Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2005/1. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XL. évfolyam

2005. február

1. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI:

Babosi László könyvtáros, Nyíregyháza Balogh Béla ny. levéltáros, Nagybánya Beke Judit középiskolai tanár, Budapest Böszörményi József orvos, Budapest Hamar Péter c. igazgató, Fehérgyarmat Kabdebó Lóránt egyetemi tanár, Miskolc Kávássy Sándor főiskolai tanár, Nyíregyháza Kőszeghy Elemér főszerkesztô, Ungvár Kun István szociográfus, Székely Künstlerné Virág Éva főlevéltáros, Budapest Márkus Béla egyetemi tanár, Debrecen Onder Csaba főiskolai docens, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Weisz Boglárka tudományos segédmunkatárs, Szeged Zsoldos Barnabás rádióstúdió-vezető, Nyíregyháza

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/

évforduló Kabdebó Lóránt*

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc)

Mindazt, ami a fiatal Szabó Lôrincet Babits Mihályhoz fûzi számtalan emlékezés és tanulmány megörökítette, elemezte, maga a költô halála elôtt végülis lediktálhatta a Vers és valóság magyarázataiban, majd pedig elmagyarázhatta a Bizalmas adatok és megjegyzések párhuzamos életrajzaiban.1 Szabó Lôrinccel kapcsolatban a másik mesterrôl, Móricz Zsigmondról általában hallgatni szokás. Ha ilyen hangsúllyal említem együtt nevüket, általában elgondolkozó meghökkenést váltok ki. Látszólag világok választják szét ôket egymástól. Találkozásuk sem volt oly látványos, mint a Babitshoz fûzôdô, egész debreceni diákéve idején belülrôl építkezô tanítványkodás, épp ezért látványos szakításra sem kerülhetett utóbb sor közöttük. Móricz esetében ez a sors a prózaíró Kodolányinak lett osztályrésze. Ha az író és a költô kapcsolatáról valamit ki szeretnék mondani, alig találok „bizalmas adatokat”, inkább csak egykét megjegyzésbe botlik figyelmem. Mégis, a kapcsolat mélysége minden széthulló adatból kisugárzik, ha a két író-ember életre-figyelését, a létezésben megkapaszkodását követem. És még egy: bár az, hogy ki kit parentál el, inkább a véletlen mûve, Szabó Lôrinc két írótársa temetésén tartott emlékbeszédet. A két mesteréén: Babits és Móricz búcsúztatásakor.

Találkozásuk talán olyan sorsszerûséggel következett el, mint ahogy Kodolányi beszél a lényegi kapcsolatokról: „Az elsô találkozások sorsdöntôk. Csírájában bennük van a találkozók egész múltja, jelene, jövôje. Minden mozzanat jelképes ilyenkor, minden szónak, hangnak súlya, értelme van, még a hely, az alkalom, az ok sem véletlen, ami a találkozást rendezte.”2 A Centrál kávéházban találkoznak. Pedig oda Móricz ritkán jár. Szabó Lôrinc Kisnaplójában3 éppúgy ritka vendég Móricz, mint * Kabdebó Lóránt, Onder Csaba és Beke Judit itt közölt dolgozata elõadásként hangzott el 2004. október 7-én Nyíregyházán, Az újraolvasott Móricz címû tudományos konferencián. Balogh Béla 2004. június 12én Szatmárnémetiben, a „Gyalogolni jó” – Móricz Zsigmond és Szatmár megye címû irodalmi tanácskozáson olvasta fel munkáját.

1. Szabó Lôrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések. A szöveggondozást végezte Lengyel Tóth Krisztina, Kiss Katalin, készült a Miskolci Egyetem Szabó Lôrinc Kutatóhelyén Kabdebó Lóránt irányításával.

Osiris Kiadó, Bp., 2001.

2. Kodolányi János: Egy marok föld. Emlékeim Móricz Zsigmondról. In: Visszapillantó tükör. Magvetô Könyvkiadó, Bp., 1968. 34–35.

3. Szabó Lôrinc: Kisnapló. (1919 decembertôl 1920. május 29-ig). In: Érlelô diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lôrinc pályakezdésének éveibôl, emlékezések az 1915–1920-as évekrôl).

Kabdebó Lóránt

4

Kodolányi Visszapillantó tükör címû emlékezésében. Mégis itt találkoznak. Aznap egész délután ott dolgozik a költô, Baudelaire prózaverseit fordítva4 – mintha várna valakire.

Megismerkedésüket, 1919 december valamelyik utolsó napján a maga részletességében örökíti meg Szabó Lôrinc Kisnaplója.5 Maga a találkozás elkülönbözik a fiatal költô beilleszkedési rendjétôl. Babits révén eddig pillanatok alatt otthonosan mozog a Centrál kávéház irodalmi világában. A költészet és a mûfordítás szavai és feladatai állandó kapcsolatot létesítenek a naponta többször is összeverôdô szakemberek között. Szabó Lôrinc Kisnaplója errôl a folyamatos – meg nem szakadó – beszélgetésrôl tudósít 1919 évvége és 1920 tavasza között. „Befutottak” és pályakezdôk egyazon nyelvet beszélik, hasonló munkákkal szállnak versenybe egymással. „Engem pedig elsôsorban a költôk meg a kritikai irodalom emberei érdekeltek” – összegezi visszaemlékezve.6 És egyszerre csak megjelenik közöttük Móricz „Zsiga”.

A fiatal ember naplójában elôször nyeglén még megnevezni sem tudja, elismétli, ahogy a többiek, kortársai nevezik. Feszengeni kezd mellette, inkább felkelne, eloldalogna. Megérzi zavarba ejtô különösségét. Hirtelen egy másik világgal találkozik, a tisztelet elôbb elnémítja, az összetartozás megérzése mégis visszavonzza. „Délután összekerült a rendes társaság; sôt Móricz Zsiga is ott volt. […] Eleinte igen kényelmetlen volt Móricz mellett ülnöm; nem ismer, gondoltam, és olyan mellékes társasági figurának néz, aki oly gyakran és oly szívesen ragad hozzá az írókhoz. Szinte már fel akartam kelni, hogy elmegyek.” És aztán, fokozatosan megtörténik a csoda: „Lassanként azonban beszélgetni kezdtünk mi is. […] Aztán beszéltünk, egész összemelegedve”.7 A két ember, ott, bent maradva a társaságban, mégis kiválva közülük: összekapcsolódnak. Nem irodalom köti össze ôket, hiszen a prózaíró Nagy Lajossal kapcsolatban leírja: „Idegen voltam a világában”, a novellistáéban, de évtizedek távolából, még 1954-ben is hozzáteszi biztos meggyôzôdéssel: „a Móriczéban viszont otthonosan mozogtam”.8 A csodában talál otthonra. *** „Halmi, Nevetlen, Péterfalva, Bökény, Tiszabecs, Csécse, Milota” – mintha honfoglaláskori seregszemlén lennének. Mert nemcsak Illyés szülôhelye, a puszták népe körül Összeállította, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetô tanulmányt és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt.

A Petôfi Irodalmi Múzeum és a Népmûvelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Bp., 1979. A Kisnapló szövegét már a készülô Osiris-kiadás számára elôkészített szöveg alapján idézem.

4. Baudelaire, Charles: Kis költemények prózában. Petits Poëmes en Prose. Az eredeti szöveg és hû magyar fordítása. Franciából fordította G. Szabó Lôrinc. Átnézte Babits Mihály. Kétnyelvû klasszikus könyvtár, Lantos kiadása, Bp., 1920.

5. Szabó Lôrinc: Kisnapló. A naplóban az 1919-es bejegyzéseket nem dátumozza, csak a nap végén jelzi a zárásokat. A megismerkedésük elôtti napon ezt jegyzi be: „Nemsokára újév. 1920. […] 1919 még 3 nap!”

(213.) Van egy bejegyzés Szilveszter-elôtti napról, tehát 30-ról, ahol a Graféknál tett látogatás után megjegyzi: „Holnapra meghívtak Szilveszter-estre”. Ezt elôzi meg egy olvasási bejegyzés („Schiller Geisterseherjét is olvastam”), majd következik a megismerkedésük napját leíró hosszú bejegyzés, ami éjszakai hazaérkezésével kezdôdik: „12 órakor jöttem haza” (213.). A legvalószínûbb tehát: 1919. december 29.

6. Szabó Lôrinc: Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal. In: Szabó Lôrinc: Könyvek és emberek az életemben, válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Steinert Ágota. Magvetô Kiadó, Bp., 1984..

310.

7. Kisnapló, i. k. 213–214.

8. Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal, i. h. 310.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

5

sorjáznak imigyen az ôsmagyar települések, de a Tiszaháton is, ahonnan Móricz küldetett, és ahol papok-tanítók voltak több százada a gáborjáni Szabók, a Bethlen Gábor adományozta nemességükkel büszkélkedô értelmiségiek.9 Mirôl beszéltek? „Egyetemrôl, tanulmányokról, irodalmakról, vidéki állapotokról… stb. Így jutottunk el a debreceni ref. gimnáziumig, meg a coetusig. Ott már közös ismerôseink voltak: Gulyás István! Az álszent, minden irányba forgolódó modern konzervatív tanár! – Aztán beszéltünk, egész összemelegedve, Szatmár megyérôl, ahol mind a ketten ismerôsök vagyunk. Halmi, Nevetlen, Péterfalva, Bökény, Tiszabecs, Csécse, Milota stb. Csupa ismerôs falunevek voltak. Aztán Bökénybôl igen-igen jól ismeri az öreg Király Antal bácsit meg a gyerekeket. Mihály bátyámat, a volt becsi papot is ismerte, legalább hallomásból tudta a feleségétôl való elválása siralmas krónikáját.”10 Csupa valóság, minden, csak nem vers és nem irodalom. Csakhogy ez a valóság éppen ekkor, 1919 decemberében éppenhogy maga is költészetté lényegült át. Nemhogy a Tiszahátra, de még Debrecenbe sem tudnak eljutni ekkoriban, hiszen a Tisza vonalától keletre román megszállás alatt van az ország. És ki tudja, a felsorolt falvakból mi marad meg magyarnak, mit fognak elcsatolni, ha megszületik valamikor a béke. A hírek rémhírekké torzulva jutnak csak át a demarkációs vonalon. „Ô hozott egy debreceni hírt (egy szegedi úrtól hallotta), hogy D.-ben Oláh Gábor meghalt.

Mindenki sajnálta; Móricz emlékeket mesélt róla. Schöpflint úgy láttam, hogy mélyen érintette a dolog. És még Szegeden is meghalt volna valaki, nem figyeltem meg a nevét…”11 Egy éppen ekkor elmuló világot idéznek fel, emelnek bele az idônkívüliségbe.

Tulajdonképpen az irodalomba. „Ezután még igazán sok mindenrôl beszéltünk. Igen kedves ember, szinte programszerûen kedves, ez már a vérében van.”12 Ezzel zárul bemutatkozásuk. De nem tudnak egymástól elszakadni. Még aznap este folytatják eszmecseréjüket. Móricz szinte dramaturgiailag megszerkesztett jelenettel veszi át Babitstól a fiatalembert: „Hét13 órakor Babitshoz lementünk, én és ô, Mihály. Megvacsorázott, én is ettem bablevest és kenyeret. Ô valami hideg húst (nyáriszalámit) kapott még Fekete nénitôl, hagymával. De ettôl nagyon büdös lett a szája és mivel estére vendégségbe kellett mennie, visszatértünk a Centrálba, ahol megivott két stampedli benediktinert. Én fordítottam Baudelaire-emet, ô újságot olvasott. 9 órakor tovább ment. Én maradtam; minek is menjek haza a hideg szobába, ha már egyszer kávéházban ülök?!

Amikor Mihály felvette a kabátját, odajött Móricz. Egy színdarabot nézett meg (már nem is tudom, mit? és hol?), most pedig ide jött vacsorázni. Egy fiatalember volt vele, talán rokona. Vacsora után áthívott magához. Egy süteményt én is ettem az ô számlájára.”14 És ezután elkezdôdik a két ember kapcsolódása; az akkori napi problémákhoz kötôdve hangolják össze véleményüket, fûzi hozzá Móricz a maga kívülálló-bölcs 9. Erdélyi királyi könyvek. 10-19. kötet 1614–1635 Bethlen Gábor oklevelei. Arcanum, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Középkori, Kora Újkori és A Történelem Segédtudományai Tanszék.

Név: Szabo de Gaborjan Mihály. Kiadó: Bethlen Gábor, Gyulafehérvár, 1627.08.13. Nemesség és címer adományozása. Levéltári jelzet: F 1 Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára – Libri regii – 17. kötet – 30 – 31. oldal.

10. Kisnapló, i. k. 213–214.

11. Kisnapló, i. k. 213. Oláh Gábor halálhíre utólag téves információnak bizonyult.

12. Kisnapló, i. k. 214.

13. Eredetileg „6”, számmal, ezt átírja betûvel, az ékezet és az átírás feltételezteti, hogy „hét”-re javította a dátumot. Az idézett kiadásban „Hat” órát írtam.

14. Kisnapló, i. k. 214.

6

Kabdebó Lóránt

megjegyzéseit. A napló szavai témákat közölnek,15 mégis érzékeltetik a kezdôdô apa– fiú kapcsolat kezdetét: „Ott aztán egész 11 óráig beszélgettünk mindenféle dolgokról. De igazán mindenrôl, azt már le nem lehetne írni. Emlékszem, hogy lekritizálta Szabó Dezsôt. Élesen és határozottan. Elmeséltem neki Szabó viselt dolgait és az én vele való ismeretségemet, a Magyar Írók Szövetségében való alkalmaztatásomat, a Babits-ügyet, a Szabó-Pekár, a Szabó-Móricz ügyet. Nagyon felháborodva beszélte el, hogy mennyire megbosszantották az írói szövetség elnökségével és hogy mily durván utasította el ezeket a szamarakat. Beszélt gyerekkoráról; éntôlem is kikérdezte, hogy lettem »Adysta«? Aztán demokratahúrokat pengetett, szidta a tanárokat, dicsérte Marxot. Mikor kimentünk a Centrálból (2 nyúl szelet-vacsorát ettek, 50 K-ért) mondta, hogy Bárdosnak fordított egy Karl Schönherr-darabot,16 1% haszonért a bevételbôl. Felajánlotta, hogy menjek hozzá aludni, igaz ugyan, hogy ô is messzi lakik, a Ludovikánál, és hogy nála is hideg van, de hát van hely bôven, három szoba, mert a családja Lányfalun él, és legalább beszélgetünk. Nem fogadtam el meghívását, de velük mentem a Kálvin térig. Isten neki, az a kis kerülô már nem tesz semmit! Útközben tanácsokat adott a Táltos és egyéb szerzôdésekre vonatkozólag. Szidta a kiadókat, akik olyan sokat nyernek, úgy siránkoznak, hazudnak, és akiknek úgy ki van szolgáltatva az ember, kivált fiatal korában.”17 Persze Móricz elfogadja a társasági játékszabályokat. Nem akarja mindjárt lerohanni a fiatalembert. Elismeri az elsô mester, Babits fennhatóságát: „Még a délután folyamán, meg este is, mikor egy percre összejött Babitscsal, nagyon melegen és sokszor hívott ki kettônket Lányfalura. Babits kimentette magát és nem ígért semmit. Nagyon szerettem volna, hogy ha elfogadja a meghívást, Isten bizony érdekes lett volna. Szentendréig villamoson, azontúl gyalog kellett volna menni, de nem sokat.

Milyen kár, hogy nem megyünk el hozzá.”18 És mindezek után, a nap zárásaként naplójában így összegezi véleményét Szabó Lôrinc: „Nagyszerû ember ez a Móricz. Igazi tôsgyökér, olyan, amilyent sose láttam, pedig az én rokonaim közt is vannak vad magyarok. De amellett milyen okos! ravasz!”19 Ezzel lezárult megismerkedésük napja.

Ezt követôen megint Móricz a kezdeményezô, megtalálja a módját, hogy magához is kösse a fiút, és ezt el is fogadtassa Babitscsal. Január 8-án ezt jegyzi be Szabó Lôrinc Kisnaplójába: „A Centrálban sorba a következô emberek jöttek össze: Én, Fóthy, Babits, Földi, Móricz, Király, Trócsányi Z., Schöpflin. Szóval az egész modern 15. Lásd az Érlelô diákévek i. k. Napok a Magyar Írók Szövetségében (Szabó Dezsô mellett) 1919 ôszén címû naplólevelet és jegyzeteit, Szabó Lôrinc titkárkodását Szabó Dezsô mellett, és az akkor tapasztalt eseményeket.

16. Schönherr, Karl (1867–1943) osztrák drámaíró, Kindertragödie címû darabját Móricz ekkor fordítja.

Ekkorra Szabó Lôrinc már szinte családtagként szerepel körükben. A Kisnapló bejegyzése március 26ról: „Ma d. e. voltam a belvárosi Színház egy fôpróbáján; Karl Schönherr darabját adták, a Gyermektragédiát (ford. Móricz Zsigmond). Ugyanezt a jövô héten németül is fogom még látni, szerdán, mert a Burgtheater egy hétre vendégszerepel nálunk is. Gyönyörû és kegyetlenül szép darab. Móriczék feltûnôen kedvesek voltak. Ôk adtak jegyet is; a fôpróbán együtt voltam Schöpflin Aladárral és Móricznéval, meg Rippl Rónai Józseffel. – Holnap náluk ebédelek.” Majd március 29-én ezt írja: „Este (születésnapom!) a Kindertragödie német elôadását néztük meg, Móricz Zsiga, Osvát Ernô anyja és húga.

Gyönyörû volt. Erôs dialektusban beszéltek, de a vége felé már mindent értettem, az elején egyet-mást nem.” (i. k. 246, 247.)

17. Kisnapló, i. k. 214.

18. Kisnapló, i. k. 214–215.

19. Kisnapló, i. k. 215.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

7

Menagerie. Az volt a fontos, hogy Móricz felkért, hogy gyerekei mellé álljak be instruktornak, vagy nevelônek, holnap majd meglátjuk, hogy minek. Holnap d. u. 2 órakor megyek hozzá: Üllôi út 95. I. 40. alá.” És megkapja mindjárt a mester hozzájárulását is: „Babits nagyon mellette volt a dolognak. Én is azt hiszem, hogy jó fog kisülni a dologból.” 20 Az eredmény igen biztató: „Móriczékkal egész összebarátkoztam. Aranyos két kislány! Virág és Gyöngyi. Naponként két órát adok náluk. Pénzrôl még nem beszéltünk. Ha 8–10 évvel idôsebbek volnának, bizony nem ülnék mellettük oly nyugodtan. Különösen németül esik jól a két csöppséggel beszélni, nem tudom, miért. Már is meghívtak a nyárra egy-egy hétre. Lányfalu.”

Mindjárt el is helyezi az egészet saját életrendjébe: „Lányfalu. Talán Földváron is leszek majd, ki tudja! És otthon! Mikor jutok már haza?”21 A leányfalusi lehetôség mindjárt kihívja másik atyai barátja, Graf Ferenc balatonmelléki meghívását,22 és eszébe juttatja az elérhetetlen otthont, Debrecent is. De Móricz is tudta, mire van szüksége az otthontalanságra kényszerült fiatalnak: felajánlott egy otthont, mint ahogy Graf Ferenc korábban pesti lakását és földvári villáját bízta rá a forradalmak idején az egyetemista diákra. Ez az otthon már akkor valósul majd meg, amikor Szabó Lôrincnek szüksége sem lenne rá: Babits megosztja vele saját lakását,23 és haza is utazhat szüleihez Debrecenbe. Mégis, nemcsak a jókor jött ígéret-segítség okán volt fontos számára ekkor Móricz gesztusa, hanem a nyári beteljesülés idején is nyugalmat biztosító esemény lesz a leányfalui tartózkodás: levelében valódi patriarchális idillt rögtönöz a költô, valóságos szünidei vakációt. „Nem mulasztom el, hogy neked is ne írjak egy nagyon kedves helyrôl, ahol most vagyok, – […] Móricz bátyámnál nyaralok, sajnos már vége felé jár idôm, Leányfalun, egy igen kedves környezetben és igen szép vidéken. Bizony, kedves Barátom, elszorúl a szívem, ha arra gondolok, hogy mily szépen be van rendezkedve ez az ember mindennel, ami csak elképzelhetô. Sose lesz nekem ilyen házam, földem, kertem és egyéb javam!

Fôleg három olyan szép lányom, mint az övéi. Mindennap lemegyünk a Dunára, fürdeni; én pedig összevissza heverészek különbnél külömbféle jó füves helyeken, vagy az öreg diófa alatt, vagy sétálgatunk. Olyan jó itt élni, vidéken, és mégis Pest mellett (a hajó 2 óra alatt felér ide). És aztán a tisztességes vidéki koszt, zsíros, tejfeles ételek, meg a szabad prédára hagyott gyümölcs a fákon, – az se megvetendô dolog.”24 A két mester segítségével partra szállott a költô, az albérletek éhezô, didergô kiszolgáltatottja, a kávéházban felmelegedô, dolgozó költô-mûfordító baráti környezetben élheti tovább életét.

Itt készíti egyik korai fordítói remekét: „nála, az ô leányfalusi kúriájában fejeztem be […] Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását”. A költô is annyira fontosnak 20. Kisnapló, i. k. 220.

21. Kisnapló, Január 10. i. k. 221.

22. A Tücsökzenébôl és a Vers és valóságból (235–237) ismert Graf Ferenc bornagykereskedô a forradalmak idején magához vette barátja gyermekeinek házitanítóját, nehogy kiigényeljék a lakását; a Kommün idején Bécsbe távozása idejére a fiúra bízta lakása és balatonföldvári villája, az un. Durczy-villa gondozását.

Visszatértük után is megtartotta a kapcsolatot a költôvel.

23. „Szerdán megyek be Pestre. Akkorára visszaérkezik Babits is Szekszárdról, ahová […] 2 héttel ezelôtt hazament. Most én is ugyanott lakom (Reviczky u. 7. III. 15); nehéz dolog volt egy teljesen üres szobát, úgy-ahogy is, berendezni, de hálistennek megvan a dolog és hosszú bolyongások után megpihentem én is, mint Odysseus;” Szabó Lôrinc levele Juhász Gézának, 1920. július 15-érôl dátumozva; in: Az ígéret városa. Szabó Lôrinc Debrecen-élménye. A szöveggondozást, a kötet szerkesztését végezte és a tanulmányt írta Bíró Éva. Debreceni Irodalmi Múzeum, Debrecen, 2000. 122.

24. Szabó Lôrinc idézett, 1920. július 15-i levelébôl, in: Az ígéret városa, i. k. 122.

8

Kabdebó Lóránt

tartja, hogy búcsúbeszédébe is beemeli az emléket,25 tanítványa, Virág számára is emlékezetes marad a költô baráti házitanítósága, hiszen az Apám regényében ö is megemlegeti. És majd az életveszély egymásba kapaszkodtatja ôket: Virág családjával a Volkmann utcában, a Szabó Lôrinc családjával együtt vészelik át a „bunker-életet”, Budapest ostromát.

De ne szaladjunk ennyire elôre, maradjunk még csak az albérletek és a Centrálbeli élet idején. Amikor a létbiztonságot jelenti Móricz ajánlata a kezdô költô számára. Bárha folyton ismételgeti, hogy „nagyon terhes a tanítás”, mindig hozzáteszi: „pedig a gyerekeket szeretem”,26 és büszkén írja le: „olyan jó tudni, hogyha semmi egyebet nem csinálok is, ezért a két óráért okvetlenül megfizetnek”.27 Ugyanakkor nemcsak a megélhetést, hanem az otthon természetes közegét is biztosítja az egész család a „házitanítónak”. De milyen fokon: „Mi is esett ma? Igen, Móriczéknál ebédeltem káposztás (hazai) galuskát. Nagyon jól esett; olyan volt, mint otthon. Most már a felesége is egészen kedves. A gyerekek igen ügyesek, kivált a Gyöngyi. Ô írt egy verset a Halálról, egész modern-köntösû verset. Nyolc és fél éves gyerek! És érdekes, épp akkor, mikor az öreg Móricz írta a nyugatbeli szabad versét szintén a halálról.28 Ugyanabban az órában írták, a kanapén. Telepátia? Valahogy így kezdôdött: »Életem szalagját bontom… Tenger a gondom stb.«”29 A mindennapok biztonságát adja ez a történelmi sorsa okán kivetett fiúnak. „Móriczéknál a rendes napi dolog”30 a környezet megfigyelése: „A kis Gyöngyi feje megfájdult a geometriába. Móriczné rendkívül csípôs nyelvû nô tud lenni. Papucs alatt van az öreg. Móricz olyan jó ember, mint egy falat kenyér. Epéje sincs talán.”31 Persze Móricz is vissza tud ütni, igaz, hogy évtizedek múlva, és – szövegben; egyszerre Babitson és Jankán is elégtételt véve: Babitscsal a Garda tón.32 Epéje az irodalomban jelenik meg: mindazt a különbözést, amit a Centrálban és a családjában érzékelt, mindazt egyetlen irodalmi emlékezésben zseniálisan megformálja. Azt a másik látástmódot alkalmazza, amit Szabó Lôrinc lényébôl az ô megjelenése kiválthatott. Ennek az epével megírt ellenportrénak a fényében világosodik meg Móricz „adatolhatatlan” másik mestersége. Ahogy egy-egy gesztussal szab irányt ô, a prózaíró a költô életpályáján.

Példát? Egy elbeszélésbe stilizált történet, a Goethe – a víziborjú címû tárcából: „lakásomon egyszer csak megszólal a telefon. Nyár eleje volt, vakáció. Vakáció részben nekem is, mert egész télen és tavaszon át egy híres magyar regényíró kislányait tanítottam, aki nálam sokkal idôsebb volt, és nagyon atyafiságosan és kedvesen bánt velem. Ez az író hívott föl. Úgy hiszem, elég rossz tanítómester voltam, de a lánykák, szerencsémre, okosak, s a vizsga kitûnôen sikerült.

25. Szabó Lôrinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól. In: Szabó Lôrinc: Könyvek és emberek az életemben, i. k.

307. A kihagyott szövegrész egy dátum: „1921-ben” – ez pedig pontatlan, alapja Coleridge: Ének a vén tengerészrôl (The Ancient Mariner) megjelenési éve a Kner-féle Monumenta Literarum sorozatban. A helyes évszám: 1920. Hiszen Babits Mihálynak 1920. augusztus 3-án írja Szabó Lôrinc: „Csak maradj olyan soká, ameddig csak lehet. Látod, a vidéken én is megcsináltam a „Vén Tengerész”-rôl szóló verset, mióta pedig visszajöttem, egy sort se tudtam összehozni,” (Szabó Lôrinc: Napló, levelek, cikkek, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetôt és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974. 112.); különben is a fordítás még 1920-ban megjelenik a Nyugatban (935–951.).

26. Szabó Lôrinc: Kisnapló, i. k. 223 27. Szabó Lôrinc: Kisnapló, i. k. 224–225.

28. Móricz Zsigmond: Mors. 1920. 87–89.

29. Szabó Lôrinc: Kisnapló, i. k. 225.

30. Szabó Lôrinc: Kisnapló, 224.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

9

Azt mondja a hang a telefonban, minden bevezetô nélkül: – Lôrinc, szereti maga Goethét?

– Szeretem… – feleltem meglepetve és bizonytalanul.

– Akkor jó. Isten vele.

Ennyi volt az egész. S délután ajándékba érkezett hozzám egy tizenöt kötetes Goethes Werke, vizsgai emlékül.” Ma is ôrzi a család a sorozatot a költô mûemlékként számon tartható könyvtárában.33 Goethe Szabó Lôrinc számára élete egész során mértékként szerepel. Tudta Móricz, hogy szereti Goethét a költô, vagy éppen a fiatalságában megnyilvánuló stíluskavargás ellenében medicinaként küldte, avagy csak ráérzett, hogy mire van éppen szüksége gyermekei némettanárának?

Aztán elkövetkezik egy jelenet, amelyrôl ezt írta majd két évtized múlva is: „nagyon élénken emlékeztem mindig, ez a néhány perc rendkívüli hatással volt a fejlôdésemre, önkritikámra, magamhoz való ôszinteségemre”. És nagyon megörült, utóbb, hogy „véletlenül gyorsírással lejegyeztem egy szelet papírra minden szót, s a papírt eltettem.

Ma találtam meg nagy örömmel, s azonnal legépeltem az egészet. 1942. január 1.”34 A jelenet: ahogy megfontoltan hatni lehet egy fiatal tehetségre. Nem ellenére, hanem megérezve éppen a benne forrongó-alakuló elégedetlenséget. A „két öreg” azt segíti kifejlôdeni a költôbôl, ami már benne is érett. És amit talán éppen a Goethe-összessel is már elôre jelzett: „A Fény, fény, fény megjelenése után – 1923–24 körül – együtt ebédeltem Zsiga bácsival és Mikessel a Metropolban.35 Utána egyszer csak hozzám fordult Móricz: – Hanem, Lôrinc – mondja –, mikor írsz már olyan verseket, amilyeneket én várok tôled?

Kissé meghökkenve mondtam: – Hát ez a kötet nem olyan?

– Nem. Meglepett, tetszett, lefegyverezett ez az egyszerûség és a jó barátian ôszinte hang.

Nem örültem neki, s mégis, mintha legtitkosabb sugallataimat, gyanúimat, félelmeimet szólaltatta volna meg. Valószínûleg ösztönösen éreztem, hogy mennyi rendetlenséget, következetlenséget, felületességet is takar még a versek nagy tarkasága, szikrázása, túl heves gesztikulálása. Móricz folytatta: – Tudja isten, olyan ez a könyv, mint egy nagyszerû színészkedés… Nem is tudtam elolvasni, csak félig, addig vágtam fel, ott van nyitva.

Mikes megjegyezte, hogy »nagy percent bennük az ész«. Nyilván azt akarta mondani, hogy a szándékosság, az elvi következetesség, a stílus tartása. Ha csakugyan erre gondolt, igaza volt; de a szavait én csak késôbb értettem, értelmeztem 31. Szabó Lôrinc: Kisnapló, i. k. 222.

32. Móricz Zsigmond: Babits Mihállyal a Garda tón. 1913. július 12–18. Kelet Népe, 1941. augusztus 15.

1–6. Kötetben: uô: Irodalomról, mûvészetrôl. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1959. 2. köt. 442–459.

33. Lásd: Szabó Lôrinc Füzetek 6. Szabó Lôrinc könyvtára II. Külföldi szerzôk mûvei. Forgács Anita adatbázisát kiegészítette, jegyzetekkel ellátta, a katalógust szerkesztette és a bevezetôt írta Buda Attila.

A Miskolci Egyetem Szabó Lôrinc Kutatóhelyének sorozata. 2468. tétel: Goethe, [Johann Wolfgang von] – –s Werke. (Hrsg.: Karl Heinemann, 1–14. Bd.) Leipzig, (Meyers Klassiker-Ausgaben). Bejegyzés: „Szabó Lôrincnek sírig – emlékül 1920”.

34. Szabó Lôrinc: Móricz – Mikes. In: Napló, levelek, cikkek, i. k. 59–60; Szabó Lôrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, a szöveggondozást végezte, a jegyzeteket készítette és az utószót írta Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003. 607–908.

35. Szabó Lôrinc Fény, fény, fény címû kötete 1925 végén jelent meg, 1926-os dátummal.

Kabdebó Lóránt

10

így; ekkor még inkább úgy gondoltam, hogy csak a gondolati elemek elleni szokott tiltakozás szól belôle.

– Olyan ésszel csinált dolgoknak hatnak – duplázott rá Móricz.

Nem értettem ôket.

– De hiszen ésszel, csak ésszel, semmit se lehet csinálni! Fél esztendeje egy sort sem írtam, pedig az eszem nyilván ugyanaz – jegyeztem meg kedvetlenül.

Zsiga bácsi Mikes dr.-hoz fordult: – Amikor Shakespeare szonettjeit fordította Lôrinc, akkor azt mondtam magamban: na, végre itt van egy ember, aki annyira uralkodik a formán, hogy teljesen ki tudja fejezni magát. Éreztem, hogy én bizony nem uralkodom a formán, és rettenetes vágy fogott el, hogy végre uralkodjam már, hiszen mindig ezt akartam, s íme mások is ezt várták tôlem.

Mikes folytatta: – Én nem tudom, mit becsülnek úgy azokon a szonetteken, egyik olyan, mint a másik. Amikor húszat megcsinált, úgy benne volt a formában, hogy végigrohant a többin. Nem is lehet ôket elolvasni.

– Nem is olvastam én belôlük többet, mint tízet, összevissza – vallotta meg Móricz.

Megint szégyelltem magamat: az én bûnöm, ha ilyenek azok a szonettek. Bár titokban el kellett ismernem, hogy részben igaza van a két »öregnek«.”36 De akkorra már megtanulta a hangot, ahogyan szólítsa a mestert. Az emlegetett szonettek dedikációja imigyen hangzik: „Zsiga bácsinak szeretettel Lôrinc 1922. II. 5”.37 Ez a dedikáció megfelel a Kisnapló nyegle bejegyzésére: a társaságban csak úgy feltûnô „Móricz Zsiga” alakja kifejlôdô kapcsolatukban átformálódott, viszonyuk kiegyensúlyozódott. És aztán, amikor egyenesbe jutott a költô, amikor már nemzedékének két nagy kritikus egyénisége, Halász Gábor és Németh László is visszaigazolta a Te meg a világgal kezdôdô költôi világot, akkor a kegyelemteljes fejbólintással a „másik mester” nyugtázza portré méretû kritikájában a felnôtt költô teljesítményét. Amit Rippl-Rónai portréja megelôlegezett, azt Móricz kritikája elfogadó gesztusával befejezi. Befogadtatott.38 *** Azt mondtam: a másik mester. És azt, hogy kapcsolatuk zavartalan volt. Mert kevesebb reflektorfény vetült együttesükre. Pedig végigéltek összetartozásuk során válságokat is. Mélységeseket, nem személyre, de alkotásmódra szólókat. A Vers és valóság vall egy ilyen drámai pillanatról a Gyengeség címû verssel kapcsolatban: „olyan vers, amely a tényhátteret nem jelzi, csak a belôle pezsdült és fakadt mozzanatokat és érzéseket. Akirôl szól, az azonban magára ismert a köztünk lefolyt jelenet és a három héttel késôbb megjelent vers elolvasása után. Móricz Zsigmond volt. Akkoriban nagyon bizalmas embere lettem, nagyon sokat beszélt Csibérôl és a házasságairól.[…] A szerkesztôségben szoktunk beszélgetni; zárás után pedig egy 36. Móricz – Mikes, i. h.

37. Kiss Ferenc könyvszakértô jóvoltából a szerzô tulajdonában.

38. Móricz Zsigmond: Szabó Lôrinc válogatott versei. Pesti Napló, 1934. február 25. 41. Kötetben uô: Irodalomról, mûvészetrôl 1-2 Szépirodalmi, Budapest, 1959. 2. 299–301.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

11

nappal elhagyott korcsmában a Népszínház és a Csokonai utca táján. Mihozzánk is rengetegszer eljárt a Volkmann utcába, és a feleségemmel szintén nagyon ôszintén beszélgetett. Ez a viszony és Zsiga bácsi akkori politikai felfogása és régi szeretetem iránta hatalmazott fel arra, hogy egyszer figyelmeztessem magyar nyelvi és stílusbeli hibákra, a túl gyors riportmunka kerülését ajánlván neki. Móricz Zsigmondnak ugyanis minden zsenialitása mellett néha slendrián a stílusa. Azonban nem értett meg, sôt szíven találtnak érezte magát, és igen keserûen kifakadt mint »legjobb barátja« ellen. A jelenet legfájdalmasabb része és az én gyors visszakozásom az Andrássy út és a Nagykörút sarkán zajlott le. Móricz azt mondta, hogy ô csak úgy tud stilizálni, »ahogy az ôsember fölkapott egy követ és leütött vele egy nyulat«. Én kíméletbôl azonnal mindent »elkenni« próbáltam, s megvolt a véleményem a lelke teherbíró képességérôl.”39 Mi mindent mondhatott ekkor? A háború után leírja véleményét Kodolányinak.

Valami ilyesmit mondhatott a szemébe is? „Hévízen keményen dolgoztam, a Racine Andromachéja elkészült. Sokszor eszembe jutott tegnap elôtt este, amikor színházban voltunk: az Uri muri-t néztük meg, elsô igazi színházasdink öt éve. Ha az a Zsiga bá’ úgy tudott volna drámát szerkeszteni, egyáltalán szerkeszteni, összefogni anyagot, keményre, robbanóra, csak indokolt szavakat venni be mindenüvé, s ezzel kivonatolni és sûríteni, s ha úgy tudott volna dialógust írni, ahogy ez a Racine! A darabot azonban így is kellemes volt látni meg hallani, a néhai figurákat, a töméntelen anekdotát, amely még akkor is élvezetes, ha gazság vagy legalább kópéság van mögötte, a sok nótát és az édes beszédet. Ezt a fejmosást akár nyugaton is elvállalnák… Szerkezetileg azonban legalább is petyhüdt a darab, hiába csordul az élettôl és vértôl: képzelj el egy szép bikát, amelyiknek »petyhüdt« a csontozata: olyan, mint egy gumiállat, amelybôl megy-megy kifelé folyton a szusz.”40 Hogyan is fogadhatta a mester tanítványának intelmeit? Majdnem tragédia következett: „Ezért hallgattam el a valósághátteret, amit azonban Móricz mégis megsejtett, hiszen azt kérdezte, akkor már csöndesen és megbékélten bólogatva, hogy »nem kettônkrôl szól az a vers?« Megvallottam neki az igazat. Változatlanul jóban maradtunk.”41 Végülis megszületett egy vers, amely barátok kiegyensúlyozott kapcsolatából meríthette erejét, ami pedig életre hívta: az erôpróba, amely a barátság alapképlete. Mint volt a szerelemben a Semmiért Egészen.

Gyengeség Csak egy kicsit voltam becsületes, csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,

csak egy kicsit próbáltam igazi szeretettel szólni, segíteni,

39. Szabó Lôrinc: Vers és valóság, i. k. 101.

40. Ne panaszold a magányodat! Kodolányi János levelezése Szabó Lôrinccel és Szabó Lôrincné Mikes Klárával 1948–1957. Sajtó alá rendezte, az elôszót írta és a jegyzeteket összeállította Horányi Károly.

Argumentum, Bp., 2002. 70. (29. sz. levél, Budapest, 1949. május 23). És ehhez kötôdik a szintén kétségeskedô, mégis el- és felismerô záradék a válaszlevélben: „Lôrinckém, ismerem az Uri-muri-t, a legelsô elôadásán még abban a formájában láttam a Vígszínházban, ahogyan a Nemzetiben adják, de a végét megváltoztatták, mert »a közönséget nagyon lehangolja«. Azután láttam megváltoztatott formájában is. A regényt sokkal jobbnak tartom a darabnál, Zsiga bácsi valóban nem tudott szerkeszteni.

Tulajdonképpen semmit sem tudott, a helyesírást sem tudta, a tájszólásokat sem, a nyelvtant sem, történelmet, filozófiát, lélektant, természettudományokat sem, az égvilágon semmit sem tudott – s mégis nagy író volt. Ezt faggyúzd meg.” (72. 30. sz. levél, Akarattya, 949, máj.25.)

41. Szabó Lôrinc: Vers és valóság, i. k. 101.A vers Az Est 1937. március 7. számában jelent meg.

Kabdebó Lóránt

12 csak ép elkezdtem, s máris visszavág s ellenem fordul a legjobb barát.

Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az ember erôs, az egyetlen igaz, ez az egyetlen, aki keresi és elbírja és hasznát is veszi, hasznát annak, amit mindenki tud s amit elrejt elôle a hazug.

Arra gondoltam, hogy hogy szeretem, hogy megtisztítom, megkétszerezem az erejét s még szebb lesz, még nagyobb, s arra, hogy ô maga kért, biztatott, ô akarta… És szólni kezdtem… És egyszerre kiderült a tévedés: kiderült, hogy itt is hazudni kell, hogy az igazat ô se bírja el,

és hogy az elszánt hízelgô, aki a háta mögött csak kineveti, az nemes neki, az bölcs, az barát, én meg irígy vagyok, vagy még kutyább, még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám, az árulóra, s látom, az agyán hogy ömlik el a fájó, megriadt, tiltakozó s gyanakvó indulat: – Mi lelt? Már te is?… – és szavain át szinte robban a sértett hiuság.

Borzadva nézek a szemébe, és mosolygok és dadogok: – Tévedés, félreértettél… És már hazudok, hazudok neki, csûrök-csavarok: mentek valamit, ôt és magamat és szégyenkezem mindkettônk miatt.

„Változatlanul jóban maradtunk” – ez a mondat jellemzi a „másik” mester és a költô viszonyát, ellentétben az „elsô mesteré”-vel, Babitscsal volt drámaian hullámzó kapcsolatával. Ha nem, hát nem: mester és tanítvány egyként tudomásul vette. A szó elhangzott, a vers megszületett, az író és a költô mentek tovább. Megismerték egymás iránti kritikájuk határait. De még ugyanebben az évben megszületik a vers epilógusa, ez már utóbb dedikációval: „Móricz Zsiga bácsival mentem a Rákóczi úton, a Nemzetivel szemközti oldalon a Nagykörúttól a Kiskörút felé. Útközben a halálról beszélgettünk, és én hôsködtem (ôt és magamat áltatva), hogy van bizonyos értelemben örökkévalóság. És akkor egy villamosmegállónyi távon át lelkesen, mint aki látomást lát, részleteztem neki a 2–3 mm-es búzaszem és a méteres kalász megnövését és összehúzódását.

Hazamenet a Volkmann u. 6. sz. alatti teleknek, ahol most egy kis magánkertészet van, a drótrácsán szulákokat láttam (vadhajnalkaféle fehér virágokat) már hervadozóban. Elnéztem ennek a szuláknak az elôrelátó gondosságát. A két élmény együtt váltotta ki belôlem estére a verset.”42

Ősöd és unokád Nézd, útra készül a kerti szulák! Észre se vettük, s ime, nyáron át apró batyukba kötözte magát.

Zöld cérna-teste egész sárga már, trombitáit nem nyitja napsugár, de ô nyugodt, mert tudja, mit csinál.

Zörgô batyukat tart öreg kezében, azok libegnek most az ôszi szélben, ahová felfutott, a keritésen.

Batyuk zörögnek fonnyadó kezében, négy mag minden batyu négy rekeszében, a test ott pusztulhat a keritésen.

42. Szabó Lôrinc: Vers és valóság, i. k. 112–113. A vers újságban még dedikáció nélkül jelent meg, a Pesti Napló 1937. szeptember 26-i számában.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc) Ô van a magban? Ki más volna?! Ô! Összezsugorodik s megint kinô, ahogy vezényli az örök idô.

13

Nézd, útra készül a piciny szulák…

Ember, ne félj, te vagy minden ôsöd és unokád!

Megfér a két vers egyazon kötetben, az 1938-as Harc az ünnepértben. Az egyik hátterérôl csak utóbb lebbenti le a költô a kegyes takarót, a másikat a kötetben büszkén – talán jóvátételként – „Móricz Zsigmondnak” ajánlja (utóbb: „Móricz Zsigmond emlékének”). És a következô évbôl az egyik legszebb dedikációt olvashatom, amellyel életemben találkoztam: „Szabó Lôrincnek a hûnek hiven Móricz Zs 1939” Az Életem regénye ajánlása hangzik így. Láthatta-e Szabó Lôrinc? Talán elfelejtette átadni a szerzô?

Tény az, hogy a Móricz-hagyatékból szerezte meg a kiváló könyvszakértô Kiss Ferenc, és juttatta el hozzám éppen most, a Móricz-évforduló évében.

Aztán 1942 újévének napján kerül a költô kezébe korai gyorsírásos jegyzete, mely arról a beszélgetésrôl szól, amely erôsen segíthette, hogy megtalálja saját útját a költô.

Fontosnak tartja, le is jegyzi, nemsokára bele is szövi nekrológjába is a jelenetet. De életében soha meg nem jelenteti, szöveggé nem formálja. Nem akar visszalôni. Maga a szöveg éli tovább tetszhalálát, míg a Napló, levelek, cikkek kötetbe, 1974-ben bele nem válogattam.43 *** Mi lehet a befogadás mértéke? A legkisebb élettények pontos számbavétele, és ezáltal – de csakis ezáltal – a nagy egészre való rálátás öröme.

Mert behajtotta ám Móricz azt, amit kiadott magából: kiszippantotta a barátság jogán. Idézzem a legkisebbet: „1919. március 16. vagy 17.”-én bejegyzi Szabó Lôrinc Kisnaplójába: „Móricz elkezdte új regényét a debreceni diákról”44 majd nemsokára, március 28-án leírja: „tegnap Móriczék meghívtak ebédre, ott volt Csathó Kálmán és Rippl-Rónai József. Móricznak mesélgettem egyet-mást debreceni diákkori emlékeimbôl regénye számára”.45 Nekrológjában Szabó Lôrinc ímigyen adja elô a jelenetet: „Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségizô diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelzô kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe.” Majd hozzáteszi: „Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyûjtötte a mézét, óriási összegezô volt.”46 Az emlékezés a Gyengeség címû verssel kapcsolatban, meg a nekrológ utóbb arról vall, hogy családilag is zavartalan barátság kötötte egymáshoz ôket. Hogy ennek a barátságnak milyen „közéleti” és „köznapi” vonzatai lehettek? A Gyengeségrôl beszélve ezt olvashattuk: „Ez a viszony és Zsiga bácsi akkori politikai felfogása és régi szeretetem iránta hatalmazott fel”47 – mondja. Mert a Vers és valóság szóbeli 43.

44.

45.

46.

47.

Szabó Lôrinc: Napló, levelek, cikkek, i. k. 59–60..

Szabó Lôrinc: Kisnapló, i. h. 243. A Légy jó mindhalálig c. regényt.

Szabó Lôrinc: Kisnapló, 246.

Szabó Lôrinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól, i. h. 307–308.

Szabó Lôrinc: Vers és valóság, i. k. 101.

14

Kabdebó Lóránt

alkotás, elbeszélés, amelyben nem egyszer nemcsak el-, de mellé is beszél. Értsék, ahogy akarják. Ha ezt a „politikai felfogás”-t pontosítaná a költô, mindkettejük helyzetét tisztábban láthatná utókoruk. Mi kapcsolhatta össze ôket, mennyire tartoztak együvé?

A családias viszony egyik fontos eseményérôl szintén nem tudunk meg többet: „meg kellene írni, mert remek történet az én túlvilági kalandom Kleopátra szellemével és Zsiga bácsi spiritizmusával!” Ennyi, ide vetve, „nem tartozik ide” bevezetéssel.48 Csak azért figyeltem fel erre a megjegyzésre, mert Szabó Lôrinc özvegye, Nagyklára mesélt nekem errôl, de ô is csak annyit mondott, hogy az óbudai jósnô kizavarta Szabó Lôrincet, mert megérezte, hogy van a társaságban egy ember, aki nem hisz ezekben a dolgokban. Pedig Kodolányi visszapillantása szerint drámaian élt Móriczban a Jankával, öngyilkos elsô feleségével való kapcsolattartás igénye; a függés az asszonytól nem szûnt meg párja halálával.

Szabó Lôrinc kíváncsibb lett volna erre a kapcsolat tartásra, Kodolányi, az Istenhívô, de az okkultizmussal nem kapcsolódó ember talán empatikusabb Móricz szenvedésével. De ekkor már a két prózaírót olyan személyes sérelem választotta el, hogy ezt még Szabó Lôrinc békítési kísérlete sem tudta meg nem történtté tenni. „Évekkel késôbb egy ifjúsági szervezet hajókirándulást rendezett, én is részt vettem feleségemmel, kislányommal, meg Szabó Lôrinc is a feleségével. Lôrinc, a nagy békéltetô, titkon úgy rendezte a dolgot, hogy Leányfalun […] kikötve, a társaság a partra vonult, hogy vendéglôkben eloszolva szórakozzék, szavalatokat, felolvasásokat hallgasson. Mikor a hajóhídon a partra igyekeztünk, egyszer csak látom, hogy Móricz Zsigmond jön felém fehér nyári nadrágban, fehér ingben, mosolyogva. Szabó Lôrinc volt mellette meg még egy-két barátunk, nem emlékszem már rájuk. Én feleségem karjára s botomra támaszkodva lépkedtem a deszkákon, ô egyenesen felém tartott, kezét kinyújtotta, szép feje ragyogott a napfényben. – Isten hozott, János, – mondta igen lágyan és kedvesen. Engem mintha villám sújtott volna: megálltam, mozdulni sem tudtam. Aztán megfordultam, s messze elkerülve ôt, egy part menti vendéglô felé indultam. Szívem megtelt keserûséggel. Azt a jelenetet láttam, amikor a választmányi szavazás után megállt az ajtóban, s kezet nyújtott. Ô, aki sikkasztással gyanusított, s titkos vizsgálatot rendelt el ellenem. […] ez a »harag« nem politikai nézeteltérésekbôl, nem világnézeti különbözésekbôl származott, mint addig is, azután is sok hasonló, kemény összekoccanás.”49 Maga Kodolányi, a konok személyes sértettség felvállalója értelmezi Szabó Lôrinc békítô gesztusát: „Pedig hátha Szabó Lôrincnek volt igaza? Hátha el kellett volna fogadnom a kezét? Hátha a leányfalui kedves tornácon ülve ismét ôszintén föltárta volna a lelkét, s megmagyarázta volna különös tetteinek okát? Hátha megértettem volna ôt egészen, s mellette állhattam volna nemcsak írásaimmal, hanem személyes barátságommal is?”50 Ezt írja majd meg az ötvenes években, de korábban a kettejüket elválasztó mélyebb ellentétre, és annak ellentettjére éppúgy rávillant egy Szabó Lôrinchez írott levélben: „Én nem szerettem ôt, szegényt, álnok volt és hazug, rosszindulatú és irigy, kegyetlen és alattomos – és mégis lenyûgözött, s akkor szerettem a legjobban, amikor haragban voltam vele. Sohasem felejtem el, mennyire elfacsarodott a szívem, amikor ott állt Leányfalun a hajóhídon, széles szalmakalap árnyékában, ingujjban, s zavart 48. Szabó Lôrinc: Vers és valóság, i. k. 101.

49. Kodolányi János: Egy marok föld Emlékeim Móricz Zsigmondról, i. h. 166–167., 180.

50. Kodolányi János: Egy marok föld Emlékeim Móricz Zsigmondról, i. h. 167.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

15

mosolygással, szégyenkezve, mint egy öreg gyermek, jött elénk. Most már mindegy. Jó világ volt, szép volt, gazdag volt!”51 A haragos mélység fölött ott élt mégis az összetartozást megértô emberi-írói kapcsolatmegérzés patetikussá emelkedô izzása.

Kodolányi nem mondja ki miért, de megérti Szabó Lôrinc igyekezetét. Mert a századuk talán legnehezebb éveiben sajnos személyes okokból kerülnek szembe mesterek és tanítványok. Mintha errôl szólna Szabó Lôrinc verses látomása, a Halott nép.52 Belôle idézek: a sarki telken tegnap kasza járt s a békétlenek közt békét csinált.

Békét és rendet. Hogy tomboltatok, barátaim, virágok és gyomok!

Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb, lóhere, pipacs, vadtorma, szulák, katáng és mályva, meg ti, többiek, akiket csak látásból ismerek, hogy pompáztatok, öldököltetek!

Tavasz óta, mint buja rengeteg, lángoltatok… Figyeltem napra-nap lassú és szívós harcaitokat, virágok harcát, vad testvérekét, egy teleknyi ôserdô életét!

Megérte? Kórók, hórihorgasok, kik nálam is nagyobbak voltatok, s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak, akiket most együtt aszal a nap, felelj, halott nép, szólj, szomoru rét, megért annyi kínt ez a buta vég?

Megérte? – A felelet elakad, csak a szivem hallja szavaimat, saját magammal beszélgetek… és megsímogatom a drótkeritést, megsímogatom, mintha tízezer kis halottól búcsúznék vele el. És megyek tovább. Isten veletek, hangya és veréb dúl most bennetek, harsog a víg, idegen csipogás…

A sírbeszédek fognak majd békét teremteni szétszakadt kapcsolatok után.

Kodolányi és Móricz, Szabó Lôrinc és Babits, Németh László és Babits. A baráti kibeszélés segíthetett volna mindnyájukon. A politikában is, de a legszemélyesebb magánéletükben is. Szabó Lôrinc saját fájdalmát érezve akart békíteni, és visszaszerezni másik mesterének, Móricznak is egy veleérzô baráti társat. Akivel talán sikeresebben mehetett volna az óbudai jósnôhöz.

De hát csak a megmaradt barát kíséri összeomló mesterét szellemezô kalandjára, marad az ô kíváncsisága, mely ki sem elégülhet, és segíteni sem tud ezen a veszélyes úton.

Persze többrôl volt szó ekkor is. És majd ezt követôen is, az ország kétféle megszállása alatt és után. Tudták, várták, félték együtt – sajnos: külön-külön – az eljövendôket. *** Kapcsolatuk? Talán a közös múlt? „Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz?” – emlékezik utolsó találkozásaik egyikére Szabó Lôrinc.53 51. Kodolányi János levelezése Szabó Lôrinccel és Szabó Lôrincné Mikes Klárával, i. k. 72.

52. Megjelent Az Est 1937. október 26-i számában.

53. Szabó Lôrinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól, i. h. 308.

16

Kabdebó Lóránt

A közelség fogékonyabbá tesz a kritikára, a távolság felnagyítja a távolra kényszerítettet. Móricz utolsó napjait Szabó Lôrinc inkább a Gyengeség szemszögébôl látja, debreceni útjukat ekként láttatja: „Délután ô elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerôen, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idô már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részébôl; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsôsorban ôt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen, a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népé-bôl. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idô elviselhetôvé tett: egy álló órán át tartott, és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ô is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvû lett, reggel visszautazott Budapestre.”54 Kodolányi a távolból igazítja el az ügyet: „Megkértem Simándy Pált, a debreceni Tiszántúl szerkesztôjét, közöljön terjedelmes, szép cikket Móricz debreceni tartózkodásáról”.55 És ô emlékezik meg a nagy író utolsó fellépésérôl is, a távolból tisztelgô fejmozdulatával: „A Sportcsarnokban rendezett ünnepi estre Móricz Zsigmondot is meghívtuk elôadónak. […] a legkiválóbb színészek pedig Ady Endre, Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila, Sinka István, Szabó Lôrinc jól megválogatott verseit szavalták. […] A roppant helyiséget zsúfolásig megtöltötte a közönség.

Szünet után elsônek én beszéltem. Mikor fölmentem a lépcsôn, s meghajoltam a tömeg elôtt, fölzúgott a taps, az éljenzés. Az erôs lámpák fényében, a tomboló hangzavarban szinte révülten álltam néhány percig. Majd a hangorkán elült, s ekkor éppen magam elôtt, az elsô sorban, megpillantottam Móricz Zsigmondot. Elszorult a szívem. Arca olyan volt, mint mikor Janka halála után találkoztam vele, de még sokkal morbidabb. Színe szürkés, vonásai bágyadtak, petyhüdtek, szép fejét úgy fogta körül lebegô fehér haja, mint ezüstkoszorú egy halotti maszkot. Régóta nem láttam ôt szemtôl szembe, s most, a szinte vakító fényben kísérteties, ijesztô, szívfacsaró és megrendítô volt. Megértettem, hogy Móricz Zsigmond távozóban van közülünk.

Mérhetetlen magány, sivár elhagyatottság, megrendítô üresség vette körül. Mintha sivatagban ült volna, nem egy hatalmas embertömeg kellôs közepén. És mintha a világ elmerült volna körülötte. Ez az óriási csarnok, az indulatok kavargása, a tapsvihar olyan messze volt tôle, mint akinek csak a teste ül itt, a lárvája, de a lelke már a semmiben bolyong. Ezt láttam, ezt értettem meg. S tisztelettel meghajoltam elôtte az emelvényen. A közönség feszülten figyelt, s mikor ezt látta, jégverésként harsant meg újra a taps. Ô meglepetve a szokatlan jelenettôl s a fölviharzó tapstól, mélyen bólintva fogadta a köszönést. Beszédem után ô következett.

Nehézkesen lépdelt föl az emelvény lépcsôin, két fiatalember ugrott nyomban, hogy támogassa. De nem volt rá szükség. Megállt az asztal elôtt, s ekkor olyan tomboló taps tört ki, amilyet még sohasem hallottam. Az emberek fölugorva helyükrôl, lázasan tapsoltak, éljeneztek percekig. Újabb s újabb tapsvihar támadt, nem akart vége szakadni. A lázas örömnek, a féktelen rajongásnak olyan példátlan vihara volt ez, a spontán és szenvedélyes indulatkitörésnek olyan forró gejzírje, amiben elmerült minden program, rendezés, idôbeosztás, minden ésszerûség. Móricz Zsigmond 54. Szabó Lôrinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól, i. h. 308.

55. Kodolányi János: Egy marok föld Emlékeim Móricz Zsigmondról, i. h. 181.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

17

megrendülten állt az emelvényen. Arca kipirult. Szeme a régi éles, zöldes fényben égett. A szeretet zuhataga olyan erôvel zúdult rá, hogy csaknem megtántorodott tôle.

Mindkét kezével az asztal szélét fogva állt, fejét lehajtotta. Végre leülhetett. Ekkor olyan csend lett a csarnokban, hogy a hangya lépéseit is hallani lehetett volna.

Sem pisszegés, sem köhécselés, sem duruzsolás nem volt hallható. De halkan, tisztán, csaknem gyermekesen megszólalt a felsôtisza-vidéki nyelv ôsi zenéje, ritmus és melódia csodálatos egységben fonódott össze, s a diftongusok alig érezhetô, bizserélô lágysága, hajladozása… Móricz Zsigmond beszélt. Olyan szépen, mint akkor, sohasem hallottam beszélni. Egy finom rajzot vagy novellafélét olvasott föl, s a tömeg úgy figyelte, hogy egyetlen árnyalatot se veszítsen el.”56 Szabó Lôrinc számára a napi melengetô barátság a halál pillanatában alakul át patetikus távolságtartássá, a fôhajtás méltóságává. Majd a szokatlan-patetikus Móricz Zsigmond a nekrológ utolsó szavában, nemcsak személyes okon, de egyetemes jelentôsége jogán „Zsiga bácsi”-vá nemesedik: „Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletbôl nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élôszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.”57 A nekrológok mindig túloznak, de Szabó Lôrinc sohasem torzította véleményét. Ezt is Móricztól tanulta. Visszagondol és már ebben a nekrológban alakítja a Tücsökzene kései versét is, melyben „sír s anyját temeti a költô”. A közelség távolító mozzanatait sem hagyhatja ki: „öregedô sóvárgása feléd; s hogy (hányszor) úntad!”

De a felütés már a távolságot igyekszik áthidalni, mintha Kodolányi fôhajtását olvasnánk: „Milyen életerô volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás!

Valahogy az egész országot magába gyûjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot”. Mintha megismerkedésük elsô napjának naplóbejegyzését folytatná. És mintha a fiatalkori figyelmeztetô figyelmességre gondolna a halál órájában, Móricz valahai figyelmeztetését és a nagy író kiteljesedésének példázatát összeolvassa: „Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe Faustjának toronyôrével: »Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörû volt!«”.58 1942. szeptember 6-án Szabó Lôrinc számára mindez még kiküzdendô, elérendô mérték volt. A Harc az ünnepért kötetben és utána megfogalmazott igény. A kétségbeesés ellenpontjának várása. Az ünnep reménye. Közösségi élményként szerette volna befogadni, de még személyes örömét is keserûvé alakítja a halállal való szembenézés tragikus helyzete. Meg kellett még szenvednie a feloldozásért. Ekkor még A hitetlen büntetését élte meg. Nem tudva, mennyi megpróbáltatás vár rá. Pedig ezt is Móricz sorsához tudta csak mérni. *** Az ostrom utáni megpróbáltatásokat, maga mentségét és maga értelmezését megörökítô 1945-ös Naplóját éppen mindkét mesterére, Babits és Móricz megalázására 56. Kodolányi János: Egy marok föld Emlékeim Móricz Zsigmondról, i. h. 186.

57. Búcsú Móricz Zsigmondtól, i. h. 309.

58. Szabó Lôrinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól, i. h. 302., 305.

18

Kabdebó Lóránt

való rájátszással kezdi. Megismerkedésük idejébe vezetve vissza elmélkedését: „Micsoda idegnyúzás volt, hogy Babitsot egy délután egy detektív kereste! Cédula az asztalán: »Holnap de. X órakor keressen fel, kihallgatás végett!« Aztán, úgy emlékszem, több zaklatás nem is volt, ilyenféle… De mennyien megmozdultak, mennyi ideig emlegettük ezt az embertelenséget!… S a Móricz Zsigmond esete is eszembe jut: valahányszor Leányfaluból hozott a hajó, Pest felé, mindig odanéztem a parti villára, amelynek elsô emeleti teraszán egy vagy két napig felügyelet alatt tartották… nem a teraszon, hanem bent, ô csak ki-kiállt oda, szellôzni, napozni…

Húsz-huszonöt év alatt se halványodott bennem ez az átvett sérelem, az ô sebének fájdalma: arra a villára úgy kellett föltekinteni, mint mondjuk a visegrádi romokra, csillagot kapott bennem, látnivaló lett! – És most itt vagyok én. Micsoda félreértés, micsoda sokéves üldözöttség, s milyen igaztalanul!”59 És micsoda megalázottság a Móricz halálévfordulóján való számûzött ténfergése, amikor barátai magukkal hozták a Kerepesi úti temetôbe: „Fotográfusok, mozisok elôl – oroszok is voltak – félrehúzódtam, az ünnepség elején nagyon keserû perceim is voltak, hiszen három éve én temettem Zsiga bácsit s Veres Péter akkor is beszélt... Rengeteg ismerôs volt; elôször »jelentem meg« nyilvánosan”.60 Védôbeszédében, az írói igazoláskor elmondta május 9-én, majd az újságírói vizsgálat idején elismételte szeptember 12-én ismét a mestereivel összekötô szenvedését, összekötötte a Centrál-beli ifjúságát az életét újraátélô életmeditációjának, a Tücsökzenének fogantatása és alakítása idején: „Az idén ünneplem, a terminus már elmúlt, írói munkásságom huszonöt éves jubileumát. Szépíró vagyok, az akarok lenni, a politika nem érdekel, normalizálódott viszonyok közt most már, negyvenhatodik évemben, a gyûjteményes eredeti verskötetem és világirodalmi antológiám után – azt hiszem – mint független költô is megélhetnék. Félremagyarázások és félreismerések történtek, ezeket ismételte a közhangulat, tévedésem semmi vagy nagyon-nagyon kevés. Vizsgálják meg szívükben és agyukban, mit ér, mit tud, mit jelent az igazi Szabó Lôrinc, mit gyûjtött egy negyedszázad alatt abba, amit ô maga aranymérlegének nevez. Emlékszem, a Kommün után milyen kimondhatatlan szakadék támadt köztem és a „hivatalos magyar élet” között, csak azért, mert mesteremet, Babits Mihályt meg akarták rendszabályozni és mert Móricz Zsigmondot két-három napra internálták Leányfalu mellett abban az erkélyes villában: húszhuszonöt év alatt sem halványodott bennem ez az átvett sérelem, az ô sebük fájdalma. Ez alatt a huszonöt év alatt én sem a »mának« dolgoztam, és nem »holnapnak«, hanem a »holnaputánnak«. Lelkem mélyén valami rettenetesen nagy jóvátételt várok. A magyar jelen és a magyar jövô olyan, hogy bizonyára egyetlen áldozatnak sem szabad fölöslegesen esnie. Gôg és henyeség volna a perújító utókorra apellálnom; én Önökhöz fordulok, és kérem: tegyék döntésükkel lehetôvé szabad írói munkásságomat, adják vissza a tollamat.”61 Hivatkozva a „holnapután”-ra, minden irodalom és mûvészet utókorára. Amikor a megítélés mértéke már csak a mû lesz, ami a „holnapután”-ban is érték marad.

Ahogy a Halott nép befejezésében Szabó Lôrinc is remélte: 59. Szabó Lôrinc: Napló. In: Bírákhoz és barátokhoz (Napló és védôbeszédek 1945-bôl). Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvetô, Bp., 1990. 7.

60. Szabó Lôrinc: Napló, i. k. 190.

61. Szabó Lôrinc: Bírákhoz és barátokhoz, i. k. 235.

A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lôrinc)

19

De, barátaim, lesz feltámadás, s helyettetek új harcba kezdenek a csonkok, magvak s néma gyökerek.

*** Mintha minden összejátszana, hogy az utókor elveszítse az „adatokat”. Melyek mélyen összekötötték a két embert. Annyira különböztek, hogy nem is kerestek közöttük összefüggéseket? Vagy a maga Szfinksz-szerûségével rejtegeti elôlünk a tényeket a múlt?

Egy tény: a költô útja poétikailag másfelé vezetett. Azokat, akik tematikájukban közelében jártak a móriczi mûnek, az idô másfajtaképpen mérlegeli. Szabó Lôrincnek éppen ezt a tematikai különbözést kellett kiküzdenie, hogy hitelesen válhasson tanítvánnyá. A maga – és a kortárs világirodalom – nyelvén. Furcsa módon a „két öreg”, Móricz és Mikes a maguk alig-megszólaló módján ezt az utat egyengették.

Móricz nem a saját megszólalási módjára akarta terelni a költôt, hanem abban segítette, hogy saját adottságai szerint a lehetô legsikerültebben alakítsa pályáját.

Találkozásuk véletlen volt, egymáshoz kötôdésük sorsszerû lett. A legfontosabb pillanatokban mondhattak egymásnak fontos dolgokat. Figyelmeztetéseket. És ezt utóbb vissza is tudták igazolni: láthatták, hogy a másik elgondolkozott a mondottakon.

Kapcsolatuk egy szép barátság példáját mutatja. „Adatait” érdemes elôvarázsolni.

20

Onder Csaba

Onder Csaba

Hangérien bjuti (szex, lektűr, irónia, avagy Móricz Zsigmond indulása) Elôször is egy történetet fogok elôadni (én mondom tehát, de nem én találom ki).

Móricz Zsigmond meglehetôsen kispolgári és prûd, feleségétôl igencsak tartó, az élet hétköznapi rendjét kedvelô, feltehetôen frusztrált ember volt. Például egészen el volt érzékenyülve attól, amikor 1909-ben elôször találkozott a nagy Ady Endrével a Bristol teraszán. Ady (a visszaemlékezô Móricz Zsigmond szerint) két kézzel fogta meg a kezét és „nagy dióbarna szemével, hálával és boldogsággal és szerelemmel beléolvadt…” nem tudni pontosan mibe is olvadt bele, mert itten három sejtelmes pont következik. Mindenesetre ez a jelenet, ahogyan Móricz fogalmaz, „egy király könyörgése volt”, azaz Ady nagy kutyaszemeibôl pontosan azt lehetett kiolvasni, hogy: „fogadj királyodnak szívedbe”. Eme megható, felemelô, minden utólagos iróniát nélkülözô jelenet csak a kezdete volt a két nagy magyar író kapcsolatának. Móricz Zsigmond eztán például mindent elkövetett, hogy meghívja magukhoz Ady Endrét, hogy mintegy, bemutassa, elhitesse otthon, hogy ô, Móricz Zsigmond igazából be lett avatva, hogy már nemcsak „csacska és pikáns” novellák fordításához ért, és nem csak kisebb nagyobb pénzeket tud keresni, hanem igazi író lett, akit Ady Endre is imád és szeret, és persze, aki le is vizitál náluk.

Ady felcipelése Janka asszonyhoz azért nem volt egyszerû. Móricz többször is kísérletet tett erre, de Ady a legképtelenebb idôpontokban mutatkozott részegnek.

Például délelôtt fél tizenkettôkor már több sörösüveg állt üresen az ágya mellett. „Nem hívtam meg – írja Móricz –, így nem lehetett megmutatni. Úgy megijedtem, hogy mikor elmentem tôle, mély bánatban és rémületben mentem, mentem s azt hittem, vége ennek a szegénynek… Nem is képzeltem, hogy szó szerint igazat írtam, mikor versei alapján azt írtam róla, hogy ’elissza elôlünk a borunkat’. Délelôtt fél tizenkettôkor”.

