Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2007/2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE – 2007/2

SZEMLE SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI

társadalom*tudomány*mŰvészet Almásy Sándor ifj.

Barkóczy László Fekete Antal Földvári Sándor Fülöp László Galambos Sándor László Gézáné Lenti István Máriás József Marik Sándor Németh Péter Pénzes Szabolcs

2 0 0 7 2

Sallai József Sipos László Terdik Szilveszter C. Tóth Norbert írásai

borító I. – A kép kifutóra

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLII. évfolyam

2007. május

2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom

E SZÁMUNK SZERZŐI: Almásy Sándor ifj. PhD-hallgató, Uzsgorod (Ungvár) Barkóczy László főiskolai adjunktus, Kaposvár Fekete Antal újságíró, Nyíregyháza Földvári Sándor egyetemi adjunktus, Debrecen–Pécel Fülöp László főiskolai tanár, Kaposvár Galambos Sándor levéltáros, Nyíregyháza László Gézáné könyvtáros, Nyíregyháza Lenti István főiskolai tanár, Nyíregyháza Máriás József újságíró, Nyíregyháza–Szatmárnémeti

Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Németh Péter c. múzeumigazgató, Nyíregyháza Pénzes Szabolcs PhD-hallgató, Budapest–Kisvárda Sallai József főiskolai tanár, Nyíregyháza Sipos László főügyészhelyettes, Nyíregyháza Terdik Szilveszter PhD-hallgató, Budapest C. Tóth Norbert tudományos munkatárs, Magyar Országos Levéltár, Bp.

A címlapon Csegöld középkori temploma A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

134 p.

történelem Pénzes Szabolcs

Alvinczi Eduárd tévhite, avagy a Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban Mottó: „A család az egymással leszármazás útján kapcsolatban álló, egy vérből származó, azonos történeti múlttal bíró és ennek folytán összetartozó személyek összessége. Az elődök tisztelete és emléküknek megbecsülése az alapja a családszeretetnek és egyszersmind a hazafiságnak is. Ezért amelyik család a múltját elhanyagolja és őseinek emlékét nem tiszteli, az a nemzet életfájának egyik gyökerét metszi el...”

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)1

„A Guth-Keled nemzetségről sokfélét mesélnek…”

Közismert tény, hogy Krúdy Gyula: A vörös postakocsi című regényének főhőse, Alvinczi Eduárd de genere Gutkeled, az osztrák-magyar kamarássági próbájához harminchárom ősét vonultatta fel, s gyakran azzal kérkedett, hogy „A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségből származó fiak várkapitányok és bánok voltak.”2 Persze Alvinczi Eduárd alakja az író szüleménye, csakúgy mint fantasztikus családfája. Krúdy a nagy mesélő, akinek szabolcsi kötődései jól ismertek, Alvinczi nemzetségének megválasztásával pontosan rávilágít a Gutkeled név titokzatosságára, és sok évszázados tekintélyére, s ha véletlenül is, de ráérez a nemzetség eredetét övező homályra.

Regényének tanúsága szerint száz darab szivarral jutalmazta azt az orosz tudóst, aki megfejtette a Gutkeledek eredetét.

Krúdy orosz tudósának véleményével ellentétben a Gutkeled nemzetség, amelyből mások mellett a Várday és a Báthory család is származik, nem ősi magyar nemzetség,3 de eredetéről sokféle elképzelés létezett. Kovacsóczy Farkas (1540–1594) az erdélyi fejedelemmé választott Báthory Istvánt dicsőítve a következőket írta: „S 1. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis. Magvető, Bp. 2001, 12. Esterházy Péter Nyáry Krisztina leszármazottja.

2. Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Kritérion, Bukarest, 1976, 44.

3. Karácsonyi János a nemzetséget még inkább magyar eredetűnek gondolta. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. 2. kötet. Akadémiai, Bp. 1901, 19.

136

Pénzes Szabolcs

ámbár a hely nagyon alkalmasnak látszik arra, hogy családod rég és nemes voltáról elmondjam azt, amit említettem, mégis, mivel annak régi volta és tündöklése mindenki előtt ismert igazság, feleslegesnek tartottam, hogy megálljak közismert dolgoknál. Hiszen ha vissza akarjuk vezetni nemzetségednek eredetét a kezdetig, egészen Jupiterig kell elmennünk, mint a Cecropidáknak. Ha azt is elszámlálnánk, hogy ez a család hány vezért és félistent adott nekünk mindig, istenem, híres férfiakból mekkora névsort nyerhetnénk.”4 Leonhardus Uncius (1550 e.–1584 u.) erdélyi szász humanista költő a Poematum libri septem de rebus Ungaricis Leonhardo Uncio Transylvano auctore (Cracoviae, 1579) című, a magyar történelemről írott verseskötetében „Báthoryt [Báthory István lengyel királyt] félig-meddig lengyel származásúnak állítja be. Őseit a Kárpát-medencében a népvándorlás során megtelepült jazigokban (jasiges) jelöli meg, ezek pedig a kor hiedelme szerint a szarmaták egyik ágához tartoztak, ilyen módon a lengyel szarmatizmus eszmekörébe kapcsolódhatott be Báthory alakja, s a lengyel nemzeti párt még inkább magáénak érezhette őt.”5 Időben közelítve, Bethlen Farkas (1639–1679) Jupiternél és a jazigoknál közelebb hozza a Báthoryak őseit: „Ennek a családnak az eredetét egyesek régebben Bathustól, Pannónia királyától vezették le, akitől az idők során a Bathok vagy Balthák családja származott. Mert Baltha gót nyelven merészt jelent, (magyarul Báthor); innen származott Alarik, a vizigótok királya, az ő halála után pedig Ataulf hasonlóképpen a vizigótok királya lett. Hogy ezek milyen nagyhírűek voltak, Bonfinius tanúsítja. Az ő utódaik kedvezőtlen körülmények miatt Alemanniába költöztek. Innen az ugyanebből a nemzetségből származó vazenburgi Vencellinus Szt. István király alatt visszatért Pannóniába és oly jó viszonyba kerül vele, hogy a pannóniai (dunántúli) nemesség feje lett, s méltónak mutatkozott arra, hogy az isteni királynak Kupa [Koppány] az utolsó somogyi vezér elleni hadjáratában az egész sereg fővezére legyen.”6 Bethlen szerint ennek a vazenburgi Vecellinnek a dédunokájától, Mártontól származott Bátor Opos, s tőle a Báthory család. Bátor Opos, aki a krónikairodalom szerint Salamon király hű vitéze volt, egész Magyarországon ismert és népszerű történelmi hős, s így nem meglepő, hogy a Báthoryak szívesen hivatkoztak rá, mint családalapító ősükre. A bajor Vecellintől való származtatás lehetőségét erősítené a nemzetség tagjainak egy 1326-os folyamodványa is, azonban ezt a spekulatív eredeztetést nem támogatják krónikáink szövegei, s egyetlen alapja talán az lehet, hogy a Vecellin nevére emlékeztető Vencsellő falu már jóval 1326 előtt a Gutkeled nemzetség birtoka volt.7 E kalandos genealógiák egyáltalán nem szokatlanok sem a középkorban, sem a korújkorban. Már Dante Alighieri Vendégségének verses betétjében is arról olvashatunk, hogy „Alantas embert nem tűrnek nemesnek, / s hogy alantas atyától származzék törzs, / mely nemességbe lábol. / – Így hangzik véleményük…”8 A Báthoryak származásával kapcsolatos találgatásokat ezenfelül a krónikairodalomban 4. Kovacsóczy Farkas: Báthory István dicsérete. In Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete.

Zrinyi, Bp. é. n. 73.

5. Bitskey István: História és politika. (Leonhardus Uncius verseskötete a magyar történelemről). www.iti. mta.hu/Gyula/TANULMANYOK/Bitskey_Istvan.pdf (2006. november 1.) 10.

6. Bethlen Farkas: Báthory István uralkodása. In Nagy (szerk.): i. m. 81–82.

7. Karácsonyi: i. m. 19.

8. Dante Alighieri: Vendégség. IV. (ford. Szabó Mihály) In: Kardos Tibor (szerk.): Dante Aighieri összes művei. Magyar Helikon, Bp. 1965, 263.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

137

tapasztalható bizonytalanság is táplálja. Már a Képes Krónika szerzője is hangsúlyozza, hogy „A Guth-Keled nemzetségről sokfélét mesélnek, bizonyosra vehetjük azonban, hogy Péter király hozta be őket segítségül, amikor Henrik császárhoz menekült. Sueviából, Stoph várából származnak, ahonnan Fridericus császár is ered. Ez a nemzetség ugyanis Suevia előkelői közül való, családi birtokaikat tekintve szegények ugyan, de említett hazájukban derék és befolyásos emberek.”9 Némi kutatás után azonban kiderül, hogy a sváb származás lehetőségét (Suevia = Svábföld) is fenntartásokkal kell kezelnünk, ugyanis a Képes Krónika szövege kronológiai ellentmondást tartalmaz, ugyanis a Stoph váraként megnevezett, a mai Göppingen mellett található hohenstaufeni vár csak 1070 körül épült meg, tehát jóval Orseolo Péter uralkodása után. Ezt a diszharmóniát próbálta meg feloldani a Schön Tivadar nyomán Wertner Mór, aki Stoph várát a brisgaui várral azonosította,10csakhogy a brisgaui vár még később, 1091 körül készült el. Fontos felhívnunk a figyelmet arra a súlyos félreértésre, mely azt állítja, hogy a Gutkeled nemzetség hersfeldi vagy herfordi származású, netán a Helfenstein grófok leszármazottja lett volna.11 A tévedés abból adódik, hogy a jövevény nemzetségek között találjuk a Gutkeled nemzetségen kívül azt a Keled nemzetséget is, amit a krónikák valóban hersfeldi, herfordi származásúakként írnak le, ám ez a genus csak 12. századi betelepülő, és semmiféle rokoni kapcsolatban nem állt a Gutkeledekkel.

A nemzetség eredetének zavarosságát csak fokozza a Nyáry Krisztina naplójában fellelhető, s minden korábbi elképzeléstől eltérő genealógia. Ezt a szöveget soha nem vetették forráskritikai vizsgálat alá, következésképp a 17. századi ábrándos genealógiák szintjén kezelték, s kizárták mind a nemzetség, mind pedig a Várday család eredetének vizsgálatából. A genealógia keletkezési körülményeiről tudjuk azt, hogy 1626-ban Nyáry Krisztina naplójába jegyeztette a Nyáryak és a Várdayak eredetét, ami azért volt szükséges, mert ekkorra már a Várday családnak mindössze egy egyenes ági leszármazottja volt életben, nevezetesen Várday Kata, s így félő volt, hogy a Várday család szájhagyományként élő eredetmondája Nyáry Krisztina édesanyjával együtt sírba száll. Ezen kívül semmilyen más okot nem találhatunk a szöveg keletkezésére, hiszen a naplónak propaganda célja nem volt, amit személyes jellegén túl, az is bizonyít, hogy nyomtatásban csak 1888ban jelent meg a Történelmi Tár című folyóiratban. Ha Nyáry Krisztinának vagy az Esterházyaknak bármilyen politikai célja lett volna a naplóval, valószínűleg a magyar történeti tudatban jelenlévő hőst szerepeltettek volna családalapító ősként, nem pedig egy mesebelinek tűnő herceget. Választhatták volna például Vecellint, vagy Kézai krónikájának bármely hősét, mert azt biztosan tudjuk, hogy Kézai krónikájának kevés fennmaradt példánya közül az egyiket épp az Esterházyak kismartoni könyvtárában találták meg.12 De mit is állít a Várdayak származásáról ez a merő kitalációnak13 minősített szöveg? „Volt egy Edmundus nevő angliai király, Eduardus angliai királynak unokája, öregebbik Edmundusnak penig a fia, ki az is angliai király volt. Az megírt Edmun9. Bellus Ibolya (ford.). Képes Krónika. Európa, Bp. 1986, 58. (a továbbiakban Képes Krónika) 10. Néző István: Az utolsó Várdayak. Honismeret, XXXIII. (2004) 3. sz. 72.

11. Uo. 12. Szentpétery Imre (főszerk.): Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarium. 2. köt. Nap, Bp. 1999, 739-740. (a továbbiakban SRH) 13. Néző István–Szivák Gábor: Kisvárda a források tükrében. Városi Könyvtár, Kisvárda, 1999, 46.

138

Pénzes Szabolcs

dusnak halála történvén circa annum dni 998, maradott két fia: Edmundus és Eduardus, ezen két királyfiak egy Canutus nevő Anglia napnyugoti részének királyátúl kiűzettetvén Angliábúl, jöttek Pannóniában, azaz Magyarországban Henric császár és Szent István magyarországi király ideiben. Ezen ifjabbik Edmundusnak fia volt Ottó, amely elsőben adta Szent István szolgálatjára magát…”14 Annak ellenére, hogy a magyar történeti irodalom ismeri az angolszász hercegek történetét, meglehetősen nagy bizonytalanságot tapasztalhatunk a történet részleteiben. Fest Sándor több mint hatvan éve megjelent utolsó publikációja óta semmi előrelépést nem észlelhetünk a hercegek történetének magyarországi kutatásában,15 pedig a nemzetközi genealógiai kutatások már régen túlléptek azon a tévhiten, hogy Edward herceg Szent István udvarában tartózkodott, s feleségül vette a magyar király leányát.16Ennek igazolására tegyünk egy képzeletbeli utazást a 11. századi Európában, s járjunk utána, hogy mi is valójában az angolszász hercegek története, s van-e ennek bármi köze a Gutkeledekhez.

Az angolszász herceg száműzetésének rekonstrukciója Utazásunk kiindulópontja a 11. század elejének Angliája. Az előzményekről annyit kell tudnunk, hogy a lindisfarnei kolostor 793-as kirablása óta tart a brit szigeteken a „vikingek kora”. Az angolszász királyok nagy létszámú szervezett hadsereg és komoly erődök híján is váltakozó sikerű harcokat folytatnak a betolakodókkal. A 10. század második felére a Kelet-Angliában megtelepedett dánok már kezdenek elvegyülni az angolszász lakossággal, s mivel az északi népek egymással háborúztak, a viking betörések száma is alaposan csökkent. A normannok belső harcainak elültével aztán újra megszaporodnak a rajtaütések a szigeten. A 975–978 között uralkodó Edward (Eduardus) fia II. Aethelred (978–1013 és 1014–1016) (tévesen Edmundus) több komoly hibával siettette a dán hódítást. A bajok forrása azonban nem kicsapongó 14. Szilágyi Sándor: Az Esterházyak családi naplója. Történelmi Tár 1888-i folyam (1888) 1. sz. 223.

15. Skóciai Szent Margit alakja először a 17. század végén bukkant fel nyomtatott magyar forrásban, nevezetesen Hevenesi Gábor (1656-1717) jezsuita szerzetes Ungaricæ Sanctitatis Indicia… című 1692-ben megjelent, magyar szentek és boldogok életrajzait tartalmazó munkájában (RMK II. 1718. sz.) anélkül, hogy különösebb visszhangot váltott volna ki. Hevenesi egyébként a kötet ajánlásában a következőket írja: „Ugyanakkor nincsen talán egyetlen ország sem, ahol az emberek annyira elfelejtették volna hazánk szentjeit, mint Magyarországon. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni: a sok tűz, pusztítás és rablás annyira eltörölte a régiek emlékeit, hogy csak sejtjük vagy csak szomszédbeli országok historikusaitól koldult felvilágosításokból olvassuk ki elődeink mivoltát, és derengő nyomait.” Csak a 18. század második felében kezdtek sűrűsödni a hercegek történetét vizsgáló írások olyan nevezetes történetírók tollából, mint Cornides Dániel, Pray György vagy Katona István. Valószínűleg ezeknek a dolgozatoknak tudhatjuk be, hogy Kossuth Lajos 1856-os dunfermline-i látogatásakor mondott beszédében, mint a magyar-skót közös múlt egyik perszonális pillérére hivatkozik Skóciai Szent Margitra. A mai értelemben vett tudományos vita gyökerei azonban csak 1878-ig nyúlnak vissza. A résztvevők közül Kropf Lajost, Karácsonyi Jánost, Malcomes Bélát, Fest Sándort és Herzog Józsefet kell kiemelnünk. Az 1910-es évek népszerű írója, Bartóky József novellát szentelt a témának Bertalan vitéz históriája címmel. (Bartóky József: Piros rózsák. Kisfaludy Társaság, Bp., 1915, 34-52.) A szakirodalom legjobb összefoglalását lásd: Laszlovszky József: Angol-magyar kapcsolatok Szent Istvántól a 13. század elejéig. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1991, Kézirat, Akadémiai Könyvtár.

16. Lásd. a www.rootsweb.com-on 1998 óta folyó nemzetközi szakértői vitát Edward herceg feleségének, Agathának a származásáról. Összefoglalása: http://en.wikipedia.org/wiki/Agatha,_wife_of_Edward_ the_Exile. (2006. október 28.)

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

139

szerelmi élete volt, mint arról meglehetős történeti hűséggel, Mme de Gomez nyomán Mikes Kelemen is beszámolt,17 hanem az, hogy 1002-ben elrendelte, hogy „öljenek meg minden Angliában élő dánt – ami Szent Brice napján [november 13.] meg is történt –, mivel arról értesült, hogy a dánok titkon az ő és tanácsosai életére törnek, hogy elfoglalhassák a királyságot”, majd a dánok bosszúhadjárata után hatalmas összeget fizetett a kivonulásukért. A dánok azonban 1013-ban újra megszállták az országot. A teljes megszállás csupán egy évig tartott, de Aethelred második uralkodói periódusa is alig volt másfél éves, amikor 1016. április 24-én meghalt.18 Ám e rövid idő alatt is sikerült magára haragítania a dánokat, mert 1015-ben hallgatólagos jóváhagyásával meggyilkolták Sigeferth-et és Morcart Sevenborough dán thánjait, Sigeferth özvegyét, Ealdgyth-t pedig bebörtönözték. A király fia, Edmund szabadította ki az özvegyet, akit feleségül is vett. A dánok kemény bosszút álltak. 1015 telén megérkezett egy 160 hajóból álló flotta élén a dán király fivére Kanut. Már ekkor ott találjuk mellette az álnok Alderman Edricet, aki szász létére Kanut szolgálatába állt.

A dánok megállíthatatlanul gyilkoltak, fosztogattak és gyújtogattak, és semmiféle összefogás nem állíthatta meg őket. A Northumbriában lezajlott hiábavaló csaták után az angolszász hadak vezére Edmund herceg visszatért Londonba, de apját már a halálos ágyon találta. A londoni polgároknak és főnemeseknek tehát királyt kellett választaniuk, s ők Edmundra adták a voksukat. Ceremóniák, pompa és lakomák helyett azonban rövidesen megérkeztek a dánok hajói London alá. Kanut körülárkoltatta a várost és hermetikusan elzárta a külvilágtól, hogy ne kaphasson utánpótlást. A londoniak számára keserves ostrom kezdődött, de a város polgárai a harcban is megállták a helyüket. Helyzetük azonban egyre inkább romlott.

A királynak nem maradt más választása, minthogy kitörjön Londonból, és segítséget hozzon. Terve sikerrel járt, Penn-nél, Sherstonnál majd Brentfordnál véres győzelmeket aratott a dánok felett, stratégiai sikereire azonban nem tudta feltenni a koronát, mert a dánok cselhez folyamodtak, s aylesfordi táborába küldték az álnok Alderman Edricet, aki felajánlotta a királynak szolgálatait. Kanut Aldermanban bízva, felperzselte Essexet és Merciát csak hogy kiprovokálja a mindent eldöntő ütközetet.

Az Anglia sorsát megpecsételő csatára Assingdonnál került sor. Az összecsapást az döntötte el, hogy a haditervet felforgatva Alderman Edric csapatai szándékosan megfutamodtak, s ezzel lehetővé tették az angolok bekerítését. A küzdelemben odaveszett az angolok majdnem teljes nemessége! Edmund Glocestershirebe menekült. Kanut követte, de Alderman tanácsára békét ajánlott. A két király találkozójára Olneynál került sor, ahol szövetséget kötöttek és testvériséget esküdtek…19 Az összeborulást követően Kanut Merciába, Edmund pedig Wessexbe vonult vissza. A dánok Londonnal is békét kötöttek, s ott építették ki téli szállásukat. A dolgok azonban furcsa fordulatot vettek, mert 1016. november 30-án meghalt Edmund király, akit nagyapja, Edgár mellé temettek el Gastonburryban. Vannak olyan történészi vélekedések, hogy Kanut Edmundot orvgyilkosokkal ölette meg…20 17. Mikes Kelemen: Mulatságos napok. Szépirodalmi, Bp. 1980, 209–263.

18. Maurois, André: Anglia története. Atheneum, Budapest, é. n., 38–56.

19. Ingram, James (ford.): The Anglo-Saxon Chronicle. London, 1912, Everyman Press, 97.

20. Abbot, Jacob: The History of William of Conqueror. New York, 1871, Harpers Brothers, 398. Kropf Lajos cáfolja ezt. Kropf Lajos: Kik voltak az angol-szász herczegek Szt. István udvaránál s mi lett belőlük?

Századok XXI. (1887) 10. sz. 783.

140

Pénzes Szabolcs

Kanut, más választás nem lévén, tálcán kapta meg Angliát a bölcsek tanácsától.

Az új király nagy birodalomra vágyott, s ennek érdekében a lehető legszilárdabb hatalmat készült kiépíteni országában, ami bázisául szolgált. Legelőször leszámolt Edmund elárulóival, köztük Alderman Edric-kel is, akiknek hűségében már maga sem bízhatott, hadseregét feloszlatta, s csak 40 hajót és 3200 válogatott emberét tartotta meg testőrség gyanánt. 1018-ban az oxfordi országgyűlésen mind a dánokat, mind az angolokat megeskette az angolszász törvények betartására. 1020-ban pedig elrendelte, hogy Assingdonban építsenek templomot kőből és mészkőből a négy évvel korábbi csatában legyilkolt lelkek emlékére.

De ne szaladjunk ennyire előre az időben! 1017 augusztusában Kanut, aki megkoronázása után nem sokkal felvette a kereszténységet, s legendásan vakbuzgóvá vált, magához rendelte Edmund apjának özvegyét Normandiai Emmát, s uralkodói jogcímének megerősítése végett feleségül vette a nála tizenkét évvel idősebb királynét.21 Mindezek után deklarálta, hogy az Emmával kötött házasságából születő fiúk elsőbbséget élveznek a majdani királyjelölés során. A deklaráció hatására a potenciális angolszász trónkövetelőket külföldre menekítették.

Vasbordájú Edmund kétéves fiaira, Edmund és Edward hercegekre, akik vagy ikrek voltak, vagy csak egy év korkülönbség volt köztük Edmund javára, ugyanez a sors várt. Egyesek azt állítják, hogy Kanut pusztán elküldte a gyerekeket féltestvéréhez, a svéd királyhoz megőrzés végett. Mások azt is hozzáteszik, hogy azért küldte oda őket, hogy rokona megölesse őket, s neki ne tapadjon közvetlenül vér a kezéhez. Megint mások úgy vélekednek, hogy száműzetésbe vonultatta a hercegeket, ami azt jelentette, hogy soha nem térhetnek vissza Anglia földjére. Ám sokan úgy gondolják, hogy a hercegeket saját biztonságuk érdekében, apjuk hű emberei menekítették ki az országból. Minden esetre az biztos, hogy 1017 augusztusában maroknyi kísérettel útnak indították a két kis herceget Svédországba.

Olaf Skötkonung (995–1022), a svéd király csalódást okozott Kanutnak, mert túl azon, hogy szeretettel fogadta a királyfikat, a krónikák szerint megtagadta féltestvére parancsát, s életben hagyta a hercegeket. Szerepet játszhatott ebben az is, hogy a kereszténység számára nem csupán eszköz volt a hatalomért folytatott harcban, hanem életformáló erő. 1008-ban már királyként keresztelkedett meg, s utána azon munkálkodott, hogy népét keresztény hitre térítse. Halálát is az okozta, hogy megtagadta a pogány isteneknek való áldozást, s ezért a pogány lázadók 1022-ben kivégezték Stockholmban.22 Nem valószínű, hogy Olaf Skötkonungnak politikai céljai lettek volna a hercegekkel, hiszen ekkoriban már nem folytatott aktív expanziós politikát. Svédország a 8–9. század óta, szinte szimbiózisban élt a Kijevi Russzal, uralta az orosz kereskedelmi utakat, s a kereskedelemből óriási bevételeket szerzett.23 Nagy tengeri kikötője Birka világkereskedelmi központtá nőtte ki magát.24 A gazdag királyság tehát kényelmes életmódot biztosíthatott Edmund és Edward felcseperedéséhez. A sigtuna-i udvarban eltöltött tizenegy év alatt megkezdődhetett a hercegek oktatása, melynek feltételezhető célja az uralkodásra való felkészítés lehetett.

21. Ingram: i. m. 98.

22. http://www.catholic.org/saints/saint.php?saint_id=4900 (2006. november 16.)

23. Kinder, Hermann–Hilgemann, Werner: SH Atlasz. Világtörténelem. Springer, Budapest, 1992, 132.

24. Amikor Olaf áthelyezte udvarát a mai Stockholmtól 30 km-re északra fekvő Sigtuna-ba, Birka kiürült.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

141

Időközben Kanut, testvére halála folytán megörökölte a dán trónt (1019), de ez is csak rövid ideig elégítette ki hatalomvágyát, s hamarosan terveket kezdett szövögetni Norvégia meghódítására, ahol 1015 óta Kanut esküdt ellensége, II. Olaf uralkodott. Olaf politikájának két fő mozgatórugója volt: a keresztényég terjesztése és a Kanut elleni gyűlölet. Rengeteget háborúzott az angol-dán király ellen, de komoly eredményeket nem tudott elérni. 1020 körül viszont sikerült megszilárdítania valamelyest az új vallást az országában, de csupán pirruszi győzelmet aratott. A vallás erőszakos terjesztésével számtalan ellenséget szerzett saját népéből, akik csak az alkalomra vártak, hogy megdönthessék hatalmát.

A harcos viking életmód és a formálódó lovagi szellemiség ellenére, Kanut aljas, bár kétségtelenül célravezető módszert választott Norvégia meghódítására. Utasította diplomatáit, hogy kezdeményezzenek tárgyalásokat a nyolc norvég tartomány vezetőjével, s ígéretekkel, pénzzel vegyék rá őket, hogy Kanutot válasszák királyuknak.25 A norvég nemesség vallásellenes tiltakozása ezen a ponton találkozott össze Kanut nagyhatalmi álmaival, így a siker nem maradhatott el. 1028-ban az angol-dán király hatalmas flottával érkezett meg Nidaros (a mai Trondheim) alá, és partra is szállt a királyi székhelyen, ahol aztán az előre megbeszéltek szerint királlyá is választották. Ezzel a hatalmas erővel szemben Olaf nem tudott megfelelő létszámú sereget állítani, így aztán Svédországba menekült.26 A norvég uralkodó megérkezésével Anund Jacob (1022–1050), Olaf Skötkonung fia kutyaszorítóba került, hiszen már három olyan személy tartózkodott udvarában, akik közvetlen veszélyt jelentettek Kanutra. Ráadásul Norvégia elfoglalásával Svédország harapófogóba került. Délen eddig is határos volt Dániával, immár azonban nyugatról is veszély fenyegette az országot. Nem elképzelhetetlen, hogy a hódítók nyugat felől be is tették a lábukat Svédországba, hiszen 1028-ban Florence of Worchester krónikája „Anglia, Dánia, Norvégia és Svédország részeinek királyaként” említi Kanutot.27 Anund Jacob, aki apja szellemében uralkodott, nem akarta kiszolgáltatni a nála menedéket találó királyi személyeket, hanem azt javasolta, hogy mindannyian menjenek a Kijevi Ruszba, Svédország „hátsó udvarába”, míg konszolidálódik a helyzet. Ez látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, hiszen nem igényelt bonyolult diplomáciai tárgyalásokat, mert a rokoni kapcsolatok lehetővé tették a közvetlen megoldást. Anund Jacob lánytestvére, Ingegerd volt ugyanis Kijev uralkodójának, Nagy Jaroszlávnak (1019–1054) a felesége. 1028-ban tehát az angolszász hercegek és Norvégia uralkodója Kijevbe távozott.

A Kijevi Rusz ez idő tájt élte legszebb virágkorát. Pezsgő kulturális élet jellemezte az uralkodói udvart, és nagy építkezések. Mindez Bizánc ösztönző példáját jelzi. A keleti hatások bizonyára nyomot hagytak Edward herceg műveltségén is. A hercegek kijevi tartózkodásáról semmit sem tudnak a krónikák. Feltételezésekre, találgatásokra vagyunk utalva. Feltehető például, hogy 1030 körül Kijevben halt meg Edmund, s feltehető az is, hogy Edward itt nősült meg 1043 körül. Feleségének származása még napjainkban is vita tárgyát képezi. A számtalan származási elmélet közül legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy Edward sorsáról I. Jaroszláv 25. Laing, Samuel (ford.): The Heimskringla. A History of the Kings of Norway. The Norroena Society, New York, 1911,552.

26. Gwyn, Jones: A History of the Vikings. Oxford University Press, London, 1968, 382.

27. „rex totius Angliæ et Denemarchiæ et Norreganorum et partis Suanorum” Guy Carleton Lee: SourceBook of English History, Holt & Co., New York, 1901,105.

142

Pénzes Szabolcs

lányát vette feleségül, így Agatha révén sógorsági viszonyba került a szintén a kijevi udvarban tartózkodó, s szintén Jaroszláv lányát feleségül vevő Vazul-fival, a későbbi I. András magyar királlyal. Sorsuk ezután végérvényesen összefonódott, hiszen Kanut és fiainak halála után, 1042-ben a mit sem tudó Witan Hitvalló Edwardot választotta királlyá, s így a herceg számára már-már elérhetetlennek tűnt a trón.

Nem meglepő tehát, hogy 1046-os magyarországi felkelés vezetői által hazahívott András és Levente mellett ott találjuk Edwárdot és kíséretét is.

A száműzöttek Magyarországon Az első jelentés András és Levente Magyarországra való visszatéréséről az Aba Sámuel építtette abaújvári várból származik.28 A helység mellett haladt el ugyanis az a főút, amely a Kárpátokon keresztül Lengyelországgal, a Kijevi Russzal, Keletés Észak-Európával kötötte össze az országot. Itt várta őket az a hatalmas tömeg, ami Péter király ellen lázadva az ősmagyar vallásra való visszatérést is követelte.

Andrásék színleg támogatták ezt a követelést, ám Péter legyőzése után leverték a pogánylázadást is, s a hatalom kizárólagos birtokosaivá váltak.

Biztosan tudjuk azt, hogy a Edward herceg 1057-ig tartózkodott Magyarországon, de semmilyen konkrét adatunk sincs arról, mi történt vele az eltelt tizenegy esztendő alatt. Egyetlen egy hely van csak az országban, ahol Edward herceg, s különösen szentté avatott lánya, Skóciai Szent Margit emléke elevenen él, a Baranya megyei Mecseknádasd. A helyi hagyomány alapja, mi szerint a herceg és családja a település környékén emelkedő két vár egyikében élt, egy II. András által 1235-ben kiadott, a pécsi püspökségnek 1093-ban és 1190-ben adományozott birtokok felsorolását és megerősítését tartalmazó oklevél 1404-es másolata. A vonatkozó rész így hangzik: „...ibi est arbor illicis cruce signata meta terrea circumfusa, et ibi incipit vicinitatem tenere cum terris Brittanorum de Nadasth, adhuc de parte meridioinali procedendo versus occidentem iuxta terras memoratum Brittanorum in via magna, que est in vertice montis, per quam venitur ad Ecclesiam Sancti Ladislai Regis cum continuis metis, et continantur metis monasterii Varadiensis…”29 Az oklevél jelentőségére Horvát István hívta fel a figyelmet 1828-ban,30 de csak 1879-ben, Xantus János cikke után kapcsolta össze a hercegek és a „nádasdi brittek” történetét Brüstle József a plébánia történetének ismertetésekor. A helyi plébános elbeszéléseire és az oklevélre hagyatkozva Rézbányay József egyházmegyei kanonok is arra a következtetésre jutott, hogy a herceg és családja Mecseknádasdon töltötte magyarországi éveit.31 Mindennek ellentmondanak azonban a régészeti feltárások.

1963-ban a Réka vár felderítő ásatása után Papp László régész megállapította, hogy „A vár Szent István-kori keletkezésére, vagy fennállására, használatára a lefolyásában, eredményében vázlatosan leírt felderítő ásatás régészeti, műtörténeti 28. Képes Krónika 108.

29. Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. III/2. köt. Budae, 1829. 458.

30. Horvát István: Británusok Baranya vármegyében, II. András király uralkodása alatt. Hasznos Mulatságok XII. (1828) I. félesztendő, 331-335.

31. Rézbányay József: Magyarországi Szent Margit, Skótország királynéja. Katholikus Szemle X. (1896).

1. sz. 68–97.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

143

forrásanyag értékű bizonyítékokat nem hozott napvilágra.”32 Ezek után merült fel annak lehetősége, hogy esetleg a magyaregregyi Máré-vár lehetett a hercegi család lakóhelye,33 mivel ott egy 3. századi római őrhely nyomaira is rábukkantak a 14. századi vár feltárásakor.34 Ez a feltételezés azonban minden alapot nélkülöz.

A nádasdi templom védőszentje az oklevél szerint Szent László, s ez igazolni látszik Fest Sándor gondolatmenetét, mely szerint a „terra brittanorum” a Bizáncba menekült angol lovagok földjére utalhat, akik Szent Lászlótól kértek papokat és püspököket.35 Fest Sándor szerint a hercegi vendégek inkább Anasztázia királyné udvarában, Zemplénben élhettek. Anonymus szerint ugyanis I. András király Ketelpatakát36 és környékét cserébe megszerezte Ketel utódaitól „mégpedig két ok miatt: először, mert alkalmas volt vadászat céljára, másodszor meg, mert szeretett azokon a tájakon lakni a felesége. Tudniillik ez, mivel orosz vezér leánya volt, ott közelebb lehetett a szülőföldjéhez, azonkívül pedig félt a német császár jöttétől is…”37 Fest vélekedését erősítené, hogy András király második fia Dávid és Skóciai Szent Margit együtt nevelkedhettek a királyné mellett, s ezért adta volna Szent Margit egyik fiának a Dávid nevet. Nem zárhatjuk ki azonban azt sem, hogy a vendégek a dukátus területén éltek, hiszen a Gutkeled nemzetség tagjainak többsége, a zempléni, nyíri, borsovai és bihari Gutkeledek,38 Géza és László hercegekkel tartottak az 1074-es mogyoródi csatában míg a kisebbség Vid ispán vezetésével, Salamon királlyal. A nemzetség megosztottságában, és politikai elkülönülésében nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy „a nemzetség egyik ága (Vidé) a királytól kapott Fejér megyei birtokokon (Gut környékén) élt, a másik pedig a hercegekhez tartozó dukátusi területen, főként a nyírségi Gut környékén.”39 A mindenkori dux az ország harmadát, a Tiszától keletre eső országrészt és Nyitra vidékét kormányozta, hatalmának súlypontja pedig Biharban volt. A hercegségben saját udvart tartott és uralkodói jogokat gyakorolt, pénzt veretett, csupán a külpolitikában nem kapott szuverenitást. A hercegség gazdasági és katonai potenciálját az 1048-ban hazatért Bélának elsősorban arra kellett felhasználnia, hogy egyrészt András politikájának megfelelően segítse a feudális állam- és egyházszervezet kiépítését és megszilárdítását a peremterületeken, másrészt támogatnia kellett a királyt egy esetleges német háború esetén, ami Péter bukása miatt állandóan várható volt. A várakozásnak megfelelően III. Henrik 1051-ben és 1052-ben két hadjáratot is vezetett Magyarország ellen, de mindkétszer látványosan kudarcot vallott.40 32. Papp László: Rékavár és 1963. évi felderítő ásatása. Pécs, 1967, 28. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 12.)

33. http://www.communio.hu/mecseknadasd/szentmargit.htm (2006. november 14.)

34. G. Sándor Mária: Adatok Márévár építéstörténetéhez. Műemlékvédelem X. (1966) 3. sz. p. n.

35. Fest Sándor: „Terra Britannorum”. In uő: Skóciai Szent Margittól a Walesi bárdokig. Universitas, Bp. 2000, 96–100.

36. Legtöbben a mai Sárospatakkal azonosítják.

37. Anonymus: Gesta Hungarorum. (ford. Bollók János) In Madas Edit (szerk.): Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Tankönyvkiadó, Bp. 1992, 86.

38. Magyar Kálmán: A Báthoriak sárkányölő hagyománya. In: Somogyi Múzeumok Közleményei I. Kaposvár, 1973, 123.

39. N. Fodor János: A Gutkeled nemzetség szólátmonostori ága az Anjou-korban. Turul LXXIII. (2000) 3-4. sz. 97.

40. Érdemes megjegyeznünk, hogy Kanut lánya Cunigunda vagy más néven Gunhilda III. Henrik első felesége. Atkins, Ivor. The Church at Worcester from the Eighth to the Twelfth Century. Part II. The Antiquities Journal, XX. (1940) 1. sz. 17.

144

Pénzes Szabolcs

A Gutkeled nemzetség ősei képzett és hűséges emberek lehettek, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Magyarországon igen rövid idő alatt igen nagy hatalomra tettek szert. Külön is ki kell emelnünk a korábban említett Vid bácsi ispánt, akinek neve már az 1055-ös tihanyi alapítólevélen is szerepel. Krónikáink tanúsága szerint ő volt az, aki Salamon király rossz szellemeként az uralkodót Géza és László hercegek elpusztítására ösztökélte, szemet vetve állítólag a dukátusra is. Vid a mogyoródi csatában halt meg. A még megcsonkítatlanul fekvő holttestét meglátva László herceg így sóhajtott fel: „Fájlalom halálodat, bár mindig ellenségünk voltál; bárcsak életben maradtál és megtértél volna, és a békét erősítetted volna meg közöttünk! De csodálkozom, miért akartad a hercegséget, hiszen nem a hercegek nemzetségéből származtál, miért kívántad a koronát, mikor nem királyok véréből való voltál?”41 Edward herceg kíséretének létszámáról szintén alig tudunk valamit. Laszlovszky József azt írja: „Figyelembe véve ugyanis a hercegek menekülését, valamint azt, hogy Anglia elhagyása után 30 évvel érkeztek Magyarországra, hosszabb skandináviai és oroszországi száműzetést követően, nem gondolhatunk nagy tömegű, angol kíséretre. 1057-es hazatérésükkor pedig minden bizonnyal angol származású kísérőik is hazatérhettek, hiszen úgy tűnt, hogy uruk, Edward Aetheling hamarosan az angol trónra léphet.”42 Egy skót verses krónika felsorolja a hazatérő herceg kíséretét, szám szerint tizenhat nemest, ami valóban nem túl sok, sőt talán kevés is.43 De túlzásnak tűnik Györffy György nézete is: „Biztosra vehetjük, hogy Edmund és Edward angoljai az „oroszok” között, a királyi testőrségben foglaltak helyet… aligha lehet véletlennek tartani, hogy a XI. század közepétől a bizánci testőrség etnikai összetétele hirtelen olyan változást mutat, hogy a korábbi orosz elem mellett varang, kölpény, angol és német etnikum jelenik meg.”44 Annyian azért mégsem lehettek az „angolok”, hogy a királyi testőrségben való megjelenésük számottevő etnikai változást okozhatott volna. A Magyarországra érkező hercegi kíséret száma valahol a kettő között lehetett, de ma már számszakilag meghatározhatatlan.

Természetesen nem lehet objektív okkal szolgálni arra nézve sem, hogy a kíséret egyes tagjai, a Gutkeled ősök, s talán mások is, miért maradtak volna hazánkban.

Talán éppen ugyanazok az okok vezethették őket, mint a Magyarországról hazatérő Edward magyar kísérőinek skóciai letelepedését. Egyes skót klánok, például a Drummond, a Leslie, a Borthwick, vagy az egyik Anderson klán ma is büszkén vallja magyar eredetét.45 Abban a kérdésben nem látunk, s talán már nem is láthatunk tisztán, hogy a Gutkeled nemzetségősök tényleg Gut és Keled voltak-e. „Ha Kézai téved a beköltöző ősök nevét illetően, ami nem lehetetlen, akkor minden bizonnyal az a Gut és Keled volt a nemzetség névadója, akiket a 11–12. század fordulója táján említenek az oklevelek.”46 – írja Zsoldos Attila. Kézai Simon három testvért (ters fratres) 41. Képes Krónika 154.

42. Laszlovszky: i. m. 38.

43. Kropf: i. m. 787. p. A 16 nemes közül 5 visszatért Edgárral Magyarországra!

44. Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig II. Századok XCII. (1958) 7. 579.

45. http://cdronan.addr.com/history.html, http://www.clanleslie.org/Origins.html, http://www.myclan. com/clans/Borthwick_6/default.php, (2006. október 30.)

46. Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Csokonai, Debrecen, 1997, 129.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

145

említ, még ha Gutot és Keledet néven nevezi is.47 A Keled név azonfelül vélhetően magyar eredetű.

Edward hercegnek és Agathának Magyarországon három gyermeke született: Margit, Krisztina és Edgár. Közülük a később szentté avatott Margit a legjelentősebb, aki a Macbethből is ismert III. Malcolm skót király felesége lett. Margit, aki Nagy Alfréd családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett azáltal, hogy leánya, Matild, Hódító Vilmos legkisebb fiának, I. Henrik angol királynak a felesége lett. Úgy tűnik, hogy a magyar királyságból már eljutottak a hírek a távoli Angliáig, talán éppen a német háborúk miatt, s így Edward herceg személye az érdeklődés középpontjába került. Tudjuk, hogy az 1050-es évek elején fordulat állt be az angol belpolitikában, ugyanis Hitvalló Edward (1042–1066) házassága gyermektelen maradt, s lassan közismertté vált, hogy a trónt, egyébként jogtalanul, elígérte Normandiai Vilmosnak, a nagybátyjának. Ebben a konstellációban kezdtek el foglalkozni az angolszász nemesek Edmund Ironside fiának Angliába való visszahívásával. 1054-ben az angolszász nemzeti párt egyik vezetője, Aldred worchesteri püspök III. Henrik közvetítését kérte Kölnben, annak érdekében, hogy a magyar király engedje vissza Angliába Edward királyfit és családját. Aldredet fényesen fogadták, s majd egy évig ott tartották, ám tárgyalásai nem vezettek eredményre, mert a német-római császár vereségei miatt nem volt tárgyaló viszonyban a magyar királlyal.48 Így Edward herceg csak 1057-ben III. Henrik halála után térhetett vissza Angliába, ahol még azelőtt meghalt, hogy találkozhatott volna nagybátyjával Hitvalló Edwarddal.

Visszatérve a forrás szövegére látható, hogy Nyáry Krisztina viszonylag pontosan mesél el egy olyan történetet, amelynek rajta kívül más magyarországi forrása nincs. Ez persze kétségeket is ébreszthet abban a vonatkozásban, hogy a történet esetleg közvetlenül Angliából kerülhetett a birtokába. Három lehetséges nyomot vizsgálhatunk meg ez ügyben. Az első Zsigmond király 1416-os angliai kíséretének köre, a második Szepsi Csombor Márton angliai útja, a harmadik pedig, a már említett Hevenesi Gábor munkája és annak forrásai.49 A második lehetőséget könnyebb elvetni, hiszen Csombor megemlíti útleírásában, hogy „Az nép Angliában az ő nemzetségének erős oltalmazója, még csak akármely rossz is, ha ember vele beszél az ő genealógiáját nagyságos avagy királyi nemzetségre viszi.”50 Egészen biztosra lehet venni, hogy ha az angol–magyar kapcsolatok ilyen fontos momentumára akadt volna Angliában, annak könyvében is nyoma lenne, azonban tudjuk azt is, hogy Csombor Márton nem járt sem Gastonburryben, ahol a herceg rokonsága van eltemetve, sem pedig Edinburghban, ahol Edward herceg leányáról Skóciai Szent Margitról hallhatott volna. Az 1416-os angliai kíséret ügye nem szolgál ilyen egyértelmű bizonyítékkal. Csak abból feltételezhető, hogy a történet nem a királyi kíséret tagjaitól származott Magyarországra, 47. SRH 1. 189.

48. Fest Sándor: Eadmund Ironside angolszász király fiai Szent István udvarában. Skóciai Szent Margit.

In: Skóciai Szent Margittól a Walesi bárdokig. Universitas, Bp. 2000, 7. http://www.britannia.com/ bios/abofy/ealdred.html (2006. november 17.)

49. Szepsi mezővárosát a Báthory családtól a Nyáryak örökölték. Csombor Márton csak ekkor, vagyis 1620-ban, európai körútja után került kapcsolatba velük.

50. Szepsi Csombor Márton: Europica varietas. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2003, 99.

146

Pénzes Szabolcs

hogy kíséret létszáma túl nagy volt51 ahhoz, hogy csak egyetlen helyen maradjon nyoma Edward herceg történetének.

Hevenesi gyűjtésében, amiben Skóciai Szent Margit, fia Dávid52 és tévesen Szent Kálmán53 is szerepel, a skótok királynőjéről az alábbiakat olvashatjuk: „Szent Margitot két okból sorolhatjuk a magyar szentek közé: mert magyar anyától, amint Bollandus írja, Edward angol király Agáta nevű házastársától született, másodszor, mert a helyet tekintve Magyarországon látta meg e világot. Nem számít, hogy a breviárium olvasmányai anyai részről császári vérnek mondják őt; Magyarország királyai és a császárok fiai és leányai között gyakorta jött létre kölcsönös házasság, a magyar királyi vért joggal lehet császárinak nevezni. Az, hogy magyar anyától született, annál hitelesebben állítható, mivel atyja, midőn nagyatyja, Kanut skót király száműzetésbe kényszerítette, nem másutt keresett magának nyugodt és biztos menedékhelyet, mint Magyarországon, Szent Salamon uralkodása idején, akinek III. Henrik leánya, Zsófia volt a házastársa.”54 Hevenesi tehát két megnevezett forrásra támaszkodik a Római Breviáriumra és Jean Bollandra. A Római Breviárium, melybe 1673-ban vették fel a skóciai szentet, semmivel sem árul el többet Margitról, mint Hevenesi: „Margarita, Scotórum regína, paterno Angliæ regum, materno Cæsárum sánguine claríssima, illustrior adhuc fuit christiána virtúte. Hæc in Hungária nata, ubi pater tunc témporis exsulabat, post exactam summa cum pietáte puerílem ætátem, una cum genitore, qui a sancto Eduardo patruo, Anglórum rege, ad paterni regni fastigium vocabátur, in Angliam venit.”55 Jean Bolland (1596–1665) több évszázadra nyúló vállalkozása, az Acta Sanctorum 1643-ban indult útjára a januári szentekkel, tehát Nyáry Krisztina szempontjából szintén indifferens forrás. Nyáry Krisztina tehát biztosan nem tudott rokonáról Skóciai Szent Margitról, hiszen ha másképp lett volna, friss katolikusként56 nyilvánvalóan hivatkozott volna rá naplójában.

Mindezek tükrében a napló által megőrzött forrás autentikusnak tűnik, azonban még így is marad két „nyitott mondata”, mégpedig a legkevesebb nyolc évnyi kronológiai tévedés és a Várday család Edmund hercegtől való leszármaztatása. Úgy vélem, hogy a Szent Istvánra való hivatkozás gyökerei a Várday család hagyományaiban keresendők. Egy 1649. augusztus 19-i leltár bizonysága szerint a kisvárdai vár kápolnájában két Szent Istvánról készült kép is volt, míg Szent Lászlóról és Imréről vagy akár Szent Györgyről is csak egy-egy.57 Ez is talán azt bizonyítja, hogy a Várdayak különleges tiszteletben részesítették első királyunkat, s ez a tisztelet 51. Mintegy ezer lovag. Bárány Attila: Zsigmond király 1416-os angliai kísérete. Aetas XX. (2004) 3-4. sz. 5–30.

52. Dávidot nem avatták szentté, de a nép szentként tisztelte. Életéhez: Oram, Richard, David I: The King Who Made Scotland. Tempus, Stroud, 2004 53. Szent Kálmán (Colman) ír zarándok, akit 1012-ben Stockerau környékén végeztek ki. Fest Sándor: A legrégibb érintkezés Anglia és Magyarország között. In: Skóciai Szent Margittól a Walesi bárdokig.

Universitas, Bp. 2000, 3-5.

54. Hevenesi: i. m. http://www.communio.hu/ppek/konyvek/rmszts01.txt 55. http://www.breviary.net/propsaints/propsaints06/propsaints0610.htm#First%20Vespers (2006. november 16.)

56. „Mentem az én szerelmes uramhoz Uiiuaban 28. napján oktobernak, ott létembe az Úr isten szent lelkének ajándékát közlötte velem és tértem az igaz vallásra, gyúntam meg újobban istennek akaratábul 30. napján deczembernek és megkommunikáltam 31. napján ugyan deczembernek havában, mikor írtak 1624. esztendőbe, mert azelőtt kéntelen voltam az színmutatásra, de szívemben mindenkor igaz pápista voltam.” Szilágyi: i. m. 211.

57. Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. II., Akadémiai, Bp. 1987, 18.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

147

szüremkedett be a családi eredetmondába is. Edmund hercegről a krónikások többsége úgy tartja, hogy fiatalon és nőtlenül halt meg, ám vannak olyan vélekedések is (Ailred, Robert of Gloucester, Wyntoun), melyek szerint Edmund Magyarországon megnősült.58 Ennek ellenkezőjét, tudományos bizonyítékokkal támasztotta alá Fest Sándor.59 Edward és Edmund herceg felcserélésre nincs logikus magyarázat, ha csak a két név nagyfokú hasonlósága nem az, viszont nyilvánvalónak tűnik, hogy a hercegre való hivatkozás a család tekintélyének emelésére szolgált.

A Báthoryak és a sárkány Az eddig ismertetett történelmi tényekből az már belátható, hogy a Nyáry Krisztina naplójában található szöveg a Gutkeled nemzetség nemzedékről-nemzedékre örökített, igaz jócskán megkopott eredettörténete. De lehetséges-e az, hogy a nemzetségből származott mintegy harminc család, a Várdayakat kivéve megfeledkezett az ősi származásról? Természetesen nem. Alapos vizsgálatok után bátran kijelenthető, hogy a Báthoryak által megőrzött címermagyarázó monda is összefüggésbe hozható a nemzetség származásával.

Ennek a mondának az elemzésekor, a szó szoros értelmében még ingoványosabb talajra érkeztünk, mint a Várday ősmondánál, hiszen ebben még kevesebb a konkrétum. A hagyomány valóságmegőrző erejét, itt áttételek és párhuzamok nyomán, azonban most sem vitathatjuk. A Báthoryak által megőrzött „Szájról szájra könyvről könyvre átaladott hagyomány…”60 így szól: „A Vid vót a legrígibb falu ezen a tájon, igen rígen fundálták, még Istvány kiráj idejibe. Egy Vid nevű úr alapította, aki onnan szerezte a vagyonát, hogy megölte a nagy sárkányt, amék az Ecsedi tóba uralkodott oszt pusztította a nípeket. De nem bírt avval senki, mindeneket felfalt, legyilkolt, pedig egísz katonaság is próbálkozott vele. Ugy ílt a disztó sárkány a tóba mint egy valóságos király. Nagy palotát is építetett ott magának, a fele víz alatt vót, abba lakott. Eszt a sárkányt ölte meg nagy ügyesen ez a Vid. Nagyon örültek ennek a nípek. Vid meg, hogy a király elhiggye a tettit, kivette a sárkány három fogát és azzal ment föl Istvány királyhoz. Az is igen megörült a hőstettnek, nagy úrrá tette a Videt oszt neki atta a fődeket az Ecsedi tótul egész a Tiszájig. A sárkány kastéját meg várnak épitette meg oszt ott lakott. Sok falut alkotott, mert a népek kesztek mindenünnen visszgyünni…”61 A monda legkorábbi változatát a már említett Bethlen Farkasnál találjuk, akitől megtudjuk azt is, hogy Báthoryak régi címerét „Báthory Vid, egy bátor és szilaj ember három sárkányfogra változtatta, amelyeket a sárkány körbe forogva és farkát szájával elnyelve keretez be, azért, mert azt tartották róla, hogy az ecsedi mocsarakban megölt egy sárkányt. A későbbi időkben általában farkasfogaknak nevezték ezeket a fogakat.”62 A monda, ha torzulásokkal is, de majd minden Báthory birtokon fellelhető. Tarpán például 58. Ezt tükrözi Pálma Ferenc genealógiai táblája is. Szerinte Edmundus Anglus felesége Szent István névtelen lánya. Palma, Francisus: Notitia Rerum Hungaricarum… Tyrnaveniae, 1775. 135.

59. Fest: Eadmund Ironside… 26.

60. Budai Ferenc: Magyarország polgári históriájára való lexikon. 3. kötet, Khór és Wein, Nagyvárad, 1805, 751.

61. Dankó Imre: Egy történeti mondánk vándorlása. (A Báthoriak és a sárkány). Ethnographia LXXXIII. (1973) 3. sz. 327. Erdős Imre elmondása 1956.

62. Bethlen: i. m. 82.

148

Pénzes Szabolcs

úgy mesélik, hogy a Tiszában élő veszedelmes mérges kígyót, amitől úgy féltek az emberek, mint a sárkánytól, Báthory István egy szérűgereblyével verte agyon.63 Szilágysomlyón pedig azt tartja a hagyomány, hogy a helyi Báthory várral szemben lévő Púpos-hegy barlangjában lakó sárkányt pusztította el a család valamelyik őse.64 Azt, hogy a Báthory család maga is megőrizte emlékezetében a legendás sárkányölést II. Rákóczi Ferenc bizonyítja. „A nevezetes Báthori-család egyik ága Ecsedtől vette a nevét, s e vár akkor jutott öröklés útján családom birtokába, mikor ez a család apai részről való nagyanyámmal kihalt. Címerében három sárkányfog volt, a fogak körül egy sárkánnyal. Minden időkben az volt a hagyomány, hogy amikor a szkíták letelepedtek az országban, egyikük az Opes-nemzetségből megölt egy sárkányt azon a helyen, ahol aztán ezt a várat, jobban mondva házat építette, mert az erősséget csak néhány századdal később építették. Ekkor kapta a Bátor nevet. Emlékszem, hogy a kincstárunkban őrzött ritkaságok között láttam egy buzogányt, amellyel Bátor a szörnyeteget megölte. De a fegyver kicsisége nagyon kétessé teszi ezt a hagyományt.”65 A monda többféle változatban él, s a különféle változatokban összemosódik a főhős alakjában Bátor Opos és Vid személye. Dankó Imre, tévesen a „nemzetség egyik első névről ismert alakjának” Opost tette meg,66 akit a Képes Krónika Vecellin nemzetségéhez tartozóként említi,67 de lehetséges az is, hogy népi hős volt, akiről epikus alkotás szólhatott, s csak később sajátította ki alakját a Vecellintől származó Rád nemzetség.68 Bátor Opos kortársa volt, viszont a Gutkeled nemzetségből származó Vid, akivel együtt harcolt Salamon oldalán a hercegek ellen.69 Ám amíg Bátor Opos lovagi erényeket csillogtató, harcos hősalak, addig Vid „utálatos”70 cselszövő, mindazonáltal rendkívül befolyásos politikus. Kálti Márk azt írja róla, hogy: „Vid úgy irányította a királyt, mint a mester a tanítványát, s a király jog szerint nem, de valójában az ő alattvalója volt;”71 Természetesen nem elhanyagolhatóak Vid katonai erényei sem, mégsem lehetett oly módon harcos hősként ábrázolni, mint Opost, de a Képes Krónika szövegéből tudjuk, hogy Vid részt vett a Géza és László hercegekkel vívott csatákban és harc közben is esett el. Személye ily módon felhasználhatóvá vált a korbeli nemzetségi propagandában. Videt, bármennyire is visszataszító volt a Gutkeled nemzetség tagjai számára, egyszerűen nem lehetett megkerülni, mivel köztudomású volt róla, hogy e nemzetség tagja volt. Személyét tehát Opossal próbálták meg legitimizálni, hogy felhasználhatóvá váljon a korbeli nemzetségi propagandában, következésképpen a monda főhősének mindenképpen a Gutkeled nemzetségből származó Videt kell tartanunk. Egyébként nem kell csodálkoznunk Opos és Vid alakjának összeforrásán, hiszen „A történeti esemény 63.http://www.stg.co.hu/tiszahat/hungary/a_szatmar.htm (2006. október 30.)

64. Fetzer János Ferenc: Emlékek és leletek. Szilágysomlyó Báthori vára és temploma. Archeológiai Értesítő XXVIII. (1908) 1. sz. 2.

65. II. Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. Idézi: Nagy László: A rosszhírű Báthoryak. Kossuth, Bp. 1982, 13.

66. Dankó Imre: Bátor Opos-Vid és Beowulf Angolszász-magyar mondapárhuzam az Ecsedi-láp sárkányának mondájában. In: Jósa András Múzeum Évkönyve 1981-1983. Nyíregyháza, 1989, 25.

67. Képes Krónika 148.

68. Uo. 336.

69. Dankó Imre a nemzetségnek ezt a Vid nevű alakját nem ismeri. „Az is lehetséges, hogy Vid mondai személy, mert Vid nevű tagja a Gutkeled nemzetségnek csak későbbről, 1263-ból és 1310-ből ismeretes.” Dankó: Bátor Opos-Vid… 225.

70. Uo. 139.

71. Képes Krónika 45.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

149

vagy a valóságos történelmi személyek a legvégső esetben is csak két vagy talán három évszázadon át maradnak meg a nép emlékezetében. Azért van ez így, mert a nép emlékezete az egyedi eseményeket és a valóságos személyiségeket nehezen őrzi meg: az események helyett kategóriák, a történeti személyiségek helyett pedig archetípusok határozzák meg az effajta képzelet működését.”72Vid és Opos összekeverésére ad lehetőséget Magyar Kálmán vélekedése is. Ő Opos nevét ’Apa ős’-ként értelmezi, apa ős viszont lehetett Vid is!73 A sárkányölő mondának azonban egyéb furcsasága is van. Mégpedig az, hogy a benne szereplő legyőzött sárkány egyetlen olyan sárkánytípussal sem azonosítható, amelyeket a magyar hiedelemvilág ismer. Az Ecseddel kapcsolatos alapmondában szereplő antropomorf sárkány ugyanis királyi módon él egy félig víz alatt lévő várban. Legközelebbi magyar rokonaként talán a zomok „alfajaként” ismert sárkánykígyó nevezhető meg, de ez utóbbi nem emberszerű sárkány. A Báthoryak sárkányának párhuzamait egész máshol kell keresnünk. Dankó Imre igazolta, hogy a monda szoros párhuzamokat mutat a Beowulffal.

