Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2003/4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXVIII. évfolyam

2003. november

4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Mező András főszerkesztő Futaky László olvasószerkesztő Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet

E SZÁMUNK SZERZŐI: Abonyi Andrea főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Bezeczky Gábor kandidátus, szerkesztő, Budapest Fráter Zoltán irodalomtörténész, író, Budapest Gintli Tibor egyetemi adjunktus, Budapest Hamar Péter középiskolai tanár, Fehérgyarmat Hoffmann István egyetemi docens, Debrecen Ilyés Gábor középiskolai tanár, Nyíregyháza János István főiskolai tanár, Nyíregyháza Jánosi Zoltán főiskolai tanár, Nyíregyháza Karádi Zsolt főiskolai tanár, Nyíregyháza Kelecsényi László író, Budapest

Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

Kelemen Zoltán egyetemi adjunktus, Szeged Kovács József László egyetemi docens, Budapest G. Papp Katalin oktatási igazgató, Nyúl Pethő József főiskolai docens, Nyíregyháza Sturm László irodalomtörténész, Budapest Szakállas Sándor főiskolai docens, Nyíregyháza Szathmári István prof. emeritus, Budapest

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2003/

Krúdy Gyuláról (1878–1933) Krúdyt, a nagy írót középiskolás koromban vagy még késôbb ismertem meg alaposabban, és azóta is kedves íróim közé tartozik. Kedves íróim közé két okból is. Azon a vidéken élek, amelyen ô született és élt, s amelyhez szavai és szíve mindig visszahúztak. A másik ok: Krúdy egyszerûen zseniális író. Nyelvi ínyenc. Ha a szavakkal festeni lehetne, akkor ô lenne a magyar nyelv legnagyobb festôje. Hogy mi táplálja egyáltalán egy író nyelvét, Krúdy írói nyelvét is, pontosan meghatározni nem tudom. Gyanítom csak, hogy a szülôföld iránti szeretet, hûség. Nagy szerencse, de nagy kár is egyben, hogy Krúdy magyarul írt.

Ha netán franciának született volna, azt hiszem, Nobel-díjas író lenne ma.

Gazdag föld ez, amelyen ô élt, amelyen mi élünk. Nagy álmú és nagy szavú embereket adott az országnak: Móriczot, Kaffka Margitot, emlegethetnénk Kölcseyt, Bessenyeit és igen sok nem jegyzett írót is. Olyan beszélô embereket, akik – mert az élet körülöttük nyomorúságos volt – megtanulták a szépséget, hogy szépen is éljenek. A mesemondókra is gondolok, a szabolcsi, szatmári mesemondókra, az énekes emberekre.

Miért szeretem olvasóként? Azért, mert azt a világot, amelyben élnie adatott, nagyon pontosan, nagy szeretettel, nagy igazságérzettel és gyönyörû-szépen – ahogy Csoóri Sándor szokta volt mondani: „a soha nem hallott szép szavak anyanyelvén” – fogalmazta meg magyarul.

(Ratkó József elôadása elhangzott a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában, 1973(?)ban – Babosi László közlése)

372

Jánosi Zoltán

Jánosi Zoltán

Krúdy Gyula tündöklô lázadása Az 1848-as magyar forradalom, majd az azt követô megtorlás nemcsak Európa addigi rendjét rengette meg – még leveretésében is –, hanem erôs penge-, majd bárdvillanásaival szétdarabolta, addig nem sejtett utakra terelte családok tízezreit is. Ki kötélre jutott, avagy golyó elé, ki csak Kufsteinbe, ki pedig számûzöttként török, amerikai, francia földre: a 48-as magyar honvédtisztekbôl a föld számos hadseregébe jutott – áldozatnak, zászlónak, folytatásnak. S jutott belôle Nyíregyházára is. Mert volt, aki elbukott hazája földjén hányódott, amnesztiával ugyan, de kétségbeesve, s Világos gyásza mögé Branyiszkót, Isaszeget rejtve a szívében. S ha karddal a kézben a hazáért meghalni itt már nem lehetett – ha lehetett is értelmetlenül – új család alapításába építette bele a le nem gázolható reményt, föl nem adását eszménynek, Magyarországnak. Miközben a fiatal Ferenc József kézcsókjától illetett Miklós cár fogadásáról elsietô Paskievicsnek még évekig ott lépkedtek a szeme sarkában a serege elôtt a vitézség példáiként elvonultatott diákhonvédek.

Hát így, a történelem ekkora forgószelében vetôdött elôbb Kállóba, majd Nyíregyházára a Felvidékrôl a híres Komáromot Klapka György adjutánsaként, az értelmes harc utolsó pillanatáig védô legidôsebb Krúdy Gyula, akinek édesöccse Krúdy Kálmán, ráadásul a fegyvert se tette le soha. A szabadcsapat vezérét majd jóval Világos után, a vadkerti erdôben árulók lövik agyon. S a Széchenyihez hasonlatossága miatt csak „grófnak” nevezett, s késôbb a 48-as honvédegylet, majd a pesti Honvéd Menház parancsnokává öregedô honvédkapitány, a vármegyei fôügyész még élete párját is 48 harcoló népébôl választja meg. S Radics Máriától, a szabadságharc egykori szolgálóleányától származó, szintén Gyula nevû gyermeke és egy malterhordó leány, Csákányi Julianna jóvoltából nem is olyan sokára már ott rugdalta a kaput, majd próbálgatta – egyelôre huszárok elvett kardja és megszabdalt füle helyett – csupán a nagyatyai ház kertjébe felszerelt tornaszereket a törvénytelen unoka, legifjabb Krúdy Gyula is. A késôbbi író, Szabolcs megye egyik legnagyobbra nôtt szellemi óriása.

S akárhogy tûnjék is az ôszi szelekbe, tavak tükrére, elpörgô falevelekre író emberrôl: az ô legnagyobb öröksége a családnak ez az izomban, csontban, tekintetben megôrzött 48-as hagyománya volt. A fiatal Krúdy ezzel a daccal szegül neki az életbeli idônek és „a magyar Pokolnak” is. Élete csupa lázadás: megszületett nyíregyházinak, dzsentrinek, bohémnak és lett világszínvonalú nagy leleplezô, a szorgalom aszkétája az alakját körbecsillogó legendák alatt. Aki már akkor ezt írja oda jelmondatként és figyelmeztetésül a XX. század falára, amikor kevesen sejtik még,

Krúdy Gyula tündöklô lázadása

373

mik következnek rövidesen Európára: „Minden embernek elölrôl kell kezdenie az életét mezítelenül. Talán azért, hogy ne rettenjen meg azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.” És Szatmár, Nyíregyháza, Podolin, Debrecen, Nagyvárad neveltje, a nyíri csend, az agarászó urak, a ligetek, nádasok jelbeszédének érzékeny megértôje éppen a millennium évében, 1896-ban érkezik Pestre. Abban az „átmeneti korban”, amikor – ahogyan Nagy László írja –, „a nyíri homokból csak a Rákóczi legények haját emeli fel a szél. Mikor a branyiszkói dobok legurultak az orpheumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek”. Utazótáskája helyett a fejében ekkorra már Boccaccio, Dickens, Victor Hugo, Walter Scott, Byron, Thackeray, Puskin, Zola, Maupassant, Turgenyev, Mark Twain, Jack London regényei, s a százazdelô nagy magyarjai: Jókai, Mikszáth, Reviczky, Lovik, Petelei, Thury, Gozsdu hagyatéka és több száz cikk, tárca is, de mindez nem elég. A 48-as örökség konok daca kell, hogy az egész ország fölé diadalmasan, sárkányszerûen növô, s az állam zugaitól, Szabolcstól, Szatmártól fényévekre csillogó világváros el ne nyelje védtelenül ôt is, akár a százezreket.

De Krúdyban az idô emberére akad. Noha lóversenyek, kártyacsaták, párbajok, a Meteor, az Astoria, a Royal tánctermei és táncosnôi forognak körülötte, de novellák s kötetek sokasága is, s rövidesen már ô írja meg a város történetét. S néhány év múlva már a város beszél róla, sôt legendákkal veszi körül. Ezek a legendák a kötekedô, ôt írói rangjában megsértô, összevagdalt huszártisztekrôl, a puszta kézzel megfékezett, a hintó elôtt megvadult lovakról még néhány lépéssel írói rangjának felismerése elôtt járnak, ám már azt fényezik, ékesítik. S a tízes évektôl már a mûvész értékei nônek a párbajozó, a hôsszerelmes Krúdy alakja fölé. Nôhettek is: amit a felszínes világ nem láthatott, 12 órát dolgozott naponta, csak az a titok máig, mikor szakította ki ezt az idôt a lila gyöngybetûknek az ôt körbevirágzó létbôl, hogy hány órává tágította a napot.

A lapok pedig teltek. Jöttek elôször a dzsentrik és a kisasszonyok, s ahogy Krúdy a dzsentrire néz, az groteszkségében is maga a sötét kiábrándulás. „Hát ez volna az a híres magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? – teszi föl magának a kérdést az utoljára a Nyírségbe kanyarodó postakocsin a megszállott Alvinczi Eduárd. – Hol vannak azok a férfiak, akiknek sírkövére majd rá fogják vésni: minden elveszett, csak a becsület maradt meg? – Azok kérem régen Amerikába szöktek – szólt közbe a züllött úriember, aki Alvinczi kifakadásait hallgatta.” Aztán jöttek a mindennapi hôsök, a városok számkivetettjei és kalandorai: a házmesterné, a mosóné, a párbajsegédek, a kasszírnôk, a lókereskedôk, a bérkocsisok, a postások, a tisztiszolgák, a fûzôkészítôk, a kártyavetôk, a hamispénz-váltók, az ördögûzôk és a hullamosók: megannyi szédelgô különc, furcsa, bogaras figura: az egész beteges Magyarország. Jött aztán Rezeda Kázmér és Zathureczky, majd Széplaki Titusz, Palaczky úr, Ligetsarki és Turf Karolin, a virágárus, Pincsi gróf és Toronygombi, Podolini Lajos, Szomjas Guszti, Zérus Aladár, aztán meg Czifra János –, a temetésrendezô. Görbe tükrei ôk úgy az emberi névnek, akár a létnek is. Zömében „megszállott mániákusok, egy hanyatló kor, egy széthulló társadalom végletesen felnagyított karikatúrái”, ahogyan Katona Béla, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb Krúdy-kutatója megállapította róluk. S nemcsak a dzsentrirôl lehangoló a kép, de a polgárról és a kisemberrôl is: a kor mûvészet iránti érzékenysége az ô köreikben sem marad alább a többi figura profiljától: „A hentesné verseskönyvet vett elô, amelybôl

374

Jánosi Zoltán

kiszakított néhány lapot, hogy staniclit csináljon belôle – a tepertônek.”

De ezek az eleven emberi sorsokat hordozó különleges nevek: arcok és szemek is. Sôt ruházatok, viseletek, suhogó szoknyák, kalapok, sálak. S a nevek költészetének törvényei szerint: még zeneszerszámok is. Nagybôgôk, hegedûk, templomi orgonák vagy nyikorgó tangóharmonikák az utcasarkon. Ezek a nevek tájak is. Napsütésben szikrázó téli hegyoldalak, a Kárpátokból kanyargó folyók, szôlôfürtös domboldalak, homokba futó utak. Ezek a nevek: Magyarország. Nemcsak a beteges, a korhadt, hanem ami e szerencsétlenek vágyaiban megjelent, ami a történelemben lehetett volna. Az az arc, amit csak boldog országok viselnek, s ami talán a miénk is, ha – mint Örkény István mondta – „Világosnál mi gyôztünk volna, s Paskievics menekült volna véres fejjel.” Ám a keserû Krúdy túl mélyre lát. Ô már akkor az ország agóniájára fülel, amikor a dzsentri, a mágnás és a kispolgár együtt húzatja Bécsben a valcert, s együtt vonítják a Burg elôtti éjben a Ferenc József Aradtól nyugtalan álmától izzó császári palota felé, hogy „szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország!” S a kisgyermek Illyés a csontjaiban éli még a Puszták népét, a legsötétebb belsô gyarmatosítás dokumentumát. „Láttunk mi már elég komédiát az életben, Majmunka” – súgja oda Szindbád kicsit korosodó szerelmének, és ezen túl még inkább a kisvárosok sikátoraiban, a havas erdôkben keresi az ember álmát, a magyarságét is. Akit nem gyötörnek többé belsô megfeszülések s a külsô háborúk éles és gyors kései, a nagyhatalmak kegyetlen akarata.

A hôseibe átmentett ember a szomorú erdôk hajnali párájaként támad föl belôle, Ady: Mag hó alatt címû költeménye vershôsének ikertestvéreként: Gyötrött és tépett magamat régi hiteiben fürösztve vérbôl, jajból és lángból szedegetem össze s elteszem, mint életes holtat igazimnak sarjadásáig „Igazimnak sarjadásáig.” Ez Krúdy poétikájának igazi arca, mert már a tízes évektôl megsejti, és Trianon után bizonyossággá növeli magában a magyarság várható perspektíváit az érdekzónákra szabdalt európai létben. S ha a Monarchiától a gyomra kavargott, az édes züllés helyén most csak a szikár jövôtlenséget, a jövô barbár ígéreteit látja. S ô nem birkózik, mint Móricz vagy Ady. Németh László „szorongó tájékozatlansága” neki „iszonyú kiúttalanság”, ahol csak fölfelé, az ég, a felsô terek irányába nyitott még a történelem. „Nem szeretem ezt a mai világot – írja -. Azt mondják, átmeneti idôk. Csakhogy én nem kívántam átmeneti idôben élni. Arra sem emlékszem, hogy ezt az életet valaha kiköveteltem volna. Már arra se vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar.” Így hát nem is a történelem nagy kérdései vonzzák, hanem az olyan problémák például, hogy „Vajon isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?” Az ízekkel, szárnyakkal, szagokkal, a nôkkel önmagát takarja el, azt a férfit, akit Ady így jellemzett a neki ajánlott. A menekülô lovas címû versben: Sóbálványa lettem Hazám dúlásának

Krúdy Gyula tündöklô lázadása

375

Szeretett jószágim, Csûreim, táraim Bús pusztulásának.

——————————— Add, óh Uramisten, Hogy némán bolyongjak, Ajkamat szorító Dühvel, háborúsan Átkokat ne mondjak A nagy centrumok, az erôs várak, a kürtök, az ígéretek, az igéket harsogó torkok helyett Krúdy az addig néma világot zengeti fel. A részletekét, a peremekét, az apró tökéletességek, hangulatok, fények sokszínû tündöklését. S ennek – a stílusát, kompozícióit alapjaiban megszabó erônek az áramán – behajózik a világirodalomba. Ô nem erôltet az ember nyakába eszméket, küldetést, de folytonos gondolkodásra, eszmélkedésre bíztat, s folyamatosan az élet apró értékeit emeli fel. Hol egy szivarvégben fénylik fel az idô, bevilágítva a mindenség komor zugait, hol egy asszony selyemharisnyájáról csillan a kozmoszba a lélek, hol zizzenô falevél hangján karcol jelet az idôtlen szelekbe, hol galambok havas szárnytollával vagy egy régi orgonaillat emlékével üzen, s girbegurba utcák zegzugaiból énekli elô a történelem darálóiból kimenekített embert.

Krúdy: zseni. A ma agyonidézett nyugati filozófusok elôtt jó ötven évvel fedezi fel, hogy ennek a létnek nincsen centruma. Vagy ha van is ilyen „középpont”, akkor több is létezik egyszerre, egyenrangúan, egyidejûen s változó erôvel és szerepkörökben. S ezt fölfedezve a magyar, sôt a világkultúrában is – a századelôn szinte egyedülállóan – eltolja a próza centrumát a nemesi kúriákból, a polgári otthonokból, a hivatalokból, a kaszinókból a nôi vállkendôk és szoknyák alá, az óbudai kiskocsmákba, a pohárban ragyogó borokba, avagy vándorló fókuszként – egyetlen postakocsi belsejébe. Miért is ne, hiszen sehol nincs egyetlen biztos pont sem a világban, már talán csak maga a személyiség. „Mintha önmagamat követném a leereszkedô estében.”- írja – „Az idô összezavarodik, mint a homok.”

S Budapest mellett Podolin, Bécs mellett a Nyírség, a legutolsó felvidéki plébániatemplom leghátsó padja ezért lesz egyaránt hôsei otthonává, egyenrangú a nagyváros sugárútjaival. Móricz és Szabó Pál a parasztportákra, Tersánszky a viskókba, Németh László a polgári minôségeszménybe, Nagy Lajos, József Attila a külvárosba, Babitsék a nyugati ideálokba helyezik ezt a fókuszt. Krúdy pedig, mintha elôre látná az európai történelem hosszúra nyúló árnyékait, a csatamezôrôl a középpontot a „jó fogadókba”, a kiskocsmákba dobja, és természetesen a szebbik nem közé, így hát a nyilvánosházba is. Ahol maradt még az örömnek valami morzsaléka és egyébként is, a kisasszonyok ott Puskin-idézetet hordanak a harisnyakötôjükön. „Mert korunkban – mondja egyik ravaszdi hôse – amikor a nemes érzések: a vallásosság, a hûség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letûnt idôk illúzióját. Csak a nôk javíthatják meg az állati sorsba jutott férfiakat. És minden alkalmat meg kell adni a nôknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.” „Van néha olyan pillanat, amelyik kilóg az idôbôl” – írta egyik versében Weöres Sándor. Krúdy mintha csupa ilyen pillanatot ragadott volna meg. Nyelvi újításait is a

376

Jánosi Zoltán

létezés perifériáinak gazdag megszólítása mozgatja. Életmûve hatalmas kitágítása ezért a magyar nyelv érzékenységének, bátorságának is, felfokozója a nyelv felfogó- és kifejezôképességének. Ô nem új szavakat alkot, hanem a világ apró rezdüléseit és tágas látóhatárát is hûen kifejezni képes viszonyokba helyezi ôket. Szóképeinek belsô törvényeit alapvetôen ez a vágy mozgatja. És ahogy belemered a pesti éjszakába, és azon túl a podolini emlékekbe, és azon is túl az agárszuszogású nyíri csöndbe, az Ezeregyéjszaka meséibôl egyszerre elôlép Szindbád, a hajós, hiszen ahol már nem lehet a legtisztább eszméknek még árnyékává sem lenni, mert a beszakadt jövôjû ország recseg-ropog csak a sötétben, mint egy kiürült fedélzet, ott csak a hazátlanság teremtheti meg a hôsét. Ott csak az otthontalanságot lehet létélménnyé avatni, s benne esetleg az egykor volt és a valaha még lehetséges haza nosztalgiáját.

S miközben a szecesszió, a posztromantika, az impresszionizmus, a szürrealizmus s a groteszk fényeit játszatja egybe hôsének alakjában, a megfoghatatlan, de e teremben is jelenlevô Szindbád kikorcsolyázik sötét felöltôjében a térbe, a történelem embert gyötrô ítélôszékei elôl. Lábában az otthon ígérete csupán, mert az otthon a vándorlásban van. Szindbád az emberbe átmentett életöröm, a vad történelembôl, az idôbôl kiemelt remény egy botladozó, keserû korban. Az emberben repülô eleven madár szemben önmaga félelmeivel, szorongásaival. A szülôföld hûsége és maradványa.

Szindbád egyetlen részvét az ember iránt, a virágok íze, a szavak fénye.

Szindbád a szökevény emberiség, aki rákiált a történelemre, hogy az emberbôl kifelé megy az ember. Szindbád a dolgok elveszített távlatát mutatja meg. Újra felismerteti a szavak zenéjét, az asszonyi mozdulatban a varázslatot. Az embert így vagy úgy, de végül porrá ôrlô idôkben mindazt, amiért még érdemes élni. Szindbád a menekülô emberiség. A XX. század nagy emberi alaphelyzetét testesíti meg: az üldözött, a szökevény, az útra kelni kényszerült ember állapotát. Szindbád az elsô emigráns, akit százezrek követnek majd, ûzetve, lökve, taszíttatva kifelé az otthonukból és a létükbôl az európai és a magyar történelemben. Akinek óceán-, só- és szabadságszaga van, s úgy jár imbolyogva, álomtól, vinkótól, nôk miatti fáradtságtól, mintha örökké a bizonytalan, közép-európai csönd fedélzetén járna. Hisz innen emelkedett föl. Ô tehát: a hazátlanság a magasban. De szuverén birodalom mégis, mert szabad maradt, szabad a szeme csillogásával, a színek barbár erejével, a szoknya fényeivel, a marhapörkölt és az újhagyma ízeivel.

