Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2007/1. szám by Szemle

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLII. évfolyam

2007. február

1. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: Antall István irodalmi szerkesztő, Budapest Bodnár Gáspár igazgató, FETI-KÖVIZIG Nyíregyháza Cabello, Juan régész, ÁMRK Budapest Földvári Sándor adjunktus, Kaposvár Galambos Sándor levéltáros, Nyíregyháza Gyarmati Béla újságíró, Miskolc Hamar Péter c. igazgató, Fehérgyarmat Henzsel Ágota főlevéltáros, Nyíregyháza Jánosi Zoltán főigazgató, Nyíregyháza Karádi Zsolt főiskolai tanár, Nyíregyháza Koppány Zsolt M. Veres Lujza művészettörténész, ÁMRK Budapest Máriás József újságíró, Nyíregyháza-Szatmárnémeti Molnár Gál Péter újságíró, Budapest Nagy Levente főiskolai hallg. Nyíregyháza Piti Ferenc tudományos főmunkatárs, SZTE Szeged Szoboszlai Katalin Tóth Sándor ny. ezredes, helytörténész, Nyíregyháza Tóth Sándor szobrász és éremművész, Nyíregyháza Vida István egyetemi tanár, ELTE Budapest Zsoldos Ildikó tanársegéd, Nyíregyháza

A címlapon a túrricsei református templom A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

2 p.

valóság Nagy Levente

Önkormányzati választások, 2006 A közügyekben való részvétel demokratikus alapjog. Ez a részvétel lehet közvetlen, amikor a közösség tagjai nem képviselõk útján irányítják a társadalmat, hanem maguk vesznek részt a közügyekben, és lehet közvetett, amikor a polgárok képviselõik útján hozzák meg döntései ket. Az elõbbit közvetlen demokráciának nevezzük, melynek megnyilvánulási formája napjainkban többnyire a népszavazás. Az utóbbit képviseleti demokráciaként szokás emlegetni, és lényege, hogy az arra jogosultak elõre rögzített szabályok mentén hatalmaznak fel egyeseket képviseletükre és a hatalom ideiglenes gyakorlására. A felhatalmazási folyamatot választásnak nevezzük, amelynek eljárását és periodicitását alkotmány rögzíti. A választások Magyarországon, mint minden demokratikus államban, országos, illetve helyi szinten történnek. Ez nem a véletlen eredménye, hiszen a képviseleti demokrácia alapvetõ követelményei közé tartozik a hatalom klasszikus értelemben vett megosztása törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatói hatalmakra, valamint a hatalom leosztása országos, illetve helyi szintekre. Az országos szinten történõ választások (országgyûlési választások) eredménye meghatározza az Országgyûlés összetételét, és eldönti azt, hogy melyik politikai párt vagy pártok fogják ellátni a kormányzási feladatokat. A helyi szinten történõ választások (önkormányzati választások) a községek, a városok, valamint a fõváros polgármesterének személyérõl döntenek, meghatározzák a községek, a városok és a fõváros képviselõ-testületének, valamint a megyék közgyûléseinek összetételét. Míg az Országgyûlés és a kormány tagjait a választópolgárok az országos szintû feladatok ellátására hatalmazzák fel, addig az önkormányzatok a helyi ügyek szabályozására és igazgatására kapnak felhatalmazást. Magyarországon a 2006-os országgyûlési, illetve önkormányzati választásokat nagy érdeklõdés elõzte meg. Az érdeklõdés a választásokat követõen sem látszott alábbhagyni, hiszen az eredmények vélt vagy valós következményeinek folytonos elõrejelzése központi szerepet kapott a közéletben. Jelen tanulmány az önkormányzati választások rövid ismertetése. A terjedelmi keretek miatt a teljességre való törekedés nélkül közelítem meg a kérdést, ezért csak a következõ szempontok kapnak teret benne: 1. A helyi önkormányzati választások jogi háttere; 2. Az önkormányzati választások rendszere; 3. A 2006-os önkormányzati választások országos eredményei; 4. Szabolcs-SzatmárBereg megye 2006-os önkormányzati eredményei.

Nagy Levente

A helyi önkormányzati választások jogi háttere Hazánkban a helyi önkormányzás jogát alkotmány garantálja, és ez a jog a községek, a városok, a fõváros, illetve a megyék közösségét illeti meg. A helyi önkormányzati jogokat és kötelezettségeket törvény határozza meg, az önkormányzat hatáskörének jogszerû gyakorlása pedig bírósági védelemben részesül. A polgármesterek, illetve a képviselõtestületek választására minden negyedik év októberében kerül sor. A testületek megbízatása a következõ önkormányzati választás napjáig tart. Abban az esetben azonban, ha jelöltek hiányában elmarad a választás, a képviselõ-testület megbízatása meghosszabbodik az idõközi választás napjáig. A polgármesterek megbízatása az új polgármesterek megválasztásig tart. Az önkormányzatok jogi hátteréhez tartozik, hogy a helyi önkormányzatokról szóló törvény elfogadásához a jelenlévõ országgyûlési képviselõk kétharmadának szavazata szükséges, és ugyanilyen szavazataránnyal korlátozhatók az önkormányzatok alapjogai is.

Az önkormányzati választások rendszere. A magyar önkormányzati választásokon szavazhatnak mindazok, akik az országgyûlési választásokon választójoggal rendelkeznek. Szavazhatnak ezenkívül azok is, akik nem magyar állampolgárok, de letelepedettként élnek Magyarországon. Az önkormányzati választások rendszerét nyugodtan nevezhetjük differenciált rendszernek, hiszen külön eljárás vonatkozik a 10 000-nél kevesebb lakost számláló településekre, a 10 000-nél nagyobb lélekszámú településekre, valamint a fõvárosi és megyei közgyûlések tagjainak megválasztására. Ha nincs is e differenciáltságra kielégítõ magyarázat, mindenképp az eltérés indoklásaként szolgálhat az a szociológiai tény, hogy a kis lélekszámú településeken viszonylag nagy a valószínûsége, hogy a választópolgárok személyesen is ismerik a jelölteket, aminek következménye lehet, hogy kevésbé érvényesül a pártosodás. A nagyobb településeken viszont várható, hogy a jelöltek személyes ismertsége jóval kisebb, ezért a választók pártpreferenciája válik meghatározóbbá. A választói magatartást tehát más tényezõk befolyásolhatják, mint a kistelepüléseken, és ehhez próbál igazodni a választási rendszer. A fõvárosi és a megyei közgyûlés megválasztásának eljárása az országgyûlési választásokhoz hasonlít leginkább.

A 10 000-nél kevesebb lakosú települések Polgármesterjelölt az lehet, akinek az adott településen sikerül elérnie a választópolgárok legalább 3 százalékának ajánlását. A polgármester-választás egyfordulós, a relatív többség elve alapján történik, vagyis polgármester az lesz, aki a legtöbb szavazatot gyûjti be. Ami a képviselõ-testületet illeti, minden 10 000-nél kevesebb lakost számláló település egy választókerületet alkot. A jelölés feltétele a településen választójoggal rendelkezõk 1 százalékának ajánlása. A képviselõ-testület létszáma a település lakosságszámához igazodik: ha a település lakossága 100-nál kevesebb, akkor a képviselõk száma 3. A 600-nál kevesebb lélekszámú település esetében a képviselõk száma 5,

Önkormányzati választások, 2006

600 és 1300 közötti lakossal rendelkezõ településekben 7, 3000-es lélekszámig 9, továbbá, 5000-ig 11, és végül 5000-nél több, de 10 000-nél kevesebb lelket számláló településeken 13 helyi mandátum osztható ki. A választópolgár annyi jelöltre szavaz, ahány képviselõ választható meg az adott kerületben. Ha egy település lakosainak száma például 5000 és 10 000 között van, akkor 13 szavazatos rendszerrõl beszélhetünk. Ez a rendszer kapta a „kislistás” elnevezést. A szavazólapra minden olyan jelölt neve felkerül (ábécé sorrendben), akinek megvan az 1%-os ajánlás. E relatív többségû rendszerben, az a 13 jelölt fog mandátumhoz jutni, akiknek a legtöbb szavazatot sikerült megszerezniük. Abban az esetben, ha két jelölt egyenlõ számú szavazatot kap, sorsolással állapítandó meg, hogy ki fog bekerülni. Ha a kislista egyik „gyõztes” tagját például polgármesternek is megválasztották, akkor a jelöltet törlik a listáról, és helyébe a „vesztesek” közül legtöbb szavazattal rendelkezõ jelölt lép. E választási rendszer egyik sajátossága, hogy az urnák elé állóknak alkalma nyílik, hogy a képviselõ-jelöltekbõl egy „érdekes” összetételû politikai koalíciót alkothassanak, hiszen egy idõben szavazhatnak különbözõ pártok, helyi szervezetek jelöltjeire, illetve független jelöltekre. A választáson résztvevõk számaránya (érvényességi index), vagy meghatározott számú szavazat elérése (eredményességi mutató) itt nincs, ezért nem kerül sor második fordulóra. Ebben az egyfordulós választási rendszerben azok a jelöltek lesznek képviselõk, akik a legtöbb szavazatot kapják.

A 10 000-nél több lakosú települések A 10 000 és 100 000 közötti lakosságszámmal rendelkezõ településeken a polgármester-jelölés feltétele a választópolgárok 2 százalékának (de legalább 300 szavazópolgár), a 100 000 fölötti városokban a szavazók 1 százalékának (de legalább 2000 lakos) ajánlása. A kistelepülésekhez hasonlóan, polgármester az a jelölt lesz, aki a választásokon a legtöbb választópolgár bizalmát élvezi. A képviselõ-testület megválasztása viszont eltér a kistelepülésekétõl. A 10 000-nél több lakossal rendelkezõ települések kerületeiben a vegyes választási rendszert alkalmazzák. Ennek célja, hogy az egyéni választási rendszer aránytalanságait enyhítse valamelyest. E rendszer szerint a választópolgárok szavaznak egyéni jelöltekre, szavazatuk azonban a pártra leadott szavazatnak is minõsül. Az egyéni jelölés feltétele a választópolgárok 1 százalékának ajánlása, a kompenzációs lista esetében pedig az egyéni választókerületek legalább 25 százalékában jelöltállítás. Egyéni választókerületi képviselõ az lesz, aki a legtöbb szavazatot gyûjti be, az arányossági vagy kompenzációs listáról a pártok a töredékszavazatok arányában kapnak mandátumot (töredékszavazatnak számítanak azok a szavazatok, amelyekkel a jelölõ pártnak nem sikerül mandátumot szereznie az egyéni választókerületben). A képviselõ-testület tagjainak száma a település lakosságszámához igazodik: a 10 000 és 25 000 közötti lakossal rendelkezõ településen 10 egyéni választókerület van, és 7 jelölt listáról jut be; 25 000 és 50 000 közötti nagyságrendû települések esetében 14 egyéni jelölt kap mandátumot, és 9 jelölt a kompenzációs listáról jut be a testületbe. Továbbá, 60 000-ig e számok 15-re, illetve 10-re nõnek, 70 000-ig mindkét szám eggyel, azaz 16-ra, illetve 11-re nõ. Az ennél több lélekszámmal rendelkezõ városokban minden további 10 000 lakos után „jár” egy egyéni, és minden 15 000 lakos után pedig egy

Nagy Levente

listás mandátum. Ezek alapján tehát, egy 65 000 lakossal rendelkezõ város esetében a képviselõ-testület létszáma 27 (16 egyéni és 11 listás), míg egy 95 000-es nagyságrendû városban például az egyéni mandátumok száma az elõbbihez képest 3-mal nõ, míg a kompenzációs mandátumok száma 2-vel. A képviselõ-testület létszáma tehát 32 (19 egyéni és 13 kompenzációs). Az egyéni és a listás mandátumok az összes mandátum körülbelül 60, illetve 40 százalékát teszik ki. E vegyes rendszerben a következõképpen történik a választás: a választópolgárok a saját kerületükben induló egyéni jelöltek közül szavaznak választottjukra. Képviselõ az lesz tehát, akire a legtöbben szavaznak. A szavazólapon szereplõ többi jelöltre leadott szavazatokat pártonként vagy szervezetenként összesítik a többi kerületben vesztes jelöltekre leadott szavazatokkal. Az összesített töredékszavazatok arányában jutnak mandátumhoz az egyes pártok (Az alkalmazott számítást módosított SainteLague módszerrel végezzük, amelynek lényege, hogy az egyes pártokra leadott szavazatokat elõször 1.4-el, majd 3-mal, 5-tel, 7-tel stb. osztjuk). Viszonylagos bonyolultsága ellenére a vegyes rendszer jelentõsége, hogy a képviselõtestület nem lehet egyetlen párt testülete. Ennek magyarázata, hogy egy 17 tagú testülettel rendelkezõ település esetében például a település 10 egyéni kerületre van felosztva. Még akkor sem jöhet létre egypárti testület, ha egy pártnak sikerül mind a 10 kerületben gyõznie, hiszen a további 7 mandátumot értelemszerûen más pártoknak vagy szervezeteknek lehet csak kiosztani. Bármilyen elsöprõ népszerûségnek örvendjen is egy párt egy 24 000 lakossal rendelkezõ településen, nem kaphat 10 mandátumnál többet, és így „ellenfelei” a többi 7 mandátumon osztozhatnak a kompenzációs játékszabályoknak köszönhetõn.

A fõvárosi képviselõtestület megválasztása A 23 kerületi polgármestert és a fõpolgármestert is közvetlenül választják. A polgármesterek jelölésének feltétele a kerület választópolgárai legalább 1 százalékáának ajánlása. A fõpolgármester esetében ez a feltétel enyhül, hiszen itt elegendõ a fél százalékos ajánlás is. A fõvárosban kétszintû önkormányzat mûködik: egyfelõl egy 66 mandátumos fõvárosi képviselõ-testület (Budapest Fõváros Közgyûlése), másfelõl az egyes kerületek önálló képviselõ-testülete. A fõvárosi közgyûlés tagjait a választópolgárok listán választják. Listát az a párt indíthat, amelynek legalább 6 fõvárosi kerületben sikerült listát állítania (A kerületi listaállítás feltétele megegyezik a 10 000-nél több lakosú települések idevonatkozó feltételeivel). Annak a pártnak viszont, amelyik mandátumot akar kapni, át kell ugornia a 4 százalékos küszöböt. A kerületi testületek esetében a 10 000-nél több lakosú településekre vonatkozó választási szabályokat alkalmazzák. A hatáskörök elvileg el vannak osztva a fõváros és az egyes kerületek között.

A megyei közgyûlés A megyei közgyûlés tagjait a megye területén lakó választópolgárok választják meg, azzal a megszorítással, hogy a megyei jogú városok választópolgárai nem szavazhatnak. Ez

Önkormányzati választások, 2006

gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy olyan megyében, amelyben közel 444 000 nyilvántartott választópolgár él, de ezek közül több mint 100 000 választópolgár egy megyei jogú város lakosa, a megye választópolgárainak közel 23 százaléka nem szólhat bele a közgyûlés összetételének meghatározásába. Erre kielégítõ magyarázatot nehéz találni. Az a párt vagy szervezet állíthat listát, amelynek sikerült a szavazatra jogosultak legalább 0,3 százalékától ajánlást begyûjteni. A megyei közgyûlés választásán függetlenek nem indulhatnak. Értelemszerûen ez pártelvûbb, mint a települések választási rendszere, ahol függetlenek is indulhatnak. A megye területét két választókerületre osztják: az egyikbe a 10 000-nél kevesebb lakosú települések, a másikba értelemszerûen a 10 000nél nagyobb lélekszámmal rendelkezõ települések tartoznak (A listaindítás feltételét egymástól függetlenül kell elérni a két kerületben). A két kerülethez tartozó lakosság arányában határozzák meg a közgyûlés tagjainak számát. A fõvárosi közgyûlés választásától eltérõen, a megyei közgyûlésen nincs megszabva bejutási küszöb. A mandátumokat a módosított Sainte-Lague formula segítségével osztják ki mindkét kerületben.

A 2006-os önkormányzati választások országos eredményei Közvetlenül az önkormányzati választásokat megelõzõen az elõrejelzésekbõl (és jóslásokból) nem lehetett pontosan felmérni, hogy mekkora politikai válsággal állunk szemben (ha egyáltalán lehetett tényleges politikai válságról beszélni), és azt sem lehetett tudni, hogy ez miként fog lecsapódni az önkormányzati választásokon való részvételben. Politikai válság jele elvileg lehet a választásokon való szokatlanul magas részvételi arány, és az egyik fél elsöprõ gyõzelme (büntetés a válságot, elégedetlenséget elõidézõ tábor számára), de lehet a politikával szembeni tömeges közöny megnyilvánulása, a példátlanul alacsony részvétel is. A 2006-os helyi választásokról egyik sem mondható el, hiszen a részvétel a korábbi önkormányzati választások részvételi arányaihoz képest nem volt szembetûnõ. Az országos részvételi arány 2006-ban 53.12 százalék, míg négy évvel korábban 51.1 százalék volt. Sejteni lehetett azonban az erõviszonyok felcserélõdését a 2002-es helyi, valamint a 2002-es, illetve 2006-os országos választási eredményekhez képest. Ha nem is annyira egyértelmûen, mint amennyire azt jó néhány elemzõ érezte és éreztette, de elmondhatjuk, hogy a 2006-os helyi választások komoly fordulatot hoztak, hiszen a kormánypártok számos helyen látványos vereséget szenvedtek. (Az viszont megválaszolatlan kérdés marad, hogy ez a fordulat milyen hosszú távra szóló jelentõséggel fog bírni).

Polgármester-választások 2006-ban összesen 3173 településen tartottak polgármester választásokat, amelyekbõl 165 település 10 000 feletti, 3009 település pedig 10 000 alatti. A választásokon induló 100 politikai párt, szervezet, egyesület és független közül a parlamenti pártok, valamint a függetlenek szereplését vizsgáljuk meg. A polgármesterek megválasztásánál érdekes adatot nyújthat a pártpreferencia szerinti szavazatok száma, azonban a megválasztott polgármesterek számát illetõen nyilván figyelembe kell vennünk a települések nagy-

Nagy Levente

ságát, mert ennek figyelmen kívül hagyásával a szám szerinti országos összesítés nem nyújthat valós képet. Arról van szó ugyanis, hogy egy párt nem mondható kevésbé népszerûnek egy másik párthoz képest pusztán azért, mert három 100 000 fölötti lakossal rendelkezõ városban az õ jelöltjei lettek polgármesterek, míg a másik politikai tábor öt jelöltjét választották polgármesternek öt 10 000 alatti kistelepülésen. A polgármesterjelöltekre leadott szavazatok összesítése mellett tehát célszerû külön megnézni a fõvárosban, a megyei jogú városokban és a többi településen elért eredményeket, majd összehasonlítani ezeket a korábbi választások eredményeivel. 1. táblázat: A pártok szereplése a polgármester-választásokon (szavazatok)

Település

Jelölõ szervezetek kormánypártok ellenzéki pártok

Budapest Megyei jogú városok Többi 10 000 lakos feletti város 10 000 lakos alatti települések ÖSSZESEN

más

365 016 (47,26%) 344 837 (43.19%) 309 983 (36,02%) 130 695 (7,19%)

341 379 (44,97%) 380 435 (47,65%) 379 292 (44,07%) 182 815 (10,05%)

60 042 (7,77%) 73 136 (9,16%) 171 374 (19,91%) 1 505 414 (82,76%)

1 150 531 (27,07%)

1 289 921 (30,35%)

1 809 966 (42,58%)

A táblázatban feltüntetett adatok jól mutatják, hogy Budapesttõl „lefelé” haladva a kormánypártok népszerûsége látványosan csökkent, míg a függetlenek és mások jelöltjei fölényes gyõzelmet arattak a kistelepüléseken. 2. táblázat: A pártok szereplése a polgármester-választásokon (mandátumok)

Település

Budapest 100 000 lakos feletti városok Megyei jogú városok Többi város 10 000 lakos alatti települések ÖSSZESEN *

Jelölõ szervezetek kormánypártok ellenzéki pártok

más

13 5 7 37 105

8 3 15 61 165

2 1 21 2725

162 (5,13%)

249 (7,88%)

2749 (86,99%)

* Ha a táblázatban feltüntetett települések számát összeadjuk az összeg nem 162, illetve 249 lesz, hanem 167, illetve 252. A különbség abból adódik, hogy a 100 000 lakos fölötti városok száma (5+3) kétszer szerepel: a 100 000 feletti városoknál és a megyei jogú városoknál is.

Önkormányzati választások, 2006

Említésre méltó az ellenzéki pártok fölénye a kormánypártokhoz képest (249–162), hiszen négy évvel korábban az MSZP és SZDSZ összesen 256 (178 illetve 78) polgármesterrel büszkélkedhetett (7,61%), szemben a 192-vel (5,71%), amennyit a Fidesz-nek (123) és az MDF-nek (69) sikerült összegyûjtenie. A fõvárosban a fõpolgármesteri csatát ez alkalommal is a kisebbik kormánypárti jelölt nyerte 47,25 százalékkal, míg a jobboldali jelölt 44,97 százalékot ért el, de ez a 2,3 százalékos gyõzelem jóval szorosabb küzdelmet jelentett az SZDSZ-es polgármester számára, mint a négy évvel korábbi, amikor a független jelölt Schmitt Pállal szemben 11 százalékos elõnyt szerzett. A fõvárosban a kormánypárti polgármesterjelöltekre 365 016 (47,26%) választópolgár szavazott, míg az ellenzéki jelöltekre 347 379-en (44,97%) adták voksukat. A mandátumkiosztásnál viszont aránytalan eredmény született, hiszen az 1,05 százalékos szavazatarány (365 016/347 379) mellett 1,62 százalékos mandátumarány született (13/8) a kormánykoalíció jelöltjei javára. A 2002-es választásokon 17 MSZP–SZDSZ, 4 Fidesz és 2 parlamenten kívüli (1 független, 1 civil) polgármestert választottak a szavazópolgárok, ami viszont 74%-os kormánypárti fölényt jelentett a 17 százalékos ellenzéki szerepléssel szemben. A 100 000-nél több lakosú városok (Debrecen, Miskolc, Szeged, Pécs, Gyõr, Nyíregyháza, Kecskemét, Székesfehérvár) többségében szintén a kormánypártok jelöltjeibõl kerültek ki a polgármesterek, hiszen a jobboldalnak csupán Debrecenben, Gyõrött, illetve Kecskeméten sikerült gyõznie. A korábbi polgármester-választáshoz képest mindössze annyi változás történt, hogy 2002-ben Gyõrött is az MSZP polgármesterjelöltje gyõzött. A megyei jogú városok (összesen huszonhárom) összesítésében, amint a táblázatból is látható, a jobboldal volt sikeresebb 47,7 százalékkal, maga mögé szorítva a 43,1 százalékot begyûjtõ baloldalt. Miskolc, Szeged, Pécs, Nyíregyháza és Székesfehérvár mellett a baloldalnak Szombathelyen és Dunaújvárosban sikerült polgármestert állítania, míg Egerben az Egri Lokálpatrióta Egyesület (ELE) polgármester-jelöltje gyõzött. A többi megyei jogú városban (szám szerint 15) jobboldali gyõzelem született. Összehasonlítva a 2002-es eredményekkel, azt láthatjuk, hogy a 7–15-ös arány mindenképp nagy fordulatot jelentett a jobboldal javára a 2002-es eredményekhez viszonyítva, hiszen akkor a baloldal 16 megyei jogú városban könyvelhetett el gyõzelmet a csupán 6 jobboldalival szemben. (2002-ben 22 megyei jogú városunk volt, azóta Érd is azzá emelkedett). A kisebb városokban egyértelmû az ellenzéki polgármesterek gyõzelme, míg a 10 000 alatti településeken a függetlenként induló jelöltek jeleskedtek.

Nagy Levente

Képviselõtestületi választások 3. táblázat: A pártok szereplése a települési önkormányzatok választásán (szavazatok) Település

Budapest 10 000 lakos feletti városok 10 000 alatti települések

ÖSSZESEN

Jelölõ szervezetek kormánypártok ellenzéki pártok

más

344 984 (45,15%) 585 608 (35,66%) 706 909 (5,78%)

344 300 (45,20%) 759 563 (46,25%) 1 488 166 (12,17%)

73 727 (9,65%) 297 140 (18,09%) 10 028 095 (82,05%)

1 637 501 (11,19%)

2 593 029 (17,72%)

10 398 962 (71,09%)

4. táblázat: A pártok szereplése a települési önkormányzatok választásán (mandátumok) Település

Budapest 10 000 lakos feletti városok 10 000 alatti települések

ÖSSZESEN

Jelölõ szervezete kormánypártok ellenzéki pártok

más

309 (48,74%) 1 003 (35,11%) 489 (2,28%)

293 (46,21%) 1 371 (47,99%) 1 578 (7,34%)

32 (5,05%) 483 (16,90%) 19 424 (90,38%)

1 801 (7,21%)

3 242 (12,98%)

19 939 (79,81%)

A 23 fõvárosi kerületbõl 12-ben kormánypárti, 9-ben ellenzéki többség alakult ki, míg két kerületben (IX. és XXIII.) egyenlõ számban képviselteti magát a két tábor. A kormánypárti gyõzelem ellenére, a 12/9-es arány komoly változást jelent a 2002-es eredményekhez viszonyítva, amikor az ellenzéknek mindössze két kerületben (I. és XII.) sikerült többséget elérnie. A 100 000 feletti városokban az arány: 136/153. Ez úgy oszlik meg, hogy 3 városban (Miskolc, Szeged, Pécs) baloldali, míg öt városban (Debrecen, Gyõr, Nyíregyháza, Kecskemét, Székesfehérvár) jobboldali többség alakult ki. Az viszont igaz, hogy egyes városokban, a képviselõtestületi többséget a függetlenként bekerülõ tagok megfordították azáltal, hogy koalícióra léptek a kormánypárti frakcióval. 2002-ben a 189 kormánypárti képviselõvel szemben a nyolc legnagyobb város önkormányzati testületébe 98 ellenzéki képviselõ jutott be, s ezzel csupán Debrecenben és Kecskeméten sikerült többséget kiharcolni. A többi megyei jogú városban a kormánypártoknak 151, míg az ellenzékieknek 203 képviselõt sikerült bejuttatni a testületekbe. Az összes megyei jogú város tekintetében a

Önkormányzati választások, 2006

baloldal 6 városban szerzett többséget, (Miskolc, Szeged, Pécs, Eger, Dunaújváros, Tatabánya), míg az ellenzéknek 15 városban sikerült gyõznie (Veszprém és Salgótarján testületeibe 10–10, illetve 11–11 képviselõ jutott be a két tábor részérõl, amit „döntetlennek” minõsíthetünk). 2002-ben csupán 5 megyei jogú városban sikerült az ellenzéknek többséget elérnie (Debrecen, Kecskemét, Hódmezõvásárhely, Kaposvár, Zalaegerszeg), a többiben kormánypárti gyõzelem született. A többi városban fokozódott az ellenzéki siker, míg a 10 000 alatti településeken, amint az a táblázatból is jól látható, elsöprõ a függetlenek gyõzelme (Itt azonban újból felmerülhet a független jelölteknek a képviselõtestületen belüli tényleges párthoz tartozásának kérdése).

Megyei közgyûlési választások A megyei közgyûlési választási eredmények mutatnak rá talán a leginkább a 2006-os önkormányzati választások két lényeges következményére: elsõsorban arra, hogy a 2002es önkormányzati, valamint a 2006-os parlamenti választásokhoz képest jelentõs fordulat történt a jobboldal javára, másodsorban pedig arra, hogy a nagyvárosoktól a kistelepülések felé haladva a baloldal fokozatosan veszített teret, míg a jobboldali jelöltek támogatottsága a nagyvárosoktól a kistelepülések felé fokozódik. 5. táblázat: A pártok szereplése a megyei közgyûlési választásokon (szavazatok) Település

Budapest 10 000 lakos feletti városok* 10 000 alatti települések ÖSSZESEN

Jelölõ szervezet kormánypártok ellenzéki pártok

más

367 481 (47,46%) 341 217 (39,94%) 577 921 (32,44%)

367 162 (47,42%) 444 565 (52,04%) 982 581 (55,15%)

39 633 (5,12%) 68 539 (8,02%) 221 042 (12,41%)

1 286 619 (37,73%)

1 794 308 (52,62%)

329 214 (9,65%)

* Megyei jogú városok nélkül

6. táblázat: A pártok szereplése a megyei közgyûlési választásokon (mandátumok)* Település

Budapest** 10 000 lakos feletti városok 10 000 alatti települések ÖSSZESEN

Jelölõ szervezet kormánypártok ellenzéki pártok

más

33 (50,00%) 119 (43,12%) 192 (34,35%)

33 (50,00%) 154 (55,80%) 333 (59,57%)

0 (0,00%) 3 (1,08%) 34 (6,08%)

344 (38,18%)

520 (57,71%)

37 (4,11%)

* A mandátumokat a módosított Saint-Lauge-módszerrel számítják ki. ** Fidesz–KDNP 30 mandátum, MDF 3 mandátum, MSZP 24 mandátum, SZDSZ 9 mandátum.

Nagy Levente

Mind a 19 megyei közgyûlésben ellenzéki többség alakult. A 2002-es helyi választásokhoz képest a 2006-os közgyûlési választási eredmények képezik talán a legnagyobb fordulatot, hiszen 2002-ben 16 megyei közgyûlés a baloldal kezében volt, míg a jobboldal mindössze 3 megye közgyûlésében képviselt többséget. A szavazatok százalékarányából is érzõdik a komoly fordulat, hiszen a 2002-es összesítésbõl kiderül, hogy a baloldalra közel 16 százalékkal többen szavaztak, mint a jobboldalra. A 48,6 százalékos szavazatarány mellett a baloldal összesen 514 mandátumot gyûjtött be, ebbõl 434-et az MSZP. Az ellenzéki pártokra 32,8 százalékban szavaztak, s a Fidesznek mindössze 325 mandátum jutott. Az utolsó önkormányzati választásokon ez az arány, amint a táblázatból is látszik, megfordult a jobboldal javára. Az ellenzéki tábornak a szavazatok 57,51 százalékát sikerült begyûjtenie, s a Fidesz számára ez 520 mandátumot jelentett. A baloldalra ez alkalommal 38,18 százalékban voksoltak a szavazók, s az MSZP mérlege mindössze 344 mandátum. A 2002-es megyei közgyûlési választásokon a két nagy tábor közötti parlamenti erõviszonyok tükrözõdtek. Más szavakkal, a pártpreferencia többnyire nem változott az országos, illetve a helyi szinten. 2006-ban azonban jelentõs fordulatnak lehettünk szemtanúi, hiszen a parlamenti választásokon a kormánypártok mindegy 20 százalékkal szereztek több parlamenti helyet, mint ellenzéki társaik (210–175), míg a megyei közgyûlésekben az ellenzéki képviselõknek 51 százalékkal több mandátumhoz sikerült jutniuk, mint kormánypáti társaiknak. Az eddig bemutatottak alapján célszerû lehet néhány következtetésben összefoglalni a 2006-os önkormányzati választásokat. A részeredmények részletesebb bemutatása nélkül is látható, hogy a 2002-es helyi választásokhoz, majd a 2006-os parlamenti választásokhoz viszonyítva a 2006-os önkormányzati választások lényeges fordulatot hoztak a két politikai tábor erõviszonyai között. A fõvárosban, valamint a 100 000 fölötti városokban (egy-két kivétellel) viszonylag kiegyenlített volt a verseny, a kistelepülések felé haladva azonban a választás egyértelmûen eldöntetett a jobboldal, illetve a függetlenek javára. Az eredmények azonnali kérdésfeltevésre késztetnek: vajon ez országos, nagypolitika, vagy helyi politika volt? Akár ez, akár az, vajon mi lehetett az oka ennek az eléggé látványos fordulatnak? Milyen konkrét következményei lehetnek, s mi várható ettõl a „váltástól”? Igaz, egyes felmérések szerint a megkérdezettek 75 százaléka vélte úgy, hogy az önkormányzati választások helyi ügyekre reflektáló helyi politika, mégis úgy tûnik, a 2006os helyi választásokon az országos politikának fokozott szerep jutott. A két nagy párt, illetve a két pártvezér iránti vonzalom, illetve személyükkel szembeni ellenérzés olyannyira meghatározta – fõleg a nagyvárosokban – a választópolgárok preferenciáit, ahogy talán még soha a korábbi választásokon. A helyi szintek országos politikától való túlzott függése nemcsak a testületek tényleges önkormányzati tevékenységére hathat ki, hanem már az urnák elé állók választására is hatással volt, hiszen a választópolgárok jelentõs hányadának döntését elsõsorban nem a helyi tényezõk, hanem inkább pártpreferenciájuk, egyik vagy másik párt iránti elkötelezettségük határozta meg. Nem túlzás kijelenteni, hogy számos polgármesterjelölt vagy testületi jelölt vesztése nem személyi, hanem inkább „pártvesztés”, épp a választópolgárok határozott pártpreferenciája miatt. Ami az eredményekbõl leszûrhetõ fordulat okait illeti, megyékre vagy településekre lebontott komoly vizsgálatokat kellene végezni. A teljességre való törekvés igénye nélkül

Önkormányzati választások, 2006

annyi elmondható, hogy e fordulatban komoly szerep jutott a kormány megszorító reformtervezetének, valamint az elhíresült Gyurcsány-beszédnek. Az elõbbi elégedetlenséget eredményezett, az utóbbi pedig erkölcsi válságot idézett elõ, és megrendítette a kormány iránti bizalmat. Az önkormányzati választások eredményeinek elemzésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni e két tényezõt. A 2006-os helyi választások következményei kapcsán nem szabad messzemenõ következtetéseket levonni, azért, mert nem tudhatjuk pontosan, hogy a kormánykoalíció milyen mértékben vesz tudomást errõl a fordulatról. Ha kiderül, hogy a kormány nem veszi kellõ mértékben figyelembe a parlamenti ellenzék helyi szinteken történõ gyõzelmét, akkor e fordulatnak közjogi értelemben nincs nagy jelentõsége. (Itt újból felmerül a központi és a helyi szintek közötti hatalmi viszony kérdése). Az viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy e legutóbbi választások hosszú távú következménye lehet a baloldal és a jobboldal összefogásra kényszerítése. Igaz, jelenleg egyáltalán nem ilyen irányba halad a két tábor, de elvileg várható, hogy a kormány és az ellenzéki tábor által dominált megyei, önkormányzati testületek hajlandók az együttmûködésre, a kompromisszumkötésekre. A kormány-ellenzéki helyi testületek együttmûködése mellett egyes önkormányzati testületekben meg volt az esély a kohabitáció kialakulására is, ami szintén együttmûködésre serkentõ helyzet lehet. Általánosságban véve a kohabitáció (társbérlet) azt jelenti, hogy a vezetõ (polgármester, elnök) egy adott párt képviselõje, míg a képviselõtestületi többséget az ellentábor alkotja. Ilyen esetben csak akkor lehet hosszú távú mûködõképességrõl beszélni, ha a két párt a polgármesteren, illetve a testületi többségen keresztül készen áll konszenzuson alapuló együttmûködésre.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzati választások A pontos elõrejelzés többnyire a latolgatás, mondhatni puszta találgatás tárgya lehetett, de azért várható volt, hogy az országos politikában történtek a helyi választásokon is érzékeltetni fogják hatásukat. A reformtervezet, valamint a Gyurcsány-beszéd együttesen a kormánykoalíció látványos népszerûség csökkenését eredményezte, s úgy tûnik, elsõsorban ez határozta meg a 2006-os helyi választások eredményeit. Igen nehéz lenne ugyanis más tényezõkkel elfogadhatóan megmagyarázni azt a fordulatot, amit a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei helyi választások hoztak, 2002-höz viszonyítva. Nyíregyháza és kilenc nagyobb település (Kisvárda, Mátészalka, Nagykálló, Nyírbátor, Tiszavasvári, Újfehértó, Baktalorántháza, Vásárosnamény, Fehérgyarmat) képviselõtestületének, valamint a megyei közgyûlés összetételének alapján arra következtethetünk, hogy a négy évvel korábbi önkormányzati választásokhoz képest a megyében is változtak a politikai erõviszonyok.

Nagy Levente

7. táblázat: Polgármester-választási részvétel Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tíz településén

Település neve

Választópolgárok Szavazóként száma megjelentek

Nyíregyháza Kisvárda Mátészalka Nagykálló Nyírbátor Tiszavasvári Újfehértó Baktalórántháza Vásárosnamény Fehérgyarmat ÖSSZESEN

Érvényes szavazatok

Részvételi arány %

94 330 14 303 14 572 8 036 10 186 10 239 10 344 2 785 7 249 6 682

43 984 7 970 7 726 4 262 5 462 6 002 4 914 2 307 4 153 3 651

43 554 7 898 7 635 4 010 5 371 5 937 4 851 2 280 4 130 3 574

46,63 55,72 53,02 53,04 53,62 58,62 47,51 82,84 57,29 53,05

178 726

90 431

89 240

50,59

Négy évvel korábban 178 281 választópolgárból 80 203-an járultak az urnák elé, hogy polgármestert válasszanak. Ez 44.98 százalékos részvétel, ami közel 6 százalékkal alacsonyabb a 2006-os választásokon való részvételnél. 8. táblázat: A polgármester-választások eredményei Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tíz településén

Település neve

Nyíregyháza Kisvárda Mátészalka Nagykálló Nyírbátor Tiszavasvári Újfehértó Baktalórántháza Vásárosnamény Fehérgyarmat

Polgármester 2002 2006

MSZP független MSZP MSZP MSZP MSZP független független SZDSZ MSZP

MSZP független Fidesz MDF MSZP független Fidesz BVSZ SZDSZ Fidesz

2002-ben 7 helyen nyertek a kormánykoalíció jelöltjei, és 3 településen diadalmaskodtak független jelöltek. 2006-ban viszont a kormánykoalíció jelöltjei mindössze Nyíregyházán, Nyírbátorban és Vásárosnaményben foglalhatták el a polgármesteri széket, míg az ellenzéknek 4 településen sikerült polgármestert állítania. Kisvárda és Tiszavasvári esetében viszont feltehetõ a kérdés, hogy vajon milyen mértékben „függetlenek” a független polgármesterek. A megye más településein (szám szerint 219) a kormánykoalíciónak 12 településen sikerült polgármestert adnia, míg az ellenzéki pártok jelöltjei 18 településen voltak

Önkormányzati választások, 2006

sikeresek. A többi településen (189) függetlenek (184) és egyéb szervezetek jelöltjei (5) foglalhatták el a polgármesteri széket. 9. táblázat: Polgármester-választás Nyíregyházán (a 43 554 érvényes szavazat alapján) Jelölt neve

Csabai Lászlóné Vinnai Gyõzõ Lövei Csaba

Jelölõ szervezet Kapott érvényes szavazat

MSZP Fidesz/KDNP SZDSZ

22 524 19 694 1 336

51,72 45,22 3,07

A választókerületben jóval szorosabb eredmény született, mint 2002-ben, amikor az MSZP jelöltje az érvényes szavazatok 73 százalékát kapta meg a valamivel több, mint 23 százalékos Fidesz-jelölt Fazekas Jánossal szemben. Csabai Lászlóné ezzel negyedszer nyerte el a választópolgárok többségének bizalmát. 10. táblázat: A képviselõtestületi választásokon való részvétel Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tíz településén (szavazatok)

Település neve

Nyíregyáza Kisvárda Mátészalka Nagykálló Nyírbátor Tiszavasvári Újfehértó Baktalórántháza * Vásárosnamény * Fehérgyarmat * Összesen

Választópolgárok Szavazóként száma megjelentek

Érvényes szavazatok

Részvételi arány %

94 600 14 302 14 571 8 034 10 184 10 237 10 344 2 785 7 249 6 882

43 965 7 970 7 726 4 262 5 462 6 002 4 914 2 307 4 153 3 651

43 221 7 871 7 575 4 192 5 277 5 886 4 833 2 244 4 090 3 605

46,47 55,73 53,02 53,04 53,63 58,63 47,51 82,84 57,29 53,05

179 188

90 412

88 794

50,46

* 10 000 lakos alatti települések esetében kislistán választják meg a képviselõket.

Nagy Levente

11. táblázat: A képviselõtestületi választások eredményei Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tíz településén (mandátumok) Település

A testület tagjainak száma kompenegyéni kislista zációs

Nyíregyháza Kisvárda Mátészalka Nagykálló Nyírbátor Tiszavasvári Újfehértó Baktalórántháza * Vásárosnamény * Fehérgyarmat *

20 10 10 10 10 10 10

Összesen

14 7 7 7 7 7 7

Jelölõ szervezet kormány- ellenzéki más pártok pártok

14 6 5 4 8 4 4

16 2 10 7 8 6 9

11 13 13

2 2

7 10

4 9 2 6 1 7 4 11 4 1

* A 10 000 lakos alatti településen kislistás, nem pedig vegyes rendszer van.

Ez az eredmény mindenképpen komoly fordulatot jelent a 2002-es önkormányzati választásokhoz, de a 2006-os parlamenti választásokhoz képest is. 2002-ben a kormánypártiak összesen 69 jelöltet tudtak bejuttatni a tíz képviselõtestületbe, szemben a 44 ellenzékivel. A 2006-os parlamenti választásokon is a 10 település 11 egyéni választókerületében mindössze Mátészalkán, Vásárosnaményban és Fehérgyarmaton sikerült az ellenzékieknek mandátumhoz jutni. Amint láttuk, Nyíregyháza települési önkormányzata 34 képviselõbõl áll. Ebbõl 20 képviselõ választókerületben választható meg, 14 pedig kompenzációs listáról jut mandátumhoz. 12. táblázat: Nyíregyháza képviselõtestületi választásának eredménye 2006-ban Választó Választópolgárok Szavazóként kerület száma megjelent

01. 02. 03. 04. 05. 06. 07. 08. 09. 10. 11.

3 899 4 079 4 710 4 413 5 739 5 377 5 875 3 962 4 951 4 378 3 453

1 949 2 168 2 709 1 700 2 407 2 011 2 910 1 999 2 524 2 309 1 431

Érvényes szavazatok száma

Részvételi %

1 894 2 119 2 678 1 664 2 300 1 976 2 882 1 959 2 476 2 263 1 431

49,99 53,15 57,52 41,03 41,94 37,40 49,53 50,45 50,98 52,74 41,99

Önkormányzati választások, 2006 Választó %

Választópolgárok

Szavazóként megjelent

17 Érvényes szavazatok

Részvételi

kerület

száma

12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.

5 678 2 617 3 882 4 689 4 486 4 801 6 144 5 545 5 922

2 762 1 048 1 416 2 446 1 951 2 402 2 507 2 401 2 915

2 742 1 031 1 403 2 394 1 922 2 341 2 473 2 381 2 892

48,64 40,05 36,48 52,16 43,49 50,03 40,80 43,30 49,22

ÖSSZESEN 94 600

43 965

43 221

46,47

13. táblázat: Nyíregyháza 01. számú egyéni választókerület eredményei (A választókerületben leadott 1894 érvényes szavazat alapján) Jelölt neve*

Jelölõ szervezet

Betóri Gábor Jobbik Magyarországért Kosztik Szabolcsné MDF Lõkös Sándor Függetlenek Egyesülete Palicz György Fidesz/KDNP Szabóné MSZP dr. Csíszár Gabriella Terjék Katalin SZDSZ

Kapott szavazatok

százalék

35 63 74 715

1,85 3,33 3,91 37,75

881

46,52

126

6,65

* A jelöltek ABC sorrendben vannak feltüntetve

A választókerületben az MSZP jelöltje, Szabóné dr. Csíszár Gabriella lett a Nyíregyházi önkormányzat tagja. 14. táblázat: Nyíregyháza 02. számú egyéni választókerület eredményei (A választókerületben leadott 2119 érvényes szavazat alapján) Jelölt neve*

Bencze József Czomba György Marinka Viktor Nagy Erika Dr. Soltész János

Jelölõ szervezet

MSZP függtelen Fidesz/KDNP MDF Függetlenek Egyesülete

Kapott szavazatok

698 176 722 54 469

százalék

32,94 8,31 34,07 2,55 22,13

A választókerületben a Fidesz/KDNP jelöltje, Marinka Viktor lett a Nyíregyházi

Nagy Levente

önkormányzat tagja. Az egyéni választókerületek szavazókörökbõl állnak. A 02. számú egyéni választókerület 4 szavazókörre van felosztva. A kerületben leadott szavazatok a következõképpen oszlottak meg a szavazókörökben: 15. táblázat: Nyíregyháza 02. számú egyéni választókerület szavazóköreinek eredményei Szavazókör

Fidesz/KDNP

MSZP

független

Függetlenek Egyesülete

MDF

Lippai János Szakisk. Eötvös József Gyak. Isk. Eszterlánc Óvoda Arany János Ált. Isk.

233 111 221 157

264 111 169 154

45 28 62 41

39 104 95 231

14 8 25 7

ÖSSZESEN

722

698

176

469

Hasonlóan zajlott a választás a további 18 egyéni választókerületben is. A Fidesz– KDNP-nek sikerült a legtöbb jelöltet bejuttatni, összesen 10-et (2, 3, 7, 11, 12, 13, 15, 18, 19, 20 választókerületek), míg a legnagyobb kormánypárt 9 mandátumot ért el (1, 4, 5, 6, 8, 9, 10, 16, 17). A 14-es kerületben Lengyel Károly, független jelölt 438 érvényes szavazattal (31.21%-) jutott mandátumhoz. 14 mandátumot kompenzációs listáról osztottak ki. E listára a vesztes jelöltek szavazatai, vagyis mandátumot nem eredményezõ szavazatok kerülnek. E „sikertelen” voksokat szervezetenként összesítik, majd a módosított Saint-Lauge módszerrel mandátumokká alakítják. Nézzük egy példát: az 01 számú kerületben az MSZP jelöltjére leadott szavazatok nem számítanak töredékszavazatoknak, hiszen a jelölt mandátumot kapott. Ebben a kerületben a következõ szavazatok kerülnek a kompenzációs listára: Fidesz/KDNP jelöltjének szavazatai: 715, SZDSZ: 126, Függetlenek Egyesülete: 74, MDF: 63, és végül a JOBBIK MAGYARORSZÁGÉRT: 35. A 02 számú kerületben a Fidesz/KDNP jelöltje jutott mandátumhoz, így a többi jelöltre leadott voksok a független jelöltre leadott szavazatok kivételével töredékszavazatnak számítanak. 16. táblázat: Nyíregyháza kompenzációs listás választási eredménye (szavazatok)

Választó kerület

01. 02. 03. 04. 05. 06. 07. 08.

