Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 20007/4. szám

bor铆t贸 I.

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLII. évfolyam

2007. november

4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet

E SZÁMUNK SZERZŐI: † Bán István ref. lelkész, mérnök, Miskolc Bartha Sándor ny. ügyvéd, Nyíregyháza Karádi Zsolt főiskolai tanár, Nyíregyháza Kujbusné Mecsei Éva főlevéltáros, ig. h., Nyíregyháza Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Marti Tibor PhD-hallgató, Pilisvörösvár Németh Nándor geográfus, MTA Közgazdaságtud. Int., Bp. Németh Péter régész, c. múzeumigazgató, Nyíregyháza Neumann Tibor MOL-SZETE tud. munkatárs, Bp.

Nagy Ferenc tudomány Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

A címoldalon a városalapítók szobra, Nyíregyházán (fotó: Erdélyi Tamás) A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

2 p.

monográfia

*

Kujbusné Mecsei Éva

A betelepülés évtizedei Magyarország településeinek népessége a XVII–XVIII. század folyamán a 150 éves török uralom, a hadjáratok, majd a Rákóczi-szabadságharc következtében kb. négymilliónyira csökkent. A közel két évszázadnyi természetes szaporulat és az ez idő tájban érkezett bevándorlási többlet is áldozatul esett a népességpusztító hatásoknak. Az ország leginkább elnéptelenedő része az Alföld és a dél-magyarországi területek voltak, így a XVIII. század elején ezek lettek a meginduló belső vándorlás célpontjai, hiszen itt a földbőség mellett az örökös jobbágyságtól való szabadulásnak a szabad paraszti fejlődésnek is megvoltak a feltételei.1 Az elnéptelenedett területek földesurai igyekeztek kihasználni a migráció megélénkülését és különböző kedvezményeket ígérve magukhoz csábítani, majd pedig maradásra bírni a birtokukra érkezőket. A belső migránsok egy részét az országhatáron belülről vagy külföldről spontán módon, magányosan vagy néhány családból álló kisebb csoportokban egyik településről a másikba, majd a harmadikba költözők alkották, de számosan voltak olyanok is, akiket a földesurak által írásos szerződéssel megbízott impopulátorok az illetékes vármegyék hivatalos engedélyével telepítettek meghatározott helyről a népességhiányos birtokrészre.

A XVIII. század eleji vándorlás során az új telepesek olyan különleges jogi és gazdasági lehetőségeket kaptak, amelyek által sokszor kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint a régi lakosok. A migráció következtében több faluban és mezővárosban megváltozott a lakosság nemzetiségi, vallási összetétele, és domináns lett a többséget képező új lakosok élet- és gazdálkodási formája.

Nyíregyházán már a XVI. századtól jelentős volt a népmozgás. A török uralom idején a lakosság egy része elszökött, majd visszatért a felperzselt faluba, sőt a régi lakosok mellé újak is jöttek. Bocskai hajdúi közül is voltak, akik itt telepedtek le, sőt a közeli Sima pusztulása után az ott lakók is átjöttek Nyíregyházára lakni.2 „1688-ban Csáky István... a Rákóczi uradalom 1688-as urbáriumában »nunc totaliter deserta«-ként említett, de valójában teljesen el nem néptelenedett Nyíregyházát, hogy a föld ne maradjon munkáskéz nélkül igyekszik benépesíteni, de csak néhány jobbágycsalád települt be.”3 A Rákóczi-szabadságharc után azonban 1. Gyimesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet. Bp., 1990. 119–120.

2. Mező András: Nyíregyháza története 1753-ig. In: Németh Péter – Mező András: A régi Nyíregyháza.

Nyíregyháza, 1973. 52.

3. Uo. 57. * E rovatcím alatt jelentetjük meg Nyíregyháza Megyei Jogú Város monográfiájának már elkészült fejezeteit. (A szerk.)

394

Kujbusné Mecsei Éva

a népességszám folyamatosan nőtt: 1728-ban 28 családfőt írtak össze, 1741-ben pedig 62-t.4 A település életében ez az új korszak akkor kezdődött, amikor területének osztatlan fele az ecsedi uradalom megvásárlásával 1748-ban Károlyi Ferenc tulajdonába került. A másik fél birtokosa Palocsayné Petheő Rozália volt. A nagy határához képest gyéren lakott faluban – ahol az elkeseredett korábbi tulajdonosok szerint „csak szél fújdogálta” az üres helyeket – 1752-ben a megyei conscriptorok közel 40 gazdát találtak, míg a földesúr részére készített összeírás szerint a Károlyi-részen 29 puszta telek között 31 gazda, valamint a görög katolikus pap, tanító és az egyházfi élt, a Palocsaynéén pedig 8 gazdát neveztek meg és 22 lakott telket írtak össze a rajta lakók feltüntetése nélkül a 2 pusztatelken felül. Hogy valóban mennyi volt a lakatlan házhely, arról Rácz Demeter, Károlyi plenipotentionáriusa azt írta, hogy „a puszta telkek számát nem tudhattam meg, mivel a házak keresztül-kasul vannak csinálva”.5

A családi birtoktesthez nem tartozó településrészekből a földesuraknak kevés jövedelme származott: a nagykárolyi pénztárba pl. 1752-ben a lakosság taksájával és a pusztaárendákkal együtt 495 rénes forint került.6 Károlyi a bevétel növelésének érdekében megpróbálkozott a bérbeadással is – sikertelenül. Ekkor Rácz Demeternek ajánlotta ingyen, aki nem fogadta el, sőt gazdasági előnyeit ecsetelve azzal 4. Uo. 69.

5. Magyar Országos Levéltár Károlyi levéltára (a továbbiakban OL Klt.) FM. Sub. Lit. C. N. 24. 1752.

6. Uo.

A betelepülés évtizedei

395

bíztatta a grófot, hogy „igen jó hely támadhat Isten kegyelméből belőle”.7 Károlyi végül úgy határozott, hogy más birtokaihoz hasonlóan itt is benépesíti a falut: „Mint más jószágaimba külső országbeli nemzettel, s azután hazánkból valókkal is azon jószágomat népesíteném, de ez homokos és erdőtlen volta miatt esztendőkig is űzött igyekezetem is sikertelen lévén. Történt azonban, hogy nemes Békés vármegyei, tudtomra szabad emberekből álló lakosok jelentették magukat pusztámnak megszállására, kiknek adtam utamban lévén reája engedelmet…”8 Károlyi próbálta zálogba adással is jövedelmezővé tenni birtokrészét. Ennek sikertelensége után döntött úgy, hogy Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének, valamint birtokostársának, Palocsaynénak a beleegyezésével új lakosokat hív a széles határ megművelésére.9 A vármegye 1752. április 28-án Nagykállóban tartott közgyűlésének írásba foglalt végzése szerint „Szabolcs vármegye prelátusainak, báróinak, fő- és köznemeseinek gyülekezete” hozzájárult Cserkesz puszta állandó adózókkal történő benépesítéséhez azzal a kikötéssel, hogy a nem a megye adófizető lakosai közül „csábít” ide bárkit a három évi adókedvezménnyel és más könnyítésekkel a földesúr.10 Károlyi azt szerette volna, ha magyar katolikus jobbágyok települnek ide, de a század elején indult nagy „népvándorlás” utolsó hullámában ez már megvalósíthatatlannak tűnt. Szarvason átutazva azonban a város előkelő evangélikus gazdáit magához hívatva és elegendő szántóföldet és vallásszabadságot ígérve nekik bíztatónak látszott az áttelepítés ügye, hiszen az alig egy emberöltővel korábban a Felvidékről a Békés megyei Harruckernbirtokra telepített szlovákok11 között akadtak átköltözésre vállalkozók. Leginkább azok a gazdafiúk kívánták megragadni a lehetőséget, akik gazdasági tehetősségükhöz nem örökölhettek kellő nagyságú földet és – apjuk, nagyapjuk révén ismerve a telepítéssel járó előnyöket – itt remélték önálló gazdaságuk megteremtését.12 A betelepülés törvényes lehetőségét és az ide költözők kedvezményeit foglalta magába Károlyi 1753. május 16-án Nagykárolyban kiadott telepítési pátense, amely a szokott kedvezmények mellett rögzítette, hogy minden gazda csupán egy arannyal tartozik évente, más szolgáltatással nem. 13 Ígérte továbbá a földesúr azt is, hogy az itt letelepülők közössége a 3 szabad éve után bérbe veheti a regale benefíciumokat, sőt szabadságot ad számukra a jó piaccal bíró állattenyésztéshez szükséges pusztabérléshez, illetve minthogy a költözni szándékozók többsége evangélikus volt, biztosítja a szabad vallásgyakorlást is.14 A telepítés előnyeinek, a pátensbe foglalt kedvezményeknek szóban több helyen való ismertetését, az átköltözésre vállalkozók meggyőzését, utazásuk lebonyolításának megszervezését Károlyi – a kor szokásának megfelelően – impopulátorra bízta.

Nyíregyháza telepítésében így kapott jelentős szerepet Petrikovics János szarvasi csizmadia, akit május 25-én azzal bízott meg Károlyi, hogy „annyi jó gazdaembert” szerezzen, amennyi a határ megmunkálásához szükséges. Szolgálataiért „ő néki 7. Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Bp., 1898. (a továbbiakban Éble, 1898.) 38.

8. OL Klt. P 392. Lad. 44. 123–127. fol.

9. Éble, 1898. 38.

10. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (a továbbiakban nem jelöljük) V. A. 101/7. 37/37., 1752:1, 1753:1.

11. A korabeli források a betelepülőket tótokként említik. A nyíregyházi szlovákokat tirpákoknak is hívták.

12. Részletesebben lásd Kujbusné Mecsei Éva: Az újratelepülő Nyíregyháza élete a XVIII. század közepén (elhangzott a Hajnal István Kör 1992. évi, Debrecenben rendezett konferenciáján, kézirat) 13. V. A. 101/a. 36/36. 1753:7.

14. A pátensben foglaltak közül a szabad vallásgyakorlás nem valósult meg azonnal, csak II. József türelmi rendelete után.

396

Kujbusné Mecsei Éva

Gróf Károlyi Ferenc

teleket kimutatván, s ahhoz tartozó földeket, szabad lakást engedek, minden adó és szolgálat nélkül éltéig, sőt in casum boni successus coepti operis [megkezdett munkája jó sikere esetére] ha annak rendi szerint a helységet megülteti, gyarapítja, inscriptionalisa [adománylevele] kiadásáról is assecuraltatik [biztosítódik].”15 (Lásd a városalapítók szobrát a folyóirat címlapján! – A szerk.)

Petrikovics nemcsak Szarvason, hanem az egész Békés megyében, sőt, több felvidéki településen is minél többekkel igyekezett megismertetni Károlyi pátenslevelét, sőt közvetített Károlyi és Harruckern között is. Munkálkodásának is köszönhetően végül Békés vármegye közgyűlésének Szarvasról, Berényből, Komlósról, Csabáról és Orosházáról 225-en jelezték, hogy Nyíregyházára szándékoznak költözni.16 1753-ban többen eljöttek megnézni az új lakhelyet. Cserkesz pusztát azonban vízhiányosnak vélték, így a gróf Nyíregyházán engedett nekik lakást, ahol a régi lakosok üresen maradt, lepusztult házai mellett kutak és gazdasági épületek is voltak. 1753 őszén Szarvasról, Csabáról, Mezőberényből és Orosházáról 300 család ekével, jószággal át is költözött, és hozzákezdett a szántás-vetéshez.17 Többeket bátorított szülő- és lakóhelye elhagyására a hír a nyíregyházi kedvezményekről, a széles határról, az új lakosok fogadtatásáról és segítéséről. Voltak azonban olya15. Balogh István: Az újratelepített Nyíregyháza első félévszázada (A nyíregyházi bírák évkönyvei, 1753–1803). In: Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás, III–IV. Szerk. Dr. Gyarmathy Zsigmond.

Nyíregyháza, 1982. 93–131. (a továbbiakban Balogh, 1982.) 99–100.

16. A Békés Megyei Levéltár őrizetében lévő nemesi közgyűlés irataiban 154/1753. sz. alatt lévő összeírás közölve Pro Mewmoria. Nyíregyházi összeírások (1752–1850). Szerk. Kujbusnsé Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2003. (a továbbiakban Kujbusné, 2003. 31–38.

17. Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886. (a továbbiakban Lukács, 1886.) 198.

A betelepülés évtizedei

397

nok, akik átköltözési szándékuk miatt úriszék elé kerültek. Bár itt döntés született arról, hogy a földesúri tisztek korábbi hatalmaskodása miatt elvett földeket adják vissza a lakosoknak, de Sulyán Ádám nem híve az ígéretekbe kijelentette, hogy „az uraság kegyelme nyúlfarkon jár”. Mindezekért 18 társával – akik között voltak olyanok, mint Zajácz, Szmolár, Manczel, akik már jártak Nyíregyházán, sőt szántottak vetettek is – 16 hétre a gyulai börtönbe vettettek. Kiszabadulásukat a szintén átköltözés mellett döntő Reguly Sándor szarvasi tanító esedező levelének és Károlyi közbenjárásának köszönhették.

A város történetét feldolgozó szakirodalom és a telepítés időszakának összeírásai szerint 1753. május 16-a után a telepítési pátensben ígért jogi és gazdasági kedvezmények hatására a szervezetten telepítettek mellett spontán vándorlók is gyarapították a lakosság számát. A rövid idejű, közel másfél évig tartó intenzív betelepülés során Zólyomból 44, Borsodból 28, Hontból 25, Gömörből és Nógrádból 20 család érkezett. Néhányan jöttek még Liptó, Szepes, Pest és Tolna megyékből is, a Zólyom megyei Véglesiből pedig szöktek a jobbágyok.18 Az igariak számára Károlyi külön pátenst is adott, a szántón kívül annyi fát ígérve nekik, amennyire szükségük lesz.19 Az első hullámmal érkezetteket további kisebb csoportok követtek 1754 folyamán, ill. később.20 A megélénkült bevándorlás amellett, hogy demográfiai növekedést eredményezett, kiváltója lett a népességcsökkenésnek is azáltal, hogy a régi lakosok közül többen elhagyták Nyíregyházát a telepítés után és a közeli településekre, hajdúvárosokba költöztek át.

Az impopuláció során több mint kétezren érkeztek Nyíregyházára. Az új lakosok, akiknek többsége szlovák evangélikus volt, kis „szigetet” alkottak Szabolcs megye közepén. A betelepülés éveiben 561 gazdát, 523 feleséget, 798 fiút, 561 lányt, 42 szolgát írtak össze, összesen 2485 fő élt itt egy tucatnyi utcában. A betelepülés előtt a helységnek 10 utcája volt. A szomszédos falvakba, mezővárosokba vezető Pazonyi, Orosi, Tokaji, Kállai és Debreceni utcákon kívül az Egyház, Orosz, Kereszt, Nádor, Serház utcán laktak a régiek. Az egyház utcán állt a református templom és körülötte az ezen a valláson lévők házai. Az Orosz utca a görög katolikusok utcája volt, itt lakott az „orosz pap és az iskolamester”, valamint itt állt a templom is.21 A betelepítésnél igyekeztek figyelni arra, hogy az utcák és a házak ne „girbe-gurbán”, megszámlálhatatlanul álljanak, mint régen. Amikor a régi, üres telkek megültetése után új utcát nyitottak, Szaplonczay Kristóf, Károlyi bátori udvarbírája „szép sorban” mérte ki az egyforma házhelyeket az újonnan érkezőknek. Károlyi Ferenc és a település másik osztatlan felének birtokosa, Palocsayné 1754-ben kötött egyezsége szerint mind a beltelkek, mind a falu körül lévő földek is egyformán és közösen benépesíttettek. Az egy helyről valók, az egymással rokonságban állók egy utcában telepedtek le. Így jött létre a Szarvas utca, a Csabai utca (mutatva a migráció domináns kiinduló helyeit), a Felső, a Közép, a Szélső utca és a Tabán.22 18. Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága. Nyíregyháza, 1974. (a továbbiakban Cservenyák, 1974.) 13.

19. Éble, 1898. 43.

20. Az 1754-es összeírás idején 52-en még nem voltak Nyíregyházán azok közül, akik Békés vármegye nemesi közgyűlésénél áttelepülésre jelentkeztek. Lehetséges, hogy néhányan meggondolták magukat még indulás előtt vagy közvetlenül ide érkezésük után, de lehettek olyanok is, akik később költöztek át.

21. MOL Klt, P 392 L 44. N. 98.

22. Az utcanevek cserélődéséről (pl. 1754 után a Debreceni utcát már Fejértóinak, 1771-ben a Szélső utcát Czirbusz utcának nevezték, míg a Tabánban lévőket Kis Toó mellett lévő házakként tüntették fel az összeírók) lásd Nagy Elek írását, amiben megtalálhatóak a közölt térképek is. Nagy Elek: Nyíregyháza fejlődése. In: Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Szerk. Hunek Emil. Bp., 1931. 39–68.

398

Kujbusné Mecsei Éva

Az 1754-ben kiosztott házhelyek száma:23 Utca neve Felső utca (Hornej Ulica) Tokaji utca (Tokajszka Ulica) Szarvas utca (Szarvaszka Ulica) Pazonyi utca (Pazonszka Ulica) Közép utca (Posztrednej Ulica) Csabai utca (Csabanszkej Ulica) Orosz utca (Oroszke Ulica) Kereszt utca (Krisznej Ulica) Fehértói utca (Fehersztonkej/Revanszkej Ulica) Szélső utca (Krajnia Ulica) Tabán

Telkek száma 22 9 100 55 40 35 46 20 38 46 38

A betelepítéskor már állt a régi református és az 1720-ban emelt görög katolikus templom. Az első újonnan emelt középület így az a nádfedeles evangélikus templom lett, aminek építéséhez ide érkezésük után három hónappal kértek engedélyt az új 23. Nyíregyháza az örökváltság századik évében. Szerk. Szohor Pál. Nyíregyháza, 1924. (a továbbiakban Szohor, 1924.) 195–197. Az utcákat 1759-től négy kerületre (palétára) osztják: Szarvas, Pazonyi, Debreceni, Orosz. A folyamatos betelepülés miatt újabb és újabb utcákat is nyitnak, ill. a régiek egymásba olvadnak, nevük is gyakran megváltozik.

A betelepülés évtizedei

399

lakosok, de felépíteni csak 1754-ben tudták. Ekkorra már Wandlik Márton, csabai pap, aki az első hullámban költözőkkel érkezett Nyíregyházára olyan gyülekezetnek prédikálhatott, amelyet népessége, vonzereje és hitbuzgósága miatt nem nézték jó szemmel a szomszédos helységek katolikus papjai. A tokaji plébános panasza a vármegyéhez, az egri érsekhez, sőt a kancelláriához és a helytartótanácshoz is eljutott. A „vallási viszály” eredményeként Wandliknak el kellett hagynia Nyíregyházát, a hívek pedig egy éjszaka alatt lebontották a templomot, aminek harangját az egyik legtekintélyesebb gazda, Sulyán Ádám portáján rejtették el a boglyában.24 Rácz Demeter teljhatalmú megbízott Károlyi Ferenchez 1754. december 4-én írott levele lépésre ösztönzi a grófot a telepítés eredményeinek megőrzése érdekében, mert mint írja: „ha egy-két hónap forgása alatt nem végezhet excellentiád papjok s oratóriumok felől, nem sokat számlálunk márciusban közülük”.25 Károlyi minden igyekezete ellenére is csupán annyit tudott elérni, hogy meggátolta elűzetésüket, mondván hogy aratás előtt nem engedheti el őket, illetve igyekezett némi engedménnyel korlátozni a rekatolizálási törekvéseket. Bécsben sikerült előbb elintéznie azt, hogy az evangélikus gyülekezet tagjai iskolatanítót tarthattak, aki végezhette a mindennapos könyörgést, de lelkészt csak sátoros ünnepeken az úrvacsora kiszolgáltatására hívhattak, majd 1756-ban engedélyt nyertek a vallásgyakorlatra is. Wandlik visszatért és ismét háborítatlanul teljesíthette a papi szolgálatot. Az istentiszteletek tartásához Károlyi átengedte az evangélikus lakosságnak a városháza előtti téren álló urasági csűrt, aminek a megnagyobbítására benyújtott kérelme azonban újabb vihart kavart 1766-ban. Ekkor a nagykállói plébános nyújtott be protestációt. A vármegye kénytelen volt vizsgálatot folytatni a katolikusok számának megállapítására. Bár a tanúkihallgatások azt bizonyították, hogy csak rövidebb ideig élt itt néhány római katolikus, akik közül többen szolgák lévén idejüket kitöltve továbbálltak, mégsem volt problémamentes és szabad a nyíregyházi gyülekezet vallásgyakorlása II. József 1781-es türelmi rendeletéig. Ettől kezdve azonban már nem zavarta vallási villogás az itt lakók életét, sőt 1784. március 25-én elkezdték templomuk építését is, amit 1786-ban „nagy öröm és ájtatoskodás közben” fel is szenteltek.26 A nyíregyházi közösség több mint két és félezer lakosával már a betelepülés évében népesebb lett, mint bármely szabolcsi település – ide számítva a mezővárosokat is. Az első hivatalos eredményeket magába foglaló magyarországi népszámlálás idején – amikor a szabolcsi mezővárosok átlagnépessége 1313 fő volt – a még faluként összeírt településen már közel hétezren éltek.27 Balogh István számításai szerint 1789-ben 280 százalékos már az 1754-hez viszonyított emelkedés.28 A népességnövekedés nagyobb részben a bevándorlásból származott, amelynek fő forrásterülete 1753–1754-ben, a szervezett telepítés idején Békés megye, míg a későbbi spontán vándorlás fő kibocsátója a Felvidék volt.

24. Később a városháza előtti téren lévő urasági csűrben tartották istentiszteleteiket. Ez csupán szükségtemplom volt, nem volt szentély része sem, így egy év után önként bontották le, hogy fából újat építhessenek.

25. MOL Klt., P szekció Rácz Demeter levelei, 61179. sz.

26. Lukács, 1886.) 202–218 27. Orosz István: Mezővárosi fejlődés Észak-Kelet Tiszántúlon a késői feudalizmus korában. Szerk. Ács Zoltán. Kisvárda, 1983. 30–36., 32. 1786-tól II. József rendeletére megszámozták a házakat és összeírták a népességet. Ekkor Nyíregyházán 5592 evangélikus, 278 helvét, 528 görög és 525 római katolikus vallású lakos élt.

28. Balogh István: Nyíregyháza az újratelepítés után. In: Tanulmányok Nyíregyháza újabbkori történetéből.

Szerk. Hársfalvi Péter, Mann Miklós. Nyíregyháza, 1976. 14–17. (a továbbiakban Balogh, 1976.) 16.

400

Kujbusné Mecsei Éva

A XVIII. századot jellemző migrációt, illetve a végleges letelepülést Nyíregyháza esetében az 1750-es években kelt impopulációs szerződések is motiválták. A telepítési pátensben ígérteket realizáló 1754-es és 1757-es földesúri szerződések további kedvezményeket is adtak az alakuló új közösségnek. Az 1754. június 8-i contractusnak29 két olyan pontja van, amely meghatározta az ide települők vagyoni viszonyait. Az egyik az, amely szerint osztatlan marad a település és a földesurak sem különítik el, ki-kinek a jobbágya – vagyis minden új lakos egyformán részesedik az előnyökben és terhekben. A másik az egyéni gyarapodást leginkább hátráltató robottól való mentesség volt.30 Az 1757-ben kötött szerződés is ösztönözni szerette volna a spontán betelepülést azáltal, hogy magába foglalta a földesúri haszonvételeknek 3 évenként újítandó bérletét, ígérte a szőlőhely biztosítását, a vásártartási jog, a mesteremberek szaporodásával pedig céhprivilégiumok szerzését. Írásban biztosította a földesúr az új lakosokat arról is, hogy sem zsidót, sem görögöt nem enged betelepülni közéjük. A szerződés megerősítette, hogy a földesurak jóváhagyásával a lakosok által választott elöljáróság önállóságot kap a helység gazdálkodásában, az adószedésben és az árendált jövedelmek kezelésében. A magánjogi szerződések (ingatlan adásvétele, végrendelet stb.) megerősítéséhez, valamint az új lakosok felvételéhez – mint a birtokos jövedelmének alapvető elemeihez – földesúri jóváhagyás szükségeltetett.31 Ide vándorlásra és maradásra ösztönözte az új közösség lehetőségrendszere mindazokat, akik vagy olyan igaerővel rendelkeztek, amihez korábbi lakhelyükön már nem tudtak elegendő nagyságú földet szerezni, illetve nem állt rendelkezésre annyi legelőterület, hogy bekapcsolódhassanak az állattenyésztésbe. Voltak olyanok is, akik itt mindent „újrakezdhettek”, hiszen kaptak a gazdálkodáshoz elegendő földet, a házépítéshez kellő mennyiségű fát. Vonzó volt a beköltözők számára az is, hogy nem kellett robotolni, ráadásul a megyei adószedők sem zaklatták a nyíregyháziakat, hiszen kezdettől fogva – éppen úgy, mint a mezővárosok – a közösség egy összegben fizette adóját. A pénzt a helybeli esküdtek, majd az adószedők szedték össze.

A beköltözést az impopuláció után is ösztönözte a földesúr, sőt Károlyi Antal az 1750-es évek végétől 1000 gazdaszámra kívánta növelni a lakosságot. Az 1761-es összeírás szerint 1758–1761 között volt is gazdaszám növekedés, de a betelepülés nagysága nem olyan mértékű, mint ahogyan a számok mutatják. Ugyanis ha öszszevetjük ennek az összeírásnak a névanyagát az 1753-ban készülttel, azt a megállapítást tehetjük, hogy az egy éve itt lakók többségének vezetékneve megegyezik a korábbi években kelt összeírások során itt találtak neveivel. A magukat frissen települtnek vallók tehát már az impopulációkor is itt lehettek – családtagként.

Feltételezhető tehát, hogy a gazdák számának növelését részben a közösség saját kebeléből, nagykorúvá váló fiaival, illetve házhelyhez jutott tagjaival meg tudta oldani.32 A magukat 1, 3, 4 és 5 éve itt lakónak vallók közel 50 százalékának, a 2 éve összeírtak kb. 35 százalékának teljes vagy családneve előfordul az 1753-as összeírásban. 77-en vallották magukat 7 éve Nyíregyházán élőnek, de csak 21 fő neve fordul elő az 1753-as conscriptióban. Ennek magyarázata azonban lehet az is, 29.

30.

31.

32.

V. A. 101/f. 37a/37a. 1754:13.

A földesurak nem kívántak itt majorságot létrehozni, így a robotra nem volt szükségük.

V. A. 101/b. 37/37. 1757:8.

Az egy éve letelepültek többsége a Kállai utca déli részén egy tömbben lakott.

A betelepülés évtizedei

401

hogy a többiek csak 1754-ben települtek át véglegesen. A két összeírás összevetése alapján a helybenlakás a következőképpen módosul.33 A nyíregyháziak helybenlakásának ideje az 1761. évi összeírás alapján

A földesurak örömmel vették a gazdaszám gyarapodását, hiszen a telepítési szerződés értelmében minden gazda egy aranyat fizetett.34 A betelepülést követő három szabad év letelte után az első taksa összege már 1201 rénes forintot tett ki, míg a század végén hat és félezer forintot kapott megosztva a két birtokos: a Károlyi család és a Palocsayné részét öröklő Dessewffyek. A regálé benefíciumokat 1757-ben kapta először árendába az újonnan alakult közösség 2000 rénes forintért.

1762-ben az új contractus a helység összes fizetnivalóját már 5000 rénes forintban, a század végén kelt szerződés pedig 9000 rénes forintban állapította meg. Az árendális summát két részletben fizették a nyíregyháziak. A pénzt fele-fele arányban a Károlyiaknak Nyírbátorba, a Dessewffyeknek pedig Tállyára kellett eljuttatni.

A népesség növekedése miatt a korábban csak részben művelt széles határ is végessé vált. A három szabad év letelte után, amikor „végérvényesen helyben hagyatott” a helység benépesítése, és olyan sokan telepedtek le, hogy teljes egészében fel tudták fogni a szántót, intézkedni kellett a határ felosztásáról. A Felvidékről jöttek forgó földekre akarták osztani, míg a szarvasiak otthoni szállásaik előnyét hangsúlyozták, mondván, hogy a szántók a településtől itt is messze esnek, tehát a föld kellő megműveléséhez a határ kétharmadát állandó szántóra és egyharmadnyi nyomásföldre kell osztani, amelynek ugar részében legelhetnek a marháik.

1759-ben elfogadva a szarvasiak javaslatát, a nyílhúzás helyett állandóan használt területeket, ún. szállásokat alakítottak ki. Az egy-egy gazdára jutó területet „egy 30 öles kötéllel, melyet Czinkoczki György nevű ember kiölelhetett, mérték. Egy 33. Harminc és hetven éve itt élőként 1-1 főt, negyven és hatvan éve itt élőként 2-2 főt írtak össze.

34. 1803-ban a Dessewffy családtól történt megváltakozás következtében a város tulajdonába került a haszonvételek fele is. A másik felet azonban továbbra is árendálni kényszerültek. A Károlyiaktól 1824ben történt megváltakozás előtti utolsó szerződést 1820-ban kötötték 6 évre. A taksán, királyi dézsmán és kilenceden kívül a regale benefíciumokért 18 000 forintot kellett fizetnie a nyíregyháziaknak.

402

Kujbusné Mecsei Éva

ily 30 öles kötélnek szélességre való mérését egy kötélalj földnek nevezték, és 6 ilyen kötélalj föld neveztetett egy »szállásföld«-nek… A falu szekerének kerekével is mérték a kötélalj szélességét, mely ha 15-ször fordult, egy »zsinkának« [kötélalj] neveztetett, négy zsinkának szélességét 120, hosszát pedig 630 ölre mérték, mely mérés szerint egy kötélalj földnek 75 600, egy köblös földnek pedig 1890 négyszögölnek kelletik lenni. Akik előkelőbbek voltak, azoknak nem ritkán megnyújtották a kötelet, azért nagyobb némelyiknek szállása...”35 A szállásföld, amelyet az igaerő arányában felosztva a rokonoknak egymás mellett mértek ki, a tulajdonos szabad birtokává vált, amelyet eladhatott, elcserélhetett és szabadon örökíthetett – természetesen az elöljáróság tudtával és a földesúr beleegyezésével.36 A felosztással nem volt mindenki elégedett. A módosabb gazdáknak hiába „nyújtották meg a kötelet”, több földet szerettek volna, a zsellérek pedig azért elégedetlenkedtek, mert nemhogy szántót és legeltetési lehetőséget nem kaptak, még a sertéstartást is megtiltották számukra.

A szállások kialakításával a folyamatos bevándorlás során későbben érkezők sem remélhették a földhöz jutást, csak beházasodás vagy vásárlás útján szerezhettek szántót, esetleg a communitas által bérelt pusztákon kaphattak kisebb-nagyobb darab földet.

A határfelosztás után 1762-ből származik az első városi összeírás, amelyben feljegyzésre került az egyes gazdák kezén lévő földdarabok nagysága is. Eszerint a domináns földnagyság a négy, valamint a két kötélalj volt.37 Földet bíró gazdák Nyíregyházán 1762-ben

Ezt követően a közösség a földkoncentráció- és elaprózódás megakadályozása érdekében meghatározta, hogy egy-egy gazda milyen nagyságú földet bírhat. Egy kötélalj volt az, amelyet már tovább osztani sem adásvételkor, sem az örökösök közötti osztálykor nem lehetett. A maximumot pedig 4 kötélaljban állapították meg.38 Ha valakinek öröklés, vásárlás stb. révén a birtoka nagyobb lett, akkor a maximalizált nagyság feletti részt a város tanácsának felügyelete alatt el kellett adnia.39 35. Lukács, 1886. 213–214.

36. A megváltakozás után a földesúr jogait átvette a senatus. Az ingatlantulajdon pontos ismerete szükséges volt az adók megállapításához, ezért hamar, már az 1770-es évektől írásban is rögzítették a változásokat.

37. V. A. 102/f. 49/129. 1762:3. Ö:18.

38. Ezt 1826-ban 6 kötélaljra növelték.

39. V. A. 113. 1/256. 1818:18.

A betelepülés évtizedei

403

A birtokmozgás az 1760–1770-es évektől indult meg egyrészt az örökösödés miatt, mivel az osztályok során „túl lett osztva” a föld, azaz kisebb rész jutott volna egy-egy örökösre, mint a minimalizált birtoknagyság. Ebben az esetben az örökösök vagy közösen gazdálkodhattak, vagy eladhatták jussukat. Másrészt értékesíteni kényszerült birtokát az is, aki elvesztette a műveléshez szükséges állatait vagy eszközeit, illetve adósságainak kiegyenlítésére más módot nem talált.

A határ felosztását követően az elöljáróság már nem látta szívesen a beköltözni szándékozó földműveseket, akik „naponta zaklatták földért a bírákat”. A túlnépesedést hozta fel indokul az a 84 család is, akik 1794-ben egy aszályos esztendőt követően költöztek el a Bihar megyei Monospetribe.40 „Elmenetelüket azzal indokolták, hogy Nyíregyháza területén annyira elszaporodtak, alig tudják családjukat eltartani.”41 A betelepülés korlátozására és ellenőrzésére bevezették a lakostaksát, továbbá az úriszék mellett a magistratus is megtiltotta az elöljárók tudta nélkül való itt tartózkodást, és büntetést szabott a házukba kóborlókat befogadó lakosokra.

A szállásföldeket legtöbben azonnal mezőgazdasági művelés alá vonták. A gazdálkodásban azonban meghatározó fontossággal bírt az állattenyésztés is. Az impopulációs években érkezettek földesúri engedéllyel magukkal hozták állataikat, amelyeknek a település határában kerítettek el legelőrészt. Csakhogy a népességnövekedés miatt a legelőrészt fel kellett osztani szántás alá, és az időközben sokszorozódó állatállomány a vizes rétek mellett szántásra-legeltetésre bérelt pusztákra szorult ki.

Adózás alá eső állatvagyon Nyíregyházán 1758–1803 között42

Év 1758 1789 1803

Adózó gazdák 527 fő 1175 fő 1574 fő

ökör 923 db 1657 db 2363 db

Állatok száma tehén ló 819 db 995 db 2956 db 2107 db 2573 db 3232 db

juh 983 db 3432 db 6133 db

Az első, község által árendált puszta, a Horváth Józseftől 1760-ban bérbe vett Micskei puszta volt. Itt gabonát termeltek. 1761-ben vették bérbe a szomszédos Sima pusztát. Itt két gulyát tartottak. Az 1761. április 12-én kelt szerződésben Kállay János nevében Kállay István harangodi birtokrészét adta 85 Vft-ért árendába a nyíregyháziaknak. Itt marhalegeltetésen kívül kaszálhattak, sőt használhatták a nádast és rekettyét is. A kiegészítő szerződéssel pedig augusztustól 100 kaszásért és 50 gyűjtőért a csapszék jövedelme is az árendásoké lett. Ezt a szerződést 1762-ben 3 évre úgy újították meg, hogy az árenda összege 200 Rft lett. A bérlő kötelességei közül pedig külön kiemelték a pontos fizetést és a határok védelmét. 1763-ban 40. V. A. 101/e. 37/37. 1794:2., V. A. 102/a. 1/81. 1794. 204. fol.

41. Cservenyák, 1974. 38.

42. Ismeretes az összeírások adatainak valóságtól való eltérése. Itt azonban a városi adólajstromok bevallóinak kevés lehetősége volt az elhallgatásra vagy torzításra, hiszen a város nemcsak a határbeli földekről és tulajdonosaikról rendelkezett pontos információkkal, hanem az egyes gazdák kezén lévő állatokról is. Erre szükség is volt, hiszen a városi lakosok állatai számára az elöljáróság gondoskodott a legeltetéshez szükséges puszták bérléséről. A pusztára kihajtott állatok írásbeli nyilvántartásáról, a gazdáktól a legeltetésért járó pascuumpénz befizetéséről az electa communitasnak elszámolási kötelezettséggel tartozó választott tisztségviselő, a pusztagazda gondoskodott.

404

Kujbusné Mecsei Éva

Kállay János egész császárszállási pusztáját bérbe adta a nyíregyháziaknak. Ebben az évben kötöttek egy, majd annak lejárta után három évre szóló szerződést Dessewffy Sámuellel és Sennyei Imrével Királytelek évi 5000 Rft-os árendálására is. 1764-ben pedig ugyanilyen feltételekkel Szegegyháza prédiumot vették bérbe.

1766-ban került sor a királytelki szerződés megújítására. 1772-ben Vámospércstől Harangod és Szennyes pusztát árendálták. 1777-ben újabb tíz évvel hosszabbították meg a királytelki szerződést, bérbe véve a puszta földet rétjeivel, korcsmájával és „más névvel nevezendő haszonvételével”. A feltételek között szerepelt, hogy az árendások épületet nem emelhetnek, tilalmasan tartják az erdőt és évente az urasági tiszttel megújítják a határokat. Királytelek pusztát az elöljáróság évente azok között a házzal bíró lakosok között osztotta szét, akik jelentették magukat a birtokos földesúrnak vagy az árendáló communitasnak, és alkalmasnak találtattak a földművelésre és árendafizetésre. Az egyenlően felosztott földdarabokért „egyenként nem fizettek többet mint 5 Rft-t. Felét mindig legelőnek használták, eddig az ideig sohasem került többe a jószág legelője 17 krajcárnál, azaz egy márjásnál...,, 1793-ban 12 éves szerződést kötött a város Komjáthy Jákób özvegyével, pazonyi Elek Borbálával, aki mint gyermekei gyámja adta bérbe Alsósima 1/8-ad részét évi 125 Rft-ért az alábbi kikötésekkel: fizetni Szent Mihály-napkor kell, az ezután felszabaduló területen az ő jószágai is legelhetnek, a szerződés felbontását ½ évvel előre jelzi mindkét fél. E puszta 7/8-ad részét szintén 1793-tól 12 évre kapta árendába a város pazonyi Elek Lászlótól úgy, hogy előre fizettek 1000 Rft-t, évente két részletben pedig 400 Rft-t. A szerződésben foglaltak szerint a 12 év letelte után meghosszabbítják újabb 18 évre az árendát, de más összegért. 1794-ben Császárszállás, vagyis Vadas puszta földesurai közül Szathmáry Király József alispán 3 évre évi 210 Rft-ért olyan feltételekkel adta bérbe pusztarészét, hogy az árenda nem akadályozhatja az esetleges eladást. A pusztát csak legelőnek lehetett használni.

Felszántás esetén 100 Rft, szerződésszegéskor 24 arany büntetést kellett fizetnie a városnak. A másik birtokos, Kállay György főtisztelendő kanonok is 210 Rft-ért adta pusztarészét. Az árendát egy összegben, Szent György-, Lőrinc- vagy Lászlónapon kérte. 100 Rft büntetés kilátásba helyezésével ő sem engedte a szántást.

1794-ben kötött Ibrányi Józseffel is a város szerződést, kibérelve az ibrányi határban lévő pusztát. Itt legelhettek, sőt telelhettek a város marhái. Legelésért 30 krajcár/hó/darab, telelésért 1 aranyat előre, a többit: 2 garas/hó/darab, menet közben kellett fizetni. A pásztorról a város gondoskodott. 1794-től használhatta a város Butyka pusztát is. Az 1796-ban három évre meghosszabbított királytelki szerződés még az árenda összegét, az évi 5000 Rft-t változatlanul hagyta, de a feltételek módosultak, bővültek. A két részletben történő bérlet a pénz mellett 1 q kávét és 1 q cukrot foglalt magában. Továbbá szabályozták a föld használatát és ezután négy fordulóban kellett azt művelni. Az őszi és tavaszi vetés alá való területet az urasági tiszt jelenlétében kellett felosztani a lakosok között. A másik két fordulóban lehetett jártatni és legeltetni a marhákat és a ménest. Ezen kívül az árendátor köteles volt vigyázni az épületek állagára, az erdő tilalmasságára, a határokra, valamint a puszta felméréséhez napszámosokat és szekerezést kellett adni. A pusztán megforduló uraknak és tiszteknek pedig intertentio járt. A pusztára a felügyelőt a község szabad választása után az uraság tisztje nevezte ki, mint ahogy a puszta földjéből részesedő lakosok földtől való megfosztásáról is a bérbe adó földesúr, és nem a communitas dönthetett. Az árenda lejárta előtt

A betelepülés évtizedei

405

egy évvel tehetett a város szándéknyilatkozatot a szerződés megszüntetését vagy meghosszabbítását illetően.

A föld bősége miatt a földesurak alacsony bérért adták ki a pusztákat mindaddig, míg a számbelileg növekvő nyíregyháziak mellett a szomszéd helységek lakói is pusztát bérelve bővítették gazdálkodásukat. 1799-ben azonban már a Dessewffy család is 1000 Rft-tal emelni akarta az árenda összegét. A communitas részéről azonban a szerződés megkötésével megbízott deputatio inkább a nagy szárazság miatti károkra hivatkozva csökkentést szeretett volna elérni. Csakhogy éppen ez időben járt le a többi pusztára kötött szerződés is, és ezek egy részét már meg sem újították. Ráadásul Királytelken 200 lakos kaphatott korábban művelés alá földet. A sikertelen egyezkedés után az egyik közbirtokos, Dessewffy Sámuel vette árendába a többi birtokostól a pusztát, és felosztva adta tovább. E pusztarészek közül sikerült végül a rakamaziak, berceliek, lökiek mellett a nyíregyháziaknak is egyet bérbe venni, 1200 négyszögöles holdjáért 1 Vft-t (3 máriásból álló 17 garast) fizettek. „Meg kell jegyezni, hogy a város közönsége az elszalasztott alkalmat mindmáig eléggé siratja, mert majdnem egyhatod részéért voltak kénytelenek anynyit adni, mint amennyit az egész pusztáért kellett volna fizetni. Miután a nevezett gróf a puszta kellős közepén kijelölte terjedelmes majorságát, e címen a pusztának korábban élvezett bérléséből teljesen kizárattunk. Végül, amitől legjobban féltünk elértük, mert nem csak fizetés fejében, de robotteljesítés ellenében sem sikerült nekünk a puszta bérlése..” – írta Miskolczy Mátyás nótárius évekkel később a bírák évkönyvében.

Akiket Nyíregyházán jó szívvel fogadtak, azok a kézművesek voltak, mert egyrészt a nagy létszámú földművelő közösség iparcikk-szükségletei is nőttek, másrészt az iparűzők nem tartottak/tarthattak igényt szántóra, sőt legelőre sem, mondván: „a mesterséghez szükséges eszközöknek, ú. m. kaptának, tűnek, árnak, bicskának, téglázó-vasnak, s több efféle eszköznek pascuum nem szükséges, mert azokat legelni nem látta soha senki.”43 Itteni boldogulásukhoz azonban az 1757-es szerződés azt ígérte, hogy amennyiben kellő számban lesznek, számukra céhprivilégiumot szerez a földesúr. Ekkor még nem sok kézműves élt Nyíregyházán. A betelepítést követően az önellátó gazdálkodást folytató, népes lakosság szükségleteit 1 borbély, 1 molnár, 1 kerékgyártó, 1 csizmadia, 1 varga, 2 szabó és 2 nyeregcsináló látta el. 1761-re a mesterek száma 18-ra szaporodott. Az 1770-es években pedig 8 iparágban már összesen 26 fő dolgozott.

A nyíregyházi kézművesek iparág szerinti megoszlása 1770-ben Iparág bőr- csont- szőripar textil- és ruházati ipar vas- fémipar élelmiszeripar

Kézművesek száma 12 7 4 3

1793-ban 252, különböző mesterséget folytató lakost találtak itt az összeírók.

Az alföldi mezővárosokhoz hasonlóan itt is a legnépesebbek a bőrfeldolgozással kapcsolatos iparágak voltak. 115 csizmadia, 33 szűcs, és 15 varga dolgozott a vá43. Lukács, 1886. 214.

406

Kujbusné Mecsei Éva

rosban. Rajtuk kívül még volt néhány asztalos, festő, kalapos, kerékgyártó, kovács, kötélverő, kőműves, lakatos, mészáros, molnár, szabó, szíjgyártó, valamint egy ács és egy üveges, akik az alábbi települések, országok céheiben szabadultak.44 ács: asztalosok: csizmadiák:

festők: kalaposok: kerékgyártók: kovácsok: kőművesek. kötélverők: lakatosok: mészárosok: molnárok: szabók: szíjgyártók: szűcsök:

üveges: vargák:

Besztercebánya Bártfa, Késmárk, Libetbánya, Tokaj Bellóbánya, Breznóbánya, Csetnek, Eperjes, Léva, Losonc, Miskolc, Nagyröcze, Nagyvárad, Neustadt, Rozsnyó, Selmecbánya, Szántó, Tolcsva, Ungvár, Besztercebánya, Késmárk, Szeben, Szepes Váralja, Szepesszombat Szepesszombat Nagyvárad, Patak Böszörmény, Nagykároly, Pazdisócz, Szántó, Liptó megye (?)

Szilcsa (Csehország) Lőcse, Miskolc, Nagymihály, Újhely, Saxonia, Morvaország (?)

Debrecen, Tokaj Kassa, Szentmárton, Szomolnok Czékeháza Besztercebánya, Tokaj, Miskolc, Tolcsva, Szeben, Szepesszombat, Mosóc, Pócspetri, Tarnóc, Tóth Próna, Morvország(?)

Tokaj, Nagyvárad, Nagyszombat Besztercebánya, Debrecen, Kecskemét, Komlós, Losonc, Németlipcse, Rozsnyó, Sepsi, Szentmárton, Szepes Hrabusicz, Tarnóc, Tokaj Debrecen Losonc

Az 1780-as évek végére már több mint 200 mester és legény települt le Nyíregyházán,45 köszönhetően annak a hullámnak is, amelynek az elindítói azok a felvidéki városok voltak, amelyekben a céhek bezárkóztak, megnehezítették a legények mesterré válását, így azok áttelepültek azokba a – főként alföldi – helységekbe, ahol a nagyobb létszámú parasztközösségek piacot teremtettek számukra és szívesen is látták őket.46 Habár a kézművesek bevándorlása sem méretében, sem intenzitásában, sem pedig a földesurak által biztosított kedvezményekben nem közelítette meg az 1753–1754-es impopulációt, megjelenésük mégis nagy hatással volt az alakuló közösség életére. Az iparosok többsége ugyanis a felvidéki, már régebben igazgatási autonómiával rendelkező városokból érkezett. Mesterré válásuk előtt többfelé vándoroltak, világlátottak lettek. Így az általában írni-olvasni is tudó kézművesek jóval tájékozottabbak, szélesebb látókörűek voltak azoknál a jobbágyoknál, akik 44. V. A. 102/g. 46/126. 1793:2.

45. Uo. 46. Részletesen lásd Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) Bp., 1967.

A betelepülés évtizedei

407

megtelepedésük után már ritkábban hagyták el a faluhatárt. Közülük sokan felismerték, hogy saját érvényesülésük, jólétük nagyban függ a közösség gazdasági és jogi lehetőségeitől, és az elöljáróságban tisztséget vállalva igyekeztek megtenni mindent a közösség boldogulásáért.

Hasonlóan gondolkodtak azok a nemesek is, akik 1754-től Nyíregyházára telepedtek. Bár Károlyi Ferenc telepítési pátense szabad menetelű jobbágyokat hívott Nyíregyházára, és az ide érkezők mind annak is vallották magukat (csupán a Palocsayné részén lakó régi nyíregyháziak voltak örökös jobbágyok – alig egy tucatnyian), ennek ellenére „rangrejtve”47 érkeztek nemesek is. A szarvasi tanító, ns. Reguly Sándor a települőkkel jött jegyzőnek. Családja a Bars megyei Körmöcbányáról vándorolt a Hont megyei Hodrusra, innen a zólyomi Királyfalvára, majd Szarvasra. Szarvasról jött még Jeszenszky Ádám, valamint a Nagy család is, akiknek ősei Borsodból vándoroltak el. A Trsztyánszkyak Nógrádból kerültek Szarvasra, majd Nyíregyházára. A Kováts család a nógrádi Poltáról indult, majd a hevesi Fancsalról áttelepedett Csabára, 1754-ben pedig ide. A Dióssyak – akik közül György a közösség jegyzője is lett – Nyitra, majd Pozsony vármegyei tartózkodás után telepedtek itt le. Markus György a Nógrád megyei Tamásfalváról jött Nyíregyházára 1759-ben.48 A nemesek letelepedésükkor ugyanúgy vállalták a mindenkire egyformán vonatkozó terhek viselését, mint a jobbágyok, és csak a jobbágy-communitas tagjaiként részesülhettek a településnek nyújtott előnyökből is, hiszen előjogaikkal nem élhettek. Nemesi jogaik érvényesítését nemcsak a jobbágyközösség, hanem sokáig a földesurak, illetve a nemesi vármegye sem pártolták. Elkülönülési kísérleteik a XVIII. század végétől erősödtek meg, mikor az insurrectiós összeírásokat követően a communitas által rájuk rótt jobbágyi terhek mellett viselniük kellett a nemességgel járókat is. 1786-ban aztán több engedményt is kaptak. Bár a június 19-i úriszéki határozat szerint tartoztak taksát fizetni, hetiszert állítani, szénát kaszálni és forgatni, sőt több jószágot sem tarthattak a legelőn, mint a parasztgazdák, de mentesültek a város határán túli útrobot és a beszállásolás alól. Ezen kívül nemesi tanácsot, ún. hadnagyi széket állíthattak fel, ahol intézhették egymás közötti ügyeiket. Továbbá adójukat ez évtől nem a helység parasztbírája szedte be, hanem közvetlenül fizethették a megyei perceptornak.49 A jogérvényesítési nehézségek és a közösség sajátossága is oka lehet annak, hogy nem sok nemes települt be Nyíregyházára. 1789-ben 19 nemes családot írtak össze, akik az 1790-es nemesi felkelés során 15 legényt állították ki.

A XVIII. század végétől érkezett nemesek leginkább kézművesek vagy értelmiségiek voltak. A nemesek kis csoportja időnként főként a jogérvényesítés miatt kialakult konfliktusainak, vitáinak élét tompította, hogy közülük többeket, mint arra érdemes városlakókat beválasztottak a városvezetésbe, illetve sokukat családi szálak fűzték a nem nemes lakosokhoz.

Bár a telepítési szerződésben a földesurak biztosították az új közösséget arról, hogy sem zsidó, sem görög nem települ közéjük, a betelepülés után a bolt működtetését majd csak az 1760–1770-es évektől tudták helybeliek ellátni, addig szükség volt a görög boltosra. 1754-ben a földesuraktól több más haszonvétellel a boltot 47. Márkus Mihály utalása, majd Hársfalvi Péter szóhasználata.

48. V. A. 113. 1/255. 1787:10.

49. A nemesek és parasztok közötti konfliktusokat, a nemesi tanács működését több munkájában is részletezi Hársfalvi Péter. Lásd Hársfalvi Péter: Nemesek és parasztok Nyíregyháza társadalmában. In: Jósa András Múzeum Évkönyve, III. 1960. Szerk. Csallány Dezső. Nyíregyháza, 1960.; Hársfalvi Péter: Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században. Bp., 1982. (a továbbiakban Hársfalvi, 1982.)

408

Kujbusné Mecsei Éva

is bérbe vette a közösség, hogy aztán árendába adja Kereszt János görögnek.50 1757-ben egy másik görög kapott árulási engedélyt. Ő azonban 1766-ban egy kút miatt támadt vitáját követően megszökött, bolti portékáit is a felesége csempészte utána.51 Ekkor vette bérbe a községtől három évre a boltot Reguly Sándor, a közösség első nótáriusa. Kölcsönt felvéve 1000 forint értékű árut hozott Bécsből, Pozsonyból, Pestről és 1767 őszéig háborítatlanul kereskedett. Ekkor azonban egy vaskereskedő érkezett Eperjesről a Dessewffy grófok ajánlásával, és zavarta az üzletét, hiszen nem csak vaskészítményeket árult.52 Ez idő tájt a Károlyiak plenipotentiáriusának, Rácz Demeternek az ajánlólevelével érkezett Tokajból egy újabb görög kereskedő: Rády Demeter, majd itt árult Scholc Gusztáv, 1792-től Gasch Lipót vasárus is.53 Az impopulációt követő években az alakuló közösség életében fontos szerepet játszottak azok az értelmiségiek, akik hosszabb-rövidebb időre Nyíregyházán települtek le. Wandlik Márton evangélikus lelkész Csabáról, Reguly Sándor tanító pedig Szarvasról jött a telepesekkel. Később levélben hívta ide a közösség a különböző felekezetű lelkészeket, tanítókat. Sem a római, sem a görög katolikusokról nem maradt fenn forrásértékű irat. A luteránusok „hiványa” szerint a reformátusok Debrecenből és Sárospatakról, az evangélikusok leginkább az eperjesi líceumból jöttek. Minthogy a lakosok nagy része ócseh-tót kevert nyelven beszélt, illetve voltak többen olyanok is, akik a Felvidék német nyelvterületű részéről érkeztek, elvárás volt, hogy a pap a magyar mellett ezeken a nyelveken is beszéljen, prédikáljon. A közösség lelki vezetői, akik a hit és erkölcs felett őrködtek, a tanítókhoz hasonlóan szántóföldet és legelőterületet kaptak a várostól.54 Az újratelepítés utáni években a város legképzettebb tisztségviselője a nótárius volt, aki ismerte a korabeli jogot és annak alkalmazását. A Nyíregyházán nótáriuskodónak tudnia kellett „tótul”, németül, latinul és magyarul. Nemcsak a város tanácsülési jegyzőkönyvét és a telekkönyvet vezette, hanem a megyei szolgabíró utasítása szerint felelt az összeírások pontosságáért és a vármegye, valamint a város közötti információcseréért. Fontos feladatai közé tartozott a futó hírlevelek felolvasása és értelmezése, magyarázata, az egészségmegőrzést, járványmegelőzést segítő kiadványoknak többszöri nyilvános felolvasással történő megismertetése, a „nép bárdolása, művelése”. Figyelt a körözött bűnözőkre, a szabadságon lévő katonákra, ezek papírjait láttamozta, valamint folyamatosan jelentést tett a környezetében lévő ültetett fák számáról és állapotáról is.55 Mint a városi elöljáróság írástudója ő készítette a magánjogi szerződéseket és vezette a jövedelemkezelők számadásait. Az újratelepítéstől a megváltakozásig, amikor kisebb értékű ügyekben bíráskodhatott a tanács, ezeket az ítéleteket a nótárius vetette papírra minden más, említésre méltó eseménnyel együtt. Ellátta továbbá mindazokat az írásbeli teendőket, amik a gazdálkodás szervezéséhez (földek kiosztása, számadások elkészítése stb.) szükségesek voltak. Minthogy a nótárius volt az egyik kapocs a város és a vármegye, a város és földesurai, valamint az elöljárók és a városlakók 50. IV. A. 1. Fasc. 55. No. 440. Ö. 304. 1754.

51. V. A. 101/f. 37b/37b. 1757:9.

52. V. A. 101/e. 37/37. 1767:3.

53. V. A. 102/i. 40/40. 210. fol. 1802.

54. Az evangélikus tanítókról lásd Kujbusné Mecsei Éva: Evangélikus tanítók Nyíregyházán a XIX. század elején. Pedagógiai Műhely, 1995/1.

55. V. A. 102/c. 38/118. 1788: 5. 36–46. fol.

A betelepülés évtizedei

409

között, feladatát a szokásjog mellett a főszolgabíró és a város rendelkezései is meghatározták.56 A népesség számát és a település jogkedvezményeit tekintve korántsem egyszerű feladatokat 1753-tól a szarvasi átköltözőkkel együtt érkező tanítójuk, nemes Reguly Sándor intézte. Őt a nótáriusságban Potoczky László, Tainell János majd Dióssy György követte, míg 1780-ban meg nem érkezett Miskolczy Mátyás, aki majdnem egy fél évszázadon keresztül volt a város írásbeli ügyeinek intézője. 1794-ben 80 rénes forintot kapott, amit három év múlva felemeltek 20 forinttal. Emellé megillette egy szekér széna, két öl fa, egy sertés, majd később több-kevesebb bor is. 57 Jó munkáját elismerendő 1803-ban honoráriuma 300 forint lett.58 1829. november 2-i halála után a közösség a főjegyzői és senatori munkájának elismeréseként nótáriusi hivatalviselésének 50. évfordulóján emléksírkövet állíttatott neki.59 1787-től fél évszázadon keresztül, 1837-ig a Békésből hívott Jósa István seborvos, Szabolcs vármegye főorvosa nemcsak gyógyította a környékbeli és nyíregyházi betegeket,60 figyelemre méltóak az egészség megóvása érdekében írott munkái is.61 Az 1793-ból származó források már említik Zeller Antal felcsert,62 az 1799-ben keltek Blási Jánost. 1804-ben pedig a város lakosai közé Hönsch György seborvost vették be.

A XVIII. század utolsó harmadában a város társadalma tovább színesedett.

1778-ban Nánásról Nyíregyházára helyezték a postát. A postamester nemes Tajkly Antal, majd Hatzel Antal lett. Itt élt Szabolcs vármegye mérnöke: Sexty András, aki a szállások felmérésében és a városrendezésben is segítségére volt az elöljáróságnak.

Nyíregyházát az újratelepítéskor a források faluként említik, de hajdani mező-, majd hajdúvárosi kiváltságuk semmiféle jogaival nem is éltek az itt lévők.63 Az impopulációkor sem kapott városi kiváltságokat a megyében legnépesebbé vált új közösség, csak mezővárosias lehetőségeket, hiszen szerződésbe foglalt jogai és kötelezettségei jóval kedvezőbbé tették helyzetét, mint amilyen a régieké volt.

A kontraktualista parasztcommunitas, amelynek tagjai aranyosok voltak és egy összegben adóztak, szabad bíróválasztási joggal bírt. A bírák helyben ítélhettek a mindennapos ügyekben, csak a nagyobb értékű (3, 12 majd 20 forintot haladó) esetek, a jelentősebb örökség fölött indított hagyatéki perek és a vérengzések kerültek az úriszék elé.64 Mivel a földesúr itt nem tartott fenn allodiumot, robotmentességet is kaptak az ide érkezők, valamint ígéretet az oppidumoknak járó kiváltságokra: az országos vásár tartására és a céhek alakítására. Ami már kezdettől segítette a mezővárosiasodást az a földesurak által alig korlátozott belső autonómia volt. A közösség által évente újraválasztott népes elöljáróság ugyanis szabadon dönthetett a gazdálkodás szervezéséről, a bérbe kapott regálék hasznáról.

56. A jegyző választásába a földesúr itt sem szólt bele.

57. V. A. 102/k. 78/78. No. 1676. 3. 1806. 1797-ben 8 rénes forint értékben 60 icce bort kapott.

58. V. A. 103/a. 4/200. 1803:26.

59. V. A. 101. 2/2. No. 1892. 1829.

60. 1807-től 1837-ig volt megyei főorvos.

61. Pl. Jósa Istvánnak, Szabolcs vármegye főorvosának utasítása a ragályos nyavalyák elleni védekezéshez.

Lásd V. A. 101/d. 36/36. 1814:2.

62. Conventiója 2 arany volt.

63. Lásd Bácskai Vera: Magyar mezőváros a XV. században. Bp., 1965; Hársfalvi, 1982. 10; Lukács, 1886. 187–188.

64. A betelepítéskor 3 forintig, majd 12 forintig, 1765-től pedig egy három éves tinó-binó áráig, azaz 20 forintig terjedő ügyekben ítélhettek a bírák akkor, amikor a legtöbb falu csak egy forintig terjedő igazságszolgáltatási lehetőséget kapott.

410

Kujbusné Mecsei Éva

1786-ban II. József privilégiuma értelmében Nyíregyháza jogilag is oppidummá vált. A mezővárosi cím birtokában négy országos és egy hetivásárt tarthatott ezután a település. Ezek a sokadalmak fontos szerepet játszottak a hagyományos mezővárosias jelleg formálásában, a központi funkciók kialakulásában.65 Még alig volt 16 éves a józsefi kiváltságlevél, félszáz nyíregyházi már újabb jogállás elnyerését fontolgatta. 1802-ben egy gyűlésen ugyanis elhatározták, hogy a vármegye követeinek ajánlkozásával szabad királyi városi státuszért folyamodnak, remélve az ezzel járó szélesebb jogoknak: az országgyűlésen való részvételnek, a kollektív nemességnek, a szabad bíróválasztásnak, a széles körű igazságszolgáltatási és kegyúri jogok gyakorlásának, a regalék kötöttségek nélküli kezelésének, az adókivetésnek, a statutumalkotásnak, a lakosfelvételnek, a szabad végrendekezési és adásvételi jognak, az adó-, vám- és harmincadmentességnek, a tisztségviselők számadásaira és az árvákra való felügyelésnek, valamint a címerhasználatnak az elnyerését.66 Az álom megszületését minden bizonnyal személyes tapasztalatok és a különböző módon szerzett információk inspirálták. Ha ugyanis megvizsgáljuk azt a migrációs útvonalat, amit az itt letelepedők bejártak, vagy azt, amit vásározás során, valamint az árendák megszerzése és fizetése érdekében beutaztak, akkor sok, különféle privilégiummal bíró, sőt szabad királyi státuszt is magáénak tudható településsel találkozunk. A migrációs tapasztalatokat, amelyek főként a felvidéki városokból származtak,67 kiegészítették a vásározók hírei, akik a Hegyaljáról, Debrecenből, Szatmár, Bereg és Ung megyékből hoztak-vittek árukat és információkat.

Az újratelepített Nyíregyháza annak a magánföldesúri szerződéses mezővárostípusnak az életét élte, ahol a földesúr nem lakott a településen, és elsődleges célja a minél nagyobb jövedelem elérése volt. Ennek érdekében mindkét birtokos kedvezményeket adott mindazoknak, akik vállalkoztak az ide költözésre, a széles határ megművelésére és a szolgáltatások pontos teljesítésére. Az 1753-tól az impopuláció és a migráció során alakult új közösség életét a földesurak közös úriszéki határozataik, időről időre megújított szerződéseik és gazdatisztjeik révén közvetetten irányították és felügyelték. A mindennapi élet szervezésében, a gazdálkodásban és a belső rend fenntartásában a közösség széles körű autonómiát élvezett. Földesurai nem kívántak közvetlenül beleavatkozni a település életébe, így a mindennapok irányítása már 1753 őszétől a lakosság által évente újraválasztott, jobbágyfalvakétól népesebb elöljáróság feladata volt: „Ami pedig az igazgatás felépítését illeti, kezdettől fogva úgy határozták meg, hogy elébb megválasztják a bírót, azután a törvénybírót, utánuk a tíz esküdtet, egy lovas hadnagyot, két, hasonlóképpen lovas tizedest, négy albírót, magyarul kisbírót. És mivel a communitas a kegyelmes földesurasággal kötött egyezség szerint mindenféle királyi haszonvételt a kezéhez kapott, ezért más tisztségviselőket is állítottak, mint a ser-, mészárszék-, bor- és malombírákat.”68A nagy lélekszámú közösség írásbeli feladatait 1753-tól a szarvasi települőkkel együtt érkezett nemes Reguly Sándor látta el.69 65. Bécs, 1786. november 23. V. A. 101/b. 36/36. 1786:2.

66. Czakó Sarolta: Székesfehérvár szabad királyi város igazgatása 1688–1740. In: Fejér megyei történeti évkönyv, 7. Szerk. Farkas Gábor. Székesfehérvár, 1973. 7–48. 14.

67. Mezővárosok: Brezova, Gálszécs, Kubin, Nagyrőcze, Németlipcse, Pilis, Szirák Újhely; szabadalmas mezővárosok: Csetnek, Igló, Jósva, bányavárosok: Gölnic, Stósz, Szomolnok; szabad királyi városok: Eperjes, Kassa.

68. Balogh, 1982. 102.

69. Uo.

A betelepülés évtizedei

411

Az első három szabad évben a bírák villicusi feladata főként a földesúri rendelkezések végrehajtása, az adó és mindennapi kis perpatvarokban történő ítélkezés volt.70 A bíráknak az elöljárók segítségével végzett munkájáról az úriszéken kellett számot adnia. Minthogy a földesúri joghatóság érvényesülési irányát a mindenkori földesúri érdek határozta meg,71 ezért a bírók legfontosabb feladata az volt, hogy az uraság jövedelmére „jól számot tartsanak”. 72 Allodium nem lévén, a bevétel döntő része a minden gazda által fizetett aranyadóból és a regálék bérleti díjából állt. Ezért 1757-től az úriszéki határozatok nagy része az árendális szerződések pontos betartására, a közösségnek bérbe adott benefíciumok megfelelő kezelésére, a bevételek elszámolására és növelésének módjaira vonatkoztak. A gazdálkodásszervezési módokba nem avatkozott be a földesúr.

A mindennapi élet irányítása is az elöljáróság feladata volt. Már az 1757. évi szerződés a bíró és a tanács kezébe adta az első fokú bírói hatalmat, eléjük rendelve a 3 forintig terjedő ügyeket. Az 1765-ben kelt statutum szerint pedig már a 20 forintig terjedő adósságperekben is ítélkezhetett az elöljáróság, míg a jelentősebb értékű, valamint az ún. criminális perekben az úriszék döntött. A jogszolgáltatásról vezetett jegyzőkönyvet a város ládájában kellett tartani és időnként az úriszéknek bemutatni.73 A helyben hozott ítélet ellen fellebbezni az úriszéknél lehetett. Az úriszék működéséről az 1783 és 1810 között fennmaradt irattöredékek és elenchusok alapján megállapítható, hogy rendszertelenül, évente 1-2 alkalommal ültek össze a földesurak és a vármegye képviselői, és ekkor határozták meg a következő ülések idejét is, pl. az 1809. július 11-i ülésen döntöttek a szeptember 12-i ülésről. 74 A tanácskozás az ügyek számától és jellegétől függően 1–2 napig tartott. Általában 20–30 ügyben határoztak. Kiemelkedik az 1792. év, amikor márciusban 41, szeptemberben pedig 27 beadványt kellett megvizsgálni.

