettes rákezd a Katyusára, s mikor a figyelem már nem irányul rá, Utyeszov kiszökik a szálloda homlokzati erkélyére. Rágyújt. Fenn csillagok. Felhőtlen az ég, enyhe a levegő. Nyílik az ajtó. Orlova jelenik meg. Cigarettát kér a férfitől és mosolyog rá, de olyan távolságban áll meg tőle, hogy az ne karolhasson belé. Aztán mégis közelebb jön. Kisujjával megcirógatja a férfi oldalát.

112

Az istenek a földre szállnak

– Nézd! – mutat a nő a térre.

A téren is csillagok: gyertyával virrasztó pervijplániak. A Pártonkívüliek Sztálinista Blokkjának székházánál kezdődik a tömeg, a Győzelem mozinál félkörívben meghajlik, és jobbra a Bajkál Szállóig, balra a rendőrkapitányság épületéig nyúlik el.

Valóságos tejút.

– Egy dalt művésznő! Lehetne egy dalt? – kéri a tömegből egy hang.

– Melyiket drágám? – kérdi Orlova, és benedvesedik a szeme.

– A Poljusko poljét lehetne?

Orlova Utyeszovra néz, aki bólint. Elkezdik. A tömeg csöndes megrendüléssel figyeli őket. És ők éneklik a dalt (amit Lev Knipper, Csehov feleségének unokaöccse, a híres leninista – korábban wrangelista – zeneszerző írt, és amit egy időben nem szívesen vettek Pervijplánban, mert az terjedt el róla, hogy a fehér kozákokat dicsőíti, de aztán összeült a Városi Tanács Végreható Bizottsága, és a szerzeményt többször meghallgatván arra az álláspontra jutott, hogy a vád nem igaz, mert igenis a vörös kozákokról szól), énekelnek a vágtató hősökről, kiknek vére áztatta a sztyeppét, és hogy most a szél viszi el a lovas vitézek dalát, akik után nem marad más, mint az sztyeppeút fölött kergetőző por.

Nincs taps a végén. Csak néma áhítat. És a kérdés mindenki szemében: „Miért ér véget az élet, ha néha olyan gyönyörű?”

Hajnalban indulnak Szindbádék. Az út jó, már éjszaka sem fagy, a résnyire letekert ablakon át langyos fenyőillat folyik a GAZ-61-es utasterébe. Fred gyakran reflektorozik az úttesten nyugodt méltósággal bandukoló rénszarvasokra. Bajár hátul alszik, burjátul morog, mintha álmában védekezne valaki ellen. Ink Ljubov Orlovát dúdol. És mosolyog. Hihetetlen: pár órával ezelőtt a bálvány mellett állt. Akár kezet is csókolhatott volna Orlovának, akár át is ölelhette volna, akár, ha a nő kedvezően fogadja a közeledését… „Áh, szamárság!”

Szindbád megálljt int egy benzinkútnál. Behúzódnak az épület mögé. Kikecmeregnek. Rágyújtanak.

Megjelenik a benzinkutas. A detektív elmondja, hogy akcióra készülnek. Egykedvűen veszi tudomásul. Egy kócos, szakadt ruhás figura is előbújik. Öregember. Tornáztatja elgémberedett tagjait. Letelepszik egy kőre. Ásít, a szemét dörzsöli. Gátlástalanul megszemléli a rendőröket. Biccent. Sokat sejtően mosolyog. Egy csimbókos szőrű korcsnak kezd füttyentgetni. A jószág odabújik hozzá, kérően nyújtja nyakát eledelért, de a férfi ehelyett belefúj a fülébe. A kutya összetekeredik, lábát védően a füléhez emeli. Majd elinal.

– Ezt mért csinálta? – kérdi Szindbád.

– Mit bátyuska?

– Belefújt a kutya fülébe. Láttam már másnál is.

– Szokás errefelé.

– Szerencsét hoz?

– Micsoda?

Mezőcske, mező. Magyarul Poljuska vagy Vár ránk a síkság címen ismert.

113

C sabai L ászló

– A kutya fülébe fújni. Nem azért csinálják?

– Mér’ hozna szerencsét? Hallod, mit kérdezett? – tolmácsolja a detektív fölvetését a benzinkutasnak. – Azt kérdi, szerencsét hoz-e. Mér’ hozna szerencsét…

A benzinkutas elmosolyodik a képtelenség hallatán.

– Akkor miért csinálják?

– Élt itt – kezdi az öregember, és hátratolja usánkáját – egy Pitró nevezetű hohol.

Még a cár alatt. Nagyapámnak sokat segített a szárításban. Az a hohol fújogatta a kutyája fülét. Kis vakarcs kutyája volt, mint ez itt ne. A kilencszázötös forradalom után jött ide a hohol. Kazányból. A kutya már itt szegődött hozzá. Falánk egy kutya volt különben, nem ártott volna neki egy kis nevelés. Amikor Násztya keresztanyám a piacra ment a darával, addig rángatta a szoknyáját, míg adott neki egy pofára való darát.

– Kazányban soha nem éltek hoholok – jelenti ki magabiztosan a benzinkutas.

– Igazad van kedvesem. Akkor nem is Kazányból jött. Az ám! Harkovból. (elgondolkodik) Nem, mégis inkább Kazányból. Mér’ ne élt volna ott egy hohol sem? Te nagyokos! Amíg Pitró nem ment Kazányba, nem volt ott hohol, amikor odament, már volt hohol, amikor eljött, na, akkor már megint nem volt.

– És az a Pitró miért fújta a kutyája fülét? – kérdi újra, türelmét veszte Szindbád.

– Honnan tudhatnám én azt? – és a jelenlévők felé fordul. – Fújta, mert tetszett neki. Megtetszett a helyieknek is, azóta szokás errefelé a kutyák fülét fújni.

– Maga mit csinál itt? – fordít a beszélgetés menetén a detektív.

– Autók szélvédőjét mosom. Kenyérkéért, kopekért. A kopekért teát meg cukrot ad nekem Vova, a benzinkutas.

– Most mit csinál? Itt. A kövön.

– Várok bátyuska.

– Mire?

– Hogy Vova feltegye a teavizet. Teázni fogunk. Vova jó gyerek. Ad maguknak is teavizet.

– Keserves lehet itt élni.

– Bizony az. Se tiszta ruha, se meleg étel. Nem is bírnám sokáig. De holnapután jön a szabadulás.

– Hazamegy? Hova valósi?

– Proletarszki vagyok. De nem haza megyek, hanem Kiricsbe. Silót építeni. Ott dolgozom, a szerszámokat javítgatom.

– Ha van tisztességes állása, miért tengődik itt?

– A vállalatom minden hétfőn teherautóval szállítja Kiricsbe a munkásait. Itt megáll tankolni. Én leszálltam elvégezni a dolgom, ők meg elmentek. Elfelejtkeztek rólam.

– És nem tudott utánuk menni? Nincs buszjárat Kiricsbe?

– Van, de itt nem áll meg. Lestoppolni nem lehet a buszt. Nem vesznek fel utast, csak a megállókban. A szabályzatuk írja elő. Ilyen gúnyában személyautó sem vesz fel.

– Hol a legközelebbi buszmegálló?

114

Az istenek a földre szállnak

– Zaskovóban. Tíz kilométerre.

– Az nem olyan borzalmas távolság. Mért nem gyalogolt el oda?

– Mentem volna, de… hiszen kását kér – és csap egyet a cipőjével.

– Kicsoda? Maga? Éhes?

– Nem én. Csak nem tudok menni, mert kását kér!

Szindbád fejét rázza az értelmetlen szavakra. Fred siet a segítségére: – Arra mondják, ha levált a cipője talpa.

Az öreg erre megint csap egyet a cipőjével. És valóban, a levált cipőtalp mintha egy nagy száj mozgó alsó ajka lenne.

– Mondtam, hogy kását kér, ugye mondtam! Jaj, bátyuska, áldjon meg téged a Mindenható!

Szindbád részvéttel nézi a szerencsétlenül járt öreget. De még mindig nem ért valamit.

– A teherautó hetente kiviszi magukat. De nyilván vissza is jön még aznap.

– Persze, lerak minket és fordul vissza.

– Miért nem intette le visszaúton? Legalább hazaért volna.

Az öreg megrántja állát, mint ahogy a parasztemberek reagálnak a városiak huncutságára, fineszére. Aztán mégis elömlik arcán a mosoly.

– Úgy teszek bátyuska! Legközelebb, ha megint lemaradok, úgy teszek!

– Ott van! – kiált kilenc körül a detektív, és a megbeszélt terv szerint Bajár piros tárcsával a kezében kilép az úttestre.

A lakóautó szabályosan lehúzódik az útpadkára. Albertó előkészíti jogosítványát és útvonalengedélyét. Izgatott, de minden sofőr izgatott rendőri ellenőrzéskor. Bajár leszállítja. Fred ül be helyette a kormány mögé. Középre kerül Bajár, s mutatja Albertónak az egyetlen üresen maradt helyet. Aki, mielőtt felszáll, szétnéz, mintha menekülési útvonalat keresne. Bajár elmosolyodik s minden eshetőségre számítva kabátja alatt kibiztosítja pisztolyát.

Szindbád és Ink kinyitják a hátsó ajtót, felszállnak, kikerülik az egymásra rakott hangszereket, a színpadi napot meg a holdat és letelepednek a vezetőfülkével merőleges heverőre. A kis ablakon Fred figyeli őket. Szindbád int, indulhatnak.

– Elkezdjük a kutatást? – kérdi Ink főnökét.

– Várj még! Ne siess! Az ékszerek is itt lehetnek, de én előbb az elkövetőt kapnám el.

– Albertó a kezünkben van.

– Ez igaz. De ő csak a megoldás egy része. Azt mondtam nektek, Albertó mindenképp sáros, mert a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóban hagyni, az szokatlan feledékenység, de még a fagázgerjesztőt is üzemben hagyni, s ezzel szinte felkínálni lopásra a járművet, az már sok.

– Ingeborga a megoldás másik része?

– Ő is csak egy része.

– Hol a megoldás lényege?