Fidesz/KDNP

715 mandátum mandátum 656 937 752 mandátum 846

MSZP

Töredékszavazatok Függetlenek SZDSZ Egyesülete

mandátum 698 1071 mandátum mandátum mandátum 968 mandátum

74 469 243 51 171 113 698 72

126 95 43 175 66 102 71

MDF

63 54 110 151 94 38 76

Jobbik

53 23

Önkormányzati választások, 2006 09.

972

Választó kerület

mandátum

ÖSSZESEN

222

Töredékszavazatok Függetlenek MSZP SZDSZ M D F Egyesülete

Fidesz/KDNP

10. 11. 12. 13. 14.* 15. 16. 17. 18. 19. 20.

862 mandátum mandátum mandátum 239 mandátum 624 972 mandátum mandátum mandátum

mandátum 291 763 168 287 935 mandátum mandátum 953 478 752

7575

7364

97 143 765 323 393 84 103 74 262 485 581

54 53 206 22 17 173 357 78 90 85 51

192 72 24 13 78 46 63 57 41 58

5423

1949

1318

Jobbik

34 13 16 54 50 65 46 411

* Ebben a kerületben a független jelölt kapott mandátumot, kompenzációs listára csak szervezetek kerülhetnek fel.

A korábban már említett, módosított Saint-Lauge módszer osztószámsora 1.4, 3, 5, 7, 9 stb. (Az eredeti Saint Lague módszer viszont 1, 3, 5, 7, 9…osztószámsort használ, s ez a nagyobb pártoknak kedvezõbb). E módszer segítségével a következõképpen számítjuk ki a mandátumokat: Az egyes pártok töredékszavazatainak számát elosztjuk 1,4-del, s a legtöbb hányadossal rendelkezõ párt kap egy mandátumot. A mi példánkban a Fidesz/KDNP töredékszavazatainak száma 7575, melyet 1,4-del osztva 5 410-et kapunk. Ekkor a Fidesz/KDNP kap egy mandátumot és az 5410-et osztjuk 3-mal. Az eredmény 1803. Ezt követõen az MSZP fog egy mandátumhoz jutni, hiszen a 7364 osztva 1,4-del, egyenlõ 5260-al, s ez képezi az összes töredékszavazatok közül a legnagyobb számot. A mandátummal az 5260 szavazat osztódik 3-al, ami 1753-at eredményez. Ezután a Függetlenek Egyesülete következik (5423/1,4 = 3873), és maradék szavazatainak száma 1291 lesz (3873/3). Ekkor újból a Fidesz/KDNP-n a sor, hiszen a legtöbb szavazattal rendelkezik (1803), tehát az 5410-et osztjuk 5-tel. A folyamat addig tart, ameddig a 14 mandátumot ki nem osztják. 17. táblázat: A töredékszavazatok mandátumokká alakítása Osztó

1,4 3 5 7 9 11

Fidesz/KDNP

7575 5410 (1) 1803 (4) 1 082 (8) 772 (12) 601 (14) 491

MSZP

7364 5260 (2) 1753 (5) 1052 (9) 751 (13) 584

F. Egyes.

5423 3873 (3) 1291 (7) 774 (11) 553

SZDSZ

1949 1392 (6) 464

MDF

Jobbik

1318 941 (10) 313

411

(A zárójelben szereplõ számok a kiosztott mandátumok sorrendjét jelzik)

Nagy Levente

18. táblázat: Az egyéni és a kompenzációs mandátumok Nyíregyházán Jelölõ szervezet

Egyéni választókerület

Kompenzációs lista

Összesen

Kormánypártok Ellenzéki pártok Más

9 10 1

5 6 3

14 16 7

ÖSSZESEN

19. táblázat: Nyíregyháza önkormányzati képviselõtestületének összetétele Jelölõ szervezet

2002

2006

Kormánypártok Ellenzéki pártok Más

19 7 8

14 16 4

ÖSSZESEN

A megyei közgyûlés választása A megyei közgyûlés létszáma 48. Ebbõl 9 fõt a 10 000-nél több lakosú települések szavazatai alapján választanak meg, 39 fõ pedig a 10 000 és annál kevesebb lakosú települések szavazatai alapján kap mandátumot. A mandátumokat a fentebb bemutatott módszer (módosított Saint Lague) alapján osztják ki, azon szervezetek között, amelyek az összesített szavazatok alapján elérik a 4 százalékos határt. 20. táblázat: A megyei közgyûlés mandátumainak megoszlása a 10 000 lakos feletti és a 10 000 alatti települések között (2006) Szervezet

10 000 feletti

10 000 alatti

Fidesz/MAGOSZ/Nemzeti Fórum MSZP Összefogás Megyénkért MDF

4 4

22 13 4

26 17 4 1

ÖSSZESEN

Összesen

21. táblázat: A megyei közgyûlés mandátumainak megoszlása a 10 000 lakos feletti és a 10 000 alatti települések között (2002) Szervezet

10 000 feletti

10 000 alatti

Összesen

MSZP Fidesz/MPP/MKDSZ Összefogás Megyénkért Független polgármesterek

5 2 1 1

16 11 10 2

21 13 11 3

ÖSSZESEN

Önkormányzati választások, 2006

22. táblázat: A megyei közgyûlés összetétele Szervezet

2002 mandátum

MSZP Fidesz/Magosz/Nemzeti Fórum * Összefogás Megyénkért Független Polgármesterek MDF

21 13 11 3

ÖSSZESEN

43,75 27,08 22,92 6,25 100,00

2006 mandátum

17 26 4

35,42 54,17 8,33

2,08

100,00

* 2002-ben a Fidesz az MKDSZ-szel, a Magyar Polgári Párttal és a Kisgazda Polgári Egyesülettel indult.

Az önkormányzati választások az elõrejelzéseknél jóval nagyobb arányú ellenzéki gyõzelmet hoztak. A két nagy politikai tábor túlhevült hatalmi versengésében, a társadalmat is aggasztóan megosztó politikai viszálykodásában érdekes helyzetet jelenthet az önkormányzati választások kimenetele. Vajon a parlamenti együttmûködésre jelenleg képtelen két nagy párt milyen mértékben fog rákényszerülni az országos és a helyi szinteket összekötõ együttmûködésre, hiszen a kormánynak többnyire ellenzéki önkormányzatokkal kell szembesülnie? A 2006-os önkormányzati választások egyelõre nem hoztak enyhülést a pártok közötti viszonyban. A túlideologizált és kevésbé pragmatikus politizálás úgy tûnik, tovább folytatódik, nemcsak országos, hanem helyi szinten is. Nyíregyházán például, a képviselõtestület összetétele – igaz, rövid ideig – megcsillantotta a kohabitáció reményét. Tényleges kohabitációról elvileg akkor beszélhetnénk, ha a 14–16–4-es összetételû városi képviselõtestület négy független képviselõje ténylegesen függetlenként tevékenykedne, s párthoz tartozás nélkül ésszerû, pragmatikus határozataival döntené el az egyes közügyekben a testületen belüli hatalmi mérleg nyelvét. Ilyen értelemben konszenzuson alapuló politizálásra serkenthetné a város vezetését a képviselõtestület négy független tagja. Úgy tûnik azonban, hogy úgy az országos, mint megyei vagy helyi szinten, az ilyen kompromisszumkészség megszilárdulása még várat magára. Érdekes kérdésként merül fel, hogy vajon mekkora lesz az önkormányzati testületek kormányra gyakorolt hatása. E téren lehet majd szerepe a decemberben elindított önkormányzati vezetõk egyeztetõ gyûlésének is. Azt sem lehet még pontosan tudni, hogy a közigazgatást is karcsúsító, az önkormányzatokat is közvetlenül érintõ Gyurcsány-csomag mennyire fog kihatni a helyi testületekre, s a tervezett megszigorításokat milyen mértékben fogja majd a jobboldal „ellenzéket szándékosan büntetõ” intézkedéseknek minõsíteni. A kormány és az önkormányzatok 2007-es együttmûködésének jellegérõl és hatékonyságáról igen nehéz lenne pontos elõrejelzéseket adni. Ami viszont jóval tisztábban látható és várható az év folyamán, az egyfelõl a megszorító tervezet gyakorlatba ültetése, az egészségügy, az oktatás és a közigazgatás terén (igaz, a reform sikerérõl, avagy kudarcáról sem formálhatunk egyelõre tiszta képet), másfelõl pedig a reformcsomag ellen irányuló népszavazás (ennek kimenetelérõl a legkevésbé tudhatunk bármit is), amelynek tartalmi kereteit az Alkotmánybíróság hivatott véglegesíteni. Sajnos még számíthatunk az elõttünk álló évben olyan, pártok közötti politikai kommunikációs nyelvezet használatára, mely nem a „kompromisszumok köztársaságára”, hanem a „fenyegetések demokráciájára” fog inkább emlékeztetni. Épp ezért abban kell reménykednünk, hogy politikai magatartásunk hamarosan visszakerül a politikai kultúra demokratikus keretei közé.

Egyetemisták és föiskolások a forradalomban – 1956

987 hallgató közül ötvenkilenc hallgató esetében hoztak jogerõs döntést. Huszonkét hallgatót zártak ki az ország összes egyetemérõl, tizenhat bölcsészt és hat jogászt. Magáról az ELTE-rõl hat hallgatót csaptak ki. Eltiltást négy illetve két félévre ketten-ketten kaptak. Szigorú megrovásban hatan, de megrovásban tizennégyen részesültek.48 A felelõsségre vonások lezárulásával az Építõipari és Közlekedései Mûszaki Egyetemen harmincegyet sújtott elmarasztaló ítélet, de csak három hallgatót zártak ki, a többieknek enyhébb fegyelmi határozatot kézbesítettek. A Budapesti Mûszaki Egyetemen huszonkilenc hallgató közül tizenkettõt távolítottak le az egyetemrõl, tizenheten enyhébb büntetést kaptak.49 Miskolcon ezerhetven hallgató közül negyvenhatan kerültek a fegyelmi bizottság elé: kilenc hallgatót zártak ki az ország összes egyetemérõl, négyet a Nehézipari Mûszaki Egyetemrõl, hat diákot négy, kettõt két félévre függesztettek fel, húszan megrovásban, öten megintésben részesültek. Mindez a miskolci egyetemistáknak mindössze 4,29 százalékát érintette.50 Debrecenben a három felsõoktatási intézmény közül, mint láttuk a KLTE hallgatói játszottak nagyobb szerepet az eseményekben. A fegyelmik lezárulásával tizenhét hallgatót marasztaltak el, tizenegy bölcsészt, hat TTK-st. Hatukat az ország összes egyetemérõl kizárták, egy hallgatót két félévre kitiltottak az egyetemrõl, kilencen kaptak szigorú megrovást, illetve megrovást, s egy hallgatót megintettek.51 Azokban a felsõoktatási intézményekben, ahol a diákmozgalom és a MEFESZ gyengébb volt, a fegyelmi eljárások is enyhébbek voltak. A Budapesti Orvostudo52. Szabó Róbert: Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2006. 4. sz. 435.-442. 53. Diák- és ifjúsági mozgalmak 1956–1958. 318. sz. irat. 54. A Szolnok megyei fegyelmi eljárásokra vonatkozóan lásd: Cseh Géza: Ifjúság a forradalomban (Szolnok megye). Nagy Imre és kora. III. 287–297.

Bodnár Gáspár

„A Tisza hajdan és most” Egy 150 éve megyénkben született mérnök 100 éve megjelent munkája mai szemmel E dolgozattal emlékezünk arra, hogy száz esztendôvel ezelôtt, 1906-ban jelent meg Darányi Ignácz m. kir. földmûvelésügyi miniszter megbízásából Péch József miniszteri tanácsos, vízrajzi osztályvezetô szerkesztésében „A Tisza hajdan és most” címû monográfia. 1886. május elsején Péch József vezetésével megkezdte mûködését a folyószabályozások és ármentesítések ügyéért is felelôs Közmunka és Közlekedési Minisztérium szervezetén belül a Vízrajzi Osztály, a késôbbi Földmûvelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete – a mai Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet – elôdje. Ezzel Európában elsôk között jött létre egy országon belül központi szervezet a vizek megfigyelésére, a mérési adatok kutatására és feldolgozására.

Péch József, a magyar vízjelzô szolgálat megszervezõje és elsô fônöke (Csáki Maronyák István festménye)

Sziberth Arthur kir. fômérnök a Vízügyi Levéltár és Könyvgyûjtemény archívumából

A vízrajzi osztály megalakításakor az egyik fô feladata volt, hogy a már végrehajtott ármentesítési és mederrendezési munkálatok hatását kiderítse, kimutassa annak következményeit, és a szabályozás alatt álló folyók fejlôdését folyamatosan figyelemmel kísérje. Mindezek célja az volt, hogy a múltra nézve okulással, a jövôben végzendô folyamszabályozási munkához pedig alapul szolgáltasson.

„A Tisza hajdan és most”

A Vízrajzi Osztály 1887-ben a Tisza felmérésével kezdte munkáját, mert azon voltak a múltban a legkiterjedtebb, a nyilvánosságot leginkább érdeklô folyószabályozások. A munka legnagyobb részét 1892-re befejezték és elkezdôdhetett a feldolgozás az idôközben begyûjtött és feldolgozott vízrajzi adatok alapján Péch József koordinálásával. (A tiszai felmérések történetében, 1834–41 között készültek el a szabályozás elôtti állapotot tartalmazó felvételek. 1846-ban Vásárhelyi Pál mérnök – gróf Széchenyi István felkérésére – elkészítette a Tisza-szabályozás tervét. Az eredettôl a torkolatig felmérte a Tiszát, sok helyen nagyon mostoha körülmények között. Péch Józsefék 1887-ben az elôzô adatok ismeretében új méréseket végeztek.) A Tisza szabályozás elôtti állapotáról (1830/40-es évek) megbízható adatokkal rendelkeztek, melyeket összehasonlítva a Tisza akkori (1887/92) állapotával, földeríthették azokat a változásokat, amelyek a szabályozás kezdete óta (1830–1892) végbementek. Az eredményeket 1906-ra összegezték és könyvalakban kiadták. Az összehasonlításhoz a Tisza akkori állapotát is fel kellett térképezniük. Az alábbi változások figyelését tûzték ki célul: a folyás iránya, a meder helyzete; a meder fenékszintje és partjainak magassága, azaz a folyó hossz-szelvénye; a mederszelvény alakja és területe, azaz kereszt-szelvénye; a vízszínt esése, kis-, közép- és nagyvizek magassága, és lefolyási ideje, valamint a meteorológiai tényezôk. Az „Elôszóban” Péch József írja: „Föladata e mûnek, a Tiszavölgy mûszaki, természeti, kulturális és általános közgazdasági viszonyait föltárni, a Tisza szabályozás addigi eredményeit részrehajlás nélkül megismertetni, egyszersmind alapot szolgáltatni a jövôbeli szabályozási munkák eredményeinek nyilvántartására.” Az „Elôtervezet” 1894-ben ismerteti a hét részbôl álló mûvet. I. rész: Általános rész; II. rész: A Tisza helyszínrajza (Leírás és rajz 1902); III. rész: A Tisza hosszszelvénye (Leírás és rajz1906); IV. rész: A Tisza keresztszelvényei (Leírás és rajz 1902); V. rész: A Tisza vízjárása, vízemésztése és hordaléka; VI. rész: A Tisza folyó szabályozási mûvei; VII. rész: Végeredmények Az „Elôtervezetben” Péch József meghatározta, hogy az egyes munkarészeket ki fogja feldolgozni. A II., III. és IV. rész feldolgozására Sziberth Arthur kir. fômérnök kapott felkérést. A Vízrajzi Osztály munkatársa 1856. augusztus 18-án született Vásárosnaményban és 1902-ben hunyt el Budapesten. Nevét „A Tisza hajdan és most” monográfia tette ismertté. A magyarországi hidrometriai felmérésekben is jelentôs szerepet vállalt. Az élete teljében – negyvenhat éves korában – elhunyt fômérnök munkásságának java részét e mûnek szentelte. I. rész. Az Általános rész tervezete a használható forrásmunkák felsorolásával kezdôdik. A teljesség igénye nélkül néhány közülük: „1. Az 1:75,000 mértékû cs. és kir. katonai földrajzi intézet térképei az egész Tiszavölgyrôl; 2. A m. kir. központi meteorológiai és földdelejességi intézet évkönyvei; 3. A Tisza völgyében szervezett és 1889 óta mûködô csapadékmérô hálózat följegyzései. ...” Utal arra, hogy elôdeik – kiváló szakemberek lévén – olyan gazdag anyagot hagytak hátra, melyek nagy segítséget nyújthatnak a feldolgozásnál és összehasonlításnál. Az általános rész hivatott bemutatni továbbá a Tisza és mellékfolyóinak vízgyûjtôi területét az 1:75 000 méretarányú katonai térképek alapján. Egy 1:900 000 léptékû helyszínrajzon részletes adatot közölnek minden jelentôsebb vízfolyásról, azok vízgyûjtô területérôl és vízválasztóiról, az összes vízmérce, csapadékmérô és árvízjelzô állomásról. A Tisza és mellékfolyói vízgyûjtô területének helyrajzi leírásában rész-

Bodnár Gáspár

letesen jellemzik a vízgyûjtô területek függélyes tagoltságát különös tekintettel a vízrajzi viszonyokra. Az általános földtani leírásában ismertetik az egyes területek földtani képzôdményeinek alakulását és azok vízjárásra gyakorolt hatását a különbözô talajtípusok vízáteresztô képességének figyelembevételével. A vízgyûjtô területek általános klimatológiai leírásában a csapadék és hômérséklet adatait különbözô szempontok szerint rendszerezik (csapadékos napok száma, a 24 óra alatti legnagyobb csapadékok, csapadékmennyiségek átlagai, hômérsékletek maximum és minimum értékei, átlaghômérsékletek, stb.). Meghatározzák a lehullott csapadék, és a folyók által elvezetett vízmennyiség viszonyát. Jellemzik a Tisza-völgy mezôgazdasági hasznosítását, a mûvelési ágak részletes ismertetésével, különös tekintettel az erdôterületekre. Bemutatják a Tisza árterének általános közgazdasági viszonyait a szabályozás elôtti és utáni állapotra vonatkoztatva, valamint ezek közegészségügyi hatását. Mindezeket és az ármentesítô társulatokhoz tartozó területek határait szintén egy 1:900 000 léptékû helyszínrajzon ábrázolják. Az általános rész VII., egyben utolsó fejezetében jellemzik a Tisza és mellékfolyóinak vízjárását, kiemelve a mellékfolyóknak a fôfolyó vízjárására gyakorolt hatását. I. rész. A Tisza helyszínrajza. A Péch József által szerkesztett rész leírása egy négy fejezetbôl álló és 32 kimutatást tartalmazó, 452 oldal terjedelmû nagylélegzetû mû. Az elsô fejezet bemutatja a helyszínrajz felvételének folyamatát, melybôl érdekességként az alábbiakban szó szerint idézek: „Maga a helyszínrajz fölvétele, illetve a kataszteri térképmásolatok reambulálása, a vízrajzi osztálynak 18,908. sz. a. 1889. évi május hó 5-én kelt közmunka- és közlekedési ministeri rendelettel elfogadott munkaprogrammja értelmében 1890. év tavaszán indíttatott meg, és annak teljesítése a debreczeni és szegedi földmérési felügyelôségek felügyelete alatt kateszteri mérnökökre bízatott. Magukra a fölvételre legélénkebb világot úgy vethetünk, ha a következôkben közöljük azokat az utasításokat melyeket a vizrajzi osztály a fölvételeket teljesítô kataszteri mérnököknek adott.” A partél felvételét például az alábbiak szerint tanácsolja: „A.1. Fölveendô a meder mindkét oldala lehetô részletességgel: elôre bocsátván azt, hogy a meder partéle alatt általában azon vonal értendô, melyben a meder oldallejtôje a hullámtér – vagy magaspart síkját – metszi, a mely vonal legtöbbnyire könnyen kitüzhetô, kétes esetekben a növényzet vízfelôli széle vétetvén partél gyanánt.” A hullámtéren és a mentett oldali részen fölveendôk: „1. A mûvelési ágak határai, mint: erdô, legelô, szántóföld, kert, gyümölcsös, fûzfavesszôs terület határai. 2. A beiszapolt régi medrek látható partjai, továbbá minden ér, átkelés, csatorna, tó és feltünô domb.” A második fejezet a kataszter által reambulált térképeknek vízrajzi adatokkal való kiegészítését mutatja be. Ebben a részben a készítendô három féle térképrôl ír: egy eredeti színezetlen kateszteri térkép; egy színezett kateszteri térkép, ami a tulajdonképpeni nyílvántartási térkép; és egy a 1:25 000-es, átnézetes nyílvántartási térkép, s ezek tartalmáról. A harmadik fejezet a Tisza helyszínrajzának adatait és a szabályozás kezdete óta az azokban beállt változásokat mutatja be, amely 24 táblázatos kimutatásból áll, az alábbi tartalommal: meder és a hullámtér által elfoglalt területek nagysága, és mûvelési ága; a folyó hossza és annak változásai; a görbületi viszonyok; meredek, szakadó és zátonyos partok, középzátonyok és szigetek; az akkori szakadó partoknak a görbület iránya és élessége szerint való megoszlása.

„A Tisza hajdan és most”

„Az átvágásközök görbületi viszonyai és azokban a szabályozás kezdete óta beállott változások” címû táblázat 101 átvágás adatait tartalmazza, melybôl a Tisza Tiszaszalka térségében lévô 12–13. számú átvágás szabályozás elôtti és utáni adatait mutatom be szemléltetésként:

1. sz. ábra Részlet a IV. sz. kimutatásból

13-12

A XVII. kimutatás például az átvágásközök szabályozás elôtti (1838–42) meredek és zátonyos partjairól, középzátonyairól és szigeteirôl, helyük és hosszúságukról mutat adatokat:

2. sz. ábra Részlet a IV. sz. kimutatásból

Bodnár Gáspár

A negyedik fejezet az eredményeket összegzi. A Tiszát 12 jellegzetes szakaszra osztva, részletesen mutatja be 213 oldalon. Ezt követi az összegzô rész 10 táblázatos kimutatással színesítve. Röviden így ír a szerzô a Felsô-Tisza X. szakaszáról, amely Csaptól Vásárosnaményig tart: „A jobbparton a szakasz felsô végén, Csaptól Bereg és Ung megyék határáig a bodrogközi, onnan kezdve pedig a beregmegyei ármentesítô társulat töltései szegélyezik az ármedret. A balparton a szakasz felsô végétôl nem messze, Zsurk fölött a felsô-szabolcsi társulat töltése a nyiri magaslatokba fut be, s onnan kezdve ezek a magaslatok alkotják a hullámtér szélét.” Érdekességként néhány adat a kiválasztott területrôl az összegzésbôl: az ármeder területe ezen a szakaszon 9 292 991 hektár, melynek 11 százaléka anyameder, 89 százaléka hullámtér. A hullámtér területébôl 31 százaléka rét és legelô, 31 százaléka szántóföld, 26 százaléka erdô, 5 százaléka mocsár, 2 százaléka állóvíz, 4 százaléka anyaggödör, 1 százaléka belsôség. A szakasz 10 átvágást tartalmaz. A szakasz szabályozás elôtti sodorvonalának hossza a szabályozás után 25 792 km-rel, a hullámtéri középvonal hossza 19 km-rel lett rövidebb. A szerzô az átvágás közöket és az átvágásokat külön-külön jellemzi. Az átvágásközökben a szabályozás elôtt 15 egyenes részlet volt, a szabályozás után ez 11-re csökkent. Az átvágás közökben „A görbületek és átfordulások száma lényegesen csökkent s így a meder kanyargóssága is enyhült.... az átvágások hosszának közel negyedrésze egyenes, a többi görbe.” A leírás szerint a meredek, szakadó és zátonyos partok az alábbiak szerint változtak a szakaszon a szabályozás eredményeként: az átvágásközökben a jobbparton a meredek partok száma 1-gyel csökkent, a zátonyos partok száma 14-gyel, a középzátonyok száma 3-mal nôtt. A balparton a meredekpartok száma 4-gyel csökkent, a zátonyos partok száma 13-mal, a középzátonyok száma 1-gyel nôtt. „A meredek partok némi fogyatkozása mellett a partok nagy mértékû elzátonyosodása állapítható meg.” A helyszíni változásokat a szerzô az alábbiak szerint foglalja össze: „A változások igen jelentékenyek, sôt ez a szakasz nagyobb átvágásközökre oszolván föl, mint az elôbbeni, a változások kifejlôdésére nagyobb volt a tér és így azok jobban konstatálhatók. Mindenesetre a változások tetemes voltára enged következtetni az a körülmény is, hogy több átvágás föliszapolódott. Több morotva és holttiszameder azt bizonyítja, miszerint az általunk felölelt idôszakot megelôzô korban a Tisza medre ezen a szakaszon még jelentékenyebb változásokat is szenvedett mint a mekkorákat a szabályozás kezdete óta kimutatni képesek vagyunk.” Helyszínrajzok. A meglévô térképek és felmérések alapján a Tisza medrérôl és hullámterérôl részletes térkép készült 1: 25 000 méretarányban, mely a leírás mellékletéül szolgál. A 65 db gyönyörûen színezett rajzmellékleten fellelhetôk a szabályozás elôtti és utáni folyókanyarok, átvágások, a töltések és tartozékaik, az utak, a hidak, hajóállomások, folyószabályozási és partvédô mûvek, szivattyútelepek, mûtárgyak, a hullámtér mûvelési ágai. A térképeken a tájékozódást színvonalas, részletes jelmagyarázat segíti.

„A Tisza hajdan és most”

A „Tisza hajdan és most” III. részének I. kötete „A Tisza folyó hosszszelvénye” címmel – mint azt a kötet elôszavában olvashatjuk – a folyó 1890-ben történt felvételezése után 15 évvel íródott az eredetileg tervezetthez képest karcsúbb terjedelemben. A késedelmet az eredeti mû tervezôjének és lelkes szerkesztôjének, Péch József miniszteri tanácsosnak és a II. és IV. rész írójának, Sziberth Arthur kir. fômérnöknek 1902-ben bekövetkezett halála okozta. Az eredetileg tervezetthez, és az 1890-es felvételezésekhez képest a Tisza állapotában jelentôs változások következtek be, ugyanis a Csongrád-tiszatoroki szakaszon idôközben több helyen átvágásokat végeztek. A kötet szerkesztését, összeállítását végül Lukács István kir. mérnök, a szöveges rész átvizsgálását és kiegészítését Erdôs Ferenc kir. fômérnök végezte. Fôbb forrásmunkaként a szabályozás megkezdése elôtti 1838-42-ben végzett felmérésekre alapozott Vásárhelyi-féle tervet, a Paleocapa Péter által 1846-ban közzétett „Vélemény a Tiszavölgy ren3. sz. ábra dezésérôl” címû munkát, és „A Tisza A Tisza helyszínrajza Tiszaszalka térségében hajdan és most” címû munka addig 1892-ben megjelent részeit használták fel. Az öt fejezetbôl álló feldolgozás a Tisza alapmagasság mérését, a hosszszelvény alapadatainak beszerzésénél követett eljárásokat, a Tisza 1890–91. évi hossz-szelvényeinek rövid ismertetését, és a Tisza hossz-szelvényében a szabályozás kezdete óta beállt változásokat tartalmazza. A leírást 19 táblázatos kimutatás és 39 magyar és francia nyelvû rajzmelléklet teszi szemléletessé. Az V. fejezet írja le részletesen a Tisza hosszszelvényben a szabályozás kezdete óta bekövetkezett változásokat. A folyó hosszának alakulásáról például megtudhatjuk, hogy a Vásárhelyi által tervezett 120 kanyar átvágása az eredetileg 1211,724 km hosszú Tiszát 461,917 km-rel, 38,1 százalékkal 749,807 km-re rövidítette volna. „A Tisza hajdan és most” címû mûben a folyó teljes hossza 1213,805 km. Az eltérés magyarázata az, hogy Vásárhelyi terveiben a folyó tiszaújlaki végpontjától feljebb van a Tisza hídja 2,024 km-rel, és a vízrajzi osztály 1890-ben ezt a pontot tekintette kiinduló pontnak. A Vásárhelyi-féle adathoz a különbséget hozzáadva kapjuk a jelen mûben rögzített 1213,748 km Ti-

Bodnár Gáspár

sza hosszat, melyet az átvágások 460,459 km-rel, azaz 38 százalékkal rövidítettek meg. A kisvíz esése például a szabályozás következtében az egész Tisza hosszra számítva km-enként 38 mm-rôl 21,8 mm-rel, 59,8 mm-re növekedett. A legnagyobb az esésnövekedés a Csaptól Tokajig és a Tisza-Derzstôl Szolnokig tartó szakaszokon. A hossz-szelvény. 1:50 000 hosszúsági és 1:200 magassági méretarányban megrajzolt hossz-szelvényen feltüntették francia nyelven – többek között – a folyó hosszát az átvágások irányában és a sodorvonalban mérve, a mederfenék legmélyebb pontját, a védôgátak koronáját, az 1890–1891. közötti kisvíz és az 1888. évi nagy víz vonalát. Jelölték továbbá a vízmércék helyét és „0” pontját, a fix pontok helyét, a keresztszelvények helyét, a mûépítmények helyeit stb.

4. sz. ábra A Tisza hossz-szelvénye Tiszaszalka térségében, 1892

IV. rész: A Tisza keresztszelvényei. Az elôtervezet szerint a IV. rész leírást is tartalmazna, amely nem áll rendelkezésünkre. A keresztszelvények feldolgozása 28 színes rajzmellékletet tartalmaz, részletes, jól értelmezhetô jelmagyarázattal, melybôl 26 tartalmazza a keresztszelvényeket. Egy-egy lapon 12-12 keresztszelvényt ábrázoltak. 1891-ben mindösszesen 300 keresztszelvényt vettek fel, amelyeket 1:500 magassági és 1:5000 szélességi méretarányban rögzítettek. Ezeknél feltüntették az 1890/91-ben mért kisvíz magasságát, a jelentôsebb nagyvíz vonalát.

„A Tisza hajdan és most”

A 27. sz. rajzmelléklet „A Tisza folyó 1890–91. évi kisvíz – a jelenlegi partokkal szinelô középvíz – és az 1888. évi nagyvíz alatti keresztszelvény adatainak szakaszonkénti átlagai az 1891. évi felvétel szerint”-i adatokat tartalmazza. A 28. sz. rajzmellékleten „A Tisza folyó „0” vizszin- és a szabályozás elôtti partokkal szinelô középvizszint alatti keresztszelvény adatainak szakaszonkénti átlagai az 1838–42. évi és az 1891. évi felvételek szerint, valamint az átlagok változásai az 1838–42. évi adatok százalékaiban kifejezve” látható.

5. sz. ábra A Tisza keresztszelvénye Tiszaszalka térségében, 1892

V. rész: A Tisza vízjárása, vízemésztése és hordaléka. Az „Elôtervezet”-ben leírtak szerint akarták az V. részben ismertetni a vízállások átlagait havonként, évenként és évcsoportonként, a vízszint esését a különbözô vízállásoknál, az árhullámok tetôpontjának leérkezési idejét egyik vízmércétôl a másikig, az áradás idôszakának beállását és tartalmát egyes helyeken és végül a szabályozás megkezdése óta mindezekben létrejött változásokat. A Tisza vízemésztése fejezetben szándékozták leírni a vízrajzi osztály által 1887 óta végzett vízsebesség-méréseknél követett eljárást. A Tisza hordaléka címû fejezetben a Tisza hordalékmintáinak 1891-ben végzett gyûjtésénél követett eljárást a hordalékminták minôségi és geológia vizsgálatának eredményeit tervezték részletezni, továbbá a mellékfolyók által a Tiszába hozott durva hordalék hatását a folyó mederképzôdésére. A lebegtetett hordalékok feldolgozása is a célok között szerepelt. VI. rész: A Tisza folyószabályozási mûvei. Az „Elôtervezet” szerint a VI. rész – amely végül nem készült el – tartalmazta volna a mederszabályozást, ezen belül a tiszai átvágásokat, a partbiztosításokat, a mellékág és holtkanyar elzárásokat, a párhuzammûveket és rakodópartokat. Az ármentesítési munkálatoknál a védôgátakat, a

Bodnár Gáspár

gátburkolatokat, a füzesítéseket. Tartalmazta volna továbbá a belvizek lebocsátására szolgáló mûtárgyakat, a belvízrendezési és talajjavítási munkálatokat. A VII. rész – amely, sajnos, szintén nem készült el – a végeredményeket, összegzéseket tartalmazta volna az „Elôtervezet” szerint. Leírták volna a Tisza szabályozás célját, történetét, a szabályozásra fordított összes költségeket, a halászati és hajózási viszonyokat és az eddigi kedvezô és kedvezôtlen eredmények ismeretében meghatározták volna a jövô feladatait: a mederrendezés terén; a vízjárási viszonyok módosításában; az érdekelt területek általános közgazdasági és közegészségügyi viszonyaiban. Összegezték volna a szabályozás eredményeit és tanulságait. Péch József az „Elôtervezet”-ben így írja le elképzeléseit: „Az elsô hat részben kimutatott eredményeket összegezzük egyenként kimutatva, hogy a szabályozás megkezdése óta mily változások állottak be, illetve a szabályozásnak és a folyó saját munkájának mily eredménye van: a helyszínben, a keresztszelvényben a hosszszelvényben, a meder ûrfogatában, a vízjárásban, az érdekelt területek általános közgazdasági és közegészségügyi viszonyaiban, hajózás és halászati viszonyokban, az eddigi eredményekbôl ítélve kimutatjuk, hogy a szabályozás az eléje tûzött célok tekintetében kedvezôen, vagy kedvezôtlenül hatott-e a fent elôsorolt szempontokat illetôen.” A monográfia utóélete. A történeti leírásokból valószínûsíthetô, hogy az elôzôkben ismertetett nagyszabású munka nem készült el teljes egészében. Mint a III. rész elôszavában az Országos Vízépítési Igazgatóság Vízrajzi Osztálya írja: „Elkészítettük a Tiszának tulajdonképpeni mûszaki mûveletét, mely a folyó helyszínrajzi, keresztmetszeti és hosszanti állapotát a valóságnak megfelelôen híven feltünteti. A IV. részhez csatoltuk az Elôtervezetet. Ez elôtervezet pontjait azonban szigorúan nem tartjuk be, mert a mû tervezôje és lelkes szerkesztôje, Péch József miniszteri tanácsos és a II., IV rész írója, Sziberth Arthur kir. fômérnök is 1902-ben elhunyván, elvesztettük azokat, akik munkásságuk java részét e mûnek szentelték, s kijelölték azokat az utakat, amelyek e nagy alapra fektetett mû befejezéséhez vezettek volna. Igyekeztünk ez utakon tovább haladva a munkát folytatni, de terjedelmét szûkebbre szabtuk.” Ezt alátámasztja Ágoston István, aki „A nemzet inzsellérei” címû munka elsô kötetében a Péch József életútját bemutató részben utal arra, hogy ez a nagyszabású munka „csonka maradt”. Nem készült el az V., VI. és VII. rész. A Felsô-Tisza-vidéki Környzetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság Vízügyi Történeti Gyûjteményében az Elôtervezet, a II. és III. rész hiánytalanul, a IV. rész rajzmellékletei, valamint az V. részre utaló adatok megtalálhatók. A monográfia a mai kor mérnöke szemével nézve elgondolkodtat, hogy 100 évvel ezelôtt élt vizes mérnökeink – a modernnek nem mondható eszközökkel – ilyen, megjelenítésében is nagyon szép, színvonalas munkát produkáltak. A színes rajzmellékletek jó áttekinthetôséget, a jelmagyarázat nagy segítséget nyújt az értelmezéshez. Amennyiben az 1894-ben Péch József által az Elôtervezetben leírtakat megvalósították volna elôdeink – ami nem a szerzôk akaratán múlott – egy olyan teljes értékû monográfiát tarthatnánk a kezünkben, amire napjainkig sincs példa. A mû megértéshez nézzünk egy példát: milyen volt a Tisza hajdan (1830-ban), akkor (1892-ben) és most (2006-ban). A Tisza 679–697. folyamkilométere között a tiszaszalkai mederrészt kiválasztva, az eredeti 1892-es felvételen (6. sz. ábra) látható,

„A Tisza hajdan és most”

hogy mederátvágás történt. (13-as számmal jelzett, lásd: az elôzôleg bemutatott 3–4. sz. ábrák adatait). Amikor a mû 1892-ben készült helyszínrajzi mellékleteit, közöttük a Felsô-Tisza X. sz. Csaptól Vásárosnaményig tartó szakaszát, elôször a kezembe vettem, azt gondoltam, hogy az 1974–1976 között készült tiszaszalkai mederátvágást ábrázolja. Hihetetlen, hogy a megzabolázott folyó szinte ugyanazon a helyen, hasonló kanyart formálva tört utat magának dacolva a korábbi szabályozással.

6. sz. ábra A tiszaszalkai mederátvágás 1975. augusztus

A „Tisza hajdan és most” címû mû egyes részeinek tanulmányozása újabb kutatásra ösztönzött. További kutatásaim eredményeként tapasztaltam egy 1934-es felvételen, hogy a régi átvágástól feljebb egy új mederelfajulás keletkezett. Az eltelt 40 év alatt a Tisza medre igen nagy változáson ment keresztül, és a folyó szinte régi helyének elfoglalására törekedett. (7–8. sz. ábra) Megállapításaimat az alább bemutatott helyszínrajzok szemléltetik. A FETIVIZIG által 1974–1976 között végzett mederátvágást az 1976–77-es VITUKI felmérés és az arról készült jelen helyszínrajz (a 10. sz. ábra) már tartalmazza.

7. ábra Helyszínrajz 1892-bôl

8. ábra Helyszínrajz 1934-bôl

9. ábra Helyszínrajz 1977-bôl

Bodnár Gáspár

Milyen könnyû a ma mérnökének! Ha a jelenlegi eszközök elôdeink rendelkezésére állhattak volna, most sokkal több általuk készített munka birtokában lehetnénk. Bár nem büszkélkedhetnénk a kézi rajzok festôi szépségével. Mert valljuk be, hogy a mérnöki munka napjainkra teljesen átalakult. Ma már nem a rajzasztal mellett kell görnyedni a helyszínrajzok készítésénél, hanem egy számítógépes grafikai szoftver ismeretében az adatok feldolgozása szinte gombnyomással, rövid idô alatt megvalósítható. A színek végtelenségét, a vonalak ezernyi formáját egyszerû kijelöléssel változtathatjuk pillanatok alatt igényeink szerint. A különbözô számítógépes modellprogramok, a kisminta kísérletek szinte valóságosan szemünk elé tárják a szabályozási elképzeléseinket olyan formában, mintha már megvalósítottuk volna. Lássunk hát egy példát az informatikai eszközök szolgáltatta lehetôségekre a Tisza vándorútjának vizsgálata esetében A folyó medrének alakulását, sodorvonalának változását igazán akkor figyelhetjük meg, ha a különbözô idôpontokban történt felvételeket ábrázoló helyszínrajzokat egymásra vetítjük. Mindezt az alábbi négy különbözô idôpontban készült helyszínrajzon a sodorvonal tekintetében láthatjuk. (10. sz. ábra).

10/A ábra. A Tisza vándorlása: 1886-ban, 1934-ben...

Befejezô gondolatok. A „Tisza hajdan és most” címû munka nagyon hasznos tanulságul szolgál a ma folyószabályozással, folyógazdálkodással foglalkozó vízépítô mérnökeinek. Fontos leginkább azért, mert egyszerre láthatjuk általa a Tisza szabályozás elôtti 1830-as évekbeli, és az 1890–91-es állapotait. Alapul szolgálhat egy újkori Tisza monográfia megalkotásához ugyanúgy, mint a mû magalkotóinak a szabályozás elôtti felvételek, Vásárhelyi-féle elképzelések. Egyik legfontosabb erénye, és iskolapéldája a mérnöki precizitásnak, alaposságnak, szorgalomnak és kitartásnak, egyszóval a klasszikus mérnöki munkának.

„A Tisza hajdan és most”

10/B ábra. A Tisza vándorlása: ... 1977-ben és 1997-ben

Igaz, hogy egy újkori monográfia jelenlegi állapotának felmérését és feldolgozását, a mai hidrológiai felvételezést a méréstechnika és informatika robbanásszerû fejlôdése, és annak újkori vívmányai: a vízhozam mérés során napjainkban alkalmazott ultrahangtechnika; vagy a csapadék elôrejelzésben és távközlésben, távjelzésben használatos mûhold; az ingatlanok felmérésében alkalmazott mûholdas helymeghatározó eszközök „GPS”; az azonnali távolság meghatározására szolgáló lézer technika megkönnyíti, és lerövidíti. Az igazi mérnöki munka nem ezen korszerû eszközök alkalmazásában rejlik csupán. Továbbra is fontos, hogy a „klasszikus értelemben vett” mérnöki gondolkodásmód, jó térlátás, jó fizikai és matematikai érzék, gyakorlatiasság, a szakmai elhivatottság jelen legyen mérnökeinkben ugyanúgy, mint annak idején jelen volt a most ismertetett „A Tisza hajdan és most” címû mû szerzôiben, Péch Józsefben, Szíbert Arthurban, Lukács Istvánban és társaiban egyaránt. Kísérje emléküket és munkásságukat mindenkor tisztelet és megbecsülés!

Piti Ferenc

Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382) in memoriam Johannis Bapt. Borsa professoris honorabilis A Vay család berkeszi levéltárából eddig a Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó, I. Lajos-kori (1342–1382) oklevelek közül a világi bírók által kibocsátott és nyomtatásban mindeddig publikálatlan okleveleket dolgoztam fel,1 felsorakoztatva ezeket az Anjou-2 és Zsigmondkori Oklevéltár3 számos „berkeszi” regesztája mellé. Mivel ezek döntõ részét már közöltem, érdemes most már az egyházi oklevélkiadóktól fennmaradt források kivonatait is sorra venni, hiszen ezek is számtalan új adatot tartalmaznak e három megyére vonatkozóan. Jelen dolgozatban a megyéspüspökök által kinevezett, az õ bírói munkájukat segítõ, helyettesítõ vikáriusok okleveleibõl kapunk ízelítõt. A középkori magyar jogban a világi és az egyházi bíráskodás elkülönült egymástól mind saját joguk (szokásjog, illetve kánonjog), mind hatáskörük alapján, de bizonyos perekben világi ügy esetén is egyházi bíróságnak kellett eljárnia, lévén a szokásjog illetékesnek fogadta el. Ezen esetek döntõen a nõk ún. leányjogi követeléseivel (hitbér, jegyajándék, hozomány) foglalkoztak. A nõknek a szokás szerint megilletõ jogokat férfirokonaik sokszor nem óhajtották kiadni, így perekre került sor, amik számos esetben évekig is húzódhattak. Az alábbi kivonatok szinte mindegyike ilyen ügyekre világít rá, egy esetben pedig kegyúri joggal

1. Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék 1342–1382 között kiadott oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. Szerk.: Németh Péter. Nyíregyháza 2000. 111–120.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó nádori oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1342– 1372). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2000/4. 385–396.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó nádori oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1373–1382). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2001/ 2. 121–133.; I. Lajos király Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában (1343–1366). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2002/1. 1–9.; I. Lajos király Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában (1367–1382). Szabolcs-szatmárberegi Szemle 2002/3. 249–257.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1343–1355). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2004/1. 9–19.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2005/3. 334–342. 2. Anjou-kori Oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. Szerk. Almási Tibor (XI–XIV.), Blazovich László (VII–VIII., X., XXI.), Géczi Lajos (VII., IX–X., XXI.), Kõfalvi Tamás (XIV.), Kristó Gyula (I–VI., XVII., XIX.), Makk Ferenc (XIX.), Piti Ferenc (XX., XXIII–XXIV.), Sebõk Ferenc (XXV.), Tóth Ildikó (XV.). Budapest–Szeged 1990–. 3. Zsigmondkori Oklevéltár. I–IX. Összeállította: Borsa Iván, Mályusz Elemér, C. Tóth Norbert. Budapest 1951–tõl.

Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382)

kapcsolatos perrõl olvashatunk. Az alábbi források közül néhányat Bónis György már rövid regesztákban publikált,4 de mivel ezek nem terjednek ki minden részletre, az ilyen oklevelekrõl is új kivonatokat készítettem. Csak azon oklevelek regesztáit készítettem el, amelyeket a Magyar Országos Levéltár adatbázisában5 történt keresés során ezen idõszakra és oklevél-kibocsátókra az adatbázis kijelölt, illetve amelyek e három megyére vonatkoznak. A regesztákat egészükben közlöm és az immár több mint másfél évtizede folyamatosan megjelenõ Anjou-kori Oklevéltár bevett rövidítéseit alkalmaztam. A pecsétleírásokra is törekedtem, ámbár fontos megjegyezni, hogy az eredeti berkeszi állomány 1945-ben megsemmisült, és a kutatónak csupán fotókról van módja dolgozni. Ezek a fényképek pedig (kivételes eseteket leszámítva) „csak” az oklevél elõlapját tartalmazzák (így értelemszerûen a hátlapon szereplõ feljegyzéseket nem tudtam megadni), legfeljebb a pecsétek elõlapra átütõ körvonalainak felismerésére szorítkozhattam. A regeszták után névmutató olvasható. 1344. máj. 18. János Nempthy-i plébános, Meszesen túli (de exteriori parte Mezes) vikárius tudatja, hogy a törvényesen megidézett Cerch (dict.) János Iwankabanhaza-i nemes, akinek érdekében ügyvivõ állt elõ, jún. 1-jén (a data presencium in quind.) tartozik megjelenni színe elõtt válaszadásra Ábrahám fia János fia: Miklós Loskud-i nemes ellenében. D. f. III. prox. an. fe. Pent., a. d. 1344. Dl. 96 245. (Vay cs. berkeszi lt. 249.) Regesztája: Bónis 1006. szám. 1344. jún. 14. János Nempthy-i plébános, Meszesen túli (de exteriori parte Mezes) vikárius tudatja, hogy Cerch (dict.) János Iwankabanhaza-i nemes tartozik megjelenni színe elõtt szept. 15-én (oct. Nat. B. Virg. Marie) Woya-i Ábrahám fia János fia: Miklós ellenében és választ adni Miklósnak a vikárius elõtt tett azon felvetésére, hogy Iwankabanhaza birtokon nagyanyja, vagyis ezen Iwancha bán leánytestvére (soror uterina) leánynegyedét – ami hozzá a természet joga (ius naturale) szerint tartozik – birtokolja. D. II. f. prox. p. oct. Corporis Christi, a. d. 1344. Dl. 96 246. (Vay cs. berkeszi lt. 248.) Regesztája: Bónis 1007. szám. 1346. febr. 17. János Nempthy-i plébános, András erdélyi püspök Meszesen túli (de extra Mezes) vikáriusa elõtt megjelent egyrészrõl Paly-i Egyed fia: Mihály, másrészrõl Voya-i Ábrahám fia János fia: László mester, s Mihály megvallotta, hogy leánytestvére (soror uterina): Ilona hitbére és jegyajándéka ügyében László mester 8 márka kifizetésével elégtételt adott, így õ és fivére (frater): János Lászlót és fivéreit: Miklóst és Antalt ez ügyben felmentik. Mihály kötelezte magát, hogy szavatolja Lászlót és fivéreit, ha bárki bármely bíró elõtt 4. Bónis György: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez a középkori Magyarországon. A szerzõ hátrahagyott kéziratát gondozta és szerkesztette: Balogh Elemér. Szeged, 1997. (a továbbiakban: Bónis) 5. A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa (DL–DF 4.2). CD-ROM. Szerk.: Rácz György. Budapest 2003.

Piti Ferenc

zaklatná õket Ilona hitbére ügyében, s ha ezt nem teljesítené, e 8 márkát tartozik János fiainak visszafizetni, s ezen felül Ilona hitbérében marasztalják el János fiai ellenében. Errõl a plébános pecsétjével ellátott oklevelet bocsát ki. D. VI. f. prox. an. domin. Exsurge, a. d. 1346. Dl. 96 266. (Vay cs. berkeszi lt. 266.) Elõlapján hátlapi kerek pecsét átütõ körvonala látszik. 1346. nov. 8. Szatmárnémeti János Nempthy-i plébános, Meszesen túli (de exteriori Mezes) vikárius kinyilvánítja, hogy színe elõtt Ilunch – Komurzan fia: András lánya, Boyli-i (dict.) Péter felesége – és anyja: Kinga (Kynga) – a természet joga (ius naturale) szerint megilletõ – hitbére és saját leánynegyede (amik õket Bagda birtokból megilletik) ügyében az András erdélyi püspök, annak általános vikáriusa és a plébános elõtt viselendõ perei képviseletét Zygee fia Tamás fia: Roland (Lorand) mesterre, Péter fia: Jánosra és Ayak-i Jakab fia: Istvánra bízta. D. in Nempthy, in oct. OO. SS., a. d. 1346. Dl. 96 274. (Vay cs. berkeszi lt. 265.) 1347. ápr. 12. Eger János mester, borsodi fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa tudatja, hogy színe elõtt Debrechen-i Péter fia: Jakab mester ápr. 8-án (oct. Pasce d.) a többi pereskedõk között a törvényesen megidézett Berench-i Keled fia István fiai: Domokos és László ellenében elõadta, hogy István fiai Benik [!], Monorouz, Anarch, Mortonlaka, Symonyghad és Hymes nevû birtokaikból (amik elõdük, Apay fia: István halála révén jutottak hozzájuk leszármazás jogán) az õ néhai anyja (Apay leánya) leánynegyedével az ország szokása szerint tartoznak neki, így õ ezt most bírói úton kéri tõlük. Erre László a maga és fivére (frater): Domokos nevében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével azt felelte, hogy Benk, Monoroz és Anarch birtokok a kezükön vannak, de Benk birtok halászóhelyei és egyes földrészei ügyében bizonyos nemesekkel pereskednek, a többi birtok: Mortonlaka, Simonyghaza és Hymes azonban mások kezén van, de az õ tulajdonukban levõ birtokokból készek elégtételt adni a felperesnek. A vikárius a felek elõadását meghallgatva ülnökeivel együtt meghagyta, hogy embereivel és 4 vagy 6 nemes fogott bíróval együtt máj. 1-jén (oct. S. Georgii mart.) és az azt követõ napokon a felek e 6 birtokot a szomszédok összehívásával régi határaik mentén járják be, királyi mértékkel megmérve (ha ez lehetséges), vagy szemmel megtekintve mennyiségüket és minõségüket, becsüljék fel, ha nincs ellentmondó. Az esetleges ellentmondókat a vikárius emberei Jakab mester felperes ellenében idézzék meg a fõesperes elé ellentmondásuk oka megadására, majd a felekkel vagy azok képviselõivel máj. 27-én (oct. fe. Penth.) térjenek vissza a vikárius elé és a történtekrõl számoljanak be, hogy õ a pénzbeli kifizetés idõpontját kitûzhesse. D. Agrie, 5. die dict. oct. Passce d., a. eiusdem 1347. Dl. 96 278. (Vay cs. berkeszi lt. 281.) Elõlapján hátlapi zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1347. júl. 5. Eger János mester, borsodi fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben [általános] vikáriusa tudatja, hogy korábbi egyezség- és kötelezvénylevele szerint Berench-i Keled fia István fiai: Domokos és László júl. 1-jén (oct. Nat. S. Johannis Bapt.) tartoztak fizetni

Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382)

színe elõtt Oros-i Egyed fia Simon fiainak: Imrének és Péternek 7,5 kassai márkát részben garasokban, részben becsértékben (estimacio condigna). Akkor, bár László a maga és fivére (frater): Domokos nevében ezen összeget kész volt kifizetni Simon fiainak, de azok nem jelentek meg, nem is küldtek senkit maguk helyett, így László ezen pénzösszeget hazavitte. D. Agrie, 5. die termini prenotati, a. d. 1347. Dl. 96 282. (Vay cs. berkeszi lt. 282.) 1349. okt. 14. Eger János mester borsodi fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa tudatja, hogy színe elõtt Pál fia: Byry (dict.) Péter – Egyed fia: Simon özvegyének famulus-a és képviselõje a vikárius ügyvédvalló levelével – okt. 9-én (4. die oct. fe. S. Mychaelis arch.) Anark-i [!] Keled fia István fiai: Domokos és László alperesek ellenében e nemes asszony nevében elõadta, hogy István fiai a néhai Kereztur-i Apay fia: István, az asszony fivére (frater uterinus) azon birtokaiból, amik az egri egyházmegye határain belül vannak, a természet joga (ius naturale) és az ország szokása szerint a leánynegyeddel tartoznak az asszonynak. Erre István fia: László a maga és a Jazou-i konvent ügyvédvalló levelével fivére: Domokos nevében azt felelte, hogy Anarchk [!], Benik [!] és Monorous birtokokból, amik az õ kezükön vannak és az egri egyház határain belül fekszenek, valóban tartoznak e leánynegyeddel az asszonynak (mivel hárman vannak leánytestvérek). A szintén az õ tulajdonukban levõ Monostor birtok azonban nem az egri, hanem a váradi egyházmegye határain belül fekszik, további 3 birtok: a lakott Hymes, Marthonlaka és Symonyghaz pedig most nem náluk van. A vikárius ezt meghallgatva ülnökeivel együtt meghagyta, hogy embereivel és 4 nemes becslõvel dec. 7-én (oct. fe. B. Andree ap.) a felek a most István fiai tulajdonában levõ Anarchk, Benk és Monorous birtokokat a szomszédok összehívásával régi határaik mentén járják be, megtekintve mennyiségüket és minõségüket, becsüljék fel, ha nincs ellentmondó. Az esetleges ellentmondókat a vikárius emberei az asszony mint felperes ellenében idézzék meg dec. 14-re (ad 8. diem dict. oct.) a fõesperes elé ellentmondásuk oka megadására, majd a felekkel vagy azok képviselõivel térjenek vissza a vikárius elé és a történtekrõl számoljanak be, hogy õ az asszony részére történõ pénzbeli kifizetés idõpontját kitûzhesse. D. Agrie, 6. die termini prenotati, a. d. 1349. Dl. 96 306. (Vay cs. berkeszi lt. 301.) Elõlapján hátlapi kerek zárópecsét átütõ körvonala látszik. Regesztája: Bónis 1108. szám. (okt. 11-i dátummal) 1350. jan. 17. Eger János mester fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa tudatja, hogy kanonoktársának: Domokos mester Borsua-i fõesperesnek, egri kanonoknak írásban meghagyta, hogy Orus-i Egyed fia Simon fiait: Imre mestert és Pétert mint felpereseket egyrészrõl, másrészrõl Anarch-i Keled fia István fiait: Domokost és Lászlót bírja egyezségre Simon fiai néhai anyja és Monustor-i Apay leánya leánynegyede ügyében, vagy mint a vikárius embere tekintse meg István fiai birtokainak becslését, amikbõl a leánynegyedet igénylik. Domokos fõesperes levelében azt írta vissza, hogy õ a feleket fogott bírókkal a leánynegyed ügyében egyezségre hozta, úgy, hogy Domokos és László 4 birtokukból (Anarch, Benk és Monyaros az egri egyházmegyében, Zolathmonustura a váradi egyházmegyében) Simon fiainak 40 kassai márka garast

Piti Ferenc

fizetnek részben készpénzben, részben becsértékben (in estimacione condigna), mégpedig 10 márkát garasokban márc. 10-én (oct. diei medii Quadr.), 30 márkát pedig (10-et garasokban, 20-at becsértékben) máj. 23-án (oct. fe. Penth.), ezen felül István fiai a kifizetés kiegészítéseként és a teljes elégtételként Apayteleke föld egy részét, ami Apagy, Seneu és Napkor birtokok között fekszik (a váradi káptalan privilegiális oklevele szerint, amit a Bachka-i András fiaival: Miklóssal, Lászlóval és Andrással való birtokosztályukról adtak ki) Simon fiainak és örököseiknek a vikárius és az egri káptalan oklevelével átörökítik máj. 23-án. A vikárius Domokos mester ezen oklevele alapján az elrendezést jelen oklevelével megerõsíti, és bírói hatáskörével meghagyja, hogy ha Domokos és László a mondott idõpontok bármelyikét elmulasztja, kétszeresen fizessen, s ha a földrészt Simon fiainak nem örökítik át, a per kezdete elõtt kifizetendõ 10 márkában marasztaltassanak el (a bíró része nélkül) Simon fiai ellenében, és a korábban kifizetett pénzt elveszettnek kell tekinteni. D. Agrie, 5. die oct. fe. Epiph. d., a. eiusdem 1350. Dl. 96 309. (Vay cs. berkeszi lt. 308.) Elõlapján hátlapi kerek pecsét átütõ körvonala látszik. Regesztája: Bónis 1113. szám. 1350. febr. 12. János Nempthi-i plébános, András erdélyi püspök Meszesen túli (de extra parte Mezes) általános vikáriusa kinyilvánítja, hogy Miklós, a Ders-i, Mátyás Zoldubag-i alesperes, a Pereche-i, János, a Janusy-i, István, a Waya-i és Marc, a Lider-i, más néven Loranthaza-i egyházak papjai és rector-ai levelükben megírták neki, hogy elõttük, valamint Miklós: fia Cantor (dict.) János, Janusy-i ezen Miklós fia: Bereck, Vaya-i János fia: László és Vaya-i Jolanth fia: András nemes fogott bírók, valamint e nemesek feleségei elõtt Katalin – Mihály fia: Ábrahám Laskud-i nemes felesége, Mako, a Harnadi kerületben levõ Ziketh-i és Tokay-i nemes leánya – betegágyában a gyónása és az utolsó kenet felvétele idején beteg testtel, de ép elmével egyéb rendelkezései között hitbérét és jegyajándékát férjének: Ábrahámnak (Habraam) és örököseinek adta örök birtoklásra végrendeletként, és atyafiai s rokonai közül ennek senki nem mondott ellent. E papok beszámolója alapján a vikárius az Ábrahám részére tett végrendelkezést megerõsíti függõpecsétjével ellátott privilegiális oklevelében. D. f. VI. prox. an. fe. B. Valentini mart., a. d. 1350. Dl. 96 310. (Vay cs. berkeszi lt. 307.) Függõpecsét hártyaszalagja. 1350. máj. 27. Eger János mester borsodi fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa elõtt megjelent egyrészrõl Orus-i Simon fia: Imre mester a maga és az egri káptalan ügyvédvalló levelével fivére (uterinus frater): Péter nevében, másrészrõl Keled fia István fia: László a maga, apja, ue. István fia: Domokos és annak fia: János nevében a Lelez-i prépost és konvent ügyvédvalló levelével, és Imre a maga és Péter nevében elmondta, hogy néhai anyjuk, Kerezthur-i Apay comes leánya: Erzsébet leánynegyede miatt István fiai: Domokos és László ellen a püspök és a vikárius elõtt pert indítottak és a leánynegyedet István fiai Arnach [!], Benk, Monyorous és Zolothmonostora nevû Zabouch és Byhor megyei birtokaiból megszerezték, úgy, hogy Domokos és László fogott bírók döntése és elrendezése szerint 40 kassai márka garast kifizettek, valamint a Zabouch megyei Apaytelke, más néven Zeuleus földrészt (ami Apagh, Napkor és Seneu birtokok között fekszik) minden haszonvétellel és tartozékkal régi határai alatt

Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382)

szavatosság vállalásával átörökítették, így Imre a maga, Péter és leánytestvéreik (soror) nevében István fiait: Domokost és Lászlót, valamint örököseiket e leánynegyed ügyében nyugtatta, szavatosság vállalásával feléjük. Errõl a vikárius pecsétjével ellátott oklevelet bocsát ki, és kéri egri káptalanbeli társait, hogy ha ezt bemutatják nekik, erõsítsék meg oklevelükben. D. in Agrie, in fe. Corporis Christi, a. d. 1350. Átirata: Egri káptalan, 1350. máj. 28. Dl. 96 313. (Vay cs. berkeszi lt. 305.) 1350. okt. 10. Eger János mester borsodi fõesperes, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa tudatja, hogy Vythez-i László fia: Lõrinc (akit Antal pap, a Thos-i egyház rectora, a vikárius embere idézett meg, miként ez István pap, a Varada-i egyház rector-a válaszlevelében szerepel) tartozott megjelenni színe elõtt okt. 6-án (oct. fe. B. Michaelis arch.) Anarch-i István fia: László mester ellenében. Ám akkor nem ment el, nem is küldött senkit, noha László felperes várt rá, így a vikárius Lõrincet bírságban marasztalja el, ha magát nem tudja ésszerûen kimenteni. D. Agrie, 5. die termini prenotati, a. d. 1350. Dl. 96 317. (Vay cs. berkeszi lt. 309.) Elõlapján hátlapi kerek zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1351. máj. 12. Eger Péter mester Heues-i fõesperes és Gothard mester, egri kanonokok, N. [Miklós] egri püspök vikáriusi bírói (iudices in officio vicariatus) tudatják, hogy korábbi perhalasztó oklevelük szerint Perthold-i Mihály fia Egyed fiai: Demeter és Simon Anarch-i István fia: László mester ellenében tartoztak megjelenni színük elõtt máj. 8-án (quind. fe. S. Georgii mart.). Ám akkor Egyed fiai nem mentek el, nem is küldtek senkit maguk helyett, bár László várt rájuk az oklevélkiadók elõtt, így õk Egyed fiait bírságokban (birsagii) marasztalják el, ha magukat nem tudják ésszerûen kimenteni. D. Agrie, 5. die termini prenotati, a. d. 1351. Dl. 96 320. (Vay cs. berkeszi lt. 320.) Elõlapján két, hátlapi mandorla alakú zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1351. aug. 27. Eger Péter mester Heues-i fõesperes és Gothard mester, egri kanonokok, N. [Miklós] egri püspök vikáriusi bírói (iudices in officio vicariatus) tudatják, hogy Syroka-i Petheuch fia: György (akit Antal pap, a Thoos-i egyház rector-a, a püspök embere idézett meg, miként ezt István pap, a Varada-i egyház rector-a, Borsua-i alesperes levelében látták) tartozott megjelenni színük elõtt aug. 22-én (oct. fe. Ass. B. virg.) Anarch-i Keled fia István fia: László mester ellenében. Ám akkor nem ment el, nem is küldött senkit maga helyett, noha László fia: Deseu (László mester felperes famulus-a és képviselõje a Lelez-i Szt. Kereszt-monostor konventje ügyvédvalló levelével ezen ura nevében várt rájuk), így az oklevélkiadók Györgyöt bírságban marasztalják el, ha magát nem tudja ésszerûen kimenteni. D. Agrie, 6. die termini prenotati, a. d. 1351. Dl. 96 326. (Vay cs. berkeszi lt. 321.) Elõlapján két, hátlapi mandorla alakú zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1351. okt. 4. Eger Péter mester Heues-i fõesperes és Gothard mester, egri kanonokok, N. [Miklós] egri püspök vikáriusi bírói (iudices in officio vicariatus) tudatják, hogy korábbi perhalasztó

Piti Ferenc

oklevelük szerint Vitez-i László fia: Lõrinc és Pertolth-i Egyed fiai: Demeter és Simon Anarch-i István fia: László mester ellenében tartoztak megjelenni színük elõtt Lajos királynak a litvánok elleni hadjáratából lakhelyére: Budára való visszatérése napjának [szept. 15.] 15. napján [szept. 29.]. Ám akkor Lõrinc és Egyed fiai nem mentek el, nem is küldtek senkit maguk helyett, bár László várt rájuk az oklevélkiadók elõtt, így õk bírságokban (birsagii) marasztalják Lõrincet és Egyed fiait, ha magukat nem tudják kimenteni. D. Agrie, 6. die termini prenotati, a. d. 1351. Dl. 96 319. (Vay cs. berkeszi lt. 322.) Elõlapján két, hátlapi mandorla alakú zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1356. nov. 22. Eger Domokos, az erdélyi egyház prépostja, egri kanonok, N. [Miklós] egri püspök lelkiekben általános vikáriusa megparancsolja István, a Varada-i, János, a Souar-i és Fülöp, a Vyfalu-i egyház rector-ának, Borsua-i és Sarus-i alespereseknek, hogy jelen oklevelet megtekintve szálljanak lóra, s jelen oklevél bemutatójának költségén Vitez-i László fia: Lõrincet és Pertolth-i Egyed fiait: Demetert és Simont (akiket már hétszer, vagy talán többször is megidéztek Anarch-i István fia: László mester ellenében, de az egyházi bíróságot megvetve nem jelentek meg és nem is küldtek senkit, így számos bírságban – birsagium – marasztaltattak el) a püspök és a vikárius szavával figyelmeztessék, hogy jan. 20-án (quind. fe. Epiph. d.) jelenjenek meg a vikárius elõtt, László felperes felvetéseire válaszoljanak, a bírságokat pedig kétharmad részben a vikáriusnak mint bírónak, egyharmad részben a peres ellenfélnek fizessék meg. Ellenkezõ esetben a címzettek Lõrincet és Egyed fiait jan. 20. elmúltával majd el kell tiltsák minden egyházi dologtól (kivéve a haldoklók bûnbocsánatát és a keresztséget), s ha azok az interdictum kimondása napjától 15 napig makacsságukban megmaradnak, mivel a makacsság növekedésével a büntetésnek is növekednie kell, õket mind a saját egyházaikban, mind pedig a címzettek egyházaiban, és különösen Eperyes és Sarus városokban a nép sokasága elõtt nyilvánosan ki kell közösíteniük (excommunicatos denunciare), jobbágyaikat és a hozzájuk tartozókat interdictum alá helyezve. Minderrõl a címzettek levelükben jan. 20-ra (quind. fe. Epiph. d.) tegyenek jelentést. D. Agrie, in die fe. S. Celice [!] virg., a. d. 1356. Dl. 96 354. (Vay cs. berkeszi lt. 347.) Elõlapján hátlapi kerek zárópecsét átütõ körvonala látszik. Regesztája: Bónis 1219. szám. 1381. jan. 23. Eger Knol Péter kánonjogi licenciatus, Stanch-i plébános, Imre egri püspök lelkiekben általános vikáriusa kinyilvánítja, hogy Miklós Borsua-i fõesperes, egri kanonok a püspök okleveles engedélyével vizitáció céljából Borsua-i fõesperességébe ment a múlt évben és a Nyr districtus-ban levõ alesperességében levõ papoknak és az egyházak rector-ainak közgyûlést (convocacio generalis) tartott, mikor is Péter fiai: Bereck és János, valamint Baka-i Mihály fia: Mihály Noganarch-i László fiai: Tamás mester, Miklós, János és Péter ellenében a Baka-i Boldogságos Szûz Mária-egyház kegyurasága ügyében pert indítottak. A felek akaratából Miklós fõesperes tanúk elõállítását hagyta meg, akiket az evangéliumokra felesketve kihallgatott, de végül a pert nehézsége miatt a püspök jelenléte elé tette át. Jan. 23-án (4. die quind. fe. Epiph. d.) egyrészrõl János a maga, Bereck és

Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1344–1382)

Mihály nevében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével, másrészrõl Tamás mester a maga és fivérei (frater): Miklós, János, Mátyás és Péter nevében ue. konvent ügyvédvalló levelével megjelentek a vikárius elõtt és bemutatták a Miklós esperes pecsétje alatti tanúvallomásokat (registrum), amik szerint számos egyházi, nemes, valamint egyéb férfiak és nõk azt tanúsították, hogy a néhai Bachky-i [!] Miklós Baka-i birtokrésze most Tamás mester, Miklós, János, Péter és Mátyás kezén van, és a Szûz Mária-egyház felszentelése (dedicacio) óta (amit Margerius lubini – Lubienensis – püspök, néhai Miklós egri püspök suffraganeus-a végzett) a Baka-i Szûz Mária egyházhoz, mint anyaegyházhoz (matrix) tartozik, minden egyházi szentséget attól kap. A vikárius Imre püspökkel és a káptalan vele ülésezõ tagjaival a tanúvallomások registrum-a és Miklós néhai püspök privilegiális oklevele alapján (ami ezen egyház felszentelését érinti) úgy döntött, hogy e birtokrész a Szûz Mária-egyházhoz (ami Bereck, János és Mihály részén van Baka-n) tartozott és tartozik az egyházi szentségek felvétele tekintetében, Tamás mesterre, fivéreire és örököseikre pedig örök hallgatást rótt ki Baka-i birtokrészük elkülönítése tekintetében. Az egyházi szentségeket az ezen Baka-i birtokrészen lakó embereknek mostantól csakis Bereck, János és Mihály Baka-i Szûz Mária-egyházának papja és rectora szolgáltathatja ki. Errõl a vikárius a Szûz Mária-egyháznak függõpecsétjével ellátott oklevelet bocsát ki. D. Agrie, termino prenotato, a. d. 1381. Dl. 96 558. (Vay cs. berkeszi lt. 564.) Regesztája: Bónis 1454. szám. 1381. júl. 1. Eger Knol Péter kánonjogi licenciatus, Stanch-i plébános, Imre egri püspök lelkiekben általános vikáriusa azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelõen Bathyani Péter fia: János mester felesége (akinek nevében Kis – Parvus – László jelent meg a Lelez-i prépost és konvent ügyvédvalló levelével) júl. 1-jén (oct. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) viselt színe elõtt Bachka-i László fiai: Tamás, Miklós, János, Mátyás és Péter ellenében (akik érdekében Anarch-i Domokos fia: Antal jelent meg ue. konvent ügyvédvalló levelével) szept. 22-re (ad quind. fe. Nat. B. virg. glor.) halasztja el. D. Agrie, termino prenotato, a. d. 1381. Dl. 96 565. (Vay cs. berkeszi lt. 563.) Elõlapján hátlapi kerek zárópecsét átütõ körvonala látszik. 1382. máj. 15. Eger Knol Péter kánonjogi licenciatus, az Eger várbeli Szt. Mihály arkangyal-kápolna rectora, Imre egri püspök lelkiekben általános vikáriusa azon pert, amit Gegen-i Salamon fia: Deseu felesége, Themehaza-i Theme fia: János leánya (akinek nevében ezen Deseu jelent meg a vikárius ügyvédvalló levelével) Gyula fiai: Miklós, János és Benedek, László fiai: György, Péter, János és András, valamint Gyulahaza-i Szaniszló fia: Szaniszló (akik közül Gyula fia: János jelent meg a maga és a többiek nevében az egri káptalan ügyvédvalló levelével) máj. 15-én (15. die, in quind. oct. fe. B. Georgii mart.) viselt színe elõtt Berke – Nagy (Magnus) Gyula leánya, Deseu feleségének nagyanyja – leánynegyede ügyében, a felek akaratából aug. 22-re (ad oct. Ass. B. virg.) halasztja el. A felek idõközben megegyezhetnek, ellenkezõ esetben a kitûzött napon ítélete meghallgatására jelenjenek meg színe elõtt. D. Agrie, termino prenotato, a. d. 1382. Dl. 96 576. (Vay cs. berkeszi lt. 572.)

Piti Ferenc

A regesztákban szereplõ helynevek mutatója Ajak (Ayak), Szabolcs m. Anarcs (Anarch, Anarchk, Anark, Arnach), Szabolcs m. Apagy (Apagh), Szabolcs m. *Apajkeresztúr (Kerezthur, Kereztur), Kõrös m. A mai Rasinja (Horvátország) területén feküdt. *Apajtelke (Szõlõs) (Apayteleke, Apaytelke, Zeuleus), Szabolcs m. A mai Apagy területén feküdt. Bacska (Bachka, Bachky), Zemplén m. Ma Backa, Szlovákia. Battyán (Bathyan), Zemplén m. Ma Bot’any, Szlovákia. Benk (Benik), Szabolcs m. Bertót (Perthold, Pertolth), Sáros m. Ma Bertotovce, Szlovákia. Bihar (Byhor) m. Biri (Byry), Szabolcs m. Borsod, Borsod m. Borsova (Borsua), Bereg m. Ma Borzsava, Ukrajna. Buda, Pilis m. Ma Budapest része. Debrecen (Debrechen), Bihar m. Eger (Agria), Heves m. Eperjes (Eperyes), Sáros m. Ma Prešov, Szlovákia. Erdély Gégény (Gegen), Szabolcs m. Gyulaháza (Gyulahaza), Szabolcs m. Heves (Heues), Heves m. Hernád (Harnad), terület, folyó. *Himes (Hymes), Szabolcs m. A mai Balmazújváros területén feküdt. Isztáncs (Stanch), Zemplén m. Ma Stanca, Szlovákia. *Ivánkabánháza (Iwankabanhaza), Szatmár m. A mai Nyírábrány területén feküdt. Kassa, Abaúj m. Ma Košice, Szlovákia. Kántorjánosi (Janusy), Szatmár m. Kisvárda (Varada), Szabolcs m. *Laskod (Laskud, Loskud), Szatmár m. A mai Kántorjánosi területén feküdt. Lelesz (Lelez), Zemplén m. Ma Leleš, Szlovákia. *Lider (Lyder, Loranthaza), Szabolcs m. A mai Baktalórántháza területén feküdt. Lubin (Lubienensis), Lengyelország. *Mártonlaka (Marthonlaka, Mortonlaka), Szabolcs m. Meszes (Mezes), hegység (Muntii Románia. , , Mezesului), *Nagyanarcs (Noganarch), Szabolcs m. Ma Anarcs része. Nagysáros (Sarus), Sáros m. Ma Vel'ký Šariš, Szlovákia. Nagyvárad (Várad), Bihar m. Ma Oradea, Románia. *Nyír (Nyr), terület, tájegység. Nyírbogdány (Bagda), Szabolcs m. Nyírtass (Thoos, Thos), Szabolcs m. Napkor, Szabolcs m. Nyírderzs (Ders), Szatmár m. Oros (Orus), Szabolcs m. *Pályi (Palyi), Szabolcs m. A mai Ópályi területén feküdt. Piricse (Pereche), Szatmár m. Rétközberencs (Berench), Szabolcs m. Sényõ (Seneu), Szabolcs m. *Simonegyháza (Symonyghad, Symonyghaz, Symonyghaza), Szabolcs m. A mai Nyíregyháza területén feküdt. Siroka (Syroka), Sáros m. Ma Široké, Szlovákia. Sósújfalu (Vyfalu), Sáros m. Ma Ruská Nová Ves, Szlovákia. Szabolcs (Zabouch) m. Szabolcsbáka (Baka), Szabolcs m. Szatmárnémeti (Nempthi, Nempthy), Szatmár m. Ma Satu Mare, Románia. *Sziget (Ziketh), Abaúj m. A mai Szikszó területén feküdt. *Szólátmonostor (Monostor, Monustor, Zolathmonostora, Zolathmonustura), Bihar m. A mai Debrecen területén feküdt. *Temeháza (Themehaza), Szabolcs m. A mai Pátroha területén feküdt. Tiszamogyorós (Monyaros, Monyorous, Monorous, Monorouz, Monoroz), Szabolcs m. Tokaj (Tokay), Zemplén m. Tótsóvár (Souar), Sáros m. Ma Solivar, Szlovákia. Vaja (Vaya, Waya, Voya, Woya), Szabolcs m. *Vitéz (Vitez, Vythez), Sáros m. Ma Nagy- és Kisvitéz (Vít'az és Ovcie), Szlovákia. ^

Henzsel Ágota

Levéltárba került az ecsedi városkönyv A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár számára az elmúlt év legjelentõsebb iratgyarapodása az ecsedi városkönyv lett, miután Nagyecsed Város Önkormányzata megvásárolta a Berey József református lelkész, esperes hagyatékából elõkerült kötetet. A becses történeti forrás közgyûjteménybe kerülésével lehetõség nyílik a könyv digitalizálására és restaurálására is. A kopott bõrkötésû, 450 oldalas kötet, amely Nagyecsed mezõvárosi korszakában jegyzõkönyvként szolgált, az 1650-es évektõl az 1840-es évekig terjedõ, közel kétszáz éves idõszakból tartalmaz bejegyzéseket. Ez a funkció a szóban forgó kötetnek már másodlagos felhasználását jelenti. A városkönyvet helytörténeti munkájában említõ, abból idézõ Berey József1 szerint könyvünk eredetileg a 16. század végén élt, Wittenbergben tanult magyar teológus jegyzetelés céljára készült könyve lehetett, amibe üres lapokat kötöttek össze. Õ csak néhány oldalt írt tele latin nyelvû, teológiai tárgyú szöveggel, ezeket késõbb az ecsediek eltávolították. Egy-egy oldalon azonban árulkodóan ott maradt egy cím vagy pár soros feljegyzés. A legfontosabb az, hogy még sok üres oldal volt benne, ezekre kerültek késõbb a városi bejegyzések. Báthori István országbírónak, a család ecsedi ága 1605-ben elhunyt utolsó férfitagjának szolgálatában állhatott a könyv gazdája, mivel a nagyhatalmú protestáns fõúr „környezetében európai mûveltségû humanisták és prédikátorok éltek, ... jórészt az õ anyagi támogatásának köszönhetõ ... a vizsolyi bibliának a kiadása is.”2 A nagyecsedi városkönyv magyar nyelven írt szövege sok írástudó polgár kézjegyét õrzi. Évente csak néhány bejegyzés született, tipikus, ismétlõdõ formulák és egyedi, alkalmi bejegyzések egyaránt. Az idõrendbõl kilógó írások is vannak, mert a bíráskodással kapcsolatos ügyeket kezdetben külön akarták vezetni, illetve a bejegyzések sora az 1830-as években a könyv végére ért, így már nem volt hely máshol, mint az idõközben kimaradt, félig üres oldalakon. Ezért keveredés támadt, nem könnyû eligazodni a városkönyvben, amelyet néhány apró ábra, tollpróba színesít, és persze áthúzások, firkák is láthatók benne. A láp két természetes szigetére épült Ecsed falu azután vált jelentékeny hellyé, hogy a 14. században a Báthoriak itt építettek várat egy harmadik, mesterséges szigeten. Ecsed a Báthori család ecsedi ágának lakóhelye és birtokközpontja lett, már a középkorban kiemelkedett a környezõ települések sorából. A várat 1490 táján Báthori 1. Berey József: Nagyecsed nagyközség története. Mátészalka, 1937. 31. 2. Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája II. Ajaktól Zsurkig. Nyíregyháza, 1996. 103.

Henzsel Ágota

András újjáépíttette és megerõsíttette, olyannyira, hogy évszázadokig bevehetetlennek tartották. A várhoz kapcsolódó, kõfallal kerített, vízzel körülvett Ecsed falu ekkor nyerte elsõ, mezõvárosinak tekintett kiváltságait a lakosok katonai szolgálata fejében. Ecsed Báthori Gábor erdélyi fejedelemtõl 1608-ban kapott nagy szabadalomlevele, elõször nevezte városnak a települést és megerõsítette kiváltságos helyzetét. Lakói továbbra is csak az ecsedi várhoz tartoztak katonai szolgálattal, harmincad- és vámmentességet élveztek, bizonyos feltételekkel elköltözhettek és örökíthették javaikat. Saját bírójuk ítélt fölöttük, akit az esküdtekkel együtt évente választottak. Fellebbezési fórumuk az ecsedi várkapitány lett. A kiváltságlevelek a lakosokra háruló „katonai vagy katonai jellegû kötelezettségeket elég nagyvonalúan határozták meg. A valóságban az ecsedi várnagytól és az ecsedi udvarbírótól, valamint fõleg a szükségletektõl függõen sokkal több és többféle, olykor tényleges katonai szolgálattal is tartoztak.”3 Ecsed fejlõdését korlátozta viszont a vásárok hiánya vagy jelentéktelensége és a hely szûkössége, nehezen megközelíthetõ volta. Az I. Rákóczi György idejében, 1648ban készült urbárium szerint az itt élõ 118 háznép fele a várban katonáskodott, a többi mesterember vagy zsellér volt. Templomáról, iskolájáról már ekkor említés történt.4 A nagyecsedi városkönyvbe elõször 1655-ben írtak, amikor II. Rákóczi György erdélyi fejedelem volt Ecsed földesura. A Bátorban tartott Szent Erzsébet napi sokadalomban az ottani tiszttartó, Varga Boldizsár valami nézeteltérés miatt megfogatta Brassai Szûcs György ecsedi polgárt,5 aki késõbb bíróságot is viselt. A városkönyv rendszeres vezetése 1658. január 25-én, Asztalos János uram fõbíróságának idején indult meg, amikor a fõbíró és 12 esküdt nevének felsorolása után összeírták a település férfi lakosságát, mintegy 180 embert.6 Összefüggésben lehetett ez II. Rákóczi György politikájával, akit elõzõ évi lemondatását követõen 1658. január 14-én másodszor választott fejedelemmé az erdélyi országgyûlés. 1657-es sikertelen lengyelországi hadjárata után ide, Ecsedre tért „haza” övéihez és ezekben az években gyakran tartózkodott itt. Feltételezhetõ, hogy az ecsediek 1658-ban és 1660-ban is harcoltak a seregében. II. Rákóczi György bukása kedvezõtlen hatással volt Ecsedre. A városkönyv bejegyzései pedig éppen ekkor, az erdélyi fejedelem megélhetést és biztonságot adó jelenlétének megszûnésekor kezdõdtek el. Mintha ettõl kezdve a városi lakosok magukra lettek volna utalva. II. Rákóczi György özvegye, Báthori Zsófia katolikus hitre tért és megvonta támogatását a reformátusoktól. Fia, a Wesselényi-féle összeesküvés3. Dankó Imre: Nagyecsed. Debrecen, 1994. 55–59. 4. Uo. 87–89. 5. Nagyecsedi városkönyv, 259. 6. Uo. 1–7.

Levéltárba került az ecsedi városkönyv

ben kompromittálódott I. Rákóczi Ferenc miatt császári katonaságot engedett be Ecsed várába, akik csorbították a lakosok kiváltságait. Nagyecsed mezõváros polgárai összefogtak vallásuk és jogaik védelmében. II. Rákóczi Ferenc mozgalmát – talán a régi dicsõség visszaszerzésének reményében – lelkesen támogatták, mintha az egész város hadra kelt volna. 1704-tõl 1710-ig nem is bírót, hanem hadnagyot választottak maguknak.7 1711-ben azután Ecsed kamarai kezelésbe került, 1718-ban pedig le kellett rombolni Ecsed várát és Nagyecsed város falait. Ezzel lehetõség nyílt ugyan a zsúfolt város terjeszkedésére, de lezárult a katonai szolgálatért kapott kiváltságok korszaka. A város megrendülését és bizonytalanságát a városkönyv több mint egy évtizedes hallgatása is jelzi. A szatmári békét követõ évtizedeket a kiváltságai megõrzéséért folytatott küzdelem idõszakának lehet tekinteni Nagyecsed életében. A település elõbb a Bánffy család zálogbirtoka lett, majd 1776-ban a Károlyi család szerezte meg vétel útján. A jobbágysorba kerülésnek Ecsed lakói ellenállnak, aminek száz évig tartó úrbéri per lett a következménye. Sokan elhagyták a települést és máshol kerestek megélhetést. A városi vezetés erejét a kiváltságok megtartásáért folytatott küzdelem kötötte le, nem akartak tudomást venni megváltozott jogállásukról. Az úrbéri per 1877-ben megegyezéssel zárult Nagyecsed és a Károlyi család között, de a település ekkorra elvesztette városi rangját, nagyközséggé sorolták vissza (1876). Ha beleolvasunk a kötetbe, láthatjuk, hogy a város vezetõ tisztségviselõi, a fõbíró és esküdtek megválasztásáról fontos bejegyzések szólnak. Az eseményt gyakran az elõzõ évi bíró számadásának az új bíró és a tanács jelenlétében történt elfogadásaként írták le. Ezt a gyûlést általában az év elején tartották, de voltak kivételek is. Ekkor, vagy egy másik alkalommal a többi tisztviselõ, a porciószedõ, az egyházfi és a malombíró is elszámolt az általa kezelt pénzzel. A tisztségre választottak több évig is maradhattak, vagy néhány év kihagyás után ismét pozícióba kerülhettek. Jó példa erre Nyíregyházi György, aki 1756-ban porciószedõként tûnik fel a könyv lapjain, majd egy évtized múltán már fõbíróként állt a város élén. Ezt követõen a jegyzõi állást is betöltötte. 1789-ben, amikor a nagytemplomot újították, kegyes adományként 10 forinttal járult hozzá a költségekhez. 1791-ben családja életébe is bepillanthatunk. Elhalt felesége, Áts Sára után maradt csecsemõ gyermeküknek anyósa, Áts Istvánné viselte gondját „amíg lábra kapott”, ezért az apa a feleségérõl maradt ruhákkal fizetett. A következõ évben a gyermek gondviseléséért 8 rénes forintot és egy véka tengerit adott. Nyíregyházi György 1797 táján hunyt el, az eklézsia számára szokatlanul magas összeget, 40 forintot hagyományozott. Ekkor Sikesdy Éva volt a házastársa.8 A fõbíró mellé választott esküdtek számát nem tudjuk pontosan. Olykor csak 4–5 nevet jegyeztek fel, majd a 19. század elsõ felében 10 esküdt és két kisbíró választása vált jellemzõvé. Az írásbeli teendõk végzésére elõször 1742-ben nevezték meg a jegyzõt. A város nemesi jogállású lakosai 1782-tól hadnagyot választottak maguknak. A városkönyv egy tipikus, mindvégig alkalmazott formulája az új polgárok felvételérõl szól: „hitit a város igazságára letette hozzá való saláriumával együtt”. Nemcsak beköltözõk, hanem a felnõttkort elért helyi lakosok is felesküdtek, ezzel váltak a közösség tagjává. A város igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenységére néhány bejegyzésbõl 7. Uo. 30–35. 8. Uo. 281 és 292.

Henzsel Ágota

következtethetünk. 1682-ben Kabonya János tiltakozott, hogy a Maczi János házát az õ híre, akarata nélkül el ne adhassák, és a bíró híre nélkül se.9 Szabady Bálint fõbíróságában Varga Ferenc uram is tiltakozással élt, mivel Makai Szabó György idézésére elõ nem állott, a város bírájának pecsétjét meg nem becsülte (1697).10 Gombkötõ György elismerte, hogy Szabó György árváinak jószágából egy marhát 14 forinton eladott Kovács Györgynek, amit tartozik az árváknak megfizetni (1780). A házak adásvételét, öröklését a tanács felügyelte. Házbecslést végeztek Brunna György, a király katonája számára, Jósa Miklós prefectus és Tar János udvarbíró akaratából (õk az ecsedi uradalom alkalmazottai). Szûcs Gergely Sziget utcában levõ házát 4 forintra értékelték (1682). 1742-ben Szûcs István fõbíró idején az egész tanács jelenlétében vett meg Kis Bálint egy házat Molnár Jánostól hatodfél forinton, a kapun belül, jobb kéz felõl a bástya tövében, amelyet napnyugatról a víz árka határolt.11 Az ecsediek gazdálkodására vet fényt, hogy 1684-ben, amikor Kaponyai István hagyott az egyházra egy értékes lovat, azt eladták 46 forintért. Az árát aranyban vették fel, kamatra adták ki, s a pénzük a következõ évben 54 forintra szaporodott.12 1735-ben Bátori Ferenc biztosított a városnak 50 rénes forintot kamat nélkül, amit a város határidõre visszafizetett. Tárkányi Péternek zálogba adtak egy telket hat évre 60 forintért. Veszteségeik is voltak: a város által kiállított két tábori szekérhez kocsist fogadtak, aki a rábízott, 18 forintot érõ két lovat „odavesztette”, maga is odamaradt. Ezért a város eladott egy tehenet 15 forintért és ehhez a porciópénzbõl hozzáadva 5 forintot, 10–10 forinton vett két új lovat. 1785-ben árvízrõl tudósítanak, amikor hajóval kellett Tyukodra menni, mert szekérrel nem lehetett; néhány év múlva a szárazság okozott gondot, amit drágaság követett. 1740-ben pestis, 1748-ban sáskajárás pusztított a vidéken. 1739-ben Kassán jártak az ecsediek, pap és iskolamester hozása céljából, ahol költségeiket a „bikahús” és a széna árából fedezték. A bõrért kapott pénzbõl telt ki a nótárius fizetése.13 1790-ben a mindszenti oláhok kaszáltak a „bajoni” szigeten, szénabért fizettek érte. Számos egyházzal kapcsolatos bejegyzés született, hiszen a városvezetés az egyház ügyeit is intézte. 1753-ban a templom szükségére deszkát vettek, megalkudtak az asztalossal a templom padlásának elkészítésére.14 1760-ban zsindelyeztették a templomot, 1762-ben tornyot csináltattak, majd a szalkai Üveges Gergellyel ablakot készíttettek. A költségeket adományokból, kéregetett pénzbõl fedezték. A nagyecsedi városkönyv – az elnevezés a kötetben is elõfordul 1701-ben – a magyarországi városi írásbeliség érdekes és különleges darabja. A városok íráshasználatának kezdetén a fontosabb események feljegyzésére még csak egy könyv szolgált, a városkönyv. Ez késõbb tanácsülési jegyzõkönyvvé alakult, egyéb feljegyzései pedig a város belsõ rendjének fejlõdésével összhangban, tárgyak szerint külön kötetekben folytatódtak.15 Nagyecseden a városi íráshasználatnak ez a kibontakozása a kedvezõtlen körülmények miatt nem történt meg. A „világ” eseményei alig szûrõdnek át a városkönyvbe, formulái két évszázadon át nem mutatnak változást. 9. Uo. 258. 10. Uo. 426. 11. Uo. 107. 12. Uo. 442–443. 13. Uo. 84. 14. Uo. 102. 15. Pálffy Ilona: Városi levéltáraink kezdetei. Levéltári Közlemények, 1940–1941. 356–357.

irodalom Hamar Péter

Móricz Árvácskája Az élmény irodalommá formálódásának útja Jellemzô az a mondat, amely Csibe elsô, megmaradt, még kézzel írott levelében olvasható: „Ugyemost itt tetszik maradni egész délelôtt velem és sokat mesélünk ugye?”1 A szinte könyörgô hangú kérés Móriczhoz szól, aki emberszámba vette a sokszorosan kihasznált, emberi méltóságában gyakran megalázott, szeretethiányban felnôtt lányt, s valódi érdeklôdést mutatott történetei iránt. Az író beszéltette ôt, és az elmondottak nyomán azonnal novellák sora született meg, de az a módszer is célravezetônek bizonyult, hogy leíratta vele életének eseményeit. Ám a lány nehezen boldogult az írógéppel, szívesebben választotta – nyílván a személyes együttlét miatt is – a szóbeli közlésmódot, erre utal egy további levele: „Kedves apuka, tovább nem tudom írni, mert jobban tudom írni, ha apukakérdezi töllem.”2 Móricz hozzávetôleg 1500 oldalnyi jegyzetet készített Csibe történeteibôl.3 Érdekes módon azonban Litkei Erzsébet gyermekkorának világa írói szempontból csak késôbb kezdte foglalkoztatni. Hogy miért várt ennek az élményanyagnak a szépirodalmi formába öntésével, azt pontosan nem tudjuk. Az viszont tény, hogy a téma hosszabb érlelôdése hasznára vált a belôle fakadó írásoknak. „Mondanom sem kell, hogy nem nagyon szerettem kimenni Leányfaluba – írja Móricz Virág, s megjegyzése 1938 tavaszára vonatkozik, amikor már Csibe odaköltözött az íróhoz, majd így folytatja: Nem is igen hívtak, csak zavartam volna azt a páradús atmoszférát, amelynek elsô, gyönyörû virága egy gyöngéd novella, elsô hírmondója a zsoltáros Árvácskának. Ápr. 9-én jelent meg,4 a címe: A világ végén már szép és jó.”5 A „páradús atmoszféra” meglehetôsen talányos metafora, iróniájának nyugtázása mellett tartalmának megfejtésétôl talán el is tekinthetünk. Az „elsô hírmondója” kifejezéshez pedig azt lehet hozzátenni, hogy majdnem az utolsó is, mert novellaformában az író már csak egy alkalommal dolgozta fel a témát, a késôbbi kisregénnyel azonos címû, 1939-es írásában. „A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén áll a kedves anyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog. 1. Csibe levele Móricz Zsigmondhoz 1936. okt. 17. , Petôfi Irodalmi Múzeum, M. 100/1231/1–105. 2. Csibe levele Móricz Zsigmondhoz 1937. jan. 3. , u. o. 3. Móricz Zsigmond levelei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. II. 249. 4. Pesti Napló, 1938. 87. szám 5. Móricz Virág: Tíz év, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. II. 137.