A Beowulf a 8. század körül, Angliában írásba foglalt, ógermán hősi ének, melynek történeti magva a 6. század elejére tehető.74Hőse Beowulf, aki már gyermekkorában tanújelét adta erejének és kitartásának. Felnövekedve egy vándor énekestől meghallotta, hogy Hrothgar dán király országában már tizenkét éve pusztít egy Grendel nevű szörny, mire felkerekedett és tizennégy társával elindult, hogy segítséget vigyen. A tiszteletükre rendezett vacsora után Beowulf és társai a palotában maradtak. Nem sokkal ezután megérkezett Grendel és megölte az egyik gaet harcost, de amikor a másodikra került volna a sor, Beowulf megragadta és kitépte a karját, mire Grendel, anyja mocsári barlangvárába menekült, ahol aztán belehalt sebébe. Grendel anyja a szörnyek szörnye, megbosszulandó fia halálát, Hrothgar udvarára tört és elragadta, majd megölte és felfalta Hrothgar legjobb barátját, Oeschert. Beowulf újra felajánlotta segítségét, részben azért is, hogy bebizonyítsa Grendel elpusztítását. Beowulf a mocsárba vetette magát, a támadó vízi szörnyek egész sorát vágta le, mígnem Grendel anyja megközelíthetetlennek hitt barlangjába nem ért. Ott aztán szörnyű harc árán, csodálatos kardjával levágta Grendel anyját is. Grendel hullája is ott volt a barlang sarkában. Beowulf, hogy bebizonyítsa Grendel elpusztítását, a szörny hulláját magával vitte a király udvarába. Hrothgar és udvara, de az egész ország fellélegzett, igen boldogok voltak, hogy megszabadultak Grendeltől. A király megjutalmazta Beowulfot, aki azonban nem maradt Dániában, hanem hazatért hazájába, népe, a gaetek közé (Götland). Itt Hygelac és fia Heardred halála után a gaetek királya lett. Már öreg volt, amikor egy sárkány rátört a geatok országára és pusztítani kezdte. Beowulf a sárkány otthonába, a hegyek közé ment, és megtámadta a veszedelmes fenevadat. A küzdelem közben azonban nehéz sebet kapott, s csak unokaöccsének, 72. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza. Európa, Bp. 1998, 72.

73. Magyar: i.m. 129. Ecseddel kapcsolatos nézeteinek ellentmond Maksai Ferenc: A középkori Szatmár megye. Budapest, 1940, 35-36. Eszerint a Gutkeled nemzetség sárvármonostori főága szatmári birtokainak központja a sárvári földvár volt, ami az Ecsedi-láp területén feküdt. A nemzetségi címerrel kapcsolatos vélekedését cáfolja: Csergheő Géza: A Gutkeled nemzetség címere. Turul IX. (1891) 1. sz.

Melléklet a 12. laphoz.

74. A Beowulfhoz lásd: Lewis E. Nicholson (szerk.): An Anthology of Beowulf Criticism Notre Dame,Univesity of Notre Dame Press, Indiana, 1963. és Chase, Colin: The Dating of Beowulf, University of Toronto Press, Toronto, 1997.

150

Pénzes Szabolcs

Wiglarnak sikerült halálos csapást mérnie a sárkányra. Amikor Beowulf érezte, hogy a végét járja, megparancsolta, hogy a sárkány barlangjában talált kincseket osszák szét népének.

A Dankó Imre által kimutatott párhuzamok röviden összefoglalva a következők.

Mindkét mondában konkrét földrajzi területek (az Ecsedi-láp vidéke és Dánia) és valós történeti személyek (István király illetve egyes változatokban Mátyás király és Hrothgar dán király, Beowulf75 és Vid) szerepelnek. Azonos a sárkány illetve a sárkányok lakhelye: a mocsár és az abban épült vár. Mindkét történetben a hősöknek bizonyítaniuk kell a sárkány megölését, amiért mindkét király saját maga és a nép háláját kifejezendő, gazdagon megjutalmazza őket. Tendenciózus hasonlóságként felhívja a figyelmet, hogy: „Hrothgar dán királynak népszerűsítenie kellett a népéhez csatlakozott, vagy éppen általa behívott és különféle kiváltságokban részesítetett idegeneket, mindenekelőtt a gaet hőst, Beowulfot, aki önzetlenül segítségére siet a királynak és országának, megöli a dánokat pusztító szörnyeket. Beowulf és népe, illetve a hozzá hasonló kegyekben részesített idegenek, ezáltal a segítő, a szabadító szerepében jelenhetett meg a dánok előtt, olyan hősök alakjában, akiktől semmiféle kiváltságot, gazdag ajándékot sem lehetett sajnálni; irigyelni még kevésbé.”76 Nincs ez másképp a 11. század Magyarországára érkező Gutkeled ősöknél sem. Tudjuk, hogy István király halála után, Péter király idejében felerősödött az idegenellenesség77 olyannyira, hogy András és Levente hazatérésekor, 1046-ban éppen dúlt a Vata-féle pogánylázadás. Nem gondolhatjuk azt, hogy ennek leverése egyenlő lenne az idegenellenesség megszűnésével. Ugyanakkor sejthető, hogy a hazánkban maradó Gutkeled ős vagy ősök csak 1057, Edward herceg hazatérése után kaphattak birtokot I. Andrástól. A két esemény között mindössze tizenegy év telt el, s az idegengyűlölet minden bizonnyal lappangó társadalmi jelenségként tovább élt. Ezért volt szüksége a nemzetségtagoknak a propagandára, amivel magyarázatot adtak, s elvitathatatlan jogot teremtettek szerzett címerükre és birtokaikra. Keresve sem találhattak volna jobb történetet erre, mint az óhazából szellemi örökségként magukkal hozott sárkányölő hagyományt, amit később szerencsésen összekapcsoltak a Szent László alatt feléledő sárkányölő Szent György kultuszával. „A nemzetségi monostor birtokai Nyíradonyban és Ábrány-Szentgyörgyön voltak. A monostor környékén az összes, egymástól már távol eső ágaknak is tulajdonában volt egy-két olyan falu, amelyben a Szent György névadás szerepelt. A Gutkeledek Apaj-ágánál volt Macs-Szentgyörgy, míg a Farkas-ág tulajdonában Gút szerepelt, ahol az említett Szent György tiszteletére emelt templom állt. A monostor közelében levő Ábrány-Szentgyörgy és Nyírbátor a Bátoriak ősi birtoka közt említhető. Az Egyedmonostori-ág tulajdonában a közeli Szent György községet találjuk Az István báni-ág Adony környéki birtoka Hugyaj, ahol ugyancsak Szent György templom áll. Végül a Lothárd-ág tulajdonában levő Ófehértó egyháza is jelentős lehetett, ahol a Szent György küzdelem ábrázolása is megtalálható.”78 Fontos azonban kijelentenünk, hogy a Bátori ősmondaként számon tartott történet régebbi, mint a magyarországi Szent György kultusz megjelenése és térhódítása. Az ősmonda nem a kultuszból építkezik, hanem önállóságára tekintettel, összekapcsolódik vele.

75. Beowulf 512–520 körül nagybátyja, Hygelac seregében a frankok ellen harcolva vesztette életét. Szabó György: Európai mítoszok és mondák. Kriterion, Bukarest, 1977, 27.

76. Dankó Imre: Bátor Opos-Vid… 29.

77. Képes Krónika 94.

78. Magyar: i. m. 124.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

151

A Bátoriak sárkányölő mondájával kapcsolatban szót kell még ejtenünk a Gutkeled nemzetség címeréről, amelyet szintén e mondához kapcsolódik. Ennek az az oka, hogy a monda legtöbb változatában szerepel az a motívum, amit Budai Ferenc így ad közre: „Kétség kivül az emlitett kigyó ölésére tzéloz hát a’ Báthori familia tzimerébenn, nem tsak a’ három fog, hanem a farkát harapó kigyóis.”79 Több, nem elsősorban heraldikával foglalkozó kutatónál összemosódik a címerpajzson található három sárkányfog és a címerpajzsot körülölelő, farkát harapó, vagy farkával nyakára tekeredő sárkány. A mondára azonban csak a három sárkányfogat lehet visszavezetni. A heraldikai szaknyelv a Gutkeled nemzetség címerét, ami a leszármazott családok címerében is tovább élt, így határozza meg: „veres mezőben három ezüst jobb-oldalék, sisakdísz a pajzsalak, veres zárt szárnyra illesztve.

Takaró veres-ezüst.”80 A nemzetségi címer az idők változásában is megőrizte ősi jellegét. Mindig idomult a korszak ízléséhez, de a nagyon ritka kivételektől eltekintve a címerképet mindig önállóan, kíséret nélkül használták a nemzetségből kivált mintegy harminc család tagjai. Így lehetett, a hazai heraldikában jóformán egyedülálló módon, a nemzetség „kizárólagosan szabadalmazott” jelvénye.81 Egészen más a helyzet a címerpajzsot körülölelő sárkánnyal. Ez nincs ott minden, e nemzetségből származó család címerében, hanem csak a legnagyobb hatalmúakéban: a Bátoriban, a Várdaiban és a Guti Ország családéban. Ez azért van így, mert ez a sárkány a Zsigmond király által, 1408-ban alapított Sárkány-rend, vagy más néven Sárkányos Társaság jelvénye. E rend lovagjai között két fokozat volt.

Az egyikben a huszonnégy legnagyobb hatalmú báró tartozott, s ők viselhették a címerükben a sárkányt és a keresztet is. A másik fokozat, amelynek korlátlan számú tagja lehetett, csak a sárkány viselésére jogosított fel. Mindhárom általunk említett család ennek a fokozatnak volt a tagja.82

Svevorum, Suevorum Végezetül összegezzük az eddigieket. A Nyáry Krisztina naplójában fennmaradt történetről megállapítottuk, hogy valóságos történelmi eseményről számol be, ami kapcsolatba hozható a Várdai család eredetével, s egyúttal a Gutkeled nemzetség származásával. Az angolszász hercegek vándorlásának ismertetésekor kiderült, hogy a hercegek hosszabb időt töltöttek Svédországban illetve a svédek szervezte Kijevi Ruszban. A Bátori ősmonda és a Beowulf párhuzamai szintén az északi származás lehetőségre mutattak rá. Mindezt azonban mindeddig nem egyeztettük össze a nemzetség eredetéről szóló magyarországi forrásokkal. Az alábbi táblázat, az angolszász források tekintetében a teljesség igénye nélkül, összefoglalja Svédország megnevezéseit, és a magyar krónikák Svábföldnek fordított helyneveit.83

79. Budai: i. m. 751.

80. Csomay József: Magyar nemzetségi címerek. Nap, Bp. 1995, 1224.

81. Csergheő: i. m. 11.

82. Bárczay Oszkár szerint a Sárkányos Társaságot már 1394 körül létrehozta Zsigmond, s 1408-ban csak új szervezetet adott neki. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Akadémiai, Bp 1897, 336-337.

83. Az angolszász krónikák szövegrészleteinek forrása: Laszlovszky: i. m. 163–249., a magyar krónikáké az SRH.

152

Pénzes Szabolcs

Angolszász források

Svédország neve

Suavorum

Magyar források Gutkeledek származása Svevorum, Suevorum, Kézai Simon Sueuorum Képes Krónika Sueuia, Sueuie, Sweuie

Adamus Scotus

Suanorum

Albericus Monachus

Aelredus

Suecorum

Pozsonyi Krónika

Swewia

Chronikon Mailrosensis

Swavorum

Mügeln Henrik

Swoben, Sweuis

Florence of Worchester

Suanorum

Henricus Knighton

Suavorum

Iohannes Brompton

Suevorum

Iohannes histographus

Suevorum

Ordericus Vitalis

Sueno

Ranulphus Higdenus

Suavorum

Rogerus de Wendover

Suanorum

Simeon Dunelmensis

Suavorum

Vita s. Margaretae

Suedorum

William Malmesbury

Swevorum

Az alaki hasonlóságok illetve egybeesések teljesen nyilvánvalók. E különös tény magyarázata a két népnév közös gyökerű etimológiájában keresendő. Tacitus De origine et situ Germanorum című munkájában az alábbiakat írja: „Most a suebusokról kell szólnunk, akiknek népe nem egységes, mint a chattusoké vagy tenctereké, mert Germania nagyobb részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket.”84Jordanes egyébként szintén gyűjtőnévként használja a suehans alakot. Tacitus felosztásában az északi germánok csoportjában találjuk a suiones népét, a mai svédek őseit, a nyugati germánok nagy családjában pedig azt a suevi népcsoportot, melybe mások mellett a longobárdok, a markomannok, a kvádok és a névadó suevik, a mai svábok ősei tartoznak. A Svéd Etimológiai Szótár szerint a két nép elnevezése egy tőről fakad, mégpedig a suē- alaptőről.85A két ország azonos elnevezésének problémája mindaddig fennállt, míg mindkét helyen a latin volt a tudomány nyelve.

Sőt a Suevorum alak nemcsak e két területet jelölte, hiszen a 600-as években Isidorus Hispalensis még a szvévek hispániai királyságáról írt Historia de regibus Gothorum, Vandalorum et Suevorum című munkájában, ám ha valaki lelkesen fellapozza Felix Faber 1489-ben napvilágot látott Historia Suevorum-át sem a svédekről, sem a svábokról, de még csak a szvévekről sem gazdagíthatja bőségesen ismereteit, hiszen a könyv Svájc történelméről szól. A területek azonos elnevezése a magyar tudósok számára is nyilvánvaló volt, hiszen mi mással lehetne magyarázni azt a tévedést, hogy Nagy Iván a Magyarország családjai című munkájában, sőt az őt idéző Pallas és Révai Lexikonokban a Gutkeled nemzetség sváb származásúként van leírva, míg a Bátori család svéd eredetűként. A krónikások tehát pontosan írják le a Gutkeledek származási helyét, még akkor is, ha a történetet sváb vonatkozásokkal színezték ki, s a névalakot is idővel a Svábia felé közelítet84. Borzsák István (ford.): Tacitus összes művei. http://mek.oszk.hu/04300/04353/html/01.htm#2 (2007. január 24.)

85. Hellquist, Elof (szerk.): Svensk Etymologisk Ordbok. Lund, 1922, 915.

A Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban

153

ték. Ami tény, hogy a legkorábbi krónika, esetünkben a Kézaié, Svevorum-ot jelöli meg származási helyként. 1000 körül pedig Svevorum királya, egy ekkortájt vert pénzérme tanúsága szerint, nem más, mint Olaf Skötkonung.86

86. Olaf Skötkonung egy 1000k vert pénzérmének előlapján „Olof Rex Svevorum” felirat olvasható. Malmer, Brita: Kung Olofs mynthus i kvarteret Urmakaren. Sigtuna, Signuta Museum, 1991, 21.

C. Tóth Norbert

Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején1 Négy éve, 2003 őszén jelent meg a Szabolcs megye hatóságának okleveleiből készült forráskiadvány, amelynek elején közöltem a megye ispánjainak és alispánjainak hivatalviselési idejét.2 Azonban a források hallgatása miatt az 1461 és 1486 közötti időből egyetlen egy ispánt sem tudtam felsorolni, így a vonatkozó helyre a „[Nincsen adat.]” szöveg került. Az utolsó szabolcsi ispán, akit ismerünk, Várdai (ifj.) Miklós volt. E Miklós kisebb-nagyobb megszakításokkal, hol egyedül, hol valamelyik családtagjával 1435 óta állt a megye élén. Halála valamikor 1461. november 3a előtt következett be.3 A könyv megjelenése óta eltelt jónéhány év, de konkrét adatot továbbra sem találtam arra, hogy Mátyás király uralkodásának majdnem teljes tartama alatt kik töltötték be a megye ispáni székét. (A jelen esetben az természetesen fel sem merülhet, hogy több mint két évtizedig betöltetlen maradt volna a tisztség.) Már akkor sejtettem, hogy a megoldást az alispánságot viselt személyek életrajzi adatainak összegyűjtése és részletes elemzése hozhatja meg, ám akkor erre különféle okok miatt nem került sor. Most azonban egy másik téma kapcsán újból napirendre került a probléma és a mondott adatgyűjtést el kellett végeznem, mégha a kutatás nem is pontosan e személyekre, illetve időszakra irányult. A vizsgálat alapját az képezte, hogy az alispán és az ispán személye között valamilyen viszony állt fenn. Természetesen arra ügyelnünk kell, hogy az ispán és az alispán között ez a kapcsolat nem feltétlenül a familiáritás keretein belül írható le. Holub József munkássága4 nyomán ugyanis általánosan elfogadottá vált az a modell, hogy a nemesi megyében az alispán(ok) a megye ispánjának a familiárisai. Az általa első sorban a Zala megyei hatóság működésére vonatkozó 1. A szerző a Magyar Tudományos Akadémia – Szegedi Tudományegyetem – Magyar Országos Levéltár Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos munkatársa. A tanulmány elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00433/06) támogatta.

2. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1387–1526) Budapest–Nyíregyháza, 2003.

(A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 53. Szerk. Németh Péter.) (=Szabolcs) 13-15.

3. Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vásonkeö. A zichi és vásonköi gróf Zichycsalád idősb ágának okmánytára. Szerkesztik Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezső, Kammerer Ernő, Döry Ferenc, Lukcsics Pál. I–XII. Bp., 1871–1931. (=Zichy) XII. 272. Várdai István kondoleáló levele Miklós özvegyéhez.

4. Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. (Adatok középkori vármegyei közigazgatásunk történetéhez.) Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének negyvenedik, szemináriumi vezetőtanárságának harmincadik évfordulója ünnepére. Bp. 1917. 186-211. (=Holub: Főispán); Uő: Zala megye története a középkorban I. Pécs 1929. (=Holub: Zala) 146-147.

források alapján elvégzett vizsgálata szerint a(z) (fő)ispánok „magánfamiliájukból s rendesen annak legelőkelőbb csoportjából, várnagyaik és gazdatisztjeik, officialisaik sorából” választották alispánjaikat. Majd aztán e „familiarisi viszony lett a forrása az alispáni hatalomnak, s ennek a viszonynak természete magyarázza meg a főispán és alispán viszonyának jogi természetét is.”5 Minthogy a familiárisi viszony bizonyos feltételek teljesülése esetén felbontható volt, így az alispán hivatalban maradása az ispánjának „tetszésétől függött.” Az ispánváltáskor természetesen az alispán is urával együtt távozott tisztségéből.6 Ez a helyzet, illetve viszony majd csak a Mátyás-korban kezd megváltozni, hogy aztán az 1500-as évekre a törvényekben is megjelenjen ennek lenyomata. 7 Holub Józsefnek egy megye alapján leírt következtetéseit a későbbi történetírók általánosították, és bár az ő nyomdokain haladva, de attól kicsit eltérve az a közvélekedés alakult ki, hogy ha X Y egy megye ispánja, akkor a megye alispánját automatikusan az ő familiárisának tekintjük.8 Ezzel az általánosítással szemben ugyanakkor nem régiben Horváth Richárd arra hívta fel a figyelmet, hogy miután megvizsgálta Abaúj megye tisztségviselőinek familiárisi hátterét az 1456–1470 közötti időszakban, a következő megállapításra jutott: habár a Rozgonyiak töltötték be az ispáni tisztet, mégis az alispánok névsora 1462-től „jól azonosítható Szapolyai-familiárisokból, legfontosabb váraik ... várnagyaiból áll.”9 A probléma azonban az, hogy a forráshiány miatt egy-egy személy esetén az alispánsága – néha ez csupán egy adat – az egyetlen fogódzó arra, hogy kinek a familiájába tartozhatott az illető. A jelen esetben egyszerűbb, ha nem is könnyebb helyzetben vagyunk. A célunk az, hogy az ismert alispánokról olyan adatokat gyűjtsünk össze, amelyek révén kísérletet tehetünk a megyésispán(ok) személyének meghatározására. Tulajdonképpen a jelen tanulmánnyal kísérletet teszek a két megközelítési mód együttes alkalmazására. Innen azonban a témából adódóan egy rövid időre adattár jellegűvé kénytelen válni munkánk. Így tehát a kérdéses időszakban az alispáni tisztet viselők nevét – a könnyebb kezelhetőség végett – ABC rendbe szedtem. (Az alispánok tisztségviselésének időrendi listáját mindenki megtalálhatja idézett munka 14-15. oldalán.) A személyek nevei után hivatalviselésük tartama következik, ennek jegyzetelésétől eltekintettem. Majd ezek alatt következnek azok az életrajzi adatok, amelyek segítségével képet kaphatunk arról, hogy kinek a familiájába tartoztak/tartozhattak.

Anarcsi Tegzes Péter (Péter fia)

1462. III. 8. – 1464. VIII. 27.

1468. II. 15. – 1470. V. 7.

Gutkeled nembeli.

1465. XII. 4. Várdai István kalocsai érsek megbízottja.10 1466. I. 14. Ismét Várdai István kalocsai érsek megbízottja.11 1468. IX. 4. Várdai István érsek Fehérvárról küldött levelében intézkedik ügyében.12

5. Holub: Főispán 193.

6. Holub: Főispán 199.

7. Holub: Főispán 206., 211. és Uő: Zala 148.

8. Csak a legfontosabb munkát idézzük Holub: Zala 143. és Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. História Könyvtár, Budapest 1996. (=Engel: Archontológia) 9. Horváth Richárd: A Felső Részek kapitánysága a Mátyás-korban. Századok 137 (2003) 929-954.; 939.

10. Zichy X. 351.

11. Zichy X. 352.

12. Zichy X. 463.

156

C. Tóth Norbert 1469. VIII. 15. Az érsek Kalocsáról küldi Várdára.13 1471. VII. 12. Kisvárdai Miklós fiaival együtt panaszolja be Kisvárdai László özvegyét és fiait hatalmaskodásaik miatt.14 1471. IX. 18. Várdai Miklós özvegyének és fiainak bákai officiálisa.15

Apagyi Péter (László fia)

1470. IV. 9. – 1471. VIII. 26.

Gutkeled nembeli.

1464. VI. 30. Kisvárdai László familiárisaként Tégláson hatalmaskodik.16 1466. III. 13. A Várdaiak és Kállói János közötti ügyben kijelölt királyi ember.17 1468. IX. 9. A Várdaiak ügyében kijelölt királyi ember.18 1472. IX. 11. Várdai Miklós özvegyének és fiainak familiárisa.19

Ártánházi László (Dávid fia)

1450. X. 19.

1453. II. 19. – 1454. V. 27.

1479. X. 25. – 1482. VIII. 12.

1449. VI. 14.e. Várdai István Ferrarából küld általa levelet nagybátyjának, Miklósnak.20 1470. IV. 9. Várdai Miklós fiainak familiárisa.21 1473. VII. 5. Kijelölt királyi ember Parlagi György iktatására.22 1483. III. 3. Kijelölt királyi ember a Károlyiaknak Szakolyi Miklós elleni perében.23

Butkai Helele Tamás24

1467. X. 12.

1457. V. 27. Várdai István kalocsai választott érsek Budáról küldi Perényi Pálhoz.25

Csúri Gergely

1476. VIII. 26. – 1484. X. 18.

1470. IV. 9. kijelölt királyi ember Szakolyi Miklós és Palágyi Simon ibrányi várnagy, szakolyi officiális közötti ügyben.26 13. Zichy XII. 286.

14. Szabolcs 170/621.

15. Zichy XI. 98-101.

16. Zichy X. 311.

17. Zichy X. 360.

18. Zichy X. 465.

19. Zichy XI. 110.

20. Zichy XII. 217., magyar kivonat.

21. Szabolcs II. 169/615.

22. Codex diplomaticus comitum Károlyi de Nagy-Károly. A nagykárolyi gróf Károly-család oklevéltára I–V. Sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Bp., 1882–1897. (=Károlyi) II. 432.

23. Károlyi II. 513.

24. Azonosítása meglehetősen nehéznek igérkezik, jóllehet a Helele név meglehetősen ritka. A Zsigmondkorból ismeretes egy Helele nevű ember, aki Munkácsi Tódor herceg, majd kaffai Pán András familiárisaként munkácsi alvárnagy (1416-7) volt. (Engel: Archontológia II. 97.) Az 1428-31 közötti időből ismerünk egy bizonyos Keresztúri Helelét, aki Hegy és Helmec birtokok alhatárosa. Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei (1299–1526) (A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle Füzetei 3. szám.

Szerk. Németh Péter.) Nyíregyháza, 2006. (=Bereg) 76/175. – A következő adatunk róla az 1400-as évek közepéről van: 1459-ben Helele fia: Tamás fia: Mátyás és nővérei: Margit, Endrédi Zovárd fia: Ferenc és Katalin, Fancsikai id. Mózes feleségei, Jusztina Naményi Miklós és Anna Magyfalvi János özvegyei. (DL 38328.) – Azonban 1462-ben már Helele Tamás nem élt, mivel özvegyét, Veronikát említik. (DL 38229.) Így vele való azonosítása nem lehetséges, esetlegesen felmerül, hogy Helele Tamásnak volt egy másik, Tamás nevű fia is. – Ugyanakkor ismerünk egy Butkai Tamás mestert 1483-ból. (DL 67095.)

25. Zichy XII. 251. (Heley Tamás néven.)

26. Zichy XI. 50.

Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején Gúti János

157

1453. II. 19. – 1461. IV. 27.

1467. X. 12.

Gutkeled nembeli.

1453–62 között Várdai Miklós és Aladár volt a megye ispánja.

1454. I. 26. Várdai István megbízottja.27 1459. X. 2. Az érsek Bácsról küldi Várdai Miklóshoz.28 1460. IX. 17. Gégényi Tepe Miklós özvegyének ügyvédje.29 1469. V. 8. előtt a Várdaiak madai officiolátusában élete végéig birtokrészt kap, amelyet özvegye: Oroszi Fülöp leánya: Anna (most Gúti Porkoláb Miklós felesége) visszaadott a kialkudott összegért a tulajdonosoknak; Jánosnak nem volt fiú örököse, két leányát Veronikának és Annának hívták.30

Halasi Kenéz Dénes

1484. V. 3. – V. 24.

Henei Benedek

1485. V. 6. – VIII. 1.

Konyári Nagy Gergely

1484. V. 3. – X. 18.

Perkedi László

1470. IV. 9. – 1474. VII. 25.e.32

1478. VIII. 4. Ugocsa megye alispánja.31

1473. VII. 5. Parlagi György iktatására kijelölt királyi ember.33

Petri Ders Gergely (László fia)

1462. III. 8. – 1464. VIII. 27.

Hontpázmány nembeli.34 1456. VIII. 8. Várdai István érsek előreküldött intézője Budán.35 1464. III. 4. Az érsek és frater-ei ügyvédje az országbíró előtt Budán.36 1466. III. 13. A Várdaiak és Kállói János közötti ügyben kijelölt királyi ember.37 1472. IX. 29. Fogott bíró Várdai László özvegye és fiai meg Várdai Miklós özvegye és fiai közötti ügyben.38

Rozvágyi János 1466.

1467.

1467.

1468.

1466. VIII. 18. – 1467. I. 5.

1468. II. 15.

III. 13. A Várdaiak és Kállói János közötti ügyben kijelölt királyi ember.39 III. 17. Várdai István érsek Budáról küldi Várdai Miklós özvegyéhez.40 VII. 21. Várdai István érsek megbízottja.41 XII. 4. Az érsek Bácsról küldi Várdai Miklós özvegyéhez.42

27. Zichy XII. 236.

28. Zichy XII. 260.

29. Zichy X. 116. Köztük Jákói Szilágyi Gergely, aki Várdai familiáris (uo. XII. 275.) volt.

30. Zichy XI. 14.

31. C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei (1290–1526) (Az MTA–MOL Zsigmondkori Oklevéltár Kutatócsoport kiadványa) Budapest, 2006. (=Ugocsa) 20.

32. Meggyilkolták.

33. Károlyi II. 432.

34. Engel: Archontológia II. 60.

35. Zichy XII. 247.

36. Zichy X. 288.

37. Zichy X. 360.

38. Zichy XI. 114.

39. Zichy X. 360.

40. Zichy XII. 284.

41. Zichy XII. 285.

42. Zichy XII. 286.

158

C. Tóth Norbert 1471. V. 31. Ellátmányt kapott Ajak birtok jövedelméből.43 1471. IX. 18. Várdai Miklós fiainak officiálisa.44 1472. IX. 11. Várdai Miklós özvegyének és fiainak familiárisa.45

Sényői Antal (Sebestyén fia)

1473. VIII. 23. – 1478. VII. 27.

1455. II. 13. A Várdaiak ügyében a királyi kúriából kiküldött ember.46 1462. VI. 28. A Kállói Lőkösök ügyében a királyi kúriából kijelölt királyi ember.47 1473. VII. 5. Parlagi György iktatására kijelölt királyi ember.48

Szováti Szederkény István

1485. VI. 6.

Sztritei László (Domokos fia)

1465. VIII. 26. – 1467. I. 5.

1447., 1454. Ung megye követe az országgyűlésen.49 1463. VIII. 7. Várdai István érsek Erdélybe küldi ügyei intézése végett.50 1465. V. 11. Az érsek Budáról küldi Várdai Miklós özvegyéhez.51 1466. I. 14. Az érsek őt küldi a census beszedésére szabolcsi birtokain.52 1466. III. 13. A Várdaiak és Kállói János közötti ügyben kijelölt királyi ember.53 1467. III. 17. előtt meghalt, mivel hagyatékáról intézkedik az érsek Budán.54

Várdai Mihály (Pelbárt fia)

1465. VIII. 26. – 1466. VI. 23.

Gutkeled nembeli, István kalocsai érsek testvére.

Végére érve az alispánok és életrajzi adataik felsorolásának, érdemes összesítenünk azokat. Az összesen 18 darab alispán három csoportba sorolható: Az elsőbe mint családtag, egyedül Várdai Mihály tartozik. Ő valószínűleg István kalocsai érsek Mihály nevű öccsének feleltethető meg, aki a forrásokban 1440-től55 mutatható ki, további adataink hiányában feltételezhető, hogy viszonylag korán, valószínűleg az 1460-as évek végén meghalt. Személyének a Várdai családhoz kötése természetesen nem igényel különösebb magyarázatot.

A második csoportba azok kerültek, akiknél kimutatható, hogy a Várdai család, vagy azonbelül is Várdai István kalocsai érsek familiárisai, officiálisai, illetve bizalmi emberei voltak. E kör összesen nyolc főből áll, amelyből hetet az érsek és ötöt – az átfedések miatt – a család embereinek tarthatunk. Kezdjük az utóbbiakkal: Anarcsi Tegzes Péter pályája elején az érsek embereként tevékenykedik, ekkor viseli alispánságait (1462–64, 1468–70) is, majd István halála (1471. április 22.e.)56 után, mint a Miklós-fiak és az özvegy bákai officiálisa tűnik fel. – Ártánházai László az első alispánsága (1450, 1453–4) idején Várdai Miklós, míg a második 43. Zichy XI. 79.

44. Zichy XI. 99-101.

45. Zichy XI. 109.

46.Bereg 84/201-202.

47. Szabolcs II. 157/575.

48. Károlyi II. 432.

49. Engel: Archontológia II. 235.

50. Zichy XII. 276.

51. Zichy X. 339.

52. Zichy X. 352.

53. Zichy X. 360.

54. Zichy XII. 284.

55. Engel Pál: Magyar középkori adattár. Arcanum Digitéka, PC-CD-ROM Bp., 2001. (=Engel: Genealógia) Gutkeled nem 5. Sárvármonostori ág 10. tábla: Várdai.

56. Zichy XI. 83.

Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején

159

alatt (1479–82) az özvegy és fiai familiárisaként fordul elő. – Gúti János is a „régi motorosok” közé tartozik: 1453-61 között Miklós alispánja, majd 1467-ben ismét elnyerte a hivatalt, miközben a néhai Miklós családjának madai officiálisa volt.

– A negyedik Petri Ders Gergely, aki Várdai Miklós utolsó alispánja volt (1462-64), de kimutatható mind az érsek, mind a család szolgálatában. – Végül Rozvágyi Jánosról kell megemlékeznünk, aki 1466-8 között volt alispán. Ő is egyaránt kimutatható az érsek és a család szolgálatában, bár az utóbbiak esetében csak az érsek halála után. Ráadásul az ő esete jól példázza azt is, hogy mennyire alkalomszerűen voltak az alispánok Várdai István által kinevezve: János 1467. január 5-e után eltűnik egy évre a megyei oklevelek intitulatio-iból, hogy aztán 1468. február 5-én újból oklevélkiadóként bukkanjon fel. A források alapján azonban megfejthető e hiátus. Rozvágyi Jánost ugyanis az érsek valamikor 1467. január 5-e után magához rendelte, hogy aztán március 17-én már Budáról küldje Várdai Miklós özvegyéhez. Továbbá július 21-én már azt kéri Ozsvát főesperes útján az özvegytől, hogy mivel Lövői Gergely és Sztritei László is meghalt, az általuk nála lerakott pénzt vagy Ozsvát, vagy Rozvágyi útján küldje el neki. Ezek után 1468. február 15-én János ismét alispánként szerepel, hogy végül december 4-én az érsek már Bácsról küldje Rozvágyit bizonyos házassági ügyek elintézésére Miklós özvegyéhez. – A második csoport további három tagja: Apagyi Péter, Butkai Helele Tamás és Sztritei László viszont csak az érsek szolgálatában állott és eképpen alispánságaikat is az ő megbízásából viselhették. – Jól látszik, hogy az érsek úgy tekintett a megye alispáni tisztségére, mint amelyet nyugodtan rábízhat az éppen otthon lévő familiárisára. (Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy az alispáni poszt meglehetősen elértéktelenedett.)

A harmadik csoportban kaptak helyet azok a személyek, akiknek kapcsolatairól semmilyen információval nem rendelkezünk. E csoport azonban legalább két részre osztható. Amíg ugyanis Csúri Gergely (1476-84), Perkedi László (1470-74) és Sényői Albert (1473-78) kilenc, öt, illetve hat évig viselték hivatalukat, addig Halasi Kenéz Dénes (1484), Henei Benedek (1485), Konyári Nagy Gergely (1484) és Szováti Szederkény István (1485) csupán egy-egy évig álltak a megye élén és a hazai forrásanyag fényében korántsem egyedülálló módon Henei Benedeket kivéve, egyelőre semmilyen más információval sem rendelkezünk személyükről.57 Benedek ugyanis 1478-ban mint ugocsai alispán tűnik fel, azonban szerencsétlenségünkre e megye esetében is ugyanaz a problémánk, mint Szabolcs megyénél: 1459 és 1481 közötti időszakból nem ismerjük a megye ispánjainak nevét.58 E négy személy meglehetősen zaklatottnak tűnő hivatalviselése talán már az átmenetet rejti a következő, forrásokkal is alátámaszthatóan szabolcsi ispánként fungáló Ráskai Balázs hivatalviselése (1487-90) felé. Ő azonban, mint azt tudjuk, egyben Corvin János embereként beregi ispán (1484-90) is volt.59 – A másik három, hosszabban alispánságot viselt ember esetében azonban rendelkezünk egy-egy adattal, amelyből óvatos következtetéseket talán levonhatunk. Csúri Gergely 1470ben mint Szakolyi Miklós, a volt szabolcsi ispán által kijelölt királyi embereként tűnik fel. Perkedi László és Sényői Antal szintén kijelölt királyi emberekként szerepelnek együtt 1473-ban, amikor Parlagi György királyi ajtónállómester nevezte meg az iktatás elvégzésére őket. Bár a királyi embernek való jelölésből 57. Kézenfekvőnek látszott a leleszi konvent Acta anni sorozatának 1480–1485 közötti okleveleinek az átnézése, de ezekben sem találni nyomát e négy személynek.

58. Ugocsa 20.

59. Bereg 18.

160

C. Tóth Norbert

óvakodnék túlzott következtetéseket levonni, de mivel Engel Pál egy megye esetében világosan bebizonyította, illetve több ilyen tipusú adattal is rendelkezünk,60 annyit leszögezhetünk, hogy a kijelölt királyi embereket az ügy kérelmezője vagy kedvezményezettje nevezte meg.61 Természetesen ezzel nem akarom azt állítani, hogy az illető egyben a kijelölő úr familiárisa is lett volna, de mindenesetre ismerte és megbízott benne. Mit tudunk hát e két személyről? Szakolyi Miklós Hunyadi János familiárisaként szabolcsi ispán, tokaji várnagy volt.62 Azt viszont nem tudjuk, hogy Mátyás uralkodása alatt betöltött-e valamilyen tisztséget. Parlagi György 1464 és 1470 között diósgyőri várnagy és borsodi ispán volt. Mivel a vár királyi tulajdonban volt, így annak várnagya is királyi alkalmazásban állott.63 De utána is megmaradt királyi szolgálatban, ugyanis 1470 novemberének végén őt nevezte ki Mátyás a leváltott Tuz János helyett ajtónállómesternek.64 Ám mindezek előtt 1456-ban, láss csodát, György Hunyadi familiárisaként tokaji várnagy volt.65 Így korántsem meglepő, hogy Hunyadi János familiárisa a fiánál folytatta familiárisi szolgálatát. Áttekintve immáron újból adatainkon és a fentebb leírtakon, a következő megállapításokat tehetjük: a Várdai családhoz, illetve – mivel a család tagjai kiskorúak voltak – az érsekhez köthető személyek hivatalviselése nem terjedt túl az egyetlen Ártánházi László második hivatalviselése (1479-82) kivételével az 1471-es éven. Ugyanakkor a Várdaiakhoz nem köthető személyek hivatalviselése nem előzte meg az 1470-es évet, sőt közülük a hosszabb ideig alispánként fungáló személyek esetében erős gyanúnk támadt arra, hogy királyi vagy a királyhoz (Erzsébet anyakirályné, Corvin János) köthető szolgálatban álltak. Ez utóbbit erősítheti még egy dolog: Bereg megye Erzsébet anyakirályné által állított alispánjai között megtalálható Sényői Mihály, aki 1477. január 13-a és 1479. szeptember 6-a között mutatható ki. Továbbá ugyanő 1482-ben mint beregszászi officiális szerepel.66 – Ártánházi László személyével kapcsolatban azonban akadnak problémák. Az egyik, hogy egyelőre nem tudjuk megállapítani, hogy egy és ugyanazon személyről van-e szó, mert ha igen, akkor úgy tűnik, hogy szolgálatot váltott, ugyanis ő is – mint Perkedi László és Sényői Antal – szintén szerepel a Parlagi György iktatását elrendelő parancs kijelölt királyi emberei között. Így tehát nem társbérlet alakult ki 1479 és 1482 között a megyében – ez egyébként korántsem lenne példa nélkül való67 –, hanem Ártánházi is a király, illetve Erzsébet anyakirályné embereként lett alispán Csúri Gergely mellett. Az anyakirályné halála után (1483. július 10. u.) a kezén volt, illetve több más birtok Corvin János vagyonát gyarapította. Ez az év egyébként is fordulópont volt a megyésispánok betöltésének gyakorlatában.

Ettől kezdve ugyanis egyre több megye élére került olyan ember, aki Corvin (illetve Mátyás) nevében irányította az adott megyét. Így történt a már említett Bereg 60. pl. Zichy XII. 258.

61. Engel Pál: Királyi emberek Valkó megyében. Vár, honor, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 578-599.; 590594.

62. Szabolcs II. 13-14. és Engel: Archontológia II. 219.

63. Miskolc város története I. A kezdetektől 1526-ig. Szerk. Kubinyi András. Miskolc 1996. (Diósgyőr várnagyai 1458–1526 című rész) 437. (Az adatokra Horváth Richárd hívta fel a figyelmemet, amelyet ezúton is köszönök neki.)

64. Kubinyi András: Mátyás király. Vince kiadó 2001. (Tudomány–Egyetem) (=Kubinyi: Mátyás) 71.

65. Engel: Archontológia II. 186.

66. Bereg 18.

67. Vö. Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái. A Veszprém megyei múzeumok közleményei 16–1982. 169-180. (=Kubinyi: Megyésispánságok) 169-170.

Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején

161

megyével is, ahová Ráskai Balázs budavári udvarbírót nevezte ki a király.68 Mivel ez már Erzsébet halálát követő évben, 1484 márciusában befejezett tény volt,69 minden valószínűség szerint Szabolcs megye élére is megtörtént ekkor a kinevezése, de legkésőbb 1486-ban már szabolcsi ispán volt,70 habár oklevelesen csak 1487 januárjától mutatható ki.71 (A megyének 1486-ból nem maradt fenn oklevele.)

Ha tehát feltételezéseink kiállják az idők próbáját, akkor a következőképpen rekonstruálhatjuk az 1462 és 1485 közötti időszak ispánjait és azok alispánjait: Várdai István kalocsai érsek alispánjai 1461 végétől – 1471 tavaszáig Anarcsi Tegzes Péter 1462. III. 8. – 1464. VIII. 27.

Petri Ders Gergely 1462. III. 8. – 1464. VIII. 27.

Sztritei László 1465. VIII. 26. – 1467. I. 5.

Várdai Mihály 1465. VIII. 26. – 1466. VI. 23.

Rozvágyi János 1466. VIII. 18. – 1468. II. 15.

Gúti János és Butkai Helele Tamás 1467. X. 12.

Anarcsi Tegzes Péter 1468. II. 15. – 1470. V. 7.

Apagyi Péter 1470. IV. 9. – 1471. VIII. 26.

Erzsébet anyakirályné alispánjai 1470 – 1484 Perkedi László 1470. IV. 9. – 1474. VII. 25.e.

Sényői Antal 1473. VIII. 23. – 1478. VII. 27.

Csúri Gergely 1476. VIII. 26. – 1484. X. 18. Ártánházi László 1479. X. 25. – 1482. VIII. 12. „A váltás alispánjai” 1484/148572 Halasi Kenéz Dénes 1484. V. 3. – V. 24.

Konyári Nagy Gergely 1484. V. 3. – X. 18.

Szováti Szederkény István 1485. VI. 6.

Henei Benedek 1485. VI. 6. – VIII. 1.

Király, illetve Corvin János ispánja 1486–1490 Ráskai Balázs ispán 1487. I. 8. – 1490. II. 8.

Petneházi Mátyás alispán 1487. II. 12. – 1490. II. 8.

Az ispánok megismerése után különösebb meglepetés nem érhetett minket, hacsak az nem, hogy Várdai István egyúttal kalocsai érsek (1457–1471), korábban V. László király (1440–1457) titkos alkancellárja (1456), majd kancellárja (1457) volt. A vizsgált korszakban pedig Mátyás király fő- és titkos kancellárja (1464–).73 Az korántsem volt szokatlan, hogy egy főpap örökös ispánja lett annak a megyének, amelyben székhelye feküdt, sőt e tendencia Mátyás uralkodása alatt különösképpen 68. Kubinyi: Megyésispánságok 174.

69. Bereg 18.

70. Vö. Kubinyi: Mátyás 114.

71. Szabolcs II. 183/666.

72. Azért e kifejezéssel illettem e négy személy alispánságát, mivel egyelőre egyikőjüket sem tudjuk elhelyezni a familiaritás mezején. Azonban nagy valószínűséggel ad hoc kinevezett emberekről lehet szó, akik annak idején Erzsébet királyné szolgálatában álltak.

73. Személyére és hivatalaira legutóbb lásd Kubinyi András: Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464. évi kancelláriai reform történetéhez. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Philosophica, Tomus IX. – Fasciculus 1. Miskolc 2004. 25-58.

162

C. Tóth Norbert

felgyorsult: 1464-ben a váradi püspök Bihar, 1472-re az egri Heves és 1478-tól a pécsi püspök Baranya megye örökös ispánja lett.74 Arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy a kalocsai érsekek mikor lettek Bács megye ispánjai. Amíg Hajnik Imre Pray Györgyre hivatkozva az 1464-es dátum mellett foglalt állást, sőt idéz egy 1444-es adatot is,75 addig Kubinyi András inkább az 1478-as esztendő mellett hozott fel adatokat. Azonban mindkettő mellett sorakoztathatók fel érvek.

Az előbbi esetben párhuzamként kínálkozik, hogy 1464-ben a koronázás utáni országgyűlésen nyerte el a váradi püspök is Bihar megye örökös ispánságát, az utóbbi mellett viszont az szól, hogy Bács megye a macsói bánok hatalma alá tartozott, amelyet Újlaki Miklós halála után, 1478-ban megszüntettek. Azonban annak Kubinyi is felveti a lehetőségét, hogy a kalocsai érsekek már korábban, éppen a bán ellenőrzéseképpen kapták volna meg az ispánságot.76 Habár mindkettőjük érvei helytállóak, mégis a kalocsai érsekek örökös ispánságát Bács megyében korábbra is visszavezethetjük.

A középkori örökös ispánságokról a legbővebben az előbb már idézett Hajnik Imre írt e témájú kismonográfiájában. A munkában összesen 39 (a középkorból 15) megye esetében tudta kimutatni, hogy élükön 1870-ig, hosszabb-rövidebb ideig főpapi vagy világi személy (család) állt örökös ispánként. Az örökös ispánságok sorát kétségkívül Esztergom megye nyitja, amelynek élén 1270 óta a mindenkori érsekek álltak.77 Ezt követi, már az Anjouk uralkodása alatt további három megye: Veszprém, Nyitra és Győr. Mindhárom élére egyszerre, 1313-ban került a megyében székelő püspök. A főpapok örökösnek mondott ispánsága azonban nem tartott tovább 1318/1323-nál, ugyanis I. Károly király hatalma megerősödésével visszavette a tisztségeket.78 Fia, Lajos uralkodása alatt egyetlen változás történt, még pedig a mindenkori vránai perjelek 1353-tól Dubica megye örökös ispánjai lettek. 79 Ezek után a század végéig nincsen adatunk újabb megyék örökös ispánságára. Azonban Zsigmond trónralépése változást hozott e kérdésben is: 1392ben a veszprémi püspökök, 1399-ben a Cilleiek lettek Varasd, illetve Veszprém megye örökös ispánjai.80 A két eddig is ismert adat között azonban 1398. május 8-án Bebek Miklós a kalocsai és bácsi kánonilag egyesített egyházak érseke mint loci dicte Colocensis comes perpetuus adott ki oklevelet egyháza hadakozó nemesei részére.81 Hogyan fordítsuk a szóban forgó kifejezést? Némileg félrevezető ugyanis a locus dicte Colocensis kitétel. Nyílván nem szó szerint kell értelmeznünk, azaz nem „a kalocsai egyház helyének” örökös ispánjának fordítható, mivel egyrészt ez az érseki székhely Fejér megyében feküdt, amely megyének csak a későbbi Solt74. Kubinyi: Megyésispánságok 169.

75. Hajnik Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben. (Értekezések a történelmi tudományok köréből XIII/10.) Budapest 1888. (=Hajnik: Örökös főispán) 49. 1444: „Johannes ... Colocensis et Bachiensis ecclesiarum canonice unitarum archiepiscopus locique eiusdem Colocensis comes perpetuus.” Hazai Oklevéltár 1234–1536. Szerk. Nagy Imre, Deák Farkas és Nagy Gyula. Bp. 1879.

408.

76. Kubinyi: Megyésispánságok 169.

77. Hajnik: Örökös főispán 55.

78. Horváth Richárd: Győr megye hatóságának oklevelei 1318–1525. (A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások 1.) Győr 2005. 16–21.

79. Engel: Archontológia I. 81. Lásd még Bebek Imre vránai perjel dubicai örökös ispánságáról szóló adatot (1401). Zsigmondkori oklevéltár I–II. (1387–1410) Összeállította Mályusz Elemér. Bp., 1951–1958.; III–VII. (1411–1420) Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván. Bp., 1993–2001.; VIII–IX. (1421–1422) Borsa Iván – C. Tóth Norbert. Bp., 2003–2004. (Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 1., 3–4., 22., 25., 27., 32., 37., 39. és 41.) (= ZsO) II. 1051.

80. Hajnik: Örökös főispán 93. (ZsO I. 2701.), Engel: Archontológia I. 223.

81. ZsO I. 5307.

Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején

163

széknek nevezett része tartozott az egyházmegyéhez, másrészt maga Solt-szék sem vált le még az anyamegyéről.82 Így arra kell gondolnunk, hogy a kifejezés erős rövidítése az érseki címben szereplő önmegnevezésnek. Ezen értelmezés elfogadása esetén viszont azt mondhatjuk, hogy a főpap a másik érseki székhely megyéjének, azaz Bács megyének volt az örökös ispánja. Érdemes ezen adatunkat összevetni az ismert Bács megyei ispánok névsorával. Zsigmond uralkodásának elején Bebek Ferencet és Maróti János macsói bánokat említik 1399-ben mint bácsi ispánokat.

Utána 1405-ből ismerjük Szilágyi László (al)ispánt, majd huszonöt évig nem bukkan fel egyetlen bácsi ispán sem név szerint. E szokatlannak ható helyzetre a kutatás azt a választ adta, hogy azért nem ismerjük az ispánokat, mert a megye a macsói bánok irányítása alá tartozott. E megállapítást azonban árnyalnunk lehet: Bebek Miklós akkor szerepel örökös ispánként, amikor nincs más adatunk bácsi ispánra, ellenben Szilágyi László pedig akkor szerepel ispánként, amikor éppen a macsói bán személyében világi kormányzója van az érsekségnek.83 Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy nem előzmények nélküli a kalocsai érsek örökös ispánságának említése 1444-ből84 és éppen ezért nem jelentett szokatlan helyzetet Várdai István kalocsai érsek számára sem, akit a király 1458-ban és 1461-ben is Bács megyei örökös ispánnak nevez, a tanulmányunkban szereplő megye ispáni címének viselése.

82. Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Bp. 1908. 21-22.

83. Engel: Archontológia I. 100.

84. Vö. a 75. jegyzettel.

164

Barkóczy László–Fülöp László

Barkóczy László–Fülöp László

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

A 16. században hazánkban föllendült a levelezés. A műfaj elterjedésének politikai okai voltak. A mohácsi csatavesztés után az ország középső, törökök által elfoglalt részén nem volt biztonságos közlekedni. A három részre szakadás valóban szakadás volt. Közeli családtagok nem tudták egymást látogatni, s nem juthattak el a távoli birtokaikra. Példaként említjük Nádasdy Tamást, az ország akkori nádorát, akinek a birtokközpontja a Vas megyei Sárváron és Lékán volt; ugyanakkor a húga az erdélyi Fogarason élt a családjával. S egy-egy testvéri látogatás a 16. században nemcsak hogy hetekig tartó, szekéren és lovon való utazással sikerült, de egyáltalán nem volt veszélytelen sem. A személyes találkozást gyakori levélváltással igyekeztek pótolni, s a lóháton közlekedő levélvivő gyakran az északi Kárpátokon keresztül kerülte el a török fosztogató portyázókat.

Az említett okok miatt alakult ki Magyarországon a levélnek két fajtája is. Az egyiket credentionális levélnek nevezzük. Magyarra „rábízott” levélnek fordíthatjuk.

A levél küldője csupán a korban divatos és hosszú, szokványos megszólítást írta le, felsorolva a címzett rangjait, rokonsági fokozatát stb. (ilyet mindjárt látni fogunk).

Nem írt semmit sem a levélben, csak keltezte és aláírta, majd felhengerítette, ráírta a címzést és lepecsételte. Magának a levélnek a valódi tartalmát a futár szóban adta elő. Miért volt mindezekre szükség? A saját kézírás (ami történhetett latinul vagy magyarul), az aláírás, a pecsét bizonyította az üzenet valódiságát. S hogy nem írták le magát a levelet, ezt indokolta az attól való félelem, hogy a törökök idején hazánkban az általános közbiztonság rossz volt, s a levél tartalmát felhasználhatták volna egy-egy vár, település vagy személy megtámadására.

Csak példaként említjük: írhattak volna egy várkapitány betegségéről/haláláról, a jó termésről, mikor hova költözködik egy főúri család minden bútorával, ékszereivel stb. – mindezek jó ürügyül szolgálhattak volna támadásra és rablásra.

A levelek másik csoportját missilisnek, valóságos elküldött levélnek nevezzük.

Ezek a maihoz hasonlóak voltak, igazi tartalommal és mondanivalóval. De csak családi jellegű témát tartalmaztak (betegség, látogatás, gyermek születése, vagyoni Ezúton mondunk köszönetet Fülöp Andrásnak a történeti-régészeti irodalom összegyűjtésében nyújtott segítségéért.

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

165

gyarapodás stb.). A missilisek nyelve szintén latin vagy magyar volt, attól függően, hogy a küldő és a címzett tudott-e latinul. Megjegyzem, ha igen, ez utóbbira nagyon büszkék voltak, hisz a 16. században a nők közül alig páran, de még a magas rangú nemesek közül is sokan nem tudtak sem írni, sem olvasni, nemhogy latin nyelven.

Az itt bemutatandó missilis vegyíti a két nyelvet: a megszólítás latin, maga a levél magyar nyelvű. Feltételezhető, hogy sem a feladó, sem a fogadó nem tudott latinul, csupán egy sablont betanulva tisztelték meg egymást ezzel. A levél nem ment messzire, csupán Zajtáról a kb. 60 km-re lévő Nagykállóba, témája sem volt titkos, hisz ez egy udvarias, rokoni hangvételű esküvői meghívó.

Mielőtt az eredeti levél pontos másolatát bemutatnánk, feltétlenül szólnunk kell annak a helyesírásáról. A 16. században keveseknek adatott meg, hogy gyermekeiket nevesebb magyar kollégiumba vagy külföldre küldjék tanulni (Debrecen, Krakkó, Olaszország). A vidéki iskolákban iskolamesterek és papok tanították a legalapvetőbb tudnivalókat, viszont a nemesi családoknál mát elterjedt az, hogy deák, „házi” tanító oktatta a család felnőtt és gyermek tagjait a betűvetésre. A bemutatandó levél írója a Zajtán élő birtokos nemes, Kun Gáspár. Ennek a vidéknek a felnövekvő nemzedéke is műveltségét főúri udvarokban, prédikátoroktól vagy épp a pataki iskolában szerezhette meg. Hogy ő ezek közül a lehetőségek közül melyikkel élt fiatal korában, nem tudjuk. Mivel a magyar nyelv nem volt egységes, nem volt még irodalmi nyelv csak nyelvjárások, ebből következik, hogy erősen különbözött a kiejtés. Nem volt egységesen elfogadott helyesírási szabályozás sem (ezt a MTA csak 1832-ben fogadta el!), ahány deák, ahány tanító, annyiféle írásmód létezett. (Csak zárójelben jegyezzük meg: a Mohács utáni három részre szakadáskor pedig a magyar nyelv három különböző módon és egymástól elszigetelten kezdett, fejlődni.)

A levél bemutatása előtt szólnunk kell annak datálásáról. Azt írja a szerző: az ó kalendárium szerént. Az ún. Gergely-naptárt a pápai bizottság javaslata alapján 1582. október 4-én léptették életbe, amikor is október 4-e után 15-e következett (tehát az időeltolódás mar 10 napnyi volt). Magyarországon az 1588. évi országgyűlés iktatta törvénybe a használatát. A bevezetés azonban hazánkban nem ment zökkenők nélkül (mint ahogy Európa más államaiban sem), ezért az 1599. évi országgyűlésen a 45. törvénycikk már büntetéssel próbálta az ónaptár használatát betiltani.

Az itt bemutatandó levél épp ez évben, 1599. január 12-én kelt az új naptár szerint. Írója mégis a régi naptár alapján adta meg lánya esküvőjének a napját.

Feltehetően nemcsak a használat ingadozása miatt, hanem inkább azért, hogy a meghívott és családja pontosan, Időben érkezzen oda a családi eseményre. Azaz két keltezés ad támpontot, és a levélíró pontosan tájékozott lehetett a Gergely-naptár bevezetésével kapcsolatos hazai körülményekről.

Lássuk és olvassuk el ezután magát a missilist, amelyben rozsályi Kun Gáspár a lánya lakodalmára hívja meg egyik rokonát, nagykállói Kállay Lökös Lőrincet a családjával együtt Zajtára. (A levél az Országos Levéltár „Kállay család levéltárában” található.)

A bevezető hosszú megszólítás latin nyelvű. Magyarul: „A kegyelmes és vitézlő Nagykállói Lökös Lőrinc úrnak, az én mindenkor igen tisztelendő uramnak és atyámfiának.”

Ezután következik a magyar nyelvű szöveg.

Egyetlen rövid levél nem alkalmas arra, hogy következtetéseket vonjunk le a 16. századi írott magyar nyelvről, a kor adott területi helyesírásáról és szóhasználatáról, valamint az azóta eltelt jelentésváltozásokról. Kun Gáspár bizonyára igyekezett követni az akkor hazai elvárásokat szövegszerkesztésében, szókincsében és írásában, azonban bizonyára nem tudott megszabadulni a tanult egyéni írásmódjától. Ezért érdemes röviden áttekinteni a levelet a már felsorolt szempontok szerint, hogy adatai más vidéken keletkezett kézírásos emlékekkel, más írásgyakorlattal és más nyelvjárási elemekkel összevethetők legyenek. Elsőként az egyes hangok jelölését érdemes áttekinteni.

A rövid magánhangzókat a következőképpen jelöli: a, e, i (j), o, ö (ô, ŏ), u (v, ŭ), ü (ŭ, ŭe). Amint látható, a hangok írása mind egyjegyes, köztük ingadozóan három mellékjeles. (Az i jelölésére még később visszatérünk.) Az ü betű, ŭe formában történt rögzítése valószínűleg íráshiba, hisz ugyanazon szóban kétszer más formában szerepel (ŭegeztŭk). Közülük az ö és az ü helyesírásunk több évszázados történetében mindig változó alakban jelent meg, mivel a latin betűk nem feleltek meg e két magyar hangnak.