Az impopulációs évtizedben betelepült új lakosok olyan sokan voltak, hogy a régiek kisebbségbe kerültek. Ezzel magyarázható, hogy az alakuló új közösség elöljáróságában jószerével csak új lakosokat találunk. A betelepülés utáni években az elöljáróság munkájáért, a földesurak jövedelméért személyesen felelő bírákat is az új lakosok közül választották. A fő- és törvénybírói tisztséget minden évben más és más lakosra ruházták. Eskütétele után átadták neki a város hitelesítő pecsétjét és az iratőrző vasláda egyik kulcsát.75 A betelepülés utáni években többször, később már csak elvétve történt meg, hogy a jelöltek anyagi nehézségeikre hivatkozva nem fogadták el a tisztségre való felkérést. A problémát enyhítette az is, hogy mind több, a mindennapi életét a városban élő, inassal, legénnyel dolgozó kézműves, valamint kereskedő telepedett le és vállalt közszereplést. Ekkor már az is előfordult, hogy a törvénybírót megválasztották a másik évben főbírónak.

Az 1750-es, 1760-as évek bírái elsősorban a telepítésben szerepet vállalók és a jó gazda hírében állók közül kerültek ki. Az 1753 őszén érkezettek is megtelepedésük után megválasztották elöljáróikat. A következő években azonban már a máshol is 70. Bácskai Vera: A mezővárosi önkormányzat a XV. században és a XVI. sz. elején. In: Tanulmányok a magyar önkormányzat múltjából. Szerk. Bónis György – Degré Alajos, Bp., 1971. 9.

71. Kovács Ágnes: A földesúri joghatóság érvényesülésének néhány kérdése a csongrád-vásárhelyi uradalomban a XVIII–XIX. század fordulóján. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18–19. században. II. Mezővárosok. Szerk. Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula, Szolnok, 1974. 59–74.

72. 1796. október 3-án született döntés arról, hogy ezután májusban mindig tartanak úriszéket, és ezen fogják megvizsgálni a bírák számadásait. Lásd V. A. 101/i. 40/40. 1796. október 3.

73. V. A. 101/a. 1757.

74. V. A. 101/i. 40/40. 1809. július 11.

75. A vasládának két kulcsa volt, a másikat a jegyző őrizte. Lásd V. B. 161. 110/1. 1861. sz.

412

Kujbusné Mecsei Éva

szokásban lévő időben, Szent György-napon volt a tisztújítás, de előfordult, hogy a minden lakost magába foglaló „ősgyűlés” november elsején, máskor júliusban gyűlt össze. Ilyenkor meghallgatták a leköszönő bírák számadását, majd a földesúr által jóváhagyott jelöltek közül a földesúri tiszt és a szolgabíró jelenlétében felkiáltással megválasztották az újakat.76 Az első bírót, Markó Györgyöt a szarvasi lakosság átköltözésének kezdeményezőjeként említették éppen úgy, mint a második főbírót, Zajacz Jánost, illetve az 1760-ban bírónak választott Laczó Andrást. Rajtuk kívül több Békésből jött gazda nyerte el a földesúr és a közösség bizalmát.77 A tisztségre jelölésben, választásban a személyes tulajdonság, a rátermettség is döntő érvként esett latba, de fontos az anyagi tehetősség is. A tisztségre való jelölést, illetve megválasztás után a tisztség elfogadását csak abban az esetben lehetett büntetlenül visszautasítani, ha a jelölt „házi környülállása” nem tette lehetővé a közfeladat végzését. A tisztség visszautasítása nem egyedi eset volt, ezért a rend fenntartása érdekében az úriszék határozatban mondta ki, hogy a megbízatást el nem fogadókat büntetéssel: áristommal, illetve 12 rénes forint bírsággal sújtják.78 Az 1758-as adóösszeírás szerint az 1753-ban főbírónak választott Markó Györgynek 6 ökre, 2 lova, 3 tehene és 20 juha volt. Az 1754-es törvénybíró, Tomasovszky András 10 ökröt, 5 lovat, 10 tehenet és 40 juhot mondhatott magáénak. A XVIII. század utolsó harmadában már egyre gyakrabban előfordult, hogy az évente tartott tisztújításokon újraválasztották a korábbi fő- vagy törvénybírót – akár két-három alkalommal is. Ekkor már az igazgatási elitbe tartozó családok tagjai is bekerültek a különböző tisztségekbe (a fiúk rendfenntartók, jövedelemkezelők lettek, a vejek a haszonvételek irányításában kaptak szerepet), és megindult az igazgatás hierarchiájának alsó lépcsőfokairól felfelé indulás gyakorlata. Bogár Tamás 1790-ben bor-, majd 1792-ben törvénybíró lett. 1793-ban bekerült a gazdálkodást irányító testületbe, az electa communitasba. 1794–1796 között a pénzügyeket kezelő és felügyelő perceptor volt. 1798–1799-ben végül feljutott a hierarchia csúcsára: főbíróvá választották. A későbbiekben is részt vett a gazdálkodás szervezésében, sőt 1804-ben újra megválasztották törvénybírónak. Családjából többen is viseltek különböző tisztségeket a vizsgált időszakban. (András 1807-ben borbíró, 1809–1810ben sáfár, János 1821–1831 között tizedes, később mezőbíró, majd esküdt lett.)

Rajta kívül említhetnénk még Cseh Jánost (1787–1788-ban törvénybíró), Frankó Györgyöt és fiát, Istvánt (György 1776: főbíró, István 1791: törvény-, 1795–96: főbíró), Garay Györgyöt (1791: törvénybíró), Gyurcsán Mátyást (1792: főbíró), Macsás Mátyást (1769: törvénybíró), Pápay Györgyöt (1784: főbíró), Piffko Györgyöt (1782, 1784, 1789–90, 1793: törvénybíró, 1786: főbíró), Simcsik Mátyást (1768: főbíró), akik családtagjaikhoz hasonlóan több tisztséget is betöltöttek, mielőtt fő- vagy törvénybírók lettek volna.

Külön említést érdemel a Trsztyánszky család, ahonnan hárman is eljutottak a bíróságig. (Márton 1775: főbíró, Máté 1781, 1785: törvénybíró, Mihály 1816: törvénybíró) Az ebben az időszakban bíróságot viselők között sok a tehetős gazda.

A békésiek befolyása nem csak a bíróválasztáskor érvényesült, hanem jellemzőnek mondható a betelepülés után még néhány évtizedig a megalakuló döntéshozó 76. V. A. 102/k. 78/78. No. 1404. 1803.

77. Békés Megyei Levéltár, IV. A. 1. Összeírások, No. 79. 1752.

78. V. A. 101/i. 40/40. 1792:12.

A betelepülés évtizedei

413

testületekben való tagságuk által, vagy más tisztségek viselése, esetleg családtagjaik tisztségviselése révén. A XVIII. század utolsó harmadától ugyanis egyre több volt fő- és vicebíró, illetve communitas tagbeli rokon került be a különböző tisztségekbe, a jól jövedelmező kocsma- és földbérletekbe. Míg az egyenesági leszármazottakat általában az igazgatási tisztségekre jelölték és választották meg, a vejek, másod-, harmadági rokonok a haszonvételek kezelésében vettek részt.

Az igazgatási elitet alkotó családok Nyíregyházán az impopulációt követő években

Név Bogár család: – Márton – Gergely – Pál – Tamás Garay család: – György – Márton Kováts család: – András – György – János Markó család: – György

A tisztségviselés kezdő időpontja 1756

esküdt esküdt esküdt, borbíró főbíró(2x), törvénybíró, sáfár, perceptor 1762 főbíró, communitas tag, számvevő, esküdt, sáfár,borbíró, esküdt, borbíró 1755 főbíró, esküdt főbíró, törvénybíró, esküdt, számvevő, borbíró, székgazda borbíró, mezőbíró 1753 főbíró, esküdt, perceptor, borbíró, székgazda főbíró (4x), esküdt, perceptor, számvevő, borbíró, sáfár

– Ádám Sulyán család: – József – Ádám Szmolár család: – János – György – Mihály Trsztyánszky család: – Márton – Máté – Mátyás

Viselt tisztségek

1754 perceptor, borbíró, székgazda esküdt, székgazda 1756 communitas tag törvénybíró, esküdt, számvevő esküdt, borbíró, városgazda 1756 főbíró, esküdt, számvevő, sáfár törvénybíró, esküdt, sáfár borbíró

Az ide tartozó családoknak – amelyek között gazdag parasztok, kézművesek és nemesek egyaránt voltak – több tagját is újabb és újabb tisztségekre választották meg az évente tartott tisztújításokon. Közülük többen a legmegtisztelőbbet, a fő-,

414

Kujbusné Mecsei Éva

illetve törvénybíróságot is elnyerték, sőt Bogár Tamást 1798-ban és 1799-ben, Markó Ádámot pedig 1789–1790 és 1793–1794-ben is főbíróvá választották.

A társadalom legtekintélyesebb tagjai a gazdasági lehetőségeket mind jobban kihasználó, anyagiakban gyarapodó gazdák voltak. A többnyire közülük választott bírák átlagos, vagy annál nagyobb állatállomány mellett kettő-négy kötélalj nagyságú szállásfölddel, a bérelt pusztákon több köbölnyi36 vetéssel, gazdasági eszközökkel (ekék, boronák, szekerek stb.), kisebb-nagyobb szőlőterülettel bírtak. A közösség kasszájának, a város, sőt más települések lakosainak is ők kölcsönöztek pénzt. Pápay György, aki 1784-ben fő-, 1797-ben törvénybíró volt, 1802-ben kelt végrendeletében 4 kötélalj szántót, 1,5 nyilas szőlőt, 3 szekeret, ekét, boronát, 90 juhot, 15 ökröt, 9 lovat, 7 tehenet, 125 köböl gabonát és némi készpénzt hagyott három fiára és három lányára.

A nemesek – mint az 1796-ban kötött parasztok és nemesek között létrejött egyezség fogalmaz – „csupán csak érdemeikre tekintve” viselhettek városi szolgálatot.39 Többen közülük is leginkább anyagi tehetősségükből adódó tekintélyük révén váltak érdemessé a közössé vezetésére. Az 1790-es insurrectio idején készült összeírásban szereplő Trsztyánszky Máté, Kováts Pál és György állatait és terményeit vették számba. Eszerint mindannyiuknak volt 1–2 kötélalj földje, lova (Trsztyánszkynak 2, a Kovátsoknak 4, ill. 5), 1–1 tehene, 1–2 sertése, Trsztyánszkynak 4 ökre, Kováts Pálnak 15 juha. Rozsból, árpából és zabból vetésük 3–9 köböl között, termésük 6–18 köböl között volt. 40 A telepítést követő félévszázad végére a kilencről tizennyolc családra szaporodó nemesek képviselői a lakossághoz viszonyított arányuknál (1 %) nagyobb részben kaptak lehetőséget, mint fő- és törvénybírák a közösség vezetésére.

Ugyancsak a személyes érdemek elismerése vezethette a lakosságot az írni-olvasni tudó, vándorlása révén is világlátottabb, 1803-ban a lakosság 16 %-t kitevő kézművesek megválasztásakor is.

A fő- és törvénybírók mellett a közösség gazdasági életének irányítására, szervezésére nagy befolyást gyakorolt az 1793-ban alakított, negyven tagból álló communitas, azaz választott közönség. E testület tagjai tisztségüket életük végéig viselhették. Új tagok csak az elhunytak, betegek és öregek helyére kerülhettek. A negyven tag közül tizennégyen fő-, ill. törvénybírók is voltak a communitasba való beválasztásuk előtt, vagy közvetlenül azt követően: Bogár Tamás, Cseh János és Márton, Frankó István, Garay György, Gerliczky Mihály, Gráff András, Gyurcsán Mátyás, Kacska Miklós, Kováts Pál, Markó Ádám, Pápay György, Piffkó György, Pleskó József. Általában a többi tag is viselt megválasztása előtt kisebb-nagyobb jelentőségű tisztséget. Bukoviczky Mátyás, Horog János, Lukacskó György, Palicz János, Riskó Mihály, Sipos István, Szmolár János, Tomasovszky György esküdt, Reguly Sándor nótárius volt.

A betelepülés évtizedei

415

Az electa communitas tagjai által viselt tisztségek (1793–1803) Név

Bogár Pál Franczell János Gintsai Ádám Gutyán Pál Hankovszky János István Márton Jakus Márton Manczell János Molnár Tamás Motoska Mihály Skolnik János Subsilvani János Szuchács János Varga András Venerszky András

Esküdt Város- Borbíró Sáfár Malom- Puszta- Szék- Had- Tizegazda bíró bíró gazda nagy des

X X X X X X X X X X X X X X

X X X X X

X X

X X X X

X

X X

X X X X X X X

Vallásuk szerint a communitas tagjai az egész mezővárosi társadalmat képviselték, hiszen 33 evangélikus, 4 református, 2 római katolikus és 1 görög katolikus volt közöttük.

A vallási megoszlás is mutatja, hogy a communitasban már megjelentek a lakosságszámot tekintve még nem jelentős, főként református, és római katolikus kézművesek és nemesek képviselői is. Ugyanakkor a görög katolikus hiten lévő, leginkább az újranépesítést követően is itt maradt régi lakosok a közösség irányításában háttérbe szorultak a telepítettekkel, sőt a később beköltözőkkel szemben is.

A kézművesek közül beválasztották a communitasba Motoska Mihály vargát, akinek egy vándorló legénye volt, és csak a mesterségét folytatta, nem szántottvetett, sőt kereskedést sem űzött. Bogár Pál szűcs is hasonló körülmények között élt. Gráff András és Bosnják Jakab molnárok pedig a saját maguk által épített, majd a szabad évek után a városnak átadott, és bérbe visszavett malmokban dolgoztak egy-egy inassal. Bukoviczky Mátyás és Mányik Péter csizmadiák 1793-ban nem űzték mesterségüket.

Két nemes is bekerült a testületbe: Reguly Sándor, aki nótáriussága után is gyakran volt segítségére az elöljáróságnak, ill. a népes, befolyásos Kováts családból Kováts Pál.

A közönség tagjainak többsége – hasonlóan a bírákhoz – jómódú gazda volt. A gazdálkodással foglalkozó 34 tag több, mint fele 4 kötélalj nagyságú szállásföldet bírt.

A föld mellett mindannyian egyéb vagyontárgyakat, főként szőlőt és állatokat is magukénak tudhattak. Az egyik legbefolyásosabb tagnak, Frankó Istvánnak az 1805-ben kelt testamentuma szerint pl. városi háza, négy kötélalj szállásföldje, másfél nyilas borházas szőlője, tizenegy lova, hat csikója, tíz tehene, hat borja, hét ökre, harminc juha, negyven báránya, tizennégy sertése volt.

416

Kujbusné Mecsei Éva

A közösség vezetőjének lenni nagy tisztességnek számított. A nyíregyháziak az éves tisztújító gyűlésen olyan lakostársaikat választottak vezetőikül, akikről köztudottan jó gazda vagy mesterember hírében álltak, és akikről úgy vélték, hogy el tudják látni a falusi villicusokétól összetettebb igazgatási, igazságszolgáltatási és gazdaságirányító feladatokat. A migráció révén alakuló közösség vezetésére választottaknak a földesúri tisztekkel együtt meg kellett szervezni a szinte folyamatosan érkező új lakosok mindennapi életét: letelepedésüket, a határ felosztásával földhöz juttatásukat, a közösség terheiben való részvállalásukat. A lélekszám növekedésével azonban a konfliktusok is sokasodtak, és a gazdálkodás, a kedvezményekkel való élés, a szolgáltatások teljesítése, az emberi rossz tulajdonságok érvényesülése miatt kirobbant kisebb-nagyobb csetepatékban igazságot kellett szolgáltatni. Ha az ügy nem haladta meg a 3 forintot, akkor helyben történt az ítélkezés. A földesurak megbízása alapján a bírák szolgáltattak igazságot az új communitas nemes és nem nemes lakosainak egyaránt. A bírák gondoskodtak továbbá a megválasztott lovas tizedesekkel és kisbírákkal a közrendről, a tűzbiztonságról, az esküdtekkel együtt pedig az adószedésről, a szolgáltatás teljesítéséről és a határjelek sértetlenségéről.79 A szabad évek letelte után a regálék bérbe vételével újabb tisztségviselőkkel és gazdaságirányító feladattal bővült az elöljáróság hatásköre.

Az impopulációs évek elöljáróságának a közösség vezetésében nemigen volt gyakorlata, ezért a feladatok megoldásában a földesúri rendeletekre, az eddigi lakóhelyeiken szerzett közvetett vagy közvetlen tapasztalatokra, a szokásjog-együttesre,80 a hallomásból vagy személyesen ismert mező- és hajdúvárosok példája, valamint Reguly Sándor jegyző ismereteire támaszkodhattak.

A legtöbb és leginkább körbehatárolt feladata a bíráknak volt. Az 1750-es évek végén kelt földesúri rendeletek rögzítették hatáskörüket, és igazságszolgáltatási jogukat kiterjesztették a 20 forintig terjedő ügyekre.81 Esetenként „criminális” ügyekben is ítélkezhettek a bírák, de csak „holmi gyümölcs, fejsze, kolomp s más efféle aprólékos lopókat és kóborló s katonákhoz adó asszonyi személyek esetében”.82 Büntetésként legfeljebb pálcázást szabhattak ki. Az igazságszolgáltatás gyakorlatát a korabeli napi feljegyzéseket tartalmazó „Mindennapi baj” címet viselő jegyzőkönyvben rögzítették.

A jelentősebb ügyek, mint a gyilkosság, a 20 forintnyi értéket haladó lopás vagy a házasságtörés már az úriszék elé tartoztak. Az igazságszolgáltatási jogkört rögzítő 1765. évi statutum azonban nemcsak tisztségviselők, hanem a lakosok feladatát is rögzíti. Így inti a nyíregyháziakat, hogy fogadjanak szót a bírónak, ha az a megye vagy a földesúr dolgára utasítja őket, feladataikat ne unalommal végezzék, vigyázzanak egymás vagyonára, a gulyásoktól, csikósoktól, kondásoktól a gazda tudta nélkül ne vásároljanak, a bitang jószágokat pedig adják át az uraság tisztjének.83 A legnagyobb feladatot az elöljáróság számára az újonnan alakuló közösség gazdálkodásának a szervezése jelentette. Az újonnan érkezőknek 1753–1754-ben a Károlyiak udvarbírája mértek ki a belső telkeket, ezt követően az urasági tiszt79. Szent György-napkor bejárva a határt ellenőrizték, illetve szükség esetén pótoltatták a hiányzó határjeleket.

80. Részletesebben lásd Tárkány-Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. 2. kiad. Bp., 2003.

81. Balogh, 1982. 121.; A közösség életén túl az egyházakkal való jó viszonyt is szorgalmazó statutum ma már nem található az iratok között.

82. Cservenyák László: Az újratelepítéstől 1848-ig. In: Nyíregyháza története. Szerk. Cservenyák László, Mező András. Nyíregyháza, 1987. (a továbbiakban Cservenyák, 1987.) 63.

83. Ismerteti: Cservenyák, 1987. 64. hivatkozva Hársfalvi 1982. munkára.

A betelepülés évtizedei

417

tel a bírák jelölték ki az újabb, házhelyeknek alkalmas területeket. A földesurak által a közösség használatába engedett határ művelés alá fogásáról is a bírák gondoskodtak. Minthogy a határhasználatot a művelési rendszer követelményeihez igazították, az első évek szabad foglalását hamar felváltotta a nyílhúzás, majd 1759-ben a szarvasiak javaslatára a határt nagycsaládonként szállásokra osztották.

A kialakult szállásokon már ki-ki szabadon gazdálkodott. A szántó mellett egyharmadnyi határrész maradt legelőnek a jó piaccal bíró állattenyésztéshez. Azonban hamarosan ebből a területből is el kellett keríteni kisebb-nagyobb darabokat, mert a folyamatos bevándorlóknak, akik lakhatásért „zaklatták a bírákat”, az urasági tiszt beleegyezésével innen osztottak házhelyeket. A növekvő népesség és szaporodó állatállománya számára ezért a betelepülés utáni évtizedben szűk lett a legelő, így az elöljáróság új feladattal szembesült: a közelben vagy távolabb bérelhető pusztákat kellett keresni. 1760-tól a közösség gazdálkodásának szerves, autonóm részévé vált a pusztabérlés. A vizsgált időszakon végighúzódó árendával járó tennivalókkal: a bérlemények felkutatásával, a tulajdonossal történő egyezkedéssel, a bérlemény használatának megszervezésével, az itt folyó tevékenység ellenőrzésével, a költségek kiszámolásával, beszedésével és ebből a szerződések teljesítésével szinte az egész elöljáróság foglalkozott. A bírák a döntéshozó testületek tagjaival küldöttséget alkotva licitáltak, egyeztettek, szerződtek, a tisztségviselők közül többen szervezték a vállalt kötelezettségek teljesítését, a lakosok pusztahasználatát, a subárendák összegének beszedését, a felfogadott konvenciósok fizetését stb.

Minthogy a közösség a gazdálkodásban és annak megszervezésében széles körű autonómiát élvezett, az elöljárók ügyességétől függött, hogy milyen lehetőségeket tudnak teremteni a lakosok anyagi tehetősségének a növeléséhez. A bérelt pusztákon nemcsak állatokat tarthattak, illetve a szükséges gabonát termelhették meg, hanem egyéb haszonvételekkel is élhettek: az 1761-ben a Kállayaktól bérelt pusztán kaszálhattak és használhatták a nádast és rekettyést, sőt 100 kaszásért és 50 gyűjtőért a csapszék jövedelme is az árendásoké lett. Az 1770-es években a királytelki pusztát is rétjeivel, korcsmájával és „más névvel nevezendő” haszonvételével bérelték. A feltételek között szerepelt, hogy tilalmasan tartják az erdőt és évente az urasági tiszttel megújítják a határokat. Királytelek pusztát pl. az elöljáróság évente azok között a házzal bíró lakosok között osztotta szét, akik jelentették magukat a birtokos földesúrnak vagy az árendáló communitasnak, és alkalmasnak találtattak a földművelésre és árendafizetésre. A művelés alá vett pusztafélen mindig egyenlő földdarabokat mértek ki a subárendátoroknak. A másik felet a városi lakosok állatai számára legelőnek hagyták. A pásztorról, valamint a puszta felméréséhez szükséges napszámosokról és a szekerezésről is az elöljárók gondoskodtak. A pusztára a felügyelőt a község szabad választása után az árendátor uraság tisztje nevezte ki, mint ahogy a puszta földjéből részesedő lakosok földtől való megfosztásáról is a bérbe adó földesúr, és nem a communitas dönthetett.

A contractus által alakított művelési mód mellett a használat rendjének és a subárendások körének megállapítása az elöljáróság hatáskörébe tartozott. Mivel itt nem képezett egy egységet a település határa a sokszor több napi járóföldre lévő pusztával, így mindkét helyen más szabályok érvényesültek. A bérelt területből kapták járandóságuk egy részét a közfeladatokat ellátók, illetve az kaphatott a meghatározott növények termesztésére kijelölt területből a szabott díj lefizetése után, aki szolgáltatásait teljesítette.

418

Kujbusné Mecsei Éva

A betelepítéstől a XVIII. század végéig tartó időszakban az igazgatás, a bíráskodás és a gazdálkodás irányítói a bírák voltak, ellenőrzője pedig az úriszék. A gazdálkodás irányításában, ahol az elöljáróság nagy önállóságot élvezett, a legnagyobb figyelem a földesúrtól árendált haszonvételekre összpontosult. A „tót” nyelvű számadások szerint az ezekből, illetve más forrásokból származó közösségi bevételeket azonban szinte teljes egészében a költségek fedezésére: állami, földesúri adókra, árendára, a belső igazgatási és gazdasági kiadásokra fordították. Ha viszont jól jövedelmeztek a regálék, akkor néha még a városnak is maradt némi haszon. Ezt igyekeztek kiegészíteni újabb és újabb forrásokkal, így a pusztabérletekkel.

A kezdetben meglehetősen patriarchális, családias vezetésnek nagy tekintélye volt. Minthogy az új közösség elöljáróinak hatásköre az itt élők mindennapi életének apróbb szegleteire is kiterjedt, így sokszor és sokan keresték meg problémáikkal, kéréseikkel a bírákat, a tisztségviselőket. Az egyre népesedő, mind szélesebb körű gazdálkodást folytató közösség vezetőinek száma is nőtt, nem fértek már el a főbíró házában, szükségszerűvé vált tehát egy községházát kijelölni.84 „A község tisztviselői 1761-ben erélyes férfiak lettek, kik gondosan vitték a község ügyeit s ez évben megvásároltak egy házat, melyet átalakítva s kijavítva »községházává« tettek; eddig a koronkénti főbíró lakása szolgált e célra.”85 Itt felállították a városi konyhát, ahol az átutazó földesúri tisztek mellett azok, az egész héten a városban maradó hivatal- és szolgálatbeliek is ingyen étkezhettek, akiknek családjuk a szálláson gazdálkodott.

A XVIII. század végétől nem csak a gazdálkodás és közmunka-szervező feladata sokasodott meg az elöljáróknak, hanem már gondoskodni kellett az 1786-ban kapott négy országos és egy hetivásár tartásának feltételeiről is: az adásvételhez helyet kellett kialakítani, a jövedelmek kezeléséhez, a helypénz beszedéséhez, a mértékek árendálásához tisztségviselőt, a sokadalmakban esett sérelmek orvoslásához pedig bíróságot kellett választani.

A század utolsó évtizedében az elöljáróság élni kezdett helyi szabályrendeletalkotó jogával is – éppen a vásározással kapcsolatban születtek meg és jegyeztettek be az 1793-ban kezdett tanácsi jegyzőkönyvbe az első írásba foglalt rendelkezések.86 Ezek mellett kiemelést érdemelnek azok a határozatok is, amelyek 1797 márciusában a közszolgálatok rendjét határozták meg. Az 1798-ban kelt statutumok a borok bevételéről, az 1800-as év bejegyzései között lévők a nyíregyházi kovácsmestereknek a nagykállói céhbe állásáról, a verbunkról és katonafogadásról rendelkeznek, tehát olyan ügyekről, amelyekről „különös, ezaránti rendtartás nem volt.”87 Egy 1793-as határozat az új tisztségek mellé egy „régen volt” testületet, az electa communitast is újraélesztette, feladatává téve a haszonvételek felügyeletét.

84 Cservenyák, 1987. 72.

85 Hársfalvi 1982. 99.

86. A XVIII. századi városi iratok között azonban alig található olyan határozat, amelyik szabályozta volna az alakuló közösség életét. Közvetett forrásokból: szerződésekből, panaszokból, perekből és a Miskolczy Mátyás nótárius által a nyíregyházi bírák évkönyveiben leírottakból lehet megkísérelni a legfontosabb kérdések megoldásának körülményeit rekonstruálni: így a földesúr és a közösség jelöltjeiből történő tisztségviselő-választást, a határ használatát, a puszták bérlését, az újonnan érkezők befogadásának feltételeit, a regale benefíciumok bérlését és jövedelmező használatát. Csak néhány fontos határozat, mint pl. a communitas megalakítása került feljegyzésre.

87. V. A. 102/a. 1/81. No. 867/a. 1797. Közölve a többi szabályrendelettel: Nyíregyháza mezőváros tanácsa által határoztatott… (Forrásválogatás). A bevezető tanulmányt írta: Kujbusné Mecsei Éva. Szerk. Galambos Sándor – Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2001. a továbbiakban Galambos–Kujbusné, 2001.)

A betelepülés évtizedei

419

Az újabb feladatmegosztásra azért volt szükség, mert sokasodó teendői miatt a bíró egyedül már nem tudta ellátni a jövedelmek irányítását.88 A regale beneficiumok kezelésére már külön tisztségviselőket: 1754-től bor- és malombírákat, 1772-től, a serház felépítésétől sáfárokat, 1788-tól pedig az országos vásárokkal kapcsolatos feladatok elvégzésére vásárbírákat választottak a tisztújítás második napján. A bérelt pusztákon a pusztagazdák gondoskodtak a város rendeleteinek végrehajtásáról, a közösség és a pusztát használó nyíregyháziak érdekeinek a védelméről.

A legjövedelmezőbb haszonvétel a kocsmáltatás volt. Az 1753–1754-es betelepítés és az azt követő folyamatos bevándorlás miatti népességnövekedés indokolttá tette újabb kocsmák építését. Ennek költségeit a földesurak fedezték, a manuálékat azonban az itt lakóknak kellett adni. Az elkészült kocsmák üzemeltetése, az italmérés 1757-től a földesúrral kötött árendális szerződések értelmében a közösség joga volt, a földesúr se ebbe, se a kocsmáltatást felügyelő tisztségviselők választásába nem szólt bele.

A számadások szerint a község az 1770-es években három kocsmát bérelt: a nagyvendégfogadót,89 valamint az alsónak, illetve középsőnek nevezettet.

A kocsmáltatási jog a bormérésre, pálinkaforgalmazásra és sörárulásra terjedt ki. A város kocsmái számára a minőségi bort a választott közönség megbízásából az e feladatra kijelölt küldöttség, illetve borinspector a Hegyaljáról szerezte be, míg a helyi borokat a borbírák a nyíregyházi szőlősgazdáktól vásárolták fel. Aki mustját, borát eltagadta, vagy az akózás elől elrejtette, szőlőjének elvesztésével bűnhődött.

Már az 1757-es szerződésben ígéretet tett a földesúr a szőlőföld osztására, amire csak 1775-ben került végül sor. A szőlő vásárlása nem volt se városi ház tulajdonjogához, se földműves tevékenységhez kötve, így szőlőterülettel rendelkezhettek a kézművesek, a csak házzal bíró lakosok, a zsellérek is. A szőlőművelésbe kezdők hat évi adómentességet kaptak. A szabad évek után minden hordó vagy cseber után kilenced járt a termésből a földesúrnak, amit az 1780-as években 50 rénes forintért meg is válthattak a lakosok. A szőlőbirtokok többnyire 1/2 – 3 nyilas nagyságúak voltak.

Szőlőbirtokosok az orosi határban 1790, 1791 és 1792-ben

colonus

1790-ben

1791-ben

1792-ben

31 fő

20 fő

29 fő

csősz

-

-

1 fő

felcser

-

1 fő

-

kézműves

4 fő

-

10 fő

lakó

3 fő

6 fő

30 fő

nemes

-

-

1 fő

özvegy

1 fő

-

1 fő

pásztor

-

-

5 fő

88. V. A. 102/b. 1/81. 197. fol. 1793. november 6.

89. A nagyvendégfogadót 1773-ban kezdték építeni. Lásd Balogh, 1982.

420

Kujbusné Mecsei Éva

szolga

-

2 fő

5 fő

tiszttartó

-

1 fő

-

42 fő

24 fő

68 fő

zsellér

A királyi dézsmát – lévén a helység felerészben az ecsedi várhoz tartozó appertinentia – nem az egri püspöknek, hanem a Károlyi-háznak kellett a termés feléből természetben adni, vagy pénzben megváltani. 1783–1787 között a kilencedet évi 50 rénes forintért, a Károlyiakat illető dézsmát pedig évi 10 rénes forintért vette árendába a város. Ekkor 177 szőlősgazda volt Nyíregyházán, akik 1/2 – 2 1/2 nyilas területeket műveltek. 1790–1792 között az orosi határban szőlőművelésre kiosztott területből újabb 297 városi lakos részesült. A gazdák által termelt borra a város elővételi jogot formált. A felvásárlásra utcánként került sor.

Az átvett mennyiséget a szőlőterület nagysága és a város szükséglete határozta meg. Az árat a communitas állapította meg és a perceptor fizette ki a felvásárlást követő két héten belül.90 A szőlőtermesztés fontos bevételi forrást jelentett azoknak, akiknek nem volt szállásuk, vagy csak kevés, esetleg rossz földdel rendelkeztek.

A város a serházban, a lakosok pedig szőlőikben, szállásaikon főztek kisebb mennyiségű pálinkát, de a kocsmák ellátásához szükséges mennyiséget a közönségnek a nagybani szállítóktól, az ún. liferánsoktól kellett beszereznie. A hosszabb időn át nagy tételeket szállítók főként a környékbeli zsidók voltak, mint pl. az újhelyi Gottfrid Sámuel,91 a balkányi Mayer Salamon, az ungvári Kibicher Jakab vagy Gantzfied Dávid, Glück Illés, Bloch Márton. A felvásárlás és értékesítés közötti, általában 20–50 %-os árrés képezte a város hasznát. A sör volt a legkevésbé kelendő ital.

A város bevételeit figyelembe véve a legnagyobb jövedelmet a kocsmáltatás biztosította, így a haszonvételek kezelői közül ennek a kezelőit látták el a legrészletesebb hivatali utasítással, illetve a borbírói, majd borinspectori tisztségekre választották a legtekintélyesebb polgárokat.

Már az 1750-es években is működő borbírók hatáskörét a XIX. század elejéig csak az aktuális feladatok és az időszaki utasítások szabályozták. Ezek szerint gondoskodott a két borbíró az italvásárlásokról, azoknak a kocsmákba történő kiadásáról és az eladott italból befolyt jövedelmek ellenőrzéséről. Munkájukról a betelepülés utáni években a főbírónak, majd a XVIII. század végétől az electa communitasnak tartoztak beszámolni. A betelepedés utáni években épült serház kezelői a sáfárok voltak.92 1772-ben először e tisztségre Garay Györgyöt és Skrvan Györgyöt választották. Feladatuk a sör- és pálinkafőzés feltételeinek biztosításá90. A város minden évben szőlőterületenként néhány napos eltéréssel határozta meg a szüret kezdetének és végének napját is. Aki hamarabb kezdte a munkát, az büntetésként egy hordó bort fizetett.

Előfordult, hogy – a borbírák kihasználva az eladási kényszert – fele áron vették meg az új borokat, sőt, mint egy megyéhez benyújtott panasz is mutatja, a külső határban lévő szőlőkből való borbehozás is taksaköteles volt akkor is, ha már szüret után kint a szőlőkben eladták a bort. Lásd V. A. 101/g.

38/38. 1790:4.; V. A. 101/k. 1825:15.

91. Gottfrid a város számára nagytételben szállította a pálinkát. Egy 1806-os szerződés szerint pl. 10 000 icce szilva- és 30 000 icce gabonapálinkát rendelt a communitas, iccéjét 24 krajcárjával. Lásd V. A. 101/k. 78/78. 1804:34. No. 160.

92. Gyöngyösön kezdetben a sör- és pálinkabírák hivatalon kívüliek voltak. Feladatukat 1762-ben vették át a borbírák. Lásd Szabó Jolán: Gyöngyös önkormányzata, 1687–1848. Eger, 2001. 123. Ilyen feladatösszevonás, illetve feladatkör-bővítés Nyíregyházán is volt.

A betelepülés évtizedei

421

ra: a búza-, árpa-, konkoly-, tengeri- és favásárlásra terjedt ki.93 Az ő munkájuk felügyeletét és irányítását is a főbíró látta el.94 Ünnepekkor a sáfárok mérhették a maguk főzte pálinkát. A kimért mennyiségről, és a kocsmákba kiadott serről pontos feljegyzést készítettek.

A város bevételei között fontos helyet foglalt el a malomjövedelem is. A malmokból a rovás után járó városi hasznot részben készpénzért értékesítették, részben az állami, megyei kötelezettségeik teljesítésére, a város lovainak táplálására, valamint a városi tisztségviselők munkájának természetbeni honorálására fordították.95 A XVIII. század közepén már több malom állt a településen. Az ide érkezők egyet „mindjárt kezdetben megvettek őkegyelmességétől, gróf Károlyitól 60 forinton.”96 Malmot a földesúr és az elöljáróság engedelmével bárki építhetett. Így a betelepedés utáni években Nyíregyházán a földesurak két-két szárazmalmán kívül Bogár Márton és Bóni János helybeli lakosoknak egy-egy, Jasánszky Györgynek pedig két vízimalma is volt.97 Földesuraikhoz eljuttatott kérvényeik alapján 1757-ben a község új lakosai Bartha Ambrus régi lakossal közösen is szándékoztak egy vízimalmot építeni.98 A lakosok által felépített malmokat azonban a három szabad év eltelte után a malomtartást árendáló communitasnak állt jogában kibecsültetni, mivel „míg a község bérli a jövedelmet, magánembert nem illeti”.99 Így 1778-ban, amikor Gráff András a Tokaji úton második vízimalmát is fel akarta építeni, a fejértói útnál már üzemelőt át kellett engednie a közösségnek. Az új malom építéséhez pedig csak úgy járultak hozzá az elöljárók, hogy a teljes költséget maga Gráff viseli, két éven át szedi a hasznát, majd felbecsülés után a közösség tulajdonába megy át, de bérbe visszaveheti.

A malmok felügyeletére már 1753-ban bírát választottak. A két malombíró a malmok üzemelése során adódott bevételekkel gazdálkodott: az eladott élet árából fedezte a malom üzemeléséhez szükséges kiadásokat, gondoskodott a katonaság és a város állatai számára a takarmány, valamint az élet elkülönítéséről, a tisztségviselők és conventionatusok deputátumainak kiadásáról. Kezdetben munkájáról beszámolással és számadással a főbírónak tartozott.

A regale beneficiumok közül a vásártartási jog megszerzését az 1757-es contractus foglalta írásba. Károlyi Ferenc és Palocsayné 1759-ben bekövetkezett halála után az örökösök azonban az elöljáróság többszöri szorgalmazására sem törekedtek ígéretük teljesítésére. Majdnem harminc év telt el addig, amíg II. József privilégiumlevele Nyíregyházát oppidummá nyilvánította, és felhatalmazta négy országos vásár tartására.

93. V. A. 102/j. 76/156. 1821:14.

94. Waldraff Ferenc német serfőző mester 1825-ös szerződése szerint fizetése 200 rénes forint váltócédula, illetve ezen felül minden icce pálinkától fél váltókrajcár volt. Részletesebben lásd V. A. 101/f.

37b/37b. 1825:13.

95. Egy malom jövedelmét kapták meg a helybeli nemesek is 1786 után költségeik fedezésére.

96. Balogh, 1982. 102–103.; V. A. 103/b. 5/201. 1754:9.

97. Malmonként egy körmöci arany illette a földesurat.

98. V. A. 101/f. 37a/37a. 1757:5.

99. V. A. 101/i. 1787:2.

422

Kujbusné Mecsei Éva

Nyíregyháza mezőváros pecsétje

A városgazdálkodás számára jelentős pénzbevételt biztosító sokadalmak oldották a város közösségének zártságát, piaclehetőséget biztosítottak az itt termelt és előállított áruknak, hozzájárultak a lakosság, a környék ellátásához, az infrastruktúra fejlődéséhez és – a környékbeli és országos hírekkel, pletykákkal – az információ áramlásához.

A nyíregyháziak országos vásáraikat január 10-én, május 26-án, szeptember 8-án és december 13-án tarthatták. Az országos vásárok időpontjának megválasztáskor meghatározó volt az, hogy az egy mérföldön belüli vásáros helyek sokadalmai milyen időpontokban vannak, illetve az is, hogy a nagyobb árucserék kapcsolódjanak a termelési rendhez, a természethez, a vegetációhoz, az évszakváltozásokhoz, az állattenyésztés biológiai szakaszaihoz.100 Az 1786-ban elnyert vásártartás szervezésével kapcsolatos teendők végzésére – a források szerint először – 1788-ban választottak bírót. A vásárbíró a munkáját eleinte az aktuális feladatok és a választott közönség körvonalazta.

Kezdetben nehezen indult az adásvétel.101 Az 1880-as évek végétől azonban a szomszédos települések és a környező megyék lakosai mellett pl. a cseh, lengyel kereskedők is megfordultak a nyíregyházi vásárokon. Az interetnikus kapcsolatok révén Nyíregyháza nemcsak a lakosság számára szükséges iparcikkekhez, hanem hasznos információkhoz is jutott.

Az 1757-es földesúri szerződés árendába adta a közösségnek a húsmérést is.

Ekkor a településnek még csak egy mészárszéke volt. A szék üzemeltetői mészárosok voltak. Munkájukat városi tisztségviselő, a székgazda felügyelte. 1770-ben a helység a mészárszékért és az itt működő két boltért összesen 220 rénes forint árendát fizetett a földesúrnak. Hogy az árenda összegét a többi jövedelemforráshoz hasonlóan itt is fedezte a bevétel, mutatja Szekeres János és Marcsek Ádám székgazdák 1794-es kimutatása. Eszerint a város húsmérésből származó jövedelme 100. Hőgye István: Hegyaljai vásárok, piacok 1711–1848. In: Borsodi Levéltári Évkönyv, IV. Szerk. Román János. Miskolc, 1981. 85.

101. Elsődleges piacközponttá válását segítette kiemelten jó közlekedés-földrajzi helyzete, ugyanis itt kereszteződött a megyét É-D és K-Ny irányban átszelő postaút, amihez több alsórendű út is csatlakozott, illetve a folyószabályozásig (1846) a Nyírség nyugati peremén haladt a szarvasmarhahajtó út is. Lásd Kókai Sándor: Szabolcs vármegye vonzásközpontjai és -körzetei a XIX. sz. közepén. In: Táj, ember, gazdaság (Földrajzi tanulmányok). Nyíregyháza, 1998. 107–123. 109–110.

A betelepülés évtizedei

423

424 rénes forint volt.102 A mészárszékek azonban nem a városgazdálkodásban, hanem a lakosság ellátásában játszottak jelentős szerepet.

A telepítési pátensben ígért, és az 1750-es évek szerződéseiben realizáltak szerint a két földesúr átengedte a betelepülőknek Nyíregyháza egész határát, sőt a curiális földeket is. Majorságot nem tartottak itt, és nem kívántak beleavatkozni a határhasználat módjába sem. A nyíregyháziak a 381 holdnyi belső területen lakótelkeket alakítottak ki. Ezt az osztatlan belső legelő, a pascuum vette körül 7923 holdnyi nagyságban. Ebből 846 holdon terült el a legelőtől árokkal elválasztott uradalmi erdő és a Sóstó.103 A belső legelőtől a város határáig 17 886 holdon szerveződtek a szállások. A nyíregyházi határhasználatot a többi alföldi városétól az különbözteti meg, hogy saját határában nem volt elegendő külső legelő. „A nagyarányú, rideg állattartás színhelye a városhatáron kívüli bérelt földesúri puszták voltak, magát a városhatárt a szállásföldek övezetében már a XVIII. században szántóföldi művelésre használták.”104 Mivel a földesúr nem avatkozott bele a pusztabérlésekbe, a döntések: szerződéskötés, árendafizetés, gazdálkodási formák kialakítása, irányítása az örökváltságok előtt is teljesen a communitas jogkörébe tartoztak. A városi bevételek között az árendált pusztákból befolyt pénzösszeg nem igazán jelentős. A legelésbér, a pusztai kocsma haszna, és az esetleges subárendátorok által fizetett készpénz alig volt több mint a bérleti díj.105 Ami igazán lényeges a pusztaárendálásban, az csak közvetetten jelentkezett a városi költségvetésben. Elsőként a lakosok adóját kell megemlíteni, hiszen a nyíregyháziak anyagi gyarapodásának egyik forrása a jó piaccal bíró állattenyésztés volt. A másik figyelemre méltó lehetőség az, hogy a tisztségviselők és conventionátusok számára fizetés helyett vagy mellett legeltetési lehetőség vagy művelhető terület volt adható a bérelt pusztákon.

A pusztákon bérfizetés nélkül legelhetett a legeltetést és pusztai mezőgazdálkodást helyben irányító pusztagazda, a felügyelő pusztainspector, a gulyásgazda és a pásztorok néhány állata.106 A város minden épületére, kútjaira, eszközeire, marháira, takarmányára ügyelő, és a város cselédeire felvigyázó két városgazdát is az éves tisztújításkor választották.107 A források 1761-től őrizték meg a közösség vagyonára ügyelők nevét.

1786-ig közgazdának, majd az oppidum jogállás elnyerése után városgazdának nevezték az e tisztséget viselőt.

A város pénzének kezelését a XVIII. század végétől perceptor látta el. Az úriszék 1792. március 26-i határozata arra intette a bírót, hogy ne avassa magát a pénztárak (hadi-, házi-) dolgába, hanem a pénzbeszedést és kifizetést meghatalmazása alapján a perceptor végezze. Ugyanakkor továbbra is a bíró feladata maradt a város tartozásaira, kölcsöneire való ügyelés, a becsük intézéséről és az adózás módjáról való számadás.108 A perceptor feladata lett minden bevétel és kiadás számbavétele, azokról írásos számadás készítése, éppen ezért csak írni-olvasni tudó, a számolás102. V. A. 103/b. 9/205. 1794:15.

103. Részletesen az erdőről lásd Kiss Lajos: A nyíregyházi erdő. Debreceni Szemle, 1932. 381–398; 452–456.

104. Balogh, 1970. 225.

105. A perceptor feladata volt, hogy a pusztára kiadott költségek és az innen származó bevételek arányában úgy számolja ki az ott legelő állatok bérét, hogy az fedezze a város kiadásait, sőt némi haszon is legyen rajta.

106. 1830-ban három árendális pusztán legelő 3029 állat közül a pusztai tiszteknek és cselédeknek 129 állata legelt ingyen.

107. V. A. 101. 7/7. No. 1191. 1835.

108. Hársfalvi, 1982. 15.

424

Kujbusné Mecsei Éva

sal is jól boldoguló városlakót választottak erre a tisztségre. Munkájuk felügyeletét az 1770-es évektől négy számvevő látta el 1794-ben 4 rénes forint 30 krajcárért, 1796-ban 6-6 rénes forintért.109 A számadások felülvizsgálatán kívül az ő feladatuk volt a város aktuális állapotának ismerete, a választott közönség tagjainak a város pénzügyi, gazdasági állapotáról való tájékoztatása is.110 A XIX. század végén már tisztségviselőt választanak a kert- és mezőbírói feladatok ellátására is. Ezek feladata a földek, szántók, rétek, a szállások és kertek őrzése volt. Felügyeltek a közbiztonságra, a határban csavargókra, kóborlókra, valamint a városi földeken legelő marhákra és azok pásztoraira. A városi vagyon védelmében szemmel tartották a kaszálást, gyűjtést és hordást is. A mezőbíró adta ki a hetivásárok után ott maradóknak a lovaik legeléséhez szükséges cédulát.111 Az 1790-es évektől a földet bíró gazdák közül két mezőbírát is választottak.

A közrend fenntartására már az újratelepített közösség alakulásától a hadnagy felügyelt. Egy 1790-es számadás szerint fizetése 20 váltóforint, 4 köböl rozs, 1 köböl búza, 1 véka kása, 1 pár csizma volt. Mindezekért néha a hajdúszolgálatot is el kellett látnia, azaz értesíteni a communitas által a széna- és szalmahordásra kijelölt lakosokat és gondoskodni arról, hogy a megszólítottak a munkára megjelenjenek.112 Segítői a lovas tizedesek és a kisbírók voltak, akik a felügyeletük alá tartozó körzetben a közrendre ügyeltek, illetve az elöljárók által fontosnak tartott információkat közvetítették, a leveleket távolabbra kézbesítették. A városban idézéseket vivő tizedes 6 krajcárt, a tanyákra menők 12–24 krajcárt kaptak alkalmanként. Az utcahadnagyi, majd tizenharmadosi tisztség létrehozásával munkakörük módosult: a városházán teljesítettek szolgálatot. Néha a börtönre is felügyeltek. A XVIII. században általában két tizedest választottak, A tizedeseket mint „városi cselédeket” a rendes cselédfogadás idején, decemberben fogadta fel a főbíró.113 Munkájukért 1790-ben 12 váltóforintot, 2 köböl gabonát, 1 köböl búzát, 1 véka kását és 1 pár csizmát kaptak. Feladatuk elvégzéséhez szükséges volt, hogy lovuk legyen. Szénát és abrakot a városgazda utalt ki számukra.

A lakosok éjjeli álmára és a tűzre a városi conventionatus éjjeliőrök vigyáztak.

1797-ben négy strázsát fizetett a város. A toronybeli éjszakai strázsa, Majoros Ádám mellett a „másféle, harmadik és negyedik féle strázsa”: Vetrujk János, Tóth Mihály és Joanidesz Ficz 13-13 forintot kapott.114 A betelepülés igazgatásáról szót ejtő források szerint már az újonnan alakuló közösség a bírák, haszonvétel-kezelők és rendfenntartók mellett 10 esküdtet választott.115 Fontosságukat mutatja, hogy 1759-ben a bírák mellett az esküdtek nevében készült az a kérvény, amelyben arra kérték földesuraikat, hogy mivel az új letelepedők földjeikkel nincsenek megelégedve, intézkedjenek a földek újrafelosztásáról.116 Az újratelepítéstől a lakosság képviseletét és ellenőrző szerepét is az elöljáróságban az éves tisztújítás során választott esküdtek biztosították. Bár hatásköri leírásuk nem maradt fenn, a jegyzőkönyvi adatok szerint az esküdtek 109.

110.

111.

112.

113.

114.

115.

116.

V. A. 101. 1/1. No. 372. 1833.

V. A. 101. 3/3. No. 2013. 1830.

V. A. 101. 12/12. No. 146. 1838.

Több hajdú is teljesített szolgálatot a városban.

V. A. 101. 4/4. No. 2494. 1830.

V. A. 103/b. 9/205. 1797:10.

Balogh, 1982. 102.

V A 101/e. 37/37. 1759:11.

A betelepülés évtizedei

425

képviselői ott voltak minden igazgatási, igazságszolgáltatási tevékenységnél. Felügyeltek a haszonvételekre, részt vettek az ingóságok és ingatlanok vásárlásában, a hitelügyletekben, a bírósági ítéletek végrehajtásában, a végrendelettételnél és a hagyatéki leltárak felvételénél is nélkülözhetetlen volt jelenlétük. A szántó-vető, állattenyésztő közösség számára fontos munkáknál és az adózás ellenőrzésénél is lennie kellett esküdtnek. Egyikőjük volt megbízva a dézsmálás ellenőrzésével.

A mezőbíráknak a kirendelt esküdtekkel kellett felügyelni a kaszálást, gyűjtést, hordást, illetve ügyelni a várost illető takarmány majorba szállításánál. A városgazdák csak egy esküdttel ellenőrizhették a város marháinak, a város ménlovának gondozását. A takarmányozáshoz szükséges zabot – ha nem volt e célra kinevezett küldöttség – az esküdt vette meg és adta át a városgazdának, aki csak esküdtek jelenlétében porciózhatta ki a szénát. Két esküdt segítette a comissarius munkáját, egy szedte be a legelésbért.117 Az esküdtek feladatkörébe tartozott a kocsmák számára történő italvásárlásnál való felügyelet. Hogy a vásárlás ne hiúsuljon meg az esküdt távolléte miatt, vagy egy-egy esküdtnek ne kelljen sok felesleges időt eltölteni az üzletkötésre való várakozással, a tanács 1843-ban úgy döntött, hogy mindig legyen két esküdt a városházánál, így az egyik felügyelheti, hogy az eladott pálinka nem nagyobb hordóból húzatott vagy csapoltatott-e le, továbbá, hogy az edények hiteles mértékűek-e.

A betelepedés utáni években a főbírónak és a nótáriusnak az adószedésnél két esküdt segédkezett. 1780-ban Franko György főbíró az adótartozások csökkentése érdekében lefoglalta mindazok állatait, akik nem tudták vagy nem akarták fizetni az adójukat. „Ettől kezdve mind a tíz esküdtnek feladatává vált az adószedés: tizedéből mind a hadi-, mind a háziadót, sőt a cenzust is be kellett, hogy hajtsa.”118 Az adószedők 1784-től munkájukért a korábbi 4 rénes forint és egy pár csizma helyett 10 rénes forintot kaptak. 1785-ben nemes Kováts György főbíró az adókat négy részletre osztotta remélvén, hogy így könnyebb lesz azok beszedése. Az adószedés szervezésére 1792-ben az úriszék két adószedő perceptort nevezett ki Pápay György és Gerliczky/Szuchács Mihály személyében. A város célirányos adót is kivetett időnként a lakosságra.

Az újratelepült közösség árváinak gondviselésével, vagyonainak kezelésével – mint az máshol is szokásban volt – a bírót bízták meg, aki a keze alá adott javakkal a földesúr ispánjának számolt el.119 A népesség hirtelen nagyarányú gyarapodása miatt azonban a bírónak olyan sok feladata lett, hogy az árvák gondviselését külön gyámra kellett bízni.120 Az első árvagyámok, akiknek nevük is fennmaradt: Reguly Sándor, a közösség első jegyzője 1757–1796 között,121 társai Merkovszky András, Kacska György és a hivatalát több éven át közmegelégedéssel viselő, bírónak is választott Piffko György122 volt.

A magistratus feladata volt a helység „életfeltételeinek” biztosítása: a gazdálkodás szervezése, a haszonvételek üzemeltetése, az árendák megkötése, ugyanakkor arra is gondot kellett fordítani, hogy meghatározza azon lakosok körét, akik ezekből a közjavakból, köztisztségekből részesedhettek. Nyíregyháza impopulációs évtized117. V. A. 101. 1/1. No. 362. 1823. A tizedesek, mezőbírák városon kívüli ténykedésükért 1 rénes forint napidíjat kaptak.

118. Balogh, 1982. 106.

119. V. A. 101/i. 40/40. 1792: 12.

120. Az 1753 után betelepült nemesek árváinak gondviselője is a város és nem a megye árvagyámja volt.

Lásd V. A. 101. 5/5. No. 162. 1833.

121. Németh, 1987. 21.

122. Piffko a katonaságtól való elbocsátás után ide házasodott, és mivel jobbágytelke is volt, bíróvá választották. Lásd Balogh, 1982. 109.

426

Kujbusné Mecsei Éva

ében lakosnak számított az, aki a helység felét bíró Palocsayné, majd örökösei, a Dessewffyek örökös jobbágya volt, ill. a Károlyi Ferenc által 1753–54-ben szervezett újratelepítés előtt birtokrészükön lakott,123 valamint mindazok is, akik a telepítés során a megfelelő igazolásokkal jöttek Nyíregyházára. Az úti iratok legfontosabbika az volt, amely bizonyította, hogy az itt letelepülni szándékozó nem szabolcsi – azt ugyanis a vármegye nemesi közgyűlése a telepítést engedélyezve kikötötte, hogy megyebeli lakosok nem csábíthatók – továbbá, hogy nem szökött jobbágy, hanem kötelezettségeinek lerovása után, urának és megyéjének engedélyével vándorol. Ez az elbocsátó levél nemcsak a telepítés éveiben, hanem a későbbiekben is fontos kritériuma volt a befogadásnak. Emellett a város vezetői a XVIII. század végétől már a jó magaviseletet és erkölcsös életet igazoló levelet is kértek.124 Az 1750-es években a letelepedési jogot senkitől meg nem tagadva, az újonnan érkezetteknek a földesúr tisztje egyforma házhelyeket mért ki, a két földesúr pedig osztatlanná tette a települést és a határt, átengedve azt teljesen haszonvételeinek bérleti jogával az alakuló közösségnek, amely azonban már közvetlenül az impopuláció utáni években a lakosbefogadás korlátozását kérte. A többnyire evangélikus „tót” betelepítettek kívánságának megfelelően a földesurak 1757-es szerződése írásba is foglalta, hogy se görögök se zsidók nem települhet be.125 A cigányok sem könnyen kaptak itt tartózkodási engedélyt.

Az új lakosok befogadása – függetlenül nyelvtől és vallástól – a továbbiakban a közösség szükségleteitől függött: amikor Károlyi Antal kívánságára növelni kellett az adózók számát,126 akkor a közösség könnyebben fogadta be a megfelelő okmányokkal rendelkezőket. A földművesek kérelmeit nem is terjesztették se a tanács, se a földesúr tisztje elé, hanem a bírák adtak engedélyt a letelepedésre és kijelölték az új lakos számára a belső- és külső telket. Mikor azonban elfogyott a városhatárban az 1759-ben kialakított szállásokon felüli szabad terület és az újonnan érkezetteknek már csak a közös legelők terhére tudtak földet adni, akkor határozottan visszautasították a bevándorolni szándékozó földműveseket. Csak olyanokat fogadtak be, akik írásba foglalt kötelezvényben ígérték meg, hogy sem ők, sem utódaik nem fognak földre igényt tartani, hanem mesterségből vagy más kézi munkából tartják fenn magukat.127 Ezzel azonban nem tudták teljesen megakadályozni a földművesek letelepedését.

Ezt mutatják azok az iratok, amelyek panaszkodnak a betelepülések miatt, és a szigorítás érdekében a lakosfelvételt a város ügyeit irányító 40 tagú communitas hatáskörébe rendelik. „A kisebb taksa mellett bevétetni szokott földmívelő rendű lakókra nézve az tapasztaltatván, hogy azok a közönség elmellőzésével eddig bíró 123. Az 1752-ben készült összeírás szerint mintegy 450 fő, bár ezt a lakosságszámot egy 1757-es tanúkihallgatási jegyzőkönyv kétségessé teszi, mivel a szemtanúk szerint többen szekérrel jöttek Hajdúnánásról olyanok, akik soha itt nem laktak, csak az összeírás idején maradtak Nyíregyházán.

124. A város iratanyagában és levelező könyvében fennmaradt néhány ilyen, a betelepülők által hozott, valamint az innen elvándoroltaknak kiadott igazolás. Ezek közül az egyik legérdekesebb az 1807-ben Tiszaeszlár elöljárósága által írott: „Alább írt Tiszaeszlár helység bírái vigore praesentium recognoscaljuk és attestáljuk, hogy levelünket mutató helyes lakos, Almási Ferenc 18 esztendők alatt többnyire pásztorságával keresvén kenyerét, az időktől fogva jámborul szelíden viselte magát, pásztori hivatalát serényen folytatta, most már szándékozik Nyíregyháza városába menni, ménes mellett szolgálni, melyhez képest kért bennünket, hogy magaviseléséről adnánk bizonyságlevelet. Melyre nézve mi is kiadtuk ezen helységünk pecsétjével megerősíttetett testimonialis levelünket azzal a kérésünkkel, hogy a fent nevezett személyen mint jó alkalmatos emberen felfogni ne terheltessenek.”

125. V. A. 101. Mindezek ellenére még néhány évtizedig kénytelek elviselni néhány görögöt a mezőváros lakosai, hiszen ők bérelték és működtették a földesúr boltját.

126. A földesúri jövedelem alapját a gazdánként fizetett egy arany jelentette. Lásd Szohor, 1924. 121.

127. V. A. 101/d. 36/36. 1779:3.

A betelepülés évtizedei

427

urak által is bevétetni szoktanak, amennyiben a bevevés jussa mind a rendes taksa mellett bevétetni szokott polgárokra, mind pedig a kisebb taksával tartozó földmívelő rendű lakókra nézve egyenesen a közönséget illetné. Határoztatott: eltöröltetvén ezennel a régi szokás, jövendőre nézve a lakók lenni kívánók is bevételekért a közönség eleibe utasíttatnak.”128 Maga az uraság tisztje is felhívta az elöljáróság figyelmét a betelepülők számára osztandó zsellértelkek osztásakor arra, hogy: „ezen városnak nagyobb népességére való nézve sem a város mellett lévő legelőt megszorítani, sem több új jövevény lakosokkal a várost szaporítani hasznos ne lenne.”129 A XVIII. század végétől mind a földesúr tiszt, mind a város tanácsa írásban rendelkezett is arról, hogy – a megváltozott helyzethez igazodva – ezután leginkább csak a kézműveseket fogadják be. Ez egyrészt azért volt fontos, hogy legyenek helyben az 1753-as betelepüléstől több mint 7 ezerre szaporodó lakosság iparcikkigényét kielégítő mesterek, akik az 1786-os oppidummá válás után négy országos és egy hetivásáron árulhatták portékáikat, másrészt a kézműveseknek nem kellett szántóföldet adni. „Mi illeti az újonnan befogadandó lakosokat, azokról determináltatott az, hogy mást senkit sem fogad bé a város polgárnak, hanem oly mesterembereket, mely mesterségek még nincsenek akik is polgárságokért fizetni fognak 15 rénes forintokat a város kasszájába, nemzetes számtartó úrnak és improthocollatióért egy-egy rénes forintot, de a határban lévő szállásbeli földeket venni nékiek szabad nem lészen, hanem magok mesterségekből éljenek.”130 Az elöljáróságnak ezt az egyre népesebbé váló közösséget úgy kellett irányítani, a communitas hatáskörébe átadott bérleményeket úgy kellett felügyelni, ill. a gazdák számára a gazdálkodást akként kellett biztosítani, hogy a vállalt kötelezettségeket mindannyian teljesíteni tudják. Mert a földesurak által átengedett jogi és gazdasági lehetőségekért rögzített összegeket kellett fizetni.

A telepítési pátens ígérete szerint a szabad évek után minden gazda csupán egy arannyal (= 4 Rft 30 krajcár) tartozott a földesuraknak. A taksafizetés alól az országosan mentességet élvezőkhöz hasonló jogokat kapott a telepítésben aktívan tevékenykedő Petrikovics János, valamint a nótárius és az iskolamester.

A XVIII. század második felében az alábbi összegeket fizette ki Nyíregyháza taksaként:131

128. V. A. 101. 4/4. No. 2334. 1830. augusztus 19.

129. V. A. 101/i. 40/40. 1807:12.

130. V. A. 102/a. 2/82. 11. fol. 1806. március 31. Galambos – Kujbusné, 2001. 12. sz.

131. Károlyi pl. a 36 népes telek után járó taksából és a pusztaárendából összesen 496 rénes forintot kapott 1752-ben. MOL Klt., P 392. 123–127. fol.

428

Kujbusné Mecsei Éva

A földesurak által 1754. június 8-án kötött szerződés132 kimondta, hogy a telkeket és a falu körül lévő földeket úgy üljék meg a jövevények, hogy „ne legyen nevezett benne, hogy én generális gróf Károlyi úré, én pedig méltóságos báró Palocsayné asszonyomé vagyok, hanem csak úgy egyiké, mint a másiké.” Ezáltal lehetőség nyílott arra, hogy a betelepedett szabad menetelű, azonos kötelezettséggel terhelt lakosok számára a két birtokos mellett is egységes, osztatlan maradt a település.

Mindezeken túl a 6. pont biztosította, hogy a földesurak sem a közeljövőben, sem később nem fognak itt majorságot kialakítani, így nem tartanak igényt annak megmunkálásához a legnagyobb jobbágyteherre, a robotra sem.133 A szabad évek után az 1757. április 20-án Károlyi Ferenc és Palocsayné által kötött contractus134 tekintetbe véve a betelepítés utáni évek nehézségeit, ezeket kompenzálni igyekezve 3 évre árendába adta a nyíregyháziaknak az összes földesúri beneficiumot évi 2000 Rft-ért: „Ne véljék a helységbeliek, hogy által ne látván az uraság, hogy ezen summába bocsátása a jövedelmeknek a helységbeliek gyarapodására leszen, mert csupán az okból adja kezekbe ily jutalmasan, hogy tekintetbe veszi mindkét uraság az megírt lakosok történt nagy háborgatásait és kárait, legkiváltképpen pedig azt, hogy nemes vármegyétől ajánlott szabadságokkal kötött ideig nem élhettek.” A kikötés csupán az volt, hogy mindezekre jól számot tartsanak és számoljanak el tisztességesen. Ezen kívül belefoglalták a szerződésbe azt is, hogy a lakosság számára szőlőhelyet biztosítanak, vásári, a mesteremberek számának növekedésével pedig céhes privilégiumot szereznek a földesurak. Biztosították továbbá az ide telepedett, főként „tót” lakosokat arról, hogy „sem zsidó sem görög, sem más velek egyben nem férhető kereskedő vagy másféle lakos közikbe nem elegyíttetik, hanem természetéhez és szokásokhoz illő móddal engedtetik meg a magok administratioja” Oltalmat is ígértek a földesurak a vármegyei és egyéb háborgatásokkal szemben. A szerződés értelmében önállóságot élvezett a község elöljárósága a gazdálkodás szervezésében, az adószedésben és az árendált jövedelmek kezelésében. A magánjogi szerződések (végrendelet, adásvétel stb.) megerősítéséhez, az új lakosok felvételéhez azonban szükséges volt a földesúri jóváhagyás is.

1758-ban mindkét földesúr meghalt. Az örökösök kevesebb gondot fordítottak Nyíregyházára, és szerződésújításkor nemcsak a fizetnivalókat emelték, hanem különféle szolgáltatásokat is igyekeztek bevezetni. 1762-ben az új contractus a helység összes fizetnivalóját már 5000 Rft-ban állapította meg, s kimondta, hogy kötelesek lesznek a lakosok magukat ezer gazdaszámra kipótolni. A következő szerződésújításnál kisebb bonyodalom adódott, mivel az előző évben az első hullámban ide telepedettek közül néhányan elégedetlenkedve elköltözési szándékukat hangoztatták. Ezért Károlyi Antalnak „eltökéllett szándéka” volt, hogy nem adja többet árendába a hűtlen nyíregyháziaknak a beneficiumokat, csak még most az egyszer, egy évre 1000 Rft-ért. A település másik felét bíró Dessewffy Sámuel és Sennyey Imre azonban sérelmesnek találta, hogy Károlyi velük nem egyeztette eljárását, s megkérdezésük nélküli döntött. Így külön, 2 évre 5000 Rft-ért adták ki a haszonvételek őket illető részét. Végül a földesuraknak egymás között, ill. a településsel is sikerült rendezniük a súrlódásokat, így 1766-ban – a korábbiakhoz hasonlóan – a két birtokos újra közös szerződésben adta bérbe évi 5000 Rft-ért a 132. V. A. 101/b. 36/36. 1753:7.

133. A jelenlegi helytörténeti kutatások szerint Szabolcs megyében nem volt még egy olyan település, ahol a teljes lakosság ilyen kedvezményben részesült volna ekkor.