Móricz számára a valóság és fikció különös egybeeséseként maradhatott meg ez a jelenet, mély benyomást téve rá, hiszen csak hónapok múlva keresi fel ismét Ady Endrét, hogy felcipelje magukhoz, de ezúttal is hasztalan, mivel a Három hollóban a költô, újságírókból és kritikusokból álló slepjétôl körülvéve, ismételten részeg. Ady Endre és Móricz Zsigmond alig bimbózó, de máris hervadni látszó kapcsolatában szó szerint egy véletlen hoz meglepô fordulatot. „Egy délben – írja Móricz – véletlenül találkoztam vele valahol, s nagyon megörültem, egészséges volt és tiszta s kedves: rögtön kocsiba ültettem s vittem hozzánk s boldogan jött.” A magyar irodalomtörténet nagy véletlenjeinek egyike ez, jegyezzük meg: egyrészrôl egy konszolidált költô,

Hangérien bjuti

21

méghozzá Ady Endre látható, másrészrôl egy spontán, merészen és vakmerôen cselekvô férj, Móricz Zsigmond. A következmények azonban különös dolgokat tárhatnak fel: „A vizit fényesre sikerült – írja Móricz, de: –. Elfeledkeztem róla, hogy nálunk épen nagymosás volt, a feleségem fôzött a konyhán s lángvörös lett, amikor Adyval beállítottam. Babfôzelék volt ebédre benne fôtt disznóhússal, de rá való tekintettel rögtön hozatott borjúszeletet.

Miért nem ehetett Ady Endre disznóhúst?

Bevallom, fogalmam sincs. (Feltehetôen ehetett volna, ha nem lett volna belefôzve a babfôzelékbe, ami, ugye, nem éppen vendégmarasztaló étek.) Ami mégis igazából meglepô ebben a történetben, hogy ez a kérdés egyáltalán feltehetô. Feltehetô, mivel Móricz újraolvasása nem csak a Móricz-szövegek újraolvasását jelentheti, hanem mondjuk Móricz Virág Apám regényének újraolvasását is, amelyben, többek között, az iméntihez hasonló érdekes, kultuszformáló történeteket lelhetünk, és mindeközben igen meglepô, mondjuk úgy, gasztronómiai megfigyelésekre is szert tehetünk. Újraolvasni tehát érdekes lehet, még klasszikusokat is, mint Móricz Zsigmond (a továbbiakban Emzsé). Eközben nyilván lehetetlen úgy tenni, mintha nem történt volna semmi az elmúlt 125 vagy éppen 62 évben, mintha nem lenne egy megcsontosodott, helyenként és idônként átpolitizált értelmezôi hagyomány, a legendás kezdetek, a forradalmi szabadcsapatos népies magyarvalóság cucc, a Barbárok, Emzsé tömött bajusza, Nyilas Misi és a többiek. Szóval nem lehet naivan olvasni semmit, ami Emzsé és ami Emzséhez kapcsolódik, újraolvasni pedig pláne nem, de azt hiszem, ez nyilvánvaló is.

Az újraolvasás pozíciói Úgyhogy, a magam részérôl, meglehetôsen eltökélten és szisztematikusan láttam hozzá Emzsé újraolvasásához. Mindig is foglalkoztatott például az a probléma, hogyan is képes valaki gyors egymásutánban (szinte egy idôben és egyszerre, 1910– 1911) két olyan, egymástól (leginkább regénypoétikai szempontból) merôben eltérô regényt írni, mint a Sárarany, illetve mint Az Isten háta mögött. Késôbb (éppen az újraolvasás hatására) módosítanom kellett ezt a kérdést, amely valójában sokkal inkább a Móricz-filológia és a móriczi-regénykánon által hagyományozott kérdésként tûnt fel. Nos, amikor részben elôször és részben újraolvastam Emzsé elsô hat regényét (vagy inkább öt és felet – Sárarany, Harmatos rózsa, Galamb papné, Az isten háta mögött, Kerek Ferkó, Jószerencsét), szoros egymásutánban, keletkezésük rendjében (mintegy lineárisan), arra a vélekedésre jutottam, hogy az elôbb jelzett dichotómia meglehetôsen félrevezetô. Az újraolvasást követô kérdés valójában inkább így hangozhatna: hogyan lehetséges az, hogy egy író (történetesen tehát Emzsé) gyors egymásutánban (1910–1914) hat, egymástól (leginkább regénypoétikai, de színvonal tekintetében is) ennyire eltérô regényt írjon?

Nyilván többféle válasz is lehetséges. A Móricz-filológia kedvelt, a Móricz-olvasást mindmáig befolyásoló válasza (ami persze nem erre a kérdésre válaszol, de az elhallgatás is jellemzô lehet) így hangzik: „A falu megírása után a kisváros megírására vállalkozott Móricz Zsigmond.” Miért? Azért, írja Czine Mihály, Emzsé legismertebb

22

Onder Csaba

monográfusa, mert: „úgy érezte, hogy a magyar falu életénél is kibírhatatlanabb a magyar kisvárosé.” Azaz a pozitivista történeti elbeszélések számára a regények közötti eltérés a természetes fejlôdés, illetve az írói útkeresés eredménye. A tematikus különbségek a változó érdeklôdésbôl fakadnak, és minden regény tulajdonképpen egy-egy állomás az emelkedô (vagyis a parnasszusi magasságok és a hallhatatlanság) felé ívelô pályán. Vegyük észre azonban, hogy csak két regényrôl van szó, a két regényt ugyanakkor két másik regény választja el egymástól (a Harmatos rózsa, és a Galamb papné), amit két újabb követ (Kerek Ferkó, Jószerencsét) amelyekrôl aligalig olvashatunk valamit is.

Móricz Virág Apám regényének olvasása alapján a válasz szintén nagyon prózai és egyszerû: az eltérô, színvonalukban és elôadásukban hullámzó regények hátterében a pénzkeresés, illetve Emzsé felesége, Janka állt. Mert ugye az egykorú recepció sem tudott mit kezdeni azzal, hogy párhuzamosan olvashatta a Nyugatban megjelenô Sáraranyt, és az Életben folyamatosan közölt Harmatos rózsát. Egyrészrôl szokatlan parasztábrázolás, szociokulturális ideológia, realizmus és naturalizmus, férj-feleség drámai szituációi, a magyar irodalom legnagyobb és legbrutálisabb, a faji és társadalmi konvenciókat egyaránt eltörlô baszása, másrészrôl ostoba és naiv lányregény, szerelem, szenvelgés, happy end, plusz könnyed leszámolás Schopenhauerrel.

Valljuk be derekasan: Emzsé szeretett volna jól élni, és ezért írt, vagyis az írásból akart megélni, és ezért sokat, sokfélét, eltérô minôségben írt, és persze, mint hírlik, nem igazán volt rendben ez a házasság. Móricz Virág szerint gyakorlatilag minden regény egy-egy üzenet volt a hisztis és gyanakvó feleség számára. Emzsé kiszolgálta feleségét, Jankát, és kiszolgálta az olvasói elvárásokat is. Emzsé tehát mintha elkezdett volna lektûröket írni, mert hát meg kell élni valamibôl (nem lehet mindig remekmûveket teremni), és hát fontos a családi boldogság is. Eme életszerû és tetszetôs, a poétikai problémákat is sutba vágó elbeszélés azonban mintha nagyon is meggyökeresedett volna.

Például a ’90-es években a Móricz újraolvasásáért legtöbbet tevô Kulcsár Szabó Ernôt (Esterházyról most nem szólva) sem foglalkoztatja az ifjú Móricz vitatható és gyanús, a harcos és drámai és modern magyar parasztábrázolás paradigmáját éppen nem erôsítô szövegvilága. Kulcsár Szabó mintegy egyidejû kivételként tárgyalja Az Isten háta mögött címû regényt, valójában, paradox módon, éppen ezzel a kivételezéssel erôsítve tovább a diakrón szemléletû pozitivista Móricz-filológia által konstruált, kárhoztatható falu-város dichotómiát, és fedve el egyidejûleg a többi szöveget.

T. mint tézis & tárgyalás Nos, újraolvasva Móricz Zsigmond Összegyûjtött Mûveinek elsô kötetét, az imént jelzett differencia okára adandó válasz egyszerû lesz, és nem feltétlenül igaz. Az állítás tehát így hangzik: az elsô, 1910–1914 között írott regények többé-kevésbé a Bovaryné, pontosabban a Bovaryné-paradigma tematikus vagy narratológiai értelemben vett újraírásaként, egy nagy, a vidéki, hétköznapi magyar valóságot leíró elbeszélés önálló részeiként, megannyi kis kamaradarabként olvashatóak.

Más szóval: Emzsé hat, közel egyforma terjedelmû, de egymástól eltérô regényben írja szét a Bovarynét, a magyar valóságra alkalmazva lekicsinyíti és moderni-

Hangérien bjuti

23

zálja a 19. századi realista nagyepikát és naturalizmust. A regényvilágok hasonlósága, a választott alkotó elbeszélôi eljárások különbsége ellenére azonban látható: a hétköznapi, de fordulatos történetek látszólag mind az ún. „magyar valóság” különféle színterein játszódnak, a naturalista iskola életdarab technikáját követve.

A kijelentés védelmében szeretnék megfontolásra ajánlani két szempontot. Elôször is azt, hogy ez a paradigma valójában két dolgot jelöl nagyon határozottan: egyrészrôl a történetet elbeszéléssé alakító narratív stratégia azon sajátosságát, amely az elbeszélésforma személytelenségénél fogva fokozott együttmûködésre kényszeríti az olvasót, miközben azért a hagyományos, 19. századi epika viszonyulási formáit is megtartja (én-elbeszélés), másrészrôl a történet egyfajta specifikumát, amelyet a házasság, a vidéki erkölcsök és a hétköznapok alkotnak.

Nyilván ez egy eléggé tágas keret, mindazonáltal válasz lehet arra a problémára, hogyan is tudott ennyifélét, ilyen eltérô minôségben megírni Emzsé. A Bovarynéparadigma szétírásai valójában kísérletek annak megválaszolására, hogy: Milyenek is a vidéki erkölcsök? Hogyan is tudunk felülemelkedni a hétköznapok kisszerûségén?

Milyen is egy házasság? A szétírás poétikai és narratológiai szempontjai pedig ismerôsnek tûnnek, különösen a 19. századi nagyepika felôl olvasva.

A kísérlet így nem „lépcsôfokokat” mutat, hanem különféle variánsokat. Emzsé ehhez mindent felhasznál, amit a 19. század két legnagyobb hatású francia regényírójától, azaz Gustave Flauberttôl és Émile Zolátol tanult. Flaubertôl az iróniát és az elbizonytalanító elbeszélôi magatartást (ami aztán gyakorlatilag radikalizálódik – Emzsé egy idô után, különösen a Kerek Ferkóban, egyáltalán nem jelöli a tér/idô dimenzióinak váltását, akárcsak Gogol az Arabeszkekben, a beszélôi perspektívaváltásokról nem is szólva). Zolától a naturalista beállítódást tanulja el leginkább (Túri Dani, a falu bikája, nemi ösztöneitôl vezérelt figura, vérébôl az eltûnt idôk és a vadon szava szól). De eltanulja a naturalisztikus ábrázolást is! (A Sárarany egykor egyrészt ugye szokatlan parasztábrázolásával, pontosabban a választott tárgy szokatlan naturalista elôadásával tûnt ki.) Méghozzá alaposan és talán túlzóan is. Emzsé parasztjairól még Czine Mihály is elismerte, hogy azok a parasztok idônként mûparasztok, míg a regény brutális naturalizmusának – amelyrôl rövidesen részletesen is szólok – komolysága is elgondolkodtató. És ha már Zola (akit egyébként Emzsé állítólag nagyon nem szeretett): a magyar kisvilágok tematikus bemutatása igenis a balzaci, illetve zolai koncepcióra emlékeztet, csak itt nem egy egész társadalmat, nem egy családot, hanem párokat, férjeket és feleségeket láthatunk.

Az elsô regények egymáshoz való közelsége tehát szinte felfokozta azt a különbséget, amely a realista-naturalista regényvilág 19. századi hagyományát követô vagy éppen az egykorú romantikus lektûr, illetve a modern regény flaubert-i paradigmája között szövôdik. Mintha Móricz játszana a formákkal, gyúrja úgymond az anyagot, a magyar regény ilyen értelemben aligha létezô hagyományait próbálgatva. Az elsô regények magyarországi életdarabokat váltogatnak, más-más helyszíneket és társadalmi helyzeteket, mindhez egy–egy regénytípust és emberpárt rendelve. A Sárarany tipikus naturalista elbeszélés, néhány igazi drámai szituációval megtoldva, ami valóban a magyar falut mutatja, pontosabban a magyar nagygazdát, Túri Danit és feleségét. A Harmatos rózsa a falusi romantika lányregénye, a vidéki, zárkózott és nôgyûlölô uraság, Dávid Zsolt és a fiatal tanítónô szerelembe esésének megható története, némi Schopenhauer-ellenes felhanggal (a nô, mint eszes lény,

24

Onder Csaba

és mint harmatos rózsabimbó). A Galamb papné a magyar vidéki hisztérika ironikus melodrámája, leányos álmok, automobilok és (mint minden más esetben) gyermektelen házasság – a Bovaryné elsô fejezetének zseniális magyar adaptációja. Zádor Ica és Pap Énók történetének párregénye Az Isten háta mögött, a felvidéki kisváros házaspárjának, Veres Pál tanítónak és feleségének tragikomikus és ironikus elbeszélése, amely egyben a modern magyar próza paradigmatikus darabja is. A Kerek Ferkó a kunsági kisváros szatirikus és szürreális rajza, egy elôre bejelentett, de nem egyeztetett (így hát különös) házasság krónikája. Kerek Ferkó és Mari/Mary története a harmincas évek filmszüzséit idézi, nagyreményû, de unatkozó, vidéki mágnással, illetve a nagyvárosból hazatérô sznob és kékharisnya kisasszonnyal, félreértésekkel és happy enddel. Különösen a férfi-nô viszonyt nem házasságban mutató regényei alapján Emzsé remek lektûríró lehetett volna: biztosan vezetett történet, erôs karakterek, ismerôs és váratlan fordulatok, populáris és drámai megfelelô keveréke jellemzi, meg a mindent átható irónia. Ez az irónia az, amely ugyanakkor valósággal megmenti lektûrjeit és egyben elbizonytalanítja olvasóját is. Emzsénél ugyanis ez az irónia egészíti ki a Flaubert-tôl tanult szenvtelenséget, ez az irónia tüntetheti el idônként a jól ismert én-elbeszélôt, magára hagyva az olvasót a bizonytalanság állapotában, lektûr és szépirodalom között.

Demó A továbbiakban egy emlékezetes jelenetet szeretnék bemutatni a Sárarany címû regénybôl. Ez a jelenet egyszerre képes megmutatni azt, ahogyan a szex, vagyis a férfi–nô viszony szeretôi aspektusa, illetve a nemi gerjedelem, továbbá a lektûr és az irónia találkozhat a magyar vidéken. Émile Zola Állat az emberben címû regényében Jacques Lantier, vasutas, különösen vad, gyilkolási hajlamokat vesz észre magán, majd megerôszakolja és meggyilkolja Séverine-t, a feleségét. Zola óta a nemi aktus és a gyilkosság egyidejû, lehetôleg minél több személyen elkövetett bemutatása (a tökéletes kielégülés metaforájaként) kötelezô naturalista sablon. A Sárarany egy ismert jelenete a kielégülés eme naturalista sablonjának eltúlzásával hívja fel magára a figyelmet.

Túri Dani felkeresi a grófnôt, hogy szerzôdést kössön vele. Egy alkuról van szó, Túri Dani alá fog írni egy szerzôdést, egy elé helyezett papírt (a kurzivált részek tôlem vannak – O. Cs.). „A grófnô felsóhajtott: másképp remélte ezt a jelenetet!

Letette a papírt az asztalra, s rápillantott a férfi arcára. És megrémült.

A paraszt olyan szemmel nézett rá, irtóztatóbb nem lehetett a vérebé, a téli farkasé…

Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja? megérezte, egész testében érezte a megbôszült fenevadat.

Nem bírta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak. És ez fölemelte a karját, kinyújtotta, torkon ragadta ôt, a ruháját, s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.”

Hangérien bjuti

25

A magyar irodalom legbrutálisabb nemi aktusa ezt követôen valójában nem látható: amit láthatunk, azok csak a következmények (azaz a gyilkosság ábrázolható, a nemi aktus nem). A finom és törékeny, enyhén dekadens grófnôt Túri Dani vad öklelése valósággal szétrepeszti, lábfejét szinte letépi, úgy teszi magáévá, hogy az aktust követôen a grófnô gyakorlatilag elvérzik (fel sem merem tételezni, hogy a grófnô esetleg szûz lett volna, és attól vérzik), de mindettôl függetlenül jól érzi magát és feltehetôen boldogan hal meg: „Valami távoli dörrenésre, kettôs dörrenésre felpattantak a szempillái.

Végre öntudat verôdött az agyvelô belsejébe.

Nincs semmi fájdalma, de nem bírja megemelni a kezét… Lába lecsüng a díványról… jobb lába valahol messze lóg az ûrben, s nincs hatalom, hogy közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó, hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.

Aztán valami apró nesz, valami egyhangú, egyenletes nesz…

Csöpp, csöpp, csöpp.

Aztán sokáig, egy évezredig, két évezredig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud önmagáról.

Majd egész tisztán felvillan elôtte, hogy ô ruhátlanul hever a díványon.

Aztán mindent tud.

Elmered az arca, s elmosolyodik. Azt hiszi, elmosolyodott, pedig merev az arca…

Valami új nesz.

Csöpp, csöpp, csöpp.

Ez jó volt. Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt.

Istenem Uram…legyen áldott a te neved… nagyon jó így feküdni…Istenem, de jó…

Csöpp, csöpp, csöpp…”

Túri Dani kifelé menet mellesleg még a grófot is agyonveri, méghozzá úgy, hogy az egyébként tekintélyes testet két lábszáránál fogva megemeli és a kapuállványon szétloccsantja a fejét: „Arccal vágta le a testét és arccal gyúrta bele a hóba, és vasmarokkal szorította a torkát, és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergôdjön, kinyúljon. És irtózatosan rövid volt a közdelem.

[De még nincs vége, mert a gróf megmozdult.] És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai, és szabályosan kezdett sújtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapított fejre, és ütötte-vágta, és cafatokban verte le róla a húst, és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta, és amikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és úgy csapta a kapuállványhoz a fejét, hogy szétment és újra kanyarított a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kôfalat, mintha az volna az ôsi ellenség, amit egy hitvány húsostorral, nyavalyás szétfolyó húsoszloppal kellett volna szétvernie.”

Ezt követôen az éppen arra járó, ôt követô Takács Gyurit nemes egyszerûséggel kivégzi (gerincszakadás), mi több, találomra a levegôbe lô a sörétes/golyós puskával, egy éppen ott elröppenô ártatlan varjút találva így el, ami pukkanva megy szét a levegôben:

26

Onder Csaba

„És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.

Lôtt.

S a boldogtalan, kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassítva a messzesüvöltô golyót puha akadállyal. És újra lôtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lônie még valamit, valami életet kellett még elpusztítania.

S egy lassú keringéssel arra szálló fekete varjú pukkanva ment szét a levegôben.

A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.”

Amire felhívnám a figyelmet, az elsô jelenet pikantériája: nem pusztán egy férfi és egy nô közötti nemi aktusról van szó, hanem egy paraszt és egy grófnô közötti aktusról, ami már önmagában is kirívó és megbotránkoztató lehet. A folytatás se különb, mivel a jelenetek drámaiak és hatásvadászok. Az egy idôben zajló cselekmények, illetve az elhallgatás–megmutatás–késleltetés alakzatai mind-mind a feszültség növeléséhez járulnak hozzá, arról nem is szólva, hogy a nemi aktust erôszakos gyilkolási sorozat követi. Pazarul megkomponált jelenetsor, a grófnôvel az elején és a levegôben szétpukkanó varjúval a végén. Mindez persze másra is ráirányíthatja a figyelmet. A grófnô élvez, csepeg, de feltehetôen boldogan hal meg, az igen testes gróf megemelése, és két lábszáránál fogva való csapdosása már-már víziószerû. A varjú pedig a nemi és faji determinációval szemben álló, mindezzel tehetetlen véletlenszerûség áldozata. Az itt bemutatott túlzások tehetik lehetôvé azt az ironikus olvasást, amely hagyományosan inkább Az Isten háta mögött címû regényhez, semmint a Sáraranyhoz volna köthetô.

Zárlat Sam Mendes filmje, az Amerikai szépség egy vidéki kisvárosban játszódik, és nagyjából arról szól, hogyan is tehetnénk rendbe az életünket akkor, amikor a kisszerûség és a hétköznapiság már szinte teljesen maga alá gyûrt bennünket. Az Amerikai szépség az amerikai rögvalóságot mutatja, az amerikai álom valóságát, sokoldalú narrációs technikával, az igazi dráma és a populáris között ironikusan egyensúlyozva.

Az amerikai szépség egyszerre elvont és konkrét jelentésû. Egyszerre lehet egy rózsafajta neve, a Nabokovtól jól ismert nimfácska, akire Lester Burnham begerjed, de az amerikai szépség jelentheti az amerikai életet is, lehet a hétköznapok metaforája is, a mindennapi erkölcsöké, az erkölcsös életé.

Emzsé elsô regényeit olvasva Sam Mendes filmje jutott az eszembe. Az igényes lektûr, a magyar vidéki rögvalóság modern, ironikus, könnyed és egyszerre nehéz elbeszélése. Lester Burnham, akit nemi gerjedelme egy amerikai szépség iránt lázadásra késztet: beszól a fônökének és feladja az állását, megveszi élete kocsiját, kondizik és fut, sört iszik délelôtt a pamlagon és megpróbálja jobbá tenni az életét, és persze miután rájött élete értelmére, agyvelejét egy kínos félreértésnek köszönhetôen a szomszédja loccsantja ki a pedánsan takarított amerikai konyha fali csempéjére. Móricz Zsigmond indulása: vidéki erkölcsök, hat etûdben, tanulságok nélkül. Még ma is modern hangérien bjuti. Szórakoztató és szánalmas kísérletek arra, hogy ro-

Hangérien bjuti

27

mantikusok lehessünk, hogy megvalósíthassuk álmainkat: felülemelkedve a hétköznapiságon, elhagyva a kispolgári allûröket, és feltételek nélkül hívni meg Ady Endrét.

Felhasznált szövegek CZINE Mihály: Móricz Zsigmond, Bp., Gondolat, 1970.

ESTERHÁZY Péter. A kitömött hattyú, Bp., Magvetô, 1988.

KULCSÁR SZABÓ Ernô: Beszédaktus, szerepkör, irónia (Az Isten háta mögött mint elbeszélés) = Uô., Beszédmód és horizont – Formációk az irodalmi modernségben –, H. n., Argumentum, 1996. 157–185.

MARGÓCSY István: Kísérlet a narráció megújítására. Sárarany. = FENYÔ D. György (Szerk.), A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Könyvtár és katedra. A Magyartanárok Egyesülete konferenciái 1. H. n. Krónika Nova, 2001. 22–31.

MÓRICZ Zsigmond: Tragédia, Szegény emberek, Barbárok, Matúra Klasszikusok 11., Szerk., s. a. r., tanulmányok, CSÉVE Anna, Bp., Raabe Klett, 1999.

N. PÁL József: Mi fosztogat itt bennünket? Füstölgô meditáció a Móricz-felejtésrôl. = FENYÔ D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Könyvtár és katedra. A Magyartanárok Egyesülete konferenciái 1. H. n. Krónika Nova, 2001. 22–31., 250–261.

SZIRÁK Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtetô ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány mûvének újraolvasásához. = FENYÔ D. György (Szerk.), A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Könyvtár és katedra. A Magyartanárok Egyesülete konferenciái 1. H. n. Krónika Nova, 2001. 226–240.

Gustave FLAUBERT: Bovaryné, Ford. GYERGYAI Albert = Gustave Flaubert Mûvei, Elsô kötet, Bp., Európa, 1966. 157?494.

MÓRICZ Zsigmond: Sárarany = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 5–164.

MÓRICZ Zsigmond: Harmatos rózsa = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 165–305.

MÓRICZ Zsigmond: A galamb papné = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 307–414.

MÓRICZ Zsigmond: Az Isten háta mögött = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 415– 533.

MÓRICZ Zsigmond: Kerek Ferkó = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 535–697.

MÓRICZ Zsigmond: Jószerencsét = Móricz Zsigmond, Regények I. Bp., Szépirodalmi, 1975. 699–834.

MÓRICZ Virág: Apám regénye, H. n., Szépirodalmi, 1953. Émile ZOLA: Állat az emberben, Ford. ANTAL László, Bp., Európa, 1963.

28

Beke Judit

Beke Judit

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról) Alábbi sorok írójának különleges megtiszteltetést jelentett az a meghívás, amelyet a Nyíregyházi Fôiskola Irodalom Tanszékének rendezésében megtartott „Az újraolvasott Móricz” címû konferenciára kapott. Az irodalomelméleti és -történeti szakma jeles tudósainak sorában ugyanis egy gimnáziumi tanár mindig jogos elfogódottságot érez, és feltétlenül fel kell tennie a kérdést magának, hogy milyen pozícióban válhat hitelessé jelenléte egy ilyen szakmai összefüggésben. Jelen esetben a fenti problémára viszonylag egyszerûnek tûnik a válasz: a megszólaló egyfajta sajátos tanúskodás pozíciójában van, amennyiben a 2004 júniusában elhunyt Balassa Péter Móriczfelfogásáról referálhat, természetesen csupán egyfajta orális tradíció törékenységére és problematikusságára támaszkodva.

Balassa Pétert a kilencvenes évek második felében a Korona Kiadó kérte fel egy Móricz-monográfia megírására az azóta megszûnt Klasszikusaink címû sorozata számára. Ô nagy örömmel vállalta el a munkát, mert – amint szóban többször kifejtette – rendkívül fontos feladatnak tartotta azt, hogy egy hajdani, nagymértékben politikailag befolyásolt irodalmi kánon prefárációja miatt napjainkban perifériára szorult nagy író recepciója új lendületet vegyen. A kötet elôkészítô munkálatait éveken át végezte: újraolvasta a primér és szekundér irodalmat, és 1999. október 26. és 2000. május 2. között az ELTE–BTK Esztétika Tanszékén tizenkét, kilencven perces órából álló Móricz-szemináriumot tartott e témában.

Jelen sorok írója elôször diákként, azután számos tanárkollégájával együtt visszajáró hallgatóként összesen tíz évig vett részt Balassa Péter mûelemzô óráin, így módja volt messzirôl figyelemmel kísérni a Nádas-monográfia keletkezését. E tapasztalatok alapján meri állítani, hogy az adott kutatási téma szeminarizálása a kötet megszövegezése elôtti utolsó munkafázisnak tekinthetô. Balassa Péter számára rendkívül fontos volt az egyetemi órák közösségi jellegû szakmai diskurzusa, amelynek nyilvánossága elé, megvitatásra bocsátotta hipotéziseit. Az eleven recepciós gyakorlat variatív újraírásának eseményét mindig jelezte a megfelelô kötetekben.1 A halálos betegséggel versenyt futva gyakorlatilag az utolsó pillanatig dolgozott, hogy a lehetô legtöbb szöveget foglalhassa írásba, de sajnos, csak egy tanulmány és két 1. Vö. a Nádas-monográfia hivatkozását a vonatkozó Nádas-szeminárium értelmezôi közösségére vagy az Üvegezés címû kötet megszerkesztését azokból a szemináriumi dolgozatokból, amelyeket az általa vezetett, Márton László Átkelés az üvegen címû regényét elemzô óra hallgatói írtak

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

29

esszé megalkotására volt módja: Miért a zsoltár?2 Hiba, lehetôségek,3 ( old.); Leonóra papírjai (p old.).4 Ez utóbbi írás tanúsága szerint az utolsó följegyzés dátuma 2003. június 25. – öt nappal késôbb meghalt.

Jelen beszámoló arra tenne kísérletet, hogy elsôsorban a szemináriumi órajegyzetek (és a fenti, publikált szövegek) alapján röviden összefoglalja azokat a fôbb gondolatmeneteket, amelyeket Balassa Péter különösen hangsúlyozott a Móriczelemzések kapcsán. Mint minden visszaemlékezésnek, termeszétesen jelen megnyilvánulásnak is rendkívül problematikus a pozíciója: a szavak emlékezet és felejtés, a hajdani események rekonstrukciójának és a megszólalások szerzôsége óhatatlan egybemosásának, valamint az azóta megtörténô „belsô továbbírásnak” határán próbálnak a lehetô leghûségesebb tanúvá válni.

Az órák anyagát a következô témák képezték: elméleti bevezetôként a realizmus fogalmának problematizálása Odo Marquard: A mûvészet mint antifikció címû írása kapcsán.5 Az alábbiakban a fentiek vázlatos összefoglalására történne kísérlet, az elméleti alapvetés és a regényelemzések tekintetében (az elbeszélések értelmezésekor ugyanis rendkívül hasonló gondolati konstrukciók sûrítésére került sor).

A realizmus fogalmáról A Móricz-életmû újraolvasásának lehetôsége és feladata a vizsgálandó életmûszegmens természetébôl adódóan sajátos irodalomtörténeti- és -elméleti kérdéseket vet föl, elsôsorban a realista kánon fogalmának és újraértelmezésének problémáit.

Ezt annál is inkább tudatosítani kell, mert az eddigi Móricz-szakirodalom, melynek sarkalatos értelmezési-argumentációs bázisa az úgynevezett realizmus fogalma, napjainkra gyakorlatilag teljesen irrelevánssá vált. Itt és most, a XXI. század elején úgy is föl lehet tenni a Móricz-(újra)olvasás egyik alapvetô kiindulási kérdését: mit lehet kezdeni a realizmus fogalmával oly sok minden után, ami (irodalom)tör– ténetünkben, történelmünkben megtörtént. Ezen problémakör elméleti-történeti összefüggéseit vizsgálja Odo Marquard: A mûvészet mint antifikció címû szövege is.

E tanulmány kiinduló hipotézise az, hogy amiképpen a fikcionalitás mindinkább bevonul a világba, azonképpen a mûvészet egyre erôteljesebben antifikcióként értelmezi önmagát, azaz a valóság menedékévé válik. A fikcionalitás tehát elsôsorban filozófiai problémaként jelenik meg, melyet Marquard elsôdlegesen a kanti als-ob fogalmi struktúra mentén vizsgál, vagyis azon kijelentés alapján, amely egyes, szükségszerûnek ítélt minôségek (pl. az ember és ember közötti szabad kommunikáció) fenntartása/fenntarthatósága érdekében bizonyos hipotézisek feltételezéseit (pl. Isten léte) evidenciának minôsít, logikai bizonyítás nélkül. Ez az eljárás azonnal fel is veti azt a kérdést, hogy a tanulmány – egyetlen rövid említéstôl eltekintve – miért 2. Az Árvácska újraolvasásához. In: Balassa Péter: Törésfolyamatok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2001. 29– 38.

3, Vendégszöveg a Bródy-díj 2000. évi átadása alkalmából, Jelenkor, XLIV./5. szám, 2001. május, 606–608.

4, Posthumus publikáció: Jelenkor, XLVI./12. szám, 2003. december, 1137–1149.

5. In: Pannonhalmi Szemle, 1998. VI/3. 83–100., az Árvácska (1940), Az Isten háta mögött (1911) és a Sárarany (1910) címû regények referátumok alapján való megvitatása, hasonlóképpen néhány elbeszélésé: Ebéd (1930), Tragédia (1909), Sustorgós,ropogós tafotában (1909), Szegény emberek (1916), A birkaitató válú (1915), Régi erkölcsök modern köntösben (1927).

30

Beke Judit

nem foglalkozik a platóni bölcselet elemzésével, hiszen a napnyugati metafizikai, hasító jellegû gondolkodásmód exponálását történetileg ehhez az oeuvre-höz kötjük.

Ezzel szemben a tanulmány hangsúlyozottan foglalkozik a páli teológia vonatkozó vetületével, mely a birtoklás fikcionalizálása mellett érvel (lKor 7,29). A világ elmúlásának tana és távlata evilág valóságosságának leértékelôdéséhez vezet. A világ eszkatologikus szemléletének összefüggésében a világ vége a realitás, és maga a világ válik fikcióvá. Ebbôl a látásmódból viszont rendkívül súlyos etikai-politikai-teológiai problémák adódhatnak, amennyiben lehetôséget ad arra, hogy az ember mintegy kivonuljon a létezésbôl, azaz semmit se csináljon, hanem a kegyelem mindenhatóságára várakozzék.

A világ eltörlésének horizontján viszont rendkívül súlyos félelmek is megjelennek, amelyek éppen a helyreállítás igényét generálják. Ebbôl a szempontból a filozófia értelmezheti úgy a világot, hogy ez az a közeg, amelyben egyrészt élünk, másrészt gondolkodunk. Ezen összefüggésbôl adódóan saját önfenntartásunk érdekében alapvetôen kétféle teoretikus túlélési stratégiát alakíthatunk ki: evilágot vagy mintegy örökkévalóvá vagy fikcióvá tesszük. Elôbbi eljárás szüli meg a cselekvô realizmus szemléleti és tevékenységi módozatait, utóbbi arra törekszik, hogy mire beteljesedik az eszkaton ideje, az már ne találjon semmi eltörölnivalót. A világ-rekonstrukciós elméleti attitûdbôl adódóan viszont a cselekvô realizmus fogalma is sajátos, relativizáló kontextusba kerül, amennyiben az azt álmodom, hogy nem álmodom” illúziójának minôsül. A realizmus tehát sohasem tud teljesen a realitásban egzisztálni, amennyiben saját fogalma is két világ tételezésének elméleti struktúrájából adódik, s így a filozófiai kérdésfelvetés mélyszerkezete valószínûsíthetôen inkább e világok radikális széthasadására vagy lehetséges átjárhatóságára vonatkozik. Mindenesetre filozófia- és regénytörténeti szempontból egyaránt elgondolkoztató, hogy az európai újkori-modern regény születésének egy olyan kitüntetett pillanatában, mint amilyen a Don Quijote keletkezése, egyértelmûen az álom és a képzelet problematikája van elôtérben.

Talán a fenti, vázlatos filozófiai kérdésfelvetésbôl is nyilvánvaló, hogy a realizmus mint teoretikus kategória rendkívül problematikusnak bizonyul. Tovább élezôdnek a fogalomhasználat tisztázatlanságából adódó súlyos elméleti és történeti önellentmondások, pontatlanságok és következetlenségek, ha a realista regény fogalma válik – akár érintôlegesen is – vizsgálat tárgyává. Ezt a kategóriát használta egyrészt a XIX. századi pozitivisztikus, másrészt a marxista, elsôsorban lukácsi irodalomtörténet-írás, mely tekinthetô a XIX. századi polgári kultúra egyik átmentési kísérletének is. A lukácsi kísérlet az európai regény mûfajtörténete egyik alapfeszültségének a novel mint valóságos és jelenkori történet és a barokk regény mint az arisztokrácia udvari kultúrája egyik reprezentatív megnyilvánulásának korrelációját tekinti. E kettôsség visszavezethet Marquard kérdésfelvetésének irodalomtörténeti továbbgondolásához, amennnyiben az általa játékba hozott XVIII. századi elméleti-történeti tradíció a regényt egyértelmûen olyan mûfajnak értelmezi, melynek elhatározott célja az antifikcóvá válás.

Másképpen megfogalmazva: a regény mûfaja rendkívül erôteljesen törekszik a tömegkultúra antifikciós elvárásainak beteljesítésére. Ebben az értelmezésben a realista regény a demokratikus tömegkultúra egyik elsô kánonképzési projektének tekinthetô. Ez az összefüggés viszont eddigi kérdésfelvetésünket mûvészetszociológiai

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

31

és -politikai kontextusba helyezi, azaz a realista kritikai attitûd születését a polgári szabadságküzdelmek, elsôsorban a nyilvánosság és a szólásszabadság emancipatorikus törekvéseinek horizontján értelmezi. Figyelemreméltó párhuzam kínálkozik e tekintetben a hajdani és a számunkra kortárs tömegkultúra szlogenjei között: mindkét korban a populáris mûvészet irányában a valós élet és a tipikus alakok és jellemek elvárása fogalmazódott meg – az az Isten nélküli, banalitásban egzisztáló világ, amely néhány száz évvel ezelôtt Balzac és Zola mûveiben jelent meg, napjainkban a hollywoodi kánon alakváltozatában manifesztálódik.

A realitásigény felszólításainak összefüggésében lehet beszélni az európai irodalomtörténetben a XVIII. század közepétôl a XIX. század végéig úgynevezett realista korszakról, melynek mozgásai elvezetnek a naturalista kánon megjelenéséhez. A naturalisták identifikációs harca irodalompolitikai küzdelemnek tekinthetô, amennyiben „iskolájuk” szemlélet- és alkotásmódja sem értelmezhetô az adott idôszak történelme alapvetô jelenségeinek, úgymint a szociáldemokráciának, az elsôsorban a proletariátus helyzetébôl adódó szociális kérdéseknek, a marxizmus megjelenésének összefüggése nélkül. E súlyos történelmi involváció következtében áll elô a XX. század elsô felében az a helyzet, amelyet a vasfüggönytôl keletre Lukács, nyugatra pedig Adorno egyaránt meglehetôsen apokaliptikusnak minôsít az esztétikum vonatkozásában. Ugyanis mindkettôjük szerint végveszélyben van a mûvészet, amennyiben autonómiáját egyrészt a pártpolitikai diktátumok, másrészt a fogyasztói társadalom konzum-stratégiái emésztik fel.

A fentiek nyomán a realizmus fogalma újabb összefüggésben, nevezetesen a befogadói attitûd oldaláról is vizsgálható. Ebben az értelemben az úgynevezett realizmus nagymértékben teszi lehetôvé a passzív befogadást, amennyiben a korabeli polgár szappanopera-igényét elégítette ki. Hasonlóképpen az író oldaláról e fogalom értelmezhetô a piaci helyzet, a terjesztés, példányszám, szerzôi jog... kategóriáinak vonatkozásában. Mindebbôl elméletileg levonható az a konzekvencia, hogy mindazt, amit a realizmusról – szakmán kívül és belül – hisznek és elvárnak, szigorúan meg kell különböztetni és el kell választani egy adott és vizsgálat tárgyát képezô regény valóságától.

Az eddig átgondoltak alapján a novel és fiction szétválasztása tekinthetô szociológiai, politikai, kultúrtörténeti okokból következô mesterséges, mondvacsinált és merev szembehelyezésnek. Ennek bizonyságaképpen álljon itt most egy improvizált katalógus azokról a szerzôkrôl/életmûvekrôl, amelyeket valamilyen szempontból realistának minôsített a szakma és a közönség közbeszéde: Balzac, Stendhal, Flaubert, Storm, Fontane, Kemény, Eötvös, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Brontë, Austen, Jósika, Kármán, Krúdy, Mikszáth, Móricz, a XIX. század végének novellistái, Déry, Karinthy, Cervantes, Madame de Lafayette, valamint Goethétôl a Wilhelm Meister...

E heterogén és önkényes felsorolásból is kitûnik, hogy a kánonképzôdésnek semmi köze a szövegekhez. A realizmus tehát soha nem volt önmaga, valamilyen, a korra jellemzô specialitással rendelkezett, amelynek használata a modernség bizonyos szükségleteit fejezte ki.

Visszatérve e gondolatmenet marquardi eredetvidékéhez, azt mondhatjuk, hogy a realizmus-probléma bölcseleti megalapozásának íve a páli „etsi mundus non daretur” („mintha a világ nem adódna/létezne”) eszkatologikus tanácsától a modernitás etsi deus non daretur” (mintha isten nem adódna/létezne) természetjogi

32

Beke Judit

hipotéziséig feszül. A világ Isten általi eltörlésének tanítása az autonóm individualitás összefüggésében nárcisztikus traumának bizonyul, melynek következtében a valóság-értelmezés mindinkább fikcionalizálódik. Kantnak az a feltételezése, hogy mindaz, amit valóságosnak nevezünk, lehet, hogy csak álmodás, az a hagyomány, hogy Descartes megálmodja módszerét, mintha Shakespeare Hamletjének lét- és ismeretelméleti kételyeit visszhangozná. A filozófiai kérdésfelvetés tehát már nem álom és valóság mibenlétére, hanem e jelenségek megkülönböztetésére vonatkozik.

A fikció, úgymint mûvészet és az antifikció, úgymint valóság egyre intenzívebben egymásra és egymásba íródnak. Amennyiben a valóság kontingenciájának fokozódó reflexiója miatt mindinkább fikciónak minôsül, úgy fikcióvá válik e totalizáció jelensége is, s a fiktivitás kitüntetett közege, a mûvészet jelenik meg az egyedüli, igazán egzisztáló antifikció világaként.

Elöljáróban a szövegolvasáshoz A kortárs irodalomtudomány prózafelfogása új értelmezési stratégiákat javasol a szövegolvasáshoz, de a Móricz-corpus mintha ellenállna ezeknek az interpretációs eljárásmódoknak. Feltételezhetôen ez az (egyik) oka annak, hogy a Móricz-mûvek nem olvasottak széles körben, de ez az indoklás túlzottan leegyszerûsítené a fentemlített helyzet bonyolultságát. A kortárs kanonizációs törekvések arra irányulnak, hogy a hajdanában a hivatalos, szakmai figyelem peremére szorult/ szorított életmûvek, úgymint a Krúdy-, Márai és Kosztolányi-oeuvre kapják meg a hozzájuk méltó érdeklôdést, és az egykori, realista kánon preferáltja, Móricz, napjainkban gyakorlatilag a nagyközönség és a professzionális irodalmárok világában egyaránt periferiális helyzetbe került.

A hajdani Móricz-kanonizáció legfôbb motívumai a lukácsi esztétika kritikai realizmus-értelmezése, valamint a népi mozgalom szociális és etikai elvárásrendszerének affirmációja voltak. A hivatalos támogatottság ellenére azonban a centenáriumi évben egyértelmûen úgy tûnt, hogy Móricz az eleven recepciós mozgások számára meghalt. Ezt a helyzetet problematizálta Esterházy Péternek, a kortárs magyar posztmodern irodalom egyik „alapító atyjának” az a híres kijelentése, mely szerint Móricz esetében egy olyan, minden kétséget kizáróan nagy íróról van szó, akit nem olvasunk. Úgy tûnik tehát, hogy a Móricz-életmû olyan recepciós problémákat támaszt, amelyek túlmutatnak a hivatalos kanonizációs mozgások sokszor egyáltalán nem szakmai motívációi támogatottságának vagy azok megvonásának segédkonstrukcióin. Az olvasási/újraolvasási feszültségek értelmezéséhez tehát a minden bizonnyal legautentikusabb vizsgálati anyaghoz, azaz magukhoz a szövegekhez kell fordulni, hogy felfedezhetôkké váljanak azok a poétikai struktúrák, amelyek az értelmezô tevékenység elôtt oly nagy akadályt képeznek – valószínûleg radikális újszerûségük miatt. Az olvasásrecepciós tevékenységnek tehát elsôsorban a Móricz-mûvek mûvészi nyelvének feszültségeibôl kell táplálkoznia. A Móricz-rekanonizációhoz további, rendkívül hatékony segítséget nyújt a kortárs irodalmi szövegek által teremtett interpretációs közeg. Ebbôl a szempontból legjelentôsebbnek Tar Sándor munkássága tûnik, akinek prózamûvészete minden jel szerint a móriczi hagyomány megelevenítô

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

33

újraírásaként értelmezhetô. Ezt az összefüggést támasztják alá a mindkét életmûre jellemzô szociográfiai hangoltságnak és a riport-technika alkalmazásának – ez utóbbinak igen jelentôs tradíciója alakult ki a nyugatosok szakmai gyakorlatában – elidegenítô effektusai. Ennél is fontosabb azonban az a fajta mûvészi figyelem, amelyet mindkét alkotó tanúsít a szegények marginalizált világa iránt: mindkettôjük számára a szociális javaktól, valamint az identifikációtól és önreflexiótól való megfosztatottság a világ megértésének autentikus közegét jelenti.

A Móricz-életmû újraolvasásának legfôbb lehetôségét tehát nem a már Kemény Zsigmondnál is irrelevánsnak minôsülô – talán soha nem létezett – realista kánon fogalmának újraértelmezése jelentheti, hanem a mûvészi nyelvhasználatban létesülô többértelmû valóság elmélyült vizsgálata. Ez az olvasási opció úgy is értelmezhetô, hogy a XX. századi magyar próza korszakváltó jelentôségû nyelvi fordulata minden jel szerint a Krúdy-, Kosztolányi- és a Móricz-életmûhöz köthetô.

A Móricz-szövegek világában az autonóm individualitás megalkotódását, önmegalkotását gyakorlatilag ellehetetlenítô, általában reflektálatlan pszichés mozgások és megrázkódtatások személyiség elôtti és alatti jelenséghalmazai tárulnak fel, melyek következtében radikálisan megkérdôjelezôdnek a közösségmegújítás lehetôségei is. E mûvészi látásmód és affinitás sajátos hangoltsága természetszerûleg nem szakítható el a korabeli szociokulturális közeg nagy szellemi megrázkódtatásait jelentô iskolák és mozgalmak, úgymint a nietzschei filozófia, a darwinizmus, a determinizmus és a freudizmus hatásaitól. Ez utóbbi egyik nagy felismerése, nevezetesen az destruktívan pusztán önmagára csupaszodott ösztönén és az emberi önfenntartás érdekében nélkülözhetetlen szublimációs mozgások révén keletkezô kultúra feszültségébôl adódó „rossz közérzet” a Móricz-mûvek által feltárt pszichés és szociális poklok egyik legfôbb interpretációs lehetôsége.

A móriczi szövegalkotás egyik legradikálisabb tette a valóság és a nyelv közötti kapcsolat egzisztálásának megkérdôjelezése – és éppen ez az elemi erejû kétely bizonyul az oeuvre legfontosabb nyelvteremtô erejének. Ily módon ugyanis a nyelvi autenticitás lehetôsége a kommunikációs diszkurzus érvényesítésének terébe helyezôdik, abba a közegbe, amelyben azáltal, hogy a különféle beszédmódok kölcsönösen kétségbe vonják egymást, a mûvészi beszéd valósága mint interpretációk harca alkotódik és jelenik meg.

A fenti megállapítás bizonyítékainak tekinthetôk az egyes Móricz-mûvek vagy rendkívül erôsen reflektált, vagy az interpretatív tevékenység számára kiküszöbölhetetlenül odaértendô/odaérthetô intertextusai: például Az Isten háta mögött referenciája – szövegszerûen is jelezve – egy másik mûalkotásban, a Bovárynéban lelhetô fel; a Fáklya, a Sárarany és a Légy jó mindhalálig a Bildungsroman tradíciójának radikálisan megkérdôjelezett kontextusában olvashatók; a Rokonok teljes kudarcba fulladó karrier- és indivudualizációs történetként értelmezhetô; a Boldog ember a dialektusok rekontextualizálódásának kísérleteként közelíthetô meg; a Barbárokban a motívációk elrejtése, a szöveg szervezôdésének kihagyásos, ritmikus, zenei alakzatai a balladairodalom intertextusainak hatásait idézik meg és fel; a Fáklya, az Árvácska, a Hét krajcár és a Légy jó mindhalálig pedig sajátos, sokszor pervertált biblikus tradícióvonulatok parafrázisaiként (is) olvashatók.

A hátra- és körbemutatónak nevezhetô szellemi mozgásokkal együtt és ezek mellett, természetesen a Móricz-életmû hatástörténetében is számolni lehet az elôre,

34

Beke Judit

napjaink irodalmának irányára vonatkozó tendenciákkal. A már említett Tar-életmû mellett figyelemre méltó például az állatpéldázatok összefüggésében a Móricz-hatás szerepe Mészöly Miklós és Láng Zsolt prózamûvészetében. Feltétlenül rá kell mutatni arra az irodalomtörténeti jelenségre, hogy az a mód, ahogyan az Erdély-trilógia a történelmi regény hagyományát elbizonytalanítja, oly termékeny, hogy inspiráló ereje Márton László prózájában is kimutatható. A móriczi történelmi regény-felfogás minden jel szerint szakít a jókais tradícióval, amennyiben e mûvek nem valahol, hanem kizárólag szövegterekben játszódnak. Ez a szemléletmód a Kemény Zsigmondféle hagyományt eleveníti fel, olyannyira, hogy az említett mû akár a Rajongók újraírási kísérleteként is felfogható. Móricz történelmi regényeire a szaktudomány is reagált, amennyiben kifejtésre került e szövegek történeti és történelemfilozófiai olvashatóságának valószínûsíthetô tarthatatlansága, felmerült viszont annak az esélye, hogy a történettudomány egyes mûvei is inkább sajátos, már-már mûvészi narratívákként olvashatók – amint erre a XIX. századi német történetírás egyik nagyjának, Rankénak, leginkább fikciós szövegtestként értelmezhetô munkássága is például szolgál.

Mindezekkel együtt és ezek mellett a móriczi életmû értelmezésekor kitûntetett figyelmet érdemel az úgynevezett országismeret, vagyis az elmélyült munkával megszerzett, felhalmozott anyagismeret, amely a szöveg valóságszimulációs energiájának bázisát képezi. Az alkotói munka ezen éthoszának és páthoszának kiemelkedô mintáiként tarthatjuk számon Proust és Joyce alakjait, akiknek életmûve a kortárs irodalomelméleti vizsgálódások lehetôségeinek alapvetô kontextusát teremti meg.

Ebben a rendkívül komplex irodalomtörténeti- és elméleti összefüggésben képzik meg a Móricz-szövegek kultúra, ösztön és erkölcs egyenlôtlen küzdelmeinek szövegeseményeit a megalázottság és kiszolgáltatottság antropológiai összefüggésében. E mûvek nem alkotják meg semmiféle társadalmi utópia horizontját, hanem be- és megmutatják e világ és az emberi természet teljes megváltatlanságát, amely éppen ezen állapota miatt szorul a kegyelem hitére.

Árvácska (1940) Móricz a kisújszállási gimnáziumi tanulmányai után Debrecenben hallgatott teológiát, így bizonyos mûvei, például az Árvácska olvasásakor nem lehet eltekinteni egyfajta reflektáltan alkalmazott, protestáns kegyelemtani látásmód mint lehetséges szövegszervezô erô érvényesülésétôl. E kisprózai remekmû esetében a szöveg szerkezeti tagolása kikerülhetetlenné teszi a biblikus zsoltár-tradíciónak, azon belül is a panasz- és átokzsoltárok corpusának mint intertextusnak – legalábbis vázlatos – vizsgálatát, hiszen az Árvácskában a panasz és átok feszültsége, egymásba fordítása és egymásra utaltsága szövegalkotó nyelvi mozgásformákat képez.

Az átok, átkozódás az Árvácska számos szereplôjének szinte minden beszédmegnyilvánulását áthatja, így feltétlenül szükség van ezen archaikus-biblikus hagyomány fô jellemzôinek rövid felidézésére. Az átok az archaikus közösségekben védekezô eszköznek számít. Kiterjedhet a megátkozott teljes vagyonára és mindenféle jellegû emberi kapcsolatára. A megátkozottságot elsôdlegesen a közösségbôl való elûzetés eseménye manifesztálja. A Teremtés könyvében az emberiség története is

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

35

egy átokkal veszi kezdetét. Az átok gesztusa negatívba fordított nemzô aktusnak tekinthetô: a „semmisülj meg!” parancsa fogalmazódik meg benne és általa.

E kisregény 1940-ben íródott, mégis az úgynevezett szociográfiai irodalom elôtti mûalkotásnak tekinthetô, ugyanis nem a tényfeltárás revelatív erejére helyezôdik benne a hangsúly, hanem – a korabeli nyugatosokra is olyannyira jellemzô – tolsztojánus hevületre, melyen a szegénység látványa fölött érzett, megszállott és mániába forduló felháborodás intenzitását érthetjük. A mániákussá válás eseménye azonban természetszerûleg kijelzi a felháborodás alanya és tárgya közötti viszony (s ezen reláció felállításának) mély ambivalenciáját is, amennyiben a totálisan kiszolgáltatott szegénység elszenvedése egyszerre a legnagyobb erôszak az emberi méltóságon, és ugyanakkor a jogosan felháborodó számára az egyik legintenzívebb csábítás is a puszta animalitás örvényeinek mélységei felé.

A szegénység mint megátkozottság regénybeli bemutatásának kitüntetett mozzanata a mû végén megjelenített Karácsony este, mely a hatékony átok megszületésének ellen-ünnepévé válik. A Csöre szavára fellángoló tûzben egy elátkozott föld és világ semmisül meg – az apokaliptikus jelenet egy másik világ létesülésének imperatívuszát mutatja be: hiábavalóan. (Ennek az éppen semmisségében ítéletként fellobogó tûznek anticipációja az a parázzsal való megégetés, amellyel Csöre dinnyelopását büntetve mintegy állatként megbillogozzák ôt.)

A kisregény értékszerkezetét az enyém–tiéd viszonyok erôvonalai jelölik ki, mely összefüggések között Csöre az, aki a totális nincstelenség megbélyegzettségével szemben egyetlen jogos tulajdonának, az állami gondozottaknak kijáró ingnek puszta megnevezését állíthatja. Az ô léte az otthontalanság okán és jogán a puszta ekszszisztencia, a pôre kiállás a maradás és ôrzés létmódjába. Az ellene elkövetett pedofília bûntette – melynek tematizálása ezen Móricz-szöveg igazságigényének radikalitását is bizonyítja – e csupasz testi lét talán végsô, mintegy biologikus integritásának széttörését célozza. Ráadásul e törekvés a gyermekmegrontást úgy jeleníti meg mint ezen az elátkozott földön a gyengédség végsô, perverz menedékét.

A kisregény beszédmódjai a nyelv elôtti létezés struktúráit tárják fel, vagyis a puszta ösztönlétre-ítéltetettség állapota mint nyelvromlás képzôdik meg a szöveg mozgásaiban. Hasonló poétikai eljárások fedezhetôk fel a Barbárok esetében is, azzal az igen jelentôs módosítással, hogy ebben az elbeszélésben már-már a teljes némaság világa jelenik meg. Éppen ez, tudniillik a nyelv elôtti és alatti létezés szöveggé való megképzése teszi a Móricz-életmûvet paradigmaváltó jelentôségûvé az éppen a nyelvi reflektáltság cizellált mestermûveit megalkotó Kosztolányi- és Krúdy-oeuvre mellett.

A fenti megállapításhoz képest maga Móricz következetesen azt nyilatkozta, hogy megveti a szerkesztést, a kitalált mesékben való hitet, s a tervezetlen írásmód híve, hogy magát a természetet jelenítse meg. E mimetikus pátosz hozzátartozott a magukat a realista-naturalista kánon képviselôinek valló alkotók ars poeticájához, amelynek természetesen szinte semmi köze nincs a bármiféle mûvészi szöveg esztétikai létmódjához ontológiailag és antropológiailag kiküszöbölhetetlenül hozzátartozó megformáltság specifikumának. Bizonyságul következzék az alábbiakban a kisregény csupán néhány mozzanatának érintôleges értelmezése.

Az Árvácskában az emberi természet – mely a Sáraranyban univerzalizálódik és mítizálódik – mint irracionális kettôsségek által szabdalt szakadék jelenik meg (ld. pl. kedvesanyám és férje kölcsönösen függôségi viszonyát vagy Zsaba Mári hízelgô-

36

Beke Judit

gyûlölködô gesztusnyelvét). Ezen ambivalenciát a nézôpontváltások (pl. kedvesanyámé, Csöréé, az öregemberé ...) poétikai eljárásmódja is megjeleníti.

A mû nyitóképe a puszta végtelenségében megjelenô mezítelen kislány látványával a maga sajátos, már-már színpadszerû transzparenciájában mintegy lebontja a Petôfi-költészet egyik legemblematikusabb toposzát. A kisregény szövegegészének kontextusában a tér végtelenségének érzete relativizálódik, amennyiben a gaztettek helye mindig a megátkozottság fogságának, szûkösségének terepe – biblikus gondolkodás szerint maga Micraim, a szolgaság földje. A táj érzékletes stilizációjának eszközei a cölöpök is, amelyek mint geometrikus térformák a tiszántúli látványt olyan erejû vízióvá minôsítik át, melynek légköre megcsaphat minket az ötvenes-hatvanas évek magyar filmgyártásának egyes remekmûveibôl is, úgymint a Talpalatnyi földbôl és a Szegénylegényekbôl.

A kisregény indító látványának szcenikus transzparenciája egyébként a mû nagyszerkezete vonatkozásában is megjelenik, amennyiben a történet elkezdôdik a napfelkelte és befejezôdik az éjszaka archetipikus közegében. A kisregény elején megjelenô hajnalnak reggelbe való átfordulását a kislány életútjának vonatkozásában a mezítelenségbôl felöltözötté válás eseménye is kifejezi, amint a mezítelenség és az ôrzés összefüggéseinek motivikus párja a tehén és a tej összefüggései volnának – csakhogy Csöre nem bírja a tejet. Ebben a szolgaságként egzisztáló világban, ahol a gazdák is az átokvertség megváltatlan és megválthatatlan rabságának vannak alávetve, a kislány öntudatlan gesztusának, amellyel a gyermeki lét és a tej archaikus összefüggését utasítja vissza, roppant jelentôsége van.

Ugyancsak az archaikus létmód elementáris-primitív jellegét teszi érzékletessé az erôszak képeiben tobzódó átokszövegfolyam is, amelynek intenciója mintha az volna, hogy Csöre maradjon néma, éppen azért, mert az ô szavában az igazság van – mely nyelvfelfogás értelemszerûen úgyszintén csak egy archaikus világban tételezhetô.

A Móricz-életmûre oly jellemzô, érzékletes mocsok-tapasztalatok ebben a regényben különösen radikálisan kerülnek bemutatásra, kiragadott példaként elég talán a moslékkeverés és a gyereketetés egy mozgássorban való megjelenítéseire gondolni.

E primordiális világban egyébként a kapcsolatok legfôbb terepe az evés: ez a primitív én-érzékelés szinte egyetlen lehetôsége, a közösségi játék és büntetés legfôbb közege, a hatalmi viszonyok jelzôrendszere. Mindezekbôl fakadóan az étel egymás elôli elevése gyilkosság-értékûvé válik: az olvasó elôtt megjelenô effektív öléstörténetek is a megétetés formájában jelennek meg.

A nevek egyértelmûen beszélô nevek: Szennyesék, Verôék, melyek a kisregény mocsok- és erôszak-narratívái erôsítik. A kislánynak viszont gyakorlatilag nincsen neve, mely ôt mintegy a nemlétbe taszítja. A Csöre megszólítás leginkább madárcsalogató hangnak tûnik, amint ezt a gyerekkel kapcsolatba hozott számos madárképzetet felidézô kifejezés is felerôsíti: embercsirke madárhús, pesti csirke.

(Ezen legutóbbi megnevezés által mintegy fölvillan egy valószínûsíthetô extern utalás Móricz és az ô Csibéje kapcsolatára, s e finom allúzió mintha a középkori névtelen mesteremberek kézjegyének gesztusát idézné fel e szövegben).

Ebben a primitív világban Csöre létvesztettségre való ítéltségét az átnevezés (Dudáséknál Csöre, Szennyeséknél Pösze, a naccságánál Árvácska...) – József Attila öcsödi névvesztését is felidézô – eseményei is jelzik. Feltûnô ezen kívül még az oksági

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

37

összefüggések hiánya is: nem tudjuk, hogy Csöre miért irtózik a tejtôl, nem tudjuk, hogyan került kedvesanyámékhoz, nem tudjuk, kik voltak a szülei, pontosabban szólva, hogy ki volt az édesanyja – márpedig ha nincs anya, azaz a létezésnek nincs tükre, akkor nem tudunk semmit, akkor nincs se ego, se világ, akkor nincs semmi.

Ezt az irtózatos hiányt képzi meg Csöre és a tehén kapcsolata, mely mintegy az interperszonalitás üres helyére vonul be. Az a mozdulat viszont, amellyel a kislány ebben az archaikus világban a tejhez való archaikus kötôdést visszautasítja a szabadság gesztusaként értelmezhetô.

Az Árvácska világképe a létezést állapotszerûnek mutatja be: a világ sora ilyen, ez mindig így volt, van és lesz – ez a fatalizmus maga a megátkozottság. A móriczi mûvészi tett annyiban értelmezhetô egyfajta új felvilágosodás gesztusaként, amennyiben éppen ezt az elítéltetettséget teszi nyilvánossá. A mûvészi nyelv kommunikációs ereje elé viszont a nehézzé, kényelmetlenné megformált szövegvilág mintegy gátat emel, azaz a szöveg megalkotottságában megképzôdô elidegenítô technikák kreatívan megnehezítik az olvasási automatizmusokat, és az olvasót a szöveggel való intenzívebb és radikálisabb recepciós együttmozgásokra szólítják fel.

A kisregény világát történelem elôttinek minôsíti számos motívum, pl.: evés, disznók, állat- és emberszülések, verések, rothadás. Ezen alulstilizált testi világ nem a konvencionális értelemben vett archaikumot jeleníti meg, hiszen abban helye van a szakrum és a profanum szféráinak egyaránt, hanem a primitív animalitás létmódját.

Ez a mû mint panasz- és átokzsoltár a szakralitás elvesztését mondja el. Hangsúlyosak a mû Jób könyve-utalásai, úgymint a hamuba-ülés és a mezítelenség motívumszekvenciái. Ez utóbbiak a mindenbôl való kivetkôzés és kivetkôztetettség, az igazmondás és a puszta létezésnek való kitettség óriásmetaforáiként is értelmezhetôk.

A történetmondás paradox módon sokszor képzi meg a történetnélküliség semmijének pillanatait: amiképpen az öreg takácsmester biográfiáját megismerjük, úgy sejtjük meg azt is, hogy a regény bármely szereplôje hasonló narratívát mondhatna el. Három család vegetációja is megjelenik elôttünk, de semmiféle temporális ciklusosság sem tagolja az eseményeket, a létállapot statikusságát a puszta ismétlés szekvenciái teszik érzékletessé, így a megszólalások helyén tulajdonképpen egyfajta némaság van. Móricz megfogalmazása szerint az Árvácska mondatai úgy szállnak fel a valóságból, mint mocsárból a kénes gôz (ezen alkotói kép hatását tovább fokozza az a tény, hogy a kisregény helyszínéül szolgáló Alföld tarlói környezeti katasztrófa eredményeképpen keletkeztek, tudniillik a pusztító szikesedést a reformkori modernizációs kísérletek közé tartozó tiszai szabályozás okozta – mintha ez is az Árvácska világának a modernizáció általi humanizálhatatlanságát tenné ézékletessé).

A nyelvhasználatra az önreflexiós szintek hiányából adódó túlzsúfoltság, valamint az élôbeszédszerûség jellemzô, mely ebben a mûben elsôdlegesen mint szövegromlás jelenik meg. Ezen nyelvi eróziós folyamat részeként értelmezhetôk az olyan jelenségek, mint Csöre egyre súlyosbodó beszédromlása, s a pöszeség, káromkodás mint a beszédelôttiség jelenségeinek fokozódása. Éppen az talán az Árvácska interpretációs kérdései közül az egyik legfontosabb, hogy ez a kezdetlegesség, azaz a nyelv elôttiség és alattiság miért hoz létre mégis poétikailag releváns hatást? E nyilván rendkívül összetett probléma egyik lehetséges megközelítése valószínûleg az ismétlésre mint

38

Beke Judit

alapvetô poétikai mozgásra vonatkozik. A mûben mindig ugyanaz és mindig szörnyûség történik – gondoljunk például motivikus szinten a sebek szekvenciáira –, s ez a repetitivitás képzi meg az ôsi, primitív nyelvi szerkezetek egyszerre elemi és banális hatásmechanizmusát. Valószínûleg a primordialitásnak ez a szimultán megrázó és kínos mívolta volt az egyik oka annak a kritikai visszhangtalanságnak, amelyrôl Móricz panaszkodott az Árvácska megjelenése után. A vitathatatlan esztétikai minôség tudatából fakadó sértettség jogossága mellett viszont feltételezhetjük azt is, hogy az a hallgatás, amely e remekmûvet körülvette, értelmezhetô a mû természetének talán leginkább megfelelô reakcióként is: a primitív animalitás ezen mélységeire vonatkozóan ugyanis gyakorlatilag nem rendelkezünk szavakkal.

Mivel a végtelen repetitivitás létmódjában mindenki kizárólag csak szolgája lehet az eseményeknek, így a mûben nincs lehetôség semmiféle erkölcsi világ, bármiféle bûntudat, felelôs és felelôsség megjelenésére, felkutatására. Az értelmezés nehézségeit rendkívül csábító módon leegyszerûsítô eljárásként kínálkozik az az ötlet, hogy e riasztóan primitív világ mûvészi (re)prezentációjának erejét és kényszerét ahhoz az ideológiai narratívához kapcsoljuk, amely a magyar falu romlásának populista szlogenjében fogalmazódott meg – csakhogy ezeket a vészharangokat jóval késôbb, a téeszesítések után kezdték el kongatni. Az Árvácska esetében a létezés egészére vonatkozó depraváció okai nem a falusi létmód specifikumaiban keresendôk/ kereshetôk, hiszen ebben a világban a város ugyanúgy az elátkozottság földje, mint a vidék (vö. a valószínûsíthetôen városi, öngyilkos fiatal párhoz fûzôdô talányos történettel).

A kiûzetettség kontextusában különleges feszültséggel jelenik meg a húsvéti templomhoz kapcsolódó jelenetsor, mely az intelligibilis és a szenzuális világ benyomásait és érzékleteit foglalja össze mintegy kaotikus kavargásban, s melyben nem a feltámadott, hanem a mindenki által ki- és megvetett, agyonvert és -sebzett, halott, fiatal férfi testében jelenik meg a szegények Messiása mint az Úr szenvedô szolgája (vö. Deutero-Izajás vonatkozó szöveghelyeivel, az ún. Ebed Jahve-dalokkal, fôleg az Iz 53. részével).

E rövid, kvázi-szakrális epizód feszültségében viszont annál intenzívebben válik érzékelhetôvé az Árvácska világának az a konstitutív tényezôje, hogy itt a transzcendencia semmiféle formában sem egzisztál; ez az elsôsorban az evés, evésirigység, elevés, megmérgezés összefüggéseiben megjelenô puszta birtoklásvágy totális háborújának létmódja. Éppen ezért rendkívül nagy szerepe van a kisregényben a sokszor erôs hangeffektusokkal kísért állati létmód megjelenésének, az állathasonlítások és állatheccek kegyetlenségétôl kezdve (vö. e hagyomány utóéletét Mészöly Film címû mûvében) a Csöre és a tehén közötti, már-már az anyaság intimitását felidézô kapcsolat gazdagságáig, melynek következtében a kislány egyszeri biztonságés részvét-tapasztalata egy álombeli tejivás metaforaalkotásában jelenik meg.

Az evésnek ez a kitüntetett szerepe a mûben nég közelebb visz minket a vak és jelentés nélküli anyag létmódjához. Ezt a lehúzó hatást fokozza az evés effektjeivel természetszerûleg együtt jelentkezô primitív szexuális motivika, elsôsorban a karók és cölöpök (amelyekhez a tehenet kell kikötni!) formájában, amint ezt kedvesanyám egyetlen, puszta animalitásból fölfakadó együtt érzô gesztusa is bizonyítja. Csöre akkor részesül az asszonytól ebben az elemi erejû részvétben, amikor egy majdnem karóba húzás alkalmával kap súlyos sebet – a szöveg lehetôvé teszi, hogy az olvasó

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

39

arra gondolhasson, valószínûleg a már-már állatként egzisztáló nô deflorációs emlékei generálták váratlan érzelemkitörését. Mindennek pszichológiai rettenetét az is fokozza, hogy Csöre számos rezzenésébôl, gesztusából (például a takarítás szeretetébôl, öntudatlan évôdésekbôl) fölsejlik egy, a körülötte örvénylô iszonyatos indulatok által eleve halálra ítélt gazdag nôiség lehetôsége.

De amint a kislány nem érhet nôvé (vö.: ahol végre felöltöztetik, ott kerül minden eddiginél rosszabb helyre), úgy nem teszi lehetôvé az animalitásnak ez a puszta vegetativitása a verbális (ön)reflexió szférájának megjelenését sem: Csörében mindenki szavakkal gyilkolja azt, amire még alig van benne lehetôség; nem szólhat, tulajdonképpen nem is tanulhat meg beszélni, mert a körülötte élôk számára az igazságnak még a gondolata is halált jelent. Ebben a világban a szavak nem gondolatokból, hanem reflexbôl fakadnak, az igaz szó puszta fikciónak minôsül, ezáltal eleve eltörlôdik a szó általi teremtettség és teremtôdés kultúrájának még a puszta lehetôsége is. Hasonlóképpen: a mû végén fellobogó apokaliptikus erejû tûzvész katarzisa helyén nem teremtôdik új ég és új föld, hanem nem marad semmi. Mivel mindezek révén a biblikus világ- és személyértelmezés minimumára sincs esély, a szöveg egésze tekinthetô egyfajta negatív imának, mely a száraz beszámoló modalitásában fogalmazódik meg.