A hosszú magánhangzók jelölése az 1832-es, végleges szabályozásig nagyon eltérő, változatos, s egyben következetlen volt. Jelen levélben mindegyik előfordul, közülük hosszú ékezet nélküli az: á, é, í, ó. Az utóbbi egyszer oh formában íródott, talán a hasonló indulatszó hatására. A mar rövid magánhangzóknál is problémás ó alakjai: o, ô, ő, ŵ (ennek ejtése talán ű volt?). Hosszú ű nem fordul elő a levélben, hacsak nem tartjuk az ő személyes névmás már leírt ŵ formáját annak, mint nyelvjárási jelenséget. Az ú a hosszú szóban szerepel egyszer ű jelöléssel.

A mássalhangzók írásában jóval nagyobb a változatosság. Egyjegyes mellékjeltelen betűk a következők: b, d (egyszer t-vel jelölve: dic3eketheſsem), f, g (egy ízben gh), h, k, (a latin kalendárium szóban c-vel), 1, m, n, p, r, t (egyszer th).

Tehát tizenkét hang jelölése megegyezik a mai alapjel szerinti mássalhangzó-betűinkkel. A továbbiakban azokat a rövid mássalhangzókat mutatjuk be, amelyeknek írása mindig a legnagyobb eltérést, változatosságot és vitát képezte a magyar helyesírásunk történetében. Mivel nagyobb csoportokba nem sorolhatók be, ezért nézzük át ezeket betűrendben. Vannak köztük egy- és többjegyes, mellékjeles és mellékjeltelen alakok is. Ezek egy része nem felel meg a latin (és abból átvett magyar) ábécének, mivel a latinban nem voltak ezekhez megfelelések. Mások már akkor is német hatásra terjedtek el hazánkban. Ezek betűrendben a következők: – a cz kétjegyes írása 1915-ig volt elfogadott helyesírásunkban, – a cs – c3 megfeleltetése csupán egyszer fordul elő, – a gy jelölése a mar említett g-n kívül: gj, – a magyar nyelvtörténetben számtalan példát említhetünk a j hangnak írására, amely e levélben i, ÿ alakban is történt, keveredve az i magánhangzó jelölésével, – az e és o utáni nazálist (m, n) néha a magánhangzóra kitett vízszintes ékezettel jelölte, mintha nyelvünkben ezek orrhangú magánhangzók lennének (Aÿanlō, Szolgalnō, egjetēben), – az ny jelölése: ni vagy ný, – a ty t+i, – az s hangunk írása a német ſ átvételeként is előfordul, – az sz az egyik legváltozatosabb: z, ſ3 és 3, – a v írott alakjai: u, ŭ, ü (leteŭel), s végül – a z korabeli jelölése a 3 betűvel történt.

A hosszú mássalhangzókat teljesen következetlenül kezeli a levélíró Kun Gáspár, több ízben csupán röviden jelöli, ilyen szavak; ho3ű, iokal, neŭe3et stb.

A hosszan írt mássalhangzói: lly (ly); nn; ſs, ſſ (ss), ugyanakkor a hosszú t hangot két szóban is röviden írja le: neŭe3et, kô3ôt.

A mássalhangzók geminizálódására is találunk példákat: Zokaſsa, Adaſsanak, de ilyen lehet a többször leírt Attiamfia megszólítás is. Bár ez utóbbi esetben gondolhatunk a szó harmadik személyre vonatkozó „attyafia” alakjának első személyre átvonódott formájára is.

A levélben fellehető alaktani jelenségek száma kevés. Az írásban jelölt teljes hasonulás hiányára utalnak olyan adatok, mint: iokal, A3oniomŭal (kétszer is). A birtoktöbbesítő jel előtt hiányzik a birtokos személyjel a következő szónál: gjermekjmel.

Olvashatunk elbeszélő múlt időt is a levélben: akaram. Már használatos vidékükön a főnévi igenév személyragos formája: meg talalnom.

Az egyéb helyesírási kérdések közül kiemeljük az egybe- és különírást, a tagmondatok közti írásjelek használatát (központozás), és a kis- és nagybetűk cseréjét, valamint az elválasztást – mindegyik terén teljes következetlenséget tapasztalunk.

Az olvasó bizonyára észreveszi mindezeket, mégis néhányat kiemelünk a felsoroltak közül. Leánya és saját családnevét is kis kezdőbetűvel írta le, ugyanakkor igéket, határozott névelőt, mellékneveket nagybetűvel vetett papírra. A mondatvégi írásjel elmarad, pedig a szöveg jól tagolható mondatokra, az alárendelt összetett mondatok tagmondatainak határain viszont helyesen teszi ki az elválasztó vesszőt.

168

Barkóczy László–Fülöp László

A kegyelmed megszólító személyes névmást (első nyelvtörténeti adata 1486 körüli) következetesen rövidítve használja két alakban is. A toldalékolását az olvasónak kell kiegészíteni.

Néhány, a levélben leírt szó jelentése az azóta eltelt évszázadok során változott, bővült vagy szűkült, ezért érdemes röviden ezeket magyarázni, értelmezni. A többször említett atyámfia szónak több jelentését is ismerjük. Itt nem a fiútestvért vagy a vérrokont fedi le, hanem inkább csupán a rokon (távoli, esetleg már nem is vér szerinti) fogalmát, s egyben a megtisztelő udvariasságra is utal. Ugyanilyen udvariassági formula e században a szolgálat, megszolgálom szavak használata. A bizodalmas ma bizalmas, az egyetemben együtt vagy együttesen, a szerelmes szeretett, az ügyezés inkább intézkedés jelentésben vagy alakban használatos. A nyilván vagyon kifejezés esetében pedig inkább a mondatnyomósítási szerepet feltételezhetjük.

A rövid meghívó levél jó pár nyelvjárási jelenséget is tartalmaz. Elsőként az ízés érdemel figyelmet, hisz öt ilyen alakot találunk benne: Iletet, Igírtem, kirem, iletemben, Iltefse. Ezen kívül megfigyelhető a rövid magánhangzók közti mássalhangzók megnyúlása: Adafsanak, Zokafsa, fsemellie. Talán nyelvjárási alaknak fogható föl a harmadik személyre vonatkozó létige, a vagyon használata is, bar e régi igealakot – mint említettük – szószerkezetben találjuk, ahol nyomatékosítás a szerepe.

Végül szólni kell a levélben olvasható tegezésről is. Nem szabad azt hinnünk, hogy használata a rokoni kapcsolatban keresendő, vagy abban, hogy két nemes közt zajlik ezen írásos kommunikáció. A 16. században hazánkban a tegezés volt az általános. Az önözés mint udvarias megszólítás és használati forma nyelvújítási alkotás. Maga az ön szó elvonás az önnön- előtagú szavak valamelyikéből (jelentése: ő maga, saját maga). Csupán 1829-től kezdett lassan elterjedni Magyarországon, főként Széchenyi István kezdeményezésére. S mivel ez nyelvünkben egyes szám harmadik személyre utal, ezért kapcsolódik hozzá a harmadik személyű igealak (nem úgy, mint más európai nyelvekben, amelyekben a többes szám második személlyel és a hozzá kapcsolódó, egyeztetett igeformával használatos).

Mit tudunk az eddigi leírások és kutatásaink alapján a megnevezett helyszínekről, rozsályi Kun Gáspárról, leányáról és családjáról? S mit tudunk a vőlegény, „az vitézlő Barkóczy László uram” személyéről, őseiről?

Rozsály község az Eger és a Sár patakok mellett terül el. (Eredeti nevét is a Sár vízfolyásáról kapta). Első említése 1314-ben Kysrusald, 1332-ben pedig Rosal formában írták le a nevét. (Elnevezése puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Az eredeti név talán szláv eredetű.) A 15. században (1461) még két település volt: Kysrosal és Naghrosal. Ez utóbbi a Gutkeled nemzetség Tiba ágából származó (íz) Kunok ősi birtoka volt. Kisrozsályt ekkor az Atyai és a Gacsályi családok bírták.

A Kun. família 1462-ben megkapja a magvaszakadt Atyai András birtokát. 1476ban pedig megvásárolják a Gacsályiak részét. Hatalmas uradalmuk ekkor közel 50 településből állt, s a birtokközpont Rozsályt ekkor a rokon Jakcs családdal együtt bírták. Kun Jakab (Gáspár nagybátyja) 1441-ben még arról panaszkodik a Kállay családnak, hogy nincs sem váruk, sem várkastélyuk, azonban rá pár évre, 1445ben már biztosan volt várkastélyuk, amelyet a Jakcs családdal közösen laktak.

Sőt, ismert, hogy 1501–16 között át is építették, az 1516-os évszámmal és a családi címerrel díszített – ásatáskor előkerült – kályhacserepek bizonyítják ezt. Ekkor

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

169

rozsályi Kun György volt a vár gazdája. 1562-ben a környék jelentősebb, erődített birtokközpontja volt a település. A 13–14. században még köznemesként élt Kunok a 15–16. századra értek föl a hatalmi csúcsra, birtokaikat megnégyszerezték. Hivatali rangban a főispáni címnél azonban nem jutottak tovább, mégis gazdag, hatalmas családokkal kerültek rokoni kapcsolatba.

A gazdag Kun család 1659-ben Kun István főispánnal fiúágon kihalt, s az uradalmakat a leányörökösök kapták meg, Így köztük a Barkóczyak is örököltek mint vérszerinti rokonok. 1669-ben Strassaldo Károly a faluval együtt elfoglalta a várat, fölgyújtotta, és nagyrészt leromboltatta.

Egy 1674. XI. 1-jén kelt összeírás szerint ekkor már nemzetes Tárkányi Istvánné tulajdonában volt. Kun Anna második házasságából született Tárkányi István, kinek apja 1620-ban Zemplén megye táblabírája. Az ifjabb Tárkányi István kétszer nősült, első felesége Szegedi Zsófia, második pedig pazdicsi Semsey Kata volt. Mivel a férj 1667-ben halt meg, csakis arra következtethetünk, hogy az utóbbi feleségé volt az összeíráskor a vár és porciója. A részletes leírás szerint a vár felső részében két szoba volt, alattuk egy „alház”, pince, konyha, sütőház található. A külső várban egy nagy és egy kis istálló. A vár előtti zsindelyes majorházban pedig két szoba, két kamra és egy pitvar volt. A major udvarán állt egy istálló, amelynek egy részét gabona tárolására használták.

Tehát ennyi maradhatott meg az 1669-es rombolás után a várból, amelyet azonban még használni lehetett, lakhattak benne. A leírt adatokból lehet következtetni a vár eredeti méreteire, hogy ép állapotában mekkora is lehetett.

Később, a 19. század végén Isaák Dezső megvásárolta a birtokot, akkor a várkastélyt újjáépíttette, illetve restauráltatta. A kastély 1945-ben leégett, maradékát pedig széthordták.

A község református templomát 1895-ben emelték a régi helyére. Ez utóbbi egy kisebb gótikus templom volt fa haranglábbal, amelyet Kun István építtetett. Mérete 11x4,5 öl volt, s a falu közepén állt. A régi épület falait állítólag felhasználták az új építésekor, ezt azonban csak régészeti kutatás tisztázhatná.

Rozsálytól délre, mintegy 2,5 kilométerre található Zajta, ahová Kun Gáspár meghívta a vendégeket leánya esküvőjére. Zajta ugyanúgy mint Rozsály, ismeretlen időpontban került a Gutkeled nemzetség birtokába. A település nevét 1314/1499ben Zahta formában említik először, 1461-ben már Zaytha alakban olvasható. (Neve valószínűleg a régi magyar Zah(+képzőbokor) személynévből származik, melynek eredete a héberből átvett latin Zacheus keresztnév.)

Eredetileg a Bekcs és az Atyai család tulajdona volt, s miután az utóbbi 1462-ben fiúutód nélkül kihalt, birtokaikat a rozsályi Kunok kapták meg. A falut 1671-ben a császári csapatok elpusztították. S mivel lakói elmenekültek, az 1767-ig lakatlan, puszta területre Erdőd vidékéről németeket telepítettek ide. Ők a régitől kissé délkeletre építették föl egyutcás falujukat. A régi, romos középkori templomot az 1790-es években helyreállították, amely ezért áll az északi utcasor kertjei alatt, számunkra szokatlan helyen. Magát a templomot úgy említik, hogy az 15. századi gótikus eredetű, de alapjaiban talán még korábbi is lehet.

Rozsályi Kun Gáspár levelében személyesen hívja meg lánya esküvőjére Nagykállói Lökös Lőrincet. Atyámfiának említi többször is, s ez arra utal, hogy valamilyen rokonsági kapcsolatban álltak egymással. Sajnos az eddig leírt és hiányos genealógiák

170

Barkóczy László–Fülöp László

alapján ez pontosan nem deríthető ki. (Amennyiben Nagy Iván nemzedékrendi tábláján az 1574-es évszám fölött olvasható Lőrinc az általunk közölt levél címzettje, akkor e rokoni kapcsolat kimutatható. Hisz nagynénje Báthori Anna, apja Ferenc nevű testvérének volt a felesége. Mint ismeretes, a Bátori család is a Gutkeled nemzetségből származik ugyanúgy, mint a rozsályi Kunok. Ha feltevésünk igaz, akkor a Kállay család ezen ága Lőrinc két leányával, Annával és Borával férfiágon kihalt.)

A nagykállói Kállay család egyike a legrégebbi ősmagyar nemes családoknak. Az itt szereplő Kállay (Lökös) Lőrinc teljes nevét egy 1592. október 18-i irat örökítette meg először. A magyar nyelvű levél Leleszen íródott, s ebben az ottani premontrei szerzetesek nevében Prágai János presbiter ajándékul egy hízott disznót kér a címzettől. 1595-ben Kallay Löryncz alakban írták le nemes úr nevét. (Megjegyezzük, hogy a Lökös a Lőrincz keresztnév becézője volt e században, s valószínűleg mindenki ezen a néven ismerhette őt, csupán a hivatalos oklevelekben tették ki a becenév mellé a Lőrinc alakot.)

Zajta, az esküvő helye mintegy 90 kilométernyire keletre volt Nagykállótól. Így teljesen érthető, hogy a meghívást idejekorán kellett elküldenie Kun Gáspárnak, hisz az akkori útviszonyok mellett egy télen tartott esküvőre időben el kellett indulnia a Kállay családnak, feltehetően útközben néhányszor meg is szálltak valamelyik birtokukon, vagy éppen rokonoknál. (Mint említettük, a Kállay családban Lőrinc ága kihalt, azonban a család többi tagjai továbbvitték az ősi nevet.)

Az egész Kun család buzgó református vallású volt. Végrendeletükben írták, hogyha a családban valaki a vallását változtatná, minden ráeső vagyonból kitagadják. (Érdekes momentum, hogy Kun Anna férje, Barkóczy László és annak családja pedig hithű római katolikus volt. Tehát a rang, a gazdag és előkelő férj vallása a házasságkötéskor mégsem számított akadálynak.) Hogy a vallási szempontból eltérő férj-feleség, a megszületett gyermekek vallása, az egyházak adózása, templomépítés stb. tekintetében hogyan egyeztek meg, erről nincs adatunk.

A Kun nemzetséget is elérte a végzet, férfiutódok nem születvén, a nemesi nevet nem vitték tovább, így a család 1659-ben kihalt. Birtokaikat a leányági rokonok utódai örökölték. A család női tagjainak nevével azonban még sokszor találkozunk a régi urbáriumokban, levelekben, végrendeletekben, templomok építésénél, összeírásokban stb.

A rozsályi Kunok családfájából csupán az e korszakra vonatkozó részt mutatjuk be.

Ismerjük meg ezek után a vőlegény, „vitézlő Barkóczy László uram” személyét és családját. A véletlen folytán több kötetnyi levéltári és más forrás (pl. boszorkányperben való tanúskodás) maradt fenn róluk az utókorra.

A valamikori köznemesi család előneve szalai és tavarnai. Az első az egykori falu megyéjére (később Vas megye), a második az újabb, Zemplén megyei birtokközpontra, Tavarnára utal. Maga a családnév a Trianon előtti Vas megye településének nevéből, a Muraszombattól délre eső falunévből ered. Itt voltak a Barkóczyak legelső birtokai. Az itteni életükre az első évszámok (1496, 1547) utalnak. Barkóc település volt a Trianon előtti Vas megye legdélibb pontja. Egykor nemesektől lakott szlovén(vend) helység volt. (Első leírt névalakjai: 1428-ban Balkoch, 1436-ban Barkocz. Magának a családnévnek az első írásos említése 1436-ban Barkolczy, 1496-ban pedig Barkolczhy formában történt.)

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

171

A család azonban jóval korábbi adatokkal bír, így 1390, 1436 stb. A még kisnemesi família elveszítette Vas megyei birtokait. A mohácsi csatavesztés után ezért László nevű családtagjuk Felső-Magyarországra telepedett, ahol Perényi György udvarnoka volt. Beházasodott a neves Ráskay családba, ezáltal Zemplén megyében jelentős birtokhoz jutott. (A Ráskayak szintén a Gutkeled nemzetségből származtak.) Fia (szintén László) I. Ferdinánd buzgó híve volt, ezért Miksától újabb zempléni helységeket nyert királyi adományul. 1582-ben pedig a vármegye alispánjává választották.

(Ebben a hivatalában később 1616–19 között újra megerősítették. 1602-ben pedig ő volt Zemplén megye országgyűlési követe.) Tehát méltó jelölt volt a Kun családban a gazdag Anna kezére annak ellenére, hogy római katolikus vallású.

172

Barkóczy László–Fülöp László

A menyasszony, rozsályi Kun Gáspár és Pilényi Anna leánya hozományával tovább növelte a Barkóczy család birtokait. Kun Annáról (mint e korban a nőkről) viszonylag keveset tudunk. Anyjáról 1601-ben már úgy írnak mint Kun Gáspár özvegyéről, tehát az apa a lánya házasságkötése után nem sokkal meghalt. Anna első házasságából nyolc fia és három leánya született, ezek közül több gyermek nem érte meg a felnőtt kort. Barkóczy László halála után újra férjhez ment, második férje Tárkányi István, aki Zemplén megye alispánja volt 1622–24-ben. E házasságból egyetlen fia (István) született. (A Tárkányi család férfiágon szintén kihalt.)

Kun Anna 61 éves korában, 1646. június 5-én hunyt el. A koporsót július 8-án Kisszekeresen helyezték el a családi sírboltban. Erre utal a fából készült halotti emléktábla több mint egy hónap eltérést mutató időpontja.

Nevéhez két művészettörténeti érdekesség is kapcsolódik. Fennmaradt a festett címere, amelyet a Nemzeti Múzeumban őriznek. Ezen a Gutkeled nemzetség heraldikai ékekkel díszített címerpajzsa látható, amelyet egy önmaga farkába harapó kígyó fog közre. A másik ennél sokkal híresebb örökség az utókorra: Kun Anna epitáfiuma Kisszekeresről.

Röviden szólnunk kell még itt a Szatmár megyei településről, Kisszekeresről is, mivel a falu templomában van a rozsályi Kunok sírboltja. Első említése egy 1181es, többször átírt oklevélben (cégénymonostori határjáró oklevél) Zekeres, még 1332–37-ben is ilyen alakban olvasható, de már 1348-ban Kyszekeres az elnevezése. Eredete: a falu első lakói lótartásra és fuvarozásra voltak kötelezve. Miután Drágfy János 1555-ben magtalanul elhunyt, a Kun család kapta meg a birtokát, akik már 1490-ben is a falu földesurai voltak. A település mai temploma teljesen szabálytalan alaprajzú, egyszerű, kis gótikus templom. A régészeti feltárások szerint az első, Árpád-kori kisszekeresi templom a maitól délre feküdt, de azt a jelenlegi építésekor elbontották. A románkori templom sekrestyéjének északi zárófalát sikerült is megtalálni, amikor 1988-ban a későbbi, gótikus épület belsejét feltárták. A mai templomot 1696-ban már a reformátusok használták. Úgy tudják, hogy néhai Kun László építtette a kőtemplomot, ám az építés éve bizonytalan. Már akkor a templom mellett fa harangláb állt egy 1646-ból származó haranggal, amelynek felirata: „Kun I. 1646". (A harang 1646-ban készült Eperjesen Wierd György öntödéjében Kun István Szatmár megye alispánja, Szatmár várának főkapitánya és felesége megbízásából.) Az építmény déli kapuzata fölött a Kun család kőből faragott címere és epitáfiuma látható, amelyet az újabb kutatás szerint a templom 17. századi átépítésekor helyeztek ide, s amely töredékes, felirata már megfejthetetlen szövegű. Az 1988-as kutatás összegezésében azt olvashatjuk, hogy ,,A barokk padló végénél, az egykori diadalív vonalában, a szószék alatt, a déli oldalon másodlagos elhelyezésben feküdt az a nagyon lekoptatott sírkő, melyet egykor a Rozsályi-Kun család címere díszített.” Ebből a templomból származik Kun Anna festett epitáfiuma, amelyet a későbbiekben részletesebben említünk. A család kriptája a mai templom egész szentélye alatti teret kitölti. Alaprajza a templom alaprajzához igazodik. A téglával boltozott, dongaboltozatos, téglaburkolatú kriptába lépcsősor vezet. A sírhelyet későbbi időpontban teljesen feldúlták.

Az epitáfium (sírfelirat) templomokban, sírkápolnákban a halottak emlékére állított, a 16. század óta ismeretes, de főként a 17–18. században gyakori díszes keretű, feliratos kép, dombormű vagy feliratos tábla. A középképre a keresztre feszített Jézust festették kétfelől a térdeplő családtagokkal. A valamikori Felvidék aránylag

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

173

gazdag epitáfium-emlékanyagával szemben Magyarország más részeiből csak párat ismerünk. Ezek közé tartozik Kun Anna sírfelirata, amelyen a háttér mozgalmas, szinte drámai tájképe előtt a család tagjainak élénk, portrészerű ábrázolása látható.

Az alkotás e műfaj legjelesebb hazai emlékei közé sorolható.

Ezen a festett táblaképen is keveredik a bibliai jelenet és a megrendelő a családjával. Faragott kerete az oltárképekére emlékeztet, alsó fele pedig egy ovális részen örökíti meg rendelőjének néhány fontosabb adatát és halálának évét. Az özvegyi ruhás Kun Anna mellett ott látjuk három leányát, a másik oldalon mindkét férjét és a két házasságából született összes fiát. Piros keresztekkel a már elhunyt családtagokat jelölte meg az ismeretlen festő. Csak a képnek a mérete 176x111 cm, a teljes sírfeliraté pedig 321,5x189 cm. Az értékes és művészi kivitelű alkotást a Magyar Nemzeti Galériában őrzik.

A halotti emléktábla latin szövegét elsőként Nagy Iván közölte a nemesi genealógiák XI. kötetének 55. lapján. Leírása azonban pontatlan és hibás, vélhetően így kapta készen a Tárkányi vagy Kun család valamely, még leányágon élő utódjától.

Jelen latin nyelvű szöveget az eredeti képről leírtan közöljük.

HOC EPHITAPHIUM. | Erectum est in honorem memoriamque | perpetuam, generosae quondam D(omi)nae Annae | Kun de Nag˙ | Rosal˙ Relictae viduae; Primo Generosi quondam | D(omi)ni Ladislai | Barkoczi de Szalâ, de quo habebat Filios 8 & Filias | 3, Secundo, | Generosi qondara D(omi)ni, Stephani Tarkan˙ de | Nag˙ Tarkan˙, de qou | habebat Filium Unum modernum, Generosum | D(omi)num, Stephan(n)um | Tarkan˙. Deus una nobiscum concedat laetam | resurec- | tionem & vitam aetemam Amen* | quae | obyt aetatis suae 61 Anno | 1646 Die 5 iun˙ sepulta | die 8 iul˙ Magyat fordítása a következő: „Ezen epitáfium a megboldogult kegyelmes nagyrozsályi Kun Anna úrnő, elsőként a néhai kegyelmes szalai Barkóczi László úr özvegyének tiszteletére és örök emlékére állíttatott, akitől 8 fia és 3 lánya született; másodszor a néhai kegyelmes nagytárkányi Tárkányi István úré, akitől egy új fiú, kegyelmes Tárkányi István úr született. Az egyetlen Isten adjon velünk együtt boldogító feltámadást és örök életet.

Amen. Aki meghalt az ő hatvanegyedik életévében 1646. június 5-én, eltemettetett július 8-án.”

Az általunk feltárt levéltári anyagok közt egyetlen lényeges momentumra nem találtunk sehol sem választ. Miért tartották az esküvőt és a lakodalmat Zajtán, amikor a Kun család birtokközpontja a szomszédos, 2,5 km-re levő Rozsályon volt.

Már készen állt a várkastély, a falu templomát pedig épp a Kun család építtette.

Megfelelő adatok híján csupán arra gondolhatunk, hogy esetleg a templom még nem volt olyan állapotban, pazarul berendezve, mint ahogy egy ilyen előkelő és gazdag Ősnemes famíliák sarjainak esküvőjéhez illett volna. Ezért hívhatta Kun Gáspár levele Kállay Lökös Lőrincet és családját Zajtára e kiemelkedő családi eseményre, ahol ha kastéllyal nem is, de egy erre alkalmas házzal rendelkezett.

Források és irodalom A Magyar Nemzeti Galéria régi gyűjteményei. Szerk.: Mojzer Miklós. Corvina Kiadó. Bp., 1984. 130–131.

A MTA Művészettörténeti Kutató csoportjának forráskiadványai XI. Szerk.: Sármány Ilona. 4. füzet. Bp., 1975. 218.

A történelem segédtudományai. Szerk.: Bertényi Iván. Pannonica–Osiris. Budapest, 1998. 20, 100.

Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában I. MTA Bp., 1890. 467. 486. 489.

174

Barkóczy László–Fülöp László

495. 497. 507. 535–7. és II. MTA Bp., 1894. 735.

Engel Pál: Magyar középkori adattár 1301–1457. Középkori magyar genealógia. Arcanum Digitéka. 2001.

CD-ROM. Fábián Pál: Az akadémiai helyesírás előzményei. Akadémiai Kiadó. Bp., 1967.

Farkas Vilmos: Helyesírásunk hangjelölés-rendszerének története. Nyelvtudományi értekezések 74. sz.

Akadémiai Kiadó. Bp., 1971.

Garas Klára: Magyarországi festészet a XVII. században. Akadémiai Kiadó. Bp., 1953. 80–117.

Gyulai Éva: Nagytárkány birtokosai és adózói a 16–17. században.

Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV–XVII. század. Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Bp., 1993. 96. 534. 650–1. 1049.

Királyi könyvek 10–17. kötet 1647–1683 Arcanum Digitéka. A 57. Magyar Kancelláriai Levéltár libri regii 10. kötet 208–212. Ssz.: 10 148.

Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó. Bp., 1988. I. 756. II. 191–426. 793.

Koroknay Gyula: A rozsályi Kún-epitáfium beszélni kezd. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. (2001) 411.

Magyar Kálmán: A rozsályi reneszánsz várkastély története és régészeti emlékei. Szabolcs-szatmári Szemle.

XIV. (1979) 2. 127–137.

Magyar protestáns egyháztörténeti adattár XII. Szerk.: Zsinka Ferenc. 1928. 68–69.

Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye. Szerk.: dr. Borovszky Samu. Bp., 99. 167. 147–8.

141.

Magyarország vármegyéi és városai. Vas vármegye. Szerk.: dr. Borovszky Samu. Bp., 1898. 22.

Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. VI. Pest 1860. 26–40. 507–10.; XI. Pest 1865. 48–56. (epitáfium szövege: 55.); Pótlék. Pest 1868. 81–83.

Németh Péter: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Nyíregyháza. 2000. 9.

Papp László: Nyelvjárási és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában. Nyelvtudományi Értekezések 25. Akadémiai Kiadó. Bp., 1961. 57–58.

Régészeti Füzetek Ser. 1. No. 37. (Lukács Zsuzsa) Budapest, 1984. 85.

Ser. 1. No. 41. (Lukács Zsuzsa–B. Benkhard Lilla) Budapest. 1988. 86. Szabolcs-Szatmár megye műemlékei II. Szerk.: Dercsényi Dezső és Entz Géza. Budapest. 1987. 116–8. 286–290. 294–296.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája 1. Szerk.: Cservenyák László. Nyíregyháza. 1993.

Turul. A Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság Közlönye. 1883–1900. Arcanum. CD-ROM (1890/4.)

2. 13. 16.

Végrendelet (szalai Barkóczy László) A 57. Magyar Kancelláriai Levéltár Libri Regii 12. kötet. Ssz.: 12 160 383–397.

Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

A rozsályi Kún-epitáfium (Ajtós Éva felvétele)

175

176

Terdik Szilveszter

Az ún. csegöldi táblaképek

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

177

múltidéző Terdik Szilveszter

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek* A középkori templomépület A történeti Szatmár megye északnyugati felében, a Szamos jobb partján, Jánk és Csengersima között félúton fekszik Csegöld község. A folyó közelsége miatt mocsaras, vízjárta település közepén, szigeten áll a középkori eredetű görög katolikus templom. Első hallásra is különösnek tűnhet, hogy ezen a vidéken egy középkori kőtemplom görög katolikus. A középkorban valóban római katolikus, az újkorban viszont reformátussá lett templom újabb felekezetváltása a községben a 18. századtól kezdve birtokos Vécsey család és református jobbágyaik között kibontakozó konfliktus következménye, melynek során a lakosok nagy része még a falut is elhagyta. Helyükre az uraság görög katolikus román jobbágyokat telepített, akiknek az 1780-as években az üresen maradt templomot is átadta.

A templom a 19. század utolsó, valamint a 20. század első évtizedeiben történt bővítések során sok középkori részletét elvesztette, lényegében csak tornya és szentélyének keleti fele maradt fenn, szintén nem átalakításoktól mentesen. Az elpusztult részletekről a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságának tagjai, Henszlmann Imre, Rómer Flóris, valamint az őket kísérő, felmérési rajzokat készítő Schulcz Ferenc följegyzései alapján alkothatunk némi fogalmat. 1864 őszén a „Szatmári püspöki megyében” tett utazásuk folyamán ugyanis Csegöld falut is fölkeresték (szeptember 21-én), amint erről Henszlmann-nak az Archaeológiai Közleményekben az utazást ismertető naplószerű beszámolójából értesülhetünk.

A meglátogatandó emlékek kiválasztásában a nem sokkal korábban megjelent Szatmár egyházmegyei Schematizmus volt nagy segítségükre, amelyben a középkori eredetű, egykor biztosan katolikus templomok külön listába voltak gyűjtve. A lista megbízhatóságát Henszlmann szerint az adta, hogy a „püspök ő excellentiája * Ez a szöveg a 2007. február 10-én a Szatmári Megyei Múzeumban (Muzeul Judeţean, Satu Mare), Középkori templomépítészet Erdélyben V. címmel rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás javított változata. Megköszönöm Csanádi Bognár Szilviának, hogy a szöveget átolvasta és kijavította.

1. KISS 1870, 300–312, KISS 1878, 394–395. A templomot 1780-ban először a latin jobbágyoknak adták, majd csak 1785-ben kapták meg a görög katolikusok. SOÓS 1985, 581.

2. Az Archaeológiai Bizottság 1858–1872 között működött. Henszlmann és Rómer 1860-tól voltak a tagjai.

VALTER 1996, 71. A kevésbé ismert Schulczról legutóbb: SISA 2003, 167–171.

3..HENSZLMANN 1864.

4. SCHEMATISMUS 1864, 154–156.

készíté, s abba csak azt jegyezte fel, miről személyesen meggyőződött.” Utazásuk egyik tanulsága volt, hogy a Schematizmusban a 117 régi épületet tartalmazó lajstrom mégsem teljes, „mert magunk is, ő exczellencziája társaságában egy fel nem jegyzettet találtunk Csegöldön.” A püspök, akinek Henszlmann egyébként egyszer sem írja le a nevét, az 1858-ban szatmári római katolikus főpappá kinevezett Haas Mihály volt (+1866). Haas az 1850-es években pesti tanfelügyelőként járta az országot, az utazásain látott középkori templomokról a birodalom műemlékekkel foglalkozó központi szervének, a bécsi Central-Comissionnak is gyakran beszámolt.

Később is folytatta műemlékfelmérő/leíró tevékenységét, hiszen Schulcz Ferenccel közösen a szatmári fatemplomokról ő írta az első tudományos igényű feldolgozást, amelyben egyébként Csegöld téglatemplomára is utalt egy félmondatban.

Henszlmann publikációjában az út ismertetése után összefoglaló művészettörténeti értékelését adta a látottaknak, majd ábécérendben haladva az egyes települések középkori emlékekeit írta le méreteiket is megadva, időnként alaprajzot is mellékelve. A csegöldi templomról csak leírás szerepel, amelyben a XV. századra datálja az épületet.

Henszlmann mellett Rómer Flóris is készített jegyzeteket az utazásról, ezek mindmáig publikálatlanok. Jegyzetfüzetének XV. kötetében a helyszínen látott érdekesebb dolgokról rövid feljegyzéseket, időnként vázlatrajzokat is készített.

Csegöldön a templom téglafalazását emelte ki, majd lerajzolta a szentélyben található szegmensíves papi széket. A boltozatról írva kiemelte, hogy a zárókövek és konzolok helyett pajzsok szerepelnek, ez utóbbit már nem írta, hanem rajzolta.

Azt is feljegyezte, hogy „a torony előtti pillérek hajdan bővítve voltak”, s oldalrajzát is mellékelte. Ugyanezen az oldalon szerepel még egy boltozati borda metszete, pontosabb meghatározás nélkül, valamint a torony méretei, és egy kettős ív, talán ikerablak rajza, de itt található még a következő megjegyzés: „nők temploma, Gunaikonités”. Ezt már Szinyérváralja fatemplománál is feljegyezte, minden bizonnyal tudatosítandó, hogy a bizánci templomokban a nők és férfiak még ekkor is elkülönülve ültek, előbbiek a hajó keleti, utóbbiak a nyugati felében.10 A jegyzetfüzet más oldalán a templom harangjainak feliratait is lejegyezte, miszerint az egyik 1596-ból, a másik 1836-ból származott.11 Néhány nappal később az út számadásaként összeírta a végigjárt településeket, majd Tatárfalu (sic!), Csegöld és Csenger neve mellé odaírta, hogy ezek téglaépítmények. A lista fölött Schulcz 5. HENSZLMANN 1864, 128.

6. HENSZLMANN 1864, 129. . Haas életrajza: EMLÉKKÖNYV 1904, 42–48. A bécsi Eitelberger professzornak írt leveleit kiadta: SZENTESI 1992. A magyarországi műemlékek ügye 1853 és 1860 között tartozott a Central-Comissionhoz, Haas az egyik legbuzgóbb anyaggyűjtőjük volt. MEZEY–SZENTESI 1996, 54. Tanfelügyelő munkáját ismerteti, műemlékvédelem szempontjából fontos szerepét épp csak említi: GALAMBOS GÖLLER, 2001, 47. Újabban röviden érinti munkásságát: SZENTESI 2006, 239. . Haas a szatmári és a környező megyék fatemplomait gótizáló formájuk miatt az Árpád-kor folyamán a királyi városokban megjelenő német telepesek kulturális és civilizációs hatásának tartotta (!). Elmélete alátámasztására felsorolt néhány, még álló középkori kőtemplomot, utánuk említve Tatárfalva (jelenleg Szamostatárfalva) és Csegöld középkori tégla templomait is. A 10. lábjegyzetben azt is megemlítette, hogy Schulcz ezeket a középkori templomokat lerajzolta. HAAS 1866, 5. . HENSZLMANN 1864, 137–157.

10. Rómer Flóris jegyzetei 1864. XV. kötet, 124. Fotómásolatok, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (továbbiakban: KÖH), Könyvtár, Budapest 11. Uo. 150. Előbbinek felirata: VERBUM DOMINI MANET IN AETERNUM 1596, az utóbbi

már nincs meg. PATAY 1998, 363, 1. kép

neve is szerepel, ami arra utal, hogy itt rajzok is készültek, hiszen a következő oldalon összegezve említi, hogy Schulcz rajzai 70 lapot tesznek ki.12 Schulcz Csegöldön készült rajzai is ránk maradtak, szintén publikálatlanok.

Egy lapra a templom méretekkel ellátott alaprajzi vázlatát,13 egy másikra az épület nyugati, alatta a déli homlokzatának kisebb léptékű rajzát készítette el, az alsó vázlatról a helyszűke miatt lemaradt a torony felső emelete.14 A harmadik lapon az érdekesebb műrészleteket gyűjtötte össze, úgymint a két támpillér záródásait, jelölve a téglák rakásirányát is, a tornyon lévő rovátkás párkány egy részletét, aztán megörökítette a hengeres támok idomtéglából rakott profiljait, valamint egy csúcsíves ablak mérművét.15 Összesítő tisztázati rajza, amelyen a templom nyugati főhomlokzata (e számunk címlapján látható – A szerk.), alatta pedig alaprajza is szerepel, minden bizonnyal később, talán egy soha meg nem jelent publikáció számára készült. A rajz érdekessége, hogy a helyszíni vázlatokhoz képest a toronyra nem a barokkos hagymasisakot, hanem egy ideális, nyolcszögalapú, hasasodó, négy fiatoronnyal ellátott sisakot rajzolt, híven tükrözve a rajzoló restaurálásról vallott purista elveit.16

A templom alaprajza

Az 1864 szeptemberében készített leírások és rajzok alapján egyhajós, széparányú, magas nyugati homlokzati toronnyal ellátott, a nyolcszög három oldalával záródó szentéllyel és hozzá csatlakozó sekrestyével bíró – mondhatni szokványos –, késő gótikus falusi plébániatemplom képe bontakozik ki előttünk. A szentélyt boltozat, a hajót síkmennyezet fedte, s ez utóbbi nem is igen lehetett boltozva, mivel a hajó külső faláról hiányoztak a támpillérek – amelyek a szentélynél ellenben megvoltak –, pontosabban a hajó nyugati sarkain két hengeres tám volt kialakítva.

A torony két támpillérének szokatlanul nagy, ma is meglévő alsó részét a leírók későbbi nagyobbítás eredményének tekintették. Henszlmannék a látottak alapján a 15. század második felére datálták az épületet, korábbi építési fázisokat nem említettek, csak a torony esetében szólnak röviden későbbi átalakításról.

12. „Nyíregyházáról Pestre 864 Sept 25-én”. Rómer Flóris jegyzetei 1864. XVI. kötet, 34–35.

KÖH Könyvtár, KÖH, Tervtár, 30417 (ceruza, 11,4 x 21 cm) KÖH, Tervtár, 30415 (ceruza, 34,1 x 21 cm) KÖH, Tervtár, 30416 (ceruza, 34,1 x 21 cm) Ez a rajz az MTA kereteiben működő Archaeológiai Bizottság anyagában maradt fenn az MTA Kézirattárában: K 1219/31. (tus, 34,2 x 23,5 cm). Megköszönöm Grászli Bernadettnek, hogy fölhívta rá a figyelmemet. Forster leírása szerint 1868-ban készült „Nagycsegöld”-höz.

FORSTER 1905, col. 367.

13.

14.

15.

16.

180

Terdik Szilveszter

A templom építéstörténetére vonatkozó, megbízható történeti adat azóta sem került elő. A falunak már 1332-ben és 1334-ben is volt papja, és minden bizonnyal temploma is, amint a pápai tizedlajstromok mutatják.17 A településre vonatkozó okleveles adatok szerint a 14. század folyamán ment át az egyre növekvő hatalmú Drágfi család birtokába, akiknek 15. századi források szerint kúriájuk is volt itt.18 Érdekes, hogy Henszlmannék nem ismerték, vagy csak nem említették a látogatásuknál néhány hónappal korábban, a falu előjárósága által Pesthy Frigyes kérdőívére küldött adatot, miszerint: „… a jelenben létező templom oldalán midőn a közelebbi években javíttatott, olvasható volt egy kődarabon, hogy ez, – 1448-ban építtetett.”19 Az efféle adatokkal óvatosan kell bánni, hiszen semmi közelebbi részlet nem derül ki, azt sem lehet tudni, hogy a templom melyik részén volt ez a kő, s egyáltalán nem biztos, hogy jól olvasták a számokat. „A közelebbi években” valóban történt némi átépítés, mivel az egyházközségi iratokból tudható, hogy a torony hagymás sisakja 1862-ben készült el.20 Egy másik, a templom szentélyének falán téglába karcolt, 1467-et mutató évszámot a Műemlékek Országos Bizottságától küldött mérnök rajzolta le 1923-ban.21 A bekarcolás középkori voltát fölöttébb kétségessé teszi, hogy előtte túlságosan szabályos, szinte antikva betűkkel írott AN (vagyis anno) rövidítés szerepel, arról nem is beszélve, hogy a számjegyek sem nagyon felelnek meg a középkori formáknak, inkább újkorinak tűnik az egész, bár olyasvalaki készíthette, akinek volt némi fogalma az arab számok gótikus formájáról.

Ha az első évszám hiteles is lenne, a rajzokon szereplő építészeti, szerkezeti elemek, valamint a részben még ma is álló boltozat alapján, az egész építkezést későbbre lehet datálni, vagy egy néhány évtizeddel későbbi átépítés feltételezhető.

A szentélyboltozat szerkezete inkább a 15. század vége, semmint közepe felé mutat.

Jelenleg a középkori boltozatnak csak a fele áll, mivel nyugati része az 1897-es hajóbővítésnek esett áldozatul.22 A boltozati bordák szerkezete első ránézésre különös, egyedi formának tűnik, bár ha az eredeti kiterjedést vesszük, akkor a megfelelő kiegészítésekkel egy szabályosan sorolt rombuszformákból építkező boltozatot rekonstruálhatunk,23 amelynek szép példái mai napig állnak a megye területén, többek között a szomszédos Jánk római katolikus templomában.24 A 17. SCHEMATISMUS. 1864, 43, 48. MONUMENTA 1887, 107, 135. Csegöld ekkor az ugocsai

főesperességbe, az erdélyi püspök joghatósága alá tartozott. Ennek oka, hogy ezek a területek csak a tatárjárás után kerülhettek át Szatmár vármegyéhez. NÉMETH 1999, 97–98, 104.

18. MAKSAI 1940, 65, 123. Németh Péter szerint Maksai tévesen vonatkoztatott néhány 15. századi adatot Csegöldre, s így az a feltételezés sem állja meg a helyét, hogy kisbirtokosok tulajdonában volt a település. NÉMETH 64–65. Megköszönöm Németh Péternek, hogy megjelenés alatt álló könyvének vonatkozó részét rendelkezésemre bocsátotta.

19. MIZSER 2001, 298, Ezt az adatot már ismerteti a megyei topográfia is: ENTZ 1986, 452.

Később tévesen Henszlmannak tulajdonítja: SZATMÁRINÉ 2000, 67.

20. SZAPLONCZAY 110. Megköszönöm Nagy Tibor csegöldi parókusnak, hogy ezt a kéziratot rendelkezésemre bocsátotta, mivel a benne hivatkozott egyházközségi dokumentumok eredetiben nem tanulmányozhatók.

21. KÖH, Tervtár, 864. Ceruzarajz: AN 1467. Felirata: „Téglába vésett évszám a csegöldi templom szentélye záradék falán. 1923. IX. Láczai Fritz” Hátoldalán egykorú nyomtatott fejléc: „Fritz Oszkár építész műegyetemi adjunktus Budapest. Telefon 88-53” 22. SZAPLONCZAY 86, 110.

23. Megköszönöm Szőke Balázsnak, hogy a borda átalakításának lehetőségére fölhívta a figyelmemet.

24. Ezt a templomot is a 15. századra datálják. ENTZ 1986, 447, 360. ábra.

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

181

bordák részleges leverésének, és a boltozat újjáépítésének valamilyen természeti csapás vagy más katasztrófa miatt bekövetkezett sérülés lehetett az oka. Feltételezésünket persze csak egy alapos falkutatás igazolhatná.

Szintén késői formának tűnik a Schulcz által lerajzolt egyik ablak mérműve is, amely félkörívesen záródó elemekből állt. A hajó nyugati hengeres támjainak datálása sem könnyű. Henszlmann ezeket féloszlopnak nevezi „mely mint a tám (értsd: támpillér) felső részén gyengítve van.”25 A csegöldihez hasonló megoldást alkalmaztak Beregszász későgótikus plébániatemplomának hajóján, ahol szintén a nyugati sarkokon támpillér helyett faragott kőből készített oszloptámokat építettek.

Henszlmann ezeket is leírta, hiszen utazásuk során Beregszászra is eljutottak, s a templom részletformáit elemezve így vélekedik róluk: „.. pálcza tagok már gyakran átmetszik egymást, s az ablak és kapuzat csúcs ékei már is oly mesterséges geometriai alakot öltenek, minők csak a hanyatló styl keze ügyében voltak, úgy szintén a fő homlokzatot, tám helyett, késő idomú, rovátkás kapitaelü oszlopok metszik keresztül.”26 Schulcz ugyanekkor le is rajzolta az egyiket.27 A saroktámok bástyára emlékeztető végződése is eredeti megoldás, mivel Myskovszky Viktor 1900ban egy olyan rajzot másolt le a templom sekrestyéjében, amelyen az épület 1840-es években végbement újjáépítés előtti állapotát lehetett látni, és ezen a rajzon az északnyugati sarokoszlop teljesen ép,28 a délnyugati saroké viszont, egy másik rajz tanúsága szerint, már csonka volt, az oszlop fejezete hiányzott, ráadásul ezt a saroktámot az átépítés folyamán át is helyezték a főhomlokzat déli oldalához csatolt, új kápolna sarkára.29 A beregszászi háromhajós, csarnokrendszerű plébániatemplom viszonylag jól datálható, Henszlmann is lejegyezte az egyik szentélyablakon olvasható 1504-es, valamint a déli kapun látható 1522-es évszámot.30 Noha Henszlmann mind a két sarokoszlopos emléket, a csegöldit és a beregszászit is leírta, nem kapcsolta össze őket, pedig ennek a nagyon ritka megoldásnak földrajzilag egymáshoz közeli előfordulása azt is jelezhetné, hogy a csegöldi építkezést, vagy átépítést inkább a 16. század felé közelítsük. Egyébként a kegyuraságot gyakorló Drágfi család éppen a 15. század utolsó évtizedeiben és a következő század elején kezdett nagyobb templomépítkezésekbe egyéb birtokközpontjaiban is (Erdőd).31 A csegöldi templom a 19. század végén veszítette el véglegesen középkori részleteinek nagy részét. A millennium tiszteletére ugyanis a templomot átépítették, a hajót kelet felé bővítették, a szentély felét és a sekrestyét is lebontva. A megmaradt középkori ablakokat átalakították, a hajó északi oldalán újakat nyitottak, déli ajtaját befalazták. A torony sarokpilaszteres, klasszicizáló kialakítása is ekkor történhetett, ugyanis Henszlmannék még vakolatlanul látták. Ezekről a munkála25.

26.

27.

28.

29.

HENSZLMANN 1864, 143.

HENSZLMANN 1864, 135.

KÖH Tervtár, 13225 (ceruza, 34,1 x 21 cm).

A rajzot közölte: DESCHMANN 1993, 104, 123. kép.

Az újjáépítést ismerteti: KOMÁRIK 1978, 279-283, DESCHMANN 1993, 103–104. A munkát iránytó Tischler Albin 1836-ban készült, a templom déli oldalát ábrázoló rajzán ez még jól kivehető. Közli: DESCHMANN 1993, 104, 124. kép.

30. A beregszászi templom 1519-ben – mint az esztergomi érsekség alá tartozó exempt plébánia – abban a pápai kiváltságban részesült, hogy plébánosa főesperes lett, és püspöki jelvényeket is viselhetett. SCHEMATISMUS 1864, 38, 110-114. A jelek szerint ez a pápai kiváltság már a folyó építkezések megkoronázása lehetett a magas jövedelmekkel bíró plébánia esetében.

31. Erdődön 1483-ban kezdték az építkezést. HENSZLMANN 1864, 144.

182

Terdik Szilveszter

tokról a Műemlékek Országos Bizottságát (továbbiakban: MOB) nem tájékoztatták, csak az egyházközség irattárából ismertek.32 A templom további átépítése 1922-től kezdve napirenden volt, de pénzhiány miatt csak 1929 és 1931 között történt meg. Ekkor a hajó középkori oldalfalait elbontva két mellékhajót építettek hozzá,33 megsemmisítve a hajó nyugati végén álló hengeres támokat is, melyeket 1923-ban még jelöltek az alaprajzokon. Az átalakítást a MOB jóváhagyta, csak azt kérték, hogy a torony és szentély középkori részleteit őrizzék meg.34 Előtte mérnököt is küldtek a helyszínre, aki ekkor már az 1897-es átalakítás eredményeit rögzíthette.35 A templom szentélyének külső faláról az utóbbi években leverték a vakolatot, így újra látható a Szamostatárfalvához és Csengerhez36 hasonlóan rakott téglafal, amelyen szinte szabályos ritmika szerint, egyszerű mintázatot képezve rakták a feketére sikerült és a normál égetésű darabokat.37 A torony és a szentély még mindig sok középkori részletet őriz, amelyeknek esetleg a datálás problémáit is tisztázó szakszerű kutatása még várat magára.

32 SZAPLONCZAY 85, 110. Ezért igazságtalan a megyei topográfia értékelése, amely minden

középkori részlet pusztulását az 1931-es átépítésnek tulajdonítja, ráadásul tévesen két építési fázisra bontja a legutóbbi átalakítást. ENTZ 1986, 452. A félreértés oka lehetett, hogy a MOB iratokban tényleg nem volt nyoma az 1897-es átalakításnak, ráadásul 1959ben a helyi parókus „szóbeli közléseire” támaszkodtak.

33. SZAPLONCZAY 110–111.

34. Pataky István, csegöldi lelkész 1922. októberében kérelmezte a MOB-tól, hogy szakértőket küldjön ki, mivel a templomot bővíteni szeretné. A MOB nov. 9-én úgy döntött, hogy Lux Kálmánt küldi a helyszínre, hogy az épületet megvizsgálja, valamint nézze meg az ikonosztáziont is, mivel „Bizottságunk arról értesült, hogy a templom régi ikonosztázát a hitközség áruba bocsátotta. Vizsgálatát tehát erre kiterjeszteni kérjük, főleg azon szempontból, hogy nem kellene-e az ikonosztázt a helyén hagyni és annak eladását meggátolni?”

(MOB Iratok 522/1922.) A hónap végén Luxot felmentik a feladat alól, és Csányi Károlyt bízzák meg ugyanezzel. (MOB Iratok 561/1922.) Viszont Csányit egy félév múlva is sürgetik még a vizsgálat elvégzésére (MOB Iratok 241/1923). A rajzok tanúsága szerint a helyszíni szemlére 1923 szeptemberében sor is került, de szöveges beszámolót nem ismerünk. A MOB, minden bizonnyal ennek fényében hagyta jóvá a beküldött átalakítási terveket, amelyeket vissza is küldtek (MOB Iratok 40/1924.). Nem tudjuk, mit állapítottak meg az ikonosztázionról, amely biztosan a helyén állt, mert a két alaprajzon jelölték (lásd 34. jegyzet). Nem tudjuk, honnan értesültek róla, talán a pap első leveléből, amelynek szövegét nem ismerjük. Ő inkább csak a régi képekről írhatott, vagyis a táblaképekről, melyeknek árából az átépítést már akkor is fedezni akarta, amint majd látni fogjuk, s a MOB-ban ezt értelmezhették ikonosztázionnak, görög katolikus templomról lévén szó. Persze azt sem lehet kizárni, hogy tényleg el akarta adni az ikonosztáziont is (az ügyre vonatkozó iratok: MOB Iratok, KÖH Könyvtár, 50–51. mikrofilmtekercs). A templom ikonosztázionja akkori szemmel nézve nem lehetett túl értékes, hiszen 1850–51-ben Stefány József szatmári festő készítette. Az első átépítést még túlélte, a másodikat már nem, jelenleg még töredékeit sem ismerjük. (Az ikonosztázionról: SZAPLONCZAY 71–72.)

35. KÖH Tervtár, 863. A templom alaprajza, ceruza, ráírt méretekkel. Felül egy pajzsból induló borda rajza. Szaggatott vonallal jelölve vannak a lebontott középkori részek (nyilván Schulcz rajza alapján), a torony támpillérét oldalnézetből is felmérték. Az előbbi rajz tisztázata pauszra uo. 862.

36. A csengeri templom Henszlmannék útja idejében még vakolt volt, ezért nem emlegeti Haas sem a „mázas” téglaépítésű templomok között.

37. SZATMÁRINÉ 2000, 67. Azóta már a szentély belsejét is átmeszelték a műemléki szakhatóság felügyeletével, de falkutatás nélkül. Nagy Tibor helybeli parókus szíves közlése.

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

183

Középkori táblaképek Csegöldről Csegöld nem is középkori temploma, inkább az itt előkerült középkori táblaképek révén írta be magát a magyar művészet történetébe.

1922 tavaszán helyezték Pataky István lelkészt a községbe, aki egyik utóda megfogalmazása szerint régiségek után kutatva nézte át a templom padlását, ahol semmi érdekeset nem talált, viszont a parókia padlásán a szabadkémény nyílásának támasztva régi képeket fedezett fel. Azon év őszén Budapesten katolikus nagygyűlést tartottak, Pataky ekkor két képet magával vitt, hogy Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának mutassa meg azokat, mivel a csegöldi templom bővítésének költségét a képek eladásából szerette volna fedezni.

Petrovics azt tanácsolta, hogy várják meg Ernst őszi aukcióját, mivel az ottani árak fényében szeretett volna pontos árbecslést készíteni.38 Petrovics ugyanakkor kérte a lelkészt, hogy a többi képet is szállítassa fel Budapestre, s ennek költségeit a múzeum magára vállalta. Patakynak persze a képek eladásához püspökétől, Miklósy Istvántól is engedélyt kellett kérnie, aki a tárgyak muzeális értékét látva beleegyezett az eladásukba, de utasította a lelkészt, hogy ebben az ügyben forduljon a „hittestvér” Gerevich Tiborhoz, a Nemzeti Múzeum őréhez. Pataky minden bizonnyal így is járt el, mert a Szépművészeti Múzeum költségén felszállított többi képet már nem ott, hanem a Nemzeti Múzeumban helyeztette el. Petrovics többször is kérte Gerevichet, hogy a képeket az árajánlattételhez adja ki, de válaszra sem méltatták. 1923. január 11-én Pataky már személyesen járt nála, hogy a Szépművészetiben lévő két képet is elvigye, amit viszont Petrovics megtagadott, mivel Gerevichcsel továbbra sem sikerült tárgyalnia, majd csak egy év múlva, a képek eladása után adta ki őket a lelkésznek.39 Időközben ugyanis - minden bizonnyal a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező Gerevichnek köszönhetően, aki nem csak a Nemzeti Múzeum Régiségtárának segédőre (1911-től), hanem az esztergomi Keresztény Múzeumnak igazgatója (1917-től), valamint a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumnak egyházművészeti megbízottja is volt - a képekre más vásárlók is jelentkeztek.40 Elsőként a második turnusban fölhozott képeket befogadó Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Varjú Elemér írt a lelkésznek, hogy a képek (3 nagyobb és 4 kisebb) megvásárlását ajánlja föl (ezek ugyanis egy oltárhoz tartoztak), és kérte, hogy a vételárat közölje.41 Mivel Pataky nem válaszolt, Varjú egy hónap múlva megismételte vásárlási ajánlatát „7 darab oltárrészletre”, amelyből 6 náluk volt deponálva.42 Ekkor azt is megemlíti, hogy 38. SZAPLONCZAY 105. „a képeket legelőször, Petrovich Elek őméltóságához, a Szépművészeti

Múzeum igazgatójához vittem megtekintés és értékelés végett, aki hogy mentől megfelelőbben állapítsa meg a képek értékét, az Ernst aukciók bevárását ajánlotta.” Pataky levele Varjú Elemérnek a Magyar Nemzeti Múzeumba, Csegöld, 1922. nov. 23. Magyar Nemzeti Múzeum (továbbiakban: MNM) Irattára, Rln. 222/1922.

39. Képek szállítási költségének számlája, 1922. okt. 20, Petrovics levelei Gerevichhez, 1922. nov. 12., 1923. jan. 11., és Patakyhoz 1922. dec. 4. Az iratok a Szépművészeti Múzeum Irattárában, 766/1922. szám alá begyűjtve.

40. BODÓ–VIGA 2002, 311. SZAKÁCS 2006, 201.

41. Kelt 1922. okt. 24. MNM Irattár, Rln. 266/922.

42. A hetedik, ehhez az oltárhoz tartozó kép a Szépművészetiben volt, a Vizitációt ábrázoló táblával együtt, mivel itt is két kép volt elhelyezve, és a másik kettő, passió jeneteket ábrázoló tábla ekkor még Csegöldön volt a lelkésznél, a levele tanúsága szerint. MNM Irattár, Rln. 222/1922.