Hamar Péter

De a négyéves Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen.”6 Ezzel a „hol volt, hol nem volt” népmesei felütéssel kezdôdik A világ végén már szép és jó címû novella, amelynek cselekményében ráismerhetünk Litkei Erzsébet életének korai szakaszára, a Sipos családnál elszenvedett évekre. Ahogy a Csibenovelláknál, Móricz itt sem vágja el a valóságot a mûvel összekötô köldökzsinórt. Még a család elnevezésében is megôriz valamennyit az eredeti élményforrásból: Tülkösnek nevezi ôket, akikbôl a késôbbi kisregényben Dudásék lesznek, azaz megmarad a népi fúvós hangszerek hangulatfelidézô körében. Ha A világ végén már szép és jót összevetjük akár Csibe Visszaemlékezésével, akár az Árvácska eseménytörténetével, azt látjuk, hogy mindössze egy lényeges cselekménymozzanatban tartalmaz azokhoz képest új elemet: ez a központi témává elôléptetett húsvéti gyerekfürdetés, amelybôl az itt Rozinak nevezett állami gondozott kisgyerek kimarad. A novella lírai realizmusa egyetlen ponton sérül, a „felügyelô néni” deus ex machina megjelenésével, a véletlennek (Tülkösné éppen akkor veri a gyereket, amikor az ellenôrzésre hivatott személy megérkezik) és a valószínûtlennek (egy tanyára megérkezni szekérrel észrevétlenül) dramaturgiai tényezôvé emelésével; de a befejezésben visszaáll az a népmesék világára jellemzô egyensúly, amit a bevezetés stiláris megoldása megelôlegezett az olvasó számára. A világ végén már minden szép és jó hangvétele oldottabb, ebbôl következôen társadalomkritikája kevésbé kíméletlen, mint az Árvácskáé. A mesevilág hangulatához visszatérô befejezésbôl hiányzik a végérvényesség kegyetlensége, marad mégis benne valami nyugtalanító, amely nem ad feloldozást az olvasó lelkiismeretének. Móricz írói gyakorlatának ismeretében azt vélhetnénk, hogy ettôl kezdve a Csibe-novellák sorozatához hasonlóan Árvácska-novellákkal jelentkezik majd. De nem ez történik. Az a legvalószínûbb, hogy A világ végén már szép és jó írása közben felismerte, sokkal gazdagabb lehetôségek rejlenek a témában, semhogy novellák sorában eltékozolva jelenítse meg ezt a világot, és nyílván egy tágabb kompozíció keretei rajzolódtak fel a képzeletében. Ezt kidolgozni azonban nem volt ideje ekkoriban. Magánemberi gondjaira kellett keresnie megoldást: mindenekelôtt meg kellett találnia az együttélésnek az új formáit, mert Csibének a leányfalusi házba költöztetése önmaga számára is, a családtagjai számára is ellentmondásos, újabb és újabb gondokat szülô helyzetet eredményezett, és ott volt a nyakán a nagy kert gondja is. S leginkább azért nem jutott ekkor még ideje az Árvácska megírására, mert elkötelezte magát a Pesti Naplónál önéletrajzi munkájának, az Életem regényének közlésére. Figyelme majd 1939 második félévében fordul újra Litkei Erzsébet gyermekkora felé. Ekkor már elegendô forrás állt rendelkezésére, hogy elkezdhesse a munkát. Móricz Virág közölt is néhány oldalnyit „az árva kis Csibe kikérdezésének jegyzôkönyvé”-bôl, amely afféle filmforgatókönyvhöz hasonló, vázlatos szöveg,7 de határozott elképzelést mutat a kidolgozás irányába. Ám Móricz 1939 vége felé még nem a kisregénnyel, hanem az ugyancsak Árvácska címet viselô novellával jelentkezik.8 A név, az író leghatásosabb, legtalálóbb be6. Elbeszélések, Magyar Helikon, 1965. (Életmû-sorozat 12. kötet) 726. 7. Tíz év II. 197–9. 8. Pesti Napló, 1939. 247. sz.

Móricz Árvácskája

szélô neve már készen van, mielôtt hôsét a zsoltárok világába átvezetve útjára indítaná. Egyelôre e rövidebb, a festôi gyakorlat alapján akár vázlatnak nevezhetô, de egyáltalán nem vázlatos, hanem igényesen kidolgozott írás keretei között rajzolja meg a gyereklány alakját. Halottak napi történet ez, amelynek narrátora külsô szemlélôként figyeli a gyerek keserû rádöbbenését valóságos helyzetére. Árvácska számára kiderül, hogy ô abban a családban csak jövevény, ahol eddig családtagnak gondolta magát. Hiába hitte, hogy a többi gyerekéhez hasonló jogai vannak, s az övékéhez hasonló elbánásra számíthat. A csalódottság fájdalmát egyedül, bezárva kell átélnie. Móricz eltér a Csibe-novellákban, valamint A világ végén már szép és jóban alkalmazott lineáris szerkezettôl, s a hagyományos forma biztonságosabb keretei közé tereli a cselekményt. Néhány utalás segítségével (a karácsonyi megaláztatások, az eldugott gyertya, a lángra lobbantott gyufa) már elôrevetíti a kisregény befejezését, de itt még csak a felködlô lehetôség szintjén marad az, ami ott átfordul a tragikus megoldásba. Ez a novella talán azért sikkadt el a Móricz-recepcióban, mert – éppen a címe miatt – a kisregény árnyéka vetült rá, holott értéktelítettsége miatt a mûfaj jelentôsebb darabjai között illene kezelnünk az életmûben. A kisregény Árvácskát 1940-ben a Kelet Népe közli, majd 1941-ben könyvalakban is megjelenik. Móricz hiába akarta nagy példányszámban és olcsón kihozni, mint a Magvetôt, a kiadó más megoldást választott: a kötetet mindössze háromezer példányban adta ki, és 7,50 pengôért árusította. (A Magvetô ára 1 pengô volt.) Kitûnô tanulmányában Görömbei András ezt írja a kisregényrôl: „Az Árvácskát a korábbi értelmezések A boldog emberrel és az Életem regényével együtt mint tényregényt mutatták be. Valóban dokumentumszerû, szociográfiai jellegû mû ez, értelmezésének mégis új távlatai nyíltak meg az ezredforduló új kérdéshorizontjában”9 Egy új szempontrendszerû vizsgálat révén valóban gazdagabb értékszerkezet körvonalai bontakoznak ki benne, mint amit a hagyományos megközelítés korábban felfedezett. Az Árvácska megírásának alapjául szolgáló életrajzi hátteret jól ismerjük, ezért ezt a szociográfiai pontossággal feltárt valóságot könnyen össze tudjuk hasonlítani a regény fikciós világával. Érdemes ezt a mûveletet elvégeznünk, mert bepillantást enged Móricz írói mûhelyébe, s tanulmányozhatóvá teszi azt a tévedhetetlenül mûködô lényegkiemelô képességet, amelynek segítségével el tudta választani a felhasználandót és a kihagyandót a lány életének eseménysorából, s ki tudta jelölni a cselekménynek azokat a kritikus pontjait, ahová a tapasztalati tények hiányában fikciós elemeket kell beillesztenie. Móricz pontosan ismerte Csibe sorsát, és a rendelkezésére álló tények önmagukban is egyértelmû társadalmi tanulságok levonására kínáltak lehetôséget. Ahhoz azonban, hogy a történetet létfilozófiai összefüggések kifejezésére is alkalmassá tudja tenni, következetesen megvalósított kompozíciós rendbe kellett szerveznie anyagát. Ennek során mellékesnek bizonyult számára az a szempont, hogy az egyes mozzanatok valóságosan összefüggnek-e Csibe élettényeivel, vagy a fikció világából valók, mindössze arra ügyelt, hogy amit leír, az szociográfiai megközelítésben is hiteles maradjon. 9. Görömbei András: A Móricz-értelmezés új útján – Az újraolvasott Móricz címû kötetben, Nyíregyháza, 2005. 19.

Hamar Péter

Az író rendelkezésére álló tényanyag és a kisregény témavilága között alapvetôen az a különbség, hogy Litkei Erzsébet hányattatásainak öt állomásából mindössze az elsô három maradt meg, s az író lemondott a Turiéknál és a Kristóféknál eltöltött idôszak ábrázolásáról. Bár bizonyára csábítónak mutatkozott alkotói szempontból a kislány életének az utóbbi két szakasza is, de Móricz pontosan érzékelte, hogy ebben az esetben a nagyregény tágabb kompozícióját kellene választania, ami azzal a veszéllyel járt volna, hogy kevésbé érvényesül benne az intenzív valóságkép szuggesztív ereje, ezért inkább megmaradt az elsô három hely kínálta lehetôségek felhasználásánál. Nyílván mérlegelte azt a szempontot is, hogy más viszonyrendszert jelent a gyermeklányé, mint a serdülôé, s ennek az újabb életszakasznak a bemutatásával némiképp elterelné vagy legalábbis megosztaná az olvasó figyelmét, ezáltal kevésbé érvényesülhetnének a mûnek azok a kollíziós pontjai, amelyeket meg szándékozott teremteni a cselekmény folyamatában. Azt is minden bizonnyal elhatározta már az elsô sorok leírása idején, hogy az eseménysort az erôsen stilizált tragédiával fogja lezárni, ennek hatásosságát viszont jobban szolgálta a sorsát csak a vágyak szintjén tudatosító kislány halála, mintha ezzel a fiktív eseménnyel az öntudatára ébredô, nôiségét felismerô serdülô életútját fejezné be. A három helyszín a népmesei világot idézô tagolásával egyébként is jól illeszkedett abba a stilizációs hálóba, amelyet elsôsorban a zsoltárforma teremtett meg, valamint a szerkesztésnek szinte mérnöki pontossággal kialakított, a mû filozófiáját szolgáló rendje. Ez utóbbinak az a legfôbb jellemzôje, hogy a folklór számmisztikája szerint kialakított hét egységbôl áll. Ez a hét egység, a hét zsoltár, aztán fordított mértani haladvány szerint (4–2–1) tagolódik, így ellene mond a népmesék jó véget ígérô logikájának; megsejteti és elôkészíti a tragikus végkifejletet. Litkei Erzsébet sorsa a maga egyediségében is tartalmazott annyi kemény és kegyetlen, ép erkölcsi érzékkel nem tolerálható mozzanatot, hogy abból hiteles regényvilág szülessék, de Móricz – anélkül, hogy a hatásvadászat vádját a fejére idézné – beemel a cselekménybe máshonnan vett tapasztalatok alapján olyan epizódokat, amelyek függetlenek modellje életétôl. Jól megfigyelhetô volt, hogy az éledezô nemiséggel kapcsolatos elsô élményeket Litkei Böske a hányattatásai utolsó két helyszínén éli át, korábbi sérelmeire a Visszaemlékezés sem, a levelei sem utalnak. Ezzel szemben a kisregény három olyan figurájával kapcsolatban is érvényes a pedofília vádja, akik a lányka egy korábbi életszakaszában bukkannak elô. Kadarcs Pista bácsi „karóba vágta” a kislányt. Ez a mozzanat a kisregény legvisszataszítóbb tematikus egysége, s csak azért marad meg az elviselhetôség határán belül, mert Móricz annyi diszkrécióval, visszafogottsággal jeleníti meg, hogy a tett már-már szublimálódik. Dudás, a tanyásgazda is „ölelgeti, tapogatja” Csörét, majd a gyereklány további tapasztalata, hogy „ez a rokonbácsi úgy néz rá, ahogy kedvesapám szokott meg a Kadarcs Pista bácsi…” A Turiné által elvégeztetett, a Visszaemlékezésben leírt orvosi vizsgálat a borbély szexuális indíttatású közeledése után arra szolgál bizonyítékul, hogy a szôlôben történt erôszakos cselekmény az írói fantázia terméke, bár valósághitelébôl semmit sem von le az, hogy valójában nem Litkei Erzsébettel megtörtént negatív élményrôl van szó, mert az eset szociográfiai érvényességét Móricz valóságismerete garantálja. A Siposéknál eltöltött évek egyik kulcsfontosságú eseménye a dinnyelopás története, amely azzal zárul, hogy büntetésül „kedvesapám” izzó parazsat helyez a kis-

Móricz Árvácskája

lány körmére. A rendkívül hatásosan megírt barbár cselekedetet Csibe nem említi a feljegyzéseiben. Nem zárhatjuk ki persze azt a lehetôséget, hogy az eset mégis megtörtént, és számára olyan lelki megrázkódtatással járt, ami már túl volt az elmesélhetôség határán. De valószínûbb, hogy ezt a mozzanatot az író képzelete szülte, ezzel teremt Móricz lehetôséget önmaga számára, hogy Dudásné szájába adva fogalmazza meg Csöre léthelyzetének lényegét: „…neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bôröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.”10 Hasonló megfontolásból kaphatott a Visszaemlékezésben csak mellékszereplôként említett, a Zsabamári által az istállóbeli életre kényszerített „bácsika” Móricznál nevet („Csomor bácsi”) és tekintélyesebb szerepet. Afféle rezonôrként ô mondja ki majd a regény legfontosabb tanulságát, amellyel tovább árnyalja a Dudásné által megfogalmazott gondolatot. Csomor bácsi megmérgezésének motívuma bizonyosan nem Csibétôl származott. Forrását pontosan ismerjük: az író 1930-ban részt vett azon a szolnoki bírósági tárgyaláson, ahol a tiszazugi méregkeverô bábaasszony és bûntársai fölött ítélkeztek, és az esetrôl három újságcikkben és egy irodalmi riportban számolt be.11 Ezekbôl az írásokból tudjuk, hogy az ott élô nôk a bábaasszonytól kapott méreg segítségével szabadultak meg attól, akinek a léte terhessé vált számukra: beteg férjtôl, megunt szeretôtôl, szerelemgyerektôl. A halálos ital a légypapírról leáztatott méregbôl készült. Móricz annyira jellemzônek vélhette a tiszazugi bûnténysorozatot, hogy átültethetônek ítélte egy nagyjából hasonló helyszínen játszódó történetbe. Az író szociográfiai hitelességû életrajzi hátteret rajzol Csomor bácsi mögé, és a kommün eseményeire való utalással még történelmileg is körülhatárolja sorsát. Ô az, akitôl Zsabamári méreg segítségével szabadul meg, ám elôtte még az öregember kimondja azt a keserû igazságot, amit Csöre nyílván meg sem ért: „Azért mondom kislányom, hogy akinek az Állam a dajkája, az kétszer is gondolja meg, ha erre a világra akar születni, mert az Állam jót akar, de az ô szája néma, neki prókátorokra van szüksége, az Állam erôs, de az ô keze nem simogat; jaj annak, mikor az ember a hivatalnok kezére kerül, akkor már abból jó nem jöhet ki…”12 Van az Árvácskának egy rendkívül jellemzô részlete, amelynek a forrását megtaláljuk Csibe Visszaemlékezésében: arról az esetrôl van szó, amikor a „hejetes nagysága” a gyereket magára hagyja egy nagy játékbabával, de a kislány meg sem meri érinteni, mert semmiféle erre vonatkozó tapasztalata nincs. Olyan lélektani helyzet ez, amely önmagában, változtatás nélkül is hálás írói téma, hiszen feltárul benne, hogy a gyerek által megélt világban az is idegen, ami normális körülmények között nemhogy zavart kellene keltsen a lelkében, hanem oldania kellene a feszültségét. De Móricz pontosan meglátja, hogy a helyzet árnyalatnyi átrajzolásával ennek az idegenségérzetnek olyan hangsúlyt lehet adni, amely a háttérre, a gyermeki reflexet meghatározó okokra jobban rávilágít. Egy babából sok baba lesz az általa megírt jelenetben, s ezek a kislány számára már nem is az idegen, hanem az ellenséges világ kihívását jelentik, amelyre a legprimitívebb módon, az animista tudat diktálta ag10. Árvácska, Magyar Helikon, 1963. (Életmû-sorozat 7. kötet) 960. 11. A rossz virágai, Pesti Napló, 1930. jan. 19. ; Az egész falu tudja, Pesti Napló, 1930. jan. 21. ; A magyar falu a senki szigete, Pesti Napló, 1930. jan. 22. ; Tiszazugi méregkeverôk, Nyugat, 1930. febr. 1. 12. Árvácska 1007.

Hamar Péter

resszióval válaszol. Az ilyen írói megoldások mutatják meg igazán Móricz alkotói zsenialitását. Hasonló, de az elôzônél hangsúlyosabb írói beavatkozásnak lehetünk tanúi a kisregény befejezésében. Csibe részletesen leírta egy levelében Móricz számára azt a valóságos karácsonyestét, amely az utolsó zsoltár alapjául szolgált. Az általa ismertetett tények lineáris módon illeszkednek élettörténetének folyamatába, és hangsúlyt legfeljebb azáltal kapnak, hogy az életében megszokott konfliktushelyzetek kontrasztot képeznek a szenteste általában elvárt, bensôséges hangulatával. De nem történik semmiféle váratlan, drámainak nevezhetô, a korábbiakhoz képest szokatlan vagy megrendítô fordulat, amely az író számára különleges dramaturgiai megoldást kínálna. Móricz alkotói képzelete azonban mozgásba lendül. Pontosan meglátja a drámai helyzetben rejlô potenciát: Csibe valóságos élettényeinek összemosódó konfliktusait feldúsítva kibontja, élesebben exponálja, majd hihetetlen biztonsággal vezeti el a tragédiáig. A katartikus hatást pedig azáltal éri el, hogy nem részletez semmit, inkább a balladákhoz hasonlóan megsejteti, mi történt a karácsonyi éjszakában a csillagos ég alatt. Olyan ez a regényzárlat, mintha egy szonáta kódája lenne, zárótétel, amelyben összefutnak a korábbi tételek szólamai, s különös összhangzatban szólaltatják meg az örömtelenségnek, a fájdalomnak, a keserûségnek, a csalódottságnak a hangjait. A mû befejezésével kapcsolatosan érdekes utalás olvasható Kálmán Kata naplójában. A Kelet Népében megjelent utolsó folytatást követôen fordul a fotográfusnô az íróhoz egy kávéházi beszélgetés során: „– Mért fejezôdik be a regény? – kérdezem. – Erzsi is ezt kérdezte. Elém áll összevont szemöldökkel, villogó szemmel: – Mért fejezôdik be az Árvácska! Hát a Kisék és a többiek?! – messzenézô szemmel mosolyog egy kicsit az öreg. – Majd folytatja – mondom. Komolyan rázza a fejét. – Nem. Ilyen jó befejezést többet nem találok. Az egészben a befejezés tetszik nekem a legjobban.”13 A regény végén fellobogó tûz, a „nagy fényesség” olyan filozófiai mélységeket világít meg, amilyenig az Úri muriban sem, A fáklyában sem jutott el az író. A tisztítótûz lángjaiban az ártatlanság is odavész, s bár ezt Móricz a mû megírásakor még nem tudhatta, itt, Európa közepén hamarosan újra fellobog a láng, hogy ártatlanok millióit tegye égô áldozattá. Móricznak volt ereje ahhoz, hogy a hatalmas munkával összegyûjtött, jegyzetekben dokumentált tényanyag nagyobbik felét félretegye, és lemondott arról, hogy szociográfikus ihletettségû tényregényben teremtse újjá Litkei Erzsébet gyermekkorának világát, ehelyett az írói eszközök gazdagságának mozgósításával a földhözragadt valóságot szinte lírai tartományba emelve új távlatot teremtett, s utat nyitott az Árvácska létfilozófiai értelmezésének. A mû utóéletéhez tartozik, hogy Móricz a kisregénnyel kapcsolatos érdektelenséget tapasztalva, elkeseredetten s magyarázkodva üzen Illyés Gyulának: „Irtóztató könyv azt hiszem, de a fantáziának egy sora sincs benne. Ilyen könyvet még nem 13. Kálmán Kata kéziratos naplója, Petôfi Irodalmi Múzeum V. 5465. 1940. június 11.

Móricz Árvácskája

írtam. Ennek a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életbôl szállott fel, mint a mocsárból a kénes gôz.”14 Könyve dokumentatív hitelességét hangsúlyozza, mint aki attól tart, hogy a tények meghamisításának vádja érheti, s tagadja a fantázia szerepét az Árvácska világának megteremtésében. Holott jól látható, hogy az írói fantázia mekkora szerepet játszott az alkotás folyamatában. De miért is kellene minden cselekményelemnek pontosan igazodnia Litkei Böske valóságos élettényeihez? Móricz nem szociográfiát írt, hanem szépprózát. A mû hatása legalább annyira következik a fiktív részletekbôl, mint a valóságfedezettel rendelkezôkébôl. A két szféra tökéletes harmóniába olvadása folytán válik a tényszerû igazság mûvészi igazsággá, a gyereklány története remekmûvé. 14. Kelet Népe, Szerkesztôségi asztal, 1941. nov. 15.

Tóth Sándor

Irodalomtörténeti bóklászatok Tompa Mihály ismeretlen sírbeszéde Szabolcsvármegyében Irodalomtörténetünk által ismert az a tény, hogy a fiatal Tompa Mihályt munka-, és szerelmi kapcsolatok, baráti kötôdések fûzték a korabeli Szabolcs vármegyéhez. Járt Tiszanagyfaluban, Gáván, Vencsellôn, Tiszabercelen, Nagyhalászban, Kemecsén, s tanítóskodott Laskodon. Eddig, a szerelmes verseken túl, többek között, a barátai felkérésére írt sírversek is bizonyították a költô és a szabolcsi települések kapcsolatát. Bizonyított, hogy Kemecsén egyik barátja, Dobozy Ferenc menyasszonya, Mikecz Julianna elhunyta alkalmával tett eleget egy kérésnek, s küldött egy sírverset, amelyet kôbe is véstek az elhunyt emlékére.1 A másik sírvers Gáván található, amelyet a rokonságába tartozó Soldos Borbála emlékére „faragott” a költô.2 Molnár Mátyás, a témakör egyik kutatója, megállapítása szerint Soldos Borbála emlékére írott „verset elôször Busa Margit tette közzé 1958-ban.” Ezt a megállapítást cáfolnunk kell, mivel az már 1923-ban megjelent a helyi Nyírvidék hasábjain.3 Közlôje Radványi Sándor kótaji költô volt.4 Radványi Sándor is megerôsíti, hogy a sírvers Tompa Mihály alkotása. „Tompa nagyon sokat járt Szabolcsvármegyében. Többször megfordult Tiszabercelen, Gáván, Kemecsén is. Gáván a Soldos család Borbála nevû kisleányának vasfejtábláján az ô síri verse van. Hogy valóban a Tompa verse, bizonyítják még élô tanúk, Baráth Imre ref. lelkész, ki néhai édesapjától, sokszor hallott a vers történetérôl. De bebizonyítja hitelességét a Vasárnapi Újság egyik régi évfolyamában megjelent kis írás is, mely hivatalosan tanúskodik a vers hitelességérôl. Egy-két versszakot le is ad mutatóul ismeretlen beküldôje.”5 Molnár 1. Válogatás Molnár Mátyás irodalomtörténeti tanulmányaiból. Vaja, 1998. (A továbbiakban: Molnár, 1998.) 2. Molnár, 1998. 22–23. 3. Nyírvidék, 1923. febr. 25. 4. Katona Béla Szabolcs-Szatmár-Berg irodalmi topográfiája II. Ajaktól Zsurkig Nyíregyháza, 1996. kötetében Kótaj település írói, költôi között hiába keressük Radványi Sándor nevét. Az valamilyen tévedés folytán csak a nyíregyházi kötetben található meg. Pedig Radványi Sándor Kótaj szülötte. Édesapja id. Radványi Sándor kántortanító volt a településen. Sándor fia 1900. december 20-án született. Alsóbb iskoláit Nagykállóban és Nyíregyházán végezte el. Egyetemi tanulmányait a Debreceni Tisza István Egyetem bölcsészeti és irodalmi fakultásán, majd azt elvégezve a miskolci jogakadémián folytatta s szerzett diplomákat. Már hatodikos diákként kezdett verselni. Elsô három verseskötete (Szerelem és bánat; Fiatal szívvel; Szabolcsi virágok) és egy etikai tanulmánya a „Párbaj”-ról debreceni, miskolci egyetemi hallgató korában jelent meg. A Nyíregyházán postatisztviselô munkakört betöltô költô irodalmi munkássága idáig feltáratlan. 5. Nyírvidék, 1923. jan. 3.

Irodalomtörténeti bóklászatok. Tompa Mihály ismeretlen sírbeszéde

Mátyás a Soldos családban élô hagyományra, illetve Busa Margit verselemzéseire alapozta megállapítását. Tanulmányában közzétette a síremlék négy oldalán fellelhetô verseket az égtájak szerint. Ebbôl azonban nem derül ki, hogy a versszakok hogyan követik egymást. Nem ad eligazítást a Gávavencsellôrôl megjelentetett tanulmánykötet sem.6 Abban még Molnár Mátyás tanulmányát sem vette figyelembe a szerzô. Radványi Sándor és Molnár Mátyás bizonyítékai után itt a Radványi Sándor által ismert és rögzített sírverset közöljük: Soldos Borbála síremléke a gávai temetôben7

„Soldos Borbála emlékezetének Virág voltál, – amelynek ád A szép tavasz díszt s illatot, Kellem s szelídségben valál Dicsôített s megáldatott. A dús kincset nem bírva meg Gyöngéded élted megszakadt, Mint megtörik a gyenge szár A túlteljes virág alatt.

Pihenj angyal, szelíd leány Könny s bánat áll szobrod felett Mely a mély gyászt öltött szülôk Fájdalmából emeltetett. Bús könnyeiktôl hantodon A sírvirág kisarjadott, Ah csak te hervadsz odalenn: Halvány liliom, halvány halott.

Pihenj angyal s szelíd leány, Arcád hamar meghervada, Lelked fényes és tiszta volt Mint a menny gyöngéd harmata. A földön megszerette azt Az ég, amelytôl származott, S korán-korán visszavevé Mint napsugár a harmatot.

Soldos Borbála emlékezetének Bánatos szülôi 1951-ben Született június 3-ikán 1837-ben Meghalt január 3-ikán 1850-ben Égi virág e föld rideg és szomorú vala Neked”8

Radványi Sándor fenti bizonyítékaitól azonban sokkal értékesebb az a felfedezés, amelyet a gávai Andó-család birtokában még akkor meglévô, régi, kódexszerû, mindenféle feljegyzésekre alkalmas könyvben talált. Az ismeretlen feljegyzô régi, nevezetes költôktôl, íróktól származó írásokat gyûjtött abban össze. Az ifjú költô, Radványi Sándor így bukkant rá Tompa Mihály egy addig ismeretlen, sajnos a közlés ellenére azóta sem ismert sírbeszédére. Pedig „ez a sírbeszéd tele van poétikai és rethorikai szépségekkel. Olyan, mint egy üde gyöngyvirág... illatot szór, bámulatra gerjeszt...” fogalmazza meg értô rácsodálkozását a fiatal poéta utód. Nem ismert a sírbeszéd lejegyzôje, s ma még azt sem tudjuk, hol élt, ki volt S. S. Szeremley Cs(ászár) Gábor és fiatal neje, Farkas Eleonóra. Valószínûleg a Szeremley Cs. Gáborban Szeremley Gábor sárospataki hittanár fiát tisztelhetjük. Alább ezt a sírbeszédet tesszük közzé, amely több mint nyolc évtized után is bizonyítja Tompa Mihály költôi nagyságát.

6. Gávavencsellô (tanulmányok Gávavencsellô történetébôl). Gávavencsellô, 2000. 115–116. 7. Gávavencsellô (tanulmányok Gávavencsellô történetébôl). Gávavencsellô, 2000. 117. 8. Nyírvidék, 1923. febr. 25.

Tóth Sándor

Tompa Mihály ismeretlen sírbeszéde Szabolcsvármegyében „Sírbeszéd, melyet S. S. Szeremley Cs. Gábor úr elhunyt nôje Farkas Eleonóra felett mondott Tompa. Szomorú gyülekezet! Kisded születék, s az élet angyala eljöve, hogy meglátogassa ôt. És feltakarván könnyû leplét a könnyû bölcsônek, mondá: e kisded leány tetszik nekem, keresztanya leszek a gyermeknek, adván neki ajándékot, minôvel a föld kevés leánya dicsekedhetik. És bemártván ujját a szépség rózsaszínû olajába, megkente a kisded arcát és ajkait s kezét jósággal szívére nyomván megszemlélé annak dobbanásait, mondván: legyen szép ô, hogy szerettessék és jó, hogy boldog legyen. És simára csókolván homlokát, folytatá: legyen szelíd ô, ki nô leend, mert a szelídség a nô gyémántkoronája, mely királynévá teszi ôt. S midôn a leányka elveti gyermekjátékait, mint virító szûz jelenék meg az angyal ajándékaival, arcán szépséggel, szívében jósággal, míg a szelídség gyémántkoronája nyugodott homlokán. – És gyönyörködött benne az élet angyala. Majd egy férfiút vezetett hozzá és összetévén kezeiket, mondá: szeressétek egymást halálig! És ôk összetekintvén mondák: szeretjük egymást halálig! Legyetek boldogok gyermekeim, szólott az angyal, áldólag terjesztvén ki felettök karjait. Íme egy folyamhoz vezetlek benneteket, ez az élet folyama, adok könnyû sajkát, mely bizton haladjon és e sajkára piros vitorlát és a vitorlára hûs szelet, adok hálót mellyel a hab csendében gyöngyöt halászhassatok, adok horgonyt, melyet levessetek a vész idején! Könnyû legyen nektek az evezô, én a partokra virágot ültetek. Szólott az angyal s a boldog pár sajkára szállott; eljöve pedig a halál az élet kapujára és megdöngetvén csontöklével azt, kiáltott: nyissátok fel a kapukat! élet! élet! eljövék, hogy megadd az adót, mellyel sötét országunknak tartozol! És felnyittatván a kapuk, a halál az élet folyamának partinál egy barna sziklán megült, várván a hajózók jövetelét. Jött pedig elôször rozzant sajkán egy reszketô öreg. Száraz kezében nem vert habot a lassú evezô, életfájának lehullt levelei megsárgultan úszkáltak sajkája körül; szélcsend volt lelkében és a folyón elôtte fehér galamb repült a hit, mellette olykor gyors fecske suhant el az emlékezet, mely megütve szárnyhegyével a folyam színét, lágyan rendült meg a hab; de újra szépen elsimult. Kiálta pedig az öreg: vezess, vezess fehér galamb! Csak téged látnak még homályos szemeim! Vezess, mert eltévedek a nagy folyamon! Vígy a csendes révpart felé! Fáradt vagyok, nyugodalmas kikötôbe vágyakozom. Hallá és menni engedé az agg sajkást a halál. Majd jött egy terjedelmes ladik, sápadt foglyok valának az oldalához láncolva, felettök durva poroszló a szenvedés állott sújtó ostorával; mondák pedig a foglyok: meguntuk a folyamot, mely zivataros, meg a láncot, mely nehéz! Kiáltunk hozzád csendesen révpart! Mely nyugalmat adj, vagy kiáltunk hozzád zivatar! mely elsüllyeszt!!! Ezek valának a szenvedés gályarabjai. Hallá és menni engedé ôket a halál.

Irodalomtörténeti bóklászatok. Tompa Mihály ismeretlen sírbeszéde

És elhajtott számtalan sajka bántatlanul elôtte. – Most vígan evezve jött egy boldog pár, megzendült víg daluktól a part és a folyam, a koszorús vitorla barátságos szellôtôl dagadozott. Minô virágos a part! Minô tiszta a víz, az belôle visszatükrözik, áldott legyen a jó angyal, mi boldogok vagyunk! – „Ô kell nekem, ki boldog”mond a halál s felkele s felszakgatván a barna sziklát, a folyamot sújtá, hogy az sötéten kezdett örvényezni a boldog pár körül! Egyik közületek az enyém, mert boldogok vagytok! Kinyújtá csontkezeit a virító hölgy felé. Ne bántsd ôt sötét ellenség! Mondá az élet angyala, én szeretem ôt és ô szeret engemet! Lásd a menyasszonyi koszorú illata még el sem széledt homlokáról, miért húznád reá az enyészetes sir jégkoszorúját. Mind hasztalan! A lehervadt nô felett megzendült a sír-ének s reája az angyal könnyûje hullt. Szomorú gyülekezet! Itt fekszik elôttünk a sötét parton a jó, a szeretett ifjú nô. Mondják a sir nyugalom hazája, jól van, nyugodjék, aki elfáradott. De neked 19 évû halott minek a sir? Minek neked a 9 hónapos nôi nyugalom?! ki még el sem fáradtál, hiszen hosszabb árnyat vet alkonyatkor sírod fája, mint volt a pálya, melyet megfutál. Olyan jól valál életedben, olyan szelíden szép valál még a terítôn is, mint kinyílt rózsán a hópehely, úgy lengett szép orcádon a fehér halál. Lám az ôszi lombot is, mely lehulláshoz közelit, piros színnel vonja be az enyészet. Miért kelle téged elveszítenünk? Te meg fogtál felelni rendeltetésednek; szelíd tavaszi nap leendettél a házasság csendes egén; mely fényt áraszt, de nem vakít; jótékonyan melegít, de nem égetnek sugarai; szelíd tavaszi nap, mely alkot és növel. Vesztve van a hû élettárs, a szeretô édes anya, a gondos, csendes házi nô. S mit szóljak sírja felett az élet és halálról? Tekintsétek meg a testvér és szüle könnyeit; értsétek meg a levert férj fájdalmát s én hallgatok. Mit mondjak nektek kesergô szüle és testvér? Elszakadt a lánc, melyet kötött a vérség és szeretet, elment ô, ki oly örömest maradt volna közöttetek, a megtört szemsugár titeket keresett a végsuhajtásban, mely felétek küldé az utolsó Isten hozzádot; a végsóhajtásban volt a szív minden melege, mert azontúl néma és hideg maradt. Szeretô férj! Sokat, mindent vesztél; ki akarná vigasztalással megbántani lelked méltó fájdalmát?! Boldog valál! De mit ér a menny üdve is, ha néhány perc múlva el kell azt veszíteni. Pusztán maradt a ház, mely boldogságotokra meg nem népesülhete; szerelmetek illatos virág vala, de fájdalom csak másodvirág, melyet kicsal a szelíd verôfény, mely lehull és gyümölccsé nem érhetik. Nem maradt egy jegy, nem egy mosolygó magzat a kedves után, kirôl elmondhasd lelked emlékezetes perceiben, ilyen volt ô a jó, akit eltemettem. Sokszor keresed ôt te a puszta házban s úgy tetszik néha mintha édes hangját hallanád, mely szólít tégedet.

Tóth Sándor

Sokszor megjelenik ô neked álmaidban, puha kezével megsimítja arcodat s midôn felébredsz: minden puszta és hideg leend. Minek a vigasztalás? Becsüld, szeresd a fájdalmat, melynek nagysága híven mutatja, mint szeretted ôt. Vesztél s vesztétek; és fájdalmatok nagy és méltó; de mégis imádjátok a gondviselést. Imádjátok a gondviselést, mely elveszi a kedvest, a jót, kit szeretünk, hogy fájdalommal küzdjön, hogy kínnal égjen a kebel. Igen! A fájdalom szenteli meg az életet; az emberi szívet a fájdalom nemesíti meg, hogy megteremjen benne az erény, mint fájdalomtól nô meg a csiga keblében a drágagyöngy. És eljön a kéz, mely fájdalomtól feldúlt szívbe magokat szór el, hogy megteremjen benne a megnyugvás virága. Ez nem piros rózsa, vagy liliom, de mégis illatos majoránna marad. S te búcsút vett élet vándor! Menj, le van bocsátva a felvonó híd, mely a túlpartra vezet. Mi hisszük, hogy a túlparton is élet vagyon! Korán lehervadt, szeretett hölgy! Esthajnalod eljött, kemény ágyad vetve van, eregy alunni, búsan mondunk neked jó éjszakát! Hisszük, hogy az éj után ismét megvirrad!” Tompa Mihály eme sírbeszéde az ô költôi lelkének mély és melancholikus képét tükrözi vissza. A maga idejébe szinte extázisba hozhatta a hallgatókat,... amint a másoló is megjegyzi! Most is élvezetes, friss és igazi... Kiárad belôle Tompa egész egyénisége, egész világnézete! Hû tükör ez a gyászbeszéd: mely visszaadja egy sokat szenvedett, egy mélyen érzô poétai szív ôszinte vallomásait. Egyrészt a hálás kegyelet, másrészt irodalmi értéke késztetett közlésére. A versekrôl legközelebb. Ifj. Radványi Sándor”9 A szerzôt is hasonló szándékok vezették a dolgozat megírásakor. 9. Nyírvidék, 1923. jan. 3.

Gyarmati Béla

Emlékezés Váci Mihályra Nem az jelöli a származást, rangot Hogy kire büszke valaki, De az, hogy ôvele kik büszkélkednek, S kik szokták nevét féltve mondani. Váci Mihály „Származás” címû versének elsô sorait idéztem, Hölgyeim és Uraim – mint bizonyára sokan ráismertek. Ne áltassuk magunkat; manapság mintha sokkal kevesebben büszkélkednénk Vácival, mint négy-öt évtizeddel ezelôtt, ám nevét féltve mondjuk ki, mindazok, akik még idôrôl idôre kimondjuk. Azt a néptanítót, ki költôként – József Attila öröksége értelmében – egész népét kívánta tanítani; ma nem tanítják az iskolákban sem, mûveit kihagyják az antológiákból. Így aztán egyre kevesebben ismerik. S, ha netán valakik emlegetik is, egykor agyonszavalt közéleti indíttatású verseinek – szállóigévé lett – sorait idézik maliciózusan. Mindjárt ide kívánkozik egy színházi meghökkenésem, amit az váltott ki, hogy szerzô és a rendezô remek dramaturgiai érzékkel nevetségessé tett egy költôi szándékot. Szent szándékot, ha úgy tetszik. Felidézem. Kornis Mihály Körmagyarjában a buta és buja kislány felkeresi az Írót, hogy segítse ôt a színi pályára. A Mesternek legfeljebb ahhoz van kedve, hogy ágyba segítse a mindenre elszánt fiatal hölgyet, aztán mégiscsak megerôlteti magát mondván: – Halljunk valami verset... Mire a lány a leghamisabb pátosszal: „Még nem elég! Nem elég megborzongni, / de lelkesedni kell!” Csak eddig juthat a szavaló, mert az Író megborzong, s leállítja a produkciót. A nézôk röhögnek. Talán csak én nem, mert... De hát kell-e magyaráznom? A versre most az „Akác a forgószélben” címû kötetben akadok rá, ami 1966-ban jelent meg. A költô ezt írja utószavában: „E kötet verseit... a fiatalok számára válogattam. Mindaz, amit elviseltem, elszenvedtem, s amiért naponként még most is minden nyomorúságos kis küzdelmet újra kezdek – gyönyörû értelmû sorsként virágozna ki, ha ezek a versek a fiatalok között sokáig ható életre kelnének.” Tudjuk, hogy Váci Mihály versei a költô 1966-ban papírra vetett sorai után még negyedszázadon – egy emberöltôn – át éltek és hatottak. Tanúsíthatom, hogy különösebb ösztönzés nélkül is szívesen, lelkesen és értve szavalták a fiatalok ezeket a verseket. Aztán más idôk jöttek. És most halkan megkérdezem: A sok álmodozás után, mi van azzal a nagy-nagy álommal? És látjuk-e járható útját a célnak? Elhangzott a Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület mûsorán, 2006. december 15-én – Ladányi András Halotti maszkoddal kezemben címû könyvbemutatóján – a költô emlékét idézve.