– A megoldás lényege alattunk van.

– Hogy érted?

115

C sabai L ászló

– Ahogy mondom.

– Alattunk? Úgy érted: az országúton?

– Nem. Úgy értem: itt, alattunk, rajta ülünk.

Ink megkapaszkodik a heverő szegélyében, állna föl, de Szindbádnak nincs szándékában mozdulni.

– Ikertestvér a megoldás. A veranda oldalsó bejáratának őre egy idő után egyáltalán nem foglalkozott a ki-be járkáló Ingeborgával és Albertóval. Ingeborga ikertestvére a koncert alatt nyugodtan kimászhatott az ágy alól, kimehetett a zárt verandára, majd a szabad ég alá, felszállhatott a vezetőfülkébe, aztán vagy kétszer kiment Albertó, s mikor Ingeborga megjelent a verandaajtóban, az őrnek nem tűnt fel, hogy egy ugyanolyan kinézetű nő már kijött itt az előbb. Ingeborga visszajött, s mikor szünetben a színészek megint az öltözőbe mentek, mindkét segítő benn volt. Az ikertestvér meg elhajtott.

Ink kaján pillantással nyugtázza a detektív magyarázatát, és eldönti: belemegy a játékba.

– És mikor jutottál erre az igazán eredeti ötletre?

– Már az a szakállas, svájci sapkás elkövető sem tetszett. Alig látni nagyszakállú embereket. Az óhitűek az más, de azok nem lopnak, és nem járnak esztrádkoncertre.

Az álcázás tipikus eszköze a nagy szakáll. Amit ráadásul Ingeborga könnyen beszerezhetett a színházban.

– És kiderült: a szakáll – állszakáll.

– Számítottam erre. Ingeborgát ezért faggattam arról, van-e testvére. Zavarba jött.

Azt kérdezte: „Hogy értem?” Mit lehet ezen az egyszerű kérdésen nem érteni?

– Ez még eddig puszta hipotézis.

– De nem alaptalan. Emlékszel, amikor a cirkuszi múltjáról beszélt? Láttál már gyermeket cirkuszban?

– Biztosan. Nem emlékszem.

– Ketten szoktak lenni, mert úgy olyan aranyosak. Segítenek a bohócnak, a kutyaidomárnak. És van egy nagyon gyakran elsütött bűvészmutatvány: egy kisgyerek beszáll egy függönnyel eltakart fülkébe, melytől pár méterre van egy másik ugyanilyen fülke. Behúzzák a sötétítőfüggönyt, csirubú-csirubá, lehull mindkét függöny és a kislány már a másik fülkében van.

– Ikertestvérrel csinálják?

– Igen. A fülkének van egy kis küszöbe, a lehulló függöny is ad pár centi fedezéket, így a földön oldalra fordult kis test nem lesz látható. A másikban meg felugrik az ikertestvére. Az egyik leggyakoribb trükk, mégis mindig meglepődnek az emberek.

– Az, hogy általában két kisgyermeket szerepeltetnek egy cirkuszban, nem jelenti azt, hogy Ingeborga ne szerepelhetett volna egyedül.

– Ingeborga azt mondta, ő mindig csak egy számban lépett fél. Miért? Mert ha az ikertestvérével fellépnek a bűvész számában, aztán meg mindketten megjelennek egy másikban, lelepleződik a bűvész. Vagyis ha bűvészkedtek, mást nem csináltak.

– És ha felléptek a bűvésznél ketten, amit persze a közönség nem vett észre, aztán a másik számban már csak az egyik iker?

116

Az istenek a földre szállnak

– Ez elképzelhető, de ebben a konstellációban is ikreket feltételezünk. Aztán még valami: Ingeborga azt mondta, olyan bűvésznél segédkezett, aki késekkel átdöfte a dobozt. Azt állította, ő gyűjtötte a késeket és tette fel a tartóra. Ezt azért mondta, mert nem akarta elárulni, hogy a szám, amiben valóban szerepelt, ikreket igényel, vagyis, hogy van egy ikertestvére.

– Meg azért, mert ez a döfködős nagyon gyakori trükk.

– Így van. Csakhogy amit mondott, hazugság. Mert éles kardokat, késeket gyűjtő kislányt nem láttam még cirkuszi produkcióban. Gyermek és éles szerszám nem való egymáshoz.

– Miért Ingeborgáról gondolod, hogy ikertestvére van? Miért nem Albertóról?

– A férfi minden köntörfalazás nélkül bevallotta, hogy sokan vannak testvérek.

Ami egyfajta felszólítás: „Ellenőrizd csak le nyugodtan!” De! Azt mondta, kilencen vannak testvérek és abból nyolc lány. Vagyis ő egyedül fiú. Vagyis legfeljebb kétpetéjű, ellenkező nemű ikertestvére lehet. De az nekünk nem jó. Aztán itt van még a teherautót elkötő ember. Az arcáról az álcázás miatt semmit nem tudunk, de a magasságáról igen. Az őr szerint megtermett volt. Nos, Ingeborga, és az egypetéjű ikertestvére igencsak megtermettek, Albertó nem.

Ink cigarettára gyújt. Szindbádot megkínálja, aki letép egy csipetnyit és tartalmát az orrába szórja.

– Azt miből veszed, hogy az ikertestvér itt van a kocsiban?

– Nézzük, milyen lehetőségek vannak. Mehetne repülővel vagy vonattal. Csakhogy arról tudomásunk lenne, mert az állomásra és a repülőtérre rendőröket küldtem.

– Valójában nem is a dobozt, hanem a trupp tagjait figyelni rendelted ki őket?

– Igen. És ők Ingeborga ikertestvérét Ingeborgának gondolták volna. Megállították és behozták volna a kapitányságra. Hisz mondtam nekik: ha egyedül jelenik meg valaki a truppból, azt kísérjék be. De nem hoztak be senkit.

– Mi van, ha lerakta az erdei útra Pepét, aztán rohant és hamarabb felszállt a vonatra vagy a repülőgépre, mint ahogy a rendőrök oda kiértek? Mi van, ha szerencséje volt, és épp bent állt egy járat?

– Ezt nem lehet kizárni.

– Az ikertestvér stoppal is eljuthatott Irkutszkba! Vagy még messzebb.

– Ennek is van némi esélye. Csakhogy a stoppal való utazás kiszámíthatatlan. Órákra, napokra meg lehet rekedni egy helyen. Márpedig neki valószínűleg időben meg kell érkeznie Irkutszkba. Vinnie kell a rablott holmit. Albertó nem várakozhat sokáig Irkutszkban vagy bárhol másutt. A legegyszerűbb, ha az ikertestvér az estét a szabadban tölti, ami, mivelhogy itt a tavasz, nem gond, aztán Albertó egy megbeszélt helyen felveszi. Ami már a pervijpláni rendőrségség hatósugarán kívül esik. Vagy legalábbis azt hiszik. Ha a megbeszélt helyen nem áll meg a lakóautó, az azt jelentheti, hogy Albertó szerint a rendőrség szagot fogott. De én direkt hangosan mondtam, hogy térjen vissza minden őr az utakról. Úgy gondolom, az ikertestvér Moszkvából jött Albertóval. Talán titkos kirándulásnak indult az egész. Este Pepében aludt az ikertestvér, nappal vele utazott, a pakolások előtt meg kiszállt. Vagy akkor is bebújt az ágy alá. Talán csak menet közben ötlötték ki a lopást az ikertrükk bevetésével.

117

C sabai L ászló

– És hogy jött fel ez a spanyol dolog?

– Miféle spanyol dolog? Ja, valóban, kérdeztem Ingeborgától, tud-e spanyolul.

Nos, a kihallgatás nem hétköznapi tevékenység. Ha valakinek része van benne, utána sokszor végiggondolja, mit mondott, jól mondta-e. Pláne, ha elkövetőről van szó. Azért kérdeztem tud-e spanyolul, hogy Ingeborgának legyen min törnie a fejét, hogy újra és újra ott akadjon meg a gondolata. Ne azon, miért kérdeztem, van-e testvére.

– Ez a te ágy alatt lapuló ikertestvér hipotézised egy sokszorosan alátámasztott hipotézis, de egyik alátámasztása sem biztos. Gyenge alátámasztások összessége csak akkor adja ki, viszonylagos valószínűséggel a megoldást, ha más megoldás nem kínálkozik az eset kapcsán. Csakhogy itt kínálkozik! Mert egyrészt nem zárhatjuk ki teljesen, hogy repülővel, vonattal vagy gyalog szökött meg a tettes. És akkor nem lehet itt!

– Másrészt?

– Másrészt te is elismerted, mikor a keréknyomokat vizsgáltuk, hogy bemászhatott a vezetőfülkébe valaki a teherautó másik ajtaján. Bárki! Először csak apró dolgokat akart lopni, de aztán észrevette, hogy a slusszkulcs a gyújtáskapcsolóban van. Itt a nagy lehetőség! Mivel színészi holmi is volt a fülkében, kezébe akadhatott egy álszakáll, rájött milyen jó szolgálatot tehet. A svájci sapka meg már eleve rajta volt. Elvitte Pepét. Aztán egy nyugodt helyen átvizsgálta. Ami értékes volt elvette. Végül eldobta a szakállt. Meg a sapkát is, mert épp akkor ismerhetnék fel, ha rajta marad. Bár közönséges svájcisapka az, van belőle ezer a városban. És a tettes most Pervijplán egy bérházi lakásában főtt krumplit töm a gyomrába és dörzsöli a tenyerét. És nincs köze a rabláshoz sem a sofőrnek, sem az öltöztetőnőnek. És nincs semmiféle ágy alatt lapuló ikertestvér. Éppen te mondtad, milyen könnyű beleesni abba a csapdába, hogy támad egy ötleted, és minden későbbi fejleményben öntudatlanul azt keresed, ami ehhez az ötlethez illeszkedik.