184

Terdik Szilveszter

időközben Forster Gyula,43 a Vallásalap Felügyelő Bizottságának elnöke felajánlotta, hogy amennyiben Pataky „a képek árát egyházi czélokra kívánná fordítani, ugy ő hajlandó a képeknek a Régiségtár számára leendő átengedése fejében a kívánt összeget a vallásalapból fedeztetni.” Azt is kérte, hogy Pataky a tervezett munkák felől előzetesen tájékoztassa őket.44 A lelkész leveléből megtudjuk, hogy hetekig tartó súlyos betegsége mellett az is akadályozta a válaszadásban, hogy Petrovicstól még mindig nem kapott árajánlatot, a Vallásalap ajánlatát viszont némi problémázással ugyan,45 de megfontolandónak tartja. Forster felvetésére azt is megemlíti, hogy a MOB-hoz már beadta kérvényét, hogy küldjenek szakértő mérnököt, de onnan még nem kapott választ.46 Varjú Elemérnek viszont egy újabb vevőjelölttel is meg kellet küzdenie, ugyanis időközben Csernoch János esztergomi érsek, a Keresztény Múzeum fenntartója is érdeklődést mutatott a képek iránt. Varjú Forstertől tudta meg, hogy a prímás is érdeklődik, ezért 1922 decemberében levelet írt, amelyben nagy tisztelettel kéri a főpapot, hogy méltóztasson lemondani a tárgyak megszerzéséről a Nemzeti Múzeum javára, mivel ebben a gyűjteményben csakis magyar eredetű tárgyak vannak, s ráadásául az ország északkeleti régióját eddig egyetlenegy tárgy sem képviseli.47 Az érsek válaszleveléből megtudjuk, hogy – amint már említettük -, a lelkész a megyéspüspöke hatására fordult az egyházművészeti referenshez (vagyis Gerevich Tiborhoz), aki a prímás figyelmét kötelességszerűen hívta föl a képekre, amelyek megvásárlására persze a Nemzeti Múzeumhoz hasonlóan neki sem lett volna megfelelő anyagi bázisa, de ha a Vallásalapot is bevonják, akkor más a helyzet. A prímás a következőképpen érvelt: „Úgy értesültem azonban báró Forster Gyula úr ő excellentiájától, hogy a csegöldi templom helyrehozását esetleg a Magyar Katholikus Vallásalap vállalja a képek fejében. Mivel pedig a vallásalap valahol elhelyezni kénytelen, ajánlottam azt a módot, hogy a képek kerüljenek az esztergomi főszékesegyház képtárába. Méltányos ugyanis, hogy az egyházi pénzen vásárolt egyházi képek egyházi múzeumban legyenek, amely egyébként a legnagyobb gyűjteménye a középkori magyar egyházi képeknek. Muzeális szempontból is megfelelőbb volna ez a megoldási mód, mert az egyházi képeket a szakértő inkább egy helyen találja. Amennyiben az ügy a vallásalap felügyelő-bizottsága elé kerül, ezen nézetemnek természetesen kifejezést fogok adni. Ismétlem azonban, hogyha a Magyar Nemzeti Múzeum a saját költségén óhajtja a képeket megszerezni, az ügyet a hajdúdorogi püspök dönti el, akinek illetékességébe nem akar[ok] és nincs is módomban beleavatkozni.”48 Végül is az érsek által felvázolt modell nyert. A Vallás43. Forster 1906–1922 között a MOB elnöke volt, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium-

ban pedig a képzőművészeti és műemlékvédelmi ügyeket irányította. Magyar nagylexikon 8., 176.

44. Kelt 1922. nov. 20. MNM Irattár, Rln. 222/1922.

45. A képek vételárának negyedét ugyanis saját maga számára szeretette volna megtartani, s nem tudta, hogy a Vallásalap ezt elfogadja-e. Szaplonczay szerint ugyanis: „Az egyházközség vezetősége 1922. november 5-i gyűlésén foglalkozott a képekkel. Úgy döntött, hogy a lelkész fáradozását azzal viszonozzák, hogy a képek árának negyed részét jutalmul neki adják. E döntést a püspöki főhatóság jóváhagyta, de sehol sincs nyoma annak, hogy a lelkész ezt a pénzt valamikor is felvette volna az egyházközség pénztárából.” SZAPLONCZAY 106.

46. MNM Irattár, Rln. 222/1922. A MOB-bal kapcsolatos iratokról lásd: 34. jegyzet 47. Kelt 1922. dec. 18. Esztergom, Prímási levéltár 1922/4018. Érdekes, hogy Varjú ekkor XVI. század elejéről származónak mondja a képeket, ezek szerint az 1494-es évszámot mutató Apostolok tábla nem náluk volt, vagy nem vették észre az évszámot.

48. A válaszlevél piszkozata, kelt. 1922. dec. 27. Esztergom, Prímási levéltár 1922/4018. Másolatát megküldték Gerevichnek is. Eredetije nem maradt fönn a Nemzeti Múzeumban.

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

185

alap 1924 elején kifizetette a képeket, majd az Esztergomi Keresztény Múzeumba helyezte letétbe őket. A vételár (80 millió korona) fedezte is a csegöldi templom átalakítási költségeinek majdnem a felét.49 A vásárlást kísérő dokumentumok Gerevich Tibor hatékony kapcsolati tőkéjéről és háttérmunkájáról tanúskodnak, annak ellenére, hogy tőle egyetlen levelet sem ismerünk az üggyel kapcsolatban, de a táblák mégiscsak az ő irányítása alatt álló gyűjteményben kötöttek ki, két országos múzeumot is megelőzve. A képekért vívott küzdelem emléke még később is kísértett, hiszen néhány évvel később Gerevich a Szépművészeti Múzeum szemére vetette, hogy a háború előtt nem gyűjtötte elég intenzíven a magyar művészet emlékeit, ezért aki erre kíváncsi, annak Esztergomba kell mennie,50 Petrovics válaszában a csegöldi képekre is kitért: „A csegöldi oltárszárnyak megszerzéséről is tárgyaltam, s nem rajtam múlt, hogy ezek mégsem ide, hanem az esztergomi Keresztény Múzeumba kerültek.”51 A Csegöldről bekerült tíz képet három csoportba oszthatjuk. Az együttesen belül társtalan a különleges ikonográfiájú Vizitáció, amelyen Erzsébet és Mária méhében gyermekeiket is ábrázolták.52 Azonos mestertől származik és minden bizonnyal egyazon oltár részét képezte a Jézus ostorozását és a Töviskoronázását ábrázoló két passiókép.53 A maradék hét tábla biztosan egy oltárhoz tartozott: a kisebb méretű, négy zenélő angyalt ábrázoló képek54 a szárnyasoltár középszekrényének két oldalán állhattak,55 míg a három, két oldalán festett tábla az oltár szárnyképe lehetett, amelyeken csukott állapotban a passió jeleneteit (Krisztus az Olajfák hegyén, Krisztus Pilátus előtt, Keresztvitel),56 nyitott állapotban viszont hetesével csoportosított szenteket lehetett látni.57 A képek stílustörténetével röviden foglalkozunk, csak a főbb, ma már tudománytörténeti szempontból is érdekes megállapításokra utalunk. Gerevich nem sokkal előkerülésük után így összegezte a képek jelentőségét: „A Csegöldről származó összesen tíz szárnyasoltárkép rendkívüli értékét emeli, hogy az első szárnyasoltárképek, melyek az Alföldről eddig előkerültek.”58 Gerevich számára a képek előkerülési helye magyarországi eredetüket is bizonyította, a nyilvánvalóan különböző mestereket időnként csegöldi festőknek titulálta,59 máskor az olasz, majd a német hatást is feltételezve az egyes táblákon, vagy éppen a magyar művészek találékonyságát szemléltette a passiótáblák kompozicionális megoldásain.60 49.

50.

51.

52.

53.

54.

SZAPLONCZAY 105.

GEREVICH 1939, 421.

PETROVICS 1940, 223.

Esztergom, Keresztény Múzeum: Ltsz. 54.16.

Uo. 54.17 és 54.18 Uo. Angyal orgonával (55.61), Angyal hegedűvel (55.62), Angyal lanttal (55.63), Angyal hárfával (55.64) 55. Különös, hogy Gerevich a zenélő angyalokat ábrázoló képek esetében azt sem zárta ki, hogy egy orgona szárnyképei lehettek. GEREVICH 1928, 212.

56. Esztergom, Keresztény Múzeum: Krisztus az olajfák hegyén, Hét apostol (54.65), Keresztvitel, Szent István és hat szent (54.66), Krisztus Pilátus előtt, Szent Miklós és hat szent (54.67) 57. Az oltárt rekonstruálta: GENTHON 1932, 59-60., rekonstruált szerkezeti rajza: RADOCSAY 1955, 285.

58. GEREVICH 1924, 119.

59. GEREVICH 1939, 450 60. GEREVICH 1928, 212., GEREVICH 1939, 450.

186

Terdik Szilveszter

Gerevich koncepciója erősen rányomta a bélyegét a későbbi magyar kutatásra, különösen a két, összetartozó passiótábla meghatározásában érezhetően, mivel ezeket Benesch már a ’20-as évek végén az ún. „Meister von Schloss Lichtenstein”nek attribuálta kimutatva, hogy ezek a mester öt másik, különböző gyűjteményekbe került, passiójeleneteket ábrázoló táblájával tartoznak egybe. Benesch úgy vélte, hogy a passiótáblák a mester Mária oltárának külső képei lehettek.61 Német nyelvterületen Benesch attribúcióját hamar elfogadták, csak abban nem értett vele egyet mindenki, hogy a „Meister von Schloss Lichtenstein”-nek tulajdonított, összes ismert tábla valóban egyetlen oltárhoz tartozott.62 Persze a magyar kutatók ismerték ezt a véleményt,63 de csak a Keresztény Múzeum 1964-es katalógusának szövegében vették át először.64 Gerevich oly sokszor utalt erre a két táblára, hogy nehéz lett volna már korábbi koncepcióit megváltoztatni, ráadásul németelleneségéhez sem igen passzolt az osztrák eredet kimutatása.65 A mai napig bizonytalan a Vizitáció-kép stíluskritikai értékelése. A magyarországi és ausztriai eredet egyaránt felmerül, bár az ikonográfiai sajátosságok miatt inkább az utóbbi tűnik valószínűnek.66 A magyarországi anyagba beilleszthető együttesnek az eredetileg is egyazon oltárhoz tartozó hét tábla tűnt, ráadásul az apostolokat ábrázoló tábla még fontos történeti adatokat is ajándékozott a művészettörténetnek, ugyanis a kép bal szélen Bertalan apostol lába alatt BE monogram, míg a jobb szélen János lába alatt 1494-es évszám volt látható.67 A feliratok hitelességét ma már nem tudjuk megítélni, mivel áldozatul estek a legutóbbi restaurálásnak.68 A képek stíluskritikai vizsgálatának eredménye már sejtetni engedi, hogy a táblaképek a középkorban nemigen lehettek Csegöldön. A csegöldi provenienciát 61. BENESCH 1930, 146-148. A további öt kép címleírásáról és őrzési helyéről: SZENDEY

1986, 2.

62. BALDAS 1935, 14. Bár vannak, akik újra Benesch hipotézisét vallják: SZENDEY 1986,

40.

63. A műemléki topográfiában megemlítik Benesch és Baldas véleményét, még azt is, hogy

a két passiótábla méreteiben egyezik is az Augsburgban, Münchenben és Baselben őrzött táblákéval, de továbbra is „Csegöldi mester” néven szerepelnek. GENTHON 1948, 25–26.

Radocsay is kitart a hazai eredet mellett, bár „Meister von Schloss Lichtenstein” tanítványának tartja a festőt. Genthon szóbeli közlésére hivatkozva leírja, hogy a táblák csegöldi eredete vitathatatlan, de mivel „a századforduló csegöldi plébánosa korábban a Felvidéken, a besztercebányai egyházmegyében tevékenykedett” (!), a képek így akár az ország bármely részéről kerültek is ide, biztosan hazánkban készültek. RADOCSAY 1955, 61. Genthon talán valamely más képek eredettörténetével moshatta össze a képeket, hiszen Csegöldre nem kerülhetett soha a besztercebányai egyházmegyéből plébános mivel a római katolikus egyházközség csak a ’20-as években alakult. SOÓS 1985, 581.

64. BOSKOVITS-MOJZER-MUCSI 1964, 152. „A lichtensteini vár mester” névvel írja Végh János, a képeket 1450. körül datálja. CSÉFALVAY 1993, 187–188.

65. Gerevich művészettörténeti koncepcióinak legújabb összefoglalása: SZAKÁCS 2006.

66. A táblát újabban a 15. század végére datálják. CSÉFALVAY 1993, 180–181.

67. Érdekes, hogy a képek eladáskor a monogramról és évszámról senki nem beszél, talán egy későbbi restaurálás során válhattak igazán láthatóvá, mert Gerevich is csak később említette őket, amikor BE Mestert a Jánosréti mesterrel azonosította: GEREVICH 1928, 208. A feliratot és évszámot leírják: BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964, 133., Török Gyöngyi is BE mesternek nevezi, bár ekkor a felirat már nem volt meg (lásd 66. jegyzet).

CSÉFALVAY 1993, 179.

68. Cséfalvay Pál személyes közlése. A ’70-es években történt restaurálás dokumentációja lappang.

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

187

egyébként korábban már gyanússá tette, hogy a templom több száz évig a kálvinisták kezén volt, és magyar viszonylatban arra még nem akadt példa, hogy református közegből középkori képek kerüljenek elő.

A stíluskritikai problémákhoz hasonlóan a képek ikonográfiájával kapcsolatban sem tisztázódott minden kérdés. A két passiójelenetet és a Vizitációt ábrázoló kép témájának leírása nem okozott problémát. A nagyobb oltár táblái közül a hét apostol meghatározása is könnyen ment, mivel attribútumaik alapján jól azonosíthatók (balról jobbra haladva: Id. Jakab, Bertalan, András, Péter, Pál, Tamás és János).

Ugyanaz mondható el az egyik, hét férfi szentet ábrázoló tábláról is, melynek közepén Szent István protomártír áll, jobbján Lőrinccel, Sebestyénnel és Erazmusszal, balján Mártonnal, Kristóffal és Györggyel.69 A harmadik tábla szentjeinek meghatározása nehezebb, több félreértést okozott. A kutatók azt feltételezték, hogy az apostolokon kívüli két tábla a 14 segítőszentet ábrázolja, s nem vették figyelembe, hogy csak részben van átfedés a szokásos 14-es csoport és az itteniek között, arról nem is beszélve, hogy a segítőszentek között több női szent is van.70 Attribútumaik alapján jól meghatározható a középen álló Miklós, balján a második Lénárd a bilinccsel, míg közöttük Jeromos állhat, akit leginkább bíborosi ruhája alapján azonosíthatunk, mivel kezében könyvet tart, és hiányzik lába mellől a megszokott oroszlán. Miklós jobbján egy fém edényt tartó püspök áll, akit a kefalophorosz Szent Dénes követ. A fémedényt tartó püspök meghatározása bizonytalan, mert a kezében tartott edényt monstranciának vagy cibóriumnak nézték, Szent Norbertet ismerve föl benne.71 Az edény nem liturgikus eszköz, hanem inkább díszes sótartó lehet, amely egyértelműen Szent Rupert, salzburgi születésű wormsi püspök attribútuma az osztrák és dél-német területeken.72 A tábla szélein két vörös sapkás fej tűnik fel, akiknek azonos polgárias viselete összetartozásukat sejteti, s minden bizonnyal az ingyenesorvos testvérpárral, Kozmával és Damjánnal azonosíthatók.

Az ikonográfiai megfontolások alapján a hiányzó negyedik tábla témáját is próbálták meghatározni, azt feltételezve, hogy szintén apostolokat ábrázoltak rajta, arra nem is gondolva, hogy 14 tagú apostolsorozatot nem nagyon ismerünk.73 Rómer szatmári utazása alatt készített jegyzeteit olvasgatva lettem figyelmes a következő bejegyzésre: „Szathmár b[áró]. Vécseinél, 1864 sept. 11-én régi oltárok magán birtokban.” Ezután rövid feljegyzéseket közöl a látott képekről, amelyeket átböngészve teljesen egyértelmű, hogy Rómer a Vécsey család tulajdonában a később Csegöldről előkerült táblaképeket látta. Jegyzeteinek különös jelentősége van több szempontból is: egyrészt értékes adalékkal szolgál a képek rejtélyes provenienciájához, másrészt ő még olyan részleteket látott rajtuk, amelyek azóta megsemmisültek, sőt a negyedik, azóta elveszett szárnyképet is leírta. Elsőként a 69. BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964, 133. Újabban Márton helyett Szaniszló is szerepel

a meghatározásokban (CSÉFALVAY 1993, 179.), mivel a püspök lábainál térdelő figurában nem koldussal, hanem a krakkói püspök igaza mellett tanúskodó, föltámadt halottal azonosíthatják.

70. Ezek a legkevésbé helytálló beazonosítások, mivel egyáltalán nem figyeltek arra, hogy az adott segítőszent valóban azzal az attribútummal rendelkezik-e, amivel ábrázolni szokták.

BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964, 133. Sajnos újabban is így emlegetik őket, pedig a szerzők tudják, hogy ez nem a szokásos sorozat: KÖLNEI–BALÁZS 85–87.

71. RADOCSAY 1955, 285.

72. Hasonló edénnyel a kezében: későgótikus faszobor, Amberg. KÜNSTLE 1926, 519–521., Bild 246. BÖHM 1976, 293–94. col.

73. „A hiányzó negyedik szárnykép az apostolok második csoportját ábrázolta, hátoldalán passiójelenettel.” BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964, 133.

188

Terdik Szilveszter

következőket jegyezte fel: „egyen 7 apostol REN 1494.” A 20. századi restaurátor által hamisnak ítélt feliratok tehát ekkor már a képen voltak, az évszám meg is egyezik, de a később BE-ként értelmezett monogram helyett REN felirat szerepel.

A betűkülönbség azt mutatja, hogy a képek talán később a padláson is szenvedtek károkat, de azt sem lehet kizárni, hogy egy korábbi, a ’20-as években végzett restaurálás tendenciózus javításáról lehet szó. Rómer röviden ismerteti a négy zenélő angyalt, majd a két passió táblát, közvetlen utánuk a Szent András és Sz. Jakab mártíriumát ábrázoló képeket említ, amelyek címe elé később a.) és b.) betűt illesztett. Sajnos az nem derül ki, hogy a vértanúságot ábrázoló jelenetek a passiótáblák másik oldalán voltak-e, vagy különálló képekről van szó. Mindenestre c.) betűvel már a Vizitáció-táblát jelölte, s ennek alapján azt feltételezhetjük, hogy ha az előző tételek esetében négy, és nem két táblát látott volna, akkor mindegyiket külön betűvel jelölte volna meg. Ezek után egytől négyig, római számokkal jelezte a négy, egyazon oltárhoz tartozó szárnyképet, elsőként a ma már hiányzó darabot írta le: „Egyen Sz. Katalin Borb. Agnes, Erzsébet /Ilona; Julianna, egy nyíllal – mind / Koronás (…)– tul lapon / )( Krisztus a Keresztfán” Rómer hat női szentet be tudott azonosítani, a hetediknek csak az attribútumát írta le, aki minden bizonnyal Szent Orsolya volt. Másodikként az apostolokat ábrázoló tábla következik, ott Tamást nem tudta név szerint meghatározni, hátoldalán Krisztus az Olajfák hegyén jelenet szerepel. Harmadikként Krisztus keresztvitelét említi, a hátoldalán pedig mártírokat látott, akik közül egyről csak ennyit jegyez fel: „Püspök kis ember tartja a püspök botot”. A negyedik táblán Krisztus elítélését említi, majd a hátoldalán található szenteket, akik közül csak Miklóst, Dénest, Jeromost tudta egyértelműen azonosítani, a Rupert kezében tartott edényt pedig lerajzolta. Az egyes képeknél leírta a latin feliratokat is. Később írt megjegyzést az áltata I-es és III-as számokkal jelölt táblák mellé: „a Xiv Nothelfer”, utána kérdőjelet tett. Végül stílusukra is tett egy tömör megjegyzést: „a művészet az nagyobb képeknél legsilányabb – a, b, c, nél jobb”74 Sajnos Rómer látogatása körülményeiről, a képek eredetéről nem jegyzett fel semmit. Minden bizonnyal a Szatmárnémeti főterén, a székesegyházhoz közel álló, az 1840-es években gótizáló stílusban épült Vécsey-házban járt,75 azt nem tudjuk, hogy melyik családtag meghívására, bár valószínűleg József (1829-1902) invitálhatta, mivel tőle még Rómernek írt levél is fennmaradt.76 Rómer feljegyzései nyomán néhány következtetés levonható, bár több újabb kérdés is fölmerül a táblaképekkel kapcsolatban.

Elsősorban a táblák eredetére vonatkozóan jegyezzük meg: a stíluskritika alapján részben bizonyított erős osztrák kötődések – leginkább a két kis passió- és a Vizitáció-kép esetében - már sejteni engedték, hogy a képek a 19. században műkereskedelem révén kerülhettek Magyarországra, amit Rómer adata, ti. hogy a Vécsey család tulajdonában voltak, csak megerősíteni látszik.

A második izgalmas kérdés, hogy ha Rómer a két kisebb passiókép hátán valóban vértanúsággal kapcsolatos jeleneteket látott, akkor ez Baldas feltételezését támasztaná alá, aki szerint a „Meister von Schloss Lichtenstein” képei nem egyetlen, hanem több különböző oltárhoz tartoztak. A szakirodalomban nem találtunk 74. KÖH Könyvtár, Rómer Flóris jegyzetei 1864. XV. Kötet, 43–44. (fotómásolatok) 75. A házat Vécsey Miklós építtette 1842-től Szlánafi Dániel építőmesterrel. MUHI 2001,

14., BURA 2002, 48.

76. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Levelestár, B. Vécsey József [Rómer

Flórisnak] Némi régi arany ékszereket kívánna neki bemutatni.

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

189

adatot arra vonatkozóan, hogy a hét passiótábla hátoldalán van-e nyoma más festésnek, ez további kutatásokat igényel.77 Harmadsorban a BE Mesternek attribuált oltárral kapcsolatban merülnek fel kérdések. A stíluskritika szempontjából nem mellékes, hogy ez az együttes tűnik a leginkább beilleszthetőnek a magyarországi emlékanyagba. Származásukkal kapcsolatban a Vécsey család felvidéki gyökerei is felmerülhetnek,78 viszont a Rómer által még REN-nek látott, később BE-nek olvasott szövegtöredék és az évszám arra figyelmeztetnek, hogy ezek a képek is átmehettek a műkereskedelmen. Ha BE Mester szellemétől megszabadul a magyar kutatás, akkor a hazai anyagba történő beillesztést célzó stíluskritikai megfontolások is hozhatnak új eredményt. Rómer feljegyzéseinek az oltár ikonográfiájára vonatkozóan is vannak következményei. Az elveszett negyedik tábla ismertté vált tematikája alapján ugyanis az oltár titulusának meghatározásakor az eddig használatos „Az apostolok és segítőszentek oltára” elnevezés helyett,79 egyszerűen Mindenszentek-oltárról kellene beszélni, hiszen a hét apostolon kívül szereplő huszonegy szent között nem is volt jelen az összes ún. tizennégy segítő szent.

Sajnos egy fontos kérdés megválaszolásában, ti. hogyan és mikor kerültek a képek Csegöldre, Rómer feljegyzései sem nyújtanak sok segítséget. Ez a kérdés már Varjú Elemért foglalkoztatta, s meg is kérdezte Pataky Istvántól, hogy mit tud a képek eredetéről, annak reményében, hogy talán a negyedik szárnykép is előkerül. Pataky válaszában ezt írta: „A képek minden valószínűség szerint, az egykor róm. kath. csegöldi templomból valók, ahová még idáig ismeretlen hányódás után körülbelül 40 évvel ezelőtt kerültek vissza. Innen később kitették azokat, egy ideig a lelkészi lak folyosóján állottak, majd innen kerültek a padlásra, így, a feledés[be] és pusztulásba. A negyedik nagy kép utáni kutatás eredménnyel nem járt. Egyesek még emlékeznek rá, de nyoma veszett teljesen, vagy elrejtették, vagy valaki eltüntette.”80 A képek ezek szerint 1880 körül kerültek a templomba, mégpedig a Rómernél szereplő bejegyzés alapján minden jel szerint a Vécsey család tulajdonából, akik még ekkor is gyakorolhatták kegyúri jogaikat az egyházközség felett.81 Különös, hogy erről az adományozásról az egyházközségben semmilyen adat nem maradt, de az még különösebb, hogy a hívek sem említik a család szerepét, 77. Csak azt említik, hogy körbe vannak vágva. CSÉFALVAY 1993, 187–188. Szendey is leírja

a képeket, de sehol sem említi, hogy a hátoldalukon van-e festésre utaló nyom. SZENDEY 1986, 89–117. Talán nem is voltak még ilyen típusú vizsgálatok.

78. SZERENCS 1902, 394–95., GUDENUS 1998, 188–90.

79. Radocsay „Segítőszentek oltára” kérdőjellel, RADOCSAY 1955, 285. Az apostolokat is hozzávették: BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964, 133. Radocsay meghatározását veszi át Török Gyöngyi is. CSÉFALVAY 1993, 179.

80. Kelt 1922. nov. 20. MNM Irattár, Rln. 222/1922. Nem tudom, milyen forrásából, de Szaplonczay további részleteket is tud: „A képekről egyébként az öregek elmondták, hogy azok valamikor a templomban voltak. Az 1897-es renováláskor Popovics parókus a paplakba vitette azokat. Papp Gyula pedig kitétette a tornácra. A hívek kifogásolták, hogy a szentképeket, amik nem régen még a templomban voltak, olyan helyre tette, ahol a kutya fekszik mellettük. Ekkor Papp Gyula a parókia padlására vitette azokat. Itt talált rájuk Pataki lelkész.” SZAPLONCZAY 104–105.

81. Nem egyedülálló eset, hogy görög katolikus templomba gótikus táblaképek kerültek.

B. Nagy Margit ismertette a kalotaszegi Kelecel román templomában található gótikus szárnyasoltár töredékeket, amelyek biztosan a 18. század folyamán valamelyik kegyúr jóvoltából kerülhettek oda, s a hívek az ikonosztázion részeként használták őket. B. NAGY 1980, 73–76. Köszönöm Mihály Ferencnek, hogy erre a cikkre fölhívta a figyelmemet.

190

Terdik Szilveszter

vagy legalábbis Pataky nem ír erről. Szinte hihetetlen, hogy az 1880-as években a Vécsey család ilyen könnyen megszabadult ezektől a műkincsektől.82 Az is érdekes, hogy a képek előkerülésekor a családtagok közül már senki sem jelezte valamikori érintettségüket.83 Azt sem tudjuk meg, hogy mikor kerültek egyáltalán a család tulajdonába. Logikusnak tűnne, hogy a neogótikus városi palotát építtető Miklós bárót (1789-1854) sejtsük a háttérben.84 Források hiányában nem érdemes most találgatásokba bocsátkozni. Elképzelhető, hogy a második világháború után a Sárközújlakról, a család Szatmár megyei központjából Kolozsvárra menekített, de az oroszok által már feldúlt családi levéltár anyagából85 új adatok is előkerülnek, a képek beszerzésére és továbbadására vonatkozóan, és így közelebb jutunk a képek közel 60 éves lappangási idejének eseményeihez.

1864 őszén még senki sem sejthette, hogy az ugyanazon a kiránduláson Henszlmann és társai által „felfedezett” középkori csegöldi templom és a Rómer által leírt középkori táblaképek története egyszer még olyannyira összeforr, hogy az utóbbiak eladásából származott pénz fogja fedezni az előbbi még létező középkori részleteinek részleges elpusztítását is. Ki tudja, talán másképp is alakulhatott volna ez a történet, ha Rómer jobban lelkesedik a képekért, és hamarabb kerülnek valamelyik országos gyűjteményben elhelyezésre.

82. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a hívek állításával szemben, ezek a képek az első világhá-

ború viharaiban kerültek a faluba, s jobb idők reményében egyszerűen elrejtették őket a padláson.

83. Már csak azért is, mert a falu ekkori kegyura, Vécsey Aurél katolikus pap, akit Erdélyből kiutasítottak Trianon után, 1920-ban Csegöldön római katolikus plébániát alapított (Életrajza: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fond 36/3381.), vagyis a képek árát ő is föl tudta volna használni erre a célra. Nem tudjuk, milyen viszonyban volt a csegöldi görög katolikusokkal, akiknek előző papjuk 1918-ban csatlakozott a Nagykárolyban megalakult, a hajdúdorogi egyházmegyétől elszakadni szándékozó román nemzeti esperességhez.

CIUBOTĂ 1997. Egyébként sárközújlaki kastélyukban is voltak műkincsek, ezek sorsa egyelőre ismeretlen: BOROVSZKY 149.

84. A nemesi családok gyűjteményében található középkori tárgyakról még keveset tudunk.

Ipolyi pl. az 1860-as évektől szedte össze középkori képeinek nagy részét, bécsi és németországi aukciókon. CSÉFALVAY 1989, 94–96.

85. KISS 1994, 13.

Bibliográfia BALDAS 1935. Baldas, L., Der Marienaltar des Meisters von Schlosz (sic!) Lichtenstein, Jahrbuch der Preussischen Kunstsammlungen, 56 (1935), 6–21.

BENESCH 1930. Benesch, O., Der Meister des Krainburger Altars, Wiener Jahrbuch der Kunstegeschichte, 7 (1930), 120–143.

B. NAGY 1980. B. Nagy M., Kalotaszegi táblaképek, in Csetri E., Jakó Zs., Sápos G., Tonk S. szerk., Művelődéstörténeti tanulmányok, Bukarest, 62–76.

BODÓ–VIGA 2002. Bodó S. – Víga Gy. szerk., Magyar múzeumi arcképcsarnok, Budapest BOROVSZKY Borovszky S. szerk., Szatmár vármegye, év nélkül, Budapest BOSKOVITS–MOJZER–MUCSI 1964. Boskovits M., Mojzer M., Mucsi A., Az esztergomi Keresztény Múzeum képtára, Budapest BÖHM 1976. Böhm, B., Rupert von Salzburg, in Kirschbaum, E. Hg., Lexikon der christlichen Ikonographie 8, Rom, Freiburg, Basel, Wien, 293–294.

BURA 2002. Bura L. et alii, Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése, Szatmárnémeti CIUBOTĂ 1997. Ciubotă, V., Vicaritul naţional român din Carei, Satu Mare CSÉFALVAY 1989. Cséfalvay P., Ipolyi Arnold a műgyűjtő, in Cséfalvay P., Ugrin E. szerk., Ipolyi Arnold emlékkönyv, Budapest, 93–115.

CSÉFALVAY 1993. Cséfalvay P. szerk., Keresztény Múzeum, Esztergom, Budapest DESCHMANN 1990. Deschmann A., Kárpátalja műemlékei, Budapest

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

191

EMLÉKKÖNYV 1904. A Szatmári Püspöki Egyházmegye emlékkönyve, 1804–1904.

ENTZ 1986. Entz G. szerk., Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I, Budapest.

FORSTER 1905, Forster Gy., Magyarország műemlékei I, Budapest.

GALAMBOS GÖLLER 2001, Galambos Göller F., Haas Mihály püspök, egyháztörténész (1810–1866), Pécsi Szemle, 4 (2001), 32–51.

GENTHON 1932. Genthon I., A régi magyar festőművészet, Vác GENTHON 1948. Genthon I. összeáll., Esztergom Műemlékei I, Budapest GEREVICH 1923. Gerevich T., A régi magyar művészet európai helyzete, Minerva 3 (1923), 98–122.

GEREVICH 1928. Gerevich T., Esztergomi műkincsek, in Prímás-album, Serédi Jusztinián Magyarország bibornok hercegprímása tiszteletére, Budapest, 179–263.

GEREVICH 1931. Gerevich T., Művészettörténet, in Hóman B. szerk., A magyar történetírás új útjai, Budapest, 87-140. (újra kiadva: Marosi E. szerk., A magyar művészettörténet-írás programjai, válogatás két évszázad írásaiból, Budapest, 1999, 206–236.)

GEREVICH 1939. Gerevich T., A magyar művészet szelleme, in Szekfű Gy. szerk., Mi a magyar?, Budapest, 419–488.

GUDENUS 1998. Gudenus J. J., A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája IV, Budapest.

HAAS 1866, Haas [M.], Die Holzkirchen im Bisthume Szathmár, I. Historischer Theil, Mittheilungen der K. K. Central-Komossion zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale, XI (1866), 1–7.

HENSZLMANN 1864. Henszlmann I., A Szathmári püspöki megyének középkori építészeti régiségei, Archeológiai Közlemények, 4 (1864), 127- 157.

KISS 1994. Kiss A., A Kolozsvári Állami Levéltár Szatmár megyére vonatkozó iratai, A Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár Évkönyve, 10, Nyíregyháza, 7–21.

KISS 1870. Kiss K., Adatok a szathmármegyei és különösebben a szathmári egyházmegyei részint elpusztult, részint leányosított református egyházközségek történetéhez, Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1 (1870), 300–312.

KISS 1878. Kiss K., A Szathmári református egyházmegye története, Kecskemét.

KOMÁRIK 1978. Komárik D., A korai gótizálás Magyarországon, in Zádor A., Szabolcsi H. szerk., Művészet és Felvilágosodás, Művészettörténeti tanulmányok, 209–300.

KÖLNEI–BALÁZS Kölnei L.–Balázs E., In omni hora minden órában, a tizennégy segítőszent kultusza Magyarországon, Budapest (év nélkül).

KÜNSTLE 1926. Künstle, K., Ikonographie der Heiligen 2, Freiburg im Bresgau.

MAKSAY 1940. MaksayF., A középkori Szatmár megye, Budapest.

MEZEY–SZENTESI 1996. Mezey A.–Szentesi E., Az állami műemlékvédelem kezdetei Magyarországon. A Centel-Comission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale magyarországi működése (1853–1860), in Bardoly I., Haris A. szerk., A magyar műemlékvédelem korszakai, Budapest, 47–68.

MIZSER 2001. Mizser L., Szatmár vármegye Pesty Frigyes 1864–1866. évi Helynévtárában, Nyíregyháza.

MONUMENTA 1887. Monumneta Vaticana Historiam Regni Hungariae Illustrantia. Series I. Tomus I, Budapest.

MUHI 2001. Muhi S., Szatmárnémeti, Városismertető, Szatmárnémeti.

NÉMETH 1999. Németh P., Szatmár vármegye egyházai a 14. század első felében, in Kiss I., Szőcs P. L. szerk., Architectură religioasă medievală din Transilvania, Satu Mare, 97–106.

NÉMETH. Németh P., A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig, (kézirat) PATAY 1998, Patay P., Szatmári harangok, A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXIX–XL (1997–1998), Nyíregyháza, 361–412.

PETROVICS 1940. Petrovics E., A régi magyar művészet és a Szépművészeti Múzeum, nyílt levél a szerkesztőhöz. Mi a magyar? című könyv szerk. Szekfű Gyula, Budapesti Szemle, (1940) 748. szám, 221–224.

RADOCSAY 1955. Radocsay D., A középkori Magyarország táblaképei, Budapest.

RADOS 1938. Rados J., Magyar oltárok, Budapest.

SCHEMATISMUS 1864. Schematismus cleri almae diocesis Szatmariensis ad annum Jesu Christi 1864, Szatmarini.

SISA 2003. Sisa, J., Die Schmidt Schule in Budapest, in F. Dózsa, K. (Hrsg.), Zeit des Aufbruchs. Budapest und Wien zwischen Historismus und Avantgarde, Wien-Mainland, 167–171.

SOÓS 1985. Soós I., Az egri egyházmegyei plébámiák történetének áttekintése, Budapest SZAKÁCS 2006. Szakács B. Zs., Gerevich Tibor (1882–1954), in „Emberek, és nem frakkok” A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai, Tudománytörténeti esszégyűjtemény I, Enigma 13 (2006)/47, 178–204.

SZAPLONCZAY Szaplonczay Gy., Csegöld község története, 1209–1974. (kézirat) SZATMÁRINÉ 2000. Szatmáriné Mihucz I., Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nyíregyháza.

SZENDEY 1986. Szendey, A., Der Meister von Schloss Lichtenstein, Wien, (Dissertation).

SZENTESI 1992. Szentesi E., Bekezdések a magyarországi műemlékvédelem előtörténetéből II. Haas Mihály levelei Rudolf von Eitelbergerhez az 1850-es évek közepéről, Műemlékvédelmi Szemle 1992/I, 68–76.

192

Terdik Szilveszter

SZENTESI 2006. Szentesi E., Die Anfähge der institutionellen Denkmalpflege in Ungarn (Die 1850–1860er Jahre), in Marosi E., Klaniczay G. ed., The Ninteenth-Century Process of „Musealization” in Hungary and Europe, Collegium Budapest Workshop Series No. 17, 2006, 235–248.

SZERENCS 1902. Szerencs J. szerk., A Főrendiház évkönyve II., Budapest VALTER 1996. Valter I., A Magyar Tudományos Akadémia Archaeológiai Bizottsága és annak működése (1853–1872), in Bardoly I., Haris A. szerk., A magyar műemlékvédelem korszakai, Budapest, 69–78.

Az ún. csegöldi táblaképek

Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek

Az ún. csegöldi táblaképek

193

Földvári Sándor

A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékeinek magyar művelődéstörténeti vonatkozásai1 A kárpátaljai ruszin népesség etnikai határa többé-kevésbé egybeesik a munkácsi, majd a belőle kivált görög katolikus egyházmegyék határával. Ami az etnikumot illeti, annak története szerves része volt a Magyar Királyság történetének, a kárpátaljai parasztok az Alföldre jártak idénymunkára, földesuraik a magyar korona hűbéresei voltak, a mai ukrán területektől (sőt még a Habsburg Birodalomhoz csatolt Galíciától is) elhatárolva éltek, ugyanakkor mindannyian értettek magyarul, értelmiségük pedig kétnyelvű volt. Ennél fogva nincs értelme vitába bocsátkozni az etnikumnak önállóságot tulajdonító vagy azt ukrán dialektusként kezelő nézetek háborújában, mivel történeti tény, hogy az általunk vizsgált 18–19. században a ‚ruszin‘ – mint terminus historicus – feltétlenül jogosult fogalom, a ‚kárpátukrán‘ pedig erre a korszakra mindenképpen jogosulatlan, legalábbis terminus anachronisticus. Ami pedig a napjainkban zajló vitát illeti, azt a ruszin ajkú népesség kulturális önrendelkezésének jogát érvényesítve kell és lehet eldönteni: maguk a ruszinok határozzák meg saját hovatartozásukat.

Az egyházi unió előtt a ruszinság semmiféle értelmiséggel nem rendelkezett századokon át; az ortodox batykók mind jobbágyok voltak; szokványos eset volt, hogy a papot az oltár mellől, szent mise bemutatása közben hurcoltatta el a földesura kötelező robotra. Ilyen körülmények között szó sem lehetett művelődésről, a papok nagy része félig vagy teljesen analfabéta is volt, a hívek hitbeli tanítása botrányosan elmaradt, egyes feljegyzések szerint a barbárságban tartott parasztok Szent Pétert és Szent Pált is Istennek tartották. (BONKÁLÓ 1935. 16-38. BONKÁLÓ [1940.] Gondozott kiadásban: BONKÁLÓ [1996.]2 Sajtó alá rend. jegyz. és utószó: SALGA Attila.)

Az 1646-ban kimondott ungvári unió elvben gyökeresen változtatott a helyzeten, hiszen a katolikus egyházzal egyesült, ám liturgiájukat és a papok nősülési jogát megőrző bizánci szertartású katolikus papnövendékek ezentúl tanulhattak a római katolikus szemináriumokban, így nagy léptékű kulturális emelkedés vette kezdetét.

1. A szerző köszönetét fejezi ki a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Posztdoktori Ösztöndíj Kuratóriumának, amiért 1998-2001. nagymonográfia írására három éves kutatói támogatást biztosított; a jelen dolgozat a készülő szintézis koncepciójából ad ízelítőt. — Köszönet illeti továbbá a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Dunatáji Népek Kutatása (1996.), valamint Osztrák–Magyar Közös Múlt (1997.) Szakalapítványát, mikrofilológiai részletkutatások támogatásáért. A Constantin Jireček Alapítvány támogatásával folytatott rövid, tíznapos bécsi tanulmányutunkért ezúton mondunk köszönetet az Österreichisches Ost- und Südosteuropa Institut-nak.

194

Földvári Sándor

Ennek árnyoldalai is voltak. A munkácsi egyházmegye felállításáig – az egyesüléstől a püspökség 1771-es kanonizációjáig majdnem másfél évszázad telt el – az egri püspök saját rituális helynökének tekintette a munkácsi püspököt, így a görög szertartású papság jogait sok sérelem érte (például a stólapénzek a latin plébánost illették). A munkácsi püspök ekkor ténylegesen apostoli vikárius volt, így érthető, hogy kánonjogilag sem volt megalapozott az egri alárendeltség, viszont a püspökséget a Szentszék nem tekintette kanonizáltnak. Az egyházjogi viták hátterében éppen a kulturális különbségek húzódtak meg: a ruszin papság alacsony képzettsége miatt a híveket az alapvető hitigazságokra sem volt képes megtanítani, hiszen sok esetben maga sem tudta az alapvető imádságokat rendesen, ezért Barkóczy Ferenc egri püspök nagyon keményen megrótta Olsavszky Mihály munkácsi apostoli vikáriust.

Az Eger–Munkács viszonyt kiélező görög katolikus szerzők azonban elfelejtik, vagy nem akarják észrevenni, hogy Barkóczy saját római katolikus papjait is keményen megrótta minden tudatlanságért vagy fegyelmezetlenségért, jóllehet ők összességükben magasabb színvonalat képviseltek, mint a görög katolikusok, az utóbbiak évszázados hátrányos helyzete miatt. Az atyai dorgálást pedig szerető hálával illik fogadni. Atyai gondoskodás volt az is, hogy a királynő támogatását megszerezve, biztosította Barkóczy néhány görög rítusú alumnus képzését Egerben, és ezzel Eger fontos tényezővé vált a kárpátaljai szellemi emelkedésében.

Milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a görög katolikus egyház értelmisége megismerje a korabeli európai gondolkodást, és reflektáljon arra? Kárpátalján a kultúra fordulatát az a körülmény eredményezte, hogy a papképzés – Olsavszky és Bacsinszky minden igyekezete ellenére – nem volt kielégítően megoldható Munkácson, illetve Ungváron. A kárpátaljai görög katolikus papnövendékek számára először Nagyszombat, majd a 18. század második felétől Eger, Nagyvárad, Lemberg (Lvov), illetve Bécs jelenti a magasabb teológiai képzés lehetőségét. Itt nincs terünk arra, hogy áttekintsük a papképzés egészét, csupán azokról a helyekről szólunk, ahol a kárpátaljai papnövendékek megismerhették a reformkatolicizmus, illetve a felvilágosodás eszméit, így tehát a nyugati kultúra közvetítőiként működtek. (Az itt kevésbé tárgyalt lembergi szemináriumról: PELESZ 1881. Bd. II. 637-641., valamennyi kérdésről: HODINKA 1909. 759-772. „A papnevelés és a lelkészkedő papság szellemi állapotának története.“ – A románokat is beleértve rövid, de korrekten irodalmazott összefoglalás: MIHÁLYFI 1896. I. 239-240.)

Nagyszombatban már a 17. század végétől megindult a görög katolikus papnövendékek képzése, Kollonich Lipót hercegprímásnak köszönhetően, a Jány–Lipót alapítvány segítségével (MAURER 1887. 265-266, 369-380. HODINKA 1941. 2. 21.

A Jány–Lipót alapítványról: FINÁCZY 1902. II. 136). Ott jelent meg az első ruszin nyomtatvány, De Camelis apostoli vikárius Katekizmusa. A 18. század folyamán további két sajtótermék látott napvilágot, amíg Olsavszky püspök alatt a nagyszombati betűk Kolozsvárra nem kerültek (GYENIS 1942; KIRÁLY 1981; КИРАЙ 1983; SZTRIPSZKY, 1911). Napjainkban fedezte fel BOR Kálmán a negyedik nyomtatványt (BOR 1995). Ez utóbbi nem a ruszinok számára készült ugyan, ám a szöveget fordító és gondozó ruszin papnövendék, illetve a nagyszombati jezsuiták együttműködése révén a ruszin kultúra nyugat-európai kapcsolatait demonstrálja, ezen belül is a római katolikus teológiákon történő unitus papképzés jelentőségét igazolja. Éppen a Nagyszombatban végzett papok közül kerültek ki a 18. századi munkácsi püspökök nagyjai: Olsavszky Mihály Mánuel, Bradács János, Bacsinszky András. A jelen dolgozatnak nem feladata válaszolni arra a kérdésre, vajon a szakirodalomban

A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékei

195

miért nem született meg A nagyszombati befolyás és az ellene vívott harc című tanulmány —, hogy ZSATKOVICSnak az Eger szerepét tárgyaló, a maga idejében a Magyar Történelmi Társulat pályadíját is elnyert, nézetünk szerint mégis elfogult munkájának címét parafrazeáljuk. Mivel a munkácsi klérusnak csak Egerrel volt jogi és gazdasági vitája, a nagyszombati teológiát nem érte annyi kritika, mint az egrit (ZSATKOVICS 1884.).

Nagyvárad szerepe a ruszin görög katolikus papképzésben kevésbé kutatott, jóllehet Vulkán Sámuel ottani görög katolikus püspök majdnem annyi Nagyváradon végzett papnövendéket szentelt fel a munkácsi egyházmegye nevére, mint maga Ba csinszky András munkácsi püspök (BENDÁSZ: Mspt.). Nagyváradon végezte gimnáziumi tanulmányait a ruszin filológia kardinális alakja, Lutskay Mihály, Nagyváradon volt parókus az a Pócsy Elek is (ruszin iratokban Olekszij Pocsij), aki Bacsinszky utódaként legalább annyi figyelmet érdemel a ruszin nemzeti kultúra megteremtése szempontjából, mint Bacsinszky András. Sőt, amíg a 18. században az alapvető ismeretekkel rendelkező – így a bizánci rítus végzését és az egyházi szláv nyelvet elsajátított – képzett papi réteg megteremtése a feladat, addig a 19. század első felében már a filológiát, történetírást és filozófiát tudományos (és nem apologetikai) igénnyel művelő, egymással és a világgal kapcsolatot tartó alkotók rétege kristályosodik ki ebből a papságból. (Nagyvárad kultúrtörténetéről lásd a legutóbbi terjedelmes dokumentumgyűjteményt: BÁLINT [szerk.] 1992.)

1754-től kezdve Mária Terézia királynő évi 1200 forintnyi segélyt utal Egerbe, hat görög katolikus papnövendék neveltetésére. A királynő döntésére Barkóczy Ferenc egri püspök kérése nyomán került sor, aki, mint jó pásztor, gondoskodni kívánt a görög katolikus lelkészképzésről (FINÁCZY 1899. I. 168-169.). Ebben a lépésben az egri hegemónia megszilárdítását látták a görög katolikusok, mert a munkácsi apostoli vikárius, Olsavszky Mihály is meg akarta szerezni ugyanezt a támogatást. Eger és Munkács között az ungvári uniótól – amikor 1646. április 24-én Ungvárott 63 orthodox pap letette a katolikus hitvallást Jakusich György egri püspök kezébe – vita folyt: az egri püspökök felfogása szerint a görög katolikusokat címzetes püspökként kormányzó személy az ő rituális helyettesük, tehát az egri püspök alárendeltje. A munkácsi felfogás szerint viszont a görög katolikus címzetes püspök apostoli vikáriusként csakis a római pápának van alárendelve.

Az egyházi juriszdikció kérdése csak 1771-ben oldódik meg, amikor XIV. Kelemen pápa felállítja az önálló munkácsi görög katolikus egyházmegyét.

A téma szakirodalmában a fenti juriszdikciós szempontok mellett elhalványult az a fontos tény, hogy a 18. század folyamán Eger az Európára néző ablakot jelentette a Felvidék keleti része, és főként Kárpátalja számára. A kultúrcentrumszerep elsősorban Eger barokk-kori rohamos fejlődéséhez kapcsolódik. Ez a virágzás Barkóczy Ferenc püspöksége alatt éri el tetőpontját, amikor az egri püspöki udvar országosan is ható irodalmi központtá válik. Gondoljunk Haller László Télémaque-fordításának kiadatására, vagy Orczy Lőrinc pártfogolására. A barokk irodalmi életet felvirágoztató Barkóczy 1754-ben – tehát amikor a görög katolikusok oktatása megkezdődött – a bécsi egyetem mintájára szervezi át a teológiai képzést. Utóda, Eszterházy Károly létrehozza monumentális könyvtárát, amely nemcsak a teológiában, hanem a csillagászatban és az orvostudományban is reprezentálja korának európai tudományát. A munkácsi görög katolikusokat így európai szintű egyetemi könyvtár, Róma és Bécs barokk műveltsége fogadja – amelyekről Munkácsott a 18. században még nem beszélhetünk (BITSKEY 1997).

196

Földvári Sándor

Ami a speciálisan görög katolikus tárgyakat, azaz a liturgiát és az egyházi szláv nyelvet illeti, be kell vallanunk, hogy másfél évtizedig nincs adat. Az első tanár Habina Lukács, aki Eszterházy püspöktől 1769-ben kapja kinevezését. (BOZSIK 1910. 81-138). Személyéről itt annyit, hogy Nagyszombatban végezte tanulmányait, majd a zempléni főesperességig emelkedett, miközben egyre élesedő ellentétbe került a munkácsi egyházi vezetéssel – párhuzamosan egyre közelebb kerülvén az egri püspöki udvarhoz (FÖLDVÁRI 1997). Egyedül KANDRA Kabos figyelt fel arra, hogy Habina halála után Ötvös Ferenc studiorum praefectus neveztetett ki „a görög rítus professzorának“ 1775. május 9-én (KANDRA Jegyzetei…kézirat.).

Minthogy a Magyar Könyvszemlében megjelent korábbi tanulmányunkban már foglalkoztunk ezzel a hagyatékkal, itt csupán emlékeztetőül idézzük fel a jelen tanulmány szempontjából fontos tényeket. (FÖLDVÁRI 1996). Habina Lukács teljes hagyatéki leltára közli könyveinek jegyzékét, összesen nyolcvan tételt (EFL Archivum Vetus, fasc. 191. num. 1189.). Ez valamivel több, mint egyharmada annak az Androvics Miklós kanonokénak, akinek a könyvtárát BITSEY István elemezte (BITSKEY 1974). A kiemelkedően művelt pap, Androvics könyvtára kettőszázhuszonhárom művet tartalmazott. Habina bizonyíthatóan meghaladja korabeli kárpátaljai ruszin papságának átlagos kulturális színvonalát, amennyiben a nyolcvan mű között szépirodalom, Homeros munkái, görög nyelvtanok, filológiai munkák szerepelnek. A többség persze teológiai. A könyveknek csak rövidített címét megadó, illetve több esetben csak tartalmára utaló jegyzék nem teszi lehetővé minden tétel kétséget kizáró azonosítását, különöse a cirill könyvek esetében nem. Ennek ellenére biztonsággal kiemelhető a leltár következő tizenhat tétele: Cathechismus Ruthenicus scriptus; Missale Rhutenicum; Item, alter Rhutenicus Epistolaris; Rituale Graecorum; Missale Romanum Slavonico Idionmate; Lexicon Germanico-Rhutenicum; Acta Apostolorum Rhutenice; Cathechismus Rhutenicus; Liber Psalmorum Rhutenicus; Grammatica Slavonico-Germanica; Elementa puerilis institutionis Russice; Grammatica Rhutenica; Breviarium Russicum; Liber Iliricus [sic!]; Dictionarium Iliricum [sic!]; Grammatica Rhutenica.

Elkülönítendő a két „illír”, azaz délszláv könyv, és a „Missale Romanum Slavonico Idiomate”, amely az 1741-ben Rómában kiadott horvát glagolita Missáléra utal, amelyből 1781-től kezdve, tehát Habina halála után folyamatosan jeleznek a könyvtári összeírások két példányt. Ezt már korábban ismertettük, csak akkor még nem tudtuk, hogy Habináé lehetett az egyik (FÖLDVÁRI — OJTOZI 1992. xii-xiii.).

A cirill szerkönyvek latin leírásainak kutatása során szerzett tapasztalatunk azt mutatja, hogy a Breviarium Rhutenicum valójában Часослов. Mivel a könyvek méretét is megadja a leltár, a szóba jöhető kiadások száma tovább szűkíthető, bár teljesen egyértelművé nem tehető. A jegyzék tehát ebben a formájában is reprezentálja a ruszin görög katolikusok egri tanárának saját szerkönyveit. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a korabeli Egerben a fellelhető cirill szerkönyvek száma ennél bizonyosan nagyobb volt – ami abból következik, hogy az általunk vizsgált korabeli könyvtári katalógusok már Habina halála előttről is jeleznek cirill könyveket – akkor bátran kijelenthetjük: nem volt kevesebb bizánci rítusú szerkönyv Egerben, mint a korabeli bécsi Szent Barbara templomban. Folyamatban van a Szt. Barbara templom könyvjegyzékeinek feldolgozása, amelyet az Alsó-Ausztriai Tartományi Levéltárban (Österreichisches Landesarchivban), korábbi bécsi kutatásaink során találtunk meg. Közreadására készülő egri tárgyú monográfiánkban, részletesebb elemzésére pedig szalvisztikai folyóiratban kerül sor. Az alábbiakban az összeha-

A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékei

197

sonlításhoz szükséges mértékben közlünk belőle adatokat, amelyek az egri forrásokkal közel egyidejűnek tekinthetők. Meg kell említenünk, hogy a Szt. Barbara templom történetét monografikusan feldolgozó PLÖCHL sem foglalkozott ezekkel az anyagokkal, mivel nem volt róluk tudomása. (PLÖCHL 1975).

Az Egerben végzett papok legtöbbje magasabb egyházi tisztségekbe emelkedett, így például: Pásztélyi János nagyprépost, Boksay János, Iváskó Demeter, Gáll Mátyás és Omcsay Mihály kanonokok, továbbá Kőszeghy György gimnáziumi tanár és mások.

(A neveket adja ZSATKOVICS 1910. Elismeri az egri tanulmányok pozitív kulturális hatását, ezzel önmagának is némiképp ellentmondva.) Megállapítható, hogy Eger szerepe Nagyszombatéval vetekszik; a munkácsi görög katolikus klérus magasabb műveltségű, egyházát a nagyobb hozzáértést kívánó állásokban is szolgálni tudó, a római katolikus klérussal egy szinten álló rétegének képzésében bár ellentmondásos, de vitán felül eredményes szerepet töltött be. (FÖLDVÁRI 1994; FÖLDVÁRI 1997; ФЁЛЬДВАРИ 1995. – Az előzményekből: FÖLDVÁRI, 1992; FÖLDVÁRI 1992a.; FÖLDVÁRI 1993, különösen 300-301. „Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár ruszin possessori bejegyzései”; FÖLDVÁRI 1993a.) A korábbi kép egyoldalúságához hozzájárult, hogy az Egri Főegyházmegyei Levéltár anyagai vagy nem voltak hozzáférhetők a kutatás számára (ez jellemző HODINKA Antal munkájára), vagy a belőlük készült feldolgozások torzóban maradtak, így KÁDÁR László egri érsek vagy a már említett KANDRA Kabos Eszterházy-monográfiája (KÁDÁR érsek hagyatékából első ízben közöl: ANTALÓCZI [szerk.] 1993. 93, skk. Meg kell említenünk BOSÁK 1979 licencia-dolgozatát, amely kizárólag a Protocollum Consistorii alapján dolgozik. Vizsgálataink szerint KANDRA Kabos sem lépett túl a protocollumokban meglévő adatokon).

Az eddig ismeretlen egri levéltári adatok sorát bővíti az a levél is, amelynek tanúsága szerint Bozsicskovics Bazil, az 1777-től önálló körösi (krizsevci) püspökségben élő szerb görög katolikusok főpásztora 1784-ben Egerbe küld papnövendékeket.

Ha a körösi unitus püspök megfelelőnek találja Egert szerb görög katolikusainak iskoláztatására, akkor a kép nem olyan egyértelműen negatív, ahogyan a görög katolikus egyháztörténeti szakirodalomban fentebb tárgyalt szerzők festették. Így Egernek a szerb görög katolikusokkal fenntartott kapcsolataira vonatkozó adatok is figyelmet érdemlő nóvumként értékelendők (FÖLDVÁRI 1998).

„Keletre nyílik Bécs kapuja” VAJDA György Mihály képes monográfiája címének frappáns megállapításával a ruszin kultúra fejlődését is jellemezhetjük (VAJDA 1994). A valamennyi ausztroszláv néppel foglalkozó szintézis éppen a kárpátaljai ruszin kultúrának szentel kevesebb figyelmet. Az eddig említett papi szemináriumok – bár közvetítették a nyugateurópai kultúrát, az egri csillagvizsgáló, vagy a Markhot Ferenc működésének köszönhető első hazai orvosi iskola révén a természettudományokat is – hatásuk elsősorban a színvonalas teológusi műveltség átadásának keretei között mozog.

Bécs a legfontosabb inspiráló erő.

Bécsben 1774-től működik a Szent Barbara görög katolikus templom mellett a Barbareum, a Habsburg-birodalom görög katolikus alumnusainak otthona.

(PLÖCHL 1975. Bd. I–II. A korábbi irodalomból kiemeljük: ПОЛЯНСКИЙ 1881. PELESZ 1881. Bd. II. 634–637, 641–643). Az intézményben óriási szellemi pezsgés indul meg, a kárpátaljai ruszinok más szláv népek fiaival, Bécs kultúrájával, európai eszmékkel érintkeznek. Bécsben tanul 1812–1816. között az a Lutskay Mihály,

198

Földvári Sándor

akinek életműve, a ruszin irodalmi nyelv kimunkálása felé mutató prédikációk gyűjteménye, a nemzeti öntudat szolgálatába állított történetírása, nyelvbölcselete korának szintjén álló filológiai teljesítmény. A Lutskay-filológia tárgyalt korszakunk legkiműveltebb részének tekinthető a kárpátisztikában, így itt mellőzzük az életmű mégoly vázlatos bemutatását is (A Lutskay-irodalom eddigi legbővebb, noha nem teljes bibliográfiája: ЛIЗАНЕЦ 1989, 35–39).

Kérdés: milyen lehetőségei voltak a Bécsben tanuló ruszin papnövendékeknek, hogy megismerjék saját liturgiájukat? Ha a bécsi lehetőségek nem nagyobbak, mint mondjuk Egerben vagy akár Nagyszombatban, akkor át kell értékelnünk az utóbbi teológiák szerepét, éspedig az eddiginél is pozitívabb irányban. Tény, hogy Bécs a ruszin filológia megszületését, a legmagasabban képzett ruszin intelligencia kiforrását segítette elő – és éppen a Bécsben tanult személyiségek tettek a legtöbbet azért, hogy népük vallását és főként kultúráját, nyelvét műveljék (FÖLDVÁRI 1998a).

Ha ez így van, akkor durva szimplifikáció azt állítani, hogy akik a római katolikus teológiákra mentek, azok valamiféle renegáttá váltak. Sőt, épp az ellenkezője történt. Előre bocsátva eredményeinket: Bécs sem volt sokkal jobban ellátva a keleti rítusú szerkönyvekkel, mint például Eger, vagy másként szólva: Egernek sem volt szegényesebb a szerkönyvállománya, mint magának a Barbareum kápolnájának!