Gyarmati Béla

Azok közé tartozom (számunk már egyre fogy), akik személyesen ismerték Váci Mihályt. Így hát akárhányszor meggyôzôdhettem róla, hogy ô a közéleti gondokat is magánügyként élte át. Ebben a szelídlelkû lírikusban iszonyú indulatok támadtak, ha bárminemû igazságtalanságot tapasztalt. A sznobokon, széplelkeken csak ironizált, a bürokratákat azonban megvetette. A párt és az állam nagyhangú, demagóg, lélektelen funkcionáriusait különösen, akik nem átallották „hivatásos forradalmárnak” nevezni magukat. És nagyon nem szívelte a hajlongó csinovnyikokat, a szervilizmusban egyéniségüket, emberségüket elvesztett hivatalnokokat. Már fiatal tanítóként megismerkedett az egyházi hierarchiával, késôbb pedig az államban és a pártban uralkodó alá- és fölérendeltségi viszonyokkal. Az „Utazás Bürokronéziában” címû szatirikus költeményének néhány fejezetét már kéziratban olvashattam. Egyik közös utazásunk alkalmával adta kezembe a kézzel írt íveket. Máskor fel is olvasott a készülô mûbôl – mintegy a hatást kipróbálandó. Éveken át élvezettel foglalkozott a témával, az anyaggal. Különben legtöbb versét sokáig fektette, érlelte, csiszolta. S hogy mekkorát szólt a Bürokronézia, mikor a költô halála után megjelent? A nyolcvanas években izgatottan nyit rám a remek versmondó színész – mellesleg a színház párttitkára. – Nézd, mit adtak a kezembe kérlek! (s felmutatta Váci Bürokronéziáját) hát ugye én ezt semmiképpen nem vállalhatom... S mindjárt olvasta is: Nekünk mindig az a közérdek – Mi néhányunknak érdeke, Felülünk, ha már a szekér megy S velünk gurul a kereke Ez a jeles színmûvész sem ismerte a költôt, csak az ünnepi pódiumokon megszólaltatott Vácit. S most még kevésbé és kevesebben ismerik. (Kivéve persze híveinek körét, mely remélhetôleg egyre bôvülni fog.) Hát azért vagyok most én is itten – egy a kortársak közül – hogy a magam módján (már amennyire erre egy öreg hírlapíró képes) tanúságot tegyek Váci Mihályról; véletlenül se lépve át az irodalomtörténészek, esztéták „élôhelyének” határait. 1960-ban kerültem a Nyíregyházi Rádióhoz. A következô évtized szép és gazdag idôszaka volt életemnek. Ha igaz, hogy a tartalmas emberi kapcsolatok jelentik a valódi tôkét. Sorsdöntô a város, és az én életemben is, hogy megnyílt a tanárképzô fôiskola. Kezdetben a volt Vasvári Gimnáziumban folyt az oktatás. Majd Ilku Pál, az akkori illetékes miniszter, a Nyíregyházi Rádió mikrofonja elôtt tette közhírré, hogy immár megvalósul a tervezett nagy beruházás; rövidesen kezdik alapozni a fôiskola épületegyüttesét. Szóval a fôiskola, a maga szellemi és erkölcsi bázisával, aztán a Szabolcs-szatmári Szemle, a múzeum, a levéltár, a színház felújított épületében a vendégjátékok, mind-mind pallérozódási lehetôség egy fiatalember (azaz sok-sok fiatalember) számára. De fôként az intézményeket átlelkesítô személyiségek hatása meghatározó. Nemcsak hivatalos minôségben találkoztunk velük. Margócsy tanár úrék Selyem utcai házába bármikor be lehetett kopogtatni – rendszerint az ablakon. A könyveken, ismereteken, jó szón kívül még kávét és pohár vodkát is kapott az ember. De fôleg ugyanazzal az „Isten hozottal” fogadtak, mint a Nyíregyházán megforduló akadémikusokat: Szabolcsi Miklóst, Köpeczi Bélát, az írók akármelyikét, köztük Móricz Virágot, vagy az irodalomtörténész Czine Mihályt. Katona Bélát egy üzemi ebédlôben faggattam elôször Krúdyról, s évtizedekkel késôbb a Tokaji Írótáborban – noha idôközben magam is Szindbád apostola lettem

Emlékezés Váci Mihályra

– még mindig új lapjait tárta fel Béla bácsi a Krúdy életmûnek; ezúttal már hegyaljai bor mellett. Hársfalvi Péternek nemcsak tanítványa, de szerzôtársa is lehetem – az említett Szemlében. Néprajzi lexikon helyett mindig Erdész Sándorhoz fordultam. Mûtörténész „szabadiskolám” mentorai: Pál Gyula, Berecz András, Huszár István, Soltész Albert, aki nekem mindig is Berci marad. Mindebbôl talán kitetszik, hogy ebben a szellemi közegben akarva sem kerülhettem volna el a szülôvárosában gyakran megforduló Váci Mihályt, aki éppen a hatvanas évek elején vonult be az irodalmi köztudatba – ahogyan szoktuk mondani – „Mindenütt otthon” címû kötetével. Természetesen Margócsy tanár úréknál találkoztunk. A tizenvalahány ezer kötettôl körülvéve hatan-heten lehettünk, akik (a hivatalos irodalmi estet követôen, a költôvel együtt) további disputára s néhány jó falatra invitáltattunk. Váci Mihályt nem a hirtelen támadt rokonszenv, még csak nem is a rádió mikrofonja fordította felém, hanem a stúdió gépkocsija. Azaz nem is felém kellett fordulnia, hanem a stúdióvezetôhöz, aki ugyancsak tagja volt a társaságnak. Seregi István, aki irodalmi érdeklôdésû ember volt s ebben az idôben maga is bölcsészeti tanulmányokat folytatott, örömmel ajánlotta fel az autót a költô vidéki útjaihoz. Nyilván azt is jól tudta, hogyha riporter kíséri Vácit, akkor minden bizonnyal szalagra kerül néhány érdemleges beszélgetés. Hát ebben nem is tévedett. (Mellesleg szólva a pártbizottság, a tanács és a Hazafias Népfront is szívesen adott volna autót Váci utazásaihoz, de ôt – kimondva, kimondatlanul – mindig is feszélyezték a párt-és államapparátus vezetô személyiségei). Így kerültem én Váci mellé, a hátsó ülésre, tudniillik a sofôr mellé nem ülhetett senki, miután azt a helyet egy hatalmas beépített magnetofon foglalta el. Valószínûleg akkor is mellém ül a költô, ha felajánlhatom neki az elsô ülést; amihez akkoriba minden vezetô ember ragaszkodott. Ám Váci Mihályból hiányzott mindaz, ami a pozicionáltakra annyira jellemzô. A „mindenütt otthon” mögött nincs semmi póz, még csak nem is jelképesek a sorok, hogy: ... Én akárkit bárhol is bolondul szeretek, S a földön én itt idegent sosem lelek, Ha már kezet fogott is velem Vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló tekintetem... MIndenkit megejtett egyéniségének varázsa; emberi kedvessége. Az a valódi érdeklôdés, ahogyan a környezetébe kerültek felé fordult; akár kisiskolások, akár nagydiákok, vagy öreg mandabokori parasztemberek voltak. S hogyan fogadta az Új Írás szerkesztôségébe bátorkodó kezdôket! – „Mintha régrôl ismernénk egymást, mintha megtisztelném a folyóiratot verspróbálkozásaimmal” – emlékezett a napokban egy immár ismert költô, akit Váci fedezett fel. Tehetség kutató-keresô-mentô volt már kollégium igazgató korában, majd megyei kollégiumi elôadóként, s mindig is az maradt. Örült, ha életrevaló, jó minôségû embert látott, hallgatott. – „Ugye megfigyelted, hogy az a kislány milyen okosan... hogy az a fiatal állatorvos milyen szakszerûen, hogy a téesz elnök mennyire nyíltan és ôszintén...” Ilyen és ehhez hasonló lelkes félmondatokkal fordult felém egy-egy találkozó, vagy beszélgetést követôen, mikor hazafelé tartottunk... „Fiatalok közt, százakért tehettem hasznosat – írja visszaemlékezve – dûlôutak, külvárosok porában-sarában botorkáló gyerekeket segítettem az egyetemre. Ekkor

Gyarmati Béla

értettem meg igazán, hogy gyermek- és ifjúkori csavargásaim emberei, szegényei miért és mennyivel forróbban a rokonaim.” Mikor egykori iskolájába „behatoltunk” – a részletekkel nem fárasztom Önöket; lényeg, hogy zárt ajtók, de nyitott ablakok; az akkori tanító éppen távol – szóval a gerendás tanteremben szinte gyermeki öröm fogta el. Mutatta a szúette szekrényt, a régi tanítók bejegyzett ceruzasoraival, odaült a szuszogó harmóniumhoz zsoltárokat játszani, s – órák múltán, miközben hallgattuk és kérdeztük egymást – megörökítette a táblán látogatásunkat. Szépek, tetszetôsek voltak krétasora. A régi tanítóképzôkben táblaírást is tanítottak. Apámtól tudom, aki... Egyszóval ott, a Manda II. tanyabokori iskolában engem is bekerítettek az emlékek. Hiszen apám ugyanolyan sorkosztos tanyai tanító volt pályakezdô korában, mint Váci. S a mandai tanterem szaga ugyanaz, mint amit apám Vilma-majori (ma Békés megye) iskolájában kisgyerekként megismertem. Az olajozott padló, a kiszellôzhetetlen kályhabûz, az uzsonnára hozott fokhagymás kolbász és nyolcvan gyerektest kipárolgásának szag-emléke rohant meg. Magam is próbáltam mesélni Váci Mihálynak. Aztán közösen kezdtünk emlékezni... Kogutowicz Manó fali térképeire, az osztatlan iskolák bonyolult tanmeneteire, amiket kézzel kellett írni, s több példányban benyújtani a tanügyi hatóságoknak. A számológépre, aminek golyóit annyira szerették csattogtatni a gyerekek. Felidéztük a tantermi falakra függesztett olajnyomatokat: A híres Benczúr-képet, a „Vajk megkeresztelése” címû kompozíciót; Madarász Viktor festményét: „Zrinyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben”; szinte szemünk elôtt láttuk a „II. Lajos holttestének megtalálása” címû táblaképet, amit Székely Bertalan festett. Váci festônek készült, sok mindent tudott a képzômûvészetrôl. De a természetrôl is. Ezt más alkalommal tapasztaltam, mikor a Jávorka–Csapody növényhatározó szóba került kisiskolások körében.. Annyira belemelegedtünk, hogy nem is engedett el; együtt ebédeltünk az édesanyja asztalánál. Elôször, de nem utoljára. Nyíregyházán mindig hazament ebédelni, akárhogyan csábítottam a Sas kocsmába, ahol akkor még jó házi kosztot fôztek. Minél többet együtt akart lenni szüleivel. Csak a családi asztalnál láttam pulóverben. Máskor mindig jó szabású öltönyökben, kifogástalan ingben, nyakkendôsen mutatkozott. Ruháit – szemben másokkal – természetes eleganciával viselte. Szerettem a kézírását is; Most megjelent ötvenhatos naplójának sorait nem nyomtatva, hanem fakszimilében olvastam el elôször. Kérdezte valaki, hogy ittunk-e együtt, merthogy Váci meg a konyak... Nem, tulajdonképpen nem ittunk és ez nem rajtam múlott. Csak arra emlékszem, hogy egy hûvös pesti reggelen – mikor a New-York kávéházban véletlenül összefutottunk – azonnal kért nekem egy komplett reggelit konyakkal. Talán akkor beszélt nekem Párizsról, ahol kedvtelve nézte a Sorbonne-ról kitóduló európai, ázsiai, afrikai hallgatókat, akik – tekintet nélkül bôrszínre származásra – egymásba karolva, együtt élve azt a benyomást keltették a költôben, hogy az a polgári demokrácia másféle, mint az itthoni. Már Miskolcon éltem ekkoriban. 1970 telének végefelé jártunk; akkor találkoztunk utoljára. Április 17-én hajnalban írtam meg a nekrológját; délben jelent meg – a Déli Hírlapban. Készülve ide, Váci városába, forgatom köteteit. Az egyikben kitépett újságlap. VÁCI MIHÁLY ÉL – olvasom a vers fölé írt címet. „Csirázzék ki bennünk minden tanításod,/ hûséges életed nagy testamentuma” – írja Mikó Eszter, amihez én már semmit nem tudok hozzátenni.

mûemlékvédelem Juan Cabello

A túrricsei református templom mûemléki vizsgálata A szatmári Erdôháton fekvô – a 18. század végén még egyutcás – község szerkezete napjainkra teljesen átalakult. Az eredetileg észak-déli irányú utcából és annak két oldalára épült házak sorából álló település az elsô világháború után jelentôsen kibôvült. Ennek eredményeként a falu melletti nyugati, valamint északi szántók beépültek, alapvetôen megváltoztatva a település szerkezetét. Mára a falu központja a kibôvült település északkeleti részére tolódott át. A középkori eredetû (keletelt) templom a régi település egyetlen utcájának kiszélesedésében épült meg. A település Túrricse névalakja csak a 19. század végétôl, illetve a 20. század elejétôl ismeretes, hiszen Csánki az 1890-ben publikált mûvében is még az eredeti Ricse elnevezést használja.1 A középkor folyamán az írott forrásokban kizárólag Receh, Ryche, Kyuryche, Belryuche (Kül- és Belricse) névalakja fordul elô.2 A Ricse név szláv eredetû, jelentése olyan hely, ahol árok van.3 A település elsô okleveles említését 1271-bôl ismerjük, amikor is a Káta nembeli II. Panyit comes fia Ábrahám V. István királytól a Szolnok megyei orrotlanhidi vámot (Tasnád környékén), valamint a Szatmár megyei Receh és Costatun földeket kapta meg örök adományként.4 Akkor már Ábrahám – akitôl a Csaholyiak is származnak – jelentôs birtokkal rendelkezett (Csaholy, Szalka, Jármi, Remeteszeg, Kocsord és Túnyog). Ábrahám 1277-ben anyja javára végrendelkezett birtokairól. 1279-ben Ábrahám már halott lehetett, mivel IV. László, özvegyének és kiskorú fiának Péternek, többek között Recech birtoklásához való jogait ismerte el.5 Tudni kell, hogy a (Csaholyi) családnak a 14. század folyamán a Szamos mentén – akkoriban tekintélyesnek szá1. Csánki Dezsô: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Bp. 1890. I, 484. 2. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bp. 1900. I, 772; Csánki i. m. 484; Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye. é. n. 147. (Szerk. Borovszky Samu) 3. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp. 1980. 544–555; Mezô András–Németh Péter: SzabolcsSzatmár megye történelmi-etimológiai helységnévtára. Nyíregyháza, 1972. 130. 4. Karácsonyi 1900. 77; Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye. Bp. 1940. 77, 201. 5. Karácsonyi 1900. 773; Engel Pál: Középkori magyar genealógia. 2000. CD-kiadvány. A fõszerkesztô megjegyzése: Korábbi véleményemmel (ld. 3. jegyzet) és a szakirodalom állásfoglalásával szemben ma úgy látom, hogy a királyi adománylevélben szereplô Ricse nem a mai Túrricsével azonosítható, hanem azzal a Ricsével, amelyet ma a Kántorjánosi határban földrajzi név jelez. Ha Csaholyi-birtok lett volna (Túr-)Ricse, minden alkalmat megragadtak volna visszaszerzésére a középkor folyamán, mint tették ezt Közép-Szolnok megyei birtokaik esetében. Ma azon az állásponton vagyok, hogy (Túr-)Ricsét a közeli Terebessel egyidôben szerezték meg az Ákos nembeliek. Bôvebben errôl „A középkori Szatmár megyei települései a XV. század elejéig” c. készülô könyvemben.

Juan Cabello

mító – 20 faluból álló uradalmat sikerült megszervezniük.6 Gazdasági és politikai hatalmuk növekedésének egyenes következményeként értékelhetjük, hogy Csaholyon felépítették – a család temetkezôhelyének is szánt – (ún. nemzetségi) monostorukat. Valamivel késôbb Császlón felépült másik monostoruk is.7 Pontosan nem tudjuk, hogy mi is történt ricsei birtokukkal az elkövetkezendô ötven év során, ám annyi bizonyos, hogy 1315-ben Ricsét már az Ákos nembeli István fiai kezén találjuk. Még ugyanebben az évben a király a hûtlenségbe esett István-fiaktól elkobozta a birtokot és (Jánki) Tamás beregi ispánnak adományozta. Az oklevélbôl arról is értesülünk, hogy ekkoriban a település két részbôl állott, Bel- és Külricsébôl.8 A jánki uradalomba tagozott birtokot Zsigmond király 1387-ben a hûtlenség vétkébe esett Jánki Lászlótól elkobozta s Garai Miklósnak adta, aki azt a váradi káptalannak adományozta. A káptalantól került 15. század elejétôl váradi püspökség birtokába. A Váradtól messze esô falut a század második felében Várdai család tulajdonában találjuk, ám a birtokcsere hátterét nem ismerjük. A 16. század második felében – az anyai ágon Csaholyi leszármazott – Melith családé lesz a település majd teljes egésze, akik leánynegyed jogán Telegdi Anna és Várdai Katalin itteni részeit is megszerezték.9 Rajtuk kívül 1570ben Radák Andrásnak is volt valamennyi részbirtoka Ricsén. 1662-ben a szatmári ôrség pusztította el a helységet.10 A falu 18. század elején került a Barkóczy család birtokába, ettôl kezdve a jánki uradalmukhoz tartozott egészen 1944-ig.11 A templom elsô írásos említésére aránylag késôn kerül sor, mégpedig 1501-ben, amikor is Várdai László leánya, Judit részére birtokbecsû készült. Ebben 17 templomot és kápolnát sorolnak fel, közöttük a torony nélkül, ám „tartós anyagból” épült Ricse templomát is.12 Ezek után, majd kétszáz évig mélyen hallgatnak a források templomunkról, amikor is 1696 körül már református templomaként említik meg.13 1784-ben épült meg a templom északi oldalánál (fa) haranglába.14 A 18. század végétôl megszaporodnak a templom és berendezésével foglalkozó iratok, amelyek az épület – mondhatnánk kis túlzással – folyamatos átépítésével, valamint javításával kapcsolatosak. 1792-ben kezdôdött meg a templom átalakítása, melyet 1793-ban fejeztek be.15 E nagyszabású építkezés lezárásaként készült el a festett, léckeretekkel táblákra osztott famennyezet, melynek középsô eleme egy felirattal és évszámmal díszített tábla.16 1795-ben már az újra megroggyant tetô kijavításához fogtak hozzá, melynek munká6. Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. Bp. 1986. I, 132. (Szerk. Entz Géza) 7. Szabocs-Szatmár megye mûemlékei. I, 132. 8. Történelmi Tár 1903. 120; Maksay 1940, 202. (Az egyik Ricse feltehetôen a Káta nemzetség 13. század eleji telepítésének tekinthetô); Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. I, 322. 9. Csánki i. m. I, 506; Engel 2000. CD; Magyarország vármegyéi ...147. 10. Magyarország vármegyéi ...147 11. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. III, 292; Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. I, 322. (Ekkoriban a Hadik-Barkóczyak bírták a szántók nagy részét.) 12. Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. I, 191–192, 204. 43 jz. (Az értékbecsû többek között felsorolja Kisvárda, Litke, Ajak, Pap, Gyügye, Pátroha, Szentgyörgy, Márok és Ricse templomát, amely utóbbi „...ecclesiam lapideam sine Turri cum sepultura...”) 13. „Istorum omnium temple Calvinistae administrant.” In: Collectio Hevenessiana (Hevenesi) I–XCIII. A budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattára. 14. „In Anno 1784 Az tornyunk, vagy harang láb, mellynek minden fai Néhai Tekintetes...Marothy Ferentz és Ittes...Madarasy Sándor Urak kegyességekbôl adodzanak minden jutalom nélkül, egészen általuk ki faragtatva lévén...” A KÖH Tervtárában. 15. „Anno 1792 és 1793 A Templomunk renováltatásához tartozó matériákért és az mester embereknek fizettünk... ez a mi költésünk a Templomra de ...a kôfal rakását (?) mert a kôfalat az Atyaink építették de sze-

A túrricsei református templom mûemléki vizsgálata

latait 1797-ben fejezték be, miközben 1796-ban az új harang is elkészült.17 1798-ban a díszes faragású szószékkorona készült el, és amelynek kivitelezését a Mándon és Vámosorosziban is dolgozó Vasvári Gábor asztalosmester személyéhez köthetjük.18 A nyugati karzat és a padok egykorúak, melyek feltehetôen a 19. század elején készülhettek el. A jegyzôkönyvekbôl arról értesülünk, hogy már 1822-ben a berendezés megújítására kényszerültek, amelyet egyúttal copf stílusú elemekkel egészítettek ki. Ekkor készült a szószékfeljáróval összeépített „Mózes-pad” is, mint ahogy feltehetôen a keleti karzat is ebben az idôben épülhetett meg. Ekkor a bútorokat a korona kivételével egységesen zöldre festették. 1872-ben újra renoválták a templomot.19 1942-ben a templomkert rendezésére kerítettek sort, majd 1956-ban elbontották az életveszélyessé vált haranglábat. Helyette Ferenczy Károly tervei alapján – a régi néhány elemét is felhasználva – új harangtorony épült közel a templom északi falához.20 1958-ban a külsô homlokzatokat vakolták ki, 1966-ban pedig a templom(belsôt?) meszelték ki. 1969-ben a toronytetôt újították fel, valamint a padlón végeztek javítási munkákat. 1978 és 1982 között Oltai Péter építész vezetésével a külsô homlokzatokat újították meg. Ennek során a nyugati kapu elôtt álló vályogfalú építményt elbontották. Helyén – a kapuzat védelmére – új elôtetô készült. A sekrestye befalazott bejáratát vakolatba karcolva mutatták be. A felújítás során a hajó nyugati ablaka felett „... egyszerû girlandszerû díszítést találtunk, mely egyszerûen és szabadkézzel sötétszürke színnel volt felfestve a legalsó mészrétegre.”21 A számtalan átépítés és javítás végeredményeként a 20. század végére egy olyan építészeti kép alakult ki, amelyet bízvást lehetett inkább elônytelennek mondani. Középkori eredetére csupán alaprajzi elrendezése, hajójának nyugati kôkeretes bejárata, no meg ablaknyílásainak formája utalt. Érdemes felidézni – már csak a helyreállítás utáni állapottal való összehasonlítás kedvéért – (még ha nem is mindig szó szerint) a templom 2001. évi állapotát, amelyet a kutatási napló rögzített: „A torony nélküli templom téglalap alakú hajójához egy, a nyolcszög három oldalával záródó nyújtott és keskenyebb szentély csatlakozik. Az azonos magasságban záródó tereket magas bádoghéjazatú, nyugati végén alulkontyolt nyeregtetôvel fedték. A hajó nyugati sarkainál negyedgúlákban végzôdô – a lábazat génységük miatt be nem vakoltathatják, hanem készületlenül ránk hagyták. Melly ezen munka tevésünket és tétesünket az jövendô idôkre való nézve, maradékainknak és mindeneknek akiknek illik tudatik végén irásba tenni, és pio cruservatione Eklesiánk ládájába be tenni az ezekben foglalatoskodo személyeknek neve alá irásával, el végeztük An Ritse 10 May 1793...” A KÖH Tervtárában; 1790...régi templom...megujitottak.” Debrecen, Ref. Kollégium Levéltára, Can. Vis. 1809. 16. „Ezenn Ri/ tsei : Re : Sz :/ ek : Isten Di : / tsösségére / a maga tulaj / don kölsé / gével ez / Urnak / készi / tetett Házat / épitette”. A tábla négy sarkában az 1792-es évszám olvasható. 17. „Mi a Ritsei Reformata Ekklesiának tagjai ...Templomunk teteje meg rogyván ismét annak építéséhez fogtunk 1795. Esztendôben és el is végeztük 1797-dik Esztendôben a mellyre költöttünk...” A KÖH Tervtárában; Az új harangról: Debrecen, Ref. Kollégium Levéltára, Can. Vis. 1809. 18. „Ugyan ezen Ritsei Sz. R. Eklesia ifjú Garda Ferentz Curatorságában a Templomba a Kathedra felibe 1798dik esztendôbe a maga költségén koromát is tsináltatott melly ezen Rfta Sz. Eklesiának került 57 Rénes forintba.Attestallyuk ezen eklesianak mostani tagjai és elôljárói.” A KÖH Tervtárában. 19. Gillyén Nándor: Szatmári és beregi festett templombelsôk. Mûemlékvédelem XI. (1967) 47–50; Magyar református templomok. 1–2. Szerk.: Kováts J. István. Bp. 1942. 141, 642. 20. A KÖH Tervtárában 21. Oltai Péter: Szabolcs-Szatmár megyei mûemlékek helyreállítása az OMF támogatással. 1978-1982. Mûemlékvédelem XXVII. (1983) 2. sz. 91–92. (A kutatás során ezt a díszítést szintén megtaláltuk. A kifestésekre és a berendezésre lásd Veres Lujza cikkét e számban. A templomra és a berendezésre vonatkozó 18–20. századi adatokra lásd a ricsei református egyház jegyzôkönyveit.)

Juan Cabello

Kutatási alaprajz (A képek a szerzõ felvételei)

A nyugati kapu kutatás közben

A sekrestye ajtó feltárás közben

A túrricsei református templom mûemléki vizsgálata

magasságában lezárt – átlós, pillérek húzódnak. A rézsûvel befejezett alacsony lábazatot cementtel javították. A szentély északi falában jól látható volt az elbontott sekrestye befalazott, (tükrös keretbe foglalt, ám hibásan jelölt) szegmens záródású ajtónyílása, valamint egykori dongaboltozatának (jelenleg magas lábazatként mutatkozó) válla is. A templom déli homlokzatát három félköríves, enyhén tölcséres záródású, rézselt kávájú ablaknyílás töri át (kettô a hajó, míg egy a szentély falán), melyekben egyrétegû, osztott asztalosszerkezetek helyezkednek el. A hajó nyugati falának tengelyében áll a magas lábazatról indított kima- és pálcatagozatos kôkeretes kapuzat. A szemöldökkônél az ívesen megformált tagozatok csúcsívben záródnak. A csúcsív szárainak alsó végén egy-egy – szintén kima- és pálcatagozatot mutató – az alap profilokkal átmetszôdô konzolt faragtak. A homlokzatokat egységesen fehér meszelésû – számos helyen cementtel javított – vakolat borítja. A templom északi falától alig három méterre emelkedik a kétszintes fagalériás sisakkal koronázott kôtorony.”22 A teremtemplom-elrendezést mutató belsôt (a hajót és a szentélyt) egységes – 1792es évszámmal fémjelzett, feliratos, virágdíszekkel keretezett – deszkamennyezet fedi. A léckeretekkel táblákra osztott, sarkaiban rozettákkal díszített mennyezet közepén 1792-es évszámmal fémjelzett feliratos virágdísszel keretezett tábla látható.23 A nyugati fakarzat két alátámasztóval, míg a keleti anélkül épült meg. Konzolos szószékének faragott és festett hangvetôjén 1798-as évszám látható.24 A diófából készült Mózes-szék támláján pedig 1822-es évszám húzódik. A festett padok egyszerûbb kivitelben, feltehetôen ugyancsak a 19. század során készülhettek. A falakat egységesen fehér meszelésû vakolat borítja.25 Végeredményképpen, végül is megállapíthattuk, hogy a 2001. évi templombelsô és berendezése tulajdonképpen a 18. század végi, illetve a 19. század eleji állapotokat majdhogynem változatlan formában ôrzi. Mindezen elôzmények után 2001-ben került sor az épület régészeti kutatására. Kutatásunk nemcsak az épület falaira terjedt ki, hanem az épületbelsôben, illetve a templom közvetlen környezetében húzódó eredeti szintviszonyok meghatározását is elvégeztük, mint ahogy ekkor sikerült rögzítenünk az elbontott sekrestye egykori kiterjedését is. A szentély északi falának kutatásakor az egykori sekrestye lefedési módjára utaló maradványokat is sikerült meghatároznunk. Ugyancsak alapvetô – és ami nem elhanyagolható –, olyan hiteles részletekre bukkantunk az eredeti fô- és lábazati párkány vonatkozásában, amelyek részleges, illetve teljes rekonstrukciójukat tette lehetôvé. A feltárás során egymás után bukkantak elô az elmúlt két évszázad átalakításai nyomán befalazott középkori részletek, mint amilyen a kegyúri ülôfülke és a szentségtartó fülke, de ide sorolhatjuk az eddig ismeretlen sekrestyeajtó elôkerülését is. A szentély falainak metszéspontjaiban megfigyelhettük a lebontott boltozat indításainak síkba faragott csonkjait, valamint a szintén falsíkig visszabontott diadalív nyomait is. Azt is megállapíthattuk, hogy az ablaknyílások az idôk folyamán lényegében alig változtak. A külsô homlokzatok és a belsô oldalfalakat (egymást) fedô vakolatrétegek elem-

22. Juan Cabello: Túrricse, református templom. A templom a kutatás elôtt. 7–9. Tudományos dokumentáció 2001. KÖH-Tervtár 23. Lásd a 16. lábjegyzetet. 24. Ez utóbbit a rátét díszes karzattáblákkal egyetemben, amint azt már említettük, feltehetôen Vasvári Gábor asztalosmester készítette. 25. Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Összeállította Szatmáriné Mihucz Ildikó. Nyíregyháza, 2000. 98–99; Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. I, 322–324. Juan Cabello 2001. 7–9.

Juan Cabello

A hajó déli ablakánál feltárt díszítõfestés

zésével aránylag pontos képet kaptunk egy-egy építési korszakhoz köthetô réteg összetételérôl és színérôl.26 A régészeti kutatás eredményeként megállapíthattuk, hogy a templom egyetlen építkezés eredményeként nyerte el alaprajzi- és térelrendezését, nyílásrendszerét, valamint külsô megjelenési formáját is. A templom alapozását kôbôl, míg, felmenô falait téglából építették meg.27 Téglalap alakú hajójához – feltehetôen csúcsíves diadalívvel kapcsolódó – hosszúkás, a nyolcszög három oldalával záródó, keskenyebb és a hajónál kb. 40–50 cm-el alacsonyabb szentély épült. A szentély északi oldalához egy 410 x 300 cm alapterületû sekrestye csatlakozott.28 Az épület kb. 60–70 cm magas, a felmenô fal síkja elé alig 8–10 cm-rel kiugró lábazati párkányát tégla–vakolatból formált rézsûvel zárták le. A hajó nyugati sarkaihoz átlós – a lábazati párkány magasságában negyed gúlákban – záródó pilléreket építettek, melyek inkább díszítô jellegükkel, mint statikai szükségszerûségükkel tûnnek ki. A hajó 550 cm magasan húzódó fogrovatos fôpárkányát ugyancsak téglából alakították ki. Feltételezzük, hogy a szentélyt hasonló megoldású koronázópárkány díszítette. A hajót és a valamivel alacsonyabb szentélyét minden bizonnyal nyeregtetôvel fedték le.29 A hajó és a szentély déli homlokzatát két, illetve egy ablak törte át. A félköríves záródású, rézsûs kávájú és tölcséres lezárású ablakok eredeti belsô nyílása a maiaknál legalább 10 cm-el keskenyebb lehe26. Juan Cabello 2001. 9–20. 27. A téglák mérete: 26,8–27,9 x 5,8–6,4 x 14,1–14,3 cm. 28. A hajó hossza 820 cm, szélessége 690 cm, a szentély hossza 670 cm, szélessége 605 cm. A falak szélessége 65 cm. A sekrestyefal szélessége 55–60 cm körüli lehetett. A sekrestyének felmenô falait bontották el, hanem alapozását is kiszedték. 29. A hajó és a szentély fôpárkánya felett még 4–5 téglasor emelkedhetett.

A túrricsei református templom mûemléki vizsgálata

tett, könyöklôik 6–8 cm-el mélyebben húzódtak. Ugyanakkor a nyílások külsô méretei tulajdonképpen nem változtak meg.30 Az ablakok egykori nyílászáró szerkezetét nem ismerjük, ám egészében nem zárhatjuk ki, hogy eredetileg akár kôbôl faragott mérmûvek ékesítethették az ablakokat. A bejárást a templomba a nyugati homlokzat tengelyébe állított reneszánsz profilú kôkeretes ajtó biztosította. A lemezek által közrefogott kima- és pálcatagozatos kapu ívesen megformált szemöldöke egy állított szárú háromszögben végzôdik, melynek felsô csúcsa a kapu hossztengelyére esik. A szárak alsó végén egy-egy, szintén kima- és pálcatagozatos profilt mutató – az alap tagozatokkal átmetszôdô – konzolt faragtak ki. A kôkeretet vékonyan lemeszelték.31 A hajó terét síkmennyezettel, míg a szentélyt kôbordás boltozattal fedték le. A dongaboltozatos sekrestyébe a bejárást a szentély északi falában nyíló, reneszánsz tagozatos szamárhátíves kôkeretes ajtó biztosította.32 A szentély északkeleti falában elôkerült szentségtartó fülke – a nyomok alapján – minden bizonnyal szintén kôkeretes lehetett, mint ahogy nyilván kôkeret állhatott a szentély déli falában kibontott kegyúri fülkében is. A hajó északkeleti sarkában megfigyeltek alapján úgy véljük, hogy a belsôt sározott padló borította, amelyet aztán többször is felújítottak. Végezetül, a külsô homlokzatokat, valamint a belsô oldalfalakat, no meg a szentély boltozatát fehér meszelésû vékony, sárgásszürke, aprószemcsés, mészben dús összetételû vakolattal fedték.33 Az egyetlen stíluskritikailag vizsgálható mûrészlet, amely a templom építési idejére utal, az a hajó nyugati falában, valamint a sekrestyébe nyíló két kôkeretes kapuzat. Nem kétséges, hogy egész megjelenésüket – a késô gótikus reminiszcenciákat hordozó szemöldökformák ellenére, tekintettel a kapuzat tagozatainak megformálására (kima, pálca és lemezek) – mégis csak a reneszánsz határozza meg. Ezen megállapítást még akkor is helytállónak véljük, hogy ha magát az épületet – a kutatás elôtt már ismert nyugati kapu csúcsíves záradéka miatt – szokás a „gótizáló” vagy a „gótstílusú templomok” sorába illeszteni.34 Jellegzetesen elnyújtott szentéllyel épült templomokat ebbôl az idôszakból többet is ismerünk. A teljesség igénye nélkül, ilyen pl. a Bereg megyei Komoró, és a Szatmár megyei Szamosbecs temploma.35 De említhetnénk a Szabolcs megyei (Bel-) Gégényt és (Tisza-) Bercelt, melynek templomát 1944-ben a visszavonuló németek robbantottak fel (alaprajza a mai alatt található). Ez utóbbi hajóját két, míg szentélyét csupán egy ablak világította meg. Ha30. Az eredeti ablaknyílások belsô szélessége 45 cm, magassága pediglen 237 körüli lehetett. Külsô szélességük 97 cm, magasságuk 224 cm. A kutatás során azt is megállapíthattuk, hogy az ablaknyílások ún. „önhordós” szerkezetûek, amely azt jelenti, hogy elôször – a falazattal együtt – könyöklôjét, rézsûs kávája a váll vonaláig, valamint felsô szegmens áthidalója épült meg, majd a (akár kôbôl vagy fából is készült) nyílászáró szerkezet elhelyezése után a rézsûs káva válláról indított alsó áthidalót falazták ki. Hasonlómegoldást alkalmaztak pl. a szamosbecsi templomnál is. A nyomok alapján úgy véljük, hogy a nyílászáró szerkezet a belsô oldalon helyezkedett el. Erre utal a belsô oldalon felfedezett mély tokhorony is. 31. Az ajtókeret belsô szélessége 90 cm, vállának magassága 181 cm, legnagyobb magassága 205 cm. A profilos rész 17,5 cm széles. 32. Az ajtó szélessége 137 cm, vállának magassága 170 cm, legnagyobb magassága pedig 200 cm. Káváit és magának a nyílásnak szegmensíves áthidalóját téglából falazták ki. Az ajtónyílást a sekrestye felöl kiváltó – a dongaboltozatban kialakított- fiók alsó, visszabontott szakaszát, valamint a félnyeregtetô csatlakozó, mélyen bevésett nyomát jól lehetett követni a szentély felmenô falazatán A sekrestyeajtó befalazása tégla–törtkôvel történt. A dongaboltozat miatt, ezen a szakaszon a szentély alapozása és a felmenô falazat alsó része kb. 20– 25 cm-el szélesebb. Hasonló építéstechnikai megoldással éltek pl. Hodászon. 33. Ez az anyag összetételében nagyjából megegyezik a falazat kötôanyagával is. 34. Megjegyezzük, hogy szamárhátíves lezárású, ám reneszánsz profilos kapuzat épült pl. Balkányban és Nagygécen. Vö. Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. 83. 35. Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. 25, 90.

Juan Cabello

sonló alaprajzi elrendezéssel bír a mai Kótajhoz tartozó Keresztút temploma, ahol déli hom-lokzatát szintén két, illetve egy ablak töri át.36 Mindazonáltal, az eddig elmondottak önmagukban még nem elégségesek ahhoz, hogy a templom építési idejét pontosabban meghatározzuk. Azonban az 1501-ben Várdai Judit számára íródott birtokbecsû nagyban tisztázza ezt a bizonytalanságot.37 Nem kétséges, hogy a templom – amely a mondott idôpontban már állt – valamikor a 15. század utolsó negyedében épült fel.38 Az ajtó- és ablaknyílásokat keretezô színes, virágos és indás kifestés jellege miatt úgy tûnik, hogy a 18. század elsô felében a templom homlokzatait, valamint belsô oldalfalait újra vakolták.39 Az elsô lényeges változás mégis csak 1792–92 között következett be, amikor is elbontották a szentély északi falához csatlakozó sekrestyét, és ezzel párhuzamosan elfalazták kôkeretes ajtaját. Ugyanebben az építési periódusban bontották el a szentélyboltozatot, a diadalívének felsô részét, valamint a hajó síkmennyezetét is.40 Mindazonáltal nem zárhatjuk ki, hogy a sekrestye elbontása akár korábban is megtörténhetett. Nem elképzelhetetlen, hogy a 17. század utolsó évtizedének elején bontották el, amikor is a sekrestye megléte egyetlen bizonyítékként és érvként szolgálhatott a templom kisajátításához és a katolikus egyház tulajdonjogának visszaállításához. Erre több példát is ismerünk. Például Sajókazán is ehhez a fortélyhoz folyamodtak a reformátusok, így kerülvén el templomuk elvételét.41 1792 és 92 között készült, évszámmal datált – a belsô teret egyazon magasságban lefedô – famennyezet.42 A famennyezeten lévô 1792. évszám az építkezés befejezésére utal. A ma is meglévô – amúgy már 1795-ben javításra szoruló – fedélszék is ekkoriban készülhetett. Minden bizonnyal ebben a periódusban (a fedélszék cseréjének során) javíthatták ki a meggyengült falkoronát, illetve ekkor bonthatták el fogrovatos fôpárkányát. A feljegyzés tanúsága szerint a falakat is ebben az idôszakban vakolták ki. Amint azt már említettük, 1872-ben újra renoválták a templomot.43 Sajnos nem tudjuk, hogy ezek a munkálatok mire is terjedtek ki. Mindenesetre a vakolatrétegek számából ítélve könnyen elképzelhetô, hogy ebben az évben a külsô homlokzatokat is kivakolták. Feltehetô, hogy a hajó keleti ablakának záradéka feletti szürkés, gyenge minôségû kifestést erre az idôre tehetjük. Nem tûnik elképzelhetetlennek, hogy az ablakok átalakítására, továbbá az egyrétegû asztalosszerkezetek elhelyezésére is ebben az idôpontban kerítettek sort. Sajnálatos, hogy az 1978 és 1982 közötti felújítás során cementes vakolatot használtak, melyet vastagon vittek fel a lábazatra, valamint a meggyengült és eltávolított korábbi vakolatok helyére is. A többi felületre azonban csak vékonyan került fel a fehérre meszelt cementes anyag. Az elbontott vályogfalú nyugati elôépítmény helyett a kapu védelmére elôtetô készült, valamint a befalazott sekrestyeajtó kontúrját vakolatba karcolva mutatták be. A tetô bádogozását nem tudjuk évszámhoz kötni, de feltételezzük, hogy valamikor a 20. század elsô harmadában készülhetett.44 36. Németh Péter: A középkori Szabolcs megye települései. Nyíregyháza, 1997. 36, 38, 108. 37. Lásd a 12. jegyzetet. 38. Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei I, 323–324. 39. A nyílásokat keretezô kifestéseket Lángi József festô–restaurátor tárta fel. Lángi József: Túrricse, református templom. A falfestések kutatása. Mûemlékvédelmi Szemle 2002/2. 149–150. 40. Lásd a 15. és 16. jegyzetet. 41. Lásd a 13. jegyzetet (Simon Zoltán szíves szóbeli közlése). 42. Debrecen, Ref. Kollégium Levéltára, Can. Vis. 1809. 43. Kováts J. I.: i. m. 642. 44. A templom helyreállítási terveit Hild-Csorba Bernadette készítette.

M. Veres Lujza

Túrricse református templomának díszítõfestése és faberendezése A túrricsei református templomot valószínûleg a várdai Várdai család építtette a XV. század végén, gótikus stílusban. A Juan Cabello által elôször 2001-ben, majd 2006ban végzett régészeti kutatáshoz kapcsolódó restaurátori falszondázás figyelemre méltó falfestészeti díszítéseket hozott felszínre. A déli hajófal külsô kutatása során 2001-ben, a keleti ablak záradéka felett a jobb oldalon, egy szürkés színû, csigavonalban csavarodó, leveles indadísz töredéke került elô, felette egy kihajló levél motívumával (l. az elõzõ cikk illusztrációját a 84. oldalon). A további feltárás során napvilágra került egy tulipánszerû, szétálló sziromlevelû, felmagasodó bibéjû virágdísz, két alsó, rövidebb csészelevéllel. A tulipán szárát kisebbedô körök képezik, melybôl hosszan, kacskaringósan ágazik kétfelé az ebbôl kinövô leveles indadísz, mely az ablakkávák külsô szélének vonaláig tart. A szentély déli falának ablaka fölött lévô töredékes díszítésbôl csak a jobb alsó, leveles indamotívum látható, mely az elôzô ablak indáival ellentétes módon, a széleken lefelé ível. A templombelsôben további értékes növényi díszítôfestések kerültek felszínre. A déli hajófal nyugati részén, az itt lévô karzat melletti ablak rézsûs könyöklôje alatt egy összetettebb, virágos indadísz került napvilágra. A lefelé csüngô tulipán közepe vörös, szürke sziromlevelei szív alakúvá formálódó szürke indák folytatásai. Ezek felsô részébôl barnás színû szívidom nô ki, tükörképszerûen ellentétes irányú motívumot alkotva. Ebbôl egy sötétbarna inda jobb felé hosszan kinyúlik és bimbóban végzôdik. Az eredeti, szürke szívmotívumból még egy további, nagyobb inda nô ki, mely kétfelé ágazik és vörös színû, húsos bimbót övez. Az ablak jobb széle mentén futó, vastagabb szürkés foltok valamilyen fonatszerû díszítôfestés egykori meglétét sejtetik. Ez a bonyolult, finom vonalrajzú növényi díszítôfestés elég ritka az emlékanyagban, mert részleteiben naturális ugyan, de szerkezetét tekintve inkább dekoratív, arabeszk-szerû. Az ablak záradékában vakolatstukkó látható. Ennek kihajló, bimbós motívuma az ablakkönyöklô alatti festett elem tökéletes megfelelôje. A templom nyugati zárófalán, a kapubejárat körül egy, a rézsûs nyílást teljes mértékben, szegélyszerûen körbeölelô vaskos szürke indadísz került elô, sötétebb szürke húsos levelek, vékony vörös kacsok és vörös színû tulipánok társaságában. A kapunyílás záradékának közepén vörös tulipánvirág látható fonadékszerû vörös szárral, melynek csücske kissé a bélletbe is benyúlik. Ennek analógiája az a virágos díszítôfestés, amelyet Gyügye református templomának északi hajófalán, a mai északi kar-

M. Veres Lujza

A templom a helyreállítás után (A felvételeket Galacenu Eftatia készítette)

A hajó helyreállított nyugati kapuzata

A templom helyreállított mennyezete és berendezése

Túrricse református templomának díszítôfestése és faberendezése

zat leghátsó padsora mögött tártak fel 1998-ban, s mely egy feliratot keretez. E népies jellegû, naturálisan megfestett keretdísz nem összhatásában, hanem inkább egyes részleteiben egyezik a túrricsei kapunyílás körül futó festéssel. A gyügyei keretfestés barnásfekete szárból kinövô, húsos levelei, valamint vörös tulipánjainak visszaívelése mutatnak hasonlóságot a túrricsei szegélydísszel. A túrricsei kapudísz záradékának középsô tulipánmotívumára utal vissza a gyügyei keretmustra bal oldalsó fonatdísze is, bár ez itt nem a virág része, hanem önálló dekoratív elem. A növénydíszes keretû, festett gyügyei feliratot Tarbay Anna Mária tárta fel. A túrricsei kapunyílás szegélydíszének említett motívumaihoz Nyírmihálydi református templomának északi hajófalán, a szószék közelében 1978-ban elôkerült felirat díszes, kartusszerû keretfestése kapcsolódik. Bár festése könnyedebb, rajzosabb jellegû, mint a naturálisabb gyügyei és túrricsei díszítéseké, sok részletben egyeznek, azonban, az oldalsó fonatszerû, spirális elemek Gyügye keretdíszét idézik, a felsô tulipándísz viszont inkább a túrricsei kapuzáradék középsô virágmotívumának bonyolultabb, grafikusabb változata. Azonos a tulipán szárát és kelyhének középrészét alkotó alsó és felsô fonatdísz is, valamint a virág két, szélesen kihajló sziromlevele. Valószínû, hogy e virágos díszítôfestéseket eltérô festôi modorban – valamikor a 18. század elsô felében – dolgozó mesterek készítették, de biztos, hogy azonos mintakönyv alapján dolgoztak. A túrricsei református templom festett faberendezése-különösen remek kvalitású szószékkoronája – szintén kapcsolatba hozható néhány környékbeli református templom szószékhangvetôivel. A túrricsei szószéket nyolcszögû, háromemeletes hangvetô koronázza. Az 1798-ban készült korona Vasvári Ódor Gábor mûve, mely az egyház számadáskönyvei alapján „57 rénus forintokba került”.1 A szószékhangvetô párkányzatának alsó része zöldeskék, közepén aranyozott rozettasor fut, a felsô párkányrész fogrovatdíszes. A hangvetô belsô szélének vájatolt, fûrészelt, cakkos szélû díszítése drapériát imitál. A hangvetô belsô felületének közepét plasztikus, zöld-sárga-fehér alapon pirossal pöttyözött, tizenhat szirmú rozetta díszíti, középen fekete, esztergált gombdísszel. Ezt nyolcszögû, vékony fekete kerettel határolt, pöttyözéssel márványozott keret övezi, rajta feketével írt Ep–An: 1798 felirattal. Leginkább a korona kvalitásos, faragott díszítése érdemel figyelmet. A korona díszítésének szerkezeti vázát az egyes szinteken elhelyezkedô és egyben a három szintet is összekapcsoló, egymásba fonódó rocaille-díszek adják. E jellegzetesen késô barokk motívumokat szalag-, kagyló-, virág-és bogyós füzérdíszek gazdagítják. A korona csúcsán lecsüngô füzérekkel kísért, gömbdíszes váza emelkedik. A túrricsei szószékkorona a faragott motívumok tobzódó gazdagsága, a mesteri megkomponáltság és a faragás kvalitása révén teljesen egyedülálló a környék emlékei között.