– Igazad van. Beleeshettem ebbe a csapdába. Ha most látnék hozzá az ügy felgöngyölítéséhez, és felsorolnák a lehetséges variációkat, aligha azt tartanám a legvalószínűbbnek, amit most én adtam elő – mondja Szindbád, hogy közben rendezhesse a gondolatait. A hiúságát kissé sérti, hogy Ink kimutatta, nem tökéletes a detektív érvelése, de jóérzéssel tölti el, hogy helyettese bebizonyította: neki is igazi detektívelméje van.

– Még mindig biztos vagy a dolgodban? – kérdi Ink. – Valaki van alattunk. Akkor ugrott be, mikor Albertó észrevette, hogy mi állítjuk le a lakóautót. Ő szólt hátra neki a vezetőfülkén lévő kis ablakon át. Van alattunk valaki, ez biztos!

– Honnan tudod?

– Mert amikor az előbb azt mondtam: „a megoldás lényege alattunk van”, akkor éreztem, ahogy megmozdul a heverő.

– Én is éreztem. Azt hittem, te moccantál.

– Tudom, hogy azt hitted.

– Honnan?

118

Az istenek a földre szállnak

– Mert különben felugrottál volna. Én viszont számítottam rá. Ezért figyeltem minden esetleges mozgásra.

– Nem kéne megnézni azt a valakit?

– Jó ötlet.

Szindbád letérdel és óvatosan bekukucskál a heverő alá. Aztán visszaül.

– Mit láttál? Van ott valaki?

– Van – mondja a detektív mogorván.

– Egy nő?

– Igen. Egy magas nő.

– Az ikertestvér?

– Nem. Nem is hasonlít Ingeborgára.

Csendben ülnek. Ink fel-felnéz a detektívre. Nincs káröröm a tekintetében. Inkább csak részvét. „Bolondot csináltam magamból!” – gondolja a Szindbád. „Még szerencse, hogy Dumajevnek nem adtam elő.” És sápadt arca elkezd vörösödni a képre, ahogy kártyavárként összedőlni látja iker-hipotézisét. Ink vígasztalja: – Azért nem biztos, hogy teljesen zsákutcába jutottunk. Ki kéne hallgatni ezt a nőt. Elvégre valami oka csak van, hogy elbújt előlünk.

– Hát igen, biztos van…

– Még akár az elkövető is lehet.

– Még akár az is – mondja Szindbád, és úgy érzi magát, mint a fiatal költő, akinek kizárólag lekicsinylő kritikát kapott az első verseskötete, mire azzal vigasztalják: „Ne búsulj, a következő könyved ettől már csak sikeresebb lehet!”

119

F. Szakál Sándor

Vaskígyó Ott, ahol szelíden fordul az út a dombgerincen, kopott kabátjában áll apám, zöld szobor. A domb állványzatán – sűrű sorokban, akár a pékségben a kenyerek – mozdulatlan, homokszínű birkák. Az ég kék zománca alatt hűvös, északnyugati szél fújdogál.

Előttem a domboldal lehetne Van Gogh vászna: csökött és göcsörtös vénséges vén birsalmafák. Az Univerzum fái. A birsligeten túl már csak boldog és tudatlan tüskebokrok.

Akár a Hold felszíne, csakhogy nem ragyog, a terasz. Ragyás betoncsíkján apró kráterek, a kiszabadult kavicsok helyén. Egyik sarkában fekete festőállvány mered, mint Siskin viharvert fenyője a sziklán. Most ruhák és rongyok kiaggatására szolgál, mert apám, akár Moravia festője, nem fest. Azt mondja, nincs vizuális mondanivalója.

Gyerekkori íróasztalom sarkából nappal is lámpafény csordogál a nyűtt szőnyegre.

Másik sarkában akvarellceruzák szanaszét. És csillogó, finom por és dohánytörmelék.

Szemközt fényképek: Botticelli Gráciái, egy tóparti nádas, valamint Francoise, masnival a hajában. Francoise, a Montmartre virága, itt vigasztalja apámat. Komoly arcocskával a messzeségbe néz, sóvár tekintetet kerülendő. Picasso varázsolta a papírra.

Gyertyaláng-forrasztotta, forró tű-lukasztotta, drótszárú műanyag szemüvegem.

Leffegő talpú cipőm. Maradék tépett gerincű könyv. Antikvárius számlája a családi Biblia eladásáról. (E gazsággal csak azé vetekszik, aki később megvásárolta.) Habent sua fata libelli.

Nem tudom leseperni a betonra felhordott kevéske sarat. Megáll kezemben a korhadt partvis, és ez a hiábavaló szürkeség, lent és fent, valamiképpen apámat juttatja eszembe. Neki köszönök, valahányszor meglátom Misery Camp oldalfalát a vaspántokkal. Hangosan köszönök, többnyire kérdezek is ezt-azt, nem tudom miket és miért.

Az első könyv, amit eladtam, a Faust valamiféle korai változata volt, igen finom küllemű, 1794-es kiadású. Rózsaszínű, míves dombornyomással készült fedelét ujjbegyeim őrzik. Összecsukva a lapok szélei aranyfényben pompáztak. Az utolsó pedig Hajnóczy Péter összes írása, egy kötet, gyászos, fekete vászonkötésben.

A tárgyakat nem én osztottam szét a szegények között. Nem egy külső kataklizma semmisítette meg őket, hanem egy belső. Lassú, olyasféle, mint a rozsdásodás, vagy a savba hajított fém oldódása, ami idővel minden atomot kiszakít a kristályrácsból.

A tárgyak pedig, mintegy cáfolva léleknélküliségüket, menekülni igyekszenek tőlem, nem rettenti őket az ördög árnyéka, a teljes pusztulás, a semmi réme sem.

120

Vaskígyó

Dehát illő-e nekem bármilyen tárgyat birtokolnom? Mert ki oldja meg érzelmeim szövevényén az öklömnyi csomókat? Üres leszek és szabad és boldog kifosztott, vagy alaktalan, sötét súlyok préselnek halálomig? Semmi sem az enyém. A sok-sok időben elsüllyedt tárgy már káprázat, engedetlen angyalok játékszere.

Misery Campben nincs villany. Reggel gyertyaláng fölé tartom a zománcbögrét, hogy kis vizet melegítsek.

Töri a fényt a könny is, akár az üveg. Könnycseppjeim megfelelő méretének megválasztásával nyugodt szívvel eldobhatom a szemüveget. Könnyeimen keresztül nem a tárgyakat, a betűt, a szobácskába behordott apró szemetet, fűszálakat látom tisztábban, ellenben a lelkiismeret labirintusában lerakódott port annál inkább. Bűneim törmelékét. Ám mihez kezdek a tűnt idők homályos folyosóin tornyosuló bűzlő halmokkal? Nagy kérdés.

Zsarnok Istenem, ez édes, nagy árulást értem én, véghezviszem. Mert a jó csak álom. A rossz jelenvaló. Így nem ismerhetlek, Szelídség Ura – legfönnebb álmodozó vagy Te is. Igazak nincsenek itt, csak gonosz urak. Gyűlölet perzseli gyomromat, vaskígyó ölelkezik szívemmel. Milyen csonkalelkű lettem, milyen holtfáradt vagyok, mint egy túlérett gyümölcs, mint egy öreg nő. Miért kell hát sírnom e végső, diadalmas pillanatban? Nem voltam kellően gonosz. Illik zuhannom. Áldástalan szent idő, szentséges éj, pogány, fekete idő. A pokol pernyéje száll, a lélek korma nő. Az Antikrisztus VAN és vár. A Názáreti VAN és vár. Jahve, Legfelsőbb Parancsnok, küldd ma a Fellegvár védelmezőit, árasszák el keserű sárral, halálos sárral a széles mezőket! Hibásan-szőtt elméjű, okádott szörnyed lennék, aki eljuthat a szépség labirintusáig?

Irgalmazz azért a tucatembernek: szánni való szívek. Taplóvá szikkadó szívek.

Mert megalázottak. Kisemmizettek. Mert bosszúszomjjal terhesek. A bádoghangú asszony fohászt és szitkokat motyog. A fiú a templom lépcsőjén vizel – belép, leveszi sapkáját. Az ízléstelen ház bódító, sárga falai fölött jobbról balra nő a hold.

121

Mogyorósi László

Kávéház Csend & Élet A zöldbab és a bifsztek, szivarfüst, női pára a Parnasszusra visznek, csak versbe komponáld a kávéházi csendélet másra testált derűjét, már nincsen annyi éved, hogy könyvedet felüssék.

Nem lehet jobban visszahúzódnod: papiros van előtted, kávé s tinta sötétje a sarokban.

Egy úr várja, hogy hasson elegáns szófüzére, s a nő, míg szól a sanzon, lobbanjon fel tüzére.

Várakozóállás Nem olvastad az üzenetem, a telefonod ki sem csöng, szavaimat az űrbe vetem, nem felel más csak süket csönd.

122

Mogyorósi László versei

Antennám reszketőn szimatol száz fényéveken keresztül, a papíron vesztegel a toll, míg hajad szála sem rezdül. Őrzöm az ősi leleteken ittjártad nyomát, és várom, térj vissza, idegen értelem, teremtőm vagy pusztulásom.

alkalom a felismerés hull rám hajadban új a hullám az arcod porcelángömb mint koccanó pohár csöng babaház ez a kocsma már rámtapadt a mocska súlyát tényleg nem érzem durva játék szemérem nem köti meg a szádat tőled várnám sikáljad oltárrá bent a pultot pulóverbe kell bújnod kezed nyújtod hideg lett már minden szót igennek hallok s el kell sietnem néma az út kietlen

123

SZEMLE

Krúdy asszonyai* Kedves vendégek!

Rendhagyó, de mégis stílusos e helyszín, a Júlia fürdő előtere, Németh Erika szobrászművész bronz asszonyainak kiállításához.

Ezek az asszonyok nimfaként élvezik az életet, fürdenek, napoznak, gyermeki bájjal, önfeledtséggel merülnek el a játékban. Szeretik az élet minden apró rezdülését, akárcsak Krúdy Gyula novelláinak magányos hőse, Szindbád, az örökké úton levő, titokzatos férfi, aki az életet különös mélységgel éli meg: élvezi az ételek ízét, a természet szépségét, az asszonyok, a lányok ölelését, hangjukat, hajuk illatát, és a velük töltött múló pillanatban szeretné megragadni az örökkévalóságot. Nem egy nőt szeret, hanem a női nemet, az archaikus nőiességet.