Mert Szindbádot nem lehetett deportálni. Munkaszolgálatra hajtani, mint Radnótit, Szerb Antalt, Gellérit. Szindbádot nem lehetett a Dunába lôni. „Málenkij robot”ra se lehetett hurcolni. Internálni sem lehetett. Nem lehetett áttelepíteni a Maroson, a Latorcán, a Dunán. Nem lehetett letépni a körmeit. El nem követett tetteket nem lehetett aláíratni vele. Nem lehetett sortüzet nyitni a tömegben álló, a zsarnokság ellen tüntetô alakjára. Az állatkerti tetemek közé sem lehetett elásni összedrótozott testét. Szindbád – megszökött.

Alf laila wa-laila: az Ezeregyéjszaka küldte, de ez az indiai származású arab vagy perzsa nevû hôs talán a legkiábrándultabb európai, s talán a legszomorúbb magyar.

Egy nagy költôi életmûvé nôtt általa is ez a próza, benne a magyar lét hatalmas drámájával. „Multikulturalitás”, „intertextualitás”, mormolhatnánk a posztmodern leckét – , de hát mennyire kevés ez Krúdyhoz! Szindbád a Nagy Fény –, aki folytatódik Máraiban, Huszárik Zoltánban, Latinovits Zoltánban is. Ó, Szindbád, te szegény, te

Krúdy Gyula tündöklô lázadása

377

gödörbôl kiröppenô emberiség! Keserves közép-európai tapasztalat! Hajszáladon az ember reménye, poharadban a jövô szikrázó bora, talpad alatt föld helyett csak idô, szemeidben a sorsának hátra arccal sorakozó emberiség.

A szülôhelyére egyre gyakrabban hazalátogató író még kétszer tér vissza élete végén szülôvárosába, s mindkettôször az égben. Elôször egy valóságos úton, a Budapest és Nyíregyháza között 1931-ben indult elsô repülôjáraton. Két évvel halála elôtt még beszámolót is készít a magasból, a felhôk közül pillantva alá szülôföldjére. „Kétkerekû talyigán, szilaj hámos lóval, a ló farkán ülô kocsislegénnyel mentem el egykor Nyíregyházáról. ... Most az elsô repülôgéppel térek vissza a Nyírségbe.” „Robinsoni táj jön most egyszerre órányi távolságra a fôvároshoz. A második, a tovább tartó égi hazatérés már az író halála után a szellem régióiban történik, és több évtizeden át folyik. S különösen a hatvanas évektôl, egyre szaporodó emlékjelekben, emléktáblákban, szobrokban, színpad-, utca-, gimnázium-, filmszínház-, szálloda-, vigadóelnevezésekben, állandó múzeumi kiállításban s konferenciák, könyvek sorában nyilatkozik meg. A halott Krúdy e második égi útja során igazi, új csodatevôként mind inkább belakja szülôvárosát, mind mélyebben rajzolja rá a maga vonásait a város térképére. A mai Nyíregyházára látogatót már az emlékjelek révén közvetlenül és sokfelôl szólítja meg a mûvekbôl ismert gordonkahang.

Ahogyan Szindbád és a többi Krúdy-hôs mind maradandóbb értékkel nôttek bele a világirodalom felejthetetlen alakjainak sorába, s lett mind bizonyosabb, hogy a szerzô egyetemes színvonalú könyveket hozott létre, magát az eleven, öregedô írót mind nagyobb lökésekkel taszítja kifelé a létezésbôl a múló idô és a történelmi kor. Tüdeje, szíve, gyomra, lába rendetlenkedik, féloldali agyvérzés éri, lakását is felmondják.

Van olyan lexikon, amely már 1931-ben néhainak minôsíti. 1932-ben ennek e balzaci monumentalitású életmû írója vagyontalansági eskü letételére kényszerül.

Amikor halála után a hivatal emberei számba vették hagyatékát, az alábbi javakat írták össze a százharminc kötetet alkotott magyar író minden földi tulajdonaként: két csíkos nadrág, egy fekete zakó, egy barna szvetter, nyolc ing, egy szürke felöltô, két nadrágtartó, egy zöld és egy szürke kalap.

De vajon mit álmodott utoljára Krúdy Gyula, mielôtt végleg magára hagyta, szindbádtalan didergésében a világot? A sóstó fáit-e, a bujtosi nádast, a színes nyíri csendet? A nagyapát a híres Komáromból, hogy íme, én is lettem talán hasonló vitéz?

Aligha ôket látta újra azon az éjszakán. Ismerve ôt, bizonyosan asszonnyal álmodott.

Hiszen ô vetette papírra valamikor: „A csalódott férfiakat éppen nôi alakban szokta felkeresni a halál.”

De az az asszony bizonnyal a szabadság angyala volt: a kis virágáruslány képében, de most nem zuhant alá a magasból, csak teleszórta virágaival a földet.

Nyíregyháza és a megye az utóbbi évtizedekben az emlékjelek állítása mellett könyvekkel s tanulmányok tucatjaival járult hozzá, hogy Krúdy-értékelésünk a mai szintjére érkezhetett. Hogy egyre tudatosabbá teheti az életmû világirodalmi rangját. Ami – többek között – 1931-ben, az e teremben (1883-ban) lefolytatott tiszaeszlári vérvádperrôl írt regényével, Hitler hatalomra jutása elôtt két évvel üzente egyik utolsó, nagy figyelmeztetését az emberiségnek. Egyszerre emelve fel szavát az elôítéletek, a zavaros szándékok, a történelmi vakság és a tömegeket butító hisztéria ellen. Már két évvel azelôtt, hogy Thomas Mann nyomdába adta a náci elvekkel szembefordított, tudatosan a zsidó mítoszon fogant regényét, a József és testvéreit, már akkor, amikor

378

Jánosi Zoltán

a történelem zugaiban gyülekezô ordas eszmék iszonyú veszélyeit még kevesen érzékelték a maguk valóságában a korban. E teremben tehát ma, itt Alvinczy Eduárd, Rezeda Kázmér, Szindbád és a feledhetetlen nôalakok mellett ez a Krúdy Gyula is itt van velünk. A humánumot a maga áttört fényû mondatain át is végsôkig védelmezô, a messzire látó, bátor ember. A megzavarodó Európa fölötti józan lélek. Ebben a teremben ma Krúdynak ez az arca is világít.

Pedig amikor az író meghalt, már csak a könyveiben lebegô szelleme világított.

Gyertyánál írt, mert a villanyát kikapcsolták, hisz már azt se tudta fizetni, és holttestét is gyertyák lobogták körbe.

Ez a gyertya ma itt gyullad meg újra. Szülôvárosában, néhány utcányira szülôházától, egykori szülôágya közelében. S ennek a bölcsô melletti kicsi gyertyának ma hatalmas holdudvara van. Az egész országra csillogja rá az író emlékezetét.

Tisztelt Krúdy Gyula! Az Önrôl elnevezett teremben, mint a város szívében állva jelentem Önnek, szindbádi útjain, „az ember szépbe szôtt hitével” ma végleg hazaért.

(A szöveg rövidített változata elhangzott 2003. október 21-én Nyíregyháza Megyei Jogú Város képviselô-testületének ünnepi közgyûlésén, amikor Krúdy Gyula születésének 125. évfordulóján a Városháza díszterme tisztelgô emlékezetül az író nevét vette föl.)

Források: 1. Czine Mihály: Krúdy Gyula. In: A magyar irodalom története 1905-tôl 1919-ig. Szerkesztette Szabolcsi Miklós.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 370–389.

2. Katona Béla: Az élô Krúdy. Cikkek és tanulmányok Krúdy Gyula életmûvérôl. Válogatta és szerkesztette Jánosi Zoltán. Kiadja a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága. Nyíregyháza, 2003. 209 p.

3. Krúdy Gyula regényei és novellái 4. Huszárik Zoltán és Sára Sándor Szindbád címû filmjének szövege

Krúdy Gyula szülôháza és emléktáblája (1963-ból)

Szathmári István

Krúdyról – Márai szemével 1. Be kell vallanom, hogy bár Krúdyra emlékezünk, engem Márai vitt Krúdy felé.

Amint az elmúlt években és ezen a nyáron módomban volt Márai mûveit olvasni és a szakirodalommal együtt tanulmányozni, egyre jobban bebizonyosodott számomra, hogy nála mûveltebb, sokoldalúbb és rokonszenvesebb íróval – e szavak legteljesebb és legtisztább értelmében – nem találkoztam. Bámulatos, hogy Márai szinte élete utolsó percéig rendszeresen olvasott: magyar és külföldi szépirodalmat, filozófiát és mindent, amit fontosnak tartott, továbbá mindig hozzátette átgondolt, megalapozott, valamint tanulságos véleményét. És miért rokonszenves számomra Márai? Röviden azért, mert az élet nagy kérdéseiben (Isten, nemzet, haza, hagyomány, élet és halál és így tovább), valamint az örök értékeket illetôen (mûveltség, szépség, erkölcs, mások megbecsülése, munkaszeretet stb.) – igaz ember módjára – mindig a jó oldalon állt.

Krúdy korábban nem tartozott a legkedveltebb íróim közé. Valahogy zavart a sejtelmessége, titokzatossága, még a szecesszió felé mutató sajátos szó- és kifejezéskészlete, stílusa is. Ezúttal tehát arra voltam kíváncsi, hogy Márai hogyan látta, hogyan értékelte Krúdyt. Egyébként már a Halotti beszéd és a Naplók tanulmányozása során láttam, hogy Arany, Kosztolányi, Babits és mások társaságában Krúdy mindig ott szerepel Márai legnagyobbnak tartott és általa legolvasottabb írói, költôi között.

Természetesen ilyen esetben azzal számolni kell, hogy egy-egy szépíró elfogult lehet író- és költôtársa mûvészetének megítélésében. Ugyanakkor azonban – különösen olyan páratlan mûveltségû és rendkívül lelkiismeretes író, mint Márai – minden bizonnyal nagyobb távlatokban és mélyebben, lényeglátóbban tudja szemlélni az általa – mondhatnánk – tudományosan vizsgált írótárs mûvészetének értékét, mint adott esetben akár egy-egy felkészült irodalomtörténész.

Hogyan jártam el vizsgálatomban? Elôször is – nem kis utánajárással – összegyûjtöttem Márainak a Krúdy életmûvével, egyes mûveivel foglalkozó írásait, valamennyi megállapítását egészen az apró utalásokig. Áttanulmányoztam ilyenformán az öt naplót, az Ami a naplóból kimaradt címû írásokat, az 1938-as A négy évszak, az 1943-as Füves könyv, az 1946-os Föld! Föld!..., továbbá a 2002-ben kiadott Írók, költôk, irodalom címû kötetet, valamint a gyôri Mûhely 2000. évi 2–3. Márai-számát, amely Márai emigráns lapokbeli cikkeit, a Szabad Európa rádióban elmondott írásait és egyes leveleit tartalmazza. Átnéztem aztán a Simányi Tiborral folytatott levelezésébôl összeállt gyûjteményt (Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése. 1969–1989.

Helikon K., 2003.), és természetesen az elsôk között használtam fel Márainak A

380

Szathmári István

százéves Krúdy címû, összefoglaló jellegû tanulmányát, amely Krúdynak az Ál-Petôfi címû regényéhez mintegy bevezetésként hozzáfûzve jelent meg Münchenben 1978-ban.

Külön figyelemmel kísértem Márainak Szindbád hazamegy címû regényével kapcsolatos megjegyzéseit, minthogy ez a regény közvetlenül a Krúdy hatására, az ô ihletésének eredményeképpen íródott.

Az így tapasztaltakból igyekeztem aztán leszûrni – természetesen kitekintve az egyre bôvülô Márai- és Krúdy-szakirodalomra –, hogy miben áll Márai és Krúdy ismeretsége; hogy hogyan látta Márai Krúdyt, az embert; és hogy hogyan értékelte Krúdy mûvészetét.

2. Márai, ha talán nem is sokszor, találkozott Krúdyval. A következôt írja ugyanis az 1933. május 13-i újságcikkében, amellyel búcsúzott az akkor elhunyt írótárstól: „Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem.” (Írók, költôk, irodalom. Helikon K., 2002. 38.) Ennél is lényegesebb azonban, hogy búcsúbeszéde szinte kiérlelt tanulmány Krúdy életmûvérôl (i. h. 34–38), és hogy – mint jelzi is – elhunyt társának minden betûjét ismeri, és tisztában van életvitelének minden mozzanatával (35, 38). Úgy látszik, Márai még Krúdy fiával is kapcsolatot tartott, mert már az 1941. karácsonyán a Délmagyarországban megjelent Utóhang, Krúdyról címû cikkében (i. h. 38–43) utal arra, hogy a Krúdy fia egyszer ezt mondta apja egyedüllétérôl: „A papa olyan magányos volt a végén, mint Beethoven” (i. h. 39–40.). Ezenkívül olyan részletes leírást ad a Templom utcai kis házról, Krúdy utolsó lakhelyérôl és a szemben lévô éjszakai kávéházról, Óbudáról, egyáltalán arról a világról, ahol Krúdy nap mint nap megfordult, hogy szó szerint kell vennünk, amit bevall búcsúbeszédében: „Krúdyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felôle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felôle, kritikusokat, nôket, a lump pajtásokat” (i. h. 38.). „Mikor regényt írtam a varázskörrôl (értsd: a Szindbád hazamegy címû regényrôl) – jegyzi meg továbbá 1946-os Krúdy-esszéjében – , mely személye és mûve titkát magába zárja, sûrûn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek színhelyét.” (Ihlet és nemzedék. Akadémiai és Helikon K., 1992. 77.)

Márainak a Krúdyval, illetve a Krúdy családjával való kapcsolatáról tanúskodik az is, hogy 1974-ben a Simányi Tibornak szóló levelében ezt jegyzi meg: „Krúdy legkisebb leánya jó régen, még New Yorkban, írt egyszer-kétszer, tanácsot kért, hogyan lehetne Krúdy írásait külföldön elhelyezni. Ajánlottam, hogy a német mellett kísérletezzen a spanyol elhelyezéssel – a spanyol titokzatos módon, valahogy „hallja” a magyart.

Nem tudom, volt-e ilyen kísérlet. A német, sajnos nem sikerült.” (Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése. 1969–1989. Helikon K., 2003. 73.)

Hogy Márai igen jól ismerte Krúdy életét, életmûvét, hogy vonzódott ez utóbbihoz, a továbbiakban részletezés nélkül négy tényezô köré csoportosítva összefoglalásszerûen igyekszem bemutatni. a) Márai végig figyelemmel kíséri egy-egy Krúdy-mû megjelenését vagy újra kiadását, és mindig megteszi velük kapcsolatban a maga megjegyzéseit. Effélével 1943-tól 1986 decemberéig hat esetben találkoztam. Ezekbôl csupán kettôre hivatkozom. 1946ban ezt írja Márai: „Krúdy posztumusz, újonnan kiadott könyvét olvasom, a Szindbád megtérését. Hasalva olvasom, csillogó szemmel, mint kamasz koromban Jókait.” (Ihlet és nemzedék 80.) Felfigyelt aztán a „Krúdy-élesztés”-nek, azaz a Krúdy-életmû iránti érdeklôdés feltámadásának a magyarországi eseményeire is. Sziklai Andornak 1986.

Krúdyról – Márai szemével

381

december 6-án írt levelében megköszöni Lukács János professzor Krúdyról szóló cikkének a kéziratban való megküldését. (L. még: Napló 1943–1944. Akadémiai és Helikon K. é. n. 110; Föld! Föld!... Emlékezések. Helikon K., Elsô kiadás, 1972.

285; Napló, 1984–1989. Helikon K., é. n. 39 és 60.) b) Márainak Arany János mellett a leggyakoribb olvasmánya Krúdy, szinte halála pillanatáig. Erre tíz esetben találtam utalást. Ezek közül is kettôre utalok ízelítésképpen. Ezt írja az Ami a Naplóból is kimaradt 1950-es, 1951-es és 1952-es kötetében (183): „Éjjel Krúdy, a Vörös postakocsi... nincs tökéletesebb, mint ez a könyv.” Aztán idézek az utolsó bejegyzésbôl, 1988. augusztus 27.: „... Teljesen egyedül maradtam, 89. évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok... Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy.” (Napló, 1984–1989. 179.) (L. még: Napló 1976–1983. Helikon K., é. n. 98; Napló, 1984–1989. 113., 144., 145., 156., 159., 166. és 178.) c) Ha a magyar és a világirodalom nagyjairól esik szó, sohasem felejti el odasorolni Krúdyt is. Ilyen megjegyzéssel hat esetben találkoztam. 1949-ben írja: „Egyedül kell maradni, egyedül a magyar nyelvvel, Károlival, Pázmánnyal, Vörösmartyval, Arannyal, Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval... Egyedül, halálig.” (Ami a Naplóból kimaradt, 1949. 269.) (L. még: Napló, 1943–1944. 110.; Ami a Naplóból kimaradt, 1948. 171; Napló, 1976–1983. 170.; Napló, 1984–1989. 129. és 137.) d) Végül megemlítem, hogy Márainak a Krúdyhoz való vonzódását talán a legpregnánsabban az igazolja, hogy apró, lényegtelennek látszó dolgokat is tudott Krúdyról, és ezeket is gyakran lejegyezte. Például azt, hogy „Lila tintával írt, sûrûn rótt, apró betûkkel. Kézírása szabályos volt, semmi nem árulta el a külzeten a mûgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek.” (Írók, költôk, irodalom, Helikon K., 2002.

40.)

3. Márai milyennek mutatja be Krúdyt, az embert? Az írót és az embert azonban nyilván nem lehet szétválasztani. Márai is ezt mondja búcsúbeszédében, Krúdy ravatalánál: „Élete éppen úgy érdekel, izgat, mint mûvészete... Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felôle. Ezt meg is ígértem neki, s ô szavamat vette...” (Írók, költôk, irodalom, 38.). Magam a búcsúbeszéden kívül négy olyan írást találtam, amelyben Márai az ígéretét valóra váltotta. Ezek a következôk: 1941-ben a már említett Utóhang, Krúdyról címû Délmagyarország-beli tárca; az 1946-os Krúdy címû esszé (Ihlet és nemzedék, 77-82.); a krúdyzmusról szóló tanulmány, valószínûleg a hetvenes évek elejérôl (Föld! Föld!... 285–293.) és A százéves Krúdy címû összefoglaló értékelés, amely – mint már jeleztem – 1978-ban Krúdy Ál-Petôfi címû írásához csatoltan jelent meg Münchenben.

Márai rendkívüli, szinte eszményi emberként – és íróként – jellemzi Krúdyt. „Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet – mondja búcsúbeszédében –, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt, ahogyan az volt szellemnek, ôslény, egyszeri, nem másolható, soha meg nem ismétlôdô...” Majd ezt jegyzi meg: „... oly tisztán élt és tisztán halt meg, mint egy szerzetes” (Írók, költôk, irodalom, 36., 37.).

Mindenekelôtt Krúdy valóságábrázolását és ugyanakkor a mitikushoz való közelítését emeli ki. „... az embert kíméletlen valóságában ábrázolta – írja A százéves Krúdy címû tanulmányban (11) –, de ugyanakkor – folytatja – a legsilányabb, legszimplább emberi jelenséget is mitikus fénnyel vette körül, aurával...”. És egy másik helyen: „...

382

Szathmári István

olyan közel ment a valósághoz, mint Flaubert, Maupassant és a nagy francia realisták.

Látomásai titokzatosan gazdagok, mint Proust emlékezései az idô mélyvizérôl.” (Föld!

Föld!... 290.) Krúdy legnagyobb bátorságának azt tartotta, hogy független író tudott maradni. Érthetô, hogy egész életében – ahogy Márai jelzi – ordas szegénység vette körül.

Erre így mutat rá Márai: „Mikor meghalt (ti. Krúdy), a Templom utcai földszintes házban már nem égett a villany, mert nem tudta kifizetni a számlát. Szekrényében egy viseltes frakkot találtak, ingeket, melyek kézelôje rojtos volt és néhány tucat Jókait. Egyebe már nem volt. Az utolsó években ordas szegénységben élt, súlyos betegen, az alkoholizmus utolsó menetében... A pénzzel nem tudott „bánni”, konflisra, kocsmára elköltötte azt a keveset, amit így szerzett... és senki nem akart tudni róla, hogy a rozoga óbudai viskóban a század egyik legnagyobb magyar írója él.” (Föld! Föld!... 287.) A függetlenség biztosításához az is hozzájárult, hogy kedvelte a magányt. Ezt akkor is megtalálta, ha valaki volt körülötte. Márai így idézi vissza egy találkozásukat: „Emlékszem egy délutánra, mikor órákon át szótlanul ültünk a „London”-szálloda kávéházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klozettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette halványkrém színûre mosott selyeminge kézelôjének feslett rojtjait.” (A négy évszak, 123.) „Ebben a magányban – írja másutt Márai –, mely sûrû volt és szenvedély, vágy nem tudta már megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban.” (Írók, költôk, irodalom, 40.) Márai kiemeli azt is, hogy Krúdy író, igazi író, öntudatos író volt. „Író volt – jegyzi meg –, akinek minden cselekedete, étrendje, minden mozdulata, hibája, szándéka a betût szolgálta... A munka óráiban rend volt nála, fegyelem, tisztaság, öntudat uralkodott ebben a mûhelyben” (Írók, költôk, irodalom, 36.).