134. V. A 101/f. 37a/37a. 1757:8.

A betelepülés évtizedei

429

korcsmát, malmokat, mészárszéket és a kilencedet. E szerződés inti az elöljáróságot, hogy az erdő között és az árkon belül lévő tüskés helyeket tartsák tilalmasan, mert azt nem kapták meg, ill. a földesurak által támogatott árendás kereskedőt hagyják zavartalanul működni. Most is, mint mindig, rögzítik a helység forspontra és az urasági tisztek ellátására vonatkozó kötelezettségét. 1769-ben nemcsak újabb három (a korcsmáltatásét négy) évre hosszabbították meg az eddigi árendát, hanem a földesúr az eddigi feltételek javítását is ígérte, így serház, malom, pálinkaház, vendégfogadó építését. Mindezekhez a községnek manualisokkal, vecturával, forsponttal kellett hozzájárulnia. A karácsonyi adó és az évi 2 nap szolgálat ellen, amit szeretett volna bevezetni, a nyíregyháziak a telepítési szerződésre hivatkozva tiltakoztak. A földesurak kénytelenek voltak elfogadni az ellentmondást, ha nem akarták, hogy a lakosok elköltözzenek. A földesurakhoz, a vármegyéhez és a Helytartótanácshoz küldött kérelemnek köszönhetően sikerült az a településnek az országos úrbérrendezés által előírt, a földesúri szerződésekben meghatározottól sokkal nagyobb adóteher alól is kivonnia magát. 135 Az impopulációs szerződésre hivatkozva tiltakoztak a nyíregyháziak 1770-ben az ellen is, hogy Károlyi Antal egy görög boltot épített, pedig apja írásban adta, hogy semmi privatumot nem hagy a maga számára. Végül a Dessewffyek is építettek egy boltot és mindkettőt árendába adták a közösségnek.136 Az 1776. január 1-jén négy évre megkötött szerződés szerint a bor-, ser- és pálinkaárusító jogért, ill. a kocsmák, a serház és a vendégfogadó, továbbá a boltok, a mészárszék és a malmok működtetéséért, valamint az egész határból járó kilenced bérléséért 7420 rénes forintot kellett fizetni a közösségnek. Ezt az összeget 1784ben 400, két év múlva újabb 120 rénes forinttal emelték. Az 1786-os szerződés megkötésekor a földesurak megígérték, hogy megszerzik a vásári privilégiumot, amit aztán a vásári kocsmával együtt átengednek árendába. 1786. november 23án II. József alá is írja a településnek négy országos és egy hetivásár-tartási jogot adományozó, Nyíregyházát „örök időkre” oppidumnak nyilvánító kiváltságlevelet, a földesurak pedig 1790-ben a vásártartási jog árendáját is beszámítva 8500 forintban állapították meg a jövedelmek bérleti díját. A szőlőtelepítések után a borkilencedet és a bordézsma kivételével a királyi dézsma összegét külön tételben szabályozták. Eszerint 1790-ben a szőlőkilenced árendájáért hat évig 80 Rft-t, a királyi dézsmáért 300, 1797-től 310, a bordézsmáért pedig 60 Rft- t kellett fizetni.

Dézsmálási joga volt itt még az egri érsekségnek is. Tölük, ill. árendátoruktól, Szabolcs vármegyétől is pénzen váltotta meg természetbeni szolgáltatását Nyíregyháza: 1795-ben csak 179 Rft 25 krajcárt juttattak el Nagykállóba, mert mint írták: „ezen dézsma 300 Rft-ból álló volt az egri püspök részére azelőtt boldog esztendőkben, most pedig a nemes vármegye árendálván a szűk esztendőnek tekintetiből a püspök őexelentiája bizonyos részét engedvén ennyi reputáltatott...”137 A századforduló előtti évben tovább nőtt az árenda összege (9000 Rft/év), de hosszabb lett a bérleti időszak (6 év). A szőlőkilencedért ezen felül 120 Rft-t kellett fizetni.

Az árenda összegét jócskán fedezte a bérelt regálékból befolyt jövedelem. Itt valójában csak a gazdálkodás szervezésére, a pénzkezelés felügyeletére, a jövedelemforrás minél nagyobb haszonnal történő működtetésére kellett felügyelnie 135. Cservenyák, 1974. 23–24.

136. Uo. 26.

137. V. A. 103/b. 9/205. 1795:6. Ö:89.

430

Kujbusné Mecsei Éva

az elöljáróságnak, a bérlemények terhet a lakosságra nem róttak. Nem úgy, mint a katonatartás, amely sok kiadással, konfliktussal járt. A katonaságnak porciót, kvártélyt kellett adni, szekeres és gyalog szolgálatokat teljesíteni, katonákat állítani,138 valamint jelentős mennyiségű hadiadót fizetni.139 1792-ben pl. 5045 Rft-ot, 1799-ben 8432 Rft-ot.140 A hadiadó összege a katonai kiadásoknak volt, hogy felét, de előfordult, hogy csak 15–20%-át jelentette. Az 1755-ben kelt királyi rendelet szerint ugyanis minden helység köteles volt a katonák ellátására ún. orális porciót adni. Egy porció havi egy véka gabonából és egy font sóból állt. Ezek előteremtése, porcióba köttetése, rendeltetési helyére szállítása a város feladata volt. Ezen felül ünnepek alkalmával a közkatonáknak egy font hús és egy icce bor, tiszteknek a duplája, triplája járt. 1788–89-ben a török háború miatt mindezeken felül zab- és szénahordással terhelte még a vármegye a várost.141 Nyíregyháza bevételeinek és kiadásainak egyenlege (1774–1789)

Adómérséklésre csak a nagy károkat okozó elemi csapások, járványok idején számíthatott a közösség. Így pl. az 1790-es aszályos évek idején. Már 1791-ben is olyan gyenge volt a termés, hogy a gabona ára magasra szökött.142 Három év múlva újra „… nehéz csapással látogatta meg az Úr e serény népet 1794-ben. Az iszonyú szárazság miatt se nem kapáltak, se nem vetettek és arattak, se nem kaszáltak. A leperzselt mezők parlagon hevertek, s a lakosság bánatában ki sem mozdult hajlékából, ami a földművelő és állattenyésztéssel foglalkozó népre lesújtó állapotot idézett elő. Nagy drágaság keletkezett, majd ínség fenyegette a lakosokat.143 138. A verbunk sikeressége érdekében a város többször is vásárolt lovat a katonának álló nyíregyháziaknak.

1800-ban az újoncállítás megkönnyítésére hat lovat vásárolt „őfelségének” a város, amiért „Manyik Péter főbíró mellére a királyi tetszés jeléül, parancsa által ezüt érmet is tűzött fel”. Lásd Balogh, 1982. 113.

139. Az országgyűlések által megajánlott, az állandó hadsereg fenntartását fedező contributiót felosztották a megyék és a szabad királyi városok között. A Szabolcsra jutó részt a megye rótta ki a területén lévő településekre. A lakosságszámot és a vagyonképességet alapul vevő kivetés szerint a legtöbb hadiadót a megyében Nyíregyháza fizette.

140. A város szinte egy évben sem fizette be a rá kivetett adó teljes összegét, így következő évi adója a restantiával is nőtt. 1795-ben pl. az az évi adóösszeg 5140 Rft, az 1794-es 2580 Rft-nyi elmaradással lett több. Ebből befizettek 2767 Rft-t, s a következő évre maradt restantia összege így 4953 Rft lett.

141. Aradra kellett a terményt fuvarozni., Lásd Balog, 1982. 110.

142. Egy véka rozs 6 forintba került, három év múlva már 10 vonás forintért adták. A szőlőtermésnek azonban nem ártott a hőség, és kitűnő minőségű bor volt ezekben az aszályos években. Lásd uo.

143. Magyarország vármegyéi és városai. Szabolcs vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Bp. é. n.

A betelepülés évtizedei

431

1795-ben a többi hasonló csapást szenvedett helységhez hasonlóan Nyíregyháza is Szatmár megyéhez fordult segítségért. 200 mérő rozsot kaptak vetésre, 500 mérő őszi búzát pedig élelmezésre, amelyből az elöljáróság kenyeret süttetett, és a városházánál a lakosoknak naponta kiosztotta a családtagok számához arányított mennyiségben.

1797-ben a Szarvas-szigeti és a bujtosi tó is olyannyira kiszáradt, hogy „víznyerés okából” mély kutakat kellett ásni.144 Nyíregyháza kiadásait a szerződéseken felül növelte a szokásjog szerint tett költségek sora, ami kiterjedt az úriszék idején elfogyasztottakra, az ajándékokra, továbbá bevételkiesést jelentett az, hogy a földesurak fenntartották maguknak a jogot a házhelyosztásra, a lakosságfelvételre, az adásvétel, csere, végrendelkezés esetére.

Azt, hogy a földesurak jóváhagyásával a lakosok által választott elöljáróság önállóságot kap az adószedésben és az árendált jövedelmek kezelésében, a telepítési szerződés rögzítette. Így a megyei adószedők nem zaklatták a nyíregyháziakat.

A közösség egy összegben fizetett adóját a helybeli esküdtek, majd az adószedők szedték össze. 1780-ban Frankó György főbíró a nagy adóhátralékok behajtása érdekében több intézkedést is tett. A Korábbi két adószedő helyett már mind a tíz esküdtnek feladatává tette, hogy a saját tizedében a hadiadó mellett a háziadót és a cenzust is hajtsa be. Aki nem akart vagy nem tudott fizetni, annak lefoglalták a barmait (elsősorban a teheneit.)145 1782-ben Kocska Miklós főbíró úgy látta, hogy az adószedőknél marad sok adó a tisztük letétele után, ezért elrendelte, hogy a hivatal letételekor mindenki számoljon el azzal, amit összegyűjtött és fizesse be az esetleges hátralékát.

Az adószedők „folytonos fáradozásukért” 4 rénes forintot és egy pár csizmát kaptak. 1784-től 10 rénes forintot vehettek kézhez az adószedés végeztével.

1785-ben nemes Kováts György főbíró az adókat négy részletre osztotta remélte, hogy így könnyebb lesz azok beszedése. Az adószedés szervezésére, a pénzek elszámolására 1792-ben az úriszék két adószedő perceptort nevezett ki.

A betelepülés utáni években a mind népesebb közösség életét szervező elöljáróság 1761-ig a főbíró házánál tanácskozott. Ekkor Filyo György bírósága alatt a közösség bevételéből vettek egy házat, majd kimondottan e célra építtetett is egyet 1772-ben Koska János főbíró. A mezővárosi jogállás elnyerése után azonban már nagyobb, mutatósabb városháza kellett Nyíregyházának, így 1793-ban, Markó Ádám főbíró idején másikat építtettek. Annál inkább szüksége is volt a magistratusnak egy nagyobb, impozánsabb épületre, mert az alig félévszázada megtelepedett közösség nagy álmokat szőtt a jövőjéről, amiket a XIX. század első negyedében – ha nem is egészen úgy, ahogy azt tervezgették – megvalósítottak.146 144. Balogh, 1982. 111.

145. Uo. 106.

146. A legenda szerint 1809-ben, amikor Napóleon közeledett Bécs felé a királyné a trónörökössel Munkács felé menekülve megállt it néhány órára pihenni. Velük volt a korona is. Az új városháza építése miatt az épületet „1843. évben Benczúr Vilmos úr 10 250, azaz tízezer és kétszázharminc váltóforintért megvette, és belőle a maga számára egy patikát és minden környülállásaihoz szükséges szobákat épített. Ugyanabban legelőször is építtetett egy boltot, melyet mindjárt egy Tállyáról idejött, Stern nevezetű zsidó 250 Vft-ért kiárendált egy-egy évre. Maga Benczúr, ki eddig Benkőné asszony házának egy részét árendában bírta, csak későbben költözött belé” – jegyezte fel Susztek Sámuel. In: Galambos Sándor – Kujbusné Mecsei Éva: A reformkori Nyíregyháza hétköznapjai. Susztek Sámuel feljegyzései, I., Szabolcs-szatmár-beregi

432

Kujbusné Mecsei Éva

A régi városháza (a Metropol helyén) 1793-ban. Markó Ádám bírósága alatt (Benczúr-ház) Korona gyógyszertár. A II. világháború idején elpusztult

A községháza, majd 1786-tól városháza mellett más középület is állt Nyíregyháza „centrumában”. A betelepítéskor már megvolt a régi református és az 1720-ban emelt görög katolikus templom. Az első újonnan emelt középület így az a nádfedeles evangélikus templom lett, aminek építéséhez ide érkezésük után három hónappal kértek engedélyt az új lakosok, de felépíteni csak 1754-ben tudták.147 Később a városháza előtti téren lévő urasági csűrben tartották istentiszteleteiket. Ez csupán szükségtemplom volt, nem volt szentély része sem, így egy év után önként bontották le, hogy fából újat építhessenek. 1775-ből való tervrajzát az osztrák dragonyosezred főhadnagya, Andertzky Ferenc készítette. Az új kőtemplom építéséhez majd csak 1784-ben kezdhettek hozzá. A nagykállói megyeházát építő olasz mester, Giuseppe Aprilis tervei alapján épült három hajós, 3000 főt befogadó evangélikus templom két év múlva készült el. A templomok közelében épültek az iskolák.

A helyi kereskedelem helyszínei: a földesurak által épített és a városnak bérbe adott boltok a városháza épületében kaptak helyet. 1774-től már állt a nagyvendégfogadó, amelynek nagyterme alkalmas volt színi előadásokra is. Itt játszottak a vándortársulatok és a helyi műkedvelők.

Az impopulációs évek megalapozták az alakuló „városképet” is, hiszen a korábbi keresztül-kasul való telekkialakítás után a beköltözötteknek sorban, egymás mellett mérette ki az egyforma háztelkeket. A betelepülés korlátozására 1792-ben – amikor a földesúr és a bírák is úgy vélték, hogy már nincs szükség újabb és Szemle, 1998/1. (a továbbiakban Galambos–Kujbusné, 1998/1. Itt nyitotta meg Magyart Koronához címzett gyógyszertárát. Az épület a II. világháborúban elpusztult.

147. Ezt kellett lebontaniuk a római katolikus püspök rendeletére egy éjszaka alatt.

A betelepülés évtizedei

433

újabb lakosokra a határ megműveléséhez – az úriszék határozata értelmében a várost körülárkolták, majd körülkerítették és kijelölték a város szélén a különböző vallású lakosok halottai számára a temetőt.

434

Kujbusné Mecsei Éva

Nyíregyháza 1837-ben nyert prvilégiumlevelének címerlapja

történelem Neumann Tibor

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében1 1436. február 22-én a Székesfehérvárott tartózkodó Zsigmond király (1387–1437) egy olyan politikai döntést foglaltatott írásba, amely közvetve kapcsolatot teremtett a Felső-Tisza-vidék nemesi társadalma és a távoli Nyitra megye között: ekkor adományozta ugyanis az uralkodó a két Vágmenti váruradalmat, Csejtét és Jókőt Gúti Ország Mihálynak.2 A Gútkeled nemzetségből származó Szabolcs megyei nemes3 – aki pályája csúcsán az ország nádori tisztségébe emelkedett (1458–1484) – ezt követően érthető módon északnyugat-felvidéki uradalmai és politikai hatalma gyarapítására törekedett, ennek ellenére sohasem szakadt el eredeti pátriájától. Ezt leginkább az bizonyítja, hogy kísérete tagjait sokszor Szabolcs és Bereg megyei birtokai közeléből verbuválta. Régóta ismert, hogy a középkori nemes számára a legjelentősebb mobilitási lehetőséget – térbeli és társadalmi szinten egyaránt – a familiaritás biztosította: az urukkal a nyugati felvidékre kerülő familiárisok gyakran szolgálatuk helyszínén kötöttek előnyös házasságot, és részben ezáltal, illetve új rokoni kapcsolataik révén szereztek ott – olykor átmenetileg, máskor véglegesen – birtokokat. Az alábbi kis dolgozat néhány ilyen Felső-Tisza-vidéki nemes felvidéki szereplését mutatja be, szerény adalékkal szolgálva a hely- és családtörténeti kutatásokhoz. Láthatjuk majd ugyanakkor, hogy olykor éppen e – politikai szempontból jelentéktelen – familiárisok életútjának és kapcsolatainak vizsgálata nyújthat segítségét néhány kisebb politikai és kormányzattörténeti kérdés megválaszolásához.

Bár a két távoli régió közötti kapcsolatok létrejöttében kétségtelenül az Ország család szerepe a leginkább hangsúlyozandó, a későbbiekben szintén kimutatható az ország északnyugati és északkeleti vidékein egyaránt birtokos Szapolyaiak kíséretének vagy éppen a király környezetének egy-egy tagja. Nem mondhatjuk természetesen azt sem, hogy 1436 előtt vidékünk nemessége sohasem került kap1. Jelen dolgozat elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00330/07. sz.) támogatta. – A szerző az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa. – A dolgozat elkészítésében nyújtott segítségükért Németh Péternek és Kubinyi András professzornak tartozom köszönettel, akik több adattal és tanáccsal segítették munkámat.

2. Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Levéltár (=DL) 12871–12873., kivonatos közlése: Wenzel Gusztáv: Stibor vajda. Életrajzi tanulmány. Értekezések a történelmi tudományok köréből IV/2. Budapest, 1874. 208–209.

3. Az Ország család leszármazására l. Engel Pál: Középkori magyar genealógia. Magyar középkori adattár.

CD-ROM, 2001. „Gútkeled nem 6. Farkas ága. 2. tábla: Ország (Gúti)”. – Mihály tisztségeire: Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. (História Könyvtár, Kronológiák, adattárak 5.)

Budapest, 1996. II. 179.

436

Neumann Tibor

csolatba az ország északnyugati területeivel, ezeket azonban méltán tekinthetjük elszigetelt eseteknek. Kiváló példa erre Agárdi Tőke Péter esete. A lovaggá ütött Zemplén megyei nemes előbb a Losonciak, majd Berzevici Péter tárnokmester vezető familiárisa, később Borbála királyné tárnokmestere lett,4 aki rokoni kapcsolatai révén és egy végrendelet kedvezményezettjeként jutott hozzá 1423-ban az értékes Nyitra megyei királyi település, Kovarc negyed részéhez.5 Minthogy a Nyitra folyó völgyében fekvő település vélhetően közelebb feküdt aktuális szolgálati helyeihez, mint Agárd, itt is rendezte be lakhelyét, miáltal olykor Kovarci Tőkének is nevezték.6 Az 1440-es évek végén azonban némi készpénz fejében lemondott itteni birtokrészéről, így családja később nem mutatható ki a felvidéken.7

Kemecseiek A Szabolcs megye közéletében generációk óta forgolódó Kemecseiek egyik tagja, Imre8 az 1450-es években került Nyitra megyébe, ahol nevével először 1456-ban nyitrai várnagyként találkozunk. Szabolcsi származásából és szolgálatának időkereteiből adódott az a következtetés, hogy várnagyként a szintén Szabolcs megyéből származó Zeleméri Miklós püspök (1447–1457) szolgálatában állt.9 Bár a nyitrai püspökök elvben a nyitrai vár urai és a megye örökös ispánjai is voltak, a kinevezett várnagyok és alispánok familiárisi kötelékei ennél bonyolultabb kérdést jelentenek, ezért érdemesnek tűnik a Kemecsei-életpálya szempontjából egy kis kitérőt tenni.

Az 1440-es évekre Ország Mihály már három váruradalommal rendelkezett a megye területén, a szomszédos Pozsony megyében pedig kiterjedt birtokai mellett még Nagyszombat város felett is felügyeletet gyakorolt. E hatalmi túlsúlyból adódott, hogy 1446 után megszerezte Nyitra megye ispáni címét.10 Ez egyértelműen együttjárt a nyitrai püspök – korábban is csak ritkán érvényesített – hatalmának a csökkenésével. Midőn Mátyás király 1458 tavaszán kibocsátott egy nagy jövőre előretekintő oklevelet Ország Mihály udvarmester részére, bizonyára az aktuális helyzetet rögzítette. Ebben az uralkodó előadta, hogy Ország váruradalmai körbeveszik a nyitrai püspökség birtokait, miáltal azokból könnyedén el lehet látni a püspökség védelmét. A kegyúri jogot így a bárónak és családjának adományozta, és engedélyezte, hogy a püspöki szék megürülésekor ők gondoskodjanak a püspök4. Engel Pál: Archontológia i. m. II. 8. (1418: szalánci várnagy, 1426: liptói alispán, 1435–1437: királynéi tárnokmester, 1436: véglesi várnagy, 1440-ben és 1448-ban országgyűlési követ) – Lovagi rangjára lásd azt az 1423. dec. 9-i oklevelet (DL 11450.), amely nobilis et strenuus vir-nek nevezi. Utóbbi jelző, illetve tiszteleti cím csak a lovagoknak járt ki.

5. A negyedrészre l. A Pécz nemzetség Apponyi ágának az Apponyi grófok levéltárában őrizett oklevelei. I. kötet. 1241–1526. Budapest, 1906. (=Apponyi) 305–306. – Az 1423. évi birtokszerzés körülményeire l.

C. Tóth Norbert: Zsigmondkori Oklevéltár X. (kézirat) 155., 415., 914., 1504. sz. – Első felesége, Dorottya talán Zsámboki Simon testvére volt.

6. Kovarci Tőkeként: Uo. 914., 1504. sz.

7. Apponyi I. 305–306., a birtok későbbi történetére l. Neumann Tibor: A Korlátköviek. Egy előkelő család története és politikai szereplése a 15–16. században. (A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai – Források, feldolgozások 5.) Győr, 2007. 148–149. – Mikor Péter leányainak, Borbálának és Hedvignek a leszármazottai 1516-ban felsorolják Péter birtokait, Kovarc természetesen nem szerepel: DF 224862.

8. A Kemecseiek megyei tisztségeire és leszármazására l. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmondkorban. Kézirat, 2007. 48., vö. Engel Pál: Magyar középkori adattár. Középkori magyar genealógia. CD-ROM, 2001. „Kemecsei (Ibronyi, Szabolcs m.)” – Imre Kemecsei László egyik fia volt: DF 222484. (1452) 9. Engel Pál: Archontológia i. m. I. 73., 378.

10. Uo. I. 161.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

437

ség betöltéséről.11 Magam ennélfogva azt gyanítom, hogy Kemecsei nem a püspök, hanem Ország familiárisa volt, és igen valószínűnek tartom azt is, hogy a szintén a Gútkeled nemzetségből származó Zeleméri12 és az őt követő, szatmári származású Vetési Albert nyitrai kinevezése is a későbbi nádor közbenjárásának volt köszönhető. Ehhez hasonlóan, az 1458-as oklevél alapján az is bizonyosnak látszik, hogy az 1460–1463 közötti nyitrai püspök, a Szabolcs megyében és környékén szintén birtokos Szepesi Illés13 kinevezése is Ország Mihályhoz köthető. Az Ország család 1567. évi kihalásáig rendre azt látjuk, hogy az egyik alispán e familia megbízható emberei közül kerül ki, de persze egyre gyakrabban helyi nemesek közül.

Kemecsei további életútja már bizonyíthatóan Ország Mihályhoz kötődik. 1458ban a megye egyik alispánja a szintén Ország-familiáris Bihar megyei nemes, Bályoki Szénás László társaságában.14 Hamarosan azonban eltűnik a megyéből, mivel ura más feladattal bízta meg. Történt ugyanis, hogy 1459 júliusában a nádor egy olyan szerződést hozott tető alá Lévai Cseh Lászlóval, amivel a Bars megyei Léva vára felerészt a kezébe ment át zálogképpen.15 Ez magyarázza, hogy Kemecseivel 1460-ban már mint lévai várnaggyal találkozunk.16 Ura később visszahelyezte Nyitrára: 1466ban több oklevél nevezi ismét nyitrai várnagynak és alispánnak, sőt egy egyenesen ispánnak – az eltérő megnevezés persze ugyanazt a tisztséget jelenti.17 Később a megyében nem mutatható ki, de urát továbbra is szolgálta. Korábbi várnagyi címeiből adódott, hogy midőn 1467 elején Mihály nádor Tolna megyébe küldte bírságszedőjének, magát Kemecsei Porkoláb (’várnagy’) Imrének nevezte.18 Kemecsei egy évtizednél hosszabb nyitrai szereplését egy – saját származásához mérten – előkelő házassággal koronázta meg: a Ludány nemzetségből származó, több faluban birtokló Családi Lukács leányát, Ilonát vette nőül. Ismereteim szerint szolgálati helyei közelségében csak zálogjogon szerzett birtokokat, de ezeket sem birtokolta hosszú ideig, csupán „befektette” szolgálataiból származó jövedelmét.19 Ennek ellenére maradt híradás arról, hogy egyes helyi nemesek sérelmezték „birtokszerző” tevékenységét: 1461-ben állítólag társaival együtt adományba kaptak az uralkodótól egy Nyitra megyei falut, és azt Ország Mihály nádor – tehát uruk – támogatásával erőszakosan igyekeztek megkaparintani – egyébként sikertelenül.20 11. DL 15245., kiadása: Fraknói Vilmos: Oklevéltár a magyar királyi kegyuri jog történetéhez. Budapest, 1899. 41–42., értelmezéséhez: Uő: A magyar királyi kegyuri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig. Történeti tanúlmány. Budapest, 1895. 187–188.

12. Leszármazásukat l. Engel Pál: Genealógia, „Gútkeled nem 1. Rakamazi ág. 1. tábla: elágazás”.

13. Conradus Eubel: Hierarchia catholica medii aevi. II. kötet. Monasterii, 1914. 225., vö. Engel Pál: Genealógia, „Szepesi (Bihar m.)”.

14. DL 95706. (1458) – Megjegyzem, hogy az Országot számtalan tisztségben szolgáló Szénás is Nyitra megyei leányt vett feleségül, Elekcsei Katona Péter leányát, Margitot (DF 272010., 1466, DL 48657., 1474), aki 1478-ban már Hardi Miklós galgóci várnagy felesége (DF 244098.). Szénás szintén szerzett Nyitra és Trencsén megyei birtokokat.

15. DL 15384. (1459) 16. DL 67730. (1460) 17. DL 59546–547., 73128., ispánként: DL 59543. – Vö. Tóth-Lipcsei Fabricius Endre: Nyitra vármegye főispánjai és alispánjai az Árpádok korától. Adalék Nyitra vármegye történetéhez. Budapest, 1943. 54., Novák Veronika: Nyitra, Bars és Abaúj vármegyék tisztségviselői és oklevélkiadásuk 1526-ig. Szabolcsszatmár-beregi Levéltári Évkönyv XVI. Nyíregyháza, 2003. 51., 53.

18. DL 88440. (1467) 19. 1460-ban az Endrédi Szobonya-testvérek 40 aranyforintért zálogosítják el neki kisfaludi és kissári birtokrészeiket (Bars m.). DL 67730. – 1466-ban Forgách Péter 23 aranyforintért bocsátja zálogba neki pogrányi és menyhei birtokrészeit (Nyitra m.). DL 59546.

20. Felsőbabindalt társaival együtt „a regia maiestate sue nove donacionis titulo sibi ipsis impetrassent et per auxilium Michaelis Orsag dicti de Guth, palatini regni Hungarie pro se ipsis occupare vellent”.

DL 44996.

438

Neumann Tibor

Az 1485-ben már elhunytként említett21 Imre két fia, Mihály és Máté számára már komoly esély mutatkozott arra, hogy hosszabb távon megvessék a lábukat a nyugati felvidéken. 1500-ban ugyanis unokaöccsük, Péter halálával fiágon kihalt a Családi család, amely egy hosszas, több szereplős perfolyamot indított el a számtalan leányági örökös és az adománybirtokosok, Kubinyi László deák és a Forgách-testvérek között.22 A Kemecsei-testvérek némileg későn, 1504-ben kaptak észbe: kijelentették, hogy annak idején négy Családi-birtokon lévő birtokrészüket néhai unokaöccsük felügyeletére bízták, mivel ők a Szabolcs megyei Kemecsén élvén, nem tudtak a távoli jószágokról gondoskodni; ezeket most visszakövetelik az özvegytől és annak új férjétől, akik azokat elfoglalva tartják.23 Egyszersmind bejelentették az igényüket arra, hogy az utolsó Családi özvegyének ők fizethessék ki a hitbért, és Péter árva leányával, Annával együtt – akinek a felnevelését is maguknak követelték – átvehessék az értékes birtokokat.24 Aligha hihető persze, hogy korábban anyjukra tekintettel birtokrészekkel rendelkeztek volna e birtokokon; a per indításakor ugyanakkor az őket valóban megillető leánynegyednél többet szerettek volna megkaparintani. A későbbi fejlemények alapján azt is jól látták, hogy az árva nevelésének joga, amit persze nem sikerült megszerezniük, kulcsfontosságú: az özvegy ugyanis másodjára Szerdahelyi Tóbiáshoz ment nőül, magával víve leányát is, akit végül egy másik Szerdahelyihez adott hozzá.

Az egy évtizedig húzódó perben a Kemecseiek végül kénytelenek voltak beérni azzal, hogy anyjuk utáni jogosultságaik fejében némi pénzösszegre tegyenek szert.25 Olybá tűnik, hogy az adományosok már 1509-re sikeresen megosztották a leányági rokonságot, hiszen ennek egyik tagja ez évben tett Kemecsei Máté fia András nevében egy bevallást – méghozzá a leleszi konvent előtt, amely nyugatfelvidéki birtokügyekben igen nagy ritkaság –, amelyben tiltotta a rokonság egy részét attól, hogy a nyolc Nyitra és egy Bars megyei Családi-birtok ügyében egyezségre lépjenek Kubinyival és a Forgách-testvérekkel.26 A látszólag elkerülhetetlen megegyezés véget vetett a család nyitrai szereplésének; a birtokokon végül a Szerdahelyiek a leányági rokonság egy részével (Asszúpataki Henc család) és a Forgáchok osztoztak meg.27 21. 1476-ban Imre vélhetően már nem él, ekkor több Kemecsei mellett csak fiait említik: Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyűjtemény (=DF) 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 85b.)

– Néhaiként 1485-ben említik: DF 223764. (Utóbbi oklevélre C. Tóth Norbert már idézett kézirata hívta fel a figyelmemet.) – Itt jegyzem meg, hogy egy Kemecsei Mihály – talán éppen Imre fia – 1477-ben Szakolyi Péter egykori macsói bán nevében intézkedik, minden bizonnyal az ő familiárisa volt: DF 253823. (uo. 109a–110a.)

22. A hosszas, igen jól dokumentált per részleteivel itt nem szeretnék foglalkozni, a rá vonatkozó oklevelek legnagyobb része a Forgách és a Zerdahelyi családok levéltárában található. – Kubinyi és a Forgáchtestvérek nem együtt kaptak adományt a Családi-birtokokra: előbbi 1500. szept. 18-án (DL 68140.) eszközölt ki adománylevelet, utóbbiak viszont egy Családi Péterrel megkötött 1490. évi, meglehetősen gyanús csereszerződésre és annak 1500. februári királyi megerősítésére hivatkozva igényelték a birtokokat. 1503-ban még egymással is pereskednek (DL 59927.), de 1505-ben egymást osztályos atyafivá fogadják és a birtokokat megfelezik (DL 59953.), végül 1512-ben Kubinyi lemond jogosultságairól a Forgáchok részére (DL 60008.). – Vö. Kubínyi Ferenc: A felső-kubíni Kubínyi család története (A felsőkubíni Kubínyi család története és leszármazása I.) Budapest, 1901. 53–55.

23. DL 50115. (1504) – Az ekkor felsorolt négy birtok: Család, Kernye, Geszte, Szulány.

24. DF 273420. (1504) – A köztük és az özvegy közötti per még 1507-ben is zajlott: DL 50215.

25. A leányági rokonság leánynegyede fejében az adományosok 180 aranyforintot fizettek: DL 59999.

– 1512-ben a Forgáchokat és Kubinyi László deákot bevezetik a Bars megyei Énybe, amely többek között Kemecsei Máté lemondásával került hozzájuk: DF 273372.

26. DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 166a.) – Az ekkor felsorolt birtokok: Család, Szulány, Falkosfalva, Csizics, Dovorán, Geszte, Sigár és Kernye Nyitra, illetve Ény Bars megyében.

27. Vö. Kubínyi Ferenc: Kubínyi család i. m. 54.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

439

Rohodiak A Szatmár megyei Rohodi-rokonság középkori történetéről készült friss összefoglalás28 azt valószínűsítette, hogy a Nagy Iván híres genealógiai munkájában említett felvidéki Rohodiak nem állnak rokonságban a Szatmár megyeiekkel, utóbbiak esetleg a Nyitra megyei Rohod/Rohó birtokról származhatnak.29 A szerző ugyanakkor nem tudhatta, hogy Rohó – Rohod néven e település a középkorban ismereteim szerint nem fordul elő – mindvégig a berencsi váruradalomhoz tartozott, ráadásul a késő középkorban lakatlan puszta volt, így nem adhatott helyet egy itteni nemesi családnak.30 Megjegyzi ugyanakkor, hogy az 1483 és 1485 között említett Rohodi Péter trencséni várnagyra ez a feltételezés talán nem áll.31 Bár a kérdést megnyugtatóan nekem sem sikerült tisztáznom – egyelőre sok bizonytalansági tényezővel kell számolnunk –, mégis azt valószínűsítem, hogy a Szatmár megyei familia kapcsolatba hozható a Nagy Iván-féle, a XVI. század közepével induló és meglehetősen zavaros családfán32 ábrázolt nagyemőkei Rohodyakkal.

Péter várnagy magától értetődően a Szapolyaiak szolgálatában érkezett a felvidékre, hiszen Trencsén 1477-től kezdve e bárói családot uralta.33 Csupán érdekességként említhető, hogy családja egyedüli tagjaként egy cseh nyelvű oklevélben is szerepel, Petr z Rohody névalakkal, mint trencséni alispán.34 Felvidéki birtokügyleteiről keveset tudunk, olybá tűnik ugyanakkor, hogy szilárdan nem vetette meg lábát a régióban.35 Szatmár megyei gyökerei szintén bizonytalanok, hiszen a XV. század második felében négy Rohodi Péterről is tudomásunk van, ezek közül valószínűleg mégis Simon fia Péterrel azonosítható.36 Úgy tűnik mindenesetre, hogy trencséni várnagyságát követően hazatért, hiszen 1487-ben Szatmár megye választott esküdtjeként egy Rohodi Péter jár el,37 aki egyszersmind nyilván azzal a Péterrel azonos, aki 1493-ban királyi emberként tűnik fel egy komolyabb, a Bátoriakat és Perényieket érintő Szatmár megyei iktatásnál.38 1498-ban hallunk róla utoljára, midőn Derzsi Kántor László leányával, Erzsébettel – minden bizonnyal édesany28. Makra Zsigmond: A Rohody család története a XIV–XV. században. Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv XVI. Nyíregyháza, 2003. 95–109.

29. Uo. 106.

30. A birtokra l. Neumann Tibor: A Korlátköviek i. m. 153.

31. Makra Zsigmond: A Rohody család i. m. 107.

32. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IX. kötet. Pest, 1862.

758–759., vö. Makra Zsigmond: A Rohody család i. m. 106. – A családról szintén hibás családfát és korai adatokat közöl: Szluha Márton: Nyitra vármegye nemes családjai. II. kötet. [Budapest], 2005. 357.

(Közlése szerint a család a XVII. század végén halt ki.)

33. Fekete Nagy Antal: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. IV. kötet. Trencsén vármegye. Budapest, 1941. 80.

34. DL 18757. (1483) 35. Vö. Fekete Nagy Antal: Trencsén i. m. 347. (A Trencsén megyei Zábláton szeretett volna egy birtokrészt szerezni, ami ellen a helyi nemesek tiltakoztak: 1484. ápr. 19.) – Az ügyben alighanem perre került sor, mivel Péter Zábláti Lőrinc özvegyével együtt nem sokkal később ügyvédeket vallott a nyitrai káptalan előtt: DF 278410. (Prot. 15a., 1484. máj. 18.)

36. 1456-ban említik Rohodi István fia Pétert és Jakab fia Pétert: DF 222660. – 1461-ben János fia Péter szerepel egy Ung megyei nemes, Németi Szocsik János eskütársaként: DL 84947. – Simon fia Péterről és anyjáról, Erzsébetről a Rohodiak különböző ágai közötti pereskedés során egy 1475. oklevél tesz említést: DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 72a.) – Talán legutóbbival azonos még az 1477-ben ügyvédeket valló Rohodi Péter is: A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. II. Oklevelek 1414–1489. Szerk. Géresi Kálmán. Budapest, 1883. 457.

37. DL 29863. (1487) 38. DL 71051. (1493)

440

Neumann Tibor

jával39 – együtt követel vissza a zálogbirtokos Bátoriaktól Derzs, Hodász és Jánosi birtokokban lévő részeket.40 Egy probléma azonban még ezek után is felmerül: egy Rohodi Péter 1480-ban adományul kapta Mátyás királytól a Vas megyei Hímeskő falut és Szentgyörgy pusztát (a mai Celldömölk környékén), amit birtokba is vesz; e birtokok ügyében aztán az 1510-es, 1520-as években a magát Péter fiának mondó Ferenc pap pereskedik.41 Az ellentmondás ugyanakkor feloldható: a két dunántúli birtok közelében terült el ugyanis a Szapolyaiak által ekkor már birtokolt pápai uradalom,42 így nem tartható kizártnak, hogy Rohodit 1483 körül éppen erről a vidékről helyezték át Trencsénbe. Urai ez alapján Pápa-környéki szolgálatai idején eszközölhették ki számára a távoli királyi adományt.

A Jagelló kor elejétől egy Rohodi Jánost emlegetnek a Nyitra megyei források, aki házasság útján jutott némi birtokvagyonhoz a megyében. Felesége Pominóci János leánya, Margit lett, aki éppen egy Trencsén megyei családból származott43 – ez persze amellett szólhatna, hogy a családnak mégis maradtak érdekeltségei Trencsén környékén. A helyzet ugyanakkor ennél sokkal bonyolultabb. Hogy az egymástól távol fekvő megyék kapcsolataira további szép példával hozakodjunk elő, az ara első férje a Torda megyei Járai Erdélyi László volt, aki az Ország és Losonci családok jóvoltából adományképpen jutott hozzá a Nyitra megyei Kisrépény nevű faluhoz.44 Ez özvegye kezével – akárcsak egy további zálogos birtokrész, Cabaj45 – most Rohodira szállt, akit a megyei források ezt követően Kisrépényi/Répényi Rohodinak neveznek.46 Jánossal kapcsolatban a nyitrai források egy kicsiny birtokgyarapodáson kívül nem számolnak be érdekes eseményekről,47 bár a későbbi források alapján gyanítható, hogy több faluban is birtokrészeket vásárolt.48 Halálának időpontja 1513 első felére tehető, mivel ez év májusában a király már utasította Forgách Pétert és Gergelyt, hogy miután különös védelmébe vette Répényi Rohodi Györgyöt – ő János fia volt –, nevében védelmezzék meg őt és minden birtokvagyonát a jogtalan támadóktól.49 És ezen a ponton ismét kérdések özöne zúdul ránk: tudomásunk van ugyanis egy Rohodi Jánosról, aki 1496-ban Hunyad megye ispánjaként – azaz nyilván Korvin János hunyadi várnagyaként – tűnik fel,50 és 1507-ben fogott bíró a Kor39. Simon özvegye, Erzsébet még 1501-ben is élt, mikor unokája, azaz a néhai Péter leánya, Potenciána részére tett bevallást: DF 224259.

40. DL 62372. (1498) 41. DL 18358. (1480, 1516, 1520) Azért fogalmaztam így, mivel 1520-ban elrendelték, hogy bizonyítsa: ő Péter fia. A per további fázisáról nincsen értesülésem. Rohod ügyében ugyanakkor csak leánya, Potenciána és annak férje, Porteleki Benedek lépett fel: DF 224898., DF 224904. stb. (1516) – Az 1480. évi adományra l. még Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. kötet.

Budapest, 1894. 811., 846. – Csánki a Rohodi család kapcsán itt találóan jegyezte meg: „Melyik Rohod helység értendő? Nem tudom.”

42. Pápa vélhetően az 1470-es évek elejétől, de legkésőbb 1479-től Szapolyai Istvánt uralta: Kubinyi András: A középkori Pápa. In: Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig. Pápa, 1994. 87.

43. Fekete Nagy Antal: Trencsén i. m. 335.

44. DL 68128., DF 273177. (1480) 45. DF 273211. (1481), DF 278410. (Prot. 46a., 1499), DF 273637. (1504) 46. A fenti adatokon kívül még pl. DL 73192. (1510) 47. 1505-ben zálogba vesz egy kisköröskényi malmot 26 forintért: DF 278410. (Prot. 27a.)

48. 1550-ben ugyanis azt halljuk, hogy a cabaji, ilméri, nezsétei és ivánkafalvi részek a legutóbbin lévő udvarházzal együtt ekkor már néhai fiát és leányát egyaránt megilletik mint „possessionibus avitis et paternis”: Štátny Oblastný Archív v Nitre, Hunyady család ürményi lt., 75. doboz, „Transumpta capituli Nitriensis no. 4.” 22–23., 42–43. (Ezek közül Cabaj felesége zálogbirtoka volt.) Ugyanez mondható az ilméri szőlőkről, illetve a belőlük befolyó hegyvámról/kilencedről is (uo. passim).

49. DL 60017. (1513. máj. 27.)

50. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. kötet. Budapest, 1913. 247.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

441

vin özvegye, Frangepán Beatrix és Hunyad megye nemessége közötti nézeteltérés idején.51 Egy hasonló nevű személy 1499-ben a görgényi (Torda m.) várnaggyal együtt részesül Hunyad megyei királyi adományban,52 a következő évben pedig Szentgyörgyi Péter erdélyi vajdától és székelyispántól kap parancsot egy Marosszéki eljárás lefolytatására.53 Mellette ismerünk még egy Rohodi Jánost, aki 1511 és 1516 között rohodi ügyeiben intézkedik.54 Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a felsorolt Rohodi Jánosok mögött – a szatmárit leszámítva, aki még 1513 után is élt – egy és ugyanazon személy búvik meg. Annyi bizonyos, hogy a Torda megyei Járai-birtokok 1504. évi iktatása ellen a Járai László özvegyét feleségül vevő, Nyitra megyében is birtokos Rohodi János nevében történt ellentmondás.55 A Torda megyei érdekeltségek valószínűsítik azt is, hogy a görgényi várnaggyal együtt a mi Jánosunk részesült királyi adományban, az a tény pedig, hogy ez az adomány Hunyad megyei birtokokra szólt, talán a hunyadi ispán Rohodit is az előzőekkel azonos személyként azonosítja.56 Most már csak az a kérdés, hogy Jánosunk Szatmár megyéből származik-e. Biztos választ egyelőre nem tudok adni, de egy lehetséges megoldás felvázolható. 1493-ból ismerünk egy Meggyesfalvi Rohodi Albertet, aki előnevét egyértelműen annak köszönhette, hogy felesége a Torda megyei Meggyesfalván is birtokos Alárdfi Péter leánya, Margit volt.57 Minthogy a szatmári Rohodiak között ugyancsak ismerünk az 1450-es évekből egy János fia Albertet,58 feltehető, hogy Albert a XV. század második felében áttelepült Szatmárból Erdélybe, és fia, János már erdélyi nemesként lett hunyadi ispán, majd vajdai familiáris, illetve úgy szerzett Nyitra megyében birtokokat és lett őse egy nyitrai családnak, hogy egy Torda megyei, de Nyitrában is birtokos nemes özvegyét vette nőül. Az erdélyi ág szatmári birtokait először nyilván átadta használatra az otthon maradt rokonoknak, majd, miután bizonyos lett, hogy végleg elhagyják Szatmárt, elidegenítették azokat.59 51. DL 37813. (1507) 52. DL 29546., Vö. Csánki Dezső: Magyarország i. m. V. 172., Makra Zsigmond: A Rohodyak i. m. 105.

(34. jegyzet) – Közlésükkel ellentétben az adomány kelte 1499. és nem 1490.

53. Székely Oklevéltár. Szerk. Szabó Károly. III. kötet 1270–1571. Kolozsvár, 1890. 145–148. – A címzésből („egregiis et nobilibus viris Benedicto de Boyth ac Iohanni de Rohod et iudici regio sedis Maros” véleményem szerint egyáltalán nem következik az, hogy itt egy Maros-széki székely Rohodi családról van szó, miként azt Csánki Dezső (Magyarország i. m. V. kötet 954.) írta. Sokkal inkább Szentgyörgyi vajda és székelyispán familiárisáról van szó, ami érthetővé teszi azt is, hogy egy évvel korábban a székelyispáni tisztséghez tartozó Görgény várnagyával együtt részesül adományban.

54. DL 62392. (1511), DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 224b., 1513) Többek között Rohodi Péter leányának, Zsófiának a birtokrészét is szerette volna megszerezni. Vö. DF 253825. (Prot. II. 79a., 1511), ahol éppen Zsófia (Petri Pál felesége) nyugtatja minden Rohodból járó leánynegyed, jegyajándék, birtokrészek ügyében. – 1516-ban végül lemond Rohod birtok feléről Rohodi Péter leánya, Potenciána és férje, Porteleki Benedek részére: DF 224898., DF 224904.

55. DL 28468., DL 30248. (Az elsőben Járai László özvegye, a másodikban (férje,) Rohodi János nevében mondtak ellent, vö. Csánki Dezső: Magyarország i. m. V. 784.)

56. Ezt erősítő, de nem bizonyító adat továbbá az, hogy a nyitrai Rohodi Jánost 1504-ben egregius (vitézlő) tiszteleti címmel illetik, ami csak a hivatalviselő (várnagy–alispán) vagy előkelő nemeseknek járt ki. DF 273637. – Egy másik, későbbi alkalommal csak nobilis: DL 73192. (1510) – Megjegyzem viszont, hogy a szatmári Rohodi Jánost is egregiusnak címezik 1513-ban és 1516-ban, ami a rohodi kisnemesek esetében nem mondható gyakorinak: DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 224b.) és DF 224898.

57. DL 30932. (1493), vö. Csánki Dezső: Magyarország i. m. V. 745., 901–903. – Bár az oklevél alapján úgy tűnik, hogy Alárdfi Márta volt Albert felesége, mégis mivel tudjuk, hogy Márta a Rohodival együtt tiltakozó Kerelői Pál felesége volt, testvére, Margit lehetett Albert felesége, l. uo.

58. DF 253824. (Leleszi konvent hlt., Prot. Parvum, 17a–b., 1450), DF 222660. (1456) 59. Bár ismerünk példát arra is, hogy az elidegenítésre nem került sor, hanem a birtokrészeit a rokonok használatára hagyó ág egy évszázad után jelentkezik a birtokokért. Lásd pl. a Bucsányiak példáját: Neumann Tibor: A Korlátköviek i. m. 16.

442

Neumann Tibor

A király fent idézett, Rohodi Györgyöt védelmébe vevő intézkedésére nyilván azért volt szükség, mert az árva 1513-ban még fiatalkorú volt. János halálát követően következett be az a változás, amely hosszú távon a Nagy Iván által említett „nagyemőkei” előnévhez vezethetett: a kisrépényi előnév ugyanis hamarosan eltűnik, nyilván azért, mert a birtokot elidegenítik, 1513 után már nem találkozunk vele.60 Az özvegy harmadszor is megházasodott, ekkor Emőkei Dezső Miklósnak nyújtotta kezét,61 leányát, Rohodi Annát pedig később Emőkei Dezső Jánossal jegyeztette el. A család ez időtájt az Emőkével szomszédos, kezén megmaradó cabaji birtokrész környékére fordította figyelmét. Ennek megfelelően midőn György fiai 1550-ben felsorolták a már apjuk által is birtokolt vagyonukat, cabaji, ilméri, ivánkafalvi és nezsétei jószágokról tettek említést, udvarházuk Ivánkafalván állott, amiről előnevüket is vették, Ivánka(falv)i Rohodi alakban.62 1. táblázat: Az (erdélyi és) felvidéki Rohodiak leszármazása a XVI. század közepéig63 Rohodi (János fia) Albert (meggyesfalvi) 1450–1493 ∞Meggyesfalvi Alárdfi Péter leánya Margit ?

Rohodi János (kisrépényi) (1496) 1499 †1510–1513 ∞Pominóci János leánya, Margit (1. Járai Erdélyi László, 3. Emőkei Dezső Miklós) 1481–1518

György 1513 †1545–46

Anna 1518–1551 ∞Emőkei Dezső János

ivánkai Rohodi János 1546–1558

Ferenc 1546–1560

Zsófia 1546

60. DF 273400. (1523), Nyitrai püspöki lt., Nyitrai káptalan hiteleshelyi protocolluma I. 129a. (1520-as évek) 61. DF 273386. (1518) Ekkor Anna még hajadon. – 1517-ben Margitot, mikor két cabaji jobbágyát nevezik meg, még csak Rohodi özvegyének mondják. DF 261393. és DF 261401.

62. Hunyady lt., Transumpta (mint 46. jegyzet).

63. Az adatokat az eddigi jegyzetekben felsorolt forrásokból merítettem, illetve a 46. jegyzetben idézett, számtalan XVI. századi oklevelet tartalmazó másolatgyűjteményből. Rohodi János esetében zárójelbe tettem a Hunyad megyei Jánosra vonatkozó adatokat. – További adatok: 1540-ben György szerepel királyi emberként: MOL P 648. (Szüllő cs.) 1. csomó, Évrendezett iratok; 1554-ben Rohodi Gáspárról hallunk egy nyitrai törvényszéki vizsgálatnál: MOL P 1339. (Batthyány család levéltára, Apponyi család) 4. csomó, 556. sz.; 1596-ban Rohodi István szerepel egy Nyitra megyei birtok iktatásánál szomszédként: MOL P 648. (Szüllő cs.) 1. csomó, Évrendezett iratok stb.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

443

Szeretvai Ramocsák Az előkelő, Ung megyéből származó Szeretvai Ramocsa család64 egyik ága a XV. század 60-as éveiben jelenik meg Pozsony és Nyitra megyék területén. Annyi bizonyos, hogy itteni birtokjogaikat leányágon örökölték, pontos rokoni kapcsolataik felderítése viszont igen szövevényes feladat, hiszen a Vértesi vagy Kismácsédi Vértes család – amelyre jogigényeiket visszavezették – leányági leszármazottait még összeszámolni is nehéz. E rokonság akkor került kapcsolatba a Felső-Tisza-vidékkel, midőn Vértes János leánya, Magdolna a régió több megyéjében is birtokos Csicseri Ormos Pál hitvese lett, valamikor az 1420-as, 1430-as években. A kapcsolat létrejöttének körülményei homályosak: egyelőre nem tudjuk megmondani, hogy szolgálatai során vajon az örömapa került keletre, vagy a férj nyugatra. Mindenesetre a házasság következményeként 1438-ban a leleszi konvent történetében ritka esemény zajlott le: egy oklevelet nyugatfelvidéki ügyben bocsátottak ki.65 A házaspár leánya, Margit 1454-re visszaperelte a Pozsony megyei Kis- vagy Gyékényesmácséden, Pusztapátyon, illetve a Nyitra megyei két Ságon és Gergelyfalván lévő birtokrészeit. Az ehhez vezető hosszas per folyamán egyszer halljuk, hogy bizonyító iratait – nyilván otthon, Ung megyében – Szeretvai Ramocsa Fülöp őrizetére bízta.66 Hogy Margit milyen rokonsági fokban állt Fülöp unokájával, János fia Andrással,67 aki az 1460-as évek második felétől a felsorolt öt település egyik birtokosaként tűnik fel, biztosan nem tudjuk, de minden bizonnyal anyja volt.68 András nagyszámú – leányági – rokonával hosszas perekben vett részt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy fia, Ferenc még 1526-ban is a kismácsédi erősséghez – fortalitium, talán erődített udvarház – tartozó „uradalom” egyik birtokosa volt, sőt annak már fele illette meg (a másik felet a leányágon rokon Pókateleki Zomor család tartotta a kezén).69 András mellett 1470 és 1479 között a család felívelő „csillaga”, Ramocsa Boldizsár is megjelenik birtokosként a kismácsédi uradalomban.70 Minthogy azonban ő és a háromkirályok iránti tiszteletből elnevezett testvérei, Gáspár és Menyhért András másodunokatestvérei voltak, következésképpen nem lehettek Vértes János leszármazottjai, vélhetően rokonuk zálogosításából juthattak hozzá 64. Történetüket és leszármazásukat a XV. század közepéig l. Engel Pál: A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.) 58–60., 169., vö. Engel Pál: Genealógia, „Szeretvai (Ramocsa, Majos)”, ahol azonban éppen a nyugati felvidéken birtokos ág nem, illetve töredékesen szerepel.

65. DL 61548. (1438) 66. DL 61657. (1454). – A Vértesi-vagyonra, illetve az ezzel kapcsolatos perekre vonatkozó iratok legnagyobb része ma a Kisfaludy, kisebb része a Sándor-Metternich család levéltárában található.

67. A leszármazásra egy-egy adat: János mint Fülöp fia: DL 55113. (1437), DL 66918. (1448), András mint János fia: DL 61744. (1467) – Egy 1468. évi oklevél Ramocsa Andrást is mint Mácsédi Vértes János leszármazottját említi. DL 61754.

68. Furcsamód Margit megnevezésekor mindig csak apja nevét írják ki, és noha mindig nobilis domina, tehát férjezett asszony, férje nevét soha. Számomra legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Ramocsa János felesége volt. – Egy 1467. évi oklevél még a következő kiegészítő genealógiai adatot hozza: „nobilis puelle Anko vocate, filie Nicolai Boryw de Bahon [Pozsony m.] ex nobili domina Agatha, consorte Pauli Ormos progenite”. (Bár Csicseri Ormos Pál felesége Magdolna volt!)

69. DL 62109. (1526). – Az uradalom felére lásd az alább idézendő 1520. évi zálogosításokat. – 1508-ban a mácsédi uradalmat látszólag már csak Szeretvai néhai András fia Ferenc és a Zomor család, illetve utóbbi leányági örökösei birtokolták: DL 61965.

70. DL 75660. (1470 – Ramocsa Boldizsár és András, illetve Pókateleki Zomor Barnabás egy panasz szerint elfoglalta a teljes Nagyság birtokot.) Vö. még DL 75663. Egy másik ez évi oklevél csak Andrást és Barnabást említi: DL 75661.

444

Neumann Tibor

a nyitrai és pozsonyi birtokokhoz. Ez megmagyarázná, hogy 1479 után Boldizsár ága miért nem szerepel a nyugatfelvidéken.71 Boldizsár 1464–1466 között palotásként, 1467-ben pedig királyi familiárisként tűnik fel,72 azaz Mátyás király katonatisztjei közé tartozott. Utóbbi évben adományul kapta királyától a házasságtörő Kórógyi Gáspár szeglaki kastélyuradalmát (Baranya m.), de ezt bizonyosan nem tudta birtokba venni.73 Még 1472-ben is az uralkodó szolgálatában állt, ekkor ugyanis drégelyi várnagyként említik.74 Igen előkelő házasságot kötött, midőn a Zemplén körül fekvő csaknem valamennyi megyében birtokos Gálszécsi Simon Zsófia nevű leányának kezét nyerte el.75 A tekintélyes katona számára pályafutása egyik időszakában – talán földrajzi fekvése miatt – alkalmas lakhelynek tűnt a Nyitra megyei nagysági birtokrész, hiszen egy 1479. évi oklevél szerint itt lakott.76 Persze ha figyelembe vesszük, hogy Nagyság sokkalta közelebb feküdt Budához, mint a Szeretvai-törzsbirtokok, a minden bizonnyal haláláig az udvarban szolgáló Boldizsár ilyetén döntése teljesen érthető.77 Ramocsa András 1480 körül visszaválthatta rokonaitól e birtokrészeket.78 A család itteni birtoklása körül – talán András 1498 után bekövetkező halálával – némi zavar tamádhatott, mivel kiskorú fiai gyámja, Ramocsa György 1507ben birtokiratokat kért kölcsön Boldizsárfi Ferenctől, hogy pártfogoltjai mácsédi uradalomban lévő birtokjogait visszaszerezhesse.79 Ebbéli törekvése alighanem sikerrel is járt. Boldizsár ágáról annyit érdemes még megjegyezni, hogy ugyanezen Ferenc – aki apjához hasonlóan szintén királyi palotás lett80 – után 1520-ban a 71. Boldizsár apja János fia Mihály volt: DF 223040. (1464) – A három testvért felsorolja: DL 72012. (1467) – A nyitrai birtokok kapcsán Boldizsár mellett egyedül Gáspárt említik egyszer: DL 75664. (1470) – Egy 1466. évi oklevél említi még Boldizsár egy rokonát (frater patruelis), Ramocsa Istvánt is, akivel együtt felkérte a királytól a Rákóciak birtokait (DL 16427.). Ő Boldizsár harmadunokatestvérével, Dénes fia Istvánnal tűnik azonosíthatónak (vö. a már idézett Engel-féle táblázattal).

72. Aulicus: DL 97276. (1464), DL 16427. (1466), aule nostre familiaris: DL 72012. (1467) – Tisztségének megnevezése nélkül szerepel 1468-ban ő is és testvére, Gáspár is egy-egy relációs jegyzetben: DL 88470–88471. (Az 1464. és 1468. évi adatokat Kubinyi professzornak köszönöm.)

73. DL 72012. (1467), vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. kötet.

Budapest, 1894. 458. – Fia, Ferenc 1516-ban – nyilván bízva saját palotási tekintélyében és ezáltal az előnyére megváltozott erőviszonyokban – újra fellépett a szeglaki uradalom ügyében, de nyilván birtokon kívülről tiltakozott egy Horvát Vídnek és Jánosnak tett királyi adomány ellen: DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. Parvum 266a.) – Vö. Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai (Művészettörténeti füzetek 26.). Budapest, 1999. 215–216. (A szerző által külön kastélynak tekintett Abaúj megyei Szeglet nyilvánvalóan Szeglakkal azonos, csak 1521-ben elírták a megyét.)

74. Ekkor Esztergom üresedésben lévén, az érsekek által birtokolt Drégely élén értelemszerűen az uralkodó embere állt. Az adatokat (DF 248632–633.) Horváth Richárdnak köszönöm.

75. A házasság tényét a genealógiai irodalom már Nagy Iván idején is ismerte. Szerepel Engel Pál idézett Ramocsa-táblázatán is. 1469-ben a házasság megtörténte már valószínűsíthető: DL 45796. – Kubinyi András felvetette annak lehetőségét, hogy Boldizsár Gálszécsi Zsófia második férje lett volna, az első esetleg Tótselymesi Apród Miklós: Tárcai János, az utolsó székely ispán (Genealógiai és prozopográfiai tanulmány). Mediaevalia Transilvanica 7–8. (2003–2004) 1–2. sz. 119.

76. Boldizsárról ekkor azt írják, hogy „in Naghsag commorantem”. DL 75671. – Persze kérdéses, hogy mennyire kell hitelt adnunk egy ilyen egyszeri említésnek.

77. 1481-ben Boldizsár a királynak elpanaszolja, hogy „cum ipse preteritis temporibus in curia nostra regia inter aulicos nostre maiestatis residenciam fecisset”, 1000 forint értékben készpénzt, ruhákat, sót, lovakat, fegyvereket és más holmit adott kölcsön rokonainak, Ramocsa István fiainak, Fülöpnek és Márknak, akik azokat azóta sem adták vissza: DF 223696.

78. A Ramocsa András és leányági rokonsága, illetve a Récsényiek közötti 1483. évi megegyezés során Boldizsárról már nem esik szó. DL 75553., DL 67985. – 1480-ban András 1479. év végi hatalmaskodása ellen történik panasz: DL 75673., vö. DL 75678.

79. DF 224569. (1507) A leleszi konvent ezen kiadványában Mácséd és tartozékai szerepelnek, Nyitra megyeiként.

80. 1513-ban aulicus-ként szerepel: DF 224322. (Az adatot Németh Péternek köszönöm.)

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

445

mi Ferencünk – András fia – örökölt.81 Ferenc, hogy az özvegytől ki tudja váltani a rá háramló Ung, Zemplén és Sáros megyei javakat, pozsonyi és nyitrai birtokait bocsátotta zálogba,82 ami egyértelműen mutatja, hogy északkelet-magyarországi birtokait részesítette előnyben. Ferencről Mohács után többet nem hallunk; úgy tűnik, örökös nélkül hunyt el, hiszen midőn 1526 nyarán utoljára említik, egy birtokeladásnál nem nevezte meg gyermekeit.83 Ung megye nemesi társadalma kapcsán még két érdekességről számolhatunk be. Egyfelől Nyitra megye déli részén is feltűnik a középkor végén egy Ramocsa család. Róluk egyelőre semmit sem tudunk. 1489-ben Mezőkeszi határosaként említik Ungvári Ramocsa Jánost84 – itt az előnév persze nem Ungvár városra, hanem Ung(vár)megyére utal. Nem kizárt, hogy az ő fiai lehettek az 1510-es években e környéken ügyvédként és királyi emberként fel-feltűnő Ungvári Benedek diák,85 illetve az egyszer említett Ungvári Péter.86 Kilétük egyelőre ismeretlen; nem tartom ugyanakkor elképzelhetetlennek, hogy rokonsági kapcsolatban álltak a fenti Ramocsákkal, vagy éppen azzal az Ungvári Mátyás nyitrai alispánnal, akivel egy kicsit részletesebben érdemes foglalkoznunk.

2. táblázat: A Szeretvai Ramocsák nyugatfelvidéken is birtokos ága87 Szeretvai Ramocsa Péter 1363–1411 (lásd az Engel-féle leszármazási táblázaton) János 1398–1415

István 1398–1410

Fülöp 1398–1455 (folytatás a következő lapon)

81. „… totales porciones possessionarias et quelibet iura possessionaria condam nobilis Francisci filii Balthasaris similiter Ramocha dicti de prefata Zerethwa intra ambitum huius regni Hungarie in diversis locis, possessionibus et comitatibus existencia et habite per obitum et defectum seminis eiusdem condam Francisci filii Balthasaris ad ipsum Franciscum filium Andree pretextu proximioris linee consanguineitatis devolute forent et condescense…” DL 58298. (1520) 82. DL 58298. (Nagyság fele 150 forintért Földesi Jánosnak), DL 47366. (Pusztapát fele 46 forintért előbb Földes János érseki tizedszedőnek, majd Petróci Hencelfi István ítélőmesternek), DL 58310.

(Gyékényesmácséd és az itteni fortalitium, valamint Nagyság, Kisság puszta fele 115 forintért Hencelfinek.

Szavatosságként Ung, Zemplén és Sáros megyei jószágait köti le.) – A nagysági elidegenítés elleni tiltakozás a Récsényiek részéről: DL 75797.

83. DL 39072. (A Sáros megyei osztrópataki rész eladása) – A Kisfaludy család levéltárában, ahová a Pókateleki Zomor család révén a kismácsédi uradalom iratai is bekerültek, 1526 után egyszer sem hallunk róla és családjáról. MOL P 430. (Kisfaludy cs.) 1. csomó.

84. „Iohannes Ramacza de Ungwar”. DF 273249.

85. Nyitrai püspöki lt., Nyitrai káptalan hlt., Prot. 43., 267. old. (1512, Aponyi Miklós és családja vallja ügyvédnek), DL 75772. (1513, Récsényi András vallja ügyvédnek) – 1511-ben kijelölt királyi ember egy Apponyi-féle vecsei birtokrészbe történő iktatásnál: DF 273383., 1512-ben pedig egy köröskényi iktatásnál: DF 273367.

86. Őt az előző jegyzetben idézet 1511. évi iktatásnál említik királyi emberként Ungvári Benedek után „Petrus de eadem” formában. DF 273383.

87. A táblázaton szereplő évszámokhoz az adatok: Engel Pál: Genealógia i. m. (Szeretvai Majos és Ramocsa), DL 66918. (1448), DF 280607. (Leleszi konv. hlt., Prot. IV. 113a.), DF 223040. (1464), DL 72012.

(1467), DF 223234. (1468), DL 20717. (1498), DF 224569. (1507), DL 61965., DF 224630. (1508), DF 253823. (Leleszi konv. hlt., Prot. parvum 170b., 174b–175a., 188a. [1509], 205a., 206b. [1512]), DF 253824. (Uo. Prot. 1. 136b. [1511]), DF 253825. (Prot. II. 191/Ab., 194b. [1512]), DL 67195. (1517), DL 58298. (1520), DF 225133. (1521), DL 39072., DL 62109. (1526)

446

Neumann Tibor

Mihály 1421 †1464–68 ∞Anna 1468

György 1413–1436

Boldizsár Gáspár Menyhért 1463 †1484–1487 1467–1470 1467 ∞Gálszécsi Simon leánya Zsófia 1484–1512

János László 1437–1448 1437 ?)∞ Csicseri Ormos Pál leánya Margit (Mácsédi Vértes János unokája) 1438–1454

Imre 1437–1464

András 1467–1498 ∞Tusai Szilveszter leánya, Margit (2. Kálnai Ferenc)

Hedvig Anna Margit Ferenc 1487 †1509 e. 1487†15120 e. 1487 †1512–1517 1487 †1517–1520 ∞Szvinyei ∞Szeretvai ∞(Nagymihályi) ∞Anna 1520–1521 Mátyus Majos László Szobránci János (2. Zeleméri János)

Ferenc Péter 1507–1526 1507–1512

Katalin 1508

Ungvári Mátyás és Dávidházi István A huszita-háborúkat a közvélekedés szerint lezáró 1467. évi kosztolányi ostrom után Mátyás király Nyitra megye „politikai” életében egy fontos változást eszközölt. Azzal a váddal ugyanis, hogy a csehekkel szövetkezett, elvette a nyitrai várat Debrentei Tamás püspöktől,88 ami a megye közigazgatásában egy két évtizednél is hosszabbra nyúló, változatos időszakot eredményezett. Ekkortól rendszerint azt látjuk, hogy a megye egyik alispánja változatlanul a Gúti Ország családhoz köthető, aki viszont sohasem viseli a nyitrai várnagyi címet. Magától értetődően adódik a következtetés, hogy a király közvetlen fennhatósága alá vonta a stratégiailag jelentős nyitrai várat, és a vár élére helyezett várnagy lett a másik (al)ispán.