Németh Erika szobrai is ennek a klasszikus női eszményképnek a megtestesítői. Arcvonásaik nem egyénítettek, lehetetlen velük szemkontaktust teremteni. Gömbölyded formáik felidézik a reneszánsz és barokk szépségideálokat, Rubens életörömtől duzzadó, fehér bőrű nőit és Renoir buja asszonyait.

Kik ezek a nők, akik nemes tömbszerűségükben, szűziesen fordulnak el fürkésző tekintetünk elől? Ők az Örök Nők: a teremtő anyák, az ölelő, befogadó szeretők, az önmaguk *

124

ban is teljes és tökéletes lények, akik örök időtlenségben élnek. Múzsák ők, akik annyi művészt inspiráltak remekművek alkotására.

Németh Erika szobrai felidézik bennem azokat az időket, amikor a nők még nem hordtak sem a testükön, sem a lelkükön nadrágot, és a gáláns férfiak felsegítették rájuk a kabátot, kinyitották előttük az ajtót. Még nem vergődtünk az általunk kivívott emancipáció csapdájában, viszont a művészetet is csak múzsaként élhettük át. Napjainkban, amikor már a nőknek is van joguk a művészethez, valódi hősként tekintek azokra az asszonyokra, akiknek családjuk, munkájuk, gyermekeik nevelése mellett van erejük és igényük az alkotásra.

Németh Erika művészeti tanulmányait a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában kezdte. Ezután majd három évig élt Rómában, ahol magába szívhatta a klasszikus művészeti hagyományok légkörét. Róma mindig is a művészek Mekkája volt, szinte minden nagy alkotó töltött ott pár évet, mielőtt művészete kibontakozott volna. Ferenczy István, a klasszicista szobrász 20 éves korában gyalog zarándokolt el oda, és már híres szobrászként tért haza. Rómában minden más… Művészet árad az ódon falakból, intenzívebbek a színek és vibrálóbb a levegő.

Elhangzott 2012. október 21-én Németh Erika Krúdy asszonyai című kiállításának megnyitójaként Nyíregyházán, a Júlia fürdő előterében. A kiállítást a Szindbád fesztivál keretében rendezték meg.

SZEMLE

Róma után Erika a Pécsi Tudományegyetemen szerzett diplomát. Azóta – közel tizenegy éve – a nyíregyházi Művészeti Középiskolában tanít szobrászatot, művészeti rajzot és művészettörténetet. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és lelke az Eleven művészeti csoportnak. Több közté-

ri szobor dicséri keze nyomát, műveivel rendszeresen szerepel országos és megyei tárlatokon.

Megtekintve ezt a kiállítást, ünnepeljük a mai napon Szindbáddal együtt a nőket is!

Endresz Ágnes

Szomory Dezső rózsabimbója A kanonizált irodalom mai élete (vigyázat: nem az irodalmi életről beszélek!) áttekinthetetlenebb és zavarosabb, mint bármikor az elmúlt évszázadban. Azok a spontán tendenciák, amelyek mindenkor jellemzően működtek ebben a szférában, például az elfelejtődés–klasszifikálódás vagy a tapintható társadalmi erőként való jelenlét–eljelentéktelenedés ellentétpárjai, változatlanul jelen vannak, de ma sok kis alattomos folyamat indaként fonja be a literatúra jelenét, s a jövőre vonatkozó kilátások sem rózsásak.

Ennek a balsejtelemnek ellentmondani látszik, hogy a Múlt és Jövő Könyvkiadó jóvoltából már a VIII. kötetéhez érkezett a Szomory Dezső Művei sorozat, amely Szamosmenti táj címmel tette hozzáférhetővé az írónak olyan rövid terjedelmű, műfajilag nehezen meghatározható, a tárca és a novella közötti határvidékre utalható írásait, szám szerint ötvenkettőt, amelyek kötetben soha nem jelentek meg, de napilapokban (jobbára a Pesti Naplóban) igen, döntő többségük az 1932–36-os években.

Úgy vélem, dicséretes vállalkozás a kiadóé, amellyel a Nyugat első nemzedékének ha nem is az első vonalához tartozó, de mégis a jelentősebbek közé számító Szomory Dezső életművét a 125

SZEMLE

mai olvasó figyelmébe ajánlja, s ezt annak ellenére teszi, hogy a kötetek megjelentetése financiális szempontból várhatóan nem lesz rentábilis. A mind magatartásában, mind írásművészetében különcnek számító író jellegzetesen egyedi színekkel gazdagította a magyar irodalom értéktárát, ahogyan azt Réz Pál kismonográfiája az Arcok és vallomások sorozatban pontosan feltárta.

Az irodalom élete azonban sosem zajlott eszményi körülmények között: a történelmi idő csak ímmel-ámmal van tekintettel az értékekre. Az ízlésváltozás, az olvasói szokások átformálódása, a társadalmi türelmetlenség fokozódása, egyáltalán a kultúra mai pozíciója alapján úgy tűnik, hogy Szomory elfelejtődésének folyamatát, amely gyakorlatilag már az író életének utolsó éveiben megkezdődött, ez az igényesen gondozott, tisztességes szándékú sorozat is csak időlegesen tudja lefékezni. * * * A cím, a Szamosmenti táj, meglehetősen tágas geográfiai mezőt feltételez: hoszszú az az út, amelyen a folyó a Radnai havasokban eredve, Szatmárnémeti után magyar földre kanyarogva, eljut Vásárosnaményig, ahol egyesül a Tiszával. (S akkor még nem szóltunk a „testvéréről”, a Kis-Szamosról, amely Kolozsvár alól ballagva Dés mellett ömlik beléje.)

Szomory Szamos menti tája azonban kisebb földrajzi egység: nagyjából a Mátészalka–Panyola–Szamosbecs alkotta háromszöget jelenti, azt a vidéket, ahol az író gyerekkorában többször is *

126

Hamar Péter: Szomory Szatmárban. 69–77. A szerk.

megfordult, s talán még felnőtten is visszatért ide, bár ez utóbbira kézzelfogható bizonyítékunk nincs.

A szerkesztő Kőbányai János azt írja, a „nyírségi táj iránti nosztalgia szövi át” e kötet írásait, ám ha a térképre tekintett volna, észreveszi, hogy a Szamos elkerüli a Nyírséget, és Mátészalka sem nyírségi, hanem szatmári kisváros. * * * A Szamosmenti táj első ciklusát, a kötet első felét maga Szomory állította össze: elhagyta az eredeti újságmegjelenésekben használt címeket, helyette római számokkal jelölte a sorozat darabjait, s egy dossziéba rendezte az írásokat. Az anyag a rokonság által megőrzött hagyatékból került elő, s az összefoglaló autográf cím is ott állt a fedlapon.

Az első novella így kezdődik: „Hazatérve, hosszú távollét után, szülőföldemre, Szamosligetre, tiszteletreméltó rokonaimat sorra mind meglátogattam.” Ez az egyes szám első személyű előadásmód érvényesül mindvégig a kötetben, azt sejtetve, hogy az olvasó afféle lírai naplót tart a kezében. A „szeretett szülőföldem” kifejezés, azaz a szatmári táj (amit egyébként az író többször is, tévesen, Nyírségnek nevez) a harmincöt írás talán felében is előfordul, de hát tudható, hogy Szomory Pesten született, a szülők Mátészalkáról kerültek a fővárosba, és csak a népes rokonság élt szétszórva a Szamos mentén. (Az író gyermekkora nyarait – ahogy az a Szabolcs-Szatmári Szemle 1988. évi 1. számában olvasható* – Kérsemjénben töltötte, s e falu azt a szerepet játszotta életében, mint amit Tiszabecs Szabó

SZEMLE

Lőrincében.) Szamosliget nevű település pedig nem létezett sosem, mint ahogy nem volt Szamospércs, Szamoslugas, Szamoserdő, Szamosérd, Malackapuszta, Kesér sem; Héthárs, Homokpuszta és Füzes pedig más megyékben található. Ezek a nevek a „Szomory-földrajz” leleményei. A valóságos helységnevek (Mátészalka, Csenger, Fehérgyarmat, Kocsord, Nyírbátor, Nábrád) együtt jelennek meg a fantázianevekkel, jelezvén, hogy itt a valóság és a képzelet egymásba játszik, átszövi egymást, s ez nemcsak a földrajzi viszonyokkal kapcsolatosan mondható el, hanem érvényes a környezetrajztól kezdve a csak a lírai alany, az író-narrátor számára fontos eseményekig. (A teljes zavart a tájékozódásban a II-vel jelölt novella kelti: ebben a főhős Szalkáról utazik vissza Pestre, de Nyírbátort érintve Csengerbe érkezik a vonata.)

Kőbányai János teszi fel a kérdést az utószóban: „igazi vagy virtuális, azaz: magateremtette emlékei buzogtak-e fel belőle [mármint Szomoryból – HP] hétről hétre?” Jó okunk van azt gondolni, hogy e rövidke, római számokkal jelölt írásokban (és a Függelék cikluscím alatt közölt, tematikájuk alapján kapcsolódó további tizenhét novellában) a képzelet kalandozik a valóságos gyermekkori emlékek világában. Ezt látszanak bizonyítani a téli tájba helyezett események. Ez idő tájt legfeljebb Szalkáig vagy Gyarmatig merészkedett ebben az évszakban az utazó, mert oda még vonattal el lehetett jutni, de tovább az országúton bizonytalanná vált a helyzet.

(Móricz például 1940-ben kénytelen volt napokig Mátészalkán várakozni a havazás miatt, s végül lemondani arról, hogy eljusson a célba vett községekbe.) Arról

a képtelenségről nem is szólva, hogy „egy januári reggelen” Szamosligeten az író ablaka alatt „a nagyapó juhnyája ment kolompolva” (V.). Ugyan hova?