Mindkét helyről a ruszin klérus vezető rétege került ki, amint az említett Pásztélyi János Egerből vagy Lutskay Mihály Bécsből, és mások, akik mindannyian a bizánci rítusú ruszin vallási és nyelvi identitás őrzői és ápolói voltak.

Mint ismeretes, Mária Terézia éppen a birodalom bizánci rítusú papnövendékei számára hozta létre a Barbareumot, ezért joggal várhatnánk, hogy ott garmadával álltak a cirill szerkönyvek, a bizánci liturgia tanulására. Nem így történt. Bár nem oda kerültek például a HODINKA által említett orosz kereskedőktől elkobzott könyvek, vagy a kereskedők számára hozott tilalom után a csempészés következtében nyilván további elkobzott könyvanyag sem, legalábbis nem egészükben – ennek ellenére az alapvető liturgikus készlettel, a legszükségesebb szerkönyvekkel a Barbareum melletti templom kétségkívül rendelkezett.

Az általunk elsőként vizsgált fond az Alsóausztriai Tartományi Levéltárban található (Niederösterreichisches Landesarchiv; Pfarinventare und Fassionen, 289. St. Barbara). Ebben a legkorábbi értékelhető anyag 1808-ból származik. Van ugyan egy fél oldalnyi gótbetűs lista 1781-ből Jacob Aron neve alatti iratcsomóban, ám sajnálatosan ez oly sommásan és pontatlanul utal egy-egy könyv hozzávetőleges jellegére, hogy alkalmatlan a cirill liturgikus könyvanyag azonosítására. Az érdeklődésünkre joggal számot tartó anyag az iratcsomón belül Inventarien 1825-35. [sic!] címet visel, és ebbe került az 1808-ból származó vagyonleltár! Valószínűleg ez is egyik oka lehet annak, hogy a kutatás figyelmét elkerülte. A gondosan paginált négyoldalas leltár 2. oldalán található az alábbi jegyzék: Ex Libris et quidem Ruthenici 1. Liber quat. Evangelistarum in folio, 1 2. Triodion seu Officium quadragesimale 1 3. Pentecostarion, seu Officium Paschale utq. Pentecosten 1 4. Irmologoin seu octo tonorum in folio 1 5. Irmologion seu liber cantus cum notis 1 6. Euchologion seu Rituale in 4to 1 7. Horologium in 8to 1 8. Liturgikon, seu Missale, in folio 2

A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékei

199

9. Phyllada Evangeliorum Passionis Dni [=Domini] fol[io] 1 10. Psalterium in 8to 1 11. Menea seu divinum officium pro quolibet die Separatim pro toto anno continent, in folio 12 12. Epistolarium 1 Ezután következik hasonló alapossággal a román könyvek jegyzéke: „Ex libris Valachicis”, amely nyolc tételből áll. Témánk szempontjából itt mellőzzük, noha cirill könyvészeti értéke miatt másutt, készülő bővebb tanulmányunkban részletesen be fogjuk mutatni.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a jegyzéket hozzáértő személy készítette. Valóban: az aláíró Joannes Olsavszky Graec. Cath. Parochus, egyéb feltüntetett címei mellett munkácsi kanonok. Jóllehet nem tudjuk meg belőle azt, hogy a könyveket mikor és hol adták ki – a méretüket is csak egyes tételeknél jelzi a leltár – alapossága mégis túlmutat azon a jegyzéken, amit Habina Lukáccsal kapcsolatban az egri levéltári anyagokból fentebb idéztünk. A leírásokból megállapítható a könyvek eredeti címe és liturgiai rendeltetése – egyértelműen jelezve! – ezért okunk van feltételezni, hogy a 18. század utolsó harmadában is hasonló volt a templom könyvellátottsága. Ez pedig mind a liturgia végzéséhez, mind a papnövendékek bizánci szertartásban való jártasságának elsajátításához elegendő, bár korántsem ideális készlet. Nem volt ennél több könyv például a korabeli hajdúdorogi templomban sem! Noha esperesi kerület székhelye volt.

Egy későbbi leltár az 1847-ből származó iratcsomóban is akad; ez valamilyen okból a templom 1838-as könyvleltárát közli, a változások feltüntetésével (Az iratcsomót ezek szerint megbolygatták, noha nincs olyan szakirodalmi adat, amely szerint bárki kutatási célból használta volna). Minthogy ez túlmutat az itt tárgyalt korszakon, itt nem idézzük. A könyvállomány ekkor sem tért el lényegesen az 1808-as állapotoktól; a leírások hasonló jellegűek Noha témánk szempontjából egészen késői, de meg kell említenünk a legutolsó könyvleltárat az általunk jelzett fondban; 1875-ból való, ez immár nem latin, hanem német nyelvű szöveg. Igen alapos; másfél oldalas bevezetőben a parókia történetével foglalkozik, majd a parókusok, ezt követően a káplánok felsorolása következik, működésük idejével és 4-5 soros jellemzéssel (miért kerülte oda, illetve el, stb.). Ezután a patronátus joga (tehát a világi felügyelet), majd a jurisdictio következik (mikor, kikre terjedt ki, és ki volt az egyházi főhatóság). Az impozáns jegyzék 15. lap versojától a 18. lap rectojáig terjed a könyvek leírása, szokatlanul szakszerűen. Feltünteti a teljes címleírást, bár latin betűkkel, de a kiadás helyét és évét is, és mindhez nyolc-tíz soros annotációt fűz. A szokatlan szakszerűség oka: Julian Pelesz műve ez a leltár, annak a Pelesznek a tollából került ki, aki ekkor nemcsak a Sancta Barbara parókusa és lembergi kanonok volt, hanem a mindmáig legalaposabb és terjedelmével is lenyűgöző monográfia szerzője: Geschichte der Union der ruthenischen Kirche mit Rom. (=PELESZ 1878-1881.) Neki köszönhető tehát a könyvanyag igazán szakszerű felmérése.

Noha ez utóbbi jegyzékkel azért sem itt foglalkozunk, mert szinte száz évvel későbbi, mint a tárgyalt korszakunk, azt bizton állíthatjuk: szép számmal szerepelnek benne pocsájevi és lembergi kiadványok a 18. századból. Ezeknek egy része már Joann Olsavszky parókus idejében, sőt az intézmény alapításakor is megvolt.

Tehát nem a bécsi nyomdák (Kurzböck) látták el könyvekkel a Barbareumot, már csak azért sem, mert az 1773-as bécsi püspöki szinóduson felsorolt liturgikus köny-

200

Földvári Sándor

vek jó részét a bécsi nyomdák (Kurzböck) ki sem adták. A bécsi szerkönyvállomány is alapvetően a keleti szláv területen működő nyomdák termékeiből származik, ami fényesen bizonyítja, hogy a legszigorúbb bizánci teológiai követelményeket is kielégítő liturgikus anyagok álltak a Bécsben tanuló papnövendékek rendelkezésére templomi célokból. Pocsájev unitus, azaz görög katolikus nyomdatermékeit istentiszteleten használó papnövendékekről így teljességgel lehetetlen azt állítani, hogy nem volt lehetőségük a saját keleti szertatásuk megismerésére a nagy római katolikus tengerben! Csakis a szűklátókörű féltékenység vezethet ilyen megállapításokra, higgadt és tárgyilagos gondolkodás semmi esetre sem.

Ezzel elesik az az érvelés, hogy a nyugati teológiákon nevelkedett ifjak nem ismerhették meg saját liturgiájukat. Vonatkozik ez Egerre is: az általunk feltárt levéltári források szerint körülbelül olyan színvonalon állott az egri szerkönyvállomány, mint a Barbareumban, ezért sem Egerben, sem Bécsben nem nélkülözték az alumnusok a bizánci liturgia legalapvetőbb ismereteinek és a rendszeres papi szolgálat elsajátításának feltételeit. Sőt, gróf Eszterházy püspöknek, vagy Mária Terézia királynőnek jobb lehetőségei voltak a könyvbeszerzésre akár vásárlással, akár konfiskálással, akár egyéb módon, mint maguknak a szegény sorsú ruszin parókiáknak! Annál inkább nélkülözték az otthon maradottak azt a műveltséget, amely Pásztélyi János formai bravúrról tanúskodó, egyszersmind patrióta szívvel moralizáló költészetének, vagy Lutskay Mihály nyelvbölcseletének, vagy Dohovics Bazil elmaradott, de nagy erudícióval művelt csillagászati munkáinak megértéséhez kellett. A Magyar Korona országainak szellemi központjainak tehát – minthogy Bécs bizonyos értelemben a magyarországi szellemi élet központja is ekkor – jótékony hatása volt a retardált kárpátaljai ruszin mikrokultúrkör felsőbb értelmiségi rétegének fejlesztésére, nemcsak az európai műveltség átadása terén, hanem – és legalább ennyire – az etnikai identitástudatot kiművelő és ápoló klerikus intelligencia képzésével. Ehhez mind az anyagi, mind a szellemi eszközök rendelkezésre álltak, amit a jelen tanulmány keretei közt a bécsi könyvállomány példájával is bizonyítottunk. Bár a kérdéskör teljes feldolgozása monografikus terjedelmű (a szerzőnek munkája sajtó alatt van), azt itt és most leszögezhetjük, hogy a bizánci rítusú ruszin kultúra számos ponton erősebben kötődik a Kárpát-medence kulturális szférájához, mint a nyelvi rokonság okán a keleti szláv területekhez, amelyeknek a kulturális fejlődése más irányban és más tényezők hatása alatt fejlődött.

Idézett irodalom: EFL – Egri Főegyházmegyei Levéltár; NIEDERÖSTERREICHISCHES LANDESARCHIV – Alsóausztriai Tartományi Levéltár ItK – Irodalomtörténeti Közlemények MKsz – Magyar Könyvszemle ANTALÓCZI Lajos: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története. Eger, 1989. 42–55.

ANTALÓCZI Lajos (szerk.): Kétszáz éves az Egri Főegyházmegyei Könyvtár 1793–1993. Emlékkönyv. Eger, 1993.

ANTALÓCZI Lajos (szerk.): Kétszáz éves az Egri Főegyházmegyei Könyvtár 1793–1993. Emlékülés. Eger, 1995. (Az Eszterházy Károly Tanárk. Főisk. és az Egri Főegyházm. Könyvt. füz. 1.)

ANTALÓCZI Lajos: Eszterházy Károly egri könyvtára. In: HERMANN István (szerk.): Tudományos konferencia a pápai nagytemplom felszentelésének 200. évfordulójára. Pápa, 1995. 43–52.

ANTALÓCZI Lajos: Eszterházy Károly üzenete – az őrzők számadása. In: 1995. 35–42.

ANTALÓCZI Lajos: Identitás és európaiság emlékei Egerben. Hevesi Napló, 6. (1996) 3. 9–12.

BÁLINT István János [szerk.]: Boldog Várad. Bp. 1992.

BENDÁSZ: Mspt.= BENDÁSZ István kéziratban maradt adatgyűjtése a Munkácsi Püspöki Levéltár 1739, 1740, 1749, 1775, 1784, 1791, 1792. és 1806. évi kéziratos sche matizmus-anyaga alapján. Itt

A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékei

201

fejezzük ki köszönetünket főtisztelendő Bendász Dániel görög katolikus lelkésznek, amiért a hagyaték örököseként a kutatási lehetőséget a szerzőnek Nagyszőlősön messzemenően biztosította, sőt különleges vendégszeretetről tett tanúságot.

BITSKEY István: Androvics Miklós egri kanonok könyvtára 1777-ben. MKSz 90. (1974) 3–4. 325–332.

BITSKEY István: Janzenizmus és ortodoxia. Az egri püspöki könyvtár anyaga a felvilágosodás korában.

MKSz, 98.(1982) 1. 60- 67.

BITSKEY, István: Giansenismo ed ortodossia. Il materiale italiano della biblioteca vescovile di Eger nellá epoca dellá Illuminismo. In: KÖPECZI, Béla — SÁRKÖZI, Péter (ed.): Venezia, Italia, Ungheria fra Arcadia e Illuminismo. Bp. 1982. 225–234.

BITSKEY István: Püspökök, írók, könyvtárak. (Egri főpapok irodalmi mecenatúrája a barokk korban.)

Eger, 1997. (Studia Agriensia, 16.)

BONKÁLÓ Sándor: A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés. Pécs, 1935. 16–38.

BONKÁLÓ Sándor: A rutének (ruszinok). Bp. é. n. [1940.]

BONKÁLÓ Sándor: A rutének (ruszinok). Basel-Budapest, [1996.]2 Sajtó alá rend. jegyz. és utószó: SALGA Attila.

BOR Kálmán: Elfeledett nagyszombati cirill betűs nyomtatvány 1724-ből. MKSz 111. (1995) 319–322.

BOSÁK Nándor: Eszterházy Károly egri püspök és a görög katolikusok. Licencia dolgozat. Kézirat, Eger, 1979. (Az Egri Hittudományi Főiskola levéltára.)

BOZSIK Pál: Az egri papnevelés története a XVIII. században 1780-ig. 1910.

DEZSŐ László: A XVI–XVIII. századi kárpátukrán nyelvemlékek magyar jövevény szavai. Bp. 1989.

(Nyelvtudományi Értekezések 128.)

FINÁCZY Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában I–II. Bp. 1899–1902.

FÖLDVÁRI Sándor: Adalékok az Egri Főegyházmegyei Könyvtár cirill és glagolita nyom tatványainak proveniencia-kérdéséhez. MKSz 108. (1992) 2. 169–173.

FÖLDVÁRI Sándor: Habina Lukács, a görög katolikusok egri tanára. Hevesi Napló, 2. (1992a) 3. 23–24.

(Hozzászólásként elhangzott: „Az egyház és a barokk kor Eger ben” c. konferencián, Eger, 1992. július 18-án.)

FÖLDVÁRI Sándor: Hodinka Antal és a magyarországi cirill könyvészet. In: UDVARI István [szerk.]: Hodinka Antal Emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 295–303.

FÖLDVÁRI Sándor: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár cirill és glagolita nyomtatványainak helytörténeti vo natkozásai. Acta Academiae Paedagogicae Agriensis, Nova Series, t. XXI. Sectio Slavica, 1993a.

63–74.

FÖLDVÁRI Sándor: Eger szerepe a kárpátaljai görög katolikus kultúrában. In: BÁRDOS István – BEKE Margit [szerk.]: Ma gyarok Kelet és Nyugat metszésvonalán. A nem zetközi történész konferencia előadásai. Esztergom, 1994. 297–308.

FÖLDVÁRI Sándor: Egy, a Székesfehérvári Püspöki Könyvtárban őrzött szerb kéziratos Oktoich provenienciája.

In: H. TÓTH Imre [szerk.]: Az ortodoxia története Magyarországon a XVIII. századig. Szeged: JATE Szláv Tanszéke, 1995. 71–76.

FÖLDVÁRI Sándor: Habina Lukács egri szláv könyvhagyatékáról. MKSz 112. (1996) 3. 385–391.

FÖLDVÁRI Sándor: Eger szerepe a ruszin papképzésben. In: UDVARI István [Ed.], Tanul mányok az ukrán és ruszin filológia köréből. Nyíregyháza: Bessenyei György Tanárképző Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 1997. 203-212. (Studia Ucrainica et Rusinica Nyíregyháziensia, 5.)

FÖLDVÁRI Sándor: Bozsicskovics Bazil, az első kőrösi (krizsevci) szerb görög katolikus püspök. Vigilia, 63. (1998) 4. 257–261.

FÖLDVÁRI Sándor: Jernej Kopitar és a bécsi szlavisztika szerepe a ruszin filológia születésében. In: DR. CSELÉNYI István Gábor [Ed.], A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudomá nyos Testülete 1998. évi tudományos ülésének előadás–összefoglalói. Nyíregyháza, 1998a.

113–114.

FÖLDVÁRI Sándor - OJTOZI Eszter, Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár cirill és glagolita nyomtatványai.

Debrecen, 1992.

GEROVSZKIJ, Georgij: Podkarpatská Rus’. Praha, 1933. (= Československá Vlastivéda, IV. Jazyk.)

GYENIS András: A nagyszombati egyetem nyomdája és az únió. Bp. 1942.

HODINKA Antal: A munkácsi görög-katholikus püspökség története. Bp. 1909.

HODINKA Antal: Papnövendékeink Nagyszombatban 1722-től 1760-ig. Зоря-Hajnal, 1. (1941) 2. 21.

KANDRA Kabos Jegyzetei. Esterházy Károlyról írni tervezett monográ fiájának előmunkálatai-ként kéziratban maradtak. Jelenleg az Egri Főegyházmegyei Könyvtár birtokában, rendezés alatt. Néhai dr.

Antalóczi Lajos igazgató szívességéből kutathattam, akire mai is hálával gondolok.

KIRÁLY Péter: Die slawische Mundarten in Ungarn und die ungarlandischen Druckwerke in slawischen Sprachen. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungariae, 19. (1973) 1–4. 148–164.

KIRÁLY, Péter: Die ruthenische Buchverlag in Ungarn und die Universitätsdruckerei von Ofen. Annales Universitatis Scientirarum Budapestiensis De Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Historica, 21. (1981) 14–22.

202

Földvári Sándor

KISS Jenő-SZŰTS László [szerk.]: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp. 1991. (A Magyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszusának előadásai.)

LACKO, Michael: Unio Užhorodiensis Carpathicorum cum Eccle sia Catholica. Romae, 1955., Uo. 19652.

LŐKÖS István: Alexovics Vazul Verseghyről és a Martinovics-perről. ItK, 72. 1968. 2. 213-218.

LŐKÖS István: Pápay Sámuel irodalomtudományi előadásai. In: SZAUDER-TARNAI [szerk.], Irodalom és felvilágosodás. Bp. 1974. 873–900.

MAGOCSI, Paul R[obert]: An Historiographical Guide To Subcarpathian Rus’. Austrian History Yearbook, IX–X. (1973-74) Klny: Cambridge, Massachusetts, 1974. (Harvard Ukrainian Research Institute, Harvard Univ., Offprint Series No. 1.)

MAGOCSY, Paul Robert: The Language Question Among The Sub carpathian Rusyns. Fairview, 19872.

MAURER, Joseph: Kardinal Leopold Graf Kollonich, Primas von Ungarn. Innsbruck, 1887.

MIHÁLYFI Ákos: A papnevelés története és elmélete, Bp. 1896. I -II. PELESZ, Julian: Geschichte der Union der ruthenischen Kirche mit Rom. Bd. I-II. Würzburg–Wien, 1878–1881.

PLÖCHL, Willibald M[aria]: St. Barbara zu Wien. Die Geschichte der griechisch-katholische Kirche und Zentralpfarre St. Barbara. Bd. I–II. Wien, 1975.

SZTRIPSZKY Hiador: A hazai rutének legrégibb nyomtatványai. MKSz 19. (1911) 2. 117–131., 3. 243– 261.

TICHÝ, František: Josef Dobrovský a Podkarpatská Rus. In: Josef Dobrovský. Sborník statí. Praha, 1929. 332–343.

UDVARI István: Adalékok a XVIII. századi kárpátukrán írásbeliséghez. XVIII. századi cirillbetűs kéziratok Szabolcsban. In: KUNT Ernő–SZABADFALVY József–VIGA Gyula [szerk.]: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 135–146.

UDVARI István: Ruszin (kárpátukrán) írásbeliség a XVIII. században. Bp. 1995.

VAJDA György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Bp. 1994.

ZSATKOVICS Kálmán: Az egri befolyás és az ellene vívott harcz a munkácsi görög szertartású egyházmegye történelmében. Századok 15. (1884) 680–696., 766–786., 839–877.

ZSATKOVICS [Kálmán] György: Munkácsegyházmegyei ifjak az egri papnöveldében. Görög Katolikus Szemle, 1910. október 23. 319–320. ГАДЖЕГА, Василий: Михаил Лучкай. Жіттепісь і твори. Ужгород, 1929. Г ЕРОВСКИЙ , Георгий Юревич: Русский язык в церковнославянской грамматике Михайла Попа-Лучкая. In: Карпато русский Сборник, Ужгород, 1930. 253–318. ГОРДИНСЬКИЙ, Ярослав: Основаннье гр-кат. церкві в княжевстві Лукки в Iталії. Записьки Наукового Товаріства ім. Шевченка, 125. (1918) 62–93. ДАНІЛЮК, Дмітро: Міхайло Лучкай – Патріарх закарпат ської історіографії. Ужгород, 1995. ДУЛИШКОВИЧ, Iоанн: Исторические черты угро-русских. I-III. Унгвар [sic!], 1872–1877. КИРАЙ, Петер: О переходном восточно–словацко–карпатоугорском диалекте в Венгрии. Славянская филология, 3. (1958) 163–174. КИРАЙ, Петер: Русинские издания Трнавской университетской типографии. In: PÉTER Mihály (ed.): Russica. In memeoriam E. Baleczky. Bp. 1983. 41–48.

LUTSKAY, Michael: Церковныя бесіды на всі неделі рока. Budae, 1831. ЛIЗАНЕЦ, Петро: Основна література про Лучкая. In: ЛУЧКАЙ, 1989. 35–39. ЛУКАЙ, Міхайло: Граматика слов’яно-руська. Київ, 1989. МЕДВЕ, Зольтан: Роль языка в процессе становления нации подкарпатских русинов. In: GADÁNYI Károly [szerk.]: Nemzetközi Szlavisztikai Napok. Szombathely, 1998. 334–344. МИКИТАСЬ, Василь: Галузка могутнього дерева. Літературний нарис. Ужгород, 1971. НЕДЗЕЛЬСКИЙ, Евгений: Очерк карпаторусской литерату ры. Ужгород, 1932. ПАНЬКЕВИЧ, Iван: Хто був Iван Бережанін – Михайло Лучкай чи Iван Фого роший? Науковий Зборник Товариства Просвіта. 7–8. (1931) 168–188. ПЕТРОВ, Алексей Леонидович: Материялы для истории Угор ской Руси. Том 5. Санкт-Петерсбург, 1908. 103–105. ПОГОРЕЛОВ, Валерий: Литературная деятельность Михайла Лучкая, карпаторусского писателя нач. XIX века. In: ЕГО ЖЕ: Карпаторусские этюды. Bratislava, 1939. 5–56. ПОЛЯНСКИЙ, Петр: Церковь и приход Св-ю Варвары в Ве не. Львов, 1881. СВЕНЦИЦКИЙ, Иларион: Материалы по истории Карпат ской Руси. II. Львов, 1910. СТРIПСЬКИЙ, Ядор: Початки друкарства на Подкарпатю. Зоря-Hajnal, 2. 1942. 3-4. 261–280. ФЁЛЬДВАРИ, Шандор: Старопечатные книги кирилловского и глаголического шрифтов Эгерской архиепископской библиотеки. Slavica; Annales Insti tuti Philologiae Slavicae Universitatis Debreceniensis De Ludovico Kossuth Nominatae, 27. (1995) 83–96.

202

Földvári Sándor

KISS Jenő-SZŰTS László [szerk.]: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp. 1991. (A Magyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszusának előadásai.)

LACKO, Michael: Unio Užhorodiensis Carpathicorum cum Eccle sia Catholica. Romae, 1955., Uo. 19652.

LŐKÖS István: Alexovics Vazul Verseghyről és a Martinovics-perről. ItK, 72. 1968. 2. 213-218.

LŐKÖS István: Pápay Sámuel irodalomtudományi előadásai. In: SZAUDER-TARNAI [szerk.], Irodalom és felvilágosodás. Bp. 1974. 873–900.

MAGOCSI, Paul R[obert]: An Historiographical Guide To Subcarpathian Rus’. Austrian History Yearbook, IX–X. (1973-74) Klny: Cambridge, Massachusetts, 1974. (Harvard Ukrainian Research Institute, Harvard Univ., Offprint Series No. 1.)

MAGOCSY, Paul Robert: The Language Question Among The Sub carpathian Rusyns. Fairview, 19872.

MAURER, Joseph: Kardinal Leopold Graf Kollonich, Primas von Ungarn. Innsbruck, 1887.

MIHÁLYFI Ákos: A papnevelés története és elmélete, Bp. 1896. I -II. PELESZ, Julian: Geschichte der Union der ruthenischen Kirche mit Rom. Bd. I-II. Würzburg–Wien, 1878–1881.

PLÖCHL, Willibald M[aria]: St. Barbara zu Wien. Die Geschichte der griechisch-katholische Kirche und Zentralpfarre St. Barbara. Bd. I–II. Wien, 1975.

SZTRIPSZKY Hiador: A hazai rutének legrégibb nyomtatványai. MKSz 19. (1911) 2. 117–131., 3. 243– 261.

TICHÝ, František: Josef Dobrovský a Podkarpatská Rus. In: Josef Dobrovský. Sborník statí. Praha, 1929. 332–343.

UDVARI István: Adalékok a XVIII. századi kárpátukrán írásbeliséghez. XVIII. századi cirillbetűs kéziratok Szabolcsban. In: KUNT Ernő–SZABADFALVY József–VIGA Gyula [szerk.]: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 135–146.

UDVARI István: Ruszin (kárpátukrán) írásbeliség a XVIII. században. Bp. 1995.

VAJDA György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Bp. 1994.

ZSATKOVICS Kálmán: Az egri befolyás és az ellene vívott harcz a munkácsi görög szertartású egyházmegye történelmében. Századok 15. (1884) 680–696., 766–786., 839–877.

ZSATKOVICS [Kálmán] György: Munkácsegyházmegyei ifjak az egri papnöveldében. Görög Katolikus Szemle, 1910. október 23. 319–320. ГАДЖЕГА, Василий: Михаил Лучкай. Жіттепісь і твори. Ужгород, 1929. Г ЕРОВСКИЙ , Георгий Юревич: Русский язык в церковнославянской грамматике Михайла Попа-Лучкая. In: Карпато русский Сборник, Ужгород, 1930. 253–318. ГОРДИНСЬКИЙ, Ярослав: Основаннье гр-кат. церкві в княжевстві Лукки в Iталії. Записьки Наукового Товаріства ім. Шевченка, 125. (1918) 62–93. ДАНІЛЮК, Дмітро: Міхайло Лучкай – Патріарх закарпат ської історіографії. Ужгород, 1995. ДУЛИШКОВИЧ, Iоанн: Исторические черты угро-русских. I-III. Унгвар [sic!], 1872–1877. КИРАЙ, Петер: О переходном восточно–словацко–карпатоугорском диалекте в Венгрии. Славянская филология, 3. (1958) 163–174. КИРАЙ, Петер: Русинские издания Трнавской университетской типографии. In: PÉTER Mihály (ed.): Russica. In memeoriam E. Baleczky. Bp. 1983. 41–48.

LUTSKAY, Michael: Церковныя бесіды на всі неделі рока. Budae, 1831. ЛIЗАНЕЦ, Петро: Основна література про Лучкая. In: ЛУЧКАЙ, 1989. 35–39. ЛУКАЙ, Міхайло: Граматика слов’яно-руська. Київ, 1989. МЕДВЕ, Зольтан: Роль языка в процессе становления нации подкарпатских русинов. In: GADÁNYI Károly [szerk.]: Nemzetközi Szlavisztikai Napok. Szombathely, 1998. 334–344. МИКИТАСЬ, Василь: Галузка могутнього дерева. Літературний нарис. Ужгород, 1971. НЕДЗЕЛЬСКИЙ, Евгений: Очерк карпаторусской литерату ры. Ужгород, 1932. ПАНЬКЕВИЧ, Iван: Хто був Iван Бережанін – Михайло Лучкай чи Iван Фого роший? Науковий Зборник Товариства Просвіта. 7–8. (1931) 168–188. ПЕТРОВ, Алексей Леонидович: Материялы для истории Угор ской Руси. Том 5. Санкт-Петерсбург, 1908. 103–105. ПОГОРЕЛОВ, Валерий: Литературная деятельность Михайла Лучкая, карпаторусского писателя нач. XIX века. In: ЕГО ЖЕ: Карпаторусские этюды. Bratislava, 1939. 5–56. ПОЛЯНСКИЙ, Петр: Церковь и приход Св-ю Варвары в Ве не. Львов, 1881. СВЕНЦИЦКИЙ, Иларион: Материалы по истории Карпат ской Руси. II. Львов, 1910. СТРIПСЬКИЙ, Ядор: Початки друкарства на Подкарпатю. Зоря-Hajnal, 2. 1942. 3-4. 261–280. ФЁЛЬДВАРИ, Шандор: Старопечатные книги кирилловского и глаголического шрифтов Эгерской архиепископской библиотеки. Slavica; Annales Insti tuti Philologiae Slavicae Universitatis Debreceniensis De Ludovico Kossuth Nominatae, 27. (1995) 83–96.

természettudomány Lenti István

A bátorligeti Fényi-erdô nagygombái Bevezetés, tudományos elôzmények A Fényi-erdô Bátorliget délkeleti határában, közvetlenül a román határ mellett terül el. Korábbi nevén Körmei erdônek nevezték, amely a hajdan volt nyírségi, nagykiterjedésû erdôbôl fennmaradt, mint reliktum. A trianoni határ egy jelentôs részét román területre kényszerítette, ami itt maradt mindössze 756 hektár. Ebbôl 1953 óta 285 hektár védett.

A botanika irodalmából régóta ismert az erdô neve. A nagy magyar flórakutató, Kitaibel Pál két alkalommal, 1796-ban és 1815-ben is elutazott mellette, amikor elhaladt a Nyírbátor–Nyírvasvári–Nagykároly útvonalon. Az elsô írásos utalás az erdô botanikai, florisztikai értékeire Boros (1924) munkájából származik, majd Aszód (1936) is említette, de nem közölt florisztikai jellegû adatokat. Soó Rezsô akadémikus viszont gyakran utalt munkáiban a Fényi-erdôre (1934, 1935, 1937a, 1937b, 1939, 1942, 1953, 1960). Ötvös (1965) élményszerûen elemezte az „ittfelejtett tölgyest”, s növényvilágáról fajlistát készített. Kovács (1967) munkájában is olvashatunk a Fényi-erdô növényvilágáról.

Az erdô részletes botanikai feltárása csak 1982-ban kezdôdött el. A kutatók vegetáció-térképet készítettek, cönológiai felvételezéseket végeztek, s megkezdôdött az edényes növényfajok összeírása, a védettek ponttérképre történô felvitele (Papp et al. 1985, 1986). Az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének javaslatára a Fényi-erdôt kiemelt értékû erdôterületté minôsítették, és célorientált kutatásra javasolták (Papp et al. 2002). A rezervátumi magterületnek kijelölt erdôrészlet értéke megfelel az európai rezervátum-kutatási hálózat feltételeinek. Mindezt az erdôállomány magas kora, nagy diverzitása, továbbá az a tény indokolja, hogy az elmúlt évtizedekben, ezen erdôtagban nem volt semmiféle erdészeti beavatkozás. A 15/2000. KÖM rendelet szerint a Fényi-erdôt mindezek ellenére sem szerepeltetik, mint erdôrezervátumot!

Varga Zoltán és Szabó Sándor (lásd a Hortobágyi Nemzeti Park irattára, cit. Papp et al. 2002) nagyban hozzájárultak a terület faunájának megismeréséhez.1 További zoológiai adatokkal ismerkedhetünk meg Mahunka (1991) és Székessy (1953) által szerkesztett tanulmánykötetekbôl.

A Nyírség gombavilágát olyan nemzetközileg is elismert kutatók tanulmányozták, mint Hazslinszky, Hollós, Moesz, Rapaics, Soó és Ubrizsy. Sajnos, munkáik során elkerülték a Fényi-erdô gombavilágának feltárását. Bátorliget, pontosabban az ôsláp

204

Lenti István

gombáiról publikált Ubrizsy (1953), a Székessy (1953) által szerkesztett, „Bátorliget élôvilága” c. mûben, de felvételezései között nincs gomba a Fényi-erdô területérôl.

Az elsô számottevô munka Ötvös (1972) gombakutatása.

Mahunka (1991) szerkesztésében megjelent angol nyelvû összefoglaló mû részletes ismereteket nyújt a Bátorligeti Természetvédelmi Területek növény- és állatvilágáról, de a kryptogámokat, közöttük a gombákat meg sem említi.

Célkitûzésem, hogy az eddig feltáratlan, mikológiailag érdekes Fényi-erdô teljes nagygomba fajlistájának meghatározása, összeállítása. Alapadatokat kívánok nyújtani e vonatkozásban a további kutatásokhoz. Szeretném a szakemberek figyelmét még erôteljesebben ráirányítani a Fényi-erdô mikológiai értékeire.

Anyag és módszer A terepi felvételezési munkákat 1999 ôszétôl 2004. év végéig végeztem a Fényierdôben. Az erdônek a fontosabb, ún. „szentélyeit” választottam a bonitálás helyéül.

A gomba-felvételezések konkrét területe a Magyar Köztársaság EOTR szelvényezésének 7102–7104 közötti szelvényszámaiban találhatók. A gyûjtés munkálatait laboratóriumi meghatározás követte, amelyet a Nyíregyházi Fôiskola Botanikus Kertjének laboratóriumában végeztem.

A gombahatározásokhoz, illetve a nevezéktani kérdések megoldásához az alábbi szerzôk mûveit használtam: Jordan (1995), Jülich (1984), Moser (1963), Moser– Jülich (1985-1996), Rimóczi–Vetter (1990), Ryman–Holmasen (1998), valamint a magyar hon taplóit tárgyaló Igmándy (1991) mûvet.

Eredmények A Fényi-erdôbôl – több, mint négy éves felvételezések alapján – 628 nagytestû gombafaj elôfordulását bizonyítottam, 1364 elôfordulási adattal, 14 növényi élôhely típusról, ill. azok társulásaiból.

E 628 fajból 356 szerepel a honi gomba „Vörös Lista”-javaslatban (Rimóczi et al.

1999), melynek aránya 56,69 %. Az itt alkalmazott 1-es kategóriába 8 (1,27 %), a 2-esbe 47 (7,48 %), a 3-asba 239 (38,07 %), a 4-esbe 62 faj (9,87 %) sorolható.

A Fényi-erdô – általam felvételezett – teljes fajlistáját táblázatban szemléltetem (1. táblázat). A táblázatban használt rövidítések: Fa.= a felvételezés adatainak száma, Vl.= a javasolt „Vörös Lista” szerinti besorolás.

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái

205

1. táblázat A Fényi-erdô nagygombáinak teljes listája, 1999–2004 Sorsz.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.

38.

39.

40.

41 42 43.

44.

45.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] ASCOMYCOTINA Discomycetes Pezizales Ascobolaceae Ascobolus carbonarius Karst.

A. furfuraceus Pers.: Fr. A. roseopurpurascens Rehm Otideaceae Aleuria aurantia (Pers.: Fr.) Fuckel Melastizia chateri (W.G. Sm.) Boud.

Anthrocobia macrocystis (Cke.) Boud.

Byssonectria fusispora (Berk.) Rogers. and Korf Geopora sepulta (Fr.) Korf and Burds.

G. sumneriana (Cke.) Yao and Spooner Geopyxis carbonaria (A. and S.: Fr.) Sacc.

Humaria hemisphaerica (F.H. Wigg.: Fr.) Fuck.

Octospora rutilans (Fr.: Fr.) Dennis and Itzerott Otidea alutacea (Pers.) Mass.

O. cochleata (L.: Fr.) Fuck.

O. onotica (Pers.: Fr.) Fuck.

Pulvinula constellatio (Berk. and Fr.) Boud.

Scutellinia umbrorum (Fr.: Fr.) Lambotta Tazetta catinus (Holmak.: Fr.) Korf and Rogers Sarcoscyphaceae Sarcoscypha austriaca (Beck ex Sacc.) Boud.

Pezizaceae Peziza ampelina Quél.

P. ampeliata Pers.: Fr. P. arvernensis Boud.

P. badia Pers.: Fr. P. cerea Sow.: Fr. P. echinospora Karst.

P. granulosa Schum.: Fr. ss. Boud.

P. repanda Fr.: Fr. P. varia (Hedw.) Fr. Plicaria leiocarpa (Currey) Boud.

Sarcosphaera coronaria (Jacq.: Fr.) Boud.

Helvellaceae Gyromitra esculenta (Pers.: Fr.) Fr. Helvella acetabulum (L.: Fr.) Quél.

H. crispa Fr. H. costifera Nannfeld H. elastica Bull.: Fr. H. macropus (Pers.: Fr.) Karst.

H. stevensii Peck Morchellaceae Morchella conica Fr. M. elata Fr.: Fr. M. elatoides Jacq.

M. esculenta (L.) Pers.: Fr. M. semilibera DC.: Fr. M. intermedia Boud.

Verpa bohemica (Krombh.) Schroet.

Tuberales Tuberaceae Tuber aestivum Vitt.

Fa

Vl.

3 2 1 6 1 1 2 1 1 1 2 2 3 1 2 2 4 1

4 3 3

4 3 3 3 3 4 4

6

4

2 1 2 3 2 1 7 9 4 2 2

4 4 4 4 4 4 4 4 4 3

3 5 2 2 1 3 1

2 3 3 3 3 3 3

3 2 2 9 5 3 2

3 4 4 4 4 4 4

1

4

206 Sorsz.

46.

47.

48.

49.

50.

51.

52.

53.

54.

55.

56.

57.

58.

59.

60.

61.

62.

63.

64.

65.

66.

67.

68.

69.

70.

71.

72.

73.

74.

75.

76.

77.

78.

79.

80.

81.

82.

83.

84.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

Fa

Heliotiales Dermataceae Mollisia ligni (Desm.) Karst.

2 Orbiliaceae Orbilia delicatula (Karst.) Karst.

3 Hyaloscyphaceae Lachnellula occidentalis (Hahn and Ayers) Dhame 2 L. subtilissima (Cke.) Dennis 1 Leotiaceae Ascocoryne cylichnium (Tul. and C. Tul) Korf.

1 A. sarcoides (Jacq.: Fr.) Groves and Wilson 1 Bisporella citrina (Batsch : Fr.) Korf and Carpentter 3 B. subpallida (Rehm) Dennis 1 Bulgaria inquinans (Pers.: Fr.) Fr. 2 Neobulgaria pura (Fr.: Fr.) Petrak 3 N. pura (Fr.: Fr.) Petrak var. Foliacea (Bres.)

1 Dennis and Gamundi Phaeohelotium subcarneum (Schum.: Fr.) Dennis 2 Sclerotiniaceae Sclerotinia tuberosa (Hedw.: Fr.) Fuck.

4 Rhytirmataceae Rhytizma acerinum (Pers.: Fr.) Fr. 2 Pyrenomycetes Clavicipitales Clavicipitaceae Claviceps purpurea (Fr.: Fr.) Tul. and G. Tul. 1 Diatrypaceae Diatrype disciformis (Hoffm.: Fr.) Fr. 9 Hypocreales Hypocreaceae Hypomyces aurantius (Pers.: Fr.) Tul. 1 Nectria cinnabarina (Tode: Fr.) Fr. 7 Sphaeriales Xylariaceae Daldinia concentrica (Bolt.: Fr.) Ces. and de Not. 3 D. vernicosa (Schw.) Ces. and de Not 2 Hypoxylon fuscosum (Pers.: Fr.) Fr. 2 H. mammatum (Wahl.) Miller 1 H. multiforme Bull.: Fr. 3 H. nummularium Bull.: Fr. 1 Ustulina deusta (Hoffm.: Fr.) Petrak 3 Xylaria carpophila (Pers.: Fr.) Fr. 1 X. longipes Nke. 6 X. polymorpha (Pers.: Fr.) Grev.

9 HOMOBASIDIOMYCETES „APHYLLOPHORALES” Cantharellales Clavariaceae Clavaria acuta Fr. 1 Clavulinopsis corniculata (Fr.) Com. 3 C. luteo-alba (Rea) Com. 1 Typhulaceae Clavariadelphus fistulosa var. contorta (Holmsk.: Fr.) Jül. 1 Macrotiphula fistulosa (Fr.) Peters.

1 Clavulinaceae Clavulina cinerea (Fr.) Schroet.

6 C. amethystina (Fr.) Donk 3 Hydnaceae Hydnum repandum L.: Fr. 3 H. repandum var. rufescens L.: Fr. 1 Gomphales Ramariaceae Ramaria flaccida (Fr.) Ricken 2 R. eumorpha (P. Karst.) Corner 1

Vl.

3

3 2 2 2 2 3 3 4 3

3 3

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái Sorsz.

85.

86.

87.

88.

89.

90.

91.

92.

93.

94.

95.

96.

97.

98 99.

100.

101.

102.

103.

104.

105.

106.

107.

108.

109.

110.

111.

112.

113.

114.

115.

116.

117.

118.

119.

120.

121.

122.

123.

124.

125.

126.

127.

128.

129.

130.

131.

132.

133.

134.

135.

136.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] R. ochraceo-virens (Jungh.) Donk R. stricta (Fr.) Quél.

Ramariopsis pulchella (Boud.) Com. Hericiales Hericiaceae Auriscalpium vulgare S.F. Gray Poriales Poriaceae Polyporus badius (Pers.) Schw.

P. brumalis Pers.: Fr. P. squamosus Huds.: Fr. P. ciliatus Fr.: Fr. P. varius Pers.: Fr. Coriolaceae Bjerkandera adusta (Wild.: Fr.) Karst.

Coriolus hirsutus (Wulf.: Fr.) Quél.

C. versicolor (L.: Fr.) Quél.

C. zonata (Nees.: Fr.) Quél.

Daedalea quercina L.: Fr. Daedaleopsis confragosa (Bolt.: Fr.) Schroet.

Datronia mollis (Somm.) Donk Fomes fomentarius (L.: Fr.) Kickx Fomitopsis pinicola (Sw.: Fr.) P. Karst.

Gloeophyllum sepiarium (Wulf.: Fr.) Karst.

Grifola frondosa (Dicks.: Fr.) S.F. Gray Laetiporus sulphureus (Bull.: Fr.) Murr.

Lenzites betulina (L.: Fr.) Fr. Meripilus giganteus (Pers.: Fr.) Karst.

Oxyporus populinus (Schum.: Fr.) Donk Physisporinus sanguinolentus (A. and S.: Fr.) Pil. Piptoporus betulinus (Bull.: Fr.) Karst.

Postia caesia (Schrad.: Fr.) Karst.

P. stiptica (Pers.: Fr.) Jül.

Skeletocutis nivea (Jungh.) Keller S. amorpha (Fr.) Kotl. and Pouz.

Trametes suaveolens (L.: Fr.) Fr. T. pubescens (Schumach.: Fr.) Pil. Tyromyces chioneus (Fr.: Fr.) Karst.

Ganodermataceae Ganoderma adspersum (Schulz.) Donk G. applanatum (Pers.: Wallr.) Pat. G. lucidum (Curt.: Fr.) Karst.

G. resinaceum Boud.: Pat. G. pfeifferi Bres. in Pat. Fistulinaceae Fistulina hepatica Schaeff.: Fr. Hymenochaetales Hymenochaetaceae Coltricia perennis (L.: Fr.) Murr Hymenochaete corrugata Fr.: Fr. H. rubiginosa (Dicks.: Fr.) Lév.

Inonotus dryadeus (Pers.: Fr.) Murr.

Inonotus hispidus (Bull.: Fr.) Karst.

Phellinus contiguus (Pers.: Fr.) Bourd. and Galz.

P. ferreus (Pers.) Bourd. and Galz.

P. ferruginosus (Schrad.: Fr.) Pat. P. punctatus (Fr.) Pil. P. tuberculosus (Baumg.) Niemala Stereales Hyphodermataceae Cerocorticium confluens (Fr.: Fr.) Jül. and Stalpers C. molare (Chaill.: Fr.) Jül.

Cylindrobasidium evolvens (Fr.) Jül.

207 Fa

Vl.

1 3 1

3 2

1

4 2 3 1 1 4 7 9 7 8 5 2 5 2 2 1 6 2 1 3 2 9 3 1 3 3 4 2 3 4 1 2 2 2

3

3

2 1

3

3

7

1 4 2 1 1 6 4 9 2 2

2 2 1

3

3 3 3 3 3

208 Sorsz.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

137. Hyphodontia sambuci (Pers.) Erikss.

138. Schizophora paradoxa (Schrad.: Fr.) Donk Peniophoraceae 139. Peniophora cinerea (Fr.) Cke. 140. P. incarnata (Fr.) Karst.

141. P. quercina (Fr.) Cke. Stereaceae 142. Stereum gausapatum (Fr.) Fr. 143. S. hirsutum (Willd.: Fr.) S.F. Gray 144. S. rameale (Pers.: Fr.) Burt 145. S. rugosum (Pers.: Fr.) Fr. 146. S. sanguinolentum (A. and S.) Fr. 147. S. subtomentosum Pouz.

Meruliaceae 148. Chondrostereum purpureum (Fr.) Pouz.

149. Meruliopsis corium (Fr.) Ginns 150. Merulius tremellosus Fr. 151. Mycoacia uda (Fr.) Donk 152. Phlebia cornea (Bourd. and Galz.) Parm.

153. P. radiata Fr. 154. P. rufa (Fr.) Christ.

Sistotremataceae 155. Sistotrema brinkma (Bres.) Karst.

Thelephorales Bankeraceae 156. Sarcodon imbricatus (L.: Fr.) Karst.

Schizophyllales Schizophyllaceae 157. Schizophyllum commune Fr. Coniphoraceae 158. Coniophora puteana (Schum.) Karst.

159. Serpula himantoides (Fr.: Fr.) Karst.

Agaricales Hygrophoraceae 160. Camarophyllus niveus (Scop.: Fr.) Wünsche 161. C. pratensis (Pers.: Fr.) Kummer 162. Hygrocybe calyptriformis (Berk. and Br.) Fayod 163. H. intermedia (Pass.) Fayod 164. H. minita (Fr.) Kummer 165. H. psittacina (Schaeff.: Fr.) 166. H. unguinosa (Fr.) Karst.

167. Hygrophorus cossus (Sow.: Berk.) Fr. 168. H. eburneus (Bull.: Fr.) Fr. 169. H. leucophaeus (Scop.: Fr.) Karst.

Tricholomataceae 170. Armillaria mellea (Wahl.: Fr.) Kummer 171. Baeospora myosura (Fr.) Sing.

172. Calocybe carnea (Bull.: Fr.) Donk 173. C. gambosa (Fr.) Sing.

174. C. ionides (Bull.: Fr.) Donk 175. C. persicolor (Fr.) Sing.

176. Clitocybe barbularum (Romagn.) P. Orton 177. C. candicans (Pers.: Fr.) Kummer 178. C. claviceps (Pers.: Fr.) Kummer 179. C. dealbata (Sow.: Fr.) Kummer 180. C. dicolor (Pers.) J. Lange 181. C. geotropa (Bull.) Quél.

182. C. langei Sing. ex Hora 183. C. odora (Bull.: Fr.) Kummer 184. C. phyllophila (Fr.) Kummer 185. C. quercina Pearson 186. C. rivulosa (Pers.: Fr.) Kummer 187. C. suaveolens (Schum.: Fr.) Kummer

Fa

Vl.

1 1 1 1 2

4

3 2 1 2 2 1 2 3 1 1 3 2 1

2 3 3 3

1

2

1

2

4

9 3 2

4 2 1 1 2 1 2 2 3 1

3 4 2 2 2 2 2 2 2 3

9 1 2 3 1 2 3 1 1 2 1 3 1 1 3 3 4 1

2 3 3 3 3 3 3 3 3 3 2 3 3 3 3 3

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái Sorsz.

188.

189.

190.

191.

192.

193.

194.

195.

196.

197.

198.

199.

200.

201.

202.

203.

204.

205.

206.

207.

208.

209.

210.

211.

212.

213.

214.

215.

216.

217.

218.

219.

220.

221.

222.

223.

224.

225.

226.

227.

228.

229.

230.

231.

232.

233.

234.

235.

236.

237.

238.

239.

240.

241.

242.

243.

244.

245.

246.

247.

248.

249.

250.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] C. subalutacea (Batsch.: Fr.) Kummer C. truncicola (Peck) Sacc.

Collybia butyracea (Bull.: Fr.) Kummer C. butyracea var. asema Fr. C. confluens (Pers.: Fr.) Kummer C. dryophila (Bull.: Fr.) Kummer C. erythropus (Pers.: Fr.) Kummer C. fusipes (Bull.: Fr.) Quél.

C. peronata (Bolt.: Fr.) Kummer C. tuberosa (Bull.: Fr.) Kummer Rhodocollybia maculata (A. and S.: Fr.) Sing Delicatula integrella (Pers.: Fr.) Fayod Flammularia velutipes (Curt.: Fr.) Karst.

Hemimycena cucullata (Pers.: Fr.) Sing.

H. lactea (Pers.: Fr.) Sing H. pseudogracilis (Kühn.) Sing.

Laccaria amethystea (Bull.) Murr.

L. bicolor (Maire) P. Orton L. laccata (Scop.: Fr.) Cke. L. proxima (Boud.) Pat. Lepista fragrans (Sow.: Fr.) Harmaja L. inversa (Scop.: Fr.) Pat. L. irina (Fr.) H. E. Bigelow L. luscina (Fr.: Fr.) Sing L. nebularis (Batsch: Fr.) Harmaja L. nuda (Bull.: Fr.) Cke. L. saeva (Fr.) P. Orton Leucopaxillus giganteus (Sow.: Fr.) Sing.

Lyophyllum connatum (Schum.: Fr.) Sing.

L. decastes (Fr.: Fr.) Sing.

L. leucophaeatum (Karst.) Karst.

Tephrocybe anthracophila (Lasch) P. Orton T. atrata (Fr.: Fr.) Donk Macrocystidia cucumis (Pers.: Fr.) Joss.

Marasmius alliaceus (Jacq.: Fr.) Fr. M. androssaceus L.: Fr. M bulliardii Quél.

M. epiphyllus (Pers.: Fr.) Fr. M. hudsonii (Pers.: Fr.) Fr. M. oreades (Bolt.: Fr.) Fr. M. quercophilus Pouz.

M. ramealis (Bull.: Fr.) Sing.

Marasmius rotula (Scop.: Fr.) Fr. Megacollybia platyphilla (Pers.: Fr.) Koti and Pouz.

Melanoleuca cinarescens Reid M. cognata (Fr.) Konrad and Maubl.

M. melaleuca (Pers.: Fr.) Murr.

M. strictipes (Karst.) Schaeff.

Micromphale brassicolens (Romagn.) P. Orton.

M. foetidum (Sow.: Fr.) Sing.

M. inodorum (Pat.) Svrcek Mycena abramsii Murr.

M. aetites (Fr.) Quél.

M. alcalina (Fr.) Kummer M. ascendens (Lasch) Geest.

M. astroalba (Bull.: Fr.) S. F. Gray M. avenacea (Fr.) Quél.

M. capillaripes Peck M. cinerella (Karst.) Karst.

M. epipterygia (Scop.: Fr.) S. F. Gray M. epipterygia var. splendidipes Peck M. galericulata (Scop.: Fr.) S. F. Gray M. galopus (Pers.: Fr.) Kummer

209 Fa

Vl.

1 2 7 1 8 6 3 8 7 2 2 1 5 1 1 1 5 2 7 2 2 1 2 1 4 3 1 3 1 3 1 2 1 1 2 1 1 2 5 4 3 3 3 2 2 1 1 1 4 4 1 1 3 1 3 2 3 1 2 5 2 3 5

3 3 3

2 3 3 3

3 3 3 3 3 3

3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3

210 Sorsz.

251.

252.

253.

254.

255.

256.

257.

258.

259.

260.

261.

262.

263.

264.

265.

266.

267.

268.

269.

270.

271.

272.

273.

274.

275.

276.

277.

278.

279.

280.

281.

282.

283.

284.

285.

286.

287.

288.

289.

290.

291.

292.

293.

294.

295.

296.

297.

298.

299.

300.

301.

302.

303.

304.

305.

306.

307.

308.

309.

310.

311.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

Fa

Vl.

M. galopus var. candida L. Lange 2 M. haematopus (Pers.: Fr.) Kummer 1 M. inclinata (Fr.) Quél.

6 M. leucogala (Cke.) Sacc.

2 M. metata (Fr.) Kummer 1 M. pearsoniana Dennis ex Sing.

1 M. pelianthina (Fr.) Quél.

4 M. polygramma (Bull.: Fr.) S. F. Gray 4 M. pseudocorticola Kühn.

2 M. pura (Pers.: Fr.) Kummer 7 M. rorida (Scop.: Fr.) Quél.

2 M. rosea (Bull.) Gramberg 3 M. stylobates (Pers.: Fr.) Kummer 6 M. vitilis (Fr.) Quél.

3 Myxomphalina maura (Fr.) Hora 2 Nyctalis parasitica (Bull.: Fr.) Fr. 1 Omphalina ericetorum (Fr.:Fr.) J. Lange 2 O. pyxidata (Bull.: Fr.) Quél.

3 Arrhenia rickenii (Fr.) Watl.

2 Oudemansiella mucida (Schrad.: Fr.) Höhn.

2 O. radicata (Relh.: Fr.) Sing.

1 Panellus mitis (Pers.: Fr.) Sing.

1 P. serotinus (Schrad.: Fr.) Kühn.

2 P. stipticus (Bull.: Fr.) Karst.

2 Rhodotus palmatus (Bull.: Fr.) Maire 1 Rickenella fibula (Bull.: Fr.) Raith.

3 Trichloma album (Schaeff.: Fr.) Quél.

2 T. argyraceum (Bull.: Fr.) Quél.

2 T. fulvum (DC.: Fr.) Sacc.

1 T. imbricatum (Fr.: Fr.) Kummer 1 T. scalpturatum (Fr.) Quél.

3 T. scoides (Sécr.) Martin 1 T. sejunctum (Sow.: Fr.) Quél.

2 T. sulphureum (Bull.: Fr.) Kummer 4 T. terreum (Schaeff.: Fr.) Kummer 3 Tricholomopsis ritulans (Schaeff.: Fr.) Sing.

1 Amanitaceae Amanita caesarea (Scop. ex. Fr.) Quél.

1 A. citrina (Schaeff.) S. F. Gray 2 A. citrina var. alba (Gill.) Gilb.

1 A. crocea (Quél.) Kühn. and Romagn.

1 A. echinocephala (Vitt.) Quél.

2 A. fulva Singer 1 A. gemmata (Fr.) Bertillon 2 A. muscaria (L.: Fr.) Hook.

3 muscaria var. formosa (Pers.: Fr.) Gonn and Rab. 1 A. A. pantherina (DC.: Fr.) Krombh.

4 A. phalloides (Vaill.: Fr.) Link 3 A. phalloides var. verna Bull.

1 A. strobiliformis (Paulet ex Vitt.) Bertillon 3 A. vaginata (Fr.) Bertillon 2 A. virosa (Fr.) Bertillon 1 A. vittadini (Moretti) Vitt.

2 Limacella guttata (Pers.: Fr.) Konrad and Maubl.

1 Pluteaceae Pluteus cervinus (Schaeff.) P. Kumm.

3 P. luteovirens Rea 1 P. nigrofloccosus (R. Schultz.) J. Favre 1 P. petasatus (Fr.) Gillet 2 P. pseudorobertii M. M. Moser and Stangl 1 P. rimulosus Kühn. and Romagn.

1 P. romellii (Britzelm.) Sacc.

2 P. salicinus (Pers.: Fr.) P. Kumm.

2

3 3 3 3 3 3

3 3 3 3 3 3 3

3 3

3 3 3 3 3 3 3 3 2 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 2 3

4 4 4 4 4 4 4

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái Sorsz.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

211 Fa

312. P. thomsonii (Berk. And Broome) Dennis 1 313. Volvariella bombycina (schaeff.: Fr.9 Singer 1 314. V. volvacea (Bull.: Fr.) Singer 1 Entolomataceae 315. Clitopilus prunulus (Scop.: Fr.) Kummer 1 316. Entoloma aprile (Britz.) Sacc.

3 317. E. clypeatum (L.: Fr.) Kummer 2 318. E. conferendum (Britz.) Noord 2 319. E. corvinum (Kühn.) Noord.

4 320. E. griseocyaneum (Fr.: Fr.) Kummer 1 321. E. incanum (Fr.: Fr.) Hesler 1 322. E. lampropus (Fr.) Hessler 2 323. E. lazulinum (F.) Noord.

4 324. E. lucidum (P. Orton) Moser 1 325. E. papillatum (Bres.) Dennis 1 326. E. plebejum (Kalchbr.) Noord.

1 327. E. sericeum (Bull.) Quél.

3 328. E. serrulatum (Fr.: Fr.) Hessler 2 329. E. sinuatum (Bull.: Fr.) P. Kumm.

2 330. E. subradiatum (Kühn. and Romagn.) Moser 2 331. E. turbidum (Fr.) Quél.

1 332. E. venosum Gillet 2 333. E. vernum Lund.

1 Agaricaceae 334. Cystoderma carcharias (Pers.) Fayod 2 335. C. aspers (Pers.) Fayod 1 336. Lepiota clypeolaria (Bull.: Fr.) Kummer 1 337. L. cristata (Fr.) Kummer 3 338. L. castanea Quél.

1 339. L. ignivolvata Bousset and Joss.

1 340. L. josserandii Bon and Boiffard 1 341. L. ventriosospora D. A. Reid 1 342. Macrolepiota bohemica (Wichansky) Kriegl. and Pázmány 343. M. mastoidae (Fr.) Sing.

1 344. M. procera (Scop.: Fr.) Sing.

4 345. M. rachodes (Vitt.) Sing.

5 346. M. rickenii (Velen.) Bellú and Lanzoni 1 347. Leucoagaricus bresadolae (schulzer) Bon and Boiffard 1 348. L. holosericeus (Fr.) M. M. Moser 1 349. L. leucothites (Vitt.) Wasser 1 350. Sericeomyces sericatus (Kühn. and Romagn.) Heinem 1 351. Chamaemyces fracidus (Fr.) Donk 1 352. Agaricus arvensis Schaeff.

2 353. A. augustus Fr. 3 354. A. campestris L.: Fr. 3 355. A. dulcidulus Schulzer 1 356. A. essettei Bon 1 357. A. lanipes (F. H. Moeller and Jul. Schaeff.) Sing. 1 358. A. macrosporus (Miller and Schaeff.) Pil. 2 359. A. praeclavesquamosus A. E. Freeman 2 360. A. silvicola (Vitt.) Sacc.

2 361. A. spissicaulis F. H. Moeller 1 362. A. xanthodermus Genev.