E sejtésre bizonyítékot éppen Ungvári Mátyás alispán feltűnése biztosít, aki 1473 és 1482 között vezette a megyei törvényszék munkáját, egyszersmind a nyitrai várnagyi címet is a magáénak mondhatta.89 A csaknem egy évtizedig Nyitra megyében működő alispán kezdetben Felföldi, később rendszerint Ungvári, egyszer pedig Ungi Mátyás néven tűnik fel,

88. Vagner József: Adalékok a nyitrai székes-káptalan történetéhez. Nyitra, 1896. 421. – Az 1480-as évek változatos Nyitra megyei kormányzatára l. Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái. Adatok a veszprémi püspök örökös főispánsági joga felfüggesztéséhez. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (1982) 171.

89. 1473: DL 90567., 1482. jún. 6. DF 244106., szeptemberben már nem alispán: DL 59691. Vö. TóthLipcsei Fabricius Endre: Nyitra vármegye i. m. 54., Novák Veronika: Nyitra i. m. 51., 53. (Itt Mátéként szerepel; 1469. évi szerepeltetése viszont téves, a hivatkozott forrás 1479. évi.) – 1482 nyarán látszólag Csermendi Péter váltotta, aki az olykor nyitrai ispánként is feltűnő Kinizsi Pál familiárisa: Neumann Tibor: A Korlátköviek i. m. 122. (774. jegyzet) – Nem kizárt, hogy Ungvári felettese is Kinizsi volt (1472-ben nyitrai várnagy: DL 62603., később ispán); bár Ungvári királyi familiaritása a kérdést mindenképpen árnyalja.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

447

várnagyi hivatala folytán olykor Porkoláb ragadványnévvel.90 Nevét sajátosan régió-, illetve megyenévből képezték, mint ahogyan azt a korban a hazájától távol kerülő nemes esetében gyakran megtették (a Nagymihályiak közül való Ungi Albert vránai perjel esete tökéletes párhuzamnak tűnik). Jóllehet bizonyos ezek alapján, hogy Ung megyei nemesi családból származott, azt azonban, hogy melyikből, jelen sorok szerzőjének nem sikerült kiderítenie.91 Témánk szempontjából viszont az bír jelentősséggel, hogy midőn 1481/1482 fordulóján Mátyás király egy örökös nélküli nyitrai nemes, Kaplati Mihály birtokait neki és Dávidházi Istvánnak adományozta, nem mulasztotta el közölni, hogy a kedvezményezettek az ő udvari familiárisai.92 A Bereg megyéből származó Dávidházi ismereteim szerint nem rendelkezett nyitrai kapcsolatokkal, így ez esetben a közös fellépést talán a két Felső-Tisza-vidéki nemes – és harmadik, időközben elhunyt társuk – barátságának tulajdoníthatjuk.93 A nekik adományozott birtokok iktatásánál természetesen Kaplati rokonsága ellentmondott, így hosszas pereskedés kezdődött a felek között.94 Nem kizárt, hogy 1482 körül a két királyi familiáris a megye területén még egy közös királyi adományban részesült.95 Mindenesetre időközben Ungvári – tisztsége lejártával – elhagyhatta Nyitra megyét, így hamarosan, 1486-ban úgy határozott – Dávidházi ekkor már nem élt –, hogy pénzzé teszi Nyitra megyei birtokait. A vevőt a szintén udvari körökben forgolódó Brogyáni (Bars m.) Kispolyák Jánosban találta meg.96 A későbbiek alapján döntése helyes volt, hiszen végül az elhalt nemes rokonsága – Salgói és Kaplati családok – került az adományul nyert falvak birtokába.97 Dávidházi Miklós fiáról, Istvánról némileg több ismeret áll rendelkezésünkre.

Azon Bereg megyének alispánokat és szolgabírákat adó családból származott, amely a Munkács melletti Dávidházát – korábbi nevén: Szaplót – mondhatta otthonának.98 A királyi udvarba nyilvánvalóan katonai tehetsége juttatta be, ahol idővel Mátyás király egyik legjobb hadvezére lett: 1484-ben Černahorai Dabis mellett ő volt az 90. Felföldi Mátyásként: DL 59613., DL 90597., DL 95392. (1473–1474, persze ő akár másik személy is lehetne), Ungi Mátyásként: DF 244103. (1481), Porkoláb ragadványnévvel csak hivatalviselése után, pl. DL 90578., DF 278410. (Prot. 14b., 1484), DF 244111., DF 273246. (1486) stb. – A Felföldi név felveti azt a lehetőséget, hogy korábban a délvidéken szolgált, hiszen Nyitra megyében egy Ung megyei nemest nem volt értelme Felföldinek nevezni (erre Kubinyi professzor hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök).

91. Mátyás keresztnevű palotást vagy udvari familiárist sajnos Csánki Dezső sem ismert: I. Mátyás udvara.

Századok 17. (1883) 536–537. – Bár külön kutatást ez ügyben nem folytattam, ebből az időszakból az Ung megyei familiák közül egyedül a Palágyi családból ismerek Mátyást, de semmilyen adat nem igazolja a két személy azonosságát.

92. DF 273312. (1482) – Az adományozás tárgyát Kaplat és Csorna (Küklő) birtokok, illetve Salgó fele képezték.

93. A Salgói család első tiltakozása alkalmával, 1482-ben azt halljuk, hogy a Kaplati-birtokokat adományul Horvát Bálint – ő 1473–1474-ben „Felföldi” Mátyással együtt volt alispán (DL 90567., DL 95392.) – és Dávidházi kapta, de a birtokok lefoglalása Ungvári Mátyás alispán és várnagy hathatós támogatásával zajlott le: DL 90576. – Ez vélhetően amellett szól, hogy a király nyitrai tisztjei azonnal lefoglaltak minden megüresedett környékbeli birtokot.

94. A per okleveleinek jelentős része a Kárász család levéltárában található. Ezen kívül: DF 244103.

(1481), DF 263312., DF 244106. (1482), DF 278410. (Prot. 6a., 1483), DF 278410. (Prot. 14b., 1484), DF 244111., DF 273246. (1486), DF 244119. (1489) stb.

95. DF 273310. (1483) – Vágbori birtok Laki Kis Tamás kamarás részére történő iktatásánál nevükben (Dávidházit véletlenül Jánosnak nevezik) mondanak ellent.

96. DF 244111., DF 273246. (1486) 97. DL 19592. (1489) – Későbbi birtoklásukat pl. a Kárász család Jagelló-kori és kora újkori oklevelei is igazolják.

98. Miklós fiaként és szintén királyi familiárisként 1481-ben említik: DL 14127. – Apja, Miklós pl. 1445-ben szerepel mint Munkács szomszédja: DL 37602. – Egy 1481. évi oklevél említi Ambrus nevű testvérét, illetve azt, hogy Gergely az unokatestvére. DL 14127. – A család hivatalviselésére l. Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei (1299–1526.). Nyíregyháza, 2006. 15–23., különösen 16. (36. jegyzet)

448

Neumann Tibor

ausztriai hadjáratban részt vevő seregek egyik parancsnoka, és ilyetén minőségében esett el – vélhetően szeptember 7-én – Korneuburg ostrománál.99 Unokatestvérével, Gergellyel közösen 1478-tól leginkább Pest megyében terjeszkedett,100 majd házasságával – 1481-ben Vízaknai Margitot vette nőül – erdélyi (Fehér, Küküllő és Torda megyei) birtokvagyonhoz jutott hozzá.101 Halála után a közös birtokszerző tevékenységét Gergely folytatta, aki az 1480-as, 1490-es években temesi alispánként és várnagyként mutatható ki.102 A viszonylag szerény körülmények közül induló két Dávidházi szép vagyont gyűjtögetett össze az ország különböző vidékein; István Nyitra megyei birtoklása ugyanakkor csupán egy kevésbé jelentős, néhány évre szóló és következmények nélküli momentumot jelent életpályáján. *** A felhozott példák – amelyek még bizonyára gyarapíthatók lennének103 – mutatják, hogy a két távoli vidék nemesi társadalma között még az Ország család kapcsolatot teremtő szerepe mellett is csupán ritka és közvetett kapcsolat alakult ki. Ami ugyanakkor módszertani szempontból mindenképpen hangsúlyozandó, az az, hogy a Felső-Tisza-vidékre vonatkozó hely-, de főként családtörténeti kutatásokat érthető módon nem érdemes kiterjeszteni – a befektetendő munka mennyiségével aránytalan eredmény miatt – más, így például nyugatfelvidéki területek iratanyagaira, jóllehet ezek sokszor szerencsésen egészíthetik ki genealógiai és prozopográfiai ismereteinket. Ez a felismerés késztette jelen sorok szerzőjét is arra, hogy az általa jobban ismert felvidéki forrásanyagból kiválogassa a Felső-Tisza-vidéki adatokat, és azokat az itteni olvasó figyelmébe ajánlja. Bízom benne, hogy a dolgozat által 99. Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege (a fekete sereg). Budapest, 1925. 229–231., 233.

100. DL 14127. (1478–1486), vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában.

I. kötet. Budapest, 39., 43., Tringli István: Pest megye a késő középkorban. In: Pest megye monográfiája I/2. A honfoglalástól 1686-ig. Torma István közreműködésével szerkesztette Zsoldos Attila. Budapest, 2001. 106. – Gergely 1474-ben a Bereg megyében is birtokos (l. Neumann Tibor: Bereg i. m. 204., 213., 217. sz.) Upori Lászlótól kap két Bihar megyei birtokrészt a neki tett szolgálataiért: DL 88560.

A korábban a felső részek kapitányi címét betöltő Upori komoly szerepet tölthetett be a két Dávidházi karrierjében. Uporira l. Horváth Richárd: A Felső Részek kapitánysága a Mátyás-korban. Századok 137. (2003) 942.

101. DL 14127. (1481, ekkor sógorával, Vízaknai Ferenccel kölcsönös örökösödési szerződést kötött), vö.

Csánki Dezső: Magyarország i. m. V. kötet 946. (Egy alkalommal, 1482-ben Fejéregyházi Dávidházi néven tűnik fel) 102. DL 19477. (1489), DL 88792. (1494) – 1511-ben a Dávidháziak említik Gergely birtokrészét, amelynek eladásától Dávidházi Mártont, megvételétől Daróci Mártont tiltják: DF 253824. (Leleszi konv. hlt., Prot. 1.

136a., vö. 110a.) Ez alapján úgy tűnik, hogy sem Istvánnak, sem Gergelynek nem volt férfi örököse.

103. Kiváló példa erre a Károlyiak esete. 1484. márc. 19-én a nyitrai káptalan előtt néhai Károlyi László fia, Lőrinc az Ugocsa (helyesen: Szatmár) megyei Károly birtok felét zálogba bocsátja Nagybesenyői Pap Jánosnak 200 forintért. Egyben keresztény hitére vallja, hogy János Dorottya nevű leányát feleségül vette: DF 278410. (Prot. 11a.) – Ugyanott 1484. júl. 17-én néhai Dománhidai András leánya, Károlyi László özvegye, Ilona – leánya, Zsófia hajadon, illetve Károlyi László és Lőrinc(!) nevében – eltiltotta fiát, Lőrincet a Szatmár megyei Károly mezőváros felének eladásától vagy zálogolásától, Szentmihályúri (azaz Nagybesenyői) Pap Jánost az (át)vételtől: Uo. (Prot. 15b.) Az adatok jól kiegészítik a Károlyi családfát: Engel Pál: Genealógia i. m. „Kaplyon nem 1. tábla: Károlyi.” – Korábban feltételeztem, hogy az Ország Mihállyal rögtön az 1430-as években Nyitra megyébe kerülő és a XV. században jelentős vagyont gyűjtögető Berektói (később Újfalui) család Bereg megyéből érkezett (Berektót akkor nem tudtam lokalizálni: Neumann Tibor: Nyitra megye hegyentúli járásának 1452. évi kamarahaszna-jegyzéke. In: „Honoris causa”. Tanulmányok Engel Pál emlékére, megjelenés alatt.). Azóta kezembe akadt néhány adat, miszerint a Hunyad megyei Brettye település előfordul Berekthe alakban is, így a feltételezés vélhetően tévedés: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. I–II. Budapest, 1990. 1819., 2747., 3014., 3992–3993. sz.

Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében

449

érintett családok majdani feldolgozóit hasznos adatokhoz sikerült hozzájuttatni, és az általam feltett kérdések a vidékre vonatkozó források összegyűjtésével és segítségével később megválaszolhatók lesznek.

A tanulmányban szereplő szlovákiai települések mai neve Cabaj (Nyitra m.) – Cabaj-Čápor része Család (Nyitra m.) – Čeľadice Csejte (Nyitra m.) – Čachtice Csizics (Nyitra m.) – Klátova Nová Ves mellett Csorna (Küklő, Nyitra m.) – Čakajovce mellett Dovorán (Nyitra m.) – Veľké Dvorany (Nagyudvar) Ény (Bars m.) – Iňa Falkosfalva (Nyitra m.) – Dvorany nad Nitrou (Farkasudvar) Felsőbabindal (Nyitra m.) – Babindol, Klásov része Gergelyfalva (Nyitra m.) – Lúky-Gergeľová része Geszte (Nyitra m.) – Hosťová, Pohranice része Ilmér (Ürmény, Nyitra m.) – Mojmírovce Ivánkafalva (Nyitra m.) – Ivanka pri Nitre Jókő (Nyitra m.) – Dobrá Voda Kaplat (Nyitra m.) – Koplotovce Kisfalud (Nyitra m.) – Vieska nad Žitavou Kisköröskény (Nyitra m.) – Horné Krškany, Nitra része Kis- vagy Gyékényesmácséd (Pozsony m.) – Malá Mača Kisrépény (Nyitra m.) – Malé Ripňany Kissári (Bars m.) – Tajná mellett Kovarc (Nyitra m.) – Kovarce Kernye (Nyitra m.) – Chyndice mellett Léva (Bars m.) – Levice Menyhe (Nyitra m.) – Mechenice Nagy- és Kisság (Nyitra m.) – Sasinkovo Nagyemőke (Nyitra m.) – Janíkovce Nagyszombat (Pozsony m.) – Trnava Nezséte (Nyitra m.) – Malé Ripňany mellett Nyitra (Nyitra m.) – Nitra Osztrópatak (Sáros m.) – Ostrovany Pográny (Nyitra m.) – Pohranice Pusztapát (Pozsony m.) – Pác Rohó (Nyitra m.) – Rohovské Rybky része Salgó (Nyitra m.) – Šalgočka Sigár (Nyitra m.) – Pohranice környékén Szulány (Nyitra m.) – Suľany, Hruboňovo része Trencsén (Trencsén m.) – Trenčín Vágbori (Nyitra m.) – Borovce Vecse (Nyitra m.) – Veča, Šaľa része

Bartha Sándor

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig* Még nem töltöttem be a 20. életévemet, abból egy jó negyedév még hiányzott, amikor 1947. február 1-jével beválasztottak a Magyar Kommunista Párt Nyíregyházi Szervezetének Végrehajtó Bizottságába és függetlenített funkcionáriusként betöltöttem a káderesi (személyzeti) tisztséget. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra, egyrészt azért, mert ilyen fiatalon még az országban is kevés pártfunkcionárius volt, másrészt pedig azért, mert a többi függetlenített pártfunkcionárius mellett egyedül nekem volt érettségim és ezért értelmiségnek számítottak. Egyedül Pálfi Ernő, a városi pártszervezet titkára véleménye volt az, hogy proletár családból származom, mert édesapám tanító, aki az értelmiség proletárja, ezért a származásom ugyanaz, mint egy munkásé.

Az 1955-ös tagkönyvcseréig voltam tagja a pártnak, ekkor nem újítottam meg párttagságomat, a régi párttagkönyvemet nem adtam le és nem cseréltem be újra.

Ezalatt függetlenített funkcionáriusként 1950. április 1-jéig tevékenykedtem, akkor a Rajk per hatására tanácsolták, hogy nézzek más mozgalmi beosztás után, ugyanis a pártban értelmiségi származású nem lehet. Ekkor a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot választottam, ahol megyei titkár lettem. Ezalatt az igen rövid idő alatt olyan sok élményben volt részem, olyan sok tevékenységem volt, hogy elhatároztam: amikor 75 év felé fog közeledni az életkorom, és már sem jelenem és sem jövőm nem lesz, akkor a múltamat fogom nézni, és abból fogok idézni mindenkinek okulására és tanulására, egyidejűleg a múlt pontosítására. Idézni olyan eseményeket, amelyekkel a városnak, a megyének előnyöket szereztem, magamnak pedig utólag lelkiismeret furdalást, mert nem mindig egyenes volt az út, amely a cselekedeteimhez vezetett. Többször kellett törvényt sérteni. Ennek ellenére büszkén vallom még ma is, hogy pártfunkcionárius voltam, a múltamat nem tagadom meg. Sőt, a múltamat értékelve el kell ismerjem azt: ebben az időszakban a párt minden erejével azon volt, hogy a dolgozó nép érdekeit szolgálja.

Nem tekintem másképpen az én magatartásomat sem, mindig azt néztem, hogy a város lakosságának a javát szolgáljam és annak az érdekében cselekedjek, nem pedig a magam javára Így ebben a kis írásban tízegynéhány eseményt fogok megörökíteni, nekem ezek végtelenül kedvesek és tanulságosak. Remélem, hogy mindenkinek el fogja nyerni a tetszését és nem fognak engem elítélni azokért, amelyeket olvasni fognak, ha* Dr. Bartha Sándor ügyvéd, Nyíregyháza közismert személyisége visszaemlékezésének közlésével köszöntjük a 80 éves szerzőt.

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

451

nem megértik, hogy húszéves fejjel nem cselekedhettem másképpen, mert ebben a korban nem hajlik az ember dereka, nem tud meghajolni, nem úgy, mint most már 74 évesen, amikor már kompromisszumra törekszem, az minden vágyam, hogy békesség és csend legyen körülöttem.

„Ipart Nyíregyházának!”

1947. év elején kb. 4000 munkanélküli volt az 50 ezer lelkes Nyíregyházán. Elsősorban a szovjet hadsereg által elhurcolt nyíregyházi civil polgárok hozzátartozói szenvedtek sokat, létbizonytalanságban éltek, sokszor ennivalójuk sem volt. Visszaemlékszem olyan esetre is, hogy a munkanélküliek – elsősorban az Oncsa-telepen élők – tüntettek a polgármesteri hivatalban. Fazekas János polgármester irodájában otthagytak egy gyereket azzal, hogy nevelje fel a polgármester, mert ők azt nem bírják. A polgármester úr, illetve elvtárs, mert szociáldemokrata volt, a tüntetőket a kommunista párthoz irányította, hogy a kommunista párt tud tenni az érdekükben valamit. A gyereket is átküldte a polgármester úr mihozzánk. Persze kiderítettük, kik a szülei; és a gyereket visszaadtuk nekik. Nem láttunk más megoldást a nagy munkanélküliség orvoslására, mint azt, hogy Nyíregyháza kapjon ipart, ezért kiadtuk a jelszót, nyilvánosan is meghirdettük, hogy „Ipart Nyíregyházának!”. Végrehajtó Bizottsági ülésen döntöttünk arról, hogy – mivel államilag nem ismerték el és nem honorálták, nem tettek meg Nyíregyháza iparosodásáért semmit sem, főleg nem adtak pénzt az iparosodásra – saját erőből kell elindulni. Úgy képzeltük el, van már elég gazdag ember Nyíregyházán, akik saját elhatározásukból – igaz, egy kis noszogatással – hozzájárulhatnak az ipar megteremtéséhez. Ezért összeállíttattuk Nyíregyháza ötven leggazdagabb polgárának a névsorát, és elhatároztuk, hogy ezeket fogjuk hetente két alkalommal egyenként felhívni a polgármester irodájába és velük el fogunk beszélgetni. Erre a beszélgetésre a végrehajtó bizottság engem jelölt ki és Ténigl Lászlót (nem pártfunkcionárius, hanem aktivista). Ő a megyei pártbizottságon segített és elsősorban arról volt híres, hogy Baktalórántházán, a tüdőszanatórium létesítése érdekében óriási munkát végzett.

Szinte neki lehet köszönni, hogy a Dégenfeld-Schönborn kastélyban megvalósult a tüdőszanatórium. Tehát Ténigl Lacival kezdtünk hozzá ehhez a feladathoz, és a névsorban, illetve rangsorban elsőket hívtuk be egyenként a polgármester irodájába. Erre az időre megkértük Fazekas János bácsit, hogy menjen haza, pihenjen, mert az irodájára nekünk van szükségünk.

A névsorban, illetőleg a listán első volt Ungár Lipót, második Wirtschafter Ármin.

Mind a kettő – a nevekből is tudható – zsidó származású volt, ezért később rám fogták, hogy antiszemita vagyok. Persze, amikor az adófizető polgárok legnagyobbika között keresztény is volt, már akkor elhallgattak az antiszemitizmussal és nem gondolták, hogy engem antiszemita érzelmek vezettek ahhoz, hogy az iparosításhoz a nagyon gazdag emberek hozzájárulását megkérjem.

Ezeknek a többsége virilista volt, ami azt jelenti, hogy az adófizető polgárok többsége, elsősorban a legnagyobb adót fizető polgárok hivatalból tagjai voltak a városi képviselő testületnek. Ők is döntöttek arról, hogy az általuk és a város polgárai által befizetett adókat mire fordítsák. Ők voltak a virilisták.

Közbevetőleg jegyzem meg, megfontolandó lenne, hogy az önkormányzati törvény módosításával, illetőleg amikor az új önkormányzati törvényt fogják megalkotni,

452

Bartha Sándor:

vegyék figyelembe: a legtöbb adót fizető polgároknak legyen beleszólása abba, hogy a város, illetőleg az önkormányzat mire fordítsa a befolyt adókat, hiszen ők fizették be azt. Legyen beleszólásuk az adó felhasználásába is. Ha jól emlékszem vissza, akkor a képviselő-testületben 10–15 százalék volt a virilisták száma.

Elsőnek tehát Ungár Lipótot hívtuk be a polgármesteri hivatalba és nagyon barátságos hangulatban ecseteltük a város helyzetét Ungár úrnak, aki nagyon megértő volt és mindenben helyeselt. Amikor azonban rátértünk arra, hogy ha ő ezt megérti, akkor, mint első virilistának kötelessége segíteni és orvosolni ezt a bajt, tehát járuljon hozzá a város iparosításához, elbizonytalanodott. Megkérdezte, hogy az urak ezt hogyan képzelik el. Mi úgy képzeltük el, hogy beszereztünk váltó nyomtatványokat és váltót kell aláírnia, ő határozza meg, hogy milyen összeget gondolt. Ő tízezer forintot gondolt; az urak mennyire saccoltak engem, kérdezte. Százezer forintot jelöltünk meg. Majdnem elájult Ungár úr. Végül meggyőztük róla, hogy írja alá a váltót és aláírta. Úgy tetszett, hogy egy kicsit megkönnyebbülve hagyta el a polgármester irodáját. Wirtschafter úr volt a soros és Ungár úr által nagyon gyorsan híre ment a legtöbb adót fizető polgárok körében, hogy milyen akciót kezdett a kommunista párt. Wirtschafter úr mondta is előre, nem kíváncsi arra, hogy mit mondunk Nyíregyháza város helyzetéről, munkanélküliségéről, iparosításárról, őt egy érdekli, hogy mennyire saccoltuk? Mondtuk, hogy őt is százezer forintra, ő is majdnem elájult, de csak aláírta a váltót. Így ment ez, hetente két alkalommal hívtuk be ezeket az adófizető polgárokat és már mindegyik tudta, miért hívtuk.

Mondták is, hogy ne mondjuk el az érveket, csak az összeget közöljük velük.

Emlékszem, hogy amikor Pap Dénes a kalapos került sorra – ő kb. a harmincadik helyen volt – és közöltük vele, hogy húszezer forintra gondoltunk, akkor azt mondta, az urak egy kicsit alábecsültek. Mert van annyi jövedelmem, hogy többet is tudnék áldozni erre a célra. Magától harmincezer forintos váltót írt alá. Ez a kezdeményezés azonban nem maradt csak a városban, hanem – gondolom Ungárék és Wirtschafterék összeköttetései révén – megtudták a pártközpontban is. Felhívott engem Bárd András, a Központi Ellenőrző Bizottság alelnöke és közölte, másnap látogatást tesz Nyíregyházán. Repülőgéppel jön, fogadjam őt autóval a repülőtéren. Meg is érkezett Bárd elvtárs a repülőtérre, s míg bejöttünk a párthelyiségbe, nem volt szó közöttünk hivatalos dolgokról, csak ismerkedtünk egymással. Amikor azonban belépett az irodába, az én szobámba, akkor rögtön azzal kezdte, hogy adjam elő a váltókat. Az íróasztalom fiókjában voltak, a kb. 40 db váltó összege nem érte még el kereken az egymillió forintot.

Kénytelen voltam azokat előszedni, Bárd elvtárs elvette tőlem, a táskájába tette és mondta, hogy Nyíregyháza iparosítását másképpen kell megoldani.

Az 1947. évi választás Ma már mindenki tudja, hogy az 1947. augusztus 31-én tartott és a baloldali blokk nyomására kikényszerített, soron kívüli választás volt az úgynevezett kékcédulás választás. Eddig mindenütt csak arról olvastam, hogy Rajk Lászlónak és a párt központi bizottságának volt ez a kezdeményezése, de még nem találkoztam olyan valakivel, aki állította volna magáról, hogy aktívan is részt vett a kékcédulás választáson. Nem titkolom, hogy én egyike voltam azoknak az eddigi ismeretlen személyeknek, akik a kékcédulás választásban igen aktívan részt vettek. Magam voltam az, aki a kékcédulákat kiállítottam és felhasználtam arra, hogy az eljus-

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

453

sanak az ország minden területére. Még július elején, vagy július közepén szólt nekem Pál Ferenc rendőrőrnagy, a megyei kapitányság vezetője, hogy igen fontos ügyben akar velem beszélni. Elmondta, hogy a kékcédulákat nekem kell írnom.

A kékcédulák arra szolgáltak, hogy aki a választás napján, augusztus 31-én nem tartózkodott a lakóhelyén, az másutt is szavazhasson. Ezért a lakóhelye szerinti választási bizottságtól névjegyzék kivonatot kért. Ez a névjegyzék-kivonat volt kék színű és a választási bizottság tartotta azokat egy zárt helyen. Pál Feri azonban nem onnan szerezte be a kékcédulákat, hanem a központ részéről, ő maga sem mondta meg, hogy ki adta a kékcédulákat. Mindenesetre nekem átadott egyezeregyszáz darab bejelentőlapot, amire csak egy név volt írva, de az ország minden részén levő rendőrkapitányság részéről le volt bélyegezve. Tehát Kaposvár, Szombathely, Nagyatád és minden helység rendőrkapitányságának bélyegzője szerepelt ezen a csaknem üres, csak egy nevet tartalmazó bejelentőlapon.

Nyíregyházán az Egyház utca 4 szám alatt, az ún. Kerekes-házban lakott Engel Tibor nagykereskedő, aki az első emeletet foglalta el a saját házában, de a lépcsőfeljárat mellett a földszinten nyílt két szoba és egy fürdőszoba. Nem önálló lakrész volt ez, mert konyhája nem volt, de a két egymásba nyíló szoba és a második, a bentebb lévő szobából nyíló fürdőszoba akár albérletnek, akár más célra használható volt.

Sipos Miklós volt a megyei pártbizottság gazdasági osztályvezetője, aki Engel Tiborral együtt ugyancsak zsidó származású volt. Szólt Sipos Miklós nekem, hogy próbáljak erre a kétszobás lakásra egy olyan megbízható egyént találni, aki bármikor, felszólításra el is hagyja a lakást, de oda jelentkezzen be, használja, nehogy kiigényeljék Engel Tibortól. Hát mivel ez a választások előtt volt és megbeszéltük Pál Ferivel a kékcédula kiállítását, ezért saját magam részére második irodaként vettem használatba az Engel Tibor tulajdonában levő két szobát és fürdőszobát. Beszereztem öt különböző színű tintát, ugyanannyi tollat és a napi munkám befejezése után átmentem az Egyház utca 4. alá és ott kezdtem el, folytattam és fejeztem be a kékcédula írását. Elsősorban a saját embereim adatait kellett beszereznem. Nekem volt harminc rendező gárdistám, mind megbízható egyén volt, azoknak a személyi adatait gyűjtöttem össze és a majdnem üres, csak névvel ellátott rendőrségi bejelentőre írtam rá a megfelelő rovatba az én harminc emberem adatait. Körülbelül harminc, negyven darab kékcédulát állítottam ki ugyanerre a névre és adatokra, habár a kékcédulán nem volt úgy minden adat feltüntetve, mint a bejelentőlapon, de a nevet, a lakáscímet tartalmazta. Nekem figyelembe kellett venni azt is, hogy Kaposváron, Nagyatádon milyen színű tintával írták be a nevet a bejelentőlapra és lehetőleg ugyanolyan írással kellett a saját embereim adatait beírni, tehát utánoznom is kellett az írást, ezért én voltam egyedül alkalmas a kékcédulák írására, mert a többi elvtársak nem rendelkeztek megfelelő iskolai végzettséggel sem. Főleg éjszaka dolgoztam a Kerekes-házban és mivel kimerített már a nappali munka is, dr. Havasiné dr. Klein Ellától kértem, hogy adjon valamilyen szert, ami éjszaka ébren tart. Akkor hallottam először az Actedronról, amelyet később – állítólag a Mindszenty-perben is – felhasználtak arra, hogy Mindszentytől megfelelő vallomást csikarjanak ki, tehát ne hagyják aludni. Mindszentyt is ezzel kényszerítették állítólag arra, hogy az elvárásoknak megfelelő vallomást tegyen.

Minden nap reggel kellett egy szem Actedront bevennem – egyébként ez kétkeresztes méreg volt és a gyógyszertárban sem adták ki másodszor ugyanazt a mérget és listát vezettek arról, hogy kinek adtak Actedront. Ez a méreg egész éjszaka ébren

454

Bartha Sándor:

tartott, nem lehetett aludni tőle. Amikor már világosodott, és amikor már közelgett a fél nyolc, nyolc óra, akkor átmentem a pártszervezethez a Rákóczi utca 4. szám alá és ott folytattam a munkát, ahol előző nap abba hagytam.

Az elkészített egyezeregyszáz bejelentőlapot és hozzá a megfelelő számú kékcédulát átadtam Pál Ferencnek kb. egy héttel a választások előtt, és ő terítette szét az országban. Tehát az én embereimnek – annak a harminc embernek – jutott tíz, húsz, harminc kékcédula – kinek hogy – és elküldtük a harminc embert Debrecenbe, hogy ott a megfelelő választókerületekben jelentkezzenek és adják le szavazatukat, nyilvánvalóan a kommunista pártra. A megye többi részein is volt hasonló akció, de kékcédulát csak én állítottam ki a megyében egyedül. Sosem felejtem el, hogy Nyíregyházára ibrányiak jöttek, és itt szavaztak a választókerületekben. Még mielőtt terítettük volna a kékcédulákat, szóltam Solymosi Miskának a szociáldemokrata párt városi titkárának, hogy menjünk el együtt a választási bizottsághoz, nézzük meg, hogyan tevékenykednek, mi újság van. Ő nagyon szívesen ráállt erre és elmentünk a városháza belső udvarán levő nagyon régi irodahelyiségekbe, ami a jelenlegi konyha mellett volt. Ezeket már lebontották. Felkerestük dr. Pártos Imre ügyvédet, aki a választási bizottság titkára volt. Pártos Imréről elmondom azt, hogy én még láttam őt szovjet főhadnagyi ruhában, mert mint fogságba esett egyén jelentkezett a szovjet hadseregbe és aktívan tevékenykedett is szovjet tisztként. Ismert nagyon sok moszkvai magyar pártfunkcionáriust, többek között Nagy Imrével nagyon jóban volt. Pártos Imre mutatta a választói névjegyzéket – meg is néztük magunkat benne Solymosi Miskával – és a névjegyzék kivonatokat, a kékcédulákat, volt eltéve vagy száz darab a szekrényben. Amikor Solymosi meg Pártos Imre elfordultak, én kivettem a kékcédulákból húsz vagy harminc darabot, elfordultam és zsebre raktam. Amikor elmentünk a választási irodából, akkor mondtam Solymosi Miskának, hogy Miska bácsi, itt van húsz névjegyzékkivonat, használják fel a szociáldemokrata párt érdekében, adja oda olyan megbízható szociáldemokratának, akik biztosan rá szavaznak, és húsz vagy harminccal több szavazatot fog kapni a szociáldemokrata párt, mint amennyit a tényleges választók adtak volna le rájuk.

Nagy örömmel fogadta Solymosi elvtárs a kékcédulákat. Augusztus 31-én, amikor én választási ügyeletet tartottam a pártirodában, ahová jöttek az információk az ország egész területéről, egyszer csak szóltak, hogy a polgári iskolában lévő választókörzetben Pásztor József szociáldemokrata országgyűlési képviselő felfüggesztette a választást a kékcédulák használata miatt. Ő bent volt a választási helyiségben és észlelte, hogy többször ugyanaz a személy vette elő a kékcédulát és szavazott le, ezért felfüggesztette a választást. Gyorsan telefonáltam Solymosinak, hogy mit csinált ez a Pásztor elvtárs, aki szociáldemokrata képviselő, a jobboldali demokraták legjobboldalija volt, és kértem, hogy szóljon Pásztornak, ne zavarja tovább a választást, engedje, hogy tovább szavazzanak a választók. Solymosi eleget is tett a kérésnek és Pásztor József utána engedte tovább a választást. Az MKP kapta a legtöbb szavazatot a választáson, a szociáldemokraták jócskán lemaradtak, de az előző választáson nyertes Független Kisgazda Párt is lényegesen kevesebb szavazatot kapott, mint a kommunista párt.

Már itt nem ismétlem meg azokat a következményeket, amelyek a választás után következtek be – pl. nem sikerült legelőször kormányt alakítani, nem sikerült a baloldali blokkot újra összehozni. A szociáldemokraták központilag bojkottálták a kormány alakítását, és hosszú időbe tellett, míg sikerült meggyőzni őket is, hogy folytassák tovább a baloldali blokk-féle kormányzást.

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

455

A Sulyok-párt nagygyűlése Az 1947-es választást mindegyik párt meg akarta nyerni. A Független Kisgazda Pártból kizárt Sulyok-párti képviselők is igen aktívan tevékenykedtek országszerte, hogy meghódítsák a választó polgárokat. Nyíregyházán az Ér utca 13 szám alatt a ma is meglévő és ugyanolyan számozású épületben székelt a Sulyok-párt szervezete. Mi is tudni akartuk, hogy mi folyik ebben a Sulyok-párti szervezetben, ezért az egyik megbízható, Oncsa-telepen lakó, postás foglalkozású személyt, MKP tagot kértem meg arra, hogy menjen el az Ér utcába, íratkozzon be a Szabadság Pártba – tehát a Sulyok-pártba –, és hozzon el onnan minden információt, iratoktól kezdve a beszélgetések tartalmáig. Albertnek (nem tudom a keresztnevét) hívták ezt a fiút, aki nagyon hűségesen teljesítette a kiadott feladatot.

Nyíregyházán is választási nagygyűlést tartottak, még júniusban. A Szabadság Párt (a Sulyok-párt) Hegymegi Kiss Pál országgyűlési képviselőt küldte le a nagygyűlés megtartására. Az Albert fiú hozott egy meghívót is a Korona nagytermében tartandó nagygyűlésre. Ugyancsak Pál Ferivel készítettünk a Megyei Pártbizottság Vay Ádám utcai székházában lévő stencil gépen kb. 50 meghívót, ugyanolyan helyesírási hibákat ejtve a meghívó szövegébe, mint ami az eredetin volt. Ezt az 50 db. meghívót ugyancsak kiosztottam az én embereim között – tehát az MKP városi szervezetének a fiataljai közt –, és kértem, hogy menjenek el a Sulyok-párti nagygyűlésre, azt zavarják meg, és lehetőleg érjék el, hogy ne tartsák meg a nagygyűlést. Minden fiúnak elmondtuk, gyűrjék fel a kiskabátjuk a gallérját, hogy így lehessen őket megkülönböztetni, ha valami csetepaté támad a nagygyűlésen, akkor ne egymást verjék, hanem az idegeneket. Pál Feri személyesen is részt vett ezen a nagygyűlésen. A Korona Kossuth tér felőli bejáratán, a csukott kapunál állt két Sulyok-párti személy és kérte el mindenkitől – aki fel akart menni az emeletre – a meghívót a nagygyűlésre. Csak jó későn észlelték, hogy nemcsak Sulyok-pártiak vannak a meghívottak között, hanem idegenek is, akiket ők nem hívtak meg a nagygyűlésre. Tapasztalták, hogy a meghívó az ugyanolyan, mint amilyet a hithű Sulyok-pártiak mutattak fel, és ezért csak beengedték azokat, akik meghívóval mentek.

A választási nagygyűlésen a mikrofonhoz először a nyíregyházi szervezet megbízottja lépett, aki ugyancsak országgyűlési képviselő volt, és köszöntötte az ünnepi szónokot. Majd Hegymegi Kis Pál országgyűlési képviselő állt a mikrofon elé és annyit mondott, hogy énekeljük el a Himnuszt. A jelenlévő embereim azonban az internacionáléba kezdtek bele. A Sulyok-pártiak elkezdtek hangoskodni, hogy árulás történt, árulás történt, megzavarják a nagygyűlést. A nagy kiabálásban Hegymegi Kis Pál lépett a mikrofon elé és ennyit mondott: alkotmányos kötelességemnek tartom… Ebben a pillanatban az én embereim az oda készített lócákat felvették és elkezdték ütlegelni mindazokat, akiknek nem volt felgyűrve a kiskabát gallérja.

Köztük szociáldemokraták is voltak, de őket nem lehetett megkülönböztetni a többitől és nagy verekedés támadt. Sérültek is voltak, súlyosan sérültek is, ezért Pál Feri a mikrofonhoz lépett és mondta, hogy a rendőrhatóság nevében feloszlatja a nagygyűlést, s ezzel vége volt a Sulyok-párti választási nagygyűlésnek. A mentősök vagy négy súlyosan sérült személyt vittek el. Hát így sikerült a Sulyok-pártnak a nagygyűlése, nem is igen volt megfelelő választási eredménye, pedig mint a Kisgazda Pártból kivált legnagyobb ellenzéki erő igen jó eredményre számított.

456

Bartha Sándor:

A könyvesbolt Nyíregyházán A pártközpontból pártszervezetünket leggyakrabban Vas Zoltán látogatta meg.

Közellátási kormánybiztosként a megyéből szerzett be nagymennyiségű burgonyát a budapesti lakosság ellátására. De beszerző útjai alkalmával mindig felkereste az MKP nyíregyházi szervezetét, ahol legtöbbször én tárgyaltam vele.

Ilyenkor tettünk egy sétát a városban is, és Vas Zoltánnak első dolga volt megállni a városháza Zrínyi Ilona utca felé eső sarkán lévő Szikra Könyvesbolt előtt.

Bementünk és rögtön azt kérdezte meg, hogy van-e „Tizenhat év fegyházban” című könyvéből eladni való. Ha azt mondták, hogy van, akkor letolta az eladókat, vagy az eladót, nem propagálja az ő könyvét, ha pedig nem volt könyv, akkor azért, mert nem rendelt.

Vas Zoltán hiú ember volt, de roppant emberséges, nagyon barátkozó és jószívű.

Amikor kijöttünk a Szikra Könyvesboltból, azt mondta: „Hosszú – magas termetemre utalva így hívott –, ha én lennék Nyíregyháza város propagandistája, én szégyelleném magamat, hogy a párt könyvkiadójának, a Szikrának ilyen kis könyvesboltja van a megyeszékhelyen”. (Mert valóban szűk kis helyiség volt, amiben előtte a Magyar Nép, a Farkas Pál tulajdonában lévő pártlap egyik munkatársa, Májlinger István dolgozott.) Kérdeztem tőle, Vas elvtárs mikor fog Nyíregyházára jönni? mondta, nem tudja, de két-három hónap múlva biztosan. Miért kérdezed? Mondtam semmi, nem lényeges, majd meglátjuk. Másnap szóltam a kórház párttitkárának, Lovas Jánosnak, hogy a testvérével együtt jöjjenek be másnap hozzám a pártbizottságra. A testvére – a keresztnevére már nem emlékszem – cipő-nagykereskedő volt és közvetlenül a Szikra Könyvesbolt mellett kezdődött a cipő-nagykereskedése, és tartott a városháza bejáratáig. Ott azonban még volt egy üzlet Lovas tulajdonában.

Megkérdeztem Lovastól akar-e Nyíregyházán továbbra is kereskedő lenni?

Mondta, hogyne, hát az csak természetes. Mondom neki, akkor átpakoltok a városháza túlsó oldalán lévő kiskereskedés helyére, ami lényegesen kisebb volt, mint az általa használt helyiség. Mondtam, ott tovább gyakorolhatja a cipő-kiskereskedést, de ha nem, akkor vegye úgy, hogy másnap a bútorokat is ki kell pakolni a cipőkereskedéséből és ki kell üríteni azt, és a város rendelkezésére bocsátani.

Természetesen elfogadta az ajánlatot, és testvére is megerősítette, hogy majdnem ugyanolyan helyen, igaz lényegesen kisebb, de cipőkereskedésre használatos helyiséget kap cserébe. Valóban eleget tett az átköltözésnek, én meg a Szikra Könyvesboltot költöztettem be a volt Lovas-féle cipőkereskedésbe. Nem engedtem elvinni a berendezéseket, tehát a polcokat, mert arra könyveket nagyon jól rá lehetett tenni, és szóltam a szikrásoknak, minél több könyvet hozzanak és rakjanak fel a polcokra, hogy a könyvesbolt látogatói, vásárlói minél nagyobb választékok találjanak. Ennek Miholecz András, Zurócsik Lajos és Szabóné eleget tettek és az új helyen igen rövid idő alatt megnyílhatott a Szikra Könyvesbolt.

Amikor legközelebb, talán három hónap múlva jött Vas Zoltán, indítványoztam, hogy sétáljunk egyet a városban. Elmentünk arra és látta, hogy négy vagy öt kirakatban vannak a Szikra által kiadott könyvek. Csodálkozott és majdnem leesett az álla. Kérdezte, hogyan tudtam megoldani, mit csináltam. Mondtam, Vas elvtárs, azzal nem kell törődni, lényeg az, hogy a Szikra Könyvkiadó méltó helyet kapott Nyíregyházán a könyvesboltja részére.

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

457

A Vasgyár utcai bérházak Vas Zoltánnál maradva azt is el kell mondanom, hogy nagyon szerette az ajándékokat. Nem a nagy, hanem az apró-cseprő ajándékokat, amivel mindig megleptem.

Mindig együtt ebédeltünk a Koronában, és tudtam, hogy Vas Zoltánnak a rántott harcsa a kedvence. Mike Bandi bácsinál megrendeltem ezekre az ebédekre a rántott harcsát, meg berendeltettem Müller Lala cigányprímást, hogy ebédidő alatt is szórakoztassa Vas Zoltánt.

Amikor leültünk ebédelni, Müller Lala a zenekarával együtt rázendített, hogy „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót”, és húzta az összes munkásmozgalmi nótát. Vas Zoltán mondja nekem, te Hosszú, hát milyen cigányprímásotok van, hogy csak mozgalmi nótákat tud, cigánynótákat meg magyar nótát nem tud?

Odaintettem Lalát és mondtam neki, hogy ne mozgalmi dalokat játsszon, hanem olyanokat, amilyeneket esténként szokott a Koronában. Vas Zoltán nagyon meg volt elégedve. Mindig magával hozta Nyíregyházára a személyi titkárát, egy tőlem egy-két hónappal idősebb fiút, és büszkén mutatta be, hogy az ország legfiatalabb miniszteri tanácsosa. Valóban, ezzel a ranggal régen méltóságos cím is járt. A titkáránál volt a pénz, a belső zsebében tartotta a pénzt, és ő fizette az ebédeket.

Előfodult, hogy a szomszéd asztalnál is ült pesti vendég, aki nagyon jól ismerte Vas Zoltánt. Ő is a pesti vendéget, mert az a Szociáldemokrata Szövetkezetek Szövetségének az elnöke volt. Ugyancsak zsidó ember, a titkár is természetesen az volt, és átszólt a mi asztalunkhoz ez a szociáldemokrata elnök, hogy „Zoltán, átmehetek az asztalodhoz, megihatom ott a sörömet?”. Mondta neki, gyere-gyere, de Te fogod fizetni itt az összes cehhet. Persze örömmel vállalta, mert valamilyen hitelkérdésről volt szó.

Vas Zoltánnak ekkor átadtam egy fényképalbumot. Valószínű sok nyíregyházi emlékszik még a szépemlékű Csépány Tibor fényképészre, akivel felkerestettem a Friedman-telep szélén álló cigányputrikat, amelyekben laktak. Fényképfelvételt készíttettem ezekről a házakról, meg a környékükről, arról a nagy sárról, ami ott volt. Amikor Vas Zoltán elkezdte lapozni a fényképalbumot azt kérdezte, hogy hol van ez a sártenger? Mondom neki, hogy itt, Nyíregyházán. Üljünk be a Vas elvtárs Hudsonébe és én kiviszem oda Vas elvtársat, de nem tudom, hogy a Hudson nem fog-e befulladni a sárba. Vas Zoltán nem tartott igényt arra, hogy felkeressük a Friedman-telepet, de megkérdezte: mondd, Hosszú, mi a célotok ezzel a fényképalbummal? Mondom neki, hogy bemutatni a város lakásállományát, hogy itt nem történt még egy lakóház felépítése sem a felszabadulás óta. Mindössze a Szent István úton az akkori Vörös Hadsereg úton lévő OTI, később SZTK épületének az emelet ráhúzása volt az egyedüli olyan építmény, amellyel dicsekedni lehetett. Mondja Vas Zoltán, hogy bombakárosultak is vannak? Menjünk el a Hadikfalvára, még ma is tiszta rom minden ház, mert Hadikfalvát is lebombázták.

Vas Zoltán, aki nem volt túlzottan bőkezű, de nem is volt olyan, hogy megtagadta volna a kedvezményeket Nyíregyházától, azt mondta: építsetek egy olyan kétszer tizenkétlakásos bérházat, adok rá egymillió forintot. Azelőtt is minden látogatásakor osztogatott kétszáz, háromszáz, négyszázezer forintot közmunkára. Ez a négyezer munkanélküli foglalkoztatásához kellett, meg Sóstó újjáépítéséhez kellett. Így épült Nyíregyházán elsőnek a Vasgyár utcai kétszer tizenkettes bérház, amelyiknek az egyik lakásába az utcafronton lévő házba beköltözött Murczkó Károly is, a városi pártbizottság akkori titkára.

458

Bartha Sándor:

Révai József A másik nagynevű politikai bizottsági tag, akivel rendszeres kapcsolatban voltam, Révai József volt. Nagyon megértettük, nagyon tiszteltük, nagyon becsültük egymást. Őt 1946 júliusában a Csengeri utcában ismertem meg, ahol a hatodik kerületi pártszervezet székházában részt vettem egy négyhetes kulturális pártiskolán. Mivel a kultúra Révai Józsefhez tartozott, természetes, hogy meglátogatta a kulturális pártiskolát. Én azelőtt nem láttam, nem is ismertem Révai Józsefet, aki megjelent a földszinten levő színházteremben, ahol mi pártiskolások a színpadon foglalaltoskodtunk. Én szavaltam Petőfi A nép nevében című versét. Amikor ezt a pártiskola vezetőinek és a pártiskola hallgatóinak elszavaltam, akkor felállt a székéből egy vékony, nem túl magas, szemüveges férfi, odajött hozzám és mondta, hogy érzékeljem jobban, hogy a versben többször előforduló „tűz” szónak más és más jelentést ad a hangsúly. És akkor ő elmondta, hogy „az maga a tűz, úgy vigyázzatok, ismét pusztíthat a láng rajtatok”.

Akkor én is olyan sovány voltam, hogy 60 kilogramm voltam ugyanezzel a magassággal és a szél is átfújt rajtam. Megkérdezte, hogy hívnak, honnan jöttem, bemutatkoztam, és azt mondta, Bartha elvtárs olyan, mint a népi demokrácia, a váz meg van hozzá, csak ki kell tölteni. Ez osztatlan derűt váltott ki, jót kacagtak rajta a jelenlévők. Én felszabadultan társalogtam ezzel az illetővel – nem tudtam kicsoda – és mikor visszament a helyére, a pártiskola többi hallgatói körém sereglettek és akkor mondták, hogy Te így tudtál beszélni Révai elvtárssal. Akkor tudtam meg, hogy az illető Révai József, a politikai bizottság tagja.

Vele aztán még találkoztam egy párszor, többek között felhívott 1948 elején, szóljak Vető Lajos evangélikus püspöknek, hogy menjen fel az útleveléért, mert értelmiségi béke nagygyűlésen kell részt vennie Párizsban. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Vető Lajos evangélikus püspök neve már nem volt ismeretlen előttem, mert Sterbinszki Béla, a Diósgyőri Gépgyár párttitkára – akivel együtt voltam a Karolina úti pártiskolán –, közölte velem, hogy nem sokára lesz egy kommunista evangélikus püspökötök. Vető Lajos Diósgyőrben volt városi- illetőleg gyári evangélikus lelkész és Sterbinszki Béla már tudta, hogy Nyíregyházán fogják megválasztani evangélikus püspökké. Valóban Túróczy Zoltán után Vető Lajos lett a püspök.

Hiába akartak a helyiek mást, a püspökválasztó közgyűlésen úgy kellett szavazni a tagoknak, ahogy az elő volt írva, és Vető Lajost kellett megválasztani püspökké.

Természetes, hogy megköszönte Révai üzenetét.

1948. márciusában Galyatetőn töltöttem el három hetet, nagyon rám fért a pihenés, és ahogy mondtam is, 60 kg voltam. Révai József szerint a népi demokráciát is és engem is meg kell tölteni tartalommal. Egy kicsit hízókúrán is voltam Galyatetőn, ahol 60 kg-ról 12 kg-ot híztam. Ezzel két tortát is nyertem, mert minden 5 kg súlygyarapodás után az illető kapott a galyatetői vezetéstől egy tortát. A galyatetői üdülőben ott volt Révai József is a fiával. Nagyon megörültünk egymásnak, akkor a fia olyan 6-8 éves lehetett, nagyon ragaszkodott hozzám, együtt jártunk a fedett uszodába fürdeni. Révai szívesen és örömmel engedte el velem a fiát.

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

459

A magyar sztahanovista mozgalom Ebben is részt kellett vennem, illetve belecseppentem, mint Pilátus a krédóba. A dohányfermentálót építette akkor egy sajószentpéteri magasépítő vállalat, és egy Kórik Gábor nevezetű ács volt a párttitkár. Egyszer szólt nekem, hogy menjek már ki, mert van itt egy kőműves, Pozsonyi Zoltán, Újfehértóra való és sztahanovista mozgalmat kezdett. Gyorsfalazási módszere van, nézzem már meg! Kimentem és kértem Pozsonyit, hogy mutassa már be ezt a gyorsfalazási módszert, amit ő a szovjet hadifogságban tanult el, sőt újságcikket is mutatott arról, hogy Pozsonyi ott is sztahanovista volt. Hát én nem igen értettem meg, hogy ez miért sztahanovista módszer, mert Pozsonyi Zoltán nem egyedül dolgozott. A fermentáló egyik sarkának a falazatát készítette el. A habarcsot külön két segédmunkás készítette, a téglákat egy állványra a segédmunkások rakták fel a kezeihez, a két szélre egy lécet tett és a tégla magasságokban egy szeg volt beleszegelve ezekbe a lécekbe.

A segédmunkások hordták fel vedérrel a habarcsot, terítették le, és Pozsonyinak a kezébe adták a téglát, ő azt a habarcsba belehelyezte, ráütött egyet a kőműves kalapáccsal, ment tovább és tényleg percek, tízpercek alatt készült el egy sor.

Emelkedett az épület olyan gyorsan, hogy azt alig lehetett elhinni. Persze nem volt szép, mert a habarcs lecsurgott, de azzal nem törődtek. Lényeg az, hogy az nap Pozsonyi 234 százalékra teljesítette a normát. Én még aznap betetettem az újságba, hogy a dohányfermentáló építkezésén Pozsonyi Zoltán 234 százalékra teljesítette a normát. Másnap felhív Révai József, hogy tudok-e erről a teljesítményről? Mondtam nemcsak tudok, hanem ott voltam, és valóban 234 százalékot teljesített.

Nahát, akkor – mondta – elindult Magyarországon is a sztahanovista mozgalom.

Szólok a szakszervezeteknek, hogy menjenek ki és kezdjék el a mozgalmat. Valóban, 1949. szeptember elsején idejött a szakszervezettől vagy öt személy. Fényképészek, fotósok, és megjelent utána a Népszavában, a harmadik oldalon egy egész oldalas cikk a magyar sztahanovista mozgalomról. Természetesen a bekezdésben engem említettek elsőnek, hogy én fedeztem fel. Hát nem tudom, hogy büszke legyek-e rá, vagy sem. Mindenesetre az országban elindult a sztahanovista mozgalom.

Pozsonyit rögtön kiemelték, és elvitték az Építésügyi Minisztérium Újítási Osztály vezetőjének. Később bejárta Magyarországot és bemutatta minden megyében igen sok építkezésen munkamódszerét.

Egynapos újságíró Györe Józsefnek, a megyei pártbizottság titkárának a pártközpont kiadta feladatul, hogy írjon a Szabad Népbe egy cikket és megadta annak a témáját is. Persze Györe József, mint vasesztergályos szakmunkás nem nagyon értett a betűvetéshez és ezért kiadta a megyei pártbizottság agitációs és propaganda osztályának, Kovács Sándor osztályvezetőnek, hogy írassa meg a cikket. Biztosítson annak a számára, aki írja, megfelelő munkakörülményeket és bocsásson rendelkezésére minden olyan adatot, amely a cikk megírásához szükséges.

Persze a kiválasztott személy én voltam, hiszen azelőtt is a helyi újságban minden újévi lapszámban az illetékes párttitkár nevében én írtam meg az újévi cikket.

Biztosítottak a pártbizottságon egy külön szobát, szinte elvesztem benne. Valóban minden adatot rögtön produkáltak, amit kértem. A megírásra határidő volt adva,

460

Bartha Sándor:

a cikkel határidőben készen lettem, azt elvitték Györe elvtársnak, aki továbbította a Szabad Néphez. A cikket egy betűváltoztatás nélkül közölték. Györe József nagyon büszke volt rá, engem külön meg is jegyzett, hogy ilyen naggyá tettem őt.

Amikor a helyi újságtól elment a főszerkesztő, ha jól tudom, Vajda Márton, akkor a pártközpontból küldtek el az új főszerkesztő megválasztásához és betanításához egy elvtársat, akit Siklósi Norbertnek hívtak.

A megyei pártbizottságon megérdeklődte, hogy kiből lehet jó főszerkesztőt csinálni, Györe József természetesen engem ajánlott. Még aznap felhívott Siklósi Norbert, hogy Bartha elvtárs, gyere el este az újság szerkesztőségébe – amely akkor a Vay Ádám, jelenleg a Dózsa György út 5. szám alatt volt.

Este elég későre járt az idő, már nem volt senki a szerkesztőségben, csak Siklósi Norbert. Nagyon elvtársiasan fogadott, rögtön elkezdett beszélgetni, és mondta, hogy engem hoztak számításba a helyi újság főszerkesztőjének, persze az én megkérdezésem nélkül. De úgy gondolták, ami pártfeladat, azt nekem el kell vállalnom, és el kell látnom.

Siklósi elvtárs rögtön azzal kezdte, hogy bevezet engem a kommunista párt rejtelmeibe. Mondta, hogy a kommunista újságírást a forradalmi romantika vezeti.

Tudod, hogy mi az a forradalmi romantika? Hát el tudom képzelni, tudom, hogy mi a romantika, tudom, hogy mi a forradalom, hátha ötvözöm ezeket, akkor kijön a forradalmi romantika. Siklósi két példával mutatta be, hogy mi a forradalmi romantika. Azt mondta, itt van Sóstón a Vörös Csillag Termelőszövetkezet. Most augusztus vége, vagy szeptember eleje van, és a szőlőt már háromszor kellett volna permetezni. Kimégy a sóstóhegyi Vörös Csillaghoz és megtudod, hogy a szőlőt csak egyszer permetezték. Visszajössz és megírod, hogy a Sóstóhegyi Vörös Csillag Termelőszövetkezet már háromszor permetezte a szőlőt, ezzel eléred, hogy a sóstói Vörös Csillag Tsz bepótolja a mulasztását és bepótolja a permetezést. A másik oldalról pedig példát mutatsz a többi szövetkezetnek, hogy íme ez a szövetkezet már háromszor permetezett és őket is arra serkented, hogy háromszor permetezzék a szőlőt. A másik példa: Kimégy Nyírbátorba – akkor Nyírbátor még község volt –, és a községi párttitkártól megkérdezed, hogy ki itt a jó pártbizalmi?

Mondja, hát nincs jó, de akkor megkérdezed, hogy kiből lehet jó pártbizalmi, akkor mond egy nevet, akit felkeresel. Együtt mentek el a beosztott tíz párttaghoz, és Te beszélgetsz a párttagokkal, visszajössz és megírod, hogy X. Y. pártbizalmi Nyírbátorból így foglalkozik a párttagokkal. Azt mondja, most már tudod, hogy mi az a forradalmi romantika. Mondtam, tudom, de én azt egy szóval ki tudom fejezni, hazugság. Ekkor eldöntöttem, akárhogy kérnek rá, akárhogy erőszakoskodnak, nem leszek újságíró.

Mondta Siklósi elvtárs, hogy másnap már be se menj a pártbizottságra, mert a munkakönyved itt van nálam, ide gyere a szerkesztőségbe, mert itt adok feladatot.

Ki fogsz menni Vajára és szerkesztesz egy országos burgonya-begyűjtési felhívást.

Megírod, azt leadod onnan Vajáról a Szabad Népnek és a helyi újságnak és akkor azt közölni fogják. Ezen felül, még írsz egy, a párt belső ügyeivel foglalkozó cikket. Én fegyelmezett ember voltam mindig, valóban kimentem Vajára, ahol Sipos Sándor barátom volt a jegyző. Mondom neki, hogy nekem az a feladatom, hogy országos burgonya-begyűjtési versenyfelhívást szerkesszek és tegyek közzé. Adott minden segédeszközt hozzá, én azt megírtam, telefonba beolvastam mind a két újságnak, és hazajöttem Nyíregyházára. De nem mentem be a szerkesztőségbe még

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

461

másnap sem, hanem felkerestem dr. Moskovits Károlyt, aki akkor az SzTK főorvosa volt, és a Vörös Hadsereg utcai székházban székelt. Elmondtam neki, hogy főszerkesztőnek akarnak, én meg nem akarom a nevemet adni az újság szerkesztéséhez.

Mondtam, hogy írjon ki engem táppénzre. Mondta, hogy jó, minden további nélkül, úgyis tudom, hogy kimerült vagy, fáradt vagy. Szól a telefon, és Siklósi Norbert jelentkezik Moskovits Károlynál, kérdezi, hogy Bartha elvtárs ott van nálad? Mondta igen, na küldd akkor azonnal hozzám. Moskovits leteszi a telefont és mondja, hogy Sanyikám, sajnos nem tudok segíteni rajtad, be kell, hogy menjél Siklósi elvtárshoz azonnal. Én meg folytattam az utam tovább a Vörös Hadsereg útján, ki a kórházba, ahol Zempléni Béla volt a kórház igazgatója. Jó barátok voltunk, nagyon sok időt töltöttünk együtt, szívélyesen fogadott. Nemcsak hellyel kínált meg, hanem kávéval is és kérdezte, hogy miben lehet a rendelkezésemre. Mondtam, Bélám gyere ki a kertbe, üljünk le egy padra, ott elmondom, mert itt a falnak is lehet füle.

Kimentünk és mondom neki: Béla, főszerkesztőt akarnak belőlem csinálni a helyi újsághoz, én semmiképpen nem akarom. Már akkor olyan dolgok történtek a párton belül is, olyan sok volt a törvénnyel való visszaélés, az erőszak, akkor volt Rákosi kultusza a tetőfokán. Én ezt semmiképpen nem akarom, mondom, segíts rajtam!

Elmondtam neki, hogy Moskovitssal mi történt. Azzal folytatta, hogy ő akkor itt helyben nem tud segíteni, de van neki Pesten, a külső hárshegyi szanatóriumban egy igen jó barátja, Simonyi főorvos, akivel együtt végezte Kolozsvárott az orvosi egyetemet. Írt pár sort Simonyinak, és kért, hogy neki is mondjam el őszintén, mi történt. Valóban még aznap a déli személlyel felmentem Pestre, a külső hárshegyi szanatóriumba, ami a Lipótmezőnek egyik részlege, csak nem a bolondok vannak ott, hanem az idegkimerült emberek, akiknek az idegeivel van baj. Felkerestem Simonyit, odaadtam a Zempléni Béla levelét. Kérte, mondjak el mindent őszintén.

Elmondtam neki és azt mondta: na figyelj ide, én most téged „tátim” felveszlek, ami azt jelenti, hogy minden előzetes orvosi vizsgálat nélkül felvesz az osztályára, befektet és majd amikor kell, akkor hazamész.

Sajnos nem bírtam ki a szanatóriumban, mert még a kétágyas szobában is hemzsegtek a poloskák, amit először Simonyi tagadott. Aztán megmutattam az éjszakai vadászatom eredményét és tíz nap után mondtam neki, hogy engedj haza.

Hát azt mondta, sajnos nem lehet, hát „tátim” vettek fel és csak halálos esetekben lehet ilyet. Azt mondja, hogy maradj itt, azt csinálsz, amit akarsz, kimész a városba, megmutatom azt a helyet, ahol a betegek ki szoktak szökni, használd azt is, csak ne menjél haza. Még pár napig kibírtam, utána mondtam, hogy ne haragudj, én megyek haza, legyen akármi. Adott kórházi elbocsátót, kórházi zárójelentést, véleményt, amivel hazajöttem. Nem az első, de a második utam a pártbizottságra vezetett, ahol még a portás is országgyűlési képviselő volt, Uri Lajos Tiszalökről, vagy Tiszavasváriból. Ahogy beszélek a portással, jön ki az épületből Györe József, és ahogy meglát, mondja: Bartha elvtárs, na végre, hogy látunk, gyere, mert várunk, Te leszel a főszerkesztő. Mondom neki, Györe elvtárs, nem lehet, fent voltam Pesten idegszanatóriumban, itt van a zárójelentés, semmiféle megfeszített szellemi, vagy fizikai munkát nem szabad végeznem. Az mondja, hagyd a pesti fasisztákat, majd átmész Debrecenbe, szólunk Barczi Gyula elvtársnak – nagyon jó barátom volt Gyuszi is – és majd ott ő a kommunista orvosokkal lerendezi az ügyedet. Mondom, sajnos, Györe elvtárs, ez nem lehet, ez már itt le van írva, én ahhoz tartom magam.

Végül nagy nehezen beletörődött, hogy nem én leszek a főszerkesztő, úgy, hogy összesen egy napig voltam hivatásos újságíró. Annál többet foglalkoztam aztán

462

Bartha Sándor:

később a szerkesztőséggel. Még ügyvédként is voltam a szerkesztőség jogásza, és én írtam az olvasói levelekre adott válaszokat.

A Kossuth-szobor csillaggal Az 1956-os eseményekben egyáltalán nem vettem részt, de mindig érdeklődéssel figyeltem, mi történik, különösen Nyíregyházán. Ha jól emlékszem, 26-án kezdték a vörös csillagokat leverni, és szavalták el a villamos tetejéről a Nemzeti dalt. Én akkor leültem a Kossuth szobrot körülvevő vas kerítésre. Onnan figyeltem az eseményeket. Láttam, hogy a városházáról leverték a vörös csillagot, a téren lévő három szovjet síremléket szétdobálták és közben a városháza erkélyéről szónoklatok történtek. És egyszer csak felfigyeltem arra, hogy mászik fel mellettem a szoborra két fiatal fiú. Kérdezem, mit akartok; azt mondja, ott is van, ni, egy ötágú csillag, azt is leverjük. Mondtam, veritek ti a nyavalyát, meg a nagyapátokat, hát ti nem ismeritek a történelmet. (Ugyanis a nyíregyháziak sem tudják, hiába mennek el naponta a Kossuth szobor előtt, nem ismerik annak a részleteit. A Kossuth szobor mögött van egy fehér kőből kifaragott női alak, annak a fején pedig egy ötágú csillag.) Mondom ezeknek a fiataloknak, hogy Amerikában is ötágú csillag van, de nem vörös, hanem fehér, és a Kossuth szobron ez a csillag is Amerikát jelképezi.

Akkor megszeppentek és elmentek. Az érdekesség még ebben az ügyben az, hogy tizenkét–tizenöt évvel később a Megyei Tanács Jogi Irodájához, amelynek a vezetője voltam, jött két új frissen végzett jogi előadó. Bemutatkoztak, és aki későbben mutatkozott be, arról kiderült, hogy a nagyhalászi tanácselnök fia. Mondja, megismer engem, ő volt az, aki a Kossuth szoborról le akarta verni az ötágú csillagot. Jót nevezettünk rajta, és mint emléket raktároztuk el ő is, én is.

A város polgármestere Nem hallgathatom el a szösszenetekben Nyíregyháza város első polgármesterének, Fazekas János bácsinak az emlékét sem. Ő hithű szociáldemokrata volt, nyomdász, és a város élén is a szociáldemokrata párt irányvonalát képviselte.

Amikor Korompay Klekner Károlynak, a kórház volt igazgatójának és szanatóriumtulajdonosának népbírósági pere folyt, első fokon meghallgatták Fazekas Jánost tanúként, aki sokat időzött a Korompay-szanatóriumban. Korompayt első fokon elítélték, másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa tűzte ki a tárgyalást és azon a tárgyaláson újból megidézték Fazekas Jánost, aki már ekkor a két munkáspárt egyesítése után tagja volt az MDP-nek. Ugyanolyan vallomást tett, mint első fokon és annak alapján a NOT felmentette Korompay Klekner Károlyt. Emiatt a népbíróság előtt tett tanúvallomása miatt Dankó János, az akkori pártszervezet titkára fegyelmi elé állította. Éppen, hogy csak meghallgatták. A Végrehajtó Bizottság ülésének jegyzőkönyvét akkor is én vezettem, nem kérdeztünk semmi érdemlegeset János bácsitól, hanem kiküldtük és egy perc múlva már Dankó János ki is hirdette a határozatot, hogy a Magyar Dolgozók Pártjából kizártuk Fazekas Jánost. Azért, mert a háborús bűnös Korompay Klekner Károly mellett mentő tanúvallomást tett a Népbíróságok Országos Tanácsa előtt.