1. Gilyén Nándor–Mendele Ferenc–Tóth János: A Felsô-Tisza-vidék népi építészete. Bp., 1975. 147.

M. Veres Lujza

A sekrestyeajtó a belsõ oldal felõl

A nyugati karzat

A mennyezet

A feliratos tábla

mûvészet Tóth Sándor

Kisfaludi Strobl Zsigmond emlékkiállítása A Nyíregyházi Városi Galériában 2005. december–2006. március között volt látható a Kisfaludi Strobl Zsigmond-emlékkiállítás. Ez alkalomból közöljük az alábbi visszaemlékezést. A Magyar Képzômûvészeti Fôiskolán, a hetven éves Kisfaludi Strobl Zsigmond osztályán kezdtem tanulmányaimat másodéves szobrászhallgatóként 1954-ben, több mint fél százada. Évfolyamtársaim közül elôször Majorossy Sarolta távozott közülünk, a mester javaslatára az Iparmûvészeti Fôiskolára, ahol kerámiamûvész-diplomát kapott. Szegedi Emô 1956-ban Angliában, Londonban folytatta tanulmányait a Királyi Akadémián, 1988-ban sikeres szobrászmûvészként, tragikus balesetben életét vesztette. 1957-ben Kaufmann Ágota férjhez ment Kondor Bélához, és kimaradt egy évre, majd Pátzay mester osztályában folytatta tanulmányait. 1958-ban négyen kaptunk lehetôséget diplomamunka készítéséhez. Cs. Kovács László, Meszes Tóth Gyula, Paál István és én. Egy évig ösztöndíjat, modellpénzt és külön mûtermet kaptunk, hogy ismerkedjünk a majdani szobrászélettel. Elméleti órákra már nem jártunk, hiszen ötödév végén államvizsgáztunk. Nagyszerû év volt. Paál István sportoló szobrát és az én bányászomat fogadta el a zsûri, mi ketten kaptunk szobrászmûvész-oklevelet. Két társunk egy év múlva újra próbálkozott. Bortnyik Sándor rektorsága idején, az ötvenes évek elsô felében, csak Kisfaludi Strobl Zsigmond volt olyan szobrász tanár, aki a régi akadémiák módszerei szerint tanulta a szobrászatot. A mai mûvészeti szakközépiskolának megfelelô, iparmûvészeti iskolában Mátrai Lajos és Lorántfí Antal növendékeként tanult 1901–1904 között-tizenhattól húsz éves koráig. 1904–1905 között Bécsben a Stadtgewerbe Schule Anton Breneck által vezetett osztályába járt fejleszteni tudását. 1905–1908 között az Országos Mintarajz iskola következett. ahol Radnai Béla és Székely Bertalan irányítása alatt álló intézmény – a késôbbi Magyar Képzômûvészeti Fôiskola – volt tanulmányai színhelye. 1912–13 között a párizsi Julien Akadémia nyári kurzusait látogatta. Fiatal szobrászként Liptóújvári Strobl Alajos mellett segédkezett. A tíz évet meghaladó szervezett, iskolai keretek között megszerzett tudás, a korszak legfelkészültebb mesterévé képezte. Az elsô világháború alatt Mednyánszky, Poór Bertalan, Márffy Ödön társaként haditudósító volt, számos frontszakaszon és számtalan portrét mintázott fôtisztekrôl. 1913-ban nagyszerû portrét készített Görgey Artúrról, a 99 éves agg hadvezérrôl is. 1918-ban elkészíti a Vénusz születése címû, Nyíregyházán és a világ számos helyén felállított kútfíguráját. 1928-ban állítják fel Nyíregyházán az elsô világháború

Tóth Sándor

hôseinek emlékmûvét, a Megyeháza elôtti téren. A Malom utcai Júlia fürdôben látható Strandoló, márvány kisszobor elsô példánya 1923-ban készült. A két világháború között a világot bejárta, Londonban tíz évig tartott fenn mûtermet, ahol az angol királyi család tagjai és a pénzvilág nagyjai, a társadalmi élet vezetô képviselôi egymásnak adták a kilincset, hogy a mesternek modellt üljenek. G. B. Shawról a XX. század legjobb portréját mintázta meg 1932-ben. Modellt ült a most regnáló II. Erzsébet gyermekként, Somerset Maugham és a világhírû, Londonban élô festôtárs, László Fülöp is, a kenti herceg mellett. Az Egyesült Államokban is diadalútja volt, szobrait felállították, díjakat, kitüntetéseket kapott. Itthon is megkapta a legmagasabb kitüntetést, a Corvin-koszorút, majd a második világháború után a Kossuth-díjakat. 1920 és 1960 között, negyven éven át a Magyar Képzômûvészeti Fôiskola szobrász professzora volt. A mester tanítványai a huszadik század meghatározó magyar szobrász egyéniségei. A teljesség igénye nélkül, a legkülönbözôbb stílusirányzatokat reprezentáló alkotók közül megemlítem Herczeg Klára, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Beck András, Benczédy Sándor, Dabóczy Mihály, Goldmann György, Gyôri Dezsô, Megyeri Barna, Somogyi József, Kiss István, Wagner Nándor, ifj. Szabó István, Segesdi György, Mészáros Mihály nevét. A mester nem stílusjegyeket örökített, nem kis Somogyik, Kerényik, Szônyik és Domák (Domanovszky) vagyis Strobl-epigonok születtek korrektúrái alapján. Hagyta a személyiséget kifejlôdni, nem követelte meg, hogy az általa kialakított formai elképzeléseket másolják tanítványai. Mily sokan vannak kis Medgyessyk, Kondorok és Szônyik... Egyszer a mester korrektúrára jövet – minden kedden és pénteken tíz óra tájt pontosan megjelent, kivéve mikor külföldön tartózkodott, ilyenkor Pátzay Pál helyettesítette – így szólt: „Édes fiam, te vagy az epigon epigonja. A Somogyi majmolja a Kerényit, Te meg a Somogyit.” Nekem az idö tájt Somogyi volt a követendô példa. A Sztálinvárosi kohász érzékeny felületképzése, a Koreai fej feszülô plasztikái, a Bôség faktúrái elbûvöltek. A mester azokat a szép felületeket, amiket napokig mintáztam, nagy tenyerével szétmaszatolta. A szép felület, a vibráló faktúra odaveszett, de szerkezetileg, plasztikailag helyretette az én szétesô, vibráló felületeimet. Megkövetelte a precíz munkát. Az életnagyságú aktokat hetekig mintáztuk. A portréknál a füleket nézte, mert aki egy fület jól helyretesz, és plasztikailag is képes megcsinálni, az mást is precízen megfigyel. Nem teóriázott, hagyta a látványból vezetni a kezét a korrektúráknál. Nem beszélt, megmutatta a kunszt stikliket, ahogy fél százada tanulta és gyakorolta a szakmát, hiszen hetven éves korától hetvenöt éves koráig volt tanárunk, nagy szakmai és élettapasztalattal oktatott. Szerencsés voltan, hogy tanítványa lehettem, bölcsessége óvott meg soksok változó, huszadik századi divattól. Az ötvenes évek elején november 7. táján az egész fôiskolán vagy Auróra-sapkás tengerészt, Lenin-, Sztálin-szobrot mintáztak a szobrásztanulók, a festôk vörös drapériás csendéletet festettek Marx kinyitott Tôkéjével. Osztályunkon is Károly bácsi, az öreg modell egy dióverô fapuskával volt beállítva tengerészcsíkos pólóban, a tanmenet szerint. A mester korrekturára jövet meglátta, és kérdezte, ki volt az a marha, aki ezt kitalálta. Ti fiatalok vagytok, nektek aktot kell mintázni. Modellpénz ruhásra volt, az akt többe került. Bementünk a fôigazgatóhoz, és ott elmondta, hogy ô a szovjet Mûvészeti Akadémia tagjaként, Moszkvában és Leningrádban is járt, és meglátogatta az ottani fôiskolákat, ahol aktokat

Kisfaludi Strobl Zsigmond emlékkiállítása a Városi Galériában

mintáztak. Fôtitkárunk, Bíró Károly – Ratkó Anna férje – nem szívesen, de rendelkezett a magasabb modelldíj fizetésérôl, és egyedül a mi osztályunkon aktot mintázhattunk, míg mások a fôiskolán a politika által determinált feladatot kényszerültek teljesíteni. A mester tekintélyének köszönhettük, hogy két modellünk volt, és két termünk hatunknak, míg más osztályokon tízen dolgoztak egy modellrôl. Szegedi Ernô hepatitiszfertôzés miatt korházban volt. A mester minden pénteken pénzt adott, hogy vegyünk olyan étkeket, ami a korházi kosztot kiegészíti. Én a János-kórházba kerültem vakbélmûtéttel, amikor meglátogatott, látogatása után a huszonnégy ágyas szobából egyágyasba kerültem, és a professzor szedte ki a varratokat. 1956 októberében az angol követségtôl kapott élelmiszereket hozott a kollégiumba egy nagy ruháskosárral. A forradalom elbukása után a svájci követhez mentünk, aki felajánlotta hazája vendégszeretetét, ha a forradalomban vállalt szerepem miatt bántódás érne. A nyíregyházi Városi Galéria Mesterek Mestermûvek sorozatának kiállítása, Kisfaludi Strobl Zsigmondnak a Nemzeti Galériában, a Zalaegerszegi Kisfaludi-Strobl Zsigmond-gyûjteményében, valamint a család tulajdonában lévô anyagából szemelgetett. A kiállítás harminc évvel a mester halála után nyílt meg. Sajnálatos, hogy a magyar mûvészek nemzetközileg legismertebb szobrászának grandiózus életmûvérôl napjainkig egy album sem jelent meg. Bourdelle Íjazó Herkulese nem jobb Strobl Íjászánál. A New York-i Metropolitan múzeumban láttam. Rodin, Epstein, Trubeczkoj, Davidson, G. B. Shaw-portréi, melyekhez a nagy író modellt ült, meg sem közelítik Strobl remekmûvét. Örüljünk, hogy Nyíregyházán hónapokig látható volt a mester munkáinak pár portréja és kisplasztikája, emlékmûveinek kismintája. S hogy Nyíregyházán három jelentôs alkotása található.

Kisfaludi Strobl tanítványai között. Balról: Paál István, a modell és Tóth Sándor, jobbra a tanulmányakt alkotója: Cs. Kovács László

Tóth Sándor

Balra: Vénusz születése (bronz – 1923), Csutkai Csaba felv., 1997 Fent: Strandoló (márvány – 1923) Lent: Hôsök emlékmûve (bronz – 1928)

Jánosi Zoltán

A félelem nélküli szabadság Horváth János akvarelljei Horváth Jánosnak, egy húsz évvel ezelôtti kiállításán, amelyet a régi, az „elsô” Pál Gyula teremben mutattak be, egy vers fogalmazódott meg bennem, amit azután rövidesen papírra is vetettem. Ez a vers a Magány címû festményérôl így hangzik: Azt mondják, hogy elkoptatott – Kivégzettek árnyéka robban – A vérzô nádas szél-keze feni kését a harangokban. Már minden erem kötelék! Ó, menyyi víz csöpög a csöndbôl! Falhoz lôtt buzogánypihék Szárnyán repülnék börtönömbôl De hová juthatok? Hova? Indás csönd hófehér szaga fullaszt – s nem jutok szívedig – Vágyom haza... S a különbözô katalógusokban, csoportos vagy egyéni kiállításokon Horváth János mûveit szemlélve, gondolataimnak alaprétegét ma is az ebben a régi versben rögzített tartalom adja: a hazatalálás, az otthonteremtés akaratának élménye. Mind a személyes, mind a közösségi szinten az eljutási és megérkezési szándék abba a bizonyos hazába és házba. Vagyis abba a térbe és idôbe, amely nemcsak befogad és elfogad – esetleg megtûr, elvisel vagy kibír –, hanem amiben jó is otthon lenni. Ahol a harmónia pillanatai hirtelen kiterjednek a szélben: az utak, az ösvények, a még járatlan bozótosok s az ember nyomát elnyelô vízfelületek fölött; kozmikus méretûekké válnak és – kinn is és benn is – megbékítik a nyugtalanság tartományait. De hát van ilyen haza? És van ilyen ház? Teszik föl eleve ezt a hátba támadó kérdést azonnal a festô fényekben és színekben virágzó képei körül ólálkodó, a bomlás és a baj tüzeit mindöröktôl fúvó láthatatlan ördögök, a szédelgô kis kancsal Luciferek;

Jánosi Zoltán

a tagadás Leonardói, az elvakítás és a hazudozás Rembrandtjai. A profi lélek- és jövôsikkasztók, akiknek ugyan mindegy, mit érez abban a pillanatnyi kis életében az elôbb-utóbb pokolra szálló. De Horváth Jánosnak, aki a Délvidéken született, s onnan Nyíregyházára származott ember – és magyar -jó oka van felkenni mégis újra meg újra vásznaira a választ. Hogyha nincs is még ilyen otthon, ilyen haza és ház, de hát akkor is lennie kellene. És hogy tulajdonképpen már van is – mint eszmény, mint idea, mint értelem és mint elemi létválasz – és ott lakik külön-külön is, ebben a teremben is, mindenkiben. Horváth János nem is ezt az elképzelt házat és a közösség hazányi otthonát festi elsôsorban, hanem a hozzá vezetô utakat: vagyis az úttalan utakat. Azokat, amelyek révén egyszer majd, talán – egy már-már elfeledett költôt, Kalász Lászlót idézve – e létben „gally, állat, ember sem lesz kivetve / s fa, állat ember otthona / lesz ez a föld”. (Elzúgott már) Az úttalan utakon járva, úton-útfélen Horváth János a keresés nagy vállalkozásait, próbáit és tûzpróbáit, a kalandozásokat, a nagy földrajzi felfedezéseket, a hatalmas belsô és külsô expedíciókat festi az elérhetetlen iránt. Tájai, emberalakjai, színei és fényei, a valóság látható és felismerhetô kontúrjai mögött ezért a mindenhol utat keresô és találó létezést fogalmazzak. Hajókat fest a levegôbe, szekereket a tengerekre, gôzösöket a hidak alá, vitorlásokat a sínpárokra, vicinálisokat a szivárványokra, repülôgépeket az óceánba, lovasokat a felhôk közé, helikoptereket a madárfészkek kirepítô pályáira és fôként: gyalogosokat, kézzel faragott vándorbottal útra kelôket a mindenségre. S ott vonulnak mindenütt festményein a formák, a látvány vektorai mögött, hosszú sorokban gyalogosai: ezek az iránytû-szívûek, ezek a mágnes-tekintetûek, a szárny-kezûek, a biciklikerék-lábfejûek, a szánkótalp-gyorsaságúak, a makacs boldogság-konkvisztádorok, a kérlelhetetlen otthon- és haza-keresôk, az önmagukban is ház-homlokúak, haza-tekintetûek, öröm-szemöldökûek, vonulnak a felhôk, a csillagok, a felrebbenô madarak alatt, az elképzelt otthon irányában. Vándorlásuk közben letáboroznak, vagy megállnak egy kútnál, egy fordulónál, egy dombháton egyegy pillanatra – órára vagy napra – a szívünkben. S most itt pihennek meg ezeken a falakon, a „második” Pál Gyula teremben verve sátrat, vagy csak végignyúlva egy-egy szalmazsákon, egy kazal szénán, belül a szemünk mélyén, egy marék füvön vagy a puszta kavicsokon a tekintetünkben. Az akvarell módszerének: a festék és a víz egymásba olvadó végtelen csodáinak üzeneteivel, Horváth János lelkének és intellektusának mozgalmas és eleven dokumentumaként. Mert valódi csoda bizony az akvarell: a szín és a víz végtelen változatainak kiáltásaival, egymásba ölelkezô szabadságának vagy fegyelmének szépségeivel. „Csak bot és vászon. / De nem bot és vászon. / Hanem zászló.” – írta valamikor Kosztolányi Dezsô rátekintve a magyar lobogóra. „Csak festék és víz, / de nem festék és víz, / hanem a sors: maga az eleven élet” – fogalmazhatnánk meg az ô nyomán az akvarell teremtô erejérôl, széttekintve most ebben a teremben. A kô nehéz, a bronz is hasonlóképpen, s minden fém szilárd és kemény, a fa is testes és súlyos, a rézkarc, a kônyomat dûreri módon komoly, a textil odaadó és beszédes, az agyag súlyosan a földbe húz –, az akvarell pedig mintha az ember eleven lelke lenne. Gyors és változatos, a végtelenbe szikrázó zongorafutamaival a pillanatot és a teljesebb sorsot egyaránt képes megragadni. Villámgyors kezek mozdulnak, sebes szárnyak emelkednek fel benne, pupillák tágulnak és szûkülnek színeiben: az akvarell az eleven idô, az élet keze, a teljesség és a változás szeretete.

A félelem nélküli szabadság. Horváth János akvarelljei

Horváth János nagyon jól ismeri az anyagot, amellyel ezeken a falakon üzen: a festéket, a vizet és a vásznat vagy a papírt, és alkotásaiban mesterien csalogatja elô látható vagy rejtett, de csak az avatott kezében megszólaló tulajdonságaikat. A színek belsô fényeit, örömüket és elborulásukat, alvó és figyelô állapotukat, azt az elrendezô, azt a kérdezô és azt a válaszadó akaratot, amely meg tud szólalni a víz és a festék felhajtóerôm. A festô így bírja szóra a vizek áramlását, hûségét, tisztaságát, de az árvizet, a fákat, a házakat, a hazákat elragadó dühöket, a vizek fölkorbácsolt vadságát is. Színeket és vizeket emelve a tenyerébe itatja a tekintetet és a lelket; madarakként gyûjtve oda maga köré a por és a kozmosz találkozásában fogant képeivel az arcokat: lássuk hát, hogy mit üzen a vízben a tenger, a festékben a megállított idô. Mit üzen a fényekben, a hullámokban, a tájakban és az emberalakokban, mit üzen a zenékben és a vízfodrokban? Semmiképpen sem komor, hanem folyton folyvást más kilátásokra kinyíló, a boldogságot is felfedezô világ ez, amelybôl a keresés állandó ritmusa mellett alapélményként a szabadság levegôje árad. Az útkeresés: az otthon és az ország keresése az életörömben, a szabadságban, a világ gazdag változatosságában, az ember fölfedezésében, új és új útra keléseiben van. S ugyanezeket a gondolatokat hordozzák az itt kiállított arcok is. Hiszen az emberi arc: táj, víz, lélek, domborzat és fény, a föld változatossága és a teremtés: Isten emlékezete egyszerre. Valamennyi arc egy-egy hatalmas utazás, expedíció az ismeretlenbe, kaland és felfedezés a mindenségbe. Kérdés és válasz is a „honnan hová” alapproblémájára. A bizonyosság keresése az egyetemes hiányban, de megnyugvás és otthon is egyszerre. Portréiban Horváth János az arcok otthonába költözik, a tekintetek hazáiba lép át. És ott, a még fiatalon hullámzó vagy a már megritkult hajak a független személyiség lobogóivá lesznek, a homlokráncok ezeknek az egyszemélyes köztársaságoknak a címereit adják, a szemek pedig e tájak, e belsô hazák égboltjai. A vonások: e szabad országok folyói, dombjai; az arccsontok pedig a hegyei, és a sugárzásuk a szuverén történelmük – tele tragédiával és örömmel. Az ecset botjával Horváth János úgy jár-kel gyalogosan, e tájakra és a „szépre” szomjas vándorként ezeknek az arcoknak a királyságaiban, hogy miközben feltárja csodájukat vagy bánatukat, folyton azt tanúsítja, sôt hirdeti, egyenesen a szemünkbe kiabálja, hogy szabadok vagyunk. Arcképei verseket ébresztenek föl, még élô vagy már régen elporladt költôktôl, a festô haza- és otthonkeresései közben. Az egyik portréjával azt üzeni, hogy: „Mondd, azt a dalt tudod-e még? / és azt a jajt hallod-e még? / S amerre olyan régen jártál; / abba a tájba visszatalálnál? / Abba a tájba visszatalálnál? / Nap égetett, elvert a jég... / Hát az anyád él-e még?” (Simonyi Imre: Zokogás mélyhegedûre és dobokra) A másikkal azt jajgatja ránk, hogy: „Jaj az a ház ott / Jaj az a ház / a fala vályog, teteje gyász: odatalálhatsz. Odatalálsz. / De az az égtáj, de az a rét! / Gyöngypáva sétál, pávacsibék: / Oda nem érhetsz, oda nem érsz.” (Kiss Benedek: Kettôzô madrigál) S a harmadik, a legöregebb arc portréi között talán éppen ezt mondja, Kannás Alajos, Amerikában meghalt, emigráns költô magyar hangján: „Amit csak lehet, elvesztettem / Házban, hazában, emberekben / S mint rozsdás szeg a lyukas falban / Valahogy mégis megmaradtam / Én már nem félek semmitôl.” Ez a félelem nélküli szabadság Horváth János képeinek számomra ma a legfontosabb üzenete. A festômûvész, aki Weintager Adolf, Viski-Balázs László, Szentiványi Lajos és Barcsay Jenô mûhelyében tanult látásmódot, rajzot, szín-és formaismeretet, mûvészettörténetet, generációk sorát felnevelô mûhelyteremtô lett maga is a

Jánosi Zoltán

Nyíregyházi Fôiskola rajz tanszékén. S a szakmai tudáson túl a keresésnek ezt – az itt mindenki számára láthatóvá tett – megszállottságát, konok dacát s a félelem nélküli szabadságnak ezt az üzenetét adta (és adja) tovább – életörömével együtt – tanítványainak. Láttam, hogyan tanít: ugyanúgy alkot, ahogyan oktat, a szomjúságra nyitva az ujjakat és a tekinteteket; örök, villámló magyarázatban a létrôl és a mûvészetrôl. Egyetlen szál virág, egyetlen szobasarok, egyetlen arc köré világot teremt, értelmezése ugyanúgy ösztönzi a lét megértésére és útjainak bátor vállalására a fiatal kezeket, arcokat, mint ahogyan Írországban, Ausztriában, Németországban, az Egyesült Államokban, Romániában, Oroszországban, Olaszföldön, Ukrajnában, Szlovákiában s Budapesten, Tokajban, Kisvárdán, Sárospatakon, Vaján és itt is, ezen a kiállításon, alkotásainak nézôit. Perlô, vitatkozó, magyarázó: rajzzal, színnel, formával érvelô szellemiségének meghosszabbítása minden egyes képe, akár indulattal, haraggal, akár éles és pontos fegyelmet öltve magára beszél – a képek nyelvén, a rajzok, a fények és a színek erejével. Hát éljen az akvarell a hatalma, a víz hullámainak, a fény ezer arcának az igazsága, a repülés emberi mámora a színekben – Horváth János képein. És éljenek a telekbôl úttalan utakon is kihasadó emberlelkû indulatok és lázadások. S éljen a kristályvilágok rendje, a csiszolt szerkezetek fegyelme, a romok mögé is odalátott egykori épület – s az építés. Mi magunk sem csak egyszerû szemlélôk, nem is csupán résztvevôk vagy érdeklôdôk vagyunk itt: hanem útitársak. Horváth János közös útra hív – s kézen fog, karon ragad, a világába ölel bennünket –, barangolásokra, új felfedezésekre biztat a maga belsô útjain – a magány ellen. S miközben vezet bennünket, fényes, villámló „himnuszos” sorokat, töredékeket fogalmaz ecsetjével a korról és az emberrôl. A mindennapok küzdelmeinek és csodáinak a himnusz-töredékeit, amelyek átélésében s teremtésében mindannyian egyek vagyunk. S ezekbôl a Himnusz-darabokból áll össze költészetté vonalainak és színeinek üzenete: Lépjünk most közelebb a képekhez, és olvassuk tovább Horváth Jánosnak a magány ellen viaskodó, „himnuszos” ars poeticáját, a félelem nélküli szabadság e látható, eleven dokumentumait. Elhangzott 2006. május 10-én a Nyíregyházi Galéria Pál Gyula termében, Horváth János akvarell-kiállításának megnyitójaként.

Antall István

Erõss Ildikó korai klasszicizálódása Az ábrázolás nem több önmagánál. Ám abban a pillanatban, hogy az ábrázat készítõjének személyisége is hozzáadódik mûhöz, már mûvészetrõl érdemes és kell beszélnünk. A szépség századokon át csiszolódó, késõbb dogmaként értelmezett szabályai aztán (az akadémizmus idején) kiöltek szinte minden eredetiséget, alkalmasint minden érzést és gondolatot, tömegcikké téve az alkotói gesztust. A mûvészeti forradalmakat követõen, a szakmaiság hagyományaival való egyre mélyebb szembefordulás, majd a radikális szakítás ugyanúgy a gesztust abszolutizálta. Csak a korábbi tárgyi világ helyett, a mû helyébe lépõt. A mûvész mozdulását, a mondandó belsõ kényszere nélkül. Talán ez a kettõs jelenség a modernitás-elméletek legmélyebbre ásott csapdája. Manapság egyszerre él (iskolákon belül és iskolákon kívül) egymás mellett a visszafordulás a természetelvû, a látványt kiindulási pontnak tekintõ képzõmûvészet, és az alkotó szuverén elgondolásalt, rosszabb esetben üres ötleteit felmutató szemlélet. Most a teljes tanácstalanság, az egymással szöges ellentétet képviselõ elképzelések körében születnek a friss munkák. Sebaj! Egy eligazodási pont mégiscsak akad. Ez pedig a belsõ igényesség. Ez a nehezen megközelíthetõ (mert az ösztönök és az intellektus világában. egyként gyökerezõ) mégse pusztán esztétikai alapelv, éppen a már említett teremtõ személyiség és a mû viszonya felõl közelíthetõ meg. Erõss Ildikó munkái már a Kõ Pál-osztály „alsó tagozatának” elsõ éveiben kitûntek. Pedig Erõss Ildikó látszólag szemernyit sem törõdött az útkereséssel, látszólag alig vállalkozott többre, mint korrekt tanulmányok elkészítésére. Portré vagy portrék sora, egész alakos akt, vagy aktok egymás mellett, Azaz mégsem. Ezek a munkák – ha kellõ nyitottsággal közelítünk – különös hangulatukkal, rejtõzködõ jellegükkel nyugtalanítóak. Tovább megyek; nyugtalanítóak, tehát látszólagos melankóliájuk belsõ feszültségeket takar, nehéz tõlük elszakadni, az általuk gerjesztett izgalom késõbb is velünk marad. Erõss Ildikó munkáira akaratlanul is emlékeznünk kell. A puszta emberábrázolást úgy haladja meg, hogy minden esetben karaktereket, tulajdonsággal bíró személyiségeket választ, s ezek belsõ és külsõ, de minden esetben különleges viszonyait mintázza. Éppen abba az aurába lép be, az egyénnek abba az intim szférájába, amelyet mindenki nehezen tûr, rosszul visel. Alkotáslélektani tanulmányt érdemel az az álomfejtõ kíváncsiság, amely szavakon túli költészetrõl, az elmesélést meghaladó kapcsolatokról szól, olyan idõtlenül és olyan drámai tömörséggel, amelyet a mûvészet legõsibb alapmûveitõl napjainkig bámulhatunk. Ez az a folyamatos modernitás, amely egy pillanatra sem tört meg az emberiség mûvészettörténetében,

100

Antall István

Erõss Ildikó: Oscar – beton

Erõss Ildikó (balra) tárlatának megnyitóján Antall Iatvánnal

A valóság tartalékai. Erõss Ildikó korai klasszicizálódása

101

mert megjelenésének lényege éppen nem a stiláris azonosság, hanem valami örök izgalom, amely az eredetiséget nem keresi, hanem csak egyszerûen és természetesen hordozza. Erõss Ildikó különös erõssége az, hogy ehhez a belsõ viszonyrendszerhez az átlagosnál jóval gyakrabban használja a legellentmondásosabb, legnehezebb, legkülönösebb mûfajt, a dombormûvet. A tér és sík radikális különbözõsége ez esetben sajátos harmóniát teremt. Alakjait kevéssé ugrasztja térbe, rajzosan, finoman, reneszánsz rafinériával (a manierizmus magakelletését mégis messze elkerülve) kortársait leheli bele ebbe az anyagba. És itt újból az idõtlenség a korszerûség legfontosabb kelléke. Nem kellenek tárgyak, ok nélkül kézbe adott eszközök, ruhák és ékszerek, didaktikus magyarázatként fölaggatott külsõjegyek, marad az ember, hogy a legtöbbet mondhassa el az emberrõl. Úgy talál sajátos, különleges viszonyokat, teremt eredendõ helyzeteket, hogy nézõpontot vált. Az abszurditás itt is keresetlen, mert a földön megnyíló térbõl, „alulról” ránk tekintõ pár, vagy a víztükör által kettévágott testek lebegése a természet rejtett titkait mutatják. Olyan jelenségeket, amelyek mellett általában vakon megyünk el. Ugyanez a finom titokzatosság jellemzi Erõss Ildikó zárvatermõ szobrászatát, amikor a drótra és alá telepedõ galambcsapatot – ezt az elpusztíthatatlan, mindenütt szaporodó gerillaegységet – mintázza, vagy macskája szabadesésének mozzanatait idézi. Mondom, a keresés fázisa teljesen kimaradt Erõss Ildikó pályakezdésébõl. Talán éppen azért, mert a mûvészetelméleti dogmák egy percig sem foglalkoztatták. Soha nem szenvelgett az önkifejezés intellektuális pózaiban, de elfordult az anyagkezelés hatásos külsõségeitõl is. Visszafogottsága azért megalapozott, mert neki a lényeg, a mûvészet lényege kellett. S ha egyszer a maga természetes módján hangjára talált, az nem az alkotói dilemmák megkerülése, de éppen az eredendõ mag és feloldás maga. Elhangzott 2006. július 19-én. Erõss Ildikó nyíregyházi önálló tárlatán, a Pál Gyula Teremben.

Erõss Ildikó: Galambok – színezett gipsz

102

Antall István

Erõss Ildikó: Portré. Aquarius Élményfürdõ, Nyíregyháza-Sóstófürdõ

Erõss Ildikó: Fürdõzõk – beton. Aquarius Élményfürdõ, Nyíregyháza-Sóstófürdõ

102

Molnár Gál Péter

Berki come backje Nem láttam vagy húsz éve. A nyíregyházi színház Jókaijában olyan magától értetôdô fesztelenséggel lép be a játéktérre, mintha Greta Garbó sírjából kikelve sajtóügynökségek és tévéfirmák tudósítói nélkül csak úgy odaállna a nagyérdemû elé. A Berki-legendakör hasonlít a parodista tréfa-fa, Halmai Imre lejmoló legendáriumára. A világ dolgaira önvédelmileg nagyothalló, költôi linkség himnikus megtestesülései. Berki Antal velôs félreszólásai, fölháborodott féligazságai egykoron roppant mulatságokat szereztek, írásban mégis visszaadhatatlanok, tekintve, hogy lázadó retorikáját beszédhibák tették meglepôvé. Lejegyezve ízet-lenek Berki alumíniumköpései. Koltai Róbert – Illetékes elvtárs alakjához – fölvette a Berkibeszédhibák tôkéjének kamatait, kihasználta a ferde szájjal rettentôen képzett sziszegô hangjait és társadalBerki Antal mi nagyothallását. (1946–2006) Berki Antal – recte: Tóni (született 1946). Még a vajszívû Kortárs Magyar Színészlexikon szócikke sem állítja, hogy elvégezte volna a Színmûvészeti Fôiskolát, bár a róla terjengô legtréfásabb adomák itteni beszédórákról, Sulyok Máriával megütközô konfliktusairól tanúskodnak. Volt tag Békéscsabán, Kassán, Nyíregyházán évtizeddel ezelôtt már megtapodta a színpadot, játszott Veszprémben és színre eresztették Zalaegerszegen. Körbejárta a végvárakat. Ôrködött a színházi peremvidéken. A nemzet napszámosai közé tartozik. Éhbérért nagy szerepekrôl álmodik. Vagy már álmokra sem futja. Szurkol: megmaradhasson kulisszaközeiben. Legalább az asztal végén ülhessen valamely színészklubban. Lemondott régen arról, hogy megyeszerte híres legyen. Kalandos élet. Mindig árnyékban. Kopott öltönyökben... tódító túlzás a többes szám: egy öltönyben, talán érettségi öltönyében, hiszen mit sem nôtt a matúra óta – zsebébôl gyûrött sarkú könyv, talán olvassa? Vagy társadalmi kellék? Valószínûbb, mindent elolvasott. Könyveket falt csókra nyíló szájak és ebéd helyett. – Hát még él? – így Martin Márta, hírét véve a Berki színpadi föltámadásának. Fölkiáltása nem méltánytalan.

Berki come backje

103

Berki mindenét odaadta a színháznak. Mindenét? Se marhája, se aranya. Csupán önmagát adhatta volna oda, de a színház nem fogadta el. Sose szerette viszont a pösze imádóját. Könnyû, kérem, a Pasarétrôl szeretni a teátrumot! Sosem jóllakva, tájbuszon hátul zötyögve, lelegyintve, kinevetve, elkergetve, lenézve, mellôzötten is hôsi kitartás Thália szolgálatára lenni. Éjjeliôrként is busásabb fizetsége lehetne egy fatelepen, mint színész III-besorolással megtûrt szentségôrzô. Sosem misézô: férfikorban is csak ministráns. Sosem készült vele próbariport: szerepálmai? kedvenc olvasmányai? miért szerzôdött el korábbi telephelyérôl? Szakasztott olyan sovány, mint húsz éve. Csirkecsontokon sápadt bôr, legfelül izzadt-szôke haj. Arca azonban a megtett évtizedek kilométerórája. Orrtól szájsarokig két kemény ránc a mögötte lévô út fájdalmas térképe. Két nagyobb jelenése van Nyíregyházán a Miltonban. Elsô színre léptekor ellenôrizte: elveszthetett ugyan mindent, de megôrizte beszédhibáit. Hangja zengést kapott. Megerôsödött. Amint a színházi, nyelv mondja, a karzaton is hallani lehetne, ha volna karzat. Kap azután a második részben égi magánjátékot. Hátrakötött kézzel raboskodik Milton szolgájaként. Ô az a politikai pancser, akit kivégeznek, mialatt átálltak a többiek az új hatalomhoz. Neki kell megfizetnie mások árulásainak árát. Égô cigarettát dugnak szájába. Alsóajkán fityeg a csikk. Alig bírja megtartani. Elernyedt. A halálraítélt gyûrûsizmai megnyílnak a rettenettôl. Nem érzékeli, hogy élvezni engedik az utolsó cigarettát. Szeme fölfelé, a távolba tekint. Korántsem odaátra. Számba veszi földi megaláztatásait. Enumerálja az elviselt pofonokat, a méltánytalanságot. Fôszereplôvé lesz a mellékszereplô. Az hordozza az emberi igazságot. A véren szerzett élettapasztalatot. Mennyi szenvedés fût egy ilyen szép színházi villanást! Berki boldog boldogtalanságának ábrázolása közben nemcsak a nézôk tudják, hogy jó. Maga is biztos benne, mennyire igaz. A legünnepeltebbek sem minden este jók; színpadon. Nem valamennyi szerepük sikeres, még ha sikerük van is. A színészi tehetség magántitka: mikor oldottál csak meg szerepüket és mikor értek vele össze igazából. A Berki nagy come backje – mondja kérkedve Verebes direktor. Úgy hangzik ez, mint a nyárközépi álom titokzatos mondata: „a Zuboly álma!”

Berki Antal (1946. december 5–2006. május 5.) Árván nôtt fel, egy éves volt, amikor édesapja egy háborús sérülés következtében meghalt. Néhány évig nagyszülei nevelték vidéken, majd nevelôapa került édesanyja mellé. Erre mondják ma azt, hogy hányatott gyermekkor. Fiatalon elkerült a szülôi házból. Családalapítási kísérletei kudarcot vallottak. Nem találva helyét, végigjárta mai és egykor volt hazánk végvárainak színházait. (Békéscsabától Kassáig és Nyíregyházától Zalaegerszegig). A nemzet napszámosai közé tartozott, aki mindenét adta a színházért, de az nem fogadta el, míg alakja, létezése más kollégák sikerének voltak kovácsai (pl. Koltai Róbert sikeres paródiái). Számos önálló estje közül leginkább a Villon-mûsora állt közel hozzá. Ô maga volt Villon. Karádi Zsolt irodalomtörténész szavai szerint a „... bûnös és esendô, a züllött és áhítatos, a borzas esetlen és a halálfélelemmel teli. Ember volt, magát keresô, végrendelkezô, bûnök és erények útvesztôjében tévelygô, teljes ember.”

104

Molnár Gál Péter

Húsz évvel ezelôtt révbe ért. Családot alapított. A 20. házassági évfordulóját feleségével, Kührner Évával már nem érhette meg. Közös gyermekeik, Tamás és Zsófi megszületése után lett igazi apává. Érezte és tudta az ezzel kapcsolatos felelõsséget, a feladatokat. A felelôsségtudat vezérelte egy új hivatás, az újságírás felé. Ott is jelentôset alkotott. Írásaiban jól kamatoztatta rendkívüli mûveltségét, tájékozottságát. Nem volt semmije, csak óriási szíve. A tôle nyomorultabbakon mindig segített, rajta viszont kevesen.

Berki Antal szakmai életútja Érettségi után színmûvészeti 1968. Színházi pálya: Irodalmi Színpad, 1969; Veszprémi Petôfi Színház, 1970; Békéscsaba, 1978; Nyíregyháza, 1981; Veszprém, 1985; Zalaegerszeg, 1987. Családja miatt hazatért Nyíregyházára, de a színház nem fogadta tárt karokkal. Ekkor rendhagyó irodalomórákkal, önálló estekkel járta a megye településeit. Mûsoraival eljutott a határainkon túlra is, Erdélytôl, Kárpátalján át, Svédországig. Közben több alkalommal játszott vendégként a kassai Thália Színházban. Karakterszínész, kiemelkedô versmondó. Szerepei: Molière: Tartuffe – Lojális úr, Bulgakov: Fehér karácsony – Lariszik, Tamási: Énekes madár – Bak Lukács, Jókai: Milton alapján írt Itt a vége... – Blunt mester, Brecht: Koldúsopera – konferanszié, Gogol: Revizor – Oszip, Kvantum Fantum, Shakespeare: Rómeó és Júlia – Lôrinc barát (egyik szerepálma volt) stb., Hitbôl és homokból – Károlyi. Rendezések: Énekes madár, Piros bugyelláris, Maharadzsa, Csendesek a hajnalok, Bolondok grófja. Filmek: Forgatott Jancsóval, Zsigmond Dezsôvel, a Gulyás fivérekkel, Koltai Róberttel (Fényes szelek, Tanítványok, Paraszt dekameron, Világszám). Rádió: A nyolcvanas években Nyíregyházán indított „Hangsúly” címû irodalmi folyóirat rendszeres közremûködôje volt. Televízió: Sajátos orgánumával a Nyíregyházán készült filmek narrátora volt, pl. a nyíregyházi huszárokról készült kisfilmben. Egyéb: Nyíregyházi Bessenyei Színkör, Thália Társaság vezetôje. A Sóstói játékok megalkotója – népszínmûvek, pl. Piros bugyelláris. A Városházi esték kitalálója – magyar klasszikusok, pl. Jókai: Bolondok grófja. Verses összeállítások (Villon) elôadója. Újságíróként: Új Kelet 1994–1998-ig, a lap megszûnéséig, 1999–2004: Kórlap címû kórházi újság alapító szerkesztôje. Szerkesztôi munkájával 2003-ban kiérdemelte a Magyar Tudományos, Üzemi és Szaklapok Újságíróinak Egyesülete Bronz toll díját. Írásai az alábbi orgánumokban jelentek meg: Új-Kelet, Élet és Irodalom, Magyar Nemzet, Kelet-Magyarország, Magyar Orvos, Kórlap, SZKÓP. Érdekesség: a Koltai Robert által népszerûvé tett Illetékes elvtárs figurájához állítólag Berki volt az ötletadó. Koltai, aki fôiskolai osztálytársa volt, megörökítette tanár-paródiáinak egyikében.

Földvári Sándor

A cirill betûs könyvek magyar tudósa Ojtozi Eszter (1935–2006) Nem szokványos életpálya zárult le. Még a tudományos életben megismerhetô személyiségek átlag feletti egyéniségeivel összehasonlítva is meg kell állnunk, el kell gondolkodnunk, ha Ojtozi Eszter emlékének adózunk. Noha nem volt akadémikus, nem kapott katedrát sem, sôt egész életében egyetlen munkahelyén sem volt fôfoglalkozású kutató, és elhivatottságát sokszor fordították ellene, haláláig töretlen energiával és kitartással dolgozott könyvtörténeti, possessorkutatási munkáin. Amely munkákkal nemzetközi elismertséget vívott ki. Bár sem kutatóintézetben, sem egyetemen utódokat nem nevelhetett, mégis hosszantartó és mély szakmai-emberi, mester-tanítványkapcsolat alapján tanúsíthatom: ha külföldi konferencián közös szakterületünkhöz tartozó témával vettem részt, és megtudták, honnan jöttem, azonnal ezt kérdezték más országbéli kollégák: – és dr. Ojtozi hogy van? Hosszantartó, súlyos betegségében is bejárt a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár kutatótermébe, s amikor – már nyugdíjazása után – több ideje lett volna tudományos munkára, környezetében is már osztatlan tisztelet és egyértelmû megbecsülés övezte, akkor a szenvedésekkel kellett szembenéznie. Mégis oly lelkierôvel dolgozott, hogy bár szinte nem jelent meg egyetlen Magyar Könyvszemle-szám sem az ô tanulmánya nélkül, újabb komoly köteteket publikált élete utolsó szakaszában is. Ojtozi Eszter az ELTE régészeti diplomájával hosszas keresgélés és mostoha munkakörülmények után talált otthonra Debrecenben, s lett az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára feldolgozó, illetve szakozó munkatársa. Napi robot mellett, a súlyos ETO-kötetek zöldje mögött sikerült kutatómunkát is folytatni, s már egyetemi doktori fokozatát is „summa cum laude” minôsítéssel védte meg. Egészen a nyugdíjazásáig szakozó munkát végzett, a csoportvezetôi beosztásig emelkedve. Közben sikerült nehéz terepmunkával is a görög katolikus parókiák és az alakuló-fejlôdô Hittudományi Fôiskola könyvtárának rendezetlen és rendetlen rengetegében számos ritkaság, nyomdatörténeti kuriózum azonosításával és nem utolsó sorban a teljességre törekvô gyûjteményleírással több kötetet publikálnia a cirill betûs (szláv és román nyelvû) liturgikus könyvekrôl. Ne feledjük, hogy az ötvenes-hatvanas években az egyházi könyvgyûjtemények nem élveztek semminemû prioritást a lehetséges támogatók részérôl, a tudományos munkában pedig nem feltétlenül az istentiszteletekhez használt szerkönyvek jelentették a kiemelt kutatási témákat az orosz filológia s a szlavisztika területén. Sôt. Mégis, Ojtozinak sikerült mind az egyházi, mind

106

Földvári Sándor

az egyetemi vezetés támogatását megszerezve több jelentôs gyûjtemény leírását, számtalan töredék azonosítását, és a nemzetközi szakbibliográfiákra hivatkozó annotálását elvégeznie. (Amihez magukat a nemzetközi szakbibliográfiákat is neki kellett munkahelyére beszereztetnie, így a cirill és glagolita nyomtatványok leírásához egyedülálló kézikönyvtár állt rendelkezésre szakozó íróasztala mögött addig, amíg nyugállományba helyezésével ezt a segédlet-gyûjteményt is meg nem szüntették.) Emlékezzünk meg ennek az értékmentésnek a fontosabb állomásairól. Magyarországon 1958-tól folyik az egyházi gyûjtemények régi cirill fondjainak rendszeres feltárása. Egy moszkvai szlavista kongresszus nyomán a magyar szlavisztika nagy öregje, Kniezsa István, valamint a Kárpátaljáról származó, s az egyházi szláv nyelv kutatása mellett ruszin verseket is író Baleczki Emil az MTA II. osztályának ülésén határozottan kiállt az egyházi és világi gyûjteményekben ôrzött régi szláv könyvek feltárása mellett.1 Ezzel mintegy ideológiai védelmet kapván a szakterület, a Debreceni Egyetemi Könyvtárban Gottesmann Dóra publikált egy-egy kötetetnyi leírást a sárospataki, valamint a debreceni református könyvtárak szláv anyagáról.2 Gottesmann utóda mind a könyvtári munkában, mind a téma kutatásában Ojtozi Eszter lett. Neki köszönhetô, hogy a további feltárás két alapvetô szempontot követett: a) az adott gyûjtemény teljes körû leírása; b) a nemzetközi szakbibliográfiákon alapuló annotálás. Ami az elsô szempontot illeti, a máriapócsi baziliták könyvtára esetében már nem létezô, tehát rekonstruálandó anyagot írt le. Számos helyen szétszóródott anyagot kutatott fel, s a possessorkutatás alapján határozta meg, mit tartalmazhatott az egykori szerzetesi könyvtár, és ebbôl mit ismerünk. A másik fontos kutatási szempont a nemzetközi standard bibliográfiák alapján történt annotálás. Nemcsak az egyes tételek pontos azonosítását végezhette így el – bár önmagában ez is óriási munka –, hanem azt is jelezte, hogy a világon hány ismert példány van az adott mûbôl, illetve ezeket hol ôrzik, továbbá, a miénk melyik nyomdai variáns; így a magyarországi gyûjtemények anyaga pontosan összevethetô a nagyvilágban ismert bármely könyvgyûjteményben ôrzött példányokkal, s azonnal szembetûnik ritkaságán vagy más tulajdonságán alapuló jelentôsége. Több olyan egyházi szláv nyelvû liturgikus nyomtatványt azonosított, amely nálunk van meg egyedül, vagy amelybôl két-három példány ismeretes a világon, s egyik a miénk. Figyelembe véve, hogy a bizánci kereszténységnek és a szláv nyelvû országoknak sokszorosan nagyobb könyvanyag áll rendelkezésére, mint a mai Magyarországnak, ezek az eredmények rendkívül fontosak a magyar tudomány nemzetközi elismertségének szempontjából is. Nem véletlen, hogy nyugat-európai, valamint amerikai publikációs fórumokban szinte több elismerô recenzió és hivatkozás jelent meg róla, mint a szláv országokban. Hasonló jelentôségû volt a Nyíregyházán mûködô Görög Katolikus Hittudományi Fôiskola, valamint a Debreceni Egyetemi Könyvtár (immár teljességre törekvô és a szakmai nemzetközi gyakorlata szerint annotált) régi cirill nyomtatványainak leírása. Utóbbi esetben kiterjedt munkája a nem-cirill nyomtatványokra, sôt, a szlavisztikai szempontból fontos, de nem szláv nyelvû anyagokra is.3 1. Kniezsa István: A magyar szlavisztika problémái és feladatai. MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, 12. 1958. 91–124., Baleczky Emil et alii: Hozzászólások, válasz, elnöki zárszó. 2. Munkásságáról összefoglalóan: Ojtozi Eszter, dr. Gottesmann Dóra (dr. Kardos Pálné) (1913–1992) Könyv és Könyvtár. 21. 1999. 385–387. 3. Ojtozi Eszter: A Nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Fôiskola könyvtárának cirillbetus könyvei, 1977– 1979. Uô: A máriapócsi baziliták cirillbetûs könyvei, 1982. Egyes példányok leírásairól számos kisebb közlemény, például: Ojtozi Eszter: Két ritka egyházi szláv zsoltárkönyv a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában Könyv és Könyvtár, 21. 1999. 333–342.