2 Coprinaceae 363. Coprinus acuminatus (Romagn.) P. Orton 2 364. C. angulatus Peck.

1 365. C. auricomus Pat. 1 366. C. alopecia Lasch 2 367. C. cinereofloccosus P. Orton 1 368. C. cinereus (schaeff.: Fr.) S. F. Gray 1 369. C. comatus (Müll.: Fr.) S. F. Gray 4 370. C. disseminatus (Pers.: Fr.) S. F. Gray 7 371. C. domesticus (Bolt.: Fr.) S. F. Gray 2

Vl. 4 3

3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3

2 3 3 3 3 3 2

2 2

3 2

2

2

212 Sorsz.

372.

373.

374.

375.

376.

377.

378.

379.

380.

381.

382.

383.

384.

385.

386.

387.

388.

389.

390.

391.

392.

393.

394.

395.

396.

397.

398.

399.

400.

401.

402.

403.

404.

405.

406.

407.

408.

409.

410.

411.

412.

413.

414.

415.

416.

417.

418.

419.

420.

421.

422.

423.

424.

425.

426.

427.

428.

429.

430.

431.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] C. extinctorius (Bull.) Fr. C. flocculosus (DC.) Fr. C. hemerobius Fr. C. heterosetulosus (Locq.) Watl.

C. impatiens (fr.) Quél.

C. lagopides Karst.

C. lagopus (Fr.) Fr. C. leicephalus P. Orton C. micaceus (Bull.: Fr.) Fr. C. marculentus Britz.

C. niveus (Pers.: Fr.) Fr. C. patouillardii Quél.

C. pellucidus Karst.

C. picaceus (Bull.: Fr.) S. F. Gray C. plicatilis (Curt.: Fr.) Fr. C. radiatus (Bolt.: Fr.) S. F. Gray C. truncorum (Schaeff.) Fr. C. xanthothrix Romagn.

Lacrymaria velutina (Pers.: Fr.) Konr. and Maubl.

Paneolus ater (J. Lange) Kühn. and Romagn. ex Bon P. acuminatus (Schaeff.) Quél.

P. cinctulus (Bolton) Sacc.

P. fimicola (Fr.) Quél.

P. papilionaceus (Bull.: Fr.) Quél.

P. sphincrinus (Fr.) Quél.

Panaeolina rickenii Hora Psathyrella artemisiae (Pass.) Konrad and Maubl.

Psathyrella candolleana (Fr.) Maire P. coronata (Fr.) Moser P. corrugis (Pers.: Fr.) Konrad and Maubl.

P. hydrophila (Bull.) Maire P. multipedata (Peck) A. H. Smith P. obtusata (Fr.) A. H. Smith P. spadiceogrisea (Fr.) Maire P. vernalis (J. Lange) Moser Boltibiaceae Agrocybe arvalis (Fr.) Sing.

A. erebia (Fr.: Fr.) Küchner A. molesta (Lasch) Sing.

A. praecox (Pers.: Fr.) Fayod A. semiorbicularis (Bull.: Fr.) Fayod A. sphaleromorpha (Bull.: Fr.) Fayod Bolbitius reticulatus (Pers.: Fr.) Ricken Conocybe brunneola (Kühn.) Kühn. and Romagn.

C. lactea (J. E. Lange) Métrod C. pubescens (Gill.) Kühn.

C. rickenii (Jul. Schaeff.) Küchner C. siliginea (Fr.: Fr.) Kühn.

C. tenera (Schaeff.: Fr.) Kühn.

Strophariaceae Flammulaster granulosa (J. Lange) Watl.

Hypholoma fasciculare (Huds: Fr.) Kummer H. sublateritium (Fr.) Kummer Kuehneromyces mutabilis (Schaeff.: Fr.) Sing. and A. H. Smith Pholiota alnicola (Fr.) Sing.

P. populinea (Pers.: Fr.) Kuyper and Tjall.-Beuk.

P. lenta (Pers.: fr.) Singer P. squarrosa (Müll.: Fr.) Kummer Psilocybe coprophila (Bull.: Fr.) Kummer P. phsaloides (Bull.) Quél.

P. semilanceata (Fr.) Kummer Stropharia aeruginosa (Curt.: Fr.) Quél.

Fa 1 1 1 2 1 2 3 2 4 2 1 2 3 2 3 2 3 2 1 2 3 2 3 1 2 3 1 3 1 2 3 2 1 2 2 2 1 3 2 2 3 1 1 1 1 2 1 2 1 3 2 4 2 1 2 1 1 2 3 2

Vl. 1

2 1

3

3 3 3 3 3 3 3 3 1 2

3

3

2

4

3 3 1 2

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái Sorsz.

432.

433.

434.

435.

436.

437.

438.

439.

440.

441.

442.

443.

444.

445.

446.

447.

448.

449.

450.

451.

452.

453.

454.

455.

456.

457.

458.

459.

460.

461.

462.

463.

464.

465.

466.

467.

468.

469.

470.

471.

472.

473.

474.

475.

476.

477.

478.

479.

480.

481.

482.

483.

484.

485.

486.

487.

488.

489.

490.

491.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

213 Fa

S. caerulea Kreisel S. inuncta (Fr.) Quél.

S. pseudocyanea (Desm.) Morg.

S. rugosoannulata Farlow S. squamosa (Pers. : Fr.) Quél.

Tubaria confragosa (Fr.) Harmaja T. conspersa (Pers.: Fr.) Fayod T. dispersa (Pers.) Singer T. furfuracea (Pers.: Fr.) Gill.

T. pallidospora J. Lange Cortinariales Crepidotaceae Crepidotus applanatus (Pers.: Pers.) Kummer C. herbarum (Peck) Sacc.

C. lundelli Pil. C. mollis (Schaeff.: Fr.) Kummer C. pubescens Bres.

C. variabilis (Pers.: Fr.) Kummer Simocybe centunculus (Fr.) Sing.

Cortinariaceae Cortinarius (Myxacium) delibutus Fr. C. (Myxacium) trivialis Fr. C. (Myxacium vibratilis (Fr.: Fr) Fr. Cortinarius (Phlegmacium) infractus (Pers.: Fr.) Fr. (Phlegmacium) pseudosulphureus Rob. Henry ex P. Orton C. C. (Phlegmacium) varius (Schaeff.) Fr. C. (Sericecocybe) camphoratus (Fr.) Fr. C. (Sericecocybe) alboviolaceus (Pers.: Fr.) Fr. C. (Sericecocybe) decoloratus (Fr.: Fr.) Fr. C. (Telamonia) armillatus (Fr.) Fr. C. (Telamonia) hemitrichus (Pers.: Fr.) Fr. C. (Dermocybe) cinnamomeus (L.: Fr.) Fr. C. (Dermocybe) semisanguineus (Fr.) Gill.

Galerina autumnalis (Peck) Sing. and A. H. Smith G. clavata (Vel.) Kühn.

G. leavis (Pers.) Sing.

G. reducta (Fr.: Fr.) Walting Gymnopilus penetrans (Fr.: Fr.) Murill.

G. spectabilis (Fr.) Singer Hebeloma crustuliniforme (Bull.) Quél.

H. fusipes Bres.

H. leucosarx P. Orton H. longicaudum (Pers.: Fr.) Kummer H. mesophaeum (Pers.: Fr.) Quél.

H. radicosum (Bull.:Fr.) Ricken H. sinapizans (Paulet: Fr.) Gill.

Inocybe acuta Boud.

I. adaequata (Britzelm.) Sacc.

I. asterospora Quél.

I. bresadolae Massee I. cookei Bres I. corydalina Quél.

I. dulcamara (A. and S.: Pers.) Kummer I. erubescens A. Blytt I. fastigiata (Schaeff.: Fr.) Quél.

I. flocculosa (Berk.) Sacc I. geophylla (Fr.: Fr.) Kummer I. griseolilacina J. Lange I. hirtella Bres.

I. jurana (Pat.) sacc.

I. piceae Stangl and Schwöbel I. rimosa (Bull.: Fr.) P. Kumm.

I. splendens Heim

1 1 2 1 2 1 2 1 1 1

Vl. 3 3 3 3 3 2

3 2 2 3 1 3 2 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 2 2 2 2 2 1 2 2 1 2 2 1 2 1 1 1 1 1 1 2 2 2 2 2 1 2 2 1 2 1

3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3

3 1 1 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3

214 Sorsz.

492.

493.

494.

495.

496.

497.

498.

499.

500 501.

502.

503.

504.

505.

506.

507.

508.

509.

510.

511.

512.

513.

514.

515.

516.

517.

518.

519.

520.

521.

522.

523.

524.

525.

526.

527.

528.

529.

530.

531.

532.

533 534.

535.

536.

537.

538.

539.

540.

541.

542.

543.

544.

545.

546.

547.

548.

549.

550.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] Naucoria escharoides (Fr.: Fr.) Kummer N. luteofibrillosa (Kühn) Kühn. and Romagn.

N. pseudoscolecina Reid N. subconspersa Kühn.

Russulales Russulaceae Lactarius acerrimus Britz.

L. azonites (Bull.) Fr. L. blennius (Fr.: Fr.) Fr. L. camphoratus (Bull.: Fr.) Fr. L. circellatus Fr. L. controversus (Pers.) Fr. L. deliciosus (L.: Fr.) S. F. Gray L. fluens Boud.

L. piperatus (Scop.: Fr.) S. F. Gray L. pubescens (Fr. ex Krombh.) Fr. L. quietus (Fr.) Fr. L. resimes Fr. Lactarius rufus (Scop.: Fr.) Fr. L. ruginosus Romagn.

L. subdulcis (Pers.: Fr.) S. F. Gray L. torminosus (Schaeff.: Fr.) S. F. Gray L. turpis (Weinm.) Fr. L. vellereus (Fr.) Fr. L. vietus (Fr.) Fr. L. chrysorrheus Fr. L. insulsus (Fr.: Fr.) Fr. L. hortensis Velen.

L. decipiens Quél.

Russula adusta (Pers.: Fr.) Fr. R. aurea Pers.

R. azurea Bres.

R. atropurpurea (Krombh.) Britz.

R. badia Quél.

R. betularum Hora R. brunneoviolaceae Grawshay R. cyanoxantha (Schaeff.) Fr. R. delica Fr. R. emetica (Schaeff.: Fr.) S. F. Gray R. erythropus Peltereau R. fragilis (Pers.: Fr.) Fr. R. lepida Fr. R. maire Sing R. nitida (Pers.: Fr.) Fr. R. ochroleuca (Pers.: Sécr.) Fr. R. parazurea Schaeff.

R. pectinata (Bull.) Fr. R. queletii Fr. R. rosea Quél.

R. turci Bres.

R. vesca Fr. R. violacea Quél.

R. virescens (Schaeff.: Zant.) Fr. R. xerampelina (Schaeff.) Fr. R. pulchella I. G. Borszcow R. versicolor Jul. Schaeff.

Poriales Lentinaceae Lentinus tigrinus (Bull.: Fr.) Fr. Pleurotus cornucopiae (Paulet: Pers.) Holland P. dryinus (Pers.: Fr.) Kummer P. ostreatus (Jacq.: Fr.) Kummer P. pulmonarius (Fr.) Quél.

Fa

Vl.

1 1 2 2

2 2 2 2

1 2 3 1 1 5 3 1 4 1 6 1 2 1 3 1 3 5 2 2 2 1 1 1 3 1 2 1 1 2 2 1 3 1 2 1 3 2 1 1 2 2 1 1 1 1 2 1 1 1

1 2 1 3 1

3

4

3 1 3

4 3

3 3 2 3 3 3 2

3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 2 2 3 3 3 3

3 3

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái Sorsz.

Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint]

215 Fa

551. Phyllotus porrigens (Pers.: Fr.) Karst.

1 Boletales Paxillaceae 552. Paxillus astrotomentosus (Batsch: Fr.) Fr. 1 553. P. involutus (Batsch: Fr.) Fr. 1 Boletaceae 554. Boletus aereus Bull.: Fr. 3 555. B. albidus Rocques 1 556. B. appendiculatus Schaeff.

2 557. B. calopus Fr. 1 558. B. edulis Bull.: Fr. 2 559. B. erythropus (Fr.) Krombh.

3 560. B. fechtneri Velenovszky 2 561. Boletus impolitus Fr. 2 562. B. luridus Schaeff.

3 563. B. lupinus Krombh.

1 564. B. purpureus Fr. 1 565. B. pulverulentus Opat.

2 566. B. pinophilus Pilát and Dermek 1 567. B. quileti Schulz.

2 568. B. radicans Pers.: Fr. 3 569. B. reticulatus Schaeff.

1 570. B. regius Krombh.

2 571. B. satanas Lanz.

1 572. Tylopilus felleus (Bull.: Fr.) P. Karst.

2 573. Leccinum quercinum (Pil.) Green and Watl.

1 574. L. scabrum (Bull.: Fr.) S. F. Gray 1 575. L. griseum (Quél.) Singer 1 576. Chalciporus piperatus (Bull.: Fr.) Bataille 1 Xerocomaceae 577. Xerocomus badius (Fr.) Gilb.

3 578. X. chrysenteron (Bull.) Quél.

3 579. X. porosporus Imler 1 580. X. rubellus (Krombh.) Moser 2 581. X. subtomentosus (L.: Fr.) Quél.

2 subtomentosus var. ferrugineus (Schaeff.) Krieglst. 2 582. X. Strobilomycetaceae 583. Suillus luteus (L.: Fr.) S. F. Gray 1 584. S. variegatus (Fr.) Kuntze 1 Gyrodontaceae 585. Gyrodon lividus (Bull.: Fr.) Sacc.

1 586. Gyroporus castaneus (Bull.: Fr.) Quél.

1 587. G. cyanescens (Bull.: Fr.) Quél.

2 GASTEROMYCETES Lycoperdales Lycoperdaceae 588. Bovista plumbea Pers.: Pers.

2 589. B. pusilla (Batsch) Pers.

3 590. Calvatia gigantea (Batsch: Pers.) Lloyd 1 591. Handkea excipuliformis (Pers.) Kriesel 2 592. Lycoperdon foetidum Bon. 2 593. L. lividum Pers.

2 594. L. molle Pers.: Pers.

3 595. L. perlatum Pers.: Pers.

1 596. L. pyriforme Schaeff.: Pers.

2 597. L. umbrium Pers.: Pers.

2 598. Vascellum pratense (Pers.) Kriesel 2 Geastraceae 599. Geastrum coronarium Pers.

1 600. G. fimbriatum Fr. 1 601. G. pectinatum Pers.

1 602. G. rufescens Pers.: Pers.

1 603. G. striatum DC. 1

Vl.

3 4 3 4 3 4 2 4 4 4 4 4 3 4 3 4 2 3 3 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4

2 4 2

1 2 2 2

2 2 3 3 3 3 3

216 Sorsz.

604.

605.

606.

607.

608.

609.

610.

611.

612.

613.

614.

615.

616.

617.

618.

619.

620.

621.

622.

623.

624.

625.

626.

627.

Lenti István Rendszertani besorolás; fajnév [Jordan (1995) szerint] Sclerodermatales Sclerodermataceae Scleroderma areolatum Ehrenb.

S. bovista Fr. S. verrucosum (Bull.) Pers.

Phallales Phallaceae Mutinus caninus (Huds.: Pers.) Fr. Phallus hadriani Vent.: Pers.

P. impudicus Pers.

HETEROBASIDIOMYCETES Dacrymycetales Dacrymycetaceae Calocera cornea (Batsch: Fr.) Fr. C. glossoides (Pers.: Fr.) Fr. C. viscosa (Pers.: Fr.) Fr. Dacrymyces stillatus Nees: Fr. Exobasidiales Exobasidiaceae Exidia glandulosa Fr. E. plana (F. H. Wigg.) Donk E. saccharina (Alb. and Schwein) Fr. E. thuretiana (Lév.) Fr. E. truncata Fr. Tremellales Tremellaceae Tremella foliacea (Pers.) Pers.

T. lutescens (Pers.: Fr.) Donk T. mesenterica Retz.

Pseudohydnum gelatinosum (Scop.: Fr.) Karst.

Auriculariales Auriculariaceae Auricularia auricula-judae (Bull.) Wettst.

A. mesenterica (Dicks.) Pers.

MYXOMYCETES Trichiales Trichiaceae Fuligo septica (L.) Wiggers Lyceales Reticulariaceae Lycogala terrestre (L.) Fr. Reticularia lycoperdon Bull.

628. Tubifera ferruginosa (Batsch) Gmelin

Fa

Vl.

3 2 2

4 4 4

3 2 4

3 4

1 2 1 3

3 3 4 3

4 2 1 2 2

3 3 3 3

1 1 4 1

3 3 3 3

6 5

2

1 1 2

Összefoglalás A bátorligeti Fényi-erdôbôl napjainkig 628 nagygombafaj elôfordulását biznyítottam, 1364 elôfordulási adattal. A 14 élôhelyrôl – homoki erdôsztyep, fûz- és nyírláp, égerláp, alföldi tölgy–kôris–szíl ligeterdô, gyöngyvirágos tölgyes, síkvidéki gyertyános tölgyes, akáccal kevert tölgyes, telepített erdô, mint akácos tölgyes, telepített nyáras, telepített, többségében erdei és fekete fenyô, tisztások és kaszálórétek, lápi élôhelyek kiszáradó maradványai, zárt homokigyep, közvetlen nyílt vízfelület partszegélye – illetve azok növényi társulásaiból 356 gombafajt tudtam besorolni a szakma által elfogadott, de jogszabályban még nem rögzített honi „Vörös Lista” kategóriába.

A Fényi-erdô nagygombáinak többsége az alföldi tölgy-kôris-szíl ligeterdôben, a síkvidéki gyertyános tölgyesben és a gyöngyvirágos tölgyes erdôrészekben tenyészik.

A bátorligeti Fényi-erdõ nagygombái

217

Köszönetnyilvánítás!

Köszönetemet fejezem ki prof. dr. Rimóczi Imre tanszékvezetô egyetemi tanárnak, az MTA doktorának, a dolgozat lektorálásáért, hasznos észrevételeiért!

Irodalomjegyzék ASZÓD L. (1936): Adatok a nyírségi vegetáció ökológiájához és szociológiájához. Acta Geobot. Hung., 1: 75–107.

BOROS Á. (1924): Beiträge zur Flora des Nyírség. Magy. Bot. Lap., 87–90.

IGMÁNDY Z. (1991): A magyar erdôk taplógombái. Akadémiai Kiadó, Budapest.

JORDAN, M. (1995): The Encyclopedia of Fungi of Britain and Europe. David and Charles Book, Brunel House, Newton Abbot, Devon.

JÜLICH, W. (1984): Die Nichtblätterpilze, Gallertpize und Bauchpilze (Aphyllophorales, Heterobasidiomycetes, Gasteromycetes). In: GAMS, H. (ed.): Kleine Kryptogamenflora. Band IIb/1. Verlag G. Fischer, Stuttgart, New York.

KOVÁCS J. (1967): Egy ittfelejtett ôstölgyesrôl. Az Erdô, 16: 224–226.

MAHUNKA, S. (ed.) (1991): The Bátorliget Nature Reserves – after forty years. Hung. Nat. Hist. Museum, Budapest. Vol. 1–2.

MOSER, M. (1963): Ascomyceten. Kleine Kryptogamenflora IIa. GFV, Jena.

MOSER, M. – JÜLICH, W. (1985–1996): Farbatlas der Basidiomyceten 1–17. Fischer Verlag, Stuttgart, New York (1–16.), Spektrum Akademischer Verlag, Heidelberg-Berlin (17.). ÖTVÖS J. (1965): A Fényi-erdô. A debreceni Déri Múzeum évkönyve, 47: 303–313. ÖTVÖS J. (1972): A Fényi erdô kalaposgombái. A debreceni Déri Múzeum évkönyve. Debrecen. LII.: 5–20.

PAPP M., ANTAL M., DÁVID J. és TÖRÖK T. (1985): Az Urtica kioviensis Rogow elôfordulása a Fényi-erdôben.

Bot. Közl., 72: 125-126.

PAPP M., ANTAL., DÁVID J. és TÖRÖK T. (1986): A Fényi erdô vegetációja. Bot. Közlem., 1–2: 43–47.

PAPP M., RÉV SZ. és LESKU B. (2002): A Fényi-erdô. In: LENTI I. – ARADI CS. (ed.): Bátorliget élôvilága – ma. Önkormányzat, Bátorliget. 25–43.

RIMÓCZI I., SILLER I., VASAS G., ALBERT L., VETTER J. és BRATEK Z. (1999): Magyarország nagygombáinak javasolt vörös listája. Mikol. Közlem., 1–3: 107–132.

RIMÓCZI I. – VETTER J. (szerk.) (1990): Gombahatározó (Polyporales, Boletales, Agaricales, Russulales).

I–II. Országos Erdészeti Egyesület Mikológiai Társasága, Budapest.

RYMAN, S. – HOLMASEN, I. (1998): Svampar. Interpublishing, Stockholm.

SOÓ R. (1934): Nyírségkutatásunk florisztikai eredményei. Bot. Közlem., 31: 218–252.

SOÓ R. (1935): A pusztuló Bátorliget. Term. Tud. Közlem., 14–21.

SOÓ R. (1937a): Pótlékok Nyírségkutatásunk eredményeihez: I. Bot. Közlem., 34: 33–44.

SOÓ R. (1937b): A Nyírség erdôi és erdôtipusai. Erdészeti Kisérletek, 39: 337–380.

SOÓ R. (1939): Pótlékok Nyírségkutatásunk eredményeihez: II. Bot. Közlem., 36: 307–312.

SOÓ R. (1942): Pótlékok nyírségi és tiszántúli flórakutatásunk eredményeihez: III. Bot. Közlem., 39: 45–56.

SOÓ R (1953): Bátorliget növényvilága. In: SZÉKESSY V. (ed.): Bátorliget élôvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest. 45–57.

SOÓ R. (1960): Magyarország erdôtársulásainak és erdôtipusainak áttekintése. Az Erdô, 9: 321–340.

SZÉKESSY V. (szerk.) (1953): Bátorliget élôvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest.

UBRIZSY G. (1953): MYCOPHYTA = Gombák. In: SZÉKESSY V. (ed.): Bátorliget élôvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest. 23–25.

218

Lenti István

Az ún. csegöldi táblaképek

interjú Marik Sándor

Ma már „lefényképezhetjük” a gondolatokat Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal Áprilisban töltötte be 60. életévét Bánki M. Csaba pszichiáter, farmakológus, a nagykállói Pszichiátriai Szakkórház tudományos igazgatója, osztályvezető főorvosa, az orvostudomány akadémiai doktora. A főorvos számos magyar és külföldi tudományos bizottság és társaság tagja. Gyógyító, kutató és oktató tevékenysége mellett kétszáznál több tudományos publikáció, sok ismeretterjesztő cikk és nyolc könyv, így az igen népszerű Életünk és az agy, valamint Az agy évtizedében szerzője, az Agyunk titkai című tévésorozat alkotószerkesztője. Legújabb kötete, az Agyunk fogságában ez év februárjában jelent meg. Publikációs tevékenységéért négy ízben kapott nívódíjat; a Markusovszky-díj és a Nemes Nagy Ágnes írói díj kitüntetettje. A Magyar Pszichiátriai Társaság Nyírő Gyula-díjjal, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés Alkotói Díjjal ismerte el munkáját.

A Szemle új könyvének megjelenése és 60. születésnapja alkalmából kérte interjúra.

– Ön makói születésű, Budapesten érettségizett és diplomázott, azonban szinte teljes szakmai karrierje Nagykállóhoz köti, ahol 1974-től dolgozik a Pszichiátriai Szakkórházban. Mi vonzotta ide, és nemzetközi ismertségű tudósként, budapesti és külföldi egyetemek oktatójaként mi tartja itt immár több, mint három évtizede?

Mi a titka annak, hogy egy vidéki kórházban „futott be” magas szintű szakmai karriert?

– A személyes autonómia lehetősége: az, hogy többé-kevésbé azt tehessem, amit helyesnek tartok. A vidék hátrányát kellő elszántsággal és sok energiával régen is le lehetett küzdeni. Makó, ahol életem mindössze első 13 hónapját töltöttem, véletlen: édesapámnak akkor éppen ott volt állása. Hozzáteszem, nem sokáig, mert nézeteltérésbe került az akkori politikával, ő börtönbe került – én pedig a nagyszülőkhöz, Pestre. Kisebb-nagyobb epizódoktól eltekintve ott is éltem egészen

220

Marik Sándor

a diploma megszerzéséig. Lehet, hogy ünneprontás, ha azt mondom, valójában sohasem akartam orvos lenni. Kezdetben filmrendező szerettem volna lenni, arra készültem egészen komolyan. A színművészethez azonban nincs tehetségem. Persze meg lehetett volna tanulni, de művészeteket tehetség nélkül művelni szerintem bűn. Ezért hát inkább a Budapesti Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ami ráadásul Pesten a szomszédunkban volt. Eredetileg úgy terveztem, hogy a diploma után visszatérek a filmezéshez. Az egyetemi évek azonban nagyon erős egyéniségformálók. Amikor 1972-ben megszereztem a diplomát, arra gondoltam, néhány év tapasztalat segít majd kideríteni, hogy igazából merre tovább. Szülészeten kezdtem Pesten, de rosszul viseltem az akkori intézményi stílust. Elmentem hát Berettyóújfaluba, ahol a sebészeten dolgoztam egy évig. Azt a munkát nagyon szerettem, ám hasonló okokból szakadt félbe, mint a pesti „karrierem”: nem hagytam magam puszta hatalmi szóval „igazodásra” kényszeríteni. Ezért mentem tovább Hevesbe, egy gyönyörű fekvésű kisvárosba, Pétervásárára, körzeti orvosnak. Ott tizenöt hónapig dolgoztam – a pontos adatokat éppen a napokban gyűjtöttem össze a nyugdíjazási procedúrához. Nagyon élveztem a gyógyító munkát, ráadásul a magam ura voltam, nem lehetett panaszom arra, hogy be akarnának skatulyázni...

Egy év elteltével azonban fel kellett tennem a kérdést: ez lenne számomra a szakma csúcsa? Többre vágytam. És akkor, teljesen véletlenül összetalálkoztam a nagykállói elmegyógyintézet igazgatójával, akit még egyetemista koromból ismertem.

Beszélgettünk, s roppant meglepődött, hogy feladtam egyik diákkori elképzelésemet, nem lettem kutatóorvos. Szó szót követett és meghívott Nagykállóba, hogy ott folytassuk az eszmecserét. A helyszínen aztán előadta, hogy nagy szüksége lenne az intézetben egy tudományos szakemberre, régen keres ilyet, de nem talál.

Lesch Gyula minden iránt érdeklődő, kivételesen nyitott, aktív ember volt, jól megértettük egymást. Nem terhelt formális szabályzatokkal, katonás fegyelemmel, blokkolóórával, „csak” minőségi munkát várt el. Nos, valami mesebeli módon éppen a számomra különösen fontos személyes autonómiát is felkínálta nekem Lesch doktor, amikor azt mondta, dolgozzunk együtt. Sajnos, hamar meghalt, infarktusok sorozatát szenvedte el. Utána más világ jött, újból megpróbáltak az akkori divat szerint „domesztikálni”, de nem jártak sikerrel. Többek között azért sem, mert a szakmai eredményeimre felfigyelt a hazai és a nemzetközi pszichiátria. Hajdanvolt főnökeim végül beletörődtek, hogy talán „nehéz ember” vagyok, de el lehet viselni, különösen, ha „jönnek” az eredmények, amelyek végül is az egész intézet szakmai munkáját minősítik. Összességében soha nem éreztem magam, úgymond a szó negatív értelmében, vidékinek. Nem szigetelődtem el, immár három és fél évtizede jelen vagyok szakterületem tudományos életének hazai és nemzetközi sodrásában, konferenciák százain vettem részt, tartottam előadásokat, több száz publikációm jelent meg szakmai folyóiratokban, több kiváló kutatóhelyen dolgoztam Európában és Amerikában, oktathattam egyetemeken. Sem a munka minőségét, sem a szakma megítélését nem az határozza meg, hogy az ember névjegyén nagykállói vagy éppen fővárosi cím szerepel. Most, harmincöt év után pedig miért mennék máshová? Áprilistól hivatalosan nyugdíjas lennék…

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

221

– Az agy évtizedében című, 1994-ben megjelent könyvében azt írja: „szinte minden, amit ma az agyról tudunk, a legutóbbi 30–40 év felfedezése”. Vajon miért várattak magukra ilyen sokáig e felfedezések?

– Mert maga az orvostudomány is későn indult. A fizika, a kémia például már háromszáz évvel ezelőtt jól megalapozott tudomány volt, a Pitagorasz-tétel felfedezését és bizonyítását pedig az időszámítás előtti VI. században élt filozófus-matematikusnak tulajdonítják. Ezzel szemben az, amit ma orvostudománynak hívunk, igazából csak az 1800-as évek elejétől bontakozott ki. Mai értelemben vett sebészet szinte csak a XX. század fordulójától van. Érzéstelenítés, sterilizálás nélküli gyors kimetszések persze voltak, de sokatmondó, hogy például Semmelweis Ignác, aki a gyermekágyi láz terjedésének felismerése révén „az anyák megmentőjeként” ismert, saját kutatásai kezdetén (az 1848-as forradalom és szabadságharc éveiben) még a bacilusok puszta létezéséről sem tudott. A példákkal mindössze annyit szeretnék érzékeltetni, hogy az orvostudomány milyen időbeli hátránnyal indult. Az emberi agy tudományos megismerése még nehezebben bontakozott ki. Ha ugyanis egy emberi agyat mikroszkóppal nézünk, az agy bonyolult működésére vonatkozóan nem sokat lehet megtudni. Ahhoz pedig, hogy az emberi agyat működés közben egyáltalán vizsgálni lehessen, együttesen kellett az a technológia, ami csak az 1970-es években született meg. A különböző képalkotó eljárások: mágneses rezonancia (MRI), komputer tomográfia (CT), pozitron emissziós tomográfia (PET) sokat lendítettek az agytudományon. Közben rohamléptekkel fejlődtek az alaptudományok is: a molekuláris biokémia, a genetika, a sejtélettan, az idegsejt-élettan. Ezek teszik lehetővé, hogy a beteggel való beszélgetések korábbi spekulatív „eredményei” helyett valóságosan vizsgálják az agyat; mi történik bizonyos folyamatok közben.

Ha például a páciens kezébe adunk egy képet, s azt megnézi, az orvos speciális műszereivel érzékelheti, mi történik az agyban. Közben lehet vizsgálni, figyelni, elemezni – ilyesmire korábban nem volt lehetőség. A mai műszerekkel gyakorlatilag „lefényképezhetjük a gondolatokat”.

Másfelől mindezeknek van egy tudományfilozófiai oldala is. Korábban még azon is vitatkoztak, hogy az elmebetegségnek van-e köze az agy fizikai valóságához, vagy inkább csak a lélekhez. Mai kifejezésekkel: van az emberben „hardver”, az az agy, és van a „szoftver”, az a lélek, és a kettőnek nincs sok köze egymáshoz.

Van, aki ma is azt mondja, az elmebetegség csupán a szoftver betegsége. Anélkül, hogy itt túlságosan elmerülnénk a szakmai részletekben, az utóbbi 10–15 évben bebizonyosodott, hogy az embernél – lényegében a biológiában – nem állja meg a helyét a technikai hardver/szoftver hasonlat. Ugyanis az ember esetében az úgynevezett szoftver átalakítja a hardvert, ami gépek esetében ma még nem történhet meg. Attól függően, hogy az ember hogyan él, mivel foglalkozik, az agya átépül, s ez nem csak gyermekkorban, hanem felnőttként is így van. Például: ha valaki elkezd rendszeresen és viszonylag sokat zongorázni, az agy bizonyos területei már egy hónap után megnőnek, amit korszerű műszereinkkel ma már nagy biztonsággal ki tudunk mutatni. Viszont depresszióban bizonyos területek fizikailag is zsugorodnak, kisebbek lesznek, idegkapcsolatok vesznek el belőlük. Érdekes, ha a depressziós beteg meggyógyul, a folyamat visszafordítható, még 60–70 éves korban is. Nos, az ilyesmiről még az én pályakezdésem idején sem lehetett tudni semmit – tehát ezért várattak magukra ilyen sokáig a komolyabb agytudományi felfedezések.

222

Marik Sándor

– Hozott-e jelentős eredményeket, hogy az 1990-től az ezredfordulóig tartó tíz esztendőt az agy évtizedének nyilvánította az Egyesült Államok kongresszusa, s amely kezdeményezés gyorsan nemzetközivé lett? Nem volt rövid ez a tíz esztendő?

– Az agy évtizede hallatlanul fellendítette a tudományág fejlődését, sokan kezdték támogatni, hamar megfogalmazódtak az európai, a közel-kelti, az ázsiai programok is. Olyan ez, mintha valahol egy kormányzat azt mondja, hogy ilyen-olyan programokat támogat, itt vannak a pályázatok, tessék pályázni, van pénz. Tehát ebben az időszakban az agykutatásra a korábbinál jóval több pénzt fordítottak, és ugrásszerűen megszaporodott a tudományos közlemények száma, amelyek közül elég sok jelentős újításokat tartalmazott. Ez a hatás ma is érződik, hiszen a tudományos műhelyek egy magasabb szintről folytatják munkájukat. Új adatokat, új vizsgálati eljárásokat produkált ez az időszak, az eredmények új összefüggéseket tártak fel. Amit ma az egyetemen a pszichiátria alapjairól, a neurobiológiáról, az agy biológiájáról tanítunk, annak kétharmada, vagy inkább háromnegyed része az agy évtizedének programjai során, vagy az után keletkezett. Tehát, amit 1990 előtt ismertünk, ma alig lehet több, mint 20–25 százalék. Egyébként nem véletlen, hogy 1990–2000 között volt az agy évtizede. A tudományág ugyanis addigra jutott el olyan szintig, hogy már meg lehetett fogalmazni komoly programokat. Ekkora tűnt reálisnak, hogy a szakemberek meg tudják győzni az amerikai (majd a többi) kormányzatot, érdemes beruházni. Az agy évtizede politikai deklaráció volt, amihez csatlakoztak azok az intézmények, amelyek pénzt tudtak adni a program megvalósításhoz. Az évtized több jelentős tudományos eredménye igazolta: a politika időben állt a tudomány mellé. Sok hasonló kezdeményezés kellene.

– A Magyar Tudományos Akadémián a Doktori Tanács, a Klinikai Orvosi Bizottság és az Idegtudományi Bizottság tagja, rangos nemzetközi tudományos társaságok munkájában vesz részt, ott van a legtöbb jelentős szakmai rendezvényen – tehát jó alapja van a kérdés megválaszolására: a nemzetközi mezőnyben hol helyezkedik el ma a magyar agytudomány?

– A válasz két részre osztható. Az alapkutatás ma is nemzetközi szintű, olyan, amire bátran büszkék lehetünk. A klinikai kutatás helyzete azonban elszomorító, mérhetetlenül visszaesett az elmúlt másfél–két évtizedben. Magyarország a nyolcvanas évek második felében az agykutatás területén – a minőségi publikációk tekintetében – a világranglista 9. helyén volt. Az egyik ma is rangos amerikai szakfolyóirat az 1980-as évek elején egyetlen számában a 12 tanulmányból 5 magyarországi eredményt publikált – kettő közülük az enyém volt, ezért őrzöm ma is. Akkor az egész világ visszhangzott attól, hogy mi történik Magyarországon a pszichiátriai, neurobiológiai kutatások terén. „Ifjú oroszlánok” törtek előre – mondták. A legjobb lapokban publikáltunk, amit a külföld nagyon kedvezően fogadott és méltányolt. Sajnos, a 2000 utáni évekre fokozatosan a harmincvalahányadik helyre estünk vissza. Utóbbi okait nem részletezném, a „politizálásnak” a látszatát is szeretném elkerülni.

– Ön, végzettségét tekintve nemcsak pszichiáter, hanem farmakológus is, tehát a gyógyszertan szakértője. Meglepve olvastam könyvében, hogy még negyven évvel ezelőtt is saját szakterületén a „legjobb gyógyszer” az elektrosokk volt. Ezek szerint a jobb pszichiátriai gyógyszerek egyáltalán mintegy negyven éve léteznek?

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

223

– Nagyjából igen. Az elektrosokkot 1938-tól alkalmazták, és egészen 1952-ig az volt az egyetlen hatékony eszköz (eljárás), amivel egyáltalán gyógyítani lehetett.

Csak az 1950-es évektől vannak hatékony gyógyszerek a pszichotikus betegségekre, például a szkizofrénia- típusú betegségek ellen, 1957 óta a depresszió ellen, 1960 óta pedig a szorongásos betegségek ellen. Ma már legfeljebb elképzelni lehet, hogy milyen volt a „régi” pszichiátria, akár csupán fél évszázada is. Én már csak az ilyen szempontból javuló időszakot ismertem meg, de ma már horrorfilmbe illőnek mondanám azokat az állapotokat is, amikor én ide, Nagykállóba kerültem fiatal orvosként. Egyesek szeretik ma azt mondani, hogy a gyógyszereink rosszak, ártalmasak, túl drágák, nem elég hatékonyak, stb. Ahhoz képest, hogy ez az intézet még az 1970-es évek második felében is tele volt hálós ágyakkal, naponta 8–10–15 elektrosokkot végeztek, ráadásul érzéstelenítés nélkül – ez mai fejjel borzalmas. Mark Twaint idézném, aki azt írta: az egyik korszak oltárterítője a következő lábtörlője.

Igazsága abban áll, hogy felnőtt egy új nemzedék, amely sokszor csak gyalázza és blamálja a gyógyszereinket, holott fogalma sincs, hogy mi lenne a pszichiátriákon ezek nélkül. A mai fiatal szakemberek szinte nem is látnak a régi értelemben vett kezeletlen beteget, mert ma már kivételes ritkaság, ha a beteg nem kap kezelést nagyon korai stádiumban. Így a betegségek már kezdetben enyhülnek. A nyolcvanas évek közepén Amerikában dolgoztam egy ideig, s váltig mondogattam: itt nincsenek is igazi betegek, mi otthon az ilyeneket, akik itt kezelésre jönnek, már hazaengedjük – gyógyultként. Nos, most már, szerencsére, ott tartunk, hogy a hozzánk érkező betegek állapota körülbelül olyan, mint a nyolcvanas években az amerikaiaké volt. Olyan betegeket, amilyeneket annak idején hozzánk hoztak, ma már nem lehet látni, és ez jelentős részben a gyógyszereknek köszönhető.

– Olvastam valahol, hogy az „elmetörvény”-tervezet felkért referense volt. Miért gondolták, hogy szükség van ilyen törvényre, és hol tart ez az ügy?

– Ez egy korábbi korszak volt, az idő túlhaladta.

– Mégis, mi lett a törvénytervezet sorsa?

– Nem lett belőle törvény, de az egy más világ volt. Az 1980-as évek közepén, annak második felében foglalkoztatta ez a téma az egészségügyi kormányzatot. A megoldás az lett, hogy az egészségügyi törvénybe beillesztettek egy, a pszichiátria sajátosságaival foglalkozó fejezetet. Úgy vélem, hogy ez teljesen helyénvaló, nincs is szükség külön elmetörvényre, remélem nem is lesz, mert az elkerülhetetlenül diszkriminációhoz vezethetne. Annak idején arról volt szó, hogy hová tegyük a hangsúlyt, az intézeti, vagy a járóbeteg-kezelésre. Hajdanán az volt az álláspont, hogy „pszichiátriai betegnek intézetben a helye” – nagy, zárt intézetekben kell tartani őket, amíg nem gyógyulnak meg. Ha nem gyógyultak meg, akkor akár életük végéig. Volt egy másik törekvés, hogy a beteget otthonában kell kezelni, hiszen már vannak hatékony módszerek, gyógyszerek – tehát szakmai szempontból bontsuk le a nagy intézeteket. A két álláspont közötti egyensúly volt az egyik fontos kérdés. Sajnos, e téren még ma is vannak bizonytalanságok. A másik nagy kérdéscsoport a betegjog volt. Régen, ha valakiről megállapították, hogy elmebeteg, gyakorlatilag minden emberi joga megszűnt. Nem kellett semmihez a beleegyezése, meg sem kérdezték, hogy a kezeléssel egyetért vagy sem. Ebben óriási fordulat történt, megkockáztatom, talán túl nagy is. Ma hazánkban e téren ugyanolyan eljárásokat követünk, mint az Európai Unióban bárhol. Korábbi munkáimból

224

Marik Sándor

adódó helyszíni személyes tapasztalatom, hogy egy svéd elmebeteg ugyanolyan, mint egy spanyol, ugyanazt mondja, ugyanúgy, ugyanazokról az érzésekről beszél.

Tehát ezek valódi betegségek, és nem csak a környezet termékei, mint korábban sokan hitték. Akkoriban nagyon meglepett, hogy a terápiát ott a beteggel közösen dolgozták ki az orvosok, lépésről lépésre alá is íratták, hogy a páciens elfogadja – a betegek jellemzően megbíztak kezelőorvosukban, általában azt mondták, hogy végül is a doktornak kell tudni, s együttműködtek. Később Amerikában magam is ilyen gyakorlat szerint dolgoztam. Ezzel szemben itthon ugyanebben az időben behozták beteget, sokszor összekötözve, hárman-négyen fogták le, úgy adták be neki az injekciókat. Külföldről hazatérve azt gondoltam, mi fényévnyire vagyunk a kint látottaktól, és belátható időn belül nem is számíthatunk olyanra. Nos, eltelt húsz év, és most éppen olyan a helyzet nálunk, mint amit anno ott tapasztaltam.

Ha körülnézünk a nagykállói Pszichiátriai Szakkórházban, az itt fekvő betegeket nagyjából olyannak látjuk, mint egy belgyógyászaton, vagy bárhol másutt a fekvőbetegeket. Nem azért, mert a betegség megváltozott, hanem azért, mert a kezelés változott meg, és nagyon korán kezeléshez, hatékony gyógyszerekhez jutnak az arra rászorulók. Sajnos, a mai gyógyszerek sem gyógyítják meg a pszichiátriai betegeket, mint ahogy a cukorbetegséget, vagy a magas vérnyomást sem. De amíg az ember szedi a gyógyszert, olyan, mintha nem lenne beteg. A gyógyszert tehát szedni kell, mert ha ez elmarad, a beteg visszaesik.

– Anélkül, hogy a napi politikai témákba bonyolódnánk, mit gondol agykutatóként, milyen hatással van az emberekre az életérzésünket jellemző mai frusztráltság, különösen – az ön szavaival élve – a „legutóbbi idők felgyorsult és kiszámíthatatlan izgatottsága”, a túlságosan megosztott ország, a sokakra jellemző rosszkedv, a pesszimizmus, a pánik?

– Általában azt hiszik az emberek, hogy a mai életben megszaporodott stressztől van a sok pszichés zavar. Ez így, ilyen egyszerűen egészen biztosan nem igaz.

Stressz régen is volt. Amióta írott történelem van, megtaláljuk a depresszió leírását.

Jób Könyvében például megtalálható a depresszió tökéletes leírása, hasonlóképpen a Királyok Könyvében Saul története – tehát ilyesmi több ezer éve is volt. Azonban a régi időkben senki sem figyelt az egyszerű emberekre. Honnan tudnánk például, hogy a római légiókban hány katona volt pánikos? Ki figyelt volna arra? Vagy hány volt kényszerbeteg, szenvedélybeteg – ugye, ők csontokkal kockáztak… A depressziósról azt mondták, hogy gyenge a lelke, nem ér semmit, pusztuljon el.

Vagy honnan tudnánk, hogy a középkorban a földművelők közül hány volt depressziós, hány lett öngyilkos? Föl se jegyezték. Valószínűleg nem arról van szó, hogy most nagyon megszaporodott az ilyen betegek száma, hanem arról, hogy most már nevet adunk neki, definiáljuk, nyilvántartásba vesszük, odafigyelünk rá, statisztikákat készítünk.

Egy másik vonulata a témának, hogy az ember évezredek alatt megtanult alkalmazkodni egy bizonyos környezethez, hiszen túléli. Mai napig nagyon jók vagyunk például a katasztrófa-túlélésben. Földrengés, árvíz, katasztrófa, járvány idején az emberek hirtelen jó emberek lesznek – leszámítva kis csoportjaikat, a fosztogató gazembereket. A többség elkezd segíteni a többieknek, eltűnnek gondjaink, a puszta túlélésért nagyon jól tudunk küzdeni. Háborúk idején is. Mert ezt hoztuk magunkkal a múltból, ez az örökségünk. Viszont az emberek nagy része nem tanult meg békés, nyugodt, polgári életben, civilizált körülmények között élni. Az embert nem

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

225

igazán a szenvedés, a fájdalom, vagy a katasztrófa töri össze – ezt pszichológiai kísérletekből biztonságosan lehet tudni. Az ilyen stresszeket meglepően jól bírjuk, és meg tudunk küzdeni velük. Amivel nem tudunk megküzdeni, az a kiszámíthatatlanság. Amikor az ember azt éli meg, hogy történnek dolgok, és fogalma sincs, hogy mi lesz a következő. Róla döntenek, a feje fölött – elveszik a pénzét, a házát, és nem tudja miért, nincs a történésekre hatása, nincs kontrollja azok fölött. Tehát nem tud döntéseket hozni, mert egy hatalmas struktúra része, amelyben olyan, mint a kisegér a ketrecben. Ez az, amivel nagyon nehéz megbírkózni. Kísérletekkel kiválóan lehet bizonyítani, hogy amikor tehetetlenné válunk, amikor megszűnik a befolyásunk a dolgokra, amikor nem is tudjuk, mihez kellene alkalmazkodni – olyankor következik a depresszió, a szorongás, a pánik. Mindez általában igaz, nem egyetlen országra vagy korszakra vonatkozik. Az sem könnyíti az életet, hogy minden állam, minden hatalmi rendszer úgy kezeli az embereket, mintha egyformák lennének – mintha egyfajta „hangya-társadalmat” akarnak menedzselni mindenhol, Amerikától Japánig vagy Dél-Afrikáig. Holott az emberi faj igazi erőssége az, hogy minden egyes ember különbözik az összes többitől. Ezt azonban a politikai rendszerek nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, talán azért, mert nem tudják „kezelni”. Így inkább korlátozni, uniformizálni próbálnak. Márpedig az emberiség minden sikerét annak köszönheti, hogy egyediek, különbözőek, jó értelemben egyéniségek vagyunk. Rengeteg frusztrációt okoz, hogy a társadalmak irányítása egyáltalán nem kezeli az embereket egyénekként. Ezért alakul ki egyfajta tehetetlenség, amelynek a szakmában neve is van: tanult tehetetlenség. Mert az ember már gyermekkorában megtanulja, hogy nem teheti azt, amit akar, hanem azt kell tennie, amit elvárnak, amit parancsolnak. Megszámlálhatatlan szabály van, s az erősebbek mindig találnak egyet, aminek a megsértéséért megbüntethetnek, miközben az érintett sokszor azt sem tudja, hogy van ilyen szabály. Ez valóban új jelenség, és kísérletekben bizonyíthatóan pánikot, depressziót okozhat azokban, akik sérülékenyek.

– Tehát valós veszélyről van szó. Mi lehet az ellenszer?

– Nézzük a kiindulópontot. A hatás két gyökérből táplálkozik. Az egyik az egyéni sérülékenység – az előbb említettük, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Van például olyan ember, aki, ha kap egy pofont, gondolkodás nélkül visszaadja. Más gondolkodás nélkül lehajol, bemegy a sarokba búslakodni. Ám az is előfordulhat, hogy sarkon fordul, és felköti magát az első fára, mert nem bírja elviselni, hogy olyan értéktelen, akit bárki megpofozhat. A sérülékenység forrása részben öröklött, részben egyéni életünk során szerzett. A másik a külvilág. Mert olyan nincs, hogy az ember „csak úgy” depressziós, vagy öngyilkos lesz, mert úgy született. A genetika nem végzet, csak lehetőség. Az, hogy az emberből mi lesz, hogyan kezeli a konfliktusokat, nem eleve eldöntött, hanem attól függ, mivé tudja fejleszteni adottságait, mi hat rá. Örökölheti például azt a tulajdonságot, hogy érzékeny a szeme – de ha nem megy ki a strandra, lehet, hogy soha nem derül ki. Örökölheti azt, hogy érzékeny a tejcukorra – de ha nem iszik tejet, soha nem derül ki. Van, aki megiszik egy pohár alkoholt, lángvörös lesz, izzad, amit egy öröklött enzimeltérés okoz. De ha az illető valamiért nem iszik alkoholt, a téma szóba se kerül. Tehát az öröklés és a megélt élet együtt alkot egységet, szétválasztani nem lehet.

226

Marik Sándor

– Hajdanában a tuberkulózist, a tüdőbetegséget nevezték „morbus hungaricusnak”, azaz magyar betegségnek. Az elmúlt években azonban pszichiáterek a kifejezést az önpusztítás nyílt és rejtett formáira, az öngyilkosságra és az alkoholizmusra, a dohányzásra vonatkoztatták. Magyarországot évtizedek óta vezető helyen jegyzik az öngyilkossági statisztikák élén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig csaknem két és félszer annyi öngyilkosság fordul elő, mint az ország nyugati határán. Miért van olyan sok öngyilkos, mi lehet a háttérben?

– Mindenekelőtt el kell oszlatni egy tévedést: Magyarországon ma nem több, hanem sokkal kevesebb öngyilkosság van, mint az 1980-as évek második felében.

A csökkenés majdnem 40 százalékos, ami igen jelentős eredmény! Huszonöt éve még évente közel ötezer ember ölte meg magát, és kb. 50–60 ezer próbálta ezt megtenni. Ezzel világelsők voltunk a huszadik század elejétől annak az utolsó évtizedéig. Az új évezredben a hatodik–hetedik helyre csúsztunk vissza, csakhogy ez még nem került be a köztudatba. Hasonlóan sokan téves információk alapján ítélik meg a hazai alkoholizmus helyzetét is. E téren soha nem vezettük a világranglistát, ivásban mindig is a franciák, az olaszok és a spanyolok voltak, vannak „dobogós helyen”. Viszont az alkohol okozta problémák tekintetében valóban az élmezőnyben vagyunk. E kettősség egyik oka, hogy a franciák, az olaszok, a spanyolok általában jó minőségű italokat, azok között is főleg bort fogyasztanak és tudják, hogyan kell inni. Ezzel szemben Lengyelországban, Oroszországban, vagy nálunk korántsem a minőségi italok fogyasztása és a mértékletesség a jellemző.

Sok helyen, sokan kutatják az alkoholfogyasztási szokásokat, az alkoholizmus okozta problémák okait, de azok nagyon szerteágazóak. Magyarországon félmilliónál több, sőt egyesek szerint a millióhoz közelít azoknak a száma, akik kórosan isznak, Tehát többet annál és gyakrabban, mint amennyit következmények nélkül lehetne. Hasonló a helyzet a dohányzással – e téren az Európai Unióban csak a görögök előznek meg bennünket. Túl sok a dohányzásra visszavezethető halálozások, a súlyos keringési betegségek száma, mert a közhiedelemmel ellentétben a dohányzás nem csak tüdőrákot okozhat, hanem szív- és érbetegségeket és sok más kellemetlenséget is.

– Azt mondta, el kell oszlatni a tévhitet, mert az öngyilkosságok száma nem növekszik, hanem éppen ellenkezőleg, jelentősen csökken. Nos, akkor ennek mi lehet az oka?

– Az öngyilkosságok számának csökkenése Európa nagy részére jellemző. Az okokat kutatva aligha mondhatjuk, hogy annyival boldogabb vagy jobb lett a világ, mint húsz éve volt, és ez magyarázná a 20–30, sőt némelyik országban majdnem 40 százalékos csökkenést. Sokan azt mondják, az egyik ok az lehet, hogy többnyire nem a boldog ember lesz öngyilkos, hanem a depressziós. És a depressziót ma már jól tudjuk kezelni, ami húsz esztendeje egyáltalán nem volt jellemző. Ha csupán ezt a réteget nézzük, már megvan az egyik fontos ok. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a volt Szovjetunió országaiban például, ahol kevesebb a depresszió elleni modern gyógyszer és nehezebben lehet hozzáférni, ott az öngyilkosságok száma nőtt, nem pedig csökkent. Természetesen ez a téma sokrétűbb, és éppen az előzőekben említettek miatt az értékelés átalakulóban van.

– Beszéljünk kevésbé veszedelmes dolgokról. Egy helyütt azt írja: „A rosszul alvó emberek egy része azért alszik rosszul, mert nem tud, vagy tanult meg helye-

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

227

sen aludni.” Milyen életkorban kellene megtanulni a helyes alvást, és mit jelent ez egyáltalán?

– Pontosabban felnőtt korunkra elfelejtünk jól aludni, hiszen a kisgyermekek általában tudnak. Az okokat az emberek egy részének életkörülményeiben kell keresni. Ezek sokszor olyanok, amik között valójában nem is igen lehet igazán egészségesen, jól aludni. A jó alváshoz ugyanis csend, nyugalom és megfelelő hely kell, ami sok embernek nincs meg. Nem olyanok a lakáskörülmények, a családiés az egyéb viszonyok. Az emberek nagy része nem foglalkozik azzal, hogy milyen fontos lenne a nyugodt, jó alvás, ami különben egész életünkre kihat. Sajnos, különösen manapság összekeveredik a munkaidő a szabadidővel, az emberek jelentős hányada a hétvégeken is dolgozik, késő éjszakáig, sőt éjszaka is dolgozik, mert megpróbál jobban élni – így a ritmus, a rendszeresség elvész. Mások lefekszenek ugyan, de az ágyban még dolgoznak, ami gyakran azzal jár, hogy amikor már aludni szeretnének, nem tudnak. Ennek az az oka, hogy ilyen esetekben az ember idegrendszerében az ágy fogalma nem a pihenéssel kapcsolódik össze, hanem a feszült figyelemmel és a munkával. Ha ez többször ismétlődik, az ember agya már az ágy láttán fölpörög – ahelyett, hogy kikapcsolna – mert már készül a munkára. Az emberi agy ugyanis tanulógép, mindent megtanul, amit többször ismétel, és ez hosszú távra rögzül az agyban. Aztán bekövetkezik a baj: ha nem akar dolgozni, akkor se tud aludni. Amivel aztán felbosszantja magát, már eleve arra gondol, hogy nem tud majd aludni. Akkor jön a szorongás, a félelem, az öngyógyszerezés. Az emberek nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy erővel aludni nem lehet. Hiába számolnak fehér birkákat, hiába koncentrálnak az alvásra, annál kevésbé tudnak elaludni. Ezek a szaknyelven alváshigiénés dolgok egyáltalán nincsenek benn a köztudatban, holott elég kidolgozottak, jól taníthatók. Egyes országokban vannak bennlakásos alvásjavító programok, amelyek néhány hétig tartanak. Azzal kezdődnek, hogy akármilyen hullafáradtan érkezik is a páciens, nem altatni kezdik, hanem éppen ellenkezőleg: közlik, hogy két napig nem fog aludni, és nem is hagyják. Az emberek többsége nehezen hiszi el, hogy ha egy-két-három éjszakát álmatlanul tölt, attól semmilyen baja nem lesz. Mielőtt ugyanis baj származna belőle, egészen biztosan elalszik. Aki tehát este nem tud elaludni, akkor jár el helyesen, ha inkább felkel az ágyból és nekilát valami hasznos dolognak. A legtöbben ettől hamarosan elálmosodnak – és ha akkor újra ágyba bújnak, rendszerint el is alszanak.

– Igaz lehet-e az, hogy alvás közben lehet tanulni? Például nyelvet, vagy más tananyagot, mint azt időről időre visszatérő reklámokban hallani lehet egyre újabb biztos”módszerekről?

– Nem, nem lehet. Alvás közben nem tudunk célzottan, tudatosan információt gyűjteni és megjegyezni sem tudjuk azt. A tanuláshoz éberség és szellemi aktivitás, komoly tanuláshoz pedig figyelem és koncentráció szükséges – ezért „félálomban” sem érdemes próbálkozni. Annyi viszont igaznak látszik, hogy a nyugodt és pihentető alvás segítheti az alvást megelőző órákban – éber figyelemmel! – tanultak jobb „bevésését”.

– Önnek hét idegen nyelvből van állami nyelvvizsgája. Mely nyelvekről van szó, és miért tartja szükségesnek azokat, holott szinte minden jelentős tudományos eredményről angol nyelven (is) publikálnak?

228

Marik Sándor

– Az angol, a francia, a német, az olasz, az orosz, a spanyol és a svéd nyelvről van szó – tehát csupán európai nyelvekből vizsgáztam annakidején, de bevallom, oroszul már nem vállalnék előadást. Gyermekkoromban tanultam két nyelvet, az olaszt és a németet. Az olasz a szűkebb családban számított hagyománynak, a német pedig egyszerűen szokás volt a tágabb famíliában. A nyelvek többségét később, az érettségi után, egyetemista koromban tanultam. Ennek két közvetlen oka volt. Férfiatlan dolog, de – be kell vallanom –, nem érdekelt a foci, halálosan untam. A másik az, hogy nem bírtam sörözni a többiekkel, hamar kidőltem. Mivel az egyetemisták akkoriban – is – gyakorta e két dologgal múlatták a napot, nekem rengeteg időm maradt. Közrejátszott még, hogy Pesten akkoriban kezdett rohamosan bővülni az idegenforgalom és szükség volt külsős idegenvezetőkre. Ezért kezdtem angolul tanulni, teljesen autodidakta módon. És egyszer csak rájöttem, hogy ez jó mulatság, valójában élvezet. Ragadtak rám a szavak, a kifejezések.

Egyébként ma is azt mondom, hogy a nyelvtanulás kifejezetten „majomképesség” dolga: csak figyelni kell, aztán pedig utánozni. Nyelvet nem lehet kizárólag könyvből tanulni, főképpen úgy nem, mint például a matematikát. A nyelveken nincs mit megérteni. Úgy kell tanulni, mint a művészetet: egyszerűen figyelni és utánozni, aztán mielőbb önálló útra lépni és használni, gyakorolni. A mai napig örömmel tanulok nyelvet – ugyanúgy, mint ahogy más kertészkedik, horgászik, vagy éppen vasútmodellt épít, netán barkácsol.