A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig

463

Ez természetesen együtt járt azzal, hogy a polgármesteri tisztségét is ott kellett hagyja Fazekas János bácsi és rögtön a két párt egyesülése után egy volt szociáldemokratát, a Keszthelyről származó Kiss Zoltánt jelölték a város polgármesterének.

Fazekas János bácsi ezek után közéleti tevékenységet nem fejtett ki, felkerült Budapestre és Budapesten – már jóval '56 után – a pártközpontban bejelentést, tett kérte a rehabilitációját, valamint párttagságának a helyreállítását. Akkor már nagyon komolyan vették ezeket a beadványokat, és kiküldtek hozzám egy nem tudom milyen beosztásban levő elhárító tisztet, aki megkérdezett engem arról, mi volt az oka a pártból való kizárásának. Már azt is tudták, hogy a jegyzőkönyvet én vezettem. Elmondtam, nagyon megköszönte, visszament és nemsokára Fazekas János bácsinak visszaállították a párttagságát, sőt minden kitüntetést, amit addig kapott volna, megadtak neki, még a Szocialista Hazáért Érdemrendet is megkapta.

Teljes mértékben rehabilitálva lett János bácsi, akinek a fiát is, sőt az unokáját is nagyon jól ismertem, illetve ismerem és mind a kettővel igen jóban voltam. A fiú, ugyancsak Fazekas János, a Megyei Tanács Munkaügyi Osztályának volt a vezetője. Ugyanolyan óvatos volt, mint az apja, és ugyanolyanok voltak a megnyilatkozásai is. Politikailag sem mert állást foglalni semmi mellett. Fiatalon halt meg gyomorbetegségben.

Az unoka, ugyancsak Fazekas János, majdnem örökölte a polgármesteri tisztséget, illetve azért eddig két ízben szállt harcba helyi választásokon, de azt nem kapta meg. Nyíregyháza Város jegyzője lett ifj. Fazekas János, majd onnan a polgármester asszonnyal történt konfliktusai után eltávozott. Jelenleg is ügyvédként tevékenykedik. Mind a három Fazekas János igen rendes korrekt ember, akik egyet nem tudtak csak: hazudni. Nagyon értelmesek, nagyon okosak voltak, az öreg polgármester Fazekas János is, annak ellenére, hogy nem volt magas iskolai végzettsége, de a becsületes Fazekas János megérdemli, hogy teret neveztek el róla az Örökösföldön.

A rápolti gáz Végezetül nem lenne teljes – így sem az, és nem is lesz az – a visszaemlékezés, ha csak a városról szólnék. Szabolcs-Szatmár megyében élünk, én megyei tanácstag is voltam, két ciklusban, ezért egy pontban a megyével fogok foglalkozni, még pedig egy máig is rejtelmes és érthetetlen üggyel állok az olvasók elé.

1954-ben jártam először Rápolton, miután a Románia felé vezető út jelzőtábláján olvastam a község nevét. Mivel még ott sosem voltam, egyszer elhatároztam, hogy bemegyek a községbe. Amikor beértem, feltűnt, hogy minden házon egyidőből származó cserép van. Ez annyira meglepett, hogy az első utcán lévő idős embertől, egy Laci bácsi nevezetűtől megkérdeztem, hogy nagy tűz pusztított Rápolton? Az ökörítófülpösi tűzhöz akartam viszonyítani és hasonlítani. Mondta, hogy nem, miből tetszik gondolni? Mondtam abból, hogy minden háznak hasonló a cserépfedése. Ja kérem, mondta, ez nem onnan van, hanem onnan, hogy az angolok itt kutattak gáz, meg olaj után. Hogy kerültek az angolok Rápolra? – kérdeztem. Azt mondja – egy igen értelmes ember, akkor lehetett olyan 60 éves –, hogy amikor Bethlen a konszolidációjához külföldi hitelt akart felvenni, a nagyhatalmakhoz fordult, és úgy tűnt, hogy Anglia is tud hitelt nyújtani Magyarországnak. Erre fel pedig Magyarország koncessziót adott Angliának Magyarország területén gáz- és

464

Bartha Sándor:

olajkutatásra. Az angolok elsőnek Rápoltot jelölték ki, hogy itt akarnak kutatni.

Mondja Laci bácsi, hogy még mindig meg van a helye a fúrásnak, ahol történt, a Szamos partján. Le is vitt, és megmutatta.

A kezével egy marék földet felvett, tessék megnézni, hogy mennyi csigabiga van ebben a földben, pedig 1924–25 körül kutattak itt az angolok. Ez a sok csigabiga mutatja, hogy itt valóban lehet olaj, vagy gáz. Mondom, hogyhogy nem termelték ki az angolok? Azért, mert nem adták meg a magyar kormánynak a hitelt, erre megvonta a koncessziót Angliától, és innen el kellett vonulniuk. Összepakoltak és elmentek.

Németh Endre nagyságos úr vezette itt az építkezést, vette fel a munkásokat a falu lakosságából, fizette, tehát az angolok nevében ő járt el. Valóban Szatmárökörítófülpösnek a Porcsalma felé eső részén a kanyarban, szemközt két kúria áll egymással szemben. Az egyik a Szamos felé eső részen Németh Endre nagyságos úré volt. Kérdeztem, hogy hol van most ez a Németh Endre nagyságos úr. Nem tudta rá a választ Laci bácsi, illetve azt, hogy talán a Vetőmag Felügyelőségen dolgozik. Akkor annak Gyöngyösi Mihály volt a vezérigazgatója, akit én levélben megkerestem, és kértem, hogy irányítsa hozzám Németh Endrét. Egyiktől sem kaptam választ.

A Megyei Tanács egyik ülésén – mint megyei tanácstag – interpelláltam, kértem a megyei tanács vezetését, derítse fel mi történt a húszas évek elején Rápolton. Miért maradt abba a kutatás, milyen stádiumban van, milyen adatok vannak. Írtam az Országos Földtani Intézetnek is, az sem válaszolt. Az interpellációra Vincze József elnökhelyettes a következő ülésen adta meg a választ azzal, hogy a MASZOLAJ végzi a gáz- és olajkutatást. Öt fúrásra kapott engedélyt és ezek közül az egyik Rápolton lesz. Ahogy én nem fúrtam Rápolton, úgy a MASZOLAJ sem. Tehát máig sem történt továbbfúrás. Nincs olyan hatalom és nincs olyan forrás, amelyek ebben az ügyben előre tudna lépni. Az angolok nem voltak hülyék, ma sem azok, ok nélkül és adatok nélkül, egy ilyen félreeső, Szamos-menti településen, mint Rápolt, nem végeztek volna kutatást, ha valami bíztató jel nincs a birtokukban. Nagyon gyanús, hogy ezért nem nyilatkozik senki, és nem hajlandó ezzel a témával foglalkozni, mert a rápolti fúrás közel volt a Szovjetunióhoz. Esetleg annak a hatása érvényesül most is, hogy ilyen ipari titkot nem lehet nyilvánosságra hozni. Nekem most az a célom ezzel a megemlékezéssel, hogy a megye közvéleménye is megtudja, mert bizonyossággal állíthatom, hogy van Rápolton gáz, és az megalapozhatja – hasznosítása és feltárása esetén – Szabolcs-Szatmár-Bereg megye jövőjét. Érdemes ezzel foglalkozni, hiszen kevés az energiaforrásunk, fel kellene minden olyan adatot tárni, amely a rápolti gázkutatással foglalkozik és annak, valamint az angolok eredményeit hasznosítani.

Bán István

Arctalan szolgálók Bán István (1931. november 3. Nyíregyháza – 2006. május 23. Miskolc) református lelkész, vízügyi tervezőmérnök. 1956-ban, a reformáció emlékünnepén (okt. 31.) és halottak napján (nov. 2.) a nyíregyházi rádióban a forradalmat, a forradalmárokat dicsőitette. A Kádár-rendszer beszédeiért hatévi börtönre ítélte. Elüldözték Nyíregyházáról, eltiltották papi hívatásától, így családjával együtt Miskolcon telepedett le. Élete utolsó éveiben a Történeti Hivatalban és a Magyar Országos Levéltárban az egyházban működő ügynökök után kutatott. Kutatásainak eredményét Az arctalan szolgálók című önéletírásában szerette volna publikálni. A tervezett kötet alcíme: Teológiai és történeti értekezés a Magyar Református Egyház 20. századi tevékenységéről. Munkáját nem fejezhette be, az elkészült kézirat (143 oldal) a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkrományzat Levéltárában található. Ebből közlünk részleteket.

Bán István emlékére 2006. október 23-án az MR Nyíregyházi Stúdió épületének falán emléktáblát avattak.

Az Alpok felső-ausztriai vonulatait magunk mögött hagyva, 1946 októberében érkeztem szüleimmel Nyíregyházára. Első utam az első vasárnap délután a templomba vezetett, oda, ahol gyermekkoromat éltem. Az igehirdetést Békefi Benő végezte, és megtudtam, hogy ő a vezetőlelkész. Éneklés után a főgondnok előállt és kihirdette, hogy „ősgyűlést” tart a gyülekezet. Közvetlen döntést kell hoznia a jelenlévő gyülekezetnek. Viszonylag sokan voltak. Nem értettem gyermek-fejjel az egészet, csak részben. A lelkész letette a palástját az úrasztalára, mondván, nem méltó, hogy viselje. Amikor az irattárból 50 év múltán megkerestem az okokat, megtaláltam, hogy Horkics Anna diakonissza tett feljelentést szexuális zaklatás miatt, a presbiter Kovách Dénes pedig 18 000 Ft hiánya miatt. Ez utóbbi abból eredt, hogy a gyülekezet pénzvagyonát és a Szabad Tanács pénzét együtt kezelték.

A gyülekezet megbocsátott, és folytatta a munkáját Békefi. A következő évben konfirmáltam. Hitoktatóm, Szüle Miklós katonai főlelkész volt Kőszegen, akadályát látta annak, hogy konfirmáljak. Nem tértem meg, mondta, társaimmal együtt puskázunk, csalunk, becsapjuk tanárainkat, nem a Szentírás tanítására alapozzuk életvitelünket. Nagyon nehéz volt, vergődtem, de igazat adtam kemény kritikájának. Nem készítettem több puskát, inkább segítettük egymást délutánonként a tanulásban. Ez mozgalommá vált, írásos nyomára akadtam: „Nagytiszteletű Presbitérium!

Isten kegyelméből, a Szentlélek indítására, és Jézus Krisztus segítéségével egy kisebb közösségben tervezetet készítettünk el a református ifjúsági gyülekezet, illetve

466

Bán István

munkaközösség megalakítására. Kérvényünket avégből adjuk be, hogy megismertessük egyházunk lelkészeivel és presbitereivel ügyünket, és annak célját, hogy így azt jóváhagyják. Isten országába tartozó ifjúságot szeretnénk, s tudjuk, mert hisszük, hogy Isten megsegít.

Főcélunk: Az ifjúság megismertetése az élő Jézus Krisztussal. Minden lépésünkben és cselekedetünkben azt tartjuk szem előtt, hogy minél többen megismerjék a Krisztust.

Ifjúsági gyülekezetünk, illetve munkaközösségünk szervezete hasonló lenne az őskeresztények gyülekezetéhez. Gyülekezetünk testvéri közösségben, és az Ige szerint való egyházi fegyelem alatt élne. Közösségünk vezetői a lelkészek lennének. Erre Szüle Miklós és Adorján István tiszteletes urakat szeretnénk felkérni.

Gyülekezetünknek csak azok lehetnek tagjai, akik életükkel, és cselekedetükkel is bebizonyítják, hogy Krisztus követői. A munkaközösség tagjainak alsó korhatára a konfirmáció, felső az érettségi, illetve a húsz életév.

Munkatervünk első pontja a bibliakörök megszervezése, mely Nyíregyháza egész ifjúságára kiterjed. Tervünk szerint bibliaórákat hetenkint legalább egyszer tartanánk, amelyek vezetését a munkaközösség tagjai vállalják. Munkatervünk második pontja a beteglátogatás. T.i. a beteg ifjakat látogatnánk, a Krisztus által vigaszt nyújtanánk nekik. Gyülekezetünk tagjainak Istentől nyert szolgálata a misszió munkaterv elvégzése, azaz a paraszt- és munkásifjúságnak az élő egyházba való bekapcsolása. Meg akarjuk velük is ismertetni Őt, hogy elnyerjék Isten országát.

Továbbá tervünk a diák-korrepetálás. A felsőbb osztályokba járó jobb tanulók ingyenes oktatásban részesítenék az alsóbb osztályosokat a meg nem értett anyagból. Így segítségére lennénk társainknak, s életünk ezáltal is kívánatossá válna előttük.

Ezeken kívül tervünk szerint nagy egyházunkban kisebb-nagyobb úgynevezett alkalmi szolgálatokat vállalnánk el.

Gyülekezetünk szerves része az adakozás. A gyülekezet tagjai Isten iránt való háládatosságból csekély jövedelmünknek egy részét, a tizedet alkalmanként leadnák.

Ezt az összeget a külmisszió, a szegények, a szegénysorsú diákok, és egyházunk segélyezésére fordítanánk.

A fentírtak szerint tudjuk, hogy Isten komoly munkát bízott ránk. Éppen ezért munkánkhoz méltóan felelősségteljes munkásoknak kell lennünk. A munkaközösség tagjainak fényleni kell, mint a világító lámpásoknak, hogy az ő fényük által dicsőítsék felebarátaink a mennyei Atyát. Hisszük, hogy Isten megkönyörül mirajtunk, tetőtől talpig. bűnösökön, és nekünk adja ehhez a munkánkhoz is Szentlelkét, hogy a kiválasztottai megtalálják az Életet, és testükkel, lelkükkel, dicsőítsék Őt, az egyedüli Istent.

Alulírottak mély tisztelettel, és atyafiságos szeretettel kérjük egyházunk presbitériumát, hogy fiaik kérését ne vessék el, ne csak a tervezetet fogadják el, hanem segítsenek is nagy ügyünkbe imádságaikkal és cselekedeteikkel, hogy minél többen ismerjék meg Krisztus Jézust, és szolgáljanak az Ő dicsőségére.

Kelt: Nyíregyháza, 1947. szept.

Tisztelettel és szeretettel: Ködmön Ferenc, Pásztor László, Tóth József, Gacsályi József, Mikecz László, Bán István, Kovách ..., Képes Klára, Sziklai Edit, Nagy Lenke, Szepesvári Judit, Pázmányi Éva, Tóth Ilona, Szepesvári Ilona, Székely Katalin, Kriston Ilona, Veress Valéria, Saághy Judit, Szabó Helga, Márton Sári, Kovács Ilona, Perjésy Bori.

Arctalan szolgálók

467

15 éves fiúknak és leányoknak az aláírása. Amit mondtak, írtak, komolyan vették.1 Az induláshoz képest hamar kiszélesedett a tevékenységi kör, egyrészt mert a nyíregyházi 12 középiskola hallgatói szívesen csatlakoztak, jöttek a tanítóképzősök, a Kálvineum növendékei, másrészt hírt adtak arról, hogy több elszegényedett és rokkant özvegy található, akik a gyülekezet buzgó, akadozó tagjai voltak korábban, de most magatehetetlenek. Elhatároztuk, hogy vasárnap délután ezeket keressük fel, a lányok elkészített ételt hoztak, süteményt is, a lakásban felszedték a szőnyeget, egyéb padlófedést, azt a fiúk kiporolták, majd bent felmosták a padlót, ablakokat lemosták, kihamuztak. A fiúk fát vágtak, gyújtóst készítettek, szenet törtek és bekészítették. A kertben összegereblyézték a gazt, elégették, a szemetet szállításra előkészítették. Általában a munka végén elcsendesedtek, Bibliát olvastak, imádkoztak és elbúcsúztak. Egyéb gyülekezeti munkára is vállalkoztak, a szegények konyhájára a felajánlásokból élelmiszert szállítottak. Érthető, hogy amikor tanulmányaink végére értünk, 1950 májusában, csendes-nappal szerettük volna hálát adni a menny Urának, hogy tanulásban és munkánkban velünk volt. Barátommal felkerestük a gyülekezet lelkipásztorát, Békefit és kértük, hogy egy szombatra nyissa ki számunkra a templomot reggel 9 órától délután 4 óráig, hogy a hálaadó alkalmunkat megtarthassuk. Elvörösödött az egész feje, ordított torkaszakadtából, „Mit gondoltok, hogy érettetek szembe megyek a párttal és az állammal? Kotródjatok, de gyorsan!” Arra nem emlékszem, hogy köszöntünk-el, de az utcán „felnőtt fejjel” kezdtünk sírni, micsoda ez a helyzet! Hamar megtaláltuk a megoldást, Lukácskó András szeretettel fogadott, és a megjelölt időpontra megnyitotta a templomot a Friedmann telepen. 300 férőhelyes, nem fértünk be, a nyitott ablakon át hallgattuk Fekete Péter segédlelkész előadását.

Arra sarkallt ez a váratlan esemény – közvetlen azután, hogy az érettségi bizonyítványomat megkaptam –, keressem fel a Debreceni Egyetem Hittudományi Karának dékánját. A korabeli szegénydiákok öltözetében jelentem meg a dékán úr irodájában, és elmondottam, hogy véleményem szerint „nagy baj van, és még nagyobb baj fog következni!” Szívesen otthagyom a Miskolci Nehézipari Egyetem Bányamérnöki Karát, ha itt a teológián felkészülhetnék arra a harcra, amely elkövetkezik. „Itt a helyed”, volt a válasz, és ezt nem feledte az utolsó vizsgámig, közben többször beszélgettünk, mert megtapasztalta, hogy a szorítás hozzá is megérkezett. Makkai Sándor és Pákozdi László előtt tekintély volt a nyíregyházi lelkész, és az utólagosan beszerzett „ajánló levelét” tiszteletben tartották. Tóth Endre és Kallai Kálmán kitartottak mellettem. Két jeles érettségi bizonyítvánnyal jelentkező „betánistát” elutasított a bizottság, engem felvettek. Talán az is enyhített, hogy nyilatkozatom a tanulási kötelezettségemet hangsúlyozta. Akkor már magánszorgalomból is többet tanultam a héber és görög nyelvből, és egy-két idézetem pozitív hatást tett.

A fél-ország keleti feléből érkezett 18 évesek, nem a „Kispipát” és a konyhalányok kegyeit keresték, hanem a tanulmányaink mélyítésére, lelkünk imádsággal való építésére fordítottunk gondot. Ezt a szabályzat nem tiltotta, mi pedig kerestük a szolgálatunkat is egymás felé, jártunk a város hivatalos imaóráira, sokszor kari énekeket énekeltünk az istentiszteleteken a Csapókertben, a Kerekes telepen, a Szabadság telepen, a Nagyerdei gyülekezetben, ahol és mindenütt szívesen fogadtak bennünket. Nyíregyházán azonban sem a csendes-napot, sem a mások számára érthetetlen döntésemet nem tudták elfogadni.2 A lelkipásztor 1950. évi 1. TtREL I.299 d 12 2. TtREL I. 299 d 15, Ikt.sz. 109/1951 és 110/1951, majd 132/1951.

468

Bán István

jelentésében a volt hitoktatónkkal foglalkozik: „Adorján István atyánkfia elméletileg és bizonyos szolgálati gyakorlatban is a közösségi vonalhoz tartozik, aminek következményei ifjúsági munkánkban elég súlyosak. Egyik tanítványa – sajnos egyik presbiterünk fia – azért nem nyert a debreceni teológián felvételt, mert az előzetes megvizsgáláskor megkérdezték tőle, hogy a nyíregyházi református városi egyházközséget Krisztus egyházának tartja-e, és ő gondolkodás nélkül válaszolta, hogy „nem”. A másik ugyancsak teológiára ment tanítványa, akit Debrecenbe felvettek, szintén közösségi vonalon mozog, s még mindig a volt Bethánia összejöveteleire hívogatja az ifjúságunkat, így méltán a Debreceni Teológiáról furcsán néznek Nyíregyháza felé. Hát ez a nyíregyházi gyülekezetnek a gyülekezeti elven épülő gyümölcse? – Sajnos, az Ő vele (Adorján I.-nal) való beszélgetések szintén nem vezettek eredményre, és ezért elnökségünkkel, és gyülekezeti munkaközösségünkkel egyetértve őt a vallásoktatáson kívül a egyéb gyülekezeti szolgálatokból kiállítottam”. Egyszerűen nem volt helytálló Békefi állítása, mert Baksy Andor pl. a pártjára állt, már korábban több presbiter lemondott, volt olyan egyháztag, aki kitért római katolikusnak (Vay Miklós) és a korábban áttért zsidók visszamentek a zsinagógába. Adorján István a vezetőlelkész támadására kifejezésre juttatta, hogy kész a készséges együttműködésre, de „Krisztust senki kedvéért nem hajlandó megtagadni!” Békefi fegyelmit kér maga ellen, az esperes a békességet keresi, és javasolja, hogy mindketten tanulmányozzák a „Testvéri Izenetet”. Adorján írásban közli az esperessel, a gyülekezet presbitériumával. „Békefi Benőt sem akkor, sem most nem vádolom. A Krisztust senki kedvéért meg nem tagadom” mondatomat nem azzal a célzattal mondottam, hogy abból azt értse valaki, hogy Békefi Benő lelkipásztorral csak a Krisztus megtagadása árán lehet együttműködni; s ha ennek mégis akárki, akár az én nem elég világos megfogalmazásom, akár bármi más okból a fenti értelmezést adná, sajnálom, és kérem azt meg nem történtnek tekinteni.”

Ennek a nagymértékű visszavonulásnak meg lett a következménye. Az 1950. évi vallásoktatói jelentésben 197 órán 1283 növendék vesz részt, konfirmál 45 fő.

Egy évvel később a gimnáziumokban 25 fiú, 25 leány, az általános iskolákban 23 gyermek.3 Adorján István apja 1952-ben elhalálozik, apja helyére választják, elhagyja Nyíregyházát, a hitoktatás megszűnik. Az 1951-ben kezdődő tanévben hitoktatásra jelentkezők közül, főként a papfiúkat kiutasítják az iskolákból, Debrecenben kapnak felvételt a Kollégium Gimnáziumába, a lányok a Szvetics Katolikus Gimnáziumban kapnak helyet.4 A leépítés már 1947-ben megkezdődött, csak éppen nem tudtunk róla. Szüle Miklós kitűnően beszélt angolul, nyelvvizsgáját és diplomáját az Egyesült Államokban szerezte. Az iskolaszék elnöke megbízta a református iskolák angol nyelvi oktatásának felügyeletével. Békefi ezt a tisztet megszüntette, és a tanítónői oklevéllel rendelkező Fábián Évára ruházta. Szüle az iskolaszékhez intézett levelében kéri felmentését, majd az Egyesült Államokba távozik családjával.5 Úgy tűnik, a Debreceni Hittudományi Egyetem komolyan veszi a zsidómisszió ügyét, ezért Makkai, Czeglédy és Pákozdy professzorok tanulmányukat küldik Nyíregyházára. – Iktatták, de fel sem bontották! Ugyanilyen mellőzést szenved a nyíregyházi internálótáborból érkezett levél, amelyben a fogva tartottak lelkisegélyt kérnek. Finta az intézeti 3. TtREL I. 299 d 15, 146/1951 és 270/1952 iktató szám alatt 4. Pl. Balczó András, az ev. igazgató lelkész fia, olimpiai bajnok, Hecker Walter, Hecker Ádám meth. szuperintendens fia, Juhász Katalin későbbi olimpiai bajnok.

5. TtREL I. 299 d. 12, 723 ikt. Szám; ugyanott 442 ikt. szám, fel sincs bontva! Az internáltak levele TtREL I. 299 d. 11, 42/1946 ikt. szám

Arctalan szolgálók

469

lelkész, elzárkózik a szolgálattól, nehogy valaki felismerje. Például Barczaújfalussy Egon altábornagy, a tüzérség főfelügyelője. Úgy tűnik, hogy Békefi számára a Petrov altábornagy támogatása sem megnyugtató, hiszen zaklatásnak vehető a nyíregyházi főrabbi levele, amelyben pénzt kér egy emlékmű felállítására, hiszen a városból és környékéről 17 000 főt hurcoltak el a németek. Amikor Révész püspök adatokat kért, hogy hány katona, mennyi polgári személy került a Szovjetunióba, hány beteg nő pusztult el, ezekre a választ mind megtagadta Békefi.6 Arra azonban nem tudok szabatos választ adni, hogy debreceni tevékenységemről vajon hogyan szerzett tudomást? Tény, hogy sógornője, Vajda Mária hétfő reggeli áhitataira jártunk, talán ő maga dicsekedett vele húga látogatása során? Vagy Pákozdy közölte? Az azonban biztos, hogy az év végére az évfolyam tagjaiból hat fő nem folytatta a tanulmányait, orvoskarra mentek, mérnökhallgatók lettek. Én maradtam. Az 1951. év hozta a nagy változásokat:7 KEDVES BÉNI BÁCSI !

A Jósa András utca 27. sz. alatt a Borbély Béla lakásán tartott körzeti bibliaóra résztvevői, nagyrészt a volt Bethánia Egylet tagjai a) rendszeres (pl. Buj, Besenyőd és Újfehértón az evangélikus egyház nevében) és alkalmi külső szolgálatokat végeznek, (pl. Ófehértón és Vásárosnaményban); b) állandó imaórákat tartanak vasárnap reggelenként az Evangélikus egyháznál (az evangélikus egyháznak általuk átengedett Virág u. 80. sz. alatti helyiségben) Endreffy Zoltán evangélikus lelkipásztor, Batár József és Stevanyik József vezetésével, a 2 utóbbi református.

Ezekért az alkalmakért a gyülekezet körzeti bibliaórán rendszeresen imádkoznak, azokat utána megbeszélik és beosztják.

Ezeket azért közlöm, hogy Béni bácsi is tudjon róla.

Nyíregyháza, 1951. április 6.

Mari t. v.

A diakonissza levele megdöbbentő. Közlését nem javítja a címzett, pedig egy evangélikus lelkész a szereplője, Stevanyik József szintén evangélikus, Batár József evangélikus feleségével együtt az evangélikus templomba jár. Leselkedik a Borbély Béla lakásában is, felfedezheti azokat a nyíregyházi teológusokat, akik ott megfordulnak. A levél egy példa, amely országos méretűvé terebélyesedik, mindenütt érvényes, ahol ebből a szerzetből valaki jelen van. A Konventen, a diakóniai intézetekben, 1953-tól a teológiákon, ahol az ifjúságból szervezettek a „titkárnőnek” leadják a jelentéseiket. Nem az erkölcsi összefüggések leplezik le az ördögi tevékenységet, amelynek írásos nyomait széles körben fel lehet kutatni, hanem az a módszer, ahogy a Missziói Felügyelő Bizottság működik. Adott az elnöke, az elnökhelyettes megtanítja, hogy működik a volt „testvérház”, és az a lelkészgarnítura, amely személyileg kötött hozzá, nem csupán Pápán és környékén lett gyakorlata, hanem a Bizottság minden tagja kialakítja a titkos, belső viszonyt. Ezt Péter püspök is elfogadta:8 6. Tibori János: A Tiszántúli Református Egyházkerült Története 1944–1957. Ugyanaz az eredmény Kormos László: Egyháztörténeti Források a TtREL-ben a 263 és köv. lapokon. Nyíregyháza nem küld jelentést, ott nem történt semmi?

7. TtREL, I. 299 d. 15.

8. TtREL I. 299. d. 16. Ehhez azt is hozzá kell számítanunk, hogy 1953. szeptember hónaptól ugyanannak a Karnak tagja Békefi, mint amelynek dékánja Tóth Endre. Még csak a szeme sem rebben, - vajon nem ő akar a testület vezetője lenni?

470

Bán István

NYÍREGYHÁZI REFORMÁTUS VÁROSI EGYHÁZKÖZSÉG I. 313/1953.

Főtiszteletű P é t e r J á n o s úrnak.

A Tiszavidéki Református Egyháztestület püspöke.

Debrecen FŐTISZELETŰ PÜSPÖK ÚR !

Tisztelettel jelentem, hogy a mai napon délelőtt 12 órakor a Nyíregyházi Református Városi Egyházközség templomában G u l y á s K a t a l i n , a Debreceni Theol.

Akadémia 4. évet végzett hallgatója megesküdött Kőrössy József László miskolci lakossal. A polgári esküvőjük természetesen előbb megvolt.

Az egyházi esketés előtt Munkácsy György vallásoktató lelkész megbízásomból felkereste és megkérdezte, hogy van-e engedélye. Erre ő meglepetten kijelentette, hogy ő úgy gondolta, hogy csak a férfiaknak kell engedély, egyébként Tóth Endre dékán tudott az ő készülődő házasságáról. Munkácsy György figyelmeztette, hogy az engedély nélkül való esküvő azt vonja maga után, hogy megszűnt a Theo. Akadémia hallgatója lenni. Ő sírva fakadt, de az esküvőre eljöttek. Az esketési szertartást Molnár Bálint végezte el, ami elég nagy meglepetést keltett, mert az esküvői vendégség beillett egy körzeti volt Bethánia konferenciának. Vásárosnaményból, Debrecenből, több szabolcsi községből és Borsodból is összejöttek.

Tisztelettel kérem jelentésem tudomásul vételét és maradok Főtiszteletű Püspök Úrnak őszinte tisztelettel Nyíregyháza, 1953. szeptember hó 6-án.

Készséges szolgálatára: (Békefi Benő) esperes A feljelentés a dékán ellen szól. Gulyás Katalint a dékánnak is jelenti.

NYÍREGYHÁZI REFORMÁTUS VÁROSI EGYHÁZKÖZSÉG I. 314/1953.

Főtiszteletű Dr. T ó t h E n d r e úrnak. a Debreceni Theol. Akadémia dékánja Debrecen FŐSZITELETŰ DÉKÁN ÚR !

A mai napon délelőtt 12 órakor a Nyíregyházi Református Városi Egyházközség templomában G u l y á s K a t a l i n , a Debreceni Theol. Akadémia 4. évet végzett hallgatója megesküdött K ő r ö s s y J ó z s e f L á s z l ó miskolci lakossal. A polgári esküvőjük természetesen előbb megvolt.

Az egyházi esketés előtt Munkácsy György vallásoktató lelkész megbízásomból felkereste és megkérdezte, hogy van-e engedélye. Erre ő meglepetten kijelentette, hogy ő úgy gondolta, hogy csak a férfiaknak kell engedély, egyébként Főtisztelendő Dékán Úr tudott az ő készülődő házasságáról. Munkácsy György figyelmeztette, hogy az engedély nélkül való esküvő azt vonja maga után, hogy megszűnt a Theol.

Akadémia hallgatója lenni. Ő sírva fakadt, de az esküvőre eljöttek. Az esketési szertartást Molnár Bálint végezte el, ami elég nagy meglepetést keltett, mert az esküvői vendégség beillett egy körzeti volt Bethánia konferenciának. Vásárosnaményból, Debrecenből, több szabolcsi községből és Borsodból is összejöttek.

Egyben közlöm, hogy hasonló jelentést tettem az esetről egyházkerületünk püspökének is.

Nyíregyháza, 1953. szeptember hó 6-án.

Atyafiságos köszöntéssel: (Békefi Benő) sk. esperes

Arctalan szolgálók

471

A folyamat Debrecenben, a Tiszai Református Egyházkerületben úgy szélesedik ki, hogy nem az esperesek, nem is annyira tisztségviselők járnak be hetenként, hogy észrevételeiket közöljék a püspökkel, a Tiszáninnenről éppen úgy, mint a Tiszántúlról. Feltételezhető, hogy ez a szerveződés sokkal jobb, mert sokkal szervezettebb, mint Péter Gábor „Hivatala”. A váratlanság, a hirtelen intézkedések hasonlítanak a magyar nemzet által rettegett és szenvedett fegyveres testületéhez.

Az anyagi körülményeim, főként a szüleimnek nyújtandó segítség miatt 1952ben a nyári szünetet 5 hónapra hosszabbítottam meg, egy nyíregyházi megyei vállalatnál kaptam munkát. A vállalat párttitkára a megyei pártbizottság tagja volt, a vállalatnál vasfegyelmet tartott, és ennek során néhány embert elhurcolt az államvédelem. Rövid időn belül ítélkeztek felettük, 2–3 év büntetést kaptak. A párttitkárnő egy átvevőhelyet vezetett, és nekem azt a megbízást adták, hogy az adminisztrációját nézzem át, tegyem rendbe. Megérkezésem során a férjét is az átvevőhelyen találtam, teljesen részeg állapotban. Aludt a kályha közelében, amely fűtetlen volt. A párttitkárnő szerette volna, ha nem veszem észre, mégis szóba hozta. Azt válaszoltam panaszára, hogy szívesen segítek férje megváltozásában.

Megkérdezte, hogy nem félek-e tőle? Hatalmában van akárkit elvitetni. A kérdés elöl úgy tértem ki, hogy a helyzet orvoslását vállaltam, és nem többet. Megengedte, hogy a következő szombat este 6 órakor felkereshetem a férjét a lakásukon. Nyolc gyermekük volt, a legidősebb 16 év körüli. A férfi is, a gyerekek is ott ültek körülöttem, az evangélium üzenetét tolmácsoltam. Lényege szerint a férfinek nem volt felesége, mert sohasem volt otthon, a pártmunkával foglalkozott. A kérdés akkor dőlt el, amikor nyíltan megkérdezte, hogy mi a véleményem. Kifejtettem, hogy nincs hova leülnöm, mert minden csupa piszok, zsíros, ennek a családnak anyára van szüksége. Zokogott! A legközelebbi szombaton, lesúrolta a bútorokat, kimosta a ruhákat, felmosta a padlót. Még négyszer látogathattam meg őket, azután felkért, hogy veszélyben vagyok, ők olvasni fogják a Bibliát, de többet ne menjek, mert leselkednek utánam. A következő hét elején hivatott az Akadémia dékánja, és közölte, hogy a nyíregyházi esperes panaszt tett, nem járok templomba, azonnal keressem fel! Másnap délelőtt felkerestem a hivatalában az esperest, és köszönés helyett ordítva fogadott: a megyei pártbizottság tagját csábítottam betánistának lenni, ennek meg fogom inni a levét, – „ő nem tud engem megmenteni”.9 Nem ez foglalkoztatott, amikor visszautaztam –, lehet, ez a sorsom. Azon gondolkodtam, hogy az esperes honnan tudta meg, hogy megtért a párttitkárnő, lemondott tisztéről, s a családjának él?

Nagytiszteletű Békefi Benő esperes úrnak Nyíregyháza Egy sajnálatos tényről kell jelentést tennem, amelynek megtörténtét Isten és emberek előtt szívből bánok s kérem, legyen segítségemre ügyemben.

Virágvasárnap délelőtti istentisztelet után bejelentettem a templomban, hogy nagypéntek és húsvétnapja munkanap. Kértem híveimet ezt vegyék tudomásul. Az istentiszteletek idejére nézve jelentettem ugyanakkor, hogy a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, a reggeli és esti órákban kell annak megtörténni. Híveim egyakarattal 9. Kerestem az F dossziémat, csak egy lapot találtam a V 146-204/43 dossziémban, Bezzegh és Kiss József századosok végzésével, hogy alapnyilvántartásban kell hagyni. Előzmény a 34-1068/1950 dosszié, ezt nem láttam. Szentmártoni Sándor fogolytársam, mint a Nemzetőrség parancsnok helyettese behatolt csoportjával a rendőrségre, ő mondta el, hogy a rólam szóló jelentéseket olvasta. 18 szabolcs-szatmári lelkész nevét találták meg, akik 1956 előtt ügynöki tevékenységet folytattak.

472

Bán István

kértek, hogy a szokott időben tartsuk meg az istentiszteletet. – Másnap a tanácselnök felhivatott s barátságosan megbeszéltük az istentiszteletek tartásának ügyét, eszerint úgy nagypénteken, mint húsvét másodnapján reggel 8 órára befejezzük a délelőtti istentiszteletet, este végezzük a délutánit. A híveimnek nagyszerdán, és nagycsütörtökön este bejelentettem a nagypénteki munkanapot s kértem őket, hogy inkább este jöjjenek templomba. Nagypénteken ½8 órakor harangoztattam és este 7 órakor. – Húsvét első napján bejelentettem híveimnek, hogy húsvét másodnapja munkanap; ekkor is kértem őket, hogy inkább este jöjjenek templomba. Reggel a szokottnál hamarabb harangoztatok, este 6 órakor. – Húsvéthétfőn tényleg a szokott időnél hamarabb harangoztattam, 8 óra után, s ez a bűnöm. Este 7 órakor mentünk templomba. Én a tekintetben nem érzem magam bűnösnek, hogy úgy nagypénteken, mint húsvétmásodnapján ünnepeltek az emberek, sőt a görögkatolikusok kedden sem dolgoztak, ünnepeltek; én kiemeltem többször, hogy nagypéntek és húsvét másodnapja munkanap, s kértem is híveimet, hogy este jöjjenek templomba; azt is hangsúlyoztam, hogy a munkával is lehet Istent dicsőíteni, sokszor jobban, mint tétlenségnek nevezett ünnepléssel.

Kérem az ügynek helybeli kivizsgálását s híveimnek meghallgatását.

Amennyiben vétettem, Istentől és emberektől megbocsátást kérek s ígérem, hogy ezt a botlásomat a jövőben, Isten segítségével, egyházi és állami rendeletek pontos betartásával jóvá fogom tenni, s az leszek, ami voltam: engedelmes szolgája az Istennek és építője a szocializmusnak.

Kisléta, 1953. április 8.

Mély tisztelettel: Baráth Mihály református lelkész.

Rettegnek!10 A rettegés hátterében nem csupán az áll, hogy teológiai tanárok, jól képzett lelkészek kerültek a Nyírségbe fegyelmi úton, hanem a TITOK, amelyet mindenki sejt, de senki nem tud. Ahogy nem tudja a másikról, vajon ő küldi-e a jelentést róla, vagy más, nem mer gondolkodni azon, mi a helyesebb, mi az Isten Igéje szerint való?! Rettegés! A kántorjánosi lelkészt fegyelmileg felelősségre vonja az esperes, hogy tiltott betánista bibliaórákat tart. Tiltakozik, a betánisták mind elhagyták a gyülekezetét, a baptista templomba járnak, a baptista prédikátort támogatják. Azelőtt éppen olyan utazótitkára volt a Betániának, mint az esperese, azelőtt hat gyermekét a betánisták ellátták tejjel-vajjal, disznóval, terménnyel, most „nincs közük egymáshoz”. Azt is meg kell kérdezzük, mi kergette el a nyíregyházi gyülekezetből Alföldi Ilona testvért, aki több mint 20 esztendőt szolgált a városi gyülekezetben? A presbitériumnak írja:11 „Gyülekezeti nyilvántartói szolgálatomról lemondok. Indoklásul hozom, hogy magatartásom, viselkedésem nem tanúsította azt az alázatos szelídséget, hogy a gyülekezet lelkipásztora használhatott volna a gyülekezet építésére. Fogadásaimat nem tartottam meg, ígéreteimet nem teljesítettem. Ezekből a gyülekezetnek nyilvánvaló kára lett. Istentiszteleti alkalmak, s egyéb összejövetelek résztvevői nagyszámban megfogytak, az egyház anyagi jövedelme erősen megcsappant. Lemondásom tudomásul vételét kérve, kívánom a Nagytiszteletű presbitérium további minden munkájára az Úr Istennek gazdagon megáldó kegyelmét.” A hatvanadik életévét meghaladó szolga, a Kisinternátus egykori gondnoka kritikát mondott vagy csak lemondott? Visszaidézte Békefi szavait, 10. TtREL I. 299. d. 16. Baráth M. levele. Ugyanitt a kántorjánosi lelkész és mások irata.

11. Az első szöveg a Th. O-13818 sz. dossziéból való, az exegézis az eredeti másodpéldánya, amelyet a menyasszonyom mentett el a vagyonelkobzásom elől.

Arctalan szolgálók

473

és arról adott számot, hogy az egykor buzgón látogatott esti áhítatokon összesen négyen vannak jelen: a pap, a kántor, az egyházfi és a teológus, akinek kötelező a részvétel. A perselypénz 103 Ft. 100 a lelkészé, a másik három 1–1 Ft-ot helyezett a perselybe. Ilona testvérnek, aki nem volt Békefi diakonissza, hanem „Lórántffis”, volt bátorsága véleményét a gyülekezet vezetéséről leírni. A gyülekezet elhagyta a templomot. e) Esaiás 5:1–7. Ésaiás által elmondott eme prófécia Isten valóságos szomorúságát írja le. Mikor népéről, mégpedig engedetlenségben és hűtlenségben vétkező népéről képet akar adni, akkor a terméketlen, vad szőlő képét mondhatja el. Sok mindenről szól a kép. Kimondja, hogy felásta, megtisztította a kövektől, hogy nemes szőlőt plántált bele, a középre tornyot épített és benne már ajtót is vágatott. De aki ért a szőlőműveléshez, az tudja, hogy itt nincs megállás, mert hol marad az idejében való kapálás, a metszés, a permetezés? Ahol ez nincs meg, ott jó szőlő nem terem.

A gazda megtette a magáét, de a vincellérek hűtlensége miatt vadat termett a szőlő.

Isten eme fájdalmának vigasztaló ereje abban gyümölcsözhet nálunk, ha nem talál közöttünk képet ilyen fájdalmas igazság kifejezésére. Hiszen ahol a kertek szépek, hiszen ahol a föld megmunkáltatott, ott Isten is örül.

A Fekete Péter és Kovács Tibor vezette tiltakozás elérte a debreceni Teológiai Akadémiát is.1954. év elején már egészen más képlet alakult, mint volt akkor, amikor a tanulmányaimat kezdtem. Először is, többen jöttek olyanok, akiknek nem volt érettségi bizonyítványa, sőt csak 4 polgári iskolát végeztek, viszont láthattam azt a tagkönyvet, amelyet az illetőnek 1945-ben a Magyar Kommunista Párt adott ki. (Nem dicsekszem vele, a görög szószedetemet adtam kölcsön, s azt kívántam visszavenni, amikor a párttagkönyv a kezembe akadt.) A minket tanító tanároknak nagy gondot okozott, hogy ezek, a Békefi által protezsált személyek, sem latinul, sem más idegen nyelven nem tudtak írni, olvasni. Annál inkább lekötelezettek voltak adatokat gyűjteni a megnevezett személyekről. Ma már azt sem állítom, hogy csak az ökumenikus tanszék titkárnőjének, Fábián Évának adták le jelentéseiket, hanem a másolatát a Burgundia utcára is eljuttatták. Békefi professzor óráján közölte, hogy hétfőre készítsem el az ézsaiási textus exegézisét, és az órán fel fogom olvasni. Meg akart szégyeníteni. Nagyrészben Czeglédy Sándor segített, 40 db szakkönyvet emelt le a polcokról, Varga Zsigmond is átadott tanulmányozásra 5 kötetet. Hétfő reggelre legépeltem a 4 oldal terjedelmű dolgozatot. Jinda László jelentette, hogy ki sem mozdultam, dolgoztam. Felolvasás helyett Péter János asztalára került az írás, s ennek következtében kiválasztott 20 főt, közöttük engem is, hogy „megvitassuk” az exegézist. Jinda és társai szintén jelen voltak, ők provokálták a püspököt ellenünk. A püspök azonban nekünk adott igazat, elismerte a dolgozat értékét. A 7. vers magyarázatánál található „az elnyomók miatti jajkiáltás”, ekkor egyik társunk azzal provokált, hogy itt – a hortobágyi deportáló táborra gondoltam.

A püspök visszautasította azzal, hogy a ’micpat’ jelentését helyesen elemeztem, és szó sincs a leírásban a Borsos tanyáról. 6 és fél órás eszmecsere után azzal engedett el bennünket, hogy több forradalmi eszmeiséget vár el tőlünk. A következő tanév elején elmondtam a Jeremiás könyve 18. részéből a fazekas példázatát a debreceni Kistemplomban homiletikai gyakorlat keretében. A húgom legalább 120 hallgatót toborzott, népes gyülekezet volt jelen, ezt az esperes-lelkész is megjegyezte. Az újra gyúrt agyag azt példázta, hogy Istennek van hatalma teljesen új létformát adni Izraelnek, éppen úgy nekünk is. Hát ez forradalmi volt, a megfigyelők azonnal akcióba léptek, Kecskés József pedig Békefi parancsára felszólított, hogy azonnal

474

Bán István

hagyjam el a Teológiát, bármely egyetemre biztosítja a felvételemet. Jól működik az egyházi belügyminisztérium, de nem hátrálok. Az utolsó próbatételen is átestem.12 Péter János visszatért Evanstonból, és magához rendelte az ifjúságot, hogy beszámoljon. Ennek során elmondta, hogy cipője sarkát lecsavarozták, borotvapamacsát szétszedték, szappanát szétvágták, úgy bántak vele, mint egy kémmel. Ez a valós kép, „mi azonban nem vagyunk a meghátrálás emberei!”

Debreceni futásom záró akkordja, 1955. július 16-án azzal zárult, hogy Péter püspök elküldte a titkárát, a későbbi Kolozsvári fedőnevű ügynököt, hogy fogadjam el a meghívását a püspöki titkári tisztre. Megkérdeztem, hogy mi az, amit elvár tőlem. ’Az abszolút engedelmesség’ – volt a válasz. Visszaküldtem az üzenetem, hogy „Bán István nem eladó!” Az ügynök közölte, hogy akkor a principálisom Bartha Tibor lesz az Árpád téren. Isten végez! Apám súlyos agyvérzést kapott szeptember elején, Békefi ugyan nem fogadott, de hazakerültem Nyíregyházára. Közvetlenül a II. lelkészképesítő vizsgám után megérkezett a forradalom, Nyíregyházán már azt is tapasztalni lehetett, hogy szabadságharc lesz belőle, mert a vásárosnaményi hídon kezdte átvonulását a 22. hadosztály, a nyíregyházi Kossuth téren vonultak át 3 irányba: Debrecen, Polgár, Tokaj a felvonulási út. Meddő volt minden kísérlet arra, hogy eltérítsék, bár középiskolás diákok megkísérelték felszedett bazalt kövekkel. Válaszul a tankok szétlőtték a szembeni bérház egyik szintjét. (Ez nem történt meg. – A szerk.) Békefi október 31-én rádióbeszédre jelentkezett, a forradalmi bizottság elutasította, Babicz főorvos erősen kommunista beállítottságára hivatkozott. Ekkor kértek engem, az evangélikus lelkészek közül Joób Olivért.

November 2-án felhívtak telefonon, és Kádas Miklós másodlelkész felkért, hogy menjek be a parókiára. A beszélgetés Békefi és köztem zajlott, azt fejtette ki, hogy talentumom az evangelizálásra szól, nekünk együtt kell evangelizálni. Szükséges a diakonissza otthont visszaállítani, ebben tanítói feladatot kell ellátnom. Azt válaszoltam, hogy nem működhetünk együtt, nekem a felsoroláshoz nincs ambícióm, de a legfőbb akadálya, hogy az esperes vétkeit eddig nem bánta meg, és nekünk meg kell tapasztalnunk, hogy a Szent Lélek megbocsátott neki. A város várja a visszavonulását, ezt feltétlenül meg kell tennie. Erre válaszul közölte, hogy csak fegyelmivel hajlandó távozni a vezető lelkészi állásából. Kiszaladt a számon, hogy rajtam nem áll, elkövetkezhet egy ilyen vizsgálat is. Többé nem találkoztunk.

December 15-én hivatott Csáti ÁEH titkár, és megkérdezte, hogy valóban fasiszta vagyok-e? Ezt tagadtam. Második kérdése, hogy a december 14-i egyházmegyei közgyűlésen ott voltam-e? Nemmel válaszoltam, mert ekkor már a tüdőgondozó fellépett betegségem miatt pihenésre írt ki, és akkor 20 órát kellett feküdnöm, az akkor használt gyógyszereket szednem. Elengedett azzal, hogy legyek nyugodt, gyógyuljak, nem lesz bántódásom. Nem hozta tudomásomra, hogy Komoróczi fedőnevű ügynök már leadta rólam, rólunk a jelentését.13 Azt sem, hogy az egyházközség hat jeles jogásza átvizsgálta az utóbbi, 1952–1956 közötti pénztárnaplókat, és elkészítette jelentését.14 Ez utóbbinak az összegezéséről volt tudomásom, 360 000 Ft, tíz komfortos kétszobás lakás ára. Az egyházkerülethez is eljutott a vizsgálat, Békefit Gaál István felfüggesztette. Ezt követően avatkozott be a rendőrség Békefi védelmében.

12. Ref. Egy. VI. évf. 18. szám. Péter János hivatalos közlése a Mc Carthy szenátor vezette vizsgálatról, de Pap László: Tíz év és ami utána következett I. kötet sem tartalmazza Péter János személyes közlését, amelyet az ifjúságnak mondott el.

13. MOL XIX-A-21-c-030-6 (20. doboz) 14. TtREL 299 d. 18. Ugyanitt az egyházmegyei közgyűlés iratai, negatíve igazolható, csak az vonható vissza, amit előzőleg beadtak. A beadványnak nincs nyoma.

Arctalan szolgálók

475

FELJEGYZÉS az október 23.-a utáni egyházi eseményekről.

Október 23. Péter János püspök megbeszélést tartott a nyíregyházi lelkészekkel és az egyházközségi munkaközösséggel. Annak megértetésén fáradozott, hogy Békefi Benő mint esperes, mint teológiai tanár és egyéb tisztségeket viselő miért jó, hogy most szabadságon van.

Október 26. Péter János püspök részt vett a nyírségi egyházmegye lelkészértekezletén Nyíregyházán, melyen Békefi Benő nem vett részt. Óvatosságra intette a lelkészeket az események megítélésével kapcsolatban.

Október 27. A Szabolcs-Szatmári Néplapban megjelent Péter János cikke. A cikk általában megütközést keltett az emberekben.

Október 31-én a nyíregyházi munkástanács rádiójában Bán István nyíregyházi tanyai segédlelkész prédikált. Örömének adott kifejezést, hogy megszűnt az antikrisztus és a Sátán hatalma. Most már szabadon és tisztán lehet hirdetni az evangéliumot, nem úgy, mint eddig.

November 1-jén Bán István felkereste Kádas Miklós II. lelkipásztort a lakásán, ott volt Tamás Ferenc is és felkérte őket, hogy tolmácsolják Békefi Benő felé az értelmiségi forradalmi bizottság és az egyház megújhodási mozgalmának azt a kérését, hogy minden egyházi tisztségéről mondjon le és Nyíregyházáról is távozzék.

November 2-án reggel Kádas Miklós II. lelkipásztor összehívta a nyíregyházi egyházközség elnökségét és lelkészeit, s azok jelenlétében tolmácsolta a Bán István-féle üzenetet azzal, hogy Bán István fél 10-kor a válaszért telefonon jelentkezik.

Jelentkezett is. Akkor Békefi Benő beszélt vele, s megmondta neki, hogy ez nem telefonon megtárgyalandó kérdés. Utána Bán István személyesen megjelent és a jelenlévők előtt felszólította Békefi Benőt és az egyházközség elnökségét, hogy a templomból elmaradt tömegek nevében is kéri Békefi Benő lemondását, és az egész presbitérium lemondását is, Molnár Bálint intézeti lelkésszel együtt. Kádas Miklós és Tamás Ferenc további intézkedésig szolgálhatnak – jelentette ki. Sürgős választ kért, mert rövidesen a rádióban fog beszélni és be akarja jelenteni az eredményt.

Békefi Benő kijelentette, hogy felelősség alatt áll, esküvel vállalta a szolgálatot, s majd alkalmas helyen és időben a döntését közölni fogja. De nem ez az idő, sem ez a hely nem alkalmas a döntés közlésére. Aznap délelőtt Bán István beszélt a nyíregyházi rádióban. Bejelentette Ravasz Lászlónak és Papp Lászlónak a budapesti rádióban elhangzott november 1-i nyilatkozatát. Hálát adott azért, hogy van Ravasz László s reménységét fejezte ki, hogy Péter János püspökségéről lemondott. Bejelentette, hogy Békefi Benőt és Molnár Bálintot is felszólították minden tisztségükről való lemondásra, s azt tanácsolta, hogy Békefi Benő mint nyíregyházi lelkipásztor betegségére való hivatkozással menjen nyugdíjba.

November 3-án a nyíregyházi városi egyházközség presbitériuma értekezletet tartott, mely elutasította Bán Istvánnak az egyház ügyeibe való illetéktelen beavatkozását, s biztosította Békefi Benő lelkipásztort szeretetéről. Bár ők is kívánatosnak tartották, hogy összes egyházi tisztségeiről mondjon le, mert politikailag tévedett, és kívánatosnak tartják, hogy hosszabb időre, 2-3 hónapra menjen szabadságra.

A hangadó Kovách Dénes ügyvéd és Szuhay Zoltán ügyvéd volt.

November 4-e után Bán István egy időre eltűnt. Valószínűleg Berettyóújfaluban és Debrecenben tartózkodott.

November 4-e után Borbély Béla vencsellői lelkipásztor többször meglátogatta Békefi Benőt. Eleinte igen helytelenítette Péter János lemondását és kijelentette, hogy

476

Bán István

a közösségükhöz tartozók Péter János mellett vannak. Megnyilatkozásai azonban óvatosak voltak. Helytelenítette Bán István lépését, sőt Farkas László megmozdulásait is. Később Péter János távozása mellett foglalt állást.

Az egyházmegyében egy jó darabig teljes csend mutatkozott. Kádas Miklóst többen felkeresték, hogy alakítsák meg az egyházmegyei intézőbizottságot, de erre itt Nyíregyházán sor nem került. Ravasz Lászlóval és Pap Lászlóval felvették az érintkezést: Magyar Lajos nagyhalászi, Fintor Béla nyírturai, Farkas László nyírgyulaji és Varga Károly nyírbátori lelkészek.

November 30-án Nyírbátorban Eperjesi Mihály nyírbátori, Varga Károly nyírbátori, Farkas László nyírgyulaji, Tóth Béla nyírbogáti, Bubla László piricsei, Kovács József nyírgelsei, Tárkány Szücs József encsencsi és Farkas Miklós nagykállói lelkipásztorok részvételével volt összejövetel, s a felvett jegyzőkönyvet az egyházmegye össze tisztségviselőinek megküldték.

Ennek hatására a legtöbben tényleg be is küldték lemondásukat.

Az ezt követő napon, december 1-jén kora reggel Farkas Miklós az ágyban fekvő Békefi Benőnek kétségbe esve mondta, hogy nem bírja tovább a támadást. Azért jött be, hogy keressen valami világi elhelyezést, mert őt Nagykállóból ki akarják túrni.

Békefi Benő azt tanácsolta, hogy mondjon el mindent őszintén Csáti József ÁEH képviselőnek. Megígérte, hogy majd visszajön megbeszélni a kérdéseket. Azóta sem tett látogatást Békefi Benőnél.

December 1-jén történt egy megbeszélés Csáti József ÁEH képviselővel a nagydobosi lelkészválasztás ügyében. Akkor délben Farkas Miklós Molnár Bálint esperesi hivatalvezetőnek átadott egy kéziratot, amely december 14-ére szóló rendkívüli egyházmegyei közgyűlés összehívásáról szólt. Molnár Bálint megkérdezte, hogy letárgyalták-e ezt Csáti József ÁEH képviselővel. Először azt mondták, hogy nem is kell, de végül úgy állapodtak meg, hogy Molnár Bálint és Baráth Mihály (legidősebb lelkészi tanácsbíró, kislétai lelkipásztor) beszéljék meg. A meghívó szétküldésével várják meg a december 4-i debreceni esperesi és gondnoki értekezletet. Baráth Mihály a megbeszélt időben nem jött be, de Molnár Bálint megtárgyalta az ügyet Csáti József képviselővel. Aki kérte, hogy üzenetét adja át Farkas Miklósnak, hogy nem tartja időszerűnek a közgyűlés ilyen hirtelen való összehívását.

December 10-én Nyíregyházán a városi egyházközség gyülekezeti termében Farkas Miklós által táviratilag összehívott megbeszélés volt, melyen részt vettek a lelkészköri vezetők: Kádas Miklós (Nyíregyháza), Bittó Zoltán (Őr), Gaál Miklós (Nagyecsed), Szabad Károly (Ibrány). Ezenkívül azok a meghívott lelkipásztorok, akik valami elhelyezésükkel kapcsolatos sérelmet hangoztattak, vagy mellőzést szenvedtek. Így Varga Károly nyírbátori, Magyar Lajos nagyhalászi, Koppányi Gyula tiszanagyfalui, Borbély Béla vencsellői, Rózsai Tivadar szakolyi lelkipásztorok, s Baráth Mihály és Farkas Miklós vettek részt. Varga Károly és Magyar Lajos beszámoltak budapesti tárgyalásaikról, amit Ravasz Lászlóval, Pap Lászlóval és a konventi emberekkel folytattak. Sürgősnek mondták ki a közgyűlés megtartását azért, mert sürgősen meg kell tartani a tisztújítást. Még aznap este kibocsátották az október (helyesen: december – A szerk.) 14-ére szóló meghívót, annak ellenére, hogy megkapták Csáti Józseftől a felhívást, hogy az ülés megtartását halasszák el.

Sürgették a presbitériumok határozathozatalát Ravasz László körlevelével kapcsolatban. Még arról is szó esett, hogy a presbitérumoknak követelni kellene az ÁEH feloszlatását. Farkas Miklós, Magyar Lajos és Fintor Béla sürgetésére az esperesi

Arctalan szolgálók

477

hivatalt kivitte Nagykállóba. A hivatal vezetéséből egyszerűen kihagyta Molnár Bálint esperesi hivatalvezető és Nagy Tibor esperesi titkárt.

December 14-én a nyíregyházi egyházközség templomában mintegy 80-an gyűltek össze a közgyűlésre. Farkas László nyírgyulaji lelkipásztor prédikált és beszámolót tartott budapesti tárgyalásairól, míg Baráth Mihály az elnöklésre hivatott tanácsbíró és Farkas Miklós az ÁEH képviselővel és a kormánybiztossal tárgyaltak az ülés megtarthatása felől. Közben Magyar Lajos, Fintor Béla és más hangoskodók követelték a gyűlés megkezdését. Baráth Mihály visszaérkezte után kijelentette, hogy ő nem vállal felelősséget az ülésért, s mivel üléstilalom van, az ülést nem tarthatják meg. Csáti József megmagyarázta a rendelkezést. Fintor Béla felszólalt, hogy vállaljuk a felelősséget, tartsák meg a gyűlést, de a józanabb elem oszlani kezdet, s így a gyűlést nem tartották meg.

Ugyanezen a napon Borbély Béla vencsellői, Oláh Béla nyírkátai, Jenei László kántorjánosi, Farkas László nyírgyulaji lelkipásztorok, Bán István és Gidófalvi Andor segédlelkészek, s valószínűleg Szabó Béla apagyi lelkipásztor is, külön megbeszélést tartottak.

Néhány nap múlva, december 28-án újra össze akarták hívni az ülést. Megkérték rá a rendőrkapitányságtól az engedélyt, amelyet azonban nem kaptak meg. Általánosan elhíresztelték, hogy Békefi Benő akadályozta meg az ülés megtartását.

December 20-án Farkas Miklós másolatban mellékelt körlevelet bocsátott ki.

Kovács István tiszaeszlári, Bubla László piricsei és Fintor Béla nyírturai lelkipásztorok magánjellegű baráti levélben is felszólították Békefi Benőt a lemondásra, mivel a politikai utat eltévesztette.

Közben Nyírgyulajon, Nyírkátán és Apagyon evangélizációt tartottak. Apagyon és Sényőn pedig csendesnapot is. A megújhodási mozgalom fő képviselői Farkas László nyírgyulaji, Magyar Lajos nagyhalászi, Oláh Béla nyírkátai, Szabó Béla apagyi, Varga Károly nyírbátori, Farkas Miklós nagykállói, Fintor Béla nyírturai, Pógyor István kótaji, Koppányi Gyula tiszanagyfalui, Borbély Béla vencsellői lelkipásztorok, s Bán István és Gidófalvi Andor segédlelkészek.

Decemberben Kisvárdán volt lelkészi összejövetel, Kiss Gyula kisvárdai, Barcza József dögei és Lengyel László tiszakerecsenyi lelkipásztorok vezetésével. Ezen részt vett több kisvárdai inteligens presbiter is, sürgetve az egyház megújhodását, főként szervezeti megújhodását, hogy a presbitériumok mondják ki csatlakozásukat a Ravasz László-féle mozgalomhoz.

December 8-án a nyíregyházi városi egyházközség presbitériuma ülést tartott, melyen Kovách Dénes ügyvéd anyagi problémákba burkolt támadást intézett a jelen nem lévő Békefi Benő lelkipásztor és Soltész Béla főgondnok ellen. A támadásban részt vett: Janthó László, Fazekas Ferenc és Saághy Gyula presbiterek. A felvetődött problémákra a presbitérium választ kért Békefi Benőtől és felszólította egyhangú állásfoglalással, hogy kérjen szabadságot.

December 28-án engedélyt kértek új presbiteri ülés tartására, amit a rendőrkapitányság nem engedélyezett.

Kovách Dénes ügyvéd (második ügyvédi munkaközösség) az ülés után kijelentette, hogy az ügyvédi praxisát teszi fel arra, hogy Békefi Benőt Nyíregyházáról kiüldözze, és minden üldözést abbahagy, amint lemond, mégpedig politikai magatartása miatt.

Janthó László nyíregyházi járási bíró többek között azt is kijelentette, hogy Békefi Benő most sem tanult, mert november 4-én ő volt az első, aki megjelent a megyei tanácson, és még az oroszokkal is ő tárgyalt. Ilyen pap nekünk nem kell. Kovách Dénesék főként a presbitérium értelmiségi tagjait szervezték be a támadásba.”

478

Bán István

Igazi ügynöki jelentés! Nem az a feladata, hogy az igazat írja meg Csáti titkárhoz, illetve rajta keresztül Horváth János kezeihez, hanem az a célja, hogy magát jól tájékozódó vezetőnek minősítse. Alapvető célja, hogy Békefi helyett a városi gyülekezet vezető lelkésze lehessen. Jellemző, hogy a forradalom alatt, november 1-jén hívott magához, hogy Ravasz szózatát együtt hallgassuk. Elferdíti a presbiteri gyűlés akaratát, mert az Békefi teljes visszavonulását követeli. Az orosz megszállás kezdetén városi tanácsnok, a Szovjetunióba deportálás névsorát ő állította össze, és hagyta jóvá a Nemzeti Igazoló Bizottság. Teljhatalma volt a város polgárai felett a városi és megyei tanács tagjaként, és ezt a polgárok nem felejtették. Amikor Csáti megjelent a Friedmann telepi templomban 1956. december 14-én, a munkásőr különítmény parancsnoka fegyveresen kísérte. A különítmény a templommal szemben a Hősök temetője északi oldalán sorakozott fel, 10 fő géppisztollyal. Az azonnali távozásra történt felhívás nyomatékaként közölte Csáti, hogy nem akar vérfürdőt! Ezért volt fontos megkérdeznie Csátinak tőlem, részt vettem-e az egyházmegyei közgyűlésen!?

252/1956 NAGYTISZTELETŰ PRESBITÉRIUM !

KEDVES ATYÁMFIAI AZ ÚRBAN !

Előszöris testvéri bocsánatot kérek, hogy a mai értekezleten személyesen nem veszek részt. Őszintén megvallom, annak két oka van.

1) Személyes jelenlétemmel nem kívánom befolyásolni semerre sem a Presbitérium megnyilatkozásának őszinteségét. Történjék szabadon, őszintén, a Jézus Krisztus szine előtt a beszélgetés.

2) A másik oka pedig egészségi állapotom, amelyben újabban megint súlyosbodás állt be, bizony annyira gyarló vagyok, hogy kimondottan egészségem féltése is befolyásolt abban a döntésben, hogy a mai értekezleten személyesen nem veszek részt.

Tudom, és szeretetben és józan bölcsességgel érteni próbálom, hogy népünk élete, s ennek következtében egyházunk szolgálata is a nagy történelmi események következtében, sokaktól imádságban kért új helyzetbe került. Hőn imádkozom azért a történelem Urához, hogy ez az új helyzet legyen tiszta, szent, szabad kegyelmi idő. Gyógyuljanak sebek, éledjenek életek! Legyen több a jó, a szeretet, több a békesség!

A változó helyzet engem személy szerint ítéletesen is érint. A felelősségvállalás elöl meg nem hátrálva, Istentől kész vagyok alázatosan fogadni megítéltetésemet és a konzekvenciákat is a legmesszebbmenően levonni.

Tudom, hogy egyik-másik megnyilatkozásommal, véleményem megvallásával és magatartásommal a gyülekezet közvéleményét és közérzését megsértettem. Tudom, hogy a presbitérium több tagjának kérlelő és intő szavát nem mindenben fogadtam el. Ítéltessen meg. Azért imádkozom, hogy minden ítéletet, még ha emberektől jön is, keresztyén módon és alázatosan elhordani próbáljam.

Akarva senkit nem bántottam. Bár tudom, hogy sokan megsértődtek. Ez is az én bűnöm. Segíteni sokkal kevesebbet segítettem, mint amennyin kellett volna. Ez is az én bűnöm.

Személyemet és szolgálatomat Nagytiszteletű Presbitérium szabad, őszinte megbeszélésére bocsátom. Nekem nincs senki ellen panaszom, vagy rossz érzésem. Bán

Arctalan szolgálók

479

István atyámfia cselekedetét sem ítélem el. Őt magát atyai szeretettel szeretem.