A puszta repetitivitás animális létmódjának, a „mindig így volt” irodalmi megjelenítésének az Árvácskáig nincs hagyománya a magyar prózairodalomban. E radikális újítás mellett azonban sokkal nyugtalanítóbb e kisregény olvastán támadt azon benyomás, pontosabban fogalmazva az olvasói tudatot ért azon sebesülés megrázkódtatása, hogy felébred a gyanú: egyáltalán nem biztos, hogy ez a világ már nincs, nem lehetséges...

Az Isten háta mögött (1911) Móricznak egy 1939. január 14-én készült följegyzése szerint Az Isten háta mögött címû regényében arról van szó, hogy az ember nem más, mint állat. A szerzôi intenció szerint tehát ez a mû nem foglalkozik az állatiság(unk) alól való felszabadulás lehetôségeivel, hanem csak” ezen anti-antropológia bemutatásával. E koncepciónak megfelelôen a szövegben nem képzôdik meg egy olyan világ, amelyben érzelmek és kapcsolatok jelen(hetné)nek meg, hanem ösztönkielégítési és -elfojtási mechanizmusok elvileg vég nélkül ismételhetô szériáiról olvashatunk.

A mû helyszíne, Ilosva, sajátos szociokulturális összefüggéseket exponál: a Tiszántúl mélyen kálvinista szemléletû világa jelenik meg, melynek érzületét a súlyos elfojtásokkal megterhelt, szekularizációt nem ismerô, ítéletközpontú vallásosság hatja át. A móriczi életmû látásmódjában a fentiek által kondicionált ön- és világérzékelés szembesül a (szociál)darwinizmus, determinizmus, valamint Nietzsche és Freud gondolatvilágával. A századforduló Nyugat-Európájának ez utóbbi katalógus által jelzett szellemi mozgásai egy személyes Istent feltételezô világrend összeomlására utalnak. E kulturális megrázkódtatás úgy is megfogalmazható, mint a mindenható ítélôbíró pozíciójába emelt apafigura radikális trónfosztása, melynek végrehajtását – paradox módon – a zsarnok hiányából fakadó frusztráció görcsössége követi.

40

Beke Judit

Móricz számára tehát adottnak tekinthetô egy olyan teológiai narratíva, mely szerint az ember bûnössége révén eleve ítélet alatt áll, azaz Isten színe-szeme elôl számûzött, nincs az Ô tekintete elôtt, az Örökkévaló háta mögött van. Az emberi lénynek ez a pozíciója elátkozottságként értelmezhetô, másképpen szólva: az kiûzetettség stigmája maga a büntetés. A megbélyegzés, a szabadulás lehetôségei nélküli fogság és ítélet viszont lázadást szül, melyben megnyílik a reflektálatlan animalitás örvénye: a puszta, ezért rossz elfojtásból a pôre koituszvágy tör elô, melynek szorításában, fogságában vergôdik Az Isten háta mögött összes, kivétel nélkül kisstílû figurája.

A kicsinység, hitványság, banalitás kategóriái viszont lehetôvé teszik a regény olvasatának a komikum irányába való kiterjesztését. Ezt a lehetôséget tovább erôsíti a mû reflektált intertextualizáltsága elsôsorban Flaubert Bovarynéja felé. Amennyiben pedig a Madame Bovary maga is egyfajta XIX. századi giccskultúrával áthatott Don Quijote-paródia, annyiban az Isten háta mögött a karikatúra karikatúrája, vagyis egyfajta, már-már a félelmetességig túlfeszített antidivinális komédia. E mû kétségbeesett és görcsös röhögése ugyanis azt a szakadékot nyitja meg, amely az emberi lény puszta kicsinysége távlattalanságának rettenete és a hülyék bírósági ítélet alól való mentesülésének evidenciája között tárul fel.

A Bovaryné és az Isten háta mögött bonyolult kapcsolata rávilágít a két szöveg közötti alapvetôen depravációs jellegû viszonyra. A Flaubert-mû világával legfeljebb az albíró figurája érintkezik, amennyiben ô a reflexió határán mozog, s elvágyódásának kilátástalansága öngyilkosságba torkollik – és/de az ô alakja sem írja fölül a mûben a kétségbeejtô banalitás általános érvényességét.

Emma Bovary önteremtési kísérletei saját kora giccskultúrájának másolatai, de az ô történetében a sznobizmusok és az álmodozások világának (a romantikában rejlô) viszonyítási pontjai még érzékelhetôek. Veresné esetében már nem kutatható fel az a mintakép, melynek a giccs vacak másolata. Az Isten háta mögött esetében a móriczi regénypoézis kizárólagosan hulladékból építkezik: a figurák közötti kommunikáció párbeszéd-paneltöredékekre épül, a kontaktus-kísérleteket a testi fogyatékosság generálja, a cselekményt a meg nem történt események szervezik. A kétségbeesés valós tettei (az albíró és a közjegyzôné valóban véghezvitt házasságtörése, az asszony meggyilkolása és a csábító” öngyilkossága) csak szóbeszéd tárgyai, nem válnak a szövegben érzékileg megtapasztalhatóvá, mintegy az olvasó háta mögött esnek meg.

Veresné házasságának üressége a szövegben az evés és az aranyfog motívumaiban, mintegy reflexiós szint nélkül képzôdik meg. A reflektálatlanság narratológiai megjelenítésének tekinthetô a szövegnek az a sajátossága is, hogy a Flaubert-i, regénytörténeti jelentôségû nézôponttechnikai poétika eljárásai helyett a Móricz-mû egy külsô narrátor egyenes beszédében szólal meg. A szereplôknél a szándékok és az önkifejezés közötti diszkrepancia önfelépítô és önlebontó struktúrákat generál, melyek a cselekményt sehonnan sehová nem vezérlik: Veresné seggreesésben végzôdô öngyilkossági kísérletének rettenetes komikuma a kései Móricz kultúrkritikájának kegyetlenségét jeleníti meg.

Ilosva tót világa intertextuális lehetôségeket hordoz a mikszáthi elbeszélések irányában is, de ebben az esetben a kisvárosi értelmiségnek semmiféle értékszféra sem tulajdonítható, a helyi, provinciális istenek nem emlékeztetnek senkire és

Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)

41

semmire, a tájnyelv használata nem válik humorforrássá. A butaság metafizikájának poézise szervezi a szöveget, mely az ítéletes beszédmódból való kitörés lehetetlenségérôl beszél. Ennek a világnak természetébôl adódóan nincs mód a bûnös megigazulására – még abban a rettenetes értelemben sem, amelyet a Luther-korabeli nyelvhasználat mutat be, amennyiben a Rechtwertigung kifejezést általában kivégzés értelemben használták.

A regény különösen fontos figurája Veres Laci, aki fôleg a gimnázium provinciális terrora áldozatának szerepébe kerülve Nyilas Misi egyik elôképének tekinthetô. Az ô diákélete a besúgásoktól fülledt légkörben kisstílû botrányoktól botrányokig zajlik, a tanulás tétje a karrierépítés és a szeretôfogás. A tanár-diák világ szerkezete a maga borzalmas kisszerûségében a regény ítéletes metafizikai világképének sûrítménye: a pedagógiai terror maga generálja a diáktanya animális rettenetét, a testiséghez való, bûntudatban megalapozott, keresztény-keresztyén viszony okozza a pszichoszexuális értelemben nem férfivá éréshez elvezetô libidinózus túlfûtöttséget Veres Laci még csak megszületni próbáló személyisége elvileg hordoz(hat)ná az Istentôl való számûzetés e büntetôtelepérôl való kiválás lehetôségét, melyet élhetetlenségének megnyilvánulásai és deflorációjának mint Paradicsom-vesztésnek megsiratása jelez. Csakhogy ez a mû a szabadulásnak semmiféle távlatát nem nyitja meg: a kamasz fiúban csupán az önpusztító egzaltáció vágya születhet meg .

Az Isten háta mögött sajátos helyet foglal el a Móricz-életmûben, amennyiben egy alapvetôen nem komikus alkatú gondolkodás- és beszédmód e szöveg esetében figyelemre méltó komikus érzékrôl tesz tanúbizonyságot. Azok az iszonyatos átkok és káromkodások, melyeket az Árvácskában az emberi lény önnön csupasz ösztönvilágába való bebörtönözöttségének rettenetes, pusztai látványa kelt, az ilosvai ostobaság világában a hörgésbe fulladó nevetés nyelvén szólalnak meg.

Sárarany (1910) E regény szemléletmódjában biologikum és osztályharc szorosan összefonódik, a korabeli szociáldarwinizmus struggle for life-felfogásának megfelelôen, noha Móricz nyilatkozataiban mindig határozottan tiltakozott az ellen, hogy ô bármiképpen is kötôdne ezen gondolkodásmód elméleti struktúráihoz.

A Sárarany fôhôse esetében egy mítikus erô – Don Juan mint természeti elementaritás – leépülésének lehetünk tanúi, hiszen valamely mítikus jelenség éppen gyengülésekor, azaz a reflexió távolságába kerülésekor válik verbalizálhatóvá.

Ezzel együtt a móriczi szöveg óriási – sokszor kudarcba fulladó – erôfeszítéseket tesz az animalitás azon rétegeinek (pl. a puszta testi megkívánás, az ölés mint megistenülésvágy, a pedofília és más szexuális perverziók) nyelvi eseménnyé való átváltoztatása és megmunkálása érdekében, amelyek irodalmi megjelenítésének a magyar próza történetében nincsenek poétikai konvenciói.

A Sárarany szövegvilágának mintha volna valamiféle görögös tradíciórétege, amennyiben (egyfajta gnosztikus hagyománynak megfelelôen) az istenség, pontosabban fogalmazva, az, aki/ami istenségként tételezôdik, mint démiurgosz jelenik meg benne, azaz nem a létezésben teremtô erôvel résztvevô alkotó(társ)ként, hanem a mûve sorsához immár viszonyulni képtelen, tehetetlen mesteremberként

42

Beke Judit

Ugyancsak fontos történeti tradícióként jelenik meg a regény világában a reformáció idejébôl eredeztethetô katolicizmus-ellenesség, mely eminens módon a feszületállítás mint bálványimádó gesztus elleni indulatként jelenik meg. E szerep-konstrukciókon túl viszont a mû nem beszél arról, hogy az Úr van-e vagy nincs, hiszen ez a kérdés egészen egyszerûen szólva irreleváns, amennyiben ebben a regényben Isten nem egzisztál. Ebbôl adódóan ezen mû létformájának egyetlen beszédmódja a káromlás, amely a beszédképtelenséget, a nyelvi depraváció feletti kétségbeesést manifesztálja.

Mivel a Sárarany szereplôi számára nem állnak rendelkezésre szavak, megnyilvánulásaik – a bármiféle transzcendencia hiányában – a másik emberre, a legfontosabb lét- és kapcsolati szférákra vonatkozó hörgésbe, azaz káromkodásba fulladnak.

E regény elbeszélôje mondatainak legfôbb modalitása a szenvedô individualitás undoráé. S ezen a ponton nem lehet eltekinteni az alkotás- és szociálpszichológia azon megfigyelésének tudatosításától, hogy a saját biologikus eredetvidékére homo novusként reflektáló, elsô generációs értelmiségi undora szokott a legelementárisabb lenni. Pokoli kínlódást eredményezô, rettenetes dráma kimenni az ólakból – de ha errôl a szenvedéstörténetrôl nem esik szó, akkor az autonóm individualitás egyik legfontosabb metapolitikai kérdése kerül az elfojtás veszélyébe, azaz ki- és áttöréssel fenyegethetnek az emberi tudattalan öndestrukciós vágyainak legsötétebb késztetései.

Zárszó helyett Balassa Péter a Móricz-szövegekkel való munka közben többször emlékeztetett arra a Nádas Péter által oly sokszor hangoztatott vádra, mely szerint a magyar széppróza még adós a nagykorúvá válással, hiszen hárít számos „kényes”, szenzuális problémával való szembesülést. Ez a megállapítás viszont sajátosan megkérdôjelezôdik, ha figyelembe vesszük a Móricz-életmûnek azt a – fentiekben vázolt – radikalitását, amellyel például a pedofília, homoszexualitás, gyilkos karakterû evésirigység, valamint a kannibalisztikus jellegû, saját animalitására csupaszodott, ön- és közveszélyes koituszvágy jelenségei felé fordul. Ha mindehhez még hozzávesszük az elsô generációs értelmiségivé válás rettenetes, elemi undortapasztalattal terhes traumáját, akkor talán érthetôvé válik Balassa Péter azon hipotézise, amely a Móricz-életmûben egyfajta új felvilágosodás szellemi mozdulatát vélte fölfedezni, értve ezen a fenti problémák átvilágításának kérlelhetetlen igényét.

Mindezek nyomán jelen sorok lejegyzôje a túlélôk reménytelenségével és bizonyosságával állíthatja: a számára alapvetô jelentôségû szakmai és pedagógiai minôség mércéjét és távlatát jelentô tanára – akárcsak az általa oly nagyra becsült és szeretett, óráin sokszor megidézett Bartók – teli bôrönddel távozott.

Balogh Béla

A történészkedő Móricz Zsigmond A „Magyarország vármegyéi és városai” nevet viselô társaság az 1896-os millenniumi zsongás egyik összetevôjeként, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társaság védnöksége alatt alakult meg. Célkitûzéseként az ország vármegyéi és városaira bontott monográfiák megírása és megjelentetése szerepelt. A Borovszky Samu történész irányítása alatt mûködô országos szervezôbizottságának védnöksége alatt, egy-egy kötet megírását helyi szerzôk végezték. A különbözô érdeklôdésû és tudományos felkészültségû vidéki alkotók által megfogalmazott részeredményeket Borovszky irányításával, a fôvárosban öntötték végleges formába. A Szatmár megyét és Szatmárnémeti városát tárgyaló közös kötet 1908-ban nyerte el végleges formáját. És ennek elkészültében, mint társszerkesztônek, az akkor már a fôvárosban élô Móricz Zsigmondnak is jelentôs érdemei voltak. A megyét érintô szöveg csiszolása mellett a kötet két fejezetét is ô írta meg.

A korábbi – 1903–1907 közötti – években végzett néprajzi és népdalgyûjtô munkája eredményeként, az elsô összegezô népköltészeti kötete már nyomdában volt.

Ennek ismeretében cseppet sem meglepô, hogy a monográfia „Szatmár vármegye népe” címet viselô fejezetének Móricz lett a szerzôje. Ez a 11 lapnyi terjedelmû anyag felépítése, adatgazdagsága és nyelvezete tekintetében a monográfia ma is legsikerültebb részét alkotja. De emellett a Nagybánya története és a 20. századba lépett város társadalmi és mûvelôdési életét bemutató fejezet is az ô munkájaként került a monográfiába. Ez a 25 lapnyi szöveg a ma élô helytörténész szemével elemezve azt bizonyítja, hogy Móricz a városról addig megjelent helytörténeti munkákat hangyaszorgalommal gyûjtötte össze, és a rendelkezésére álló anyagot hellyel-közzel helyesen értelmezve, sikeresen tett eleget feladatának.

Ennek ellenére, úgy vélem, nem vétkezem, amikor kijelentem: Móricz Zsigmond csupán szükségmegoldásként vállalta el a város történelmének megírását! Errôl ugyan, tudtommal, sehol sem írt, de az akkori körülményeket megismerve, gondolom, önök is egyetértenek majd.

Köztudott, hogy egy város történetének megírását csak elôtanulmányok alapján lehet elvégezni. Nagybánya esetében azonban Móricz idejében csupán morzsákkal rendelkeztek. A város neves történész fia, Schönherr Gyula már 1896 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja volt. Megtisztelô címét fôként forráskiadványai és Magyarország politikai és mûvelôdéstörténetének a 14–15. századhoz kapcsolódó munkálkodásáért kapta. A millennium közeledtével a középkori Nagybányára

44

Balogh Béla

vonatkozóan is néhány résztanulmányt megjelentetett, és a városi tanáccsal szerzôdést kötött egy kétkötetes történeti monográfia megírására. Más irányú elfoglaltságai mellett több mint 15 kötetre rúgó jegyzetanyagot készített, de a monográfia megírására már nem futotta idejébôl, majd 1906 után elhatalmasodó idegbetegsége miatt a munka befejezésére már nem volt ereje. A nagybányaiak szemében azonban továbbra is ô a város történésze, és ezért, amikor Borovszkyék, a város történelmének megírására szerkesztô társakat kerestek, nem volt, aki azt felvállalta volna.

Ebben a helyzetben a kötet fôszerkesztôje szükségmegoldás mellett döntött. Így cseppent bele Móricz Zsigmond a történészi feladatkörbe, így látott neki Nagybánya történetének a megírásához.

Amint már fennebb is jeleztem, a lehetôségekhez képest, a feladatot sikeresen oldotta meg. Helyesen járt el, amikor a város alapítását és a környék bányászatának kezdeteit, Schönherr résztanulmányaihoz hasonlóan, a fennmaradt okiratok alapján tárgyalta és nem esett alaptalan képzelgések útvesztôjébe. (Pedig az „amatör történésznek” sok csábításának kellett ellenállnia!) Móricz kiforrott gondolkodására és jó asszociáló-képességére utal például az alábbi tény: okiratilag bizonyítottan 1329-ben Asszonypatakának (Rivulus Dominarum) és Középhegynek (Mons Medius) közös bírájuk van, s e mellett okiratilag a közelben Zazarbánya néven 1327-ben egy másik telepet jelölnek. Móricz megállapítja: „ugyanegy kolónia jöhetett erre a vidékre s itt oszlottak külön csoportokra, aszerint, hol találtak gazdagabb, megmívelni való területet s rögtön három fô telepet alkottak.” Vagy az 1347-es Asszonypataka fejlôdése szempontjából alapvetô kiváltságlevél elemzése kapcsán leszögezi: „Legfeljebb ötven évet lehet számítani a városalapítási tervvel épült meg a bányatelep s nem véletlenül kerültek ide a német bányászok.” Szintén helyes az a megállapítása is, mely szerint a 14. században épült hatalmas, az ô szavával élve: „fejedelmi SzentIstván-templom” építésekor még jóval meghaladta a város pillanatnyi szükségletét, „ez inkább akaraterejének, vágyainak, ambíciójának volt látképe.”

A város több százados életének szinte valamennyi részletét illetôen, Móricz megállapításai a ma történésze elôtt is igazaknak és helyesen értelmezettnek látszanak.

Igaz, a következtetések helyenként csupán, mint megsejtések lebegnek, amelyek bizonyítását csak a monográfia megjelenését követô kutatások oldották meg. A Móricz által véglegesített várostörténelemnek van azonban egy-két olyan területe is, amelyek helyességét már Móricz idejében is többen kétségbe vonták.

Egy ilyen részletkérdés a magyar bányajog értelmezése. Móricz megállapítása szerint az országban és ezt követôen a nagybányai bányamedencében is csupán vagy kincstári, vagy városi bányászat létezett. Ebben a vonatkozásban bizonyára nem ismerte a más vonatkozásban és más munkája nyomán általa is felhasznált Wenczel Gusztávnak a bányajogról írt téziseit, amelyek az ércbányászatban a polgárok egyénileg szervezett és folytatott bányászatát is a fenti két tényezôvel egyenrangúnak tekintett. A hiba lényege itt abban rejlik, hogy a bányászatra és pénzverésre vonatkozó elôírásokat Móricz nem választotta szét. Ha ezt megtette volna, tisztán látta volna, hogy míg a bányakutatás és bányamûvelés elvileg az egyéni vállalkozókra is kiterjedt, addig a pénzverés csupán a királyt, illetve az erdélyi fejedelemség idején a fejedelmi kincstárt illette meg.

Móricz (is) helyesen állapítja meg, hogy a nagybányai középkori bányászat Mátyás király idejében érte el csúcspontját. Ezzel kapcsolatban azonban azt is leszöge-

A történészkedô Móricz Zsigmond

45

zi, hogy ezek az eredmények Mátyás kamaragrófjainak rablógazdálkodása nyomán jöttek létre. Az ebbe a témakörbe illeszkedô modernebb gazdaságtörténeti kutatások (mindenek elôtt a Paulinyi Oszkáré) az arany- és ezüstbányászat Mátyás király alatt elért eredményeit, szerves fejlôdés következményeiként értelmezik. A vidék bányászata és pénzverésének történetével kapcsolatban Móricz a 18. század második felének tárgyalásánál sem érezhette magát otthon magát, itt több kisebb-nagyobb tévedés is a számlájára írhatni. Ezek részletezése helyett azonban hasznosabbnak vélem, hogy a történészkedô Móricz Zsigmond történelemfilozófiájáról is szót ejtsek.

A szövegben ugyan tételesen sehol sem szerepel, de a sorok között ott búvik meg az a 20. század elsô felében több történész által is hangoztatott megfogalmazás, melyben Mátyás királyt és korát azzal vádolják, hogy a király és a körülötte élô országnagyok szem elôl tévesztették a török veszedelmet és az ország gazdasági és katonai erejét helytelen célok elérésére fordították. Móricz történelmi példaképe Mátyás apja, Hunyadi János, majd a 17. század erdélyi fejedelmei közül az országépítô Bethlen Gábor. Már ekkor, mind Hunyadi János, mind pedig Bethlen Gábor körét az okosan és józanul gondolkodó és országvezetô dicsfénye övezi, akiknek utódai csupán az elôdeik által kiharcolt és megdolgozott eredmények haszonélvezôi, részben elprédálói voltak.

Véleményem szerint, Móricz történelemfilozófiája már 1908-ban készen, kiforrottan áll elôttünk. Az elkövetkezô világháború és a nemzetet ért ez utáni sorscsapások már csak árnyaltak ezen. Nem érzem magam jogosultnak annak eldöntésére, hogy Móricz történelemfilozófiájának kialakulásában mennyi szerepe volt Nagybánya történelme megírásának. De az elemzések alapján vallom: Móricz ezen történészkedésének (is) szerepe volt abban, hogy az erdélyi fejedelemség koráról írott regénytrilógiáját megalkotta.

Zsoldos Barnabás

Móricz hangja a nyíregyházi stúdióban A cím csak félig igaz, mert nemcsak a hangja van jelen a stúdióban, hanem a szelleme, szellemisége is. Állítom és írom mindezt annak az ismeretnek a birtokában, hogy 1975-tôl életem ehhez a szellemi mûhelyhez kötôdik és tudom voltak kollégák – Barkóczi János sajnos már nem él, Antall István és Ágoston István – és a jelenlegi munkatársak közül is többen szívesen járják a kis szatmári falvakat, amelyekben még ma is találkozik a krónikás olyan nagy idejû emberekkel, akik szót váltottak a nagy íróval, illetve találkoztak, vagy látták Móricz Zsigmondot. Nincs az a csécsi, istvándi ember, aki ne szívesen emlékezne „Zsiga bátyánkra”, aki számos regényéhez innen merített emberi tartást, értéket, az általa regényhôssé emelt szatmári ember lett a zsinórmérték mások számára.

46

Zsoldos Barnabás Balogh Béla

Ki ne szeretett volna olyan lenni gyermekkorában, mint Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig regény hôse. A Boldog ember küzdelmes élete pedig arra tanította meg a generációk sokaságát, hogy nem szabad feladni soha semmit és a kis örömök is jelenthetnek igazi boldogságot. Nem kell ahhoz palotában lakni. De tragédiáinkat sem hallgatta el. A szatmárököritói tûzvész, több mint háromszáz áldozatáról és a körülményekrôl a Fáklyaláng címû regényében olvashatunk. Írt ô a betyárokról is, akik hallgatagsága, akkor beszélnek és annyit amennyi szükséges, illetve szókimondóságuk is megtalálható a szatmári ember tulajdonságai között.

Ezekrôl az emberi tulajdonságokról naponta szólunk a rádióban, hiszen a ma emberének mindennapjai is éppen olyan küzdelmesek, mint annak idején voltak.

Móricz Zsigmond szívesen járta a falvakat, állt meg beszélgetni az emberekkel, de még jobban szeretett iskolába járni, ahol felolvasott írásaiból a gyermekeknek.

Azt nem állítom, hogy a stúdiók világát kedvelte, de szerencsénkre a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában kincsként ôrizzük azt a három perctôl alig többnyi hangfelvételt, amelyen Móricz Zsigmond a betyárokról szóló írásából olvas fel. Elôadásmódja mesélô, mintha a gyermekeket látta volna a mikrofon túl oldalán. Kiejtése magán hordozza a szatmári ember hanglejtését.

A regényrészlet a következôket tartalmazza: Rózsa Sándor és bandája kiszoríttatott a hadsereg kereteibôl. Nem illett a betyár a polgárság körébe még a forradalom idején sem. Híre szaladt, hogy a szabadcsapatok saját kezükre dolgoztak és a forradalom ideje alatt is éppen úgy respektálták a magántulajdont, mint azt a törvényes idôkben tették.

Rózsa Sándor ekkor 35 éves volt. A kapaalji szereplése az egész ország elôtt hírhedté tette a nevét. Útja volt és félelmes, hogy valami kétszáz fôs csapatot tudott kiállítani. A birtokosok borzongva gondoltak rá, hogy ekkora betyár csapat él szabadon, ha vége lesz a mozgalmaknak, hát hogy fogja viselni magát ez a banda.

Hát a banda, az megmaradt bandának...

A szabadságharc után Rózsa Sándor átvette a maga uralmát az alföldi területeken. Ma már nehéz utána járni mi is volt ez az uralom. Sok földmûvessel és utcai emberrel beszéltem róla, ma már igazi korbeliek alig kerülnek, a legöregebbek is a hajdani betyárkor gyermekei. Ezek szidják ôket. Ha azonban az ember kilencven éves öregekkel találkozik, azok viszont a legszigorúbb diszkrécióval hallgatnak el, ha a Sándor bácsiról esik szó.

Múlt vasárnap, ma egy hete Hódmezôvásárhelyen voltam egy kilencvenegy éves, öreg emberrel beszélgettem. Az öregnek, aki mindenre nagyszerûen emlékszik, hogy két éves korában, hogy kapta fel az anyja a dzsidások elôl, és hetven év minden birtok változásáról név szerint és adat szerint nagyszerû felvilágosításokat tud adni, abban a pillanatban, mikor Rózsa Sándorra került a szó, azonnal eldugult az emlékezete és nem akart tudni róla semmit.

Szó szerint leírtam, amit a hangszalag tartalmaz és amennyi megmaradt stúdiónkban Móricz Zsigmond hangjából. Ma már modern hanghordozóra is – CD-re is – átmásoltuk, hogy biztosak legyünk a dolgunkban és egy-egy évforduló alkalmával, vagy amikor erre okunk van, leforgassuk, közre adjuk, hogy unokáink, dédunokáink ne csak írásai alapján ismerjék Szatmár nagy íróját, hanem legyen fogalmuk hanghordozásáról, hangjának mély zengésérôl is.

66

Zsoldos Barnabás

Zsoldos Barnabás

Móricz hangja a nyíregyházi stúdióban A cím csak félig igaz, mert nemcsak a hangja van jelen a stúdióban, hanem a szelleme, szellemisége is. Állítom és írom mindezt annak az ismeretnek a birtokában, hogy 1975-tôl életem ehhez a szellemi mûhelyhez kötôdik és tudom voltak kollégák – Barkóczi János sajnos már nem él, Antall István és Ágoston István – és a jelenlegi munkatársak közül is többen szívesen járják a kis szatmári falvakat, amelyekben még ma is találkozik a krónikás olyan nagy idejû emberekkel, akik szót váltottak a nagy íróval, illetve találkoztak, vagy látták Móricz Zsigmondot. Nincs az a csécsi, istvándi ember, aki ne szívesen emlékezne „Zsiga bátyánkra”, aki számos regényéhez innen merített emberi tartást, értéket, az általa regényhôssé emelt szatmári ember lett a zsinórmérték mások számára.

Ki ne szeretett volna olyan lenni gyermekkorában, mint Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig regény hôse. A Boldog ember küzdelmes élete pedig arra tanította meg a generációk sokaságát, hogy nem szabad feladni soha semmit és a kis örömök is jelenthetnek igazi boldogságot. Nem kell ahhoz palotában lakni. De tragédiáinkat sem hallgatta el. A szatmárököritói tûzvész, több mint háromszáz áldozatáról és a körülményekrôl a Fáklyaláng címû regényében olvashatunk. Írt ô a betyárokról is, akik hallgatagsága, akkor beszélnek és annyit amennyi szükséges, illetve szókimondóságuk is megtalálható a szatmári ember tulajdonságai között.

Ezekrôl az emberi tulajdonságokról naponta szólunk a rádióban, hiszen a ma emberének mindennapjai is éppen olyan küzdelmesek, mint annak idején voltak.

Móricz Zsigmond szívesen járta a falvakat, állt meg beszélgetni az emberekkel, de még jobban szeretett iskolába járni, ahol felolvasott írásaiból a gyermekeknek.

Azt nem állítom, hogy a stúdiók világát kedvelte, de szerencsénkre a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában kincsként ôrizzük azt a három perctôl alig többnyi hangfelvételt, amelyen Móricz Zsigmond a betyárokról szóló írásából olvas fel.

Elôadásmódja mesélô, mintha a gyermekeket látta volna a mikrofon túl oldalán.

Kiejtése magán hordozza a szatmári ember hanglejtését.

A regényrészlet a következôket tartalmazza: Rózsa Sándor és bandája kiszoríttatott a hadsereg kereteibôl. Nem illett a betyár a polgárság körébe még a forradalom idején sem. Híre szaladt, hogy a szabadcsapatok saját kezükre dolgoztak és a forradalom ideje alatt is éppen úgy respektálták a magántulajdont, mint azt a törvényes idôkben tették.

Móricz hangja a nyíregyházi stúdióban

67

Rózsa Sándor ekkor 35 éves volt. A kapaalji szereplése az egész ország elôtt hírhedté tette a nevét. Útja volt és félelmes, hogy valami kétszáz fôs csapatot tudott kiállítani. A birtokosok borzongva gondoltak rá, hogy ekkora betyár csapat él szabadon, ha vége lesz a mozgalmaknak, hát hogy fogja viselni magát ez a banda.

Hát a banda, az megmaradt bandának...

A szabadságharc után Rózsa Sándor átvette a maga uralmát az alföldi területeken.

Ma már nehéz utána járni mi is volt ez az uralom. Sok földmûvessel és utcai emberrel beszéltem róla, ma már igazi korbeliek alig kerülnek, a legöregebbek is a hajdani betyárkor gyermekei. Ezek szidják ôket. Ha azonban az ember kilencven éves öregekkel találkozik, azok viszont a legszigorúbb diszkrécióval hallgatnak el, ha a Sándor bácsiról esik szó.

Múlt vasárnap, ma egy hete Hódmezôvásárhelyen voltam egy kilencvenegy éves, öreg emberrel beszélgettem. Az öregnek, aki mindenre nagyszerûen emlékszik, hogy két éves korában, hogy kapta fel az anyja a dzsidások elôl, és hetven év minden birtok változásáról név szerint és adat szerint nagyszerû felvilágosításokat tud adni, abban a pillanatban, mikor Rózsa Sándorra került a szó, azonnal eldugult az emlékezete és nem akart tudni róla semmit.

Szó szerint leírtam, amit a hangszalag tartalmaz és amennyi megmaradt stúdiónkban Móricz Zsigmond hangjából. Ma már modern hanghordozóra is – CD-re is – átmásoltuk, hogy biztosak legyünk a dolgunkban és egy-egy évforduló alkalmával, vagy amikor erre okunk van, leforgassuk, közre adjuk, hogy unokáink, dédunokáink ne csak írásai alapján ismerjék Szatmár nagy íróját, hanem legyen fogalmuk hanghordozásáról, hangjának mély zengésérôl is.

Hamar Péter

„… nekünk Csécsén három házunk volt.”

Legenda és valóság a Móricz-család csécsei házairól Hogy Móriczot szokás-e még olvasni, s ha igen, mennyire számít keresett írónak, azt most ne firtassuk, de egy tény: az esetek döntô többségében nyolcadik osztályos diákként találkozik vele elôször az, akinek a sors itt a Duna-Tisza-tájon adott szülôhazát. Az elsô ismereteket az ennek a korosztálynak szóló tankönyv kínálja, és ebben látható egy fénykép egy tiszacsécsei vályogfalú, zsúptetôs parasztházról, alatta ezzel a megjelöléssel: „Az író szülôháza”.1 A tankönyv szerzôje tulajdonképpen nem is kárhoztatható ezért, annak ellenére sem, hogy így évente több tízezer példányban teremti újjá a hamis információt, hiszen ha elôvesszük a közkedvelt Így élt… sorozat Móriczról szóló kötetét,2 abban ugyanezt találjuk; hasonló a helyzet Czine Mihálynak a Nagy Magyar Írók sorozatban megjelent kismonográfiájával,3 ott is ez a tévedés lelhetô fel; s a 2004 nyarán ebben az ominózus házban az író születésének 125 évfordulója alkalmából felújított kiállítás4 képei között ugyancsak erre a téves tájékoztatásra bukkanunk. Azokat a hírlapi közleményeket pedig, amelyek erre az információs bázisra alapoznak, már felesleges is itt számba venni. Ám nem ez az egyetlen makacsul visszatérô megalapozatlan állítás Móricz csécsei élettényeivel kapcsolatosan. A tévedések közül egyik-másik visszaköszön a 125. évforduló táján megjelent közleményekben is, ezért éppen itt az ideje, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba!

Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy számba vegyük a Móricz-család tiszacsécsei éveire vonatkozó megjegyzések közül azokat, amelyek tényekkel igazolhatóan tévesek vagy félrevezetôek, és ahol lehet, ott tisztázzuk azokat az okokat és forrásokat is, amelyek megszülték a legendákat.

Alapvetôen autentikus forrásnak természetesen az Életem regényét tekintjük. Azt Baranyai Norbert is hangsúlyozza, hogy ez a mû „szerzôi szándékát tekintve, a fik1. Alföldy Jenô: Irodalom 8. Olvasókönyv a nyolcadik évfolyam számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. (Elsô kiadás) 35.

2. Kiss Tamás: Így élt Móricz Zsigmond. Móra Könyvkiadó, 1979. 15. „Móricz Zsigmond szülôháza Tiszacsécsén” 3. Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979. A 64-65. oldalak közé fûzött fényképek közül az elsô: „Móricz szülôháza” 4. A kiállítást a Petôfi Irodalmi Múzeum munkatársai készítették.

48

Hamar Péter

cióalkotás háttérbeszorítása révén, az életút valós személyekkel, helyszínekkel és történetekkel hitelesített eseményeit állítja a középpontba.”5 És abban is kétségkívül igaza van, hogy ez az önéletrajzi mû „gazdagabb jelentésárnyalatú szöveg annál, mint hogy ilyen egyértelmû olvasat tárgyát képezze”,6 de ez a megjegyzése inkább a tények értelmezésére, a belôlük fakadó következtetések levonására vonatkozik, és kevésbé érinti magukat a tényeket. Kevés olyan pontja van ugyanis az Életem regényének, ahol tévedésen kaphatjuk az írót, és ezek zöme is inkább a család régmúltjára vonatkozó, csak az emlékezet bizonyító erejére hivatkozó részekben fordul elô, de ezeket a pontatlanságokat részint Czine Mihály,7 részint Móricz Miklós8 feltárta és kiigazította.

Móricz Csécsére vonatkozóan a saját emlékein kívül leginkább az édesanyja által elmondottakra támaszkodhatott (Móricz Miklós jegyzi meg, hogy „Édesanyánk soha életében nem volt regényes, nem mondott túlzó szavakat…”),9 viszont az édesapáról ezt írja: „… soha egy szót sem volt hajlandó szólni családi emlékeinkrôl…”10 Móricznak a pontos tények feltárására irányuló igyekezetét jelzi, hogy a mû megírása elôtt megbízott egy fehérgyarmati ügyvédet, hogy gyûjtse ki a telekkönyvi hivatalban a család csécsei ingatlanvagyonára vonatkozó adatokat;11 továbbá információkat kért Orosz Kálmán csécsei református lelkésztôl is, fôként a család tagjainak anyakönyvi adataira vonatkozóan;12 és lehet, hogy az édesanyja nagybátyjának fiaitól, a Csécsén élô Nyilas Kálmántól és Gusztávtól is érdeklôdött valamirôl, esetleg erre lehet következtetni ebbôl a megjegyzésébôl: „Soha életükben egyetlen sort sem írtak semmiféle levelemre válaszul…”13 Megállapítható tehát, hogy Móriczban mindvégig élt az Életem regénye megírása során az igazmondásra, a tények pontos feltárására irányuló szándék, ugyanakkor az is tény, hogy latens módon mûködött írás közben személyes hiúsága, és ez helyenként azt eredményezte, hogy némely dolgokat megszépítve, valóságos arányainál nagyobbnak tételezve, esetleg rájuk az érvényesnél nagyobb hangsúlyt helyezve mutatott be, de a valóságos tényektôl ez olyan messzire sohasem vezette, hogy a leírtakat más forrásokból származó bizonyítékokkal szembesítve az igazságot ne lehetne kideríteni.

5. Baranyai Norbert: A falu személyiségformáló világa az Életem regényében Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2004/4. 406.

6. Uo. 7. Czine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig (a továbbiakban: MZS útja). Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1960.

8. Móricz Miklós: Móricz Zsigmond indulása (a továbbiakban: MZS ind.). Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1959.

9. MZS ind. 36.

10. Móricz Zsigmond: Életem regénye (a továbbiakban: ÉR). Magyar Helikon életmû sorozat 7. kötet 651.

11. Hogy pontosan kit, az ma már nem állapítható meg. Fehérgyarmaton a 30-as évek vége felé kilenc ügyvéd dolgozott, közülük Bornemisza Bélának volt a legnagyobb irodája. Móricz jelzi azonban, hogy a telekkönyvi dokumentumok már akkor, 1938-ban, hiányosnak bizonyultak. (ÉR 759.) Ma a kutatás még komolyabb nehézségekkel néz szembe, mert a korai birtokívekbôl készültek a telekkönyvi betétek az1890es évek végén, az 1900-as évek elején, majd a betétekbôl késôbb a tulajdoni lapok, de a birtokíveket ma már nem ôrzik. Egyébként a Csécsére vonatkozó iratokat egy ideje már nem Fehérgyarmaton, hanem Kisvárdán találhatjuk meg a Földhivatalban.

12. Móricz Zsigmond levelei II. (a továbbiakban: MZSL). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. Orosz Kálmánhoz írott levél – Leányfalu, 1938. júl. 8. 302—3.

13. ÉR 690.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

49

A Móricz-család dokumentálható csécsei története 1807. március 1-jén kezdôdött.

Errôl a kezdetrôl ezt olvashatjuk az Életem regényében: „Édesapám testvérnénje, Borca nénem – a Boldog Ember anyja — tudomása szerint apámnak a nagyapja, Móricz Ferenc jött Kömörôbôl házasodni Csécsére. Elvette Pap Máriát, Pap Están lányát, s a házuk az volt, ahol apám született s nôtt, a mai iskola telkén.”14 Az elsô Móricz Csécsére érkezésérôl Móricz Miklós is említést tesz: „…a múlt század elején egy Móricz a messze Kömörôbôl, az ötödik községbôl házasodott ide!”,15 majd késôbb ezt írja: „Annak a mi dédapánknak nagyon világjárt embernek kellett lennie, hogy Csécsén talált magához való lányt, amikor az ide legalább negyven kilométer…”16 Móricz Miklós két mondata több ok miatt is ide kívánkozik. Kömörô Csécsétôl a harmadik falu, távolságuk alig húsz kilométer. Ebbôl kiviláglik egyrészt az, hogy a kisebbik Móricz-fiú is hajlamos arra, amire a bátyja, ti., hogy kifényesítse, némiképp megemelje a tényeket; másrészt az, hogy errôl a vidékrôl felületesek a személyes ismeretei, s ide vonatkozó állításainak egy része bizonyosan másodkézbôl származó ismereteken alapul, tehát fenntartásokkal kezelendô.

A Móricz-család csécsei éveivel kapcsolatosan a tisztázatlan kérdések mindvégig akörül forogtak, mikor hol laktak a faluban, illetve, hogy melyik házban született Móricz Zsigmond.17 (A születés pontos idejére vonatkozó vita eldönthetetlen, hiszen másként emlékezett az édesanya és más van írva az anyakönyvben, ezért ezzel a kérdéssel itt nem foglalkozunk.)

Van az írónak a csécsei Móricz-házakkal kapcsolatosan egy megkerülhetetlen megjegyzése, amely az Orosz Kálmán csécsei lelkésznek 1928. május 15-én írt levelében olvasható és így szól: „…nekünk Csécsén három házunk volt.”18 Mivel Csécsén csak az Életem regényében leírtakat alapul véve is négy olyan ház volt, amelyek valamilyen módon szoros kapcsolatba hozhatók a családdal – és ezek között nincs is az az épület, amelyet az említett tankönyv képe mutat, s amelyet Nagy Péter monográfiája19 egyértelmûen szülôháznak nevez, de maga Móricz a kötetben sehol sem említ –, a rendelkezésre álló tényeket alapos vizsgálat tárgyává kell tennünk!

Móricz Virágnak az 1952 ôszén befejezett, az édesapjáról írt könyvében ez olvasható: „Mi már akkor, 1938-ban végtelen távol voltunk a forrástól, ahol ez a könyv (az Életem regénye – H. P.) eredt. De ránk is át kellett ragadnia az izgalomnak, amint papírt, ceruzát vett, s pár vonással lerajzolta Csécse térképét. – Na, ez Csécse. Itt folyik át rajta az utca, mint Budapesten a Duna. Itt van a Margitsziget végén az apám háza, itt meg, a Csepel-sziget csúcsán az anyámé. A két pólus között szikra pattant, s lettem én.”20 Ez a rajz – amelyet az író egyik jegyzetfüzete ôriz21 – most nyilvánosságra került; látható a Petôfi Irodalmi Múzeumban az író születésének 125. évfordulója tisztele14. ÉR 651.

15. MZS ind. 13.

16. MZS ind. 16.

17. Móricz Bálint földingatlanainak mértékérôl – tudtommal – vita nem zajlott. Az erre vonatkozó adatokat Molnár Mátyás tárta fel az akkor a fehérgyarmati Földhivatalban ôrzött és a birtokíveket részben még tartalmazó iratokból, és arra a megállapításra jutott, hogy „… valóban 40 hold körül lehetett az a birtok, amelyben Móricz Bálint akkoriban gazdálkodott, midôn legjobban ment sora.” – Molnár Mátyás: Telekkönyvi adalékok a Móricz-család történetéhez, Szabolcs-szatmári Szemle I. (Új) évfolyam 1. 1966. szeptember 18. MZSL I. 271.

19. Nagy Péter: Móricz Zsigmond (második, átdolgozott kiadás). Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 9.

20. Móricz Virág: Apám regénye. Szépirodalmi Kiadó, 1979. 8.

21. Kiss Ferenc magántulajdonában.

50

Hamar Péter

tére rendezett kiállításon.22 Az itt másolatban megszemlélhetô „térkép” perdöntô bizonyítéknak bizonyulhat több kérdésben is, hiszen sehol sincs ellentmondásban az Életem regénye szövegével, ezért nyilvánvaló, hogy a bizonyítás folyamatában többször hivatkozunk rá.

A Móricz által említett „három ház” közül az elsô minden kétséget kizáróan az, amelyben „az apja született s nôtt, a mai iskola telkén”. Ez ma a Kossuth u. 62. alatti telek (158. hrsz., a régi telekkönyvben a 179. hrsz.), amelyen a nemrég épült, s még 2004-ben sem teljesen befejezett ifjúsági ház áll. Ezt a lebontott iskolaépület helyére emelték.

Mit tudunk errôl a házról? Ez állott a kóródi faluvégen, s örökség révén került az író apjának nevére. „De ô (Móricz Bálint – H. P.) csak egy tohonya sült parasztot (Farkas Andrást, a „Papót”, a mostohaapját – H. P.) kapott a házba… ô lett hamar a pater familias, övé volt az ’örökség’ – ô parancsolt benne, s ô tartotta el az anyját (Móricz Zsigmond 1. Csécse térképvázlata Móricz Zsigmond jegyzetfüzetében apai nagyanyját – H. P.), Károly öccsét, aki féltestvér és gyerek volt, de még a Papót is.”23 A házra vonatkozó leírást nem találunk az önéletrajzi regényben, pusztán egy utalást: „A Móricz-portán a jobbágyság nehéz szaga öröködött meg…”24 Ismeretes Móricznak egy önéletrajza, amelyben ez áll: „Jó kis falu az (Csécse – H. P.), ötvenkét ház van benne, a mienk volt a legkisebb meg a legnagyobb; az egyikbôl az apám, a másikból az anyám nôtt egymás számára…”,25 ám valószínûleg sem a „legkisebb”, sem a „legnagyobb” nem igaz, de ez a poentírozás szükséges volt Móricz számára a „két pólus” mítoszhoz, amelyre – az apja nyomán – Móricz Virág is hivatkozik.

Hogy kicsi lehetett ez az épület, az nyilvánvaló, hiszen jobbágyháznak épült, de azt már csak az írói képzelet mondatja Móricz Virággal, hogy „vastag vályogból rakott, magas szalmatetejû tömzsi házacska”,26 mert amikor ô eljutott Csécsére, akkor már nem az eredeti épülettel, hanem az átépítettel szembesülhetett. (Persze, ha valóban az országút és a sikátor képezte háromszögben álló épületre gondol itt, és nem a nagybátyjának, Móricz Miklósnak ad igazat, aki szerint nem ez volt Móricz Bálint háza, hanem az, amelyen ma az emléktábla található.)

Móricznak Zsigmondnak igaza van, az apja egykori házából valóban iskola lett: „A szüleim háza a kóródi végen van. Az a ház, amelyet édesapám adott el a községnek iskola céljára. Ezt a házat egyfelôl az országút, jobbról egy sikátor övezi. Ebbe a házba jártam én öt éves koromban iskolába, ’szoktatóba’.”27 Ám amikor ô 1929-ben visszajött 22. A kiállítást Hegyi Katalin rendezte; megnyitására 2004. okt. 25-én került sor.

23. ÉR 663.

24. ÉR 652.

25. Száz magyarok könyvei. Légrády Kiadás, Budapest, é. n. 233.

26. Móricz Virág i. m. 8.

27. MZSL I. 271.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

51

2. A tanulmányban említett házak elhelyezkedése Tiszacsécsén. 1. A Móricz Bálint által édesanyja számára épített ház, késôbb Farkas Károlyé. 2. Móricz Bálint örökölt háza. 3.

Az Emlékház. 4. Nyilas István háza, késôbb Nyilas Kálmáné. 5. A Pallagi-ház, ahol Móricz Zsigmond született. 6. Kis Ferenc háza, amit Móricz Bálint megvett, majd eladott

Csécsére átvenni a díszpolgári címet, akkorra apja egykori házát már átépítették, hiszen benne ez idô tájt már nemcsak egy tanterem volt, ahová az összes gyerek járt a faluból, hanem a tanító számára szoba-konyhás, mai érteleben vett szolgálati lakás is.

Erre még jól emlékeznek többen ma is a még élô, 80-90 éves öregek közül.28 És mit mond Móricz Miklós, az író öccse? Íme: „Ott, ahol az országút derékszöget alkot (Csécse kóródi végén – H. P.), van egy, ma már kettéosztott telek, amely azonban 1879-ben még egy volt – s rajta a Móricz-ház. A derékszög hajlásának ez a belsô, jobb oldalán húzódik (azaz egyértelmûen az Emlékházra utal! – HP.), a külsô oldalon van az iskola telke. A Móricz-ház sohasem volt iskola, annak telkét egy kóródi ember hagyományozta valamikor a csécsi egyházközségre.”29 Amikor ezt Móricz Miklós leírja, tehát 1959-ben, akkor már hét éve ott van az emléktábla a Kossuth u. 49. alatti, általa Móricz-háznak nevezett épület falán, amely egyébként tényleg nem volt iskola soha, ám itt egy feje tetejére állított logika mûködik, amely szerint azért ez a Móricz-ház, mert rajta az emléktábla. Post hoc, ergo propter hoc! Móricz Miklós egyébként gyenge stiliszta, ez kiviláglik idézett szövege utolsó mondatából is: az „annak” itt nyelvtanilag a Móricz-házra vonatkozik, valójában az út túloldalán lévô iskolára érti a szerzô. De errôl a kóródi hagyományozóról rajta kívül nem tud senki, továbbá írásos bizonyíték sincs, ami ezt az állítást igazolná. Azt gyaníthatjuk, hogy forrása talán a kétes hitelû szájhagyomány lehetett.

Molnár Mátyásnak még a kezében volt a régi, 43. sz. telekjegyzôkönyv, amely Móricz Bálintnak az apjától, Móricz Mihálytól örökölt ingatlanait (5600 öl szántó és gyümölcsös, egy ház 500 öles telekkel) tünteti fel.30 Móricz Miklós tehát azt állítja, hogy nem az iskolaépület (illetve a helyén állt egykori ház) volt a Móricz-porta, hanem az, amelyre az emléktáblát helyezték 1952-ben.

De milyen alapon kellene neki hinnünk, és nem a bátyjának? Prügyön született, korai élménye Csécsérôl nem lehetett, és láttuk már, a térképolvasás sem volt az erôssége.

Móricz Zsigmond tévedne, akinek személyes élményei voltak csécsei vagyoni viszo28. Pl. Kósa Károly, aki 1910-ben született Csécsén, ott járt iskolába, s leszámítva katona- és hadifogolyéveit, mindvégig ott élt a faluban. Szíves szóbeli tájékoztatása nagy segítségemre volt néhány fontos összefüggés megértésében.

29. MZS ind. 14.

30. Molnár Mátyás: Hol született Móricz Zsigmond? Kelet-Magyarország, 1957. aug. 11.

52

Hamar Péter

nyaikról, s akit a Móricz-házból iskolává lett „szoktatóba” elôször az édesapja kísért el? Nehezen feltételezhetô, hogy az apa ne dicsekedett volna a fia elôtt, hogy valamikor ez az épület az ô háza volt. „Csupa édes és elbûvölô érzés: az iskola. Édesapám maga vitt el. Büszke volt, hogy neki már van egy olyan fia, aki a maga lábán végig tud menni egész Csécsén.”31 Ennek a pár mondatnak csak akkor van értelme, ha a milotai végen lévô szülôháztól az iskoláig terjedô, fél kilométernél hosszabb útra vonatkozik, mert egyébként a falut keresztülszelô országút egyik oldaláról a másikra, legfeljebb húsz méter távolságra, aligha kellett volna kísérni a gyereket, azaz értelmét vesztené a „végig… egész Csécsén” kifejezés. És ha ez sem elég bizonyíték, akkor pillantsunk a Móricz rajzolta Csécse-térképre! Érthetetlen, hogy Móricz Miklós miért ragaszkodik körömszakadtig a maga elméletéhez. Ezt írja a bátyjáról: „Késôbb csupán látogatóban fordult meg a faluban, s akkor már bármit látott, az csak arra volt jó, hogy a gyermekfantáziát igazolja.

Ami nem egyezett ezzel, azt inkább meg se látta. S egy-két adat aztán téves: így az is, mintha annak idején édesapánk a házat iskolának adta volna el. Az iskolát a mi családi házunktól egy utca választotta el.”32 Ebbôl annyi igaz, hogy Móricz Zsigmond 1884 nyarától valóban csak látogatóban járt Csécsén, de ez azért nem elhanyagolható ismeret- és élményforrás, hiszen nemcsak népdalgyûjtô útjai során fordult meg itt 1903 és 1906 között, hanem korábban debreceni diákként is járt erre mint legátust kísérô, ünnepi köszöntôt mondó mendikáns, tehát a kapcsolat szülôfalujával folyamatosnak tekinthetô, és hát azért Csécse nem volt akkora település a maga 40–50 házával, hogy itt valaki, aki életének elsô hat évét eltölti és viszonylagos gyakorisággal újra megfordul itt, csak úgy eltévedjen, különösképp olyan téren, amelyben a személyes érdekeltsége is benne van. És ami a leginkább figyelemre érdemes: Móricz Miklós semmiféle bizonyítékát nem adja annak, hogy amit ô „a mi család házunknak” nevez, ti. az emléktáblával megjelölt épület, valóban a Móriczok családi háza lett volna. Persze bizonyítékot nem is adhat, mert ilyen nem került elô soha. Állításait ezért nyugodtan nevezhetjük hiteltelennek.

Nézzük a Móricz által említett három ház közül a másodikat! Errôl az író részletesen beszámol az Életem regényében, s mondandóját a ma is fellelhetô telekkönyvi dokumentumok igazolják. „Az egész falunak elállott szeme-szája, amikor 1877 ôszén hozzáfogott (Móricz Bálint – H. P.) gerendákat faragni. Soha életében nem volt faragóbalta a kezében.

Tavaszra kivettette a vályogot. Volt az anyjának és Farkas Györgynek (Móricz Bálint anyai nagyapja – H. P.) egy kis telke a sikátoron, azon a kis zugutcán, amely a Tisza felé megy le (ez ma a Petôfi utca, amely ott fordul jobbra, ahol a fôút Kóród felé balra derékszöget formázva, ahogy Móricz Miklós írja, és ez a két út y-alakban fogja közre azt a telket, amelyen egykor a Móricz-porta volt – H. P.), s csak néztek, csak találgatták, mit akar ez a Bálint, még házat épít, nézzétek már, még házat csinál. De ki fog abban lakni?

Bálint pedig, az édesapám, csak nevetett rajtuk, s mint késôbb is, ha terven fôtt a feje, mint a többi hadvezér, nem szólt senkinek egy árva szót sem, hanem egykettôre kész lett a ház.”33 31. ÉR 752.

32. MZS ind. 15.

33. ÉR 663.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

53

Móricz Bálint tudta, mit tesz és miért. Akkor fogott bele a házépítésbe, amikor már biztos lehetett benne, hogy feleségül veheti Pallagi Erzsébetet. Nem akarta, hogy az ô asszonya együtt lakjon az anyósával, mint ahogy kezdetben ô sem akart együtt lakni a sajátjával. Pedig az özvegy papné, Pallagi Erzsébet anyja ezt ajánlotta! De a nyakas fiatalember ezt másként gondolta: „Hogy idejöjjön lakni? Hiszen ez kisebb ház (a papnéé – H. P.), mint az övé! Egy kis szoba az egész, az is tele van (a három Pallagi-fiú ekkor még az anyjukkal élt – H. P.), de hát ô egész házat tudott építeni az anyjának, majd rak itt is még egy szobát az öreg tiszteletesnének. A csak nem aggat! Úgy kitelepíti ezeket a házból, mind, mind, anyját, fiait, észre se veszik.

– No, anyám, maga csak ne búsuljon. Én a feleségemet most hazaviszem a magam házába, de mán mondtam a papnak, hogy eladom az örökségem iskolának… s már azt mérte, hogy hány sukkos falat kell rakni ott kint, hogy a papnét kitelepíthesse, s az mibe kerül … kell hozzá háromszáz vályog … és kell három pár szarufa … Inkább a zsindellyel van baj, de majd farag ágakból lécet, s egyelôre szalmatetôt tesz fel…”34 Móricz Bálint 1878. május 28-án átköltöztette a sikátoron épített házba (73. csécsei betét, 140. hrsz., ez a telekkönyv szerinti elsô adat, 1889 május 29-én jegyzik be a tulajdont Farkas Károly, Móricz Bálint mostohatestvére nevére – H. P.) az édesanyját, a mostohaapját, valamint a mostohatestvérét. Rá két napra, áldozócsütörtökön feleségül veszi Pallagi Erzsébetet, s hazaviszi a házába. „Nagyon furcsa lehetett, amikor ez a két idegen együtt találta magát az esküvô után az üres házban.”35 – írja Móricz a szüleirôl.

Természetesen Móricz Bálint édesanyja zokon vette a költözést („… örült volna, ha a fia az ô kedve szerint való menyet hoz, s nem neki kell még ebben az öreg korban is egyedül dolgozni két emberre”)36 egyébként is 37 éve élt a régi házban, de kényszerûen tudomásul vette fia döntését, aki a tulajdonjoggal szabadon rendelkezhetett. Ez a változás azonban bizonyosan közrejátszott abban, hogy 1879 tavaszán meghalt, nem érve meg elsô unokája születését.

Többeket ez a sikátoron épített ház, illetve az erre vonatkozó adatok az Életem regényében, zavartak meg a valós helyzet felismerésében, ugyanis a helyismeret hiánya miatt ezt azonosították azzal az épülettel, amelynek a falán az emléktábla található és Móricz Emlékháznak neveznek.

Az az idôrendi táblázat, amelyet Móricz Miklós összeállított a család tagjaira vonatkozóan, nem tartalmaz arra utaló adatot, hogy Móricz Bálint a feleségével mikor költözött át az anyósához a milotai faluvégre, de hogy erre a vállalkozó kedvû fiatal férj rászánja magát, több ok is sarkallhatta. Felesége gyermeket várt a nyár közepére, s faluhelyen akkoriban az volt a szokás, hogy az asszony – ha tehette – az elsô gyermekét az anyja házánál szülje meg; aztán nyílván kínálkozott háza eladásának lehetôsége, és tudta, hogy az érte kapott pénz befektethetô, fialtatható, s ebben a reményében nem is csalatkozott, merthogy ebbôl vette meg a vízimalmot; és az sem volt közömbös, hogy idôközben az özvegy papné mindhárom fia elkerült a háztól, így hát – ha szûkösen is – elfértek az új helyen.

A költözésre valószínûleg 1879 tavaszán, valamikor az özvegy papné testvérének, Nyilas Istvánnak a halála (márc. 8.) idején kerülhetett sor, de bizonyosan Péter-Pál napja, tehát Zsigmond születése elôtt. Hogy az ôsi portát mikor adta el Móricz Bá34. ÉR 664–5.

35. ÉR 674.

36. ÉR 697.

54

Hamar Péter

lint iskola céljára a községnek illetve az egyháznak, nem tudjuk, mert erre vonatkozóan adatot nem talált Molnár Mátyás, de az író születése táján kellett az üzletnek perfektuálódnia, mert a vízimalom árát ebbôl a pénzbôl fedezte (az elsô részletet, 100 pengôt, még Zsigmond születése elôtt kifizette), és azt Móricz Miklós adattára jelzi, hogy 1880-ban az utolsó részletet is rendezte..37

3. A szülôház

A harmadik a szülôház! A szülôház, amely a szocialista diktatúra idején a politika játékszere lett, s ennek következményeként az enyészet sorsára jutott.

Eltekinthetünk itt a családtörténet részletezésétôl, mert az ezzel kapcsolatos vitás kérdéseket a Móricz-irodalom megnyugtatóan tisztázta. Elég itt annak említése, hogy a gyermekeivel magára maradó anyai nagyanya, Nyilas Katalin, Pallagi József beregújfalusi lelkész özvegye úgy döntött, hazatér szülôfalujába, Csécsére. Testvérét, az ott élô nagygazda Nyilas Istvánt kéri meg, hogy adja el a beregújfalusi ingatlanokat, és vegyen helyette másat Csécsén. Ennek a gazdasági mûveletnek a részeként kerül megvételre a mai Kossuth u. 93. alatti, a régi helyrajzi számról átírt, jelenleg 1. hrsz-mal jelzett telek a rajta lévô házzal együtt. „A fehérgyarmati telekkönyvi kivonatban a csécsei 114. sz. tulajdonlap szerint az 58., 59. helyrajzi számú telek (ahol az 1929-es ünnepségek voltak) a Pallagi József, Pallagi Gyula és Pallagi László tulajdona volt. Mindhármójuknak 1875. okt. 19-én vételjog címén kebelezték be. Az anyai ág tulajdonában volt 1885. november 19-ig, amikor is eladták a községnek. A telekkönyvi adatok tehát nemcsak azt mutatják, hogy ez a ház a Pallagiaké volt, hanem azt is, hogy még az író születése idején is a családé volt.”38 Móriczot tehát rosszul informálták a vétel részleteirôl, egyébként nem írta volna, hogy „A telket 1875-ben írták át Pallagi Józsefné Nyilas Katalin s négy gyermeke, Erzsébet, László, József és Gyula nevére.”39 A ház korábbi tulajdonosa Izrael Markovits zsidó kocsmáros és kereskedô volt, tôle vásárolta meg Nyilas István a család számára „ezt a különös telket és házat, mely oly árva magánosságban vagy úri zárkózottságban állott, mint szemben, a falu túlsó végén a Móricz-porta.”40 Mire utal a „különös” jelzô? Arra, hogy ez volt az egyetlen 37. ÉR 704.

38. Molnár Mátyás: Hol született…

39. ÉR 746.

40. ÉR 652.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

55

zsindelytetôs ház a faluban, a többit mind nád vagy zsúpszalma fedte. Az erre vonatkozó információt Móricz abban a kéziratban találta meg, amelyet Orosz Kálmán küldött neki, s amelyben a csécsi pap egyházközsége történetét foglalta össze. (Móricz az 1938. július 20-án írott levelében köszönte meg a küldeményt.)41 „A ház (a család anyai ágáé, ami a keleti faluvégen állt a Móricz-portáéhoz hasonló Y-alakú telken, közrefogva a balra Milota felé hajló fôúttól és a jobbra a Nagymezônek nevezett határrészre vezetô sikátortól – H. P.) is harmada volt, vagy annyi sem a beregújfalusinak … a csécsi viszont csak kis paraszt vályogházacska volt, ahol egy szobában kellett megélni az anyának eladó lányával s három serdülô fiával.”42 „De az édesapám – írja Móricz Orosz Kálmánnak – már az elsô évben (ti. házassága elsô évében – H. P.) átvette anyai nagyanyámnak, Pallagi Józsefnének birtokát s beköltözött a falu túlsó végén levô Pallagi házba s itt születtem én.”43 Az Életem regényének sok olyan utalása van, amely vagy direkt, vagy indirekt módon igazolja és egyúttal koherenssé teszi az író születésének körülményeit ábrázoló képet. Ilyen fontos részlet a következô is: „Hogy édesapám az ôsi házat csakugyan eladta iskolának, haza kellett költöznünk s lehetett, már egy fiú sem volt otthon. Nem is csináltak ebbôl nagy dolgot, nem külön szobát építettek, csak kicsi kamrát a ház alsó végéhez.”44 És még egy megjegyzés a mûbôl, ami azt igazolja, hogy Móricz Bálint nem átmeneti megoldásnak tekintette az odaköltözést, különben nem alakította volna át a három oldalról deszkapalánkkal körbekerített gazdasági udvart, ahogy errôl itt tudomást szerzünk: „Az özvegy papné háza, mióta a veje beköltözött, egész szabályszerû parasztudvarrá kezdett átalakulni.”45 Itt, ebben a házban született Móricz Zsigmond 1879. június 29-én, ahogy az édesanyja állította, és ahogy a családi Bibliában lévô bejegyzés mutatta, vagy július 2án, ahogy ez a csécsei református egyházközség anyakönyvében jelenleg is olvasható. Az idôpont tehát bizonytalan, a hely azonban biztos.

Legalábbis ebben sokáig, pontosan 1952-ig nem kételkedett senki. De ekkor, az író halálának 10. évfordulóján az „Itt született…” emléktábla mégis a Kossuth u. 49. alatti parasztházra került.

Vajon miért?

Az író minden, a szülôházára vonatkozó megjegyzésében következetesen ragaszkodott a Pallagi-házhoz.

1929-ben, amikor Móriczot 50. születésnapja alkalmából Csécse a díszpolgárává választotta, akkor az író részvételével zajló ünnepséget ugyancsak e ház elôtt tartották meg.

Molnár Mátyás 1957-ben – elbizonytalanodván az emléktábla információjától – levélben kereste meg Pap Mihályt, „a boldog embert”, az író unokatestvérét, aki a következôt válaszolta neki: „Én részemrôl az 1929-es ünnepély, ahol meg volt tartva, azt tartom a szülôházának.”46 Ám az emléktáblának a Kossuth u. 49. alatti ház falára helyezése azt sugallja, elô kellett kerülnie valami perdöntô bizonyítéknak, ami igazolta, hogy Móricz Zsig41. MZSL II. 306.

42. ÉR 660.

43. MZSL I. 271.

44. ÉR 700.

45. ÉR 706.

46. Molnár Mátyás: Hol született…

56

Hamar Péter

mond mégsem a Pallagi-házban látta meg a napvilágot. De semmiféle bizonyítékról nem tudunk! Még Móricz Miklós is azt állítja – ha kissé bizonytalanul is – az 1959ben megjelent, a bátyjáról írott könyvében, hogy „Úgy látszik, az elsô fiú, Zsigmond, ott születik meg az anyai házban, a nagy összezsúfoltságban.”47 A „Vajon miért?” kérdésre az információk és az emléktábla ellentmondása miatt még vissza kell térnünk, de maradjunk egyelôre a Pallagi-háznál! Itt élt-e a család folyamatosan a tüzesgép okozta csôdig és innen költöztek el ki Prügyre, ki Istvándiba, vagy átmenetileg valóban ott laktak a ma Emlékháznak nevezett épületben?

Az átköltözésre való utalás több helyen olvasható! Így tudja Molnár Mátyás is: „A megjelölt ház ugyanis a falu Tiszakóród felé esô részén áll. Ez is Móricz-ház volt ugyan, de ide csak késôbb költöztek át.”48 De arról, hogy milyen alapon állítja ezt, egy árva szót sem szól, holott a Móricz-földingatlanok kérdésében késôbb, a Pallagi-ház ügyében itt, pontos telekkönyvi hivatkozásokat ad.

Az átköltözésrôl szóló indirekt utalásnak fogható fel Móricz Miklósnak az az állítása, hogy „Az iskolát a mi családi házunktól egy utca választotta el.”49 Czine Mihály könyvének jegyzetei ebben a kérdésben ellentmondásosnak tekinthetôk: egyértelmûen sem az igent, sem a nemet kiolvasni a sorokból nem lehet, de megengedô módon bármelyik álláspont igazolására felhasználhatók.50 Baranyi Ferenc nem is egy, hanem két költözésrôl tud. Azt állítja, hogy „Móricz Zsigmond még egészen kicsi volt, amikor a másik házba költöztek a fiatal szülôk: a falu kóródi végére, az országút és egy sikátor sarkára. Ezt adta el az író édesapja a községnek iskola céljára. Néhány év múlva költöztek át az elôbbivel szemközti telken minden valószínûség szerint az édesapja saját kezével épített házba, a ma Móricz Emlékház néven ismert épületbe. Az épületrôl maga Móricz szeretettel írt az Áldozócsütörtök címû elbeszélésében.”51 A novella önéletrajzi fogantatása egyértelmû. Csécsén vagyunk „az Úrnak 1884ik esztendejében”,52 és az író még a nevek megváltoztatásával sem nagyon bíbelôdik, pusztán a Zsigából lesz Gazsi. Baranyi szerint a ház novellabeli leírása lenne a perdöntô bizonyíték arra nézve, hogy itt a mai Móricz Emlékház képét kapjuk. De miért gondolja így? „A ház olyan, mint a többi kis ház ebben a faluban…” – írja Móricz. Ettôl akár lehetne a novellában leírt épület az, amit Baranyi állít. De ennek végképp ellene mond az írásnak ez a részlete: „… Hogy vagytok István bátyádékkal? Haragusznak-e még?

Erzsinek elborult a homloka.

– Nagyon. Nem is fognak megbocsátani soha.

S kinézett a kis ablakon, ahonnan oda lehetett látni a nagybátyja házára, aki a legnagyobb parasztgazda volt a faluban.”

Erzsi – az édesanya, Pallagi Erzsébet, István nagybácsi Nyilas István, aki ekkor már nem él ugyan, de a családja ôrzi mindvégig a Móricz szüleinek házassága miatt keletkezett haragot. De hol is állott a nagybácsi háza, ahová az anya ellátott a kis ablakon át? „A Nyilas-porta nincs messze ettôl a háztól (a szülôháztól – H. P.). Srég 47. MZS ind. 63.

48. Molnár Mátyás: Hol született…

49. MZS ind. 15.

50. MZS útja 531.

51. Tiszacsécse–Mûemlékek, Múzeumfalu Baráti Köre, Nyíregyháza-Sóstó, é. n.

52. Magyar Helikon életmû sorozat 11. kötet 141–157.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

57

–vizavi második szomszéd.”53 – írja Móricz az Életem regényében. Hogy pontosan hol állott ez a ház, azt tisztázni tudtuk a leszármazottak révén: ez a mai Kossuth u. 94. alatti telek, egykori helyrajzi száma szerint a 72-es. Oda a szülôháztól valóban el lehetett látni, de az Emlékház ablakából aligha. Azt már akkor is lehetetlenné tette volna részint az útkanyarulat, részint a közbül álló templom és a harangtorony együttese.