Avagy: aligha járt szatmári lakodalomban az, aki ilyen mondatot leír: „Leülök az asztalhoz egy csésze tejeskávé elé s a tekintetes asszonnyal mellettem, aki vágja a kalácsot.”

A kötetbe foglalt írások többsége a maga elkülönültségében, egyediségében teljes élményt ad az olvasónak, de egymás után olvasva ezeket, lelepleződik a tematikus beszűkültség, a motivikus ismétlődés, a rekvizitumok néhány elemre korlátozódó világa, a tájábrázolás sematizmusa, s legfőképp az kelt hiányérzetet, hogy a feltáruló társadalomkép mennyire hézagos, és legfőképp konfliktusmentes nyugalma válik gyanússá. Ugyanolyan falvakban mozognak Szomory figurái, és ugyanabban a földrajzi térben, mint Móriczéi például A boldog emberben vagy egyéb szatmári helyszínű novelláiban, de a falusi élet teljessége, társadalmi keresztmetszete mégis inkább az utóbbiéban bontakozik ki.

Mindezek ellenére mégis átlengi ezeket a Szomory-novellákat valami különös fluidum, ami esztétikaivá varázsolja a szövegeket. A jelentéktelen történések emberi oldala, a lélek állapotának parányi elmozdulásai olyan tökéletes pontossággal vannak megrajzolva, hogy az lefegyverzi az olvasót. S az a szeretet is, amely az írót ehhez a vidékhez fűzi. Hol írnak másutt ilyen emelkedett hangon Mátészalkáról, mint itt, a VII. novellában? „Mert ez egy ilyen intelligens hely, ez a Mátészalka. Egy ilyen áldott jó hely ez a Mátészalka, Istentől áldott, hogy maradt Magyarországon.” S aztán az utánozhatatlan stílus! Az ízek, a színek, a

127

SZEMLE

hangok emelkedettséget és nosztalgikus hangulatot teremtő koloritja fénylik fel ebben az impresszionista módon megidézett világban, s a patetikusra formált mondatokban „az ember hallani véli a zsidó beszéd zsoltározó kacskaringóit”, ahogy Szerb Antal jellemzi az író szövegformálását.

Azt írja a már idézett utószavában Kőbányai: „Szomory alkotó egyénisége egyik rejtélyéhez akkor jutnánk közel, ha megoldhatnánk a többismeretlenes feladványt, hogy miért nemcsak az írásai zömének és vele elszakíthatatlanul nosztalgiájának is a tárgya: a szamosmenti táj.”

Mint minden ilyen kérdésre, egzakt válasz erre sem adható, de válaszkísérlet igen. Idézzük fel Orson Welles klasszikus filmjének, az Aranypolgárnak az alaphelyzetét! Az elmagányosodó, mindenkitől és mindentől elidegenedő újságkirály a halála előtt utoljára ezt a szót mondja ki: „Rózsabimbó.” A szenzációra éhes riporterek lázas nyomozásba kezdenek, mit is jelenthet ez. Miért éppen ez a szó hagyta el utoljára a haldokló ajkát? De nem találják a titok nyitját. A film befejezésében azt látjuk, hogy a hatalmas kastélyban összehalmozták a tárgyi hagyatékot, s mindent, amit feleslegesnek vagy értéktelennek vélnek, a tűzre vetnek. Legvégül egy gyerekszánkó lesz a tűz martaléka, s rajta a lángok megvilágítanak egy festett rózsabimbót.

Hátha ez a helyzet Szomoryval kapcsolatosan is? Gyermekkora nyarait,

128

iskolai vakációit részint Szalkán, részint Kérsemjénben töltötte. A szülői szigort, a katolikus iskola fegyelmét, a városi környezet zártságát felcserélte a Szamos menti táj napfényes világával, a vidéki élet csodáival, őszinte szeretetet kapott a közeli rokonok körében, s itt érintette meg az első szerelem. A szabadság különös mámorát élhette itt át. Erről vall a XXI. novellában: „Mert itthon, ebben a szabad tájban és gyönyörben, gondok nélkül és megváltva szinte beleolvadok harmóniákba, a képzeletem mámorosságában. A szülőföld nem a röghöz köt le, mint az aszfalt Pesten, de elkábít angyali költészetével, azzal a külön világával s külön égboltozatával, amelyen a Szamos tündöklő sávja a tejút, a fodrai csillagrajzásával a fényben.” A döntően az 1870-es és 80-as években átélt élmények egymásra kopírozódva elraktározódtak a tudatában, s a 30-as években kezdtek aktiválódni, amikor az író körül megfagyott a levegő, beszűkültek a publikálás lehetőségei, elmaradtak a korábbi zajos sikerek, s a világ fenyegetővé vált körülötte. S ő ekkor lélekben visszamenekült abba a világba, ahol felhőtlenül boldog volt, s ahol önzetlenül szerették.

Hamar Péter Szomory Dezső: Szamosmenti táj. Szomory Dezső Művei VIII. Újságprózák III. Összeállította és az utószót írta Kőbányai János. Budapest, 2012. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 263 p.

SZEMLE

A magyar érdekű szlavisztika kiváló művelője A hazai szlavisztikában Udvari István, nem mindennapi szorgalma és legendás munkabírása folytán rendkívül gazdag és változatos életművet hagyott maga után. A ruthenisztika szervezeti kereteit, a kutatás módszereit és e szlavisztikai diszciplína prioritásait és feladatait a professzor munkássága alapvetően meghatározta. Udvari István pályafutását sajnos rövidre szabta a sors, már lassan hetedik éve nincs köztünk, de életműve tartós építőköve a magyar és a nemzetközi szlavisztikának. Udvari István elsősorban a magyar érdekű szlavisztikát művelte, különös figyelmet fordított azoknak a szláv népeknek a történetére, amelyek a magyarsággal szoros nyelvi és kulturális kölcsönhatásban fejlődtek.

A szlavisztikában elért kutatási eredményei a magyar nyelvtudomány művelői számára is hasznosnak bizonyulhatnak.

Tudományszervező tevékenységének köszönhetően a Nyíregyházi Főiskola nemzetközi hírű szlavisztikai kutatóműhellyé vált.

Az Előszó és a professzor pályafutását bemutató fejezet magyar és orosz nyelven is megtalálható a kötetben. Ezt követi a szakirodalmi bibliográfia, mely Udvari István munkásságának tényszerű számbavételét kísérli meg. Ennek rendezőelve hasonló az előzőekéhez. Évenként, külön-külön szerepelnek az önálló kötetek (A), a különböző időszaki kiadványokban megjelent tanulmányok (B), a lexikoncikkek (C), a konferenciákon elhangzott előadások vagy azok rövidített változatai (D), a

bibliográfiák (E), a megjelent recenziók (F) és a perszonáliák (G). Az egyes csoportokon belül a tételek betűrendben követik egymást. A bibliográfia végén megtalálhatók a Professzor Úrról írt nekrológok. A kiadványt Rövidítések jegyzéke és Névmutató zárja.

Udvari István 1950. július 14-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tornyospálcán. Általános iskolai tanulmányait Eperjeskén végezte, majd Mándokon érettségizett. 1975-ben szerzett történelem-orosz szakos diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1978-tól dolgozott a Nyíregyházi Főiskola jogelőd intézményében, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. 1981-ben megvédte bölcsészdoktori értekezését, majd 1987-ben kandidátus lett. A magyarországi szlavisztika egyik úttörője, Hodinka Antal akadémikus emlékére 1993-ban Nyíregyházán nemzetközi konferenciát szervezett. Ebből az alkalomból nyolc kiadvány látott napvilágot. Ilyen pl. Hodinka Antal Ruszinmagyar igetára (1991), Hodinka összegyűjtött kéziratainak megjelentetése, az 1923-as Утцюзнина, газдуство и прошлость южнокарпатськыхъ русинувъ (2000) reprintje. Életének már utolsó hónapjaiban írt előszót Hodinka Antal Час гурше ги вода.... c. (2005) ruszin nyelvű szövegeiből összeállított kötetéhez. 1995-ben a Szegedi József Attila Tudományegyetemen szláv nyelvtörténetből habilitált doktori fokozatot, majd 1997-ben akadémiai doktori fokozatot szerzett.

1989-től főiskolai, 1997-től egyetemi

129

SZEMLE

tanár volt. 1997-ben elnyerte a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat. Alapító tagja volt az ELTE BTK Nyelvészeti Doktori Iskolájának. A KLTE Szláv Filológiai Intézetében és az ELTE Szláv Filológiai Tanszékén a PhD-képzés alprogram-vezetőjeként képviselte a főiskolát. 1997– 1999 között tagja volt a KLTE Doktori Habilitációs Bizottságának, majd pedig a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Habilitációs Bizottságában tevékenykedett (1999–2001). Több akadémiai doktori, habilitációs és kandidátusi, illetve PhD-értekezés opponense volt.

Az ELTE BTK Doktori Iskolájában közvetlenül vagy közvetve több megvédett vagy megvédés előtt álló doktori értekezést inspirált, melyek elkészültét már nem érhette meg. Udvari István 2003 áprilisától belső alapító tagja volt a Veszprémi Egyetem interdiszciplináris doktori iskolájának, ugyanettől az évtől ügyvivői szakértője is volt az egyetemnek. Itt 2004-ben egyetemi tanári kinevezést kapott.

1990 és 1992 között a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tudományos főigazgató-helyettesi státuszát töltötte be. A főiskolán előbb az Orosz Nyelv és Irodalom Tanszék munkatársa volt, majd 1992-ben megalapította, s eredményes akkreditációra készítette föl az Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéket.

Az egység 1993 őszétől 1999-ig főiskolai szintű tanszékként működött, de 2000-től az intézmény egyetlen egyetemi jogú tanszékeként akkreditálta a Magyar Akkreditációs Bizottság. Az Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék a hungaroruthenisztika egyik bel- és külföldön egyaránt számon tartott hazai műhelyévé vált. A tanszékalapító Udvari István ezzel az ukrán és ruszin kultúra országosan

130

is egyik legjelentősebb centrumát építette ki az ország keleti területén. Irányításával a tanszék nemzeti méretekben is meghatározó tudományos teljesítményt nyújtva könyvek, jegyzetek, szótárak, néprajzi, történeti, nyelvészeti, vallástörténeti tanulmányok sokaságát jelentette meg, amelyek elsősorban az ukrán szakos hallgatók képzését szolgálták.