Kérem, Ti is úgy cselekedjetek. Őszintén, nem mentségemül, csak testvéri vallomásként, Jézus Krisztus keresztje alatt kérek mindenkitől bocsánatot. Ítéltessen meg! A gyülekezet békességét őrizzétek meg!

Mégegyszer kérem, bocsássátok meg, hogy a mai értekezleten személyesen nem jelentem meg.

A megítéltetés alázatos elhordozását vállalva, tehát az elől ki nem térve, gyógykezeltetésemre a lehetőség határán belül nagyobb gondot kívánok fordítani, mert a hosszabb fekvések elkerülhetetlenek. Áldjon meg Benneteket az Úr. Búcsúzóul küldöm a Zsoltárok könyve 3-13 verseket.

Atyafiságos szeretettel: Békefi Benő sk. lelkipásztor Azt gondolom, hogy „nem kellett volna ennyire szeretni!” Hogy milyen mértékű ez a hazugság, lemérhető abból, hogy a Mindszenti bíboros érsekhez írt levele után Kádár Jánosnak jelentett fel személyesen! Erről később.

KOVÁCH DÉNES 272/1956 ÜGYVÉD MUNKAKÖZÖSSÉG TAGJA Nyíregyháza, 1956. december 21.

Nyíregyháza, Kossuth tér 7.

Nagytiszteletű Dr. K á d a s M i k l ó s lelkipásztor úrnak N y í r e g y h á z a.

Presbitériumunk f. hó 8-án tartott ülésében határozatot hozott, amelyben a zárszámadások felülvizsgálatára bizottságot küldött ki és elrendelte, hogy f. hó 28-án tartandó újabb presbiteri gyűlésen tegyen jelentést ez a bizottság. Tekintettel arra, hogy egyrészt a bizottság mindeddig összehíva nem lett, másrészt a presbiteri gyűlést csak rendőrhatósági engedély alapján lehet megtartani, erre pedig már csak rövid idő áll rendelkezésre, – felkérem Nagytiszteletű urat, hogy kellő időben a rendőrhatósági engedélyt megszerezni, a vizsgálóbizottságot f. hó 27-én délutánra a presbiteri gyűlést pedig a korábbi határozatban megszabott időre összehívni szíveskedjék. Egyben kérem, hogy az indítványommal kapcsolatos határozatról részemre jegyzőkönyvi kivonatot kiadni szíveskedjék.

Teljes tisztelettel: Kovách Dénes s.k.

A szorító hurok nem az én javaslatom volt november 2-án, hanem a presbitérium jogász és pénzügyi szakértő csoportjának a vizsgálatáról készített jegyzőkönyv, amelynek másodpéldányát a Tiszai Egyházkerület püspök-helyettesének is megküldte Kovách Dénes, akinek legfőbb segítsége és támogatója Janthó bíró volt, a Járásbíróság elnöke. Komoróczi ügynök ekkor még nem döntötte el, hogy hová tartozik, és annyira megalapozottnak találta a jegyzőkönyv tartalmát, hogy a presbitérium „értelmiségi tagjai” akaratának vetette alá magát. Mint jogász, úgy gondolta, hogy ebből a hurokból nem tud szabadulni, és a pénzügyek vezetője, Horkics Anna testvér is arról tájékoztatta, hogy mintegy 6–7 bón található a páncélszekrényben, 40–50 000 Ft-os tételek is. Az előző évek karácsonyi ajándékai költsége, de az egyházközség pénztára terhére.

480

Bán István

NYÍREGYHÁZI REFORMÁTUS VÁROSI EGYHÁZKÖZSÉG 267/1956. sz.

Főtiszteletű B É K E F I B E N Ő esperes-lelkipásztor Úrnak NYÍREGYHÁZA FŐTISZTELETŰ LELKIPÁSZTOR ÚR! Gyülekezetünk Presbitériumának 1956. december 8-án tartott ülésén felvett jegyzőkönyv 98./ pontjáról készített jegyzőkönyvi kivonatot és dr. K o v á c h Dénes ezzel kapcsolatos írásbeli megjegyzését mellékelten tisztelettel megküldjük.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel: Nyíregyháza, 1956. december 13.

(Soltész Béla) sk.

(Nádas Miklós) sk.

Főgondnok. II. lelkipásztor.

2. db. melléklet.

Kovách Dénes írásbeli megjegyzése egyetlen levéltárban sem található. A levél tartalmából arra lehet következtetni, hogy a 360 000 Ft érték részleteit közli, amelyre választ vár. Kádas helyzetértékelése döntés elé kényszeríti Békefit, hiszen másnap egyházmegyei közgyűlés, azonnal cselekednie kell. Előlép az igazi arca, a rendőrség főkapitánya, Antal Pál elrendeli a közgyűlés szétverését, és annak a sikeres lebonyolítása után másnap meg kell jelennem Csáti előtt. Ki szervezte, ki munkálja Békefi megbuktatását? Nem volt szabályos a december 14-i összehívás, hiszen a rendőrhatóság engedélyt adott a főjegyző és az egyházmegyei gondnok aláírta kérelemre. Szabályszerűen mentek ki a meghívók. Hát mi ez?

262/1956 A NYÍREGYHÁZI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE ELNÖKSÉGE Eln. 1569/1956.

MEGHÍVÓ A Nyírségi Egyházmegye 1956. december 14-én, pénteken d.e. 10 órakor a nyíregyházi tanyai egyházközség templomában (Ságvári-telep) rendkívüli egyházmegyei közgyűlést tart, melyre az egyházmegyei közgyűlés alkotó tagjait és az egyházközségek lelkészi és világi képviselőit szeretettel és tisztelettel meghívjuk.

Nyíregyháza, 1956. december 10.

Báthory István s.k.

Baráth Mihály s.k. em. v. tanácsbíró em.l. tanácsbíró em. gondnok h. esperes h.

A közgyűlés főbb tárgyai: 1) Időszaki jelentés.

2) A lemondott egyházmegyei tisztviselők lemondása tárgyában határozat.

3) Szavazás elrendelése a megüresedett tisztségekre.

4) Szavazatszedő bizottság kiküldése.

5) Jelölő bizottság kiküldése.

6) Indítványok.

A közgyűlés után lelkészi és gondnoki értekezlet lesz.

Az Esperesi Hivatal címére küldendő hivatalos iratokat Nagykállóba kérjük küldeni.

Arctalan szolgálók

481

A napirendben szereplő tisztségviselők megválasztása, egyben a Megújulási Mozgalom programja, a legveszélyesebb. Ha Békefi helyett akár Varga Károly, akár Szabó Béla az esperes, a fegyelmi biztos eredményre jut. Gaál István püspökhelyettes is a püspök-választás során tart Békefitől. Békefi mindent bevet: a rendőrséget, hogy kollegáit, ha kell fegyverrel kényszerítse megadásra. A bűnbánó térdre ereszkedését Gaál István előtt, még verset is ír ez ügyben.15 A Nyíregyházi Református Városi Egyházközség Presbitériumához, Nyíregyháza, Nagytiszteletű Presbitérium !

Javaslom, hogy a Presbitérium hozzon határozatot, amelyben kimondja, hogy lemond a Missziói és Diakóniai Alap további kezeléséről és felkéri az Egyetemes Konventet, hogy ezt az Alapot vegye vagy saját kezelésébe, vagy pedig bízza más szerv kezelésére.

Javaslatomat a következőkkel indokolom meg: A Missziói és Diakóniai Alap olyan működést fejt ki, amely meghaladja egy egyházközség kereteit és amely működés nem egyházközségi, hanem egyetemes egyházi feladat. Emellett az a körülmény, hogy az Alap számadásai be vannak építve az egyházközség számadásaiba, utóbbiakat teljesen áttekinthetetlenekké, és túlterheltté teszi.

Rá kell mutatnom arra is, hogy régóta hiányolom és azt hiszem, hogy nemcsak én, de több presbitertársam is hiányolja egyházközségünkben azt, hogy pásztori munka nem folyik, és egyházközségünk minden terhe az Alap kezelésére fordíttatik.

Az a körülmény, hogy az Alap a diakónia közegyházi feladatait egyházközségünk feladataivá teszi, azzal is jár, hogy lelkipásztorunk tevékenységét egyéb elfoglaltságai mellett az alap igazgatása teljesen igénybe veszi és egyházközségünkben a pásztori munka csak a katedrai szolgálatban merül ki, a hívek teljesen távol állanak a lelkipásztortól és csak annyi összeköttetésük van, hogy a vasárnapi igehirdetés során hallhatják, azonban a személyes érintkezés nyáj és pásztor közt teljesen megszűnt. Úgy vélem, hogy amennyiben az Alap kezelését más, arra igazán hivatott, országos szerv venné át, ez tehermentesítené lelkipásztorunkat, akinek ekként meg volna az a lehetőség igazi pásztori munka kifejtésére, – amellett pedig egyházközségünk költségvetése is lényegesen csökkenne.

Kérem a nagytiszteletű presbitériumot, hogy jelen indítványomat legközelebbi ülésében tárgyalni és elfogadni szíveskedjék.

Tisztelettel: Dr. Kovách Dénes sk.

Ebben a beadványban napvilágra kerül, hogy az 1946-os sikkasztási forma – ismétlődik, akkor Békefi és felesége megtérítették a hiányt, most a nagy összeggel nem tudnak mihez kezdeni. Szinte rá van kényszerítve, hogy olyan eszközöket vessen be, amely hatásos a felgyűlt fekete fellegekkel szemben. Egyelőre ez a rendőrség, a rendőrség ne engedélyezzen semmiféle gyűlést se a városban, se az egyházmegyénél. Amikor megkezdődött a statáriális eljárásom kihallgatása, az alezredes azt kérdezte, hogy „miért gyűlöli annyira Békefit?” Válaszom, azért mert nagyon sokat ártott az egyháznak. Az alezredes úgy ítélte meg, hogy velem erről 15. Szabó Dániel volt törökszentmiklósi esperes bocsátotta rendelkezésemre a levelet és a verset, azokat nem adom közre, olyan hazugság, mint a többi.

482

Bán István

nincs mit tárgyalni, hiszen leírtam a teológiai érveimet, és úgy gondolta, hogy a pénzügyi dolgokról úgy sem tudok semmit. ……956. sz.

KÖRLEVÉL a …belbeli gyülekezetek lelkipásztoraihoz és presbitériumaihoz.

Kedves Atyámfiai!

1.) A f.hó 14-én elmaradt rendkívül e.m.i. közgyűlés hivatott lett volna Ref. Megújulási Mozgalom szellemében egyházunk igei és kormányzati újulását munkálni.

Ez a gyűlés ismert okok miatt elmaradt, azonban a sürgős ügyekre való tekintettel a közben történt megbeszélések alapján jóreménységgel lehettünk afelől, hogy e hó 28-án megtarthatjuk azt. Az erre szóló meghívót a lehetőség szerint azonnal kibocsátjuk.

2.) Bizonyára minden egyházközség állást foglalt már az Orsz. Ref. Megújulási Mozgalom célkitűzéseivel kapcsolatban. Ha valamely egyházközség presbitériuma eddig nem küldte volna el értesítését, kérem, hogy állásfoglalásáról az esperesi hivatalt (Nagykálló) jegyzőkönyvi kivonatban értesítse.

3.) Egyházmegyénk tisztségviselői majdnem teljes egészében benyújtották lemondásukat. Az volna kívánatos, hogy azok, akik ezt mindezideig nem tették meg az újonnan összehívandó közgyűlés előtt küldjék meg lemondásukat az esperesi hivatalnak. A f. hó 18-án tartott kerületi esperesi és gondnoki értekezleten elhangzottakból az derült ki, hogy egyházkerületünk megyéiben mindenütt folyamatban van – általános lemondás során – egyházunk szervezeti megújulása. A megújulást végző Isten iránti engedelmességben álljon egyházmegyénk egésze.

4.) A Közalapra nézve az Egyetemes Konvent 886/1956. sz. III. sz. körlevele tájékoztatást ad teendőinkre nézve.

5.) A rehabilitálások tárgyában az alábbiakat közlöm „Az Egyetemes Konvent Tanácsa megállapodott abban, hogy azokban az esetekben, amikor kétségkívül megállapítható, hogy a méltánytalan hátratétel, – akár olyan politikai okokra vezethető vissza, amelyek időközben tárgytalanokká váltak (állami rehabilitáció, felmentés stb.), – akár olyan egyházpolitikai látás, meggyőződés következménye volt, amelyekre nézve egyházunk álláspontja megváltozott, – akár személyi önkényeskedésből (megfélemlítésből, lelki kényszerből) származott, – a méltánytalan hátrányt az összes törvény adta lehetőség felhasználásával jóvá kell tenni.

Ezért az Egyetemes Konvent Elnöksége felhívja valamennyi egyházi szervezet figyelmét, amely (vagy amelynek tisztviselője, bizottsága) a méltánytalan hátratétel okát képező közigazgatási határozatot hozta, illetve az ilyen intézkedést, vagy abban közreműködött, hogy a hátrányos helyzet megszüntetéséről akár hivatalból, akár az érdekelt egyházi tisztviselő (illetve hozzátartozói) kérelmére haladéktalanul megindítandó felülvizsgálati eljárás során intézkedjék.”

Felhívom az érdekelteket, hogy fentiek értelmében járjanak el.

6) A Püspöki Hivataltól kapott tájékoztatás szerint „… a vallásoktatás, mind az általános, mind a középiskolákban minden korlátozástól és alulkezeltségtől mentesen megkezdhető.” A lelkipásztorok lépjenek érintkezésbe az érdekelt iskolák igazgatóival a vallásoktatási órák számának és idejének megállapításáról. Ahol netalán akadály ebből folyóan panasz merülne fel, azt azonnal jelentsék az esperesi hivatalnak.

7) Az 1957. évre érvényes választói névjegyzéket az esperesi hivatalba megerősítés végett kérem beküldeni.

Arctalan szolgálók

483

8) Azok a gyülekezetek, amelyek a petneházai egyházközség támogatására a perselypénzt még nem küldték el, postautalványon közvetlenül Petneházára küldjék.

9) A leendő egyházmegyei közgyűlésre az egyházközségi képviselők kiküldésével az 1953. évi I.s.Tc. 107 §.-át vegyék figyelembe a lelkipásztor atyafiak. Áldott karácsonyi ünnepet kívánva a Lelkipásztor Atyafiaknak és a gyülekezetnek, vagyok atyafiságos szeretettel.

Nagykálló, 1956. december 20.

Farkas Miklós s.k. e.m. főjegyző, esperes h.

276/1956.

Szabolcs-Szatmár megyei Rendőrkapitányság.

SZIG. És Ig. rend. Osztálya. Nyíregyháza Szám: 918-84/1956. Tárgy: A nyíregyházai Református Városi Egyház Község presbitériumi gyűlés engedélyezése iránti kérelmének elutasítása.

HATÁROZAT: A nyíregyházi Református Városi Egyház Község presbitériuma nevében Dr. Kádas Miklós II. lelkipásztor rendezőbizottsági tag által előterjesztett kérelemre az 1956 évi 20 tvr. 4 §-a alapján, Nyíregyházán a Református Városi Egyházközség hivatalos helyiségében (Nyíregyháza Kálvin tér 11. szám) 1956. december hó 27én és 28-án tartandó számvizsgáló bizottsági és presbiteri gyűlés megtartását nem engedélyezem.

Indoklás: Megállapítást nyert, hogy az előterjesztett kérelemben meghatározott tárgyú gyűlés alkalmas arra, hogy azon a feltüntetett napirendtől eltérő kérdéseket vitassanak meg, amelyek – figyelembevéve a jelenlegi körülményeket – a közrend, közbiztonság megzavarására lenne alkalmas.

Abban az esetben ha a határozat ellenére a gyűlés megtartására intézkedés történne a gyűlés szervezője, továbbá a gyűlésen az engedély hiányáról tudók és azon ennek ellenére résztvevők, vagy a felhívásra el nem távozó személyek ellen az 1956. évi 30 tvr. 5 §-a alapján a büntető eljárás megindítására intézkedem. – E határozat ellen a B. M. Országos Rendőrkapitánysághoz címzett és a Megyei Rendőrkapitánysághoz benyújtott fellebbezésnek van helye. – A fellebbezés benyújtásának ténye azonban a gyűlés megtartására nem jogosít fel.Nyíregyháza, 1956. december 22-én. (:Antal Pál r. őrnagy:) Megyei R.kapság Vezetője. h. Petényi József Ugyanezt az iratot kapta Farkas Miklós Nagykállóban, hogy az egyházmegyei közgyűlést nem tarthatják meg. Már az országot bejárta a hír, hogy Nyíregyházán a rendőrség védi az esperest az egyházzal szemben! 23 lelkészt és 6 presbitert jelent Komoróczi, szinte az egész egyházmegyét, a rendőrség intézkedik, a lelkészeket közigazgatási őrizet alá helyezik.

484

Bán István

Bán István református lelkész a bíróság előtt – Miről vall Mindszenty „védője” A megyei bíróság hétfőn délelőtt tárgyalta Bán István nyíregyházi református lelkész ellenforradalmi bűnperét. A megyei ügyészség vádirata szerint Bán István az ellenforradalom idején népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettét követte el.

A tárgyaláson fény derült arra is, hogy már a teológián népi demokrácia ellenes magatartást tanúsított és szembehelyezkedett saját tanárával, Békeffi Benő református esperessel, aki a református lelkészek részéről egyik aktív harcosa volt a béke világmozgalomnak.

A 26 éves „kispap” az egyházi ideológia alapján igyekezett támadni a békeharc és a szocializmus ellen és ezen keresztül Békeffi Benőt és a hozzá hasonló lelkészeket igyekezett lejáratni az egyházközségben. Vallásos beszédekben nyíltan és burkoltan uszított államrendünk ellen.

1956. október 31-én a reformáció emlékünnepének alkalmából a helyi rádióban mondott beszédet, támadva munkás-paraszt államunkat, feldicsérve és visszakövetelve egyik halálos ellenségünket, Mindszenty bíborost.

Rádióbeszédében, melyet az egész ország és az egész világ színe előtt mondott el, kijelentette. „Mi magyar reformátusok visszakérjük az igehirdetői szolgálatban a Papp Bélákat és római atyánkfiaival együtt örvendezünk Mindszenty bíborosnak.” „Nem hazugság szólamokról beszélek, amelyeket eddig a hamisságtól az antikrisztustól hallani lehetett.”

Bán István az ellenforradalom hangulatát kihasználva, november elsején kezdeményezte, hogy Békeffi esperes és a hozzá hasonló néphez hű református lelkészek lemondjanak.

Majd november 2-án ismét a rádió mikrofonja elé lépett. Beszédet intézett Nyíregyháza lakóihoz, melyben egészen nyíltan, az ellenforradalom mellé hívja a dolgozókat és megfenyegeti azokat, akik szembe próbálnak helyezkedni az ellenforradalommal. Kijelenti: „Sok még a rendellenesség, a százfejű ellenség még itt is ott is megmutatja magát és fokozottan éberségre serkent.”

Felemelte tiltó szavát – nem a vérengző ellenforradalmárok ellen, hanem azok érdekében – kijelentve. „Akik szívük mélyén rejtetten azzal az indulattal vannak, hogy a történteket visszájára fordítják, azt meg ne próbálják, mert a mi urunkkal hadakozni életveszélyes. Ő a megemésztő tűz” A két rádióbeszéden kívül felhívta a lelkipásztorokat, hogy segítsék a forradalmi tanácsokat. Végül kimutatta igazi képmását a báránybőrben bujtatott farkas.

Azt kérte, hogy a forradalmi tanácsok munkájuk során vegyék igénybe a régi rend embereit, a levitézlett urakat. Többek között dr. Birta József, volt rendőrfőhadnagyot, egy földbirtokos fiát és hasonlókat.

A papi palástba bújtatott prókátor november 29-én tovább folytatta hadakozását munkás-paraszt hatalmunk ellen. Írógéppel sokszorosította rádióbeszédét és szétküldte a lelkipásztoroknak.

Vége Békefi karrierjének? A legmagasabb szinten kezdi a védekezését. Kádár János 1957. február 7-re tűzte ki nyíregyházi ellenőrző látogatását a megyei pártbizottságon. Az első jelentkező Békefi esperes, akinek a meghallgatását Benkei

Arctalan szolgálók

485

és helyettese, Oláh László javasolta. Jelen volt Orosz Ferenc, az oktatási osztály vezetője is. 9 órakor belépett Békefi, és előadta, hogy mind az államrend, mint az egyházi rend megdöntésére szervezkedik egy fiatal segédlelkész, Bán István. Elsősorban őt támadja, aki felelős az egyházmegyei rendért, mindenképpen le akarja váltani, ő befolyásolja az egyházmegye papjait. Statáriális bíróság elé kell állítani, mondja Kádár, átirat menjen a megyei főügyésznek, hogy intézkedjék. Békefi távozása után Orosz Ferenc az íróasztala fiókjából elővette azt a levelet, amelyet Békefi Mindszenty prímásérsekhez intézett.16 Még akkor este 7 órakor letartóztattak, házkutatást rendeztek, és az éjszakát kegyetlen megcsúfoltatások között töltöttem. Néhány napig írtam a feltett kérdésekre a választ, a kérdések az akkor érvényes egyházpolitika tárgyköréből valók voltak. Nappal írtam, éjszaka kihallgatások. A végén jelentette Pánczél alezredes, 7 nap elteltével, hogy vádemelésre okot nem talál, szabadlábra lehet helyezni.

Alexa főügyész ezzel szemben az izgatás körében rendelt el vádemelési alapot, elegendőnek ítélte a Gidófalvy által titokban benyújtott szövegeket a vádemeléshez.

A kihallgató tiszt, Tóth főhadnagy azzal bocsátott el, hogy fogadjam el a 2 év fogházbüntetést. Kiss százados április végén felkeresett, és 5 éves büntetést helyezett kilátásba. Hogy merek én ilyet mondani, hogy az egyházvezetés hazug? Közöltem a történeteket a védőügyvédemmel, Kovách Dénessel, belenyugodtam – mondtam, de ő azt ígérte, hogy együtt megyünk a tárgyalásról haza. Tévedett!

Valójában akkor már egyezkedő tárgyalás folyt az ügyvédek és a rendőrség között arról, hogy visszavonják a feljelentést, akkor engem nem ítélnek el, szabadulok.

Nem hogy bekövetkezett volna az egyezkedés eredménye, hanem a tárgyalás során az ügyész 3 napi gondolkodási időt kért és fellebbezett. A következő szakasz már Péter Jánosra tartozik, Vácról a Kozma utca 13-ba szállítottak, a Kisfogházba, ahol a halálra ítélteket őrizték. A véres valóságát ismerhettem meg az egyházkormányzati hatalomnak. A megyei bírósági tárgyalás után nem sokkal letartóztatásba helyezték a védőügyvédemet, dr. Kovách Dénest. Annyira megverték háromnapos Sóstói úti tartózkodása során, hogy gépkocsival kellett hazaszállítani a Hősök terén lévő lakásába, a felesége nem ismert rá. Hetekbe került, amíg járóképes lett, feladatait el tudta látni. A munkaközösség nem vállalta tovább, jogtanácsosként folytatta praxisát. Másodfokon, a népbíróság Molnár tanácsa előtt ő védett, azonban velem tárgyaltak arról, hogy miként kell értelmezni a szabad egyházat a szabad államban. Azt is megígérték, hogy Kádár János a hátrahagyott 10 évi börtönbüntetését velem együtt fogja kitölteni. Tisztelettudó volt a magatartásom. Véleményemet határozottan fejtettem ki, de nem bántóan.

166/1957.

Nagytiszteletű Presbitérium !

Bejelentem, hogy az Egyházközség 1955. évi, valamint a Missziói és Diakoniai Alap 1952, 1953, 1954, 1955 évi zárszámadásai tekintetében előterjesztett és 16. Népszabadság 1957. szeptember 25-i szám, 5. oldal Pintér István cikke: „Békefi Benő a Bethánia egykori alapító tagja Nyíregyházáról üdvözölte levélben Mindszentyt, és ajánlotta fel: dolgozzanak együtt, úgy hasznosabb lesz.” 1956. nov. 2-án kérte Békefi a postázást Száva János kanonoktól, aki aztán Orosz Ferencnek adta át, ezt a levelet mutatta be Orosz Kádárnak. Orosz édesapám első fokú unokatestvére a történteket úgy adta elő, hogy a levelet olvasva megenyhült Kádár, és csak a „fiatal lelkész megbüntetését rendelte el”. (Kádár János jelzett látogatásáról nincs korabeli adat, ha itt járt volna, bizonyára felszólal a február 6-án tartott megyei aktíva-értekezleten. Oláh László, az MSZP egyik megyei alapítója sosem volt Benkei helyettese, Orosz Ferenc január és június között a Megyei Tanács VB-elnökhelyettese volt. – A szerk.)

486

Bán István

az 1956 év december hó 8. napján tartott presbiteri gyűlés által külön bizottság elé utalt megjegyzéseimet visszavonom és azok tárgyalását nem kívánom, mert a lefolytatott megbeszélések alapján a könyvelés helyes átszervezése megtörtént és ebben értelmet nyert az én kritikám.

Külön hangsúlyozom, hogy megállapításaim alapja a hibás és nem világos könyvelési rendszer volt, amely nem domborította ki az Alap egységét és ez vezetett megjegyzéseim megtételére, amelyek utolsó bekezdését külön is visszavonom.

Nyíregyháza, 1957. július 24.

Tisztelettel: Kovách Dénes s.k.

Tehát a rendőrség a rábízott feladatokat „rendesen” elvégezte, nyugvó pontra érkezett az egyházközségi háború, és biztosan állítható, hogy a sikkasztás nem sikkasztás. Nem mindenkinek volt ez a véleménye. Kovách Dénesen kívül Janthó László, Saághy Gyula, Szuhay Zoltán, Fekete István presbiterek benyújtották lemondásukat, legalább is ezeket a levéltári anyagban meg lehetett találni.17 Azt nem lehet állítani, hogy a pénztáros segítsége nélkül a vizsgálók hamar eredményre juthattak volna. Horkits Anna, amikor látta, hogy a presbiterek vizsgálatát a rendőrség nagyon rossz néven vette, azonnal lemondott, a pénztárosságot Mártha Irén volt diakonisszának adta át. Persze ezzel nem elégedett meg Békefi, teljes rehabilitációra tartott igényt. Összehívta a presbitériumot, az határozatot hozott arról, hogy a sikkasztás - nem sikkasztás, és ezt megküldték az egyházmegyének, a kerületnek, a Teológiának, az ÁEH titkárának is.

A NYÍREGYHÁZI REFORMÁTUS VÁROSI EGYHÁZKÖZSÉG ELNÖKSÉGE 173/1957 MEGHÍVÓ A Nyíregyházi Református Városi Egyházközség Elnökségi Tanácsa 1957. július 30-án kedden este a 6 órai gyülekezeti óra után (kb. 6.45) a lelkészi hivatalban tartandó kibővített ülésére. Tárgya: az egyházközség, s a Missziói és Diakoniai Alap zárszámadásai és presbiteri gyűlés előkészítése. E kibővített ülésre és az azt megelőző gyülekezeti órára az Elnökségi Tanács tagjait és rajtuk kívül Kovács Zsigmond presbitert, mint a számvizsgáló bizottság elnökét, Dr. Janthó László és Dr. Kovách Dénes presbitereket, mint a presbitérium december 8-i ülésén a számvizsgáló bizottságba kiküldött tagokat és Dr. Szuhay Zoltán presbitert, mint egyházközségi ügyészt szeretettel meghívjuk.

Nyíregyháza, 1957. július 28.

(Soltész Béla) sk. főgondnok (Békefi Benő) sk. lelkipásztor Az évek pedig szaladnak az évek után. Sohasem gondoltam arra, hogy hiába vagyok itt, szükségesnek, isten rendelésének fogtam fel fogságomat, és fiatalságom leleményességével kerestem azokkal a kapcsolatot, akik nagyon el voltak keseredve.

Egészen más küldetésben lenni, Wrede Matild módjára „Foglyok angyalának” lenni, ráadásul, olyanok között, akiket szabadsághősöknek ítéltem magamban. Amikor később Ravasz Lászlónak jelentettem leányfalusi otthonában, hogy szükség, nagy szükség volt a szolgálatomra, a halálukat várók és az éveket őrlők között, akkor így összegezte: „hát akkor nem bántad meg?!” Nem! Nem annyira nekem, mint inkább családomnak volt nehéz, hiszen apám házát államosították azzal, hogy én 17. TtREL I. 299. d. 18., ugyanitt Horkits Anna lemondása.

Arctalan szolgálók

487

teljes vagyonelkobzást kaptam. Visszakövetelte sikerrel. Nehéz volt a menyasszonyomnak, aki 5 éven át járt a 10 perces beszélőre.

Elbocsátólevél Bán István / 1957 április 5 / Legfelsőbb Népbíróság, N. B. f. ..5087 / 8 év börtön / Nyíregyháza, Hunyadi u. 3. / 1962. IV. 3. év / Nyíregyháza, 1931. november 3. / Lelkész (reform) nőtlen / 984,01 Kilencszáznyolcvannégy 01/100 Ft / Márianosztra, 1962. április 2. Mellékbüntetés: 5 év közügyektől eltiltás / Teljes vagyonelkobzás / Beteg ellátásra nem jogosult.

PH. Országos Börtön Parancsnokság, Kiszely fhdgy Nem az egyház kérte a szabadlábra helyezésemet. Még azon is fel volt háborodva Debreceni II. fn. ügynök, 1966. januárjában írja le, hogy az EVT segélyezési osztálya érdeklődött Bán István után, hogy szívesen adnának személy szerint neki segélyt, aki hátratételt szenvedett.18 Kiszely főhadnagy az elbocsátóra felírta, hogy 3 évre felfüggesztett a hátralévő büntetésem, ha záros határidőn belül nem helyezkedem el, közveszélyes munkakerülőként ismét ítéletet kapok, akkor a hátralévőt is ki kell töltenem. Debreceni I. fn. ügynök ezt éppen úgy tudta, mint én, a hivatalában lévő garnitúra el is mondta neki minden szavamat. Nem, nem az egyház szerezte szabadulásomat, egyetlen fillér segélyt sem adott a teljes vagyonelkobzás után. Én ellenség voltam, s az maradtam a számukra. Ellenben a Kossuth diákok mellém álltak Nyíregyházán, volt iskolatársaim. A Megyei Bíróság elnöke azzal érvelt, hogy ők 5 évre ítéltek, azt túlhaladva kitöltöttem, helyezzen az Elnöki Tanács szabadlábra. Ezt kérte édesapám nevében védőügyvédem is, aki minden évben eljárt szabadulásom érdekében. Kötelező volt jelentkeznem Nyíregyházán, ott azt tanácsolta a százados, hogy sürgősen távozzam, jelenlétem forradalom. A debreceni püspökségen ötször jelentkeztem, egyszer sem fogadott a püspök.

VÁROSI ÉS JÁRÁSI RENDŐRKAPITÁNYSÁG BM Miskolc, Kadas L. u. 1. kapitányság 826/1972. szám H 436966 Hatósági erkölcsi bizonyítvány A rendőrség miskolci városi és járási kapitánysága bizonyítja, hogy Bán István (asszonyoknál leánykori név) aki az 1931. november hó 3 napján Nyíregyházán született nős családi állapotú szaktechnikus foglalkozású, atyja neve Bán István, anyja neve: Pintér Klára, miskolci lakos Szem.ig.sorozat: AC-II, száma: 242933. „1 rb. folytatólagosan elk.n.d.államrend. ell. gyűlölet izgatás nyházi mb. 1957. aug. 14. B.340/1957/5. Bf. I. 5087/1957/12. 8 év börtön, 5 év egyes jog.elt. teljes vagyonelkobz.

Az El. Tan. Kegy. 3 évi próbad.felf.”

Bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel.

Ezt a hatósági erkölcsi bizonyítványt a fél kérelmére továbbtanulás céljából adtam ki.

Miskolc, 1972. év febr. hó 18. nap A kapitányság vezetője h., rendőralezredes sk.

18. TH. M-39556/1 dosszié 150-153. lap

488

Bán István

10 évvel szabadulásom után még mindig szerepelek a bűnügyi nyilvántartásban.

Természetes, hogy útlevelet nem kaphatok. A tanulmányaim folytatásához erkölcsi bizonyítvány kellene, de azt nem rakhatom a kirakatba. Ha nem lettek volna támogató, tisztelő professzorok, rokonszenv a tanulmányi osztályon, törekvésem ellenére sem folytathattam volna a tanulmányaimat. A titkos jelentéseket egyházi személyek adták, azok az F dossziéban gyülekeztek, és amire sohasem gondoltam, az operatív dossziék is gyűjtötték 35 éven át rólam a jelentéseket.

Azt lehet gondolni, hogy a börtön elhagyása után a volt rab szabad levegőt szív, – pedig ez a legnagyobb tévedés! A rab a közéletben továbbra is rab marad, csak nehezebben veszi észre, hogy kik és hányan őrzik lépteit, gondolatait. Nem csupán a munkahelyre gondolok, hanem sokkal inkább otthona környezetére. A miskolci városi evangélikus egyházközségről feltételezhetjük, hogy „békesziget”, – és ez a feltételezés hamis. Az egyházközség felügyelője Király Lajos erdőmérnök, a hidrológiai társaság tiszteletbeli elnöke. Felesége Svájcban született, német-francia szakos középiskolai tanár. W. Lüthi és mások prédikációit küldik otthonról lefordítva, és férje igen sok címre elküldi. „A Hitvallók” nevű dosszié 6 kötete19 beszél arról, hogy az ízig-vérig hívő házaspár szolgálatát kik, hányan figyelték és ellenőrizték. Dr. Kovács István fedőnevű ügynök egy fedél alatt lakott vele, Ihász fedőnevű ügynök a városi lelkészi hivatalban hallgatta ki Weiszer Gyulával folytatott beszélgetéseit, és jelentette. Versenyben álltak egymással, a tartótiszt kitűnően kihasználta az ellentmondásokat. Nem gondoltam volna, hogy egy polgári alkalmazott ismertette szavaimat Ihász ügynökkel, aki aztán értékesítette jelentéseiben. Hát ilyen az ügynöki élet!

Megtudtam, hogy egy N. Gy. fedőnevű ügynök20 lehallgatta kollegája és beosztottja telefonbeszélgetését, és abban figyelt fel a nevemre. Leírja, hogy 8 és ½ év börtönt töltöttem ki, Miskolcra azért jöttem, hogy itt a bethánistákat szervezzem.

Megállapítja, hogy lakásomon 40–60 fő gyűlt egybe hetenként, azoknak illegális bibliaórákat tartok. A megadott címre azonnal kilátogat Nagy főhadnagy, és megállapítja, hogy ott építkezéshez szükséges téglarakatok vannak, meszesgödör, homok és kavics, a megadott célra a hely nem alkalmas. Aztán összegezi a jelentéseket Kiss alezredes, némi tévedéssel hivatkozik rám, de azt nem állítja, hogy én is részt veszek a „kirándulók” cselekményeiben. Azon nem csodálkozom, hogy a nyilvántartásban hagytak, annyi zagyvaságot hordtak össze az ügynökök. Avasi fn. ügynök csak futólag közli, hogy megérkeztem Miskolcra, úgy látszik a bethánista erők most Miskolcra koncentrálnak.21 Érdekes az is, hogy két ügynök úgy óhajt bejutni az ügynöki megbízásba, hogy mind Kazinczi, mind Korondi közli, hogy engem ismernek, velem jó a kapcsoltuk, így meg is nyerik a felvételt. Meg kell vallanom, hogy egyikkel sem álltam szóba, hamis volt a hivatkozásuk. A legellenszenvesebb az az ügynök volt, A. L. monogramos fedőnévvel22, aki gyermekeimet jelentette fel, hogy templomba járnak. A legidősebb 16 éves, a legfiatalabb 8 éves. Az anyjuk pedagógus, az igazgatója szignalizációt kap, akadályozza meg, hogy a gyermekek ne járjanak a templomba.

Akiket felsoroltam, mind palástos papok, mi lett volna velem közöttük?

19. TH. 0-12049/1-6, szerepet kap még Zsombori Elek fn ügynök, aki Volksbund tisztségviselő volt, és Szlovákiában súlyos börtönbüntetést kapott. Ezzel vették meg.

20. TH. 0-13586/5 kötet a 14. lapon, jelentés a „Kirándulókról”. Ugyanit a 429. lapon egy telefonbeszélgetés során nevemet hallotta Boósz és Bojtor nevével együtt.

21. TH. 0-13586/6 kötet 111–112 lap; Korondi/8 202–203 lap Kazinczi/8 212 lap 22. TH. 0-13586/8 kötet, 105–107 lap

interjú Marik Sándor

Egy élet a meteorológia vonzásában Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta nemzeti ünnepünkön a köztársasági elnök dr. Ambrózy Pálnak, az Országos Meteorológiai Szolgálat Központi Meteorológiai Intézete nyugalmazott igazgatójának, az elméleti meteorológia és klimatológia területén több mint öt évtizeden át végzett szakmai, tudományos és kutató munkája elismeréseként.

Ambrózy Pál nyíregyházinak tartja magát, bár nem ebben a városban született (nagyszülei rimaszombati házában látta meg a napvilágot), azonban pár hónapos korától itt élt. Diákként itt kötött életre szóló barátságot a meteorológiával is. Kitüntetése után és közelg 75. születésnapja alkalmából budapesti otthonában beszélgettünk.

– Hogyan választotta élethivatásának a meteorológiát, ami közismert ugyan, de kevés atal vágya, hogy éppen meteorológus legyen?

– A kapcsolat régi. Utolsó éves gimnazista voltam, amikor Nyíregyháza 1951-ben bekapcsolódott a polgári légiforgalomba. Akkor a meteorológiai állomás személyzetét a Széna térr l kiköltöztették a repül térre, de a régi helyen egy ideig folytatni kellett az észlelést, hogy az adatsorok egységesek legyenek. Édesapám régóta érdekl dött az id járási folyamatok iránt, jó pár ilyen témájú újságcikket is írt, ezért szakmai körökben ismerték a nevét. Neki szóltak, hogy néhány hónapra kellene valaki a régi állomásra, pedig engem ajánlott. A munkáért hivatalosan tiszteletdíjat is kaptam: havi száz forintot. Mivel elég messze laktunk, a Kölcsey utcában, naponta háromszor kerékpáron mentem „észlelni”.

Id nként az iskolából emiatt elkéstem, de tanáraim megért ek voltak. Kés bb ez a munka nagyon is hasznosnak bizonyult, hiszen az országos hálózat vezet jeként tisztában voltam a gyakorlati tennivalókkal is. Tehát véletlenül kerültem kapcsolatba a meteorológiával, de hamar megszerettem és eldöntöttem, hogy ezen a területen tanulok tovább.

– Az ötvenes években már volt egyetemi meteorológia szak?

– Budapesten éppen egy évvel korábban létesült, mint ahogy én 1951-ben érettségiztem, tehát a legjobb id ben. Mégsem volt egyszer a dolog, mert a nyíregyházi gimnáziumok akkoriban nem kaptak „beiskolázási keretet” a f városba.

490

Marik Sándor

Debrecenben minden további nélkül megkezdhettem volna egyetemi tanulmányaimat, ott viszont nem volt meteorológia szak. Szakmai kapcsolatok révén azonban kiderült, hogy Pesten több a hely, mint a jelentkez . A formális kötöttségek ellenére elmentem felvételizni az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, hangsúlyozva, hogy én meteorológus szeretnék lenni, és az ilyen munkában már gyakorlatom is van.

Mondhatom, örömmel hallották a bizottságban, hogy valaki érdekl désb l választja ezt a szakterületet, fel is vettek. Kés bb derült ki: több olyan évfolyamtársam volt, akit „átirányítottak”, vegyészek, orvosok szerettek volna lenni, de a túljelentkezés miatt ott nem volt elég hely, és elfogadták, hogy meteorológusnak tanulnak.

– Színvonalas volt ez az egyetemi szak akkor Budapesten?

– Igen. Nagyon jó természettudományi alapokat kaptunk, olyanokat, mint a leend matematika, zika tanárok. Harmadévt l kezdtük a szaktárgyak tanulását. Ezek pedig azért voltak alaposak, mert a Meteorológiai Szolgálatnál dolgozó, kiemelked gyakorlati tapasztalattal rendelkez szakemberek tanították. És éppen azt, amire a kés bbiekben szükségünk volt.

– Magyarországon mióta m ködik meteorológiai szolgálat?

– Lényegében 1870-t l. Az 1867-es kiegyezést követ en sok olyan intézmény önállósult, amely korábban közös volt a központi, bécsi intézetekkel. Így született meg három évvel kés bb a Királyi Magyar Meteorológiai és Földdelejességi Intézet.

Alapító okiratát Ferenc József írta alá. Az intézmény azóta többször nevet változtatott és tevékenysége kib vült, de alapvet feladata változatlan.

– Nyíregyháza is azóta része a hálózatnak?

Igen. Korábban bécsi irányítás alatt, de már voltak az országban meteorológiai állomások. Debrecenben 1854-ben kezd dtek a meteorológiai mérések. 1867-ben már Nyíregyházán is m ködött önálló meteorológiai állomás, ahonnan Bánhegyi István szemináriumi igazgató közölt adatokat – egyebek között nagyon hideg májusról, h vös nyárról és ugyancsak nagyon hideg decemberr l. Az önálló magyar meteorológiai intézet megalakulása idején Habzsuda Dániel néptanító volt Nyíregyházán az észlel . Háromszor kellett mérni: reggel 7-kor, délben 2-kor és este 9-kor. Ez nemzetközi megállapodás alapján történt.

– Milyen adatokat mértek az állomásokon?

Els sorban a h mérsékletet, a légnyomást, a páratartalmat, a szélirányt, a szélsebességet, a lehullott csapadék mennyiségét. Ezen kívül olyasmit is fel kellett jegyezni, amit csak vizuálisan lehetett meg gyelni: a felh zetre, a látástávolságra vonatkozó adatokat, a terep felszínének állapotát (pl. fagyott, száraz, vagy nedves). Egy részüknek nem meteorológiai fontossága volt, hanem a meteorológiával szoros kapcsolatban lév , azt felhasználó tudományágak miatt volt lényeges, a mez gazdaság, a közlekedés, az ipar hasznosította. A Meteorológiai Szolgálat kezdett l fogva jelent s kiszolgálója, adatforrása volt más intézményeknek, gazdasági területeknek.

– Hogyan továbbították az észlelési adatokat, és miként értesülhettek akkoriban az érdekl d k az el rejelzésekr l?

– Ez folyamatosan fejl dött. Az 1800-as évek végén már a postai távírdai hálózaton történt az adatközlés. Ám szelektálni kellett: csak a legfontosabbakat, az el rejelzésekhez elengedhetetleneket közölték távírón, az egyéb adatokat postai úton, hatalmas klímaíveken, azaz éghajlati adatgy jt lapokon küldték el központi feldolgozásra. Id járás el rejelzés Magyarországon hivatalosan 1888-tól van. Ezt szintén távíró útján terjesztették meghatározott helyekre, f ként a postahivata-

Egy élet a meteorológia vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal

491

lokba, ahol kis fémtáblákat tettek ki: napos, vagy es s id várható, milyen h mérsékletre lehet számítani. Budapesten a telefonhírmondó is rendszeresen közölte az el rejelzéseket. Amikor megszületett a rádió, kezdett l fogva az egyik kitüntetett jelent ség információ az id járás-jelentés volt.

– Van olyan személy, akit a meteorológia atyjaként tartanak számon?

– Természetesen van, és attól függ, hol, mikor kezdjük. Ha a görögöknél, akkor Arisztotelész munkásságát tekinthetjük kiindulópontnak. Ismerjük Meteorologia cím könyvét, innen származtatható a tudományág neve is. E könyvben még nem a mai értelemben használatos meteorológiáról van szó, hanem ennél sokkal szélesebb ismeretekr l – a talajfelszínt l a csillagokig. Csupán tudománytörténeti érdekességként megemlítem, hogy a Meteorológiai Szolgálat szakkönyvtárában megtalálható a könyv latin fordításban.

– Köthet -e valamilyen fordulóponthoz a tudományág fejl dése?

– Különösen fontos id szak volt az 1700-as évek második fele; akkora ugyanis rájöttek, hogy az id járás nem lokális, helyi jelenség. A felh k vonulása, a szelek járása már ismert volt, amit elemezni, térképezni akartak. Ennek érdekében a pfalzi választófejedelem udvara a Rajna-vidékt l kiindulva egy harminc meg gyel helyb l álló hálózatot szervezett, amelynek legtávolabbi pontja Szentpétervár volt. A hálózat része volt Buda is, ahol 1780-ban kezd dtek a meteorológia meg gyelések. Újabb változást hozott, hogy Nagyszombatról Pestre költözött a kés bb Pázmány Péter nevét visel egyetem (kés bb ELTE), ahol valódi tudományos környezetben alaposabb mérésekre került sor. Természetesen akkor még el rejelzésr l nem volt szó, az adatokat azért gy jtötték, hogy az éghajlatról, az id járási folyamatokról több ismeretre tehessenek szert.

– Mennyi id kellett ahhoz, hogy az el rejelzés lehet ségének gondolata felvet djék?

– Majdnem 100 év. Ehhez mindenképpen szükség volt arra, hogy megszülessen a távíró, tehát ne csak nagyon nagy késésekkel lehessen az adatokat összegy jteni, hanem – mai szóhasználattal – „real time”, azaz majdnem az észleléssel egyidej adatgy jtés birtokában lehessen elemezni. Itt érdemes egy kis történelmi kitér t tenni, miként lehetnek kölcsönhatásban egymástól olyan távol lév tudományok, mint a hadtudomány és a meteorológia. Szakmai berkekben azt tartják, hogy a meteorológia fejl dése a krími háború (1853–1856) után gyorsult fel. Az történt ugyanis, hogy az 1854. november 14-re virradó éjszakán hatalmas csapás érte az oroszokkal éppen összeütközni készül angol–francia ottát: a Fekete tengeren egy hirtelen érkez , nagy erej viharban több mint harminc hadihajó süllyedt el, illetve rongálódott meg, több száz tengerész fulladt vízbe. A hajóhadak bevetésére akkor nem is kerülhetett sor. Az eseményt l lesújtott francia kormány sokoldalúan vizsgálta az okokat, f leg arra volt kíváncsi, lenne-e mód a viharok el re jelzésére, hiszen a otta megmenthet lett volna, ha a parancsnokok id ben értesülnek a közelg viharról. A kormány megbízása alapján Le Verrier híres csillagász egybevetette az akkor már m köd kb.

40–50 európai (meteorológiai) meg gyel hely feljegyzéseit a katasztrófát megel z napokról, és várakozáson felüli eredményre jutott. Kimutatta: az adatokból nyomon lehetett követni egy nagy sebességgel áramló hatalmas légörvény útját, amelyhez a tengeri vihar is kapcsolódott. Ha tehát az adatokat egy helyre továbbították volna pl. szikratávírón, a szakemberek föl tudták volna rajzolni a kontinensen áthaladó vihar útját (s t irányát is). Ez a felismerés nagy lökést adott a meteorológia fejl désének, megalapozta az id járás-el rejelzést.

492

Marik Sándor

– Egyben az is kiderült, hogy az eredmény érdekében a kontinens országainak mindenképpen össze kell fogniuk…

– Igen, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a meteorológiát nemzetközivé kell tenni.

1873-ban, egy Bécsben tartott konferencián el is határozták, hogy létrehozzák a meteorológia nemzetközi szervezetét, azzal a f feladattal, hogy gondoskodjék az egyidej adatok gyors összegy jtésér l, amelyek alapján el rejelzéseket lehet készíteni. Ez hamar, még ugyanabban az évben meg is történt. Érdekesség, hogy a Nemzetközi Meteorológiai Szervezet (IMO), egyik alapítója a Magyar Királyi Meteorológiai és Földdelejességi Központi Intézet volt. A magyar meteorológia aktivitását és nemzetközi elismertségét mutatja, hogy amikor a II. világháború után a korábbi nemzetközi szervezet immár Meteorológiai Világszervezet néven (WMO) az ENSZ szakosított intézményévé vált 1950-ben, a magyar szolgálat ennek is alapító tagja lehetett.

– Mi indokolta világszervezetté alakulást?

– Ahogy az id járás és az éghajlat nem ismer határokat, a nemzetközi együttm ködésnek is ki kell terjedni az egész Földre ahhoz, hogy a meteorológiai tevékenység eredménye mindenki számára elérhet legyen. A WMO az a szervezet, amely megteremti a nemzetközi együttm ködés kereteit. Összekapcsolja a nemzeti szolgálatok tevékenységét, els sorban az adatcserében, a fejlesztési és tudományos kutatási programokban. Kiterjedt tájékoztatási tevékenységet folytat, közrem ködik az oktatásban és képzésben, támogatási rendszert tart fenn a szegényebb tagállamok részére. A szervezet számos jelent s programot m ködtet, beleértve a világ id járásának meg gyelését (World Weather Watch), a világ éghajlatát (World Climate Programme), az atmoszférikus kutatást. Ezek a programok alapozzák meg az el rejelzést és felkészülést az olyan súlyos id járási eseményekre, mint a tropikus ciklonok, áradások, aszályok és más természeti katasztrófák.

– Ki tekinthet a magyar meteorológia atyjának?

– Érdekes módon nem magyar ember: Schenzl Guidó. Paptanár volt, aki az 1850-es években került hazánkba, a mostani Toldy Ferenc Gimnázium el djének volt matematika- zika tanára, majd igazgatója. vette át az akkor Budán már folyó meteorológiai méréseket. Amikor 1870-ben megszületett a Meteorológiai Intézet, az Akadémia javaslatára lett az intézet els igazgatója. Megszervezte a nemzeti meteorológiai hálózatot, az adatok rendszeres gy jtését, feldolgozását, szakkönyvtár létrehozását. A f reálgimnáziumban kezdte meg a csillagászati pontos id mérését is, majd 1867-t l a nyilvános id jelzést, déli ágyúlövéssel. Természetesen más híres magyar meteorológusok is vannak, s t, van egy olyan könyv is, amely a „Magyarországi meteorológusok életrajzi lexikonja” címet viseli. Réthly Antalt azonban, akivel egy id ben még együtt is dolgoztam, külön megemlíteném. 1925ben az javaslatára alakult meg a Magyar Meteorológiai Társaság, (ennek kés bb, több mint egy évtizeden át én is elnöke voltam). szorgalmazta az Id járás cím szakfolyóirat szélesebb kör terjesztését. Réthly Antal már a húszas évek közepén sürgette egyetemi szint meteorológiai tanszék felállítását. 1925. október és 1927. november között a török kormány meghívására megszervezte a török meteorológiai szolgálatot, Ankarában meteorológiai obszervatóriumot létesített, ezért 1927-ben Kemál Atatürk, a Török Köztársaság államf je magas kitüntetésben részesítette.

1928-ban megbízást kapott az els magyar nemzeti éghajlati atlasz megszerkesztésére. Ennek sorsa, továbbfejlesztése nekem is szívügyem. Réthly Antal 1935-t l a Magyar Meteorológiai és Földmágnességi Intézet igazgatója volt. Hosszú nyugdíjas

Egy élet a meteorológia vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal

493

évei alatt (96 évet élt) négy vaskos kötetben összegy jtötte és kiadta Magyarország id járási széls ségeinek és elemi csapásainak kronológiáját.

– Valóban szép, elhivatott életpálya, de térjünk vissza önhöz. Mikor diplomázott, hogyan indult a pályája?

– 1955-ben végeztem, és rögtön a Meteorológiai Intézethez kerültem. Érdekes módon ekkor már „túltermelés” volt meteorológus-hallgatókból, de az én pályám egyenes volt, ott kezdtem dolgozni, és onnan is mentem nyugdíjba.

– Életrajzában fel gyeltem arra, hogy már a hatvanas években nemcsak a Szovjetunióba, hanem az Egyesült Államokba is kijutott ösztöndíjjal, az utóbbi kivételes dolog volt akkoriban…

– Igazgatónk, Dési Frigyes széles látókör ember volt, nagy gondot fordított arra, hogy a atal meteorológusok alapos nemzetközi tapasztalatokra tegyenek szert, s minthogy a meteorológia ideológia-semleges, ugyanakkor nemzetközi, többünk számára elintézte, hogy a nemzetközi szervezet révén ösztöndíjasként a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban is eltölthessünk fél-fél évet.

– Ma elég sok gond van diplomázók nyelvtudásával. Hogyan volt ez az ön idejében?

– Akkor még nehezebb volt a helyzet, de nekem már volt angol középfokú nyelvvizsgám, a nyelvtudásom tovább csiszolódott féléves amerikai tanulmányaim idején.

Oroszul is többet tanultam a Szovjetunióban, mint annak el tte itthon.

– Mikor lett a Központi Meteorológiai Intézet vezet je; hogyan m ködött akkoriban az országos hálózat?

– Az 1970-es évek elején alakult át az intézet Meteorológiai Szolgálattá. Három intézet jött lére: az El rejelz , a Légkör zikai és a Központi Meteorológiai Intézet, utóbbinak lettem én a vezet je. A mi részlegünk feladata volt az ország egész meteorológia hálózatának m ködtetése, a beérkez adatok gy jtése, feldolgozása és a kapcsolódó éghajlati, agrometeorológiai és egyéb kutatások elvégzése. Szerteágazó munka volt, szívesen végeztem. A hetvenes–nyolcvanas években közel ezer meg gyel hely volt Magyarországon. (Ma ez a szám kevesebb, viszont alapvet en más, mert a fontosabb meg gyel helyek nagy többsége automatizált.) A nagyobb állomásokon – ezek száma 20–25 volt – hivatásos észlel k a nap 24 órájában végeztek meg gyeléseket. A mérési adatokat rádión vagy telexen azonnal továbbították Budapestre, mert azok kelletek az el rejelzésekhez és eljutottak a nemzetközi adatcserébe is. A veszélyes id járási jelenségeket is azonnal jelezték: a széler södés, zivatarkitörés, ködképz dés, a légnyomás hirtelen megváltozása mind-mind fontos adat volt az id járás el re jelzéséhez. Szélesebb kör volt az éghajlati és a csapadékmér állomások hálózata, az el bbib l 80, az utóbbiból kb. 800 ilyen m ködött. Erre azért volt szükség, mert a csapadék, tehát az es , a hó lényegesen változatosabb területi eloszlású, mint például a h mérséklet, vagy a légnyomás. A rengeteg adat els dlegesen az id járás el re jelzését célozták. Hosszabb távon az éghajlatkutatást és a különböz alkalmazott kutatások céljait szolgálták, például az agrometeorológia a mez gazdaság számára szolgáltat adatokat, de igényli ezt az ipar, a közlekedés is. Például amikor a Paksi Atomer m létesült, már a konkrét tervezés el tt külön meg gyel állomást telepítettünk a majdani építési területre, hogy az éghajlati, id járási viszonyokról a lehet legtöbbet megtudhassunk.

– A tudomány mai állása szerint milyen távra lehet megbízható meteorológiai el rejelzést adni?

494

Marik Sándor

– Ez nagyon relatív. Egy hónapra csak nagy hibaszázalékkal lehet el re jelezni a várható id járást. Tíz napra már sokkal biztonságosabban, különösen, ha nagy területekr l van szó. A legtöbb ország ehhez kicsi, így a megbízható tíznapos el rejelzések általában nagy nemzetközi központokban készülnek. Az európai középtávú el rejelzési központ Angliában m ködik. Munkájában mi is részt veszünk, tagdíjat zetünk. Nem csak adatokat szolgáltatunk, hanem munkatársaink is dolgoznak ott. Mindezekért megkapjuk az ottani el rejelzéseket, amelyek az egész északi féltekére szólnak, és nomabb felbontásban Európára. Igazán pontosak a három–öt napra szóló el rejelzések, amelyek mintegy 90 százalékban válnak be. Az elmúlt fél évszázadban sokat fejl dött az el rejelzés, amit az is bizonyít, hogy régen a vicclapok állandó témája volt, ma már sokkal komolyabban veszik.

– Mi történhetett 2006. augusztus 20-án a budapesti Duna-parton a t zijáték idején? Úgy t nik, akkor cs döt mondott az el rejelzés…

– Nem err l van szó. Az el rejelzés jó volt, pontosan lehetett tudni, hogy a vihar jön, és Budapesten is át fog vonulni. Ám az, hogy éppen a belvárosban és Dél-Budán volt a leghevesebb, itt volt maximális a széllökés, a véletlen m ve. Az el rejelzésben bizonyíthatóan benne volt, hogy Közép-Magyarország területén es re és 100–120 kilométeres széllökésre lehet számítani. A meteorológia azonban még nem tart ott, hogy szinte méterre pontosan is jelezni tudja, hogy pl. Budapesten a Duna-parton lesz 120 kilométeres a szélsebesség, de Újpesten csak 50, Pestl rincen pedig már csak 40 km/órás, amire már azt se lehet mondani, hogy vihar.

Pedig ilyen különbségek voltak, holott a jelzett területek a belvárostól legfeljebb 10 kilométer távolságra vannak. Tény, hogy a Meteorológiai Szolgálattól a Katasztrófavédelmi felügyelet másfél órával az esemény bekövetkezte el tt megkapta a „vörös jelzést”, hogy nagy vihar várható. Ennél többet mondani akkor nem lehetett. Szerencsétlen véletlenek egybeesése, hogy éppen 21 órakor csapott le a vihar, amikor a t zijáték kezd dött, hogy a Duna-parton is pontosan oda, ahol a rengeteg ember összezsúfolódott – mindez szinte valószín tlen, mégis megtörtént.

Akit érdekel e téma részletesebb kibontása, a Légkör cím szakmai lapban sok érdekes tényr l olvashat.

– Nemzetközi összehasonlításban hol helyezkedik el a magyar meteorológiai szolgálat?

– Túlzás nélkül mondhatom, megállja a helyét – annak ellenére, hogy kis terület országban m ködik, ami nehezíti a munkáját. Ezért aztán nálunk sokkal jelent sebb az együttm ködés a környez államokkal, mint a nagyobbak esetében.

A francia meteorológia szolgálat kezdeményezett egy nom felbontású el rejelzési modellt Közép-Európa térségre, ebben a mi meteorológusaink is részt vesznek.

Számítógépeink modernek, nagykapacitásúak, állják a versenyt. Automata meg gyel állomásaink száma meghaladja a százat – tehát nem kell az embernek kimenni, méricskélni, mégis sok mindent tudunk. Persze erre is érvényes, hogy minden jóban lehet valami rossz is, vagy fordítva…, tehát ha az ember észlel, sok mindent lát, hall, tapint, amit az automaták nem tudnak. Az automaták viszont nem fáradnak, folyamatosan szolgáltatják az adatokat, és kiegészítik egymást. A földi berendezés például mindent mér, amire beprogramozták, de nem észleli a felh zeti viszonyokat. A m holdak és a radarok viszont igen; nagyfelbontású képeik pedig pontosabbak is az emberi meg gyelésnél.

– Milyen szerepe van ma Szabolcs-Szatmár-Bereg meteorológiai szakembereinek, létesítményeinek az országos hálózatban?

Egy élet a meteorológia vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal

495

– A napkori radarmeteorológiai állomás kifejezetten korszer létesítmény, ahonnan számítógépes hálózaton 15 percenként érkeznek az adatok a f városi központba. Záhonyban, Újfehértón, Vásárosnaményban, Milotán, Pátyodon és Nyírlugoson automata meg gyel állás m ködik, mindezek nagyon fontosak az országos hálózat részeként. Különleges a kisvárdai növénynemesít intézetben m köd hagyományos klímaállomás. Ez egyike annak a kevés hasonló létesítménynek, amely az országban megmaradt. Itt személyek végzik a méréseket, nem automaták. Nem azért, mert ez egy elmaradott hely, hanem azért, hogy az évszázados adatsorok folyamatosak legyenek, így megteremt dhessék az összhang a hagyományos és az automatikus meg gyelések között.

– Manapság, ha meteorológiáról esik szó, szinte óhatatlanul szóba kerülnek az id járási frontok, a frontérzékenység sok ember számára kellemetlen. Tulajdonképpen mi az az id járási front?

– Bár a front szó kicsit harcias kifejezés, a meteorológiában ugyancsak találó.

Két, eltér tulajdonságú (h mérséklet , nedvességtartalmú) légtömeget választ szét, és attól függ en, hogy a hideg leveg nyomul-e el re a meleg rovására, vagy fordítva, – beszélünk hideg vagy meleg frontról. Mindez persze az egyszer séma, a valóság sokkal bonyolultabb, ami néha az el rejelz kollégáinkat is meglepi. Ami az emberekre gyakorolt hatást illeti, közismert, hogy az emberek bizonyos id járási helyzeteket régen kapcsolatba hoznak fokozottabb fájdalmakkal, fejfájással, migrénnel, vagy egyszer en rossz közérzettel. Er sebb h hullámok sok id s ember halálát is okozzák. A kutatók rájöttek, hogy az orvostudomány egymaga nem tud minden betegségi tünetet megmagyarázni, és új tudomány született, a biometeorológia, ami sok tudományág kombinációja, de f ként a meteorológiáé, orvostudományé és biológiáé. Kétségtelen, vannak id járás-érzékeny emberek, akik gyakran már egy-két nappal az id változás el tt ingerültekké válnak és meglehet sen rossz a közérzetük, amikor front érkezik. Van, ahol azt is kimutatták, hogy ilyenkor több kisgyermek születik, növekszik a fejfájások és migrének száma. A reumások már el re félnek a hideg és nyirkos leveg érkezésekor, mások éppen a száraz szél miatt aggódnak, ami már a front érkezése el tt feler síti az asztmát, súlyosbítja tüneteit. Reális problémákról, ma még nem teljesen ismert összefüggésekr l van szó, amelyek megoldásához – vagy legalább a fájó tünetek csökkentéséhez – több tudományág együttm ködésére van szükség.

– Már jó néhány éve nyugdíjas, de a szakmában aktív. Miként kamatoztatja gazdag szakmai és élettapasztalatát?

– Legalább három területen próbálok hasznos munkát végezni. Az egyik az MTESZ tagegyesületeként m köd Magyar Meteorológiai Társaság, amelynek sokáig elnöke is voltam. Két éve ugyan lemondtam a vezet tisztségr l, de a munkában aktívan részt veszek. Els sorban a társtudományok szervezeteivel meglév kapcsolatok fejlesztésén dolgozom: a geo zikusokkal, az erdészekkel, a hidrológusokkal. Jelent sek a közös el adó ülések, mint pl. az immár ötödik „Erd és klíma” konferencia, vagy az árvízi konferenciák. A másik kedvelt munkám a negyedévenként megjelen Légkör cím szakmai folyóirat szerkesztése, amit aktív koromban kezdtem 1978-ban, de nyugdíjasként is folytatok. Végül – amit talán el ször kellett volna említenem – rendszeresen bejárok régi munkahelyemre, heti két fél napot töltök ott szakmai munkával. Nagy eredmény a Magyarország Éghajlati Atlasza, amelynek egyik szerkeszt je voltam. A legfrissebb kiadás 2003-ban jelent meg. A Meteorológiai Világszervezet ajánlása szerint az éghajlat jellemzésére 30

496

Marik Sándor

év meteorológiai mérési adatsorainak statisztikai jellemz it célszer alkalmazni, a legutóbbi atlasz az 1961–1990 id szak adatai alapján készült, és bemutatja a napsugárzás, a légh mérséklet, a talajh mérséklet, a csapadék, a légnedvesség, a látástávolság a légnyomás, a szél, a párolgás jellemz it; térképek és gra konok formájában segíti el az összkép kialakítását. A kötet végén összefoglaljuk a legújabb meg gyelési és mérési technikákat (mint a meteorológiai m holdak, radarok vagy a villámlás-lokalizációs rendszer és a leveg kémiai mérések). Egy CD-sorozat készítésében is részt veszek. A Meteorológia Szolgálat a rendelkezésére álló adatokat egy program keretében teljes kör en nyilvánosságra hozza. Az els a budapesti napi meg gyelési adatokat tartalmazza 100 évre visszamen leg. Elkészült a Debrecen körzetére szóló hasonló kiadvány is, a harmadik Szeged, a negyedik Szombathely lesz. Ezek elég sok szakmai el készítést igényelnek. Van még egy munka, ami érdekes: Magyarország kistájainak katasztere. Ez egy interdiszciplináris kiadvány, amely geológiai, geo zikai, földrajzi, éghajlati információkat tartalmaz, rengeteg adatot. A könyv els kiadása 1990-ben látott napvilágot, sikeres kiadvány volt, Akadémiai Díjban is részesült. Ma sem csökken az érdekl dés iránta, ezért is készül az újabb kiadás. Annak idején egy ma már nem él munkatársammal írtuk az éghajlati fejezetet, amit most egy atal kollégan vel frissítünk fel az utóbbi másfél évtized adataival. A kiadványt a Földrajztudományi Kutatóintézet menedzseli, jó esély van a megjelenésre.

– A szakmai munkák után elérkeztünk a családig. Az Ambrózy név jól ismert Szabolcs-Szatmár-Beregben, Nyíregyházán. Hogyan került a család a Nyírségbe?

– Több Ambrózy-család ismert. A mi családunk eredetileg a Szepességben élt, apai nagyszüleim Poprád és a Magas-Tátra között, Nagyszalókon. A családban jobbára németül folyt a szó, de nagyapám, aki tanító volt, adott arra, hogy a gyerekek magyarul is tudjanak, tehát lényegében kétnyelv volt a család. Édesapám, Ambrózy Géza, Késmárkon járt gimnáziumba, onnan került a Pázmány Péter Tudományegyetemre, a kés bbi ELTE-re. Matematika– zika szakos tanári képesítést szerzett. 1923-ban sikerült álláshoz jutnia a Geduly Henrik Leánygimnáziumban. Édesanyám is a Felvidékr l származott – rimaszombati volt – de a család már nyíregyházi lett. A bátyám 1931-ben született, én 33-ban, az öcsém 35-ben. Mindhárman a Kossuth Gimnáziumban kezdtünk, de csak ketten végeztünk ott, öcsénk átment a közgazdaságiba.

– Hogyan alakult a másik két ú pályája?