Ha volt költözés, akkor adódik a kérdés: mikor volt? Ha nem vonjuk kétségbe Móricz szavahihetôségét, akkor az biztos, hogy 1883-ban még az édesnagymama házában laktak: „Az udvar, nekem, kis, valami négyéves gyereknek elég nagy terület volt. Három oldalról magas deszkapalánkkal volt bekerítve, a negyedik oldalon volt az ócska, zsindelyfedeles ház… Ha kinyílt egyik vagy másik (ti. kapu – H. P.), akkor az egész falut lehetett látni, középen a fatornyos templommal. Hogy a házunk éppen a falu végén volt, szembefordulva az utcának.”54 1884 kora ôszén viszont már végérvényesen elköltöznek Csécsérôl, a szülôk Prügyre, Zsigmond Istvándiba a nagymamával. Közben miért költöztek volna?

Az átköltözésre vonatkozóan tehát csupa bizonyítás nélküli állítással találkozunk, és hát Móricz, aki a csécsei éveirôl bôséges tájékoztatást ad, egy szóval sem említi, hogy – akár átmeneti idôre is – elhagyták volna az édesnagymama házát. Márpedig egy költözés jóval nagyobb esemény annál, semhogy a gyerek tudatában ne rögzült volna, s felnôttként ez ne lenne felidézhetô, illetve ne tartaná felidézendônek. És ismételten emlékeztetünk rá: a Móricz rajzolta Csécse-térképen, amelyen az író megjelöli még a Farkas Károly örökölte, az apja által épített házat is, azon a mai Emlékház helyén semmiféle jel nem látható. Elképzelhetô, hogy állt ott egy Móricz-ház, de elfelejtette berajzolni?

4. Tiszacsécse kataszteri térképe az 1900-as évek elejérôl 53. ÉR 689–70.

54. ÉR 729.

58

Hamar Péter

A szülôház utóéletére vonatkozóan is szükséges némi pontosítást tennünk. Móricz ezt írja az Életem regényében : „A következô tulajdonos-változás 1885-ben lép fel, amikor ezt az ötszáz négyszögöl telek és ház jelzésû birtokot Csécse község vásárolta meg, s így köztulajdonba került. Ekkor lett községháza. Erre tehát én jól emlékeztem, hogy mikor tizenkét-tizennégy év múlva ott jártam, községháza volt a szülôházam, s fájt, hogy tele volt egérlyukkal, s hogy annyira elhanyagolt benyomást tett rám.”55 A tény azonban az, hogy Móricz rosszul emlékezett, pontosabban: rosszul figyelte meg a tényeket. Amikor Nyilas István megvásárolta a testvére gyerekei részére a két út által Y-alakban közrefogott telket a milotai faluvégen, a 114. sz. tulajdoni lapra a vételt úgy jegyezték be, hogy az az 58. és 59. helyrajzi számú telekre vonatkozik.

Késôbb, valamikor 1885 után, a község megosztotta a két telket, és az 58. számút – rajta a szülôházzal – eladta, és az 59. számú telken épült a községháza. A ma a faluban élô 80–90 éves öregek egybehangzóan, egymástól függetlenül állítják, hogy a szülôház sohasem volt községháza. A községháza ott állt, ahol ma a tûzoltó-szertár és a bezárt tejcsarnok van, a 20. század elején készült kataszteri térkép szerinti 59. hrsz. telken, a szülôház közvetlen szomszédságában. Az egérlyukakra vonatkozó megfigyelés minden bizonnyal a szülôházra érvényes; elképzelhetô, hogy az átmenetileg lakatlan volt, de Móricz a községházához tartozó épületnek vélte.

Mit is írt Móricz Zsigmond Orosz Kálmánnak? „… nekünk Csécsén három házunk volt.” Eddig számot adtunk három házról: az apairól, az anyairól és az apa által építettrôl. Jó okunk van azt gondolni, hogy az író erre a háromra célzott a csécsei papnak írott levelében, azaz nincs közöttük az az épület, amelyen az emléktábla látható. Ám ha alaposan olvassuk az Életem regényét, akkor abban legalább még egy negyedik csécsei Móricz-házra történô utalás szerepel, ám az sem az Emlékházra vonatkozik.

Móricz az édesanyja emlékeire utal, aki nem sokkal a halála elôtt idézte fel a fia elôtt az egykori csécsei állapotokat: „– Apádnak akkor úgy ment a dolga, hogy azt el se lehet mondani. Minden arannyá vált a kezében. Mindent összevásárolt Csécsén, amit lehetett. Megvette Kis Ferenc és a Kis János házát, telkét. A Kis Ferenc háza ott volt szemben Nyilas Kálmánékkal, a Kis Jánosé egy telekkel odább.”56 Ezt a legvalószínûbben úgy kell értenünk, hogy egy házról és egy üres telekrôl van szó, amelyek a templomtól jóval lejjebb, a Milota felôli részen voltak, hiszen Nyilas Kálmán háza azonos Nyilas István házával, ugyanis a fiú megörökölte azt az apjától és ott lakott élete végéig. Egyébként Móricz Bálint ezt a Kiss Ferenctôl vásárolt házat néhány hónap múlva már el is adta, errôl okirat is tanúskodott. Molnár Mátyás megtalálta azt a birtokállási ívet, amelyen a következô volt olvasható: „Az 1883. július 24-én kelt adásvételi szerzôdés alapján az A. 1. alatt felvett 59/b helyrsz. birtok a 159. sz. tjkönyvben ifj. Szabó József javára átiratik.”

Megállapíthatjuk tehát, hogy ennek a negyedik háznak sincs köze a kóródi végen található vályogfalú, szalmatetôs épülethez, de említése szükséges a kép teljességéhez.

55. ÉR 746.

56. ÉR 742.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

59

Fordítsuk figyelmünket immár az Emlékházra, amelynek a falán ott az emléktábla és az udvarán áll az író születésének 100. évfordulóján felavatott Varga Imre-szobor! Mióta és hogyan került ez az épület a figyelem homlokterébe?

Kétségkívül 1952. szeptember 7-e óta, mert e napon avatták az emléktáblát. Egy félreértést máris el kell oszlatnunk! „Az 1929-es Móricz-ünnepségek idején a milotai faluvégen levô Pallagi-házra, illetve az annak a helyén épült házra tették az emléktáblát, 1952-ben a kóródi faluvégen levô egyvégû Móricz-házra. Ez a ház biztos a Móricz Bálinté volt; valószínûleg ô is építette – legalábbis mai lakói így tudják.”57 – írja Czine Mihály.

A Pallagi-ház = szülôház 1970-ig állt, tehát az épület – fôrészeiben legalábbis – ugyanaz volt 1879-ben, 1929-ben és 1952-ben is. Falára soha semmiféle emléktábla nem került. Valóban felmerült a szándéka 1929-ben egy emléktábla állításának, de erre végül is nem került sor, ezt Móricznak az 1929. jún. 7-én Orosz Kálmánhoz írott levele egyértelmûen kizárja: „E percben volt itt nálam Gaál Endre képviselô úr s megbeszéltük a következôt: Nem lesz szobor, sem emléktábla (Móricz kiemelése). Én nem akarok a világi hiúságnak ilyen jelét életemben. E helyett ennél sokkal szebbet gondolt ki a képviselô úr, a díszpolgári oklevél átadása fog megtörténni azon a napon.”58 A ház „mai lakói”, azaz Magos Gusztávék59 azért tudták úgy, hogy az épület Móricz Bálinté volt és ô is építette,60 mert így mondhatta nekik valaki, nyilván azok közül, akik az emléktábla helyét is meghatározták, a családnak ugyanis a Móriczokkal kapcsolatos emlékeik nem lehettek, hiszen 1900. júl. 12-én került felmenôik birtokába az épület (Ház 37. ö. i. sz. és udvar Beltelekben 490 n. öl; korábbi telekkönyvi adat már nem lelhetô fel, a kisvárdai földhivatalban ôrzött telekkönyvi betétbôl egy lap hiányzik), és volt az övék egészen 1966-ig, amikor az épület mögött másik házat építettek nekik, és ekkor helyezték el itt az elsô kiállítást.

Térjünk vissza a táblaavatáshoz! „Szeptember 7-én reggel és délelôtt valóságos zarándoklás indult meg Tiszacsécse felé az ország, a megye minden részébôl. Különvonatok, autóbuszok vitték a dolgozókat, autók, motorok, kerékpárosok hada sietett a tiszaparti, határmenti kis község irányába. A közeli falvakból szekeres, gyalogos parasztok igyekeztek Móricz Zsigmond, a nagy magyar író szülôfaluja felé.” – olvashatjuk a Néplap szept. 8-i számában. Aztán még ezt is: „Az író szülôházát az aprócska, égnekszaladó beregi nádtetôs házacskát sokezer ember gyûrûje öleli körül.” Hogy miért gondolja az újságíró bereginek ezt a szatmári „házacskát”, immár örök rejtély marad, mivel a cikkíró nincs feltüntetve, de négy nappal ezelôtt ugyanebbôl az újságból, az abban megjelent helyszíni riportból úgy tudtuk, szalmatetôs épületrôl van szó.

Egyébként a „házacska” nyílván annyira volt nádtetôs, amennyire beregi.

Az „emléktábla-leleplezô” beszédet Nagy Sándor Sztálin-díjas, Kossuth-díjas író (vane, ki e nevet nem ismeri?) tartotta. Egyetlen mondatot idézünk tôle, mert ez – ha áttételesen is – igazolni látszik alább részletezendô teóriánkat: „Elmondhatjuk, hogy Mó57. MZS útja 531.

58. MZSL I. 293–4.

59. Szabolcs-Szatmár akkori napilapja, a Néplap 1952. szept. 4-i számában hosszú riportot szentel a falunak, így adva hírül a közelgô ünnepséget. Ebben olvasható a rövid beszélgetés „Magos nénivel”, aki a „kis szalmatetôs házban” él.

60. Ezek szerint Móricz Zsigmond elfelejtett írni arról, hogy az apja épített egy másik házat is a faluban.

Móricz Miklós írja: „Már épített egy házat (Móricz Bálint, a sikátorban az anyjáéknak – H. P.), de abból még nem lett foglalkozás. Az csak virtus volt, meg persze pénzmegtakarítás is. Kellett, hát megcsinálta.

Akkor még nem gondolt rá, hogy építésbôl is meg lehet élni.” MZS ind. 85.

60

Hamar Péter

ricz Zsigmond szabadságát is a dicsô Szovjet Hadsereg vére váltotta meg – az író és népe csak a felszabadulás után találkozott igazán.”61 Az emléktábla-állítás történetéhez tartozik még egy esemény, amelyrôl eddig sehol sem esett szó. 1952-ben a szülôház tulajdonosa Bartha Péter volt. Feleségét Paládi Idának hívták, az ô szülei voltak csécseiek, és ôk vásárolták meg valamikor lányuk esküvôjekor az épületet a fiatal pár számára. Leszármazottaik élnek, és határozottan állítják: 1952-ben idegenek jártak náluk, közölték velük, hogy emléktábla kerül a házuk falára (a tulajdonosok pontosan tudták, hogy a ház Móricz szülôháza, hiszen ôk találták meg azt a bölcsôt a padláson, ami elôször Móriczhoz került Leányfalura, majd a család ajándékaként vissza az Emlékházba 1966-ban), és utasítást adtak arra, hogy a ház elôtt álló fát vágják ki, hogy a felhelyezendô tábla jól látsszék az országútról.62 A fakivágás megtörtént, azután a tábla mégis a másik házra került. Hogy miért, 5. Az utolsó tulajdonosok, arról Bartha Pétert senki sem tájékoztatta.

Bartha Péter és felesége Mi történhetett a fa kivágása és az emléktábla a szülôház elôtt (A fénykép avatása között? Sajnos, erre vonatkozóan semaz 1950-es években készült.) miféle tény nem áll a rendelkezésünkre, ezért csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, de ezekhez a kor viszonyainak ismerete meglehetôsen biztos támpontot szolgáltat.

1952 a szocialista diktatúra legkeményebb idôszakára esik. Azt a marxista tételt, amely kimondta, hogy a szocialista építés folyamatában a munkásosztályé a vezetô szerep és a hatalmát a parasztsággal szövetségben gyakorolja, bele kellett sulykolni a társadalomba. Ehhez munkás- és parasztidolokra volt szükség, akiket látványos ceremóniák közepette avattak az adott társadalmi osztály „szentjeivé”. Az irodalom terén a munkásosztályból való bálvánnyá József Attila lett. Az ô életrajzán csak keveset kellett „kozmetikázni”, ami azt jelenti, hogy hallgatni kellett a KMP-tôl való eltávolodásáról. (1957-ben elkészült a József Attila-emlékkönyv, de könyvesbolti forgalomba nem kerülhetett csak a rendszerváltás táján, mert abban szó esett arról, hogy a költô szervezetileg és szellemileg is eltávolodott élete végén az illegális kommunista párttól.)

Az irodalom „parasztbálványának” Móricz Zsigmondot szemelték ki. Halálának közelgô, 10. évfordulója kiváló alkalmat kínált, hogy népünnepély keretében avassák József Attila társává. Ám amikor „az elvtársak” szemlét tartottak a faluban, kiderült, hogy a szülôház zsindelytetôs (Hogy jön ahhoz egy vérbeli parasztíró, hogy zsidelytetôs házban szülessen?), és ami még aggasztóbb, hogy a ház tulajdonosa megbélyegzett kulák, aki nem átallott negyven hold földet összeharácsolni, hogy kizsákmányolhassa a szegényparasztságot. Nosza, keressünk csak gyorsan egy olyan házat, ami jobban megfelel az író személyiségének! (Pontosabban: annak a szemé61. A beszéd részleteit a Néplap 1952. szeptember 8-i száma közölte.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

61

lyiségképnek, amilyenné a hatalom kívánta retusálni a valódit!) S lôn! Kapóra jött Magosék háza, úgyis az egykori Móricz-porta közelében áll.

Valahogy így képzeljük a dolgot! Aligha lehetett másként, hiszen a család részérôl Móricz Virág asszisztált az elôkészületekhez. S nyílván ô is igent mondott, mert nem tudunk róla, hogy bárhol is tiltakozott volna. Pedig ô pontosan tudta, melyik az apja szülôháza. S érdemes rápillantani az Apám regényére! A terjedelmes kötetbôl mindössze két és fél oldal jutott Csécsére. Ha több szót ejt apja „tündérszigetérôl”, nehezen kerülhette volna el a szülôház-ügyet. Tehát inkább hallgatott.

S hogy mindez nem pusztán a képzelet szülte gondolatmenet, azt megerôsíti a neves publicista, Kiss Károly is. Cseres Tiborral, Sarkadi Imrével együtt a táblaavató ünnepség elôtt eljutott Csécsére, és szemtanúja volt a szülôházzá „kinevezett” épület tatarozásának és természetesen beszélgetett a helybeliekkel is. Így emlékszik vissza egykori élményére: „Egyik nap megismerkedtem Kiss Bertalan bácsival, Tiszacsécse legidôsebb, akkor 78 esztendôs lakosával, Móricz Zsigmond gyermekkori játszópajtásával. Ott nézelôdtünk a már csaknem újraépült vályogháznál, frissen meszelt fala vakítóan fehérlett, szalmafedele is csaknem elkészült. Nézte-nézte Berti bácsi, majd megszólalt: ’Nem itt született Zsiga, Móriczék soha nem laktak ebben a házban.’ Nem nagyon kellett kérlelnem, elballagtunk szépen a templomhoz, s megmutatta a takaros tornácos házat, Móricz Bálint hajdani portáját. Akkor éppen az egyik nagygazda tulajdona volt. Cseres Tibornak, amikor a titok végére akart járni, valamelyik megyei nagyság elmagyarázta, politikai hiba lenne, ha egy kulákház falára kerülne a szegényparasztság írójának emléktáblája.”63 Móricz „szentté avatási folyamata” elindult, s ezután következett a kozmetikázás.

Most már el kellett fogadtatni a közvéleménnyel, hogy ez a ház ott a kóródi kanyarban valóban a szülôház. És a kultúrpolitika dolgozni kezdett, folytatódott az agymosás, amihez – meg kell hagyni – kiválóan értettek. Hogy milyen hatásfokkal dolgoztak, azt megmutatják a jelenleg használatos általános iskolai tankönyvek. A hatalom bevetette a „nehéztüzérséget” az ideológiai harcban: Nagy Péter irodalomtörténész kapta a feladatot a Móricz-monográfia megírására, s kötetében igazolnia kellett, hogy az író a parasztság letéteményese mind származásában, mind szellemiségében.

Igen ám, de Erdei Ferenc már 1945-ben leírta a következôt és jó okkal tette: „Hamis nézet, hogy Móricz Zsigmond parasztivadék, aki gyermekkori élményekkel merült meg a paraszti világban…”64 Mit számít? Ha egy indifferens parasztházból szülôházat lehetett csinálni, mibe kerül egy ilyen megfontoláson túllépni?

Nagy Péter igyekszik megfelelni a feladatnak. A bizonyítással nem bíbelôdik, egyszerûen kijelent a jól értesültek biztonságával: „A falu (Csécse – H. P.) utcájának abban a sarkában, ahol az szinte megriadva az elébukkanó Tiszától hirtelen elfordul, áll egy picike, magas szalmatetôs ház: Móricz Zsigmond szülôháza. Egyszerû, nagyon is egyszerû paraszti hajlék, amelynek nyílt tûzhelye, tenyérnyi ablaka s a látogató fejét fenyegetô mestergerendája az évszázados paraszti nyomorról, éhezésrôl és fázásról, jobbágyi kiszolgáltatottságról mesél – de most már örökre mesél minden látogatónak arról is, hogy itt született az elnyomott és az elnyomatása ellen küzdelemre készülô magyar nép egyik legnagyobb írója: Móricz Zsigmond.”65 62. Absenger Ferencné (Bartha Péter unokája) szíves szóbeli közlése.

63. Kiss Károly: A boldog ember bánata, Utazás Móricz Zsigmond szülôföldjére Magyar Nemzet, 1998. márc. 28.

64. Erdei Ferenc: Móricz Zsigmond pályája, megjelent a Móricz Zsigmond ébresztése (1945) címû antológiában 65. Nagy Péter i. m. 9.

62

Hamar Péter

A mestergerenda itt nem a nyomorról, hanem a „paraszti nyomorról” mesél, mintha a „paraszti hajlékban” bárki is másfajta nyomorra gyanakodna. De ha többször említôdik valami, akkor elôbb rögzül a tudatban. (Az már más kérdés, hogy a Móriczcsalád Csécsén nem nyomorgott.) És ezzel nincs vége, még mindig a monográfia elsô szövegoldalát idézzük: „1879 Péter-Pál napjára … a pici földes szobában egészséges gyermeksírás jelezte, hogy megszületett a paraszt (kiemelés tôlem – H. P.) Móricz Bálint és az árva papkisasszony különös, egész falut felbolygató frigyének elsô szülötte.”

A kötet második kiadásának (1962) jegyzetapparátusában Nagy Péter ezt írja: „A szülôházat és a születés pontos idejét illetôen v. ö.: Czine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp.1960.”66 Engedelmeskedjünk a nagy tekintélyû irodalomtörténésznek, s nézzük meg, mit ír errôl fiatalabb kollégája! Szó szerint ezt: „Bizonytalan az is, hogy melyik házban született Móricz Zsigmond.”67 Akkor mire véljük a fenti expressis verbis kijelentést?

A továbbiakban azt fontosnak tartja Nagy Péter hangsúlyozni, hogy Pallagi Erzsébet esküvôjén az asszony „kulák nagybátyja”68 nem volt hajlandó részt venni, mert a nagygazda lenézi az ötholdas szegényparasztot, de gondolatmenetét nem meri következetesen végigvinni, mert akkor azt is jeleznie kellene, hogy a magának közel 50 holdat és vízimalmot szerzô Móricz Bálint tulajdonképp – az ötvenes évek mércéje szerint – maga is kulákká vált, mert ha ezt megtenné, akkor oda a szegényparaszt Móricz mítosza, szertefoszlana a parasztidol teremtésére irányuló törekvés.

Majd Czine Mihály könyve, az 1960-ban megjelent Móricz Zsigmond útja a forradalmakig tisztázza azt a társadalmi környezetet könyörtelen pontossággal, amelybôl az író elindult. Az ô gondolatmenetének a végkonklúziója a következô: „… csak azt szerettük volna bizonyítani, hogy nem igazi paraszti környezetben lát napvilágot Móricz Zsigmond; s nem is parasztgyerekként nô fel.”69 És itt jutunk vissza az Erdei Ferenc által már 1945-ben megfogalmazott gondolathoz.

Czine Mihály majd élete vége felé ismét visszatér erre a kérdésre. Így fogalmazza meg összegzô jelleggel a véleményét: „Móricz Zsigmond példa is lett sokak számára; egy idôben még a hivatalos irodalompolitika is zászlajára írta. De nem a teljes Móriczot, nem a szuverén gondolkodású és látású mûvészt, csak a szûken értelmezett realista írót. A teljes Móriczcal szemben voltaképpen mindig tartózkodó volt a hivatalosság, 1956 után is félt a könyörtelen látásától. A teljesebb Móricz-kép felmutatását legfeljebb 1670 példányban engedélyezte (keserû utalás a szerzô Móricz Zsigmond útja a forradalmakig címû saját kötetére, amely nevetségesen csekély példányszámban jelent meg – H. P.), a Móricz-kutatásokat nem pártfogolta.”70 Tartozunk az igazságnak azzal, hogy kijelentjük, József Attilának sem, Móricz Zsigmondnak sem árthatott semmiféle mesterkedés, semmiféle hamis értelmezés akár életük tényeivel, akár életmûvükkel kapcsolatosan! Az igazság és az érték túléli és meghaladja az ilyesfajta törekvéseket.

A felsorakoztatott tények és a megalapozottnak tekinthetô feltételezések egybehangzóan azt mondatják velünk, hogy a csécsei Móricz Emlékháznak parányi köze sincs a Móricz családhoz. Semmi jele annak, hogy Móricz Bálint építette volna, a 66. Uo. 493.

67. MZS útja 531 68. Nagy Péter i. m. 12.

69. MZS útja 23.

70. Czine Mihály utószava a Rangrejtett fejedelem címû, „emlékezések Móricz Zsigmondról” alcímû antológiában 294. Több támogató kiadványa a Móricz Zsigmond Társaság gondozásában, é. n.

„… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság...

63

tulajdonjogra utaló okiratot nem talált senki, azt pedig, hogy az író gyermekkorában a szüleivel ott lakott volna, mind az Életem regényében leírtak, mind a Móricz rajzolta falutérkép egybehangzóan cáfolják.

Ez ugyanakkor nem befolyásolja az épület néprajzi értékét. Akár lakott benne Móricz, akár nem, ez akkor is „tipikus felsô-Tisza-vidéki szegényparaszti lakóház.

Magas, meredek hajlású tetôszerkezete a Kárpátok népi építészetének alföld-széli lecsapódása. A valaha utcasorokat kitevô hasonló jellegû építményekbôl mára eredeti helyszínén csupán három maradt a szatmár-beregi síkságon…”71 Ez önmagában is elegendô ok, hogy óvjuk és okulásul megmutassuk az utókornak.

Nem tudunk viszont megmutatni ma már egyetlen olyan épületet sem Tiszacsécsén, amely tulajdonjogilag a Móricz-családhoz kötôdött. Abba könnyebben belenyugodhatunk, hogy az egykori Móricz-portából lett iskola megadta magát az idôk szavának, és a Móricz Bálint keze nyomát viselô, a Farkas-családnak épített ház sem képviselt olyan kultúrtörténeti értéket, hogy megmentésének hiányát bárkinek is felróhatnánk. Ám az el nem évülô bûn, hogy a szülôházat veszni hagyta az utókor. Érthetetlen, hogy 1970-ben(!) nem akadt senki, akinek ehhez eszköze lett volna, hogy megmentse!

Hamis tehát a ma is álló szülôház legendája, és az az állítás is a legendák körébe utalandó, amely szerint a mai Emlékházban valamikor élt a Móricz-család a gyermek Zsigmonddal. A legendákkal ideig-óráig palástolni lehet a rossz lelkiismeretet, de tisztességesebb kimondani az igazságot: nem mentettük meg Móricz Zsigmond szülôházát, és az utókor ezt joggal kéri számon rajtunk.

6. E tornác bal végén ült Móricz 1929-ben a Nyilas-testvérekkel a nevezetes felvételen

Mindmáig áll viszont Tiszacsécsén (bár állapota alapján megítélve már nem sokáig) egy épület, amelynek tornácán bizonyíthatóan ült Móricz Zsigmond 1929-ben.

Ez a Nyilas-porta, ott készült a nevezetes felvétel az íróról a két pipázó, kalapos parasztemberrel, a jobbján Nyilas Kálmánnal, a balján Nyilas Gusztávval. Egy 2004 decemberében készült felvételen ellenôrizhetô, hogy a tornác tartóoszlopai ugyanazok még ma is, mint egykor, 1929-ben.

Ma már csak ezek ôrzik Csécsén a genius locit!

71. Tiszacsécse–Mûemlékek (A néprajzi szövegrészek szerzôje Páll István.)

64

Kôszeghy Elemér

Kőszeghy Elemér

Móricz Zsigmond és Kárpátalja Móricz Zsigmondnak nagy kultusza van Kárpátalján. Nevét az ugocsai Péterfalván középiskola, a nagyszôlôsi járásban kulturális egyesület viseli. Születésének 125. évfordulóján a megemlékezések központja a hajdani Szatmár megyébôl egyetlenként átcsatolt település, a Boldog emberben is megidézett Nagypalád volt.

A ragaszkodás nem véletlen, hiszen Móricz Zsigmond életét és munkásságát számtalan szál köti Kárpátaljához. Egy kis lokálpatrióta túlzással úgy is fogalmazhatnánk, írja egyik munkájában a neves kárpátaljai irodalomtörténész, Gortvay Erzsébet, hogy életrajzában és életmûvében csak úgy hemzsegnek a kárpátaljai magyar helységnevek: Kisdobrony, Csetfalva, Újlak, Beregújfalu, Bökény, Beregszász, Nagypalád, Ungvár, Munkács. Az egyik településen gyerekfejjel fordult meg, a másik településen már ismert, országos hírû íróként, szerkesztôként tartott elôadást.

Sokáig kevesen tudtak arról, hogy Móricz Zsigmondot egyéb, rokoni szálak is Kárpátaljához kötik. Ezek felgombolyítására a már említett Gortvay Erzsébet vállalkozott, mégpedig a Boldog emberben és az Életem regényében felledhetô ,,nyersanyaglelôhely’’ alapján. A Pallagi és a Móricz família gyökérzetét Kárpátalján könnyen felleli a kutató. Csak oda kell figyelnie magára az életrajzíró Móricz Zsigmondra, aki az Életem regényében azt állítja, hogy neki joga van az ország legnagyobb uraival is gorombáskodni, mert „az embernek szabad a véreit, önmagát szidni”. Márpedig az ô ôsei között – folytatja az elôdökrôl való elmélkedést – a kapás jobbágytól az arisztokráciáig megtalálható minden társadalmi réteg. Hogy a parasztôsök hol keresendôk, azt nem részletezi, ellenben Pallagi-ágon számon tart egy báró Bánhidy Mária nevû ükanyát, akinek a lányát, Kisdobronyi Isaák Erzsébetet Nyilas József porcsalmi református pap, az író dédnagyapja vette feleségül.

Kisdobrony Csaptól egy karnyújtásnyira fekszik. A krónika ismeri Isaák Gáspár földbirtokost, Szatmár megye egykori szolgabíráját is. A tüzetesebb kutatás – mégpedig a családon belüli, Móricz Miklós, a tudós testvéröccs személyében – levéltári adatok alapján bebizonyította: Erzsébet dédnagymama ugyan létezett, de nem Kisdobrony, hanem a Tiszaújlak szomszédságában fekvô Csetfalva lakosa volt, és nem édes, hanem csak nevelt lánya Isaák Gáspárnak, s csak valószínûleg rokona.

Tehát nem ment férjhez rangon alul Nyilas József református paphoz, aki Czine Mihály szerint jobbágy vagy pár holdas parasztnemes ivadék, és Tompához hasonlóan, szolgadiákként végezte el a teológiát Sárospatakon. Ebbôl a házasságból származik Nyilas Katalin, akit aztán a csetfalvi református pap, Pallagi József vesz fele-

Móricz Zsigmond és Kárpátalja

65

ségül. Az ô lányuk Pallagi Erzsébet, az író édesanyja, aki 1859-ben született Csetfalván.

A csetfalvi szülôházról az anya késôbb így mesél írófiának: „Olyan kis öreg papi ház volt, csak olyan kicsi, mint a többi parasztház. Faragott oszlopok voltak a tornácon... Egyszer leütöttem egy cserép virágot a tornác karfájáról”. Móricz Zsigmond maga is megfordult a 20-as években Csetfalván. E látogatásáról Sándor László Móricz Zsigmond és Kárpátontúl címû írásában tesz említést. Az egykori paplakot Móricz már nem láthatta, csak a fakazettás, mûemlék értékû református templomot. És beszélhetett olyan öregekkel, akik emlékeztek még nagyapjára, Pallagi papra. Itt gazdagodott meg olyannyira, hogy 1867-ben Beregújfaluban 60 hold földet tudott vásárolni. A csetfatviak szerint abból, hogy a földesúrral paktált és „a falu ellen szavazott”. Az író édesanyja másképp magyarázza: rendkívül fukar, kuporgató természetû volt Pallagi tiszteletes. „Annyi szilva termett, rengeteg, és mégis megszámolta édesapám, hány szemet szabad megenni vacsorára. S ez nekem akkor igen fájt”.

A családi emlékezet, amelybôl Móricz Zsigmond a múltjukra vonatkozó információt meríti, csak elvétve eleveníti fel restellni való dolgokat, s a valóságnál szívesebben tartja számon az ellenôrizhetetlen illúziót. Így például a beregújfalusi nagy gazdagságot, amely sajnálatos módon kicsúszott a család kezébôl az apa korai halála következtében. Móricz Miklós a tudós tárgyilagosságával vizsgálja a családi hagyomány egyezését a tényekkel Móricz Zsigmond indulása címû könyvében, és a beregújfalusi jobb napokról így nyilatkozik: „Zsigmond még kôházat írt, a doktor házát, amit úri háznak vél. Négy vagy talán öt szobával, de nem volt az másféle, mint a régi parasztházak: két szoba, az egyikben Dajda lakott az urával, a másikban az özvegy papné hat gyermekével”.

A hívekkel sem lehetett valami jó a viszonya Pallagi tiszteletes özvegyének. Elkötötték a lovait, megdézsmálták a méhesét, pusztították a baromfit az udvarban. Ha ugatott este a kutya, vasvillával kellett a portát körüljárni. Móricz Zsigmond megérti ugyan, hogy „a paraszti erkölcs mást diktál, mint a fix fizetéses papi morál”, de a beregújfalusiakat az Életem regényében anyja szemével látja, aki szerint, „még abban az idôben valóságos vademberek voltak. Az öregek üstököt hordtak, befonták hajukat és fésût viseltek benne. Indulataikban is olyan régifajta népek voltak”. Pallagi tiszteletes asszony ezzel a világgal Beregújfalun nem kívánt volna összerokonosodni. Inkább hazaköltözött apja falujába, Csécsére, ahol övéi közt több biztonságot remélt.

Itt történt 1878-ban a Mikszáthénál is meglepôbb házasság: Pallagi Erzsébet, a paplány Móricz Bálinthoz, a parasztlegényhez ment feleségül. Találóan jegyzi meg e frigyrôl Czine Mihály: „a mesebeli szegénylegény könnyebben elnyerhette a tündér királylány kezét, mint akkoriban a parasztfiú a tiszteletes kisasszonyt”.

Móricz ágon nem volt szokás úgy számon tartani az ôsöket, mint Pallagi vonalon. Az Életem regényében ezt az író maga is megerôsíti: „Móricz elôdökrôl csak annyit tudok – írja –, amit hosszú idô alatt elejtett szavakból gyûjtöttem. Apám soha egy szót sem volt hajlandó szólni családi emlékeirôl, mintha valami olyan lett volna, ami nem hoz dicsôséget rá. Különben maga sem sokat tudhatott róla, mert hiszen hároméves korában maradt árván”.

Az Életem regényében a családi múlt egyetlen hiteles krónikásaként Borca nagynénjét tünteti fel Móricz Zsigmond. Családja jelenérôl és múltjáró! szóló értesüléseit fôleg tôle szerzi be. Rá hivatkozik például, mint hiteles forrásra, mikor apai nagyapja

66

Kôszeghy Elemér

halálának csaknem idillikus, megkapóan tiszta, emberi történetét elmeséli: „Így mondta el Borca néném, édesapám egyetlen testvére 1923 májusában, itt, Budapesten, édesanyám lakásán” – teszi hozzá az 1855-ös kolerajárványról szóló történethez.

Ez a Borca néni, Papp Györgyné, született Móricz Borbála magosligeti lakos nem más, mint a Boldog emberbôl ismert Joó György édesanyja. 79 éves 1923-ban, és az író szerint nagyon hasonlít öccsére, Móricz Bálintra. „Éppen olyan kicsi, vaskos, lapos arcú, sárgás arcbôrû, s a szája is ugyanaz az ívelés nélküli, és az ajak alatt behajlás nélküli áll. Keleti filmeken látni még ma is ilyen arcokat”. „A boldog ember anyjának vonásait nekem még volt szerencsém felfedezni unokája arcán” – olvashatjuk Gortvay Erzsébet Móricz Zsigmond rokonai Kárpátalján címû tanulmányában. Ez az unoka volt az utolsó Móricz rokon Kárpátalján. Az irodalomtörténészt egy 1979-ben egy népköltési gyûjtôúton hozta vele össze a véletlen.

Orlóczky Gézánét Ombódy llonának hívták, 1901-ben született Tiszabecsen, 1919ben jött Újlakra feleségül. Apja Ombódy Lajos, anyja, Papp Mária, édestestvére volt annak a Papp Mihálynak, aki 1932-ben, Pesten jártakor elbeszélte a nagybátyjának az ô olyan igen boldog gyermek- és ifjúkorát. llonka néni jól emlékezett a magosligeti rokonságra, Mihály nagybácsi gyermekeire: Lenkére, Olgára, Mihályra. Arra is figyelmeztetett, hogy nemcsak Mihály nagybátyja próbált Pesten megélhetést keresni, mikor a faluja elûzte, hanem testvéröccse, András is. Papp Andrásról, a pesti bádogos rokonról megemlékezik Móricz Miklós is. llonka néni úgy tudta, Móricz Zsigmond taníttatta ki a mesterségre.

Természetesen emlékezett Ombódy llona, aki a nevét y-nal írta és váltig ragaszkodott a Papp és Móricz család nemesi származásának bizonyítottságához, anyai nagybátyjára, Móricz Zsigmondra is. „Itt járt, ezen a portán – állította. – Talán még fénykép is van róla”. De nem találta. Csak a saját lánykori teljesalakú fényképével ajándékozta meg a kutatót.

Idézzünk egy részletet a Gortvay Erzsébet által rögzített beszélgetésbôl: „– Aztán milyen ember volt Móricz Zsigmond? – faggatom az újlaki unokahúgot, aki magányosan, betegen, szerény kis nyugdíjból éldegélt, s szegénysége miatt szégyenkezett.

– Igen jó ember volt. Nem volt büszke. Szerette a rokonokat. Mindig jött Becsre meg Magosligetre. Jött ide Újlakra is.

– És hogy tudott idejönni Magosligetrôl? – kíváncsiskodtam. llona néni nem hagy magán kifogni. Érvel és talán nem is sejti, milyen meggyôzôen.

– Ó, hát nem kellett neki ahhoz szekér vagy kocsi, hogy ide jöjjön. Jobban szeretett ô gyalog. Csak gyalog jött, mindig gyalog.

Ebben egyetértünk. Megkérdem még, járt-e llonka néni Móricz Zsigmondnál Pesten.

– Én nem. Csak a húgom, Iza. Neki volt egy fia, akit egyedül nevelt. Zsiga bátyánk azt mondta, hogy ne búsuljon, majd ô felviszi Pestre, ott kitaníttatja. Fel is vitte. Mert a szavát, azt ô mindig megtartotta. Mesterember lett a Józsiból. Megnôsült. Aztán elment hozzá az anyja is. Így maradtam én egyes-egyedül. Nem is tudja senki, hogy Móricz Zsigmond rokona vagyok.”

A beszélgetés óta sok-sok évtelt el, és Ilona néni is elgyalogolt egy olyan világba, ahol talán lehetôsége nyílt újra találkozni a híres nagybácsival. Az utolsó rokon eltávozott, de Móricz Zsigmond népszerûsége továbbra is töretlen Kárpátalján. Életét és munkásságát ismerve, aligha véletlenül.

valóság Kun István

Elherdált esélyek tárháza Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mezôgazdasága átrendezôdés elôtt áll. A hatvanas években kezdôdött az alma igazán nagy menetelése, és akkor szinte a gazdagság szinonimájává vált ez a gyümölcs. Okkal. Meghatározója lett egy-egy település gyarapodásának, hogy mennyi és milyen minôségû gyümölcsöt képes Komoróba, Tuzsérra, vagyis a szovjet átrakókba szállítani. Késôbb – az 1981-ben beütött almakrach után – ez az elsôdleges szerep csökkent, de még mindig ugyancsak erôs maradt. Ez idô tájt próbált a szabolcsi agrárium új alapokat is keresni, azzal együtt, hogy az almatelepítések 2004 tavaszáig uralták a megye ültetvénybôvítését.

Az uniós csatlakozás azonban merôben új helyzetet teremtett. Korszakhatár ez.

Még akkor is így kell rá tekintenünk, ha a változás e terrénumban lassú, ráadásul e változások meglehetôsen tétován indulnak. Ennek persze oka a viszonylag nagymértékû gazdálkodói ismerethiány, a kormánypolitikában tapasztalható határozatlanság, sôt az egymást váltók cikk-cakkjai is. Végül talán a legfontosabb: a termelési viszonyokban uralkodó – és törvényesített – anarchia.

Az elmúlt másfél évtizedben hatalmas szerkezeti változások mentek végbe a megye mezôgazdaságában. Az akkor még létezô megyei állami gazdaságoknak ma már egyike sem mûködik, vagyonukat privatizálták, kisebb szervezetek vagy gazdálkodók tulajdonába, máskor használatába kerültek. A termelôszövetkezetek egy része összezsugorodva megmaradt ugyan, de a legtöbb megszûnt formálisan is, vagy csak mûködését tekintve. (2002-ben hatvan még regisztrált szövetkezet nem mûködött már a megyében – ez KSH adat.) Vagyonuk egy része a tagok tulajdonába került, de nem mellékes, hogy a megye – különösen a periférikus részeken – teli van elhagyott állattartó telepekkel. Ezek hatalmas értéket képviseltek – nem is olyan régen. Ma már a legtöbb helyütt minden olyan berendezés hiányzik, ami nem volt elég erôsen lebetonozva: e nemzeti vagyon ebek harmincadjára került.

Elôzetes mentegetôzések helyett: ma a magyar mezôgazdaságban rendkívül nehéz tiszta képet kapni a valóságos helyzetrôl. Átfogó statisztika ebben az ágazatban nincs. (Az Isten szerelmére: hogy lehet így kormányozni?) Statisztikára kötelezettek a társas gazdaságok – gazdasági társaságok és szövetkezetek –, az egyéni vállalkozók hol igen, hol nem, az ôstermelôk, kistermelôk (akiknek ôstermelôi igazolványuk sincs) gyakorlatilag az adatszolgáltatásnak közelébe sem kerülnek. Mindezek helyett a szakminisztérium összeírásokkal próbál képet kapni az ágazat állapotáról, ám az összeírások nem teljesek, hanem reprezentatívak.

Kun István

68

Mindebbôl egyetlen következtetés vonható le: a rendelkezésre álló hazai mezôgazdálkodási adatokkal kell dolgoznunk, de azokat fölöttébb gyanakvóan kell kezelnünk.

Növénytermesztés. Az ágazatra jellemzô, hogy az elmúlt másfél évtizedben a szántóterület zöme (82,75 százaléka) egyéni gazdaságok használatában van. A megyében termesztett fôbb növények betakarított területe a következôképpen alakult (hektárban): Termék búza kukorica rozs triticale burgonya napraforgó silókukorica lucerna zöldség vetetlen

1991–1995 évek átlaga

1996–2000 évek átlaga

2002 év

Ebbôl egyéni gazdálkodók

38 179 85 719 20 547 864 6 245 23 371 11 569 9 255 8 730 44 130

38 725 78 972 13 625 9 764 8 990 33 180 4 465 5 995 9 504 57 859

33 695 103 563 10 428 13 990 3 949 39 137 2 833 4 715 16 199 19 433

22 475 90 533 9 071 11 948 3 828 35 086 206 3 918 13 302 15 027

(Forrás: KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Statisztikai évkönyv 2002. A továbbiakban: KSH.)

A fenti összehasonlító adatok világosan jelzik az itteni szántóföldi növénytermesztésre jellemzô tendenciákat. A kukorica termésterülete jelentôsen megnôtt. Ennek egyrészt az az oka, hogy a gyöngébb szántókon biztonságosabban termelhetô a búzánál, másrészt nem föltétlenül szükséges kombájn a betakarításához, viszont nôtt a kistermelôk által értékesíthetô sertések eladási esélye. (Valameddig.)

Csaknem megkétszerezôdött a napraforgó vetésterülete. Ennek egyrészt földminôségi okai vannak, hiszen a kultúra a gyengébb földeket hatékonyabban képes hasznosítani a kukoricánál. Az elért termésátlag (1,77 t/ha) jobban közelítette az országos átlagokat, mint a búza vagy a kukorica, tehát jövedelmezôségben a gazdálkodók törekvése nyilvánvaló: fel akarnak zárkózni a derékhadhoz. Ez indokolt és célszerû, viszont – úgy gondolom – a hozamok növelésében még további lehetôségek rejlenek. Ugyanakkor a kiemelt uniós támogatás erôsíti e termény pozícióit.

A napraforgóban van egy különleges termesztési mód is, méghozzá az étkezési magtermesztés. (Ez a gabona, olajos magvak és fehérje növények – rövidítve: GOFkultúrák – között nem kiemelten támogatott.) A jelenleg forgalomban lévô kisvárdai fajták átlagosan 3-4 méterre nônek, ezért kombájnnal nem arathatók. Kézzel bugázzák a kisebb fára hajazó kórókat. Mivel a kereskedelmi forgalom jókora része számla nélkül bonyolódik le, ezért nem tudható, valójában mekkora területen (nagy) és milyen mennyiségben (sok) takarítanak be étkezési célokra szolgáló napraforgót. Étkezési cél az emberi fogyasztás is, meg a madáreledel is. Vannak társaságok, amelyek szívesen szerzôdnek e termékre, másrészt azonban a pörkölt-csomagolt „szotyolában” a megye vállalkozásai országos nagyhatalomnak minôsíthetôk. Különösen Nyíregyházán és Újfehértón mûködnek piaci tényezônek tekinthetô pörkölôk.

Elherdált esélyek tárháza

69

Alaposan visszaesett a burgonya vetésterülete. Ez alighanem összefüggésben van a hozamok libikókaszerû váltakozásával (például 2000-ben 11,2 t/ha, 2002-ben 20,2 t/ha). Megjegyzendô, hogy a 2002-es, viszonylag magas termésátlag is a világon körülbelül az ötvenes évek színvonalának felel meg. A javuláshoz azonban öntözésre volna szükség, öntözés pedig nincs. Drága, macerás, és nem is mindenütt van rá lehetôség. Ha meg igen, akkor szívesebben mûködtetik olyan zöldségkultúrában, amelyik a vele való törôdést a burgonyánál jobban meghálálja. A megyében e növény szinte teljes egészében átcsúszott az egyéni gazdaságokba, azonban a területének gyors csökkenése, valamint az alacsony hozamok jelzik, hogy a burgonya nem kisüzemekbe való növény.

A silókukorica és a lucerna területének sokkszerû csökkenése a megye szarvasmarha-tartásának szomorú helyzetét jelzi, és azt hiszem, hogy ez állapot a jövôben nem javul, hanem még tovább romlik, és az állomány újabb sorvadásoknak néz elébe.

Milyen jövô vár a megye növénytermesztésére?1 A jövô elsôszámú kulcskérdése a hozamok dolga. Alacsony termésátlagokkal nem lehet megélhetést nyújtó gazdálkodást folytatni. A rossz eredményeknek kétféle oka lehet: vagy a technológia hibás (hiányos, tévesztett, szakszerûtlen), vagy a termôföld teljesítô képessége alacsony.

Szénégetô megállapításai szerint 80–100 ezer hektár szántón már évekkel ezelôtt is csak veszteséges gazdálkodást lehetett folytatni. Ennek okait nem vizsgálta – megjegyzem: nem is lehetséges ez, hiszen ahány üzem, annyiféle gond okozhatja –, habár hozzátette, hogy ezek gazdáinak a talpon maradásához állami támogatás lenne szükséges. A javasolt megoldás szerintem lehetetlen, annyi támogatás egyszerûen nincs, hogy e deficiteket jövedelmezô szintre kivédje, ez nem is lehet cél. A gyenge termôképességû földeket ki kell venni a szántóföldi termesztésbôl, és vagy környezetvédô gazdálkodást folytatni rajtuk, vagy inkább erdôsíteni azokat. Mindkettônek vannak elônyei, ám mindkettô súlyos hátrányokat is okoz, mert egyikre sem alapozható megélhetés. A felkészületlen gazdálkodónak más elfoglaltság után célszerû nézni.

Mindenekelôtt tekintsük át a megye mezôgazdaságában a fôbb termények hozamait a rendelkezésemre álló (és egyáltalán nem friss) uniós átlagok tükrében (t/ha): Búza Magyarország (1985) Megye 1991–1995 Megye 1996–2000 Megye 2002 Európai Unió (15 tag) 1997

4,83 3,9 3,26 3,38 5,5

Kukorica 6,29 3,27 4,51 3,84 8,9

Burgonya 19,58 14,2 11,61 20,26 32,7

(Forrás: az uniós adatok a Magyar Agrárkamarától /MAK/ származnak, a többi KSH-adat).

A hozamokban megmutatkozó látványos elmaradottságunknak következményei vannak, és – sajnos – lesznek is, méghozzá mind súlyosabbak. E termésátlagok 1. A kérdés megválaszolásához felhasználtam többek között Szénégetô László: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye agrárinnovációs stratégiája címû tanulmányát – készült Nyíregyházán 2002-ben, a Megyei Területfejlesztési Tanács megrendelésére –, amely e témában kiváló megállapításokat tesz.

70

Kun István

mögött igen jó gazdaságok mûködése rejlik, és ezek még el is fedik a tömeges alacsony hatékonyságú termelést. Ma jobb üzemek búzából rosszabb években is képesek elérni a 6–7 t/ha eredményt – sokan még ezeknél is jobbakat –, másutt viszont egyáltalán nem ritkaság a 2–3 t/ha termésátlag. És ez utóbbiak harsányan panaszkodnak, hogy nem érdemes gazdálkodni, veszteséges a termelés. Hát így igencsak az. Kukoricából a megyében sem ritkaság a 7–8 t/ha terméseredmény, el lehet képzelni, mit takarnak el ezek az üzemek, hogy az átlagaink kijöjjenek.

A burgonya esetében külön gond, hogy termesztése a többinél jóval nagyobb forgóeszköz-igénnyel jár, és ezt a kisgazdaságok képtelenek optimális mértékben elôteremteni. Valami mindig hiányzik, vagy a kiváló minôségû vetôgumó, vagy a célszerû tápanyagpótlás, vagy az okszerû növényvédelem, bár ha mindez meg is lenne, akkor a betakarításhoz szükséges jobb gépeket nélkülözik, végül pedig az osztályozást. Ma még képesek túlélni a kríziseket, mert a nagybani piacokon sikerül feketén túladni a gyakran erôsen kifogásolható minôségû termékeiken, ám fogós kérdés, hogy meddig mehet ez így. (A tavalyi tél folyamán Nyírtasson megrendezett fórumon – A Hét címû tévémûsor stábja moderálta – a gazdákat sokkal jobban érdekelte a nagybani piacok jövôje, mint az uniós agrártámogatások rendszere.)

A megyében elért legjobb hozamokból meg lehet élni, akik viszont ezeket nem képesek produkálni, azoknak a gazdálkodása fokozatosan elsorvad. Mit jelent ez esetben a megélhetés? Kifejezhetô matematikai alapon. Számításaim szerint évente és dolgozónként minimálisan négymillió forintos bruttó fedezetnek kell keletkeznie bármely gazdálkodónál ahhoz, hogy az üzemét életképesnek lehessen tekinteni.

Bruttó fedezet alatt értem azt az összeget, amely magában foglalja az egy fôre jutó vállalkozási (társasági) nyereségadót, megnövelve az évközi munkabérek, jövedelmek bruttó összegével és azok járulékaival, továbbá az adók, osztalékok megfizetése után még legalább egymillió forintos fejlesztési forrással. Ha az üzem csupán néhány fôt foglalkoztat, akkor a fenti összeg duplája, vagy akár a háromszorosa, vagy (egy fôs gazdaságnál) a négyszerese is indokolt lehet, hiszen a fejlesztési szükségletek rendkívül magasak.

Ha viszont a fedezet kisebb, akkor nincs megállás a lejtôn. És a dolgozónak nem minimálbért kell fizetni, hanem az országban elért átlagos bruttó bért. (És nem úgy, hogy papíron minimálbért, a többit zsebbe!) Az Európai Unióban régóta elv, hogy a mezôgazdaságban is el kell érni azokat a jövedelmeket, amelyek a nemzetgazdaság más ágazataiban elérhetôk, különben összeomlik a vidék. Az elv nálunk is alkalmazandó. Most tekintsünk el attól, hogy a Medgyessykormány programja szerint a cél az agráriumban is a „méltányos jövedelem”. Ez bizony koromhintô meghatározás. Mennyi az a méltányos? Ki mondja meg? Ki állapítja meg, hogy ez már az, de a több már túlzás lenne? Van erre egy jó mérôszám: a nemzetgazdasági átlag. Célszerû használni, mert objektív.

Szabolcs növénytermesztésének sorsát nem is kicsi részben a kombájnok döntik el. Mire gondolok? Ma már gyakorlatilag nincs szovjet gyártmányú arató-cséplô munkában, azok rég a roncstelepekre kerültek. Szép számmal találhatók viszont még az egykori NDK-ban gyártottakból fôleg 516-osok, és a mûködôk között elõfordulnak a régi nagyüzemekbôl „örökölt” gépek, jobbadán Claasok. Mivel új kombájn viszonylag nagyon kevés van a megyében, a betakarítás gondjait ezekkel oldják meg a szabolcsi gazdálkodók. A baj az, hogy a meglévôk már masszív karbantartást igé-

Elherdált esélyek tárháza

71

nyelnének. Alkatrészcseréket. A magángazdák erre se felkészülve nincsenek, se pénzük nincs rá, ezért fôként a búza aratása komoly veszteségekkel jár. A szabolcsi tarlók hamarosan kizöldellnek, mert a termésbôl elhullajtott legalább tízszázaléknyi mag kikel. Ezt nevezi a köznép árvakelésnek.

A kombájnállományról nem készül statisztika (vajon miért nem?), volt viszont egy fölmérés 2000-ben, ami átfogó képet adott e nagyon fontos terrénumról is. A megye jellemzôi a következôk: Egyéni gazdaságok Kombájnállomány, darab 100 gazdaságra jutó gépállomány, darab A kombájnok átlagos kora 2000 évben, országosan

Gazdasági szervezetek

Összesen

426

207

633

0,4

41,0

0,6

18,3 év

11,5 év

14,5 év

(Forrás: KSH: A mezôgazdaság gép- és épületállománya 1991-2000, Budapest, 2001.)

A 100 gazdaságra jutó kombájnállomány nálunk volt a legalacsonyabb az országban. A kombájnok átlagos életkora annak ellenére nôtt 1996-ról 2000-re hat évvel, hogy az állomány országosan 1713 darabbal szaporodott. (Nyilvánvalóan idôs gépeket hoztak be a gazdaságok ezekben az években.) A felmérés idején a kombájnok 40 %-a idôsebb volt 15 évesnél. És azóta sem fiatalodtak.

Az elöregedett kombájnállomány még húzza valameddig, de nem sokáig. Újat venni a mai harmincmilliónál kezdôdô árak mellett csak nagyon kevesen tudnak. És még kevesebbnek éri meg. Miért? Mert még 3–400 hektár aratnivaló búza vagy kukorica sem elég a gép kihasználásához – meg az évi legalább hatmilliós amortizációjának ledolgozásához –, ezekkel a gépekkel pedig szolgáltatásban kis parcellákat aratni egyenlô a gyors tönkremenetellel. A gépnek is, a gazdának is. És ez akkor is így lesz, ha állami támogatásokkal, hitelekkel tovább segíti a kormány az ágazat szereplôit.

Az alapvetô gond ugyanis a gépparkok – és abban a legdrágább berendezések, a kombájnok – mûködtetése, és e mûködtetés meghatározója a hozam, továbbá a birtokok nagysága. Márpedig a megyénkben a földterület elaprózottsága még az országos átlagénál a nagyobb. A biztatóbb jövôhöz új földbirtok-politikára volna szükség, legalább a társas gazdaságok tulajdonszerzési prohibíciójának megszüntetésére, továbbá a birtokkoncentráció gazdasági – és nem adminisztratív! – kényszerére.

Mindez ma hiányzik.

Van még egy kultúra, amelyet a növénytermesztésbe sorolnak, és amelyben a megyénk országos nagyhatalom: a dohány. A nyersdohány négyötöde itt terem. E kultúrának a jövôje pár éven belül eldôl. Ma a jövedelmezôséget a hektáronként 6– 800 ezer forintos támogatás teremti meg (úgy-ahogy – mondják a dohányosok), ám ezt a támogatást az Európai Unió csökkenteni akarja, és bizonyára csökkenteni is fogja. A nyersdohány ára akkor emelkedni fog, de nem biztos, hogy pótolni képes a dotációk zsugorodását. Ráadásul a fermentálók olcsón vásárolhatnak alapanyagot a környezô országokban keleten és délen.

Kun István

72

Mindezt tetézi, hogy az ágazat szezonban – májustól szeptemberig – csupán a megyében körülbelül tízezer embert foglalkoztat alkalmi jelleggel. Fájdalom, ez a foglalkoztatás zömmel fekete, akkor is, ha például munkaerô-kölcsönzés fedéssel megpróbálnak a munkaügyi felügyelettel szemben valamiféle legitim foglalkoztatási jelleget bemutatni. A dohány ma a megyében azon ágazatok egyike, amely a jelenlegi munkaerô felhasználással a jövô fejlesztéseinek akadálya (van még néhány), és amely megakadályozhatja újabb üzemeknek a megye kisebb városaiba történô betelepülését. Tehát a valóságos munkahelyteremtést. A paradoxon az, hogy miközben papíron az országban itt a legsúlyosabb a munkanélküliség, a gyakorlatban hatezer munkás hiányzik, a vállalkozások nem tudják feltölteni a létszámaikat. Emiatt máris gondolkodnak rajta vállalkozások, hogy elköltöznek a megyébôl. Hogy ennek milyen következményei lesznek, arra jobb nem gondolni.

Kertészet. A megyében 2002-ben 32 684 hektár gyümölcsös létezett. A szabolcsi kertek igen jelentôs szerepet játszanak az ország gyümölcstermesztésében, olykor a termés kétharmadát itt szüretelve (alma), máskor a harmadát vagy a felét (meggy, szilva). A hasznosított földterület 90 százalékán egyéni gazdálkodók dolgoznak. A fôbb gyümölcsök termésmennyisége: (t)

alma meggy szilva

2000

2001

2002

440 000 13 000 24 000

437 954 19 009 21 352

385 480 15 207 13 275

(Forrás: KSH)

A megye almatermesztése súlyos válságban van, és ez a válság egyre mélyül.

Meghatározóvá vált termesztési célként az ipari alma, ami igénytelen termelési módot jelent, és most már komolyan veszélyezteti az elmúlt évtizedekben kialakult magas fokú kertészeti kultúránkat, vagyis társadalmi hatása egyértelmûen káros. A gond azonban még ennél is súlyosabb: az étkezési almának nincs piaca.

Illetve: nem tudjuk, milyen folyamatok játszódnak le a mélyben. Nem tudjuk, hogy valójában mennyi étkezési almát értékesítenek a gazdálkodók, mert – és ezt több szereplô egybehangzóan megerôsítette – annak forgalma 80–90 százalékban papír nélkül bonyolódik. Magyarán úgy fekete, ahogy van. A nagybani piacok az importkonkurencia ellenére is sokat fölvesznek, feltéve, hogy az eladó nem kapkod a számlatömbjéhez. De hát ilyen naivak nem éjszakáznak ott.

2002 óta a megyei vezetõk – és nem az ágazat szereplôi! – nagy erôfeszítéseket tesznek az orosz piac visszaszerzése érdekében. Azon az ôszön rendezték az elsô kiállítást Moszkvában, azóta is rendszeres a kapcsolat, kiállítások és tárgyalások sorozata zajlott le. 2003-ban már jelentôsebb üzlet megkötésére is sor került. Ennek folyományaként 55 ezer tonna almát betároltak a megye hûtôtárolóiba. Nem a politikán, nem az áldozatkész megyei vezetésen múlott a kudarc, hanem az ágazat szereplôin. (A piacszerzés anyagi fedezetét, a kiállítások költségeit a megyei fejlesztési ügynökség fizette!)

Az elôzetes megállapodásokban szereplô cca. 16 ezer tonna almának csupán a töredékét tudták kiszállítani a gazdálkodók. A betárolt és méregdrága energiával

Elherdált esélyek tárháza

73

hûtött alma tízezer tonnáit pedig tavasszal bedarálták. Most arra panaszkodnak, hogy az orosz vámok akadályozzák a piaci törekvéseket. Kínos, ám ez megalapozatlan, ugyanis a többi piaci szereplônek is ugyanezekkel a vámokkal kell megküzdeniük, és ôk sikerrel teszik.

Az Alma Terméktanács társelnöke a társadalom szemére veti, hogy a termelôi értékesítô szövetkezetek (tészek) nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket. Igaza van, a tészek – élükön a százmilliókkal agyontámogatott SZEMA Szövetkezettel – egyszerûen nem piaci szereplôk, sodródnak az árral, és semmiféle befolyásuk nincs a folyamatokra. Az utolsó híradások szerint az országban több mint harminc tész foglalkozik almaértékesítéssel.

Kicsit sok. Egy több lenne. E sorok írója a munkatársaival 1997 márciusában a megyei agrárkamara megrendelésére tanulmányt készített az almások szövetkezésérôl, és abban az országban egyetlen szövetkezet megalakítását javasolta. Csak így lehetne megfizetni egy komoly menedzsmentet, így jutna elegendô marketingre, így lenne piaci tényezô, és bírna eleget áldozni kutatásra és fejlesztésre is. Akkor a kamarai vitában éppen a terméktanács fôtitkára harsogott: „Nem kell ide szövetkezet!”

Gyakorlatilag lesöpörte napirendrôl a tanulmány javaslatait. Az eredmény ismert, noha a fôtitkár azóta sem vonta le a fájó következtetéseket.

Az egyetlen tész megalakítása ma is indokolt, habár túlságosan kései. Elmaradt.

Az ágazatot emiatt teljesen felkészületlenül érte az uniós csatlakozás, és ma is arra számítanak, hogy a követelôdzéseik ismét eredményre vezetnek, és megszánja ôket a költségvetés. Csakhogy az unióban a kertek kivágásán túl tilos az almatermesztést támogatni, különösen árkiegészítéses jelleggel. Úgy gondolom, hogy a helyzetért – és most az esztelen telepítési hullámokra, a balsikerû fajtaváltásra meg egyebekre ki sem térek – az ágazat vezetôit és hangadóit súlyos személyes felelôsség terheli, mert nemcsak a politikusokat vitték be az erdôbe, hanem a termelôk ezreit is.

Ez az ágazat egy évtized alatt 16,5 milliárd forint támogatást kapott. Többet, mint az összes többi gyümölcstermesztô együttvéve. Egy része ültetvénytelepítésre ment el – kimondom: rossz ültetvények indokolatlan telepítésére –, más részét viszont egyszerûen fölélték. A támogatásokkal tehát csapnivalóan gazdálkodtak, emiatt az ágazat léte, jövôje került kockára. És – sajnálhatjuk – szinte reménytelenül.

A meggy a magyar gyümölcskertészet koronagyémántja. Tisztelet és fôhajtás dr.

Pethô Ferenc munkásságának: ô emelte ki az újfehértói fürtös meggyfajtát, amely 1970. évi minôsítése óta forradalmi fordulatot hozott az ágazat gazdaságosságába.

A korábban favorizált Pándi meggy csodálatos gyümölcs, de a labilis porzási viszonyok miatt rendszeresen keveset termett. Az újfehértói fürtös megközelítette a Pándi minôségét, a befôttje is kiváló, viszont évrôl évre hatalmas mennyiséget terem. E fajtát követték a többiek: Maliga Pál keresztezett érdi bôtermôje, majd a megtalált kántorjánosi fürtös és a debreceni bôtermô. Mind öntermékenyülô, mind sokat termô, és a gyümölcs is elsô osztályú. A fajtapaletta készen állt, és ma az a helyzet, hogy Németország évi 80 millió üveget kitevô meggybefôtt fogyasztásából hazánk 30 millió üveggel részesedik, ami óriási, más ágazatokban szinte elképzelhetetlen eredmény. És az eredményben a megyénk fô szerepet játszik, mert ide koncentrálódik a hazai meggytermesztés harmada. Nagy érték bízatott ránk!

A baj csak az, hogy a meggytermesztés is cipeli a maga keresztjét. Az utóbbi három év kilónkénti felvásárlási átlagárai a következôképpen alakultak: 2002: 40 Ft,

74

Kun István

2003: 200 Ft, 2004: 50 Ft. Az idei elkeseredésre jellemzô, hogy a meggytermesztôk egyesülete a szezon közepe táján értékesítési bojkottot hirdetett, amely akció természetesen megbukott. Az egyesület ugyanis nem gazdasági szereplô. Meggyértékesítéssel az országban 29 tész foglalkozott, ami olyan sok, hogy észre se lehetett venni ôket. (Közöttük jó néhány álszövetkezet van: egy-egy konzervüzem próbálta meg így megszervezni a termelési hátterét. Ezt a felvásárlóira bízta, akik aztán a tészeknek járó milliós támogatásokat mellékesen szinte dorombolva zsebelték be.)

A termesztéssel egyébként is komoly bajok mutatkoznak. Az átvételi árak libikókája miatt sok az elhanyagolt kert a megyében. Ráadásul kevés az olyan meggyes, amelyet eleve rázógépes betakarításra terveztek. (És a rázógép is kevés.) Az egyre magasabb napszámok miatt – noha azokat is feketén fizetik a gazdálkodók – egyre több a leszedetlen, fán maradó meggy a rosszabb árakat kínáló években. Elvileg mûszakonként ötven kilót kellene leszednie egy szüretelônek – ez jó munkaerôt feltételez, ám sajnos, az ilyen inkább már csak elméletben létezik –, és kiszámítható, hogy a legalább 2500 forintos napszám esetében a rakodási, szállítási és más költségek miatt 80 Ft/kg ár alatt csak kevesen szüretelik le a meggyet.

Ez ágazatban épp olyan gond a szövetkezés, mint az alma esetében. És hozzáteszem: a szilvások esetében is. Annak piaca a szezon közepe táján rendszeresen összeomlik – nem lehet eladni a gyümölcsöt –, majd a vége felé, a besztercei érésével némi enyhet adó élénkülés kezdôdik. E gyümölcsök esetében kikerülhetetlen lenne a hatalmas szövetkezet megalapítása. (A fejlett országokban gyakran határokon átnyúló, irdatlan kiterjedésû szövetkezetek a legsikeresebbek.) A meggy- és a szilvatermelôk saját feldolgozó nélkül folyamatosan kiszolgáltatottak az ellenérdekû üzleti partnereiknek. A konzervgyárat pedig vagy megveszik (az elmúlt években lehetett volna ilyet venni, még meg nem is drágán, csak hát ahhoz összefogásra lett volna szükség), és nem felvásárlókon keresztül értékesíteni a meggyet, hanem saját feldolgozásban vagy – frissen – exportálni. A fôként kisgazdák által szított zsigeri szövetkezetellenes hangulat miatt ez egyáltalán nem lesz könnyû.

A szövetkezetekrôl szóló jogszabályok pedig híven tükrözik a magyar valóság idiotizmusra hajló jelenségeit. Most éppen két szövetkezeti törvény van életben. Egyszerre! Az egyiket az Antall-, a másikat az Orbán-kormány alkotta, és az amúgy ásatag módon haladásellenes két törvény egymásnak is ellentmond. Mellékesen: jogász legyen a talpán, aki kideríti, hogy mikor melyiket kell/szabad/lehet/muszáj használni! A Medgyessy-kormány megalakulása óta kotlik egy új szövetkezeti törvényen, de hát bô két esztendô nem volt elég a kikeltéséhez. Mindehhez csak egy olyan 1999-es FVM-rendelet szükséges, amelyet csupán az aláírójának, Torgyán exminiszternek kedvenc bon mot-jával lehet minôsíteni: jogi fércmunka a javából. De persze érvényben van és alkalmazandó. Mármint, ha valaki erre vetemedne. A gazdálkodókat a politika ballépései mégsem mentik föl a korszerû szövetkezés föltétlen kötelme alól, ha nem akarnak a vesztesek közé tartozni.

A zöldségtermesztés területe az elmúlt másfél évtizedben csaknem megduplázódott a megyében. Falusi munkahelyteremtô ágazat lehetne, és erre az adottságai meg is vannak: például a megye szántóinak több mint fele öntözhetô. A föld minôsége a zöldségtermesztéshez mindenütt kiváló.

Elherdált esélyek tárháza

75

A jelentôsebb zöldségfélék termésmennyisége: (t)

sárgarépa paradicsom uborka görögdinnye fejes káposzta csemegekukorica

2000

2001

2002

4 470 63 267 20 895 11 936 17 013 14 906

9 288 70 913 27 287 22 646 50 469 33 363

14 670 53 771 30 640 46 888 42 451 33 225

(Forrás: KSH.)

Ebben a terrénumban különös óvatosságra int bennünket a szabadpiaci forgalom statisztikát erélyesen módosító hatása, mert az – nehogy félreértés legyen – szinte egyáltalán nem kerül be a nemzeti jövedelem elszámolásába. Magyarán: számla nélküli biznisz. A fenti adatok mégis igencsak jelentôsek. A termékek zöme – mintegy 80 százaléka – egyéni gazdálkodók, fôként ôs- vagy kistermelôk produktuma. Számításaim szerint a megye zöldségtermesztése – összes, statisztikában szereplô termékkibocsátása 263 683 t volt 2002-ben – minimálisan egymillió napszámot igényel évente. Már ha nagyarányú családi munkát feltételezek… Ám e termelôk nemigen bajlódnak sem munkaszerzôdéssel, de még csak az alkalmi munkavállalói könyvbe ragasztandó közteherjeggyel sem, így a dolgozóikat csaknem teljes egészében feketén foglalkoztatják.

A megye zöldségtermesztésének igazi gondjai ezután mutatják meg arcukat. Az elsô: a nyíregyházi konzervgyár termelése elsorvadt, ma már csak tömegtermékeket gyárt, zöldborsót, csemegekukoricát, almasûrítményt. A kisebb üzemek egy része nem képes megfelelni az Európai Unió (és mindannyiunk) élelmezés-egészségügyi szabályainak, a megmaradókat pedig az üzleti kihívások fogják felmorzsolni. Gazdálkodásukat eddig is különleges kedvezményezettséggel tartották valamennyire egyensúlyban – gondolok itt a Torgyán-hitelekre –, ezek forrásai azonban az új körülmények között elapadnak. (A felmorzsolódás lesz a sorsa a megyében mûködô hat brojlercsirkét vágó baromfifeldolgozónak is.)

A zöldségtermesztôket ugyanazon gondok aggaszthatják, amelyek az almásokat és meggyeseket. Egyszerre lenne szükségük ütôképes, piaci szereplô szövetkezetre, szervezô menedzsmentre, ráadásul saját feldolgozóra is… És meg kellene találni a termelés új céljait, s az ahhoz vezetô utat, amelyet most technológiai forradalomnak nevezek. Az nem lehet, és nem is lesz versenyképes soha, hogy egy-egy család fél holdon vagy akár két hektáron ültetget paradicsomot vagy brokkolit, aztán kapálgatja. Itt is lejárt a manufaktúrák ideje.