A cirill betûs könyvek magyar tudósa. Ojtozi Eszter (1935–2006)

107

Következô lépés a mûvelôdéstörténeti, elsôsorban egyháztörténeti kérdésekhez való hozzászólás. Magyarországon Hodinka Antal neve fémjelzi a görög katolikus egyháztörténetet szélesebb távlatokba helyezô, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom kapcsolatát is érintô kutatását. Hodinka több munkájában vizsgálta a Magyar Királyságban mûködô orosz könyvkereskedôk tevékenységét. Arra a megállapításra jutott, hogy a bizánci rítusú (fôként görög katolikus) egyházközségek elsôsorban orosz, akkori nagyorosz területrôl szerezték be szerkönyveiket – mintegy átlépve így a szomszédos kisorosz területeket. A munkácsi görög katolikus egyházmegye (illetve korábban apostoli vikáriátus) egyházközségei számára a könyvbeszerzés alapvetô megoldása valóban az import volt. Ebben a liturgikuskönyv-importban az 1770-ig legálisan árusító orosz könyvkereskedôk mellett – majd a kitiltásukat követôen minden bizonnyal nagyobb arányban – jelentôs szerepet játszott a dél-oroszországi és galíciai, tehát a mai ukrán területeken mûködött nyomdák termékeinek behozatala, egyelôre fel nem tárt közvetítôk útján. Udvari István említi például, hogy Bûd község jó anyagi helyzetét illusztrálják a tizenhét- és tizennyolcadik századi lembergi, kijevi, pocsajevi kiadványok vásárlásai. Közvetítôkként a tiszai tutajosokat jelöli meg.4 Hodinka tehát minden valószínûség szerint tévedett, amikor túlbecsülte az „észak-orosz”, moszkvai területekrôl származó könyvek arányát. Maga is felveti a kérdést: miért részesítették volna elônyben a ruszinok a rosszabb minôséggel elôállított, alacsony tipográfiai ízlésrôl tanúskodó „északi” (moszkvai) nyomtatványokat a jobb alapanyagú, fejlettebb technikával nyomtatott, és észrevehetôen magasabb esztétikai érzéket, nagyobb tipográfiai kultúrát mutató „déli” (= a mai ukrán területekrôl származó) könyvekkel szemben? A választ az orosz területeken történt szövegjavítás (amely korrekció az orosz raszkol egyik oka is volt) elterjedt hírében találja meg: a korrigált szövegek iránt nagyobb bizalommal viseltettek a vásárlók, mint az olyan könyvek iránt, amelyek szövegének teológiailag helyes voltát nem támasztotta alá ilyen híres korrekció.5 Ám ez a válasz olyan egyházközségek tömeges meglétét tételezi fel, amelyek hitben mûveltek és igényesek, valamint a távolabbi nyomdák nyilván drágább termékeit a legtöbb esetben képesek megfizetni, tehát anyagilag tehetôsek. Egyik feltétel sem teljesül a kárpátaljai ruszinok esetében. Hiszen éppen a kárpátaljai templomokban használtak a nyomtatott könyvek elterjedése után is igen számos kéziratot, amelyek legalább annyi másolói hibát hordoztak, mint a Nyikon patriarcha korrekciója elôtti orosz könyvek.6 Ennek oka pedig a kárpátaljai egyházközségek szegénysége: éppen Hodinka fentebb már hivatkozott adatai szerint egy, sôt két tehén áráért juthattak egy-egy liturgikus könyvhöz a kárpátaljai bizánci rítusú egyházközségek – amelyekben nem csupán a hívek éltek valamennyien (sic!) jobbágysorban, hanem papjaik is; akik az unió után jogilag felszabadultak ugyan, az önálló püspökség 1771-es felállításáig nem élvezhet4. Forrásként „a tizenkilencedik századi eleji összeírások”-ra utal, tehát a provenienciát, még kevésbé a bekerülés elôtti könyvmozgást a tizennyolcadik századra visszamenôleg nem tudjuk rekonstruálni. A jelzettel is hivatkozott irat 1809-bôl származik. UDVARI István: Adalékok a XVIII. századi kárpátukrán hivatalos írásbeliséghez. XVIII. századi cirillbetûs kéziratok Szabolcsban. In: Kunt Ernô – Szabadfalvi József – Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 1984. 1984. 135–146. Büd község cirill szerkönyveire vonatkozóan a Hajdúdorogi Püspöki Levéltár Fasc. 20. No. 30. iratára hivatkozik: uo. 137. 5. Hodinka Antal: A munkácsi görög-katholikus püspökség története. Bp. 1909. [Magocsinál és Udvarinál is több helyen tévesen 1910., az eredeti címlap a mérvadó.]. Uô: Muszka könyvárusok hazánkban, KlebersbergEmlékkönyv, 1925. 6. Dezsõ, László: Gyelovaja piszmennoszty ruszinov v XVII–XVIII vekah. Nyíregyháza, 1993.

108

Földvári Sándor

ték egyházi jövedelmeik alapvetô részét.7 Éppen az orosz könyvkereskedôk legális mûködésének idején tehát még olyan fokú a kárpátaljai egyházközségek szegénysége, hogy az élet kényszere és a hétköznapok gyakorlati logikája szerint az ukrán nyomdák termékeit is vásárolniuk kellett – a közelebbi fekvésbôl adódó viszonylagosan olcsóbb voltuk miatt. Az újabb irodalomban Ojtozi Eszter hívta fel a figyelmet arra, hogy az általa vizsgált gyûjteményekben az ukrán területekrôl származó könyvek aránya egyáltalán nem csekély.8 Sôt ennél is tovább megy, és azt az álláspontot képviseli – Hodinkával ellentétben –, hogy a pocsájevi, lembergi és más ukrán nyomdák termékeit legalább olyan mértékben vásárolták a kárpátaljai egyházközségek, mint az orosz nyomdákból származó könyveket. Ezt Olsavszky Mánuel apostoli vikárius egyik iratával is alátámasztja: Olsavszky Mánuel apostoli vikárius már 1759-ben jelenti Rómának, hogy a liturgikus könyvek lengyel területrôl hozatnak be. Azt nem tükrözi a szöveg, hogy a lengyel területrôl behozott könyveket ott is nyomtatták volna, hiszen az orosz könyvárusok is onnan érkeztek; az adott Olsavszky-hely pedig azt kívánja hangsúlyozni, hogy drága, importált könyvekre szorulnak egyházközségei, mivel nincs a „ruthének” és „valachok” számára könyvnyomtatás Magyarország területén.9 Ennél bôvebben itt nincs terünk bemutatni ezt az összetett, sokirányú felkészültséget kívánó szakterületet. Egyébként is, összefoglalták már a kutatástörténetet maguk a téma mûvelôi.10 Ojtoziról emlékezve kiemeljük, hogy amíg Hodinka számára a görög katolikus egyházközségek szerkönyvei beszerzésének a rekonstruálása (= proveniencia-kutatás) jelentette a központi kérdést, addig a Kniezsa- és Baleczky-féle fordulat nyomán az egyházi és a világi gyûjtemények szláv anyagának nyelvi és könyvészeti, illetve kodikológiai vizsgálata került a kutatás fókuszába. Ojtozinak, mint említettük, sikerült Mesterré válnia, s a tiszántúli gyûjtemények után az ország más területein található, valamint a nembizánci rítusú, azaz a római katolikus könyvgyûjtemények vizsgálatára is sor került.11 Mint már utaltunk rá, a nemzetközi elismerés sem maradt el. A téma nemzetközi szakirodalmában kiemelkedô a Solanus címû folyóirat, amely többször és elismerôen szólt Ojtozi munkásságáról; és minden kiadványát felvette a referensz-jegyzékeibe. Jóllehet a cirill betûs liturgikus könyvek ilyen színvonaló kutatása már önmagában teljes életmûvet jelentene, Ojtozi munkásságának ez csupán egyik oldala. Párhuzamosan a templomi könyvekkel, még a Debreceni Egyetemi Könyvtár és a Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvtára átvizsgálásakor fogott a latin betûs, tartalmuk és nyomdatörténeti vonatkozásuk miatt egyaránt figyelmet érdemlô könyvek possessorainak kutatásába. Egy-egy bejegyzés, rövid névaláírás mögött messzemenô mûvelôdéstörténeti vonatkozások rejlenek, amelyek felkutatása különlegesen munkaigényes és hálátlan feladat. Rövid, száraz publikáció születik egy-egy possessori bejegyzés ismertetése és minden irányú adatolása, valamint az ebbôl levonható mûvelôdéstörténeti következtetések összefoglalása kapcsán, ám a mögötte álló munka legalább annyi, sokszor jóval több, mint egy-egy látványos és a maga 7. Zsatkovics Kálmán [György], Az egri befolyás és az ellene vívott harcz a munkácsi görög szertartású egyházmegye történelmében. Századok, 15. 1884. 680–696, 766–786, 839–877. Hodinka, i.m. 1909. Arató Endre: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája. Bp. 1983. 54–55. 102–106. 8. Ojtozi, 1982. 19. 9. Ojtozi, 1982. 39. 10. Földvári Sándor: Hodinka Antal és a magyarországi cirill könyvészet. In: Udvari István (szerk.): Hodinka Antal Emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993a. 295–303. 11. Kárpáti László – Ojtozi Eszter: Cirillbetûs könyvek Miskolcon, Nyiregyházán és a Pálos Könyvtárban – Debrecen 1987. Földvári Sándor – Ojtozi Eszter: Az Egri Fôegyházmegyei Könyvtár cirillbetûs és glagolita könyvei. Debrecen, 1992. Földvári Sándor: Adalékok a Veszprémi Érseki Könyvtár cirill könyveinek provenienciakérdéséhez. MKszle, 110. 1994a. 3. 307–314.

A cirill betûs könyvek magyar tudósa. Ojtozi Eszter (1935–2006)

109

nemében kiváló irodalomtörténeti vagy mûelemzô esszé mögött. Csak néhány példa: Erasmus-kötetet, Milton-kötet, a Türelmi Rendelet szövegét, és hasonló értékeket írt le possessoraikkal és provenienciájukkal.12 Felfedezett egy korábban nem ismert régi magyar könyvet, amelybôl az RMK sem tudott jelezni teljes példányt.13 A debreceni, s általában a tiszántúli kultúra meghatározó tényezôje volt a peregrináció, elsôsorban a németalföldi egyetemekre, és természetesen a protestáns diákok részérôl. Ôk hazatérve jelentôs könyvállománnyal gazdagították a Református Nagykollégiumot. Ezt a lelkészekké vált egykori diákok possessori bejegyzéseibôl tudjuk rekontstruálni, s ezen a területen is jelentôs munkát végzett Ojtozi, hozzájárulván a magyar peregrináció-kutatáshoz.14 Rekonstruáló vizsgálatait, melyeket a máriapócsi baziliták egykori könyvtárának leírásakor alkalmazott, a latin betûs nyomtatványokra is kiterjesztve, sikerült a magyar mûvelôdéstörténet számára fontos, egykor létezô ám szétszóródott könyvgyûjteményekrôl is képet rajzolnia.15 A már sokat emlegetett possessorkutatáson kívül az ex librisekre is kiterjedt figyelme, felkutatta és közreadta a Debreceni Egyetemi Könyvtár könyveinek fontosabb ex libriseit. Ezekbôl külön publikációba gyûjtötte a már említett protestáns peregrinációkutatáshoz tartozókat.16 Szintézis jellegû a debreceni régi nyomtatványok és possessoraik vizsgálata.17 Ezzel akkor is maradandót alkotott volna, ha nem foglalkozik az általunk részletesen méltatott szláv liturgikus könyvekkel. A több komoly kötetnyi leírás után, már élete végén, a betegséggel is küzdve, monografikus feldolgozását adta a francia nyelvû nyomtatványoknak; ezzel is bizonyítva, hogy több, egymástól távoli filológiai részterületnek is felkészült szakértôje volt.18 Ojtozi Eszter életmûve bizonyítja, hogy az elszánt akarat és az elkötelezett hivatástudat a mostohább körülmények közt mûködô kutató esetében is megtermi gyümölcseit éppúgy, ha nem gazdagabban, mint a fôállású filológusok esetében. Példája figyelmeztet, hogy a különbözô gyûjteményekben mûködô és kutatói tehetséggel bíró munkatársaknak nyújtott bárminemû támogatás többszörösen megtérül a magyar és az egyetemes kultúrát gazdagító eredményeikkel. Ojtozi Eszter munkássága pedig méltán kiérdemelné a teljes életmû-bibliográfia, illetve egy emlékkötet összeállítását a szakma részérôl. 12. Ojtozi Eszter: A türelmi rendelet szövege C. W. F. Walchtól Ribay György bejegyzésével. Könyv és Könyvtár. 25. 2003. 439–440. Uô: Egy Erasmus kötet Sinai Miklós könyvtárából. MKsz 1993. 3. 332–333. Uô: Egy Milton kötet Erdélyi János könyvtárából Könyv és Könyvtár, 17. 1994. 159. Uô: Kemény József egy elkallódott könyve a debreceni Egyetemi Könyvtárban. Könyv és Könyvtár. 20. 1998. 217–219. 13. Ojtozi Eszter: A Témári Elifáz válasza a Keresztény Jóbnak: Elôkerült az RMK III. 6881. teljes példánya. MKsz, 110. 1994. 3. 314–320. 14. Ojtozi Eszter: Református lelkészek possessori bejegyzései két régi magyar könyvben. Könyv és Könyvtár. 20. 1998. 213–215. Uô: Possessori bejegyzések a Debreceni Egyetemi Könyvtár 17. századi külföldi könyveiben: értelmiségiek és diákok könyvei. Könyv és Könyvtár. 19. 1997. 101–118 15. Ojtozi Eszter: Egy 19. századi bibliofil piarista könyvtárának nyomai. MKsz 113. 1997. 2. 229–230. 16. Ojtozi Eszter: Ex librisek a Debreceni Egyetemi Könyvtár XVII. századi külföldi könyveiben. A debreceni Déry Múzeum évkönyve, 1994. (1997) 329–339. Uô: Ex librisek, jelek, különlegesen használt címerek, supralibros a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár 18. századi régi könyveiben. Könyv és Könyvtár. 25. 2003. 433–438. Uô: Ex librisek a debreceni Egyetemi Könyvtár 1700–1750 közötti külföldi könyveiben. Die Exlibris in den Ausländischen Büchern der Universitätsbibliothek zu Debrecen zwischen 1700–1750. Debrecen, 1998. 17. Ojtozi Eszter: Possessori bejegyzések a Debreceni Egyetemi Könyvtár 1700–1750 közötti külföldi könyveiben : (protestáns lelkészek és tanárok könyvei) MKsz 113. 1997. 4. 424–430. Uô: Die ausländischen Frühdrucke und ihre Possessoren in der Universitätsbibliothek zu Debrecen. Debrecen, 1989. Uô: Die ausländischen Drucke und ihre Possessoren in der Universitätsbibliothek zu Debrecen zwischen 1601–1650 A Debreceni Egyetemi Könyvtár 1601–1650 közötti külföldi nyomtatványai és possessoraik. Debrecen 1996. 18. Ojtozi Eszter: A Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár 1750–1775 közötti francia nyelvû könyvei és possessoraik. Könyv és Könyvtár. 25. 2003. 377–385.

110

szemle

SZEMLE

A XVII. Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv Immár tizenhetedik alkalommal jelent meg a Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv, melynek bemutatójára a 2006. szeptember 21-én, a XIII. SzabolcsSzatmár-Beregi Levéltári Nap keretében került sor. Jó kézbe venni ezt a külsejében is elegáns, vaskos kötetet, melynek címlapját Gönczy Imre címeres levele díszíti, hátsó borítóján pedig a nagykárolyi Károlyi család grófi címerét láthatja az olvasó. Rendhagyónak mondható ez a XVII. kötet, hiszen szakítva a hagyományokkal nem egy esztendõ, hanem két év tudományos mûhelymunkájából merít. A könyv szerzõgárdája rendkívül népes. A szerkesztõk ugyanis határon inneni szerzõk, neves kutatók, egyetemi oktatók, történészek, levéltárosok írásai mellett helyet adtak a határon túl élõ és dolgozó tudóskollégák kutatási eredményeinek is. A kötet – melyet a sorozatszerkesztõ, dr. Nagy Ferenc elõszava nyit meg – három nagyobb szerkezeti egységre tagolódik. Az elsõ fejezetben eddig még többnyire ismeretlen XVII–XVIII. századi források közzétételére kerül sor. A második részt az 1803-ban és 1824-ben megkötött örökváltságra emlékezve Nyíregyháza és a hasonló jogállású városok (mint például Beregszász, Nagykõrös, Kecskemét…) múltját feltáró tíz tanulmány alkotja. A harmadik fejezet huszonkilenc írása a ma reneszánszát élõ genealógia-kutatás érdekes és értékes eredményeit tárja elénk. Hazánkban az 1940-es évek végétõl a genealógiát erõteljes visszaszorították, lényegében megszüntették. A korabeli tudományos élet, illetve az egyetemi oktatás tárgyköreibõl is évtizedekre számûzték.

Csak néhány esetben publikáltak genealógiai vonatkozású tudományos eredményeket, melyek leginkább a középkorkutatás keretei között jelentek meg. Az 1970-es évektõl a hivatalos politika részérõl enyhülés mutatkozott a genealógia iránt, s az 1980-as évek második felétõl kezdõdõen (ismételten) megindult a különféle színvonalú genealógiai mûvek nagyobb számban történõ kiadása Magyarországon. A minõségi családtörténeti kutatás rendkívül idõigényes munka, mely sokrétû felkészültséget, kutatási jártasságot kíván. Ilyen minõségi kutatómunkát végzett az évkönyv harmadik fejezetének huszonkilenc szerzõje is. Mindegyik méltó a figyelemre. Rendkívül széles skálán választhat az olvasó az érdeklõdéséhez legközelebb álló családok közül. Képet kapunk a tiszaeszlári Solymosi Eszter családjáról, a Kölcsey-nemzetségrend leírásának forrásairól, a Kende nemzetségrõl, a nagykállói Kállayakról a XVI. század második felében és a XVII. században, Báthory Zsigmond és Gábor intézkedéseinek Kolozsvárra gyakorolt hatásáról, a Csákyak erdélyi ágáról, a Luby családról, Eszterházy Károlynak Tiszanána és Kömlõ újkori faluképének kialakulásában játszott szerepérõl, a Hew nemzetség jelentõségérõl Gát és Lovasberény XVI–XIX. századi történetében, a Kuffner család szerepérõl Diószeg és környéke iparosodásában, a németszõgyéni és bánházi Jósa családról, a Szerepi Kelemen családról, a kállói Simonyi óbesterrõl, és újabb adalékokat az Andrássyakról, a Bocskaiakról, a szekszárdi Leopoldokról, a Feketeházy család példáján keresztül pedig nyomon

SZEMLE követhetjük a politikai változások sorsok alakulására gyakorolt hatását. A fejezet Írások a Károlyiakról címet viselõ záróblokkjában további hét tanulmányt olvashatunk. Rendkívül hasznosak, jól használhatók a leszármazási táblák. A kötet valamennyi szerzõje gondosan szerkesztett jegyzetet készített, iratközlésük pontos, hivatkozásaik szakszerûek. Szerencsésnek tartottam volna idegen nyelvû összefoglalókkal, rezümékkel zárni a tanulmányokat és a kötet végén tájékoztatni az olvasókat a szerzõkrõl, bár

111 ezek hiánya egyáltalán nem csökkenti e példás opus értékét. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy egy külsejében és tartalmát tekintve is igényes mûvel bõvült a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványainak folyamatosan gyarapodó gyûjteménye. Nagy érdeklõdéssel várjuk az évkönyvsorozat XVIII. kötetét is! Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv XVII. Szerk.: Galambos Sándor–Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2006. 552.

Zsoldos Ildikó

Hová tartozunk, és mit gondolunk másokról? Murányi István „Identitás és elõítélet” címû könyve témájában összefoglaló és hiánypótló mû. A könyvben a szerzõ átfogóan elemezte a különbözõ ifjúsági csoportok körében végzett kutatásokat, amelyek az identitás és elõítélet témákban a rendszerváltozástól napjainkig készültek hazánkban. A szerzõ a kutatások ismertetésén túl nagy hangsúlyt fektetett azoknak a változóknak az ok-okozati ismertetésére, amelyek hatással voltak az identitásra és az elõítéletek kialakulására. A könyvben megtaláljuk azokat a hatásokat is, amelyek a fiatalok gondolkodásában érvényesülnek. A vizsgálatok között Murányi István a Kelet-Magyarország egyes területein élõ fiatalok csoportjait vizsgáló kutatása is helyet kapott. A szerzõ doktori disszertációban dolgozta fel az identitás és elõítélet kérdéseit, és a sikeresen – az ELTE Szociológiai Doktori Iskolában – megvédett, PhD-fokozatot jelentõ dolgozatának publikációja ez a könyv. Hová tartozunk, és mit gondolunk másokról? – fogalmazódik meg bennem a kérdés a könyv elolvasása után. Különösen izgalmas ez a kérdés, amikor a kutató a felnövõ generáció egyes korcso-

portjaiban vizsgálja az identitás és elõítélet összetevõit, és mellette a fiatalok értékrendjének kialakítására befolyással bíró szülõket kérdezi meg az elõítélet kialakulásának és mûködésének jobb megismerése céljából. A szerzõ a könyv elsõ és második fejezetében vezeti be az olvasót az identitásról és elõítéletekrõl szóló szociológiai – politikai gondolkodásba. A fogalmak tisztázásához a nemzetközi szakirodalom áttekintése mellett foglalkozik az államszocializmus idõszakára jellemzõ, és az azt megelõzõ korszakban elfogadott nemzettudat értelmezéssel. A nemzethez való tartozás mellett, az elõítélet és a nyílt diszkrimináció összefonódását is kiemeli a 20. század eseményeinek tükrében. Az identitás társadalomtörténeti értelmezése folytatódik a 1990-es évektõl megváltozott, sok tekintetben új politikai rendszerben, ahol a nemzethez való tartozás árnyaltabb, és kibõvül a nemzetiséghez való tartozással. Az elõítéletek mûködésében az államszocializmus idõszakában az uralkodó ideológiára visszavezethetõ konfliktuskerülést felváltja maga a konfliktus, egyes nemzetiségi csoporthoz való besorolás esetén.

112 A könyv harmadik fejezetében a szerzõ a kutatási célokkal ismerteti meg az olvasót. A kutatás a tizenévesek nemzeti identitása és kisebbséghez való viszonyának feltérképezésére irányult. A kutatás a doktori disszertáció elkészítéséhez készült, amihez a szerzõ számos, korábban az ifjúság körében végzett vizsgálatot használt fel másodelemzéssel, és saját kutatást indított az ország keleti településein élõ vagy tanuló fiatalok körében. A szerzõ az adatok elemzése során az alábbi két kérdésre kereste a választ: – „Milyen fõbb vonásai vannak a tizenéves fiatalok nemzeti identitásának és elõítéletes gondolkodásának a rendszerváltozást követõ idõszakban?” – „Milyen kapcsolat van a nemzeti identitás, az elõítéletesség és a fiatalok szociokulturális jellemzõi között?” Az elemzésekhez felhasznált, az adatbázist jelentõ kutatásokból képzett fiatalok csoportjai a következõk voltak (zárójelben az adatfelvétel ideje): 0–17 évesek (1992); Nyolcadikosok (1995); Szabolcsi középiskolások (1993); Debreceni egyetemisták (1994); Szabolcsi tizenévesek (1995); Sopron-Salgótarján (1997); Hetedikesek (1998); Pécsi középiskolások (1999); Szolnoki fiatalok (1997); Keleti fiatalok (1999) Felekezeti fiatalok (2003). A szerzõ a megnevezett csoportokkal készített empirikus adatfelvételek alapján az elemzéskor foglalkozik: 1. A tizenévesek elõítéletességének jellemzõivel: miben nyilvánul meg, milyen változóktól függ, milyen alakzatokba rendezõdik. 2. Ezt követõen a nemzet-és magyarság-fogalom értelmezése és szocio-kulturális összetevõk alapján kialakított típusainak jellemzése következik. 3. Az elemzés harmadik részében a nemzeti identitás gondolati konstrukciói és az elõítéletes attitûdök közötti okokozati kapcsolati modellek vizsgálata kerül középpontba. 4. Végezetül, az eredmények lehetséges magyarázatával szolgál a szerzõ.

SZEMLE A sok szálon folyó elemzésekbõl a könyvismertetésben a Szabolcsi tizenévesekre és a Keleti fiatalokra vonatkozó vizsgálati eredményeket hangsúlyozom ki. Természetesen a nemzetre vonatkozó megállapításokra is kitérek a „helyi” vonatkozású eredmények után. Az elõítéletes gondolkodás jellemzõit a fiataloknál a mássággal szembeni tolerancia/intolerancia mérésének eredményeivel közli a szerzõ. A Keleti fiatalok kutatásban a 14–18 éves fiatalok legkevésbé a deviáns csoportokhoz tartozókat (büntetett elõéletûek, kábítószeresek, iszákosok) fogadják el szomszédnak, velük szemben erõsen jelentkezik az intolerancia. Az etnikai csoporthoz tartozók közül a cigánysághoz tartozók elutasítása a legnagyobb arányú, és inkább intoleránsak a szomszédság megítélésében, semmint elfogadóak. A másság kapcsán a vizsgálatba bekerült a fogyatékos családtaggal együtt élõ családok elfogadásának kérdése, akikkel szemben az összes elõbb említett vizsgálatba bevont csoport közül, a leginkább elfogadóak a fiatalok. Az idegenek és bevándorlók kapcsán a lakóhely megválasztásának szabadságát tekintve a tolerancia minden második fiatalra jellemzõ a keleti országrészben. Erõsebb azonban az a vélekedés, hogy „mindenkinek abban az országban kell leélnie az életét, ahol született”, vagyis amikor már nem szabadságjogként jelentkezik a lakóhely megválasztása, hanem az idegenek befogadásáról kell dönteni, inkább intoleránsak a fiatalok. A magyarországi cigánysággal szembeni elõítélet mérésénél az intolerancia a sztereotípiákat megjelenítõ megfogalmazásoknál jelentkezett leginkább. Így például a cigányok munkához való viszonyát és a szociális segélyezést összekapcsoló sztereotípia a leginkább preferált kijelentés, és a legkevésbé gondolják azt a fiatalok, hogy a cigányoknak több segítséget kellene adni, mint a nem cigányoknak. A cigányság mellett egy vallási csoporthoz való tartozás esetén mért elõítéletet a zsidóságra irányuló kérdések-

SZEMLE re adott válaszok mutatták meg a vizsgálatban. A válaszokból megállapítható, hogy a Keleti fiatalokra egyáltalán nem jellemzõ a zsidók kirekesztése az együttélésbõl vagy éppen a foglalkozásból. Amíg a cigánysággal szemben jelentkezõ diszkriminációt alátámasztja az elõítéletes gondolkodás, addig a hátrányos megkülönböztetés nem jelentkezik a zsidósággal szemben. A 10–18 éves Szabolcsi fiatalok almintán elvégzett vizsgálatban azokat a tulajdonságokat kereste a kutató, amelyeket a fiatalok tulajdonítanak a cigányoknak. A népcsoportra jellemzõ gyakori tulajdonságként említették az összetartást, az erõszakosságot, és legkevésbé tartották jellemzõnek, hogy gazdagok, okosak és megbízhatóak lennének. A vizsgálatba szülõket is bevontak, akik hasonlóképpen vélekedtek, mint a fiatalok. Itt a kutató a hasonló eredmények mellett megállapította, hogy a családi szocializációnak jelentõs hatása van a gyerekek, fiatalok gondolkodására. A vizsgálatban lehetõség volt arra is, hogy a népcsoportra jellemzõ tulajdonságokat a nem cigányok, ún. magyarok vonatkozásában is értékeljék a fiatalok. Az eredmény alapján jelentõs azok aránya, akik a kedvezõ tulajdonságokat tartják érvényesnek a magyaroknál, mint a cigányoknál. A szerzõ az elõítéletesség vizsgálatánál kitért az elõítéletesség és a szocio-kulturális jellemzõk oksági kapcsolatának vizsgálatára. A szocio-kulturális jellemzõk között találjuk a vallásosságot és a felekezethez való tartozást, az iskolatípust, a szülõk szakképzettségét és anyagi helyzetét, valamint a lakókörnyezetet. A Szabolcsi tizenéveseknél a cigánysággal szembeni elõítéletességre a kulturális tõke és az iskolai végzettség volt hatással, és független a vallásosságtól, az anyagi helyzettõl és a lakókörnyezettõl. A fiatalok véleményének kialakításában jelentõs hatása van a szülõk befolyásának. A szülõi attitûd hatása a romák negatív megítélése mellett

113 a deviáns csoportokkal szembeni elõítéleteknél és a fogyatékkal élõkkel szembeni intoleranciában is tetten érhetõ. A nemzeti identitás jellemezõinek tárgyalása a nemzet- és magyarság-fogalom értelmezéséhez vezeti el az olvasót. A nemzet és magyarság fogalmak meghatározásához a magyarság meghatározás kritériumaira keresett választ a kutató. A Keleti fiatalok kutatásból kitûnik, hogy az anyanyelv és az állampolgárság a két hangsúlyos eleme a magyarság meghatározásnak, míg például az, ha valaki Magyarországon születik, jóval kevésbé számít, mint az elõbb említett kritériumok. Ez alapján, a határon túli magyarokat a Keleti fiatalok a magyarsághoz tartozónak vélik az anyanyelv, mint elsõ számú kritérium alapján. A magyarság kritériumainak meghatározása mellett a vizsgálat kiterjedt a cigánysághoz való tartozás kritériumainak meghatározására is. A cigánysághoz való tartozás esetében, a Szabolcsi tizenéveseknél, a származás vagy az önbevallás révén cigánysághoz való tartozás mutatkozik a legerõsebbnek, ami egyfajta zárt és elutasító cigányértelmezést jelent, hiszen nem tulajdonítanak jelentõséget a népcsoportra jellemzõ nyelvnek vagy az együttélésnek. A cigánysághoz való tartozás zárt típusú értelmezésére a fiatalok szocio-kulturális jellemzõi közül csekély hatása volt a demográfiai jellemzõknek, a család kulturális tõkéjének és anyagi jellemzõinek. A gyerekek zárt vagy éppen nyitott felfogására a szülõk magyarság értelmezése, illetve a népcsoporthoz való tartozás besorolása volt hatással. A kutatásban a nemzeti identitás gondolati konstrukciói és az elõítéletes attitûdök közötti oksági kapcsolat vizsgálata az elõzõekben felvázolt eredmények ismeretében került napirendre. A Keleti fiatalok vizsgálati csoportnál a zárt magyarság értelmezés és államnemzet típusú értelmezés mellett a cigányokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés került központi helyre. „A zárt, feltételeket pre-

SZEMLE

114 feráló magyarságértelmezés kirekesztõ jellege nemcsak az állampolgári, hanem az etnikai nemzetfelfogással szemben is érvényesül.” – állapítja meg a szerzõ. Akár zárt akár nyitott nemzetfelfogás tapasztalható a fiataloknál, sajnos általános a cigánysággal szembeni elutasítás és a diszkrimináció. Végezetül a szerzõ a „Következtetések és magyarázatok” fejezetben foglalja össze a kutatás eredményeit, és szolgál magyarázatokkal az okokra. Az elõítéletesség és a nemzeti identitás között feltárt kapcsolat alapján a zárt magyarságértelmezés olyan fiatalokra jellemzõ, akik szocializációs szempontból hátrányos szocio-kulturális környezetben élnek. A kutatás záró megállapításaiból újabb, összefüggéseket keresõ és magyarázó vizsgálati kérdések

fogalmazhatók meg, amelyekben új változók (kapcsolatok) és módszerek (kapcsolathálózat elemzés) segíthetik az elemzõ munkáját. A könyv végkövetkeztetése, hogy az elõítéletesség nem egyszerûen negatív gondolkodás és érzés, hanem életforma és viszonyrendszer, aminek megváltoztatása nehéz feladat. A könyvet ajánlom mindenkinek, aki az identitás és elõítéletesség területén kutató vagy feldolgozó munkát végez, mivel hozzájárul a fogalmak pontosabb megértéséhez, és a fiatalok gondolkodását meghatározó és befolyásoló tényezõk ismeretéhez. Murányi István: Identitás és elõítélet. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2006. 238. p.

Szoboszlai Katalin

Ratkó József és „két” nemzedéke Milyen szép is, ha nemzedékek adják egymásnak a stafétabotot! Bár senki ne gondoljon arra, hogy a nemzedékiség magába olvasztja az egyéni hangot. Éppen ellenkezõleg! A nemzedékek önálló individuumok összessége. A nagy képzõmûvészeti példa a nagybányai festõk második nemzedékétõl a párizsi kiruccanás, a „vadak” friss levegõjének, tobzódó szintengerének hazahozatala- és továbbadása. A leggyönyörûbb irodalmi példánk a Nyugat három nagy nemzedéke, ha tetszik, a negyedik is, mely az Újholdban inkarnálódott. Hasonló ízlés, szemlélet és gondolatiság, rendkívüli szuverén egyéniségekkel. És ennek a megmagyarázhatatlan, igy tehát „metagenetikai” láncolatnak van és lesz is hetedízigleni kontinuitása. Jánosi Zoltán egy olyan költõt választott, aki nemzedékteremtõ ember is volt

egyben, kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a Hetek vezérlõ elméje, Ratkó József 2006. május 10-én a Hetek költõje, Buda Ferenc búcsúztatta Kossuth-díjas nemzedéktársát, Bella Istvánt. És még él és alkot Serfõzõ Simon, Ágh István; míg „második nemzedék”, a Kilencek irtózatosan sok harcot megvíva, Rózsa Endre fájdalmas hiányát panaszolja föl az égre. Mindkét nemzedék megjárta a politikai infernó valamennyi értetlen reakcióját, de Jánosi Zoltán jó érzékkel fölveti azt, ami még ennél is szomorúbb. „S ebben az idõben – a nyolcvanas évek közepe – már nemcsak a pártállami politikai szféra, hanem a posztindusztriális nyugati társadalmak talaján felnõtt, s nálunk is fokozatosan teret nyerõ esztétikai gondolkodás és kritika szélsõségesebb nézetei felöl is támadás érte költõi értékrendszerü-

SZEMLE ket. Ez a felfogás (Illyés Gyula, Nagy László, Kányádi Sándor és mások költészetével együtt) valós jelentõségénél jóval alsóbb szinteken ítélte meg, s az irodalmi értéktudatban periferikusabb helyzetbe szorította a csoport értékeit.” Jánosi itt fölsorol olyan neveket, akik valamiféle ellensúlyt képeztek, vagy képezhetnének, de a mai napig sem õk a meghatározó kritikai kánon tudósai. Hiába irt tehát e két nemzedék legkiválóbbjairól Pomogáts Béla, Kabdebó Lóránt, Görömbei András és Vasy Géza, a csapásirány maradt az, ami a jelzett, több mint húsz évvel ezelõtti folyamatot elindította, de ne feledjük, hogy az akkori prózaírói posztmodernizmus, a költõi tipográfiai trükközés, a szövegirodalom és társai, a rosszul értelmezett „minimal art” érzelemmentessége szintén kitermelt magából legalább két nemzedéket. Utassy József mintha megérezte volna, 2002-ben megjelent verseskötetében így ostoroz: „Csillapul majd a posztmodem-láz is! / Járvány hozta, az is viszi el. // Ha ki vasgolyót ültet a földbe, / várhat arra, amíg az kikel! // Én úgy gondolom, szembeötlõ: / ki a dilettáns, ki a költõ.” A címe: Lázcsillapító. Alcímében: Versrovatvezetõknek. Így aztán csak kifejezett nyereség, hogy Jánosi Zoltán könyvét a Felsõmagyarország Kiadó megjelentette. Azt a kötetet, mely nem monográfia, hanem egy kiváló irodalomtörténész-tanár Ratkó Józsefrõl írt valamennyi írásának megszerkesztett gyûjteménye. Talán ad ez a könyv valami védelmet Ratkónak. És köreinek. Mert ha Sinka, Proust és Kafka dilettánsok, mûkedvelõk, akkor micsodák a Hetek és a Kilencek? Ratkó József mindössze ötvenhárom évet élt. 1989-ben, a nagy évben, a harmadik Magyar Köztársaság évében távozott. Nem kellett megérnie a magyar irodalom eladdig sohasem látott polarizációját. Az öldöklõ küzdelem legyûrte volna õt. Nem valószínû, hogy még mindig õ lenne Nagykállóban a könyvtárigazgató. A rész-

115 vét a szeretet legfõbb megtartója, mégis azt kell, hogy mondjuk: idõben halt meg. Mûve befejezett. Mást, többet, szebbet nem alkotott volna. Talán Csupa dodonai sóhaj. De ez a valószínûsíthetõ. „Bolondot játszottak velem/ s már halálom is hasztalan” – invokálta József Attila. Ratkóé is? Nem. Egyiküké sem volt hiábavaló. Noha József Attila sajnos sohasem lesz a néplélek – kisebb képzavarral élve – mindennapi kenyere, mégiscsak jelen van. Ha nem is mindennapjainkban. Ratkó pedig épp most támadt fel újra, Jánosi Zoltán keze nyomán. Halálakor számosan megszólaltak, Ilia Mihálytól Szentmihályi Szabó Péteren át Nagy Gáspárig. Az Ágh István gyászbeszédébõl idézett gondolat újból József Attilát hozza még közelebb: „Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, szélárnyékból szélárnyékba te sohase húzódtál védtelen – árvák árvája, árván hagyó, törékeny gondozott./.../ József Attila-sorsú, szinte öszszetéveszthetõ lelenc-árvaságotok a szabadság félkenyerén, mindketten egykenyére”. A Jánosi-kötetben ezen analógiák fölfölbukkannak, például annak az említése, hogy Ratkó József Félkenyércsillag címû, 1984-ben megjelent válogatott kötetében a fölütés Önéletrjza azonnali összevetésért kiált József Attila Curriculum vitae-jével. Míg utóbbi száraz tényközlés, amely így is hátborzongatóan éles és alaposan meggondolkodtató, milyen is a költõsors Magyarországon, addig Ratkóé minden prózaisága ellenére olyan, mint a szabadvers. Még pontosabban – gondolati líra. Sohasem poentírozottak a rövid, esszéisztikus szárnyalások, melyeket szövegközi csillagok választanak el egymástól, de a lezárásban mindig érezhetõ egyfajta végletesség, hogy nincs tovább, nincs tanulság, de ez van, ilyen az életünk, Ratkóék élete, amely ettõl az aritmiás lüktetéstõl válik igazán izgalmassá. „Aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak” – idézhetõ újra József Attila, amikor ezt

116 a naiv, szép töredéket olvassa az ember a ratkói önéletrajzban: „Apám megint elverte édesanyámat, s elment inni. Sanyi azzal vigasztalja, hogy ha majd megnõ, megveri, elzavarja apukát, s hoz egy zsák aranyat. Azon már én is gondolkodtam, hogy kéne elverni apukát, de a zsák arany nem jutott az eszembe. Nem is hiszem el, hogy tudna hozni valahonnan.” Az említett Sanyi Ratkó József testvére. Így araszol ez a szép prózavers, semmi kronológia, vagy ami van is, térben és idõben egyaránt lebegõ. Verseket is beékel a próza szövetébe, olyan verseket, melyek megtörtént eseményeket rekonstruálnak, késõbb címeket is kapnak és jelennek meg önálló mûvekként. Ilyen az alvó apa nadrágzsebébõl csent aprópénz. „Zsebében nyár volt, nagymeleg, / és néha pénz, amit kiloptam / hogy másnap kenyeret vegyek / és fölfaljam titokban. // Õ reggel morgott, hümmögött / és szidta az istent vagy minket. / Kereste hulló tekintetünket. / Kushadtam arcom mögött.” Aztán érkezõben volt a kistestvér. „A kisfiú halva született. Csúnya-vörös volt, ráncos. Láttam én is. Sok bácsi jött, beletették egy cipõsdobozba, spárgával átkötötték, s elhantoltak. Hogy hova, nem tudom.” Micsoda szenvtelen, gyermeki hang. És hogyan bomlik megrázóan szép, ugyanakkor ijesztõ virággá az érett Ratkó keze nyomán, a poézisban: „Cipõsdobozban eltemettünk. / Megnõttél-e a föld alatt, / öcsém, ahogy akkor mi hittük? / A haláltól kaptál-e fogat? // Ha élsz, ha élsz? Gyökéren, lárván? / Ha nõsz, kihez méred magad? / Holtak között bámészkodsz árván, / Életed ránk maradt.” Aztán jön a lelencsors, gazdához kerül, akár József Attila, õ is kap az ostorral. Ratkó ugyan budapesti születésû, de Pesterzsébetet, ahol született, csak 1950-ben csatoltak a fõvároshoz, a nagy vízfej-program keretében. Ha meg valaki a volt agglomerációban cseperedett, annak nem volt nehéz megszokni semmilyen vidéki életet. Bejárván a fél országot. Irtóztató, de a költészetet éltetõ tapasztalat. „Szûkebb

SZEMLE hazám: Magyarország” Ez is önéletrajzféleség, végül a gyerekkor két végvára: Hajdúhadház és Tiszadob. S ahogy itt sorra veszem õket, ahogy itt most szülõfölddé tagosítanám, énekre fordul a szó: „Szememre tetovált hazám, különös jelem – de ezt most nem mondom végig. Tûnõdhetek holtomig, hová való vagyok.” Ugyanezen önportréban kifakad a végén. Nagykállóról ír, mert hallja, tudja, hogy Nyíregyháza elveszi a levegõt a „kállaiaktól”: Két verssor „dörömböl szívén”, két olyan sor, mely mindannyiunkra érvényes kell, hogy legyen. „Kivándorolni innen! legalább / a legközelebbi fûszálig.” Visszakacsint a Szózatra, a magyar nyelvbe bezárt, ugyanakkor az univerzumba emelkedõ nyelvben-lubickolás hálaörömét is fölragyogtatja. „Meg kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét. Magunkévá kell laknunk ezt a hazát. S mûvelni azzal is, hogy belehalunk.” Morbid? Inkább szép. Saját szerves kémiánkkal is szolgálni! Hogy mennyire ikrek õk József Attilával, mi sem bizonyítja jobban, mint két félreértés. Ratkó Õnéletrajzában így ír: „A nagynéném miniszterré választása után megint eljött az az asszony, akinek a gazdámat beárultam. Az is kikérdezett, hogy valóban rokonok vagyunk-e a nagynénémmel. Azt mondta neki a gazdám: „Vigye innen ezt a gyereket a nagyságos asszony! Úrfi ez, még valami bajom talál lenni, ha nálam marad.” Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy Ratkó Annáról van szó, és egy több évtizede tartó rettegésrõl, hogy mi lesz az országgal, ha a „Ratkó-gyerekek” – az ötvenes évek elejétõl úgy a közepe tájáig születettek – ha egyszerre mennek nyugdíjba! A mai népességfogyásra pedig mennyire ráférne egy kicsit humanizáltabb Ratkó-program! De nem is ez a lényeg, hanem a gazda reakciója. Ha valakinek a rokona miniszter lesz, amely mindközönségesen szolgát jelent, akkor az föltétlenül úrinéppé válik. Pedig Ratkó Anna minden volt, csak nem úriasszony.