Ez utóbbi megállapítások már átvezetnek annak a bemutatásához, hogy hogyan látta Márai Krúdyt, az írót és az író alkotásmódját, stílusát.

4. Mielôtt e kérdésekre felelnénk, rá kell mutatnom arra, hogyan értelmezte Márai az irodalmat, illetve arra, hogy jelen vizsgálódásunkban a stílust szélesebb jelentésében szemléljük. Márai szerint „Az irodalom – szinte Krúdyhoz szabottan – lehetôség, megmutatni az embert mint valóságot. Aztán van többlet: amikor az irodalom megmutatja az embert mint látomást. Az író – folytatja –, aki átlép mondanivalójával ebbe a térfogatba, értelmen túli energiát ad az irodalomnak.” (Napló, 1976–1983. 98.) A stílus pedig – éppen Máraira gondolva – követendô értelmezésünkben világkép is: az írónak, a költônek a stílusában tükrözôdik ugyanis a külsô és belsô világ teljességérôl, benne a nyelvrôl, a gondolkodásról és a kettô viszonyáról alkotott felfogása.

Tehát valóság–látomás–értelmen túli energia: Márai ennek az irodalomértelmezésnek – mint Rónay László megfogalmazza (Márai Sándor. Korona K., 1998. 123.) – a legnagyobb, világirodalmi példaképét látta Krúdyban. Krúdy eljárását Márai el is nevezte krúdyzmusnak. Hogy mi volt ennek a lényege, két helyen fejtette ki részletesebben: a Föld! Föld!.. emlékezéskötet 285–293. lapjain és A százéves Krúdy címû, többször említett esszéjében.

Mi a krúdyzmus? Valójában Krúdynak a legszélesebb értelemben vett ábrázolásmódját jelenti. Közelebbrôl ezt írja róla Márai: „(Krúdy) Egyszerre tudott beszélni a mitikusról, a „szürrealizmusról”, ami a valóságot, a reálisat körülveszi, mint a bolygókat az interstelláris, kozmikus por...” (Föld! Föld!... 289.) Aztán joggal emeli ki, hogy „Krúdy mûfajt teremtett, amely egyedülálló volt, csak az övé: az élet álomszerû

Krúdyról – Márai szemével

383

cselekményébôl párolta le a hús-vér valóságot. Könyvei nem „regények”... nem is „belsô monológok”..., s leginkább és feltûnôen nem „olvasmányos” mûvek... Krúdy egyedül volt azzal, amit mondott és azzal is, ahogy mondta...” (A százéves Krúdy, 8–9.) Az 1946-os Krúdy címû esszében pedig ezt olvashatjuk: „Krúdy minden regényhôse titkot ôriz szívében. Nem ismerek írót – folytatja Márai –, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ô, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hôsei állandóan úton vannak... Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog vagy az álmok ködfogatján...” (Ihlet és nemzedék, 80.). Azt is megállapítja Márai Krúdy hôseirôl, hogy többdimenziósak: „ Krúdy volt az a magyar prózaíró, aki az embert kíméletlen valóságában ábrázolta, ugyanakkor a legsilányabb, legszimplább emberi jelenséget is mitikus fénnyel vette körül... Krúdy hôsei egyidejûleg többdimenziósak.” (A százéves Krúdy, 11.).

Azt hiszem, minden olyan lényeges fogalmat felsorakoztattam, amellyel Márai Krúdy ábrázolásmódját jellemezte. A továbbiakban arra mutatok rá, hogy Márai hogyan látta Krúdy közvetlen stílusát. Két fô vonását emelte ki: a sajátos atmoszférateremtést és a még sajátosabb Krúdy-zenét. A következôt írja a Föld! Föld!...Krúdy-jellemzésében: „... ezekben az írásokban (ti. Krúdy írásaiban) mindent besugároz stílusának fénytörése, az a gyöngyházszínû finom köd, ami Turner képein vagy Monet vízililiomos festményein lepi be a vásznat” (289–290.). Krúdy szavairól pedig megállapítja, hogy – szinte a funkcionális stilisztika követelményének megfelelôen – „olyan varázslatosak, pontosak, ahogy csak az egészen nagy versekben fejezik ki a szavak a valóságon túli értelmet” (Uo., 290.). A többi stíluseszközre vonatkozólag meg ezt írja: „Úgy szórta szellemének értékeit, az alakok, hasonlatok, stílusszépségek, mélyhegedûhangok teljességét, mint a kártyás, akinek szenvedélye a játék, amelyet akkor se hagy föl, ha tudja, hogy biztosan veszít” (A százéves Krúdy, 12.). És ezzel már átléptünk a másik fô vonás: a Krúdy-zene területére. Márai Krúdy címû esszéjében így szól errôl: „A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ô (ti. Krúdy), de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költô, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták be” (Ihlet és nemzedék, 80.). Közelebbrôl így világítja meg, mirôl is van szó: „...ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefûzött történeteken... ez az író tudta, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világûrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ôsz esôzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat” (Uo. 79.). Vagyis ennek a zenének van tartalmi oldala, benne van a szövegritmus és a prózaritmus számos eleme. Ahogy Fried István utal rá: „Krúdy olyan kép- és gondolatasszociációkra szoktatja olvasóját, amelyek zenei sarjadással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat” (Márai Sándor Krúdy-naplója. Forrás, 2002/4. sz.

76.). Egyébként Márai a Krúdy-zenét hol „hárfahang”-nak (Föld! Föld!... 288.), hol „gordonkabrummogás”-nak (uo., 291.), hol meg „Krúdy mélyhegedûszava”-ként (Ami a Naplóból kimaradt 1950., 1951., 1952. 205) említi.

Végül ideiktatom – szépsége és igaz volta miatt is – a Füves könyv (Helikon K. Az 1943-as kiadás alapján, é. n.) 126., A remekmûrôl és a tündérirôl címû írását, amely

384

Szathmári István

ugyan nem utal Krúdyra, de minden bizonnyal a Krúdy-életmû hatására – vagy hatására is – született: „Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s idôtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekmûben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtôen, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerûtlenül s mégis fényszerûen, mert látni és olvasni is lehet mellette. A remekmû legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hûségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ôsködbôl, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak „nagy” vagy „tökéletes” mûvek vannak. Az igazi remekmû néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a mûvész már nem tud mûvén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.” (91.)

5. Íme, Márai ilyennek látta Krúdy életmûvét, annak a Krúdynak az életmûvét, aki végigkísérte egész életpályáján, aki követendô példakép, minta volt a számára, akit a magyar irodalom „titokzatos, szépséges áloévirág”-jának és világirodalmi hangsúllyal megszólaló, Babitscsal, Kosztolányival, Móriczcal egyenrangú írónak tartott (l. Napló, 1976–1983. 88. és 170–171.) Reális ez a kép? Alapjaiban minden bizonnyal az. Van benne túlzás? Aligha tagadhatjuk, hogy van. Azt viszont joggal állíthatjuk, hogy Márai Krúdy-képe egy páratlan mûveltségû, sokfélét és sokat alkotó nagy gondolkodónak és igaz embernek a roppant tanulságos mûve.

A Kossuth Lajos Evangélikus Gimnázium. Itt tanult Krúdy 1891–95. között

Pethô József

A „szöveg születése” A Szindbád ifjúsága textualitásának1 kérdéséhez Amikor az alábbi dolgozat a Szindbád ifjúsága címû Krúdy-kötetet mint szöveget határozza meg, illetve szövegként jellemzi, akkor szorosan kapcsolódik ahhoz a nyelvelméleti és szövegtani felfogáshoz, amely a szöveget nemcsak produktumnak, hanem produkciónak, nemcsak szerkezetnek, hanem mûveletnek is tekinti (lásd például Beaugrande-Dressler 1981/2000, Antos-Krings 1989, Tolcsvai Nagy 2001). A szerkezet ebben az értelemben „olyan mentális modell, amely a beszédhelyzetben elhelyezett szöveg nyelvi és nem nyelvi összetevôit statikus, pontszerû entitások struktúrájaként írja le”, a mûvelet pedig az a mentális folyamat, amely a struktúrákat létrehozza a szövegalkotásban és a szövegmegértésben (Tolcsvai Nagy 2001: 43). Ez a szövegelméleti felfogás azt a belátást is magában foglalja, hogy a szövegtani, illetve a szövegközpontú stilisztikai leírásban feltétlenül szerepet kell kapnia a szövegalkotás és a szövegmegértés folyamatának.

Ebben az elméleti keretben az alábbiakban olyan kérdéseket, tényeket tárgyalok, amelyek a Szindbád ifjúsága szöveg alkotásának és befogadásának felvázolásával és általában koherenciájának vizsgálatával a Szindbád ifjúsága textualitásának megítéléséhez szolgálhatnak alapul.

A Szindbád ifjúsága kiadásai Az elsô, 1911-ben megjelent Szindbád ifjúsága címû kötet, a Krúdy-irodalom egyöntetû véleménye szerint, az életpálya korszaknyitó jelentôségû mûve, ugyanis ebben bontakozik ki a jellegzetes Krúdy-stílus (lásd például Kemény 1974: 4, Kozocsa 19752: 823–7, Czére 1987: 60 stb.). Figyelemre méltó azonban, hogy több szempontból nem homogén ez a kötet, egyebek mellett ezt az a tény is jelzi, hogy a második Szindbád ifjúsága címû kötetet (1925) már módosított tartalommal jelentette meg Krúdy: az elsô kiadás 18 elbeszélésébôl 7 elmaradt (Szindbád második útja, Ôszi nap, Egy régi délibáb, Szegény lányok élete, Szegény lány szerelme, Szegény lányok kenyere, Özvegy asszony álma), viszont 4 új írással bôvült a könyv (Tájékoztatás, Ifjú évek, Szökés az 1 A textualitással nagyjából azonos értelemben használatos a szövegtani és stilisztikai szakirodalomban a szövegszerûség, a szövegség, szövegiség terminus.

386

Pethô József

1. Szindbád, a hajós 2. Szindbád második útja 3. Nôi arckép a kisvárosban 4. A hídon 5. Szindbád útja a halálnál 6. Egy régi udvarházból 7. Az elsô virág 8. A három muskatéros 9. Az álombeli lovag 10. Szindbád titka 11. Utazás éjjel 12. Ôszi nap 13. Szindbád ôszi útja 14. Egy régi délibáb 15. Szegény lányok élete 16. Szegény lány szerelme 17. Szegény lányok kenyere 18. Özvegy asszony álma

3.

– 9.

11.

10.

4.

5.

6.

7.

12.

13.

– 8.

– – – – –

Címe

Sorrendi helye az 1911-es kötetben

Címe

Az 1925-ös kötet Az elbeszélés sorrendi helye

Az elbeszélés sorrendi helye

Az 1911-es kötet

Sorrendi helye az 1925-ös kötetben

életbôl, Szökés a halálból). Ennek alapján úgy tûnik, hogy az elsô esetben az egy kötetbe szerkesztés fô motivációja az volt, hogy az említett 18 elbeszélés nagyjából egy idôben keletkezett, illetve jelent meg különbözô napilapokban, folyóiratokban (1910 decembere és 1911 októbere között). A második Szindbád ifjúsága a tudatos szerkesztés következtében már jóval koherensebb mind tematikai, mind nyelvistilisztikai szempontból.

Az 1911-es és az 1925-ös Szindbád ifjúsága címû kötetek szerkezetének néhány lényeges különbségét: vagyis egyfelôl írások elhagyását, másfelôl újak beillesztését, az írások sorrendjének változását az alábbi táblázatokban foglaltam össze:

1. Tájékoztatás – 2. Ifjú évek – 3. Szindbád, a hajós 1.

4. Egy régi udvarházból 6.

5. Az elsô virág 7.

6. A három muskatéros 8.

7. Az álombeli lovag 9.

8. Szindbád ôszi útja 13.

9. Nôi arckép a kisvárosban 3.

10. Szindbád útja a halálnál 5.

11. A hídon 4.

12. Szindbád titka 10.

13. Utazás éjjel 11.

14. Szökés az életbôl – 15. Szökés a halálból –

Az idôrendet tekintve köztes helyzetû Szindbád ifjúsága és szomorúsága címû, 1917-ben megjelent kötet már ugyanazokat a novellákat és ugyanabban a sorrendben tartalmazza, mint az 1925-ös edíció, e szempontból csupán egy különbség van a két kötet között: az 1925-ös kiadás 15 írásán kívül a Szindbád ifjúsága és szomorúsága tartalmaz egy De Ronch kapitány címû részt is. Azt, hogy Krúdy 1917-re korábbi Szindbád-írásaiból válogatva és a kiválasztottakat elrendezve már kialakított egy szövegkoncepciót, nemcsak innen láthatjuk, hanem Farkas László közlésébôl is tudhatjuk: a De Ronch kapitány csak a Táltos Kiadó kívánságára, „pótlékként” került a kötetbe, mert a Szindbád utazásai kiadói jogaival rendelkezô Singer és Wolfner cég nem engedte meg e kötet írásainak közlését (Tóbiás 1964: 422). Eszerint Krúdy az

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

387

újonnan összeállított és szövegszerûbbé tett Szindbád ifjúságából és az 1912-ben megjelent Szindbád utazásaiból (legalábbis e kötet bizonyos írásaiból) akarta megformálni az új kötetet (szöveget): a Szindbád ifjúsága és szomorúsága címût. Ez a terve késôbb sem valósult meg, viszont a fent említett 15 írást összefûzve 1925-ben az Athenaeumnál megjelent az új Szindbád ifjúsága, amely így – a De Ronch kapitány nélkül – még inkább koherens mûvé lett. Ennek az egységnek a további jele az is, hogy amikor Krúdy 1927-ben összeállította az ötvenedik születésnapja tiszteletére mûveibôl kiadandó válogatás listáját, és erre a listára felvette az 1925-ös Szindbád ifjúsága újabb kiadását is, akkor a mûfajt már „regény”-nek adta meg (Tóbiás 1964: 252).

Az 1911-es és az 1925-ös kiadás között két olyan Szindbád-kötet jelent meg, amely aztán az 1925-ös Szindbád ifjúságába is bekerült írásokat tartalmazott. Ez a két kötet: a Szindbád. A feltámadás (1916) és a fent említett Szindbád ifjúsága és szomorúsága (1917) itteni szempontunkból legfôképp azért érdemes a figyelemre, mert ezek mint stációk jelzik, hogyan formálta egyre egységesebb, koherensebb szöveggé az író a Szindbád ifjúságát; olyannyira, hogy ennek kapcsán a jeles Krúdy-kutató Fábri Anna (1994: 327–8) is így vélekedik a Szindbád ifjúságáról (illetve a Szindbád utazásai, a Szindbád, A feltámadás és a Szindbád megtérése címû kötetekrôl): „Könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha csak egy kissé rendhagyó, töredékes nagyregényt olvasnánk.” Ugyanitt Fábri arra a tényre is felhívja a figyelmet, hogy a Szindbádnovellákat – a legkésôbbiek kivételével – maga Krúdy rendezte nagyobb egységekbe, illetve kötetekbe.

A tárgyalt kötetek esetében a szövegkonstrukciós viszonyok megállapítását még bonyolultabbá teszi az, hogy két ellentétes irányú folyamatot is figyelembe kell vennünk. Ezeket röviden így írhatjuk le: a) Autonóm szövegek —› egy autonóm szöveg b) Részszövegek ‹— egy autonóm szöveg Részszövegen olyan szövegrészletet értek, amely az adott esetben genetikusan rész, mert a szövegbôl kiemelt egység, funkcionálisan azonban mégis lehet szöveg, hiszen a kimetszés ellenére is érzékelhetô a szöveg íve – még akkor is, ha ez nem mindig felel meg a „bevezetés-tárgyalás-befejezés” klasszikus hármasságának -, azaz az autonóm teljes szöveghez viszonyítva az illetô szövegrészlet ún. autonóm részszöveg (vö. Deme 1990: 30, Petôfi S. 1990: 7, Szikszainé 1999: 46).

Az a) folyamat értelmezéséhez: A Szindbád ifjúsága (autonóm szövegként) több, korábban különbözô helyen megjelent novellából, írásból (tehát kisebb autonóm szövegekbôl) jött létre az alkotói (szövegalkotói) szándék szerint (lásd fent). A szövegalkotói szándékot mint hátteret és a (szöveg)befogadói horizontot itt is elválaszthatjuk, mert ugyan elképzelhetô, hogy a különbözô idôkben és helyeken megjelent Krúdy-írások az alkotói szándék szerint eleve egy majdani egységbe foglalás tervével születtek, azonban ez a szándék azoknak az olvasóknak a számára, akik csak egy-egy írást olvastak, nyilvánvalóan nem vált, nem is válhatott érzékelhetôvé.

A b) folyamat értelmezéséhez: Amikor a befogadó a Szindbád ifjúsága 1925-ös kiadásával találkozik, akkor azt különbözô szövegutasításként funkcionáló jegyek (például a cím, a bevezetés) alapján autonóm teljes szövegként értelmezi, és ennek

388

Pethô József

részeiként a benne foglalt 15 írást. Erre nézve érdekes adalék, hogy az egyébként kiváló Krúdy-filológus, Szabó Ede (1970: 115), nyilván nem alaptalanul, de filológiai szempontból mégis tévesen „a Szindbád ifjúsága elé írt”-nak mondja az 1925-ös kötet elsô írását, a Tájékoztatást, holott annak szövege már jóval a kötet megjelenése elôtt és a kötettôl teljesen függetlenül, két részletben a Magyarország címû lapban megjelent.

Mégpedig elôször a kötetbeli szövegváltozat második fele, az Éjjeli vendégség címû novella elsô részeként (1915. márc. 11-én), és majd csak ezután a kötetbeli elsô rész (1915. aug. 28-án). A lapbeli megjelenést tekintve tehát nem, hanem csupán a Szindbád ifjúsága kötet szövegében értelmezhetô a kötet szerves részének, „a Szindbád ifjúsága elé írt”-nak a Tájékoztatás.

A szövegtípus kérdéseihez A szövegtipológia a szövegtan egyik legvitatottabb, számos igen bonyolult kérdést felvetô területe (összefoglalásként lásd például Vater 19942: 159–173, Eôry 1996, Szikszainé 1999: 275–295, Tolcsvai Nagy 2001: 331–338). Az ebbôl adódó nehézségek ellenére az általunk vizsgált kötetnek a szövegtípus szempontjából történô megközelítése mindenképp szükségesnek tûnik a jelen esetben. Tovább bonyolítja a feladatot, hogy – szépirodalmi szövegrôl lévén szó – az irodalmi mûfajelmélet bizonyos kérdéseit is érintenünk kell. Ennek az eljárásnak, „határsértés”-nek az az oka, hogy az irodalmi mûfajoknak mint szövegfajtáknak vitathatatlanul vannak olyan jegyei, szabályszerûségei, amelyek az „általános” szövegtan kutatási területéhez (is) tartoznak. Sanders (1977: 111) például „magától értetôdô”-nek nevezi azt a felfogást, amely szerint az irodalmi mûfajok is szövegfajták, ebben az értelemben a szövegtípus (Textsort) kategóriája egy olyan tartományt fog át, amelybe egyaránt beletartoznak a világirodalom remekmûvei és hétköznapi beszélgetések (mindez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy az irodalmi mûfaj kategóriáját, amely a szövegtípusok egy definiálható alárendelt halmazára vonatkozik, nem kellene megtartanunk). A magyar nyelvû szövegtani szakirodalom elsô jelentôs, Deme László nevéhez fûzôdô szövegtipológiája (1979: 64) szerint is az „általános szövegisme” adja a kiindulást az irodalmi szövegek vizsgálatához; Deme (1979: 64-65) ezt a megállapítását a következô osztályzással pontosítja, illetve indokolja: 1.

2.

3.

4.

Szöveg: mint teljes halmaz.

Szövegmû: az 1. részhalmaza, szabályosan, igényesen formált szöveg.

Irodalmi szövegmû: a 2. részhalmaza, mûvészi igénnyel megalkotott szövegmû.

Költôi szövegmû: a 3. részhalmaza; az irodalmi szövegmû „formájában rendkívüli (rendkívül szabályos vagy akár rendkívül szabálytalan) módon, tartalmában pedig az átlagos irodalminál is több dimenziós megoldásformákkal, illetôleg ezeknek dominanciájával megalkotott válfaja”.