Olyan óriási változásoknak kellene bekövetkezniük, hogy azokban még reménykedhetünk is. Nagy úr a megélhetés igénye.

Kun István

76

Állattartás. A megye állattartásában a rendszerváltás szinte akkora károkat okozott, mint a második világháború. Az idôsoros helyzet a következôképpen alakult: (ezer darab)

szarvasmarha – ebbôl tehén sertés juh baromfi

1980

2000

2001

2002

144 59 381 312 4022

39 18 285 179 2050

36 16 261 188 2530

37 18 300 164 2531

(Forrás: KSH)

A fenti adatsorból a tehénlétszám magyarázatra szorul. A 2002-es állomány felét egyéni gazdaságok tartották, amelyek azonban nem voltak képesek az Európai Unió élelmiszerbiztonsági elôírásait (rövidített angol nevén a HACCP-t) teljesíteni, ezért a létszám azóta tovább csökkent. Célszerû lett volna, ha a húsmarha állományba menekítik át ezeket a teheneket (a tehén termelô eszköz). Ehhez állami kezdeményezésre és segítségre lett volna szükség, mert a húsmarhatartás nem a kisüzemek profilja. A kormányzat azonban saját programját sem teljesítve inkább a tej vészesen veszteséges exportját támogatta évente nagyobb összegekkel, mint amennyit egy húsprogram igényelt volna. A ma még korszerû tehenészetek továbbra is hátrányban vannak a versenytársakkal szemben, semmi biztosítékuk nincs a takarmánytermô háttérre, az automatizálásra, egyáltalán a termelékenységet jelentôsen növelô modernizálásra, miközben literenként öt-hat forintokat le kellett adniuk a fölöslegként jelentkezô, a gyatra kistermelôi tej okozta túltermelés fölszámolására. (Bizony tehenészetenként ez évente akár 15–20 millió forintos bevételi kiesést is okozott.) Mindez nélkülözi az elemi ésszerûséget.

A megye tele van elhagyott állattartó telepekkel, amelyek a pusztulás minden jelét magukon hordozzák. Hozzá kell tenni: a gondozatlan, elvadult legelôk helyzete se jobb. A statisztika 1,7 t/ha szénatermést jelez, de csupán a hasznosított területeken, amely az összesnek még a negyven százalékát se teszi ki. Az eredmény nem rosszabb az országos átlagnál, de meg kell jegyeznem, hogy a legelôk helyzete az ország szégyene. Az egymillió hektár meglévô gyep óriási értéket képez, de ezzel mi nem tudunk mit kezdeni.

A fenti adatsor a sertéstartásban mutatja a legkisebb visszaesést. Ez azonban csak idôleges. A statisztikai fölmérés után került sor 2003 tavaszán a túlsúlyos sertések elôidézte krízishelyzet. Fôként kistermelôk a környékbeli hentesek részére hizlaltak disznókat. Februárban azonban az egyik hipermarket-lánc olyan mennyiségû és olyan olcsó árú sertéshúst hozott forgalomba, hogy a hentesek is odamentek félsertéseket vásárolni, s nem bajlódtak vágással. Országosan hetvenezer túlsúlyos és harmincezer normálsúlyú sertés átvétele és levágása hiúsult meg néhány hét alatt.

A szakminisztérium végül levezette a krízist, átvetette a kapálódzó, alkudozó vágóhidakkal az általuk nem igényelt állatseregletet, és be is tároltatta hûtôkbe. Az akció által fölemésztett közpénzmilliárdok indokolatlanok voltak, ugyanis a százezer-

Elherdált esélyek tárháza

77

re rúgó sertéskínálatban egyetlen egyre sem volt a hizlalóknak szerzôdésük. A felpanaszolt és át nem vett sertések mind feketén kerültek volna a fogyasztó asztalára, s ezt igazolta az ezt megelôzô bolti ellenôrzés sorozat: a megye húsboltjaiban a sertéshús csaknem negyven százalékának eredetét nem tudták dokumentálni a hentesek.2 A túlsúlyos sertések krízise erôsen érintette megyénket, aminek csak egyik következménye, hogy a korábbi sertésállomány alaposan lecsökkent. A másik: az árapályban meginogtak vagy be is zártak korszerû sertéstelepek. Csakhogy 2004-ben nagy termést ad a kukorica, a piaci ára alacsony, és hamar a háromszorosára nôtt a választási malacok ára. És abban is bizakodnak, hogy ha nem tudják eladni a hízót, akkor majd ismét segít a minisztérium.

Megpróbálom nemzetközi összehasonlításban érzékeltetni, milyen helyzetben van a megye állattartása, méghozzá a 100 ha területre jutó állatállományt elemezve: szarvasmarha

juh

sertés

Magyarország (1986) Magyarország (1998)

26,4 14,1

35,8 14,7

172,2 113,7

Sz.-Sz.-B. megye (2002) Európai Unió 15 (1997)

9,4 60,6

41,7 71,8

104,6 157,8

Portugália (1997)

32,6

86,7

103,8

(Forrás: A magyar mezôgazdaság EU-csatlakozási stratégiája – Magyar Agrárkamara, 2000, továbbá KSH adatain alapuló saját számítás.)

A fenti táblázatban a szarvasmarha és juh 100 ha mezôgazdasági területre jutó arányai értendôk, a sertés esetében pedig 100 ha szántó területre esô állományi nagysága. Úgy tûnik, az országos átlag tükrében egyedül a juhállomány sûrûsége elfogadható a megyénkben. Ez is jelentôsen elmarad az uniós átlagtól, habár ott vannak egész térségek, amelyek a mienkénél kevésbé alkalmasak juhtartásra. A sorvadásnak ezernyi oka van, alighanem a gazdaságtörténészeknek is föladja majd a leckét, ha mindet gondosan számba szeretnék venni. Az eredménye viszont az egyre romló falusi életszínvonal, a gettósodó térségek, a kiúttalanság érzete, a nemzeti értékek elkorhadása. Mivel nem ecsültük a vant, a talpra állás egyre nehezebb lesz. * Megyénk mezôgazdasága, fô vonásait tekintve, az elherdált lehetôségek tárháza.

Ebben nemcsak a megye gazdálkodói ludasak, hanem valamennyi kormányunk is, élen az Antall-kormánnyal, amely – engedve a kisgazdák követeléseinek – a virágzó nagyüzemeket is szétverte. Ma már számos olyan véleményt is megfogalmaznak, hogy még a csetlô-botló téeszeket is meg kellett volna tartani, akár állami támogatásokkal segítve, mert a dolgozóikat szinte lehetetlen visszavinni a munka világába. Meg2. Az esetrôl részletesen írtam a Disznók Augiász istállójában címû szociográfiában, amely a Mozgó Világ 2003/9 számában jelent meg.

78

Kun István

jegyzendô: Németországban nem bolondultak meg kivéreztetni az NDK-s téeszeket, és azok 80 százaléka jelenleg is mûködik.

Vannak ma is kiváló gazdálkodóink. Példaértékû a BÁTOR-COOP tehenészete.

2500 a szarvasmarhájuk, s ebbôl ezer tehén. Öt éve tagja a tízezer literesek klubjának, ami már amerikai színvonal. (A kistermelôk tehenei legföljebb 3-4 ezer liter tejet adnak évente.) És mindössze ötvenen dolgoznak a tehenészetben (a jobbnak számító szakosított telepeken is kell 38-40 dolgozó négyszáz tehénhez), ám automatizálni akarnak, hogy a termelékenység tovább nôhessen.

Vagy ott van Gulácson Vass Albert. Igaz, még csak háromszáz hektár földön gazdálkodik, de gépparkja már a világ élvonala. A kombájn is az. Mást ne említsek: a mûtrágyaszórója számítógép vezérlésû. Gazdaságának kiterjesztése indokolt, azonban van egy akadálya: ott, a kurucok földjén, tömegesen várják a labancokat (az osztrákokat), hogy megvegyék a földjeiket.

A megyében elért agrárjövedelmek általában alacsonyak. Növelésük kizárólag a termelékenység javításával, a legkorszerûbb technológiák fogadásával, a hozamok optimális szintre történô emelésével képzelhetô el. Mindez szerencsére sok helyen napirendre került, de a túlnyomó többség esetében egyelôre szóba sem jött.

A termelés modernizációjával együtt – ugyanakkor, azzal szinkronban – szükség van a kor színvonalának megfelelô szervezôdésre. A most megalakult tészek azzal köszönô viszonyban sincsenek. Belgiumban például vagy tíz éve alakult meg a paradicsomtermelôk szövetkezete. Azelôtt az áruházláncok a szó szoros értelmében egymás ellen játszották ki ôket. Amikor egyetlen egy menedzsment kezében került az üzletkötés, egyszeriben a hipermarketek is fölfedezték, meddig mehetnek el az alkukban. A kereskedô-termelô háború megszûnt.

Dániában – ebben a Dunántúl nagyságú országban – évente 22–23 millió sertést hizlalnak és dolgoznak föl, és – ami a legtöbb – adnak el. Ez az ország tartja kézben a világ sertéshús exportjának 23 százalékát. És ezt mindössze hatvanezer farmer és 35 ezer alkalmazottjuk végzi. (Persze más termékeket is elôállítanak.) Az irdatlan mennyiségû sertéshizlalást két szövetkezet szervezi, amelyeknek vágóhídjai vannak, és amelyeknek a termelôk a tulajdonosai. Nincsenek árviták, persze, és nincs költségvetési támogatás sem. (A sertéstartásban az unió ezt csak a korszerûsítésre engedélyezi.) Ha az eredmények gyöngék, akkor együtt sírnak, de ez rettentô ritka, inkább a közös örömök forrása az ágazat. Oda érdemes tôkét befektetni. És vajon nálunk miért nem érdemes? Miért mennek tönkre még a korszerû hizlaldáink is?

Az ésszerû szövetkezések diadalmasak a fejlett országok mezôgazdaságaiban, és ez nálunk is kulcskérdés. Talány, hogy mikor jönnek rá a gazdálkodóink, mert a kormányzat már mintha észrevette volna, hogy az eddigi út nem vezet eredményre.

A jövô csak akkor megnyerhetô, ha válaszolni tudunk a kor teremtette kihívásokra.

Erre akkor is égetô szükség lenne, ha nem lettünk volna tagjai az Európai Uniónak.

Ha a válasz elmarad, akkor – unión belül vagy kívül – az egykor virágzó mezôgazdaságunk a fejlôdô világ színvonalára sûllyed.

történelem Kávássy Sándor

A nemesi földtulajdon kialakulása* Bölcs Leó sokszor idézett tudósítása, hogy az általa türköknek nevezett magyarok „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat”. 1 Bíborbanszületett Konstantin szintén említi a magyarok nemzetségeit, név szerint külön is a Levédiét és az Árpádét, az elôbbinél annak fényét, ti. elôkelôségét is,2 (amibôl kézenfekvô, hogy ahol fényes nemzetségek voltak, ott a legnyilvánvalóbban kevéssé fényes, sôt fénytelen, azaz szegény nemzetségeknek is létezniök kellett), Ibn Ruszta és Gardizi is feljegyzi, hogy: „Sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fûvel és a zöld vegetációval. Bárhová mennek is, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal... Sok szántóföldjük van... vagyonosak és szembetûnôen gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek.”3 Az ôsgesta fennmaradt részlete szerint Árpád és a vezérek nagy fehér lóért veszik meg Szvatopluktól a földet, aranyos fékért a füvet, arábiai arannyal aranyozott nyeregért a vizet, és mint a föld örökös jogú birtokosai jönnek Pannóniába.4 Anonymusnál harcok és földadományok sorozata a honfoglalás.5 Kézai elbeszélésében már Hunor és Magyar is nemzetségek szerint, illetve a nemzetségek számának megfelelôen osztják 108 tartományra Szkitiát. „Mert száznyolc tiszta nemzetsége van Magyarországnak, s nem több” – írja. És ez érvényesült szerinte a Kárpát-medence megszállásában, illetve felosztásában is, a nemzetségek ott választottak maguknak lakhelyet és szállást (loca descensusque), ahol nekik tetszett.6 A legfôbb társadalmi egység tehát a fentiek szerint a honfoglalás korában a nemzetség volt, amely akkor már igen régi, a legvalószínûbben többször átalakult és mesterségesen is többször formált szervezet lehetett, a legkevésbé sem egyszerû vérrokon csoport.7 Györffy György kifejezetten hangsúlyozza, hogy az ôsi finnugor nemzetségi szervezet már rég a múlté, amikor a magyarság kapcsolatba kerül a steppei török népekkel, és amiképp a törzsek, a nemzetségek is mesterségesen létre hozott szervezetek.8 (A nemzetségek külön* Írásunk szerzôje hetven éves. A Szemle is köszönti dr. Kávássy Sándor történészt, fôiskolai tanárt, aki azelmúlt évtizedekben számos – elsôsorban Szatmár megye történetével foglalkozó – írásával gazdagította folyóiratunkat.

1. Moravcsik Gyula: Az Arpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1984. 19.

2. Uo. 43., 45., 48.

3. A magyarok elôdeirôl és a honfoglalásról. Sajtó alá rend.: Györffy György Bp., 1975. 86–89.

4. Uo. 130., 132.

5. Anonymus: Gesta Hungarorum. Ford.: Pais Dezsô Bev., jegyz. kieg., tértk. terv.: Györffy György 93–94., 96., 101., 102., 104., 105., 106., 111., 113., 114., 116., 119., 120., 121., 123., 127., 132.

6. Kézai Simon mester magyar krónikája. Ford.: Szabó Károly. (Magyarország történetének forrásai I. köt.

III. füzet.) Bp., 1862. 19. 49.; Emericus Szentpétery: Scriptores rerum Hungaricarum I. Bp., 1937. 167.

7. Mesterházy Károly: Nemzetségi szervezet és az osztályiszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál.

Bp., 1980. 85., 91., 115. L. még az általa idézett irodalmat.

8. Györffy György: István király és mûve. Bp., 1977. 273.

80

Kávássy Sándor

ben már a legendás bibliai idôkben sem „egyszerû”, tagolatlan képzôdmények. Jól mutatja, hogy már Mózes is „per generationes et familias ac domos cognationum”,9 azaz nemzetségek, és atyafiságok és házközösségek szerint íratja össze a népet). A honfoglalás-kori magyar nemzetségek – a kérdés régész–történész szakértôje, Mesterházy Károly összegzése szerint is – ágakból, nagycsaládokból állnak, az utóbbiak pedig kiscsaládokból tevôdnek össze.10 A társadalom alapsejtje a szülô(k) + gyermek(ek) képlet alapján leírható kiscsalád. A nagycsaládok pedig Györffy György szavaival annyi rokonból (kiscsaládból) álltak, amennyire az együtt legeltethetô állatállományhoz és az egy nehézekével való földmüveléshez kellett. Méreteiket tekintve, így a régi idôk török auljainak (állattartó szállásainak) feleltek meg.11 A szó igazi értelmében vérségi alapon álló szervezetek ilyenformán igazában már csak a nagy- és kiscsaládok voltak.12 Az így értelmezett nemzetségek lehettek kisebbek-nagyobbak, szegények-gazdagok, mint fent említettük, fényesek és kevésbé fényesek, egyik legfôbb sajátosságuk hosszú idô óta már mégis a belsô tagoltság lehetett. Elôkelôk, szabadok és szolgák találtattak soraikban, s a megosztottságtól a legkisebb csoportok sem igen lehettek mentesek. (Teljesen biztosra vehetjük, hogy kiscsaládokhoz is tartozott egy-két, esetleg több rabszolga is.)13 Anonymus is megírja, hogy Álmos és a vezérek rokonságukkal és számos férfi- és nôcselédjükkel érkeztek a Kárpátok alá.14 Semmi kétség sem lehet felôle, hogy hitelesen tudósítanak elbeszélô forrásaink, amikor arról írnak, hogy a Kárpát-medence megszállása nemzetségek szerint történt. És abban is biztosak lehetünk, hogy a felosztásban helykijelölés érvényesült, különben káosz, belharcok keletkeztek volna. Ezt, ti. a helykijelölést színezte késôbb az utódok emlékezete Árpád „adományaivá” (Anonymus). Így ha el kell is ejtenünk Kézai azon megállapítását, miszerint a nemzetségek ott foglaltak maguknak lakhelyet és szállást, ahol nekik tetszett, el lehet fogadnunk azt a közlését, miszerint a nemzetségek által megszállt területeknek két fô eleme volt, az általa említett locus, legvalószínûbben a nemzetségfô lakása, és a descensus, a szállás, azaz a szállásterület, a szállásföldek, az a terület tehát, amit a nemzetség foglalt el magának, ami a nemzetségé volt. A descensusnak így szükségszerûen többé-kevésbé pontos, a szomszédok által is elismert (esetleg vitatott) határai voltak.15 A descensus azonban nemcsak körülhatárolt, hanem egyszersmind befelé tagolt terület volt, aszerint, hogy a nemzetséghez tartozó nagycsaládok megosztoztak rajta. A „nemzetségi alcsoportok többnyire pontosan elhatárolt területet mondhattak magukénak”16 – állapítja meg a kérdés már idézett régész–történész szakértôje, Mesterházy Károly.

A mondottak alapján tényként vehetjük tudomásul, hogy a honfoglaló magyarság a földtulajdonnak két fô formáját ismerhette: a nemzetségi tulajdont és a nagycsaládi tulajdont. Erre utalnak Bölcs Leó, Ibn Ruszta és Gardízi fent idézett szavai, és hogy a magyarság ezeket már hosszú idô óta ismerte, rajtuk kívül jól támasztja alá Kézainak az a tudósítása, miszerint már Szkitia is nemzetségek szerint volt felosztva. Aligha vonható tehát kétségbe, hogy mindezek ismeretét a magyarság az elôzô hazáiból hozta magával, és hogy már honfoglalást megelôzôen is magántulajdont képeztek a nemzetségfôk lakhelyei, tehát a locusok, és ugyanígy a nagycsaládfôk és a kiscsaládok tûzhelyei, továbbá az 9. Biblia Sacra. Romae-Tomaci-Parisiis, 1927. 122–123.

10. Mesterházy K. i. m. 93. 144. 145.

11. Vö.: Györffy Gy. i.m. 252., 482., 520.

12. Mesterházy K. i. m. 150.

13. Uo. 129., 130., 150.

14. Anonymus i. m. 88., 90.

15. Mesterházy K. i. m. 117., 118., 119.

16. Uo. 117., 129.

A nemesi földtulajdon kialakulása

81

azok közvetlen környékén elterülô földek. Az elsônek, ti. a nemzetségfôi locusok magán jellegének emlékét, egyben bizonyítékát láthatjuk abban, hogy a nemzetségfô (tehát a szállástulajdonos) lakóhelyét is a tulajdonos nevérôl nevezték el.17 Valamennyinek meghatározó eleme volt egyben, hogy – mint már az ôsgesta is írja – ún. örökbirtoknak tekintették. Láttuk, hogy az ôsgesta elbeszélésében Árpád és a vezérek, mint a föld örökös jogú birtokosai jönnek Pannóniába. Az örökbirtok ekkor már igen régi, mondhatni ôsi intézmény. A Biblia is ismeri. „Imé én megszaporítalak és megsokasítalak – hangzik Isten Jákóbnak tett ígérete – és népek sokaságává teszlek téged. S ezt a földet te utánad a te magodnak adom örök birtokul”18 (a kiemelés tôlem – K. S.). A latin szövegben az örökbirtok megnevezésére a possessio sempitema, hereditas szavakat találjuk.19 A másik fô vonás, hogy a tulajdonosok jelzett tulajdonukat az elsô foglalás (prima occupatio) jogán tartották tulajdonukban.20 Nem felesleges mindehhez még hozzátennünk, hogy a föld a honfoglalás korában, de egészen biztos, hogy már jóval az elôtt is csere, adásvétel tárgya volt, mert ha nem így lett volna, nem jöhetett volna létre a fehérló mondája, másfelôl a föld birtoklását, tulajdonlását egyszersmind minden hatalom forrásának tekintették. Egyébként mivel magyaráznánk az ôsgesta máig érvényes, jelszónak is beillô szavait: „Akié a föld, a fû, a víz, azé minden.”21 A honfoglalást követôen, a X. század elsô harmadának vége táján nálunk is nagyot fordult a világ, nagyarányú átrendezôdés kezdôdött, melynek fôcélja a fejedelmi hatalom további növelése és kiterjesztése volt, és amelynek kihatásai a föld tulajdonviszonyait illetôen is óriásiak voltak. A nemzetségek ellen forduló fejedelmek erôhatalommal láttak hozzá szállásföldek (descensus) kisajátításához, és bár a részleteket nem ismerjük, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy mindez utóbb valóságos hadjárattá változott.22 Mindennek Anonymusnál két emléke maradt fenn. Az egyik, hogy Ketel fia Alaptolma a komáromi vár szolgálatára adja oda mind a magával hozott, mind pedig a vezértôl nyert népeinek kétharmadát. A másik eset Taksony idejébôl való, és arról szól, hogy az akkor Magyarországra költözött Billa és Baks tanácsot tartván, úgy döntenek, hogy népük kétharmadát Pest várának szolgálatára engedik át, és saját utódaiknak csak az egyharmadot hagyják meg.23 Miután az emlékezet azok nevét ôrizte meg, akik „önként” hódoltak meg, meglehet, hogy a behódolás is típusos volt, és a többség magatartását alapvetôen ez jellemezte. És így az is lehetséges, hogy földjük-népük egyharmadát is csak azok tarthatták meg, akik nem álltak ellen, és ellenvetés nélkül szenvedték el javaik kétharmadának elkobzását. Ezzel szemben azonban azt is indokolt feltételeznünk, hogy olyanok is lehettek, akik ellenálltak, vagyonuk és életük elvesztésével fizettek bátorságukért, többek közt erre gondolhatunk, mikor Géza véres kezérôl olvasunk. Így süllyedtek el az ôsi, már a honfoglalás elôtt is és egy ideig még utána is létezô nemzetségek, álltak elô nagy veszteségek árán és keserves vajúdás és kínlódás után a régiekbôl alakult s az oklevelekben, törvényekben és az elbeszélô történelmi irodalomban genus, generacio, stirps, progenies, prospia néven emlegetett újak.

Ezekrôl az egyharmadra csökkentett szállásokról és a többi elsô foglalással szerzett 17. Györffy Gy. i. m. 31.

18. Mózes I. 48/4. továbbá III. 20/24., IV. 26/53., 54., 27/7–11., 33/54. 34/18. Szent Biblia. Ford.: Károli Gáspár. Bp., 1974. 51., 113., 153., 161.

19. Mózes I. 48/4. továbbá III. 20/24., IV. 27/7-11., 33/54., 36/8. Biblia Sacra. Romae-Tomaci-Parisiis, 1927. 47., 154., 161., 163.

20. Mesterházy K. i. m. 130.

21. A magyarok elôdeirôl és a honfoglalásról. Sajtó alá rend.: Györffy György. Bp., 1975.132.

22. Györffy Gy. i. m. 227. 456., 484., Mesterházy K. i.m. 170.

23. Anonymus i.m. 94., 132.

82

Kávássy Sándor

földrôl van tehát szó, amikor István törvényeiben hereditasról, azaz örökségrôl (a törvényben: proprie sue hereditatis), propiumról, tehát tulajdonról, valakinek vagy valakiknek a sajátjáról (törvényben propriis, propriorun) olvashatunk.24 A korabeli Európában a teljes joggal bírt, öröklött (és örökölhetô) tulajdont nevezték hereditasnak. amely mellett még a proprietas és a patrimonium nevek voltak használatban, nálunk azonban az utóbbira is inkább hereditas volt szokásban. Az örök birtok neve volt még a germán all ‘egész’ és ôd ‘birtok, vagyon’ szó összetételébôl latinosítással keletkezett allodium.25 Ezek mellé sorakoztak még mint a possessio mortalium (István törvényének szavai), azaz a halandók, vagyis a világiak tulajdonának másik fö formája, a dona regis, azaz a királyi adományok, a királyság megalapításával kezdödött új világ új intézményei. A donumot elsô ízben István II. törvénykönyvében a 2. kapitulum említi, mely egyrészt kimondja, hogy „ki-ki legyen ura övéinek” (ez lényegében nem más, mint az elsô törvény 6. fejezetében olvasható rendelkezés megerôsítése, mely jogot biztosított a saját, a proprium fölött), majd a donumot illetôen így folytatja: „és a király adományainak, amíg él”, azaz a törvény élethossziglan szóló birtoklást és haszonszedést biztosított az adományosnak. Ezzel lényegében egy sorba került a donum (az adomány), a propriummal (a sajáttal, az ôsivel), egy lényeges különbség azonban mégis maradt, nevezetesen az, hogy a donum esetében a törvény csak a fiúk (filii) örökösödését ismerte el, és azt is csak egyeneságon, igaz, ugyanazzal a joggal, amivel az örökhagyó rendelkezett.26 Ha tekintetbe vesszük, hogy István imént hivatkozott I. törvénykönyvének 6. fejezete (bár zárt körben, mégis) elég széles rendelkezési lehetôséget biztosított, ti. a feleség, a fiúk, lányok, a rokonság, sôt az egyház öröklését is lehetôvé tette,27 aligha vitatható, hogy a jelzett különbség sokak számára lehetett fájdalmas az adományosok körében, és más érdekeket is sérthetett. Ezzel együtt azt is szóvá kell tennünk, hogy a törvényszöveget olvasva az lehet a benyomásunk, hogy István részérôl óriási engedmény lehetett, amikor a donumot az ismertetett módon kodifíkálta, és ezen túl teljesen jogosnak látszik a feltevés, hogy a donum eredetileg valamilyen benefícium-szerû intézmény lehetett.

Domanovszky Sándor szerint a földmagántulajdon döntôen az adományokra vezethetô vissza, és a magánbirtok alapját vetette meg István, amikor meghonosította az adományrendszert,28 úgy értve a dolgot, hogy azután kezdôdött a magántulajdon nagyarányú térhódítása, miután megindult az adományok osztogatása. Azelôtt legfeljebb a nemzetségfôk, a nagy- és kiscsaládok lakása és azok közvetlen közelében elterülô földek lehettek magántulajdonban, most viszont az adományokkal megnyílt a lehetôség, hogy az udvaron túli világ kisebb-nagyobb részei is magántulajdonba kerüljenek. Mindebben sok az igazág, de a kérdés, szerintünk még alaposabb tovább gondolást kíván.

Az István törvényeiben néven nevezett tulajdontárgyakat megszámolva, azt állapíthatjuk meg, hogy minden kétséget kizáróan magántulajdonban a törvények szerint a következôk lehettek: lakóházak, udvarok, épületek, fegyverek, élelmiszerek, pénz, rabszolgák (servus + ancilla), állatok (ló, ökör, tinó). A jelentékenyebb földvagyonra utaló, fentebb már idézett hereditasról és propriumról pedig azt mondhatjuk, hogy alapvetôen még nem magán-, hanem nemzetségi, vagy nagycsaládi tulajdonban voltak, a világiak donuma pedig még nem volt a magántulajdon.

24. István I/1., II/2. Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 1904. (a továbbiakban: Závodszky L.) 142–143., 153., Szent István király Intelmei és Törvényei. Bp. 2001. (a továbbiakban: Intelmek és Törvények) 38., 59.

25. Györffy Gy. i. m. 589., 595.

26. Závodszky L. 153., Intelmek és Törvények 59.

27. Závodszky L. l44., Intelmek és Törvények 41.

28. Domanovszky Sándor: Az Árpád-kori társadalom differenciálódása. Uô: Gazdaság és társadalom a középkorban. Bp., 1979. 220.

A nemesi földtulajdon kialakulása

83

A földmagántulajdon elsô kétségtelen említésével törvényeink körében László 1077. tájáról fennmaradt II. törvénykönyve 8. kapitulumában találkozunk. Az idézett törvényhely így szól. „Ha valaki kardját kirántva, embert öl, királyi ítélet végett vessék börtönbe, és minden vagyonát osszák három részre tudniillik szölleit, földjeit, szolgálónépét és rabszolgáit, ebbôl két részt adjanak a megölt rokonainak, a harmadikat pedig a gyilkos gyermekeinek és feleségének. Ha pedig vagyona kisebb értékû, mint száztíz penza (ti. a szabad ember vérdíja. – K. S.) szabadságát is veszítse el.”29 A kétharmad-egyharmados megosztás élénken emlékeztethet a nemzetségek kisajátításánál alkalmazott mértékre, a „vagyonleltár” pedig Kálmán törvényére, mely „szôlôk, telkek, földek” néven foglalja össze röviden elôdei adományait (Kálmán I. 17.).30 A földmagántulajdon nagyarányú kiterjedését jelezheti azonban, hogy ugyancsak Kálmán törvénye szerint bírósági tanú is csak az lehet, akinek szántóföldje van (Kálmán I. 26.).31 És ebbe a sorba kívánkozik a birtokháborítás tárgyában hozott törvény is. „Ha valaki másnak a földjét (az én kiemelésem – K. S.) birtoklásra magának foglalja el, ha a bíróságon bevádolják, ugyanannyit veszítsen el saját földjébôl (az én kiemelésem – K. S.), s azonkívül tíz penzát fízessen” (Kálmán I. 32.).32 Nem elhanyagolható továbbá, hogy László és Kálmán törvényeiben a tulajdont és a birokot illetôen változatos terminológiával találkozhatunk. Nem csupán az István törvényeibôl ismert possessio (= birtok, földbirtok, ingatlan), proprium (= tulajdon), res (= birtok, jószág, vagyon), bona (= javak, birtok), suus (= övé, magáé, saját, tulajdon) ismétlôdnek változatos szerkezetekben, hanem velük együtt növekvô számban újak bukkannak fel. Így: substancia (= itt vagyon, László III. 6: cum tota substancia sua, László III. 8: cum omni substancia sua = minden vagyonával),33 pars (itt szintén vagyonrész, László III. 6.: cum parte sua = saját részével, azaz vagyonával),34 porcio (= itt szintén vagyonrész, Kálmán I. 77. tercia vero subtancia porcio = vagyonának egyharmad része azonban),35 facultas (= vagyon, vagyoni helyzet, László II. 1. b: et omnis facultas eius depereat = és minden vagyon vesszen el.),36 prediun (= birtok, jószág, ingatlan, László I. 23: res suas aut predia = vagyonát vagy birtokait),37 és ugyancsak Lászlónál találkoznak a possessor (= birtokos, földbirtokos) említésével is (László I. 40: pristaldus episcopi interroget possessorem armonarum sew bestiarum = a püspök poroszlója kérdezze meg a termés vagy az állatok birtokosát).38 Az ôsi és az adomány közötti különbségek megszüntetése felé tett mérföldes lépést Kálmán, amikor 1100 táján keletkezett úgynevezett I. törvénykönyve 20. kapitulumában az István adományaiból keletkezett földtulajdonra kimondta: „Minden olyan birtok, melyet Szent István adományozott, illessen meg minden természetes leszármazás szerinti utódot vagy örököst.”39 Nem kétséges, hogy ebben a nemzetségi öröklés ôsi intézménye áll elôttünk. (A nemzetségi öröklés annyira régi, hogy már Mózes IV. könyvében is olvashatjuk. Ha az elhunytnak nincs fia, lánya örököl, ha lánya sincs, testvérei, ha ilyenek sincsenek, az elhunyt nemzetségbôl a legközelebbi atyafi kapja és bírja az örökséget. Mózes IV. 27. rész 8–11 vers. A szabályozás annyira kiforrott és egyértelmû, hogy már Mózes 29. Závodszky L. 168., Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyûjtemény Bp., 2000. (a továbbiakban: Szöveggyûjtemény) 240.

30. Závodszky L. 185., Szöveggyûjtemény 253.

31. Závodszky L. 187., Szöveggyûjtemény 254.

32. Uo. 33. Závodszky L. 175, l. még uo. 167., 169., 175., 177., 189., 191.

34. Uo. 175.

35. Uo. 193.

36. Uo. 167, l. még uo. 168.

37. Uo. 161 38. Uo. l64.

39. Kálmán L. 20. Závodszky L. l86., Szöveggyûjtemény 253.

84

Kávássy Sándor

korában se lehetett új.) Egyszersmind világos, arról van szó, hogy Kálmán az Istvántól való adományokra is kiterjesztette azt a jogot, amit István I. törvénykönyvében a 6. fejezet az ôsi javakat illetôen lényegében már biztosított. Az István halála után kelt adományok jogállását alapjában szintén István szellemében szabályozta, István II. törvénykönyve 2. kapituluma alapján megerôsítette a fiági öröklést, de az egyeneság mellett az oldalág örökösödését is lehetôvé tette. „Az olyan birtok azonban, amelyet más királyok adtak, (csak) apáról fiúra szálljon, s ha ilyenek (ti. fiúörökösök) nincsenek, örököljön a fiútestvér, s ennek halála után fiait se zárják ki az örökségbôl. Ha pedig az illetônek fiútestvére nincsen, az örökséget a király részére vegyék át.”40 Marc Bloch jegyzi meg, hogy „az oldalági örökösödés elismerése jelzi egyértelmûen az egykori benefícium családi birtokká válását.”41 Aligha vitatható, hogy itt is errôl van szó.

Régóta tudjuk, hogy Kálmán idézett törvénye mérföldkô a magyar földtulajdon történetében (nem hagyva figyelmen kívül természetesen a törvénykönyv további birtokpolitikai kapitulumát sem). Az is indokoltnak látszik egyben, hogy a magyar nemesi földtulajdon kezdeteit is ez idô tájt keressük. Könnyen belátható ugyanis, hogy Kálmán akarva, nem akarva a nemesi földtulajdon útját egyengette, amikor az Istvántól való adományok számára biztosította, hogy azok az ôsi javakat megilletô örökösödés szerint öröklôdjenek, és ezzel megnyitotta a lehetôséget, hogy az idôk múlásával a két fô tulajdonforma közös nevezôre jusson, és a jogállás azonossága alapján forrjon össze, váljék eggyé.

Hogy lényegében itt, és nem másutt kell keresnünk a nemesi földtulajdon kezdeteit is, határozottan támasztja alá a forrásokból kirajzolódó társadalmi környezet is. Nevezetesen, hogy a magyar törvények világában László III. törvénykönyve 2. kapitulumában olvasunk elôször nemesekrôl.42 A nemesek (nobiles), akik lényegében ugyanazok, vagy majdnem azok, mint akiket a hivatkozott törvénykönyv 1. kapituluma elôkelôknek (optimates) nevez43 (bár kétségtelen, hogy az elôkelôk valamelyest szélesebb fogalomnak látszik), magukat jól bíró emberek, szolgálatukban várkatonák, ínek (= szegény szabadok), rabszolgák. A törvények udvarukat (curia nobilium), házukat (nobilis domum), pristuldusaikat, azaz poroszlóikat (porosló = „segédtiszt”, „altiszt”, itt legvalószínûbben: udvari elöljáró) említik.44 Tekintélyes, (saját népeik felett egész biztos, de talán másokon is) hatalommal rendelkezô emberek, akiket az ispánokhoz hasonlóan törvénykezési kiváltság illet: pereiket a királyi udvarban intézik.45 Ehhez képest mégis viszonylag késôn, törvényeink közt expressis verbis elôször az Aranybullában találkozunk nemesi birtokok említésével, amikor a 8. pont a nádor bírói hatalmát illetôen ezt mondja ki: „De a nemesek (olyan) ügyeit, melyek fôvesztésre vagy birtokaik feldúlására (ad destrukcionem possessionum) vonatkoznak, a király tudta nélkül ne fejezhesse be”46 (a kiemelés tôlem – K. S.).

Adományokból eredeztetett Hármaskönyvében minden nemesi tulajdont, köztük a földtulajdont is, Werbôczy István, aki nem kevés pátosszal írja, hogy a birtok az, ami a nemeseket ékesíti és (mint más elôtt) megkülönbözteti a nem nemesektôl („qua nobiles decorantur, et ab ignobilibus segregantur”). Egyben azt is leszögezi, hogy a többféle értelemben használt possessio, azaz magyarul birtok név elôször is „valamely ingó vagy ingatlan dolog uralmának, használásának és kormányzásának értelmében” veendô. „És ily 40. Závodszky L. 186., Szöveggyûjtemény253.

41. Marc Bloch: A feudális társadalom. Bp. 2002. 222.

42. Závodszky L. 173., Szöveggyûjtemény 234.

43. Uo. 44. Závodszky L. 169, 176–177. Szöveggyûjtemény 236., 241.

45. Závodszky L. 165., Szöveggyûjtemény 248.

46. Knauz Nándor: II. Endre szabadságlevelei. Pest, 1869. 40–41., Szöveggyûjtemény 275.

A nemesi földtulajdon kialakulása

85

értelemben a ‘possessio’ mintegy ‘pedum positio’, azaz belépés annak a dolognak használatába, uralmába, amelyet valaki valósággal kezén tart és kormányoz.”47 Figyelemre érdemes adalékokat találni a possessio szó értelmezésére XIII. századi törvényeinkben is. Pl.: „possessiones ... seu terrae” (= birtokok vagy földek) olvassuk III. András 1298. évi dekrétumainak 25. kapitulumában, vagy még ugyanitt a 39. kapitulumban a birtokhoz tartozó telkekröl (mansiones suae possessiones) értesülünk.48 Mindezek alapján egyértelmû, hogy a törvényekben annyiszor használt possessio név nem csupán a gazdasági egységet, az üzemet, a birtokot jelöli, hanem a földtulajdont is.

Biztosak lehetünk felôle, hogy amikor XIII. századi törvényeink jelzôk, külön meghatározás nélkül possessiot említenek, (a dinasztiát és az egyházat nem számítva) valójában a nemesi földtulajdonról szólnak.

Nehezebb annak végére járni, milyen sajátosságok jellemezték történetének korai szakaszában a nemesi birtokot, azaz földtulajdont. Kálmán fent tárgyalt törvénye (Kálmán I. 20.) alapján teljes bizonyossággal csak egy ismérv állapítható meg, nevezetesen az, hogy a nemesi földtulajdont nemzetségi öröklés szerint öröklik. A másik ismérv a katonaállítással, illetve a hadiszolgálattal kapcsolatos. Kálmán I. törvénykönyve 40. artikulusában a következôket találjuk: „Azok az ispánok, akiknek saját falvaikban olyan szabad embereik vannak, akiktôl lovakat kaphatnak és száz penzát (1 penza = 1 tinó árának megfelelô aranypénz, K. S.) tudnak összegyûjteni, ebbôl a jövedelembôl egy páncélos katonát adjanak a királynak. Ha pedig negyven penzát (tudnak összegyûjteni), egy páncél nélküli katonát adjanak, ha ennél kevesebbet (kapnak), ezt saját használatukra tartsák meg.”49 A törvény – mint látjuk – egyértelmûen ispánokról szól, tehát csak azokról a nemesekrôl, akik ispánságot viseltek. Az Aranybulla az ispánokon kívül azokat is említi, akik a királytól „pénzt kapnak”, illetve az 1231. évi megújítás kifejezetten azokat, akik nagyobb birtokadományban részesültek. (Aranybulla 6/c. pont. „Úgyszintén, ha az országon kívül megyünk is haddal, kik ispánságokat bírnak, vagy tôlük pénzt kapnak, menni tartoznak”, az 1231. évi megújítás 15. pontja: „csupán az ispánok... és azok, akik tisztségüknél fogva erre kötelesek, és akiknek nagyobb birtokokat adományoztunk.”50 Levonható tehát a következtetés: a nemesi földtulajdonhoz a kezdet kezdetétôl hozzátartozott a katonaállítás és a hadiszolgálat kötelezettsége (és ez az adományból eredhetett), amelyet kezdetben azok számára írtak elô, akik tisztséget viseltek, késôbb pedig minden nemesi birtok sine qua non-jává, meghatározó, alkatelemévé tettek.

Ami a továbbiakat illeti, következtetésekre vagyunk utalva. Ha abból indulunk ki, hogy az Aranybulla nem akkor kitalált, soha nem létezett jogokat terjesztett ki a servisensek birtokaira és a szolgálatukban álló elemekre, hanem olyanokat, amiket a nemesek birtokai és népei így vagy úgy már azelôtt is élveztek, visszakövetkeztetéssel azt lehet megállapítanunk, hogy a nemesi birtok eredendôen mentes volt az adóktól, nem tartozott szállásadással, népei nem voltak munka-, sem egyéb szolgáltatásokra kötelezve.

Visszakanyarodva Kálmán I. törvénykönyve 20. kapitulumához, aligha kétséges, hogy az abban foglaltakat az érintettek vegyes érzelmekkel fogadták. Akiknek Istvántól volt adományuk, örültek, akiknek viszont csak a késôbbi királyoktól, bizonyosan sérelmezték a dolgot. Nyilván sokak szemét szúrta a físcus megnövelt hatalma. Ez lehetett egyik 47. Werbôczy István Hármaskönyve. Bp., 1897. I. rész 3. cím, 6. § 10., 13., 24. cím 2. § 58–59., 68–69., 74– 75., 88–89.

48. Kovachich, Martinus, Georg(ius): Supplementum advertigia comitorum apud Hungaros. Budae, 1798. (továbbiakban: Supplementum) 122., Szöveggyûjtemény 294, 296.

49. Závodszky L. 188, Szöveggyûjtemény 255.

50. Knauz i. m. 21., 40., Szöveggyûjtemény 270., 275.

86

Kávássy Sándor

oka, hogy amikor a XIII. század elején forrongásig jutottak a dolgok, az elégedetlenek Istvánt kezdték emlegetni, és mint az Aranybulla bevezetôjébôl értesülünk, jelszavukká „a szent király által engedett szabadság” visszaállítását tették.

Nem véletlen, hogy amikor az Aranybulla kodifikálja a serviensek jogállását, a rajuk vonatkozó rendelkezések döntô része birtokaikat érinti. Mindezek eredményeként a serviensek házai és falvai mentesültek a szállásadás kötelezettsége alól, kiemelten is tilos lett, hogy falvaikban lovászok, pecérek, solymárok merészeljenek megszállni. Prédiumaik (predia serviencium) teljes adómentességhez jutottak („semmiféle adót, sem szabad dénárokat nem fogunk szedetni a serviensek birtokai után”), és a pénz-, valamint a tizedügyeket leszámítva, kikerültek a megyei ispánok bírói hajlma alól. Ez utóbbi rendelkezések a legnyilvánvalóbban a prédiumok népét érintették. Megtiltották továbbá, hogy a király disznai a serviensek erdeiben vagy rétjein legelhessenek, ha azok azt nem engedélyezik.51 1231-ben mindehhez még hozzátették, hogy az egyház népei csakúgy, mint a servienseké nem kötelesek többé kerítést vágni, árkot ásni, kertekben, vagy bármely más királyi épületekben vagy mûhelyekben munkát végezni.52 Mindezzel együtt kimondatott, hogy abban az esetben, ha serviens fiúutód nélkül hal meg, birtoka negyedrészét lánya örökli, a többirôl úgy intézkedik, ahogy akar. És ha váratlan halál folytán nem tudna intézkedni, a hozzá közelebb álló rokonok örökölnek. És ha egyáltalán semmi nemzetsége se volna, hagyatékát a király veszi birtokába.53 A fentiekhez több észrevétel kívánkozik. Elôször is a bulla a kor szóhaszálatának megfelelöen a birtokot mint általános fogalmat a possessio névvel54 jelöli. (Pl. a 17. pontban: „Possessionibus eciam, quas quis Justo servicio optinuerit, aliquo tempore non priuetur” = Azoktól a birtokoktól, melyet valaki igaz szolgálattal szerzett, öt sohase fosszák meg. Vagy a 26. pontban: „Possessiones extra Regnum non conferantur.” = Birtokokat nem szabad országon kívülinek adni.)55 Ezzel szemben, amikor konkrétan a serviensek birtokairól van szó, a bulla három ízben is a predia serviencium nevet használja (a 3., 5/ a. és a 21. pontban).56 Ez a szóhasználat nem lehet véletlen. A legnyilvánvalóbban arra utal, hogy a serviensek birtokai (gazdasági egység, üzem értelemben) prédiumok voltak.

A prédium név pedig – mint e tárgyban írott jeles tanulmányaiban Szabó István kimutatta – már a Pannonhalmi Apátság alapító kiváltságoklevelében olvasható, és a XI–XIII. században így az úri mezôgazdasági üzemet, az ahhoz tartozó gazdasági udvart, telepet, illetve a gazdaság egészét nevezték.57 Prédiumról mindezen túl még háromszor olvashatunk a bullában. Így nevezi a királyi birtokokat (predia Regalia), továbbá az udvarbíró (a késôbb országbíró) birtokát is (Sed manens m predio suo... = De ha a saját birtokán tartózkodik), és találkozunk még a prediai, seu possessiones kifejezéssel, ami arra utal, hogy két nevet egymás pontos vagy majdnem pontos megfelelôjének tudták (Aranybulla 9., 16., 21.)58 A prédium az idézetek szerint is meglehetôsen elterjedt birtokforma volt, hiszen – mint utaltunk rá – voltak prédiumai a királynak, a föméltóságoknak (minthogy az utóbbiak a nemesek közül kerültek ki, a legnyilvánvalóbban más nemeseknek is) és mint szóltunk róla, a servienseknek. Aligha kétséges azonban, hogy az egyes prédiumok nemcsak tu51. Aranybulla 3/a, 5/a, 15., 22., Knauz N. i. m. 20., 21., 23., 24., Szöveggyûjtemény 269., 270., 271.

52. Aranybulla 1231. évi megújítása 28. Knauz i. m. 43–43., Szöveggyûjtemény 276.

53. Knauz i. m. 20-.21., Szöveggyûjtemény 269.

54. Szabó István: A prédium. Klny. Bp., 1963. 2.

55. Knauz i.m. 23., 24.., Szöveggyûjtemény 271., 272.

56. Knauz i. m. 20., 21., 24., Szöveggyûjtemény 269., 270., 271.

57. Szabó István i. m. 13–19.

58. Knauz i. m. 22., 23., 24. Szöveggyûjtemény 270., 271.

A nemesi földtulajdon kialakulása

87

lajdonosaik helyzete, rangja, társadalmi állása szerint különböztek egymástól, hanem mindebbôl következôen jogi helyzetüket nézve is.

Ha arra keresünk választ, vajon milyen lehetett a serviensek prédiumainak jogállása az Aranybulla elôtti idökben, a bullában foglaltak alapján következtetvei azt mondhatjuk, hogy a serviens szállásadással tartozott háza, prédiuma és falvai után, népei (ti. a szolgálatában álló különféle elemek) adóval tartoztak a királynak (pl. szabad dénárok) és munkaszolgáltatást teljesítettek (árokásás, kerítésvágás, kertgondozás stb.), felettük a megyés ispán ítélkezett. Köteles volt megengedni, hogy erdeiben vagy rétjein a király disznai legelhessenek. A serviens tulajdona (háza, udvara, prédiuma, falvai) pedig egész biztos a Kálmán törvényében meghatározott rend szerint, az István halála után kelt adományok módjára csak fiúágon (igaz, oldalágon is) öröklôdtek. (Szûcs Jenô szerint a serviens regis név elsô említése 1156-ból való,59 így eléggé egyértelmûnek látszik, hogy a serviens birtokok kezdetei is a XII. század közepe tájára nyúlnak vissza, és így teljesen természetesnek kell vennünk, nem is lehetett másként, hogy örökösödésük is a Kálmán által megállapított rend szerint, az István utáni adományok módjára történt.)

Az Aranybullában biztosított jogok tehát döntô fordulatot hoztak, és a serviens birtokait és népeit valójában az immunitas védôernyôje alá helyezték. Az immunitas (mentesség) ugyanis azt jelentette, hogy önálló bírói és igazgatási joghoz jutott, aki megszerezte, illetve, hogy minden közteher alól mentesültek azok a népek, amelyek neki voltak alávetve.60 Az immunitast már István I. törvénykönyve is említi, mint az Istennek, azaz az egyháznak szentelt, adományozott birtoknak biztosított, adományozott kiváltságot.61 Így épült ki a XI–XII. század folyamán az egyházaknak adományozott immunitas jogi talapzatán elôbb az egyházi, majd a XII. század végétôl (természetesen nem elôzmények nélkül) a világi földesúri hatalom. (Az elsö világi, aki megkapta az immunitas kiváltságát, 1193-ban Bertalan comes.) És így indította el az Aranybulla a servienseket a földesúri hatalom megszerzésének útján, amikor számukra is az immunitással pontosan meggyözô jogokat és mentességeket biztosított.

Nem indokolatlan, hogy egyesek már az Aranybulla 5/a pontját is, mint a serviensek földesúri bírói hatalmának elismerését értelmezik.62 („A megyei ispánok a serviensek birtokai felett se ítélkezzenek, csak pénz- és tizedügyekben.”63) Amellett, hogy ezt az értelmezést megengedhetônek tartjuk, a földesúri hatóság igazi törvénybe iktatásának mégis az Aranybulla 1231. évi megújítása alkalmával keletkezett 9. és 10. pontot tartjuk. A 9. pont vonatkozó része így hangzik: „Az olyan honi személy ügyében, akinek igazságot nem szolgáltattak ... a falu ura, bárki legyen is az, akár érsek, akár püspök, akár nemes, személyesen tartozzék az ügyben igazságos ítéletet mondani.” A 10. pont pedig: „Az a nemes pedig, (aki) eme törvényünk végzése szerint igazságot nem szolgáltat, az ilyeneket bármilyen püspök a saját egyházmegyéjében közösítse ki, és mi öket mint kiközösítetteket fogjuk tekinteni mindaddig, amíg a sérelmet szenvedôknek megfelelô módon elégtételt nem adnak.”64 Látnivaló, hogy a törvény a felsorolásban a servienseket nem említi, számukra mégis egyértelmû, hogy a törvény rendelkezései rájuk is vonatkoztak, annál is inkább, 59. Szûcs Jenô: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Mályusz Elemér Emlékkönyv Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc Bp. 1984. 351.

60. Az immunitasra l.: Váczy Péter: Immunitas és jurisdictio. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Evkönyve.

1931. 13–40., Pleidell Ambrus: Egyházi és világi immunitas. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve.

1934. 42–55.

61. István I./1., Závodszky L. l42., Intelmek és Törvények 38.

62. Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Bp., 1976. 63.

63. Knauz i. m. 21., Szöveggyûjtemény 270.

64. Knauz i. m. 20–21., Szöveggyûjtemény 269.

88

Kávássy Sándor

mert a dominus ville (falu ura) név külön a kiemelés nélkül vonatkozott rájuk is, és ha maguk közt értelmezték a törvényt, szükségképpen kellett gondolniuk önmagukra is. Nem kétséges, hogy az itt idézett törvények alapozzák meg a világiak földesúri joghatóságát, illetve terjesztették ki a világiakra azt a jogot, amivel az érsekek, püspökök és más egyházi vezetôk, tehát az egyházi földesurak már azelôtt is éltek. Másfelôl az, hogy a nemeseket kiközösítéssel kellett fenyegetni, hogy eleget tegyenek igazságszolgáltatási kötelezettségüknek, szerintünk arra utal, hogy az intézmény a XIII. század negyedik évtizedének elején még korántsem lehetett általános, sem túl régi. Különben mi értelme lett volna kiközösítéssel fenyegetni azokat, akik elmulasztották, hogy eleget tegyenek bírói kötelezettségüknek. Tényként szögezhetjük le tehát, hogy mint jogilag megalapozott (törvényben is megjelenô) intézményrôl igazában csak a jelzett idö óta beszélhetünk a világiak földesúri hatóságáról, földesuraságáról.

Utolsó megjegyzésünk a serviensek öröklésével kapcsolatos. A leánynegyed eredetével, elôzményeivel ezúttal nem foglalkoznék. Enélkül is teljesen világos azonban, hogy az Aranybulla ide vonatkozó 4. kapituluma azt a szabályt módosítja, amit Kálmán I. törvénykönyvének 20. artikulusa az István utáni adományok öröklésére állít, többé-kevésbé István szellemében. Elôször is az István-korabeli jogszabálynak (István I. 6.) megfelelôen kimondták a tulajdonos rendelkezési jogát és a rokonság örökösödéséhez való jogát. (Nem hiába emlegették annyit István nevét és hivatkoztak oly sûrûn a szent király által rendelt szabadságra.) A servisens úgyszólván korlátozás nélkül rendelkezésre kapott lehetôséget, a fiscus (a királyi kincstár) örökösödését pedig az erôs korlátok közé szorították. Lényegében olyan feltételhez szabták, amely az esélyeket jóformán a minimumra szorította vissza. Az ugyanis, hogy egy egész nemzetség (generacio) kihaljon, vagy kihalás veszélye fenyegesse, azaz hogy a törvény szavai szerint a serviensnek semmi nemzetsége ne legyen, igen ritka, kivételesen elôforduló eset lehetett. Így végeredményében a serviens birtok is elérte a nemzetségi öröklés jogát, vagyis azt, amit Kálmán csupán az István-kori adományosok utódainak biztosított. Megszûnt a pusztán fiúági örökösödés, de a lányok a vesztesek közé kerültek: az apai birtoknak csak negyedét örökölhették. (Valószínûnek látszik, hogy az Aranybulla serviensek örökösödésérôl szóló 4. pontja viták, kínos egyeztetés, esetleg kompromisszum alapján jött létre, a rendelkezéshez való jog, a nemzetségi öröklés és a fiscusjogának egyeztetése révén.)

Az Aranybulla kapcsán kell megemlékeznünk arról is, hogy az Aranybulla korában a nemesember három jogcímen lehetett földnek tulajdonosa. 1. öröklés révén (ez volt a legrégibb forma) és ezt nevezték – mint fentebb már szóltunk róla – ôsi tulajdonnak (= possessio hereditaria), 2. vásárlás alapján, az így tulajdonba került birtokot nevezték emptitianak, Kálmán I. dekrétumának 21. kapituluma is említi,65 ingóságnak tekintették, és 3. amihez szolgálat, bírói ítélet, vagy más módon (de nem vétel árán) jutott, amit az Aranybulla tárgyalása során már említettünk, ezt nevezték possessio acquisitanak, azaz szerzett birtoknak, vagy tulajdonnak.

A serviensek nemességét deklaráló 1267. évi dekrétum, mint már teljesen egyértelmû mindenki elôtt ismert és világos dologról szól a nemesek birtokairól és kiemelten is említi a nemesek földjeit (terre nobilium), melyekrôl úgy rendelkezik, hogy azokat a nemeseknek vissza kell adni (1267/5).66 A dekrétum szóhasználata szerint is egyértelmû, hogy amikor birtokról van szó, abba a földek tulajdona is beleértendô, illetve mikor nemesek birtokairól és javairól (prossessiones et bona) történik említés, azok mindig mint egyesek 65. Závodszky L. 186., Szöveggyûjtemény253.

66. Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Bp., 1927. 54., Szöveggyüjtemény 279.

A nemesi földtulajdon kialakulása

89

tulajdona, tehát mint magántulajdon jelennek meg. Tanulságos ebbôl a szempontból a 6. articulus, mely kimondja, hogy ha „valaki a nemesek közül (si aliquem de nobilibus – K. S.), esetleg örökösök nélkül hal meg, az egész rokonságot és nemzetséget (cognati et generationes) idézzék döntés végett a király elé, hogy a hagyatékot ne herdálják el és ne adományozzák senkinek. Nyilvánvaló, hogy a király háramlási és rendelkezési jogának megszorításáról van szó, mindez azonban mit sem változtat azon, hogy a törvényben egyetlen egyénrôl, illetve egyetlen egyén tulajdonáról szól, azaz magántulajdonról van szó. Még érdekesebb az ugyanott olvasható 9. cikkely. Eszerint, ha örökös nélkül hal hôsi halált valamely nemes, örökös birtokai (possessiones ipsius hereditarie) a nemzetségre, a vásárolt vagy szerzett birtoka a végrendeleti örökösökre szálljon.67 Világos, hogy mirôl van szó.

Az újdonsült nemessé vált serviensek legalább hôsi halottaik számára biztosítani kívánták azt a jogot, amit a régi nemesség és az István-kori adományosok Kálmán óta élveztek, hogy ti. birtokaikat ne terhelje a királyt (kincstárat) megilletô visszaháramlás, latin nevén fiscalitas. A másik figyelemre érdemes motívum, hogy örökhagyóként itt is csak egyetlenegy személyrôl van szó, és így birtokai és javai is csak mint magántulajdon értelmezhetôk.

Levonhatjuk tehát következtetést: a nemesi földtulajdon fô formája, nyilván hosszabb fejlôdés eredményeként, a XIII. század derekán a magántulajdon volt. Igaz, hogy ugyanakkor olyan esetekrôl is szól a törvény, amikor a két vagy több testvér lakik együtt osztállyal még fel nem osztott, örökölt birtokain.68 Ez is eléggé tipikus lehetett, mivel a törvények késôbb is sokszor emlegetik.

A nemesi föld további fô ismérveit az eddigiekben már említettek szerint a XIII. század végén fogalmazta meg, illetve véglegesítette a törvényhozás.

1290–91-ben mondják ki teljesen egyértelmûen mint nemesi birtokot terhelô kötelezettséget, hogyha külsô hatalom támadna az országra, a nemesek „és azok az erdélyi szászok, akiknek birtokai vannak, és nemesek módjára viselik magukat”, tartoznak a király mellett hadba szállni (III. András 1290–91. évi dekrétuma 10.).69 Ami tehát az Aranybullában még servisensek kötelezettsége, az itt már a nemesi jogállás szerves része. 1298ban szintén a birtokból kiindulva úgy rendelkezik a törvény, hogyha örökölt és nem szerzett birtokon két vagy több testvér lakik együtt, közülük egynek, az alkalmasabbnak és vitézebbnek kell a király seregébe menni.70 A nemesi birtokhoz tehát mint elválaszthatatlan és sarkalatos elem, elháríthatatlan kötelezettség épül hozzá a hadkötelezettség. Aki tehát nemességet és nemesi birtokot kap, annak szent kötelessége, hogy fegyvert ragadjon, a király, az ország és a haza védelmében hadba szálljon, ha ellenség, vagy külsô hatalom tör az országra.

A másik fô elem – a fentiekben már többször is érintett – nemzetségi jelleg, a jogosulatlanok távoltartása, illetve kizárása.

1290–91-ben a 30. kapitulum megtiltja, hogy nemesek vagy a magukat nemesekként viselô szászok birtokába hitbér (= a férj vagyonából a feleségnek lekötött rész), vagy leánynegyed címen idegent iktathassanak. Egyidejûleg lehetôvé teszi, hogy az örökösök vagy a nemzetségbôl való közelebbi rokonok az országban szokásos igazságos becslés szerint (valószínûleg piaci áron71) megválthassák a szóban lévô jogcímeket.

67. Uo. Feltétlenül fegyelembe kell itt vennünk Szûcs Jenô i. m. megállapításait. Mályusz Elemér Emlékkönyve. Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc Bp., 1984. 346-347.

68. Supplementum 118–119., Szöveggyûjtemény 293.

69. Zimmerman–Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1892. (a továbbiakban: Urkundenbuch) 174., Szöveggyûjtemény 286.

70. Supplementum 118–119., Szöveggyûjtemény 293.

71. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp. 1946. 339.

90

Kávássy Sándor

Az ezután következô 34. cikkely pedig szintén engedélyezi, hogy a rokonok és a hozzátartozók megválthassák a kihágások, vagy bûntény miatt elkobzásra ítélt birtokot, nehogy az ôsi és saját birtokokban idegent kelljen eltûrni.72 Ugyanezt a jogot az 1298. évi 67. cikkely is biztosította, mondván: „az ország régtôl megtartott szokása szerint ... egy eke (= kb. 120 hold – K. S.) földet, tudniillik három márkán (1 márka = 206–240 gr ezüst – K. S.), egyházat haranglábbal 15 márkán, harangláb nélkül 10 márkán” válthassanak meg.73 Ebbe a körbe tartozik a nemesi birtok eladásának ugyancsak 1298-ban történt törvényi szabályozása is. Eszerint ha nemesember „szükségtôl kényszerítve birtokát, birtokait vagy birtokrészét eladni, elzálogosítani, vagy elidegeníteni szándékozik, akkor elôször és fôként testvéreinek, a nemzetségbôl valóknak, osztályos atyafiainak vagy szomszédainak, vagy a határos birtokosoknak adhatja el úgy, hogy azt a birtokot, vagy birtokrészt, melynek gyümölcse, jövedelme és hasznai egy évben elérik az egy márkát, tíz márkára, amelynél a két márkát, 20 márkára értékelhetik és így tovább és ily módon kell megvenni.” Az eladási szándékot esküdtek (megyei tisztségvíselôk) jelenlétében kellett a felsoroltak tudomására hozni, és csak ha ôk nem tartottak igényt, jöhettek vásárlóként számításba mások.74 (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a törvényben a termés, jövedelem vagy haszon tízszeresében megállapított ár, az úgynevezett közbecsûnek ~ aestimatio communisnak felel meg.)

Ekkoriban látjuk a nemesi föld-, részben háztulajdonnal összeforrni az Aranybulla által bevezetett leánynegyed intézményét. A leánynegyed – mint fenntebb már egyértelmûen leszögeztük – kezdetben a serviens birtokjogrésze volt, és arról szólt, hogy a serviens birtok negyedrésze a lány (illetve lányok) öröksége. A jelek szerint gyorsan gyökeret eresztett, és amikor a serviensek is nemesi jogállásra emelkedtek, új státuszukba ezt az intézményt is magukkal hozták. Mint elôbb már szintén utaltunk rá, az 1290–91. évi 30. artikulusban még csak arról volt szó, hogy idegen személyt a leányoknak járó negyed címén nem lehet nemesi birtokbaiktetni. 1298-ban már mint nemesi jogot, ti. mint a nemes nôk jogát iktatták törvénybe. „Továbbá, ha egy nemes fiúörökös nélkül hal meg, akinek birtokai így jog szerint királyi kézre fognak háramlani, akkor az elhunyt lányát vagy nôtestvérét leánynegyed címén illetô jogot a leányok és nôtestvérek részére örökös birtoklásra egy helyen, egy tagban kell kiadni.” (III. András 1298. évi dekrétuma 74.)75 Ahogy az eddigiekben is láthattuk, a nemesség a serviensek nemesi jogállásának elnyerés után is komoly erôfeszítéseket tett, hogy földtulajdonát felszabadítsa visszaháramlás nyûge elól, és foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy birtokai számára a nemzetségi öröklést biztosítsa, és amennyire csak lehetséges, megnyírbálja a fiscus jogait. Ez történt 1280–91-ben is, amikor a 26. kapitulum kimondta: „Úgyszintén megengedtük, hogy ha valaki a nemesek vagy az említett (ti. magukat nemesek módjára viselô – K. S.) szászok közül örökös nélkül hal meg, az így megholtnak örökös, vásárolt vagy akár szerzett birtokait is semmiképen se legyen szabad a kincstár részére lefoglalni. Hanem az illetônek álljon szabadságában, hogy ezeket halála esetére rokonainak együttesen vagy rokonai közül valamelyiknek vagy feleségének, vagy akár lelke üdvéért az egyháznak hagyhassa, vagy még életében bár72. Urkundenruch 176., Szöveggyûjtemény 289.

73. Supplementum 177., Szöveggyûjtemény 301.

74. Uo. 175., Szöveggyûjtemény 300.

75. Uo. 185–186. Szöveggyûjtemény 301.

A nemesi földtulajdon kialakulása

91

kinek, akinek akarja, eladományozhassa.”76 Az idézetbôl világos, hogy itt arról az esetrôl van szó, mikor az örökhagyónak se fia, se lánya (örökösön ezúttal ugyanis csak a gyermekek értendôk).

A szabad rendelkezésre irányuló törekvések végül hajótörést szenvedtek. Pár év múlva – mint idéztük – a leánynegyeddel együtt a visszaháramlást is újra törvénybe iktatták.

A kérdésre ezután 1351-ben Lajos dekrétumának vonatkozó rendelkezése tett pontot. A dekrétum egyfelôl eltörölte és hatályon kívül helyezte, hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban és szabadságukban álljon birtokaikat még életükben és haláluk esetére az egyháznak, vagy másoknak, akiknek akarják, átadni vagy hagyományozni, eladni, vagy elidegeníteni.” Ezzel szemben mint kötelezô és általános kötelezô szabályt léptette életbe, hogy ezt egyáltalán ne legyen joguk megtenni, „hanem birtokaik a jog szerint és törvényesen, tisztán és egyszerûen, minden ellentmondás nélkül legközelebbi atyafíaikra, nemzetségeikre háramoljanak.”77 JEGYZETEK A megismerés ma már sehol sem jár új utakon. A fent tárgyalt, vagy csak érintett kérdéseknek kiterjedt irodalma van. Ezek körébôl itt a következôkre hívnám fel a figyelmet: Pólya Jakab: A magyar birtok- és örökjog fejlôdése. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1894. 2. füzet 66– 67., 3. füzet 136–145.

Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. Századok, 1931. 4–6. sz. 134–167., 7– 8. sz. 259–272.

Murarik Antal: A szabad rendelkezési jog Szt. István törvényeiben. Századok, 1934. Pótfüzet.

Huszti Dénes: A szabad földbirtok kérdéséhez az Árpád-korban. Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére. Bp., l937. 251–265.

Murarik Antal: Az ôsiség alapintézményének eredete. Bp., 1938.

R. Kiss István: Nagy Lajos és az ôsíség. Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kúnó negyedszázados kultúrpolitikai mûködésének emlékére születésének ötvenedik évfordulóján. Bp., 1925. 241–248.

Holub József: A vásárolt jószág jogi természete régi jogunkban. Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. 1933. október 7. Bp., 1933. 246–254.

Kelemen László: A leánynegyed. Szeged, 1926;, V. Uö: A pénzen szerzett birtok és a leánynegyed. Turul, 1929.

3–4. füzet 372–418.

Holub József: A leánynegyedrôl. Turul, 1928. 3–4. füzet 106–115.

Holub József: Még egyszer és utoljára a leánynegyedrôl Turul, 1931. 89–93.

Eckhart Ferenc: Vita a leánynegyedrôl. Századok, 1932. 9–10. sz. 408–415.

Holub József: A leánynegyedrôl. Századok, 1933.1–3. sz. 117–121.

76. Urkundenbuch 175., Szöveggyûjtemény 288.

77. Szöveggyûjtemény 305.

92

Weisz Boglárka

Weisz Boglárka

A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II.1 Felsô-Tisza-vidék fogalmán a Tisza folyó forrásvidékét, valamint felsô szakaszát értem, ahol a 13. század végén Bereg, Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Zemplén, Ung és Ugocsa megye helyezkedett el. Ezek közül jelen tanulmány e terület északkeleti részén elhelyezkedô Zemplén, Ung, Bereg és Ugocsa területét vizsgálja.

Zemplén megye Zemplén vármegye keletkezését a szakirodalom leginkább Szent István-korabelinek tartja. A megye északi, hegyvidéki része azonban kései betelepülésû.2 Zemplén megye vámjövedelmének tizede V. István 1271-ben kelt oklevele szerint az egri püspökség tulajdonát képezte alapítása óta.3 A megye területén azonban csak két vámszedôhelyet tudunk kimutatni az Árpád-korból. A lúci (Tiszalúc) vám4 harmadrészét mind szárazon, mind vízen IV. Béla király 1261. szeptember 9-én kelt diplomája szerint Szent István király adományozta az egri püspökségnek.5 Az okirat alapján Lúcnál közlekedési vámot szedtek, hiszen egyaránt sújtották vele a vízen és a szárazföldön utazókat. A közlekedôket a Tiszán való átkelésnél e településnél rév segítette, melyet Anonymus Gestájában említett.6 1227. május 7-én III. Honorius (1216–1227) oklevele is megemlékezett ezen átkelôhelyrôl, amikor felsorolta a templomosok magyarországi birtokait.7 Ugyancsak IV. Béla 1261. szeptember 9-én kelt oklevele szerint Szent István király az egri püspökségnek adományozta Szentmária (Sväta Mária) falut is a vám felével, amit a 1. A tanulmány elsô részét l. Weisz Boglárka: A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I. Szabolcs-szatmárberegi Szemle XXXIX. (2004) 251–257.

2. Kialakulására l. Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest 1988. (a továbbiakban: Kristó, 1988.) 411–415.; Kristó Gyula: Megyék születése a Felsô-Tisza-vidékén. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 34.

1999. (a továbbiakban: Kristó, 1999.) 405–406.

3. Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban. Diplomata Aetatis Arpadiana in archivo comitatus Hevesiensis conservata. Kiadja: Kondorné Látkóczki Erzsébet. Eger, 1997. (a továbbiakban: Heves) 34–38. (Szentpétery Imre– Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae criticodiplomatica. I–II. Budapest, 1923–1987. (a továbbiakban: Reg. Arp.) 2124. sz.); Átírta az esztergomi káptalan 1284. október 28-án, Heves 62–63.; Már IV. Béla király 1261. szeptember 9-én kelt oklevele utalt arra, hogy az egri egyházmegye területén a vám tizedrésze az egri püspökséget illette, de itt még nem részletezte, hogy ez mely megyékre terjedt ki. Vö. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.)

4. A vám késô középkori történetéhez l. Iványi Béla: A tiszaluczi vám bevételei és azok felhasználása 1516–1520ig. (Bevezetésül a tiszaluczi rév- és vámjog története) Gazdaságtörténelmi Szemle, 1906. 1–54.

5. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.); Az oklevelet 1271-ben V. István megerôsítette. Heves 33–34. (Reg. Arp. 2123. sz.)

6. Scriptores rerum Hungaricarum. I. Ed.: Szentpétery, Emericus. Budapestini 1937. 60.

7. Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I–XII. Pest 1860–1874. (a továbbiakban: ÁÚO) XI 201–202.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II.

93

Zemplén (Zemplín) faluból Mária falu felé az egyház földjén menôktôl szednek be.8 Ezen a településnél az egri egyház szintén közlekedési vámból részesedett. Feltehetôen itt is a vám egyharmadát birtokolta a püspökség, mivel a forrás a királyi kétharmad rész felére vonatkozhatott. Bogoly János szerint ez az oklevél utalt elôször a Zemplén városban szedett vámra,9 az adat azonban inkább Szentmária környékére, mint Zemplénre utal.

A vámszedôhelyek mellett a megye területére vonatkozó vámmentesség-adományok is mutatják a vámszedés létét. 1261-ben István ifjabb király felmentette a sátoraljai hospeseket a megyében szedett vámok fizetése alól.10 A hospesek a kiváltság értelmében Zemplén mellett Abaúj, Sáros, Ung és Borsova megyében is vámmentességet élveztek. Mivel a sátoraljaiak a környezô területekre szerezték meg a mentességüket, a kiváltság kereskedelmi tevékenységüket volt hivatva elôsegíteni. Ezért Zemplén esetén is mind közlekedési-, mind vásárvámok meglétére utal a privilégium. 1262. április 28-án István ifjabb király Balog nembeli Mihály comesnek Patak várában egy tornyot adományozott, és elrendelte, hogy ha Mihály és fiai Patakhoz mennek, nem tartoznak vámot (tributum), pénzbírságot és harmincadot fizetni bármely vámszedô helyen.11 A forrás közlekedési vám(ok)ra utal. Ezek az immunitások jól mutatják, hogy a megye területén a kimutatható két vámszedôhely mellett mások is léteztek.

A megye területén élôk közül a sátoraljaiak mellett mások is szereztek vámmentesség-adományozó oklevelet. Legkorábban a pataki hospesek jutottak ilyen immunitáshoz, amikor 1201-ben Imre király korlátozás nélküli vámmentességet biztosított számukra.12 A kiváltságlevél V. István-, illetve IV. László-kori átírásából azonban kiderül, hogy Imre király tulajdonképpen a Patak melletti Olaszi (Bodrogolaszi) hospeseit kiváltságolta meg.13 Egy 1214. évi hamis oklevél szerint pedig a leleszi kolostor Imre király adományából mind szárazon, mind vízen a só szállítása tekintetében országos vámmentességgel bírt.14 Zemplénben a kereskedôk több vásárt is felkereshettek. Ezek közül Helmec (Král’ovský Chlmec) prédiumon a leleszi kolostor forum liberumot tarthatott II. András 1214-ben kelt oklevele szerint.15 Mivel az Árpád-korból csak e hamis oklevél tesz említést e vásárról, kérdéses annak megléte. A sátoraljai hospesek 1261-ben István ifjabb király engedélyével falujukban hétfônként vám szedése nélküli szabad vásárt (forum liberum) tarthattak.16 A vámmentesség a vásár látogatottságának szempontjából volt fontos a hospesek számára. Szerdánként rendeztek hetivásárt Szerdahely (Streda nad Bodrogom) településen, melyre azonban csak neve utal.17 Szombatonként vásár mûködött Terebes (Trebišov) faluban, melynek jelentôségét mutatja, hogy 1333. április 24-én a vásár kikiáltás színhe8. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.); Az oklevelet 1271-ben V. István megerôsítette. Heves 33–34. (Reg. Arp. 2123. sz.)

9. Bogoly János szerint a vám a Latorcán mûködô átkelôhelyre utal. Bogoly János: „Betûkbe szedett régmúlt” Bodrogköz és Ung-vidék községeinek történelme 1900-ig, az írott források tükrében. Királyhelmec 1994. 79., 90.

10. Elenchus fontium historiae urbanae. III/2. Ed.: András Kubinyi. Budapest 1997. (a továbbiakban: EFHU) 52– 54. (Reg. Arp. 1780. sz.); Megerôsítette IV. László király 1284. szeptember 24-én. ÁÚO IX. 391–392. (Reg. Arp. 3337. sz.); III. András 1291. január 5-én. ÁÚO X. 25. (Reg. Arp. 3696. sz.)

11. ÁÚO III. 24. A Nagykállói Kállay-család levéltára. (Oklevelek és egyéb iratok kivonatai) I. 1224–1350. Budapest, 1943. 4. sz.

12. EFHU 21–22. (Reg. Arp. 194. sz.); Megerôsítette V. István király 1272. február 1-jén. Fejér V/1. 181–183. (Reg. Arp. 2150. sz.); IV. László király 1285. július 18-án. Fejér V/3. 295. (Reg. Arp. 3369. sz.)

13. Vö.: 1272. február 1. Fejér V/1. 181-183. (Reg. Arp. 2150. sz.); Szûcs Jenô: Sárospatak kezdetei és a pataki erdôuralom. Történelmi Szemle 35. (1993) 5.; Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Budapest, 1998. 7. 2. jegyzet 14. Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I-II. Ad edendum praeparavit: Richard Marsina. Bratislavae 1971–1987. (a továbbiakban: CDES) I. 144–150., Az oklevél azonban 14. századi hamisítvány, vö. Reg. Arp. 295. sz.; Marsina, Richard: Študie k Slovenskému diplomatáru I. Historicke študie, XVIII. 1973. (a továbbiakban: Marsina, 1973.) 35.

15. CDES I. 144–150., Az oklevél azonban 14. századi hamisítvány, vö. Reg. Arp. 295. sz.; Marsina, 1973. 35.

16. EFHU 52–54. (Reg. Arp. 1780. sz.); Megerôsítette IV. László király 1284. szeptember 24-én. ÁÚO IX. 391–392.

(Reg. Arp. 3337. sz.); III. András 1291. január 5-én. ÁÚO X. 25. (Reg. Arp. 3696. sz.)

17. Szabó G. Ferenc: A vásározás emlékei középkori helységneveinkben. Nyíregyháza 1998. (a továbbiakban: Szabó, 1998.) 58–59.; Elsôként 1270-1272-ben jelenik meg az oklevelekben. Reg. Arp. 171. sz.; 1273. Reg. Arp. 2292. sz.

94

Weisz Boglárka

lye volt.18 Vásártartó hely volt a megyében Vásárhely (Trhovište) település is, amelyet azonban csak a település neve mutat.19 Egyik vásár esetében sem tudjuk kimutatni a vámszedést, bár a megye területére vonatkozó vámmentességek feltételezik azt.

A közlekedôket a megyében több átkelôhely segítette a vizeken. A Tiszán a már említett lúci átkelôhely mellett rév mûködhetett Tokaj közelében, melyre a település Kôrév20 neve utal.21A kô elôtag a rév környékének köves voltára utal,22 amely jellemzô volt más átkelôhelyekre is.23 A Sajón híd mûködött Hídvég (Sajóhídvég) községnél, amelyre a település nevébôl következtethetünk.24 Ugyanezen hídról a tatárjárással kapcsolatban is megemlékeznek a források. Rogerius Siralmas énekében hallhatunk az itt lezajló eseményekrôl,25 ugyanakkor egy oklevél is megemlékezett róla Bô nembeli Izsép itt lelt halálát leírva.26 A Latorca folyón Lelesz (Leles) prédium 1214. évi határjárása két révet is említett. Az egyik ott helyezkedett el a Latorca folyón, ahol az Ung folyó beletorkollott, ezt Eleuha révnek nevezték; a másik Husichapataka közelében állt fenn, és Kazatarevi nevet viselte.27 A Tolcsvatô vízén Liszkaolaszi (Olaszliszka) határában egy vadumot említett egy 1248. évi oklevél, amit vulgárisan rév-nek neveznek (wlgariter rew dicitur), amely a Patakra vezetô úton helyezkedett el. Ugyanezen határjárás a Bodrog vizén egy Fejérkônek nevezett révet is említett.28 A Bodrogon Sárospatak és Bodrogolaszi között egy kôhíd is segítette az utazók átkelését.29 A Hernád folyón Hernádnémetinél mûködött rév.30 A Lapos Éren híd állt Karcsa falu közelében, amit az 1253. március 12-én készült határjárása említett.31 A megye déli területén találjuk az Árpád-korban a vámszedôhelyeket, illetôleg a vásárokat, az északi, hegyvidéki részen a késôbbi betelepülésbôl fakadóan nem lelhetünk rájuk. Mivel Zemplén az egri egyházmegye részét képezte, vámjának tizede az egri püspökség birtokában volt, ráadásul az ismert két vámszedôhely vámjából is részesült e püspökség.

18. A Zichi és Vásonkeôi gróf Zichy-család idôsb ágának okmánytára. Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vasonkeô. I. Szerk.: Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezsô. Pest 1871. 409–411. (Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. XVII. Szerk.: Kristó Gyula.

Budapest–Szeged 2002. 192. sz.)

19. Elsôként 1220-ban jelenik meg a forrásokban, amikor egy idevalósi embert említettek. Regestrum Varadinense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum, descripta effigie editionis anno 1550 illustratum. Ed.: Karácsonyi, Joannis, Borovszky, Samuelis. Budapestini, 1903. 25. §; Vö.: K. Fábián Ilona: A váradi regestrum helynevei. Adattár. Szeged, 1997. 146.; Szabó, 1998. 109.

20. Hely a Tisza és a Bodrog összefolyásánál.

21. Elsôként 1067 körül a százdi apátság alapítólevele említette Kôrévet, a Tisza és a Bodrog összefolyásánál. ÁÚO I. 24–27.; Ezt követôen azonban csak 1290. május 27-én kelt oklevélben bukkan fel. Fejér V/3. 506. (Reg. Arp. 3557. sz.); Juhász Dezsô a Kôrév olvasatot nem tartotta helyesnek, majd Németh Péter bizonyította be, hogy az olvasattal nincs baj, vö. Juhász Dezsô: A Körû-féle helynevek kérdése. Magyar Nyelv 75 (1979) 445-455.; Juhász Dezsô: Utólagos megjegyzések a Körû-féle helynevekhez. Magyar Nyelv 76 (1980) 469–471.; Németh Péter: A Körû-féle helynevekhez. Magyar Nyelv 76 (1980) 469.; Rév szavunkat Juhász Dezsô szerint nem tekinthetjük 11. századinak. Juhász Dezsô: XI. századi-e rév szavunk? (Gondolatok egy oklevélvizsgálat kapcsán) In: Tanulmányok a magyar nyelv múltjáról és jelenérôl. Emlékkönyv Benkô Loránd születésének 60. évfordulójára.

Szerk.: Hajdú Mihály, Kiss Jenô. Budapest 1981. (a továbbiakban: Juhász, 1981.) 133–134.

22. Juhász Dezsô ezen elgondolás mellett lehetségesnek tekinti, hogy az elôtag Tokaj várára utal, a hegyi várak nevéhez hasonlóan. Juhász, 1981. 135.

23. Vö. 1209-ben Dobra (Zágráb megye) határjárása egy “kôrév”-et (lapideus portus) említett a Száván. ÁÚO XI. 90–94.; Bogács (Borsod megye) 1298. évi határjárása Kövesrév helyet nevezett meg. Heves 83–84.

24. Elsôként 1261. szeptember 9-én jelenik meg az oklevelekben. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.); 1275. Heves 41–43.

25. SRH II. 28. §.

26. HO III. 14–17.

27. CDES I. 144–150., Az oklevél azonban 14. századi hamisítvány, vö. Reg. Arp. 295. sz.; Marsina, 1973. 35.

28. CDES II. 210–211. (Reg. Arp. 890. sz.); 1299. április 5-én, Fejér VI/2. 218–221.

29. Vö. 1252. CDES II. 276–282. (Reg. Arp. 979. sz.); 1257. CDES II. 402–403. (Reg. Arp. 1172. sz.)

30. 1300. ÁÚO X. 394–396.

31. Kiadása: Bartal Aurél: A Beleházi és Ethrekarchai Bartal család. Karcag 1937. 267–270.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II.

95

Ung megye Ung megye kialakulása Szent István és Szent László kora közé tehetô, egyes feltevések szerint azonban már Szent István korában fennállott.32 A megye területén több vámszedôhellyel kell számolnunk, amit az is mutat, hogy 1261ben István ifjabb király a sátoraljai hospeseket felmentette többek között az Ung megyében szedett vámok alól.33 Ezen kiváltság nemcsak a vámszedést, hanem vásárok mûködését is jól mutatja. Ugyanakkor V. István 1271. évi oklevele alapján azt is tudjuk, hogy a megye vámjövedelmének tizede az egri püspökséget illette.34 Ennek ellenére egyetlen vámszedôhelyre vonatkozó adattal sem rendelkezünk az Árpád-korból. Feltételezhetô, hogy a központ, Ung vásáros, és egyben vámszedôhely volt, de ezt adatokkal nem tudjuk alátámasztani.

A vizsgált területrôl egyetlen átkelôhelyet ismerünk, amely Nagykapos (Ve¾ké Kapušany) határában volt. IV. László király 1274-ben kelt diplomájából ki is derül, hogy a Latorca folyó Kecheterewe révét az uralkodó a leleszi kolostornak adományozta.35 Már az átkelôhely neve is mutatja, hogy rév mûködött itt, ám vámszedést itt sem tudunk kimutatni.

Bereg megye A vizsgált területen az eredeti igazgatási egység Borsova megye volt, a késôbbi megszállású Bereg erdôispánságként mûködött. Borsova megye kialakulását Géza fejedelem idejétôl a 11– 12. század fordulójáig különbözô idôpontokra helyezi a szakirodalom.36 A központ, Borsova a tatárjárás során elpusztult. Ezt követôen a megye területe elsôsorban Bereg, kisebb mértékben Szabolcs megye között oszlott meg, egy kis terület pedig Szatmár megyéé lett.

Vizsgálatunk elsôként az egykori Borsova megyére irányul. István ifjabb király 1261ben kiállított oklevelében még megemlékezett Borsova megyérôl, mint amelyben a sátoraljai (Zemplén megye) hospesek nem tartoznak vámot fizetni.37 A forrás a kiváltságot Zemplén környékén elterülô hét megyére terjesztette ki, nem említve még Bereget. A két megye kettôsségét figyelembe véve feltételezhetjük, hogy az immunitás területileg a kialakulóban lévô Bereg megyére is vonatkozott. A diplomában található kiváltság mindenféle típusú vámra kiterjedt. Az adományozás a sátoraljaiak kereskedelmi tevékenységét volt hivatva elôsegíteni, hiszen csak a környezô területekre szerezték meg a vámmentességet.

Mivel Borsova területén ebben az idôszakban csekély lakossággal számolhatunk, a kiváltság okát a külkereskedelemben való részvételben kell keresnünk, hiszen ezen a területen, az „Orosz kapun” keresztül lehetett Kijevbe eljutni.38 32. A megye kialakulására l. Kristó, 1988. 415–418.; Kristó, 1999. 406–407.

33.. EFHU 52–54. (Reg. Arp. 1780. sz.); Megerôsítette IV. László király 1284. szeptember 24-én. ÁÚO IX. 391–392.

(Reg. Arp. 3337. sz.); III. András 1291. január 5-én. ÁÚO X. 25. (Reg. Arp. 3696. sz.)

34. Heves 34–38. (Reg. Arp. 2124. sz.); Átírta az esztergomi káptalan 1284. október 28-án. Heves 62–63.; Már IV. Béla király 1261. szeptember 9-én kelt oklevele utalt arra, hogy az egri egyházmegye területén a vám tizedrésze az egri püspökséget illette, de itt még nem részletezte, hogy ez mely megyékre terjedt ki. Vö. Heves 23-29. (Reg. Arp. 1267. sz.)

35. Kiadása: Výsady miest a mesteèiek na Slovensku I. 1238–1350. Ed.: ¼ubomir Juck. Bratislava, 1984. 61–62.

(Reg. Arp. 2480. sz.)

36. Borsova megyére l. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Geographia historica Hungariae tempore stirpis Arpadianae. I. Budapest 1987. (a továbbiakban: ÁMTF I.) 519–527.; Németh Péter: Borsova határvármegye kialakulása. Kisvárda, 1975.; Kristó, 1988. 421–424.; Petrovics István: Borsova. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Fôszerk.: Kristó Gyula. Szerk.: Engel Pál, Makk Ferenc. Budapest 1994. 122.; Németh Péter: A honfoglalástól az Árpádok kihalásáig. In: Szatmár-Bereg megye monográfiája. I. Szerk.: Cservenyák László. Nyíregyháza, 1993. 139–161. (a továbbiakban: Németh, 1993.) 144-145.; Kristó, 1999. 406–407.

37. EFHU 52-54. (Reg. Arp. 1780. sz.)

38. Vö. Németh, 1993. 146.

96

Weisz Boglárka

Bereg a 12. században erdôispánságként jött létre, megyévé a tatárjárást követôen alakult. Területileg kiterjedt a korábbi erdôispánság mellett az elenyészô Borsova megye nagy részére, a Tisza és a Kárpátok gerince közötti területet ölelte fel a Latorca és Borsova folyó vidékén.39 A megyében csak egy vámszedôhelyet ismerünk az Árpád-kori források alapján. IV. Béla 1247-ben a luprechtszászai (beregszászi) (Beregove) hospeseknek biztosította többek között azt a kiváltságot, hogy szombati napon vásárt tarthatnak, melyen a vásárlók és az eladók nem többet, mint egy kocsi után egy dénárt tartoznak fizetni.40 Bár az oklevél ezt a fizetési kötelezettséget nem nevezi vámnak, mégis annak kell tekintenünk. A kocsiszám utáni vámszedés a közlekedési vámot jellemezte, ennek ellenére az oklevél szövege alapján vásárvámnak kell tekintenünk: a szombati napon megtartott vásár alkalmával szedték be, nem az átutazóktól, hanem a piacon megforduló eladóktól és vevôktôl. A diplomában szereplô vámtétel kiváltságot jelentett, hiszen az áru minôségétôl és értékétôl függetlenül egy alacsony összeget írt elô.

A megye területén több vámhelynek is kellett mûködnie, mivel V. István 1271-ben kelt oklevele szerint Bereg megye minden vámjának a tizede az egri püspökséget illette alapítása óta.41 A kérdés csak az, hogy hol helyezkedtek el ezek a vámszedôhelyek, és milyen típusú vámot szedtek bennük.

Ha a forrásokat az alapján vizsgáljuk, hogy vásárokra utaló adatot tartalmaznak-e, nem járunk szerencsével. A közlekedést elôsegítô átkelôhelyekre azonban több utalást is fellelhetünk. Mivel minden esetben határjárásból származó információval rendelkezünk, így csak valószínûsíthetjük, hogy vámot szedhettek ezeken a helyeken, de a vámok birtokosára vonatkozóan már feltételezéssel sem rendelkezünk.

A vizsgált megye nyugati részén Dobrony (Velika Dobrony) környékén a Szernye- és a Latorca-folyón42 mûködött egy-egy rév;43 Lónya mellett pedig a Csaronda patakon44 egy híd segítette az átkelôket.45 A terület középsô vidékén, Dercen (Driszina) határában pedig Hidaspatak vizét találjuk, melynek neve arra utal, hogy legalább egy híd állt rajta.46 A megye csak a tatárjárást követôen született meg a beregi erdôispánságból és az elenyészô Borsova megyébôl. Bereg területe gyéren lakott volt, csak a 12. század végétôl kezdett számottevô népességet mutatni, ugyanakkor a tatárjárás súlyos csapásokat mért a vidékre. Ez magyarázza, hogy Beregben csak egy vámszedôhelyet tudunk kimutatni a források alapján a 13. század második felébôl, bár több fennállását is lehetségesnek tartjuk.

39. A megye kialakulására l. ÁMTF I. 519–527.; Kristó, 1988. 424–426.; Kristó, 1999. 410.

40. Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus. Sangalli, 1849. 471–472.

(Reg. Arp. 867. sz.); Az oklevelet 1271-ben megerôsítette V. István király. ÁÚO VIII. 345–346. (Reg. Arp. 2129. sz.)

41. Heves 34–38. (Reg. Arp. 2124. sz.); Átírta IV. László meghagyására (1284. szeptember 15.) 1284. október 28án az esztergomi káptalan. Heves 62–63.; Már IV. Béla király 1261. szeptember 9-én kelt oklevele utalt arra, hogy az egri egyházmegye területén a vám tizedrésze az egri püspökséget illette, de itt még nem részletezte, hogy ez mely megyékre terjedt ki. Vö. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.)

42. A Bodrog bal oldali folyója. Helynévtörténeti adatok a korai ómagyar korból. I. Közzéteszi: Hoffmann István, Rácz Anita, Tóth Valéria. Debrecen, 1997. I. 68.

43. 1321. december 20-án Dobrony határjárása során. 1321. december 19. kelettel Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. I. Szerk.: Nagy Imre, Tasnádi Nagy Gyula. Budapest 1878. 636–638.

(Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. VI. Szerk.: Kristó Gyula. Budapest–Szeged, 2000. 356. sz.)

44. Lehoczky Tivadar a Csaroda folyóval azonosította. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Budapest–Beregszász 1996. (hasonmás kiadás) 329.

45. Lónya határjárásánál említették 1270-ben. ÁÚO VIII. 259–262. (Reg. Arp. 1907. sz.); Az oklevelet megerôsítette 1272. február 27-én V. István. ÁÚO VIII. 391–392. (Reg. Arp. 2166. sz.)

46. 1300. augusztus 27. Reg. Arp. 4323. sz. IV. László király 1284. március 1-jén kelt oklevelének tartalmi átiratát tartalmazza.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II.

97

Ugocsa megye Ugocsa eredetileg királyi vadászó terület volt, ahol a 12. század második felében erdôispánság jött létre. A tatárjárást követôen Sásvár megye helyébe lépett Ugocsa megye, mely igen korán, a 13. század végére nemesi megyévé alakult.47 Ugocsa megye vámjövedelmének tizedét V. István 1271. évi oklevele szerint az egri püspökség élvezte.48 Az egri püspökség tizedszedési joga azonban nem volt érintetlen a területen az Árpád-kor folyamán. A terület a 12. század végéig az erdélyi püspökséghez tartozott, ekkor azonban III. Béla, majd II. András Ugocsa tizedét az egri egyháznak adományozta.49 A 13. század végén, 1288. október 27-én IV. László a már Borsa nembeli Kopasz ugocsai ispán által beszedett tizedet visszaadta az erdélyi püspökségnek.50 A megye területén csak egyetlen vámszedôhelyet ismerünk, Visket (Viskove), amelyet III. András 1300-ban Máramarosba helyezett át.51 A helység a korábbi idôszakban Ugocsához tartozott, így a rá vonatkozó adatokat itt tárgyaljuk. Visk vámját 1274-ben V. István adományozta Hont-Pázmány nembeli Mikonak és Csépánnak.52 1300-ban azonban önként lemondtak róla, és csere útján ismét királyi tulajdonba került.53 A középkori kereskedelmi útvonal Huszttól Visk felé vezetett Máramarosba, ezért feltételezhetô, hogy közlekedési vámot szedtek a településen. Vásárt bizonyíthatóan csak az Anjou-kortól tartottak, az is vámmentes forum liberum volt, így a vásárvámot kizárjuk a vizsgálatból.54 Hétfôi napon forum liberum-ot tartottak Szôllôs (Vinohragyiv) helységben, miután István ifjabb király 1262-ben erre engedélyt adott. A vásáron a privilégium alapján vámot nem lehetett szedni. Az oklevélben található kiváltságok az itt lakók kereskedelmi tevékenységét és a település gazdasági fellendülését volt hivatva elôsegíteni. Ennek érdekében áruikkal szabad járás-kelést, a Tiszán a település mellett révet, és helységükön keresztül szabad utat biztosított az uralkodó a szôllôsieknek.55 A lakosok számára biztosított szabad közlekedés vámmentesség elérését jelenthette, bár erre vonatkozóan bôvebben nem rendelkezik az oklevél. A szôllôsiek kiváltságukat az Anjou-korban is élvezték, sôt mások számára elérendô kiváltsággá vált. I. Károly 1329. április 26-án a Szôllôs város szabadságait adta négy máramarosi településnek: Visknek, Husztnak, Técsônek és Hosszúmezônek.56 Ugocsában vámszedésre vonatkozó adatot csak a 13. század második felétôl találunk, ami érthetô, ha figyelembe vesszük, hogy csak ekkor vált erdôispánságból megyévé. Az ország egyik legkisebb megyéje volt, mégis feltételezhetô, hogy több vámszedôhely is mûködhetett a késôbbiekben.

47. A megye kialakulására l. Kristó, 1988. 492–497.; Szabó István: Ugocsa megye. Budapest-Beregszász 1994. (második, átdolgozott kiadás); Kristó, 1999. 410–411.

48. Heves 34–38. (Reg. Arp. 2124. sz.); Átírta az esztergomi káptalan 1284. október 28-án. Heves 62–63.; Már IV. Béla király 1261. szeptember 9-én kelt oklevele utalt arra, hogy az egri egyházmegye területén a vám tizedrésze az egri püspökséget illette, de itt még nem részletezte, hogy ez mely megyékre terjedt ki. Vö. Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.)

49. Vö. IV. Béla 1261. szeptember 9-én kiadott oklevelében írottakkal, Heves 23–29. (Reg. Arp. 1267. sz.)

50. ZW. I. 158–159. (Reg. Arp. 3509. sz.)

51. Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból. Kiadta: Apsai Mihályi János. Máramaros-sziget 1900. (a továbbiakban: MD) 3–6. (Reg. Arp. 4319. sz.)

52. Kivonata: Antonium Szirmay de Szirma: Notitia politica, historica, topographica inclyti comitatus Ugochiensis.

Pestini, 1805. 70.; Ezt az adományt megerôsítette 1281-ben IV. László, majd III. András 1299. augusztus 3án. Fejér V/3. 87–89. (Reg. Arp. 3117. sz.); Hazai VIII. 445. (Reg. Arp. 4261. sz.)

53. MD 3–6. (Reg. Arp. 4319. sz.)

54. Vö. Fejér VIII/3. 353–356.

55. ÁÚO VIII. 31–32. (Reg. Arp. 1793. sz.); Az oklevelet megerôsítette 1294. szeptember 16-án III. András. Reg. Arp. 3989. sz.

56. Fejér VIII/3 353–356. (Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. XIII. Szerk.: Almási Tibor. Budapest–Szeged 2003. 202. sz.)

9 8

Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva

Böszörményi József – Künstlerné Virág Éva

A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból I. Ferdinánd király 1533. május 6-án armálist adott ki hevesi Bornemissza Benedek és vele azonos nevû atyjafia számára. Nem mondható, hogy ezen királyi adománylevél teljesen ismeretlen volna a szakirodalomban, de az sem, hogy az ismertebb alapmûvek említést tennének róla. Így pl. a hevesi Bornemissza család nincs említve sem Nagy Iván, sem Kempelen Béla családtörténeti munkájában, az armálison lévô címer pedig nem szerepel egyetlen magyar heraldikai albumban sem. A család sem regisztráltatta magát a XVII–XIX. századi nemesi összeírásokkor, pedig nem halt ki. Jelenleg 17 hevesi Bornemissza családnevû egyenesági leszármazott: 6 férfi és 11 nô él Ungváron, Budaházán, Törökbálinton és Alsózsolcán. A nôági, más családnevet viselô leszármazottak száma több mint 40. Az élô leszármazottakon kívül azonban a szakirodalomban is van néhány hiteles leírás mind az armálisról, mind pedig a nemességszerzô két Bornemissza Benedekrôl, sôt ez a néhány leírás a magyar történészek legkiválóbb személyiségeitôl származik, mint például Csánki Dezsô, Csoma József, Áldásy Antal, Iványi Béla és Maksay Ferenc.

Tudomásunk szerint idôrendben az elsô ismertetés az 1533. május 6-án Bécsben kiállított címereslevélrôl 1894-ben jelent meg.1 Ez az ismertetés tartalmazza a címereslevél latin címerleírásának rövidített német fordítását. Az ismertetés kiemeli a címerrajz különlegességét, amely szerint egy balra nézô nôi fejet fölül a homlok felett, s a haj helyén egy ég felé nézô férfi arc borít be. A szerzô szerint ez a heraldikai címerrajzok legkülönlegesebbjei közé tartozik, amelyhez hasonlóval még nem találkozott. A szöveges ismertetés utal a 17. számú táblán látható ábrára is, amelyet viszont nyilvánvalóan nem az eredetinek a megtekintése alapján, hanem csupán a rövidített leírás szerint rajzolt meg valaki, mert sajnos a közölt ábra egyáltalán nem hasonlít az eredetire.

Magyar nyelvû elemzést a címereslevél címerérôl Csoma József közölt.2 Ebben kiemeli, hogy Bornemissza Benedek volt az elsô született magyar, akinek I. Ferdinánd király 1526-os trónra lépése után nemességet adományozott. Csoma József cikkének másik jelentôsége, hogy a közölt négy címer közül az egyik éppen a Bornemissza Benedek címerének hû másolata, amelyet a szerzô minden valószínûség szerint személyes megfigyelés alapján maga rajzolt le.

1. J. Siebmacher: Wappenbuch der Adel von Ungarn, IV. Band, 15. Abt. Supplementband, Nürnberg, 1894. 25—26.

2. Csoma József: A XVI. századi magyar heraldika. Turul XXII. 1904. 57—64.

A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból

99

A címer leírásának eredeti latin nyelvû szövege olvasható Áldásy Antal könyvében,3 „I. Ferdinánd hevesi Bornemissza Benedeknek nemességet és címert adományoz 1533. május 6-án Bécsben” címen. A lábjegyzet szerint az eredeti címereslevél 1923-ban a család birtokában volt.

A pergamenre írott és festett színes eredeti címereslevélrôl a család 1937-ben Ungváron Juchvid fényképész mûtermében fekete-fehér fényképfelvételt, és egy üveglemezt is készíttetett. Ez a fénykép több példányban is a leszármazottak tulajdonában van. Egy ilyen fekete-fehér másolat, valamint az üveglemez a Magyar Országos Levéltárban a Hazai címereslevelek gyûjteményben is megtalálható.4 Tudomásunk szerint a fenti közleményeken kívül az armálisról más dokumentáció nem jelent meg, ezért e helyen – tanulmányunk végén – közöljük az armális szószerinti latin szövegét, valamint magyar fordítását.

A szöveg szerint a címereslevél megadományozottja nem egy személy, hanem különös módon két azonos nevû fivér (Benedictus Bornemyzza de Hewes et frater eius carnalis similiter Benedictus nomine). A „frater” szó után magyarázóként használt „carnalis” = atyjafia azt jelentheti, hogy nem közös apától-anyától származó édestestvérekrôl, hanem csak közös apától származó féltestvérekrôl, esetleg unokatestvérekrôl van szó. Ugyanakkor nincs említés sem feleségekrôl, sem gyermekekrôl, akik az adományozás idején még valószínûleg nem is voltak. A két féltestvératyafi tehát föltehetôleg nôtlen katonaként érdemelte ki a nemességet.

Az armálisban szereplô „de Hewes”, azaz „hevesi” elônév nyilvánvalóan csak származási-születési helyre utal, mivel a szövegben sem meglévô, sem az armálissal egyidejûleg adományozott birtokról nincs említés.

A nemességadományozás címzettjeirôl viszonylag bôséges forrásanyag áll rendelkezésre, amelyek többnyire vagy az egyik, vagy a másik Bornemissza Benedekre vonatkoznak. Szerzôik – Iványi kivételével – nem is tudtak arról, hogy ugyanilyen néven létezik egy másik személy is, ezért nem is fordítottak arra gondot, hogy a két személy közötti különbségtételre utaljanak. Jelen munkánk egyik célja a két személy megkülönböztetése volt a források alapján.

Az írásos források három csoportba foglalhatók: A Királyi Könyvek köteteiben három helyen szerepel a Bornemissza Benedek név: – 1537. szeptember 21-én I. Ferdinánd a Szapolyai János pártütésében való részvétele miatt Máriássy Mátét minden vagyonától megfosztja és azokat Bornemissza Benedeknek, és utódainak adományozza.5 – Húsz évvel késôbb, 1557. március 24-én felségárulás miatt jószágvesztéssel bünteti Sarkewzy Miklóst és Kákony Jánost, és az Abaúj vármegyei Kysfalw birtokukat Bornemyzza de Hewes Benedek kapitánynak és fiának: Soomy Jánosnak adományozza.6 – 1573. január 9-én a királytól Kolozs megyei birtokadományokban részesül Bornemissza Benedek özvegye: gyarmati Balassa Margit és nôvérei: Zsófia (Csáky Lászlóné) és Borbála (alsólendvai Bánffy Lászlóné).7 A Királyi Könyvek szûkszavú közléseinek az értelmezéséhez és a két Bornem3. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának czímereslevelei. II. kötet, Budapest, 1923. 97–98.

4. Magyar Országos Levéltár Hazai címereslevelek, R 64 7. tétel 5. Libri regii vol. I. 269.

6. Libri regii vol. II. 591.

7. Libri regii vol. II. 706.

100

Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva

issza Benedek közötti különbségtételhez biztos támpontot nyújt Iványi Béla munkája.8 Ebbôl kiderül, hogy a kettô közül az idôsebbik Bornemissza Benedek Máriássy Margitot vette feleségül 1533-ban vagy 1534-ben, aki Máriássy Máté húga volt. Tehát I. Ferdinánd 1537-ben a hûtlen Máriássy Máté birtokait a megbízhatóbb sógorának, Bornemissza Benedeknek adatta át.9 Ezek a birtokok Kacziáner János osztrák parancsnok rendelkezése folytán már egyébként is 1529 óta zálogban voltak Lôcse város kezelésében.

– 1547. október 28-án idôsebb hevesi Bornemissza Benedek a Máriássyaktól átvett birtokrészekbôl Haraszt és Porács falvak birtokait 1ooo forint ellenében átadja öccsének, ifjabb Bornemissza Benedeknek.10 – 1565. április 25-én viszont ugyanezen Haraszt és Porács birtokokat már az ifjabb Bornemissza Benedek özvegye, Pongrácz Ilona adja vissza az eredeti tulajdonos unokájának, Máriássy Pálnak 600 forintért.11 – 1561-ben az idôsebbik Bornemissza Benedek és felesége, Máriássy Margit a maguk és 6 gyermekük: János, Gáspár, Klára, Dorottya, Borbála és Katalin nevében mondottak ellent rokonuk, Máriássy Pál birtokigényével szemben.12 A két fiú közül János már 1575 elôtt elhunyt, Marsay Annával kötött házasságából egyetlen leány utód maradt: Bornemissza Zsófia. A másik fiú, Bornemissza Gáspár 1576. december 5-én egyezséget írt alá unokatestvérével, Máriássy Pállal,13 Utódairól említés történik Sáros vármegye közgyûlési jegyzôkönyveinek elenchusában,14 amely szerint somi Bornemissza Gáspárnak Deregnyey Katalinnal kötött házasságából két utód született: Kristóf és Margit. Ugyanezen elenchus bejegyzése szerint Bornemissza Borbála (aki Bornemissza Benedek négy leánya közül az egyik) Bacskay András felesége volt, akit pedig a Siebmacher’s Wappenbuch15 Bizókay András feleségeként tüntet fel. Mi a Sáros vármegyei elenchus bejegyzését tartjuk megbízhatóbbnak, amely szerint az illetô férj neve Bacskay, és nem Bizókay volt.

A fenti iratokból következôen világos, hogy az idôsebbik Bornemissza Benedek vette feleségül Máriássy Margitot, és kapta meg sógorának, Máriássy Máténak a birtokait is, viszont az ifjabbik Bornemissza Benedek kapitány – akinek felesége Pongrácz Ilona volt – kapta meg 1557-ben az Abaúj megyei Kisfalu (Kysfalw) birtokát. Ezt az ifjabb Bornemissza Benedek kassai lovaskapitányt nevezte ki a király 1558-ban Gyula várának kapitányává, mely tisztségébôl azonban már 1560-ban visszavonult Abaújba, vagy a Sáros megyei Som falusi birtokra. 1565-ben már özvegye és fia, János intézkedik hátramaradt ügyeiben. Gyulai várkapitányságáról és a bécsi udvarral folytatott levelezésérôl bôvebben ír Csánki Dezsô16 és Csorba Csaba,17 ezért az ô személyével itt nem foglalkozunk.

8. Iványi Béla: A márkusfalvi Máriássy család levéltára. Lõcse, 1917.

9. Uo. 93. 344. tétel 10. Uo. 96. 358. tétel 11. Uo. 104. 405. tétel 12. Uo. 112. 462. tétel 13. Uo. 112. 466. tétel 14. Elenchus Prothocollorum Inc. Com. Saros 1570–1690. 5. (OSZK Kézirattára) 15. Lásd 1. sz. lábjegyzet.

16. Csánki Dezsõ: Hevesi Bornemissza Benedek gyulai várkapitánysága. Békés megyei Régészeti és Mûvelõdéstörténeti Társulat Évkönyve VIII. Gyula, 1882. 57—104.

17. Csorba Csaba: Vég-Gyula várának históriája. Budapest, 1985.

A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból

101

Érdekességként megemlítjük, hogy az idézett iratokban a „hevesi” elônév mellett vagy helyett Bornemissza Benedek újabb birtokai után néha más elônevekkel szerepel, mint például 1549-ben „demétei”, 1557-ben „haraszti”, 1569-ben és 1575ben „somi” elônévvel. Ugyancsak „Soomy” Jánosnak nevezi az 1557. évi királyi adománylevél az ifjabb Bornemissza Benedek kapitány fiát is, holott Som falu nem az apja, hanem a nagybátyja birtoka volt.

Az idézett források alapján megkíséreljük felvázolni a két Bornemissza Benedek családi viszonyait. (Lásd alább a leszármazási táblát!)

A két hevesi Bornemissza Benedek leszármazási táblázata 8

idôsebb hevesi Bornemissza Benedek († 1570–1574 Deméte?)

1533 f: márkusfalvi Máriássy Margit († 1574)

Zsófia

Margit, Kristóf

Borbála Katalin 1548 † 1572 Bacskay András

8

Gáspár Klára Dorottya † 1580? f: Deregnyey Katalin19

8

János † 1575 f: Marsay Anna18

8

ifjabb hevesi Bornemissza Benedek († 1562) kassai lovaskapitány, 1558–1560: Gyula várkapitánya f: Pongrácz Ilona 2. 1565 büki Paczóth Zsigmond

„Soomy” B. János Továbbra is maradtak azonban válaszra váró kérdések.

Az 1573. január 9-én kelt királyi adománylevélben Bornemissza Benedek özvegyeként szereplô gyarmati Balassa Margitot nem tudjuk hova helyezni, mert ô 1573ban a mi történetünkben szereplô egyik Bornemissza Benedeknek sem lehetett az özvegye. Ugyanis az idôsebbik Bornemissza Benedek akkor még élt, az ifjabbiknak meg Pongrácz Ilona volt az özvegye.

Maksay Ferenc mûvében20 megállapítja, hogy Bornemissza Benedek nevén 51 jobbágytelek volt, mégpedig 32,5 Szepesben, 15,5 Sárosban és 3 Szatmárban. Maksay mûvében Bornemissza Benedeket egyetlen személyként kezeli, mert semmi oka sem volt föltételezni, hogy ez a név két személyt jelöl. Az nyilvánvaló, hogy a szepesi és a sárosi 48 jobbágytelek egy része Máriássy Margit házassági hozománya, másik 18. Marsay Anna második féje Néney Imre volt. A harmadik férjjel, Zombory Lászlóval 1587-ben kötött házasságot.

19. Deregnyey Katalin 1586-ban férjhez ment Darholczy Pálhoz.

20. Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a XVI. század közepén I–II. Budapest, 1990.

102

Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva

része meg a Máriássy Mátétól idôsebb Bornemissza Benedek javára elkobzott birtok volt. Ismeretlen azonban a távoli Szatmár megyei Madarász faluban feltüntetett 3 jobbágytelek eredete. Lehetséges, hogy azokat az ifjabb Bornemissza Benedek kapitány Gyula felé jártában-keltében szerezte meg? Vagy talán a Balassa Margit férjeként létezett még egy harmadik Bornemissza Benedek is, és talán az ô birtoka volt a 3 jobbágytelek Szatmárban?

Ugyancsak nem sikerült azonosítanunk az Abaúj vármegyei Kisfalu helységet, amely nem szerepel Maksay említett nagyon részletes és alapos mûvében sem. Valószínûleg elpusztult falu Mislye (Myšl'a) környékén.21 Vitatható beállításnak kell tekintenünk, hogy Iványi levéltári feldolgozásában nem elfogulatlanul tájékoztat idôsebb Bornemissza Benedek birtokszerzésérôl. Munkája XIX. oldalán pejoratívan így fogalmaz: „A család ezen gyenge állapotát használta fel Bornemissza Benedek, és felesége címén valahogy magához kaparintotta a Máriássy javakat...” Nem tesz említést arról, hogy a három Máriássy testvér, Ferenc, Máté és Margit között Margitot is törvényesen megillette a vagyon egy része. Elhallgatja, hogy Bornemissza Benedek nem önkényes erôszakos foglalással, hanem a törvényes király adománylevelével vette át a Máriássy fivérek vagyonát, ami ellen Máté nem is tiltakozott. Iványi nem mérlegelte, hogy a Máriássy fivérek Szapolyai-párti politikája azokban az években Szepesben eleve nem lehetett szerencsés, a Máriássyak számára pedig kifejezetten kedvezô volt, hogy a Lôcsének elzálogosított birtokukat a király nem idegennek, hanem sógoruknak adományozta, s így az legalább a családon belül maradt. Ugyanakkor Iványi dicsôséges eredménynek tekinti, hogy özvegy Máriássy Ferencné és felserdült fia, Pál a perek özönével és esetenként erôszakkal visszaszerezte Bornemisszától a vagyon nagy részét. A Bornemissza Benedekkel szembeni negatív megítélést vette át Maksay is – Iványi munkájára hivatkozva.

A fentiekben ismertetett címereslevél a XVIII–XX. század folyamán az Ung megyei Budaháza (ma Budince) és Baranya (Baranja) kisközségekben 100-200 hold földdel középbirtokos hevesi Bornemissza család birtokában volt. Más nemes családokhoz hasonlóan ebben a családban is az volt a szokás, hogy a címereslevelet mindig a legidôsebb fiú családjánál ôrzik. Kérdés, hogy a XVI. században Sáros megyében élt család utódai hogyan és mikor kerültek 150 évvel késôbb Ung megyébe? Idôsebb Bornemissza Benedek fia, Gáspár utoljára 1576. december 5-én írt alá egy egyezséget Márkusfalván. 1587-ben a Sáros vármegyei elenchus Bornemissza Gáspár fiúutódaként Kristófot tünteti fel, de az ô további leszármazottairól itt nem találunk bejegyzést. (Lásd a 14. jegyzetet!)

Az tény, hogy a jelenleg élô hevesi Bornemissza leszármazottak biztosan ismert elôdje Bornemissza Gábor református lelkész volt, aki 1763–1769 között sárospataki teológiai fôiskolás,22 majd 1773–1796 között református lelkész volt az Ung megyei Nagyszelmenc (Velké Slemence) és Ôrdarma (Storoznica, Ukrajna) községekben.23 Az ô József nevû fia 1772. november 25-én Budaházán született, amit az ungcsepelyi református anyakönyvbe jegyeztek be. (Ugyanis a mindössze 150 lakosú Budaháza református hívei az ungcsepelyi anyaegyházhoz tartoznak.) Ekkortól kezdve máig megszakítás nélkül dokumentálható a család léte Budaházán és az 1900-as évek óta az Ungvár melletti Baranya községben és Ungváron.

21. Engel Pál: Krasznahorka-összeírások 1427-bôl. Budapest, 1989. 48.

22. Hörcsik Richárd: A sárospataki Református Kollégium diákjai 1617–1777. Sárospatak, 1998. 286–287.

23. Haraszy Károly: Az ungi református egyházmegye története. Nagykapos, 1931. 295. és 466.

A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból

103

A család egyik említésre méltó tagja volt Bornemissza Antal, akinek Sáros vármegyei aljegyzôi mûködésérôl 1846. május l-jén kiállított mûködési bizonyítványa a birtokunkban van. Ô 1846-tól Ung vármegye fôtáblabírája volt, s a családi elbeszélések szerint tagja az 1848 tavaszi pozsonyi országgyûlési delegációnak, de az országgyûlés ülésezése alatt hirtelen halállal elhunyt.

Hevesi Bornemissza Gábor református lelkész fiai közül csak Sámuelnek (+1850) maradtak utódai: Antal és József. József 1892-ben hunyt el, s utána az ô idôsebbik fia, Kálmán 1930-ig ôrizte az ôsi okmányt. Tôle fia, Zoltán örökölte, aki 1937-ben le is fényképeztette, s az 1944 októberi szovjet megszállás és a Baranya községbeli kúriájukból való kilakoltatás alatt is megôrizte és rejtegette. Zoltán 1963-ban Ungváron hunyt el 77 éves korában. Akkor már csak fiatalabbik fia, Sándor volt életben, aki Ungváron (Uzsgorod) a Pázmány Péter utca (jelenleg Kirov utca) 10. sz. alatti családi házban az éléskamrájában rejtegette a címereslevelet. Ô 1988-ban, felesége, Egri Ilona 1991-ben halt meg utód nélkül. A lakásukat akkor átvevô keresztlányuk már nem találta meg a rejtegetett okmányt. Így tehát az 1533-ban kelt királyi adománylevél ugyan épségben átvészelte a szovjet uralom legádázabb üldöztetéseinek az idôszakát is, és így megért több mint 450 évet, mégis a közelmúlt türelmesebb évtizedében kellett nyomtalanul eltûnnie.24 Közleményünk néhány szerény adattal kíván hozzájárulni Magyarország XVI. századi történetének jobb megismeréséhez. Bár az egyik forrását képezô armális jelenleg csak fotókópián tanulmányozható, (ahogy említettük, az eredeti az 1990-es évek óta ismeretlen helyen lappang) néhány különlegessége miatt mégis indokoltnak tartjuk az ismertetését. Így például meg kívántuk erôsíteni a Siebmacher’s Wappenbuchnak a címer rendkívüli egyediségére vonatkozó megállapítását, annál is inkább, mert ez a címer eddig kimaradt a heraldikai albumokból. Csoma József 100 évvel ezelôtti megállapítása, miszerint Bornemissza Benedek armálisa volt az elsô, amit I. Ferdinánd született magyar embernek adott, szintén indokolja az armális teljes szövegének elsô ízben történô publikálását. Bornemissza Benedek gyulai várkapitányi szerepével Csánki Dezsô és Csorba Csaba részletesen foglalkozott, ezért szükségesnek tartottuk közölni, hogy ugyanakkor ugyanilyen néven élt egy másik Bornemissza Benedek is, aki viszont Iványi Béla és Maksay Ferenc feldolgozásában szerepel. Végül a tények közlésével a valóságnak megfelelôbb megítélést kívántunk biztosítani az idôsebb Bornemissza Benedeknek, aki Iványi levéltári feldolgozásában, s annak alapján Maksay mûvében is véleményünk szerint méltánytalanul került negatív beállításba.

Commissio propria domini regis FERDINANDUS DIVINA FAVENTE CLEMENROMANORUM, Hungariae, Bohemiae, Dalmaciae, Croatiae etc. rex, semper augustus, infans Hispaniarum, archidux Austriae, dux Burgundiae, Brabantiae, Stiriae, Carinthiae, Carniolae, Slesiae, Wirtembergae etc. marchio Moraviae etc. comes Tirolis etc. memoriae commendamus tenore praesentium TIA

A király úr saját megbízása FERDINÁND, ISTEN KEDVEZÔ KEGYELMÉBÔL MINDIG FELSÉGES RÓMAI KIRÁLY,

Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, Spanyolország infánsa, Ausztria fôhercege, Burgundia, Stájerország, Karinthia, Krajna, Szilézia, Würtemberg stb. hercege, Morvaország ôrgrófja, Tirol stb. grófja. Emlékezetül adjuk jelen oklevelünk tartal-

24. Személyes közlés Ungváron élt családtagtól, aki még személyesen látta a címereslevelet.

104

Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva

A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból significantes quibus expedit universis, quod quum studio semper fuerit non solum maioribus nostris, sed opti-mis quibusque principibus, ut eos, qui virtute et praeclaris facinoribus se dignos reddidissent, ad altiores eveherent gradus, id enim iudicaverunt et ad retinendum et ad ampliandum imperium maxime esse conducibile, quorum sapientiam imitari cupientes, considerata fide et servitiis fidelis nostri Benedicti Bornemyzza de Hewes, quae idem sacrae regni nostri Hungariae coronae ac nobis, in his bellorum tumultibus et procellis, quae aliquot iam annos in regno nostro durant, constanter exhibuit et impendit, quibus quidem bellorum tumultibus et ipse frequenter se periculis exposuit et aliquot fratres amisit, eundem igitur Benedictum Bornemyzza de Hewes et fratrem eius carnalem similiter Benedictum nomine ab ignobili conditione de speciali nostra gratia et potestatis plenitudine eximentes in numerum ac coetum virorum nobilium dicti regni nostri Hungariae asscribendos et adnumerandos duximus annuentes et concedentes, ut ipsi et eorum heredes et posteri universi a modo in posterum omnibus illis privilegiis iuribus, libertatibus, praerogativis et immunitatibus, quibus ceteri veri nobiles dicti regni nostri ab antiquo de iure vel consuetudine usi sunt, uti frui et gaudere possint et valeant.

In cuius quidem vere nobilitatis signum haec arma, seu nobilitatis insignia: scutum videlicet rubeum, in cuius radice inter duo cygnorum colla alba **** ore caput muliebre album faciem suam in dextrum clipei latus versum tenens et in vertice capitis aliam faciem virilem ad superiorem scuti partem spectantem habere, a fronte autem faciei viri- lis vittam caelestini coloris aures et utraque facierum

105

mával, tudatván mindazokkal, akiket illet: Minthogy nemcsak elôdeink, hanem a kiváló fejedelmek mindig arra törekedtek, hogy azok, akik erényükkel és fényes tettükkel magukat méltóvá tették, hogy magasabb tisztségre emelkedjenek, úgy ítélték meg, hogy a birodalom megôrzése és növelése céljából ez a leginkább hasznos, s az ô bölcsességüket követni akarjuk, s tekintetbe vévén hívünknek Hevesi Bornemissza Benedeknek a hûségét és szolgálatait, amelyeket ô Magyarországunk Szent Koronájának és Nekünk a háborúk zûrzavarában és viharaiban, – amelyek már néhány éve tartanak országunkban – állhatatosan teljesített és véghezvitt, s a háborúk eme zûrzavarában gyakran magát is veszélynek tette ki és néhány atyafiát is elvesztette. Tehát ugyanezen Hevesi Bornemissza Benedeket és az ô atyafiát hasonlóképpen Benedek nevezetût különös kegyelmünk folytán és hatalmunk teljessége által a nemtelen állapotból kivévén az említett Magyarországunk nemesei sorába és testületébe beíratjuk és hozzászámíttatjuk, beleegyezvén és megengedvén, hogy ôk maguk, és örököseik és valamennyi utóduk mostantól örökidôkig, azokkal az összes kiváltságokkal, jogokkal, szabadságokkal, elôjogokkal, és mentességekkel, amelyekkel a mondott országunk többi valóságos nemesei régóta bármely jog, vagy szokásnál fogva éltek, azokkal élhessenek, azokat élvezhessék, és azoknak örvendhessenek.

Ennek a valóságos nemességnek a jeléül ezt a címert vagy nemességjelvényeket adományozzuk: tudniillik vörös színû pajzsot, melynek alsó részén két fehér hattyúnyak között az arcát a pajzs jobboldala felé tartó fehér nôi fej látható, a feje tetején a pajzs felsô része felé nézô másik arc található, amely egy férfié, és ennek homlokáról a füleket és mindkettôjük összekapcsolt nyakszirt-

106 occipitia iuncta contegentem et fimbrias caerulei coloris habere conspicitur cygnorum autem colla similiter alba et a radice usque in superiorem clipei partem protensa et in summitate sua (prout cygni colla sua gerere consuevere) incurva apparent, collum dextrum versus dextrum et sinistrum versus sinistrum scuti latus respiciens rostra habentia coloris sui naturalis, in superiori autem scuti parte e medio dictorum duorum collorum tria folia viridia, ex quibus tres violae coloris sui naturalis una sursum, aliae vero ad duo latera dextrum scilicet et sinistrum extensae progredi conspiciuntur, prout haec in capite seu principio praesentium litterarum nostrarum pictoris manu melius et distinctius sunt expressa, eidem Benedicto Bornemyzza et fratri suo praenominato eorundemque heredibus et posteris universis dedimus et contulimus decernentes, ut ipsi deinceps praescripta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium aulae regni nostri Hungariae armis utentium ubique in proeliis, hastiludiis, duellis, torneamentis et aliis exercitiis militaribus necnon sigillis, annulis, velis, tentoriis, domibus et generaliter in quibuslibet rerum et expeditionum generibus sub iisdem libertatibus et praerogativis, quibus ceteri nobiles et milites armis utentes quomodolibet de iure vel consuetudine utuntur et gaudent, uti, frui et gaudere valeant atque possint.

In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam praesentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungariae utimur, impendenti communitas eisdem duximus concedendas.

Datum in civitate nostra Vienna feria tertia proxima post Dominicam Iubilate Anno Domini millesimo quingentesimo tricesimo tertio regnorum nostrorum Romani tertio, aliorum uero septimo.

Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva jét betakaró égszínkék szalag, és sötétkék rojt látszik, a hattyúk pedig fehér nyakukat hasonlóképp a pajzs aljától egészen a pajzs felsô részéig nyújtván, a nyak felsô részét behajlítva, (miként a hattyúk nyakukat tartani szokták), a jobb nyak jobb, a bal pedig a pajzs baloldala felé néz, csôrük természetes színû, a pajzs felsô részén pedig az említett két hattyúnyak közepébôl három zöldellô levél látszik, amelyekbôl három természetes színû viola nô ki, s az egyik fölfelé, a másik kettô pedig a két oldal, tudniillik jobb és bal felé hajol. Ezeket a jelen oklevelünk kezdetén vagy elején a festô keze hûen és részletesen ábrázolta. Ezt a címert ugyanennek a Bornemissza Benedeknek, és a fent említett atyafiának, örököseiknek, és valamennyi utóduknak adtuk és adományoztuk, megengedvén, hogy ôk ettôl kezdve a fent leírt címert vagy nemességi jelvényt használják magyarországi királyi udvarunk többi nemesének szokása szerint fegyvereken, bárhol csatákban, dárdavetésnél, párviadalokon, lovagi tornákon, és más katonai gyakorlatokon, nemkülönben, pecséteken, gyûrûkön, vitorlákon, sátrakon, házakon, általában pedig bármiféle dolog és hadi vállalkozás során ugyanazokkal a szabadságokkal és elôjogokkal stb., amelyekkel a többi nemesek és lovagok az ütközetekben éltek, amilyen jog és szokás szerint élnek és örülnek, azokat használják, és élvezzék, s azoknak örvendjenek.

Amely dolognak az emlékére, és örök erôsségére jelen oklevelünket titkos függô pecsétünkkel, – amelyet mint Magyarország királya használunk – ugyanazoknak kiadni beleegyeztünk.

Kiadattuk Bécs városunkban, a „Jubilate” vasárnapot követô kedden, az Úr 1533. esztendejében (1533. május 6.), római királyságunk harmadik, a többinek pedig hetedik évében.

irodalom Babosi László

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...”1 Ratkó József életrajza, I. rész2 (1936–1966) Ratkó József írásaiban számos alkalommal vallott életének eseményeirôl és korszakairól, hol igen részletesen, hol csak érintôlegesen. Mûvészetének értékelésérôl, értelmezésérôl tekintélyes mennyiségû szakirodalom áll az érdeklôdôk rendelkezésére, ennek ellenére átfogó életrajz eddig még nem jelent meg róla. Az interpretáció szempontjából ez nem is lenne szükséges akkor, ha Ratkó olyan típusú irodalmat mûvelt volna – mint pl. Weöres Sándor vagy Jorge Luis Borges –, melyben a lírai alany szinte semmiben nem vállalt volna életrajzi közösséget megálmodójával, így azok az értelmezés szempontjából is lényegtelenek lennének. Azonban Ratkó József és a mélyen vallomásos életmûvében megnyilatkozó lírai alany között a megfelelés igen „szoros”. Persze nem állítható, hogy lírai hôse teljesen azonos lenne Ratkó Józseffel, a hétköznapi emberrel, de a lényegét tekintve igen, s ezért nem hagyhatóak figyelmen kívül mûveinek – s az ilyen típusú és szemléletû irodalom – elemzésekor bizonyos életrajzi tények, s a költô által megélt kor társadalmi, politikai és kulturális szituációi.

A Ratkó család Ratkó József 1936. augusztus 9-én született Budapesten a IX. kerületi Szent István Kórházban, Ratkó Lajos (1899. május 28., Párkánynána – †1963. augusztus 11., Budapest) és Dobrovszki Margit (1903. augusztus 28., Orosháza – †1949. szeptember 15., Budapest) harmadik gyermekeként. A nagyon gyengének tûnô csecsemôt még a kórházban megkereszteltette édesanyja az evangélikus egyház szertartása szerint.

Ratkó József úgy tudta, hogy édesapja családjának gyökerei a felvidéki Gömör megyébôl erednek a „Ratkó nevû hegy Ratkó nevû falujából”.3 Az anyakönyvek vizsgálatán alapuló részletes családtörténeti kutatás azonban kiderítette, hogy Ratkó 1. RATKÓ József: Önéletrajz = R. J.: Félkenyér csillag. Budapest, 1984, Magvetô Kiadó, 38. (A továbbiakban: Önéletrajz.)

2. Ez a tanulmány a Ratkó József életét és mûködését bemutató hosszabb tanulmány elsô része. A következô rész jelen folyóirat késôbbi számában fog megjelenni.

3. RATKÓ József: Szûkebb hazám: Magyarország. = R. J.: Félkenyér csillag. Budapest, 1984. Magvetô Kiadó, 220. (A továbbiakban: Szûkebb hazám.) A hegy és a helység ma Szlovákiában fekszik.

108

Babosi László

József azonos nevû dédapja ide a XIX. században a Torontál megyei Pancsováról származott el.4 A Dobrovszki család Orosházán élt a XVIII. század óta.5 Ratkó József mûvészi vénáját az apai ágtól örökölhette: a családi legendárium szerint édesapja, mielôtt szögezôlakatos lett, vándorszínészként járta az országot6 – feleségével egy ilyen út során ismerkedett meg Orosházán7 –, emellett „költô” volt, bár fia szerint „rossz” verseket írt.8 Ratkó Lajos nem hagyott maradandó nyomot sem a magyar irodalom, sem pedig a színjátszás történetében.9 A fiatal Dobrovszki Margit szintén kultúrára érzékeny személyiségként jelenik meg elôttünk: Orosházán tagja volt a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesülete helyi csoportjának,10 aktívan részt vett az orosházi szociáldemokrata munkásmozgalomban s annak kulturális életében.11 Ratkó Lajos Dobrovszki Margittal elsô három közös gyermekük megszületése után, 1937-ben kötött házasságot.12 Gyerekeik közül hat érte meg az idôsebb kort. Sán4. Ratkó József apai ágon legkorábbi ismert ôse: RATKÓ Sándor (1793, Agram-†1859) felesége BREINBACH Jozefa. Gyermekeik: József (szül.: 1832, Pancsova), Katalin (szül.: 1834), Rozina (szül.:1837). József 1857. február 3-án Esztergom-Vízivárosban elvette feleségül MÜLLER Máriát. Gyermekeik: Mária (1861-†1870), Hermina (1865. máj. 25.- †1865. jún. 21.), Kálmán (szül: 1866. szept. 8.), Adél (szül.: 1868). RATKÓ Kálmán felesége Duhavni Anna (1859-†1943) lett. Gyermekeik születési sorrendben: Erzsébet, Mária, Kálmán, Lajos (1899-†1963), Ratkó József édesapja, Anna, Etel és Antal. A családfakutatás jelenlegi állása szerint a magyar nemesi családokat bemutató lexikonok (Nagy Iván, Kempelen Béla) által feltüntetett nemességgel rendelkezô felvidéki Ratkó családok nincsenek rokonságban Ratkó József családjával. A családtörténeti kutatást Ratkó József húga, Ratkó Margit kezdeményezte, s részben ô végezte el. Ezúton szeretném megköszönni, hogy kutatási eredményeit rendelkezésemre bocsátotta.

5. Szûkebb hazám, 221. old. Érdekes, hogy több hivatalos okmányon, pl. a házassági anyakönyvi kivonaton, édesanyja nevét Dobróczkynak írták, s egyéb hivatalos okmányokon a család ôseit is különbözô névváltozatokkal illették. Dobrovszki Margit legkorábbi ismert ôse: a XVIII. században élt DOBROTZKI György. Az ô fia: DOBROTZKI Ádám (1757-†1811, Orosháza), neki a második felesége: GYURKOVITS Judit, gyermekük: DOBROTZKI Ádám vagyontalan molnársegéd (1799. december 26., Orosháza), felesége: VALENTKO Julianna, gyermekeik: Ádám, Julianna (†1826), Elisabeth (†1828), Julianna (†1831), Julianna (†1833), DOBRODSZKY János (szül: 1835. ápr. 13.) foglalkozása: ács. János 1863-ban házasságot kötött SALAMON Máriával, gyermekük: DOBROCZKI Pál (szül.: 1873. dec. 31.) foglalkozása: csizmadia. Pál 1899. január 7én elvette FÉLIX Máriát, gyermekeik: Mária, Margit (1903. aug. 28.-1949. szept. 15.), Ratkó József édesanyja és Pál (1905-1962).

6. Önéletrajz, 38.

7. Szûkebb hazám, 220-221.

8. Errôl lásd az Apám helyett címû versciklus elôszavát [Ratkó József Összes Mûvei. I. Versek. Miskolc, 2000, Felsômagyaroszág Kiadó, 401. (A továbbiakban: RJÖMV)] A XIX. század bibliográfusa, PETRIK Géza monumentális munkájában említés tett egy RATKÓ JÓZSEF nevû versíró személyrôl, akirôl Ratkó József úgy tudta, hogy rokona (bár erre kézzelfogható bizonyíték nincs). Lásd: PETRIK Géza: Magyarország Bibliographiája 1712-1860. III. kötet. Budapest, 1891. 183.

9. Itt érdemes megemlíteni azt az 1928-as Színmûvészeti Lexikon névelírásából származó legendát – amit aztán több könyv is átvett (pl.: A magyar színjátszás története. I. kötet. Szerk.: SCHÖPFLIN Aladár, Budapest, 1931, 24. old.) –, amely a sosem létezô színésznôhöz, „Ratkó Ilonához” kötötte a színházi berkekben neves Farkas-Ratkó díjat. A lexikonban ugyanis Raskó Celesztin helyett hibásan „Ratkó Ilonát” írtak (errôl lásd: www.magyarszinhaz.hu/dijak/farkasratkodij.shtml). A névelírás történetét nem ismerve Ratkó József életérôl szóló vallomásaiban gyakran emlegette „Ratkó Ilonát” úgy, mint a rokonát. Lásd pl.: LENGYEL Magda: Beszélgetés Ratkó Józseffel. 1971. november 26. = Petôfi Irodalmi Múzeum. Hangtár. 551/2.

10. Lásd: Válogatott dokumentumok az orosházi munkásmozgalom történetébôl. 1868. október 4.-1944. október 6., Szerk.: Dr. FORMAN István, Orosháza, 1984, 166. old. A csoport titkára Dobrovszki Margit öccse, Pál volt (I. m., 189., 190.).

11. I. m., 169., 223.; 1932 augusztus 25-én az orosházi nômunkásbizottság mesedélutánt rendezett – tudósít a Nômunkás. Az elôkészítô munkát mások mellett Dobrovszki Margit végezte (Nômunkás, 1932, 11. sz., 7. old. – a Nômunkást Forman István idézi az elôzô lábjegyzetben említett könyvében a 223. oldalon.).

12. A kor szabályai szerint Ratkó József „törvénytelen” gyermek volt, ezért születésekor nem kaphatta meg édesapja családnevét. Keresztlevele tanúsága szerint eredetileg édesanyja nevére keresztelték, „hivatalosan” Dobrovszki József Kálmánnak hívták, s csak 1939-ben „fogadta örökbe” édesapja, s ettôl kezdve hívták Ratkó Józsefnek.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

109

dor (1933. nov. 5.) rendôrként dolgozott, hozzá írta öccse a Sándor bátyámnak – Költô-voltamról címû verset. Lajos (1935. máj. 9. – †1989. jan. 31.) fiatalon színészi ambíciókat táplált (errôl lásd a Válasz – Bátyámnak küldöm címû verset), késôbb esztergályos lett, László (1937. dec. 3. – †1983. jan. 2.) a lakatos szakmát választotta.

István (1943. jan. 6.) a matematikai-tudományok kandidátusa, fôiskolai tanár, Margit pedig (1944. okt. 15.) magyar-történelem szakos középiskolai tanár.

A családtagok közül nem hagyható ki Ratkó József édesapjának testvére, Ratkó Anna, az 1949 és 1953 közötti népjóléti majd egészségügyi miniszter asszony – akirôl a maga korában híres Nagynéném, a miniszterasszony címû vers, valamint a Bevallom, most már félek tôle... címû töredék szól –, aki unokaöccse sorsának alakulásában akaratlanul és közvetett módon, de többször döntô szerepet játszott.13

Korai gyermekkor és a gyermekvárosi évek, 1936–1951 Ratkó Józsefnek rendkívül nehéz, hányatott gyermekkor adatott, aminek egyes fordulatai olykor kísértetiesen hasonlítanak „költészetben vállalt” apjáéhoz, József Attiláéhoz. Ezen mélyen átélt sorspárhuzamnak költôi önértelmezéseiben fontos szerepet juttatott. Az „alulsó-Magyarország”14 társadalmi mélyrétegébe tartozó pesterzsébeti munkáscsalád a XX. századi magyar- és világtörténelem viharaiban a szegénység és a szûkös lehetôségek ellenére élhetett volna boldog, tartalmas családi életet, de ezt az apa felelôtlen életvitele megakadályozta. A fiatalkori álmait és mûvészi ambícióit megvalósítani képtelen Ratkó Lajos elrontott életének nyomasztó terheit rendszerint kocsmákban feledte. Alkoholizmusától több elvonókúra ellenére sem tudott megszabadulni. „Nagyon nehezen éltünk ... Apám ivott, vert bennünket, verte édesanyánkat”15 – emlékezett vissza fia. „Mi, gyerekek nem szerettük, pedig amikor nem ivott kenyérre lehetett kenni.” „Elég gyakran megszöktünk otthonról, különösen, ha édesanyánk nem volt otthon.”16 A törékeny alkatú, beteges Dobrovszki Margit emberfeletti, megfeszített munkával próbálta családja megélhetését biztosítani.

Szervezetét megtámadta a gyógyíthatatlan rák, emiatt utolsó éveiben többször került 13. RATKÓ Anna (BÍRÓ Károlyné) (Párkánynána, 1903. aug. 19. – †Budapest, 1981. júl. 20.) Az 1945 utáni korszak egyik jellegzetes nôpolitikusa. Textiltechnikus, szociáldemokrata majd kommunista: 1927-ben az MSZDP-be, 1942-ben a KMP-be lépett be. 1945-1949 között a SZOT alelnöke. 1945-ben és 1947-ben az MKP parlamenti képviselôjévé választották. 1949 és 1953 között népjóléti illetve egészségügyi miniszter.