A poliglottizmus (többnyelvűség) nem szükséglet, hanem élvezet. Nekem örömet szerez, ha elmegyek Olasz-, Spanyol-, Francia- vagy éppen Svédországba, és a helybeliek nyelvén tudok megszólalni. Egyébként sok helyen hálásak ezért, méltányolják, másutt meg – főleg a „nagy” nyelveket beszélő országokban – szinte el is várják ezt. Párizsban például mindennapos, hogy a vendég nyelvtani hibáit kijavítják, néha még a bolti eladó is megteszi. Ez jellemző módon „megfordítva” nem érvényes: amikor ők utaznak külföldre, akkor viszont azt szeretnék, hogy a vendéglátó országban értsék, értsük az ő anyanyelvüket. Az angol nyelv, mint „világnyelv” különleges helyzetben van. Angollal ma az ember elboldogul szerte a világban, sőt ezt egy gyenge angollal is megteheti. Szerencse, hogy nem az angol az anyanyelvem: ha az volna, nagyon szomorú lennék. A világszerte mindenfelé használt pongyola, tört, rossz angolság ugyanis tönkreteszi azt a nyelvet. A viszonylag jobban beszélők ugyanis udvariasságból a gyengébbet nem javítják ki, inkább megpróbálják megérteni, igyekeznek szűkszavúan, a lehető legegyszerűbben beszélni hozzájuk. Általános, hogy rosszul ragoznak, helytelenül hangsúlyoznak, tragikusan ejtik ki a speciális hangokat – a helyesírásról nem is beszélve. Egyesek szerint ez a „nemzetközi angol” már csak paródiája az igazinak…

– Egy felmérésben olvastam, hogy a televíziózással töltött idő a 4 évesnél idősebb lakosság körében az Észak-alföldi régióban napi 265 perc. Milyen hatással lehet az emberekre a tartós, válogatás nélküli televíziózás, az egyszerre több csatorna nézése (folyamatos szörfölés)?

– A hatás ugyanaz, mint bármilyen más külső ingeré. Nincsenek külön tévénéző génjeink vagy tévénéző agyközpontjaink. Egy idő után a képernyő természetes háttérzajjá szelídül. Magyarán mindegy, hogy a képernyőt nézzük, vagy az ablakon át a közös udvar nyüzsgését. A hatás pedig olyan, amilyen a műsor – arra pedig se a pszichiátriának, se az agytudománynak nincs befolyása. Egyesek állítólag tudnak egyszerre több csatornát nézni, mint ahogy mások azt állítják magukról,

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

229

hogy képesek zenehallgatás közben szakkönyvet olvasni, ugyanakkor telefonálni és mindeközben még a társasági beszélgetésre is figyelni. Szerintem ugyan azok, akik ezt teszik, igazából egyikre se figyelnek – de ha mégis létezne ilyen ember, bevallom: őszintén irigyelném.

– Témát váltva, mit jelent Önnek az egyetemi, főiskolai oktatás – különös tekintettel arra, hogy a nyíregyházi egészségügyi főiskolai karon is feladatot vállalt?

– A tanítást nagyon fontosnak tartom, és közel harminc éve gyakorlom egyetemeken is. Kevés öröm ér fel azzal, mint amikor egy sikeres tanítvány túlszárnyalja a mesterét. Ezért jó hír, hogy szeptembertől helyben is lett ilyen feladatom: a Debreceni Egyetemhez tartozó nyíregyházi egészségügyi főiskolai karon szerveztek egy új pszichiátriai programot, mondjuk úgy idézőjelben, „tanszéket”, amelynek én vagyok a felelőse. Az oktatás az életkor előrehaladtával vált számomra egyre fontosabbá – az ember fiatal korában inkább kutatómunkát végezzen. Aztán tanítson meg ugyanerre másokat. Azt vallom, hogy minden tudományból, minden tudásból annyi az érték, amennyit az emberek megértenek és fölhasználnak belőle. Ha egy ember tud valamit, ami számára jó, de aztán megunja és elfelejti, annak semmi értéke nincs. A továbbadott tudás a valódi érték. Én ezért vállalok nemcsak oktatást, hanem ismeretterjesztést is. Hiszen lehet bármilyen jó egy találmány, lehet bármilyen forradalmi egy új felfedezés, nincs sok értéke, ha csupán a feltaláló, a felfedező ismeri, és mások nem. Ha az emberiség nem adná tovább a tudást, a titkok tudóinak halála után akár feledésbe is merülhetne, hogy aztán esetleg valamikor a tudomány kikényszerítse az újrafelfedezést. Az átadott tudás szinte elképzelhetetlen mértékben alakítja át az emberek életét. Gondoljunk csak az autóra, a televízióra, vagy a mobiltelefonra, hogy csak teljesen hétköznapi dolgokat említsek. Közben ne felejtsük el, hogy ezek a már nélkülözhetetlen eszközök nem mai formájukban pattantak ki feltalálóik fejéből, számos egymásra épülő fejlődési fokozaton értek el jelenlegi csúcspontjukra, s biztosak lehetünk benne, hogy a ma és a jövő szakembereinek továbbfejlesztő munkája alapján még jobbak is lesznek.

– Utolsó kérdésem: mit tart februárban megjelent új könyve, az Agyunk fogságában legfontosabb újdonságának? Igaznak véli-e most is azt a korábbi megállapítását, hogy az ilyen típusú könyveket a tudományág gyors fejlődése miatt öt-tíz évenként újra kell írni?

– A fejlődés minden tudományágban egyenetlen: a viszonylagos „állóvizet” felkavarhatja valami lényeges felfedezés, vagy alkalmazás, s akkor az egész meglódul, aztán egy újabb szintet elérve megint lassabb fejlődésre vált és onnan fogva inkább csiszolódik, finomodik. Amit leírtam, fenntartom: az agykutatás még mindig meredeken felívelő szakaszban van. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy a tavalyi könyveket – sőt a szakcikkeket is – kritikával olvassák; a két-három évvel ezelőttieket fenntartásokkal, az öt évvel ezelőttiekből már ne tanuljak, a tíz évvel ezelőttieket pedig felejtsék el, mert az ott leírtaknak valószínűleg már az ellenkezője se igaz – akkor sem, ha én írtam. Ez persze kicsit vicc, de alapvetően igaz, hogy nemcsak a tudomány, a kutatás területén, hanem a gyakorlati gyógyításban is jelenben kell élni. Ami új könyvemet illeti: célom nem változott, szellemi kalandban szeretném részesíteni az olvasót. Útjelzőket próbáltam kirakni, hogy érzékeltessem: miként gyógyít a pszichoterápia, milyen hatalma van a szavaknak az agy felett. És legfőképpen: mi irányítjuk az agyunkat vagy „ő” irányít minket?

230

Marik Sándor

Egy olyan izgalmas területre akartam elkalauzolni az olvasót, ahol elgondolkodhat: mennyire lehet független és önálló a gondolkodásunk, a viselkedésünk, mennyire vagyunk kiszolgáltatva az agyunkban lezajló folyamatoknak vagy a géneknek. És, természetesen, újdonságot jelent a legújabb kísérletek, kutatási eredmények népszerű megmutatása, az agyi működést magyarázni próbáló különböző elméletek összehasonlítása.

– Befejezésül arra kérem, beszéljen a terveiről…

– Régen az volt az elképzelésem, hogy ha közeledik majd életem e mérföldköve – egykor a hivatalos nyugdíjkorhatár éve – akkor a fokozatosság kedvéért előtte évről-évre csökkenteni kezdem majd a vállalt a munkát. Nos, ez „nem jött be”, sőt az ellenkezője történt: a tennivalók gyarapodnak. Most nagyjából harminc évre vagyok „betáblázva” feladatokkal. És ezt nem ironikusan mondom: édesapám a 90. évében jár, és hála istennek, testileg, lelkileg teljesen egészséges. Én pedig nemcsak további szép éveket kívánok neki, hanem reménykedem a genetikában is, hátha sikerült a génjeiből valamit örökölni, átmenteni tőle… Még legalább öt évig szeretném ugyanazt a munkát végezni, amit most. Folytatni a kutatást, oktatást is, közreműködni az országos szakmai programokban. És természetesen szeretnék még sokat utazni. Ami a pszichiátriát illeti: a szakmai kollégium munkájában 1988 óta veszek részt, közösen próbáljuk jobb időkre átmenteni szakterületünket. Ha ez kissé erős fogalmazás volt, akkor íme diplomatikusabban: úgy átalakítani, hogy az ágazat a mai nehéz időszakból a végén sikeresen megújulva, ne pedig vesztesen kerüljön ki. Azon dolgozunk, és erre itt most van esély, hogy a szakemberek rövid idő múlva ismét lehetőséget kapjanak a betegek számára az elérhető legjobbat nyújtani, az addigra lehetséges legjobb körülmények között.

A magánéletemet, a magam mulatságait se tervezem feladni. Szeretem a számítógépeket (önmagukért is), az állatokat és a növényeket, a szép házakat és kerteket, a fákat, a napsütést, az utazást. Szeretek kíváncsiskodni, igyekszem minél többet megérteni a világból. Ma is tele vagyok „miért?” kérdésekkel, akár egy gyerek – és ami némelyeknek „túlterhelés”, én inkább élvezem az információk bőségét. Lelkes izgalommal követem a tudomány és a technológia újdonságait, miközben szelíden távolságtartó kiábrándulással figyelem a jog és a politika görcsös kapaszkodását egy évszázados, tudomány előtti világképhez. Ma az egyre drágább és egyre öncélúbb, öngerjesztő bürokrácia korát éljük, ami sokban hasonlít a kábítószerfüggő viselkedésre: minél elszántabban szabályoznak és ellenőriznek, annál több szabályozni és ellenőrizni valót találnak… márpedig ez az emberek egészséges versengését és értelmes együttműködését egyaránt gúzsba köti. Az életet ugyanis élni kellene, nem nyilvántartani, rendszabályozni és ellenőrizni. Ezek csak eszközök, nem pedig célok. Bár nincs rá sok esélyem, de szeretném megérni azt a kort, amikor ezt egyre többen megértik...

– A Szemle olvasói nevében köszönjük az interjút; további tevékeny éveket kívánunk!

valóság Almásy Sándor

Munkaerő Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságaiban A Kárpátaljai Agráripari Kutatóintézet együttműködése egyes magyarországi kutatóintézetekkel és mezőgazdasági nagyüzemekkel az 1980-as években elősegítette a mezőgazdaság magyar modellje egyes elemeinek meghonosítását a volt Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Függetlenül attól, hogy az 1990. évet követően a kapcsolatok megszakadtak – újrafelvételükre jelenleg történik kísérlet, az Ukrajna Agrártudományok Akadémia által jóváhagyott program alapján a Kutatóintézet folytatja kutatási tevékenységét a Közép- és Közép-Kelet-Európa élelmiszerpiaca témakörben, ahol kiemelt figyelmet fordít a magyar mezőgazdaság elért eredményeinek – és problémáinak, elemzésére a rendszerváltás után. Ennek keretében került sor a munkaerő alkalmazásának elemzésére a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságaiban.

A 2003. évi mezőgazdasági gazdaságszerkezeti összeírás adatai szerint a mezőgazdaságban használt földterület – ez a meghatározás szerepel a KSH Kiadványában, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 289 ezer hektár, az ország mezőgazdasági területének 6,6 százalék-át, ezen belül a szántó 221 ezer hektár – 6,1 százalékát, a gyep 28 ezer hektár – 5,2 százalékát, míg a kertészeti kultúrák területe 40 ezer hektár kiemelkedően magas 18,2 százalék-át foglalta el. Tehát a munkaigényes ágazatok aránya az országos átlag felett van. A mezőgazdasági termelés szervezeti formái esetében ugyancsak jelentős az eltérés. Így, míg az egyéni gazdaságok országos átlagban a mezőgazdasági terület alig több mint felét, 50,3 százalékát, birtokolják, addig az arány Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 77,2 százalék.

A továbbiakban elkerülendő az esetleges a tanulmányban foglalt következtetéseket el nem fogadó véleményeket azonnal ki kell emelni, hogy az adatszolgáltatás a gazdaságszerkezeti összeírás eredményeit veszi figyelembe. Így például, míg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Statisztikai Évkönyvben a megye mezőgazdasági területe a 2003. évben 389 ezer hektár, addig a gazdaságszerkezeti összeírásban, mint már említve volt 289 ezer hektár szerepel. Ugyanilyen nagyságrendű az egyes művelési ágak területe esetében.

A mezőgazdasági termelés eredményét illetően nem hagyható figyelmen kívül az egyéni gazdaságoknak az országos átlagtól jelentősen eltérő mezőgazdasági területen belüli struktúrája. A szántó részaránya országos átlagban 80,7 százalék, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 76,3 százalék, gyepterület 11,0 százalék, illetve 7,8 százalék, míg a rendkívül magas élőmunkát igénylő kertészeti kultúrák esetében

232

Almásy Sándor

8,3 százalék, illetve 15,9 százalék. A megyében a meghatározó mértékben az egyéni gazdálkodásra alapuló mezőgazdasági termékek termelése felveti a gazdaságokban felhasznált munkaerő hatékonyságának a kérdését az eltérő termelési szerkezet mennyiben befolyásolja a tulajdonosok és családtagjaik, valamint az állandó és időszaki alkalmazottak teljesítményét a termékkibocsátás terén.

A 2000. évben teljes körű, valamint a 2003. évi részleges mezőgazdasági gazdaságszerkezeti összeírás közötti időszakban úgy országosan 959 ezerről 766 ezerre, mint a megyében 99 ezerről, 83 ezerre csökkent az egyéni gazdaságok száma, és a mezőgazdasági terület is kevesebb lett az egyéni szektorban, országosan 2313 ezer hektárról 2189 ezer hektárra, míg a megyében 232 ezer hektárról 222 ezer hektárra mérséklődött. Természetesen ezzel egyidejűleg növekedett a megmaradt egyéni gazdaságok birtokmérete, egy egyéni gazdaság 2000. évben országos átlagban 2,4 hektáron, 2003. évben 2,9 hektáron, míg a megyében 2,3 illetve 2,7 hektáron folytatott mezőgazdasági termékek termelést.

A mezőgazdasági termékek termelésének hatékonyságát nagymértékben meghatározza az optimális birtokméret. A szántóföldi kultúrák esetében a hatékony termelés feltételezi a minimum 20 hektár területet. Ilyen nagyságú szántóterülettel Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 83 ezer egyéni gazdaság közül kevesebb mint 5 százalék rendelkezik de ezekben a gazdaságokban van az egyéni szektor szántóterületének több mint 40 százaléka. Nem folytatva a megye egyéni gazdaságainak általános elemzését, az egyes ágazatok termékkibocsátását, csak arra térünk ki, hogy a 83 ezer gazdaság közül mindössze 6 ezer gazdaság évi bruttó termelési kibocsátása haladta meg a 2003 évben az 1,5 millió forintot, míg 67 ezer gazdaság nem érte el az évi 600 ezer forint értékű termelést sem.

Ismert, hogy az egyes közép-európai és balti országokban a múlt század ’90-es évek rendszerváltását követően kialakult egyéni gazdaságok birtokmérete országos átlagban megközelíti vagy meghaladja a 20 hektárt – a Cseh Köztársaságban, Észtországban, Lettországban –, és kialakult az árutermelés követelményeinek megfelelő egyéni szektor a mezőgazdaságban. Nem térve ki a Magyarországon jelenleg döntő többségükben életképtelen törpegazdaságok jövőjének előrejelzésére, a tanulmány témájának megfelelően kísérlet történik az egyéni gazdaságok munkaerő helyzetének elemzésére Szabolcs-Szatmár-Bereg megye adatai alapján.

A megye összesen 83 ezer egyéni gazdasága közül kevesebb mint a fele, 44 százaléka, rendelkezik több mint 20 hektár birtokmérettel, és mint már említettük, hogy 67 ezer gazdaság nem érte el az évi 600 ezer forint értékű termékkibocsátást.

Feltételezhető, hogy ezekben az elsősorban saját felhasználásra termelő gazdaságokban a tulajdonosok/bérlők és családtagjaik végzik el a mezőgazdasági munkák döntő hányadát. A családi munkaerő nemek szerinti összetételében a férfiak száma ugyanúgy mint országosan átlagban a férfiak részaránya 2-3 százalékkal meghaladja a nők arányát.

A gazdálkodók korcsoportok szerinti elemzésében ugyanakkor már jelentős az eltérés. Míg a férfiak – tulajdonosok/bérlők – közül a családi munkaerőben a 65 év feletti korcsoport alig haladja meg a 20 százalékot, addig a női munkaerő megközelítőleg 50 százalékát már a 60 éven felüli korosztály teszi ki. Természetesen, itt figyelembe lehet venni a Magyarországon is érvényesülő tendenciát, a férfi lakosság életkora és a női lakosság életkora közötti különbséget, de az még nem igazolja az idős korosztály ilyen mértékű aktivitását az egyéni gazdálkodásban elsősorban a nők, de a férfiak részéről is. Ugyanakkor jelentős – már fordított előjellel – az eltérés

Munkaerő Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságaiban

233

a családi munkaerő nemek szerint aktivitásában a legmunkaképesebbnek tekinthető, a mezőgazdasághoz kötődő, 20–60 éves közötti korcsoportban. Míg ebben a korcsoportba az egyéni gazdaságok férfi tulajdonosai/bérlői és családtagjai aránya az összes munkaerőben 69,1 százalék a megyében, addig a nők között mindössze 42,1 százalék. Azonban, az egyéni gazdaságok tulajdonosainak/bérlőinek ilyen arányú elöregedése feltétlenül kedvezőtlenül hat a termelés hatékonyságának alakulására, és ugyanakkor feltételezi a tevékenység feladása következtében a gazdaságok számának további csökkenését.

A gazdálkodók és családtagjaik képzettségét illetően, míg a női munkaerő több mint 95 százaléka nem rendelkezik mezőgazdasági végzettséggel, addig a férfiak közül megközelítőleg 15 százaléka szakiskolát végzett. A gyakorlati tapasztalat szerint a nők esetében a munkaerő 77,5 százaléka, míg a férfiak 63,3 százaléka nem pótolhatja a szakismeret hiányát.

A jövőt illetően, a versenyképes árutermelésre szakosodott egyéni gazdaságok helyzetét nagy részben az alkalmazott állandó és időszaki munkaerő száma és összetétele fogja meghatározni. Ezen a téren kiemelhető, hogy míg az ország öszszesen 766 ezer egyéni gazdasága közül Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 83 ezer gazdasága 10,8 százalékot képvisel, addig az állandóan alkalmazott munkaerő esetében ez az arány mindössze 7,0 százalék, az időszaki munkaerő területén lényegesen magasabb 6,0 százalék. Feltételezhető, hogy a megyében az országhatár közeliségéből adódóan jelentős lehet a nem bejelentett állandó és elsősorban időszaki, Ukrajnából és Romániából érkező munkavállaló alkalmazottaknak a száma. Tekintettel arra, hogy ezek az adatok jelenleg ellenőrizhetetlenek, a továbbiakban csak a legális alkalmazottakat figyelembe véve történik kísérlet az egyéni gazdaságok munkaerejének az elemzésére.

A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy az egyéni gazdaságokban az állandó alkalmazott 481 fő munkaerőből 393 férfi és mindössze 88 a nő.

Az állandó alkalmazott munkaaktivitása viszonylag magas. Így a férfi munkaerő esetében az évi 225 ledolgozott napot teljesítők aránya 62,6 százalék, nők esetében 56,7 százalék, ami mind a két esetben meghaladja az országos átlagot. Feltételezhető, hogy az állandóan alkalmazott munkaerő száma és munkateljesítménye az egyéni gazdaságokban megközelíti a valóságot.

Problematikus lehet az időszaki alkalmazottak számának és munkaaktivitásának megállapítása. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az egyéni gazdaságokban bérmunkát vállaló személyek száma a 2003. évben összesen – az összeírás adatai szerint – 9280 fő volt, és itt az állandó alkalmazottakkal szemben, a nemek aránya megközelítőleg azonos, férfi 4667 fő, nő 4613 fő. Természetesen az időszaki alkalmazottakra az egyes munkacsúcsok idegén van szükség, így elképzelhető, hogy a munkaaktivitás adatai a számbavettek esetében megfelelnek a valóságnak. Így a férfi munkaerő évi ledolgozott munkanapja esetében az 55 nap alatt teljesítők aránya 88,4 százalék, a nőknél ez az arány 93,8 százalék, mind a két esetben az országos átlag felett van.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságai munkaerőhelyzetének az elemzésénél nem tértünk ki az őstermelői kategória tevékenységére – ez egy külön tanulmány tárgyát képezheti. Ugyancsak nem történt kísérlet végkövetkeztetések levonására az egyéni gazdálkodás jövőjét illetően – ez meghaladná a szerző kompetenciáját. Az azonban nem lehet kétséges, hogy míg az elvben életképtelen törpegazdaságok feladata az elsősorban elöregedő falusi munkaerő jövedelem jut-

234

Almásy Sándor

tatásában nem kérdőjelezhető meg, illetve a jövedelemszerzésben szerepelhet az egyéni fogyasztásra történő termelés is, mivel ez csökkenti a család élelmiszertermékekre fordított kiadásait, addig a versenyképes árutermelő egyéni gazdaságok területén más a helyzet.

Egy nyugat-európai típusú farmergazdaság feltételezi a tulajdonos/bérlő magasfokú szakismeretét, úgy az állandó mint elsősorban az időszaki alkalmazottak munkaerejének felhasználását. Az idegen munkaerő esetében Románia 2007. január 1-jei európai uniós csatlakozása új feltételeket teremtett a külföldi munkaerő alkalmazásának legalizálása területén. Továbbra is problematikus marad a Kárpátaljáról érkező idénymunkásoknak a helyzete. Feltételezhető, hogy az őstermelői tevékenység új adórendszere is jelentős változást hozhat a mezőgazdaságban dolgozók létszámának és munkaidejének reális számbavétele érdekében.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye már említett egyedi földrajzi fekvése – az idegen idénymunkások alkalmazásának lehetősége – elősegítheti a termelés hatékonyságának javítását az egyéni gazdaságokban.

Eltérően a magyarországi gyakorlattól, a Kárpátaljai Statisztikai Hivatal minden évben kiadványt jelentet meg a terület egyéni – ukrán terminológia szerint paraszti/farmer – gazdaságainak helyzetelemzéséről. Ismert – ebben a témakörben már több publikáció jelent meg magyarországi szakfolyóiratokban –, hogy Ukrajnában az 1999. évben kiadott államelnöki, törvényerejű rendelet felszámolta a mezőgazdaság szovjet mintájú szövetkezeti szektorát. Megtörtént a valódi vagyonnevesítés, és a volt kolhozok alapján gazdasági társaságok, új típusú szövetkezetek, egyéni tulajdonban lévő gazdaságok jöttek létre, és tovább bővült a már az 1991. évben engedélyezett egyéni gazdaságok birtokterülete.

Kárpátalja esetében kiemelhető, hogy a terület különleges földrajzi fekvése – a terület több mint kétharmada a Kárpátok magas- és előhegyi régiójában van –, még a szovjet éra alatt is azt eredményezte, hogy a lakosság háztáji és kisegítő gazdaságaiban termelték meg a mezőgazdasági termékek több mint 60 százalékát, így az egyéni gazdálkodás gyökerei megmaradtak. Jelenleg azonban a mezőgazdasági terület rendkívül szűkös volta – egy lakosra mindössze 0,15 hektár szántóterület jut – azt eredményezte, hogy a paraszti/farmer gazdaságok területe kárpátaljai átlagban mindössze 4,6 hektárt foglal el, és az intenzív árutermelést folytató gazdaságok részaránya nem haladja meg a 30 százalékot.

Kárpátalja a múltban sohasem tudta biztosítani lakossága munkahely-ellátottságát, jelentős volt és most is jelentős a területen kívüli munkavállalók száma. A megközelítőleg 800 ezer munkaképes korban lévő közül a paraszti/farmer gazdaságokban foglalkoztatottak száma minimális, nem haladja meg a 3 ezer főt. Így ha a külföldi idénymunkások jogi helyzetét rendezik, Kárpátaljáról jelentős számú – többségben magyar nemzetiségű – munkára jelentkező érkezése várható Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságaiba.

Irodalom 1. Magyarország mezőgazdasága, 2003. Gazdaságszerkezeti összeírás I. kötet; II kötet. KSH, Budapest, 2004.

2. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Statisztikai Évkönyv, 2005. KSH, Debrecen. 2006.

3. Szeljánszki (fermerszki) hoszpodarsztva Zakarpatszkoj oblaszti. Zakarpatszke oblaszne upravlinnja statisztiki. Uzshorod, 2004.

4. Balján Annusa – ifj. Almásy Sándor. A magyar tapasztalatok alkalmazásának lehetőséges Ukrajna mezőgazdaságában. Gazdaság és Társadalom. – 2005/1. old. 136–144.

Sipos László

Europa Nostra-díjas templomaink Europa Nostra díjjal jutalmazták – a mádi zsainagóga mellett – a gyügyei református templom felújítását – jelentették a hírügynökségek 2005 júniusában. A 2004. évi Europa Nostra-díjat Bergenben adták át... Néhány éve magam is megcsodálhattam Norvégia egykori fővárosát. Színes faházak sorából álló városközpontja ma már az UNESCO Világörökség része.

Az Europa Nostra-díj a műemlékvédelem s az építész szakma Oscar-díja. Az elismerést 1978. óta osztják ki. 2005. június 3-án a díjakat Henrik herceg – a dán királynő férje, az Europa Nostra elnöke – adta át a nyerteseknek.

A 18 kitüntetett között volt a gyügyei gótikus kis református templom is, amely – az indokolás szerint – a kiváló építészettörténeti kutatáson alapuló magas színvonalú helyreállításért kapott díjat. Az Europa Nostra elnöke az elismerést magának az építésznek, Kaló Juditnak nyújtotta át.

A gyügyei református templom No de hol is van Gyügye? Ezt még a Szabolcs megyebeliek sem nagyon tudják.

Gyügye Nyíregyházától nyolcvan, Fehérgyarmattól pedig alig tíz kilométernyire, a Szamos jobb partján, Cégénydányád és Szamosújlak között fekszik.

Gyügye középkori református temploma – a műemléki kutatások szerint – még az 1200-as évekből való. Valószínűsíthetően a XIII. század második feléből.

Téglából emelték, egyenes záródású szentélye az ősi hagyománynak megfelelően keletre tekint (jobbra). Belső tere egyetlen hajóból áll, sarkain támpillérek erősítik. A templom épületét valamikor a régi temető vette körül.

236

Sipos László:

1405-ben, egy végrendeleti ajándékozási okirat említi először a falut, a Szamos vizén működő malmot és a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt templomot. Az ajándékozó Gyügyei János volt, aki Jakab nevű fia lelki üdvéért ajánlotta birtokát Lukács váradi püspöknek és a leleszi káptalannak.

Luther és Kálvin tanainak elterjedése után lett református templom. Már jó ötszáz éve állt a kis templom, mikor megújították, belsejét pedig az új igények szerint átépítették. A famennyezet 1767-es évszáma jelzi ennek a pontos időpontját. A kazettás mennyezeten, a karzaton kívül ekkor épülhetett a templom kis előcsarnoka is.

A templombelsőt a népi festésű kazettás mennyezet uralja, copf stílusú, faragott hangvetős szószék és a Mózes-pad ékesíti.

A szentély déli oldalától öt méterre pedig ma is ott magasodik a romantikus, háromszintes fatorony (jobbra).

No de nem Gyügye református temploma volt az első, mely a szépséges Szatmár árpádkori templomai közül megkapta e rangos díjat...

A szamosújlaki református templom 1997. szeptember 5-én Szamosújlak református templomában gyülekezett a falu apraja-nagyja. Itt, a templomban – az istentiszteletet követően – adta át a rangos kitüntetést Andrea H. Schuler, a zsűri svájci elnöke. Az Europa Nostra-díj irányította rá a figyelmet a szamosújlaki árpádkori református templomra, és annak példaértékű restaurálására.

Miért éppen ez a nem túl híres és nem is igazán katedrális méretű szamosújlaki református templom kapta – más gótikus magyar műemlékeket megelőzve – az elegáns szervezet megtisztelő elismerését?

Szamosújlak valaha Keresztelő Szent Jánosnak szentelt temploma az oklevelek szerint 1329-ben már állt. A kutatások megállapították, hogy az eredetileg XIII. századi – tehát Árpád-kori – templomot később, a XV. században a gótika jegyében építették át. A templom jelenlegi formájában is leginkább ez a csúcsíves periódus dominál. A gótikus teremtemplom szentélye ma is a nyolcszög három oldalával zárul. A leleszi

Europa Nostra-díjas templomaink

237

konvent oklevele 1429-ben – milyen érdekes! – már név szerint is említi Sebestyént, az újlaki plébánost. A templom a reformáció után a kálvinistáké lett. A falu pedig a XVIII. századtól a történelmi Vay családé.1865-ben egy pusztító tűzvészben leégett a templomtorony, de már 1867-ben végeztek a felújítással. Ekkor készült a kis templom népies-eklektikus berendezése is. Belsejére azóta sík famennyezet borul...

A restaurálás során Szekér György egyszerű eszközökkel, ám kitűnő ízléssel bontakoztatta ki a műemlék értékeit. Különösen szerencsés kézzel találta meg azt az arányt, ami még éppen jó a változtatásokban, illetve az értelmező hozzátételekben. A legmarkánsabb beavatkozás kétségkívül a régi tető eltüntetése és az eredeti, izgalmas gótikus hajlásszög visszaállítása, s a tető valódi zsindellyel való lefedése volt. Remek ötlet az új, nyitott fedélszék – pallószerkezetből! A mai hangvételű, hézagos, szellős konstrukció nemcsak esztétikus, de mintegy megnagyobbítja a templomot, impozánsabbá teszi a belső teret.

Telitalálat, hogy a tervező kékre festette rácsozatát. Ez a református templomokra oly jellegzetes kék végigvonul a belsőn. „Nagyobb beavatkozás már hamisítás lett volna, vagy legalábbis a tervező személyének túlzott előtérbe helyezése, amire nem egy példa volt az elmúlt évek restaurálásai között” – írták a műemlékvédelmi szaklapok.

Most olyan műemlék áll előttünk Szamosújlak faluszélén, a kanyargó Szamos partján zöldellő kertben, ahol a partiumi gótika nemes ötvözetet alkot a ma múltat idéző építészetével. A mai nem nyomja el a régit, inkább kiemeli annak szépségét.

Varázslatos a templom új külső megjelenése (fenn). Ezt legfőképpen a mesteri kőművesmunkának köszönheti. Az alkalmazott kanálhátas vakolat olyan, mintha csak a gótikában készült volna. Kivitelezője egyébként Tóth Gáspár mester volt.

A kis templom belseje újabb meglepetéssel szolgál: kétféle tónusban festették kékre a XIX. századi padokat, és persze kék a szószék a koronával s kékek a terítők is.

Ehhez a kékfehérhez jól illik a melegszín téglapadló (jobbra).

A kutatás egyébként feltárta a korábban elpusztult sekrestye alapfalait és dongaboltozatának lenyomatát. Ennek alapján

238

Sipos László:

hű rekonstrukció készült. Az átadásra az épület mellett éktelenkedő oszloptranszformátort is sikerült eltüntetni, kellemes kerítés készült és rendbe hozták a faszerkezetű két évszázados kicsiny harangtornyot is (jobbra). Benne ma egy 220 éves harang lakik...

A sonkádi református templom Sonkád Árpád-kori község. A kutatások szerint első ízben egy 1181-ben kelt oklevélben bukkan fel először, mint az 1150 körül a Szente-Mágocs nemzetségbeli Kölcse által alapított cégényi monostor birtoka. Fénykorát a XV–XVI. században élte. Birtokosai – a Csaholyiak – csanádi püspököt, jászói prépostot és szatmári országgyűlési képviselőt adtak az országnak. Ekkor, az 1400-as évek végén épült Sonkád korábbit felváltó új temploma.

A keletelt templom egyhajósnak épült, déli és nyugati oldalán egy-egy dúsan faragott bejárat nyílt. Csúcsíves ablakai szolid mérművekkel voltak ékesek. A diadalívvel a hajóhoz kapcsolódó szentélye sokszögzáródású, boltozatos volt. Belsejében a híveket festett kazettás mennyezet, freskódíszítés és gótikus oltár fogadta.

A XVI. század közepén a Csaholyiak, s népük áttért a református hitre. 1568ban Csaholyi Ferencet már a református egyház nagy jótevőjeként emlegették.

1595-ben pedig Sonkád a beregi református egyházmegye nagyobb gyülekezetei közé számított. (A templom ez idő tájt jelentős átalakuláson ment át a református liturgiának megfelelően.)

1717-ben a tatár betörés elől a falu lakói javaikat a templomba hordták be, s maguk is a kőtemplomban kerestek menedéket. A krónikás szerint a tatárok a templomot felgyújtották, s minden odaégett. A templom évtizedekig fedél

Europa Nostra-díjas templomaink

239

nélkül állt, szentélyboltozata is beszakadt. Már 1759-et írtak, mikor újra tető került az épületre.

1766-ban a református templom festett – kazettás – mennyezetet és karzatot kapott (balra, lenn). Közvetlenül ezután készültek a református templomokban az idő tájt gyakori virágos falfestmények. A fa haranglábra 1793-ban helyeztek harangot. 1795-ben már kisebb átalakításokról tudósítanak az egyházi könyvek, a mennyezetet, a karzatot és a fából készült előcsarnokot illetően. Ekkor készült a karzat életfás festése is datálva (anno 1795).

1803-ban határozták el kőtorony építését, mely azonban a közadakozás mértékének megfelelően tíz évig épült. 1852-ben bezsindelyezték, 1861-ben bádogtetőt kapott, 1890-ben újra zsindelyezték, 1911-ben horganylemezzel fedték, s kívül-belül lefestették. A templom 1832-ben kapott újabb harangot, mely társával együtt az első világháború „martaléka” lett. Magánadományból 1923-ban pótolták egy még nagyobb, 2,6 mázsás bronz haranggal. A templomba 1932-ben harmónium került. Így érte a második világháború.

Az 1951-es helyreállítás – torony-, templomtető-felújítás után – a sonkádi református templom 1953-ban műemléki védettséget kapott. Az időközben pusztulni indult templom helyreállítása, külső és belső restaurálása 1992-ben kezdődött, ezt az Európai Unió Műemlékvédelmi Szervezete is támogatta. A tudományos feltárást követő teljes felújítás 1997. év végére fejeződött be, mely a templomkert rendezésére is kiterjedt. Az 1999. március 28-i párizsi ünnepségen Sonkád református temploma egy-egy angol, francia és holland pályázóval együtt kapta meg az Europa Nostra-díjat.

Remélhetőleg ez a különösen rangos díj alkalmas lesz arra, hogy felhívja a figyelmet a szatmári kistérség értékeire, középkori templomaira, festett kazettás mennyezeteire, fa haranglábjaira, kisnemesi kúriáira, s ezzel együtt különleges természeti értékeire – írtam annak idején a Falu Város Régió hasábjain.

Bevallom, de bizonyára már amúgy is kiderült, hogy meglehetősen elfogult vagyok a Felső-Tisza-vidék középkori templom-együttese iránt. E kéttucatnyi kis gótikus kőtemplom, mint megannyi megújult építészeti ékszerdoboz vonzhatná a régit, a szépet és értékeset kereső turistákat, a mai zarádokokat.

Milyen szép is lenne, ha egyszer a mi kis szatmári-beregi Árpád-kori templomaink – Csaroda, Kisszekeres, Lónya, Nagyszekeres, Sonkád, Szamosújlak, no és Gyügye – is fölkerülhetnének a Kulturális Világörökség-listára.

Irodalom Román András: A szamosújlaki református templom. Műemlékvédelem 1998/5. 268. o.

Sipos László: Europa Nostra-díj Sonkád templomának. Falu, Város, Régió, 1999/7. szám, 21–22. o.

Sipos László: A kisszekeresi református templom helyreállítása. (angol, német és francia nyelvű rezümével), Műemlékvédelem, 2000/1. szám, 31–35. o.

Sipos László: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (recenzió). Műemlékvédelem, 2000/5. szám, 319–320. o.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye műemlékei, I–II. kötet (Szerk.: Entz Géza), Budapest, 1986.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye műemlékjegyzéke (Szerk: Vincze István), Nyíregyháza, 1995.

Szatmáriné Mihucz Ildikó: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Kelet Press Nyíregyháza, 2000.

Winkler Gábor: Europa Nostra-díjak átadása. Műemlékvédelem 1998/5. 274–275. o.

Winkler Gábor: Europa Nostra 2005. Értékmentő, 2005/5–6.

SZEMLE

241

szemle A Megyei Önkormányzat négy évéről (2002–2006) A leköszönő Megyei Önkormányzat négy éves munkájáról – mint azt eddig is tette – most évkönyvben adott számot. A kötet nemcsak a 48 képviselőnek, az önkormányzati hivatal vezetőinek adott szép emléket a ciklus végén (benne fényképükkel), de évek, évtizedek múlva forgatni fogják lapjait azok a (hely)történészek is, akik a megye e négy évére, avagy az önkormányzatiság működésére lesznek egykor kiváncsiak. A kötetet ismertető erre is figyelemmel van, amikor véleményt nyílvánit a két szerkesztő (dr.

Kiss Gábor és Szőke Judit) nevével fémjelzett munkáról. Belelapozva a kötetbe, sajnos nem szerezhetünk tudomást arról, hogy a szerkesztők kinek az írásait „gondozták”, mert azok névtelenek.

De a figyelmes olvasót már a tartalomjegyzék is tájékoztatja, hogy a szokásos bevezető (a közgyűlés összetétele, az önkormányzati hivatal felépítése) után a kötet egyharmadát kitevő beszámolók az önkormányzati és jogi osztályén kívűl közgyűlési bizottságok titkáraitól származnak. Ami igazán felemás megoldás: mert vagy adott volna minden osztály (az említetten kívül még négy) a munkájáról számadást (benne a bizottságok tevékenységéről), vagy minden bizottság négy évéről illett volna összeállítást készít(t)e(tt)ni, a kötetben szereplő öt helyett mind a 13(!)-ról. Mindez persze csak a tartalomjegyzékből olvasható ki! Mert a valóságban beszámol még a Pénzügyi és Vagyongazdálkodási Osztály (51.o.), a Területfejlesztési és Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya (66), továbbá a közgyűlés Oktatási, Kulturális és Kisebbségi

Bizottsága (93); a tartalomjegyzékben feltüntetett Ifjúsági és Sportbizottságé viszont tördelési hiba miatt az előbb felsorolt bizottság címe alá került! Jellemző a tájékoztatás mélységére, hogy az egyik bizottsági jelentésben egy szó sem esik a bizottsági hatáskörbe tartozó kulturális intézményekről, a kultúra támogatásáról vagy a kisebbségekről, csak az oktatásról. De mégsem maradtak ki az évkönyvből: a Megyei Önkormányzat munkaprogramjának megvalósítása fejezetrészben kaptak helyet (102-3, 112-3).

Majd láss csodát: ismét egy bizottsági jelentés, eldugva a Közgyűlés külkapcsolatai fejezetcím alá! Ezt a feladatot az előző kötet [Szabolcs-Szatmár-Bereg megye önkormányzatának harmadik 4 éve (1998-2002)] szerkesztője, dr. Kuknyó János jobban oldotta meg: az osztályvezetők számoltak be az összes, általuk segített bizottság munkájáról.

Az évkönyv továbbá számot ad megyei közalapítványokról, számuk tizenkettő (115-130). Majd bő terjedelmű elnöki beszámolót kapunk Gazda Lászlónak a megyei területfejlesztési tanács elnökeként is végzett munkájáról (131-162). A jelenről és a jövőről szól a következő fejezet, amely a megye által finanszírozott kutatási programokból ad részleteket az oktatás és az egészségügy területéről.

Végül a megyében 2007-2015 között megvalósítani kívánt nagyprojektek bemutatásával zárul a kötet, amely elsősorban út- és vasutfelesztéssel, logisztikával, szilárdhulladék- és szennyvízelhelyezéssel, és egy önálló nemzeti park létrehozásával foglalkozik, közel

242 1500 milliárd forint értékben. A recenzió írója nem közgazdász, de jól tudja, ennek a fejlesztési összegnek (Nyíregyháza megyei jogú várost nem számítva) a tizede (!) ha eljut 2013-ig a megyébe, s akkor már elégedettek lehetnénk.

A megyei önkormányzatok törvényben előírt kötelezettsége a rájuk bízott megyei és helyi intézmények fenntartása, funkciójuk bíztosítása, elnökének pedig a területfejlesztési és a védelmi tanács működtetése. Minden más, ezeken túl önként vállalt feladat csak a múlt rendszer megyei tanácsigazgatásából visszamaradt, rossz beidegződés. Nos, az évkönyvből éppen az nem derül ki: vajon miért nem elegendő a központi támogatás az intézmények zavartalan

SZEMLE működésére, de az igen, hogy a megyei intézmények vezetőit még arra sem méltatják, hogy arcképüket egy oldalon lehozzák, mint az szokásban volt az elmúlt három ciklusban. De arra sem futotta, hogy a négy év alatt érdemek alapján kitüntettek neveit is felsorolják.

A bevezetésben említett történész tehát kénytelen lesz a jövőben a négy éves működés dokumentumait laponként átnyálazni, ha érdemi információhoz kíván jutni.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának évkönyve. 2002-2006. H.n., é.n. 206 p. képekkel.

n. p.

A látszat és ami mögötte rejlik A kortárs prózairodalom évtizedek óta a kísérlet korszakát éli. Hol van már Jókai, Mikszáth, akár Móricz mesélgető, erkölcsi példázatokat elénk táró, a valósággal egy az egyben szembesítőlétábrázolás, jellemfestés, „világos”, „közérthető” művészi megformálás… A minket körülvevővilág is megváltozott, a társadalmi berendezkedés évszázadok alatt kitaposott utat, ahol sorsunk már születésünkben bekódolt irányban bontakozott ki, hiába keressük. Vagy mégsem?

Korábban is voltak kitérők, voltak ellenpéldák? Már a paradicsombeli Éva is szembeszegült a paranccsal. Csongornak is el kell gondolkodnia, hogy a hármas útból melyik elágazást válassza. Ádám madáchi időutazása úgyszintén lehetőségeink behatároltsága elleni lázadásként értelmezhető.

Jelenkorunk embere végképp menekülni, szabadulni akar mindattól, hogy valamely transzcendens hatalom vagy földi diktátorok eszközembereként élje életét. Maga kívánja sorsát alakítani. Az már csak „részletkérdés”, hogy ezen az úton a szubjektum, az énközpontúság miként és mily mértékben írja fölül az évszázadok során kodifikált közösségi, ne adj Isten, nemzeti hagyományok primátusát.

Venczerédi Bea Nevess a temetésemen című regényének hőse is ilyen öntörvényű egyéniség. A művészi megfor málásban megjelenített történetet akár kiváló riporteri teljesítményként is értelmezhetnénk, hisz az írója a fejezetek elöljáró szövegeivel a cselekményt vissza–visszarántja a jelenbe, a hős szülőhelye, Szatmárnémeti jelenkori tör-

SZEMLE ténetébe. Az olvasó csakhamar ráébred arra, hogy az ötödik évtizedét taposó Vértes Tamást nem elsősorban a nosztalgia, születési helyének megismerési szándéka – korunk jele, hogy egy véletlen internet–kapcsolatnak köszönhetően –, hanem önnön élete talányainak a megfejtését célzó szándék és akarat hozza vissza a Szamos–parti városba.

Vértes Tamás – nevezzük mi is, amerikai módra, Tivinek – a történelem vargabetűinek köszönhetően látta meg a napvilágot e helyen. A háború azonban messze sodorja, a politikai/társadalmi változások következtében jut vissza előbb a fővárosba, majd, 1957–ben, az Egyesült Államokba. Családi környezete maga is rendhagyó: mondhatni apátlanul nőfel egy nimfomániás anya mellett. Mint minden gyermek, maga is szeretetre vágyik, de annak melegét csak ritka pillanatokban érzékelheti. A kezdeti polgári jómódot a kitelepítés, a hányódás váltja fel. Miként ellentételezi azt? Játékkal, csibészséggel, az élet rejtelmei iránti korai érdeklődéssel. A „rossz fiú”–ban ott rejlik, ki kívánkozik a társkeresés vágya. A szeretetéhségre, a mellőzésre azonban nincs válasz. A bizonyítási kényszer az amerikai életkezdésben nyer kibontakozási lehetőséget: a „buta, lusta, semmirekellő” gyermekből repülőgépszerelőlesz, majd jogász – jócskán rácáfol az anyja és tanítónője jóslatára. Ám ez sem elégíti ki. Polgári életben mindent elér, ám belül, saját egyéni világában korántsem jut egyensúlyhelyzetbe, indul új s új élvezetek keresésére. „Az alma nem esik messze a fájától” – gondolhatnánk, hisz anyja életvitelét utánozza, az élet teljességét abban véli megtalálni. Ám mégsem! A négy házasság, a sok–sok szerető, a hedonizmus – az érzéki örömök mértéktelen keresése – is csak pótcselekvés. Kapcsolatkeresése nem csak, nem elsősorban mértéktelen öröm-hajhászás. Mögöttük ott rejlik egy belsőindíték, a szeretetvágy: „mindig

243 szerelemmel kezdődtek kapcsolataim”, azaz mélyebb, bensőkötődés keresése.

A „váltások” épp ennek az érzelemhiánynak, a felszínességnek, a bevallott csalódásoknak a következményei.

De Tivi a kor embere – nem ér rá önmagával foglalkozni, saját életével őszintén szembenézni. Évtizedek kellenek – s az amerikai társadalomban általános, pszichológusok vezette „kúra” –, hogy ráébredjen, nemcsak anyjára, önmagára is érvényes a felismerés: „te nem tudsz igazán szeretni”. Azaz a sikerek talmi értékeknek bizonyulnak.

Ráébred, hogy valójában csak kitelepítettként, az anyai korbácsütések s a lelketlen tanítónőtettének – a fogadással nyert bicska elkobzásának – keserű emléke ellenére a kamutpusztai és bükkaranyosi világban volt igazán szabad és boldog. Minden más csak pótcselekvés, hamis kulissza volt, amely elfedte a föl nem ismert, de mind végig benne rejlőbelsőigényt teljesebb életre. Mi lehetne a váltás, a megoldás kulcsa? A múlttal való őszinte szembenézés, az anya–gyermek kapcsolat felülvizsgálata és felülbírálása. Számára ez sem adatik meg. Az anyja visszautasítja. Hordoznia, vinnie kell tovább magában a terhet. Ezt üzeni a kötetcím meghökkentősugallata, a könyv utolsó soraiban leírt temetés groteszk, bizarr víziója.

A szatmárnémeti szerzőjó érzékkel bonyolítja a „cselekményt”. Az idősíkok változtatásával teszi érdekessé, olvasmányossá. Az újságíró volta azonban nem tudja megtagadni önmagát: a fejezetek elején felvillantott, kéznyújtásnyira levővalóságba való visszarántás szándéka kudarcot vall. Tivi, mint fentebb jeleztük, nem csupán egy várost keresni jött el Szatmárnémetibe, nem élete legelsőévéhez kötődőemlékeket keres – ugyan milyen emlékei is lehetnének egy, a csecsemőkorból alig kitipegőemberpalántának?! –, jóval többet annál: önmagát. Ily módon maga az

244 író is elsodródik, maga is a cselekmény részesévé válik.

A valóság és a regényesség képei elegyednek, alakítják, formálják a képet teljessé, ha ugyan földi vonatkozásban beszélhetünk–e, törekedhetünk–e bármiféle teljességre is. Ha becsukjuk a könyvet, ha fölül tudunk emelkedni a szöveg primér befogadásán, értelmezésén, bebizonyosodik, hogy a látszat,

SZEMLE a tapasztalati kép mögött egy mélyebb, sokkal mélyebb valóság rejlik.

Ezt a felismerést köszönjük meg az elsőkönyves írónak. A bemutatkozás mindenképpen ígéretes.

Venczerédi Bea: Nevess a temetésemen. Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004. 238 p.

Máriás József

Megyei értékgyarapítóink emlékalbuma Amióta az elektronikus médiumok megjelenésével versenytársai támadtak a könyvnek, az olvasás varázsával élők folyamatosan aggódnak Gutenberg örökségéért. A televízióra és a számítógépre fordított idő jelenlegi és prognosztizált további növekedésével hol a köztük kívánatos egyensúly helyreállítását sürgetik, hol féltőn kérdezik: elegen vesznek-e könyvet a kezükbe? A könyvbarátok között ezen kívül arról is sok szó esik, hogy a globalizáció kihívásaira – válaszként – a lokális tudat erősítése céljából fokozott érzékenységgel kellene őrködni a helyi értékek őrzésén és átadásán.

Akik pedig nem osztják e véleményeket, érveik igazolásaként a könyvforgalom és a könyvesboltok számának növekedésére hivatkoznak, miszerint a könyvpiac szélesedése – a helytörténeti munkák gazdag kínálatával – éppen arról árulkodik, hogy a könyvszakma nem szorul védekező magatartása.

Az olvasói közvéleményt természetesen nem csupán az új könyvek statisztikai mutatói formálják, hanem azok minőségi jellemzői is. Komoly sikert ugyanis csak a szép és jó könyvek aratnak, ami annak a megbízható jele, hogy az ilyen nyomdai termékek fölött nem

járt el az idő, mindig divatban maradnak. Elég csak arra utalni, hogy menynyire elbűvölnek bennünket a természet örök varázsának az élményét közvetítő, érzelmekben gazdag írások, amelyekben az állatok, növények, ásványok valósággal beszélnek, szemlélőik pedig szinte értik „üzeneteiket”. Igazán elégedettek azonban csak akkor lennénk, ha az egyedi, a megismételhetetlen csodáról, az emberről, történelméről és viszonyrendszeréről is ilyen szépen, kedvesen, megnyerően írnának a szerzők. De úgy tűnik, hogy a leginkább szeretetre méltó teremtménynek ilyen, a tárgyilagosságon felülemelkedő, a szívekhez is közel hozó bemutatása, az élet sójának a megízleltetése nehéz alkotói feladat.

Ilyen és hasonló gondolatokat idézhetünk a könyvbarátok észrevételeiből, miközben magunk is összevethetjük azokat egy 2006 végén megjelent kötet, a Keleti panteon olvasása közben szerzett élményeinkkel. A keményborítású, fényes papírra nyomott, ízléses kivitelezésű könyv öt tagú szerzői közösség – Gombás Sándorné, Kopka János, Lucza János, Margócsy József és Máriás József – együttműködésével készült, értékközpontú szemlélettel. Nem valamilyen

SZEMLE bejelentett alkalomra született, így igazi meglepetés-jutalomként ért bennünket a megjelenése mind kiállításával, mind tartalmával. A kötet ugyanis – elegáns külsejével – részt vehetne a szép könyvek versenyén, szerethető tartalmával pedig lelki közösségbe szervez szereplőivel.

Igaznak érezzük belőle, hogy az emlékezés egyszerre emberi igény és érték.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye társadalmát, életét befolyásoló jeles emberekről készültek már személyenkénti feldolgozások, tematikus és általános szempontok szerinti összeállítások egyaránt. A válogatás alapelve minden esetben a megyéhez való – születés vagy munkásság szerinti – kötődés volt. A válogatás szempontjából ennek a kötetnek – a tágabb időhatárok közötti vizsgálódás mellett – az a sajátossága, hogy a bemutatott személyiségeket (néhány kivételtől eltekintve) végső nyughelyük kapcsolja a megyéhez. Természetesen mindannyiukat rokonítja alkotásuk maradandósága, ami azt jelenti, hogy nem a percnek teljesítettek, azaz tevékenységük hatása térben és időben túlnőtt a megye határain és életidejükön, sőt akadnak, akiket a magyar elsők között tartunk számon. A válogatás szempontjait, értékrendjét tehát el lehet fogadni. Legfeljebb a kivételek esetében jegyezhetjük meg, hogy közöttük helyet kaphatott volna dr.

Mező András nyelvész életműve is, aki a megyében született, egész életében itt alkotott, csupán a porai fölötti hála-halom emelkedik egykori lakhelyétől távol.

A könyvtől azt kapjuk, amit a címe ígér, amit várunk tőle. Kiss Gábor líraian szép és stílusos előszava, valamint a szerkesztő – Kopka János – eligazító-ajánló sorai fogják keretbe a tulajdonképpeni téma feldolgozását, a 138 megyei személyiség bemutatását. A nevek – a hagyományokat követve – betűrendben követik egymást A-tól Z-ig, azaz Ámi Lajostól Zilahi Józsefig minden más tagolás nélkül, függetlenül attól, hogy a

245 személyek 1377 és 2006 között mikor éltek és – a mesemondástól a szaktudósi tevékenységig – milyen területen kamatoztatták képességeiket.

A kötetben megtestesülő szép vállalkozásnak a tartalmi igényessége is rászolgál figyelmünkre. A szerzők – történelmi háttérrel – lelki ismerőseinkké fogadható emberek portréit tárják elénk, amelyek nem epizódokat, hanem azonos, egy oldalnyi terjedelemben készült, teljes életutakat és életműveket tartalmaznak.

Megjelenítésük természetesen eltérő, hiszen azok különböző egyéniségekről, különböző típusú és mennyiségű forrásokra támaszkodva készültek. Általában arra is iránymutatást tartalmaznak, hogy az így közvetlenül elérhető ismereteket milyen további dokumentumokból egészíthetjük ki. E megegyező szempontú, tárgyszerű és meggyőző összegzéseket minden esetben egy-egy jó minőségű színes kép egészíti ki, gazdagítva és díszítve is a kötetet.

Az impozáns és hiányt pótló munkának kijáró elismerés mellett természetesen elmondható, hogy mint minden könyvben, ebben is találhatók hibák.

Először is a megszokottnál több javítatlanul maradt helyesírási-gépelési hiba tűnik szembe. Igaz, hogy ezek többsége nem értelemzavaró, de ha a kór és kor (42. l.), a vállat és a vállalt (68. l.) a csikk és cikk (70. l.), a lapító és alapító (117. l.) szavak különbségére gondolunk, megértjük a figyelmesség követelményét.

Aztán egy pár tartalmi megállapítás is helyesbítést igényel. Pl.: Cservenyák László hamvai nem a nyíregyházi Korányi úti görög katolikus templom urnatemetőjében nyugszanak, hanem az Északi temető Korányi úti ravatalozója mögöttiben; Hársfalvi Péter nem Szabó Istvánnak, hanem Mód Aladárnak volt az aspiránsa, és a TIT megyei szervezetének volt az alelnöke, nem pedig történelmi szakosztályának az elnöke; Kállay Miklós nem 1943-ban, hanem 1944-ben

246 menekült a török követségre; logikátlan, hogy Kovács István nemzetőri emlékét a Kovács József Bajtársi Egyesület ápolja; Meskó Pál főorvos, presbiter nem lehetett egyházfi (=egyházszolga); Németh Zoltán síremlékének a fotója helyett az édesapjáét és a testvéréét találjuk a megfelelő oldalon; pontatlan megfogalmazás és nem felel meg a valóságnak, hogy a mai Magyarország területén „Mátészalkán gyulladt ki először az utcai közvilágítás”; a római Szent Péter-templom alapkövét 1506-ban tették le, tehát az építkezést támogató búcsút nem hirdethették meg a XV. században. Összegzésként elmondható, hogy a Keleti panteon megjelenésével olyan könyv sorsa kezdődött el, amely látvá-

SZEMLE nyos, ugyanakkor értéket közvetít, tanít, tudatot épít, közösséget formál, valamint emléket állít és örökséget ápol ebben a feledéstől terhes világunkban. Éppen ezért ajánlható a kötet minden megyei iskola, könyvtár és más közgyűjtemény könyvespolcára, a pedagógusoknak és mindenkinek, akik szeretik a szépet, becsülik múltunk, elődeink hagyatékát.

A sokakat gazdagító kiadvány szerzői, támogatói, közreműködői tehát hasznos célért áldoztak, tisztelet illeti őket érte.

Bízunk benne, hogy munkájuknak lesz sikere és további folytatása.

Kopka János (szerk.): Keleti panteon. Kelet Press Kiadó, Nyíregyháza, 2006. 144 p.

Sallai József

„Tariménes” elindult

2005 decemberében új társadalomtudományi és kulturális folyóirat indult útjára Nyíregyházán, Tariménes néven.

A cím minden bizonnyal tisztelgés a felvilágosodás hazai elindítója, a tiszaberceli születésű Bessenyei György előtt, akinek Tariménes utazása c. állam- és utaztató regénye jóval halála után jelent meg.

Tariménes tehát utazik, leküzdi a távolságot, új tájakat ismer meg, s közben bölcselkedik. A folyóiratcím mintegy azt sugallja, hogy a szerkesztőség a lokális és az egyetemes értékeket egyaránt magáénak vallja.

A folyóirat stabil kiadói háttér nélkül indult el, a bemutatkozó szám után azonban a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Honismereti Egyesület magára vállalta a periodika gondozását, az anyagi háttér egy részének megteremtését. A bo-

rítón meg is jelent a két korábbi jellegadó szó (társadalomtudományi és kulturális) mellett a honismereti is. Ez a támogatás sem elégséges azonban a biztonságos működéshez, s ezért folyamatosan pályázni kell. Nyilvánvaló, hogy tematikus számokra könnyebben lehet támogatást kapni, a financiális feltételeket az aktuális pályázatok adta lehetőségekkel élve kell megteremteni.

Egy folyóirat szellemi erejét, irányát legerősebben a szerkesztőség határozza meg. A főszerkesztő Babosi László könyvtáros, Ratkó József életművének egyik leghivatottabb gondozója – innen az irodalom és irodalomtörténet iránti fogékonyság. A háromtagú szerkesztőbizottságban Ilyés Gábor tanár, helytörténeti kutató a helyi múlt és jelen „felelőse” lehet, Kiss Lajos András, a Nyíregyházi

SZEMLE jó lett volna egy szerkesztőségi beköszöntő írás arról, hogy milyen szellemi arcélt kívánnak kialakítani, milyen szerzőgárdára kívánnak támaszkodni, milyen olvasókra számítanak. Így nem tudhatjuk, hogy a színház, a film, a képzőművészet belefér-e az elképzelésekbe, terveznek-e beszélgetéseket művészekkel, tudósokkal, lesznek-e rovatok. A továbbgondoláshoz érdemes megnézni a néhány éves, sikeres Békés megyei Bárka című folyóiratot!