Az egyes kategóriák közötti viszonyokat így ábrázolhatjuk (Szikszainé 1999: 281 nyomán):

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

389

Szöveg Szövegmû Irodalmi szövegmû Költôi szövegmû

Meg kell jegyeznem, hogy némi ellentmondás van abban, hogy Deme a szövegmûvet mint a szövegnek „s z a b á l y o s a n és igényesen formált” válfaját határozza meg, ugyanakkor a szövegmû halmazába „foglalt halmaz”-ként leírt költôi szövegmûvet úgy jellemzi, hogy az „formájában rendkívüli (rendkívül szabályos vagy a k á r r e n d k í v ü l s z a b á l y t a l a n ”) módon ... megalkotott válfaj” (Deme 1979: 64–65; a kiemelések tôlem: P. J.).

A Szindbád ifjúságával mint egy adott szövegtípushoz tartozó egyedi szöveggel (szövegpéldánnyal) kapcsolatban konkrétan a következô szempontok és kérdések merülnek itt fel: (i) a szövegtípus és a koherencia, illetve általában a textualitás kérdései; (ii) a novellakötet és regény mûfajai közötti átmenet kérdései.

A fent említett szövegelméletekhez, tipológiákhoz igazodva elfogadjuk itt Fehér Erzsébetnek (1983: 76) azt az állítását, amely szerint az epikus szépirodalmi szöveg a szövegeknek egy olyan típusa, amelyre érvényesek, illetve megállapíthatók olyan szabályok, tulajdonságok, amelyek általában a szövegre jellemzôek, így szervezôdésükben „fôként azoknak a (más, bonyolultabb szövegmûvekben is meglévô) szövegkapcsoló elemeknek van szerepe, amelyek a szöveget mint egészet tartják össze és fûzik szerves egységgé. [1] Ezek szinte kizárólag szemantikai természetûek. Közülük a legfontosabbak: – a téma (illetve tárgykör), – a cselekmény (illetve a kifejtés menete), – az oksági, tér-idôbeli viszonyok, – a szereplôk (illetve fogalmak stb.) rendszere, – a mûfaj” (a tördelés tôlem: P. J.).

Ezek közül itt három szövegösszetartó tényezôt emelek ki, és vizsgálok meg az alábbiakban közelebbrôl, mint olyanokat, amelyeknek a szöveg koherenciájának, a textualitásnak a megteremtése szempontjából különösen fontos szerepe van: (i) téma, (ii) idôviszonyok, (iii) cselekmény.

Mivel ezek a tényezôk a lehetô legszorosabban összefüggnek, a tárgyalásban némi átfedés elkerülhetetlen. (i) Téma: legáltalánosabban a témát a cím jelöli meg, a szövegtéma tehát a jelen esetben nem egyéb, mint Szindbád ifjúsága. Az egyes novellák (részszövegek) között azonban itt az egység ellenére – tehát annak ellenére, hogy valamiképp mindegyik Szindbád ifjúságához kötôdik – a fôhôs és az idôviszonyok (vö. Szegedy-Maszák 1992: 139) alapján különbséget kell tennünk, mert csak így válhat világossá az egység mellett

390

Pethô József

mégis meglévô eltérések jellege. Az egyezés meghatározó jellegének és a különbségek nem lényegi voltának bemutatásával amellett is érvelni kívánok, hogy az e kettôsség nem szünteti meg a szövegtéma által létrejövô koherenciát: a) Egyes részszövegekben a cselekmény egésze Szindbád ifjúságához kötôdik, az író pusztán egy-két szóval, mondattal utal arra, hogy Szindbád idôközben felnôtt férfi lett: Ifjú évek, Egy régi udvarházból, Az elsô virág, A három muskatéros, Az álombeli lovag, Utazás éjjel. A voltaképpeni cselekmény, a drámaelméletbôl átvett kifejezéssel élve: az „elôtérben játszódó cselekmény” (Veres 1972: 439) hôse tehát az ifjú Szindbád. b) A voltaképpeni cselekmény alanya a felnôtt, sôt i d ô s (magát idôsnek érzô) Szindbád; az ifjúság idején, illetve a gyerekkorban történtek a felnôtt (idôs) Szindbád emlékezésében, emlékezô utazásának okaiként jelennek meg és idézôdnek fel kisebbnagyobb részletességgel, illetve terjedelemben: Szindbád, a hajós, Szindbád ôszi útja, Nôi arckép a kisvárosban, A hídon, Szindbád titka.

Ide sorolhatjuk azokat az írásokat is, amelyekben az ifjúsága értékeit: élethitét, életerejét elvesztett Szindbád a halállal néz szembe: a haláltól való megmenekülése a cselekmény lényege: Szindbád útja a halálnál, Szökés az életbôl, Szökés a halálból.

A Tájékoztatást nem soroltam be egyik fenti csoportba sem – ennek az írásnak különleges szerepére, helyzetére már fent utaltam.

Egyszerûsítve körülbelül így ábrázolhatnánk egyfelôl a cselekmény alanyának és a szövegtémának az azonosságát, másfelôl a történet idejének a különbözôségét: a) A cselekmény alanya Szövegtéma

A történet ideje a történetmondó jelenéhez képest

Az ifjú Szindbád

Múlt: Szindbád ifjúságának ideje

Szindbád ifjúsága

b) A cselekmény alanya Szövegtéma Az ifjú és a felnôtt Szindbád

A történet ideje a történetmondó jelenéhez képest

Szindbád ifjúsága: A múlt két idôsíkja: a felnôtt Szindbád 1. Szindbád ifjúságának ideje általkeresve, újraélve 2. Az ifjúságát felidézô felnôtt Szindbád jelene

(ii) A Szindbád ifjúsága sajátos, az idôt, az idô múlását és visszaidézhetôségét középpontba állító jellege miatt az i d ô v i s z o n y o k kissé részletesebb tárgyalására is érdemes kitérnünk: A reális idô a szépirodalomban mindig is átformálódott, úgy, hogy az irodalmi idôt a reális idô különféle módon például kihagyással, hozzáadással, felcseréléssel (lásd például Gáspári 1996: 44–57) variált elemeibôl teremtette meg az író. Az irodalom történetének tendenciája a reális és az irodalmi idô közötti hasonlóság, egyezés csökkenése; szorosan összefügg ez Bergson tartamelméletének alapgondolatával: a reális idô helyett az idô szubjektív élménye az „igazi” idô (vö. Kolosi

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

391

1975: 727–729, Szerdahelyi 1995: 297). A Krúdyval gyakran párhuzamba állított Proust (lásd például Baránszky–Jób 1978: 372, Kemény 1991: 65) például ennek az elméletnek megfelelôen a valóságos külsô élet helyébe az „igazi” belsô életet állítja, mely az emlékezetben játszódik le. Az epikában a múlt ilyen újraélése („jelenben” való megélése) a valóságos idôsíkok összekuszálását jelenti, és ez elôkészíti az idôviszonyok az idô eltûnését Krúdy prózájában is, „múlt és jelen, álom és valóság, realitás és irrealitás egymásba játszó, egymáson áttûnô, végeredményben homogén közege jön létre” (Kemény 1991: 67). Krúdy idôkezelése a kötetben ennek megfelelôen, azaz a két idôsík egymás melletti, homogén létezésének megfelelôen átmenetet mutat a l i n e á r i s c s e l e k m é n y v e z e t é s és a modern epika ama m o n t á z s t e c h n i k á j a között, amely idôben távoli, de valamilyen okból egymás mellé rendelendô eseményeket egymás mellé illeszt.

Az általam itt bizonyítani kívánt koherencia megléte mellett érvelve a következô a célelvû történetmondás kánonjának megfelelô, azaz lineáris cselekményvezetésû regényre jellemzô, illetve regénnyel rokonítható koherenciateremtô jegyek emelhetôk ki (ugyanakkor itt azt is meg kell jegyeznünk, hogy az újabb irodalomtörténeti értékelések éppen azt tartják nagyra Krúdy írásaiban, ami változást, elôrelépést jelentett a „hagyományos” szerkezetû, okozatiságon és célelvûségen alapuló történetmondáshoz képest, lásd például Szegedy-Maszák 1995: 156, 160-1): 1. A bevezetô funkciójú Tájékoztatás után olyan elbeszélések következnek, amelyeknek fókuszában (elbeszélt eseménysorként vagy az elbeszélt eseménysort motiváló, értelmezô emlékként) egy Szindbád ifjúságának korszakából való történet áll.

2. A múltbeli történetek hôsének, az ifjú Szindbádnak az emlékezésben felidézett életkora a kötetbe rendezett elbeszélésekben, éppen a kötetbe rendezésnek köszönhetôen (ez vagy ez is lehetett a kötetbe szerkesztés vezérlô elve!) a valóságos idôvel párhuzamosan – azaz a lineáris cselekményvezetésnek megfelelôen – változik.

(Mindennek megállapításában szerepet kaphat az is, hogy figyelembe vesszük az író életrajzát, másképpen szólva abból a közismert felfogásból indulunk ki, amely Krúdy alteregóját látja Szindbádban.)

E szempontból a kötet elbeszéléseit négy csoportba sorolhatjuk: a) Ifjú évek, Szindbád a hajós (1–2. elbeszélés) Az emlékek „huszonöt esztendôvel” visznek vissza, abba az idôbe, amikor Szindbád még „kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt”, vagyis Podolinban (SZI.2 25).2 b) Egy régi udvarházból, Az elsô virág, A három muskatéros, Az álombeli lovag (3–6. elbeszélés).

E történetek idején Szindbád már „sihederfiú” (SZI.2 44), azaz „tizenhat esztendôs ifjú” (SZI.2 57). c) Szindbád ôszi útja, Nôi arckép a kisvárosban, A hídon, Szindbád titka, Utazás éjjel (7–9., 11–12. elbeszélés).

Olyan pontossággal, mint az a) és b) csoportba sorolt elbeszélések esetében, már nem mindig lehet meghatározni azt, hogy a felidézett ifjúság idején milyen idôs is Szindbád, csupán azt tudhatjuk, hogy az a)–b) csoport elbeszéléseiben megjelenô idôszak utáni életszakasz következik: „Utoljára diákkorában járt Puzdoron 1 Körül2 Az idézetek után a SZI.2 rövidítéssel jelölöm a Szindbád ifjúsága 1925-ös kiadását (a 2 index arra utal, hogy ez a második ilyen címû Krúdy-kötet).

392

Pethô József

belül tíz éve nem járt itt Szindbád” (SZI.2 78–9). A Nôi arckép a kisvárosban Lenkéjébe pontosan húszévesen volt szerelmes Szindbád, hiszen „harmincadik születésnapja alkalmából fogadja szerencsekívánatait Lenkének”, aki „tíz esztendô elôtt, leánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt” (SZI.2 91). A hídon egy katonakori szerelmet idéz, a Szindbád titka idôviszonyai bonyolultabbak: az itt felidézett „régen elmúlt dolgok” (SZI.2 117) felvillantják a podolini diákoskodást, ám a két részbôl álló elbeszélés elsô fele egy idôben pontosan meg nem határozott „régi estvén” (SZI.2 116) játszódik, a második rész annyival késôbb, hogy „Szindbád már régen elfelejtette” (SZI.2 129) azt, ami az elsô részben történt, az elmondás idején pedig a hajós már „réges-régen meghalt” (SZI. 2 117). Az Utazás éjjel lányszöktetésére „Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza” (SZI.2 145), de hogy az pontosan mikor is történt, nem derül ki: „e g y s z e r Szindbád az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet” (SZI.2 140). d) Szökés az életbôl, Szökés a halálból (13–14. elbeszélés) A kötetzáró két elbeszélés már csak annyiban kötôdik a kötetcímben megjelölt szövegtémához, „Szindbád ifjúságá”-hoz, hogy ezek annak végleges lezárulásáról tudósítanak, az ifjúság elvesztésérôl, egy olyan idôszakról, amikor már reménytelennek és így értelmetlennek tûnik Szindbád számára az élet, és ezért az abból való „szökés”-re készül. Ennek két útja jelenik itt meg: „a falusi földesuraság”-ként (SZI.2 126), a „világ”-tól való visszavonultságban való lét, az „öregemberes” életforma (amely az ifjú Szindbád életviteléhez, vágyaihoz, szerelmeihez viszonyítva már nem is élet, ezért Szökés az életbôl), a másik út pedig a fizikai halál, az öngyilkosság, amelyre Fáni csábítja szerelmesét.

Nem helyeztem el a fenti rendszerezésben még a 10., a Szindbád útja a halálnál címû novellát, ez leginkább az utolsónak említett két elbeszéléssel tart rokonságot, hiszen nem egy ifjúkori emlék felidézése történik meg benne, nem is egy ifjúkori emlék motiválja benne a felnôtt Szindbád cselekedeteit: a fôhôs itt a kötetzáró két szövegrészben elbeszéltekhez hasonló helyzetben a halállal néz szembe.

A fent ismertetett, jól kirajzolódó lineáris idôfolyamatnak a megvolta és a jelentôsége még inkább világos lehet elôttünk, ha az 1925-ös kötet elbeszéléseinek idôstruktúráját szembesítjük az 1911-es Szindbád ifjúságáéval. Hozzá kell tennünk: e sorok írójának és törvényszerûen mindazoknak, akik mindkét kiadást ismerik, az 1925ös kötet idôstruktúrájáról kialakított megítélését nagyban befolyásolja az 1911-es kiadás elbeszéléseinek történeteiben megvalósuló idôszerkezet, hiszen „a másik szöveg tudása elkerülhetetlenül beékelôdik, beleépül az elemzô világról való tudásába, és hermeneutikai értelemben befolyásolni fogja az elemzést” (Kocsány 2001a: 451).

Természetesen magát a kötet összeállítóját, Krúdyt is irányíthatta ilyen értelemben, azaz viszonyításként az 1911-es kötet történeteinek idôrendje vagy éppen „idôrendi rendezetlensége”. A szöveg koherenciájának fent tárgyalt, különösen fontos tényezôje, az idôkezelés (az irodalmi idô jellege, illetve a cselekményvezetés) röviden összefoglalva így ábrázolható, illetve vethetô össze a két kötet esetében:

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

393

Az elbeszélés sorrendi helye

Az 1911-es kötet (e kötet jele a továbbiakban: SZI.1):

A hôs életének az emlékezésben (az elbeszélésben) felidézett idôszaka

Címe

1.

Szindbád, a hajós

Kisdiák (Podolinban)

2.

Szindbád második útja

Ifjúkor (?3, SZI.1 27)

3.

Nôi arckép a kisvárosban

Húszéves; „tíz esztendô elôtt” (SZI.1 32)

4.

A hídon

Katonakor

5.

Szindbád útja a halálnál

–

6.

Egy régi udvarházból

„sihederfiú” (SZI.1 60)

7.

Az elsô virág

„tizenhat esztendôs” (SZI.1 73)

8.

A három muskatéros

„tizenhat esztendôs”

9.

Az álombeli lovag

„tizenhat esztendôs”

10.

Szindbád titka

?

11.

Utazás éjjel

Ifjúkor (?)

12.

Ôszi nap

Nem Szindbád-történet

13.

Szindbád ôszi útja

„körülbelül tíz éve” (SZI.1 136)

14.

Egy régi délibáb

Nem Szindbád-történet, „huszonöt esztendeje” (SZI.1 149)

15.

Szegény lányok élete

Nem Szindbád-történetek

16.

Szegény lány szerelme

17.

Szegény lányok kenyere

18.

Özvegy asszony álma

(A Krúdy-alteregó Macskási gimnáziumi nagydiák) Nem Szindbád-történet

Az elbeszélés sorrendi helye

Az 1925-ös kötet

Címe

1. Tájékoztatás

A hôs életének az emlékezésben (az elbeszélésben) felidézett idôszaka

Szindbád egész élete

2. Ifjú évek

Kisdiák (Podolin)

3. Szindbád, a hajós

Kisdiák (Podolin)

3. ? = pontosabb idômeghatározás nélkül.

Pethô József

Az elbeszélés sorrendi helye

394

A hôs életének az emlékezésben (az elbeszélésben) felidézett idôszaka

Címe

4. Egy régi udvarházból

„sihederfiú” „

5. Az elsô virág

„tizenhat esztendôs”

6. A három muskatéros

„tizenhat esztendôs”

7. Az álombeli lovag

„tizenhat esztendôs”

8. Szindbád ôszi útja

„körülbelül tíz éve”

9. Nôi arckép a kisvárosban

Húszéves korában, „tíz esztendô elôtt”

10. Szindbád útja a halálnál

–

11. A hídon

Katonakor

12. Szindbád titka

?

13. Utazás éjjel

Ifjúkor (?)

14. Szökés az életbôl

–

15. Szökés a halálból

–

Összevetve a két táblázatban foglaltakat, megállapíthatjuk, hogy a szövegbeli idôviszonyok a következôképp változnak: az 1925-ös kiadásban szereplô írások kötetbeli sorrendjükben inkább közelítenek a lineáris, valóságos idôrendhez (az „ordo naturalis”-hoz, a „modus per temporá”-hoz [Lausberg 1960: 245–6]), mint az 1911-es kötetszöveg írásai. Az 1925-ös Szindbád ifjúsága így e szempontból is egy olyan kronológiai struktúrát alkot, amely a (kötet)szöveg koherenciájának lényeges összetevôje. (iii) A c s e l e k m é n y koherens jellegének leírása a jelen esetben még pontosabb lehet a fabula és a szüzsé kategóriájának alkalmazásával (e fogalmakat fôleg Tomasevszkij 1925/1998 nyomán használom, vö. Szerdahelyi 1992: 866). E fogalmak értelmezésében onnan kell elindulnunk, hogy a tematikai elemek sorrendjében két fô típus különíthetô el: a) a fabuláris típusban a tematikus anyagon belül, azaz a tematikai egységek között ok-okozati kapcsolat van, b) a másik típusban az ok-okozati kapcsolat hiányzik.

A téma kisebb elbeszélési egységei mûvészi megszerkesztettségükben a szüzsét alkotják, szemben a belsô (oksági) kapcsolataikban szemlélt összességgel, a fabulával.

A Szindbád ifjúsága fabulája röviden összefoglalva a következôket tartalmazza: Szindbád életútja – ez a jelen esetben nagyjából az átélt szerelmekkel egyenlô – az elsô, kisdiákkori szerelemtôl (Ifjú évek) a kamaszkor és az ifjúkor reményein, kiábrándulásain, csalásain és csalódásain át (Az elsô virág, Az álombeli lovag, Utazás éjjel stb.) addig a kiábrándulásig, amely már a halálra való készülôdésig (Szindbád útja a halálnál, Szökés az életbôl) viszi el a hôst, és végül Szindbád megmenekülését a haláltól (Szökés a halálból).

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

395

A szüzsészerû megformálásnak is vannak olyan szabályai, állandósult formái (lásd Tomasevszkij 1925/1998: 273-4), amelyek megakadályozzák a fabulától való túlságos eltávolodást, így ezek mondhatni hidat képeznek a szüzsészerû és a fabuláris megformálás között. Ezeket Krúdy jórészt megtartja, így ezzel a szöveg a fabuláris természetû, általában „hagyományos”-abbnak (vö. Szegedy-Maszák 1995: 14) és „szövegszerûbb”-nek tartott regényhez közelít. „Fabuláris” jegyek például a következôk: 1. E x p o z í c i ó : ez a Szindbád ifjúsága 1925-ös kiadásában a Tájékoztatás.

2. I s m é t l ô d ô m o t í v u m o k . „Az ismétlôdô motívum rendszerint a szüzsészerkezet részei közt fennálló fabuláris kapcsolatra utal” (Tomasevszkij 1925/ 1998: 274). Motívumon itt a mû tovább nem bontható részének a témáját értem, jellegzetes motívum például a Szindbád ifjúságában az elutazás az ifjúság valamelyik színterére az egykori szerelemmel való találkozás céljából.

3. A z e l b e s z é l ô n é z ô p o n t a z o n o s s á g a . Az elbeszélô nézôpont a következôket foglalja magában: – a beszélô személye (az író vagy valamelyik szereplô, esetleg több szereplô); – hányadik személyben szól a beszélô?; – a beszélô viszonya az általa elmondottakhoz (például mintegy felülrôl, egy távoli pontból szemléli a történteket; változtatja helyzetét stb.); – a beszélô által használt „információs csatornák”, például saját szavai, a szereplôk szavai, a szereplôk gondolatai stb. (Szegedy-Maszák 1972).

A fabuláris anyag nem közvetlen, azaz szüzsészerkezetû elôadása esetén általában is különösen fontos szerephez jut az elbeszélô, mivel a szüzsé fordulatai rendszerint az elôadás sajátosságaként jelentkeznek (Tomasevszkij 1925/1998: 275).