1953-tól a SZOT titkára. 1956 után a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Neve a Rákosi-korszaknak a népszaporulatot adminisztratív eszközökkel növelô szociálpolitikájáról híresült el. Hivatali ideje alatt került sor a népjóléti minisztérium leépítésére azzal a jelszóval, hogy a népi demokrácia minden intézkedése egyben népjóléti intézkedés is. Mivel a rendszer a teljes foglalkoztatottságon és azon alapult, hogy valamilyen formában mindenki munkaviszonyban áll, a „népjóléti” állami funkció gyakorlatilag társadalombiztosításra és munkavédelemre, valamint a gyerek- és idôskorúak védelmére szûkült. Az 1950es évek elején az alacsony népességgyarapodás miatt a kormányzat rendeletileg kívánt beavatkozni a nagyobb születésszám érdekében. 1953 februárjában minisztertanácsi rendeleteket hoztak a családi pótlék növelésérôl, az anyák, terhes anyák és a gyerekek fokozott védelmérôl, a szoptatási szabadság bevezetésérôl.

Gyakorlatilag betiltották és szigorúan büntették az abortuszt. Az intézkedések hatására a következô években mintegy 15%-kal nôtt a születések száma. ,,Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsôség’’ – adta ki a jelszót Ratkó Anna. A köznyelv ezt az idôszakot „Ratkó-korszak”-nak, az ekkor született gyerekeket „Ratkó-gyerekek”-nek nevezte el. [Britannica Hungarica XV. Kötet. Budapest, 1998, 379.]

14. Sinka István kifejezése.

15. LENGYEL Magda: Beszélgetés Ratkó Józseffel. = Hangfelvétel. 1971. november 26. Petôfi Irodalmi Múzeum. Hangtár. 551/2. (A továbbiakban: LENGYEL) 16. Uo.

110

Babosi László

kórházba. Feltehetôen ennek következtében „vendégeskedett” Ratkó József már édesanyja életében különbözô gyermekóvó intézetekben és a József Attila életébôl is jól ismert „gazdáknál”. 1948 „óta hányódom az országban, s láttam egyet-mást”17 – írta egyik levelében. Az Üllôi úti lelencház, Miskolc, Parasznya, Putnok, Erdôbénye és Kisrozvágy a hányattatások helyszínei, ahol megtapasztalta a lelencsors kiszolgáltatottságát, minden nyomorúságát. Édesanyja 1949 szeptemberében meghalt.18 A Ratkó-gyerekek – Sándor kivételével19 – állami gondozásba vétettek, mert apjuk alkalmatlan volt eltartásukra, nevelésükre. Az Ádám Zsigmond alapította híres hajdúhadházi Gyermekváros polgárai lettek, amit 1950 áprilisában Tiszadobra telepítettek az Andrássy-kastélyba. 20 Ratkó József eddigi zaklatott élete megnyugodott, s itt töltötte gyermekkorának „két legszebb” esztendejét. „Ez a térképen nem található város, „második születésem” helye... szorongásaim, gyászom oldódtán itt láttam és csodáltam meg elôször a bajaimon túli világot. S ezért lett fogadott földem Szabolcs-Szatmár megye.”21 A kis Tisza menti szabolcsi falu és környéke „archimédeszi” pontja lett a költônek, ahova élete végéig rendszeresen visszajárt. Itt „nyílt rá szemem a világra. Megszerettem a Rákóczi-erdô évszázados tölgyeit, a Tiszát, s ámulva vettem észre, hogy a felnôttek nem azért élnek csak, hogy verjék a gyerekeket.”22 Az érzékeny gyermek emlékezetében pontosan rögzítette – s feldolgozatlanul tudattalanjába elfojtotta – az átélt és megszenvedett élményeket, melyeket a felnôtt költô majd mûvészete révén, immáron egyetemes érvényességgel mondott ki. Minderrôl elôször – a költô mûfaji meghatározása szerint – az ún. „tízmásodperces novellá[k]ból”23 álló Önéletrajzában24 számolt be megrendítôen, igen magas mûvészi színvonalon. Élményeit azonban hiába próbálta újra és újra kiírni magából, gyermekkorát soha nem tudta lelkileg megnyugtatóan feldolgozni.25 Ezért lett ez egyik állandó témája, s ezért írt több, szüleirôl s azok hiányáról szóló verset.

Gyermekkorának szintén meghatározó, költôi létére mélyen kiható élménye a II. világháború. Az 1960-as évek feszült, különbözô helyi háborúkat és fegyveres konfliktusokat generáló világpolitikai környezetében a háborútól való félelem a költônek egyfajta egzisztenciális szorongást okozott, ami ezen évtizedben született verseiben, prózai írásaiban s leveleiben is nyomatékosan jelent meg.26 Az emberiség, a „történelmi ember eljutott oda, hogy elpusztítsa önmagát”27 – vélekedett. „Ismerem a háborút. Nemcsak gyerekkori emlékeimbôl ... nemcsak [a] ... haditudósításokból, is17. BABOSI László: „Kedves Illyés Gyula Bácsi!”. Illyés Gyula és Ratkó József levelezése. = Hitel, 2002, 5. sz., 101. (A továbbiakban: ILLYÉS) 18. Önéletrajzban édesanyja halálát a költô néhány héttel korábbra, saját születésnapjára datálta – de ez már irodalom.

19. Sándor 16 éves korában Ratkó Anna segítségével a lovasrendôrséghez került.

20. RATKÓ József: Gyermekváros, Tiszadob. = Kelet-Magyarország, 1975. jan. 19., 16. sz., 7. Tiszadobra már csak József, Lajos és László ment. István és Margit Budapestre került.

21. Szûkebb hazám, 220.

22. Szûkebb hazám, 221.

23. MARGÓCSY József: Ember és munka. = Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1., 100. sz., 7.

24. Új Írás, 1963. 3. sz., 327–332. – Lásd még az alábbi Ratkó kötetekben: Félelem nélkül. Budapest, 1966, Magvetô, 95–134. = Félkenyér csillag. Budapest, 1984, Magvetô, 7-38.

25. Élete utolsó éveiben, a töredékben maradt Anyakönyv címû prózai mûvében is errôl akart beszélni.

26. Lásd pl. Ratkó József Váci Mihályhoz írt leveleit, melyek a Petôfi Irodalmi Múzeum Váci-gyûjteményében találhatók.

27. RATKÓ József: Levél Margócsy Józsefnek. Berkesz. 1961. június 19. = Gépirat. Margócsy József tulajdonában.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

111

merem elsôsorban a képzelet vásznán megjelenô iszonyú képekbôl, álmaimból, valóságra épülô gondolatvilágomból. Gyûlölöm a háborút és félek tôle.”28 Ratkó József négyéves korában tanult meg olvasni bátyáitól és édesanyjától. „Késôbb, miután húgom jóval késôbb született csak, anyám mindig engem fogott házimunkára, elbújtam elôle az ágy alá például, s ott olvasgattam a félhomályban.”29 Állandóan olvasott. Elsô könyvei fôként ponyvák és „filléres regények” közül kerültek ki, de Victor Hugo Nyomorultak címû regénye is hamar a keze ügyébe akadt. Az örökké éhes gyerek nem értette, hogy a kis „Gavroche miért osztja meg azzal a két gyerekkel a kenyerét.”30 Általános iskolába több helyen járt (Pesterzsébeten, Budaörsön, Putnokon, Parasznyán, Erdôbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon), de tanulmányi eredményein ez nem látszott meg. Szeretett iskolába járni, jól tanult. Legkedvesebb tiszadobi tanárnôje, Kelemen Lajosné Dániel Mária alakját, aki a nyolcadik osztály második felében osztályfônöke volt, késôbb versben örökítette meg.31

A nyíregyházi középiskolai évek, 1951–1956 Az állam a kenyerén élô nehéz sorsú gyerekek kezébe hamar szakmát akart adni, hogy minél elôbb sikeresen el tudják kezdeni felnôtt életüket. A gyerekektôl ritkán kérdezték meg miként képzelik el jövôjüket, mivel szeretnének foglalkozni; ahol akadt hely, oda iskolázták be ôket. Így Ratkó 1951 szeptemberétôl „ifjúsága városában”, Nyíregyházán, a 7. számú Magasépítôipari Technikumban kezdte el az elsô osztályt.

Tanulmányi értesítôje szerint az elsô két évben jó jegyeket szerzett. A tehetséges ifjú rövidesen keresni kezdte az önkifejezés számára legmegfelelôbb formáját. Elôször a sport felé fordult. Egy iskolai agitálás alkalmával jelentkezett a Nyíregyházi Repülôklub ejtôernyôs szakosztályába, ahol több éven keresztül „kimagasló eredményeket”32 elérve rendszeresen ugrott a „madárlátta levegôbe”.33 De ez nem elégítette ki: „valamit tennem kellett, – majd szétfeszítettek a ki nem mondott gondolatok”.34 Az ejtôernyôzés mellett rajzolt, majd zenélt.35 1953-ban egy gyenge vers olvastán azonban feltört benne „elemi” költôi tehetsége. Kezébe került Zelk Zoltán egyik „nagyon rossz” verse. „Azt mondtam magamnak, kutya legyek, ha nem tudok 28. RATKÓ József: Farkasok közt, védtelen. = Kelet-Magyarország, 1963. okt. 20., 246. sz., 4. old. Errôl a témáról lásd még: RATKÓ József: Az ujj. = Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1., 100. sz., 7. old.

29. Gyerekholmi. Film Ratkó Józsefrôl.

30. Önéletrajz, 10.

31. RATKÓ József: Tiszadobi verses vázlatok. = Szabolcs-Szatmári Néplap, 1954. szept. 30., 230. sz., 2. old.

(A Szabolcs-Szatmári Néplapot a továbbiakban így jelölöm: SZSZN) 32. Nyílik az ernyô. Írta és összeállította: KOVÁCS György, Nyíregyháza, 1976, 112-113.

33. Debreceni Városi Könyvtár Helytörténeti Fotótárának Hangtára. 319/c. (A továbbiakban: DVK); „Délelôtt 10 óra van – írta a SZSZN – ... a gép ... a magasba emelkedik s Kisvárda fölé viszi az ugrókat... Ratkó József ... és még sokan mások készülôdnek a kiugráshoz. Kisvárda fölé érkezve a gép egy kört ír le a város felett, majd elkövetkezik a kiugrás pillanata. Egymás után nyílnak ki az ejtôernyôk, s a földre érkezés után embergyûrû veszi körül az ugrókat, akik boldogan mondják el élményeiket a kisvárdai fiataloknak...” [A Magyar Repülô Szövetség nyíregyházi ejtôernyôs fiataljai április 4. tiszteletére ejtôernyôs ugróbemutatást tartanak. = SZSZN, 1953. ápr. 2., 78. sz., 4. old.] – Ratkó e sporthoz fûzôdô élményeit örökítette meg az Ejtôernyôsök címû versében [RJÖMV, 309-310.] s az elsô, 1952. március 12-i ugrását lírai visszaemlékezésében [Lásd: KOVÁCS György: Nyílik az ernyô. Nyíregyháza, 1976. 40–48.].

34. MIKLÓSVÁRI Zoltán: Bemutatjuk Ratkó József költôt. = KM, 1965. aug. 15., 192. sz., 4.

35. Uo.; Érdekességként említhetô meg, hogy a Csöpp dal címû versét 1957 márciusában megzenésítette és lekottázta.

112

Babosi László

ilyet írni én is”36 – emlékezett vissza. „Késôbb persze kiderült, hogy sokáig képtelen voltam még azt a rossz verset is megközelíteni.”37 Ettôl kezdve a költészetnek, az irodalomnak kötelezte el magát.

Irodalmi pályafutása elsô kötetének késôi megjelenése ellenére (harminc éves volt ekkor), kedvezôen indult. A hivatalos kultúrpolitika támogatta az olyan tehetséges, a kommunista diktatúra káderpolitikájának megfelelô, tehát munkás vagy paraszt családból származott ifjú értelmiségieket, írókat, mûvészeket, mint amelyet Ratkó József is megtestesített – persze csak addig, míg nem kerültek szembe a kötelezô, a valóságot hamisan bemutató szocialista realista stíluseszménnyel és ideológiával.

Ratkó Józsefnek már elsô versei mutatták, hogy személyében valódi költôi talentum bontogatta szárnyait. Ezt szûkebb környezetének irodalomértô tagjai – néhány tanára – felismerték, s hamarosan pártfogó kezek segítették mûvei megjelentetéséhez. A kezdô költôkre jellemzôen jó versei mellett ô is sok zsengét, „inas színvonalú” verset írt és publikált, de mégis az mondható, hogy egy biztos formaérzékkel megáldott, eredeti látásmóddal rendelkezô, a kor politikai-társadalmi gondjaira és igazságtalanságaira igen érzékenyen reagáló ifjú tehetség kért bebocsátást a magyar irodalom magasabb régióiba. Korán szerzett élettapasztalatai és a mindent eredendôen kritikusan szemlélô, a dolgokat legmélyebben elemzô és érteni akaró alkata miatt ô már nem esett abba a csapdába, mint néhány évvel, vagy egy évtizeddel korábban született, a „fényes szellôk” által felrepített pályatársai (pl.: Nagy László), akik a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett totális kommunista diktatúra által hirdetett eszméket és elveket kezdetben naiv hittel és kritikátlanul fogadták, s nagy csalódások és lelki megrázkódtatások közepette ismerték fel a „magyar szocializmus elmélete és gyakorlata”38 közötti óriási és áthidalhatatlan „szakadék”-ot. Ratkónak és nemzedéke hasonló indíttatású tagjainak mindez már „emberi alapélménye” volt, ami az elsô mûvekre is rányomta bélyegét.39 A társadalmi viszonyok visszásságait bíráló versei miatt hamarosan összeütközésbe került a hatalom és a hivatalos ideológia különbözô szintû és rangú képviselôivel. Az igazságért, a jó ügyekért „pörölô regôs” attitûdje élete végéig jellemzô volt rá.

Alig kezdte el az írást, s verseibôl kettô, a Nem emlékszem és a Vallomás még abban az évben, 1953 decemberében megjelent a Szabolcs-Szatmári Néplapban,40 ahol 1955 októberéig idônként havi rendszerességgel közölték verseit. Az irodalmi élet központi lapjában, az Irodalmi Újságban 1954 júliusában mutatkozott be A kedveshez és az Egy régi sírnál címû költeményekkel.41 Az Ipari Technikumban egyre rosszabbul érezte magát, mert a magasépítészet érdeklôdési körétôl igen távol állt. Harmadikos korában – az 1953/1954-es tanévben – félévkor és év végén néhány szakmai tantárgyból „szándékosan” megbukott.42 36. KOVÁCS Júlia: Látogatóban SZOT-díjasoknál. Ratkó József. = Népszava, 1985. jún. 22., 145. sz., 8.

37. Uo. 38. RATKÓ József: Bevezetô a Mikor a részegek címû vershez. = Kézirat. Ratkó-hagyaték.

39. Lásd a Hetek verseit.

40. SZSZN, 1953. dec. 20., 299. sz., 6. old. Itt a versek szerzôjének hibásan Ratkó „Imrét” jelölték, aki az Építôipari Technikumba jár.

41. Irodalmi Újság, 1954. júl. 31., 20. sz., 3. – Itt szeretném megjegyezni, hogy Ratkó a dátumokra nem mindig pontosan emlékezett vissza, így az elsô közlés idôpontját is rosszul adta meg egyik interjújában, amit néhány róla szóló tanulmány késôbb átvett.

42. Tanulmányi értesítôje szerint Ratkó 1954. augusztus 28-án épületiparos és építészeti rajz tantárgyakból elégtelen javítóvizsgát tett. Ezért tanulmányait „csak a harmadik osztály megismétlésével folytathatja”, azonban az iskola vezetése nem emelt kifogást az ellen, hogy „tanulmányait más középiskolában folytassa”.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

113

Szerencséjének, tehetségének és „irodalmi sikereinek” köszönhetôen az iskola nem gördített akadályt az elé, hogy 1954 szeptemberétôl – bár évvesztéssel – az Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium harmadik évfolyamán koptassa a padokat.43 A nagy múltú iskola életébe könnyen és harmonikusan beilleszkedett, s annak hamarosan megbecsült diákja lett. Tanulmányi eredményei megjavultak, szerette társait és tisztelte tanárait.44 1954 decemberében már könyvben is publikált. A Debrecenben napvilágot látott Túl a Tiszán – Tiszántúli költôk és írók mûvei címû antológiába három verse került be.45 Itt példaképeivel, Adyval, Móriczcal, Veres Péterrel és korabeli költôkkel, írókkal szerepelt együtt, ami a tizennyolc éves gimnazista tehetségének elismerését jelentette, s egyben bátorítást adott a további írásra. Az országos visszhangot kiváltott könyv recenzensei mind említést tettek a fiatal gimnazista poétáról, igaz, nem versei esztétikai minôségét emelték ki, hanem életkorát, tehetségét.46 E kötetben Ratkó versei a neves debreceni költô, Kiss Tamás jóvoltából jelenhettek meg, aki a fiatal Ratkó egyik mentora.47 Ugyancsak Kiss Tamásnak köszönhetô, mivel ô volt akkor az Alföld egyik szerkesztôje, hogy Ratkó a vidéki folyóiratok közül elôször 1955-ben, a debreceni folyóiratban jelentkezett egy verssel.48 Nyíregyházi diákévei alatt a városban pezsgô kulturális élet folyt. Fiatal értelmiségiek, fôként pedagógusok és középiskolás diákok kaptak lehetôséget, hogy különbözô irányú ambícióikat megvalósíthassák. A TIT megyei szervezete színvonalas tudományos és mûvészeti elôadásokat szervezett az érdeklôdôk számára. Létrejött a Megyei Írócsoport, ami a megyében élô és alkotó írók és költôk irodalmi életét fogta össze. 1952 decemberétôl már sugározza adásait a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója,49 mely a Szabolcs-Szatmári Néplap mellett rövidesen fórumot biztosított a helyi literátorok számára. Ratkó élt az adódó lehetôségekkel: publikált s irodalmi es43. Különbözeti és felvételi vizsgát utólagosan tett: Ratkó József a „mai napon tartott különbözeti vizsgán magyarból elégséges, történelembôl elégséges, oroszból közepes, kémiából elégséges, természetrajzból elégséges, földrajzból közepes érdemjegyet nyert. Felvehetô az általános gimnázium harmadik osztályába.

Nyíregyháza, 1955. január 29. HORVÁTH Sándor igazgató.” – olvasható tanulmányi értesítôjében.

44. Az iskola néhány pedagógusával, Horváth Miklóssal és feleségével, valamint Margócsy Józseffel – amint ez késôbbi leveleibôl is kiderül – közelebbi viszonyba került. Errôl lásd: BABOSI László: „Kedves Miklós Bátyám!” Ratkó József levelei Horváth Miklóshoz. = Partium, 2003. Tél, 27–37. (A továbbiakban ezt így jelölöm: HORVÁTH); MARGÓCSY József: Ratkó néhány ifjabbkori verse. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz., 405–415.

45. Egy régi sírnál, Panaszkodó anya, Töprengés. = Túl a Tiszán. Tiszántúli költôk és írók mûvei. Szerk.: KISS Tamás, DURKÓ Mátyás, Debrecen, 1954. Alföld Könyvkiadó, 152.

46. Az antológiában „Csokonaival kezdôdik a sor, és egészen Ratkó Józsefig tart, a legfiatalabb tiszántúli íróig, aki jelenleg még gimnáziumi tanuló Nyíregyházán.” [(b): Túl a Tiszán. = Néplap [Debrecen] 1954. dec. 12., 297. sz., 3. old.].; „A napokban már a nyíregyházi könyvesboltban is megjelent a Túl a Tiszán, a tiszántúli írók elsô antológiája. Szabolcsi nevekkel is találkozunk benne: Ratkó József verseivel, Barota Mihály egy novellájával szerepel.” – adta hírül a SZSZN [Megjelent a „Túl a Tiszán” – a tiszántúli írók elsô antológiája. = SZSZN, 1955. jan. 7., 5. sz., 3. old.].; „Megyénket sajnos csak kevesen képviselik, különösen ha csak azokat számítjuk, akik most is itt élnek. Végül is Barota Mihály Szigetlakók címû novellája, Ratkó József három epigrammája, és ideszámítandó Szlávik Ferenc egyetlen verse...”

[MARGÓCSY József: Túl a Tiszán. = SZSZN, 1955. jan. 16., 13. sz., 4. old.]; „A költôk között hadd ne tegyek már ... méricskélô igazságot, hisz néhány vers alapján ez úgyszólván lehetetlen vállalkozás. A negyedik x-et már átugrott Kiss Tamástól és Tóth Endrétôl a 18 éves diákig, Ratkó Józsefig mind segítenek gazdagabbá, színesebbé tenni az összképet.” [V. D.: Túl a Tiszán. Tiszántúli írók és költôk mûvei. = Irodalmi Újság, 1955. febr. 12., 7. sz., 7. old.]

47. Errôl lásd: DVK és Kiss Tamás: Rejtett évgyûrûk. = K. T.: Arcok és emlékek. Esszék és tanulmányok.

Debrecen, 1990. 260.

48. A kedveshez. (Borús...) = Alföld, 1955. 3. sz., 78.

49. GYARMATI Béla: A Nyíregyházi Rádió Stúdió elsô évei. = Szabolcs-szatmári Szemle, 1968. 3. sz., 34–38.

114

Babosi László

tek vendégeként országos hírességekkel szerepelt együtt.50 1954-ben indult A diákifjúság hangja címû rádiómûsor,51 aminek ô az egyik szerkesztôje, s ahol több versét elszavalta.52 A korabeli dokumentumok és a kortársi visszaemlékezések tanúsága szerint Nyíregyházán a verselgetô, irogató diákok közül Ratkót tartották a legtehetségesebbnek, s úgy tekintettek rá, mint nagy jövô elôtt álló „valódi” költôre.53 Ezt támasztja alá az is, hogy 1954-ben egyik iskolatársával közösen nyerte meg a Szabolcs-Szatmári Néplap irodalmi pályázatát.54 Ekkor már az ifjú poéta az „istentisztaságú”, a „világirodalomban” „új világot”55 teremtô József Attila „igézetében” élt, de részletesen tájékozódott a kortárs magyar költészetben is. Leginkább a fiatal falusi-paraszti származású nemzedék népi-látomásos-mitologikus lírája keltette fel a figyelmét: Juhász Ferenc Tékozló országa, Nagy László versei vonzották és Csoóri Sándor „felröppenô madara” nyugtalanította.56 Eközben egyre több költôvel, íróval ismerkedett meg, akiknek szívesen mutatta meg „rendkívül szuggesztív hangú és nem mindennapi költôi erôt sugárzó”57 kéziratos verseit, s akik irodalmi tanácsokkal vagy egyszerûen bíztató jó szóval ösztönözték a további munkálkodásra. „Csoóri Sándor minden versemet ösmeri”58 – írta 1955-ben,59 s Csoóri több oldalas levelekben – melyek sajnos elvesztek – részletesen értékelte a nyíregyházi gimnazista kockás füzetlapra rótt költeményeit.60 Ratkó elmondása szerint Csoóri az „elsô” neves költô, akinek elemzései, tanácsai a költészetben, versírásban való elmélyülésében „nagyon sokat

50. „Este hat órai kezdettel irodalmi est kezdôdik a József Attila kultúrotthonban – tudósít a SZSZN –, amelyen Szabó Pál Kossuth-díjas író és Fábián Zoltán fiatal író tart elôadásokat. Az irodalmi esten fellép még Mádi Szabó Gábor, Demeter Hedvig színmûvész, Kassai János zongoramûvész és Kürthy Eta énekmûvésznô. A nyíregyházi írócsoport tagjai közül ezen az ünnepségen Ratkó József, a fiatal költô szerepel.” [Ma kezdôdik az Ünnepi Könyvhét. = SZSZN, 1954. okt. 3., 234. sz., 6.]

51. Rádiómûsor. = SZSZN, 1954. márc. 30., 75. sz., 8. old.

52. BÉNYEI József: Halott költô árnyéka. Emlékmozaikok Ratkó Józsefrôl. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz., 398-403.

53. „Valamikor 1955-ben, éppen amikor Jóska a Kossuthról elnevezett iskolába járt, én pedig a Széchenyirôl elnevezett iskolába, volt nálunk egy irodalmi kör. Meghívtuk oda Jóskát, aki már akkor verset írt. És emlékszem, hogy egy délután elemeztük az akkor írott versét, és attól kezdve én Jóskára úgy nézek, mint egy igazi költôre.” – vallotta filmrendezô barátja, Kósa Ferenc [KÓSA Ferenc: Beszélgetés Ratkó Józseffel.

(Nyíregyháza, 1980.) = Hangszalagon. A Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójának Archívuma]. „A Bessenyeiklub verses estéi keretében 16-án, hétfôn este 6 órakor Szabolcsi termés címmel Barota Mihály tart elôadást, melyen a megyei költôkrôl tart ismertetést.” Boda István, Ratkó József, Bory Zsolt, Váci Mihály költôi munkásságával is foglalkozik. [Megyei költôk bemutatkozása. = SZSZN, 1955. máj. 15., 113. sz., 4. old.]. Lásd még Bényei József visszaemlékezését: Halott költô árnyéka. Emlékmozaikok Ratkó Józsefrôl. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz., 398-403.

54. „A Néplap szerkesztôsége pártunk III. kongresszusának tiszteletére irodalmi pályázatot hirdetett annakidején. A pályázatot nagy érdeklôdés kísérte, számos pályamunka, prózai és verses érkezett be. A bíráló bizottság a következôképpen jutalmazza a pályázat résztvevôit: Háromszáz-háromszáz forintot kap Ratkó József és Bényei József (Nyíregyháza).” [A Néplap kongresszusi irodalmi pályázatának eredménye. = SZSZN, 1954. jún. 13., 139. sz., 2.].

55. RATKÓ József: Reflexió két József Attiláról szóló tanulmányra (töredék). = Ratkó-hagyaték.

56. RATKÓ József: A hûség költôje. = Szovjet Irodalom, 1980. 6. sz., 103. old.

57. KATONA Béla: A felszabadulás utáni megyei irodalom. = A Nyíregyházi Tanárképzô Fôiskola Tudományos Közleményei. 4. kötet. Felelôs szerk.: FRISNYÁK Sándor, Nyíregyháza, 1972. 239.

58. RATKÓ József: Válasz a „Jegyzetek megyénk két költôjérôl” c. cikkre. (1955. október 19.) = Könyvtári Kishíradó, 2003, 2. sz., 34.

59. 1952-ben Csoóri Sándor abban a hegyfalui tüdôszanatóriumban kúrálta betegségét, ahol Ratkó József édesapja volt a portás. Ratkó itt többször meglátogatta édesapját, de Csoóri úgy emlékezik vissza, hogy személyesen ekkor még csak az „öreg” Ratkót ismerte, viszont 1954-ben már fiát, „Jóskát” is, aki ettôl kezdve jellegzetes kockás füzetlapra írt verseit rendszeresen elküldte költôtársának.

60. Csoóri Sándor szóbeli közlése nyomán.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

115

segítet”-tek. 61 De említhetô még a novellista Fábián Zoltán, a debreceni könyvtárosként dolgozó Pákozdy Ferenc és a Nyíregyházán élô Bory Zsolt, „aki szeretettel javítgatta”62 fiatal költôtársa verseit. Ratkó 1955-ben levélben kereste meg a magyar irodalom egyik legkiválóbb alkotóját, Illyés Gyulát, és „minden valamirevaló politikai”63 versét elküldte hozzá véleményezésre.

Illyés 1955. október 19-én tihanyi nyaralójából válaszolt: „Kedves Barátom, Költônek, minél többet igér, annál kevésbé lehet tanácsot adni.

Hacsak azt az egyet nem: ragaszkodjék az igazsághoz, mert itt aztán az az egyetlen út elôre. De azért persze falnak mégse menjen. Erejét a saját területén mutassa meg, a verseiben.

Versei olyanok, hogy tizenkilencéves szerzôjüknek a legôszintébb biztató szót mondhatja az ember: érdemes igen magasra törnie. Alázattal mégis, épp a vállalkozás nagysága miatt. S mert másképp ugysem megy.

Minden jót kivánok hozzá, ôszinte rokonszenvvel.”64 Ratkónak e levél élete végéig nagyon sokat jelentett. Ha költészete miatt támadások érték vagy akármilyen válságba került, mindig Illyés ezen erôt adó sorait idézte fel magában.65 Erre már akkor szüksége volt, mert néhány nappal elôtte a SzabolcsSzatmári Néplap egyik, a névtelenség jellemtelenségébe burkolózó szerzôje megtámadta a verseiben is szókimondó, a kendôzetlen valóságot szociografikus hûséggel ábrázoló gimnazistát néhány publikálatlan verséért. Ratkó, aki „munkásosztályunk gyermeke – írta a cikkíró –, hosszú ideig élvezte államunk gondoskodását, s ma is azt élvezi... tisztában van tehetségével, de nincs kellô élettapasztalata. Sokszor azt hiszi, hogy egyedül van a világon... s ô az, aki hivatva van... a világ megváltására”.66 Utánozza Petôfit, Adyt, József Attilát, s követi ôket abban is, hogy a fennálló rend ellen támad. „Népi rendünk ellen próbál irogatni. Elfeledve azt, hogy ezért a rendért harcolt e három igazi hazafi, igazán nagy költô. Éppen e rend szeretete, nagyrabecsülése és ezentúl a nép igazának szeretete és a tisztánlátás adta kezükbe a tollat, hogy a feudalizmus és a kapitalizmus ellen harcba szálljanak. Ratkó József most azt hiszi, hogy akkor lehet igazán nagy költô, ha ô is a rend ellen lázad.”67 Súlyos, félelemre okot adó vádak. Nagy Imre miniszterelnöksége elôtt, a Rákosi diktatúra legkeményebb éveiben egy ilyen cikk megjelenése után azonnal jött a „fekete autó”... s az ember hamar az Állam Védelmi Hatóság karmai között találta magát...

Ratkó válaszában hiába cáfolta kristálytiszta logikával a vádakat: azt természetesen nem közölték.68 A kortársak visszaemlékezése szerint a cikk Ratkó jogos felháborodásán kívül nem kavart nagyobb vihart. Ennek ellenére hosszú ideig nem publikált a lapban, inkább kéziratban terjesztette verseit, s még az 1980-as évek61. LENGYEL 62. RATKÓ József: Lektori jelentés Bory Zsolt Mélyhegedû címû verseskötetérôl. = Könyvtári Kishíradó, 2003, 1. sz., 28.

63. RATKÓ József: Válasz a „Jegyzetek megyénk két költôjérôl” c. cikkre. = Könyvtári Kishíradó, 2003. 2. sz., 34.

64. ILLYÉS, 103.

65. Illyés és Ratkó levélváltásairól lásd a „Kedves Illyés Gyula bácsi!”. Illyés Gyula és Ratkó József levélváltásai címû írásomat [ILLYÉS].

66. Jegyzetek megyénk két költôjérôl. = SZSZN, 1955. okt. 16., 244. sz., 4.

67. Uo. 68. RATKÓ József: Válasz a „Jegyzetek megyénk két költôjérôl” c. cikkre. (1955. október 19.) = Könyvtári Kishíradó, 2003. 2. sz., 33-34.

116

Babosi László

ben is igen keserû szájízzel idézte fel a történteket.69 E támadás után kapta meg Illyés kedves, biztató sorait.

A Kossuth Gimnázium 1956-ban ünnepelte jubileumát. Az erre az alkalomra kiadott Emlékkönyv szerint Ratkó „összegyûjtött verseivel” megnyerte a jubileumi évtôl kezdve „beállított” Vietórisz József szépirodalmi pályázatot. Egy aranyéremmel és száz forinttal jutalmazták.70 1956. május 26-án, a jubileumi napok keretében tartott ünnepi est elsô részében, másoké mellett,71 Ratkó József három mûve is elhangzott.

Egyik tanára, Horváth Miklós, aki élete végéig atyai jó barátja volt,72 megtanulta s „nagyon lelkesen és szépen”73 elszavalta az Ének a parasztember feleségérôl, az Epigramma egy régi sírnál és a Nem emlékszem címû verseket.74 A tanév végén Ratkó József IV/A reál tagozatos tanuló az osztályvizsgán jó (4) rendû volt, az érettségin szintén „jól (4) felelt meg”,75 s felsôszintû tanulmányokra érettnek nyilvánították. A szegedi egyetem magyar–történelem szakára adta be felvételi kérelmét, ami kedvezô elbírálásában részesült, így szeptembertôl elkezdte egyetemi tanulmányait.

Ratkó József nem a „szobatudós” poéták közé tartozott. Kora gyerekkorától kezdve élete végéig nagy természetbarát volt. A vidéki „civilizálatlan” tájhoz fûzôdô bensôséges viszonya, egyéni látószögû megfigyelései mûveiben mind tükrözôdnek. Az iskolai szünetekben bekalandozta „Rakamaztól Lónyáig a megyét”,76 és elhatározta: tanulmányai befejeztével, ha teheti, visszajön Szabolcs-Szatmár megyébe, „mert látni-, [tenni-] és gondolnivaló van itt bôven.”77 Évtizedekkel késôbb a költô ekképpen gondolt vissza viszontagságos gyermekkorára: „anyám s apám, rokonaim nemigen segítettek, segíthettek, úgy igaz – de sok ember adott kölcsön vagy örökbe a maga emberségébôl egy-egy falatkát, karéjnyi jóságot ínséges állapotaimban.”78 „... hitelben nôttem fel, elsôsorban falusi szegények kenyerén, s törlesztenem kell”.79 Úgy vélem, hogy Ratkó közösségi szemléletû s részben képviseleti lírájának tapasztalati háttere, valamint késôbbi sokirányú közéleti tevékenységének indítékai innen eredeztethetôek. Amint a mindenkori szegények, a társadalom alsó régióiba tartozó egyszerû emberek, az állami gondozottak sorsa iránti nagyfokú érzékenysége, irántuk érzett fokozott felelôssége is, hogy saját eszközeivel, lehetôségeivel segítsen rajtuk.

69. Ezt bizonyítandó érdemes felidéznünk néhány sort Ratkónak Fábián Zoltánra emlékezô szövegébôl: „Én még diák voltam, verselgetô diák, akinek éppen akkor a Kelet-Magyarország elôdjének egyik hitványka újságírója (most Pesten vigéckedik) a fejemre ütött, lefasisztázott egy József Attil[áról szóló] vers[em] miatt. És Zoltán nemcsak hogy vígasztalt, hanem azt hiszem, hogy néhány kedves szót is szólhatott az érdekemben, mert nem vittek el a „meseautóval”. [RATKÓ József: Barátot, küzdôtársat vesztettünk. = Az irodalom mindenese: Fábián Zoltán. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban rendezett emlékülés elôadásainak, korreferátumainak szerkesztett anyaga. Nyíregyháza, 1986, 60. old.] 1986-ban, a Debreceni Irodalmi Múzeumban elhangzott önéletrajzi vallomásában szintén ezeket fogalmazta meg. = DVK 70. Emlékkönyv. Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium 1806–1956. Szerk.: HORVÁTH Sándor, MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1957. 53., 167.

71. Vietórisz József, Krúdy Gyula, Leveleki László, Murányi Adorján, Gádor Béla, Bory Zsolt, Rákos Sándor, Soltész István, Váci Mihály, Szlávik Ferenc.

72. Errôl lásd: HORVÁTH. 73. DVK 74. Emlékkönyv. Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium 1806–1956. Szerk.: HORVÁTH Sándor, MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1957. 57.

75. I. m., 160.

76. Szûkebb hazám, 221.

77. Szûkebb hazám, 221.

78. RATKÓ József: Anyakönyv. Elôszó. = Napjaink, 1986, 8. sz., 20.

79. VARGA Lajos Márton: Két út van elôttem. = Népszava, 1978. aug. 19., 195. sz., 7.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

117

A szegedi egyetemi évek, 1956–1959 eleje Egyetemi életérôl ekkori leveleibôl kapható hû kép: „Irogatok, élek fillértelenül. Naponta egyszer eszem, s ha netán pénzem van, hódolok régi és új kedvtelésemnek: t. i. könyvet vásárolok és dagadtra zabálom magam. Ez utóbbival, most veszem észre, jól megtisztelem magamat, de mindenesetre közel áll az igazsághoz a kifejezés: az éhes ember többnyire nem mértéktartó” – újságolta Margócsy Józsefnek.80 „Egy ruhám van, egy cipôm és egy zoknim. 470 Ft-ot kapok hónaponkint, 170 elmegy a lakás-étkezésre, 300-ból cigarettát, könyveket és tankönyveket kell vennem. Az a tervem, hogy kérek az Irodalmi Alaptól annyit, hogy fel tudjak öltözködni. Mindent összevéve – jól vagyok.”81 A politikai élet gyors és kedvezô változását lázasan figyelte, s ennek összefüggéseit meglehetôsen tisztán látta. „Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit csak üdvözölni tudom, de erôs a gyanúm, fogják még alább is adni – azaz némileg megszorítják majd ezt a sajtó-, meg mindenféle szabadságot. A Rajk-ügy egészen nevetségessé lesz, ha nem vonják felelôsségre a fôbenjáró bûnösöket.82 Rákosit sajnálom a múltja miatt, dehát Rajknak is forradalmi múltja volt.

Ebben az egész lelki felszabadulásban az a dühítô, hogy megint a szovjetek szabadítottak fel bennünket. A XX. kongresszus83 nélkül aligha jutottunk volna eddig.

Persze, nagyon örülök, mert többek közt engem, ill. verseimet is igazolják,84 hallgatólagosan „rehabilitálják” (már ez a szó is kopik) az események.”85 Október 2-án a Babitsról nagy „áhítattal” és „alázattal” elôadást tartó Szabó Lôrincet hallgatta meg,86 s természetesen ô is passzív résztvevôje a következô hetek forradalmat elôkészítô egyetemi megmozdulásainak, majd az október 23-án kirobbant forradalom szegedi eseményeinek. „Noha sem módomban, sem szándékomban nem volt tennem pro avagy kontra, utána kígyót-békát kiáltottak rám, s sok hátrányom származott belôle”87 – tudósította Kiss Tamást. Az 1957 márciusi szegedi állapotokat így festette le: „Tegnap délután (nem voltam itt) házkutatás volt nálunk – írta leendô feleségének. Mindent feldobáltak, legazemberezték a fiúkat, káromkodtak, ütöttek – már ahogy ez a huszadik századi humanizmushoz hozzátartozik.

N[émeth]. F[erenc]-en88 kívül még sokat letartóztattak (írókat), a fiataloknak egyenlôre semmi veszteségük. Nagyon nyeregben érzik magukat. A korzó teli van néppel( a karhatalmisták cirkálnak, még az oldalkocsis motorkerékpárokon is felállították a 80. RATKÓ József: Levél Margócsy Józsefhez. (1956. október 6. elôtt) = MARGÓCSY József: Ratkó néhány ifjabbkori verse. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz., 414.

81. HORVÁTH, 29.

82. Itt az 1949-ben koholt vádak alapján elítélt és kivégzett, „a fôbenjáró bûnösöktôl” egyébként semmiben sem különbözô kommunista Rajk László és társai rehabilitálásáról beszélt Ratkó József. Rajk Lászlót és társait 1956. okt. 6-án temették újra.

83. Ratkó a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. febr. 14. és febr. 25. között lezajlott XX. kongresszusára utalt, ahol Hruscsov „leleplezve” Sztálin cezaromán személyi kultuszát és diktatúráját meghirdette az enyhülés és a desztalinizáció politikáját.

84. Itt a fent említett névtelen cikkíró által megtámadott versekrôl van szó.

85. HORVÁTH, 29. old.

86. RATKÓ József: Szabó Lôrincrôl. = R. J.: Breviárium, Nagykálló, 1993. 100. Szabó Lôrinc szegedi látogatásáról lásd: KABDEBÓ Lóránt: Az összegzés ideje. Szabó Lôrinc 1945–1957. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 495-496.

87. RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. 1959. jan. 16. után és 1959. február eleje között. = KISS Tamás: Kettôs tükör. Levelesláda. Debrecen, 2002. 191. (A továbbiakban ezt a könyvet így jelölöm: KT) 88. Költô, 1956 után a Perbíró-perben elítélték.

118

Babosi László

golyószórókat.89 Csak szikra kéne... sok vért vesztettünk! Nem tudom, mi lesz. Pesten talán csinálnak valamit, de az bizonyára nagyon veszélyes következményekkel... járhat ... Lehet, hogy nem lesz semmi. Egyenlôre ez lenne a legjobb.”90 1957 elején leadta a történelmet, s helyette az olaszt vette föl.91 Magyar–történelem szakos évfolyamtársával, Hargitai Lujzával elhatározták, hogy hamarosan összeházasodnak.92 Ekkoriban ismerkedett meg személyesen Illyés Gyulával, akit budapesti otthonában keresett fel. 1957 májusától valószínûleg a háborúnak, gyerekkorának s a levert forradalomnak „utóélményeként”93 súlyos idegkimerültség tört ki rajta: „halálfélelmek, visiók, hallucinációk”94 – gyötörték. „Olykor azt hittem, megôrülök. Ha magamban voltam, valaki szüntelenül noszogatott, borzalmas dolgokra nógatott. Pókarcú rémeket láttam...”95 – vallotta Horváth Miklósnak. „Meggyógyultam. De a betegség másfél esztendeje alatt írt verseket már nem lehet meggyógyítani... [1958] júliusában, majd szeptemberében Pesten kezeltek a hárshegyi idegszanatóriumban, s a szeptemberi kezelés (altatás) után elvesztettem az emlékezôtehetségemet, amely kb. 3 hónap alatt jött rendbe.”96 Az Ének a túlsó partról címû „szürrealisztikus” verse ennek a víziókkal és hallucinációkkal terhes zaklatott lelkiállapotnak érzékletes lenyomata. A betegséget illusztrálandó érdemes felidézni az elsô versszakot: „Karmot növeszt a pad / és morog és elindul / mint puhaléptû párduc / ki emberhúsra éhes / s szolid kopott ruháim / a szekrénybôl kikelvén / felém tapogatóznak / és álmaimban bombák / mérgesgombái nyílnak / összesült emberek közt / lelkemszakadva forgok / futással igyekezvén / túlélni a halált és / jaj a tárgyak a tárgyak / szememet megtagadták / tüskéje nô a tollnak / jaj és valaki dünnyög / noszogat sose hallgat / feküdjem le a sínre / nyessem föl a hasát és / ne menjek arra – baj lesz – / hátat fordít az ösvény / kinevettem az istent / és megrepedt a szám...”97 A szanatóriumban találkozott és kötött életre szóló barátságot az akkor ugyancsak ott tartózkodó Sánta Ferenccel. A fiatal novellistán keresztül ismerkedett meg a Nagy László–Szécsi Margit költôházaspárral, Juhász Ferenccel s a magyar irodalmi, színházi és kulturális élet más jeles személyeivel.

1957 végén az egyetem Irodalomtörténeti Intézetének írással foglalkozó hallgatói „Király István98 professzor szuggesztíven ideologikus fôvédnöksége alatt”99 megszervezték az Egyetemi Írók Munkaközösségét. Rendszeres, kedd esténkénti összejöveteleiken az irodalmi kört „patronáló” oktatók „felügyelete” mellett saját mûveiket olvasták fel és vitatták meg. Ezeket többször „zsúfolt házak elôtti” nyilvános felolvasó 89. Ratkó itt feltehetôen a Szegeden is megalakult munkásôrség 1957. március 14-én tartott demonstratív és elrettentô fegyveres felvonulására utalt.

90. RATKÓ József: Levél Hargitai Lujzának. (Szeged, 1957. március 14.) = Kézirat. Ratkó Józsefné tulajdonában.

91. HORVÁTH, 30.

92. 1958. április 9-én kötöttek házasságot.

93. DVK 94. HORVÁTH, 33.

95. HORVÁTH, 33. old.

96. RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. (1959. jan. 16. után és 1959. február eleje között.) = KT, 191.

97. RATKÓ József: Ének a túlsó partról. = R. J.: Ratkó József Összes Mûvei I. Versek. Budapest, 2003. Kairosz Kiadó, Második, bôvített kiadás, 441.

98. KIRÁLY István (1921–1989) egyetemi tanár, akadémikus, marxista irodalomtörténész 1957. szeptember 16-tól 1961. január 31-ig Szegeden, a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetôje volt. Utána az ELTE tanára lett. Az Aczél György-i kultúrpolitika egyik emblematikus alakja.

99. NAGYFALUSI Tibor: (Nem-)vers-történet. = Szegedtôl-Szegedig. Antológia 1998. II. kötet. Szeged, 1998. 80.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

119

est keretében rendezték meg.100 Ratkó József barátaival, Bécs Ernôvel, Magdu Luciánnal, Nagyfalusi Tiborral együtt aktív tagja lett a munkaközösségnek és felolvasásaikkor „szubjektív”, „erkölcsileg cinikus és anarchista” versei miatt gyakran összeütközésbe került a „hivatalos pártálláspontot” képviselô oktatókkal.101 „Magyarázza ezt, magyarázza azt – mondták. Én meg ilyenkor pofátlanul citáltam a verset.”

– írta egyik levelében. Mindezek mellett helyi periodikákban publikációs lehetôségeket kapott, így 1958 elsô felében a Délmagyarországban és a Tiszatájban (ahol még kifutóként is dolgozott)102 jelent meg több verse.

A Munkaközösség 1958 ôszére elkészítette a Szegedi fiatalok antológiája címû gyûjteményt, amit a következô évben szándékoztak kiadni. Az antológia megjelenése elôtt az egyetem marxista esztétája, Kiss Lajos Szegedi fiatalok – Egy antológia elé címû, a novemberi Tiszatájban megjelent írásában már részletesen bemutatta e szellemi mûhelyt és a készülô könyvet. A kor szokása szerint megmondta, hogy a szocialista realizmus jegyében mit s hogyan kellene látniuk, gondolniuk és írniuk a fiatal alkotóknak. Legtöbbet Ratkóval és barátaival foglalkozott: „Ratkó József egyik legkomolyabb és egyben legproblematikusabb ígérete a csoportnak (Ebben nem tévedett! – B. L.). Komplikált érzéseit és gondolatait mindig találó költôi képekben fejezi ki, de sokszor indokolatlanul és szembeszökôen a tragikus költôi életérzés pózában tetszeleg. József Attilában nagyszerû példaképet választott magának. Helyesen ismerte fel plasztikus költôi nyelvének titkát: a népnyelv szemléletességével kifejezni a gondolat és az érzés belsô történéseit. De vigyázzon: ne hamis leckét vegyen nagy tanítójától. József Attila nem sablonra oktat. Ô a magyar falu életét nem azért látta és festette tragikusnak, vigasztalannak, mert ez így volt összhangban életérzéseivel, hanem mert kizsákmányoltnak és elnyomottnak találta. Benne a költôi igazságérzet lázadt. Ratkó József – ha József Attila példáját tartja szem elôtt – nem elégedhet meg csak formai hagyományainak ápolásával: eszmeileg és emberileg is tanulnia kell tôle.”103 Ratkó, erre a szóban már korábban is kifejtett véleményre ezt mondta: „Kiss Lajosnak, a magyar irodalom valaha is élt esztétái legnagyobbikának, én csak egy egyszerû kis József Attila-epigon vagyok... E kijelentésen tulajdonképpen kétségbe kellene esnem és tüstént elszegôdnöm suszternak. Csakhát én nem teszem azt!... Énnekem alighanem az a tragédiám, hogy hallgattam Illyés Gyulára, aki aszongya hogy aszongya: „érdemes igen magasra törnie”. Ugyan, Illyés Gyula?!

Ki az? Mi az egy nagy Kiss Lajoshoz képest? – Hát csakazértis elviszem a Falut [az antológia összeállításához] ... Egyébiránt ... [minek] kapálóddzam én az ún. József Attila-hatás ellen, amikor abból nekem csak hasznom származott? ... József Attilától a belsô lényeget vettem át, s a belsô lényeg átvevése korántsem akarati (tehát nem epigonizmus!), inkább és legtöbb esetben alkati tényezô. A többi csak külsôség: pl. szófûzés, mondatszerkesztés stb.”104 100. Uo. 101. A munkaközösség tagjai voltak még többek közt: ANDRÁSSY Lajos, BARÓCSAI Jenô, BÁRDOS Pál, BÓNA Júlia, BORBÉLY Gábor, FENÁKEL Judit, HATVANI Dániel, DÉR Endre, TÓTH Béla, PAPP Lajos, LÔDI Ferenc, GÁL Sándor, PARÓCZAI Gergely, MÓCZÁR Albert, SIMAI Mihály, FARKAS László, CSEPI József, DÁLNOKI András. [KISS Lajos: Egy antológia elé. = Tiszatáj, 1958. 11. sz., 1.]

102. HORVÁTH, 33.

103. KISS Lajos: Egy antológia elé. = Tiszatáj, 1958, 11. sz., nov., 1. old. – Kiss Lajos feltehetôen Ratkó Falu [Ahogy két mozdulat között...] címû versére utalt.

104. RATKÓ József: Levél Hargitai Lujzának. (Szeged, 1958. március 11.) = Kézirat. Ratkó Józsefné tulajdonában.

120

Babosi László

Közvetlenül e cikk megjelenése után, a következô irodalmi „szeánszon”105 Ratkó felolvasta többek közt a pesszimista hangvételû, s a korról kegyetlen látleletet adó Bármi, csak mégsem ember és a „hat elemit” végzett, de ennek ellenére miniszterségre emelkedett Ratkó Annához fûzôdô élményeit Villon modorában megéneklô Nagynéném a miniszterasszony címû versét,106 melyben a személyes motívum mellett a költô a Rákosi-diktatúra káderpolitikáját is maró gúnnyal illette. Természetesen e versek elsôdleges olvasata a kádári diktatúra módszereit s egyben annak létjogosultságát kérdôjelezte meg. Ne feledjük a feszült és vészterhes korabeli idôt: már lezajlottak az íróperek és a Nagy Imre-per. Nagy Imrét és társait 1958 júniusában kivégezték. Megszületett a népi írókat – Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veres Pétert, Tamási Áront, Féja Gézát stb. – elítélô pártállásfoglalás, aminek Király István egyik kidolgozója volt.107 Nem véletlen tehát, hogy Ratkó „felolvasás[a] terhes csendet, az pedig gyorsan erôsödô vihart szült... több aktusban, végül a KISZ bölcsészkari „ítélôszékének” magaslatáig „fokozódott a helyzet”.108 Ratkó hiába védte „plebejus indulatú hevülettel”109 igazát. Az egyetem bizonyos oktatói és diákjai becstelennek, gazembernek, ellenforradalmárnak, anarchistának, osztályától „elidegenedett, deklasszálódott embernek”110 bélyegezték meg, aki „bírál[ta] a [munkás]osztály[hoz] hû miniszterasszonyt”.111 Ratkó és a mellette kiálló Nagyfalusi Tibor kilépett az alkotókörbôl (persze ha ezt nem teszik meg, valószínûleg kizárták volna ôket), s visszaléptek az antológiában való szerepléstôl.112 Az egyetem részérôl a megtorlás nem maradt el. A második év végi olasz szigorlatát Ratkó engedéllyel, 1958 novemberében kísérelte meg sikertelenül, ehhez betegsége nagy mértékben hozzájárult, a pótszigorlatra pedig a következô vizsgaidôszakban (1958. dec.–1959. febr.) már nem kapott engedélyt, tehát „elvileg” évismétlésre kötelezték. Mivel a magyar szakon eredményei jók voltak megpróbálta az olaszt leadni s „egyszakosítani” magát, mert így folytathatta volna a tanulást, de az egyetem ehhez sem járult hozzá. Ratkó mindezt úgy értelmezte, hogy a vezetés „szolidan”, „de nagyon határozott” mozdulattal el kívánja „tanácsolni” ôt az egyetemrôl. Ezért azt 1959 februárjában végleg otthagyta, s úgy gondolta, hogy majd levelezô tagozaton fog diplomát szerezni egy másik felsôoktatási intézményben. Munkát keresett, hogy családját el tudja tartani, mert 1959 januárjában megszületett elsô gyermeke.113 „Immáron három életem van. Egyik a költészeté, másik a feleségemé s mind a három a kislányomé”114 – jegyezte meg ekkor.

105. 1958. november elsô napjaiban.

106. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Ratkó elsô kötetében, e versének keletkezési idejét fiktív módon 1954-re tette!

107. Lásd: N. PÁL József: A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere. = Válasz Évkönyv 1989/I. Budapest, 1989, Püski Kiadó – Veres Péter Társaság, 171-198.; STANDEISKY Éva: Az írók és a hatalom. 1956-1963. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 376-388.

108. NAGYFALUSI Tibor: (Nem-)vers-történet. = Szegedtôl-Szegedig. Antológia 1998. II. kötet. Szeged, 1998. 81.

109. Uo. 110. HORVÁTH, 34.

111. Uo. 112. Az antológia végül 1959-ben jelent meg: Szegedi fiatalok antológiája. Szerk.: KIRÁLY István, KISS Lajos, Budapest, 1959, Szegedi Tudományegyetem Collegium Artiuma – Szépirodalmi Könyvkiadó.

113. Ratkó Lujza (1959. jan. 16.). Tárgyalt idôszakunkban született még József (1961. júl. 21.) és Éva (1962. júl. 8.).

114. RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. (1959. jan. 16. után és 1959. február eleje között.) = KT, 191.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

121

Szegedtől Nagykállóig 1959–1964 Egy ideig Battonyán laktak felesége szüleinél, miközben Budapesten próbált munkát és lakást szerezni, utóbbit eredménytelenül. „Voltam kômûves, voltam könyvelô a battonyai OTP-ben, aztán áruátadó a csepeli pincészetben, vasbetonszerelô az Építéstudományi Intézetben, tanítottam Csepelen a csillagtelepi iskolában és a [csepeli] Rákóczi téren”.115 Fôvárosi tartózkodása alatt rendszeresen megfordult a többek közt Czine Mihály, Sánta Ferenc (náluk néhány hónapig laktak is), Nagy László, Juhász Ferenc, Szécsi Margit alkotta baráti társaság összejövetelein.116 „Én a lelenc és a kezdô költô igen nagy áhítattal és alázattal hallgattam ôket szüntelenül.”117 – idézte fel emlékeit a költô. Ekkoriban mélyült el barátsága a kor egyik legnépszerûbb költôjével, a szabolcsi származású Váci Mihállyal, aki az Új Írás címû folyóirat szerkesztôjeként és országgyûlési képviselôként támogatta a szûkebb pátriájában élô vagy az onnan elszármazó tehetséges embereket. 1960 februárjában Ratkó az ô baráti segítségével118 visszatért „fogadott földjére”, Szabolcs-Szatmár megyébe. „Feleségemmel s a kicsi gyermekkel... elmentünk Berkeszre „taní-/ tani”. „Nem középiskolás”... hanem általános iskolás fokon”.119 Néhány hónapig a berkeszi gyermekotthonban dolgoztak nevelôtanárként, majd szeptembertôl innen átmentek a falu általános iskolájába, ott kétszobás szolgálati lakást is biztosítottak számukra. Feleségem a „II. osztályt és a történelmet, én a felsô tagozaton az orosz és magyar nyelvet [tanítom]. Esti tagozaton a hetedik, továbbképzô iskolában a I-II. évfolyamon az irodalmat oktatom. Heti 34 órám van, sokszor naponta 11 is. Emellett keveset lehet írni, de én naponta írok; azt tartom, az a jó költô, aki mindig tud írni.”120 – írta Kiss Tamásnak.

1962 szeptemberétôl levelezô tagozaton folytatta egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem magyar szakán. Bár több éves megszakításokkal, de elvégezte a kötelezô egyetemi stúdiumokat, azonban – nem tudni mi okból – szakdolgozatát nem készítette el, nem államvizsgázott, így végül diplomát sem kapott. A pedagógusi pályát viszont otthagyta, s 1963 áprilisától – követve jó néhány költô elôdjét – az újságírással próbálkozott meg. A Szabolcs-Szatmár megyei napilap, a Kelet-Magyarország belsô munkatársaként több mint száz rövidebb-hosszabb lélegzetû, különbözô mûfajú cikket írt fôként a kulturális rovatba. Az írások nagy része kordokumentum, de a szövegek költô gondolkodásáról, világképérôl, érdeklôdési körérôl, személyiségérôl is sok mindent elárulnak. Néhány kifejezetten irodalmi igényû és szépségû kispróza, ami Ratkó szépírói munkássága szerves részének tekinthetô.

E cikkeiben számos olyan metafora, költôi kép, irodalmi ötlet vagy téma bukkan fel, mely késôbbi írásaiban kidolgozottabb formában jelenik meg.121 De a kényes mûgonddal dolgozó írói alkatnak az újságírás mindennapi „lélekölô, hazudós, felületes”122 robotja nem felelt meg. Késôbb ezt a próbálkozását tévútnak, „ostobaságnak” 115. DVK 116. DVK 117. DVK 118. LENGYEL 119. DVK 120. RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. (Berkesz, 1961. február 16.) = KT, 193.

121. Például az elsô kötetében szereplô Az ujj címû prózavers elôször e lap hasábjain jelent meg (Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1., 100. sz., 7. old.), csak itt még egy hosszabb változatban s kissé más kontextusba helyezve.

122

Babosi László

tekintette, amit „másfél évig bírt... idegekkel, tisztességgel”.123 Ennek ellenére ez a másfél év nem vált kárára, mert a megyét keresztül-kasul bejárván alaposan megismerte a korabeli vidéki élet legfontosabb problémáit, s olyan sokrétû és gazdag élményanyagot szívott magába, mely költészetére, költôi gondolkodására, szerepfelfogására is mélyen hatott. 1964 közepén a nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtár igazgatói posztja hirtelen megüresedett. Az állás betöltésére jelentkezôk közül végül Ratkó Józsefre esett a választás.124 Családjával Berkeszrôl átköltözött Nagykállóba, s itt igazgatta a könyvtárat 1989-ben bekövetkezett haláláig.

Ratkó József első kötetének megjelenése Mint minden írással foglalkozó alkotó, Ratkó József is szerette volna, ha mûvei önálló kötetben jelennének meg. Erre az egyre gyarapodó versek minôsége, valamint idôsebb pályatársak s kiadói ígéretek biztatták. Tudomásunk szerint Ratkó elsô önálló kötete megjelenése elôtt három kéziratos kötetet állított össze annak reményében, hogy azt meg tudja jelentetni, de tervei nem valósulhattak meg.

1955-ben írta Illyés Gyulának: „... elsô kötetem napvilágot látott volna már, ha nem lennék nyakas, s azt írnám, amit mondanak. De ehhöz nem fûlik a fogam.”125 Ratkó hagyatékából elôkerült egy Apám tollával címû, A/5-ös méretû gépiratos, összefûzött kötet. A negyvennégy verset tartalmazó, gondosan szerkesztett, tartalomjegyzékkel is ellátott könyv borítójára Ratkó tintával az alábbit jegyezte fel: „Kézirat. 1955.

VII. 10-én.” Valószínûleg Illyésnek errôl a kötetrôl beszélt.126 Hogy ez a kötet miért nem jelent meg, nem tudható, de talán nem baj, hogy kéziratban maradt, mert ismerve az érett költô önmagával szembeni szigorúságát, késôbb néhány versen kívül ezt a kötetet feltehetôen megtagadta volna.

1956 júniusában eljutott elsô önálló kötetének szerzôdéséhez. A könyvet a debreceni Alföldi Magvetô Könyvkiadó adta volna ki.127 „A kötetet még nem küldtem el ... most gépelgetem, megjelenése ’57 közepére várható, ha nem dobják vissza”128 – írta Horváth Miklósnak. Nem dobták vissza, de a forradalom leverése után a kiadó 1957. augusztus végén megszûnt, így ez a kötet sem jelenhetett meg.129 Valószínûsíthetô, hogy az Emberi dolgok címû töredékes könyve ennek a kötetnek lehet egy része.

A következô kötet 1961 márciusában készült el. Ratkó a rá jellemzô gondossággal megszerkesztette az anyagot, legépelte és összefûzte. A kötetnek a Félelem címet adta, s több, számára fontos személynek megmutatta. Kiss Tamásnak Debrecenbe 122. RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. (Berkesz, 1963. október 13.) = KISS Tamás tulajdonában. [Ez a levél nem szerepel a Kettôs tükörben!]

123. BÁLINT B. András: Magyar valóság. Beszélgetés Ratkó Józseffel = Vigilia, 1982, 5. sz., 367.

124. 1964. szeptember 9-én nevezték ki igazgatónak.

125. ILLYÉS, 101.

126. Az Illyés Gyulának elküldött versek e kötetben mind megtalálhatók.

127. „...közlöm Ratkó Elvtárssal – olvasható a szerzôdésben –, hogy verseskötetét a Kiadó 1957-es konkrét tervébe vette fel...ennek megfelelôen kötetét minél elôbb készítse el és juttassa el Kiadónkhoz...ha bármilyen segítségre lenne szüksége, forduljon...bizalommal hozzánk, minden lehetô támogatást igyekszünk megadni. Debrecen, 1956. június hó 20. DURKÓ Mátyás kiadói megbízott.”

128. HORVÁTH, 30.

129. DURKÓ Mátyás: A debreceni Alföldi Magvetô Könyvkiadó tevékenysége, eredményei tanulságai. = Debreceni Szemle, 1985. 2. sz., 95.

„Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.

123

a megjelentetés reményében küldte el. A „legdédelgetettebb tervem, egy kötetke, hogy ismerjenek meg. Az egyes közlések nem jelentenek túl nagy örömöt már.”130 „Ha lehetne, szeretném [ezt a kötetet] a debreceni kiskönyvtár (Van ilyen?) sorozatban megjelentetni... Megtaláltam a módját annak is, hogyan helyezzem el a „nehéz” verseket a kötetben. Apám is költô volt félig-meddig, s a rázósabb dolgokat ilyenféle ciklusban szeretném közreadni: „Apám helyett írt versek”.131 Kiss Tamás nem segíthetett. A következô években a költô többször került olyan helyzetbe, mikor „majdnem” megjelent a kötete, de visszaemlékezéseibôl, leveleibôl tudható, hogy „valami” vagy „valaki” mindig megakadályozta ebben. Ettôl függetlenül folyamatosan születtek a mûvek, melyek 1964-tôl egyre sûrûbben jelentek meg rangos irodalmi folyóiratokban: az Alföldben, a Tiszatájban, az Új Írásban s a Magyar Rádióban.

Szerepel a Szép versek 1963 antológiában, elkészült vele az elsô, napilapban megjelent interjú,132 amit majd egyre több követ, s neve egyre ismertebb lett a szélesebb irodalmi nyilvánosság elôtt.

Az 1956 utáni erôs ideológiai kontroll alatt tartott kultúrpolitika és könyvkiadás az 1963-as kádári amnesztia után engedélyezi, hogy a rendszer számára különbözô okok miatt „problémás” alkotók mûvei és könyvei megjelenhessenek.

1965-ben a Szépirodalmi Kiadó „visszaadta az Emberi dolgok címû verseskötetemet – amely egy vers [a Nagynéném, a miniszterasszony] kivételével a Félelem nélkül[lel]... azonos – ... azzal, hogy az Önéletrajz az nem igaz, olyan isten nincs, hogy egy gyerek csak ilyen dolgokat éljen meg...”133 – idézte fel emlékeit a költô.

Végül 1966-ban jelenhetett meg az elsô, jó kritikai és olvasói visszhangot kiváltó Ratkó kötet, de nem az eredeti Félelem – mert az Aczél Györgyi-i „három T” (tûrt, támogatott, tiltott) szellemében mûködô kiadói cenzúra szerint a „létezô szocializmusban” nem „félhet” egy költô –, hanem Félelem nélkül címmel.

130. RATKÓ József: Levél Kiss Tamáshoz. (Berkesz, 1961. február 16.) = KT, 194.

131. Uo. 132. MIKLÓSVÁRI Zoltán: Bemutatjuk Ratkó József költôt. = Kelet-Magyarország, 1965. aug. 15., 192. sz., 4.

133. DVK

124

Márkus Béla

Márkus Béla

Az esdeklő táj embere Vári Fábián László köszöntése* „A versnek kivételesen szépen kell szólnia, mert csak így érdemel figyelmet” – hirdeti, nagyon határozottan, mondhatni, Balassi-kardosan a költô, aki ezzel az ars poetica érvényû hitvallással nemcsak a saját költészetét állítja kivételesen nehéz helyzet elé, hanem a róla szólni szándékozót is. Most, itt, az adott esetben az ôt köszöntôt azért is, mert szóljon bárhogy is szépen sorakozó kitüntetései indoklása – például a Berzsenyi- és a József Attila-díja után –, eme mai, friss elismerésének az indoklása, nincs, s nem lehet olyan magyarázat, amely a költôi munkái mellett ne tekintené az életmû épp ily szerves és fontos és maradandó részének a néprajzi munkáit is, kitüntetetten a Vannak ringó bölcsôk népballadáit. De utólag jöhetünk rá, hogy nem helyénvaló itt a magát készen kínáló, hamar kiejtett névutó: mellett. Vári Fábián László munkásságában nem egymás mellett, hanem egymástól elválaszthatatlanul létezik a saját költészete és a nép költészete. Emelkedetten, egyszersmind tanulságosan beszélt errôl nem egy helyen – a megszívlelendôt, a mások számára is hasznosíthatót épp azzal nyújtva, ami pedig elsô hallásra szinte mesei túlzásnak hat.

Arról a szerénységére is fényt vetô megjegyzésére lehetne hivatkozni, amelyik szerint maga is szinte hihetetlennek tartja, hogy néprajzi gyûjtéseinek bizonyos darabjai kedvesebbek a szívének, mint a saját versei. Mert „olyan értéket képviseknek – szól az indoklása –, amelyhez száz esztendô múltán is arcpirulás nélkül nyúlhatnak gyökeret keresô utódaik”.

Hogy annyi esztendô, csaknem három emberöltô múltán mihez folyamodnak majd a jövô magyarjai, ez, persze költôinek nem nevezhetô kérdés, mert hisz nincs rá kész felelet. Ám ha a költô, aki egyúttal tudósa is a népköltészetnek – mintegy a hely szellemétôl vezéreltetve – messze jövendôvel komolyan vet öszve jelenkort, akkor legelôbb talán nem is abban leli reménykedését, ami az idézett vers végsô biztatása, hogy a haza fényre derül, hanem abban, ami a jövô helyett a múlton gondolkoztatja. Hogy Kölcsey, nem messze innen, Csekén alig több mint százhetven évvel ezelôtt, Huszt romvárát bizonyosan nem közvetlen látványként, hanem látomásként szemlélve, milyen indulattól vezettetve óvott, intett, figyelmeztetett. A „Régi kor árnya felé vissza* Elhangzott a beregszászi református templomban, a 2004. évi Tôkés-díj átadási ünnepségén. A díjat 1989ben alapították Kisvárdán.

Az esdeklô táj embere. Vári Fábián László köszöntése

125

merengni mit ér?” kérdését napjainkban is hányszor hallhatjuk viszont, a kioktatás nagyobb hevületével azoktól, akik nem akarnak tudni a mai, sôt a legmaibb kor sötét árnyairól, a tegnapi bûnök elûzhetetlen szellemkísérteteirôl.

Arról, hogy a Himnusz szerzôjének idézett sorai a közelmúlt szocializmusnak nevezett diktatúrájának hétköznapi tapasztalata átfogalmaztatta abba a kérdésbe: régi kor árnya felé szabad-e, lehetséges, nem tiltott-e visszamerengni? Diákoknak és tanároknak, íróknak és olvasóknak szabad-e a történelmet, a múlt emlékeit idézni, mi több, példának emelni. Vagy nincs is múlt, nincs Verecke és Munkács, nincs Ugocsa non coronat, nincs Rákóczi és nincsenek talpasai, meg tán patkók se voltak a lován. Vagy ha voltak is, a rájuk emlékezés nem vonja-e el a figyelmet a ma sugaras útjain vonulókról, a dicsô távlatokról. Aki a kevesek közül – mint a mai ünnepelt – mégis a régi kor alakjait és históriáit idézte, ngs. Balassi Bálinttól Petôfi Sándorig, Majténytól Segesvárig, az tudta magától, vagy ha nem tudta volna, megtanulhatta Illyés Gyulától, és nemcsak a fejfája elôtt állva, hogy a múltat is teremteni kell. Azért is, amire talán egy spanyol filozófus figyelmeztetett, hogy a megemésztetlen, a feldolgozatlan múlt nyomasztó kísértet, hogy aki nem számol el vagy le vele, az a megismétlôdését, a visszatértét kockáztatja. Mindezen túl, a múlt teremtése az önnön helyzetünkkel való elmulaszthatatlan számvetés alkalma is. Ha egyetlen példával kellene szemléltetni ezt, akkor a költônek, tudomásom szerint, egyik legismertebb alkotására hivatkoznék. Az Útban Törökország felé címû ez, alatta a dátum.