– Bátyám, András Csaba villamosmérnökként diplomázott. Amint végzett a Budapesti M szaki Egyetemen, ott is maradt tanársegédnek, kés bb szép karriert futott be, lett az elektronikai technológiai tanszék alapítója, els vezet je.

Sajnos, ereje teljében, hatvan évesen egy balatoni vitorlásversenyen, egy hirtelen jött viharban baleset áldozata lett. Géza közgazdásznak tanult, a Pénzügyminisztériumban, majd az Ipari Minisztériumban dolgozott, aktív idejének utolsó 10–12 évében a Pénzügyi és Számviteli F iskolán tanított. 65 évesen, daganatos betegség következtében távozott az él k sorából.

– Prékopa András híres matematikussal, akadémikussal beszéltem nem régen, és említett egy ide ill érdekes esetet: az ön édesapja volt a matematika tanára.

Ambrózy Géza látása azonban nagyon megromlott, ezért a hozzá közelebb álló diákjai – köztük Prékopa András is – felolvasták neki a fontosabb matematikai közleményeket, pedig ezek fejében gyakoroltatta ket. Mit lehet err l tudni?

Egy élet a meteorológia vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal

497

– Valóban így volt. Édesapám látásával gyermekkora óta problémák voltak.

Látása megállíthatatlanul romlott, ötven éves korára olyannyira, hogy nyugdíjazását kellett kérnie. Érdekl dését azonban nem vesztette el, volt diákjai olvasták fel neki a kívánt szakcikkeket, könyvrészleteket. pedig segített nekik felkészülni az egyetemi felvételire, ami persze nem volt nehéz, mert nagyon tehetséges diákok voltak.

– Hogyan alakult Ambrózy Pál családjának sorsa?

– Szakmai házasság a miénk, ugyanis felségem is meteorológus. Két évvel kés bb végzett, mint én, de csak akkor ismerkedtünk meg, amikor már is a meteorológiai szolgálathoz került. Tehát közös volt az érdekl désünk, nem csak a szakma, hanem egymás iránt is, hasonló felfogást vallottunk a világ dolgairól, így Mohácsi Máriával 1962 szeptemberében összekötöttük az életünket. 1963-ban és 66-ban születtek lányaink, Ágota és Anikó, akik már családosak – közgazdász, illetve programozó matematikus diplomát szereztek –, négy unokánk is van már.

– Nyíregyházára milyen gyakran jut el?

– Évente legalább egyszer. Tavasszal rendeznek egy középiskolai matematikai versenyt – Kiss Sándor és Balku Jen a mozgatói –, amely már több mint húsz éve édesapánk nevét viseli. A díjkiosztóra mindig meghívnak, és én örömmel megyek, jól esik a tehetséges ifjú matematikusoknak átadni a díjakat. A másik alkalom az érettségi találkozóké. Labossa Gusztáv, a lelkes városvéd osztálytársam volt, szervezi a találkozókat. A Kossuth alapításának 200. évfordulója idején volt a mi 55 éves találkozónk; a legtöbben a mi évfolyamunkból jöttek össze. A negyven végz s diák fele ott volt, többen külföldr l érkeztek haza, és nagy örömünkre ott volt Margócsy József tanár úr is, aki a párhuzamos osztály f nöke volt, de együtt tartjuk a találkozókat – nagyon kellemesen emlékszem nem csak a középiskolai évekre, hanem az osztálytalálkozókra is.

– Egy ilyen szép életpálya után, 75 évesen, amit jó egészségben ért meg, mi foglalkoztatja, milyen tervei vannak?

– A nyugdíjas évekre készülve 1990-ben vettünk egy tornácos, öreg parasztházat Úny községben, amit helyreállítottunk, azóta a nyarakat ott töltjük az unokákkal.

A kis kert majdnem biokertészet, jó érzés azt a zöldséget enni, amit magunk termesztettünk, és tudjuk, hogy nem volt permetezve. A munkáról már szó volt – amíg nem érzem, hogy a szolgálat mai munkatársainak terhére lennék, módjával ugyan, de bejárok. Szerkesztem a szakmai folyóiratot, a CD-sorozat is több éves munka még, és néhány tanulmány megírása is a feladatok között szerepel.

valóság Németh Nándor

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata Augusztus utolsó napján átadták az M3-as autópálya Görbeháza–Nyíregyháza közötti szak gy fontosabb szeletét. Az általános érvényűnek tekintett összefüggések taglalásán túl mintegy esettanulmányként az M3-as autópályát emeljük ki, és tekintjük át 2005-ig, az utolsó mérhető évig e sztráda új szakaszai mentén bekövetkezett változásokat, vagy épp a változatlanságra igyekszünk rávilágítani.

A konkrét mérések során alkalmazott megközelítésünk területi szempontú: az egyes települések szintjére aggregált adatokkal dolgozunk, települési szintű folyamatokat mérünk, következésképp nem tudunk foglalkozni egy-egy vállalat, intézmény vagy kisebb embercsoport történetével, egyedi esetével. Mindemellett, ahol szükségét látjuk, külön utalunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megye helyzetére, támpontokat adva az itt épp nemrég átadott új autópálya-szakasszal kapcsolatos várakozásokhoz.

Az M3-as autópálya ma különösen alkalmas ilyen jellegű vizsgálatok lefolytatására, több okból is: * Itt épült új szakasz a kilencvenes és kétezres években. Az átadási időpontoknak a piacgazdasági folyamatok megjelenése és a mérésekhez szükséges adatháttér előállítása szempontjából van döntő szerepe, a mérni kívánt folyamatok ugyanis piaci jellegűek, így végső soron a rendszerváltozás következményei. Vagyis a hetvenes-nyolcvanas években átadott autópálya-szakaszok gazdaságélénkítő hatásait nem tudjuk mérni, mivel a tervutasításos rendszer keretei között ez a kérdésfeltevés értelmetlen. * Az érintett terület az M3-as új szakaszainak megépítése idején nem tartozott az ország fejlett vidékei közé, ami azért fontos, mert a kormányzati kommunikációban az autópálya-építések indoklásaként folyamatosan azok területfejlesztő hatása jelenik meg. Egy relatíve jó helyzetben lévő térségnél bármiféle többletfejlődés eredője lehet a már elért fejlettségi szint, míg relatíve elmaradott terület esetén könnyebben bizonyítható vagy cáfolható az autópálya esetleges közvetlen területfejlesztő hatása. * Elég idő telt el ahhoz, hogy az esetleges hatásokat mérni tudjuk: ez egy objektív feltétel, mivel a területi fejlődés egyrészt általában nem hirtelen, egyik napról a másikra bekövetkező jelenség, másrészt az információs háttér bizonyos késéssel követi az eseményeket.

500

Németh Nándor

A gyorsforgalmi úthálózat1 intenzív bővítése korántsem csak közlekedéspolitikai ügy Magyarországon; egyéb hatásai mellett e fejlesztésekhez számos területpolitikai elképzelés is kapcsolódik. Az autópályák építését szabályozó 2003. évi CXXVIII. törvény preambuluma hosszasan sorolja e várakozásokat: állítása szerint az autópálya-hálózat bővítésének fő indoka a pán-európai közlekedési hálózathoz való csatlakozásunk, amit az Európai Unióba való belépésünk ténye állít elénk, mint gazdasági-társadalmi követelményt. Az autópályák építése emellett gazdaságpolitikai és területfejlesztési eszköz is, amit a törvény alkotói az új útszakasz felé irányuló elvárások egész sorával illusztrálnak: „országhatárokon is átnyúló regionális fejlesztés elősegítése, a szomszédos országokkal való kapcsolatok elősegítése, a regionális fejlettségbeli különbségek csökkentése, a hátrányos helyzetű térségek elérhetőségének javítása, a kiegyensúlyozottabb térségi fejlődés elősegítése, valamint a belső gazdasági és társadalmi kohézió erősítése”. A megfogalmazott célok többsége tehát területfejlesztési vonatkozású: a jogalkotó igen határozottan kinyilvánítja, hogy az autópályák építésével a fejlettségi térszerkezet differenciáltságát kívánja csökkenteni, vagyis területi kiegyenlítést kíván elérni.

Ezen elképzelés elméleti fejlesztéspolitikai alapjait, európai regionális politikai összefüggéseit nem kívánjuk részletezni; tanulmányunkban sokkal inkább empirikus tapasztalatokat kívánunk közvetíteni. A ma zajló folyamatok és az autópályákkal kapcsolatos általános elvárások pontosabb megértéséhez az azonban elengedhetetlen, hogy néhány mondat erejéig visszanyúljunk a hazai gyorsforgalmi úthálózat tervezésének korai időszakára.

Magyarország motorizációs szintjéhez képest nagyon korán, már a hatvanas években elkezdett gyorsforgalmi utakat építeni.2 Az első hazai autópálya-szakaszt 1965-ben adták át a forgalomnak; azóta rövidebb-hosszabb megszakításokkal folyik a hálózat kiépítése. Már a hetvenes évek elejére egyértelműen az M1-M3M5-M7 sugaras rendszer kapott prioritást; mind a mai napig kizárólag ezekben az irányokban készültek el egybefüggő hosszabb sztrádaszakaszok. Ez egyben azt is jelzi, hogy a hazai gyorsforgalmi úthálózat-tervezés lényegi elemei – a hálózat szerkezete és a fő irányok – mintegy negyven éve változatlanok. Az eredeti tervekben szereplő határidőket és megépítendő autópálya-hosszokat az időközben jelentkező gazdasági nehézségek hatására folyamatosan átírták, így az autópályahálózat kiépítettsége 2006-ban érte el azt a szintet, amit a tervezők a nyolcvanas évekre tűztek ki elérendő célként. E gondolatmenet lényege: miközben gyökeresen átalakultak a hazai gazdasági és társadalmi viszonyok s ezzel együtt a térszerkezet is, az autópálya-hálózat tervei mit sem változtak, ma is azt építjük és oda, ahová azt a hatvanas-hetvenes években eltervezték. Éppen ezért érdekes ma is, hogy az akkori politikai és szakmai elit mit gondolt, miért van szükség autópályákra. E témával kapcsolatban korabeli dokumentumok egész sorát idézhetnénk, ám az szétfeszítené e tanulmány kereteit. Így itt mindössze egy, ám annál lényegesebb munka megállapításait vesszük sorra, felidézve tehát a kezdeti idők gyorsforgalmi úthálózat-építési érvrendszerét.

1. A gyorsforgalmi utak csoportjába az autópályák és az autóutak egyaránt beletartoznak.

2. Az úthálózati viszonyok korszerűtlensége mellett igen korán, már 1942-ben felmerült a gyorsforgalmi utak építésének gondolata. Vásárhelyi Boldizsár, a Műszaki Egyetem tanára tanulmányában szorgalmazta az utak átépítését olyanná, ami már az autók számára is megfelel, illetve olyan utak létrehozását, amelyeken csak a gépjárművek közlekedhetnek, kihasználva és érvényesítve gyorsasági, teljesítménybéli előnyüket.

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

501

Ez a munka az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsághoz (OMFB) kötődik, és az első olajválság idején íródott, amikor már világossá vált, hogy a gyorsforgalmi úthálózat fejlesztése is áldozatul eshet a gazdasági recessziónak. Az OMFB szakértői egyértelműen a motorizációt tartják az autópálya-fejlesztések legfontosabb kiváltó okának. A motorizáció növekedése a közúti forgalom növekedését vonja maga után, így a tanulmány hosszasan elemzi annak térbeli és időbeli megoszlását. Mivel autópályák építése ott válik sürgetővé, ahol a forgalom már meghaladja az adott (elsőrendű) főút kapacitását, így a szerzők erőteljesen hangsúlyozzák a forgalomszámlálások és forgalom-előrebecslések fontosságát. Kiemelten kezelendő szempontként kezelik a nemzetközi hálózathoz való kapcsolódást, elsősorban itt is a forgalom támasztotta igényeket jelölve meg, mint kezelendő problémát, illetve hangsúlyozva azt a gazdasági érdeket, hogy a nemzetközi forgalom ne kerülje el, ne kerülje meg hazánkat. Ugyanígy felhívják a figyelmet az idegenforgalmi szempontokra is: „Javasoljuk, hogy mind az autópálya-alaphálózat, mindpedig a távlati autópálya keretterv a nemzetközi kapcsolódásokat és az idegenforgalmat elsőrendű szempontként vegye figyelembe…”3 Külön kitérnek a településhálózatfejlesztési tervekhez, valamint az iparfejlesztési koncepcióhoz kapcsolódó (forgalmi) igényekre. A sokrétű szempontrendszerből már következtetni tudnak a jövőben várható kapacitáshiányokra, ám ezzel kapcsolatban kiemelik, hogy a kialakított autópálya-fejlesztési terveket és koncepciókat időről-időre felül kell vizsgálni és a bekövetkezett változásokhoz kell igazítani. A tanulmány harmadik nagy fejezete az autópálya-hálózat építési jellemzőivel, strukturális kérdéseivel foglalkozik. Középtávon egyértelműen a sugaras rendszer megtartása mellett érvel. A nyomvonalak részletes kialakítását befolyásoló tényezőkként említ még különféle honvédelmi szempontokat, illetve a vidéki városok hálózati kapcsolatainak kérdését.

Szó szerint is érdemes idéznünk, hogy a szerzők miként foglalják össze a gyorsforgalmi úthálózat kialakítását befolyásoló tényezőket: 1. „forgalmi kapacitási igény, 2. területfejlesztés gazdasági indokai: iparfejlesztés, mezőgazdaság fejlesztés, idegenforgalom stb., 3. úthálózati indokok, 4. nemzetközi kötelezettség, 5. honvédelmi indokok, 6. egyéb indokok.”4 Ez tehát a komplex igény- és feltételrendszer, amelyben gyorsforgalmi úthálózatunk első tervei megszülettek, és amelyek mentén a hatvanas-hetvenes években elkezdődtek az építkezések. E rövid áttekintésből is világosan érzékelhető, hogy negyven évvel ezelőtt még szó sem volt a területfejlesztési szempontok előtérbe helyezéséről, azok is csak egy elemét képezték a sztrádaépítésekkel kapcsolatos tervek, elvárások komplex rendszerének. A reálfolyamatokban – álláspontunk szerint – így van ez ma is: a forgalmi, úthálózati, honvédelmi stb. indokok ma is legalább olyan fontosak, mint voltak évtizedekkel ezelőtt. Éppen ezért indokolatlannak tartjuk azt, az autópálya-törvényből idézett példa szerint a politikai vezetés által is közvetített felfokozott várakozást, ami ma az autópályák esetleges területfejlesztő hatásait illeti.5 Igen, valószínűleg vannak ilyen hatások, mint azt 3. Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság 1974.

4. Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság 1974.

5. A Magyar Közlekedéspolitika 2003-2015 című dokumentum ennél már jóval árnyaltabban és körültekintőbben fogalmaz.

502

Németh Nándor

a továbbiakban látni fogjuk, de ezeket ilyen mértékben abszolutizálni teljességgel elfogadhatatlan.

A legkorábbi és mindmáig talán legátfogóbb, összegző megállapításaiban elfogadható eredményeket hozó kutatás, mely az autópályák térségfejlesztő, gazdaság dinamizáló hatását igyekezett mérni, a Kopint-Datorg Rt. M5-ös menti munkája volt. Azt vizsgálták, hogy e sztráda Budapest-Kiskunfélegyháza közötti szakaszának megépítése, illetve a Kiskunfélegyháza-Szeged közötti tervezett szakasz megépítésének elmaradása milyen hatást gyakorolt az érintett kistérségek gazdasági és demográfiai fejlődésére. Főbb megállapításaik közül témánk szempontjából az alábbiakat tartjuk fontosnak kiemelni: - az autópályán történő jó megközelíthetőség egyértelműen növeli az érintett kistérségek népességmegtartó erejét; - az autópálya-fejlesztések csökkentik a munkanélküliséget, növelik a foglalkoztatottságot; - az autópálya léte önmagában nem garantálja a gazdasági fejlődést; - az autópálya léte a mindenkori külföldi befektetői érdeklődés kitüntetett eleme: az autópálya menti területek versenyelőnyt élveznek a befektetőkért folyó vetélkedésben; - a feldolgozóipari, de mindenekelőtt a gépipari beruházások szempontjából döntő fontosságú az autópálya megléte; - az autópálya megépülését követő néhány évben annak gazdaságfejlesztő hatásai egy viszonylag szűk sávra korlátozódnak, de rövid időn belül annak szélesebb környezetére is kiterjednek.6 Az autópályák területfejlesztő hatásaival kapcsolatos várakozásokat a kilencvenes évek bizonyos eseményei, a fejlettségi térszerkezetben bekövetkező változásai valószínűleg csak felerősítették. A nyolcvanas évek elejétől lassan és folyamatosan, majd 1989-1990-et követően egyre gyorsuló ütemben Magyarországon is elkezdett kiépülni a piacgazdaság, melynek mozgásfolyamatai – a gazdasági átalakulást kísérő válságjelenségek, mint a munkanélküliség, illetve a gazdasági megújulást hordozó elemek, mint a külföldi tőkebefektetések – a kilencvenes években lényegesen módosították az ország fejlettségi térszerkezetét. A Bartha – Klauber szerzőpáros megállapításai szerint az autópályák potenciálisan mindkét irányba hatnak: kedvező telephelyet biztosítanak a külföldi működőtőke számára, részben ezzel összefüggésben dinamizálják a helyi gazdaságot, ami a foglalkoztatottság növekedésével s így a munkanélküliség csökkenésével jár. És még egy fontos szempont: az autópálya létét döntő fontosságúnak ítélték a feldolgozó- és gépipari beruházások szempontjából.

Az „új térszerkezet” kialakulása felerősítette a regionális egyenlőtlenségeket, egyben a fekvés, a földrajzi helyzet szerepét e tagoltságban. Áttekintve e területi folyamatokat, három meghatározó regionális és települési elmozdulást regisztrálhatunk, amelyek révén kiéleződtek a regionális különbségek az országban: * Budapest kiugró dinamikájú fejlődése az ország többi részéhez viszonyítva (Budapest-„vidék” dichotómia); * a településhálózaton belüli méretfüggőség hangsúlyosabbá válása a gazdasági folyamatokat, esélyeket tekintve (város-falu dichotómia);

6. Bartha – Klauber 2000a, 2000b

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

503

* a nyugati országrész gazdasági felértékelődését, versenyelőnyét a dél-dunántúli és a Dunától keletre, északkeletre lévő régiókkal szemben (Nyugat-Kelet dichotómia).7 Bár a „pálya és drót” nélküli kommunikáció szerepe egyre erősödik, az egyes régiók földrajzi helyzete szignifikáns hatással van a gazdaság térbeli tagoltságára, a fekvés és az elérhetőség a telephelyválasztás alaptényezői. E tekintetben háromféle jellegzetes megközelítés, elemzési szemlélet különíthető el.8 Az első alapvetően a közlekedési, hálózati kapcsolatokat helyezi előtérbe, mondván, hogy ezek megfelelő színvonala gyors és költségtakarékos szállítást és utazást tesz lehetővé, ezzel segítve a telephelyválasztást. A második megközelítés abból indul ki, hogy a társadalmi-gazdasági tér korántsem homogén, abban kisebb-nagyobb gócpontok, tömörülések találhatók. A gazdasági szereplők számára e sűrűsödési pontok (nagyobb települések, agglomerációk, fejlett régiók) közelében való elhelyezkedés a meghatározó telephely választási szempont. A harmadik megközelítés a gazdaság működése szempontjából markáns, nagy hatású térelemek (határok, autópályák, vasútvonalak, bizonyos természeti akadályok) területi egyenlőtlenségekre gyakorolt hatását vizsgálja. E második megközelítésből adódó „nyugati hatást” konkretizálja Barta Györgyi, mikor felhívja rá a figyelmet, hogy a budapesti agglomerációban és az Észak-Dunántúlon koncentrálódik az országba befolyt külföldi működőtőke több mint 80 százaléka. Az ő magyarázatában is e térség földrajzi elhelyezkedése, geopolitikai helyzete határozta meg a befektetők telephelyválasztását, mivel e terület már része a kibővült nyugat-európai gazdasági térnek.9 Témánk szempontjából is igen fontos kérdés, hogy milyen tényezők befolyásolják leginkább a külföldi cégek telephely-választását és ezek közül melyek okozzák e tőkebefektetések nagymértékű területi koncentrációját. A telephely-választási motivációk alapvetően két csoportra oszthatók. Az első a statikus szempontokat emeli ki: az adott telephely milyen előnyöket mutat fel és milyen veszélyeket rejt magában a többi lehetséges telephellyel szemben. Itt a fő döntési szempontok a helyi erőforrások kiaknázásának lehetőségei, a helyben adódó komparatív előnyök, a helyi piacra település előnyei, valamint a beruházás stratégiai értéke. A második megközelítési mód alapvetően dinamikus: figyelembe veszi az externális hatásokat is. E szemlélet és egyik legfontosabb elmélete, az új gazdaságföldrajz, azt kutatja, hogy mi készteti a vállalatokat az egymás közelében való megtelepedésre, azaz a termelés koncentrációjára (amit, mint láttuk, Magyarországon is tapasztalhatunk), illetve mi váltja ki a tőke távoli régiókba való áramlását. A statikus szempontok e rendszerben újakkal egészülnek ki és a hangsúlyok is eltolódnak, mivel e megközelítésben már a vállalatok közötti kölcsönhatások szerepe válik fontossá. Ez esetben a fő döntési szempontok bizonyos input-tényezők (megfelelő színvonalú munkaerő kínálat, jelenlegi és jövőben várt bérszínvonal, a beruházás költségei), a piacok közelsége (a fogyasztók és a beszállítók közelsége, a piac mérete, a köztes és végső termékek várható ára), valamint a szállítási és más tranzakciós költségek (kereskedelmi költségek, az ismeretlen terület váratlan vagy információhiányból eredő költségei).10 A felvázolt elméleti összefüggések gyakorlati érvényesülését empirikusan igazolja Barta 2003. Idézett tanulmányában a magyar ipar rendszerváltozás utáni területi 7. Nemes Nagy 1999 8. Nemes Nagy 2003 9. Barta 2003 10. Békés 2003

504

Németh Nándor

folyamataival foglalkozik, részletesen elemezve az ipari tevékenységet folytató vállalatok területi elhelyezkedésében, telephelyválasztásában mutatkozó differenciákat.

Kutatásai során úgy találta, hogy az iparvállalatokat telephely választási jellemzőik alapján három nagy csoportra lehet osztani: külföldi közép- és nagyvállalatok, valamint ezek beszállítói; hazai nagyvállalatok; kis- és középvállalatok – főleg hazai tulajdonúak. E három közül a külföldi közép- és nagyvállalatok alakították legnagyobb mértékben az ipar térbeli struktúráját, így a szerző elsősorban e csoport jellegzetességeit emeli ki tanulmányában. Mint már Békés Gábor is utalt rá, e vállalati kör telephelyválasztását alapvetően két szempont befolyásolja: egyrészt a piacszerzés és a termelési tényezők elérhetősége, másrészt pedig a kedvező költségek. A piacszerzés, a termelési tényezők, valamint a beruházás és a vállalkozás beindításának költségei elsősorban az ország jellemzőitől függnek, az országon belüli telephelyválasztást viszont már elsősorban a termelési tényezők elérhetősége határozza meg. Ez az a fő szempont, melynek következtében – mint már többször utaltunk rá – a fővárosban és annak agglomerációjában, illetve az Észak-Dunántúlon realizálódott a külföldi tőkebefektetések több mint 80 százaléka. E helyzet kialakulásának legfőbb oka Nyugat-Európa földrajzi közelsége, a nyugat-európai gazdasági tér Budapest irányában történő kibővülése, mely folyamat legfőbb mozgatórugói többek között a főváros igen jelentős gazdasági potenciáljában, tőkevonzó képességében, az M1-es és az M7-es autópályák létében, az itt honos ipari hagyományokban, valamint e régió lakosságának képzettségi szintjében, munkamoráljában, az általuk elérhető magasabb termelékenységi szintben keresendők. A Békés Gábor által bemutatott agglomerálódási folyamatok hazánkban is megfigyelhetők a külföldi vállalatok körében: az újonnan betelepült vállalatok még abban az esetben is e régiót választották telephelyül, ha ott már hiány mutatkozott a termelési tényezők, elsősorban a képzett munkaerő terén. (Jó példaként szolgálnak a termelési agglomerálódásra a hazai autógyárak.)

A külföldi működőtőke befektetések területi és ágazati koncentrálódása feldolgozó- és gépipari alapú gazdasági dinamikát indított el a Dunántúl északi részén, ami összességében jelentősen javított az érintett megyék – Vas, Győr-Moson-Sopron, Fejér, Komárom-Esztergom – relatív fejlettségi pozícióján (1. táblázat).

Forrás: 1975: Nemes Nagy József becslése;11 1994–2005: a KSH hivatalos adatai. Aláhúzva az adott térség maximális értéke. A megyék a regionális beosztás sorrendjében szerepelnek.

11. Nemes Nagy – Németh 2005 Az 1975-ös értékek eredeti közlésének helye: Nemes Nagy 1998a

76

80

59 79 89

Szabolcs-Szatmár-Bereg

Bács-Kiskun 109 2,36 2,22

Csongrád

Maximum/minimum arány

Maximum/minimum arány Budapest nélkül

Békés

77

93

Jász-Nagykun-Szolnok

62

1,66

2,90

94

62

79

83

77 83

Nógrád

Hajdú-Bihar

70 73

111 100

94

Borsod-Abaúj-Zemplén

71 77

Somogy

Tolna

84

Heves

108

103

82 88

Vas

Zala

Baranya

80 103

116 111

Veszprém

Győr-Moson-Sopron 94

96 80

106 131

Fejér

Komárom-Esztergom

180

1994

76

139

1975

61

Pest

Budapest

megyék (NUTS3)

1,85

3,07

93

78

79

61

77

78

59

75

76

92

76

80

92

107

109

84

87

99

73

181

1995

1,95

3,25

93

76

76

59

76

78

57

74

71

91

75

78

93

109

111

81

89

103

73

185

1996

2,21

3,53

90

72

73

58

75

76

53

72

69

84

70

80

91

114

109

80

86

117

78

187

1997

2,18

3,26

89

69

71

57

72

76

57

73

69

86

69

79

90

117

121

81

84

124

78

186

1998

2,38

3,47

86

68

70

55

67

72

55

72

67

89

69

78

90

118

131

80

83

114

80

191

1999

2,50

3,72

82

66

67

54

67

72

55

71

65

82

68

76

85

115

135

85

84

120

78

201

2000

2,18

3,59

80

65

68

57

70

74

56

75

64

80

70

74

86

102

122

85

93

104

88

201

2001

2,19

3,91

77

62

68

54

68

73

55

74

62

78

68

74

87

99

118

79

93

94

88

211

2002

2,24

3,80

77

61

66

56

66

76

54

74

63

71

68

75

93

106

121

79

108

95

90

205

2003

2,15

3,80

77

61

68

56

65

76

54

73

67

70

69

74

91

101

116

78

112

98

89

205

2004

1. táblázat: Regionális fejlettségi különbségek Magyarországon (GDP/fő az országos átlag %-ában), 1975–2005.

2,24

4,18

76

60

67

55

62

74

51

70

69

69

66

73

86

95

111

75

114

96

89

213

2005

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata 505

506

Németh Nándor

Egy sor tényező együtt volt tehát ahhoz, hogy elkezdjünk túlzott várakozásokat táplálni az autópályák gazdaság-, s így általános területfejlesztő hatásaival kapcsolatban: * a külföldi működőtőke befektetések a fővároson kívül a Dunántúl északi részét preferálták; épp az a régiót, ahol az egyetlen olyan autópályánk (M1) futott, ami már a kilencvenes évek közepére – a befektetési „boom” kezdetére – elérte az országhatárt; * az e befektetések többsége által megcélzott ipar lokálisan gazdasági dinamikát váltott ki, szembetűnő térségi sikereket okozott: Vas, Győr-Moson-Sopron, Fejér, s legújabban Komárom-Esztergom kiugró gyorsasággal fejlődött és javított épp ipari alapon látványosan az országon belüli fejlettségi pozícióin; * tudományos igényű elemzések (lásd pl. Bartha – Klauber 2000a, 2000b) kimutatták a kapcsolatot e két jelenség között: a külföldi működőtőke feldolgozóés gépipari befektetései fontos telephely választási szempontként kezelték, illetve kezelik általános érvényűen is az autópályák közelségét.

E gondolatsorból már szinte automatikusan adódott a következtetés a döntéshozók számára: építsünk autópályákat, azok vonzani fogják a külföldi tőkét, s a nyomukban felvirágzó helyi ipar munkahelyeket teremt, gazdasági fellendülést hoz.

Ezzel a felvázolt forgatókönyvvel kapcsolatban azonban – tisztán empirikus oldalról – több dolgot is látnunk kell.

1. Az Észak-Dunántúl gazdasági sikereinek csak egy részeleme az autópályák (M1, M7) megléte. Telephely választási szempontból a térség fő vonzerejét fekvése, földrajzi helyzete adta: Budapest és Bécs (valamint Pozsony), s egyben Nyugat-Európa közelsége (Barta 2003). Az autópályák ezt a fekvési előnyt tudták még vonzóbbá tenni, de nem a sztrádák voltak a telephely választás elsődleges szempontjai. Világosan jelzi ezt Vas megye esete, ahol nincs autópálya, mégis tömeges külföldi befektetések realizálódtak és váltottak ki a rendszerváltozás után gazdasági fellendülést.

2. Az M1-M7 mentén bekövetkezett ipari „boom” mindegyik megyéje – talán épp Vast kivéve – komoly ipari hagyományokkal rendelkezik. Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron és Fejér már 1975-ben is, mikor az ipar adta a nemzeti jövedelem mintegy 60%-át, az országos átlagnál fejlettebb megyének számított, egyértelműen ipari alapon (1. táblázat).12 1975-ben egy alapvetően iparvezérelt fejlettségi térszerkezet rajzolódik ki Budapest dominanciájával, Komárom-Esztergom megye és általában a középhegységi ipari tengely (az említetteken túl különösen Veszprém és Borsod-Abaúj-Zemplén) megyéinek relatíve jó helyzetével. (Ugyanakkor Szabolcs-Szatmár-Bereg és Pest megye egyértelműen a negatív pólust képviseli; ez utóbbi valószínűsíthetően azért, mert az iparban nem a termelés helyét biztosítatta, hanem a fővárosi ipart látta el munkaerővel.) Ez azt a feltételezést látszik igazolni, hogy az ipari alapú fellendülésben komoly szerepet játszanak az ipari hagyományok, a már meglévő, de épp kihasználatlan kapacitások.

Ezt az érvet napjainkban két megye gazdasági pályája is igazolni látszik. Az egyik Bács-Kiskun: gazdasági szerkezetében a mezőgazdaság még ma is közel háromszorosan felülreprezentált az országos átlaghoz képest, a feldolgozóipar súlya ugyanakkor nem éri el az országos átlagot; mindemellett ebben a megyében az egyik leglassabb az ipari növekedés, hiába van autópálya. A másik pedig Borsod-Abaúj-Zemplén: az egyik legjobb helyzetben lévő megye volt 1975-ben, majd 12. Klonkai L. 1969, Barta Gy. 1978

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

507

hatalmas visszaesés eredményeként a térségi depresszió egyik mintaterülete lett.

A helyi gazdaság azonban még ma is ipari karaktert mutat, sőt: épp az M3-as borsodi szakaszainak átadását követően relatíve gyors ipari növekedés jelent meg a megyében. A 2001-2003 között tapasztalt 2%-os, igen alacsony ipari növekedési ütem 2003-2004 között hirtelen 16, majd 2004-2005 között 18%-ra ugrott fel, aminél csak Komárom-Esztergom megye ipari növekedése volt gyorsabb az országban.

Ezzel összefüggésben 2004-ről 2005-re – Budapesten kívül – mindössze épp ez a két megye, Komárom-Esztergom és Borsod-Abaúj-Zemplén tudott javítani relatív fejlettségi pozícióján: az egy lakosra jutó GDP csak itt nőtt gyorsabban, mint az országos átlag (1. táblázat). Vagyis Borsod-Abaúj-Zemplén esetében is ahhoz hasonló fejlődési pálya kezd kibontakozni, mint amit az Észak-Dunántúl esetében már végigkövethettünk, s ami most épp Komárom-Esztergomban teljes erővel zajlik.

3. Végül azt is látnunk kell, hogy az ipari „boom” amilyen gyorsan jön, a jelek szerint olyan gyorsan le is cseng: Vas és Győr-Moson-Sopron megye ipari növekedése mára instabillá vált, több éves átlagban inkább stagnál, míg Fejérben most már több éven keresztül látványosan esik vissza a kibocsátás. E mögött egyértelműen az export ingadozása áll.13 Az ipari teljesítmény megrendülése folytán 2005-re e három megye már több mint húsz százalékpontot veszített az ezredforduló hajnalán elért maximális relatív fejlettségi szintjéből. Győr-Moson-Sopron fajlagos GDP-je még így is jelentősen meghaladja az országos átlagot, Vasé és Fejéré viszont már nem (1. táblázat). Kérdés, hogy Komárom-Esztergomban is hasonlóan zárul-e az ipari növekedési pálya, s hogy ha Borsod-Abaúj-Zemplénben bekövetkezik egy hasonló ipari alapú fellendülés, az hosszú távon tartós tud-e maradni. A jelek szerint ez nem valószínű. E kérdés részletes boncolgatásába most nem kezdünk bele, csak egy egyszerű, ám annál szemléletesebb összefüggést emelünk ki. Láttuk, hogy a hetvenes évek fejlettségi térszerkezete alapvetően iparvezérelt volt, leegyszerűsítve: azok a megyék voltak relatíve fejlettek, ahol az ipar adta a helyi gazdaság súlyát.

Csakhogy ebben az időszakban országosan is az ipar volt a húzóágazat, mint már utaltunk rá, a nemzeti jövedelem mintegy 60%-át ez az ágazat adta. Ma ugyanez a tercier szektorra igaz: a szolgáltatások vezérlik a nemzetgazdaságot. Ha a formális logikát követjük, azt tudjuk mondani, hogy hosszú távon is stabilan azok a megyék lehetnek sikeresek, amelyek a tercier szektor helyi dinamizmusa alapján tudják megújítani gazdaságukat. Álláspontunk szerint ma elképzelhetetlen, hogy miközben az ország s egyben Európa gazdaságát a szolgáltató szféra vezérli, legyenek olyan nagyobb területek, amelyek az általános trendnek ellentmondva ipari vagy netán agrár-alapra állítják hosszú távú növekedési pályájukat. Az ilyen pályák az eddigi tapasztalatok szerint rendkívül sérülékenyek, instabilak, hosszú távon fenntarthatatlanok. Ez persze nem jelenti azt, hogy némelyik megye gazdaságszerkezetében nem lehet viszonylag nagy súlya az iparnak vagy a mezőgazdaságnak: de lehet, csak mellette egy nagyon erős tercier szektornak is léteznie kell. Az ipari alapról a tercier alapú növekedésre való erőteljes váltást eddig csak Budapest hajtotta végre Magyarországon: GDP-jében az országos átlagnál nagyobb súllyal szerepelnek olyan ágazatok, mint a pénzügyi közvetítés, a szállítás és raktározás, az ingatlanügyletek, a kereskedelem és javítás.14 Természetesen Budapest számos növekedési (területi versenyképességi) alapfeltétel tekintetében nem mérhető össze az ország más városaival, térségeivel, a fenti gondolatmenet nem is számonkérés a „vidéki” 13. Nemes Nagy 2004 14. Központi Statisztikai Hivatal 2007

508

Németh Nándor

Magyarország felé. De az általános összefüggést mindenképp meggondolandónak tartjuk, és ha aktuálisan, az újonnan átadott autópálya kapcsán valamiféle üzenetet akarunk megfogalmazni Szabolcs-Szatmár-Bereg megye számára, az csakis a fentiek esszenciája lehet: modern, tercier-alapú gazdaságot kell építeni.

Hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye 2004-2005-ös nekilendülése mögött mely településkör dinamikája áll, s ebben az M3-as milyen szerepet játszik, nem könnyű megmondani. A települések szintjén ugyanis sem a GDP, sem az ipari termelés nem mérhető, így el kell szakadnunk a megyei szintű összehasonlításoknál alkalmazott indikátoroktól és néhány új mérőszám segítségével kell megvizsgálnunk a települések szintjén zajló folyamatokat. Települési összehasonlító gazdasági elemzések lefolytatására nincs a szakirodalomban egy vagy néhány általánosan elfogadott mérőszám, mint amilyen a regionális szinten használható fajlagos GDP. Mivel a fejlettség sokdimenziós és sokmutatós fogalom,15 megfelelő elemszám esetén – mely feltétel települési szintű vizsgálatoknál általában teljesül – legtöbbször számos indikátor bevonásával, faktoranalízis segítségével szoktuk közelíteni tartalmát.

Léteznek azonban ennél lényegesen egyszerűbb eljárások is, amikor kevés számú indikátorból képezzük a fejlettség komplex mutatóját, vagy adott esetben akár egyetlen egy indikátort „nevezünk ki” fejlettségi mérőszámnak. Ez utóbbi esetre a legelterjedtebb példa a személyi jövedelemadó-alap fajlagos értéke,16 mi viszont a továbbiakban az előbbi megoldást alkalmazzuk – azaz néhány indikátor segítségével képzünk komplex gazdasági fejlettségi mutatót. Az eljárás nem előzmény nélküli;17 lényege: a megyei GDP-tömegeket dezaggregáljuk települési szintre aszerint, hogy a települések átlagosan miként részesednek az adott megyében adott évben keletkezett adóköteles személyi jövedelmekből, helyi adókból, illetve miként részesednek a megyében regisztrált vállalkozások összességéből. E komplex mutatót Települési Gazdasági Erőnek (TGE) neveztük el; tartalma álláspontunk szerint jól jelzi az egyes települések megyén, illetve országon belüli relatív gazdasági pozícióit. „A települési (térségi) gazdasági erő megnevezés több szempontból is indokolt.

Egyrészt a települési szintű GDP értelmezése eléggé problematikus. Elvileg a GDP-t a nemzetközi ajánlások szerint ott kell számba venni, ahol keletkezik, függetlenül az ingázástól. Azonban települési szinten a munkába járás olyannyira eltolja a szuburbán településekből az ingázási központok felé a termelési értéket, hogy az egy lakosra jutó GDP már nem feltétlenül alkalmas a fejlettség mérésére. (Ki nevezné elmaradottnak és támogatandónak a fővárost vagy éppen Keszthelyt körülvevő, ingázók által lakott településeket?) Másrészt, ha valamilyen szempontból mégis találnánk indokot a települési GDP meghatározására, számításának módszertani korlátai lerontják a becslés megbízhatóságát, így nem megengedhető a fogalom használata. Ezen kívül a személyi jövedelem beépítése a becslési eljárásba épp a területi koncentráltság oldásának irányába hat, azaz a GDP tartalmára vonatkozó előírásokat ignorálja.”18 Az elmúlt évek autópálya-hálózat bővítési munkálatai erőteljesen érintették az M3-as sztrádát. A Gyöngyös – Füzesabony szakasz (69,5–113,4 km között) 1998. november 1-jei átadását követően 2002. november 30-án megnyitották a forgalom előtt a Füzesabony – Polgár szakaszt (113,4–174,7 km között), majd 2004. november 7-ével elkészült a rövid, mindössze 11 km-es folytatás is Polgár 15.

16.

17.

18.

Nemes Nagy 1998b Németh 2005 Lőcsei – Németh 2006 Lőcsei – Németh 2006 10. o.

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

509

és Görbeháza között (174,7–185,8 km). Ezzel párhuzamosan épült az M30-as autópálya is, melynek első szakaszát szintén 2002. november 30-án adták át (1,6–5,3 km). A következő bővítési fázisok: 2003. november 29. (5,3–13,3); 2004. december 2. (13,3–23,3); ugyanezen a napon adták át a 23,3–29,0 km-szelvények közötti autóutat is. Tanulmányunk szempontjából ezek a szakaszok relevánsak, de meg kell jegyeznünk, hogy az M3-as építése tovább folytatódott Nyíregyháza (Nyíregyháza elkerülő: 24 km, 2006. augusztus 3; Görbeháza – Nyíregyháza: 39 km, 2007. augusztus 27.), valamint Debrecen felé (M35 néven, Görbeháza-Debrecen: 35 km, 2006. december 10; Debrecen elkerülő: 13 km, 2006. december 15).19 Az alábbi számítások során tehát – a tanulmány elején részletezett okokból – a Gyöngyös és Görbeháza közötti térség gazdasági fejlődését elemezzük, települési szintű adatsorokon. A vizsgált településkör leválogatásához egy olyan adatbázist használtunk, amelyik tartalmazza Magyarország összes településének percben mért közúti távolságát a hozzá legközelebbi gyorsforgalmiút-felhajtóhoz (haladási irány: Budapest felé).20 Ebből az adatbázisból mi azokat a településeket kívántuk kiszelektálni, amelyek a kilencvenes évek építkezései során, a Gyöngyös – Füzesabony szakasz átadása révén jutottak autópályához.

Ezt a településkört úgy közelítettük, hogy azokat a településeket válogattuk le, amelyek 2006. április 1-jén, az adatfelvétel időpontjában a következő csomópontokon keresztül érték el leghamarabb az autópályát: Nagyfüged/Ludas, Kál/ Erdőtelek, Füzesabony/Dormánd, Mezőkövesd, Mezőkeresztes/Mezőnagymihály, Mezőcsát/Hejőpapi, Oszlár/Hejőkürt, Polgár, Görbeháza, valamint az M35-ös összes csomópontja.

Az M3–M30-as teljes „vonzáskörzete” 983 települést számlált 2006 áprilisában (1. ábra),21 ebből 805 település „tartozott” a vizsgálni kívánt szakaszhoz. E településkör minden tagját azonban értelmetlenség lett volna bevonni a vizsgálatokba, hiszen nagy részük igen messze fekszik a sztrádától (330 település van egy órán kívül), olyan távolságban, hogy ott már közvetlen gazdaságfejlesztő hatást feltételezni igen merész hipotézis lenne. Ezért bevontunk még egy szelekciós szempontot az eljárásba: csak azokat a településeket vizsgáltuk, ahonnét maximum 30 perc alatt elérhető valamelyik csomópont az adott szakaszon (országosan ezt a kört a 2. ábra szemlélteti).

Az autópályák várható területfejlesztési hatásainak lehetőség szerinti optimalizálása érdekében pl. épp az M3-as esetében szakértői becslések készültek az „ideális nyomvonal” meghatározására.22 E munkák alapfelfogása szerint az elérési idők csökkenése rejti magában a fejlődési potenciált: az autópálya hatására az adott térség közelebb kerül az ország és Európa gazdasági centrumaihoz. Emellett kritika is éri azt a felfogást, hogy az elérhetőség javulását csakis vagy elsősorban az autópályától várjuk: a közlekedési hálózat további két eleme, a vasút és az egyéb közúthálózat ugyanolyan fontos szerepet játszik az elérési idők csökkentésében és így a feltételezett társadalmi-gazdasági hatások kifejtésében.23 Lényegében ezt a felfogást vallja Fleischer et al. (2002) is, mikor arról beszél, hogy a régióközi hálózatnak az alsóbbrendű és a főhálózattól elkülönült struktúrát kell alkotnia, hiszen az 19. Forrás: http://www.nif.hu/fejlesztesek Utolsó megtekintés: 2007-10-10 20. Az adatbázis Kiss János Péter munkája, és a GEONARDO Kft. bocsátotta rendelkezésünkre.

21. Mivel adott esetben lényeges információtöbbletet nyújthat, így minden térképen szerepeltetjük a megyehatárokat is.

22. Tóth 2005a, 2005b 23. Ohnsorge-Szabó 2006

510

Németh Nándor

egyes rétegeknek külön-külön kell lefedniük az országot. E tanulmány ugyanakkor alapvetően ellentmond a Tóth-féle potenciál-modellnek, mikor arról beszél, hogy a tranzitfolyosóként szolgáló autópályáknak csak minimális összhosszban szabad áthaladniuk az országon, elkerülve többek között a sűrűn lakott területeket.24 A két ismertetett szelekciós mechanizmus eredményeként végül 206 települést vontunk be az elemzendő körbe (3. ábra).

Igen heterogén összetételű településállomány ez: van köztük két megyeszékhely, Eger és Miskolc, további 24 város az ötezer fő körüli Tiszacsegétől és Nyékládházától a harmincezres Kazincbarcikáig és Hajdúböszörményig, ugyanakkor a falvak is széles skálán szóródnak lakónépességüket tekintve (a 200 fő alatti Kupa és a hatezres Alsózsolca képviseli a két végletet). A hazai területi folyamatok ismeretében nyilvánvaló, hogy ezek a méretbeli különbségek a gazdasági karaktereket, esélyeket, profilokat tekintve is jelentős differenciáltságot okoznak a vizsgált településkörön belül.

1. ábra: A gyorsforgalmi utak „vonzáskörzete”, 2006. április 1.

24. Fleischer et al. 2002

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata 2. ábra: A legközelebbi gyorsforgalmi út távolsága, 2006. április 1.

3. ábra: A vizsgált településkör

511

512

Németh Nándor

Az alábbiakban a TGE változását elemezzük az M3-M30 új szakaszai mentén különféle kisebb településcsoportokban, illetve egy-egy település vonatkozásában is. A 206 települést először is két részre osztottuk az M3-as bővítése üteme alapján. Az első csoportba került az az 51 település, amelyik már 1998-ban, a Gyöngyös – Füzesabony szakasz átadásával autópálya-kapcsolathoz jutott és a sztrádához viszonyított relatív elérhetőségi pozíciójukon a további építkezések már nem változtattak. A második csoport értelemszerűen azokat tartalmazza, amely települések már a kétezres években kerültek mai elérhetőségi viszonyaik közé. E két nagyobb csoporton belül további négy-négy alcsoportot hoztunk létre az autópálya-elérési idők szerint: 0–5, 6–10, 11–20 és 21–30 perc. E mögött az a hipotézis áll, miszerint az autópályához legközelebb lévő településeken gyorsabb fejlődésnek kell bekövetkeznie, ha valóban létezik az a sztráda-hatás, ami uralja a témával kapcsolatos kommunikációt. A csoportok átlagos növekedését (minden esetben súlyozott átlaggal dolgoztunk) egyrészt az országos, másrészt a Budapest nélküli, ún. vidéki átlaghoz mértük. E mögött az az elgondolásunk áll, hogy az autópálya-törvényben megfogalmazott, a sztrádától általánosan elvárt célok csak abban az esetben valósulhatnak meg, ha egy-egy új szakasz mentén országos viszonylatban is jelentős gazdasági fejlődés indul meg. Ezt a szemléletet csak erősíti, hogy tudjuk, milyen anyagi feltételek mentén épül meg egy-egy autópálya-szakasz; ha ezeket az óriási pénzösszegeket fejlesztési befektetésként kezeljük, mint ahogy a mindenkori kormányzati kommunikáció teszi, akkor nyilvánvaló, hogy megtérülésük csak mérhető (és az érintett térségek relatív fejletlenségét figyelembe véve: jelentős) növekedés-többlet esetén várható. Eredményeinket a 2. és a 3. táblázatban foglaltuk össze.

A feltételezett növekedéstöbbletet, gyorsabb fejlődési ütemet a Gyöngyös–Füzesabony szakasz esetében 1998, a további részek esetében pedig 2003–2004 után várhatjuk, ezeknél az időpontoknál, illetve közvetlenül utánuk érdemes keresni töréspontokat.

2. táblázat: TGE az országos átlag %-ában, 1994–2005.

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Gyöngyös-Füzesabony (51 település) 0-5 perc

55,6

52,2

55,2

56,8

56,6

51,2

48,7

51,6

52,3

51,7

50,0

53,1

6-10 perc

86,4

79,7

69,4

75,5

69,3

63,9

65,1

73,8

75,6

68,3

68,5

73,1

11-20 perc

90,9

94,2

91,9

90,8

93,0

95,7

92,9

98,1

96,6

96,9

94,5

96,3

21-30 perc

36,2

34,9

35,0

34,3

33,1

34,2

34,4

36,3

36,5

35,4

35,1

37,8

összesen

77,7

77,8

75,5

75,7

75,9

76,3

74,4

79,1

78,5

77,4

75,8

78,3

Füzesabony-Polgár, illetve Miskolc (155 település) 0-5 perc

52,3

56,1

53,8

55,0

55,9

55,9

58,3

60,2

59,1

58,8

61,0

64,9

6-10 perc

91,7

94,5

90,7

89,9

92,6

92,9

93,4

86,3

85,7

87,9

91,0

97,4

11-20 perc

91,5

112,0

98,9

92,1

87,1

77,4

67,4

69,5

65,7

65,1

70,6

83,5

21-30 perc

62,9

64,7

60,6

62,2

61,6

57,8

56,0

57,1

55,6

57,5

58,8

65,0

összesen

79,9

87,2

81,0

79,4

79,0

75,4

72,7

71,4

69,6

70,7

73,9

81,6

78,6

78,4

75,6

73,0

72,9

71,4

72,0

74,2

81,0

Mindösszesen (206 település) 79,4

85,3

79,9

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

513

3. táblázat: TGE a vidéki átlag %-ában, 1994–2005.

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Gyöngyös-Füzesabony (51 település) 0-5 perc

68,6

64,3

68,6

70,7

70,1

64,0

61,4

65,3

67,8

65,7

63,5

67,5

6-10 p.

106,5

98,1

86,2

94,1

85,9

79,9

82,1

93,5

97,9

86,9

87,1

92,8

11-20 p.

112,1

115,8

114,2

113,1

115,2

119,8

117,1

124,2

125,2

123,2

120,1

122,4

21-30 p.

44,6

42,9

43,5

42,7

41,0

42,8

43,3

46,0

47,4

45,0

44,6

48,0

összesen

95,8

95,7

93,8

94,3

94,1

95,5

93,8

100,2

101,8

98,4

96,3

99,6

Füzesabony-Polgár, illetve Miskolc (155 település) 0-5 perc

64,5

69,0

66,9

68,6

69,2

70,0

73,5

76,2

76,6

74,8

77,5

82,5

6-10 p.

113,0

116,2

112,7

112,0

114,8

116,3

117,7

109,2

111,1

111,8

115,7

123,8

11-20 p.

112,7

137,8

122,9

114,7

108,0

96,9

85,0

88,0

85,2

82,8

89,7

106,1

21-30 p.

77,6

79,5

75,3

77,5

76,4

72,4

70,6

72,3

72,1

73,1

74,8

82,6

összesen

98,5

107,2

100,6

98,9

97,9

94,4

91,6

90,4

90,2

89,9

93,9

103,8

98,0

97,1

94,6

92,0

92,3

92,5

91,6

94,3

102,9

Mindösszesen (206 település) 97,9

104,9

99,2

Eredményeink szerint 1998 környékén (1998–1999 között) némi fejlődési többlet mutatható ki a Gyöngyös-Füzesabony szakasz mentén, azon belül is a 11-20 perces sávban, ahol az átlagot nagy súllyal befolyásoló Eger is található. Ez a növekmény azonban csak időleges volt, a további éveket hullámzó pálya, összességében stagnálás jellemzi ezen a részen. Az egyszeri fejlődési többlet akár az autópálya-építés közvetlen hatása is lehetett. Ez várható eredmény volt, tekintve, hogy e településkör 51 tagja közül 49 Heves megyei, márpedig e megye esetében a fajlagos GDP-adatok nem jeleztek relatíve gyorsuló fejlődést ebben az időpontban (1. táblázat).

2004–2005 között viszont, amikor egész Borsod-Abaúj-Zemplén megye esetében konvergencia mérhető, a lehatárolt településsávok mindegyike gyorsabban nőtt, mint az országos és a vidéki átlag. Ugyanúgy igaz ez a Gyöngyös-Füzesabony szakaszra, mint a később Polgárig és Miskolcig meghosszabbított autópálya menti települések együttesére. E 206 település így együttesen utoljára 1995-ben haladta meg a vidéki átlag által jelzett fejlettségi szintet, ám 2005-ben ez újra bekövetkezett. Különösen figyelemre méltó, hogy a Polgár utáni rész települései összességükben tíz százalékpontot javítottak pozíciójukon a vidéki és nyolcat az országos átlaghoz képest; ezen belül is a 11-20 perc közti sáv fejlődési üteme volt kiugróan gyors. A részletes települési adatok szerint e mögött a dinamika mögött elsősorban Tiszaújváros áll. Itt az egy lakosra jutó TGE mintegy négyszerese volt az országos és öt-hatszorosa a vidéki átlagnak a kilencvenes években, majd némi visszaesés következett, végül épp 2004-2005 között ismét látványosan nekilendült a város gazdasági teljesítménye (314-ről 369%-ra nőtt a vidéki átlaghoz viszonyított fajlagos TGE). Tekintve, hogy Tiszaújváros a maga 17 ezres lakosságával viszonylag nagy súlyt képvisel ebben a településcsoportban, joggal állíthatjuk, hogy ez a város az egyik fő felelőse az átlagosan kimutatható fejlődésnek. Közel sem ilyen óriási mértékben, de önmagához képest sokat javított relatív helyzetén a településcsoport legnagyobb település, Hajdúböszörmény is, amely így már megközelítette a vidéki átlagot. Végül itt találjuk az egész térség legnagyobb növekményét: a nem egészen

514

Németh Nándor

három ezer fős Bőcs 258 százalékpontot javított pozícióján a vidéki átlaghoz mérten (167-ről 424-re). Bőcs és Tiszaújváros között a növekményi rangsorban Berente foglalja el a második helyet 246 százalékponttal (516%-ról 762-re), vagyis az M3as meghosszabbítása és az M30-as átadása után három olyan település tudott látványos gazdasági fejlődést produkálni, amelyik egy-egy országos jelentőségű nagyvállalatnak ad helyt. Ez egyrészt magyarázza az egész Borsod-Abaúj-Zemplén megye esetében kimutatott, fent elemzett ipari dinamikát, másrészt kissé bizonytalanná teszi az autópálya fejlesztő hatásaival kapcsolatos okfejtésünket. Szemmel láthatóan ugyanis a térségben már évtizedek óta jelenlévő, meghatározó vállalatok teljesítménye áll a megye jó helyzete mögött, vagyis szó sincs arról, hogy az autópálya nyomán jelentős mennyiségű (külföldi) tőke áramlott volna a térségbe és az okozta volna a fajlagos kibocsátás megugrását (4. táblázat).

Egy korábbi vizsgálatunk már kimutatta, hogy a térségbe nem érkezett jelentős mennyiségű befektetés a kétezres évek elején: „Adataink szerint az új évezred elején gyakorlatilag nem történt semmiféle változás a térségben jelenlévő külföldi tőke mennyiségét illetően … még inkább mennyiségi csökkenés következett be. E tekintetben tehát egyelőre csalódniuk kellett azoknak, akik arra számítottak, hogy a befektetők ugrásra készen várják az autópálya meghosszabbítását és azonnal elkezdik keresni a lehetőségeket a térségben. A helyzet változatlansága azonban alátámasztja a tőke térbeli terjedéséről alkotott tudományos téziseket.”25 Elképzelhető persze, hogy a helyi nagyvállalatok növekedésüket épp az autópályának köszönhetik valamilyen módon, ezt azonban csak vállalati esettanulmányokkal tudnánk kideríteni. Két rövid vizsgálattal még további részleteket deríthetők ki az autópálya menti fejlődéssel kapcsolatban. A fent vázolt szakirodalmi tapasztalatok szerint ha az autópálya mentén indul meg a fejlődés és később onnét terjed tovább a térség többi részére, akkor első lépésben a területi egyenlőtlenségek növekedését, a fejlődés koncentrálódását kellene tapasztalnunk. A TGE-adatokon leellenőriztük ezt a hipotézist Hoover-index és Herfindhal-index segítségével (a Hoover-indexnél a lakónépesség volt a viszonyítási alap) és a 4. táblázatban összefoglalt eredményeket kaptuk az M3-M30 által leginkább érintett Heves és BorsodAbaúj-Zemplén megyére. Számításaink szerint a TGE esetében szó sincs települések közötti koncentrációról sem Heves, sem Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, vagyis az esetlegesen tapasztalt növekedés – egyelőre legalábbis – megyén belül nem térség-specifikus. Ezt támasztja alá az 5. táblázat is: 2004-2005 között BorsodAbaúj-Zemplén megye mindegyik városa javított – még ha csak oly minimálisan is, mint Ózd és Putnok – fejlettségi pozícióján a vidéki átlaghoz képest, vagyis e városi térben, eltérő hangsúlyokkal ugyan, de általános konvergencia érvényesült.

Az autópálya szerepe e tekintetben további részletes vizsgálatokat igényel.

4. táblázat: A TGE megyén belüli egyenlőtlenségei Hevesben és Borsod-Abaúj-Zemplénben, 1994-2005.

1994

1995

1996

1997

1998

1999

Heves megye Hoover-index (%)

23,56

24,27

23,08

23,09

23,66

23,72

Herfindhal-index

0,1263

0,1295

0,1223

0,1234

0,1307

0,1371

25. Németh N. 2006

Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

515

Borsod-Abaúj-Zemplén megye Hoover-index (%)

26,14

27,92

27,67

28,23

27,91

27,13

Herfi ndhal-index

0,1583

0,1499

0,1535

0,1541

0,1580

0,1601

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Heves megye Hoover-index (%)

23,50

23,11

22,96

22,91

23,36

22,53

Herfi ndhal-index

0,1311

0,1291

0,1278

0,1268

0,1237

0,1188

Borsod-Abaúj-Zemplén megye Hoover-index (%)

26,20

25,01

24,90

24,82

24,30

24,50

Herfi ndhal-index

0,1621

0,1561

0,1574

0,1599

0,1499

0,1414

5. táblázat: A TGE változása Borsod-Abaúj-Zemplén megye városaiban, 1994-2005 1994

1995

1996

1997

1998

Tiszaújváros

405,0

607,9

518,0

497,2

430,9

Gönc

180,6

156,6

123,2

92,4

104,2

Tokaj

127,6

130,9

127,9

126,9

Kazincbarcika

139,4

155,0

145,2

Borsodnádasd

86,2

91,9

82,4

Szikszó

88,2

90,1

Szendrő

64,8

Sajószentpéter Emőd

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

367,9

284,1

311,3

288,2

266,3

313,7

369,2

132,7

116,6

132,2

114,8

116,8

132,5

152,8

131,0

132,7

134,8

122,8

125,2

126,7

129,3

138,1

170,9

159,3

132,9

107,5

107,8

117,0

117,0

121,3

134,9

85,9

87,7

89,1

100,9

98,2

97,4

96,7

97,7

104,5

85,4

80,5

82,8

90,0

88,6

82,8

85,7

89,9

91,8

99,6

70,3

67,4

70,0

73,5

72,9

76,3

83,3

91,5

89,3

90,2

98,2

74,9

80,1

72,6

70,2

74,6

77,6

83,2

84,4

90,8

91,9

90,2

94,8

68,8

72,6

73,2

75,4

70,9

74,5

71,8

74,2

75,6

77,5

82,6

92,2

Sátoraljaújhely

88,1

94,7

89,9

83,9

81,1

83,1

81,1

77,6

78,2

77,2

78,4

90,5

Sárospatak

72,8

65,6

61,2

54,7

56,5

56,2

57,4

54,9

56,1

55,9

74,1

83,4

Mezőkövesd

81,5

82,0

72,9

65,7

70,0

73,1

73,9

73,2

71,3

71,6

76,9

80,6

Pálháza

59,8

69,1

70,3

69,3

75,3

81,8

81,1

69,4

70,1

72,6

74,8

78,4

Encs

68,6

75,6

59,8

68,1

66,8

66,9

62,7

67,2

68,0

73,2

72,6

78,2

Mezőcsát

61,9

63,5

55,4

54,1

56,1

57,9

58,7

56,4

55,1

60,1

61,2

65,0

TGE a vidéki átlag %-ában

Miskolc

54,6

48,4

54,4

58,1

53,2

53,0

53,3

57,1

53,7

56,0

56,4

63,5

Edelény

50,3

56,9

52,6

52,4

50,4

53,4

55,2

68,3

62,3

58,6

57,3

63,4

Abaújszántó

52,2

59,8

57,4

59,8

55,0

54,5

52,9

49,7

46,8

44,1

48,5

59,4

Cigánd

58,5

61,4

54,5

54,6

56,2

51,5

52,2

50,8

55,7

50,3

55,0

59,3

Felsőzsolca

76,7

77,9

79,8

71,4

62,1

51,7

55,7

54,1

54,1

51,8

53,1

58,7

Ózd

69,3

61,4

59,1

54,3

55,9

53,2

55,5

50,5

48,8

48,4

55,1

56,6

Putnok

40,5

41,5

45,8

45,2

45,2

44,6

43,1

45,7

48,8

46,7

49,8

51,1

Nyékládháza

41,6

44,2

45,7

46,0

45,2

44,4

44,0

45,4

42,8

41,7

42,3

46,0

Szerencs

32,7

31,8

29,4

29,7

31,1

29,3

28,7

26,5

27,8

28,7

28,9

35,1

516

Németh Nándor

Felhasznált irodalom: Bartha A.-Klauber M. (2000a): Az M5 autópálya gazdasági hatásvizsgálata. Ipari Szemle. 4. 20–22.

Bartha A. - Klauber M. (2000b): Az autópálya hatásai a kistérségek gazdasági fejlődésére. Egy empirikus adatelemzés-sorozat legfontosabb tapasztalatai az M5 autópálya példáján. Felzárkózás és EUcsatlakozás. A VII. Ipar- és Vállalatgazdasági Konferencia előadásai. MTA Ipar- és Vállalatgazdasági Bizottsága. Budapest. 251–259.

Barta Gy. (1978): A területi gazdasági különbségek változása 1960 és 1975 között. Területi Statisztika.

3. 522–537.

Barta Gy. (2003): A magyar ipar területi folyamatai. Munkaerőpiaci Tükör, 2003. 144–158.

Békés G. (2003): A telephelyválasztás mozgatórugói. Munkaerőpiaci Tükör, 2003. 123–132.

Fleischer T., Magyar E., Tombácz E., Zsikla Gy. (2002): A Széchenyi-terv autópálya-fejlesztési programjának stratégiai környezeti vizsgálatáról. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Műhelytanulmányok. 40.

Klonkai L. (1969): Magyarország megyéinek gazdasági fejlettségében, valamint az ott élő lakosság életkörülményeiben fennálló területi különbségek meghatározása. I. rész. Területi Statisztika. 3. 241–257.

Lőcsei H. – Németh N. (2006): A Balaton régió gazdasági ereje. Comitatus. XVI./7–8. 7–22.

Magyarország Nemzeti Számlái 2004–2005. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 2007.

Nemes Nagy J. (1998a): Az ország térszerkezete, területi folyamatok. In: Területfejlesztés Magyarországon.

Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, Budapest, 1998. 15–26.

Nemes Nagy J. (1998b): A tér a társadalomkutatásban. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület. Budapest.

Nemes Nagy J. (1999): Elágazó növekedési pályák az ezredvégi Magyarországon. In: Helyek, terek, régiók.

Regionális Tudományi Tanulmányok 4. ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, Budapest. 65–86.

Nemes Nagy J. (2003): A fekvés és az iskolázottság hatása a területi egyenlőtlenségekre Magyarországon.

Munkaerőpiaci Tükör, 2003. 133–143.

Nemes Nagy J. (2004): Újra Komárom az élen – megyei ipari növekedési pályák, 1965-2003. In.: Térségi és települési növekedési pályák Magyarországon. Regionális Tudományi Tanulmányok. 9. 59–73.

Nemes Nagy J. – Németh N. (2005): Az átmeneti és az új térszerkezet tagoló tényezői. In.: A hely és a fej.

Munkapiac és regionalitás Magyarországon. Szerk.: Fazekas K. MTA Közgazdaságtudományi Intézet.

Budapest. 75–137.

Németh N. (2005): Az autópálya-hálózat térszerkezet alakító hatásai – Magyarország esete. A hely és a fej.

Munkapiac és regionalitás Magyarországon. Szerk.: Fazekas K. MTA Közgazdaságtudományi Intézet.

Budapest. 139–179.

Németh N. 2006 Társadalmi-gazdasági vizsgálatok az M3-as autópálya Füzesabony-Polgár szakasza mentén. Kézirat Ohnsorge-Szabó L. (2006): Közlekedési infrastruktúra és jólét Kelet-Magyarországon. Statisztikai Szemle.

84/3. pp. 249–270.

Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (1974): A magyarországi autópálya-hálózat terve és megvalósítási lehetősége. Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest.

Tóth G. (2005a): Autópálya-nyomvonalak vizsgálata Északkelet-Magyarországon a területfejlesztés szempontjából. Közúti és mélyépítési szemle. 55/11. pp. 4–9.

Tóth G. (2005b): Az autópályák szerepe a regionális folyamatokban. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest.

SZEMLE

szemle

517

Az „ezerformájú” élet írója 2005-ben Nyíregyházán megalakult a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, amely legfontosabb céljának a Móricz-kultusz ápolását, az író szellemi hagyatékának őrzését és a legjelentősebb művei máig ható érvényességének minél szélesebb társadalmi körben történő tudatosítását tekinti. A társaság vállalja a móriczi életmű közvetítésén kívül Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szellemi hagyományainak ébren tartását, a térségben egykor élt, illetve ma is itt élő alkotók művészetének megismertetését. Az irodalmi értékközvetítés mellett az egyesület képzőművészeti, zenei, népművészeti kiállítások, programok szervezését és lebonyolítását éppúgy szorgalmazza, mint a regionális tevékenységen túlmutató, országos, sőt határon átívelő kultúraszervező szerep kibontakoztatását.

E sokrétű misszió szövegszerű dokumentálását (is) szolgálja az esztendőnkét kiadásra kerülő Társasági tükör, azaz az évkönyv. A közelmúltban megjelent kötet a 2006. július 6-án Tiszacsécsén tartott Móricz-emlékkapu állításról tudósít, s közreadja az ünnepi eseményt követő tudományos tanácskozáson elhangzott tanulmányok szerkesztett szövegét.