Udvari István egész munkássága során rendkívül nagy figyelmet szentelt az interetnikus kapcsolatoknak, a történeti Magyarországon egymással szoros nyelvi és kulturális kölcsönhatásban élt népek érintkezésének. Egyéni kutatásai a bács-szerémi ruszinok magyar jövevényszavainak vizsgálatával kezdődtek, amelyből szervesen nőtt ki a többi kutatási téma. A bács-szerémi és kárpátaljai ruszinok (kárpátukránok) nyelve, történelme tárgyköréből számos tanulmányt készített. Több éven át foglalkozott a Mária Terézia-féle úrbérrendezés szlovák, ruszin és délszláv vonatkozásaival. E téma­körből számtalan cikket írt, továbbá a szlovák, ruszin és délszláv falvak, mezővárosok úrbérrendezési anyagából több kötetet állított össze.

Mélységeiben tanulmányozta az ukrán nép történelmét, irodalmát, demográfiáját; ruthenisztikai kutatásaival pedig mind ukrán, mind ruszin, mind magyar vonatkozásban igazolta és részben feltárta, hogy a Magyar Királyságban élt ruszinok összekötő kapocs szerepét töltötték be az ukrán és az orosz, valamint a magyar művelődés között. 1997-ben kezdődtek el a tanszéken az ukrán-magyar szótár (Ukrán–magyar szótár I–VI. 2000–2003) lexikográfiai munkálatai, illetve 2003-tól a magyar-ukrán szótári munkálatok (Magyar–ukrán szótár I–II. 2005–2006).

SZEMLE

Udvari István maga elé tűzött feladatai, illetve kutatási témái organikusan épültek egymásra. Ezt tükrözi munkáinak bibliográfiája, mely három külön füzetben jelent meg: Vraukóné Lukács Ilona (szerk.): Szlavisztikai bibliográfia Udvari István munkássága alapján I. Adatok a hazai ukrainisztika és ruszinisztika bibliográfiájához (1974–1995) (2001), Bajnok Lászlóné (szerk.): Szlavisztikai bibliográfia Udvari István munkássága alapján II. Adatok a hazai ukrainisztika és ruszinisztika bibliográfiájához (1995–2000) (2001), Bajnok Lászlóné (szerk.): Szlavisztikai bibliográfia Udvari István munkássága alapján III. Adatok a hazai ukrainisztika és ruszinisztika bibliográfiájához (2000–2005) (2005).

Több főiskolai sorozatnak volt alapítója, illetve szerkesztője; ilyen például a Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia, Vice Versa, Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae és a Glossarium Ukrainicum.

1990–1994 között főszerkesztője volt a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei (Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis) c. soro­zatnak. A Világirodalmi lexikon ukrán anyagát Udvari István mintegy hatvan cikkel gazdagította. 1997ben a Kárpátaljai Minerva, 2001-ben a Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae c. szlavisztikai akadémiai folyóirat szerkesztőbizottságának lett tagja.

Udvari István jelentős kapcsolatokat épített ki a környező országok ukrainisztikai és ruszinisztikai műhelyeivel is (Eperjes, Ungvár, Ternopol, Kijev, Újvidék). Állandó részvevője volt a hazai, illetve külföldi szlavisztikai konferenciáinknak. A tudományos közéletben a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Modern Filológiai Társaságnak,

az MTA Nyelvtudományi Bizottsága Szótártani Bizottságának, a Ruszinisták Nemzetközi Szervezetének volt tagja.

A Magyarországi Ukrainisták Egyesületének elnökeként a magyar ukrainisták részvételét szervezte a nemzetközi szlavisztikai kongresszusokon.

1997-ben az MTA Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Testülete által alapított Lónyay Menyhért-díjban részesült, 2004ben pedig Hodinka Antal Emlékplakettel tüntették ki. Ugyanebben az évben felsőoktatás-szervező, tudományos, közéleti és nemzetközi kapcsolatokat építő kulturális munkássága alapján a Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar vezetőinek javaslatára a Nyíregyházi Főiskola rektora a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Arany Fokozata kitüntetésre terjesztette fel, amelyet azonban már nem vehetett át.

Születésének 60. és halálának 5. évfordulójáról a Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke 2010-ben nemzetközi tudományos konferenciával emlékezett meg, melynek anyaga, az In memoriam István Udvari (1950–2005) című könyvben az elmúlt évben látott napvilágot.

Jelen kötetet mindazok számára javasoljuk, akik az ukrainisztika és ruszinisztika területén folytatnak kutató tevékenységet, valamint azoknak, akik a magyar és a szláv népek közötti interetnikus folyamatok iránt érdeklődnek.

Abonyi Andrea Tímea Udvari István élete és munkássága / /Иштван Удвари – Биобиблиографический указатель (Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 26.) Szerkesztette: Zoltán András. Technikai szerkesztő: Rományuk Renáta. Munkatárs: Bárányné Komári Erzsébet. Kiadja a Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke. Örökségünk Kiadó, Nyíregyháza, 2010. 237 p.

131

bibliográfia

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről és Kárpátaljáról szóló tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája 2012. január 1. – 2012. június 30.

– elel –: Szikora Tamás : in memoriam = Új Művészet, 23. (2012.) 7–8., p. 79.

Szikora Tamás, festőművész, nekrológ (SZIJJÁRTÓ): Leigázni lehetetlen = Szabad Föld, 68.

(2012.) 12., p. 12–13 Krúdy Gyula A Honismereti Akadémia kitüntetettjei = Honismeret, 40. (2012.) 4., p. 53–60.

Kitüntetés, Bene János, Tóth Sándor, Bél MátyásNotitia Hungariae Emlékérem, honismereti mozgalom Adamik Tamás: Kölcsey erkölcsi végrendelete : Parainesis című művének műfaja, felépítése és forrásai = Irodalomtörténet, 93. (2012.) 2., p. 160–179.

Kölcsey Ferenc, Parainesis, irodalomtörténet Apakomplexus = Könyvjelző, 8. (2012.) 6., p. 26–27. könyvismertetés, Móricz Zsigmond: Naplók, 1926– 1929. – Bp. : Noran Kiadó, 2012.

Babosi László: „...a róla való beszélgetés voltaképpen befejezhetetlen...” : beszélgetés Buda Ferenc költővel Ratkó Józsefről = Stádium, 1. (2012.) 1., p. 4–5.

Ratkó József, Buda Ferenc, interjú Babosi László: „…ha kerek kontyod lesz neked…” : Beszélgetés Kalász László költő özvegyével = Stádium, 1. (2012.) 2., p. 2–3.

Kalász Lászlóné, Kalász László, interjú Babosi László: Nekem Fábián Zoltán a barátom volt : Ratkó József és Fábián Zoltán kapcsolata – levelezésük tükrében = Vár, 8. (2012.) 1., p. 111–127.

Ratkó József, Fábián Zoltán, irodalmi levelezés Bakos Zoltánné: Dramatikus játék március 15-re : Krúdy Gyula: Sánta honvéd című művének átdolgozása = Tanító, 50. (2012.) 3., p. 31–32.

Színjátszás, dramaturgia, műelemzés, Krúdy Gyula: Sánta honvéd Baumgartner Bernadette: Német származás, magyar iskola, román iskolapolitika : a szatmári sváb eredetű falvak katolikus iskolái 1918–1940 között = Pro Minoritate, évf. n. (2012.) tavasz., p. 173–193.

Svábok, németek, oktatás, falvak, Szatmár Bene János: Húsz év a megyei önkormányzat kebelében : a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat

132

Múzeumok Igazgatósága munkássága az elmúlt húsz esztendőben = Comitatus, 22. (2012.) 1–2., p. 13–15.

Múzeum, kultúratámogatás, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága Bene János: Milyen szakmai problémákat vet fel a megyei múzeumi szervezetek megszüntetése, az intézmények tulajdonosváltása? = MúzeumCafé, 6.

(2012.) 4., p. 26–33.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, múzeumok Bókay László: Szegregáció a görögkatolikus iskolában? = Új Ember, 68. (2012.) 27., p. 3. görög katolikus egyház, általános iskola, cigányság, szegregáció, Nyíregyháza-Huszár telep Bónis Ferenc: Kodály Zoltán és Móricz Zsigmond = Hitel, 25. (2012.) 9., p. 3–29.

Borbás Barnabás: Heccmesterek Tiszaeszláron : Kövér György történész a felmelegített vérvádról = Heti Válasz, 12. (2012.) 17., p. 15–17.

Vérvád, Solymosi Eszter, Tiszaeszlár, interjú, Kövér György Böhm Zsuzsa: Volt egyszer egy Tabán = A macska, 26.

(2012.) 5–6., p. 6–7.

Krúdy Gyula, életmód Bugya István: „Nem hal ki az ének” : töredékes emlékek és közbevetett gondolatok Ratkó Józsefről = Stádium, 1. (2012.) 1., p. 2.

Ratkó József Célunk a munkahelyteremtés, és az élhetőbb város kialakítása : Cigánd városa először a történelemben, 2013 januárjától járási székhelyként szolgál = Magyar Fórum, 24. (2012. 08. 23.) 34., p. 4., 9.

Cigánd, Oláh Krisztián, járási székhely, járások, fejlesztések, beruházások Dél-Nyírség a fejlődés útján = Magyar Fórum, 24.

(2012. 08. 23.) 34., p. 4.

Dél-Nyírség, Vámospércs, Ménes Andrea, fejlesztések, Beruházás Dezső Kinga: Magyar zenei mérték és versidom : Szénfy Gusztáv és Arany János verselmélete = Irodalomtörténet, 93. (2012.) 2., p. 209–221.

Szénfy Gusztáv, Arany János, irodalomtörténet

bibliográfia Dombi Margit: Tiltakozás a létszámleépítés miatt : az elbocsátásokról a szabolcsi közgyűlés elnöke sem tudott : emelnék a színvonalat = Magyar Nemzet, 75.