4. A f ô h ô s a z o n o s s á g a . Végeredményben a fôhôs azonos: Szindbád, de ehhez lásd a fent írtakat a voltaképpeni cselekmény alanyáról.

A fent felvetetteket részben összegezve, illetve az így kapott megállapításokat néhány kurrens szövegfogalommal szembesítve a következôket jelenthetjük ki: az újabb szövegfogalom-, illetve textualitásértelmezéseket (vö. például Vater 19942: passim, Tolcsvai Nagy 1996: 107, Szikszainé 1999: 38–73, Tolcsvai Nagy 2001: 28–36, 43–44 és passim) alapul véve, de akár a hagyományosabb szövegfelfogások szerint is, bizonyára joggal tekinthetjük szövegnek a Szindbád ifjúsága kötetet, annak is különösen a második (1925-ös) kiadását. Így például hivatkozhatunk itt Halliday és Hasan (1976: 1) sokat idézett meghatározására: „a szöveg szó a nyelvészetben tetszôleges hosszúságú írott vagy elhangzó megnyilatkozásra utal, mely egységet képezô egésznek tekinthetô”. Megfelel a tárgyalandó kötet Petôfi S. János (1994: 62) szövegmeghatározásának is: „A szemiotikai textológia keretében használt szöveg terminus egy olyan multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumra utal, amely egy tényleges vagy feltételezett kommunikációszituációban egy tényleges vagy feltételezett funkció betöltésére alkalmasnak tekinthetô, s mint ilyen összefüggônek és valamiképp lezárt egésznek tartható”. Az 1925-ös kiadás még egy szûkebb szövegfelfogás szerint is a textualitás kritériumaival rendelkezônek, azaz szövegnek tekinthetô, a szövegtéma (vö. Brinker 1985: 50-9, Vater 19942: 93-5) itt még pontosabban megjelölhetô.

Nem véletlen, hogy maga Krúdy sem tartotta megfelelônek a szövegiséget nem jelzô „elbeszélések”-et a mûfaj megjelölésére, és már az 1911-es kiadás címe alá a próza került. Az elbeszélések mûfajmegjelölés ugyanis általánosan több autonóm szöveg koherenciát nem feltételezô egymásmellettiségét fejezi ki (esetleg és legfeljebb kisebb

396

Pethô József

fokú koherencia meglétét). A második Szindbád ifjúsága kiadásának a mûfaját pedig – mint erre már fent utaltam – a szövegséget (textualitást) erôteljesen hangsúlyozva „regény”-ként (Tóbiás 1964: 252) adta meg a szerzô.

A fentiek szerint már az 1911-es elsô, viszonylag „heterogén”, nem Szindbád-novellákat tartalmazó kiadást is szövegnek minôsíthetjük a befogadói szándéktulajdonítás függvényeként felfogott szerzôi szándék alapján, tágabban: hermeneutikai és pragmatikai szempontból. Alátámasztja ezt az a tény, hogy már a kortárs kritikák is kiemelték: a Szindbád ifjúsága (1911) „egyetlen szólam”. A „Szindbád-novellák, ez a néhány egymásból folyó, egymásba visszaömlô írás, kötetbe fogva össze: úgy hatnak, mint ... e g y e t l e n s z ó l a m ” (Várady 1912: 289 – a kiemelés tôlem: P. J.). Palágyi Lajos pedig ezt írta bírálatában: „Akik a könyveket „mûfajok”-ba szeretik skatulyázni, sokáig töprenghetnek azon, hogy hova sorozzák a „Szindbád ifjúságá”-t? Minek nevezzék? regénynek, novellagyûjteménynek1?” (idézi Kozocsa 19752: 823). Kosztolányi mintegy erre a kérdésre válaszolva – Krúdyhoz hasonlóan – egyértelmûen regénynek nevezi a Szindbád ifjúságát (idézi Kozocsa 19752: 826).

Koltai Ágnes (1984: 429) ugyan a Világirodalmi lexikon novella szócikkében novellaciklusnak sorolja be a Szindbádot (nem világos, hogy melyik Szindbád-gyûjteményre gondolva), de arra is utal, hogy ez a novellaciklus igen közel áll a regényhez: „A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különbözô élményeirôl vagy kalandjairól szól, nemegyszer alig választható el a novellisztikusan elôrehaladó kalandregényektôl (Chesterton: Pater Brown, Krúdy Gy.: Szindbád 1)”.

Ehhez hozzátehetjük, hogy a fôhôs azonosságán kívül még számos tényezôt, köztük nem utolsósorban a stílus azonosságát is számításba kell vennünk akkor, amikor annak az okait kívánjuk megnevezni, hogy miért „alig választható el” a novellaciklus és az említett regénytípus.

A fent érintett poétikai vonatkozások további, tüzetesebb tárgyalásától most eltekintve stilisztikai-szövegtani megközelítésünk számára mindenesetre ennyi tanulságot levonhatónak gondolok: (i) A szövegalkotó oldaláról nézve: az író szándéka a Szindbád ifjúsága esetében minden jel szerint egy autonóm (koherens) szöveg megalkotása lehetett, (ii) a befogadó oldaláról nézve: a textualitás, a szöveg koherens jellege a befogadó számára is kétségtelenül érzékelhetôvé vált.

Az utóbbit (ii) az idézett befogadói minôsítések, az (i) pontban foglalt állítást pedig a következô pontokban összegezhetô és fent tárgyalt tények igazolják: a) a válogatás: egyfelôl írások elhagyása, másfelôl újak beillesztése, b) az egyes írások (novellák) megjelenésének idejétôl eltekintô sorrend kialakítása, c) a bevezetés (a Tájékoztatás címû írás) beillesztése, d) a kötet címadása: a kötetcím egyértelmûen a szövegtémát megjelölô, e g y b e f o g ó funkciójú (jelzi ezt egyébként az is, hogy Szindbád ifjúsága címû novella nincs a kötetben).

E rész összegzéseként megfogalmazható: a Szindbád ifjúsága szövegtípusa (mûfaja) szerint az általában erôsebb, illetve a másféle: idôbeli és kauzális kapcsolatokon alapuló koherenciát mutató regény és a jelen kötet esetében megvalósulónál kisebb koherenciát mutató novellakötet között helyezhetô el. Az említettektôl tehát a koherencia mértékében és jellegében tér el. Bár a koherencia skaláris jellegû, e három szövegtípus – a jelenleginél árnyaltabb – elvi és gyakorlati elhatárolásának lehetôsége a koherenciateremtô tényezôk tüzetesebb vizsgálatával reálisnak tûnik.

Koherenciateremtô fogalmak

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

397

A textualitásnak kétségtelenül egyik sarokpontja, a koherencia alapja a szöveg kifejezései által aktivizált ismeretek „értelmi folyamatosság”-a (Beaugrande-Dressler 1981/ 2000: 120, Vater 19942: 42–3), ezért a Szindbád ifjúsága koherenciájáról az elôzô részben mondottak kiegészítéséül és alátámasztásául e részben röviden a koherenciateremtô fogalmakról szólok.

Beaugrande–Dressler (1981/2000: 120 és kk.) szerint az értelmi folyamatosság „nem más, mint FOGALMAK és VISZONYOK egy együttállásának (konfigurációjának) elemei közötti kölcsönös elérhetôség és relevancia”. A „kölcsönös elérhetôség és relevancia” létrejötte kognitív megközelítésben így vázolható: Az egyes kifejezéseknek a szöveg megalkotása és – ami a mi szempontunkból most inkább elôtérben van – megértése során fogalmi értelmet tulajdonítunk, és ezek az értelmek kapcsolódnak össze egy szövegvilág nagyobb egységében. Ebben a megközelítésben egy kifejezés vagy akár egy szöveg értelme is úgy határozható meg, mint az „adott mintában levô kognitív elemek elérésével és aktivizálásával kapcsolatos hipotézisek rendezett halmaza” (Beaugrande– Dressler 1981/2000: 124). A szöveggel kapcsolatos kognitív tevékenységek mögött meghúzódó ismeretek általában globális mintákban jelennek meg, melyek még összehasonlításra és pontosításra várnak a szöveg megalkotásakor vagy interpretálásakor. Ez utóbbiban képesek vagyunk bonyolult eszmetársításokra, bizonyos jelenségek elôrejelzésére, sôt hipotézisek felállítására stb., azaz olyan kognitív mûveletekre, amelyek messze túlnyúlnak mindazon, ami a szövegfelszínen ténylegesen megjelenik. A szövegvilág általunk történô felépítését, azaz a szöveg által aktivizált fogalmak és viszonyok összerendezését tehát egyfajta problémamegoldásnak tekinthetjük. Ha akár csak néhány zilált és labilis értelemegység van adva (itt gondolhatunk példaként egyes modern lírai mûvekre), a befogadó adott esetben képes lehet ennek alapján összekötô utakat teremteni, felépíteni egy szövegvilágot. A problémamegoldást bizonyos „irányítóközpont”-ok irányítják, az irányítóközpontnak leginkább alkalmas fogalmakat Beaugrande–Dressler (1981/2000: 133) e l s ô d l e g e s f o g a l m a k n a k nevezi. Ilyen „irányítóközpont”-ként például fontos koherenciateremtô szerepet kapnak a Krúdy-szövegben az alábbiak: a) TÁRGYAK (olyan entitások, amelyeknek stabil azonosságuk és összetételük van): a tárgyalt kötetben ilyenek például bizonyos – gyakran metaforikus, illetve szimbolikus – motívumok, például: folyó, híd, torony, virág stb. b) HELYZETEK (egyszerre jelen lévô, pillanatnyi állapotukban tekintett tárgyak együttesei): A Szindbád ifjúságában gyakran elôfordulnak mind tágabb, mind szûkebb értelemben véve ismétlôdô helyzetek. Például tágabb értelemben véve ismétlôdô helyzetekkel találkozunk, amikor Szindbád egy régi kisvárost látogat meg, hogy találkozzon egykori kedvesével (Szindbád második útja, Nôi arckép a kisvárosban, A hídon stb.), ugyanis itt ismétlôdnek az entitások „együttesei”. Így például bizonyos együtt szereplô motívumok (lásd elôzô pont), illetve személyek: Szindbád és egy hajdan szeretett nô. Azért tekintem az említetteket csak „tágabb értelemben vett ismétlôdô helyzetek”-nek, mert bár részben ugyanazok az entitások ismétlôdnek, másrészt viszont azonban csak azonos funkciójú, illetve ugyanabba az osztályba tartozó entitások.

Számos az ismétlôdô helyzetre idézhetô példa közül csak két jellemzô álljon itt: a diákkor kisvárosába visszalátogató Szindbád mintha huszonöt évet lépne vissza, azt látja, hogy „a torony keresztjén, balról egy vén fekete varjú ült, mint hajdanában” (SZI.2

398

Pethô József

29). A hídon címû novellában hídként köti össze a szöveg egymástól távol esô két részét az ismétlôdô helyzet, és jelöli ezáltal az elbeszélés két meghatározó és ellentétes idôsíkját, a múltat és a jelent (részletesebben: Pethô 2001): „A. Marchali, mondják a töredezett betûk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját penget„... egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag te, és a háromlábú biliárdasztal felett elôkelôséggel, nyakánál kigombolt dákójára támaszkodva, kecsesen, zubbonyban áll dákóra támaszkodva könnyedén és ábrándosan álldogált...” az asztal felett” (SZI.2 111) (SZI.2 114) A helyzetek ismétlôdésével létrejövô összefüggéseket a szintaktikai szerkezet ismétlôdô elemei is jelzik: „(Szindbád) ... a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált” „(egy fiatal tiszt) nyurgán, hanyag elôkelôséggel, nyakánál kigombolt zubbonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett” Az ismétlôdô határozók sorrendje az elsô mondatban: Hhely, Háll, Háll-mód, Hmód, Háll; és a második mondatban: Háll, Háll-mód, Háll, Háll, Hhely c) CSELEKEDETEK (olyan események, amelyeket egy cselekvô szándékosan idéz elô): ilyenek például Szindbád utazásai és találkozásai régi szerelmeivel.

Szintén koherenciateremtô, irányítóközpontnak alkalmas, az általunk vizsgált kötet koherenciájának szempontjából a fentiekhez hasonlóan fontos szerepet betöltô, ám Beaugrande-Dressler (1981/2000: 133) szerint csak másodlagos fogalmak például az alábbiak: ÁLLAPOT, CSELEKVÔ, VISZONY, HELY, ÉRZELEM. Wolf Schmid (1992/1999) a temporális-kauzális egymásutániságon és a személyek, szituációk, cselekvések ekvivalenciáján alapuló koherenciát szembeállítva a prózai mûvek koherenciájának két fô típusát különbözteti meg: „Az idôbeli kapcsolatok dominanciája a nem idôbeliek felett minden narratív, szüzsés, történetet elmesélô mûfaj számára konstitutív. Ez a hierarchia a tisztán ornamentális prózában a feje tetején áll. A temporális-kauzális egymásutániság ekkor legjobb esetben is csak olyan kezdeményezésekre korlátozódik, amelyek már nem kötik össze történetkarakterrel rendelkezô folytonos vonallá a történetmozzanatokat. A mû egységét ehelyett az ekvivalenciák mintegy szimultán módon adott alakzata hozza létre. Ahol a szimultaneitás konstitutív elvként a már nem egységképzô szukcesszivitás fölé rendelôdik, ott megváltozik a mû mediális karaktere: „elbeszélômûvészetbôl” „szómûvészetté” válik” (Schmid 1992/1999: 188). Azok az „irányítóközpont”-ok lépnek tehát itt ekvivalenciaviszonyba, amelyeket fent tárgyaltunk. Szegedy-Maszák Mihály (1995: 14) a koherenciának, a koherenciateremtésnek éppen ezt az új módját hangsúlyozza Krúdy mûvészetének jelentôségét újraértékelve: „Krúdyt [...] a történetmondás megújítójának hisszük, mert az események elmondását metaforikus összefüggések kialakításával párosította, és kétségessé tette a folytonosságot a történésben és a jellemben”.

A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez

399

Irodalom Antos, Gerd–Krings, Hans P. (Hrsg.) 1988. Textproduktion. Ein interdisziplinärer Forschungsüberblick.

Niemeyer. Tübingen.

Baránszky-Jób László 1978. Élmény és gondolat. Magvetô Kiadó. Budapest.

Beaugrande, Robert–Dressler, Wolfgang 1972/2000. Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Corvina. Budapest.

Brinker, Klaus 1985. Linguistische Textanalyse. Erich Schmidt Verlag. Berlin.

Czére Béla 1987. Krúdy Gyula. Gondolat Kiadó. Budapest.

Deme László 1979. A szöveg alaptermészetérôl. In: Szathmári István–Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. MNyTK. 154. sz. 57–65.

Deme László 1990. Szövegalkat, szövegalkotás, szövegalakítás. Egyetemi Fonetikai Füzetek. 3. 29–34.

Eôry Vilma 1996. Szövegtipológia – stílustipológia. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest 130–51.

Fábri Anna 1994. Utószó. In: Krúdy Gyula: Szindbád-történetek. Unikornis Kiadó. Budapest. 327–31.

Fehér Erzsébet 1983. Történetkibontás és szövegalkotásmód ellentmondásainak feloldása az aktivista regényben. In: Rácz Endre-Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana körébôl.

Tankönyvkiadó. Budapest. 61–106.

Gáspári László 1996. Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 34–80.

Kemény Gábor 1974. Krúdy képalkotása. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kemény Gábor 1991. Szindbád nyomában. Krúdy Gyula a kortársak között. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Budapest.

Kemény Gábor 1993. Képekbe menekülô élet. Krúdy Gyula képalkotásáról és a nyelvi kép stilisztikájáról. Balassi Kiadó. Budapest.

Kocsány Piroska 2001a. Párhuzamos mûfordítás: a stilisztika kivételes lehetôsége. Nyr. 444–52.

Kocsány Piroska 2001b. Szöveg, szövegtípus, jelentés. A mondás mint szövegtípus. Kézirat.

Kolosi Tamás 1975. „idô”. In: Király István (fôszerk.): Világirodalmi lexikon. 4. Akadémiai Kiadó. Budapest.

727–9.

Kozocsa Sándor 19752. Szindbád fogadtatása és utóélete. In: Krúdy Gyula: Szindbád. Magyar Helikon. Budapest. 821–43.

Lausberg, Heinrich 1960. Handbuch der literarischen Rhetorik. I-II. Max Hueber Verlag. München.

Pethô József 2001. Krúdy Gyula A hídon címû novellájának stíluselemzése. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája. Tinta Kiadó. Budapest. 197–202.

Petôfi S. János 1990. Szöveg, szövegtan, mûelemzés. OPI. Budapest.

Schmid, Wolf 1992/1999. Ekvivalenciák az elbeszélô prózában. Helikon 180–207.

Szabó Ede 1970. Krúdy Gyula. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest.

Szegedy-Maszák Mihály 1972. „elbeszélô nézôpont”. In: Király István (fôszerk.): Világirodalmi lexikon. 2. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1030–2.

Szegedy-Maszák Mihály 1992. Az irodalmi mû alaktani hatáselmélete. In: Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Akadémiai Kiadó. Budapest. 113–52.

Szegedy-Maszák Mihály 1995. „Minta a szônyegen”. A mûértelmezés esélyei. Balassi Kiadó. Budapest.

Szerdahelyi István 1992. „szüzsé”. In: Király István (fôszerk.): Világirodalmi lexikon. 14. Akadémiai Kiadó.

Budapest. 866-7.

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó. Budapest.

Tóbiás Áron (szerk.) 1964. Krúdy világa. Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Tomasevszkij, Borisz 1925/1998. Irodalomelmélet (részlet). In: Bókay Antal-Vilcsek Béla (szerk.): A modern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó. Budapest. 268–86.

Várady István 1912. Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága. Nyugat 288–9.

Vater, Heinz 19942. Einführung in die Textlinguistik. Wilhelm Fink Verlag. München.

Veres András 1972. „cselekmény”. In: Király István (fôszerk.): Világirodalmi lexikon. 2. Akadémiai Kiadó.

Budapest. 434-40.

1 A textualitással nagyjából azonos értelemben használatos a szövegtani és stilisztikai szakirodalomban a szövegszerûség, a szövegség, szövegiség terminus.

2 Az idézetek után a SZI.2 rövidítéssel jelölöm a Szindbád ifjúsága 1925-ös kiadását (a 2 index arra utal, hogy ez a második ilyen címû Krúdy-kötet).

3 ? = pontosabb idômeghatározás nélkül.

400

János István

János István

Krúdy és a magyar múlt (A Három király történelemlátása) Krúdyt nem mély történeti érdeklôdésû íróként tartja számon irodalmi köztudatunk.

Számos, és kétségkívül jól argumentálható minôsítô jelzô köré építkezik még a mértékadó szakirodalmi interpretációk java része is, s alighanem joggal. Krúdy életmûvének valóban a legjellemzôbb és legértékesebb rétegeit tárta fel, pl. Fülöp László kiváló Krúdy-könyvében precíz analízisnek vetvén alá az író „mélyvilágát”, mintegy a Krúdykutatás harmadik fejezeteként. Érthetô módon azonban mind az újabb mind pedig a régebbi szakirodalom meglehetôsen periférikusan kezeli Krúdy írói világának azon összetevôit, melyek a történelmi korok és régi irodalmi-kulturális tradíciók asszimilációját jelentik. Talán csak az egy Álmoskönyv kapott nagyobb figyelmet a régi kulturális hagyománnyal való kapcsolatrendszer vizsgálatában, hiszen a többi mûvek esetében nem oly szembetûnô és közvetlen inspirációkról van szó, mint amilyenek kimutathatók, pl. Jókai vagy Mikszáth vonatkozásában. (Egyébként is a történeti érdeklôdés okán született mûvek talán nem is tartoznak az írói életmû legértékesebb rétegeihez).

Hangulatokból és önmagából építkezô író, aki a félmúlt nosztalgikus álmain ringatózik, s még az olvasottabb Krúdy-kedvelôk is úgy vélték (vélik) hogy írásmûvészete pusztán költôi lelkületének legmélyérôl fakadó spontánul hömpölygô elbeszélésfolyam.

De most nézzünk szembe a szikár valósággal: terjedelmesebb életmûvet hagyott hátra, mint Jókai, napi tizenhat órákat dolgozott, többet, mint Balsac, s ösztönösen is igényesebb regényírói következetességgel, mint minden mondatát kínos gondossággal mérlegelô, s összehasonlíthatatlanul kedvezôbb polgári egzisztenciát élvezô Proust. Krúdy Gyula a szubjektív idô írója volt ugyan, de az ô idôélménye éppen olyan mélyen gyökerezett a konkrét történelmi idôben, mint bármely száraz historikusé, azzal a különbséggel, hogy képes volt sugallani és láttatni a letûnt idôk személyes dimenzióit is.