A Társasági tükör II. az olvasóhoz szóló üdvözlés után három fejezetre (Szöveges dokumentáció, Tanulmányok, Szemle) és a Képtár anyagára oszlik.

A híres latin mondással, a „Tolle lege!” felszólítással indítja útjára a könyvet Szilágyi Péter, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület alelnöke, aki tisztában van vele, hogy e kiadványt kevesen fogják

forgatni, mégis úgy véli, Móricz példázatos életműve a XXI. század gondolkodó magyarjainak is képes üzenni.

A Szöveges dokumentáció című részben dr. Bihari Albertné, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár igazgatóhelyettese, a kulturális egyesület titkára a tiszacsécsei ünnep eseményeit foglalja össze, majd János Istvánnak, az egyesület elnökének a Móricz-emlékkapu átadása előtt elmondott beszéde következik.

A Tanulmányok fejezetben hat szerző munkája olvasható. Ahány írás, annyi érdekes problémafelvetés, annyi izgalmas megoldás!

Szilágyi Péter számos dokumentumot is közzé tesz Móricz Zsigmond és a prügyi Kis Pálné református nagytiszteletű asszony, Kis Pál református lelkész, Zitás Bertalan és Pallagi Miklós levélváltasaiból.

Hegyi Katalin az Ősidők végtelensége című, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Bartók Béla születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett kiállításról ír. Arról a tárlatról, amelynek keretében a zeneszerző népdalgyűjtő munkássága mellett bemutatták Móricz 1903 és 1907 között öt alkalommal Szatmár vármegyében tett népköltési gyűjtőútjának eredményeit, illetve dokumentumait.

Hegyi Katalin dolgozatában kitér arra, hogy mindkét alkotó fényképezett: a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállították fotóikat is. (Móricz Zsigmond felvételei ez idáig nyomtatásban még nem jelentek meg: a Társasági tükör tíz Móricz-fotót közöl. Az író képei ún. szociofotók; az írót elsősorban az emberi arcok érdekelték.)

518 Hamar Péter irodalomtörténészi precizitással ered Litkei Erzsébet nyomába, s az oknyomozó filológus pontosságra törekvéssel keresi azokat a pillanatokat, amelyek segítségével objektívebbé tehető az eddig főleg Móricz Virág által kialakított Csibe-kép. Az ő írása mellett a gyűjtemény leginkább újszerű munkája Mercs Istváné, aki a Szegény emberek című novella recepciótörténetének tanulságait is felhasználva vállalkozik annak poétikai narratológiai szempontú újra olvasására. Antal Anikó Zsuzsanna Móricz egyik kevésbé ismert kisregényét (A szerelmes levél) boncolgatja, s helyezi el az életműben, Gazdag Istvánné pedig az újságíró Móricz Zsigmond pályáját kíséri végig. A kötet szöveges részét a Szemle rovat zárja: ebben Antal Anikó Zsuzsanna közöl recenziót a Móricz Zsigmond nyomában Zagyvarékason című, Serfőző Simon szerkesztette kiadványról.

A Képtárban a tiszacsécsei eseményeket ábrázoló amatőr fényképfelvételek kaptak helyet.

A Társasági tükör II. összességében lelkesen ápolja Móricz Zsigmond emlékét. Az évkönyv szép felmutatása annak a törekvésnek, amely az emlékkapu állításával történelmi korrekciót hajt végre, s a mostanáig az író szülőházaként tisztelt

SZEMLE épület ellenében meg óhajtja jelölni azt a helyet, ahol az igazi ház állott. A könyv annak a Móricz Zsigmondnak emlékét őrzi, aki 1927-ben így vallott magáról: „Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette, magát az életet… Az életet összes hegyeivel és völgyeivel, felhőivel és óceánjaival, s az emberi életet minden akciójával, filozófiájával s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magányos szív boldog szenvedésétől a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig azt éreztem, ezer s ezerformájú az élet. Kaptam, átéltem s továbbadtam.

Mindig mintha az egyetemes élet közlője volnék az egyetemes emberiség számára…” (A János István által szerkesztett kötettel kapcsolatban kiemelendő, hogy kiadásának teljes költségét dr. Bihari Albert ügyvéd, önkormányzati képviselő biztosította – akit okt. 3-án temettünk.)

Társasági tükör II. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület Évkönyve, 2007. Nyíregyháza, 2007. 127. p.

Karádi Zsolt

Kincsek a levéltárból Prohászka Péter régész – fiatal kora ellenére – elhatározta, hogy levéltári búvárlatok révén segíti a 18–19. századi magyar királyság területén előkerült kiemelkedő régészeti leletek körüli homályos kérdések tisztázását. Az 1802 – a Magyar Nemzeti Múzeum alapítása – előtt előkerült, s Bécsbe szállított leletek miatt az ottani levéltárakban, itthon a Magyar Országos Levéltárban (MOL),

a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárában és az Országos Széchenyi Könyvtárban (OSzK) végzett, eredményes kutatásairól szól az ismertetendő könyv. Pontosabban annak egy fejezete. Mert bármilyen érdekes is a két részletben, 1790-ben és 1864-ben a sárosmegyei Osztropatakán előkerült vandál királysír leleteinek, vagy nagyszentmiklósi kincs sorsa az akták tükrében, az erdélyi Zalatna római kori

SZEMLE feliratos emlékei vagy a zalavári középkori műemlékek pusztulásának hiteles leírása, a könyv további öt fejezetéről nem is szólva, a szabolcsi régész szívét az a rész dobogtatja meg, amelynek a címe: „Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei Jósa András rajzainak a felidézésével.” A Bevezetésben a szerző ezt a fejezetet így kommentálja: (Jósa) „Kortársaihoz hasonlóan kiváló rajztudással rendelkezett és mind barátainak (pl.

Hampel Józsefnek – s ezt már a recenzens teszi hozzá – a Szabolcsvármegyei Múzeum első katalógusa elkészítőjének), mind pedig a hatóságoknak küldött beszámolóit rajzaival gazdagította. Ezekből egy csokrot gyűjtöttünk össze, köztük az őskori és népvándorlás koriak mellett számos fontos honfoglalás kori leletről készült rajzát.”

Nos, Prohászka az OSzK-ban, a Hampel-hagyatékból „bányászta elő” Jósa leveleit, bennük a (tisza-bezdédi honfoglalás kori temetőről sírjainak rajzos leírásával, a gyulaházi Kishalomban feltárt későbronzkori kincsleletről, a MOL-ban pedig „felfedezte” a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége iratai között Jósának két jelentését is: az egyiket a nyíregyházi lovassági laktanya építkezésekor előkerült szarmata (császárkori) temető, a másikat a tiszaeszlársinkahegyi avar temető leleteiről. Bár a maga nemében mindegyik lelet fontos, mégis a bezdédi temetőt emelem ki, kutatástörténeti jelentősége miatt. Ugyanis

519 ez az első honfoglalás kori temetőnk, amelynek minden sírjáról nemcsak temető-térkép készült, de rajzos sírleírás is! Mire a recenzált könyv megjelent, a bezdédi sírrajzok is közlésre kerültek, mai tudásunk szerinti értékeléssel (Prohászka P. – Révész L.: A tiszabezdédi honfoglalás kori temető Jósa András jegyzeteinek tükrében. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLVI. /2004/ 137–168.).

A könyv jól megírt, azaz szakmai jellege ellenére is közérthető, fordulatos.

Kivéve azt a hibát, hogy a latin szövegek nincsenek lefordítva, mert ma már a papok többsége sem érti ezt a nyelvet.

Bár a kötetben nem olvashatók rejtélyes halálesetek, kinccsel történő, országokat átívelő menekülések, ennek ellenére, aki szereti a régészeti „krimit”, meg a történelmet, az élvezni fogja Prohászka jegyzetekkel és képekkel alátámasztott tíz történetét a magyar műgyűjtés (a régészet) kezdeteinek idejéről. Kár, hogy a kiadó (www.martinopitz.hu) a borítót az aurї grafikával terveztette, a nagyszentmiklósi kincsről vett motívumok alátétszínei, nem beszélve a szerző nevének és a címnek három különféle betűtípussal történt kivitelezése a szocmodern időket idézi fel.

Prohászka Péter: Kincsek a levéltárból. Martin Opitz kiadó. Bp., 2005. 155 p., képekkel (rajzok + fotók)

n. p.

Bereg megye hatóságának oklevelei A Bereg megyei középkori hivatali írásbeliség fontos dokumentumainak kivonatait adja közre a rendkívüli gondossággal és alapossággal összeállított kötet; Neumann Tibor nemrég megjelent

munkája azoknak a forráskiadványoknak a sorába illeszkedik, amelyek egy-egy vármegye középkori hatósága által kibocsátott oklevelek kivonatainak tudományos igényű kiadására vállal-

520 koztak. Tolna, Szabolcs, Győr és Ugocsa megyék hasonló, a megyei törvényszékek működése során keletkezett okleveleinek közelmúltbeli kiadása után most újabb fontos oklevéltár látott napvilágot. Az okmánytár más szempontból sem előzmények nélkül való, hiszen összeállítója korábban már közölt e források közül Jagelló-kori okleveleket.

Az oklevéltár két fő részből áll: az oklevélkivonatok alkotják az első rész gerincét, míg a kötet másik felét a különleges hely-, név- és tárgymutató teszi ki. Az előszó részletesen ismerteti a kötet összeállításának szempontjait, a közölt oklevelek eredetét és hasznos támpontokat kapunk a kötet használatához is. A szerző a forráskiadvánnyal egy jövőben elkészítendő megyei monográfia megírásához kíván alapot nyújtani; bátran kijelenthetjük, a kívánatos mű a most kiadott oklevéltár nélkül nem készülhet el.

A 268 oklevélkivonat a megye hatósága, vagyis az (al)ispánok és a szolgabírák által kibocsátott oklevelek regesztáiból, illetve a megyéhez küldött uralkodói vagy nádori, országbírói (nagybírói) parancslevelekből, megkeresésekből áll össze.

Az oklevéltár a törvényszéki oklevelek mellett a beregi ispánok és alispánok okleveleit is közli, azonban csak abban az esetben, ha abban Bereg megyei vonatkozás található. A regesztákat magyar nyelven olvashatjuk a kötetben, azonban az érdekesebb vagy nehezen érthető szövegrészek esetében a latin szöveg is szerepel.

A részletes kivonatok között a legtöbb a helyi bíráskodást dokumentáló oklevél, azonban találhatunk olyan okleveleket is, amelyek a megyének az országos politikához való kapcsolódását adatolják.

A középkori magyar királyságbeli „megyei hatóság” intézménye a megyében a törvényszék funkcióját töltötte be, az (al)ispánnal az élén a bíráskodás és az igazságszolgáltatás volt a feladata. Az itt lefolytatott perek során keletkezett

SZEMLE oklevelek értékes forrásai a középkori megyei írásbeliségnek, a jog- és intézménytörténetnek, a genealógiának éppúgy, mint a Bereg megyét érintő helytörténeti kutatásoknak. A közölt oklevélkivonatok adatai Bereg megyén kívül a körülötte elterülő megyékre is vonatkoznak, így a kötetet azok a kutatók is haszonnal vehetik kézbe, akik más Felső-Tisza-vidéki területekkel kapcsolatban végeznek kutatásokat. Az oklevelek közül több érdekes adalékként egészíti ki a szintén a közelmúltban megjelent Szabolcs megye hatóságának okleveleit közlő oklevéltárakat (Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I. (1284-1386), Szeged-Nyíregyháza, 2004, illetve C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (13871526), Budapest-Nyíregyháza, 2003); de a két megye között elterülő Ugocsa megye okleveles anyagát közreadó kötet sem hagyható figyelmen kívül (C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei (1290-1526), Budapest, 2006), jóllehet a Bereg megyei adatok inkább a megye délnyugati részére vonatkoznak.

Ha – remélhetőleg hamarosan – a régió más megyéinek hasonló oklevéltárai is megjelennek, megfontolandó lehetne a kutatás érdekében a kötetek mutatóinak egységes adatbázisba rendezése, így a több megyével kapcsolatos szétszórt adatok mellett a megyei hatóság történetének átfogó feldolgozása is könnyebbé válna.

Az oklevelek kivonatait az előszóban leírtak szerint közli a kötet: az oklevél feloldott dátumát (a középkori latin keltezés rövidített formájával együtt) az eredeti latin oklevél magyar fordítása követi, végül az oklevél anyagára, állapotára, a pecsételés módjára vonatkozó adatok szerepelnek, melyeket a levéltári jelzet, a hátoldalon lévő latin szövegek, valamint az oklevél esetleges kiadási helyei egészítenek ki. A regeszták mindegyike a közreadó következetes lelkiismeretességét, gondos munkáját tükrözi.

SZEMLE A rövidítésjegyzékek, Bereg megye archontológiája (1299–1526) és az oklevelek levéltári jelzetének mutatói szintén fontos részei az oklevéltárnak. A kötet különleges értéke a komplex mutató, amelynek segítségével bármelyik településre, személyre vagy családra, fogalomra könnyen összegyűjthető a közölt iratokban szereplő valamennyi adat. A mutató ezenkívül számos esetben – ahol csak lehetséges volt – azonosítja a személyeket; az uralkodók, bárók, világi és egyházi tisztségviselők uralkodási, illetve hivatali idejét is közli, így joggal tekinthető az oklevéltárhoz tartozó komplex adattárnak, amely nemcsak a mutató szerepét tölti be, de a források értelmezéséhez is nagymértékben hozzájárul, ezáltal valóban komoly segítséget nyújt a terület és a korszak kutatója számára. A kötetben

521 szereplő településnevek magyar-ukrán és ukrán-magyar mutatója az egykori és mai települések azonosítását teszi lehetővé, az orosz nyelvű összefoglaló pedig a nem magyar anyanyelvű kutatók számára készült.

Végül elismeréssel adózunk az oklevéltár közreadójának, abbéli reményéhez csatlakozva, hogy a források közzététele sikerrel járul hozzá a további hely- és intézménytörténeti, régészeti kutatásokhoz, illetve hasonlóan színvonalas és igényes forráskiadványok követik a most megjelent kötetet.

Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei (1299-1526), 2006. 147 p. A Szabolcsszatmár-beregi Szemle Füzetei 3.

Martí Tibor

Reprezentatív album az újfehértói kincsről Két történész-numizmatikus, Tóth Csaba (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest) és Ulrich Attila (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) tette közzé az 2002 tavaszán előkerült, 261 darab veretből álló, 1,3 kg. összsúlyú újfehértói kincsleletet.

A 75 oldalas album nagyobb részét (2175) Tóth Csaba magyar és német nyelvű éremleírásai teszik ki, ehhez nincs hozzáfűzni valóm: a magyar és a nemzetközi (főképp bajor, lengyel, német és osztrák) katalógusok alapján pontos meghatározását a súlyukkal együtt kapjuk a lelet valamennyi darabjának. A lelet történeti értékelését Ulrich Attila vállalta magára, aki Szikora István gépkocsivezetővel együtt a találás helyszínén 197 darabot gyűjtött be a leletből. Miután a lelet sorsát mindvégig figyelemmel kísértem – úgy is mint múzeumigazgató, úgy is

mint régész – a szerző rövid értékelésének (6-12 magyarul, 13-20 németül, ez utóbbi Aczél Eszter munkája) néhány megállapításával nem értek egyet, s ezt mint recenzens teszem szóvá. Először is: az az Újfehértó-Petőfi utcai porta udvara és kertje – ahonnan a veretek előkerültek – régészeti értelemben véve nem lelőhely, csak találási hely. A találók elbeszélése szerint ugyanis az előző év, 2001 őszén portájuk feltöltésére több kocsi földet hozattak a szőlőhegyen nyitott homokbányából, s ebből került ki a planírozás után a kincslelet. A város monográfiájában (Újfehértó története. Újfehértó, 2000.

Szerk.: Buczkó József) szereplő, a mai 4-es úttól ÉNy-ra, Ny-ra eső szőlőskertek közül melyikből hordta a földet a gépkocsi, azt nem tudni, bár utána lehetett volna járni. De ennek már a találáskor sem

522 volt régészeti jelentősége, mert addigra a szőlőhegyet elhordták.

A másik gondom: teljes-e a lelet?

– kérdése ugyanis a szövegben lebegtetve van. „Megfontolandó az a feltételezés, hogy az újfehértói aranykincsnek csupán egy része került elő…”. A szerző volt megbízva a lelet felkutatásával, ennek érdekében a múzeumot fenntartó megyei önkormányzat még új eszköz megvételével is segítette a lelet teljes begyűjtésének a sikerét. A kétségeket tartalmazó mondat úgy is értelmezhető, hogy a találók nem szolgáltattak be minden darabot, meg úgy is, hogy a területet nem kutattuk át a legjobb szakmai tudásunk szerint. De akkor ezt kell leírni! Feltételezhető persze, hogy 1-2 darab hiányzik a leletből, vagy azért, mert nem találtak rá (a föld szétterítésekor túlságosan is távolra és mélyre került), vagy talán a találók egy-egy példányt eltettek emlékbe (ezt nehezen tételezem fel), de munkatársaim akkori hangulatára, beszámolóira visszagondolva ma is úgy látom, hogy a lelet nem töredékes, legalábbis 95 %-ban a múzeumba került.

Sem a veretek leírásában (ahol nincs feltüntetve ritkaságértékük), sem a szövegben nem kapnak kiemelt figyelmet a hét sorral „elintézett” ritkaságok.

Egyedül azt tudjuk meg, hogy II. Ferdinánd 1622. évi dukátjából ez a második ismert példány (az elsőt a debreceni Déri Múzeum őrzi). A lelet kassai (Košice) kiállítása kapcsán megjelent ismertetés (Magyar Múzeumok 2007/2. szám) viszont Gusztáv Adolf két 1632-ben vert dukátját tekinti világritkaságnak! Nem ismeretes tehát a lelet tényleges ritkasági értéke, de az a tény, hogy volt benne 4 db. tízszeres, 1 hétszeresnek vehető guldiner, 1 négyszeres és 29 kétszeres dukát, a recenzenst elgondolkodtatja.

Bár a pénzek „néma tanúságtevők”, úgy vélem, a szerzővel ellentétben más interpretáció is elképzelhető! Ugyanis a Rákóczi-szabadságharc alatt elrejtett,

SZEMLE s 1935-ben előkerül híres „kassai” lelet – amelynek veretei I. Lajos királytól (1342-82) indulnak – nem tartalmaz tízszeres dukátokat, a 2920 aranypénz zöme dukátokból és kétdukátokból áll.

Márpedig tízdukátosoktól felfelé egészen a százig vert érmék nem a kereskedés, a tezaurálás céljait szolgálták a korban, hanem főképp az ajándékozásét. Csak egy példát említek: Boér Zsigmondnak, az erdélyi fejedelemség portai követének az 1671. évi elszámolásában olvashatjuk: „Fővezérnek másfélszáz tízes arany …”. Ha ez a megállapítás helyes, akkor az újfehértói lelet egy, a magyarok által megvesztegetésre szánt, vagy talán már a töröknek ajándékba adott, de valamiért – előttünk ismeretlen okból – elrejtett kincslelet. Márpedig az elrejtés időpontját (a záróveret 1684) Ulrich Attila által is helyesen megállapított „1684 végére, vagy pedig az 1685-ös évre tehetjük, az azonban bizonyos, hogy 1685 októberéig a vagyon elrejtésre került.” Ugyanis, mint máshol írja: „Az 1683-tól Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéhez tartozó terület 1685 októberében került végleg a császári csapatok kezére.” S szerintem a szerencsétlen sorsú fejedelem leletünk megoldásának a kulcsa: a családja kezén felhalmozódott, s a birtokába jutott „kincsesláda” egy részét képezheti a újfehértói kincs, amelyet talán átadni készültek az őt akkor még segítő török csapatok vezérének, Ahmed váradi pasának.

Ahhoz, hogy ezt a teóriát bizonyítani is tudjuk, jobban kellene ismernünk e két év történetét, még inkább annak megyei (helyi) eseményeit. Koroknay Gyula (Szemlénkben is bemutatott könyve, 2007/2, 249-250) éppen ezen évek előtt zárta le a kállói kapitányokról írott nagyszerű munkáját. A zárófejezetben csak annyit olvashatunk: (1681-ben) „foglalta el Thököly Ime erdélyi és török csapatokkal együtt Kálló várát. … néhány nap múlva kiürítették , majd a következő

SZEMLE évben ismét elfoglalták. … A következő évben (1685) Thököly seregének nagy része már Barkóczy kállói kapitány előtt tette le a hűségesküt a császárnak.”

Ezek bizony szerény adatok, de a kincs lelőhelyétől légvonalban mindössze 10 km-re játszódtak le. Egyébként, amit a továbbiakban Ulrich Attila a korabeli pénzviszonyokról, árakról, vásárlóerőről ír, szép, korrekt munka.

Végül magáról az albumról: remek megoldás, a képszerkesztő(ke)t dicséri, hogy a szöveg mindegyik oldalát az éremképekből vett részletek (7-7) színes nagyításával nyitják, illetve zárják.

Remekek a kiválasztott fejek, szépek a címerrészletek és a torunyi (Toruń, ma: Lengyelország) városkép a dupla oldalakon. Ugyanez a megoldás található az éremleírásoknál is, azzal a különbséggel, hogy itt a veretek méreteikkel azonos nagyságú színes fényképei (az aranypénzek lila bársonyalapon) kapcsolódnak a szöveges részhez. A kitűnő minőségű fényképeket Gedai Csaba készítette.

Nem titkolják a kiadó segítőit: éremkereskedők 7 színes hirdetése zárja a kötetet. Viszont meg kell emlékeznünk

523 a kötet tényleges támogatóiról: az NKA mellett Rudolf Rezniček és Fejes László anyagilag járultak hozzá az album megjelenéséhez. A borítóterv, Borbély Judit munkája nem tetszik. Nem azért, mert a szerzők nevei nem ugranak ki (nem ők, a bemutatott lelet a fontos), hanem azért, mert az album címéből magyarul csak Az újfehértói, ill. németül Újfehértó olvasható, ha ránézünk az albumra. Szóval illett volna ugyanazzal a fehér színnel végigvinni az „…aranyéremkincs”-et, illetve a „Der Goldmünzschatz von…”-t. Ugyanis a cím egységet alkot, a magyarnak még felkeltheti az érdeklődését a település neve, de egy német anyanyelvűnek nem mond semmit az Újfehértó. S ami a németben egy szó, az nem biztos, hogy a magyarban is az: aranyéremkincset nem ismerünk, csak arany éremkincset, vagy aranyérem-kincset.

Tóth Csaba–Ulrich Attila: Az újfehértói aranyéremkincs. – Der Goldmünzschatz von Újfehértó.

Jósa András Múzeum * Martin Opitz Kiadó, Bp. 2007. 75 + 7 p. képekkel.

n. p.

Források és tanulmányok Erdély és a Partium történetéből Minden jel szerint történetírói iskola formálódik a Debreceni Egyetemen. Ehhez a kutatói grémiumhoz – a debreceni egyetemi oktatók, levéltárosok és muzeológusok mellett egyre több Erdélyben élő történész és levéltáros csatlakozik.

Erről tanúskodik az a tudományos tájékoztató is, amelyet 2007. június 25-én az MTA debreceni székházában tartott az Egyetem Történelmi Intézete Erdély és a Partium gazdasága és társadalma a 16–19. században címmel. Ezúttal az

OTKA támogatásával végzett kutatásaik eredményeként tizenhat kiadvány sajtóbemutatóját rendezték meg. A tanulmányköteteket és forráskiadványokat Orosz István akadémikus mutatta be, hangsúlyozva a forrásokon alapuló történetírás fontosságát.

A tekintélyes számú kötetsor egy olyan tudományos műhelymunkának az eredménye, amelyben együtt dolgozik tanár és tanítvány, történész és levéltáros, egyetemi intézet, közhasznú alapítvány

524 és egyesület. Az OTKA 2003–2007. évi pályázati támogatásának köszönhetően ennek a példaértékű együttmunkálkodásnak az eredményeként jelenhettek meg azok a kiadványok, amelyek Erdély múltjának újabb részleteit világítják meg. A különböző sorozatok (Erdélytörténeti Könyvek, Székely falvak, Források Erdély történetéhez, Erdélyi Tudományos Füzetek) újabb darabjai hol szerény külsővel jelentek meg, hol frappáns címükkel és a Szilágyi Imre grafikusművész által tervezett szép borítójukkal hívják fel magukra a figyelmet.

A szerkesztők munkáját dicséri, hogy bármelyik kötetet veszi kezébe az érdeklődő, mind „olvasóbarát”, hiszen nemcsak megfelelő nagyságú betűk, jól áttekinthető szövegszerkesztés, hanem mutatók, szószedetek, forrásjegyzékek, mértékegység-feloldások stb. is segítik az olvasottak megértésében mindazokat, akik kevésbé ismerik a korabeli nyelvet, életet és stílust.

A korszak elismert kutatóiként számon tartott szerzők/szerkesztők többsége sok éves-évtizedes munkájának eredményét tette közkinccsé e kötetekben. A paraszti élet, a társadalmi konfliktusok válnak valóságközelivé a nyolc forráskiadványból hatban, amely az erdélyi parasztok életének rekonstruálását segítő iratokat adja közre. Közülük a mindennapi élet „alapforrásainak” tekinthető urbáriumok és investigatiók feltárásában és közzétételében Takács Péter Tanár Úr érdemei elévülhetetlenek. Sok éven át a mi régiónk XVIII. századi parasztságának életét feltáró Mária Terézia kori iratok széleskörű megismertetésében jeleskedett. Erdélyben ekkor az úrbérrendezés többszöri próbálkozás után sem valósult meg, így ott csak 1820-ban tudták királyi parancsra „megvallatni” a parasztokat. 2001-ben és 2002-ben megjelent Takács Péter szerkesztésében Udvarhelyszék, Marosszék, Csík-, Gyergyó-, Kászonszék és Aranyosszék

SZEMLE parasztjainak, Bársony Istvánnal és Papp Klárával közös szerkesztésben pedig Bihar vármegye Érmelléki és Sárréti járásai parasztjainak az úrbérrendezés során rögzített vallomásai, amit megelőzött 2004-ben a Belényesi járásában élők vallomása. Ez utóbbi két kiadvány szerkezetét és tartalmát illetően is illeszkedik egymáshoz. A fogalomtárral, pénzés mértékegység-mutatóval kiegészített forrásközlés segítségével árnyalt képet kaphatunk a térség lakóinak korabeli életéről, boldogulási lehetőségeiről, termelési, határhasználati, piacozási szokásairól, s a háziipari, de manufakturális tevékenységeikről is.

2006-ban két kötetben adta ki az Erdély-történeti Alapítvány Takács Péter szerkesztésében a Kolozs vármegye 201 településén élt jobbágyok, zsellérek, falusi bírók, esküdtek, sőt több településen a libertinusok eskü alatt tett vallomásait a határhasználatukról, földesúri szolgálataikról, haszonvételeikről és káraikról. A Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő iratok érdekes, tarka képet vetítenek elénk a megye mikro- és makrotársadalmáról, a kialakult történetföldrajzi régiókban élők kapcsolatrendszeréről, mindennapjairól, gazdálkodásáról, a kevert etnikumú lakosság együttéléséről. E gazdag és informatív forráscsoport azonban csak azok számára használható igazán, akik ismerik keletkezéstörténetét és kellő kritikával kezelik az adatokat. Takács Péter bevezető tanulmányában nemcsak Erdély központi vármegyéjének, Kolozsnak a forrás szempontjából fontos történelmét vázolja fel, hanem felhívja a figyelmet mindazokra a pontokra is, ahol a forráskritika elengedhetetlen.

Az úrbérrendezés iratainak narrációs részét közlő kötetek mellett 2003-ban megjelent a Földesurak és szolgálónépek Székelyföldön 1820-ban című táblázatos munka, amelyben Takács Péter az összeírás tabelláit olyan táblázatokban tette

SZEMLE közzé, amelyek nemcsak jól áttekinthetőek, hanem a közigazgatási alapegységet jelentő székenként csoportosítva településről településre haladva veszi számba a szolgálónépeket tartó földesurakat. Név szerint sorolja fel a település birtokosait (rövidítéssel jelezve az arisztokratákat, előkelőket, földesurakat, székely nemeseket, armalistákat, lófőket, határőr katonákat, szabad székelyeket).

Megadja a hozzájuk tartozó jobbágyok, zsellérek és alzsellérek számát, valamint az általuk usuált beltelek, a szántó és a rét földesuranként összesített mennyiségét is. A szerkesztő szavaival élve „ez a forrásközlés arra lenne hivatott, hogy számszerűsítve közelebb hozza a történészeknek a rendiség utolsó periódusának székelyföldi társadalom tagozódását, a lakosság szántóvető foglalkozáshoz való viszonyát, egyáltalán a rendiség bomló periódusának társadalmi jellemzőit, a szolgálónépek világát.” A kötet pótlásokat és hibajegyzéket tartalmazó függelékét minden forrást közreadó figyelmébe kell ajánlani, hiszen a múlt írott emlékeinek közzététele során előfordulhat néhány bosszantó sajtóhiba, sőt elolvasás/elírás, hiányos közlés is. Minthogy ezek a kötetek olyan alapmunkák, amelyeket a korszakkal, témával foglalkozók kézikönyvként forgatnak, nagyon fontos a felfedezett hibák korrigálása – ez a kötet ehhez is mintát ad!

Hogy a források mennyit érnek, miként lehet azokból „múltat olvasni”, mutatja az ifj. Barta János és Papp Klára által szerkesztett Bihar vármegye az úrbérrendezés idején című kötet, amely a tudományos műhely hét kutatójának munkáját adja közre. A szerkesztőkön kívül Bársony István, Takács Péter, Szerdahelyi Zoltán és Gorun-Kovács György tollából származó tanulmányok az úrbérrendezés előzményeit, a 17–18. századi parasztvédő rendelkezéseket mutatják be, valamint árnyalt képet adnak a nemesekről és a paraszti-jobbágyi

525 létformáról: a gazdálkodás feltételeiről, lehetőségeiről, a regionális okokra viszszavezethető kényszerű árucseréről, a rendi alávetettek földesúri szolgáltatásairól. A kamarai uradalmak urbáriumának közlése, latin szövegének gondozása, fordítása Tóth Orsolyát dicséri. A kötet végén Lengyel Katalin hasznos, az úrbéri tabellában szereplő bihari nemesek életrajzán túl irodalmi és forrásinformációkat is tartalmazó adattára segíti a korszak kutatóit. Évtizedes forrásfeltárási, kutatási eredményt tesz közzé a sorozatban Gorun-Kovács György, a Partium Egyetem professzora, aki harminc éve kutatja a parasztmozgalmakat. H. Balázs Éva 1951-ben e témában publikált tanulmányait követően az 1970-es években a szerző a Nagyváradi Állami Levéltárban lévő forrásokból néhányat már közzétett és elemzett. 1998-tól „az osztrák felvilágosult reformpolitika és a közép-európai parasztfelkelések kapcsolatát vizsgálta az 1750–1800 közötti időszakban. Munkájában az eddig feltárt részeredményeket egységes képpé formálja. Végtelen szorgalmú forrás feltárással és a hétköznapokig lehatoló kutatásokkal egészítette ki a gazdasági-társadalmi fejlődés e korszakról vallott eddigi nézeteinket.

Nem mindig törekszik az események kronologikus rendjének rekonstruálására.

Inkább a román történetírás sematikus nézeteivel és forráspublikációival szemben megfogalmazott kritikai észrevételekre helyezi a hangsúlyt – állítja a kiadványról Kocsis Lajos a Klio 2002/1. számában. A 18. század közepi konfliktusokat és a korrupciót feltáró kötet az eseményeket bemutató tanulmányt követően a dél-bihari parasztmozgalmaknak a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban, a Magyar Országos Levéltárban, valamint a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári és nagyváradi fiókjában őrzött irataiból ad bőséges válogatást. Az 1749–1751 közt keletkezett forrásokat eredeti nyelven

526 (latinul, ill. magyarul) teszi közzé a szerző, feltüntetve a közlés végén a forrás lelőhelyét is. Kötetének címe: Konfliktusok és korrupció. Az 1749–51. évi dél-bihari parasztmozgalmak irata.

Egy másik, nagy horderejű és szomorú következményű konfliktushoz, az 1784. évi erdélyi parasztlázadáshoz nyújt újabb aspektusokat Gorun-Kovács Blankának a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Tudományos Iskolájában készült forrásközlő munkája. A lázadás secunder forrásai – főként KovácsKiss Gyöngynek a Korunk folyóiratban megjelent és már interneten is elérhető írásaiból – ismertek. A memoárirodalom szubjektivitását azonban a most közkinccsé váló primer források adatai kiegészítik, pontosítják. A Gorun-Kovács Blanka által válogatott kötetbe bekerült iratok eredeti nyelvükön (magyar, latin, román, német) mutatják be a felkelők célkitűzéseit, az általuk elkövetett kegyetlenkedéseket, a hír terjedését/ fogadtatását, a környező megyék rettegését, majd a lázadás leverését követő intézkedéseket. Az iratok azzal, hogy felvillantják a hatóságok és a politikai elit gondolkodásmódját is, hozzájárulnak az objektív múltértékeléshez. (Az 1784. évi parasztlázadás magyarországi iratai.)

Erdélyben a parasztok, zsellérek mellett önrendelkezéssel bíró katonáskodó szabad székelyek is laktak. Ilyen, „katonai cselekményekhez szokott, önkényeskedésektől, önbíráskodásoktól sem mentes szabad népelemek” éltek Zalán faluban is, amelynek mindennapjait a közösség által hozott rendtartások szabályozták. Az ő 1751–1795 közötti mindennapjuk tárul fel a Demeter Lajos könyvtáros, helytörténész által kiadott falukönyvből, amit Takács Péter szerkesztésében és bevezetőjével vehet kézbe az érdeklődő. Először a XIV. században említett Zalán első ismert falutörvénye 1699-ből maradt fenn. A helyi statútumok betartatása, a vétők megbüntetése,

SZEMLE a hétköznapi lét és gazdálkodás feladatainak, konfliktusainak megoldása, a bajok orvoslása a közösség elöljáróira, bíráira és esküdtjeire hárult, akiknek írásos ügyintézése nyomán olvashatók a falukönyvben az igazgatás és gazdálkodás alapdokumentumai mellett pl. a tilalomrontással, állattolvajlással, önkényeskedéssel kapcsolatos panaszokra hozott ítéleteik, de beírták a falukönyvbe a határigazításokat, kárfelméréseket, sőt a felsőbb hatóságok rendelkezéseit is. A korabeli források megértését bőséges szószedet segíti (Zalán falukönyve 1751–1795.). A kötet végén – mint a többi Erdély-történeti Alapítvány által kiadott munka esetében is – az Erdély története iránt érdeklődők ajánlást kapnak az alapítvány kiadványairól, s a közhasznúsági jelentésből megismerhetik az éves munkát is.

A „falukönyv” mellett a sorozat másik kötete a korabeli városi iratokra irányítja rá a figyelmet. A Várostörténeti forrásokat közreadó kiadványt az Erdély történetének kutatását a Debreceni Egyetem Történeti Intézetében megalapozó Barta Gábor emlékének ajánlotta Papp Klára, Gorun-Kovács György és Jeney-Tóth Annamária szerkesztő, valamint a tizenegy hazai és határon túli szerző, akik között vannak egyetemi oktatók, hallgatók és doktoranduszok. A minden érdeklődő olvasó számára érthető módon közzétett források tematikus fejezetekbe sorolva adnak információt a korabeli városigazgatásról és -gazdálkodásról, a mezővárosi társadalom főként kézműves és nemes lakosainak életéről, munkájáról, a társadalmi csoportok konfliktusairól.

A források sora az 1627. évi debreceni magisztrátusért mondott imádsággal, ill. a nótárius figyelemre méltó esküszövegével kezdődik, és A város és a hatalom viszonya című fejezetbe sorolt Udvarhelyszék Székelykeresztúr városi rangjáról 1797-ben kelt beadványával zárul. A majdnem 400 oldalas kiadvány-

SZEMLE ban számos érdekes irattípus (kérvény, szerződés, számadás, jegyzőkönyv, rendtartás, privilégium, végrendelet stb.) tárja fel Erdély és a Partium 1583 és 1830 közötti történetét, segítséget nyújtva ember- és életközeli múltjának rekonstruálásához. A forrásválogatás széles merítési bázisát mutatja, hogy az iratok a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, a Magyar Országos Levéltár, a Kolozsvári Református Egyházközség Levéltára, az Erdélyi Református Főkonzisztórium Levéltára, az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár Fogarasi Egyházközségi Levéltára, a Román Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, a branyicskai báró Jósika család levéltára, valamint Kolozsvár város levéltára, továbbá a Nemzeti Levéltár Bihar Megyei Igazgatósága, Nagyvárad őrizetéből valamint a Körös Vidéki Múzeum Könyvtárának gyűjteményéből váltak közkinccsé.

A várostörténeti munkák sorát nemcsak szerkesztőként gazdagította JeneyTóth Annamária, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár tudományos munkatársa, hanem az Erdélyi Múzeum Egyesület Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában megjelent Míves emberek a kincses Kolozsvárott című tanulmánykötetével szerzőként is. A sorozat 247. darabjaként megjelent könyv követendő példa lehet a hasonló témát kutatóknak. A forrásbőségnek is köszönhetően JeneyTóth Annamária a XVII. század első felére vonatkozóan a címen túlmutatóan rekonstruálja a múltat az eredetileg Papp Klára témavezetésével készült doktori dolgozatában. A források feltárásában és felhasználásában a levéltárosi iratismeret és a történészi probléma-megközelítés ötvöződésének köszönhetően a városi lakosság ötödét, elöljáróságának harmadát adó „míves mesterek” nemzetiségi és foglalkozási megoszlása mellett bepillantást nyerhetünk a kolozsvári céhek életébe, működésébe, a közösségi életben elfoglalt szerepére, de feltárul

527 a város, mint élettér, mint munkaadó, mint a munkát szabályozó közeg is. A gazdag forrásanyagot (jegyzőkönyvek, számadások, adóiratok, városi és egyházi tisztségviselők iratai) publikáló kötet jó szívvel ajánlható a város- és céhtörténet iránt érdeklődők mellett azoknak a történelem tanároknak is, akik életközelien akarják megismertetni tanítványaikkal a korabeli céhes életet, az inasok és legények világát, a mesterré válás lépéseit, az árszabásokat és a témára vonatkozó írott dokumentumokat.

A forráskiadványok között mind küllemével, mind tartalmával érdeklődést kelt az a Papp Klára által szerkesztett könyv, amely a XVIII. sz. második felében élt, katolikus imádságos könyvek szerzőjeként is ismert Csáky Kata grófnő több őrzőhelyről összegyűjtött leveleit adja közre. Csáky Kata Bornemissza János, majd Bethlen Miklós erdélyi kincstartó felesége volt. Második férjével, családtagjaival, rokonaival, uradalmi tisztjeivel levélben tartotta a kapcsolatot, de jobbágypanaszok, családi birtokperek ügyei is tárgyát képezik a kiterjedt körben folytatott levelezésnek, amely széleskörű információt nyújt a család mindennapjairól: a második férj féltékenységéről, a veszekedésekről, ígéretekről, más jellegű családi konfliktusaikról, a püspök előtt tett békés megegyezésről, de tartalmaz adatokat a birtokon folytatott gazdálkodásról, a birtokszerzési és -megtartási stratégiákról és az egyház támogatásáról is. Az 1750 és 1794 között íródott 309 levélből feltárul az erdélyi Csákyak 17–18. századi története és élete, aminek pontosabb megértéséhez nagy segítséget nyújt az alapos, részletes bevezető tanulmány, a családtagok viszonyának értelmezését lehetővé tevő családfa, valamint a képek. A kötetet pénznemek, latin szójegyzék, szakirodalmi tájékoztató és mutató zárja.

Akinek felkelti az érdeklődését a könyv a Csáky család története iránt,

528 feltétlenül vegye kézbe Papp Klára tanulmánykötetét is! A szerző a már korábban konferencia-kötetekben, emlékkönyvekben, évkönyvekben megjelent írásait, tanulmányait gyűjtötte össze – a figyelemfelkeltő és a családi stratégiára is jól utaló – Esze, kardja, s házassága után boldogul az ember című kötetben.

A kiadványba beválogatott tizenegy tanulmányban olvashatunk az Erdély reformegyéniségei közé sorolt Rozáliának, Kata unokájának, Jósika Miklós unokatestvérének cukormanufaktúra vállalkozásáról, a Csákyaknak a Bocskai felkelésben és a Rákóczi-szabadságharcban játszott szerepéről. Az írások többsége három évszázad családpolitikai és birtoktörténeti áttekintését adja, feltárva Csáky Imre konfliktust okozó testamentumát, valamint az uradalmak, birtokok sorsát, igazgatását és gazdálkodását.

A jelentős Csáky családtagok mellett a sorozat ma már újabb kiadás előtt álló kötete megismerteti az érdeklődőket Erdély Széchényijével, gróf Mikó Imrével, erdélyi kincstárnokkal, belső titkos tanácsossal, az 1848-as magyar kormányban Eötvös József közoktatási miniszter államtitkárával, egyházi főkurátorral és főgondnokkal, aki 1865-ben országgyűlési képviselő, 1867-ben közlekedési miniszter, majd főpohárnok-mester is volt. A nagyenyedi kollégium mellett a kolozsvári és szászvárosi gimnáziumokat, a kolozsvári teológiai akadémiát bőkezűen támogató, az Erdélyi MúzeumEgyesületet megalapító Mikót, a Magyar Történelmi Társulat elnökét a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban tiszteletbeli taggá választotta. Munkájáról már több írás született, de életútját átfogó munka csak születésének 200. évfordulójára jelent meg a kolozsvári Egyed Ákos professzor tollából. A családi indíttatás, a boldog gyermekkor élményei, a tanulmányok és a kormányhivatali munka mellett külön kiemeli a szerző Mikó történeti forráskiadványait,

SZEMLE hírlapírói tevékenységét és pályájának csúcsát, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítását. A három évtizedes kutatás eredményeként megszületett életrajzi mű olyan forrásokon alapul, mint Mikó Imre kiterjedt levelezése és fiához írt intelmei. A könyv végén a jól szerkesztett személy- és névmutató mellett az olvasó megtalálja Mikó könyveinek és jelentősebb tanulmányainak a címjegyzékét is. (Gróf Mikó Imre Erdély Széchenyije, Debrecen, 2005).

A társadalom-, gazdaság-, politikatörténet iránt érdeklődők mellett a jogtörténeti munkákat kedvelők bizonyára örömmel forgatják majd az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltára levéltárosának, Dáné Veronkának Az őnagysága széki így deliberálta hangzatos címet viselő kötetét, amely Torda vármegye fejedelemségkori bíráskodásának a történetét mutatja be. A munkához széles körű szakirodalmi és forrásismeret szolgált alapul. Az erdélyi köztörténeten túl bepillantást nyerhetünk a vármegyei közigazgatásba, megismerjük általános és jellegzetes vonásait, sőt egy kevésbé feltárt megye, Torda alapvető forrástípusán, jegyzőkönyvein keresztül feltárulnak a helybeli igazságszolgáltatás szervezetei, működésének jellemzői, valamint tisztségviselőinek feladatai.

Az igazságszolgáltatás szervezetének bemutatása után a pereket a székek illetékessége szerint kategorizálja a szerző.

A vármegye ítélőszéke elé a hatalmaskodások, a kiváltságosok ügyei, valamint a haszonvételekkel, birtokkal, jussal, élet-, becsület, szemérem elleni, valamint az egy-egy közösséggel szemben indított perek tartoztak. A parciális (al-) széken hasonló, de kisebb jelentőségű és enyhébben büntethető ügyekben mondtak ítéletet. Itt zajlott az időszak egyetlen lányrablási pere 1667-ben, de négy boszorkányt is vádoltak (hármat máglyára is ítéltek!). A filiális széken az alipánnak a nemesek, hivatalos személyek elleni

SZEMLE perein kívül tárgyalták a jobbágyok elleni ügyeket, a kezességvállalást, istenkáromlást, hamis esküt, lopást, orgazdaságot, útonállást, rablást, gyújtogatást, gyilkosságot, paráznaságot, erőszakos nemi közösülést, sőt boszorkányságot is. A tanulmány mellékletében találjuk a tisztségviselők archontológiáját. A kötetben való tájékozódást személy- és helynévmutató segíti. A munka a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének Tudományos Iskolájában készült Papp Klára témavezető irányításával. Lektora a Míves emberek a kincses Kolozsvárott c. munkát is lektoráló Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, aki szerint a könyv szerzője „azzal tudta újraértékelni a történelmi dokumentumanyagot, hogy a normatív szemlélet helyett Torda vármegye bírósági jogtörténeti múltját, példa nélküli módon ebben az országban, a jogalkalmazás következményeinek szempontjából vizsgálta meg. Ehhez 1273 per adatait dolgozta fel… Újdonság a kötetben, hogy átértékeli a korabeli helyzetet: kiderül, hogy Erdélyben a császárral szembeni ellenállás nem volt olyan hangsúlyos, mint pl. Szatmár vármegyében.

A címben is szereplő Őnagysága széke kifejezés arra utal, hogy Erdélyben a jogok forrása a fejedelem (Magyarországon a király) volt, amit a főispánon keresztül a vármegyére ruházott át, hogy azt ítélőbíráskodási esetekben érvényesítsék.”

(A vélemény a Szabadság napilap 2007. április 21-i számában jelent meg).

A múlt nemcsak példaként előttünk álló történelem, hanem része jelenünknek is. A Csíki Magánjavak intézményrendszere pl., amely a XVIII. század végétől évszázados folyamat során alakult ki, majd a XX. században előbb működési formája, célja változott meg, aztán meg is szűnt, még napjainkban is „velünk élő történelem”. A javakat hajdan magukénak vallók nem adták fel a reményt arra vonatkozóan, hogy visszakapják az őket illető „örökséget”. Hogyan jött létre

529 a Csíki Magánjavak intézménye, miként alakult története, hogyan működött, miből és miként gazdálkodott – ezekre a kérdésekre kereste a választ Takács Péter témavezetésével Kovács Lajos, a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának doktorandusza.

A téma irodalma nem igazán bőséges. A megjelent írások többsége a Magánjavak egy-egy jellemzőjét vagy időszakát vizsgálja, vagy jogi, politikai szempontból közelít ahhoz a sajátságos intézményhez, amely úgy jött létre, hogy II. József az évszázadokkal korábban a moldvaiak által elfoglalt és az 1769. évi határrendezés során revendikált havasokat az 1783-ban a Csík széki területen szerveződő gyalogezrednek adományozta.

Haszonbérét előbb a határőrcsaládok között osztották fel, majd – a katonák ruházkodásának segítésére – ruházkodási közös pénztárat, ill. a huszárezrednek ló-beszerzési alapot hoztak létre belőle.

1849-ben a kincstár javára lefoglalták a havasokat. 1869-ben, amikor Ferenc József visszaadta, a katonáskodás már idejétmúlt volt, így a jövedelmet a székely nemzet jólétének előmozdítására kellett felhasználni. Ekkor a nem összefüggő területen lévő erdőből, kaszálóból, legelőből, haszonbérleti tárgyak eladásából származó bevételt a Magánjavak intézményszerű, közgyűlés és szaktisztviselők által való működtetése mellett nevelési, oktatási, kulturális, birtokváltsági, ipari alapok finanszírozására fordították. A világháborúkat követő változások után a román jogrend a nemzetközi testületek véleményének ellenére sem ismerte el létezésének törvényességét. Az 1990-es évektől újra felmerült a magánjavak viszszaadásának kérdése, így nagyobb figyelem irányul a múltjára, történetére is.

A múltunk minél több aspektusú megismerése érdekében Az Erdély-történeti Alapítvány nemcsak a tudományos kutatókat ösztönzi az Erdélyre és a Partiumra vonatkozó történet feltárá-

530 sára, hanem közel egy évtizede helytörténeti jellegű kutatásokra is hirdet meg pályázatokat. A legjobb pályaműveket pénzbeli díjazáson túl az Alapítvány nyomtatásban is kiadja. Így jelent meg 2005-ben Csiszár Ádám 2003. évi pályázata, A nemzetek együttélésének kérdése Erdély országgyűlésein (1790–1848) című munka, amely a három nemzet jogainak áttekintése után feltárja a jogszabályok alkotásának módját. Szól a jogalkotókról, a törvényeket végrehajtató hivatalnokkarról. A rendi politikát megreformálni szándékozók retorikájában és jövőt építő elképzeléseikben fontos hangsúlyt kapott a közteherviselés, és az adózás átrendezése, amit a törvények ismertében foglal össze a szerző.

A bőven és alaposan jegyzetelt írást arcképcsarnok zárja. Az Erdély-történeti Könyvek 5. köteteként megjelenő munkában Csiszár Ádám „Erdély bonyolult társadalmi struktúrájának jogilag és politikailag még bonyolultabb küzdelmei között megragadta a lényeget, s harag, ideológiai elfogultság és tendenciózus magyarázkodás nélkül bemutatta a hatalomgyakorlásnak azt a metódusát, folyamatát és állapotát, amelyet az idő és a történelem érlelt meg Európának e régiójában” – írja előszavában Takács Péter sorozatszerkesztő, titkárként az alapítvány „lelke”.

Az erdélyi XVIII–XIX. századi nemzetiségi politika mellett a kárpátaljai XX. századi nemzetiségi politikáról is olvashatnak az érdeklődők Botlik József két kötetes Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján című munkájában, amelyhez az előszót a ruszin történelem és nyelvészet szakavatott és elismert szakértője, a szerkesztő Udvari István írta.

A több éves kutatómunkát és a kiadványok megjelentetését az OTKA, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Erdély-történeti Alapítvány, a Debreceni Egyetem és a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár mellett az – a kiadvá-

SZEMLE nyokat sorozataiba is beillesztő – Erdélyi Múzeum Egyesület támogatta, amely 1859-ben alakult meg gróf Mikó Imre kezdeményezésére és 1990-ben alakult újra. Az egész sorozat egy olyan műhelymunka eredménye, ahol a kutatási témán belül mindenki a saját kutatási eredményeit egy jól átgondolt és körülhatárolt szerkesztési alapelvek mentén azonos formába öntve tárja az olvasó elé. Ezáltal témától, szerzőtől, kiadótól, sorozattól függetlenül biztos lehet az olvasó abban, hogy a megjelent kötetek mindegyike nemcsak érdekes, hanem jól használható könyv – talán sok esetben segédkönyv is. Nagy érdeme a kiadványoknak, hogy szerzői tudomásul veszik: az érdeklődők többsége már ma sem, a jövőben pedig talán még kevésbé rendelkezik latin nyelvtudással, sőt az archaikus szövegeket sem túl sokan értik meg.

Erre való tekintettel igyekeztek a kötetek szerzői, szerkesztői az archaizmusok megtartásával a mai ember számára is érthetően közölni a forrásokat, az írott dokumentumokon alapuló, tudományos, ugyanakkor közérthető, olvasmányos stílusban megírt, nagy témaismeretről és -szeretetről tanúskodó tanulmányaikat pedig tanári alaposságra valló jegyzetapparátussal ellátni. A kötetekben lévő képek, ábrák, táblázatok, térképek, fogalomtárak, mértékegység-jegyzékek, személy és helynévmutatók is jól értelmezhetőek és hasznosak.

Feldogozások: Jeney-Tóth Annamária: Míves emberek a kincses Kolozsvárott. Iparostársadalom a 17. századi Kolozsváron. Erdélyi Tudományos Füzetek, 247.

Kolozsvár, 2004.

Bihar vármegye az úrbérrendezés idején. Szerk. ifj. Barta János és Papp Klára. Debrecen, 2005.

Csiszár Ádám: A nemzetek együttélésének kérdése Erdély országgyűlésein (1790–1848). Erdélytörténeti Könyvek, 5. Az előszót írta és a kötetet szerkesztette Takács Péter. Debrecen, 2005.

Bottlik József: Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. I. kötet: Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok 1918–1945.; II. kötet: A Magyarországhoz történt visszatérés után 1939–1945.

SZEMLE Szerkesztette és az előszót írta Udvari István. Nyíregyháza, 2005.

Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije. Debrecen, 2005.

Kocsis Lajos: A csíki magánjavak története (1869–1923). Erdély-történeti Könyvek, 6. Debrecen, 2006.

Dáné Veronka: „Az őnagysága széki így deliberálta” Torda vármegye fejedelemségkori bírósági gyakorlata. Erdélyi Tudományos Füzetek 259. Debrecen Torda vármegye fejedelemségkori bírósági gyakorlata. Erdélyi Tudományos Füzetek 259. Debrecen Torda vármegye fejedelemségkori bíráskodásának Kolozsvár, 2006.

Papp Klára: „Esze, kardja s házassága után boldogul az ember” Tanulmányok a Csáky család 17–19. századi történetéből. Debrecen, 2006.

Forráskiadványok: Földesurak és szolgáló népeik Székelyföldön 1820-ban. Szerk. Takács Péter. Források Erdély történetéhez 5. Debrecen, 2003.

Bársony István – Papp Klára –Takács Péter: Az úrbérrendezés forrásai Bihar vármegyében. III. Belényesi járás. Debrecen, 2004.

531 Várostörténeti források. Erdély és a Partium a 16–19. században. Szerk. Papp Klára – Gorun-Kovács György és Jeney Tóth Annamária. Debrecen, 2005.

Kolozs vármegyei parasztvallomások1820-ból.

I–II. Források Erdély történetéhez 6/A.–6/B. Szerkesztette és az előszót írta Takács Péter. Debrecen, 2006.

Zalán falukönyve 1751–1795. Kiadja Demeter Lajos. Szerkesztette és a bevezetőt írta Takács Péter.

Székely falvak 3. Debrecen, 2006.

Az 1784. évi erdélyi parasztlázadás magyarországi iratai. A forrásokat válogatta, gondozta, és a bevezetőt írta Gorun-Kovács Blanka. Debrecen, 2006.

Konfliktusok és korrupció. Az 1749–51. évi délbihari parasztmozgalmak iratai. A forrásokat válogatta, gondozta, és a bevezetőt írta Gorun-Kovács György. Debrecen, 2006. „Minden örömöm elegyes volt bánattal” Csáky Kata levelezése. Összeállította, a szöveget gondozta és a bevezető tanulmányt írta Papp Klára. Debrecen, 2006. Debrecen, 2006.

Kujbusné Mecsei Éva

Charles Fenyvesi: Három összeesküvés Abban a szerencsében volt részem, hogy Charles Fenyvesi magyar származású – ősei révén nyírderzsi –, neves amerikai újságíró évekkel ezelőtt beavatott nagy tervébe. Már 2001 őszén – amikor meglátogattam Washington közelében lévő marylandi otthonában – információi voltak, hogy Clinton elnök belátható időn belül rendelkezik: a kutatók számára hozzáférhetővé kell tenni a CIA II. világháborús hírszerzési dokumentumait. Ez 2002-ben meg is történt, mintegy 400 ezer (összesen több millió oldalnyi) titkos irat vált kutathatóvá. Charles Fenyvesi az elsők között vehetett kezébe addig szigorúan titkos hírszerzői jelentéseket, és fantasztikusan érdekes információk birtokába jutott. A marylandi College Parkban lévő Nemzeti Levéltárban az író-újságíró természetesen nem egyedül dolgozott;

huszonnégy szakember – történész, egyetemi tanár, kutató – foglalkozott a csoportosítással, válogatással, elemzéssel.

Maga a szerző főleg a középkelet-európai, ezen belül is a magyar vonatkozású információkra koncentrált. (Utóbbiak legérdekesebb részleteiből, még könyvének írása közben, a Szemle rendelkezésére bocsátott egy válogatást – 2005/3., jubileumi szám.)

A dokumentumok alapján írt Három összeesküvés című, tekintélyes terjedelmű könyve a 2007. évi könyvhét egyik slágere volt, amelyet – az előzmények miatt is – fokozott érdeklődéssel vettem kézbe. Túljutva a 600. oldalon is, sokféle gondolat kavargott bennem. Egyrészt a titkosszolgálatok misztikuma, a „Nekünk mindent tudnunk kell!” jelmondatának mögöttes tartalma, másrészt azok az

532 információk, amelyek új megvilágításba helyezték korábbi történelem-ismereteim egy részét. Újságíróként el tudom képzelni, hogy Charles Fenyvesinek talán a szívverése is felgyorsult, amikor kezébe vette Allan Dulles Bernben dolgozó fiatal amerikai hírszerző (később a CIA főnöke) fekete noteszét, és abban olvasni kezdte „a mi 659-esünk”-től kapott információ tömör mondatait, s meglátta a levéltárosok ceruzás kódfejtését: Wilhelm Canaris, a német kémelhárító és felderítő szolgálat (Abwehr) vezetőjének nevét. A tengernagy a II. világháború idején végig információkkal látta el az amerikai titkosszolgálatot.

A miért?-re adott válasz sok mindent megmagyaráz a Führer elleni merényletek hátteréről is: a Wehrmacht művelt tisztjei a kezdetektől fogva fenntartásokkal fogadták a nemzetiszocialista populizmus előretörését, nem nézték jó szemmel, veszélyesnek tartották azt.

Neveltetésük, kiképzésük azonban arra kényszerítette őket, hogy alkotmányosan megválasztott vezetőikkel szemben feltétlenül lojálisak legyenek. Csak kevesen foglalkoztak azzal, hogy a hatalomra kerülés után a nemzetiszocialisták, s főként azok vezetője visszaélt a kapott lehetőségekkel. Közülük kerültek ki a merénylők, összeesküvők. Az, hogy miért nem sikerültek a Hitler-ellenes merényletek, jobbára ismertek. Ahhoz azonban, hogy az amerikai vezetés miért nem vette komolyan a német tábornokok nyilvánvaló és ismételten kinyilvánított közeledését, Fenyvesi könyvéből új adalékokhoz juthatunk. Dióhéjban összefoglalva: Amerika messze van, mások a szokások, mások az érdekviszonyok, ami nekünk fontos, az onnan nézve másnak tűnik, vagy éppen – mint a magyar szál – elhanyagolható. A reális döntésekhez a hírszerzés szolgáltathatna alapot. Ámde az OSS, a CIA elődje nagyon fiatal szervezet volt, 1941. júliusában hozta létre kisebb elődszervezetekből Roosevelt

SZEMLE elnök. Tisztjei kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkeztek, nem alakultak ki a kapcsolati hálók, sokszor nagyon fontos információk nem kerültek a döntéshozók elé. Másrészt a tántoríthatatlan demokrata Roosevelt a saját erkölcsi normái alapján egyszerűen nem hitte el, hogy megtörténhet: a Birodalom második-harmadik legfőbb vezetője, vagy a Wehrmacht tábornokai őszintén közelednek az ellenfélhez. Ráadásul azt sem hitte el, hogy a Hitler ellenes merénylők – jól képzett katonák –, ha komolyan gondolják, nem tudják végrehajtani tervüket. Feltette a kérdést: vajon a szívük mélyén valóban el akarták-e pusztítani a legfőbb hadurat? Személyes meggyőződése volt, hogy az Egyesült Államok semmit sem nyerhet, viszont nagyon sokat kockáztat, ha elkötelezi magát a nácik német ellenzéke mellett.

Franklin Delano Roosevelt (1882– 1945) az Egyesült Államok 32. elnöke – érthetően – egyik központi alakja Fenyvesi könyvének. Négy terminusra választották meg, 1933–1945 között volt elnök, és ő volt az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat; a 20. század egyik központi alakja volt. A II. világháború alatt Roosevelt határozottan vezette országát a náci Németországgal szemben, és az Egyesült Államokat a szövetségesek első számú fegyverszállítójává és finanszírozójává tette. A szerző elemzi az elnök személyiségét, politikai nézeteit, többek között azt, hogy miért nem foglalkozott a holokauszttal, miért hagyta hidegen az üldözött zsidók sorsa.

A gondolat, hogy a nyugati szövetségesek fogjanak össze a tengelyhatalmak országaiban élő náciellenes erőkkel, nem tudott átjutni a falon – írja Fenyvesi – amelyet Rooseveltnek általában a németek, különösen pedig a német militarizmus iránti utálata jelentett. Ő megsemmisítő győzelemre vágyott. Szerinte az antinácik csak egy árnyalattal voltak kevésbé gonoszok a náciknál.

SZEMLE A könyv másik reflektorfényben lévő személyisége Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke – aki első hallásra megdöbbentő módon –, mind Németországban, mind Magyarországon és Ausztriában is ösztönözte a náciellenes vezetőket. Megbízásából bizalmasa – magas rangú német katonai vezetők szándékát is közvetítve –1943 júniusában az OSS isztambuli irodájában ajánlatot tett az amerikaiaknak: különbéke ellenében a hadvezetés zavartalan partraszállást tesz lehetővé, a Wehrmacht-alakulatok pedig csatlakoznak a szövetségesek haderejéhez, közösen megsemmisítve a nácikhoz hű, fanatikus SS hadosztályokat. Fenyvesi szerint, ha Roosevelt él a lehetőséggel, nem lett volna szükség partraszállásra, előbb véget ér a háború, jóval kevesebb zsidó pusztul, s a Szovjetunió kisebb területre tudja kiterjeszteni befolyását. Érdekes magyar szál, hogy Horthyt Canaris – akivel különösen bensőséges kapcsolatot ápolt; két tengernagy… –, beszélte rá az (egyébként sikertelen) amerikai kapcsolatfelvételre.

A nagy konspirátor Canaris személyes tragédiája egy amatőr hiba: saját kézírású őszinte naplót vezetett, ami az SS kezébe került, s felakasztották.

A magyar szál a könyvben három fejezet, mintegy 120 oldal. A magyarok – Fenyvesi megfogalmazásában – az államfőtől a miniszterelnökön át a vezérkar főnökéig alig várták, hogy csatlakozhassanak az ország területére behívandó amerikai csapatokhoz.

Kállay Miklós miniszterelnök első számú politikai célkitűzése a nyugati szövetségesekhez történő csatlakozás volt, végső álma pedig az, hogy a szövetséges csapatok bevonuljanak az országba. A szerző szerint azonban az amerikai–magyar tárgyalások túl sokáig tartottak, majdnem fél évig; szerinte, ha az 1943. szeptemberi „elvi egyezséget” gyors megállapodás követi, máshogy alakulnak az események. Fenyvesi szerint hiba volt,

533 hogy Kállay két érintkezési csatornát tartott fenn az amerikaiakkal. Ragaszkodott ahhoz, hogy a vezérkar mellett, amely az OSS isztambuli kirendeltségével állt kapcsolatban, a külügyminisztérium folytasson külön tárgyalásokat az OSS berni irodájával (ahol egyébként Allan Dulles kirendeltség-vezető a 655-ös számú kapcsolataként vette nyilvántartásba a magyar miniszterelnököt. Érdemes felsorolni a könyv címadó eseményeit is. Az első náciellenes összeesküvő csoport tagja volt a Wehrmachtban legtöbb kitüntetést kapott öt tábornok, valamint az egész náciellenes földalatti mozgalom vezetője. Ők elsőként küldték el titkos megbízottjukat Isztambulba, hogy általa felvegyék a kapcsolatot az amerikai titkosszolgálattal. A második összeesküvő csoportot az OSS előszeretettel nevezte a tengelyhatalmak táborába tartozó Magyarország átállni igyekvő „legfelső kormányzati körének”.

A harmadik tervet prominens osztrák személyiségek, döntő többségükben az üzleti élet vezetői terjesztették az OSS elé. Ők a fegyveres ellenállás megszervezéséhez kértek segítséget országukban.

Mindhárom náciellenes hálózatnak voltak olyan tagjai, akik értékes hírszerzési információkat szolgáltattak az Egyesült Államoknak.

Történészek és hírszerzők elemzései alapján érdekesen jellemzi a szerző „a négy nagyot”. „Sztálin és Hitler üldözési mániában, Churchill mániás depresszióban szenvedett, ám utóbbi többnyire nyílt volt és nagylelkű, míg Roosevelt fondorlatos elméjű, született optimista.

Hitler hajlamos volt ösztönösen, a pillanat hatása alatt dönteni, Sztálin ellenben nehézkesen határozott. Churchill kínosan lelkiismeretes tervező volt, Roosevelt pedig a manipuláció nagymestere, született színész – bármely show vitathatatlan sztárja. A világháborút ők négyen játszották, s egyikük sem hallgatott sem tanácsadókra, sem senki másra.”

534 A szerző nem tudott elvonatkoztatni több évtizedes újságírói munkájától, számos alkalommal visszacsatolt aktuális eseményekhez, első sorban az amerikai politika akkori és mai megnyilvánulásai között keresett hasonlóságokat – ami közelebb hozza a mai olvasóhoz a több, mint fél évszázada történteket. A papírokból szerzett információit gyakran kiegészítette egykori hírszerzők memoárjaiból, illetve a szerző személyes interjúi alapján. Értékes a könyv képanyaga is,

SZEMLE amely számos ritka, nehezen hozzáférhető felvételt tartalmaz. Egy névmutatóval azonban mindenképpen gazdagabbá lehetett volna tenni a könyvet, amely összességében lebilincselő, sok új ismeretet adó olvasmány.

Charles Fenyvesi: Három összeesküvés – Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 611 p.

Marik Sándor

TARTALOM

monográfia

Kujbusné Mecsei Éva: A betelepülés évtizedei

393

történelem

Neumann Tibor: Felső-Tisza-vidéki nemesek a késő középkori Nyitra megyében 435 Bartha Sándor: A „kékcédulától” a sztahanovista mozgalomig 450 Bán István: Arctalan szolgálók (Önéletrajzi részlet) 465

interjú

Marik Sándor: Egy élet a meteorológia vonzásában. Beszélgetés a 75 éves Ambrózy Pállal

valóság

Németh Nándor: Az autópályák és a területi fejlődés kapcsolata

szemle

Az „ezerformájú” élet írója (Karádi Zsolt) Kincsek a levéltárból (Németh Péter) Bereg megye hatóságának oklevelei (Marti Tibor) Reprezentatív album az újfehértói kincsről (n. p.)

Források és tanulmányok Erdély és a Partium történetéből (Mecsei Éva) Charles Fenyvesi: Három tanulmány (Marik Sándor)

borító III.

489

499

517 518 519 521 523 531