(2012. 08. 30.) 237., p. 4.

Egészségügyi Holding Zrt., kórházak, létszámleépítés, demonstráció, Nyíregyháza, Mátészalka, Nagykálló, Fehérgyarmat Egy falu Szabolcs vármegye lecsippentett darabkáján = Magyar Fórum, 24. (2012. 08. 23.) 34., p. 13.

Kárpátalja, Eszeny, Gönczy Sándor, interjú Erdélyi S. Gábor: Egy hivatásos boldogtalan = 168 óra, 24. (2012.) 28., p. 36.

Könyvismertetés, Móricz Zsigmond: Naplók, 1926– 1929. – Bp. : Noran Kiadó.

Fedinec Csilla: Konzervált történelem = Pro Minoritate, évf. n. (2012.) nyár, p. 164–170.

Kárpátalja, nemzetiségek, nemzetiségi politika, 1939–1944, ruszinok, rutének, könyvismertetés, Brenzovics László: Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján 1939–1944.

Fried István: Krúdy Gyula utolsó étkezése Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében = Irodalomtörténet, 93. (2012.) 2., p. 198–208.

Krúdy Gyula, Márai Sándor, irodalomtörténet Frisnyák Sándor: Tokaj-Hegyalja mint történeti táj = Honismeret, 40. (2012.) 4., p. 31–35.

Helyi szerző, Tokaj-Hegyalja Gelencsér Gábor: Pénz és politika: alapos filológiai bevezető a Móricz-mozifilmek világába = Filmvilág, 55. (2012.) 9., p. 50.

Könyvismertetés, Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon Gergely Zsolt: Az elmúlt évekről... : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat közoktatási intézményei = Comitatus, 22. (2012.) 1–2., p.

11–12.

Közoktatás, kultúratámogatás, fejlesztés, SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Gintli Tibor: Krúdy-párhuzamok Márai narrációs technikájában : anekdotikusság és kalandszerűség A Garrenek műve ciklusban = Irodalomismeret, 23.

(2012.) 1., p. 59–70.

Krúdy Gyula, irodalomelmélet Kácsor Zsolt: Anyácska utolsó napja Tiszadobon = Népszabadság, 70. (2012. 08. 18.) 194., mell. p. 12.

Illésné Áncsán Aranka, Tiszadobi Szociális Szövetkezet, állami gondozottak, portré Kácsor Zsolt: Ki vagytok rúgva, menjetek legózni! : Szabolcs : több mint félezer embert küldenek el négy kórházból = Népszabadság, 70. (2012. 08. 30.) 203., p. 5.

Egészségügyi Holding Zrt., létszámleépítés, kórházak, Nyíregyháza, Fehérgyarmat, Nagykálló, Mátészalka Kalmár János: Szatmár, 1711: vég, folytonosság, kezdet? = Századok, 146. (2012.) 4., p. 875–886.

Rákóczi szabadságharc, Szatmári béke Kiss Zoltán Tamás: Összefogás a gyógyításért : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egészségügyi és Szolgáltató Nonprofit Zrt. = Comitatus, 22. (2012.) 1–2., p. 8–10.

Egészségügy, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Egészségügyi Holding Nonprofit Zrt. Kollányi Irén: A Korányi gyógyszerészek = Bácsország, 15. (2012.) 1., p. 42–49.

Korányi család, gyógyszerész, családtörténet, Nagykálló, Nyíregyháza Komiszár Dénes: A 20. század tükre egy városháza gyűjteményének sorsában = MúzeumCafé, 6. (2012.)

4., p. 42–45.

Városháza, Nyíregyháza, portréfestészet, Hatzel Márton, Báthy (Sztruhár) Károly, Z. Szalay Pál, polgármesterek Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért = Századok, 146. (2012.) 4., p. 853–865.

Rákóczi szabadságharc, Szatmári béke, Károlyi Sándor, Pálffy János Kozma Katalin: Kisari Balla György 80 éves = Honismeret, 40. (2012.) 2., p. 57–58.

Kisari Balla György, portré Krekity Olga: Az írók felelőssége : beszélgetés Serfőző Simon költővel = Versmondó, 20. (2012.) tavasz., p. 4–10.

Ratkó József Krupp József: A sorstalanság teátruma : Borbély Szilárd drámáiról = Vigilia, 77. (2012.) 9., p. 709–714.

Borbély Szilárd, irodalomelmélet, drámaelmélet Kujbusné Mecsei Éva: Archív pillanatok : a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltár múltjából = Comitatus, 22. (2012.) 1–2., p. 16–19.

Levéltár, kultúratámogatás, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár L. Z.: Zöld és kék paradicsom : Sóstógyógyfürdő, Nyíregyháza ékszerdoboza = Heti Válasz, 12. (2012.) 30., p. 54–55.

Nyíregyháza-Sóstófürdő, turizmus, Nyíregyházi Állatpark, Parkfürdő Laky Zoltán: Rendteremtés a káosz után : a munkahelyteremtésé a főszerep Nyíregyházán = Heti Válasz, 12. (2012.) 30., p. 52–53.

Munkahelyteremtés, költségvetés, Nyíregyháza, Kovács Ferenc polgármester László Ferenc: Vért kíván : musical = Magyar Narancs, 24. (2012.) 29., p. 41.

Musical, szabadtéri színház, Báthory Erzsébet, színházi bemutató Lipp Tamás: Toldi bosszúja : Krúdy, Pekár és Pilisy Róza = 168 óra, 24. (2012.) 29., p. 40–42.

Krúdy Gyula, irodalomelmélet M. A.: Koncepciós per a XVII. században : Báthory Erzsébet-premier a Margitszigeten = Magyar Fórum, 24. (2012.) 29., p. 13.

Musical, szabadtéri színház, Báthory Erzsébet Makovecz Imre nevét vette fel Csenger iskolája = Magyar Hírlap, 45. (2012. 09. 01.) 205., p. 2.

Csenger, általános iskola, névadás, Makovecz Imre Medveczky Attila: A tegnapok ködlovagjai : (Krúdy Gyula: Ivók könyve) = Havi magyar fórum, 20.

(2012.) 5., p. 74–76. könyvismertetés Mercs István: Nyugat népe keleten : Ady, Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi fogadtatása a Kelet Népében =

133

bibliográfia Irodalomtörténet, 93. (2012.) 2., p. 235–249.

Kelet Népe, irodalomtörténet Mészáros Kálmán: A szatmári béke aláírói és további sorsuk = Századok, 146. (2012.) 4., p. 887–911.

Rákóczi szabadságharc, Szatmári béke Milliárdok érkeznek Sóstóra : ez a támogatás is cáfolja a szocialisták kijelentését, miszerint Kelet-Magyarország mostohagyerek = Magyar Fórum, 24. (2012.) 35., p. 4.

Pályázat, beruházás, felújítás, Parkfürdő, idegenforgalom, Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdő Kovács Ferenc polgármester M illisits Máté: Szolgálni örömmel és tiszta szívvel : egy értékmentő beregi lelkész centenáriuma = Reformátusok Lapja, 56. (2012.) 13., p. 8.

Csiszár Árpád, évforduló, emlékünnepség, Vásárosnamény (földrajzi név) Molnár Ferenc: A munkácsi görög katolikus püspökség az 1848–1849-es események viharában = Kisebbségkutatás, 21. (2012.) 2., p. 287–309.

Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye, görög katolikus egyház, 1848–1849 Németh Judit: Édesapám barátairól : Móricz Zsigmond = Forrás, 44. (2012.) 5., p. 69–71.

Móricz Zsigmond, Németh László, irodalmi levelezés Németh Ványi Klári: Czóbel Minka = Kalligram, 21.

(2012.) 7–8., p. 60–64.

Orbán László: Kárpátaljai diákok Dunaalmáson = Reformátusok Lapja, 56. (2012. 08. 5.) 32., p. 4. Önkéntesek, Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja, diákok, Dunaalmás Orosz Károly: Sütök neked lágy kenyeret : a kenyérsütés és a hozzá kapcsolódó szokások a rétközi református kisvárosban, Dombrádon = Confessio, 36.

(2012.) 1., p. 88–110. népi ételek, népszokás, Dombrád Orosz Sándor: Az ukrajnai határforgalmi rendszer, különös tekintettel Kárpátaljára 1989-től napjainkig = Kisebbségkutatás, 21. (2012.) 2., p. 310–334. határátkelő, kishatárforgalom, Ukrajna, Kárpátalja Osztovits Ágnes: Válságos évek : Móricz Zsigmond naplótitkai = Heti Válasz, 12. (2012.) 29., p. 72–73.

Könyvismertetés, Móricz Zsigmond: Naplók, 1926– 1929. – Bp. : Noran Kiadó, 2012.

R. Várkonyi Ágnes: Végig nem vitt viták : A szatmári béke a történetírásban = Századok, 146. (2012.) 4., p. 763–797.

Szatmári béke, Károlyi Sándor, Rákóczi szabadságharc Seres István: A Szatmári békesség és írója = Századok, 146. (2012.) 4., p. 913–935.

Pulyai János, Károlyi Sándor, Rákóczi szabadságharc, Szatmári béke

134

Seszták Oszkár: Lezárult egy fejezet = Comitatus, 22.

(2012.) 1–2., p. 3–7. Önkormányzat, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, beruházás, költségvetés Szarka Lajos: A tiszaeszlári szörnyeteg : Hogyan lett egy cselédlány tragédiájából zsidóellenes vérvád? = Hetek, 16. (2012.) 15., p. 24–26. vérvád, antiszemitizmus, zsidóság, Solymosi Eszter, Tiszaeszlár Szilágyi Zsófia: Ki adja a pénzt? : (Móricz A Kelet Népe szerkesztőjeként) = Helikon. Irodalomtudományi Szemle, 57. (2011.) 4., p. 615–633.

Móricz Zsigmond, Kelet Népe Szilágyi Zsófia: Olvasópróba : Baranyai Norbert: „... valóságból táplálkozik s mégis költészet”. Móricz Zsigmond prózájának újraolvasási lehetőségei.

Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010. = Kalligram, 21.