Ha ennek a történeti nosztalgiának közvetlen élményközegét keresnénk, akkor azt a gyermekkori gimnazista podolini élményeiben, valamint a negyvennyolcas családi tradícióban véljük megtalálni. A gyermekkor, különösen, ha élményekben gazdag, s kiváltképp, ha boldog, az egész életet beragyogja. Krúdy mindenesetre Podolint tekintette kora ifjúkora eszmélkedési színterének, azt a várost, mely az akkori istenhátamögöttiségében is a magyarság történelmi identitását, kurucos függetlenség-

Krúdy és a magyar múlt

401

vágyát volt képes a nyírségi gyerek szemei elé tárni, s képes volt öneszmélkedésre késztetni a kis algimnáziumi tanulót. Már Katona Béla rámutatott arra, hogy Podolin nem véletlenül színtere a késôbbi Krúdy írásoknak: az író majdani énjének paradigmáját képviseli, s ha szabad így fogalmazni, etalonja egy olyan értékrendnek, mely mára már nem létezik. S hogy mi ez az értékrend, valljon errôl maga az író: „Nyakas szabadságharcok emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett szerzetesek ették itt a számûzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a színészetért rajongott, mielôtt a Rend ideküldte, a másik civilben járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés úgy visszhangzott, mint a magyar történelmi múlt, aluszékony csókák üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövôgépeinek kattogása és a cipszer kisasszonykák térdig állanak a Poprádba, midôn fehérnemûjüket mossák: a számûzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanították a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzúrált történelmet hallotta a Magura magyarrá izmosodó fia vagy a messzi alföldekrôl idetévedt nyírségi fiú, itt úgy tanították Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel elôbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.” (Határszéli Podolin boldog évei. Pest, 1916. 126–12.). A város történelmi aurája emelte át a késôbbi regényírót a múlt más-és más idôdimenzóiba, a középkortól a kuruc világig, s nem csupán az egyszerû hangulatteremtés szintjén.

Mert itt, Podolinban ébredt fel a múlt iránti érdeklôdése is, mely bizonyára sokrétûbb és mélyebb volt, mint azt regényei és elbeszélései java termése tanúsítja. Ôszintén szólva, mind a figyelmes olvasónak, mind pedig a filológiai kérdéseket kutatónak roppant gyanúja támad: Krúdy múltról, így a történelmi múltról, valamint régi irodalmi hagyományainkról való tudása sokkal, de sokkal mélyebb, mint amit regényeiben és esetleg történelmi elbeszéléseiben elárul. A nosztalgikus ködfátyol és a kulináris örömök kulisszái mögött nemzeti hagyományainkat mélyen ismerô cinkos író kacsint vissza értô vagy értetlen olvasójára, emígyen: fejtsd meg a rejtélyt!

A Krúdy-filológia – tudomásom szerint – csak most kezd szembenézni azzal a problémával, hogy a nemzeti irodalmi hagyományok hatása pl. mennyire meghatározó az írói világkép tekintetében, s a nyilvánvaló nagy íróminták mellett, mint amilyen pl.

Jókai és Mikszáth (aki egyébként még inkább kortárs Krúdy számára mintsem hagyomány), kulturális, nemzeti örökségünk történelmi mélyrétegeibôl mi, hogyan, milyen inspirációk révén épül be Krúdy világába.

Már Czine Mihály figyelmeztetett arra, hogy Krúdy sokkal bonyolultabb író annál, mintsem egyetlen terminussal jellemezhetô lenne. Valamint tudatosabb és írói témáiban felkészültebb is a látszatnál. Tudjuk, sok idôt töltött könyvtárakban, tanulmányozta a német filozófiát éppen úgy, mint a magyar történelmet. Olvasott Nietschét és Fraknói Vilmos történeti munkáit, ihletadó világirodalmat éppen úgy, mint a kuruc szabadságmitológia témájába tartozó mûveket, s valószínûleg rábukkant Szerémi György furcsa históriájára is, melynek címe: Epistola de perditione Regni Hungarorum – Levél Magyarország romlásáról. Szerémi emlékirata 1857-ben jelent meg Pesten Wenczel Gusztáv kiadásában Szerémi György, II. Lajos káplánja emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543 között, címen majd ezt követte 1882-ben Mogyoróssy János szemelvényes fordítása a Történelmi adatok Szerémi György emlékirataiból. Hogy mit olvasott (olvashatott) ki ebbôl a históriából – ha végigolvasta egyáltalán a latin szöveget (a magyar fordítás ekkor még alig több mint egy rövid, 40 oldalas mutatvány) –, arra nézve csak közvetett bizonyíték egyetlen nagyobb ívû,

402

János István

történeti epikus alkotása, a Három király, mely voltaképpen regénytrilógia 1. Mohács, 2. Festett király 3. Az elsô Habsburg. Krúdy után nem maradt fenn sem sok száz kötetes könyvtár, de még csak olvasócédulák, jegyzetpapírok sem, saját énjén szûrte át a történelmi és irodalmi nyersanyagot. Aligha a múlt érdekelte, történelem-és irodalomszemlélete roppant szuverén módon bánt el a historikusok és filológusok adataival. „A történelemben – nyilatkozta egyszer – megtaláljuk a puszta tényeket, de a többit bízzák a tudósok mindenkinek: költônek vagy vándorlegénynek a fantáziájára.” Ez a történelemlátás és interpretáció azonban nem elôzmény nélkül való: izgalmas elôképét lelhetjük fel Szerémi említett emlékiratában, mely valószínûleg nem csupán a XVI. századi históriai irodalom legszínesebb és legizgalmasabb olvasmánya, hanem Krúdy alkotói módszerének és szemléletének archetipikus modellje is egyben. Nem véletlen, hogy Krúdy nem a Fraknói-monográfiák pozitív tényanyagához igazodik, hanem Szerémi György szelleméhez: a történelmet mintegy alulnézetbôl ábrázolja, azt írja meg, amit a nagy histórikusok távlatai észre sem vesznek, a hétköznapok esendô emberi világát. Ezért lehetett izgalmas olvasmány Szerémi emlékirata Krúdy számára, mert a latinul is magyarul gondolkodó XVI. századi szerzô a népi közvélekedést jeleníti meg történetinek nem, de Krúdy idejében divatos modern fogalommal élve: regényes korrajznak igencsak nevezhetô munkájában. Miközben Verancis Antal megbízásából a XVI. század elejétôl 1543-ig elregéli Magyarország katasztrófákban bôvelkedô históriáját, nem folyamatos történelmet ír, hanem jeleneteket, epizódsorokat szerkeszt össze, népi közvélekedést, anekdotákat sorjáztat, s nem egy esetben fittyet hányva még a történeti hitelesség látszatának is, fiktív történeteket iktat az elôadás menetébe.

Szerémi színes és eleven körképét adja a Mohács körüli évtizedek életének, melyben a valóságelemek váltakoznak fantasztikus történetekkel, pletykákkal, horrorisztikus elemekkel. Sokszínû, Krúdy tollára illô történelmi életanyag kavarog Szerémi mûvében, ötvözôdve azzal a tanulsággal, melyet a jobbágyszármazású literátor szinte vádként hangoztat: a viszálykodó fôurak felelôsek az ország romlásáért.

S ez a kérdés fokozott aktualitást kap újra a húszas évek magyar irodalmában. „Valóban, Trianonban Mohács ismétlôdött meg, sôt egyenesen folytatódott s a mai magyar úgy él e csonka országban, mintha a XVI. század Magyarországa bukott volna el a trianoni síkon. Történelmivé vált a levegônk, a magyar mult ma a magyar jelen s az író, mikor a múlthoz nyúl témáért, szembe kerül a jelen problémáival. Gyáva volna?

A sors vezeti tollát.” – summázza Mohács parabolisztikus írói tematikáját a Nyugatban Földi Mihály (1929/24. sz.). Móricz és Krúdy szinte egy idôben fordulnak a történelmi parabola felé, kutatván a romlás és túlélés történelmi példáit, és lehetôségét. E szándékkel nincsenek egyedül, Babits „új Mohácsnak” nevezte Trianont, s a Nyugat lapjain egyre-másra szaporodik meg a Mohács-tematikájú mûvekrôl írt recenziók száma, a számos konkrét történelmi analízisrôl nem is beszélve. Voinovich Géza Mohács címû drámáját 1922-ben mutatták be, de az évforduló kínálta apropóját, pl. Móricz Fortunatus-drámájának, éppen úgy, mint Gulácsy Irén sikerkönyvének, a Fekete vôlegényeknek. Krúdy maga is utal mûvének aktualitására (a mohácsi csata 400 éves évfordulója), valamint fôként annak parabolisztikus jellegére: „A Mohács a magyar történelem, amely visszajár; a széthúzás, a pártoskodás, a gyûlölködés, a testvérháborúk története, amelyben Magyarországnak a közelmúltban is része volt...

Ennek a mai kornak az ôse a 400 esztendô elôtti Mohács, és a Mohács után következô idô volt”. Már Katona Béla megjegyezte, hogy Krúdynak ez a regénye csak igen nagy nehézségek árán aktualizálható „ezek a nyilatkozatok sokkal több aktualitást sejtetnek,

Krúdy és a magyar múlt

403

mint amennyit a mû valójában nyújt”. (igaz egyébként az egész Mohács-téma irodalmi recepciójára is). Ezt hangsúlyozza egyébként a mû korabeli megítélése is: míg Móricz teljesítménye iránt feltétlen elismeréssel adózott a korabeli kritika, addig Krúdy 1926– 30-ig megjelent három regényét számos értetlenség is övezte. Nem véletlenül. Mert amiként Szerémi emlékirata is még nagy jóakarattal sem nevezhetô humanista alkotásnak, úgy Krúdy regénytrilógiája is távol áll attól, amit az író kora történelmi regénynek titulált. Némelyek szerint alig van köze a történelemhez, annál inkább egy korszak mentalitásának, miliôjének lényegéhez. Mint ahogy Szerémi hôsei is individuális létüket élik, s vajmi kevés közük van saját országukhoz, történelmükhöz. Indíttatása nyomán Krúdy tollán megelevenednek a négyszáz évvel ezelôtti magyar valóság vélt hétköznapjai, benépesülvén történelmünk szinte már perverzitásig egoista közszereplôivel. S Szerémi György közvetlen hatására annál is inkább gyanakodhatunk, mivel ô az egyetlen történetíró, akit több helyen is említ a regényében, igaz, epizódszereplô háttérfiguraként, mint Lajos udvari káplánját, pl. mikor az udvari szakács imígyen hivatkozik rá: „Szerémi uram, az udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója van máskor arról a szegénységrôl, amelyben itt élünk.” Vagy: „Szerémi György, az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a szentmiséhez a budai várkápolnába.”

Ennél többet nem árul el forrásairól az író, mint ahogy a többi, elsôsorban ifjúságnak szánt történelmi prózájában meg ennyit sem, akár elbeszélésrôl legyen szó (A komáromi fiú, Az álmok hôse, Kun László, Pogány magyarok, stb), akár elsô történelmi regényérôl (A magyar jakobinusok). Öt évvel Mohács elôtt, 1521-ben kezdôdik a regényfolyam. Amíg egy innsbrucki kolostorban új férjérôl ábrándozik Mária hercegnô, itthon, Magyarországon egyre-másra meneszti Budára Tomori Pál, a magyarság sorsát talán egyedül szívén viselô kapitány-érsek követeit Nándorfehérvár megsegítése végett A török lassan ante portas, Magyarország azonban, melyet Dózsa háborúja sem térített eszméletre, kábult közönnyel várja sorsának beteljesedését. A történelmi miliôt valami dekadens szittya bánat jellemzi: Mátyás király virágkora, melyet oly szépen sír majd vissza Oláh Miklós, Mária királyné titkára Brüsszelben, a Hungaria-ban, a virtuális Magyarország visszaálmodott monográfiájában, csupán három évtizede tûnt le, a romlás, a pusztulás azonban évszázadok nagyságrendjét idézi: Az egykor budai reneszánsz palotában baglyok huhognak éjszaka és denevérek röpködnek, Dobzse László jobb sorsra érdemes fia szédelegve ül utált királyi székében a vad magyar urak között, kik nem tanították másra, csupán naplopásra és élvezetekre, s kik maguk sem tesznek egyebet, mint fene nagy ôsmagyar virtust gyakorolván vad dühvel toporzékolnak, padlót döngetik kardjukkal, miközben üres a kincstár, hisz nem csupán Mátyás Corvinája jutott ebek harmincadjára, de már a zsidó sem ád hitelt ôfelségének, a szomorú Dobzse László jövôtôl rettegô fiának, aki hiába sóvárog kedvenc falatai után, ha a magyar urak nem segítik ki, bizony felkopik az álla Ha jól akar lakni, meghívatja magát Visegrádra vadászatra, ott a királyi udvar ellenpontjaként a fôurak kánaáni gazdagsága. Lucullusi lakomái kápráztatják el. Mária királyné, a szép és okos Habsburg-hercegkisasszony, hamis tallérokat veret, elzálogosítja stafírungját, és pénzt vesz fel a budai zsidó uzsorásoktól, hogy a kincstárat és a királyi udvart valahogy mûködôképessé tegye.

Teszi mindezt a fôurak és országnagyok tökéletes közönye mellett, miközben a török félhold már elindult az urai által magára hagyott árva Magyarország felé, s minden a

404

János István

jövendô tragédia képét vetíti elôre. Hollórajok keringenek károgva és a magyar urak dacosan bezárkóznak düledezô váraikba. A két királyi gyermek éjszakánként a Duna partján szövögeti szerelmi ábrándjait, otthagyva a kongó és kifosztott palotát. Az igazi Magyarország, pusztul és halódik. Csak özvegy Perényiné lánynevelô intézete emlékeztet a prosperáló múltra: a nagyasszony dacolva az idôvel oktatja az ország minden tájáról hozzásereglô nemes kisasszonyokat jövendôbeli hivatásuk gyakorlására. Egyedül csak itt él, mintegy archaikus kövületként a régi értékrend. Ezzel szemben az országban teljes az anarchia. A török elsöpörte a végvárak lezüllesztett katonaságát, a magyar urak csak ímmel-ámmal vonulnak hadba, mert mi közük is valójában az egész történelmi komédiához? Ez egyedül a királyra tartozik, ôk csupán tétlen statisztaként kívánják végignézni a sors teátrumának ezt az érdekesnek ígérkezô felvonását. Életet még csak-csak áldoznának, de pénzt, azt már nem! A pápa ôszentsége mennyei malasztot küld, Logus Tamás, a kényes udvari humanista tudós lenézi ezt a mûveletlen kompániát, és Szapolyai Janos, kinek kezében a helyzet kulcsa, kapzsin és számítón szövögeti álmait eljövendô királyságáról. Errôl írja Borgio, a pápai követ nem sokkal Mohács elôtt. „ha Magyarországot három garason meglehetne váltani, nem akadna három fôúr, aki ezt a három garast összeadja. Így teljesedett be végzet a szétzilált és szétlopkodott Magyarországon, 1526-ban, Mohácsnál. Érdemes itt idéznünk a Nyugat korabeli recenzensét: „Soha ennél realisztikusabb könyvet, mint a »romantikus« Krúdy Gyula Mohácsregénye! Oldalakon át kapunk leírást a visegrádi vadászatról, megtudjuk, milyen eledeleket kedveltek azidôtájt Budán, egy dunai út mesteri rajza is egész fejezetet foglal el. De mindenek elôtt: a kor kulináris képe bontakozik ki elôttünk a maga nehéz, zsíros, nyomasztó pompájában. A történelmi események viharos pathosza alig-alig zendül fel, a regénynek nincsen cselekménye. A magyar história legrejtelmesebb mozzanata körül tornyosuló események hétköznapját festi meg a Krúdy Gyula könyve. Szapolyai figurája éppen csak átsuhan rajta, a mohácsi csata leírása: másfél oldal.” (Kürti Pál, Nyugat, 1927/8. sz.) „A nagy idôket az emberek észre sem veszik – írja kritikájában Németh László – a két királyi gyermek vadászni akar enni és pénzt szórni. Mi közük a mohácsi vészhez? A magyarok szájaskodnak, fenyegetôznek, a török mumus is csak azért van, hogy a király ne vadászhassék. S a gyerekeknek van igazuk, mert az élet egy kis szerelem s igen bô táplálkozás. Az író annyiban szól mohácsról, amennyiben nem szól róla”.

(Két nemzedék, 159) A krónikásnak meseszövést nem ismerô, apróságokat hûségesen megrögzítô, de mégis balladásan izgalmas stílusában írta meg ezt a Mohács-könyvét Krúdy. Mondatainak különlegesen friss magyar zamata elragadó. Mérsékelten archaizál és nem nagy szókinccsel dolgozik. Mégis: gyökeres, ôsi nyelvlehetôségeket aknázó, fûszeres a magyar beszéde. Új könyvének szépsége elsôsorban pazarló bôséggel osztogatott nyelvi szépségeiben van. Ezt hangsúlyozza a korabeli kritika, s Németh László is, mikor is a nagy sikerû Fekete vôlegények szerzôjével hasonlítja össze Krúdyt: „Krúdy iskolázott mûvész. Az van meg benne, ami Gulácsyban hiányzik: a nyelv egysége, a következetesen mûvészire szegzett figyelem, s az hiányzik belôle, ami Gulácsyban megvan: a szív szabad csordulása, az erô, a távlat, s mindenekfölött a komolyság.”

A festett király Szapolyai János, aki vadszôlô levével szokta kékre festeni arcát, mielôtt katonái közé ment, hogy ábrázatát félelmetesebbé változtassa. Különös ember volt: sok bizarr furcsaságot jegyzett fel róla Krúdy. Jellemzôen fôúrtól szokatlan foglala-

Krúdy és a magyar múlt

405

tosság , a szôlôtaposás közben mutatja be a tokaji szüreten, s a taposókádban arról meditál, hogy „elég volt már a bajt csináló magyar királyokból, a nemzet feleszmélt Mohácsnál” S kialakul lassan Szapolyai királysága. „Ha mindenáron skatulyázni akarnánk, akkor a „történelmi regény” feliratú dobozba kellene elhelyezni ezt a könyvet. Ami nem volna precíz és helyes. Mert ez az érdekes könyv szigorúan véve: nem történelmi és nem regény. Mohács után játszódik, négyszáz évvel ezelôtt: de ez a tény egymagában véve még nem elég a »történelmi« jelzôhöz. »Történelmi« az a regény, amelyben összesûrítve megtaláljuk a történelmi fejlôdés egy fejezetét, amelyben mozog az idô, amelyben kollektív erôk áramlanak valahonnét valahová. A történelmi mozgás; a történelmi regény: dinamikus. De Krúdynak ez a könyve statikus jelenség. Az író kiemel egy pontot a történelembôl, elkülöníti és egy pillanatra megállítva az idôt, kizárólag a térben vizsgálja és igyekszik leírni. Nagyon közelrôl vizsgálja: kiszakítva a történeti perspektíváktól. És a könyv éppen ebbôl az okból nem mondható regénynek sem. Hiszen a regény principiuma végeredményben azonos a történelemével: a regénynek is az idô az anyaga, a regény is dinamikus. A Festett király tulajdonképpen novella, vagy, még inkább, ahhoz a nagyon vonzó mûfajhoz tartozik, amelyet miniatûrnek neveznek.

Fôszereplôje tulajdonképpen nem is Szapolyai, akit a könyv végén János királlyá koronáznak, hanem ellenfele, Mária királyné, II. Lajos özvegye, aki Mohács után Pozsonyban él híveivel, mostoha viszonyok között, de hûségesen védelmezve bátyjának, Ferdinándnak érdekeit és következetesen visszautasítva Szapolyai ismételt házassági ajánlatait. Szapolyainak és még inkább Máriának lélekrajza ez a könyv. Krúdy nagyon messze áll a modern történelmi portretistáktól, Maurois-tôl és Ludwigtól, akik történelmi embereket a legmodernebb lélektani ideológiával értékelnek át mai emberekké. Krúdy lélekábrázolása inkább romantikus: egy-egy vonást erôsen megnagyít, fokoz, a színeket nagyon megélénkíti. De azért nem emlékeztet a Jókaiszerû sematikus, angyal-ördög emberábrázolásra. Ô az elsô pillanatban józanul meglátja hôsének reális tulajdonságait: mindvégig meg is tartja ôket, de valamennyit erôsen aláhúzva, excentrikusan kihangsúlyozva. Ezzel a reális romanticizmussal, ezekkel a furcsa, különc, de mégis valószerû alakjaival inkább Dickenst juttatja eszünkbe. (Talán csak az adagolás aránya más, Dickens módszere: két rész realizmus, egy rész fantázia, Krúdyé pedig ennek a fordítottja.)