Remélem, hogy a címlapon látható Van Gogh-grafika hátterében, a horizonton a szélmalom nem a hiábavaló harcot, hanem a szerkesztőséget segítő jó szelet jelképezi. Mintha ezt igazolná a Ratkó József-emlékszám. Jó kézbe venni ezt a kötetet, amelynek borítóján a költő portréja, Móser Zoltán 1979-ben készített, eddig még közzé nem tett felvétele, belső illusztrációként pedig több helyen Ratkó esztétikai élményt is nyújtó, szép kézírása látható.

A megyénket választó, de a mindenséggel mérhető költő születésének 70. évfordulója alkalmából megjelent tisztelgő szám gerincét az a válogatás teszi ki, amely korábban már publikált írások alapján az életműről igyekszik pontos képet adni. A legkorábbi 1966-ban jelent meg. A szerzők között olyan jeles irodalomtörténészek szerepelnek, mint például Alföldy Jenő, Bíró Zoltán, Görömbei András, Kabdebó Lóránt, Márkus Béla és Vasy Géza. Lokálpatrióta büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a színvonalas válogatásban joggal kaphatott helyet a megyénkben élő és alkotó Jánosi Zoltán, Cs. Jónás Erzsébet, Karádi Zsolt, Takács Péter és a főszerkesztő Babosi László egy-egy írása is.

A tanulmányok zöme Ratkó költészetéről szól, de drámaírói (Segítsd a királyt!, Antigoné) munkásságát is avatott kezek mutatják be. Az elemzések mellett bekerült a válogatásba Serfőző Simon két költeménye. amelyben elsi-

247 ratja pályatársát. Helyet kapott Nagy Gáspár Ratkóhoz írt két levele és az a verse, amelyben a „reménykedés zsenijének” sziszifuszi harcát örökíti meg kora Kreónjaival és kreténjeivel. Néhány hónapja már mindketten felülről néznek le ránk, talán együtt latolgatják, ki hogyan teszi dolgát.

Az írások egy része most jelent meg először. Buda Ferenc Tóth Sándor szobrászművész Ratkó-domborművének 2006. decemberi felavatásán Nyíregyházán beszélt a nagybetűs Költőről. Antall István Ratkó életútjáról, barangolásairól, barátairól ír, megemlítve a határon túliakat és az ország első, 1983-ban indított rádiós folyóiratát, a Hangsúlyt, amelynek egyik szerkesztője Ratkó lett (Antall, Görömbei és Nagy András László mellett). Orosz János nagykállói személyes emlékeket idéz fel, kár, hogy nem tudjuk meg, Ratkó csocsózni, pingpongozni, focizni vagy sakkozni tudott jobban.:) Szabóné Cseh Ágnes a Nagykállóban többször megrendezett országos Ratkó-versenyekről ír. Úgyszintén nem jelent még meg eddig Ratkó Józsefnek az a szövege, amelyben a magyar költészet fő vonulatairól és a bartóki szintézisről értekezik. Az 1970-es évekbeli költői esten elhangzott bevezetőt lánya, Lujza gondozta. Sokan véljük úgy, hogy mivel a szépség és kín bartóki egységét az irodalomban Ratkó megteremtette, neki is kiemelt helye van a magyar poétikában.

Az ajánló bibliográfiával záruló terjedelmes különszám maga is fontos tétel lesz a Ratkót megismerni és művészetét tanulmányozni kívánók számára.

A 2. évfolyam 2. száma ’56-os emlékszám. A szerkesztőség jó érzékkel megszerezte a Magyar Nemzeti Múzeum és a Honismereti Szövetség közös pályázatának 1. díjat nyert, továbbá a megyei helytörténeti pályázat három legjobb dolgozatát. Ezek között Lénárt Béla Tiszalök és környéke forradalmi eseményeit

248 Főiskola Filozófia Tanszékének vezetője a filozófiai szemléletet erősíti, Szabó Emese, a Nyíregyházi Főiskola Német Tanszékének adjunktusa valószínűleg a nem magyar nyelvű anyagokat fogja gondozni. A második számtól a szerkesztőség tagja a megyei Honismereti Egyesületet képviselő Tóth Sándor.

Ez a szerkesztőség sokszínűséget sejtet. A két, határozott profilú, nyíregyházi székhelyű folyóirat, a Szemle és a Pedagógiai Műhely mellett bizony helye lehet egy harmadiknak is: a Tariménes elsősorban a kultúrával, a művészetekkel kíván foglalkozni.

Az első, holland tematikus számot eddig két emlékszám követte. A 2. évfolyam 1. száma Ratkó József előtt tiszteleg, a következő pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke előtt.

Az első szám mintegy harmada egy alig ismert ajaki születésű irodalmárt mutat be. Az 1892 és 1946 között élt Székely Lászlóról Pusztai Gábor írt.

Székely fiatalon az ázsiai holland gyarmatokra távozott, és novellákban, úti regényekben örökítette meg élményeit.

A hazai irodalomtörténet szinte semmit sem tudott róla eddig. A folyóirat egy délázsiai történetet közöl tőle.

Holland költők verseit Tornai József és Jánosi Adrienn műfordításában teszi közzé a folyóirat. Néhány írás a holland szellemi élet reprezentánsainak bemutatására vállalkozik, akik közül a legismertebbnek talán Huizinga tekinthető. Lehetnek olyan olvasók, akiknek az érdeklődését a középkori németalföldi italozási szokásokról, vagy éppen a holland nyelv változatairól szóló írás kelti fel. A főszerkesztő az évtizedeken át Hollandiában élt Dékány Károly Ratkó Józsefhez írt leveleit és két Ratkó-versfordítását adja közre. Erős a filozófiatörténeti szekció Kiss Lajos András és Mester Béla írása révén.

Változatos, sokszínű a folyóirat első száma. Ígéretes az indulás. Mégis talán

SZEMLE mutatja be, Bordán Pálma Tóth László fehérgyarmati tanár visszaemlékezése alapján a forradalom időszakát és a börtönéveket írja le. Ruszoly Barnabás egy bihari falu, Bagamér emlékeit gyűjtötte egybe, míg Kormány Margitnak 56-os naplójából olvashatók részletek.

Néző István a kisvárdai forradalmi történéseit eleveníti fel. Ez az emlékszám is bibliográfiával zárul, László Gézáné az 1956-os megyei szakirodalmat szedte szerbe-számba.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a Tariménes három száma sok erényt hordoz, s ezért méltó a figyelmünkre.

Egy-két jobbító szándékú megjegyzést azonban meg szeretnék tenni. Ha a szerkesztőség jobban meri vállalni önmagát, személyesen is megszólítja olvasóját, például tematikus közlésnél leírja akár a válogatás, akár a bibliográfiakészítés szempontjait, akkor a közönség nagyobb bizalommal fogja forgatni a lapot. Ha sikerülne egy-két következetlenséget kiküszöbölni, például egyes írások korábbi megjelenési és/vagy lelőhelyének feltüntetése az eddigi utolsó számban megtörtént, az előzőben még nem, ha a hivatkozásoknál törekedne a szerkesztőség az egységes szemlélet és gyakorlat kialakítására, és közzétenné a megjelentetés formai követelményeit, akkor jobban érzékelnénk a szerkesztők alapos és lelkes munkáját. Mindenekelőtt azonban a másodközlések számát kell erőteljesen csökkenteni. Ha nem is diszharmóniát, de jelentős gondolati és nyelvi megformálásbeli különbözőséget fedezhetünk fel az első szám filozófiai értekezései, irodalmi írásai és helytörténeti cikkei között. Ez a különbség a következő két számban szerencsére már nem észrevehető. A közzétett fényképek minőségén akad még javítanivaló, ez nyomdatechnikai kérdés, amíg ez nem oldódik meg (de azután is), az illusztrációknál érdemes lenne szén- vagy ceruzagrafikákkal próbálkozni.

SZEMLE E sorok írója eddig azt hitte, hogy a tematikus számok eluralkodása egy periodika végét jelenti, hiszen ez az invenció kifáradásáról, a folyamatos működés megszakadásáról, a sokszínűség kifakulásáról tanúskodik. Most szeretném azt hinni, hogy a Tariménes első három tematikus száma a dicső kezdetet jelenti, s remélvén, hogy a megjelenés anyagi feltételei javulni fognak, egy újabb, folyamatosan működő, színvonalas folyóirattal lesz gazdagabb megyénk.

A szerkesztőség muszáj-Herkulesként megtette az egyik legnehezebbet, elindított egy folyóiratot (ennél talán csak a rendszeres megjelenés biztosítása

249 fáradságosabb). Írók, költők, alkossatok remekműveket, elő a fiókból a színvonalas kéziratot, be vele a Tariménesbe!

Vállalkozó szellemű vállalkozók, támogassátok a kultúrát, minél többen induljatok mecena-túrára!

A Tariménes alkotógárdájában mindenesetre meglenni látszik az igény és a képesség a szellemi horizont emelésére.

Tegyék, tehessék ezt sokunk épülésére!

Várjuk a következőt, a Kodály-emlékszámot!

Tariménes. I. (2005) 1. sz. – II. (2006) 1–2. sz.

Főszerk.: Babosi László.

Galambos Sándor

Könyv az „utolsó garabonciástól”

Alig múlt el három hét a 2007. esztendőből, stílusosan A magyar kultúra napjára időzítve, új kötettel örvendeztette meg a történelem iránt érdeklődő közönséget a megyei levéltár. Dr. Németh Péter c. múzeumigazgató Koroknay Gyula Kállói kapitányok című könyvéről írott lektori szakvéleményében leszögezte: „A megyei levéltár és igazgatója a megyetörténetírásnak tesz szívességet akkor, amikor Koroknay Gyula könyvét megjelenteti.”

A kiadás mellett érvelve kifejti: „Eddig alig akadt ember, aki ennyire elmélyült volna a levéltár gazdag szabolcsi anyagában (a XVI–XVII. századi helyi históriánk forrásszegénysége csak látszólagos); a témához fűződő források országos jelentőségűek, amennyiben bepillantást engednek az Alföld hódoltsági területén élő lakóinak az életébe; a munka jóvoltából pedig Nagykálló neve a történettudományban is szebben fog csengeni.”

Habent sua fata libelli [a könyveknek megvan a maguk sorsa] – tartja a mondás, s ez jócskán igaz a szóban forgó kötetre. Henzsel Ágota főlevéltáros – aki a könyvet sajtó alá rendezte, szerkesztette – a bevezetésben leírja, hogy Koroknaynak a megyei levéltárban kutatva került látókörébe Szabolcs megye török kori végvára, a kállói vár, amelynek alig maradt nyoma, és emléke is elhalványult. A témával foglalkozó alapvető tanulmánya még 1961-ben jelent meg (A kállói vár), majd ugyanez napvilágot látott A nagykállói járás múltja és jelene című összeállításban (1970). Szerzőnk a 80-as években tért vissza témájához, s vizsgálódásai immár kiterjedtek valamennyi, a várral összefüggő mozzanatra.

Az összegyűjtött anyagot a vár kapitányainak személye, működése köré rendezte, az ő életútjukat, kállói ténykedésüket, családi és politikai kapcsolataikat

250 ismertette. Ezek az 1570 és 1630 közötti időszakra vonatkozó írások a Szabolcsszatmári Szemlében jelentek meg.

Koroknay a 90-es években vette elő ismét a kállói kapitányok történetét, s eljutott 1680-ig, ám 2003-ban bekövetkezett halála miatt a vár utolsó évtizedeinek történetét már nem dolgozhatta fel. A kézirat a megyei levéltárba került, s – felismerve annak értékeit – dr. Nagy Ferenc igazgató döntött a megjelentetéséről. Hozzájárult ehhez a nagykállói önkormányzat anyagi támogatása is.

Henzsel Ágota hatalmas és roppant lelkiismeretes munkát végzett, amikor „kezelésbe vette” a nem mindig könynyen követhető kéziratot. Németh Péter észrevételeit, javaslatait is figyelembe véve egybevetette a szövegváltozatokat, egységesítette a nem kevesebb, mint 570 (!) lábjegyzetet, megfésülte a néhol csikorgó stílust, bevezetőt írt, amelyben helyet kapott a szerző rövid életútja, kapcsolata a levéltárral.

Neki köszönhető az is, hogy a latin nyelvben járatlan olvasót segítendő a korabeli szövegekben gyakorta előforduló latin szavak, kifejezések magyar megfelelőjét zárójelben olvashatjuk. Íme néhány példa: provideáljon (gondoskodjon), konfluált (egybegyűlt), deponálták az juramentumot (letették az esküt), kompellálják (kényszerítsék), gratuitus labort prestált (ingyen munkát teljesített), prezidiárius (végvári), refugium (menedék) – és így tovább.

Miként fentebb utaltunk rá, Koroknay részletes ismertetése az összesen 17 kállói kapitányról 1680-ban véget ér, de – ahogyan Henzsel Ágota írja – „más publikációiban a kállói vár fennállásának utolsó éveire vonatkozóan is találunk néhány megjegyzést”. Ezeket foglalja össze a szerkesztő az utolsó fejezetben a vár 1709-es lebontásáig, illetve a várkapitányság 1711-es megszüntetéséig.

Bár Koroknay nyelvezete a lektor szerint néha recseg-ropog, gyakori a szel-

SZEMLE lemes, ízes mondatfűzés, szófordulat, s ezek olvasmányossá teszik munkáját.

Lássunk párat ezek közül is! „A szolnoki bég és a budai pasa elégszer követelte is a későbbiek folyamán Kálló lerontását, de meg nem hallottá lehetett tenni.”; „… úgy látszik, hogy Izabella valami diplomáciai pókert játszott…”; (Kapy András) „…ujjat húzott az országbíró főispánnal.

Nem is volt maradása sokáig Kállóban.”; „…sokszor azzal kezdték, hogy levertek egy malacot, juhot, majd bort hozattak… s esetleg bottal kényszerítették a gazdát, hogy igyon.”; (Cob Wolfgang tábornok) „nem erőltette meg magát a sietséggel”.

Helyenként az eredeti források nyelvezete is magával ragadó. Álljon itt példának okáért Bakos Gábor kállói főkapitány gyakori mondása: „Ha tudnám, hogy csak két luteránus ember lenne is ez világon, én lennék az harmadik.”

Kemény Jánosnak viszont nincs túl jó véleménye róla: „csak egy hertelen, kapzsi ember… egyéb magaviseletében igen gyermeki, avagy vízelméjű vala”.

Azt meg már csak tekintsük ráadásnak, hogy a könyvet forgatva az erdélyi Széktől a burgenlandi Fraknóig olyan szép történelmi helynevek kerülnek elő, mint Krasznabéltek és Királydaróc, Csetnek és Lelesz, Pálóc és Teplice. A kötet borítóját egy Sicha metszetéről készült rajz (1665) díszíti, a névmutató Drobni Erzsébet munkáját dicséri, a számítógépes munkálatokban közreműködött Rostás Zoltán.

Az utolsó garabonciás – ahogy Nagy Ferenc nevezte elismerő kedvességgel Koroknayt – olyan munkát hagyott ránk, melyet egyaránt jó szívvel ajánlhatunk a szerző tisztelői, a kállói lokálpatrióták, a kor iránt érdeklődők figyelmébe.

Koroknay Gyula: Kállói kapitányok. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Henzsel Ágota. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai.

Nyíregyháza, 2006. 166 p.

Fekete Antal

SZEMLE

251

Az egri káptalan Szent János könyve 1886 óta használhatja a kutatás az egri káptalan ún. Szent János könyvét, azt a gyűjteményt, amely különböző időben és más-más célra készült összeírások és jogbiztosító iratok ösz-szeállításából jött létre. Kiadója, Kandra Kabos az eredeti összeállítás 1643-ban lemásolt példányát tette közzé, azokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a Magyar (Szepesi) Kamara 1587. évi példányáról 1633ban másoltak, illetve a 18. században átmásoltak. Ezt a sokféleséget a kiadó a nyomtatott szövegben akkor nem tudta jelezni, s a sokszor romlott helyneveket sem értelmezte, javította. Ám éppen a kiadás „tökéletlensége” miatt a kutatás alig használta az egyház- és gazdaságtörténet mellett a helytörténetnek is e kiváló forrását. Kovács Béla, a Heves megyei Levéltár volt igazgatója vállalkozott arra, hogy a szövegkritikai vizsgálatai szerint az 1570-ben keletkezett Liber Sancti Johannis eredeti lapszámozását helyreállítsa (1–496), s az alapszöveget – amely az 1–186 közötti oldalakat foglalja magában – közzétegye. Ennek az alapszövegnek azonban ismerjük az 1643. évi, részben kiegészített másolatát (1r–80r folio terjedelemben), a kiadás ezt a szövegvariációt is adja, amivel a magyar szavak, helynevek, pénzbeli értékek és mértékek hét évtizedes változásai is nyomon követhetők vagy javíthatók.

A Szent János könyv az egri püspököt (püspökséget), székeskáptalanját, annak nagyprépostját és méltóságait, a másik, a Szent Péter tiszteletére létesített prépostságot, a püspökség főespereseit és az egri székesegyházban felállított oltárokat megillető javadalmak felsorolását tartalmazza, ezenfelül mindazon települések összeírását olvashatjuk, amely dézsmával tartozik a püspökségnek. Utolsó hat oldalán a bogácsi

plébánia egyházlátogatási jegyzőkönyve, a tihaméri Szent Kozma és Damján plébánia jövedelmeinek összeírása és Forgách Ferenc esztergomi érsek 1614. évi, az egri káptalanhoz írott levele olvasható. Mint már említettük, a Szent János könyvet is tartalmazó kolligátumnak mintegy a fele került most kiadásra.

Szép munka volna annak a 187-487 oldalak (a 488-496. oldalak üresek!) közti szövegnek is a kritikai megjelentetése, hiszen tartalmazza többek között az egri vár 1587. évi urbáriumát, a bárány-, gabona- és a bordézsma összeírását, a káptalan hiteleshelyi működése gyakorlatában használt formulák gyűjteményét, stb.

A Szent János könyv most megjelent kritikai szövege a helytörténészeket pedig különösen érdekelheti: csak e szűkebb Északkelet-Magyaroroszágra vonatkozóan 156 szabolcs-, 3 (!) szatmár-, 69 beregmegyei település nevét hozza, ezekre akkor (s korábban, a középkor folyamán) az egri püspök joghatósága kiterjedt. Találkozunk olyan középkori faluval is, amely erre az időre már prédium, azaz puszta (pl. Bag, Gyomán).

Némelyik elírt névnek az azonosítása azonban nem történt meg, bizonytalan, vagy nem sikerült: a korrekciót csak azért adom néhány megye vonatkozásában közre, hogy a kutatók jövőbeli munkáját megkönnyítsem (az oldalszámot, a mutatót illetően is, zárójelben adom). Így: Kisgőc nincs, csak Kisgejőc (133, 224); a beregi Barabást sohasem hívták Kosztilivkának (124); Chyrebse~Czyrebse = Gerepse (31, 122; jól: 29, 86, 88, 132); Wysel = Újhely (Ugocsa m., 32, a névmutatóból kimaradt); Halank = Salánk (Ugocsa m., 32, a névmutatóból kimaradt); Kerechke~Kereczke = Kékcse (33, 84, 144, ahol az első alak tévesen

252 az Ung m.-i Kereknyével, a második a Bereg m.-i Tiszakerecsennyel azonosítva); Kywth~Kywrth = Kércs (33, 84; 152, ahol Kút és Kürt nemlétező falvakkal azonosítva); Pako = Jákó (33, 165, ahol tévesen Szabolcsbákával azonosítva, ami azért nem lehet, mert Báka neve öt sorral alább szerepel); Deghen~Degen = Döge (34, 123, ahol nincs azonosítva, de Bereg m.-be helyezve); Wagonya~Vagonya = Ugornya (34, 85; 188); Bólchhaza~ Beolczhaza~Boochaza~Boocz haza a (kis-) várdai kerületben fekszik (34, 66), ezért csak Bolttal azonosítható (206); ez a Gégény ma is önálló köz-ség (84, 131); Karas = Karos (88, 141, ahol a Karaszna~Krásnovceval azonosítva); Koldo~Kondó (55, 91) valójában Koldó, a környzete alapján zempléni település, elpusztult falu Rátka határában; a mutatóban (145) feltüntetett Keresztúrok közül (79, 90, 97) egyik sem azonos Mezőkeresztessel! a mutató másik része a zempléni adatokat már részben szétválasztja Bodrog- és Szécskeresztúrra (206, 243).

A tisztánlátás végett: Bodrogkeresztúrra

SZEMLE a 29, 86, 97, Szécskeresztúrra a 29, 87, a fennmaradó 79, 90, 97, 101 pedig a Borsod megyei Hejő- és Sajókeresztúrra vonatkozik, ezek szétválasztására már kevés a helyismeretem. Meglepve kaptam fel a fejem, hogy az ungvári negyedik járásban a mutató (147, 225) szerint a szatmárinak azonosított Kiskolcs szerepel (rossz magyar és román névvel).

Jól azonosított társai (Csertész, Prekopa, Ördögporubka) azonban meggyőztek, hogy két vélt szatmári falut kell törölni az Adattárból: ezek Komoróc (Kyskoch, 53) és Hunkóc (Swnkoch, 53). A romlott szövegből adódó azonosítási hibák – a területre vonatkozó történeti földrajzi adattárak hiányában – nem róhatók fel a közzétevőnek, akinek az egri káptalan Szent János könyve kritikai megjelentetéséért csak hálával tartozunk.

Liber Sancti Johannis Capituli Agriensis – Az egri káptalan Szent János könyve. Közzéteszi: Kovács Béla. Eger, 2005, XX+260 p. (Az egri egyházmegye történetének forrásai 9.)

n. p.

KRÓNIKA

253

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2006. július 1–2007. március 31. Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 279. ÉSIK Sándor: Szabolcs-szatmár-beregi almanach: Arcélek az élvonalból. – Nyíregyháza: InForma Lapés Könyvkiadó Kft., 2004. – 208 p.

280. A gazdasági fejlődés regionális különbségei Magyarországon 2005-ben. – Debrecen: Központi Statisztikai Hivatal Debreceni Igazgatósága, 2006. – 59 p.

281. GINTLI Tibor: „Valaki van, aki nincs”: Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben.

– Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005. – 196 p.

282. GULÁCSY Lajos: Mélységből a magasba: Bizonyságtétel az elmúlt időkről: Gulácsy Lajos önéletírása.

– Mohács: Kárpátaljai Református Egyház Sajtóosztálya, 2005. – 102 p.

283. Három határ mentén Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kistérségei számokban és képekben. – Nyíregyháza: SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, 2006. – 50 p.

284. KÁLLAI János–KISS Mariann: Aki a jelekre figyelt: A szépség magányos zarándokútja. – Nyíregyháza: Color Pack Rt., 2006. – 89 p.

285. KECSKÉS István: Ismerje meg Esze Tamás faluját, Tarpát. – [Debrecen]: Priemon Kisvállalat, 2006.

– 116 p.

és környékén. – Tiszavasvári: Egyesített Óvodai Intézmény, 2004. – 204 p.

290. PAGONYI SZABÓ János: Arany a homokban: Versek.

– Vásárosnamény: Szerző, 2006. – 209 p.

291. PETHŐ Ferenc: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gyümölcstermesztésének története 1945-ig. – Újfehértó: Észak-Keletmagyarországi Gyümölcs Kutatás- Fejlesztési Alapítvány, 2005. – 362 p.

292. TAR Jánosné: A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium jubileumi emlékkönyve, 1806-2006.

– Nyíregyháza: Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium, 2006. – 285 p.

293. A Tiszalöki Vízerőmű. – Tiszalök: Tiszavíz Vízerőmű Kft., 2006. – 42 p.

294. VÁCI Mihály: A napló. – Nyíregyháza: Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület; Budapest: Váci Mihály Kör, 2006. – 52 p.

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 2006.július 1–december 31.

294. PETHŐ József: Állandóság és változás Krúdy utolsó alkotói korszakának stílusáról = Magyar Nyelvőr, 131. évf. 1. sz. (2006) 63–75.; irodalomelmélet 295. EVVA Margit: A tolcsvai Bónis család története = Turul, 80. évf. 1–2. sz. (2006) 6–20.; családtörténet; Bónis Sámuel; Bónis család

286. KUKNYÓ János: A környezeti nevelés SzabolcsSzatmár-Bereg megyében: Mérések, elemzések, tanulmányok. – Nyíregyháza: Megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézet, 2006. – 230 p.

296. FODOR László: Adatok két kisebb mátészalkai családról – a Szűcs (másként Kotman) és a Pap (másként Kisvárdai) család = Turul, 80. évf. 1-2. sz. (2006) 26–31.; családtörténet; Mátészalka

287. KULCSÁR Attila: Lírai házaló: Versek és építészeti grafikák. – Nyíregyháza: Örökségünk Kiadó Bt., 2006. – 138 p.

297. GÖRÖMBEI András: Mélyből jött költészet = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 51–54.; irodalomelmélet; Ratkó József

288. L. GÁL Mária: …csendben Kettesben. – Kótaj: Szerző, 2006. – 123 p.

298. LACZKÓ András: Ratkó József lírájának rétegei = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 87–98.; irodalomelmélet; Ratkó József (1936. 08. 09–1989.

09. 13)

289. OLAJOSNÉ AGÓCS Margit – OPRE Csabáné: Langaméta: Népi gyermekjátékok Tiszavasváriban

254 299. VASY Géza: Egyetlen esély : bátor arcunk = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 99–111.; irodalomelmélet; Ratkó József (1936.08.09– 1989.09.13) 300. BABOSI László: Ratkó József töredékes Bartók-tanulmányának rekonstrukciója = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 130–151.; irodalomelmélet 301. NAGY Gábor: Ratkó József, a halottak költője = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 152–167.; irodalomelmélet 302. CS. JÓNÁS Erzsébet: A szabadságvágy közös motívumai Ratkó és Viszockij költői világában = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 168–188.; műfordítás; irodalomelmélet; Ratkó József (1936. 08.

09–1989. 09. 13)

KRÓNIKA pályakép; pedagógus; Tornyospálca; Agárdy Sándor 314. MOLNÁR József: A Kárpátaljai magyar közösség helyzete, perspektívái = Pro Minoritate, 15. évf. 2–3. sz. (2006) 76–82.; határon túli magyarok 315. MAJNEK Antal: Beszámoló a Kárpátaljai magyarság helyzetéről = Pro Minoritate, 15. évf. 2–3. sz. (2006) 70–75.; határon túli magyarok 316. BÉKÉSI Elemér: A középfokú oktatás jelene és jövője a megyeszékhelyen = Pedagógiai Műhely, 31. évf.

3. sz. (2006) 8–19.; Nyíregyháza 317. OROSZ György: A megidézett múlt = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 3. sz. (2006) 38–52.; népszokás; Aranyosapáti

303. JÁNOSI Zoltán: „Élő fa az idő, és égig ér” = Tariménes, 2. évf. 1. sz. (2006) 189–204.; irodalomelmélet; Ratkó József

318. BODNÁR Zsuzsanna: Nagyanyáink játékai = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 3. sz. (2006) 53–60.; játékok; Sóstói Múzeumfalu

304. BELUSZKY Pál–GYŐRI Róbert: Ez a falu város! = Tér és Társadalom, 20. évf. 2. sz. (2006) 65–81.; városok; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

319. JOÓB Árpád: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye dalairól = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 3. sz. (2006) 61–66.

305. BERTHA Zoltán: Czine Mihály és a protestáns irodalmi hagyományok = Partium, 16. évf. nyár. sz. (2006) 48–54.; pályakép; Czine Mihály (1929–1999) 306. KONYÁRINÉ MÉNESI Tünde: Szakmai beszámoló a Magyar Vöröskereszt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezete által működtetett Anya-Gyermek Segítőotthon munkájáról = Család, Gyermek, Ifjúság, 15. évf. 2. sz. (2006) 42–53.; gyermekvédelem; vöröskereszt; Nyíregyháza 307. LÉNÁRT Béla: Tisza-menti forradalom 1956 = Tariménes, 2. évf. 2. sz. (2006) 3–45.; forradalom; Tiszalöki járás 308. NÉZŐ István: Az 1956-os forradalom és szabadságharc kisvárdai eseményei = Tariménes, 2. évf. 2. sz.

(2006) p. 66-85.

309. BORDÁN Pálma: „Amit velünk tettek, azt jóvátenni nem lehet” = Tariménes, 2. évf. 2. sz. (2006) 86–105.; forradalmár; memoár; Fehérgyarmat; 1956; Tóth László

320. JÁNOSI Zoltán: Kovács Tiborné Czine Mihály-díja = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 3. sz. (2006) 70–71.; kitüntetés; pályakép; könyvtáros 321. PAPP D. Tibor: Pál Gyula művészetéről = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 3. sz. (2006) 72–78.; műelemzés; festőművész; Pál Gyula (1928–1981) 322. DOMOKOS György: Hadmérnöki vita Szatmárról a XVII. század második felében = Hadtörténelmi Közlemények, 119. évf. 4. sz. (2006) 1059–1071.; Szatmári-vár 323. HORVÁTH Sándor: 40 év katedrán = Szabolcsszatmár-beregi szemle 4. sz. (2006) 484–491.; forradalom; Nyíregyháza; Kossuth Lajos Gimnázium 324. FAZEKAS Árpád: Dandos Gyula, a mártír diákvezér = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 41. évf. 4. sz. (2006) 492–496.; forradalmár; Dandos Gyula (1938–1957)

310. LÁSZLÓ Gézáné: 1956 Szabolcs-Szatmár megyében = Tariménes 2. évf. 2. sz. (2006) p. 111–116.

325. D. RÁCZ Magdolna: Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 41. évf. 4. sz. (2006) 497–503.; pedagógus; pályakép; forradalom; Barota Mihály (1922. 11. 12–1995. 04. 05)

311. SZABÓ Antal–ZAJÁCZ Mónika: Konferencia az iskolai lemorzsolódásról = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 2. sz. (2006) 66-67.; általános iskola; konferencia; Nyíregyháza

326. LUPKOVICS György: Árulkodó ÁVH-s jegyzőkönyvek = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 41. évf.

4. sz. (2006) 504–510.; forradalmár; Nyíregyháza

312. VERÉB József: Az értékteremtés példamutatása = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 2. sz. (2006) 68–69.; képzőművészet; pedagógus; Nyíregyháza

327. PETHE László: A tiszavasvári eredményesség titka = Falu, Város, Régió, 12. évf. 4. sz. (2006) 63–65.; településfejlesztés

313. VARGA Gabriella: Aki megtalálta a boldogságot = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 2. sz. (2006) 75–79.;

328. Sípos Ferenc: Vizsgálat az Ungváron keménykedő nemesség ellen, 1704. = Hadtörténelmi Közlemények;

KRÓNIKA

255

119. évf. 4. sz. (2006) 1073–1087.; várak; hadtörténet; Ungvár; Munkács; 1704; Bercsényi Miklós

iskola Nyíregyházán = Új Katedra, 56. évf. 12. sz.

(2006) 23–24.;

329. CSATLÓS Sándor–LIPPAI Gergely: Gondolatok, dilemmák, tapasztalatok a gyermekvédelemről Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében = Család, Gyermek, Ifjúság, 15. évf. 5. sz. (2006) 22–30.;

344. CSÁKI Judit: Most a Hegedűs D. = Premier, 7–8. évf.

12–1. sz. (2006) 44–45.; pályakép; színész; Hegedűs D. Géza

330. GERGELY László: Lelkesedés határparitáson = Piac és Profit, 10. évf. 5. sz. (2006) 24–26.; területfejlesztés; logisztika; Záhony 331. SÁNDOR L. István: Reflektorfényben a nyíregyházi színház = Ellenfény, 11. évf. 5. sz. (2006) 3–10.

332. SÁNDOR L. István: Ez itt az életünk = Ellenfény, 11. évf. 5. sz. (2006) 11–18.; színész; portré; Horváth László Attila; Pregitzer Fruzsina; Avass Attila; Széles Zita; Kuthy Patrícia; Móricz Zsigmond Színház 333. CIEGER András: Az alkudozás küzdőterei = Századok, 140. évf. 6. sz. (2006) 1377–1404.; életrajz; történelem; 1867; Lónyay Menyhért 334. JÁROS László–BIHARI Istvánné: „Diplomás fiatalok elhelyezkedését segítő” munkaerő-piaci program = Munkaügyi Szemle, 50. évf. 6. sz. (2006) 33–36.; foglalkoztatás; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 335. OROSS András: Végvárakból kaszárnyák = Századok, 140. évf. 6. sz. (2006) 1441–1473.; várak; Szatmár; Nagybánya; Nagykároly; Ecsed; Ungvár; Kálló; Kisvárda; 17–18. század 336. ERDŐS Jenő: Cantemus Nemzetközi Kórusfesztivál Nyíregyházán = Zeneszó, 16. évf. 7. sz. (2006.)

10–11.; kórustalálkozó; Cantemus Kóruscsalád 337. WESZELY Balázs: Határon túli magyar színházak XVIII. fesztiválja = Kapu, 19. évf. 6–7. sz. (2006) 143.; színházi találkozó; Kisvárda 338. DUPKA György: Testvéri segítség Kárpátalján át = História, 28. évf. 8–9. sz. (2006) 78–79.; forradalom; megtorlás; történelem; Kárpátalja 339. JUHÁSZ DÓSA János: Merre van Kisvárda = Irodalmi Szemle, 49. évf. 8. sz. (2006) 78–85.; színházi találkozó; Kisvárda; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja

345. KŐVÁRI Orsolya: Fedák Sári = Premier, 7–8. évf.

12–1. sz. (2006) 81–85.; színész; pályakép; Fedák Sári (1879. 10. 26–1955. 05.

05) 346. POLGÁR Zoltán: Kalandozás a szatmár-beregi Szilvaúton = Magyar Turista, 4. évf. 11–12. sz. (2006) 10–11.; turizmus; Szatmár-beregi síkság; Szatmár-beregi Szilva Út Egyesület 347. DALMI Sándor: A jó fa és annak gyökerei = Magyar Demokrata, 10. évf. 26. sz. (2006) 20–21.; zsidóság; Nyírtass; Salamon Berkowitz 348. NOVÁK Gábor: Négyből egy Újfehértón = Köznevelés, 62. évf. 33. sz. (2006) 10–11.; művészeti oktatás; Általános Művészeti Iskola és Pedagógiai Szakszolgálat 349. VARGA Stella: Befogadó iskola – kétszáz éve = Köznevelés, 62. évf. 34–35. sz. (2006) 19–21.; gimnázium; Nyíregyháza; Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium 350. VESZPRÉMI Erzsébet–BOTTA Dénes: Jubileumi tanévnyitó Nyíregyházán = Evangélikus Élet, 71. évf.

37. sz. (2006) 1., 6–7.; gimnázium; évforduló; pedagógus; Nyíregyháza; Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium 351. B. I.: A magánerő-gazdálkodásért = Magyar Mezőgazdaság, 61. évf. 42. sz. (2006) mell. IV–VI.; erdőgazdálkodás; konferencia; beruházás; SzabolcsSzatmár-Bereg megye 352. DUDICS Emese: Minden gondolatom Mátészalka = Nők Lapja, 57. évf. 42. sz. (2006) 89.; kultúra; kitüntetés; Mátészalkai Művészetbarát Egyesület; Pénzes Ottó 2007. január–mácius

340. KOVÁCS Dezső: Egy Vidor hét = Kritika, 35. évf.

10. sz. (2006) 20–21.; színházi találkozó; Nyíregyháza; VIDOR Fesztivál

1. BAGU Balázs: Táncélet a kárpátaljai Bátyúban = Honismeret, 35. évf. 1. sz. (2007) 72–79.; néptánc; Bátyu

341. TABAJDI Gábor–UNGVÁRY Krisztián: Elbocsátott légió? = Rendészeti Szemle, 10. sz. (2006) 5–33.; országos összehasonlító adatokkal; ügynökök; Szabolcs-Szatmár megye; 1956–1963

2. BALÁZSY Eszter: Észak-Alföldi régió = Ma és Holnap, 7. évf. 1. sz. (2007) 59–60.; területfejlesztés

342. CSÁKI Judit: Most a Vidor... = Premier, 7–8. évf.

10–11. sz. (2006) 38–39.; színházi találkozó; Nyíregyháza; Szabolcs-SzatmárBereg megye; VIDOR Fesztivál 343. BODNÁR Mihály: 50 éves az Apáczai Gyakorló-

3. BALOGH Tibor: A félreserdült tudattalan = Criticai Lapok, 16. évf. 1. sz. (2007) 13–14.; színikritika; E. T. A. Hoffmann; Az arany virágcserép; Móricz Zsigmond Színház 4. BEKE György: Móricz Zsigmond Zagyvarékason = Honismeret, 35. évf. 1. sz. (2007) 46–48.

256 5. BOZÓK Ferenc: Krisztus és Csöre = Lyukasóra, 15. évf. 1. sz. (2007) 30–31.; műelemzés; Móricz Zsigmond; Árvácska 6. G. L.: Nagyok oroszföldön = Piac és Profit, 11. évf.

1. sz. (2007) 21–22.; területfejlesztés; logisztika; Záhony 7. KELECSÉNYI László: Krúdy Gyula asszonyai = Könyvjelző, 3. évf. 1. sz. (2007) 60–61.; portré; Krúdy Gyula 8. NÉMETH Nándor–KISS János Péter: Megyéink és kistérségeink belső jövedelmi tagoltsága = Területi Statisztika, 10/47. évf. 1. sz. (2007) 20–45.

9. KERESZTESNÉ VÁRHELYI Ilona: Liturgia semper reformanda? Beszélgetés Bosák Nándorral, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspökével, az MKPK Liturgikus Bizottságának elnökével = Távlatok, 9. évf. 1. sz. (2007) 13–23.; római katolikus egyház 10. UDVARHELYI Nándor: P. Kelemen Didák, a Tisza-vidék misszionáriusa = Jel, 19. évf. 1. sz. (2007) 27–28.; Nyírbátor; Kelemen Didák (1683–1744) 11. ZACHAR József: A rangidős huszártiszt köszöntése = Lovas Élet, 15. évf. 1. sz. (2007) 38–39.; pályakép; Nagy Kálmán 12. NAGY Levente: Önkormányzati választások, 2006 = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz.

(2007) 3–21.

KRÓNIKA 21. JÁNOSI Zoltán: A félelem nélküli szabadság = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 95–98.; festőművész; képzőművészeti kiállítás; Horváth János 22. ANTALL István: Erőss Ildikó korai klasszicizálódása = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 99–101.; képzőművészeti kiállítás 23. BENE János: Vay Ádám (1657–1719) = Honismeret, 35. évf. 2. sz. (2007) 8–11.

24. BORGOS Anna: Vay Sándor/Sarolta: Egy konvencionális nemiszerep-áthágó a múlt századfordulón = Holmi, 19. évf. 2. sz. (2007) 185–194.; életrajz; író; Vay Sarolta 25. CS. SIMON József: Az Észak-Alföldi régió a szomszédokkal is számol = Gazdasági Tükörkép, 7. évf. 2. sz. (2007) 8–9.; területfejlesztés; Észak-Alföldi régió; SzabolcsSzatmár-Bereg megye 26. GOTTFRIED Barna: A Székely Hadosztály 1918– 1919 = Székelyföld, 11. évf. 2. sz. (2007) 73-103.; hadtörténet; Szabolcs vármegye; Szatmár vármegye 27. JUHÁSZ Erika: Keleti szél nyíregyházi hangoló = FolkMAGazin, 14. évf. 2. sz. (2007) 10–12.; ünnepség; Nyíregyházi Főiskola Ének-Zene Tanszéke; Kodály Zoltán

13. BODNÁR Gáspár: A Tisza hajdan és most = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 38–49.; vízrajz; Tisza-folyó; 1886; 1977; 1997; Péch József

28. VÖRÖS Árpád–BEREGSZÁSZI János: „A ti unokáitok vagyunk...” = FolkMAGazin, 14. évf. 2. sz.

(2007) 28., mell. p 2.; néptáncegyüttes; Nyírség Táncegyüttes

14. PITI Ferenc: Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 50–58.; oklevéltan; 1344; 1382; Vay család

29. BALOGH Tibor: A milánói mogyorós csók = Criticai Lapok, 16. évf. 3. sz. (2007) 35–36.; színikritika; Shaffer, Peter; Amadeus. Rend. Tasnádi Csaba; Móricz Zsigmond Színház

15. HENZSEL Ágota: Levéltárba került az ecsedi városkönyv = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf.

1. sz. (2007) 59–62.; Nagyecsed

30. FILEP László: Csehszlovák tábori posta Kárpátalján = Bélyegvilág, 60. évf. 3. sz. (2007) 4–6.; filatélia; Ungvár; Beregszász

16. HAMAR Péter: Móricz Árvácskája = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 63–69.

17. GYARMATI Béla: Emlékezés Váci Mihályra = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 75–78.; Váci Mihály (1924.12.25–1970.04.16) 18. TÓTH Sándor: Irodalomtörténeti bóklászatok = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 70–74.; Tompa Mihály 19. Juan Alberto CABELLO: A túrricsei református templom műemléki vizsgálata = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 79–86.

20. M. VERES Lujza: Túrricse református templomának díszítőfestése és faberendezése = Szabolcs-szatmárberegi Szemle, 42. évf. 1. sz. (2007) 87–90.; műemlékvédelem; Túrricse

31. URBÁN Balázs: Harmonikus hangjegyek = Színház, 40. évf. 3. sz. (2007) 6–7.; színikritika; Shaffer, Peter; Amadeus. Rend. Tasnádi Csaba.; Móricz Zsigmond Színház 32. PETHÉNÉ UJHELYI Marianna: Óvónői eskü a múlt században = Óvodai Nevelés, 60. évf. 4. sz. (2007) 117–118.; óvoda; Tiszavasvári; 1894–1935 33. BORBÉLY Szilárd: Ex libris Fried István – Szomjas Gusztáv hagyatéka = Élet és Irodalom, 51. évf. 5. sz.

(2007) 25.; könyvismertetés; Krúdy Gyula (1878–1933) 34. OCSKÓ Anna: Mellőzött rokonok = Heti Válasz, 7. évf. 10. sz. (2007) 34–35.; Móricz Zsigmond (1879–1942); Móricz Imre; Litkei Molnár; Erzsébet (Csibe) Összeállította: László Gézáné

KRÓNIKA

257

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2007. január 1–március 31.

Január

15. „Ne féljetek!” címmel beszélgetőestet rendeztek Jókai Anna írónővel Nyíregyházán, a református gyülekezeti házban.

1. Mogyorósiné dr. Gábor Hajnalkát nevezték ki az APEH Északalföldi Regionális Igazgatóság igazgatójának.

17. Kemecsén felavatták az egészségügyi központot és a központi ügyeletet.

A Szabolcsi Koncert Fúvószenekar és Majorette Csoport hagyományos újévi koncertet adott a nyíregyházi Bujtosi Szabadidő Csarnokban.

Karádi Zsolt „Ványa bácsi én vagyok” című színházkritikákat tartalmazó kötetét mutatták be a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

Megszünt a megyei közigazgatási hivatal.

Megalakult az Észak-alföldi Regionális Közigazgatási Hivatal Szabolcs-SzatmárBereg megyei kirendeltsége.

18. A szombathelyi képtár textilgyűjteményéből nyílt kiállítás Nyíregyházán, a Városi Galériában.

2. Tornyospálcán negyvenhárom művészetpártoló művész adományából létrejött a Kastély-galéria és egy állandó tárlat.

5. Tomasovszki András 1956-os forradalmár emlékére emléktáblát avattak Nyíregyházán.

Pagonyi Szabó János írót, költőt ART-díjban részesítette a Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend és a Cserhát Művészkör.

6. Elhunyt Burget Lajos, Rózsa Ferenc-, és Aranytollas-díjas újságíró.

10. A Reading the City programsorozat keretében angol nyelvű felolvasóestet tartott Nick Barlay, angol származású író a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

11. Matuz István, fuvolaművész adott koncertet Nyíregyházán a Kodály Zoltán Általános Iskolában a Cantemus bérleti sorozat keretében.

Kálnoki Kis Sándor, miniszterelnöki megbízott részvételével Záhony és térsége fejlesztési programmal kapcsolatban tartottak tanácskozást Kisvárdán.

13. Száncsengés és Böllérverseny elnevezéssel 6. alkalommal rendeztek téli fesztivált Napkoron.

Szatmárnémetiben Szabó Istvánnal, a Szatmár Megyei Tanács elnökével találkozott Fülöp István, a megyei közgyűlés elnöke.

19. Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagyot a kortárs zeneművek elmúlt évi bemutatása során kifejtett kiemelkedő tevékenységéért az ARTISJUS Zenei Alapítvány kuratóriuma részesítette jutalomban.

21. A Magyar Kultúra Napján a szatmárcsekei ünnepség után Nyíregyházán a Váci Mihály Művelődési Központban folytatódott a műsoros megemlékezés.

A Kölcsey Társaság posztumusz emlékplakettjét Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő kapta. Arany Katedra Emlékplakettet kapott Joó Csabáné és Pásztor Attila.

Nyíregyháza Város Kulturájáért Katona Béla-díjjal tüntették ki Bánhidiné Maróti Magdolnát.

Eddigi munkásságának elismeréseként Apáczai Csere János-díjban részesült prof. dr. habil N. Szabó József, a Nyíregyházi Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára.

A Kultúra lovagja kitüntetést megyénkből Vraukóné Lukács Ilona könyvtáros és Szilágyi Melinda, csengeri énektanár vehette át.

258

KRÓNIKA

22. Bemutatták Koroknay Gyula: Kállói kapitányok című kötetét a megyei levéltárban.

12. Czóbel Minka munkásságát bemutató irodalomtörténeti kiállítást rendeztek Kisvárdán, a Városi Könyvtárban.

23. Vásáry Tamás zongoraművész adott hangversenyt Nyíregyházán, a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

13. A Magyar Kodály Társaság Megyei Tagcsoportja és a Móricz Zsigmond Könyvtár vendégei Simándy József operaénekesre emlékeztek, halálának 10. évfordulóján.

27. Ülést tartott az Ung-Tisza-Túr területi Csoportosulás Fehérgyarmaton a vidékfejlesztési programról.

30. Bente Angell-Hansen Norvégia magyarországi nagykövete nyíregyházi látogatása során előadást tartott a Nyíregyházi Főiskolán.

31. „Comics szocialista álruhában címmel mutatták be Kertész Sándor A magyar képregény 1939–1989 c. könyvét a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

A Cantemus Vegyeskar részt vett a II. Nemzetközi Ifjúsági Vegyeskari találkozón az észtországi Tartuban.

14. Illés Eszter fuvolaművész Tóth Anikó zongoraművész kíséretével adott hangversenyt a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában.

15. A Testvérek Együttes evangelizációs koncertjét hallhattuk a Görög Katolikus Hittudományi Főiskolán.

16. A Vécsey Kamara Táncversenyen két elsőhelyezést és más díjakat is megnyert a bashalmi Pipirke néptáncegyüttes.

17. A Megyei Pedagógiai Intézet a művésztanárok műveiből rendezett kiállítást a Krúdy Vigadóban, amelyet a pedagógusok megyebálja követett.

Február

Gábor Dénes-díjat kapott dr. Petis Mihály agrármérnök.

2. Balatoni Péter zongoraművész Liszt Ferenc darabjaiból adott hangversenyt a nyíregyházi Vikár Sándor Zeneiskolában.

A Krúdy Kamarában bemutatták Weöres Sándor A kétfejű fenevad c. darabját.

Történelem a 9. osztályosok számára címmel megjelent Szerényi Róbert és Tar Ferenc, a Krúdy Gyula Gimnázium tanárainak könyve.

5. Megkezdődött a Nyíregyházi Főiskola legrégebbi épületének felújítása. Nyíregyházára látogatott dr. Ferdinand MayrhoferGründbühel, Ausztria magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete.

7. „Párisban járt az Ősz” címmel nyílt meg Karádi Zsolt fotókiállítása a Megyei Könyvtárban.

Zsadányi Zsolt festőművész műveiből láthattunk kiállítást Nyíregyházán, a Pál Gyula Teremben.

9. „A Vikár Sándor Zeneiskolából…” indultam címmel volt növendékek hangversenyét hallhattuk a Vikár Sándor Zeneiskolában.

10. A Móricz Zsigmond Színházban Léner András rendezésében bemutatták Yasmina Reza: Művészet című darabját.

Dusa Gábor fotóiból nyílt kiállítás a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Az „Oktatás, Nevelés Eredményességéért„ díjat és oklevelet kapott a Benczúr Gyula Általános Iskola.

20. Fennállásának 20. évfordulóját rendezvénysorozattal ünnepelte a Zay Anna Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola.

Az Art Misszió Alapítvány szervezésében Papp Ildikó grafikáiból nyílt kiállítás a Térgalériában.

22. Kétnapos rektori konferencia kezdődött a Nyíregyházi Főiskolán.

23. A régió amatőr filmeseinek szentesi seregszemléjén Matyasovszky József, Koncz András, Szitha Miklós, Joób Olivér alkotásait díjazták. Az országos fesztiválra beválogatták és III. díjban részesítették Petrusák János, Ráthay Tibor és társai Szalmazsákos éjszakák című filmjét.

27. A Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolát az „Oktatás, Nevelés Eredményességéért” díjjal tüntették ki.

Tiszadobon, a Réti Mátyás faluházban Sánta Józsefné Bencze Jolán bohócgyűjteményét állították ki.

KRÓNIKA

259

Kovács Szilárd orgonaművész adott hangversenyt a Vikár Sándor Zeneiskolában.

kivitelezése Nyíregyháza, Kisvárda, Mátészalka és Nagyecsed térségében.

28. Nyíregyházán a Jókai téren ünnepélyes keretek között helyezte el a Korzó Üzletház alapkövét Csabai lászlóné polgármester és Magasházi Anikó vezéigazgató.

6. Bernáth Ferenc klasszikusgitár-hangversenyét hallhattuk a Vikár Sándor Zeneiskolában.

Az Észak-Alföldi Munkaügyi Tanács Nyíregyházi kirendeltsége a foglalkoztatás elősegítésére használhatja fel a régiós támogatás 45,9 százalékát.

Március 1. Az Észak-Alföldi Regionális Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság Fehérgyarmaton és Nyírbátorban megszüntette vidéki ügyfélszolgálatát.

Hat Szabolcs megyei településen zárták be a posthivatalt.

Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás Nyíregyházán a Városi Galériában.

Cigány gyerekek, gyerek cigányok címmel láthattunk fotókiállítást a Nyírfa téri Térgalériában.

A magyar pálinka helye és jövője a világ gyümölcspárlatai között címmel országos fórumot rendeztek Újfehértón.

2. Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyt adtak a Vikár Sándor Zeneiskolában.

3. Megszüntették a személyszállítást a Nyíregyháza–Nyíradony vasútvonalon.

Megalakulásának 30. évfordulóját bensőséges kiállítással ünnepelte a Nyíregyházi Fotóklub.

4. Cigány származásu amatőr képzőművészek alkotásaiból (festmény, agyag- és vessző-dísztárgy) nyílt kiállítás Vásárosnaményban, a művelődési házban.

5. A Kodály-évforduló alkalmából négynapos programot rendeztek a Nyíregyházi Főiskola Ének-zene Tanszékén, ahol a hangversenyek mellett Szabó Tibor Kodály-portréját is átadták.

A megyeházán aláírták azt a szerződést, amely után megkezdődhet a megyei települési szilárdhulladék-gazdálkodási rendszer új létesítményeinek tervezése és

7. Janisch Kornélia és Gabulya Márta keramikusművészek alkotásaiból nyílt kiállítás Nyíregyházán a Városi Galériában.

Az „Autópálya vakondnézetből” címmel láthattunk kiállítást Újfehértón a múzeumban.

9. Tiszadadán a művelődési házban az iskola névadója, Holló László Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész eredeti alkotásaiból nyílt kiállítás.

Nyíregyházán a Bujtosi Szabadidő Csarnokban kezdetét vette a Vakáció 2007 Nemzetközi Utazási, Idegenforgalmi és Szabadidő Kiállítás és Vásár.

Megnyílt az V. nagykállói Tavasz Tárlat, ahol 10 alkotó mutatkozott be.

Gabulya Márta és Janisch Kornélia keramikus iparművészek közös tárlatát láthattuk a Pál Gyula Teremben.

10. Hetedik alkalommal 28 iskola részvételével rendezték meg a református iskolák találkozóját Nyíregyházán a Jókai Mór Református Általános Iskolában.

12. Fülöp Mihály és Vincze Gábor Vasfüggöny keleten című könyvét Gecse Géza mutatta be a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

13. A Magyar Sajtó Napja alkalmából elismerésben részesült Györke László. Nagy István Attila Bencs László emlékérmet kapott. Sipkay-díjas lett Balázs Attila. A megyei közgyűlés elnöke bronz emlékérmet adományozott Koncz Nórának, Máthé Csabának és Nábrádi Lajosnak.

14. Újratemették Répássy Mihály 1848-as honvéd tábornok hamvait Kemecsén. A díszpolgári cím adományozása mellett végső nyughelyét kegyeleti parkká alakították.

Megnyitották a Nyíregyházi Művészeti Heteket a Váci Mihály Művelődési Központban. Szász Lula: Életem című könyvének bemutatója után Kátai Ildikó tűzzománc kiállítását láthattuk, majd Marton Éva világhírű operaénekes lépett fel.

15. Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Köztársaság ezüst érdemkereszt kitünte-

260 tést dr. Miklovich Árpád, Boroska Miklós, Papp Jánosné, Szuromi Katalin és Huray Gábor a Magyar Köztársaság arany érdemkereszt katonai tagozatát Dombrády László tü. ezredes kapta. A Bezerédi-díj arany fokozatát Szabó Istvánné, ezüst fokozatát Dankó Lászlóné és dr. Gál József vehette át. Csengerben, a helytörténeti múzeumban „Nemzetünk öröksége” címmel Giriti Ágnes festményeiből nyílt kiállítás.

16. Megkezdődött a XI. Országos Zeneiskolai Zongoraverseny a Vikár Sándor Zeneiskolában.

18. Ramocsaházán 19 helyi lakost avattak a Kamilliánus család tagjává.

KRÓNIKA 24. Negyedik alkalommal rendezték meg Nagykállóban a megyei ifjúsági népzenei találkozót.

A múzeumfaluban hagyományos szatmári népszokásokat elevenített fel a Nyírség Táncegyüttes.

26. A japán Toyohashi gyermekkar és a Yaei Higashi Középiskola Kórusa adott hangversenyt a Cantemus Gyermekkarral a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

A Színházi Világnapon ünnepelte 15. születésnapját a Mandala Dalszínház.

T. Bognár Márta Életmorzsák c. kötetét mutatták be a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

19. Nagy István Attila két évszázad határán c. publicisztikai kötetét Kriston Vizi József mutatta be a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

28. Az észt Revallia Férfikar és a Pro Musica Leánykar lépett színpadra a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

20. Csabai László A hiéna reggelije c. novelláskötét Karádi Zsolt elemezte a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

29. A Debreceni Egyetem Nyíregyházi Főiskolai Kara, ahol elsőként indítottak mentős, egészségügyi informatikus szakot, csatlakozott az ISO-rendszerhez.

A Nyíregyházi Főiskola Gaudemus Kórusa és a finn Suomen Laulu kórus hangversenyét hallhattuk a Váci Mihály Művelődési Központban.

22. Az Európai Unio 50. évfordulója alkalmából az Europe Direct Európai Információs Pont és a Krúdy mozi ünnepi filmhetet szervezett Nyíregyházán.

Bodnár István A magány arcai című kötetét Nyíregyházán a Moon Caféban mutatták be.

Tanya-utak címmel nyílt kiállítás a Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Városi Galéria szervezésében.

30. Az észt nemzeti est keretében a Kodály Zoltán Általános Iskolában a világhírű Revalia észt férfikar adott koncertet, amelyet kiállítással és gasztronómiai bemutatóval kötöttek össze.

Bánffy György színművész tartott önálló estet a Móricz Zsigmond Könyvtárban.

A Jósa András Kórház Oktató Kórházban átadták a felújított pathológiai osztályt.

Tavaszköszöntő hangversenyt rendeztek Újfehértón a kulturális központban.

Felszentelték a sóstói Szivárvány Idősek otthonának új szárnyát és kápolnáját.

31. Tasnádi Csaba rendezésében a Móricz Zsigmond Színházban bemutatták a Csárdáskirálynő című nagyoperettet. Az Országos Színháztörténeti Múzeum gyűjtéséből nyílt kiállítás a Móricz Zsigmond Színház kiállítótermében. A Primavera Balettegyüttes fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte a Váci Mihály Művelődési Központban.

23. Makovecz Imre építész kiállítását Osskó Judit szerkesztő-műsorvezető nyitotta meg Mátészalkán a múzeumban.

A tiszadadai Tájház Helytörténeti Gyűjteményben fizetőeszközökből nyílt kiállítás.

Összeállította: László Gézámé

TARTALOM

történelem PÉNZES SZABOLCS: Alvinczi Eduárd tévhite, avagy a Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban C. TÓTH NORBERT: Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején BARKÓCZY LÁSZLÓ–FÜLÖP LÁSZLÓ: Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán

135 154 164

múltidéző TERDIK SZILVESZTER: Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek FÖLDVÁRI SÁNDOR: A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékeinek magyar művelődéstörténeti vonatkozásai

177 193

természettudomány LENTI ISTVÁN: A bátorligeti Fényi-erdő nagygombái

203

interjú MARIK SÁNDOR: Ma már „lefényképezhetjük” a gondolatokat.

Interjú Bánki M. Csaba pszichiáter főorvossal

213

valóság IFJ. ALMÁSY SÁNDOR: Munkaerő Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyéni gazdaságaiban SIPOS LÁSZLÓ: Europa Nostra-díjas templomaink

231 235

szemle A Megyei Önkormányzat négy évéről (2002–2006) (n. p.)

A látszat és ami mögötte rejlik (Máriás József) Megyei értékgyarapítóink emlékalbuma (Sallai József) „Tariménes” elindult (Galambos Sándor) Könyv az „utolsó garabonciásról” (Fekete Antal) Az egri káptalan Szent János könyve (n. p.)

241 242 244 246 249 251

krónika Bibliográfia 2006. július 1–december 31.

Eseménynaptár 2006. július 1–december 31. (László Gézáné)

borító III.

253 257