(2012.) 7–8., p. 147–150. könyvismertetés Sztancs Gábor: A nagykárolyi várkastély = Honismeret, 40. (2012.) 2., p. 42–45.

Károlyi-kastély, Károlyi-család, Nagykároly Torma Tamás: Állatkerti külalak : a nyíregyházi Sóstó Zoo új épülete = Népszabadság, 70. (2012. 08. 24.)

198., p. 14.

Nyíregyházi Állatpark Tóth Ferenc: A szatmári békesség és Franciaország = Századok, 146. (2012.) 4., p. 867–874.

Rákóczi szabadságharc, Károlyi Sándor, Szatmári béke Történelemhamisítás folyik Kárpátalján = Magyar Fórum, 24. (2012. 08. 16.) 33., p. 8.

Kárpátalja, anyakönyv, anyakönyvi adatok védelme Tutuskó Ágnes: A kárpátaljai rutén nép reagálása az 1914–1915. évi orosz betörésekre = Pro Minoritate, évf. n. (2012.) nyár, p. 54–68.

Kárpátalja, ruténok, I. világháború, 1914–1915 Vadas Zsuzsa: Azok a régi férfireggelik! : gábli Krúdy Gyulával = Nők Lapja, 63. (2012.) 34., p. 64–65.

Krúdy Gyula, portré, gasztronómia Véghelyi Balázs: Szép szóval... = Stádium, 1. (2012.)

1., p. 3.

Ratkó József Vilcsek Béla: Kettészelt énekek : Madár János két költői korszaka = Palócföld, 58. (2012.) 3., p. 69–80.

Zappe László: Roncs autó, roncs élet = Criticai Lapok, 21. (2012.) 7., p. 27–28.

Színikritika, Miller, Arthur: Az ügynök halála. – Rend.

Koltai M. Gábor, Móricz Zsigmond Színház Készítették a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár dolgozói

Szerzőink figyelmébe!

A tanulmányok és szépirodalmi írások terjedelme lehetőleg ne legyen több másfél ívnél (60 000 n), könyvismertetés esetén 12 000 n-nél. Ennél terjedelmesebb írást csak kivételes esetben közlünk. A szövegbeli kiemelés eszköze a kurziválás legyen.

Az idézőjelben lévőket nem kell dőlt betűvel szedni, csak azokat az elemeket, amelyeket a hivatkozott írás szerzője kiemelt. A közlő is kiemelhet döntéssel szavakat az idézetben, ezt azonban külön is jelezni kell. Az idézetben a rövid kiegészítéseket, megjegyzéseket [ ]-ben tegyék meg.

A tanulmányok szerzőit arra kérjük, hogy a kiegészítő információkat a lábjegyzetben helyezzék el. Kérjük, ügyeljenek arra, hogy egy-egy lábjegyzet ne legyen terjedelmes.

A jegyzetapparátusban a felhasznált irodalomra történő hivatkozáskor kiskapitálissal írjuk a szerzőt (ha az nincs, akkor a szerkesztőt vagy a kötet összeállítóját). Az adatközlést az írás oldalszáma zárja, az oldal szót nem írjuk ki és nem is rövidítjük. A címleírásban ne használjunk kurzív betűt. Ha egy indexben több műre hivatkozunk, pontos vesszővel különítsük el a tételeket. Több szerzőt nagykötőjellel kössünk össze. Többkötetes munka esetén a kötet sorszámát is tüntessük fel.

Az önálló kötet szerzőjét, a mű címét, a kiadás helyét, évét, a kiadót és az oldalszámot így kérjük megadni: – Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest, 1988. Gondolat Kiadó, 34–123.

Folyóiratban megjelent írásnál a szerző neve után a mű címét, a periodika nevét, évét, sorszámát és az oldalszámot kell megadni. A periodika sorszámát az sz. (szám) különíti el egyértelműen a lapok oldalszámától.

– Izsépy Edit: A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle történetéhez. Századok, 1969. 5–6. sz. 1077–1104.

Gyűjteményes kötetben lévő írás esetében a szerző és a cím után a kötet címe, a szerkesztő(k) neve, a kiadás helye, éve, a kiadó és a pontos oldalszám következik. A hivatkozott írás címe és a gyűjteményes kötet közé az In: kerüljön.

– Balogh István: Alkotás és tudományszervezés a politika szorításában. In: Szabó István emlékkönyv. Szerk. Rácz István. Debrecen, 1998. Kossuth Egyetemi Kiadó, 37–52.

Forrásközlő kötet felhasználásakor első helyen a cím áll, mögötte a szerkesztő (az összeállító, az összegyűjtő), a kiadás helye, éve, a kiadó és az oldalszám következik.

– „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrilány naplója, 1842–1843.

A naplót közreadja, jegyzetekkel ellátta, a bevezető írta, a személy- és helymutatót készítette: Katona Csaba. Győr, 2007. Mediawave Alapítvány.

Ha egy műre többször hivatkozunk, akkor az első, teljes leírásnál a könyvészeti adatok után [ ]-ben a szerző (szerkesztő) kiskapitálissal írt vezetéknevét, a kiadás évét helyezzük el, hogy a további hivatkozásoknál ezt a rövid változatot használjuk.

Példák: – Izsépy Edit: A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle történetéhez. Századok, 1969. 5–6. sz. 1077–1104. [Izsépi, 1969.]

135

Szerzőink figyelmébe!

– Balogh István: Alkotás és tudományszervezés a politika szorításában. In: Szabó István emlékkönyv. Szerk. Rácz István. Debrecen, 1998. Kossuth Egyetemi Kiadó, 37–52. [Balogh, 1998.]

– „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrilány naplója, 1842–1843.

A naplót közreadja, jegyzetekkel ellátta, a bevezető írta, személy- és helymutatót készítette: Katona Csaba. Győr, 2007. Mediawave Alapítvány. [Katona, 2007.]

Többkötetes oklevéltárakra és okmánytárakra a szakma szabályai szerint hivatkozzunk, s ne a szerkesztő nevével jelöljünk. Pl. Archivum Rákóczianum. Első Osztály.

Szerk. Thaly Kálmán. [AR ] II . kötet. Budapest, 1873.

Ha egy szerzőnek egy évben megjelent több írását is felhasználjuk, akkor az évszámot követő perjel után az ábécé betűivel jelezzük ezt a tényt, így: 2007/a. Azonos vezetéknevű szerzőket a keresztnév első betűje különböztesse meg, ha ez nem elegendő, akkor a teljes keresztnév.

A levéltári források őrzőhelye mellett a pontos jelzetet (fondszám és szöveges megnevezést) kérjük. Példa: Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, V. B. 77. Nyíregyháza rendezett tanácsú város (1929-től megyei város) polgármesterének iratai, 1872–1950. VIII. 101/1915.

Ha ugyanabból a levéltárból más forrást is közlünk, az első említésnél szögletes zárójelben rövidítsük a nevet: Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], ha egy fondból később más iratra is hivatkozunk, akkor az elsőnél így jelezzük: V. B. 77. Nyíregyháza rendezett tanácsú város (1929-től megyei város) polgármesterének iratai, 1872–1950. [V. B. 77.]. Kérjük, vegyék figyelembe, hogy néhány éve az általános levéltárakban sok fond száma, 2012-ben pedig az összes megyei levéltár neve megváltozott.

A szöveghez tartozó képet, grafikont, ábrát stb. címmel és/vagy aláírással ellátva külön fájlban is mellékeljék, feltüntetve a lelőhelyet és az alkotó, készítő nevét. Fontos a közlésre alkalmas kép ideális helyének megjelölése is.

A recenzió végén a címen kívül kérjük a többi bibliográfiai adatot is: a szerző(k), a szerkesztő(k) nevét, a megjelenés helyét, évét, a kiadót, továbbá a terjedelmet (oldalszámban).

Kérjük, a kéziratot e-mailben az alábbi címre juttassák el: szabolcsi.szemle@gmail. com.

136

Tartalom ötvenéves a nyíregyházi főiskola

Sallai József

Ötvenéves a nyíregyházi tanárképzés Marik Sándor

Rektorok az ötvenéves főiskoláról

Nevek és számok a főiskola első évéből

a történelem személyes forrásai Kövér György

A történetíró személyes forrásai Kovács Ágnes

A Károlyi Sándor és Barkóczy Krisztina levelezése Katona Csaba

A kacér és a szende: Slachta Etelka és Kölcsey Antónia naplóinak értelmezései iskolák és határok

Polyák Marianna

Munkács görög katolikus elemi iskolája a XIX. században

Hüse Lajos

A nyíregyházi iskolacsengő messzire hallatszik

Egy inkluzív nevelést támogató nemzetközi program hatásvizsgálata IRODALOM Csabai László

Az istenek a földre szállnak

(részletek a Szindbád Szibériában című regényből) F. Szakál Sándor

Vaskígyó

Mogyorósi László

Kávéház Csend & Élet; Várakozóállás; alkalom

3 14 28

30 40 52

61 78

89 120 122

137

SZEMLE

Krúdy asszonyai (Endresz Ágnes)

Szomory Dezső rózsabimbója (Hamar Péter)

A magyar érdekű szlavisztika kiváló művelője (Abonyi Andrea)

124 125 128

BIBLIOGRÁFIA

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről és Kárpátaljáról szóló

tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája

2012. január 1. – 2012. június 30.

132

Szerzőink figyelmébe!

135

A borítón lévő fényképet Karádi Zsolt készítette a Nyíregyházi Főiskola parkjáról.

138

E számunk szerzői:

Abonyi Andrea – főiskolai adjunktus Csabai László – író, tanár Endresz Ágnes – díszlet- és jelmeztervező, középiskolai művésztanár F. Szakál Sándor – költő Hamar Péter – irodalomtörténész Hüse Lajos – szociológus, adjunktus

Katona Csaba – történész

Kovács Ágnes – történész

Kövér György – történész, egyetemi tanár

Marik Sándor – újságíró

Mogyorósi László – író, tanár

Németh Erika – szobrászművész Polyák Mariann – történész Sallai József – történész, ny. főiskolai docens

139

140