Ehhez járul még egy egészen különös, sajátos ízû és színû miliô- és epizódfestés.

(Krúdy legerôsebb oldala.) Ez a könyv is tele van bizarr dekorációjú leírásokkal, érdekes patinájú hangulatokkal, különleges színezetû dialógusokkal. Van benne valami a múltból és a jelenbôl, az életbôl és a mesébôl, a történelembôl és az anekdotából.

Speciális zamatú írás – Krúdy egyéniségének markáns bélyegével.” (Bálint György, Nyugat 1931/4.)

A Három király befejezô része (Az elsô Habsburg) Ferdinánd székesfehérvári koronázásával végzôdik, a nagy játékmester – nevezzük sorsnak – újra rendezi a Theatrum Mundi színpadát: „Az oltár elôtt Ferdinándot a Perényi által visszaorzott koronával ugyanazok a fôpapok várják, akik tavaly Jánost várták itt. Az élen ismét a szakállas, vén Podmaniczky, akinek megadatott a sorstól, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök. Csak a trónszékben ül most más király a tavalyi helyett. A bozontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb, ritkás szakállú, lesütött szemû, ájtatos király ült – mintha II. Lajos lépett volna ki a koporsóból, kissé megöregedve az ott töltött esztendô alatt.”

406

János István

A regény véget ér, de a történelem hétköznapjai más, újabb szereplôkkel tovább peregnek a sors homokóráján – a történelem mintha ismételné önmagát. Csak idôben áll távol egymástól jelen és múlt -minôségeiben ugyanazok – csupán a szereplôk cserélôdnek a nagy színpadon. Krúdynak nincsenek heroikus hôsei, amiként a mohácsi csatát is alig említendô epizódnak tartja., hiszen a tragédiákat kicsinyes hétköznapi hiúságok készítik. Krúdy történelemlátásának tükrében minden apróság felfokozott jelentôséggel bír, s késôbbi sorsalakító tényezôvé válhat. „S van, akinek a történelem is csak saját magát juttatja eszébe. Mintha szimfónikus zenekarral egy pásztorfiú vékonyka sípját akarná megszólaltatni valaki: ilyen megvesztegetôen reménytelen kísérletek Krúdy Gyula s Zilahy Lajos lehelletszerû történelmi pasztelljei A Mohács a kor fûszeres, szagos, párálló, szinte monumentális kulináris képe” – írta a regényrôl a Nyugatban Illés Endre. Ezen kulinaritásba azonban nem az életöröm, hanem a magyarság történelmi tragédiája van kódolva. Más Krúdy regényekben az étkezés fölemel vagy degradálja az egyént, itt a nemzet urainak tobzódása saját élvezetében egy ország sorsát indítja hanyatlásnak. Mert ez a regény a XVI. századi Magyarország hatalmas gasztronómiai körképe is egyben, a királyi udvar kifizetetlen konyhaszámláival szembesíti, pl. a Szapolyai-párt hatalmas dôzsöléseit: a tormás tehénhúsok, sült marhagerincek és zsíros velôskoncok, marhapörköltek közepette születik a majdani, Mohács utáni magyar királyság. Ezzel szemben a kifinomultabb ízlésû Lajos király a fôtt vaddisznófejet kedveli. Apró, de beszédes momentum, Lajos asztalára épp a Csele patakból halásszák a halat: A királyt saját halála táplálja. A Pozsonyba menekült Mária királynô és kísérete, köztük az öreg és állandóan zsörtölôdô Báthory nádor kénytelen beérni azzal a böjti halétellel, melyet – nomen est omen – Fischer bíró biztosít számukra hitelbe. A Krúdy-írásokban oly fontos étkezések jelképi szintje a három királyok történelmi dimenzióját is át- meg átjárja, s meghatározó rétegét képviseli. Olykor megnyilatkoznak az idill ritka pillanatai, pl. Mária és Lajos valóban megható szerelmében: „Olyanok vagyunk – mondja Mária –, mint az erdôben eltévedt két árvagyerek: ha elbocsátjuk egymás kezét, eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok” Arra már felhívták a figyelmet a regény történelmi tényeit szigorúan számonkérô filológusok, hogy Krúdy roppant szabadon kezeli forrásait, így szinte lehetetlen, pl. a Három királyt egyértelmûen valamely auktorhoz kötni. Rezek S. Román hívta fel arra a figyelmet még 1944-ben, hogy „a regény emlékezetes alakjainak, tömérdek jó adatának elsorolására bô jegyzék kellene...Hanem a tömérdek adat között hiába keressük a legfontosabbakat..” (Pannonhalmi Szemle, 1944. 65.) Nem csupán a nemzeti összeomlás tényleges történelmi okai nem érdeklik Krúdyt (Figyelmen kívül hagyja pl. Mátyás törökellenes politikájának, a Dózsa-féle parasztháborúnak a következményeit), adatválogatását alárendeli a szubjektív írói szempont indokainak, a történelmi alakok iránti szimpátiának avagy ellenszenvnek, valamint a kuriózumok ábrázolásában. „Meg kell mondanunk ôszintén, hogy elsôsorban a kuriózumok érdekelték a történelembôl” – írja Katona Béla. Annyira, hogy ezek kedvért sokszor elfelejti a konkrét adatait is (pl. Máriát nem Veszprémben koronázták meg, hanem természetesen, Fehérváron), de egyedi és a történelmi adatokkal nem indokolható, azokkal ellentmondó módon jellemzi olyan alakjait, mint pl. Báthory nádor, Brandenburgi György, Werbôczi, Tomori stb. S van egy teljesen ahistorikus Krúdy-alteregó is a mûben, Crudy lutheránus püspök személyében, „aki a regény talán legszárnyalóbb fejezetében Székesfehérvárra II. Lajos ravatalához kíséri az álruhás Máriát, s megvív

Krúdy és a magyar múlt

407

úrnôjéért Szapolyaival, majd halálos sebet kap, bevallja királynénak eddig leplezett szerelmét. A püspök alakjában voltaképpen magát csempészi be Krúdy a regénybe, mint ahogyan a régi festôk is gyakran megörökítették saját arcukat a történelmi vagy bibliai tablókon vagy freskókon.” (Katona Béla). De így van ezzel egyik vélt történelmi kútfôje, Szerémi György is. Kettejük munkáját természetesen anakronizmus lenne összehasonlítani, konkrét filológiai argumentumok híján pedig az a feltevés is csak hipotézis marad, hogy a trilógia egyik forrása éppen Szerémi mûve lenne. Alakjainak ábrázolásában egyébként is olykor teljesen eltér a két író értékítélete. Pl. Szerémi szerint „Mária a királyi palotát bordélyházzá változtatta”, Lajos pedig a züllöttségben és feslettségben gyakorolta magát, „melyre a magyar fôurak tanították” sôt egyenesen isteni büntetésként értelmezi a király halálát. Szeréminek általában senkirôl nincs egy jó szava, s talán még az a furcsa hipotézis is megkockáztatható, hogy barbárnak titulált és hungarizmusoktól hemzsegô latinságát is nem túlságosan szeretett fôkénének, Veransics Antalnak, valamint az egész, általa egyáltalában nem kedvelt magyarországi fôpapság bosszantására alkalmazta, így is kihangsúlyozva „plebejusabb” indulatait és elkötelezettségét. Ezzel szemben Krúdy árnyaltabban differenciál: nem tagadja meg a pozitív értékeket a szerencsétlen sorsú királyi pártól sem, a királyt körülvevô fôurak jellemzésében azonban már több a hasonlóság a két író között. Mégsem lenne talán meddô és reménytelen kísérlet megkeresni a Krúdy-szövegek érintkezési pontjait régi történelmi és irodalmi forrásaival, mint ahogy a kortárs forrásokra nézve megtette ezt a közelmúltban Sturm László (Hagyományok metszéspontján, Bp., 2000), valamint Katona Béla posthumus kötetének egy írása (Az élô Krúdy. Nyíregyháza, 2003). Az azonban talán mindenképpen említésre érdemes, hogy Krúdy egyetlen történeti regényének inspiráló forrásai között Szerémi és más – egyelôre alig sejtett történelmi és irodalmi forrás még akkor is ott lehetett, ha pillanatnyilag ez az írói szövegvilágból konkrét tényekkel nem is igazolható, s talán nem is lesz az sohasem. Mert Krúdy a romlás századának ezt a fejezetét is újraálmodta, plasztikus, szinte körbejárható szereplôkkel népesítette be, mindfölé emelve Mária királynô bájos, finom, okos, önfeláldozó virtuális alakját, akirôl lepereg a kor durvasága, Szapolyai tolakodó házassági ajánlatai éppen úgy, mint a fiatalabbak szerelmi vallomásai. Az egyhúrú gordonkahang e keveset olvasott regényében válik polifónná, többszólamúvá, sejtetvén egy komplexebb történelmi látásmód kialakulásának lehetôségét is. (Regényt tervezett pl. Shakespeare-rôl és Garibaldiról) Örök veszteség, hogy mindez már csak az életmû fináléja lehetett.

408

Ilyés Gábor

Ilyés Gábor

„Ennek a városnak voltam az írója” Krúdy-emlékjelek és helyek Nyíregyházán Krúdy Gyula a „Nyírség álmodója” volt, hiszen Nyíregyháza, a nyíri tájak és emberek elevenen élnek a mûveiben. A Nyírvidék egyik tudósításában, melyet Krúdy írói pályájának a negyedszázados évfordulója alkalmából, 1924-ben készítettek, így írtak errôl a kapcsolatról: „Szabolcsmegye külön világ, az akácvirágos szabolcsi tájak szín és vonalhatása, a honfoglaló ôsök ivadékai által megszállott Nyírség külön sziget. Aki egyszer erre a földre vetôdik, rabja lesz annak a páratlanul intenzív, egyéni miliônek, amelyet ez a szó jelez: Nyírség. És ebbôl a csodákra képes, sajátos egyéniségû világból sarjadt Krúdy Gyula, a modern magyar mesélés fejedelemi írója, akinek minden mondatában az akácos Szabolcs szíve dobog. A természet, amely annyi jóval és széppel áldotta meg Szabolcsot, megáldotta a tolmácsoló mûvésszel is, akinek írásában, mint Vörösmarty Délszaki Tündérének csodálatos sípjában a természet minden, de minden hangja: benne rejlik, kifejezésre jut Szabolcs vezér földjének minden természeti és emberi szépsége”.1 Krúdy Gyulára már életében büszke volt szülôvárosa. Geduly Henrik 1896-ban megjelent várostörténeti monográfiájában már olvashatunk róla. A város evangélikus gyülekezetének lelkésze a következôket írta az ekkor 18. életévében járó ifjúról: „A nyíregyházi születésû s irodalommal foglalkozó férfiak sorában megemlítendô még (...) legifj. Krudy Gyula, ki mint a Nagyvárad munkatársa, majd a Fenyvessy Ferenc szerkesztésében megjelenô Magyar Ujság belmunkatársa a novella-írás terén aratott sikert”.2 A XX. század elején megjelent vármegyei monográfiában Vende Ernô a következôképpen jellemezte: „legtermékenyebb szépíróink közé tartozik, akinek fiatal kora dacára sok sikere volt”.3 Az író 1924. október 29-én, a Kereskedôk és Gazdák Körének a meghívására érkezett haza, hogy írói pályájának huszonöt éves jubileuma alkalmából felolvasást tartson. A szépszámú közönség lelkes ovációval fogadta Krúdyt, aki az elôadásával nagy sikert aratott. „A magasztos irodalmi jubileum megpecsételte azt a szeretetet, amelyet Szabolcsvármegye magyarsága Krúdy Gyula iránt érez”- fejezte be tudósítását e jeles napról a Nyírvidék újságírója.4 1. Nyírvidék, 1924. október 30. 2.

2. Geduly Henrik: Nyíregyháza az ezredik évben. Nyíregyháza, 1896. 198.

3. Magyarország vármegyéi és városai. Szabolcs vármegye. Szerkesztette: dr. Borovszky Samu. Bp., É. n. 216.

4. Nyírvidék, 1924. október 30. 2.

„Ennek a városnak voltam az írója”, Krúdy-emlékjelek

409

A nagy író halálhírét a Szabolcsi Hírlap egyik munkatársa közölte az édesanyjával, aki megmutatta a fia egyik utolsó, hazaírt levelét, melyben ez állt: „Nyíregyházára vágyom. Ott szeretném öreg napjaim eltölteni az erdô egyik villájában. De vajon elérem-e ezt a boldog idôt, nem tudom”.5 Az újság címlapon hozott nekrológjában a következô szavakkal búcsúztatták: „... meghalt ennek a földnek fénylô szelleme, koronát viselô fejedelme, meghalt az utolsó magyar romantikus, az elsô mély szimbolikájú misztikusa a magyar szépprózának, meghalt Krúdy Gyula. A vörös postakocsi a májusi gyász feketéjébe borult, fekete tógás halál ült bakjára és viszi a szabolcsi Szindbádot abba a világba, ahol Bessenyei szelleme éli testôrségét, ahol Benczúr ecsetje varázsol rózsákat a kárpitra, viszi a halhatatlanság ragyogó tündérkertjébe”.6 Az író temetésén Nyíregyháza város képviseletében Szohor Pál fôjegyzô helyezett koszorút a ravatalra. Egykori iskolája, az ekkor már Kossuth nevét viselô Evangélikus Fôgimnázium falán pedig fekete lobogó hirdette az egész város gyászát.

A város irodalmárai közül Belohorszky Ferenc írta róla az elsô legteljesebb jellemzést 1939-ben. „Ennek a kornak irodalma mutatja fel az elsô igazi szabolcsi jellegû írót, akinek minden ihletése, lélegzése a hazai emlékekbôl táplálkozik”- kezdi az ekkor már hat éve halott író méltatását. Majd a dolgozat hangsúlyos részeként fájdalmasan állapítja meg, hogy „Krúdy Gyulánál megvolt a lehetôség arra, hogy valóraváltsa a nagy Bessenyei-örökséget, megindítsa a szervezkedést a Nyírség kultúrájáért. Ez, sajnos, nem következett be, mert a centralizálódott magyar irodalom Krúdy Gyulát magának kaparintotta meg s eltemette Budapest üzleti irodalmi szellemében”. Az utolsó gondolata is panaszos: „Amikor 1933-ban meghalt, nem is sejtette senki a Nyírségen, milyen nagy fiát temette el, annyira nem ismerték”.7 Az 1945 elôtti idôbôl Varga Károly, az Evangélikus Kossuth Gimnázium tanárának tanulmányai említendôk meg. Ezek a dolgozatok 1936-ban és 1940-ben, a Szabolcsi Szemlében jelentek meg.8 Egy befejezetlen nagyobb tanulmány elsô kísérleteinek tekinthetôk. Ugyanô az 1939-ben megjelent vármegyei monográfiában a következô címmel írt dolgozatot: Szabolcs társadalma Krúdy Gyula mûveiben.9 Katona Béla volt az elsô nyíregyházi irodalmár, akit igazi Krúdy-kutatónak tekinthetünk és így is tartottuk nyilván. Az ô emléke elôtt is tisztelgett a város, amikor a 125. évforduló alkalmából megjelentette az íróról készült tanulmányainak gyûjteményét Az élô Krúdy címmel. A Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola hallgatói 1990-ig 12 szakdolgozatot készítettek Krúdy életérôl, munkásságáról, közülük három az író és a Nyírség kapcsolatát dolgozta fel.10 A szülôváros 1968-ban Krúdy Emlékkönyvet adott ki, tíz évvel késôbb Gedényi Mihály elkészítette Krúdy Gyula személyi bibliográfiáját, mely a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár gondozásában jelent meg, míg 1983-ban vehették kézbe az érdeklôdôk a Krúdy-breviáriumot.

Az író születésének az évfordulóin is történtek kisebb-nagyobb megemlékezések, közülük kiemelkedik a centenáriumi ünnepségsorozat, amelynek keretében a Ma5. Szabolcsi Hírlap, 1933. május 14. 4.

6. Szabolcsi Hírlap, 1933. május 13. 1.

7. Belohorszky Ferenc: Szabolcs vármegye kulturális élete. In: Szabolcs vármegye. Szerkesztette: Dienes István. Budapest, 1939. 290.

8. Varga Károly: Nyíri tájak, emberek, legendák. Szabolcsi Szemle, 1936. 2. sz. 47–56. o. és Varga Károly: Krúdy Gyula I. Szabolcsi Szemle, 1940. 1–4. sz. 53–66.

9. Szabolcs vármegye. Szerkesztette: Dienes István. Budapest, 1939. 293–295.

10. Forrás: Kéziratok megyénkrôl. Szerkesztette: Orosz Szilárd. Nyíregyháza, 1990.

410

Ilyés Gábor

gyar Irodalomtörténeti Társaság és a TIT országos irodalmi választmánya tanácskozást szervezett, a debreceni Csokonai Színház bemutatta Krúdy Az arany meg az asszony címû egyfelvonásosát, szobrot és emléktáblát avattak, képzômûvészeti kiállítást és prózamondó versenyt rendeztek.

Az író és munkássága több képzômûvészeti alkotás ihletôje is volt. A plakettek közül Tóth Sándor szobrászmûvész 1976-ban készült, Szindbád a Sóstón címû alkotását, és Kisnagy András emlékplakettjét emelném ki. Az idei jubileum alkalmából a Városi Galériában Krúdy Gyula és a képzômûvészetek címmel nyílt kiállítás, sôt ugyanilyen címmel egy kis tájékoztató füzet is megjelent Szatmári Gizella tollából.

Az író halálának harmadik évfordulóján, 1936-ban utcát neveztek el Krúdyról. A névadásra a javaslatot Szohor Pál ekkor már polgármesterként a következôképpen terjesztette a város képviselô-testülete elé: „Tekintetes Képviselôtestület! Tisztelettel javaslom, méltóztassék a megnyitott új utcát Krúdy Gyula utcának elnevezni.

Krúdy Gyula legújabb magyar irodalmunk egyik kimagasló alakja, kinek irodalmi értékét a magyar irodalomtörténet is elismeri. Minthogy a kiváló író városunk szülötte, ennek következtében emléke iránti kegyeletünket vélem leróni azzal, ha halála után a legelsô új utcát nevérôl nevezzük el”.11 A közgyûlés Szohor javaslatát fogadta el, pedig volt egy másik kérelem is, melyet a Kovács István Bajtársi Egyesület nyújtott be. Kovács István nemzetôr fôhadnagy volt, akit 1919. április 22-én végeztek ki. Kovácsnak nagy kultusza volt a két világháború közötti Nyíregyházán, hiszen halálának évfordulóján minden évben megemlékezéseket tartottak, a szülôházát emléktáblával jelölték meg, egy egészalakos szobrot és díszes síremléket is készítettek. Nagy dolognak számított, hogy a szavazáson a képviselô-testület mégis egyhangúlag Krúdy neve mellett szavazott. A hírt így kommentálta a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap: „A Sóstói útból nyíló csendes út ôrzi nevét, ízléses új villák sora, ahová odahallatszik az erdô csalogánya, a vadgalamb muzsikája. A régi Nyíregyházának hangulatait, opálos, ködös reggeleit, bíbor színbe, lilába fürdô alkonyatait, zsalugáteres ablakait, orgonavirágos kertjeit, sóhajos leányszíveit, álmodozó asszonyait, borozó politikusait, gavallérjait a régi Sóstó kocsiútjait és cigánymuzsikás mulatásait a Krúdy könyvek örökítik meg képekben, mozdulatokban, zeneiségben s az új Nyíregyháza az ô nevét örökíti meg, ôt ôrzi a halhatatlanság számára. Nyíregyháza példát adott az irodalmi értékek megbecsülésére, amikor Krúdyról utcát nevezett el”.12 Nyíregyháza büszke lehet, mert mindig voltak olyan polgárai, akik számára fontos volt a múlt és a jelen emlékezésre méltó pillanatainak és szereplôinek az utókor számára való megörökítése. Hála ezeknek az emlékjeleknek, a város olyan, mint egy színes történelemkönyv: jól olvasva feltárul a település múltjának sok-sok lapja, és életre kelnek azok az emberek, akiknek a kezdeményezôkészsége, tûrése, tenni akarása, áldozatkészsége és szépre való hajlama alakította, formálta a „szôke város” históriáját.

Az egymásba nyíló tereken, parkokban szobrok, a középületek falain és belsejében emléktáblák várnak arra, hogy általuk felidézzük a múlt egy-egy darabját. A

11. Idézi: Pethô József: Hogyan kapott Krúdy Nyíregyházán utcát? Nyíregyházi Napló, 2003. szeptember 20. 6.

12. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1936. április 2. 5.