SZEMLE Így járt József Attila is, mikor az ö gazdája egyszerûen lepistázta, mert olyan név, hogy Attila, egyszerûen nem létezik. Tehát: nem közülünk való, nem olyan, mint mi, magyarok: kilóg a sorból. És milyen igaza volt! Prófécia a javából! De nem a neve miatt, persze. Csakhogy az ilyetén, úgymond egyszerû emberek mindjárt gyanút fognak: ez a József Attila is valamiféle úrfajzat lehet. Õ meg, szegény, szintén minden volt, géniusz, ha tetszik, beilleszkedni képtelen, pszichózissal terhelt, de úrifiú semmiképp. Hát így érnek össze költõk a távolból. Jánosi Zoltán könyvének egyik fejezete éppen errõl szól. „Megyünk utánad, Halott”. Két költõi példa Ratkó József életmûvében. A másik költõ: Nagy László. A róluk szóló egy-egy verset is közli Jánosi, de érezhetõen a József Attilát idézõ költemény a megrázóbb: „Ez a hitvány, gyönyörû ország / megszégyellhetné Janus-arcát. // Édes nagyfiát lökte sínre, / s vigyorgott e halálos csínyre. // Züllött méhébe gyömte vissza, / hogy újból a világra hozza. // Most lucskos csigaházat szárít / pótolni sérült csigolyáit. // Kismama-hasán kín ragyog – / kigyöngyöznek a csillagok.” (Az a szó, hogy „megszégyellhetné” ha más hangszerelésben, de megszólal az Utassy-életmûben is. Metagenetikai bizonyítási kísérlet tárgya is lehetne.) Az újra megszületés motívuma pedig magánál Ratkónál képzõdik újra, amikor a Keres az anyám címû versében megidézi a rák-metasztázisokban csonttá fogyott asszony kínjait. „Halottak és szerelmesek / szép uniformisában, ingben / valaki asszony keres engem, / keres engem az anyám. // Gyönyörû húszéves halott / anyányi már, fiút szeretne, / méhébe fogna, ölbe venne, / ölbe venne boldogan. // Aggódva és szerelmesen / nézegetné apadt kis mellét, / megszülne, venne maga mellé, / maga mellé halottnak.” Íme Ratkó József megrázóan váratlan versvégeinek egyike. A Zsoltár címû költeményben az összes anyát szólítja természetesen, közvetlenül, minden anyakomplexus nélkül. „Az anyák halhatatla-

117 nok. / Csak testet, arcot, alakot / váltanak; egyetlen halott / sincs közülük; fiatalok, / mint az idõ. Újra születnek / minden gyerekkel; megöletnek / minden halottal – harmadnapra / föltámadnak, mire virradna. // Adassék nekik gyönyörûség / szerelmükért örökös hûség, / s adassék könny is, hogy kibírják / a világ összegyûjtött kínját.” Az anyaság a krisztusi megváltástörténet magasába emelkedik. Halálköltészet ez, nemcsak a híres Törvénytelen halottaim végett. De itt minden halott él, vagy várja – joggal, kétségek nélkül – a föltámadást. És Ratkó József az, aki megírta a magyar költészet egyik legszebb anyaversét. „Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mily alakban / költi föl õt az élet. // Könnyû, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett / – Bogárka, búza lett – / vigyázok, rá ne lépjek.” Ír még egy verset József Attilához, a címe a költõ nevének kezdõbetûi. Amilyen lecsupaszított a cím, olyan a kétsoros is: Csigolyáiból gyémánt-létra támasztva Isten homlokának Ez már metafizikai, de leginkább transzcendens megszólalás. És ez a fajta absztraháló sûrítettség átvezet Pilinszky Jánoshoz. A Jánosi-könyv talán meglepõnek tûnõ, mégis unikális fölfedezése a két költõ nyelvi összevetése. S nem a költõi nyelv végletes elvékonyulása okán. A nyelv és„a szeretet összeszikráztatása végett muszáj idézni a közel egy könyvoldalt, mert ez a Jánosi-kötet „atommagja”. „A sokszínû magyar költészet mélyén meghúzódó, költõink sorát érintõ morális azonosság tükre, hogy a „bartóki” Ratkó nyelvi magatartásának alapzatában az elvont tárgyias, illetve „keresztény agnosztikus” Pilinszky felfogásával szorosan analóg vonások húzódnak meg. A ratkói cselekvésvágy akár Pilinszky szeretetfelfogásának párhuzamaként is szemlélhetõ, Ratkó társadalmi értéket formáló törté-

118 nelmi nyelvértelmezésébe pedig Pilinszky nyelvi szakralitása simul bele ellentmondásmentesen. Amikor Pilinszky azt mondja, hogy a beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszûnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendõ értelme is, és visszájára fordul a mûvészete”, akkor Ratkó költészetébõl erre a társadalmi vállalásokba hajló, a szegényekért, becsapottakért kiálló s nyelvi értelemben is megjelenõ közéleti aktivitás felel. Amikor Pilinszky a maga katolicizmusának teljes súlyával és hitével jelenti ki, hogy „a szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedõ gond, szerkezeti elemzés”, akkor erre az amorf módon a nép fölé növõ, szeretetlen hatalommal perlõ ratkói versbeszéd, a félrebeszélést leleplezõ kritikai hang visszhangzik válaszul. S amikor Pilinszky tézisszerûen abban összegzi nyelvrõl való töprengéseit, hogy a nyelv elsõsorban nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember megszentelõdésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja”, akkor ugyanezeket a gondolatokat Ratkó – nyelvben megvalósított – teljes mûvészi programja, annak társadalmi és etikai aurája, valamint tettekre váltása is igazolja. Pilinszky – többek között Ratkó világképét elõjelezve – azt is leírja, ráadásul több helyen, hogy a valóság, a történelem, a tárgyak és a helyzetek is képesek a nyelvi jelsorokhoz hasonló üzenetekre. A század igazi »betûiformáiként« említi Auschwitz kopott bádogkanalait, a haláltáborok ránk maradt rekvizitumait. „A világ is beszél, csak meg kell hallanunk a szavát. Sõt, ezzel kezdõdik minden beszéd.” Az ember e történelemés valóságbeszédre figyelésében a Pilinszkytõl látszólag távolabb álló esztétikai szemléletû Ratkó az egyik legjobb tanítványának bizonyult. A kõ alól címû emlékezetes versében a szavakon keresztül maga a történelem folyamán a tárgyakba

SZEMLE átáramlott, mögöttük, bennük lappangó emberi szenvedés beszél „a szó alól, a fény mögül / szökõküt függönye mögül (...)” – és lehetne idézni tovább, de nem tesszük, mert az egész verset el kell olvasni ahhoz, hogy ezt az okfejtést értelmezni tudjuk, és belássuk, hogy akár az Isten, a költészet is – egy. És így aztán oszthatatlan, noha ezerféle. Persze a valódi mûalkotásokra vonatkoztatva. Az írásmûvészet nem terápikus célzattal születik. Az olvasás azonban gyógyító erejû, ha a kellõ befogadás a teljes nyitottság mellett történik meg. A Jánosi-féle Pilinszky–Ratkó analízis megértéséhez elengedhetetlen föltétel az elõbbi költõ briliáns esszéisztikáját megismerni és a magunkévá tenni. Ehhez pedig – ha nem a vallás –, de a hit mindenképpen elkerülhetetlen. De hogyan is áll Ratkó József a hit kérdéséhez? Ambivalensen, ahogy a társak is. A Heteknél, és a Kilenceknél – a „szakrális” persze ott van a sorok mélyén. De nem olyan súllyal, mint Pilinszkynél. Aki amúgy is kivétel. Aki kinövi nemzetét és mégis magyar költõként közli a nemzeten túlit. A ratkói kétes viszony így testesül: „Nem tudom az istent bemérni, / nem ad jelet / Csak én sugárzok. A csillagok / üresen fénylenek.” S mivel Ratkó és „két” nemzedéke a nemzettel szorosan sorsvállaló költõk füzére, az apolitikus Pilinszkyvel szemben a társadalmi kérdéseket nem kerüli meg, és nem is kerülheti el. Persze ez is közvetetten mutatkozik ebben a csillogó lírában, akár a szakralitás. Nem direkt módon nagyul föl, hanem menthetetlenül belsõ késztetés. A valóságos hagyománnyal ez a költészet kontinuus. Ez a hagyomány régebbre nyúlik vissza, mint a Nyugat-költészet, melynek alkotói ugyan más mellékágakból is táplálják saját folyamukat, de a fonás minden magyarul író költõnél egyetlen mélységbõl fakadó. Ratkó József dalversbe oltott balladisztikája néha úgy sûrûsödik, mintha valóban Pilinszkyt olvasnánk. Ilyen a Szatmárcseke kétsorosa is, mely még fölfogható, elemezhetõ.

SZEMLE Kopjafák gótikája. Építkezünk. A feszültséget a paradoxon indukálja. Mert a temetõ is egyfajta építkezés. Nekropolisz. Város a városban, illetve a városon kívül. Itt éppen Kölcsey nyughelyén. De ha e két sort szabadjára engedjük, ekkor addig az évig röpül, amikor a költõ örökre itt hagyott bennünket, és megtörtént, amiben csak reménykedhettünk. A legendává nemesült 301-es parcella megtelt kopjafákkal, 1956 egyetlen mindmáig elõjelképe. Így aztán ez a vers egyfajta prófécia. Beteljesedett. S Ady is megnyugodhat. Vannak még õrzõk, kik vigyáznak a strázsán. Székesfehérvárott Bakonyi István, akinek sorra jelennek meg kismonográfiái. Bella István után most Takács Imre következik, hogy újra visszatérjen az irodalmi köztudatba. Bakonyi számos esszéje, kritikája nem fél kimondani, hogy vannak köztünk olyan alkotók is, akik soha föl nem mutatód-

119 nak. Így tesz Vilcsek Béla Budapesten. És egyikük sem sajnálkozik, hogy tetteiket még csak mérlegre sem helyezik, hogy megméressenek. Az alázat csúcsai. Szakonyi Károly, amikor csak teheti, szellemidézõ. Pedig a visszahozottak irodalmunk legnagyobbjai között voltak. Épp Gelléri Andor Endre úgynevezett tündéri realizmusáról írt a Bakonyi-féle Bástya (4-es) antológiában. Jánosi Zoltán Nyíregyházán áll õrségben, ez a háromszáz oldalas könyv erre a legfényesebb bizonyíték. Ratkó József és „két” nemzedéke örökkön élni fog? Egy biztos: amíg Jánosi Zoltán él. Nemcsak fizikai értelemben. Amíg szellemisége ennyire nyitott marad, addig ö fáradhatatlan. Figyel. És ír. Megörökít. Olyan korban, amikor a nyelvben élõ szeretet puszta absztrakcióvá degradálódik, pedig az maga: a valóság. Jánosi Zoltán: Kõ alatti fény. Felsõmagyarországi Kiadó, Miskolc, 2006. 287 p.

Koppány Zsolt

Tükörkép a színházról Amikor a mögöttünk hagyott század nyolcvanas éveinek elején felmerült egy nyíregyházi állandó színtársulat létrehozásának ötlete, és a lehetõségek is körvonalazódtak a megvalósítására, akadtak többen is, akik kétségbe vonták, lehet-e jó színházat teremteni itt a keleti végeken. A lepergett esztendõk egyértelmû választ adtak a hajdani aggodalmakra. Arra is, szükség van-e a kultúrának erre a jelentõs fórumára a megyeszékhelyen, és arra is, hogy lehet-e más színházi mûhelyektõl távol és a hagyományok hiánya ellenére magas színvonalú repertoárral a közönség elé lépni. 2006-ban negyedszázados évfordulójához érkezett a Móricz Zsigmond Színház, és nyugodt szívvel elmondható,

túlszárnyalta azokat a várakozásokat, amelyek 25 évvel ezelõtt megfogalmazódtak a mûködésével kapcsolatosan. A komoly mûvészi teljesítmény folyamatosságát igazolta vissza a kritika eszközeivel Nagy István Attila 2001-ben kiadott Megrendezett pillanatok címû kötete, amelyben két évtized elõadásainak mérlegét vonta meg a szerzõ. Hasonló a végkicsengése Karádi Zsolt színikritkagyûjteményének is, amely „Ványa bácsi én vagyok” címmel a 2006-os jubileum alkalmából jelent meg. Az alkotó az emlékezés idõbeli határait tágítva a hivatásos nézõ szemével tekint vissza az alapítás óta bemutatott elõadásokra, és szakmai tükörben idézi fel a világot jelentõ deszkákon

120 született nagy pillanatokat, a felejthetetlen élményeket, segítve a színházrajongókat az emlékezésben, és tájékozódási pontokat adva a mûvészeknek is. A kötet címe gazdag asszociációs mezõt teremtve játékos parafrázis Flaubert híres mondatára, egyúttal ironikus, metaforikus pillanatfelvétel magáról a szerzõrõl, visszafogott és szerény önvallomás a kritikák alkotójáról, miközben persze konkrét utalás is Csehov darabjára, amelyrõl a kötet legjobb írásainak egyike szól. A „Ványa bácsi én vagyok” a kritikusról, ízlésérõl és világképérõl tanúskodik, mégsem õ a fontos, hanem a tárgya. Különös ellentmondás ez, s ha a kötet kapcsán inkább esik szó magáról a színházról, s kevesebb a szerzõrõl, akkor az mégis, indirekt módon, õt is dicséri, mert megrajzolt képét hitelesnek, diskurzusra alkalmasnak tartja a recenzens. A negyedszázad kétszáz körüli bemutatót jelent a színház történetében, ezek közül hetvenre emlékeztet a szerzõ. Bizonyosan lesz, aki hiányolni fogja majd az írást egyik-másik nevezetes elõadásról (kapásból: Ratkó: Segítsd a királyt!, Albee: Nem félünk a farkastól, Molnár: Üvegcipõ), és feleslegesnek véli felidézni mondjuk Bächer Iván három egyfelvonásosát, de egy ilyen karcsú kötetbe nem férhet bele minden. Gyaníthatóan Karádi Zsolt számára nemcsak az elõadások minõsége, hanem saját írásaié is közrejátszott a korábban különbözõ fórumokban (Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, a miskolci Holnap, a Kelet-Magyarország és a Nyíregyházi Napló) megjelent kritikái közüli válogatásban. Színházi kritikusnak lenni egy vidéki városban meglehetõsen hálátlan feladat. (A fõvárosban sem könnyû egyébként, de ott azért több a színház és jobbak a feltételek, több a közlési fórum és megoszlik a figyelem.) A munkának nem a szakmai része a nehéz (bár az sem egyszerû), hanem a taktikai szempontok érvényesítése. Minél belterjesebb egy világ, annál nehe-

SZEMLE zebb az abszolút bírálati szempontok érvényesítése. Márpedig minden vidéki színház belterjes világ. A kritikusnak tekintetbe kell vennie a színházi körülményeket, tekintetbe kell vennie a mûvészemberek érzékenységét, tekintetbe kell vennie a helyi igényeket és hangoltságokat, és még mennyi mindent nem szabad figyelmen kívül hagynia. S leginkább arra kell gondolnia, hogy végsõsoron mindig a színész viszi a bõrét a vásárra. A rendezõ választhat rosszul darabot, kioszthatja rosszul a szerepeket, a díszlettervezõ felmérheti rosszul a színpadteret, a jelmeztervezõ öltöztetheti fantáziátlan ruhába a hõsöket, de õk soha nem jelennek meg testi valójukban a nézõ elõtt. Csak a színészek. A kritikusnak tehát szeretnie kell a színészeket. Karádi Zsolt a színikritikáiban kiváló taktikusnak bizonyul. Szereti a színészeket. Ha figyelmesen olvassuk a könyvét, az a gyanúnk is támadhat, kedvencei vannak közöttük. Aki pedig ezekbõl a megállapításokból elmarasztalást vél kihallani, az nagyon is téved. Ennek a mûfajnak csak így van értelme, így lehet jobbító hatása. A szerzõ fölényes irodalmi ismeretekkel és dramaturgiai tudással, de nem fölényesen, hanem alázattal közelít az elõadásokhoz. Tapintatos, de nem udvariaskodó kritikus. Mindig az irodalmi alapanyagból indul ki, de a szerzõi szöveget sohasem tekinti merev korlátnak, hanem a fantáziát mozgásba lendítõ matériának, és azt vizsgája, hogy a rendezõi beavatkozás (legyen szó szöveghúzásról, hangsúlyok áthelyezésérõl vagy egyéb alkotói változtatásról), az író szellemében történt-e, s hogy a nézõ érdekeit szolgálta-e. Ahol errre tere van, rendkívüli alapossággal és széleskörû figyelemmel tárja fel az elõadások eszközrendszerét, és tudatosítja a színházlátogatók spontán észrevételeit, vagy száll vitába velük. Szomorú tény, hogy a sajtó érdeklõdése a színház iránt az elmúlt években egy-

SZEMLE re jobban csökkent. Ez leginkább a kritikák számára biztosított terjedelemben mutatkozik meg. Nyolc oldalon ki lehet bontani Gaál Erzsébet színháztörténeti jelentõségû Dantonjának értékeit, de negyven sorban nincs az az esszéistája a világnak, aki érdemben tud szólni egy elõadásról. A bulvárszemlélet mára egyértelmûen a kultúra negligálásának forrása lett. Karádi Zsolt pedig negyven sorokban menti, ami menthetõ. A kötetet végigolvasva döbbenünk rá, hogy a magyar színházi világ micsoda gazdagságával szembesülhetett a rendszeres színházlátogató Nyíregyházán. Egy sajátos adalék: a Filmvilág decemberi számában kérdezi a riporter az eredendõen filmrendezõ Szász Jánost arról, minek tartja a színházi rendezést. Íme a válasz: „-Másodrendû foglalatosságnak. Nagyon szeretem a színházat, szívesen is csinálom. De Zsótér jobb nálam.” Mondja ezt az a Szász János, aki olyan Ványa bácsit rendezett Nyíregyházán, hogy szerte az országban hangos volt tõle a színházi szakma. S nem mellesleg: Zsótér Sándor is emlékezetes elõadásokat rendezett a városban. S hányan fordultak meg itt, akikért bárhol érdemes színházba menni: a rendezõ Ivo Krobottól a színész Udvaros Dorottyáig, a jelmeztervezõ Mialkovszky Erzsébetig, a díszlettervezõ Khell Zsoltig, és tiszta igazságtalanság nem folytatni a sort. Például a színház állandó, és fõként a hûséges tagjaival. És a kötetet végigolvasva döbbenünk rá a Móricz Zsigmond Színház sokszínûségére is. Olyan õsbemutatók kötõdnek ide, mint Páskándi Éljen a színház!-a, Krleza Galíciája, Nádas Temetése. Ez utóbbi elõadást az országos szakmai közvélemény ugyanúgy számontartotta, mint Alain Timar Ionesco-rendezését, a Rinocéroszokat. S azután a Móricz és Krúdy emlékét, a megye irodalmi hagyományait õrzõ elõadások. S persze a botránykövek: Arden Gyöngyélete, amelyet Gaál Erzsébet állított színpadra, vagy Verebes István

121 Hamletje. (Valamennyi elõadásról olvashatunk a kötet lapjain.) Szóvá kell tenni, hogy határozottabb szerkesztõi munka hasznára válhatott volna a kötetnek. A szerzõ a tájékozódás kedvéért a cikkek végén feltûnteti az adott bemutató évszámát, a Temetésrõl írott Mintha lenne mintha címûben azonban a közepére és a végére is odakerült a dátum, ami nyilván a figyelmetlenség következménye. Arra viszont nincs magyarázat, hogy az 1990-es Figaro házassága címû elõadás kritikája miért szerepel késõbb, mint az 1991-es Titus Andronicusé, vagy az 1992-es Hegedûs a háztetõné miért elõzi meg az 1991-es Cyranoét. A recenzensnek a régi közhellyel szólva az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Felhõtlenül örül a kötetnek, hiszen benne a megye legfontosabb kulturális fórumai egyikének magas színvonalú munkája tükrözõdik a tárgyához méltó szellemi színvonalon. A külleme azonban enyhén szólva is szerény. Ha belegondolunk, hogy hány elegáns referenciakiadvány, mûsorkatalógus, idegenforgalmi füzet jelenik meg színes fotókkal, reprezentatív formában, akkor sajnálhatjuk, hogy erre a fontos kötetre nem jutott több támogatás. Néhány fénykép s a kötet végén a 25 év bemutatóinak évekre bontott listája milyen sokkal gazdagíthatta volna a kiadványt. Ezek a szépséghibák azonban elenyészõek a kötet értékei mellett. Az egykor volt elõadásokat idézõ írások nemcsak emlékeztetõnek kiválóak, hanem egyúttal írói teljesítménynek is figyelemre méltóak, olvasmányként is üdítõen hatnak. Belõlük nemcsak egy-egy színpadi bemutató értékei rajzolódnak ki, hanem – képzeletünkben összerakva a mozaikkockákat – mûvészi alkotómûhelyként a Móricz Zsigmond Színházé is. Karádi Zsolt: „Ványa bácsi én vagyok” – színikritikák, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2006, 162 p.

Hamar Péter

122

SZEMLE

Végvári hangulatok Szatmár megyei írók, költõk antológiája

A Szatmárnémetiben 2005–ben megjelentetett antológia(x) elõszavában Kádár Ferenc utal arra, hogy a „felemásra sikeredett rendszerváltás” korában nyílt meg a lehetõsége annak, hogy az írás ihletett mûvelõi immár veszély nélkül találkozhassanak, búslakodjanak „jelen állapotunk általános rossz hangulatán”. Az idõkerék azonban most is lassan forog. Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy a mostani antológia megszülethessen. A kötet elolvasása után nagy elégedettséggel állapíthatjuk meg, hogy az összeállítás koncepciójában a minõség, az értékelvûség jelentette a fõ szempontot, mértéket. Hisz esztétikai szempontból a kötetben szereplõ versek, prózai alkotások zöme valóban értékeket jelenít meg. Szerzõi jórészt kiforrott mûvészi erõvel bírnak, irodalmi centrumok, igényes elvárások mérlegén is pozitív elbírálásban részesülhetnének. Dobos Johanna és Hajnalka versei a testvérpár korát meghazudtoló érettségrõl tanúskodnak. Szép, érett költemények, a külsõ világ tárgyairól, látványából fakadó zsánerképeik a mûvészi kifejezés eszköztárának birtokában vallanak környezetükrõl, gondolataikról, érzéseikrõl. Bár minden kiemelés szubjektív, hadd említsünk meg kettõt a kötetben szereplõ verseik közül: a Ne várjatok ismeretlen örömökre és a Várlak címûek valós költõi kvalitásokat hordoznak, nagyon szép, kifejezõ költõi képekben jelenítik meg a bennük megfogalmazott üzenetet. Elek György e kötetben olvasható két prózaversének, költeményeinek az alaptónusát a Bibliából merített képek adják. Meghökkentõ invencióval, szerepcserével idézi elénk Káin és Ábel egymásnak feszülését, gyilkos küzdelmét, mely a teremtõ Istent is elborzasztja: „Ha ilyenek az én teremtményeim, milyen lehet az, amit ember alkot?” Ettõl a jövendõtõl félti

megszületendõ gyermekét, aki elõtt már az anyaméhben megfogalmazódik a rá váró szerep: „Te is, mint egykor Ádám és Éva / tökéletesnek vagy szánva: / az a feladatod, hogy majd ha nagy leszel, / próbáld jobbá tenni a világot!” Versei közül az Álomtörténet Énekek énekében, valamint az Ima az értelemhez nyújtja az olvasó számára a legmélyebb élményt. Gúzs Imre novellái – Akit nem vertek virágos ággal, Tegnapok kísértetei, A hazatalálás biztonsága – az élet perifériájára szorult, kitaszított embert idézik az olvasó elé. Hõsei nagyon mélyrõl indulnak, sosem önszántukból, mindig valamilyen külsõ körülmény sodorta õket kényszerû magányba, lelki gyötrõdésbe. Lelkük mélyén azonban ott él a tisztaság, a belsõ béke igénye és vágya. Ott él a létre nem jött vagy felbomlott család miatti fájdalom. Hogy mekkora a veszteségük, azt a harmadik novellában felvillantott, érzékeltetett, a biztonságot jelentõ otthon ellentételezi. Az író stílusának lírába hajló, hangulatfestõ költõi képekben gazdag kifejezési formája mintegy aláhúzzák, elmélyítik hõseinek sajátos megjelenítését. G. Katona József húsz részes költeményében – Apokrif Mikes–monológok – a nagy családból, a kivándorlás miatt a nemzet ölelõ melegébõl kiszakadt ember életérzését, a gyötrõ, sosem múló honvágy fájdalmát „szólaltatja” meg. Azt az emberi érzést, amikor, kitaszítottan, nem marad más csak a remény, a hûség, a hit és a keserûség. Mikes Kelemen, a hontalanság életérzése ihleti a kötetben szereplõ többi költeményét is. Kádár Ferenc verseiben a személyes életérzéseken túl a közéletiség kér hangsúlyozott teret magának. Az In memoriam ’56, Apokaliptika, Szomorú föld, Vigasztaló, Akár egy eskü egy közösség sorsát, jelenét és jövõjét kéri számon Európától,

SZEMLE a világtól, az idõt, amelyben „törpék csinálnak történelmet”, amikor „becsapni készülnek újfent Európát / és Európa semmit nem vesz észre”. A tarisznyát nyakukba vevõkkel szemben a szülõföldhöz való hûség jegyében vallja: „maradok, fajtámat elviselve, / mert nekem is a lelkem rajta, / aki elment, óvja szerencse, / de vándorbotból nem nõhet fejfa / szülõföld–árnyas temetõkben”. Ugyanez a közéletiség hatja át a Képek az alföld szegletébõl címû, általa prózai kísérletnek tekintett írását. Lukács Lajos verseit a „ha ember vagy legyél EMBER”” igénye hatja át. Kérdések özöne árasztja el: „higgyem–e amit nem érzek / higgyem–e amit nem hiszek? / higgyek–e a jóban / higgyek–e a szóban / higgyek–e egyáltalán / önmagamban?” Az elveihez való hûség, a negyvenen túli, ötvenen itteni ember higgadtsága jegyében fogannak e versek. Rövid, pattogó ritmusú sorokkal építkezõ költeményeibõl nem hiányzik a játékosság sem. A Tüskebökte teremtette, valamint a Sebajda a gyermekversek hangulatát idézik. Oláh Ilona megjelent prózaköteteibõl közöl részleteket. A szülõföld, a gyermekkor emlékeinek felidézése a nyugatra sodródott ember számára a kötõdés ápolását, az ahhoz fûzõdõ szálak újraszövését, erõsítését jelentik, megtartó erõként vannak jelen életében. A három szövegrészletben a Hargita tündérvilága, a Túr–menti tanítóskodás élményei tolulnak elõ. Simonffy József versei az önnön helyét keresõ, a belsõ hangra figyelõ, szemlélõdõ költõt idézik elénk. Ám õ sem maradhat mentes a „rettenetes világ” külsõ forgatagától, embertelenségétõl: „a tegnapi senkik / agyamra tenyerelnek”. Állapotáról, hangulatáról, a világhoz való viszonyulásáról vall az Angyal húz el címû költemény. Széles Andrea novellája – A vétek éle – kettõs cselekményszálra épül. Adott egy primér, történeti vonal: a nemzeti ünnepre készülõ faluban az éj leple alatt valaki

123 sallangra hasogatja a kapukra kitûzött román nemzeti lobogót; a rendõrség a nyomozás során egy ártatlan embert gyanúsít, félholtra ver, aki öngyilkosságba menekül. Adott azonban egy ezzel párhuzamos cselekményszál is: a zászlószaggatást nem a gyanúsított követte el, hanem egy másik személy, aki hallgat, akinek élete során cipelnie kell egy ártatlan ember halálának, családja szétesésének lelki terhét, mígnem az áldozatnak a nevelõotthonban felnevelt, anyanyelvét is elvesztett lányával való találkozása õt is öngyilkosságba hajtja. A novella írója igen szuggesztíven, megrázó erõvel fejti ki a két szálon futó cselekményfonalat. A kötetben közölt régi fotók a kötet „hovatartozását” hivatottak erõsíteni. Az antológia arról tesz tanúbizonyságot, hogy Erdély északnyugati sarkában ma is születnek értékes irodalmi alkotások. Szerzõik pedig, ha együtt szereplésük csupán alkalmi is, mégis egy régió szellemi világába engednek bepillantást. Remélni szeretnénk, hogy e kötet megjelenése ösztönzést jelentene a fehérgyarmati kezdeményezésre tizenöt évvel ezelõtt létrejött Hármashatár Irodalmi Társaság életére, hogy a sokat hangoztatott cél – a határokon átívelõ nemzetegyesítés – valóban ne csak illúzió, hanem a kölcsönös megismerést szolgáló evidencia lehessen. Bár az elõszóíró megindokolja a szerzõk bemutatásának elmaradását, az olvasó joggal hiányolja azt. Egy antológia esetében korántsem vet fel semmilyen rangsorolási kérdést, könyvészetileg, irodalomtörténeti szempontból lényeges, nem mellõzhetõ függelék. Amiként hiányoljuk a kötetet kiadó vállalat nevének elmaradását is. Végvári hangulatok. Szatmár megyei írók, költõk antológiája. Szerk.: Gúzs Imre. Szatmárnémeti, 2005. 188 p.

Máriás József

124

SZEMLE

„Maradj velem mindhalálig” Nagy István Attila válogatott versei

„…a fájdalom az, ami létrehívja a verset. A fájdalomban, a hiányban van olyan érzés, vagy olyan belsõ, feszítõ erõ, ami arra kényszeríti a költõt, hogy megbirkózzón a fájdalommal és kimondja azt” – vallja Nagy István Attila új könyve egyik, Matyasovszki Editnek adott interjújában (Arcod félhomálya). Az Egyetlen érzés mámorában címû kötet e fájdalomban termett alkotói pálya költeményeinek javát teszi közzé .Az ötszáz verset és hét beszélgetést kínáló, szép kiállítású összeállítás felmutatja Nagy István Attila lírai oeuvre-jét: hangsúlyozottan a lírait, hiszen szépirodalmi munkássága mellett a Kelet-Magyarország publicistájaként csaknam két évtizede van jelen a megye szellemi életében. A költõ eddig hét kötettel lépett a nyilvánosság elé: a Társadul szegõdöm (1983), az Arcod félhomálya (1991), az Összezárt szárnyak (1997), a Kegyelemre ítélve (2000), a Parázsló szavak (2001), A fogva tartott képzelet (2004) új mûveket tartalmazott, míg A csoda szomjúsága (1995), és most az Egyetlen érzés mámorában válogatott költeményeket tesz közzé. A recenzensnek könnyû, egyben fojtogatóan nehéz dolga van, hiszen módjában állt az elmúlt években folyamatosan figyelemmel kísérni ezt az alakuló lírikusi pályát. Akkor azonban, amikor az eddig különálló kötetek egyetlen nagyobb szövegkorpusszá állnak össze, számos hangsúlymódosulás következik be, nem beszélve arról az esztétikai tapasztalatról, hogy valahány olvasat az értelmezõben éppen aktuálisan feszülõ kérdésfeltevések horizontjából látszik csak bejárhatónak. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy valamely textust férfiként vagy nõként olvasunk-e, nem beszélve arról, milyen életkorban, milyen világtapasztalatok birtokában kíséreljük meg a jelentésadást. Az Egyetlen érzés mámorában

kifejezetten férfi-líra, jobban mondva férfias líra, amelynek beszélõje önvallomásos attitüddel a lét legnagyobb kérdéseit, az ember érzemi univerzumának teljességét állítja a kimondás fókuszába. A könyv – mivel az eleddig közzétett korábbi kötetek kronológiáját követi – az alkotói pálya hosszmetszetét is nyújtja: a korábbi kiadványok anyagát ciklusokká rendezi. Ennek következtében az induló költõ tájhoz-történelemhez-elõdökhöz kötõdõ megszólalásait (Tenyérnyi haza, Báthory István, Kopjafa-arcú sámán õsöm) éppúgy láttatja, mint az Adyval–Illyés Gyulával (Tenyérnyi haza), Csokonaival (Egyszer magához ölel), József Attilával (Tárt karú semmiségek), Nagy Lászlóval (Töredékének), Juhász Gyulával (Még nem) szellemi rokonságot vállaló önmeghatározási kísérleteket. E „korai” mûvek között etikai kérdéseket vizsgáló (Halálra ítélt jegenye) költemények éppúgy helyet kaptak, mint a népdalhatásokat asszimiláló, a felezõ nyolcas formát (késõbb is) alkalmazó gesztusok. E korszak lírai énje számára a beszélõi szerep kialakítása, az AdyNagy László–Váci Mihály által kimunkált küldetésesség szemléleti és poétikai követelménye határozta meg nagyrészt a versbéli megnyilatkozást (Elindult egyszer), de a szövegek között már látni lehetett a személyiség gondjait, a szerelem megélésének bonyolultságát is ábrázolni akaró magatartás következményeit (Mellém álltál, Szerelem, Parafrázis két népdalra). Itt még olykor némi bizonytalanság vegyült a megszólalásokba. Mintha a Nagy László-i Ki viszi át a Szerelmet hatása sejlene föl a sorokban (Elindult egyszer), de a hezitálást minden emberi dráma ellenére legyõzi a „mégis-morál” imperatívusza: „Ki gyújtja fel bennünk a hitet, / az értelmes küzdés máglyáját, / hogy pusztuló / agyunk, / szívünk, / tüdõnk / ellenére is érdemes, /érdemes

SZEMLE Orpheusnak / a világra születni (Concerto grosso III). Az Arcod félhomálya elõnyben részesíti az intellektuálisabb versbeszédet:a költeményekben több utalásmezõ nyílik (Möbius beszélgetése Salamonnal, Portré, Daphnisz éneke, Hazugság épül), az alkotó merészebben bánik a formával is (Gyõzelem). A nyelv már-már expresszionistaszürrealista képekkel gazdagodik (Jegenyék jönnek). A sajátos Nagy István Attila-i világélmény és kifejezésmód azonban – egyelõre még csak nyomelemekben – már itt megjelenik. Ennek alappillérei az idõvel dacoló szerelem, az egyéni reménytelenség, a föl-fölerõsödõ elmúlástudat, s az ezzel szebeszegülõ érzelmi telítettség (Ébrenlét, Elrejtem magam, Nézném arcod, Tizennégyezer-hatszáztíz, Csigolyák ütközõin). A világgal történt konfrontáció vesztese a lírai én, akinek a szerelem olykor csak „páros csönd” (Letérdepelnék), illetve „kettõs magány” (Átölelnek a csillagok). A népdalhatású ritmusok (Ködszitáló éjszakák, Nyári éjjel), a természeti gazdagság ünneplése (Vallomás), a szerelem szépsége (Elrejtem magam) sokhúrúvá teszi a ciklust, amelynek vége felé áll a szerzõ önmegszólító ars poeticája: „mert ami fáj csak az dalol / sebet üt rajtad valahol / nyársra tûz mint egy kardvirág / a nyári kertek illatát / kihajt benned mint daganat /a göcsbe rándult pillanat / itt állsz magaddal vitázva / csak lobog benned a fáklya / unt fény korszerûtlen szerep /belesápadsz ki érti meg? / mert ami fáj csak az dalol /sebet üt rajtad valahol (Mert ami). A Szavak foglya olvasatomban a lírai identitás megteremtésének újabb állomása. A „boldog otthontalanság”(Forrás vize), a „dúló nyugtalanság”(Könnyek nélkül) érzésével a lelkében a lírai beszélõ önportréja megkeseredett embert láttat. Olyat, aki már csak a szerelemben képes magára találni. „Ülök a szobában, rámrakódik a magány / filozófiája: az elveszettség” – írja a Néhány órája felütésében, jól szemléltetve az ihletadó szituációt. Egy helyütt önnön háborgó lelke elõl menekülõ idegenként (Végállo-

125 más) tûnik fel, másutt a „marcona kapuõrben” kafkai allúziókat fölidézve a nyelvbe börtönzött „elvarázsolt varázslónak” nevezi magát (Szavak foglya). A ciklus végén a „Talán eltûnök hirtelen, / akár erdõben a vadnyom” József Attilája villan fel az Égi vadász kezdõ soraiban. A korábbi kísérletezõ kedv is alábbhagy, s végleg kialakul a metrikus megoldásokat csak ritkán vállaló, sajátos szabad verses forma A költõi pálya következõ korszakát a Parázsló szavak, a Kegyelemre ítélve és A fogva tartott képzelet szövegtömbje alkotja. (E folyamatban új színfoltot teremt az Összezárt szárnyak egy-két-háromsorosainak világa: a forma nemcsak egy-egy megkapó pillanatfelvételre alkalmas (Vallomás, Elválás, Illatodban, Még néhány nap, Sírás II., Szüret, Önfeladás, Virradat, Kórházban), hanem arra is, hogy megszülessenek az aforisztikus tömörségû, olykor játékos, olykor ironikus mondatok (Gyónás, Önvizsgálat, Szónokok, Day emlékezete, Evezés, Jövõ, Barátság, Elmúlás, Halhatatlanság). A Parázsló szavakban a költõ megtalálta azt a versbeszédet, amelyet máig magáénak érez. Ez a fölösleges cicomáktól mentes, zömmel találó metaforákkal, de többnyire dísztelenül áradó vershalmaz a mindent betöltõ szerelem költészete. S az annak elvesztésétõl rettegõ, közben az elmúlás közeledésétõl szorongó férfi költészete. A Nagy István Attila-i lírából ugyan nem állítható össze a kapcsolat hétköznapi története: annyiban önéletrajzi ihletésû ez, amennyire minden szerelem. A vég nélkül sorakozó versek a szerelem teljességét kimondani akaró, de azt kifejezni szinte képtelen lírai énnek a nyelvvel történõ küzdelmét is felfedik. Innentõl kezdve a Kegyelemre ítélve és A fogva tartott képzelet világáig a férfi-nõ kapcsolat minden gyötrelme és boldogsága megmutatkozik. Feltûnõ e líra beszélõjének szituáltsága, lelki pozíciója: olyan boldogságáhító énként van jelen a szövegben, aki számára a szerelem létforma. Életfeltétel. E nélkül árva, elesett, tehetet-

126 len. A szerelmet esdeklõ én helyzetét súlyosbítja az elmúlás tolakodó jelenlététõl való egyre erõsebb szorongás. Az én olykor megadja magát a sorsnak (Hajnalban). Világát valami megnevezhetetlen bánat uralja (Ki ad választ). A fájdalomnak kiszolgáltatottan (Eltûntél), rettenettel a szívében sóhajtja: „vágyom egyre hevesebben elmondani magamat” (Közelebb került). A ciklus legjobb darabjában az én halálra készülõként haladékért könyörög: „Hol vagy most, / ebben a barbár pillanatban, / amikor vacogó fogakkal imádkozom, / haladékért könyörgök, / megszûnni készülõ sejtjeimhez?” (Tenyérben). Ezzel összefüggésben emelendõ ki az, hogy mostantól a lírai alany egyre koncentráltabban fordul az idõhöz (Maradj velem, Harminckettõ). Ez a problémakör jellemzi a késõbbi megszólalásokat is (Temetés, Végtelen csend, Emlékezet, Ha nem vagy velem), illetve ez járja át A fogva tartott képzelet megannyi költeményét. A versek hõse gyakran retteg attól, hogy kedvese elhagyja, ezért egyre makacsabbul marasztalja (Maradj velem, Reménytelen). „Maradj velem mindhalálig!” – kérleli, hiszen a szerelem az, ami képes idõlegesen távol tartani a halált. A Parázsló szavak és a Kegyeleme ítélve poétikailag egyenletes: poentírozott zárlatokkal (Nincs hangom, Megmártózom, Ködös reggel, Harminckettõ, Virágok) bíró strófáiban olykor halkan fölsejlik egy-egy Berzsenyi-, illetve József Attila-intertextus is (Siratóének, Tükörben, Azt hittem). A fogva tartott képzelet számottevõ újítása a korábbiakhoz képest az, hogy a benne szereplõ szövegek nem rendelkeznek címmel. Számozott versek: egy esztendõ érzelmi-indulati hullámzásairól tanúskodnak. Összegzése a több mint két évtizedes lírai életmûnek: benne tömör strófákban jelennek meg a visszatérõ motívumok, a halál, az elmúlás, a múlt, az emlékezés, a szerelem, a vágyakozás, az önmeghatározás szükségszerûsége, az éjszaka, a megválthatatlanság, a magány,

SZEMLE a bánat. A textusok új eleme az, hogy az emlékezések során a múltból nõi alakok lépnek elõ, nevek, hajdani szenvedélyek, örömök, diadalok és vereségek. A „hány év hány nap még az életem” pozíciójából felhangzó létösszegzésben – az említetteken túl – helyet kap az újra és újra megfogalmazott ars poetica: a posztmodern relativizmus idején a nyelvbe vetett végsõ bizalom minduntalan megnyilatkozik: „szavak: magányos álmodozók / szavak: szerelemre szomjasak / szavak: gyönyör után futkosók éjszaka / szavak: kijózanító hûvös nappali igék / szavak: izzadt tenyerek /szavak:ölbe bújó félelmek /szavak: önhitt látomások egyedül /szavak: felparázsló vágyak az ágyban”. A ciklus lírai alanya az eddigieknél is erõteljesebb arcképet rögzít magáról, állítva: „ez voltam és / az egyetlen vendég / aki utakat keresett / de nem talált”. A szigorú önjellemzéssel szemben állítjuk azt: Nagy István Attila valóban utakat keresett, s a férfias szeméremmel viselt magánynak, a halálfélelemnek, s mindenek elõtt a múlhatatlan szerelem élményének szép dalait teremtette meg. A recenzens mondandója végére hadd illessze oda azt a Kosztolányira rájátszó verset, amelyet Nagy István Attila is kiemelt a 2004-es kötetébõl és annak hátlapjára írt, mintegy kifejezve a posztmodernkori költõ és ember testamentumát: „Nem leszek más csak adat / egy kompjuter merevlemezén, TAJ-szám, adószám, / a lejárt személyi igazolvány száma, / nem név, nem arc, nem árnyék / a sûrûsödõ barázdákban, / ahová nem ér el már a napfény, / nem leszek se gondolat, / se látomás, / kikopik belõlem a döbbenet, /a vágy, a szerelem éneke, / mert nem leszek más csak adat / egy kompjuter merevlemezén: / letörölhetõ, újra formázható. / Egyszer volt, hol nem volt”. Nagy István Attila: Egyetlen érzés mámorában. Válogatott versek. Nyíregyháza, 2005. 315.p.

Karádi Zsolt

KRÓNIKA

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2006. július 1–2006. december 31. Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelõ szolgálata ÖNÁLLÓ MÛVEK ÉS GYÛJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 254. BERECZ János: Az én rendszerváltásom. – Budapest: OKINA Bt., 2006. – 399 p. 255. CSÉVE Anna: Modell és társ: Móricz Zsigmond szerelmei. – Budapest: Holnap Kiadó, 2005. – 353 p. 256. CSÉVE Anna: Móricz Zsigmond. – [Budapest]: Elektra Kiadóház, 2005. – 109 p. 257. DAJKA Imre: Közös útjaink: Fejezetek két testvértelepülés életébõl : Tiszarád; Közös útjaink: Fejezetek két testvértelepülés életébõl: Kígyós. – [Tiszarád Község Önkormányzata]: Tiszarád Község Önkormányzata, 2005. – [100] p. 258. FAZEKAS Árpád: Forradalom Szabolcs-Szatmárban – ’56-os olvasókönyv. – Nyíregyháza: TIT Jurányi Lajos Egyesület, 2006. – 232 p. 259. FUTAKY István: Utam a Dossziéhoz: Emlékezések 1950-1956. – Budapest: Noran Kiadó, 2006. – 127 p. 260. GYÚRÓ Imre: Tízéves a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyugdíjas Szövetség. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Nyugdíjas Szervezetek Szövetsége, 2005. – 148 p. 261. Itt élünk… : (Felsõ-szabolcsi-beregi útikönyv) / szöveg: Antal Miklós, Miklós Elemér. – Vásárosnamény : Itt Élünk Szerkesztõsége, 2006. – 103, 4 p. 262. JÁNOSI Zoltán: Kõ alatti fény: Ratkó József és „két” nemzedéke. – Miskolc: Felsõmagyarország Kiadó, 2005. – 287 p. 263. KOPKA János: Keleti panteon. – Nyíregyháza: Kelet Press Kiadó, 2006. – 144 p. 264. KRÚDY Gyula: Ivók könyve: A megkedvesedés mámoráról: Válogatás. – Budapest: Urbis Könyvkiadó, 2005. – 309 p. 265. KRÚDY Gyula: Krúdy Nyugat: Krúdy Gyula Nyugatban megjelent írásai. – Budapest: Palatinus, 2005. – 419 p.

266. KUN István: Paloták a vadmacskásban: Pillantás a munka alvilágára. – Budapest: K. u. K. Kiadó, 2006. – 219 p. 267. LELKES Péter: A hasonlatok költõje avagy Tanuljunk könnyen, gyorsan Krúdyul!. – Nyíregyháza: Krúdy Könyvkiadó és Nyomda, 2006. – 139 p. 268. LENTI István: A természet kincsei Szabolcs-SzatmárBereg megyében. – Nyíregyháza: Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Közgyûlés, 2006. – 263 p. 269. MÉSZÁROS Éva: Turisztikai almanach. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kereskedelmi és Iparkamara, 2006. – 72 p. 270. MIKLÓS Elemér: Irodalom a Beregi Tiszaháton. – Vásárosnamény : Városi Könyvtár, 2006. – 217 p. 271. NÉZÕ István: A kisvárdai tûzoltóság krónikája. – Kisvárda : Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tûzoltóság., 2005. – 166 p. 272. PETHÕ József: Krúdy-tanulmányok. – Budapest: Tinta Könyvkiadó, 2005. – 163 p. 273. SERFÕZÕ Simon: Móricz Zsigmond nyomában Zagyvarékason. – Zagyvarékas: Zagyvarékas Község Önkormányzata, 2005. – 216 p. 274. STEVANYIK András: Arcképek az ezredfordulón : portrék Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébõl 1991 – 2005. – Nyíregyháza : Kertész Sándor, 2006. – 325 p. 275. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának évkönyve 2002–2006 / szerk. Kiss Gábor, Szõke Judit. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, 2006. – 206 p. 276. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Statisztikai évkönyv, 2005 / készült a KSH Debreceni Igazgatósága Nyíregyházi Képviseletében. – Debrecen : KSH, 2006. – 340 p. 277. Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv 17 / szerk. Galambos Sándor, Kujbusné Mecsei Éva. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 2006. – 552 p. 278. TÓTH Sándor: A lelkiismeret parancsára: (Reviczky Imre posztumusz vezérõrnagy, a „Világ Jámbora”, a magyar humanista katona emlékezete). – Nyíregyháza: Nyíri Honvéd Egyesület, 2006. – 192 p.

Tartalom valóság

Nagy Levente: Önkormányzati választások, 2006

történelem

Vida István: Egyetemisták és főiskolások a forradalomban – 1956 Bodnár Gáspár: A Tisza hajdan és most Piti Ferenc: Vikáriusi oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában Henzsel Ágota: Ecsed városkönyve

22 38 50 59

irodalom

Hamar Péter: Móricz Árvácskája. Az élmény irodalommá formálódásának útja 63 Tóth Sándor: Irodalomtörténetii bóklászatok. Tompa Mihály ismeretlen sírbeszéde 70 Gyarmati Béla: Emlékezés Váci Mihályra 75

műemlékvédelem

Juan Cabello: A túrricsei református templom műemléki vizsgálata M. Veres Lujza: Túrricse református templomának díszítőfestése és faberendezése

művészet

Tóth Sándor: Kisfaludy Stróbl Zsigmond emlékkiállítása Jánosi Zoltán: A félelem nélküli szabadság. Horváth János akvarelljei Antall István: Erőss Ildikó korai klasszicizálódása

emlékezés

Molnár Gál Péter: Berki come back-je. Berki Antal (1946–2006) Földvári Sándor: A cirill betűs könyvek magyar tudósa. Ojtozi Eszter (1936–2006)

79 87

91 95 99

102 105

szemle

Levéltári Évkönyv XVII. (Zsoldos Ildikó) 110 Hová tartozunk és mit gondolunk magunkról (Szoboszlai Katalin) 111 Ratkó József „két” nemzedéke (Koppány Zsolt) 114 Tükörkép a színházról (Hamar Péter) 119 Végvári hangulatok. Szatmár megyei írók antológiája (Máriás József) 122 „Maradj velem mindhalálig” Nagy István Attila válogatott versei (Karádi Zsolt) 124

krónika

Bibliográfia 2006. július 1–december 31. Eseménynaptár 2006. július 1–december 31. (László Gézáné)

127 128