1717. szeptember 15–21. A vershelyzet és a vers nyitó sora legalább két kortárs mûvész felé mutat. „Mindkét hazából kiárvulva” – az indítás bizony ugyanazt a magára hagyatottságot panaszolja, amit az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom minden bizonnyal legnagyobb élô költôjének, Kányádi Sándornak A bujdosni se tudó szegénylegény éneke. „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendônek / minket itt utálnak // nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam”. A fájdalom ugyanaz, csak a hangnem más, az utóbbi keservesen játékos. Vári Fábián László itt is, mint gyakorta másutt is az indulatát versbe fojtja, ám a szabályos, sokszor magyaros rímelésû és ritmusú sorok mintha csak arra szolgálnának, hogy fegyelmezzék, mederbe tereljék a fölhevült érzéseket. Ez a felfokozottság, csupa nyugtalanság olyan képekben árulkodik magáról, mint például a gyilkos aszályé, a tiprató, kavargó poré, a tóduló ökörvéré, a vérrel megtelt völgyeké, a térdre bukott tölgyeké, az avarban kúszó halálé – egy esdeklô tájé, ahol értem a szóból, még ha ez a vers csak az esô után esdekel, csak ezt szomjazza is. Ám hogy milyen tágas és gazdag érzelmi és szellemi tartomány e költészet világa, ennek legfrissebb és legalaposabb bemutatásához örömmel ajánlható Eperjesi Penckófer Jánosnak A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében címû doktori disszertációja, híreim – a Nyugati Magyarság – szerint itt, a szûkebb hazában egyenesen sikerkönyvnek számító munkája.

Nemzeti közösségi lelkület és szabadságeszme Vári Fábián László költôi világában – a könyvnek ez a fejezetcíme is érzékelhetôvé teszi, amit a költô nyilatkozatai, vallomásai csak megerôsítenek. Hogy Petôfítôl, Adyn át Nagy Lászlóig és Utassy Józsefékig, Farkas Árpádékig ki mindenkit tekint rokonának. Közülük is kimagaslik az, akit az Útban Törökország felé nem egy sora, de az egész vershelyzete megidéz: Illyés Gyula. Nem akárhol, hanem a hazafiságról, a patriotizmusról, illetve hát

126

Márkus Béla

a nacionalizmusról és a kozmopolitizmusról szóló magyar esszék kiemelkedô darabjában, a Hajszálgyökerekben esik szó, Mikes Kelemen nyomán, ugyanerrôl az útról.

Torokszorítónak tartja az esetet, merthogy a fejedelem udvara érzéketlennek mutatkozott azok iránt a magyarok iránt, akik nem fenn a fedélzeten, köztük, hanem lenn, mintegy ôket szolgálva, az evezôkhöz láncolva, azaz rabokként magyar dalokat énekeltek. A szent fejedelem, a hôs Bercsényi keményszívûek, szörnyetegek voltak, mert nem törôdtek velük? – kérdezi Illyés, és válasza az, hogy akkor még a haza és a közösség kötelékei között nem az anyanyelv volt a legerôsebb. Ami azt is jelenti, hogy mára más a helyzet. S amikor a nyelvrôl mint az egy nemzethez tartozás legalapvetôbb ismérvérôl van szó, akkor ez azt is megérteti, hogy miért leli, szemlátomást, akkora örömét mind a népköltészet tanulmányozója, mind a költészet mûvelôje egy-egy régies szó, fordulat használatában. Nincs szüksége rá, hogy világhíres kultúrantropológusokkal, a kulturális emlékezet kutatóival igazolja, amire tájhazája emlékeinek és értékeinek ismerete is megtanította, hogy egy nép, egy nemzetiség csak akkor ôrizheti meg magát, ha vállalja a nyelvét, megôrzi a szokásait, a vallási szertartásokhoz tartozókat éppúgy, mint a hétköznapok egyhangúságából és keserveibôl kiemelô ünnepnapiakat. Ha tisztában van a rá leselkedô veszélyekkel.

Az olyan természetûvel például, mint amilyenrôl Sütô András ad hírt, amikor a havasi emberek azon megfigyelését továbbítja, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát befújta a hó.

Talán nemcsak a holnap, de a ma nemzedékei is tisztában vannak vele: Vári Fábián László és a vele rokon törekvésûek nélkül maguk mögött sem magasodnának már eligazító pontok, nemhogy maguk elôtt. Ki tudná pedig, melyik a nehezebb, emberpróbálóbban visszatalálni egy néphez, egy nemzethez, egy kis közösséghez, egy családhoz, vagy elôrejutni vele?

KRÓNIKA

127

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2004. április 1–szeptember 30.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 143. 120 éves a nyíregyházi tűzoltóság / Kiad. A Nyíregyházi Hivatásos Önkormányzati Tüzoltóság. – [Nyíregyháza] : Nyíregyházi Hivatásos Önkorm. Tűzoltóság, 2004. – 39 p.

144.17–19. századi levelek Északkelet-Magyarországról / szerk. Révay Valéria. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola, 2003. – 174 p.

145.A fiatalok helyzetét befolyásoló főbb tényezők Szabolcs-Szatmár-Beregben / készítette Csizmazia Tamásné. – Nyíregyháza : KSH Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Igazgatósága, 2004. – 25 p.

146.A homok rajza / szöveg, szerk. László Rita Emőke.

Foto: Kalmár Lajos. Ford. Hajdu Katalain, Sugár Károly. – Nyíregyháza : [Polgármesteri Hivatal], 2004. – 134 p. Magyar, német és angol nyelven

152. Az aprófalvak jellemzői Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében / készítette: Malakucziné Póka Mária. – Nyíregyháza : KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatósága, 2004. – 42 p.

153. Az Ilosvayak : Ilosvay Ferenc író születésének 90. évfordulója tiszteletére a Jósa András Múzeumban rendezett emlékülésen elhangzott előadások / szerk. Lakatos Sarolta. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2004. – 95 p.

154. BARANYI Béla: A határmentiség dimenziói : Magyarország és keleti államhatárai. – Bp. – Pécs : Dialóg Campus K., 2004. – 309 p.

155. Beléptünk : Kék község története 1945–2000 / szerk.

Botos Csilla, Szathmáry Edit. – Nyíregyháza : Start Rehab. Vállalat és Intézményei, 2003. – 159 p.

156. BODNÁR István – KÁNTOR Éva, Sz.: Álomszerepek – szerepálmok : interjúk. – Nyíregyháza : Örökségünk K., 2004. – 130 p.

157. BODNÁR István – SZATMÁRI István: Templomok, kastélyok, kúriák. – Nyíregyháza : Kaleidoszkóp M. Bt., 2004. – 93 p.

158. BUGYA István: Az utolsó évtized : versek / illusztr.

Szabó Tibor. – Bp. : Maszi K., 2003. – 150 p.

147. A humán erőforrás szerepe, fejlesztésének, hasznosításának lehetőségei az Európai Unióban : a „Magyar Tudomány Napja 2003” konferencia anyagának bemutatása / szerk. Galó Miklós, Vass Lajosné. – Nyíregyháza : Sz-Sz-B Megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriuma, 2004. – 453 p.

159. BURA László: A második évszázad 1904-2004 : a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye kislexikona.

– Csíkszereda : Státus K., 2003. – 230 p.

148. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. évf. / szerk. Almássy Katalin, Istvánovits Eszter. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Jósa András Múzeum, 2003. – 273 p.

161. DÉR István: Beregi álmok : versek / [szerk. Góg János], ill. Zentai Kálmán. – Csongrád : Raszter,2003.

– 72 p.

149. A nyíregyházi zsidóság pusztulása : forrásközlés / szerk. Nagy Ferenc. – Nyíregyháza : Sz-Sz-B. M. Önkormányzat Levéltára, 2004. – 331 p.

162. DUPKA György – Alekszej KORSZUN: A „malenkij robot” dokumentumokban. – Ungvár, Bp. : Intermix K., 1997. – 161 p.

150. AGÁRDY Sándor: Erdei Iskolai kézikönyv: a tornyospálcai modell. – Bp.: Agroinform K., 2004. – 226 p.

163. Eseménytár (2003) / szerk. Dankó Mihály. – Nyírtelek : Nyírtelek Alapítvány, [2003]. – 64, 203 p.

151. A reformáció útja Szatmár-Beregben. – [Debrecen] : Magyarországi Református Egyház, 2003. – [36] p.

Angol és német nyelven is megjelent

160. DARVAY NAGY Adrienne: Színek Kisvárdán. – Nyíregyháza : Informa Lap- és Könyvkiadó Kft., 1998.

– 223 p.

164. FIGULA Erika: Iskolai zaklatás – iskolai erőszak pszichológusszemmel / szerk. Vass Lajosné. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közalapítvány, 2004. – 109, [28] p.

128 165. Földrajzi környezet – történeti folyamatok : tanulmánykötet dr. Frisnyák Sándor 70. születésnapja tiszteletére / szerk. Hanusz Árpád. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszék, 2004. – 288 p.

166. FRISNYÁK Sándor: A kultúrtáj kialakulása a Kárpát-medencében : történeti földrajzi tanulmányok / vál., szerk. Hanusz Árpád. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszék, 2004. – 259 p. [16] t.

167. Frisnyák Sándor munkássága / szerk. Boros László, Viga Gyula. – Miskolc : Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeum Igazgatósága, 2004. – 115 p. ill., fotók 168. FUTAKY István: Szalka, Szalka...: egy kelet-magyarországi gyerekkor emlékei. – Bp. : Noran K., 2003. – 110 p.

169. GÖRBEDI Miklós: Emlékkönyv : a tiszalöki kényszer – a hadifogolytábor ÁVO-s sortüzének és felszámolásának 50. évfordulója 1953. október 4 – 2003. október 4. – Tiszalök : Tiszalök Város Önkormányzata, 2004. – 106 p.

170. Helytörténeti olvasókönyv : Nyírkércs / összeáll. : Bene János. – Nyírkércs : Község Önkormányzata, 2000. – 96 p.

171. História Kisvárdiensis : helytörténeti előadások Kisvárda történetéből / szerk. Szivák Gábor. Ill. Sziefried Zoltán. – Kisvárda : Városi Könyvtár, 2003.

– 161 p.

172. ILYÉS Gábor : „Fiúk fel a fejjel” : a Szabolcs megyei cserkészet története 1914-1948 és 1989-22004 között.

– Nyíregyháza : XI. Cserkészkerület, 2004. – 152 p.

173. ISTVÁNOVITS Eszter: A Rétköz honfoglalás és Árpád kori emlékanyaga. – Nyíregyháza, Bp. : Nyíregyházi Jósa András Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, MTA Régészeti Intézete, 2003. – 737 p.

174. JÁNOSI Zoltán: Szindbád tükörképei : találkozások Krúdy Gyulával. – Nyíregyháza : Kazinczy Ferenc Társaság, 2004. – 95 p.

KRÓNIKA zépkori várépítészeti emlékei. – Bp. : Minerva Műhely, 2004. – 43 p.

181. KRÚDY Gyula: A fej nélküli asszony. – Bp. : Sensus K., 2003. – 300 p.

182. KRÚDY Gyula: A has ezeregyéjszakája. – Bp. : Tericum K., 2003. – 412 p.

183. Langaméta : népi gyermekjátékok Tiszavasváriban és környékén / szerk. Olajosné Agócs Margit, Opre Csabáné. – Tiszavasvári : Egyesített Óvodai Intézmény, 2004. – 204 p.

184. LOSONCZI Léna: A végtelen felé : válogatott versek diák - esszékkel. – Mátészalka : Mátészalkai Művészbarát Egyesület, 2003. – 194 p.

185. Magyarország régiói. 6. Észak-Alföldi Régió / szerző: Balcsók István, Baranyi Béla et al. Ford. Czimre Klára, Váradi György. – [Bocskaikert] : Csiszér K., 2004.

– 512 p.

187. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: A szociális helyzetet meghatározó legfontosabb tényezők megyén belülli különbségei. – Nyíregyháza : KSH Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Igazgatósága, 2004. – 25 p.

188. MEDVE Zoltán: Az Alföld poétája a zordon Kárpátokban : Petőfi Sándor kárpátaljai és galíciai recepciója / szerk., előszó: Udvari istván. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola – Veszprémi Egyetem, 2004. – 194 p.

189. MIZSER Lajos – Révay Valéria: Tanulmányok Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa XVII–XIX. századi nyelvállapotáról. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola, 2004. – 160 p.

190. MUHI Sándor: Képzőművészeti élet Szatmáron. – Szatmárnémeti : Szent-Györgyi Albert Társaság, 2004.

– 74 p.

191. Nyírfatűz Szabolcs-Szatmár-Bereg újabb irodalma / Jánosi Zoltán. – Nyíregyháza : Sz-Sz-B M. Önkormányzat Megyei pedagógiai Közművelődési és Képzési Intézete, 2004. – 206 p.

192. OROSZ Károly: A nyírvidéki-rétközi kisvasút. – Nyíregyháza : Krampács Bt., 2003. – 218 p.

175. Jubileumi évkönyv 1999–2003 : Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar, [2004]. – 147 p.

193. ÓSZABÓ István: Állok szülőföldemen : versek. – Miskolc : Felsőmagyarország K., 2003. – 109 p.

176. KODOLÁNYI János: Zárt tárgyalás : tanulmányok, vitairatok, emlékezések. – Bp. : Szent István Társulat, 2003. – 372 p. Emlékezések Móricz Zsigmondra

194. Rákóczi-néphagyomány nyomában / Ferenczi Imre és Molnár Mátyás gyűjtésének felhasználásával szerk.

Molnár Sándor. – Vaja : Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, 2003. – 223, [2] p.

177. KOPKA János: Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén / angol ford. Vraukó Tamás. – Nyíregyháza : Kelet Press Bt., 2004. – 143 p.

178. KOVÁCS József – KOVÁCS Józsefné: Fatornyok és fatemplomok a Kárpát-medencében. – Bp. : Romantika K., 2004. – 199 p.

179. KOVÁCS László: Tanú vagyok : életrajzi töredék. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkorm. Levéltára, 2004. – 288 p.

180. KOVÁCS Sándor: Bús düledékeiden… Kárpátalja kö-

195. Rétközi anekdoták. Szerk. NAGY Ferenc. SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, Nyíregyháza, 2004. – 80 p.

196. SCHOBER Ottó: Színfalak előtt, mögött, nélkül : /epizódok a Beregszászi Népszínház történetéből/. – Ungvár, Bp, : Intermix K., 1996. – 212 p.

197. Stílus és jelentés : tanulmányok Krúdy stílusáról / szerk.

Jenei Teréz, Pethő József. – Bp. : Tinta K., 2004. – 113 p.

198. Szabolcs-Szatmár-Bereg természetes és települési (épített) környezete / készítette : Kissné Majtényi Móni-

KRÓNIKA

129

ka. – Nyíregyháza : KSH Sz.-Sz.-B. M. Igazgatósága, 2004. – 34 p.

199. Szabolcs-Szatmár-Beregi almanach 15.–16.–17. / szerk. Ésik Sándor. – Nyíregyháza : In Forma lapés Könyvkiadó, 2003., 2004. – 3 x 208 p.

200. Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 16. / szerk.

Henzsel Ágota. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkorm. Levéltára, 2003. – 431 p.

212. FELHŐS Szabolcs: Visszapillantás a Partium 12 évére = Unitárius Élet, 2. sz. 19. p.; sajtótörténet 213. KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika: Az ipari parkok helyzete és perspektívái Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében = Gazdaság és Statisztika, 2. sz. 25–38. p.; 214. KOVÁTS Dániel: Czine Mihány útja a Parnasszusig = Honismeret, 2. sz. 39–41. p.;

201. Százan az Unióba : Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 18. /szerk. Ésik Sándor. – Nyíregyháza . Informa Lap- és Könyvkiadó, 2004. – 208 p.

215. MEZEI Márta: Az Előbeszéd és a Vanitatum vanitas = Irodalomtörténeti Közlemények, 2–3. sz. 297–316. p.; Kölcsey Ferenc

202. SZILVÁSI Csaba: A teremtő emberi kéz manus humana. – Tatabánya : Alfa-datPress Nyomdaipari Kft., 2004. – 135 p.Többek között fehérgyarmati, milotai, mátészalkai, tarpai, botpaládi mesterekről

216. NAGY Ferenc: Ide többé vissza nem jönnek = História, 2–3. sz. 28–31. p.; zsidóság, holokauszt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

203. SZITHA Mária: Bolygó magyarok : tanulmányok Ilosvay Ferenc főszerkesztői munkásságáról. – Nyíregyháza : Örökségünk K., 2004. – 89 p.

204. SZITHA Mária: Élet és iskola. Az élet iskolája. – Nyíregyháza : Örökségünk K., 2004. – 336 p.

205. SZITHA Mária: Társmúzsák. – Nyíregyháza : Örökségünk K., 2003. – 172 p.

206. TAR János: Váci Mihály élete képekben. – Nyíregyháza : Bessenyei K., 2003. – 117 p.

207. Tudományos és szakmai publikációk jegyzéke 19612002 / fel. szerk. Lengyel Antal. – Nyíregyházi Főiskola, 2003. – 184 p.

208. VERESS Jenő: Orvosi segélynyújtás Ung vármegyében a 13–18. században : a kolostori gyógyászattól az első tisztiorvosokig : /orvosszociológiai tanulmány/. – Ungvár, Bp. : Intermix K., 1997. – 143 p.

209. Vikár Sándor Zeneiskola Nyíregyháza / szerk. Papp Istvánné, S. Kazár Irén, Nyesténé Raizer Márta. Ford.

Jászberényi István. – Nyíregyháza : Vikár Sándor Zeneiskola, Zenekultúra Támogatásáért Alapítvány, 2004. – 60 p.

210. ZSOLDOS Jánosné: Tíz év az országos Bod Péter Könyvtárhasználati verseny szolgálatában. 1993– 2003. – Nyíregyháza : Kölcsey Ferenc Gimnázium, 2003.IDŐSZAKI – 150 p.

KIADVÁNYOK

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei Április 211. BELUSZKY Pál-GYŐRI Róbert: Fel is út, le is út ...

Városaink településhierarchiában elfoglalt pozícióinak változásai a 20. században = Tér és Társadalom, 1. sz.

1–41. p.; országos összehasonlító adatokkal, történeti földrajz, Nyíregyháza, Beregszász, Nagykároly, Munkács, Szatmárnémeti, Nagybánya, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 1910, 2000

217. PREPUK Anikó: A kirekesztéstől a deportálásig = História, 2–3. sz. 32–38. p.; zsidóság, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 1944 218. SZABÓ Árpád-HADHÁZY Tibor: A fizika tanítása = A Fizika Tanítása, 2. sz. 12–13. p.; 219. SZABÓ Péter Csaba: A mátészalkai felsőfokú szakképzés = Educatio, 2. sz. 311–314. p.; 220. VÖRÖS László: Szigorúan ellenőrzött mondatok = Tekintet, 2. sz. 47–59. p.; sajtótörténet, Hársfalvi Péter, Gyarmathy Zsigmond, Szabolcs-szatmári Szemle 221. FARKAS Kálmán: Oklevél a legjobbaknak = Lungodrom, 3–4. sz. 25–26. p.; cigányság, hátrányos helyzetű gyerekek, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata 222. KÁLMÁN Gyöngyi: A fődíjat is elhozta a nyíregyházi Pro Musica Leánykar = Parlando, 3. sz. 51–52. p.; 223. MÉSZÁROS Éva: A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kereskedelmi és Iparkamara határ menti kapcsolatai = Területi Statisztika, 3. sz. 293-296. p.; 224. MIKLÓS Elemér: Főhajtás Balázs József előtt = Tekintet, 3. sz. 111–118. p.; Balázs József (1944–1997) 225. MOLNÁR Sándor: A vajai várkastély = Szalon, 3. sz.

8–18. p.; felújítás 226. SÁNDOR L. István: Platonov-problémák = Ellenfény, 3. sz. 4–14. p.; színikritika 227. SZENTESI Lajos: 85 éves a Kállay Rudolf Orvostudományi Szakkönyvtár = Könyvtári Levelező/lap, 3. sz., 6–8.p.; Nyíregyháza 228. SZLÁVIK Lajos: Az új Vásárhelyi-terv = Természetbúvár, 3. sz. 10–12. p.; árvízvédelem, vízszabályozás, Felső-Tisza 229. VIZDÁK Károly: Az egyéni gazdaságok technikai erőforrás-ellátottsága az Észak-Alföldi régió kistérségeiben = Gazdálkodás, 3. sz. 32–47. p.; mezőgazdaság, géppark

KRÓNIKA

130 230. KUN István: Visszakézből kapott pofonok = Mozgó Világ, 4. sz. 17–29. p.; agrárgazdaság, demonstráció, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 231. LAKNER Lajos: Idő, kronológia, életút = Irodalomtörténeti Közlemények, 4–5. sz. 504–527. p.; Kölcsey Ferenc 232. NYÉKI Károly: Szatmár központja felsőfokra tör = Gazdasági Tükörkép, 4. sz. 45. p.; gazdasági élet, Mátészalka 233. DÖGEI Imre, T.: Keresztúton a kótaji zöldbárók = Szabad Föld, 15. sz. 20. p.; termelőszövetkezet, Kótaj 234. DOBRAY Sarolta: Beregben jártunk = Nők Lapja, 16. sz. 74. p.; 235. AVAR László: Nyugdíjas hulladékkezelés = Magyar Mezőgazdaság, 17. sz. 26–27. p.; környezetvédelem, kitüntetés, Bátortrade Kft. 236. MINK Mária: Záhony nemzetközi logisztikai központ = Heti Világgazdaság, 17. sz. 113–177. p.; 237. SCHÄFFER Erzsébet: Akikért a kolomp szól = Nők Lapja, 18. sz. 34–35. p.; szarvasmarha-tenyésztés, Szatmár 238. RESZLER Gábor: 180 éves egyezség = Kelet-Magyarország, 77. sz. 8. p.; örökváltság, településtörténet, Nyíregyháza,1824. ápr.

3.

239. NAGY István Attila: Az elveszett üvegcipő gazdája = Kelet-Magyarország, 77. sz. 5. p.; színikritika, Molnár Ferenc: Az üvegcipő, Móricz Zsigmond Színház 240. GALAMBOS Béla: Nem kukacoskodnak a biogazdák = Kelet-Magyarország, 78. sz. 3. p.; biogazdálkodás, Mándok 241. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Kisebb termelés = Kelet-Magyarország, 78. sz. 3.p.; statisztika, építőipar 242. NAGY István Attila: Mindig azt csináltam, amit szerettem = Kelet-Magyarország, 80. sz. 3. p.; Margócsy József dr.

243. GYÖRKE László: Buji körkép = Kelet-Magyarország, 82. sz. 7. p.; ökormányzat, általános iskola, nyugdíjasok 244. KONCZ Nóra: Tivadari körkép = Kelet-Magyarország, 82. sz. 12. p.; önkormányzat, falusi turizmus, könyvtár, Teleház 245. NAGY István Attila: Az álomképekben élő bajuszos herceg = Kelet-Magyarország, 82. sz. 15. p.; színikritika, Molnár Ferenc: Üvegcipő 246. NAGY István Attila: A teljességre törekvő ember = Kelet-Magyarország, 84. sz. 1. p.; Margócsy József dr.

247. LEFLER György: Balsai körkép = Kelet-Magyarország, 87. sz. 8. p.; önkormányzat, általános iskola, óvoda

248. CSIZMAZIA Tamásné: Több kiskereskedő = KeletMagyarország, 90. sz. 3. p.; statisztika 249. KOVÁCS Éva: Program a romák felzárkóztatásáért = Kelet-Magyarország, 92. sz. 15. p.; Nyírbátor 250. PAPP Istvánné: A teremben olykor visszatartották a lélegzetüket is = Kelet-Magyarország, 92. sz. 4. p.; hangverseny, Szabolcsi Szimfonikus Zenekar 251. VINCZE Péter: A kovász közös szenvedély: a lótartás = Kelet-Magyarország, 92. sz. 6. p.; Döge, Rétközi Lovas Egyesület 252. LADÁNYI TÓTH Lajos: Geszterédi körkép = KeletMagyarország, 93. sz. 7.p.; önkormányzat, településtörténet, nyugdíjasok 253. MOLNÁR Károly: Nábrádi körkép = Kelet-Magyarország, 93. sz. 9. p.; önkormányzat, általános iskola 254. Minden tervezett út megépül = Kelet-Magyarország, 94. sz. 3. p.; Közútkezelő Kht. 255. MÁN László: Nyíregyházi hegymászó járt az Északisarkon = Kelet-Magyarország, 97. sz. 3. p.; Ács Zoltán 256. GYÖRKE László: Bökönyi körkép = Kelet-Magyarország, 99. sz. 7. p.; önkormányzat, idősek otthona, általános iskola, bírkózás 257. GALAMBOS Béla: Jövője van az önálló nemzeti parknak = Kelet-Magyarország, 99. sz. 1., 5. p.; Szatmárberegi Tájvédelmi Körzet 258. GYÖRKE László: Homokzsákok helyett tározók = Kelet-Magyarország, 99. sz. 3. p.; árvízvédelem, FETIKÖVIZIG, Vásárhelyi-terv 259. KOVÁCS Éva: Visszaadni a földnek, ami az övé volt = Kelet-Magyarország, 100. sz. 3. p.; hulladékhasznosítás, Nyírbátor 260. MAKAI József: Bereg: jönnek-e a labancok? = Magyar Hírlap, 101. sz. 22. p.; szociológia Május 261. ISÉPY István: Emlékezés Tuzson Jánosra = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz. 129–131. p.; portré, dr. Tuzson János (1870–1944) 262. SIMON Tibor: Szép emlékeim a Csarodai lápokról = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 132–137. p.; természetvédelem, Csarodai-láp, Nyíres-tó, Bábtava 263. LENTI István: 90 éve ismerjük Bátorliget növényvilágát = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 138–141. o.; növényritkaság, természetvédelem

KRÓNIKA 264. BODNÁR Zsuzsanna-SZABÓ Sarolta: Hagyományos életmód Dombrádon = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 142–153. p.; helytörténet, kiállítás 265. FAZEKAS Rózsa: A Magyar Gazda tudósításai a Szatmár megyei gazdasági egyesületről és a mezőgazdaság állapotáról az 1840-es években = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz. 155–167. p.; gazdasági élet, 1840–1846 266. KELEMEN Józsefné: Gondolatok a földbirtok-politikai változásokról egy település sajátosságainak tükrében = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 168–176. p.; földtulajdon, privatizáció, Nagyhalász 267. RICZU Zoltán: A nyíregyházi zsidóság jellemzése az 1848-as összeírás tükrében = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 187–195. p.;

131 280. HABARICS Béla: Távcsővel keresték a ritka madarakat = Kelet-Magyarország, 109. sz. 5. p.; Szatmárberegi Madarász Napok 281. GYÖRKE László: Új partnerváros Ivano-Frankovszk = Kelet-Magyarország, 110. sz. 5. p.; magyar–ukrán kapcsolatok 282. LEFLER György: Napkori körkép = Kelet-Magyarország, 110. sz. 7. p.; önkormányzat, óvoda 283. NÁBRÁDI Lajos: Nyírbélteki körkép = Kelet-Magyarország, 110. sz. 9. p.; önkormányzat, Idősek Otthona 284. KOVÁCS Éva: Túlterhelt orvosok, öregedő lakosság = Kelet-Magyarország, 111. sz. 3. p.; háziorvos, egészségügyi ellátás

268. NÉZŐ István: A kisvárdai zsidóság 1944 tavaszán = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 198–213. p.;

285. CSIZMAZIA Tamásné: Betegforgalom a pszichiátrián = Kelet-Magyarország, 111. sz. 5. p.; statisztika

269. NAGY Ferenc: Az életfeltételek biztosítása a nyíregyházi gettóban és a gyűjtótáborokban = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz. 214–218. p.; zsidóság, Nyíregyháza, 1944

286. Újraindítottak egy cipőgyárat Nyírbátorban = Világgazdaság, 113. sz. 5. p.; Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei

270. VARGA Pál, S.: A hagyomány elvének érvényre jutása Kölcsey Ferenc gondolkodásában = Irodalomtörténeti Közlemények, 4–5. sz. 399–441. p.; Kölcsey Ferenc 271. A Cantemus Gyermekkórus sikere Montreaux-ban = Zeneszó, 5. sz. 5. p.; 272. BÉKÉS: Nyíregyházi gyárbővítés a Michelinnél = Technika, 5. sz. 8. p.; Michelin Hungária Abroncsgyártó Kft. 273. STUBNER Andrea: Háromféleképpen = Zsöllye, 5. sz.

14–15. p.; színikritika, Nyíregyháza, Molnár Ferenc: Az üvegcipő, Móricz Zsigmond Színház 274. SÁNDOR Júlia: Színész apróhirdetésre = Zsöllye, 5. sz. 16–17. p.; interjú, Bárány Frigyes 275. SZENTMÁRTONI János: „Az arcunk is álarc - s arc az álarcunk is” = Iskolakultúra, 5. sz. 87–95. p.; irodalom, Rákos Sándor (1921–1999) 276. HADHÁZY Antal: Szeretetotthon Nyíregyháza-Kertvárosban = Reformátusok Lapja, 20. sz. 6. p.; református egyház 277. BALOGH Géza: Van fantázia a trágyában = Turista Magazin, 23. sz. 8. p.; Nyírbátor, Bátorcoop Mezőgazdasági és Szolgáltató Vállalat 278. RESZLER Gábor: Rabok emelték az erőművet = Kelet-Magyarország, 107. sz. 7. p.; Tiszalöki Vízerőmű 279. CSIZMAZIA Tamásné: Betegellátás Szabolcs-SzatmárBereg megyében = Kelet-Magyarország, 108. sz. 5. p.;

287. KOVÁCS Éva: Tizenöt perc az élet = Kelet-Magyarország, 114. sz. 3. p.; mentőszolgálat, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 288. Cserélik az ivóvíz vezetékeit Nyíregyházán = KeletMagyarország, 114. sz. 5. p.; 289. FAZEKAS Árpád: Reviczki-emléktábla = Kelet-Magyarország, 116. sz. 3. p.; Reviczky Imre (1896–1957) 290. LADÁNYI TÓTH Lajos: Tiszadobi körkép = KeletMagyarország, 116. sz. 7. p.; cigányság, önkormányzat, szociálpolitika, Széchenyi István Általános Iskola 291. GYÖRKE László: Ötvenéves a tiszalöki vízlépcső = Kelet-Magyarország, 117. sz. 1. p.; 292. RESZLER Gábor: Reviczky emléke = Kelet-Magyarország, 118. sz. 1. p.; emléktábla, avatóünnepség, Nyíregyháza, Reviczky Imre (1896-1957) 293. BALOGH József: Javultak a gyermekvédelem körülményei = Kelet-Magyarország, 118. sz. 1., 5. p.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Közoktatási Közalapítvány 294. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Fiatalodik a személygépkocsi-állomány = Kelet-Magyarország, 120. sz. 5. p.; statisztika, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 295. GYÖRKE László: Nyírjákói körkép = Kelet-Magyarország, 122. sz. 7. p.; önkormányzat, általános iskola, településtörténet, könyvtár 296. NYÉKI Zsolt: Programokat indítanak az EU új határán = Kelet-Magyarország, 122. sz. 8. p.; Ukrán-magyar Területfejlesztési Iroda

KRÓNIKA

132 297. TÓTH M. Ildikó: Tiszaberceli lovas napok = Népszabadság, 124. sz. 22. p.; Pünkösdi Lovasnapok

315. Élőhelyeket teremtenek a lápon = Kelet-Magyarország, 140. sz. 3. p.; turizmus, természetvédelem, víztározó, Ecsedi-láp

298. GYÖRKE László: A feljegyzéseket eltüntették az ávósok = Kelet-Magyarország, 125. sz. 3. p.; évforduló, dr. Mosonyi Emil, tiszalöki vízlépcső

316. TÓTH M. Ildikó: Versenyző juhászok Butykán = Népszabadság, 141. sz. 19. p.; juhtenyésztés, Nyíregyháza-Butyka

299. NAGY István Attila: Bérletrekordos évad a Móricz Zsigmond Színházban = Kelet-Magyarország, 125. sz.

1., 5. p.;

317. BALOGH József: Az IPU alapítója magosligeti volt = Kelet-Magyarország, 142. sz.1., 5. p.; Hagara Viktor

300. Akik az életüket adták a hírért = Kelet-Magyarország, 108. sz. 1. p.; emléktábla, Székely Mendel Melinda, Krúdy Vigadó

318. K. B.: Csúcsra jár a fesztivál = Kelet-Magyarország, 143. sz. 3. p.; színházi találkozó, Kisvárda

Június

319. BÓTA Gábor: Kisvárda vetekszik Péccsel = Magyar Hírlap, 143. sz. 17. p.; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja

301. 125 éve jött a világra Móricz Zsigmond = Premier, nyári szám, 87. p.

320. LEFLER György: Gávavencsellői körkép = KeletMagyarország, 145. sz. 7. p.; szociográfia

302. CSOMA Zsigmond: Megemlékezés = Magyar Tudomány, 6. sz. 749–795. p.; nekrológ, Kozma Pál (1920–2004)

321. TÓTH M. Ildikó: Pillangók, bábok és oroszlánok = Népszabadság, 149. sz. 19. p.; állatpark, Nyíregyháza-Sóstó

303. IGNÁCZ Magdolna: Aki iskolát teremtett = Nimród, 6. sz. 26. p.; Csergezán Pál (1924–1996)

322. Bereg az árvíz előtt és után = Népszabadság, 150. sz.

20. p.; kiállítás

304. KÁDÁR Jenő: Sajátos mikroklíma = Turista Magazin, 6. sz. 28–29. p.; turizmus, Tiszalök, Tisza-folyó

323. MÓRICZ Zsigmond: Kedves testvéreim! = Magyar Nemzet, 163. sz. 32. p.; első közlés, beszéd

305. SZABÓ Gábor: Áradó pénzek = Heti Világgazdaság, 23. sz. 107–109. p.; árvízvédelem, Tisza-folyó, Vásárhelyi-terv

324. METZ Katalin: Játéköröm és táncos barangolás = Magyar Nemzet, 165. sz. 18. p.; Kisvárda, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja

306. GYŐRI András: A minőséget megfizetik = Kertészet és Szőlészet, 25. sz. 10. p.;

Július

307. S. N.: Árterelt Tisza = Heti Válasz, 25. sz. 36–28. p.; 308. BALOGH Géza: Leveleki bombatolvajok = Kertészet és Szőlészet, 26. sz. 1., 21. p.;

325. BARACSI Pál emlékére = Pedagógiai Műhely 1. sz. p. 5.; nekrológ; dr. Baracsi Pál (1929–2004)

309. A homok kiváló gazdái = Magyar Mezőgazdaság, 27. sz. 13. p.; Debreceni Egyetem Nyíregyházi Kutatóközpontja

326. PAPIK Péter: Kistérség és régió a közoktatásban = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 27–33.; pedagógiai program

310. ZSUPPÁN András: Kisüsti és jövőkép. Falusi turizmus a beregi Tiszaháton = Magyar Narancs, 27. sz. 20– 21. p.;

327. ANTALL István: Margócsy Józsefnek 85. születésnapjára = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 34–35.;

311. LEFLER György: Tiszadadai körkép = Kelet-Magyarország, 127. sz. 7. p.; szociográfia, településfejlesztés

328. CSERMELY Tibor: A pedagógusok továbbképzésének kezdetei és rendszerré szerveződése megyénkben = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 36–42.; Pedagógiai Intézet

312. GYÖRKE László: A kistérség földrajzi központja = Kelet-Magyarország, 133. sz. 7. p.; szociográfia, Balkány

329. KÜHRNER Éva: Az iskolafogászat kezdetei Nyíregyházán = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 43–50.; egészségügyi ellátás

313. SZEMERE Katalin: Visszapillantás, visszalépés, előre dátumozás = Népszabadság, 134. sz. 10. p.; Móricz Zsigmond Színház

340. ERDŐS Jenő: Népzenei mozgalmunk erősödése = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 54–57.; Szabolcs-Szatmár megye

314. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírpazonyi körkép = Kelet-Magyarország, 139. sz. 7. p.; szociográfia

341. SZ. KÁNTOR Éva: Évadzáró gondolatok = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 58–63.; színikritika; Móricz Zsigmond Színház

KRÓNIKA

133

342. KORMÁNY Margit: Százéves a penyigei ballada = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 61–63.; néprajz

359. BALOGH Tamás: Mai színpadra átírta: Móricz Zsigmond = Tiszatáj, 7. sz. p. 48–67.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond (1879–1942)

343. BÍRÓ Ferenc: Magyarság = Irodalomtörténet, 2. sz. p.

230–254.; irodalomtörténet; Bessenyei György (1747–1811)

360. PÉTER László: Móricz Zsigmond sövényházi levelezőtársa = Tiszatáj, 7. sz. p. 68–70.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond (1879–1942); Berényi Imre (1872–1947)

344. FRIED István: Kit visz el az ördög? = Irodalomtörténet, 2. sz. p. 283–299.; Krúdy Gyula: Valakit elvisz az ördög 345. MIZSER Lajos: Az akasztófa északkelet-magyarországi helyneveinkben = Magyar Nyelv, 2. sz. p. 250–251.; nyelvtörténet; Bereg megye; Szabolcs megye; Szatmár megye; Ugocsa vármegye 346. SZABÓ Antal, OROSZNÉ DEÁK Judit, SCHMERCZ István, VENTER György: Iskolai differenciálás = Pedagógiai Műhely, 2. sz. p. 39–45.; pedagógiai kutatások; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 347. PATAKI József, PINTÉR Miklós, PAPIK Péter, KUKNYÓ János: A differenciálás megvalósítása az oktató-nevelő munkában = Pedagógiai műhely, 2. sz. p. 46–64.; pedagógiai kutatások 348. KOVÁTS Dániel: Móricz Zsigmond Magyarországa = Honismeret, 4. sz. p. 11–17.

349. BODNÁR Gáspár: A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény avatása = Honismeret, 4. sz. p. 107– 108.; 350. GINTLI Tibor: Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében = Iskolakultúra, 6–7. sz. p. 97–106.; irodalomtörténet 351. A Közalapítvány felvállalta a roma munkanélküliek képzését = Lungo drom, 6. sz. p. 10–12.; cigányság; szakképzés; Keleti Ébredés Közalapítvány 352. FARKAS Kálmán: Dögevők = Lungo drom, 6. sz. p.

18.; cigányság; Nyíregyháza-Guszev 353. PATAKY Emőke: Árral szemben (I. rész) = Örökségvédelem, 6–7. sz. 7–8.; műemlékvédelem; helyreállítás; Bereg

361. PELLE János: A tiszaeszlári vérvád, mint a holokauszt tömeglélektani előkészítése = Valóság, 7. sz. p. 52–56.; zsidóság; Tiszaeszlár 362. FORT András: Veszélyben a gyár működőképessége = A Szabadság, 25. sz. p. 3.; Tiszavasvári; Alkaloida Vegyészeti Gyár Rt. 363. LADÁNYI TÓTH Lajos: Sényői körkép = Kelet-Magyarország, 157. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; idősek otthona 364. GYÖRKE László: Katonabúcsúztató civilben = KeletMagyarország, 158. sz. p. 8.; honvédség; Nyíregyháza; Vay Ádám Laktanya 365. N. L.: Kínai selyemút vezet majd Záhonyon át = Kelet-Magyarország, 161. sz. p. 1.,5.; beruházás; Záhonyi Vasúti Átrakókörzet 366. GYÖRKE László: Ha a Nyírség aszálytól szenved = Kelet-Magyarország, 159. sz. p. 3.; vízgazdálkodás; FETIKÖVÍZIG 367. LEFLER György: Nyírteleki körkép = Kelet-Magyarország, 163. sz. p. 7.; általános iskola; önkormányzat; Nyírtelek 368. CSIZMAZIA Tamásné: Üdülőkörzetek idegenforgalma = Kelet-Magyarország, 164. sz. p. 3.; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 369. GYÖRKE László: Öt és félmillió utas hat hónap alatt = Kelet-Magyarország, 165. sz. p. 3.; Záhony; Beregsurány; Nyírbátori Határőr Igazgatóság 370. H. NÉMETH Katalin: Elment a festő = Kelet-Magyarország, 166. sz. p. 1.,5.; Huszár István 371. GYÖRKE László: Átrajzolták a határőrszolgálati térképet = Kelet-Magyarország, 168. sz. p. 6.;

354. CSÉVE Anna: „A papír igényeinek megfelelően” = Forrás, 7–8. sz. p. 102–127.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond (1879–1942)

372. LADÁNYI TÓTH Lajos: Leveleki körkép = KeletMagyarország, 169. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; pályázat

355. GÖRÖMBEI András: Szatmártól az egyetemességig, A Móricz-értelmezés új útjai = Hitel, 7. sz. p. 45–55.; irodalomtörténet Móricz Zsigmond

373. PAPP Tibor: Legenda immár a festőművész = KeletMagyarország, 171. sz. p. 5., nekrológ; Huszár István

356. BARANYAI Norbert: A falu személyiségformáló világa az Életem regényében = Hitel, 7. sz. p. 56.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond; Életem regénye

374. GYÖRKE László: Logisztikai központ az ipari parkban = Kelet-Magyarország, 174. sz. p. 1.; Nyíregyháza

357. CSÉVE Anna: Az autorizált hang keresése = Tiszatáj, 7. sz. p. 13–30.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond: Tragédia

375. GYÖRKE László: Nyírgyulaji körkép = Kelet-Magyarország, 175. sz. p. 7.; önkormányzat; óvoda; polgárőrség; településtörténet

358. BEKE Judit: Komikum és/vagy elátkozottság = Tiszatáj, 7. sz. p. 31–36.; műelemzés; Móricz Zsigmond; Az Isten háta mögött

376. GYÖRKE László: A Felső-Tisza vidéke együtt igazi vonzerő = Kelet-Magyarország, 377. sz. p. 1.; turizmus; magyar–ukrán-kapcsolatok

KRÓNIKA

134 378. FULLAJTÁR András: Mindenkinek joga van a nevelésre = Kelet-Magyarország, 178. sz. p. 3.; esélyegyenlőség; nevelőszülő; Halmozottan Sérültek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szülőszövetsége Augusztus 379. WEISZ Boglárka: A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban 1. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 251–257.

380. MIZSER Lajos: A nevezetes Mándyakról = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 258–263.

381. NAGY Ferenc: A tiszabecsi-tiszaújlaki győzelem = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 279–283.; 1703 382. TAKÁCS Péter, dr.: A gyulaji pátens = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 284–289.; Rákóczi-szabadságharc 383. CZÖVEK István: Rákóczi és Európa = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 290–295.; Rákóczi-szabadságharc 384. NÉMETH Péter: Nagykállóról az évforduló ürügyén = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 296–298.; Rákóczi-szabadságharc 385. HENZSEL Ágota: Rákóczi hadseregének élelmezése a felkelés kezdetén = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle. 3. sz. p. 299–304.

386. BALOGH István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben = Szabolcs-Szatmár-Beregi szemle, 3. sz. p. 305–308.; Rákóczi-szabadságharc 387. ULRICH Attila: Újjáépült a vajai Vay Ádám Múzeum = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 309–313.; műemlékvédelem 388. KISS Gábor: A holokauszt emlékművének avatásán = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 315–317.

389. MARIK Sándor: Új akadémiai doktorok megyénkben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 321–331.; Csekéné dr. Jónás Erzsébet; Frisnyák Sándor dr.

390. BABOSI László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3. sz. p. 333–340.; Ratkó József (1936–1989) 391. FIGULA Erika: Bántalmazók és bántalmazottak az iskolában = Új Pedagógiai Szemle, 7–8. sz. p. 223– 228.; szociálpszichológia; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 392. HEGEDÜS Sándor: Nagyon fáj = Lungo drom, 8. sz. p. 6.; nekrológ; Farkas Kálmán (1930–2004) 393. VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: Lungo drom = Lungo drom, 8. sz. p. 7–11.; interjú; Farkas Kálmán (1930-2004)

394. Rimóczi: Lendületes fejlődés Szabolcsban = Kertészet és Szőlészet, 35. sz. p. 7–8.; dinnyetermesztés 395. BALOGH József: Zongorafesztivál Tiszadobon örökké : Interjú Hauser Adriennel = Kelet-Magyarország, 184. sz. p. 5.; A Zongora Ünnepe Keleten 396. Elhunyt Farkas Kálmán = Kelet-Magyarország, 185. sz. p. 5.; nekrológ; Farkas Kálmán (1930-2004) 397. Kórusfesztivál : Világhírű énekkarok Nyíregyházán = Kelet-Magyarország, 191. sz. p. 7.; Cantemus Nemzetközi Kórusfesztivál; Nyíregyháza 398. LEFLER György: Szép elővárossá fejlődhet Cserkesz = Kelet-Magyarország, 193. sz. p. 7.; szociográfia; kórus; testvértelepülés; Nagycserkesz 399. BALOGH József: Százéves a társszékesegyház : Paskai László bíboros celebrálja = Kelet-Magyarország, 194. sz. p. 3.; római katolikus templom; Nyíregyháza 400. NÉMETH Péter: Szabolcson döntöttek István király napjáról : 1092 május 20-án szent zsinatot tartottak = Kelet-Magyarország, 194. sz. p. 7., 401. LEFLER György: Szomszéd városok közös ünnepe = Kelet-Magyarország, 195. sz. p. 3.; közmű; beruházás; Ibrány 402. Kótaji körkép = Kelet-Magyarország, 198. sz. p. 7.; foglalkoztatás; népzene; idősek otthona; településfejlesztés Szeptember 403. KUN István: Az alamuszi napszám = Beszélő, 9. sz. p.

44–55.; szociográfia; mezőgazdaság; kereskedelem; Nyírmihálydi 404. SZEPESI Krisztina: Kisvárdai nagy csodák = Kritika, 9. sz. p. 36–38.; színházi találkozó; színikritika; Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiválja 405. KUN István: Gyár a keleti végeken = Mozgó Világ. 9. sz. p. 71–95.; foglalkoztatás; Nyírség Szárnyas Kft. 406. Magyar Örökség díjasok = Heti Válasz, 39. sz. p. 5.; Szabó Dénes; Pro Musica Leánykar; Cantemus Gyermekkórus 407. NAGY Gáspár: Az őrzők fényes szavú őrzője = Heti Válasz, 40. sz. p. 53.; emlékmű; Czine Mihály (1929–1999) 408. GYÖRKE László: Első a természeti környezet = Kelet-Magyarország, 204. sz. p. 3.; energiagazdálkodás; természeti erőforrások; SzabolcsSzatmár-Bereg megye; Sinóros-Szabó Botond

KRÓNIKA

135

409. GYÖRKE László: Tiszanagyfalui körkép = KeletMagyarország, 204. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; településtörténet; gabonatermesztés

418. Megváltakozott városok a levéltári napokon = KeletMagyarország, 222. sz. p. 5.; rendezvénysorozat; tudományos élet; Nemzetközi Levéltári Napok

410. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírturai körkép = KeletMagyarország, 210. sz. p. 9.; önkormányzat; általános iskola

419. Örökség-díj a karnagynak = Kelet-Magyarország, 224. sz. p. 3.; kitüntetés; Szabó Dénes

411. TÓTH M. Ildikó: A bűbájos füvek napjai = Népszabadság; 213. sz. p. 20.; természetgyógyászat; Nyíregyháza; Tuzson János Botanikus Kert

420. GYÖRKE László: Hidraulikai folyosó a tivadari szűkületnél = Kelet-Magyarország, 225. sz. 1.; árvízvédelem; gátépítés; Szamos-Kraszna-közi Árapasztó Víztározó

412. K. B.: Nagykereszt a kutatónak = Kelet-Magyarország, 216. sz. p. 1.; kitüntetés; Béres József dr.

421. S. M.: Honismereti kutatások a középpontban = Kelet-Magyarország, 225. sz. p. 5.; Nemzetközi Levéltári Napok

413. LEFLER György: Tiszaeszlári körkép = Kelet-Magyarország, 216. sz. p. 7.; önkormányzat; óvoda; településtörténet; Bashalom; Vajda László

422. Cs. M.: Elindulhat a gazdasági övezet fejlesztése = Kelet-Magyarország, 226. sz. p. 3.; beruházás; Záhonyi Gazdasági Övezet

414. Sz.P.: Életmű kiállítás Budapesten = Kelet-Magyarország, 218. sz. p. 5.; fotóművészet; Normantas Paulius

423. NYÉKI Zsolt: Oldódnak az almapiaci gondok = Kelet-Magyarország, 227. sz. p. 1., 3.; almatermesztés; gyümölcsértékesítés; SzabolcsSzatmár-Bereg megye

415. TÓTH M. Ildikó: Magát köszönti a város = Népszabadság, 220. sz. p. 19.; Nagykállói Napok

424. LADÁNYI TÓTH Lajos: Vasmegyeri körkép = KeletMagyarország, 228. sz. p. 7.; önkormányzat; Vasmegyer

416. Városavatás = Kelet-Magyarország, 220. sz. p. 1.,5.; Balkány

425. B. J.: Felértékelődhet Záhony szerepe = Kelet-Magyarország, 229. sz. p. 3.; beruházás; Záhonyi Vállalkozási Övezet és Logisztikai Központ

417. GYÖRKE László: Nyírtéti körkép = Kelet-Magyarország, 222. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola

426. FÁBIÁN Gyula: Mezítlábas katedrálisok = Magyar Nemzet, 238. sz. p. 15.; templomok; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

KRÓNIKA

136

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2004. április 1–június 30. Április 1. A Nyíregyházi Főiskolán megkezdődött a Gazdasági Főiskolák Országos Tudományos Diákköri Konferenciája. Ökobaromfi-feldolgozó üzemet avattak Petneházán.

A mátészalkai Esze Tamás Gimnázium hagyományos tavaszi rendezvénysorozat keretében az intézmény egykori tanára, Misley Győző tiszteletére emléktáblát helyeztek el a fizika szaktanterem folyosóján.

2. Nyíregyházára látogatott Bengt Lundborg, Svédország hazánkban akkreditált nagykövete.

A Móricz Zsigmond Színházban bemutatták Molnár Ferenc Üvegcipő című darabját.

3. Első alkalommal rendezték meg Nagykállóban a Megyei Ifjúsági Népzenei Találkozót.

A városi művelődési központban 26 együttes és 35 szólista adta elő műsorát.

4. A Titász NRK-Nyíregyháza női röplabdacsapata nyerte a Magyar Kupát.

Az idén húszéves Piccoli Archi Zenekar és vendégként a belga Kiliana Énekkar koncertje a nyíregyházi Evangélikus Általános Iskola dísztermében.

5. A Nyíregyházi Főiskolán megkezdődött a XII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus, amelynek témája a nyelvek és a nyelvoktatás Európa és a Kárpát-medence régióban.

Nyíregyházán a Bercsényi u. 4. sz. alatt megnyílt a megyei roma iroda.

7. A Nyíregyházi Állatparkban megnyílt Az emberi fejlődés története című kiállítás.

8. Az újságírók helybeli legnagyobb elismerését, a Sipkay-díjat adományozták a nyugalomba vonult Marik Sándornak, a Kelet-Magyarország szerkesztő-rovatvezetőjének.

Margócsy Józsefet 85. születésnapján a megyei Közgyűlés ezüst Emlékérmével tüntették ki.

13. A Szabolcs Szimfonikus Zenekar hangversenye Nyíregyházán, a Kodály Zoltán teremben.

15. A Pro Musica leánykar a fesztiváljairól híres Montreux-ba utazott. A 17-én megrendezett kórusversenyen a női kategóriájában első lett, a kötelező mű legszebb előadásáért megkapták a montreux-i Kaszinó különdíját.

A nyíregyházi Városi Galériában megnyílt Horváth János festőművész Csend című kiállítása.

A Nyíregyházi Főiskola aulájában megrendezett profi kick-boksz gálán ismét világbajnok lett Takacs Rita, a Farm-Traktor kick-boksz SE versenyzője.

16. A Vasutas Művelődési Ház és Könyvtár Kupé Galériájában megnyílt Kaszás Ákos népi iparművész és Papp Tibor munkáiból az Őseink nyomában II. című kiállítása.

17. Haszniik Bagdaszarjan örmény operaénekesnő előadói estje a Nyíregyházi Zeneiskola hangversenytermében.

18. Nyíregyházán, a Kossuth téri római katolikus társ-székesegyházban Szabó Katalin orgonaművész és a Cantemus Vegyeskar műsora.

A Debreceni Református Kollégium Kántusa hangversenye a sóstói millenniumi református templomban.

KRÓNIKA Miló Viktória megvédte a WISF-GBU légsúlyú profi ökölvívó világbajnoki címét, miután pontozással legyőzte a bolgár Szvetlana Taskovát.

19. Bábásné Lakatos Erika kisvárdai festőművész és Makrai Zsuzsa nyírbátori tűzzománcalkotó munkáiból nyílt kiállítsa a nagykállói művelődési központban.

Váci Mihály születésének 80. évfordulója alkalmából emléktáblát avattak Budapesten, a Villányi út. 28/C ház falán, ahol költő 1956tól haláláig élt és alkotott.

20. Kisvárda és a szlovákiai Királyhelmec elöljárói testvéri szerződést kötöttek.

137 szám alatt felavatták az Ukrán Köztársaság főkonzulátusának új épületét.

A Nyíregyházi Főiskola mozaiktermében megnyílt a Transzplantáltak Alapítvány Árnyék és fény című vándorkiállítása.

30. Nyíregyháza, az országban másodikként megkapta az Európa Tanács elismerő plakettjét.

A Szabolcsi Koncert Fuvószenekar és Majorette Csoport tnájus 5-ig a spanyolországi Figueresben vendégszerepel.

Május

22. Halál a Vörös folyó deltájában címmel Robert Capa halálának 50. évfordulójára nyílt kiállítás Normantas Paulius fotóművész Vietnamban és Laoszban készült alkotásaiból.

1. A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola adott otthont az Együtt Európáért című keresztény mozgalmak és közösségek első találkozójának.

Gruber Béla festőművész és Kő Pál Kossuthés Munkicsy-díjas szobrászművész munkáiból kiállítás nyílt a mátészalkai Szatmári Múzeumban.

2. A nemzetközi családi év 10. évfordulója alkalmából Pro Família kitüntetést kapott Liszip Istvánné, vásárosnaményi nevelőszülő, aki 1988 óta kilenc gyermek nevelését vállalta. Pro Caritate kitüntetésben részesült Horváthné

Günther Birbaum, Ausztria rendkívüli és meghatalmazott nagykövete megyénkbe látogatott.

23. Néptáncosok Bemutató Színpada elnevezésű fesztiválon, Gyöngyösön Kelet-európai Folklórszínháznak nevezték el a Nyírség Táncegyüttest.

24. Felszentelték a Kertvárosi Református Egyházközség István Szeretetotthonát.

A művészetoktatás napja Nyíregyházán.

A Nyíregyházi Főiskola Tangazdasága a Hódmezővásárhelyen megrendezett Alföldi Álattenyésztési Napokon több díjat kapott a sertéstenyésztésért.

A tiszavasvári Művelődési Központban megkezdődött a 38. Tisza-parti Dalostalálkozó.

26. Megkezdődött a II. Újfehértói Napok összművészeti fesztivál.

A Krúdy Gyula Gimnáziumban megtartottak a magyar nyelv hete programsorozat megnyitóját.

Megkezdődött a Beregi Ünnepi Hét.

28. Nyíregyházán, a Korányi Frigyes utca 123.

Bíró Jolán gávavencsellői nevelőszülő.

4. Életmentő emlékérmet kapott Kulcsár Károly apagyi és Szluk Sándor máriapócsi lakos.

A Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága együttműködési megállapodást kötött a védett természeti területek, értékek megőrzése céljából.

5. Nyíregyházán Regionális Agrárinnovációs és Technoiógiatranszfer Központ alakult.

A Városi Galéria Pál Gyula Termében megnyílt Somogyi György festőművész és Jan Polacek szobrászművész együttes tárlata.

A németorszagi Halle városába utazott a Vidámnak lenni és énekelni című fesztiválra a Cantemus Gyermekkórus.

6. Megnyílt a Tudósítók Világtalálkozója Nyíregyházán.

A Magyar Művészetoktatásért elnevezésű díjat adományozták Babka Józsefnek, a Zeneiskola nyugdíjas igazgatójának.

138 Tuzson János-emlékülés a megyeháza dísztermében. Fő témakör: a szatmár-beregi táj védelme és tervezett bővítése.

A Vass Lajos Népzenei Verseny kárpát-medencei döntőjébe megyénkből 9 együttes és szólista jutott be. Nívódíjat kapott a tiszaszentmártoni Garabonciás Citerazenekar, a Nyírbélteki Népdalkör és Szanics Richárd citerás. A Vass Lajos nagydíjat a Komorói Asszonykórus és a Gilicemadár Népdalkör (Nagykálló).

KRÓNIKA 13. Paál Gyula református és Rusznák Imre görög katolikus kántortanító-iskolaigazgatók tiszteletére bronztáblát és emléktantermet avattak a tornyospálcai Szabolcs Vezér Általános iskolában.

A Nyírerdő Rt. a kitűnő vadgazdálkodás, az erdőgazdálkodás és a természetvédelem elismeréseként nemzetközi díjat kapott.

Morvai Tibor szobrász és grafikusművész alkotásaiból nyílt tárlat Én így köszöntöm Európát címmel a nyíregyházi Lippai János Szakközépiskolában.

7. Polgárőrség alakult 17 fővel Nyírturán.

14. Őrben és Csengerben átadták a református idősek otthonát.

15. Élő magyar hadtörténelem címmel hagyományőrző rendezvény Nyíregyházán a Honvédelmi Minisztérium, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség rendezésében Nyíregyházán.

8. A Cantemus Vegyeskar XX. századi egyházzenei koncertje Nyíregyházán, a római katolikus társszékesegyházban.

16. A Piccoli Archi Zenekar elutazott a Dániában és Svédországban megrendezett 6. Európai Ifjúsági Zenei Fesztiválra.

Az Újmajori Szabadidőparkban megkezdődött a XII. Nyíregyházi Országos Tenyészszemle.

17. Nyíregyházán, a Csaló köz 8. szám alatt megnyílt az Esélyek háza.

9. Penyigén megrendezték a Töltikés és Kisbíró-találkozót.

19. A Tiszalöki Vízlépcső 50. évfordulója alkalmából szakmai ülést rendeztek, majd az erőműnél emlékművet avattak.

A Móricz Zsigmond Színházban rendezett díjkiosztó gálával véget ért a Tudósítók Világtalálkozója. Huszonkilenc versenyfilm készült etűd, környezetvédelem és kultúra témakörben.

A kulturális miniszter által kiírt Édes anyanyelvünk-pályazat drámai kategóriájában Oláh András mátészalkai pedagógus-költő a Teleki Lászlóról írt Isten óvja lelkét című művével harmadik díjat nyert.

10. A nagykállói Művelődési Központ kamaratermében kiállítás nyílt Szászi Zoltánné hímző népi iparművész munkáiból.

A kisvárdai Rétközi Múzeumban megnyílt a Romániai Képzőművészeti Szövetsége temesvári szervezetéhez tartozó alkotók közös tárlata.

Molnár Ibolya festőművész alkotásaiból kiállítás nyílt az Újfehértói Művelődési Központ galériájában.

11. Aláírták a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés és a romániai Maros megye között született megállapodást.

12. John Nichola, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete két napos látogatásra megyénkbe érkezett.

Együtt könnyebb címmel első ízben rendeztek Országos Óvodapedagógus Konferenciát Sóstón.

Pro Urbe kitüntetést adományoztak Kisvárdán Csiszár Ákos esperes-lelkipásztornak, aki 1988 óta áll a Református Egyházközség élén.

21. A Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége a Magyar Vöröskereszt megyei szervezetének igen kimagasló munkája elismeréseként díjat adományozott.

A nyírbátori római katolikus minorita templomban megnyílt a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Képző- és Iparművészek Egyesületének kiállítása.

KRÓNIKA 22. Megkezdődött a Kurucfesztivál Tarpán. Az ünnepségen tájházat avattak.

Nyolcadik alkalommal találkoztak Tiszalökön a hagyományőrző népdalkörök, a Széles a Tisza című rendezvény keretében.

Nyíregyházán tartotta országos találkozóját a Bibliabarátok köre.

Lampl Hugó-díjat kapott a nyíregyházi egyes számú, korszerűsített szennyvíztelep, ugyanitt emléktáblát avattak A víz világnapja alkalmából.

A Zánkán megrendezett országos katasztrófavédelmi ifjúsági versenyen a nagykállói Szilágyi István Általános Iskola bizonyult a legjobbnak az általános iskolák között.

23. Deák László orgonaművész hangversenye Nyíregyházán, a római katolikus társszékesegyházban. A koncerten közreműködött a Banchieri Énekegyüttes.

Nyíregyházán, a Kodály Zoltán Általános Iskolában bemutatták Purcell: Dido és Aeneas című háromfelvonásos operáját hangversenyszerű előadásban.

A Gyöngyösön megrendezett Néptáncosok Bemutató Színpada elnevezésű minősítő fesztiválon a Nyírség együttes érte el a legmagasabb pontszámot.

24. Matuz István fuvolaművész hangversenye a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola hangversenytermében.

25. Tizedszer adták át Kisvárdán a Tőkés László-dijat. Az idén posztumusz dr. Tonk Sándor, a Sapientia Egyetem rektora és Vári Fábián László kárpátaljai József Attila-díjas költő kapta.

26. Emléktáblát avattak a Váci Mihály egykori szülőházának helyén álló épületen, a nyíregyházi Szeder u. 59. sz. alatt.

28. Ámos Imre-emlékkiállítás nyílt a nyíregyházi Városi Galériában.

Megkezdődött a Nyíregyházi Főiskolán a Magyarországi Germanisták Társaságának rendes Közgyűlése és konferenciája.

A Jósa András Múzeumban megnyílt a Kárpátaljai Boksay József Szépművészeti Mú-

139 zeumból érkezett képzőművészeti alkotások tárlata.

A vajai várkastélyban elkezdődött az I. Komédiás napok programsorozata.

29. Megkezdődött a határon átívelő vállaji fesztivál, melynek középpontjában a jellegzetes sváb népi étel, a strudli készítése állt.

Emléktáblát lepleztek le Kisvárdán abból az alkalomból, hogy hatvan évvel ezelőtt több ezer embert hurcoltak el különböző táborokba. Az emléktáblát a Rétközi Múzeum nyugati oldalán helyezték el.

31. A geszterédi temetőben felszentelték Kaszap Béla pápai prelátus emlékművét.

Június l. A pedagógusnap alkalmából kitüntették Nyíregyháza Kiváló tanító-nevelő szakembereit.

Margócsy Emil-díjat Hargitai István, Hársfalvi Béláné és Török Lászlóné kapott. Vietórisz József-díjban részesült Angyal Mária, Benkő Imre, Csáki Bertalan, Császári Jánosné, Filep Vilmosné, Imre Lászlóné, Redeiné Légrádi Erika, Király Erzsébet, Kis Szabolcs, Kulcsár Miklósné, Nagy Imréné, Sivadó Sándorné, Szűcs Csabáné, Takács József, Végh Béláné és Zele Laszlóné.

Felavatták a bashalmi Ifjúsági Házat.

3. Kétszázötven kiállítóval megnyílt a XIV. Kelet-Nyugat Nemzetközi Kiállítás és Vásár.

A nyíregyházi Szakszig Kft. a Nyíregyháza, Pazonyi téren épült társasház belső szakipari munkálataiért negyedszer kapta meg az Építőipari Mester-díjat A Visegrádi Országok nagykövetei Nyíregyházára látogattak.

Nyíregyházán, a Pál Gyula-teremben megnyílt a Visegrádi Négyek Képzőművészeti Kiállítás.

4. Felavatták Nyíregyházán a bujtosi Városligetben felállított szökőkutat.

A Magyar Közigazgatásért-díjat kapott Győri András, Szakoly jegyzője és dr. Éliás Tünde, a megyei Munkaügyi Központ főtanácsosa.

140 Nyíregyházán rendezték meg a Köztisztviselők nemzetközi sporttalálkozóját.

5. Kecskeméten, a II. Országos Gyermek Néptánc Versenyen a fényeslitkei Liget együttes Kiemelt Nívódíj elismeréssel első helyezést ért el.

Népzenei Együttesek és Szólisták megyei fesztiválja Tarpán, több mint félszáz együttessel.

6. Nyíregyházán felavatták a holokauszt emlékművet, Zagyva László szobrászművész alkotását.

10. Az Ügyészség napja alkalmából Kozma Sándor-dijban részesült dr. Szakács Bertalan, nyírbátori városi vezető ügyész.

12. Megnyílt a 28. Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelep zárókiállítása a Városi Galériában.

13. Varnus Xavér orgonaestje a nyíregyházi zsinagógában.

17. Kisvárdán megkezdődött a Határon Túli Magyar Színházak fesztiválja.

A nyírbátori Báthory István Múzeumban megnyílt Gruber Béla festőművész és Kő Pál szobrászművész kiállítása.

18. Nyíregyházán, a Kölyökvárban megkezdődött második alkalommal az Országos Független Helytörténeti Dokumentumfilm Szemle.

19. Új kereskedelmi rádió kezdte meg a sugárzást Szatmár-Bereg térségében. A Ha-Jó Rádió az FM 98,4 Hz-en fogható.

Pegazus csillagkép címmel nyílt meg Mizser Pál festőművész 14 festményből álló vándorkiállítása a Krúdy Vigadóban.

20. Kovács Szilárd orgonaművész mutatta be műsorát a nyíregyházi Kossuth téri római katolikus társszékesegyházban.

Bujon felszentelték a lélekharangot és a község zászlaját.

KRÓNIKA 22. Magyar és romániai művészeti csoportok fogadásáról, kiállítások cseréjéről, a könyvtárak, levéltárak, színházak, múzeumok együttműködéséről, kulturális szakemberek képzéséről írtak alá megállapodást Nyíregyházán.

24. Megkezdődött Nyíregyházán az Erdei Iskolai Egyesület XVI. Országos Találkozójának négynapos szakmai programsorozata.

75. születésnapja alkalmából Pethő Ferenc professzort a megyei közgyűlés ezüst emlékérmével tüntették ki.

26. Tiszacsécsén megkezdődött az a nagyszabású rendezvénysorozat, amellyel Móricz Zsigmondra, megyénk írószülöttére emlékezik az ország. Az ünnepségen felavatták Balogh Géza szobrászművész alkotását, amely azt hirdeti, hogy ebben a templomban keresztelték meg a gyermek Móricz Zsigmondot. Évadzáró hangversenyt rendezett a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában a Cantemus Kórus. Átadták a kisvárdai színházi fesztivál díjait.

A gálán négy és fél millió forint értékben adtak át elismeréseket színészeknek és társulatoknak.

Jüttner Csaba vásárosnaményi polgármester került az európai parlamenti képviselővé megválasztott Szent-Iványi István helyére az Országgyűlésbe.

27. Lettországba utazott a Cantemus Gyermekkórus, a jürmalai zeneiskola kórusának látogatását viszonozták.

28. Érdemeik elismeréseképpen, valamint áldozatos határőrizeti munkáért Gazda László, a megyei közgyűlés elnöke megyezászlót adományozott a Nyírbátori Határőr Igazgatóságnak.

30. Nyíregyháza testvérvárosának fotóművészei alkotásaiból nyílt kiállítás a Pál Gyula teremben. Összeállította: Orosz Szilárd

TARTALOM

évforduló

Kabdebó Lóránt: A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc)....................................... 3 Onder Csaba: Hangérien bjuti (szex, lektűr, irónia, avagy Móricz Zsigmond indulása).............. 20 Beke Judit: Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)................................................ 28 Balogh Béla: A történészkedő Móricz Zsigmond........................................................................ 43 Zsoldos Barnabás: Móricz hangja a Nyíregyházi Rádióban...................................................... 45 Hamar Péter: „… nekünk Csécsén három házunk volt.” Legenda és valóság a Móricz család csécsei házairól................................................................................................................. 47 Kőszeghy Elemér: Móricz Zsigmond és Kárpátalja..................................................................... 64

valóság

Kun István: Elherdált esélyek tárháza........................................................................................... 67

történelem

Kávássy Sándor: A nemesi földtulajdon kialakulása................................................................... 79 Weisz Boglárka: A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II...................................... 92 Böszörményi József–Künstlerné Virág Éva: A két hevesi Bornemissza Benedek és armálisuk 1533-ból.................................................................................................................. 98

irodalom

Babosi László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I.......................... 107 Márkus Béla: Az esdeklő táj embere. Vári Fábián László köszöntése...................................... 124

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................................... 127 Eseménynaptár............................................................................................................................... 136