„Ennek a városnak voltam az írója”, Krúdy-emlékjelek

411

szorgos elôdeink tettek azért, hogy legyen mire és kire emlékeznünk. A személyek közül a legtöbb emlékjellel Móricz Zsigmond rendelkezik a városban, akinek öt szobrot és ugyanennyi emléktáblát állítottak. Ôt dr. Jósa András, a megyei múzeum alapítója követi, akinek négy szobra és öt emléktáblája látható. Váci Mihály emléke elôtt két szoborral, egy emlékoszloppal és hat emléktáblával tisztelegtek, Bessenyei György három szobrot és egy emléktáblát kapott, míg Krúdy Gyula emlékét két mellszobor és öt emléktábla hirdette.

A Krúdy-emlékjelek bemutatásakor sétáljunk ki elôször az Északi temetôbe, ahol a IX. parcellában Krúdy szüleinek a síremléke látható. A szülôkön kívül itt nyugszanak még az író Erzsike és Ilona nevû testvérei is (képünkön).

A sétánkat folytassuk az egykori Kállói, majd Vöröshadsereg, ma Szt. István utcában, ahol három Krúdyra vonatkozó emléktáblára is figyelmesek lehetünk. Az utca elején, a 8. sz. alatt található az az épület, ahol Krúdy 125 évvel ezelôtt meglátta a napvilágot. Itt 1963. május 12-én, az író halálának a 30. évfordulója alkalmából leplezték le azt a kôkeretbe foglalt márványtáblát, amelyen ez a híres idézet olvasható: „Ennek a városnak voltam az írója” (képe a 378. oldalon).

A következô emléktábla a 40–42. sz. alatti épület falán látható. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap egyik tudósítása szerint már 1942-ben mozgalom indult abból a célból, hogy emléktáblával jelöljék meg az író szülôházát.13 Az ötletet 1948-ban a Bessenyei Társaság karolta fel újra, amikor megbízták Berky Nándor szobrászmûvészt az emléktábla elkészítésével. Az avató ünnepség a Bessenyei Társaság életében az utolsó ünnepi esemény volt, mert az 1949 decemberében megtartott közgyûlésükön már a feloszlatását mondták ki a megjelent tagok. A város elsô Krúdy-emlékjelét 1949 tavaszán leplezték le (képe a 472. oldalon). Akkor még azt hitték, hogy az író szülôházát jelölték meg, késôbb azonban Katona Béla kutatásai tisztázták, hogy Krúdy itt csak a gyermek- és ifjúkorát töltötte, de nem ebben a házban született. A szülôház az elôbb bemutatott épület volt, amelynek a falára 1963-ban helyezték el a márványtáblát. Az író portréjával ékesített, mészkôbôl faragott dombormûvet Koroknay Gyula, Nyíregyháza kiváló mûvészettörténésze így jellemezte: „Érdekes nézetével, a jellemábrázolás hûségével tûnik ki ez az emléktábla, van benne egy kis krúdys álmodozás, egy kis Berky-líraiság, könnyed és mély”.14 Az eredeti épület ma már nem áll, azonban Katona Béla kutatásaiból tudjuk, hogy L-alakú, sárga színûre meszelt ház volt. Még az író nagyapja szerezte, aki a városban ügyvédi irodát nyitott. A ház késôbb fiának, ifjú Krúdy Gyulának, az író apjának a tulajdonába ment át, aki maga is ügyvédként tevékenykedett. A nagy épület kényelmes otthont jelentett a népes család számára. A házhoz tágas udvar és hatalmas kert tartozott, amely alkalmas játszótér volt még a szomszéd gyermekek számára is. Az udvar folytatása egy nagy gyümölcsös és szôlôskert volt. A ház 1913-ig maradt a Krúdy-család birto13. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1942. május 12. 3.

14. Koroknay Gyula: Nyíregyháza mûvészettörténeti emlékei. Nyíregyháza, 1971. 65.

412

Ilyés Gábor

kában, akkor Klekner Károly és Spányi Géza helyi orvosok vették meg az özvegytôl. A házat lebonttatták, helyén emeletes magánszanatóriumot építtettek. 1952-tôl itt mûködik a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiója.

Innen egy rövid sétával jutunk el az egykori Evangélikus Fôgimnázium épületéhez (képe a 384. oldalon). Ezt az utat 1891-tôl az ifjú Krúdy is naponta megtette, hiszen a szatmári és a podolini diákévek után a szülei hazarendelték és beíratták a város akkori legnívósabb iskolájába. Tanárait szerette, s írásaiban mindig hálásan emlegette egykori iskoláját is. Különösen Porubszky Pál volt számára kedves, ugyanis ô volt az elsô, aki felismerte tehetségét, s nem korholta írói terveiért, hanem inkább megpróbálta egyengetni az útját. Bekapcsolódott a Bessenyeirôl elnevezett önképzôkör munkájába is, amelynek egyik pályadíját 1894-ben egy osztálytársával közösen nyerték meg. Krúdy a Liza menyasszony címû elbeszélésével pályázott. Diákéveirôl Szohor Pál írt egy rövid tanulmányt, amely a gimnázium értesítôjében jelent meg.15 1975. május 10-én, Krúdy érettségijének a 80. évfordulója alkalmából egy ballagási ünnepséggel egybekötött emléktábla-avató ünnepséget rendeztek. Katona Béla leplezte le az intézmény falán az író tiszteletére elhelyezett márványtáblát, amelynek a feliratából kiderül, hogy 1891–95 között itt koptatta az iskola padjait az ifjú Krúdy. Bár a tanárai és a szülei szerint koptathatta volna többet és jobban is, de Krúdy már ekkor tudta, ami szintén olvasható a táblán: „Én írónak készültem: semmi másnak”.

Mivel már sem taligára, sem villamosra nem ülhetünk, szálljunk hát buszra és keressük fel Sóstót, azt a helyet, amelynek az írónk nagy szerelmese volt. 1924-ben az örökváltság kihirdetésének a 100. évfordulójának a megünneplésére készült a város. Krúdy megbízást kapott, hogy írja le emlékeit a jubileumra megjelenô kötet számára. Így született meg a „Nyíri emlék” címû alkotása. Ennek az évnek a nyarán Krúdy és családja Sóstón vakációzott. A város vendégeként a Svájci-lakban töltötték napjaikat. A Svájci-lak a XIX. századi Sóstó legjelentôsebb épülete volt. 1866-ban Melhouse János tervei alapján építették romantikus stílusban. Nevét az alpesi házak hangulatát és stílusát idézô külseje után kapta. Az épületet 1997-ben szépen felújították, s ma régi fényében pompázik. 1978. október 21-én, az író születésének a 100. évfordulója alkalmából emléktáblával jelölték meg. A „Sóstó szerelmesének” emlékét a strandfürdô elôtti parkban egy mellszobor is hirdeti (képünkön), Mészáros Dezsô alkotását 1973-ban leplezték le.

Nagy öröm, hogy az évekig üresen álló Krúdy Szállót, amelyet 1911-ben Pazár István tervei alapján építettek, erre a jubileumi évre átépítették, megszépítették, és az író nevét megtartva, de már vigadóként várja a Sóstóra látogatókat (képe a 461. oldalon).

15. Szohor Pál: Krudy (!) Gyula diákévei. In: A nyíregyházi ág. h. ev. Kossuth Lajos Reálgimnázium 72. évi értesítôje. Szerkesztette: Zsolnai (Zwick) Vilmos igazgató. 3–7.

„Ennek a városnak voltam az írója”, Krúdy-emlékjelek

413

Az író nevét egy oktatási intézmény is ôrzi szülôvárosában. A Krúdy Gyula Gimnázium 1969. szeptember 1-jén nyitotta ki kapuit. Ekkor még név nélkül várta a diákokat, de mivel a köz, ahol az iskola épülete állt, a Krúdy Gyula utcából nyílt, így a népnyelv hamarosan Krúdyra keresztelte, amely aztán a hivatalos neve lett. A névadás ceremóniáján az író lánya, Krúdy Zsuzsa is jelen volt. Bár késôbb egy másik utcában található új épületbe költözött az iskola, de a név az megmaradt, s ma a városban rang „krúdys” diáknak lenni. Az író születésének a 100. évfordulója alkalmából egy mellszobrot lepleztek le a névadó emlékére. Borbás Tibor alkotása a gimnázium elsô emeletén látható (képe a 488. oldalon). Ugyanennek az intézménynek a falára 1999-ben egy dombormûvet helyeztek el. Sebestyén Sándor szobrászmûvész alkotásának ihletôje az írónak A vörös postakocsi címû mûve volt. Sajnos nem sokkal a leleplezése után az alkotás barbár kezek áldozata lett. Ma a felújításra vár, és a tervek szerint már az épület belsejében fogják újra elhelyezni.

A plaza-mozik hódításáig még egy mozi is ôrizte az író emlékét. A híres Krúdy mozi elôtt (képe a 441. oldalon) sok fiatal adott találkát egymásnak, s ma kíváncsian figyeljük, hogy mi lesz a sorsa. Csak egy adalékot a mozi történetéhez, hiszen 1971. október 20-án nem mindennapi esemény színhelye volt. Több mint egy hónappal megelôzve az országos vetítés kezdetét, itt került sor a nagysikerû Szindbád címû film ôsbemutatójára. A vetítés elôtt a film alkotói, köztük a rendezô Huszárik Zoltán és a fôszereplô Latinovits Zoltán, megkoszorúzták az író szülôházán lévô emléktáblát. A filmrôl a legelsô kritikát Katona Béla készítette. A Kelet-Magyarországban megjelenô írását így fejezte be: „Hogy milyen lesz a mû közönségsikere, még korai lenne találgatnunk. Annyi azonban máris bizonyos, hogy Huszárik és Sára alkotása nemcsak a filmmûvészetnek, hanem Krúdy írásmûvészetének is sok új hódolót szerez”.16 A mozi közelében, a Szabadság térrôl egy átjáró nyílik a Dózsa György utcára, amelyet Krúdy udvarra kereszteltek, amint az a bejárat fölött olvasható is.

A Jósa András Múzeum állandó emlékkiállítással idézi fel Krúdy alakját, amely a 125. évforduló alkalmából megújítva várja az érdeklôdôket. Ugyanitt Gyenes Tamás óbudai Krúdy-szobrának gipszmásolata érdemel figyelmet.

A teljesség kedvéért meg kell még említeni, hogy a városban színházunk kamaraszínpadának és egy könyvesboltnak is Krúdy lett a névadója. 2003. október 21én a város képviselô-testülete ünnepi közgyûlést tartott, amely alkalomból a polgármesteri hivatal dísztermét az ünnepelt íróról nevezték el.

2003 az évfordulók éve Nyíregyháza városának. Májusban egy szép városnapon emlékeztünk az újratelepítés 250. évfordulójára. E nevezetes eseény hôseinek, gróf Károlyi Ferencnek, Nyíregyháza földesurának, és Petrikovics Jánosnak, a szarvasi csizmadiamesternek – aki a gróf telepítési pátensének legfôbb népszerûsítôje volt – 2001-ben emeltetett a város egy emlékmûvet. Most újabb nagy adósságot törlesztettünk, amikor Krúdy Gyula születésének a 125. évfordulója alkalmából, a színház közelében lelepleztük az író egészalakos bronzszobrát, Varga Imre Kossuth-díjas szobrászmûvész krómacélba és bronzba álmodott alkotását (képei a színes mellékleten). Bessenyei, Benczúr és Váci szobrainak a társaságába végre Krúdy Gyula is hazaérkezett. Az író, akirôl Váci Mihály szavaival élve büszkén elmondhatjuk, hogy „Közülünk származik!”.

16. Katona Béla: Krúdy világa a filmvásznon. Kelet-Magyarország, 1971. október 24. 8.

414

Sturm László

Sturm László

A szlovákság Krúdy Gyula mûveiben Krúdy Gyula mûveiben gyakran tûnnek fel a történelmi Magyarország nemzetiségei. Márai Sándor ezt az esetlegesnek látszó tematikai jellegzetességet az életmû lényegi meghatározóival kapcsolja össze, a pontos valóságlátással és az efölé emelkedés képességével: „mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban. Mindent tudott a magyarok szokásairól Árpádtól napjainkig. (...) S éppen ez az író, aki talán minden kortársnál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet valóságáról, a téveszmékrôl, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemrôl és fönségrôl, az ételekrôl és a pénzrôl, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformájáról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világûrben.” (Márai Sándor: Krúdy. In: M. S.: Ihlet és nemzedék. Bp., Akadémiai – Helikon, 1992. 78—79. o.) Krúdy a nemzetiségeket általában elfogulatlan megfigyelôként, ideológiai háttér nélkül, pontosabban többértelmûvé tett ideológiai háttérrel jeleníti meg. Csupán a puszta pénzkereset kedvéért írt, 1900-as években keletkezett ifjúsági regényeiben (Robinsonok a Kárpátok között, Utazás a Szepességben, Utazás a Tiszán, A dévényi fazekas) válik néha didaktikussá, szólamszerûvé a hangja. A korabeli gyermekújságok által elvárt leegyszerûsített világképen belül azonban számos figyelemre méltó észrevételre találhatunk a szlovákokat illetôen ezekben a mûvekben is.

Az író munkásságában az egykori Magyarország nemzetiségei közül valószínûleg a szlovákok szerepelnek a legtöbbször. (Azért lehet csak valószínûségrôl beszélni, mert az író hatalmas életmûvének egésze egyelôre nincs föltárva, számos írása rejtôzik még régi folyóiratok lapjain, és bár készült bibliográfiája, ez hiányos és gyakran téves adatokat közöl.) A szlovákok – akikre ô kizárólag a magyarban hagyományosabb „tót” elnevezést használja – viszonylag gyakori feltûnésére mindenekelôtt néhány életrajzi tény ad magyarázatot. Krúdy már szülôvárosában, Nyíregyházán találkozhatott számos képviselôjükkel, hiszen a városban és környékén élô tirpákok szlovák származásúak. Krúdy mint nyelvükben félig, érzésvilágukban teljesen elmagyarosodott közösségrôl ír róluk a Kossuth fia címû regényében: „A város környékérôl összegyülekezett nép, az úgynevezett tirpákság (ahogy a város alapítóit, ôslakóit közönségesen nevezni szokták) mindig függetlenségi érzelmû, sôt Kossuth-

A szlovákság Krúdy Gyula mûveiben

415

rajongó volt. Nem tudott folyékonyan magyarul, a magyar szót a Békés megyébôl magával hozott tót idiómával keverte, de érzelmeiben hajthatatlan Kossuth-hivô volt.”

Itt, az Alföldön, a túlnyomóan magyar környezetben azonban már inkább csak színfoltot jelentenek. Krúdy a szlovákság meghatározóbb tömegeivel tíz és tizenhárom éves kora között találkozik, ugyanis a nyolc osztályos gimnázium második, harmadik és negyedik évfolyamát a szepességi Podolinban végzi. A korban gyakori szokásnak megfelelôen szülei német nyelvet tanulni küldték a cipszerek közé. Ezt a céljukat nem érték el, Krúdy sohase tanult meg magasabb szinten se németül, se más idegen nyelven, de késôbbi írásai szerint nagy hatással volt rá az alföldi síkságtól eltérô, vadregényes táj, a középkori arcukat megôrzô városkák ódonsága, valamint a nemzetek és nyelvek, hagyományok keveredésének tapasztalata. Elsôsorban a magyar hagyományokat érzékelte, természetesnek vette bizonyos rétegek lelkes magyarosodását, de számára a magyarhoni hagyományok részét képezte a különbözô nyelvek, nemzetek együttélése is. A Szepességben a német, a magyar és a szlovák mellett még a lengyel hatást is maradandónak látta, a Felföld keleti részén ehhez társult a ruszin és az újabb korban a zsidó népesség, illetve mindenhol – az elsôsorban muzsikusként megjelenô – cigányok. Felföldi tapasztalatainak késôbbi földolgozása véleményem szerint hozzájárult érett stílusa kialakításához. A korszakok együttélése, az identitás sokértelmûsége, a valóság, az emlékezés és a képzelet határainak elmosódása, irónia és nosztalgia keveredése jellemzi ezt a prózát – mindezt élô valóságként érzékelhette podolini évei és késôbbi felföldi utazásai alatt.

A szlovákság megismerését árnyalhatta, hogy Krúdy többször járt Nógrád megyében, családja ugyanis innen származott, és rokonai éltek még Szécsénykovácsiban.

(Csáky Károly szerint: „Gyermekkorában gyakran eljárt Kovácsiba, hosszabb-rövidebb idôt töltött az itteni rokonoknál.” Csáky Károly: Nógrádi tájak és hôsök Krúdy Gyula mûveiben. In: Cs. K.: Szülôföldi vallomások. Pozsony, Madách, 1989. 37. o.)

Jól ismerte tehát a Mikszáth-mûvek talán legfontosabb helyszínét is. Végül az író már fiatalon kapcsolatba került Gáspár Imrével, a szlovák irodalom egyik elsô magyarországi fordítójával és népszerûsítôjével. Ez a kapcsolat minden bizonnyal hozzásegítette saját korábbi tapasztalatainak árnyaltabb értelmezéséhez és kiegészítéséhez.

Krúdy mûveiben a fôszereplôk szinte kizárólag magyar nemzetiségûek, a kevés kivétel pedig a Monarchia Magyarországon kívüli részeirôl kerül ki, mint például Ferenc József vagy a mesei vonásokkal bemutatott lengyel Szaniszló király. A szlovákok nem csak azért mellékszereplôk, mert az író nem beszélve nyelvüket, kultúrájukat sem sajátíthatta el mélyebben, hanem azért is, mert származása, mûveltsége és környezete révén a nemesi és a városi életformát ismerte meg belülrôl. A felföldi – legalábbis a szepességi – városokban Krúdy mûvei alapján ítélve nem a szlovákság a meghatározó elem, ahogy a korabeli szlovák szépirodalom is a falut tartotta igazi hazájának. A városi szlovákok gyakran elmagyarosodnak, legalábbis többnyelvûvé válnak – így az író számára megközelíthetôbbek, viszont nemzeti hovatartozásuk már bizonytalan. Számos szereplô esetében nem tisztázható a nemzetiség és a nyelvhasználat. Sok esetben az elbeszélô csak a szláv személynévvel vagy a szlovákot idézô nyelvi elemekkel jelzi, hogy az illetô szereplô esetleg nem magyarul beszél. Ilyenkor sem dönthetô el, hogy a magyarban jóval ritkább kicsinyítôképzôs alakok („macskácska”, „malacka”, „krumplicska” stb.) és a „pán” megszólítás – ezek a

416

Sturm László

leggyakrabban használt nyelvi utalások – a beszélôk nemzetiségére utal-e, vagy csak a nyelvek kölcsönhatására, a helyi magyar beszéd sajátosságára.

A kizárólag vagy elsôsorban szlovák identitással rendelkezô felföldi szereplôk külsejérôl ritkán tudunk meg valamit. Testi sajátosságaikról csak néhány vonást rögzít az író: „nevetôs arcú, kék szemû, vidám tót legényke” az Utazás a Tiszán egyik szereplôje; az enyicki menyecskék szintén kékszemûek, a hajuk pedig „hamvasbarna” (Az enyicki menyecskék). Elôfordul még a „hosszúlábú tótok” kifejezés is (A lovodini csel), ez azonban esetleges, semmiképpen sem általánosítható tulajdonságnak tûnik. Mindebbôl arra következtethetünk, hogy a kék szem gyakoriságán kívül nem figyelt fel az író a magyar átlagtól elütô különbségre, szláv jellegre. A ruházkodásnak is csak egy állandóan jellemzô kelléke van, a bocskor. Más ruhadarabra csak elvétve hívja föl a figyelmet: a Robinsonok a Kárpátok között juhásza fehér darócot visel, A bujdosó földesuraságról ispánja „nagycsizmás, halinás ember”, A gyémántgyûrûben a falusi elöljárók „kopott, fekete kabát”-ban járulnak kérelmükkel az új birtokosnô elé, a fiatal lányok pedig suhogó viganót (Az enyicki menyecskék) vagy sárga szoknyát viselnek (A podolini kísértet). A szlovák falvak, házak leírását is hiába keresnénk Krúdynál, csak egyetlen, általános benyomást rögzít: szegényességüket. Ezt azonban rendszeresen, több mûvében megemlíti. Természetesen nem az épületek igénytelen megformálásáról vagy hasonlóról van szó, hanem a lakók ínséges életérôl (erre késôbb visszatérek). Az étkezés mûvelôdéstörténeti szerepével is tisztában lévô, ínyenc Krúdy mindössze két jellemzô szlovák ételt említ, a zsendicét (Robinsonok a Kárpátok között) és a juhhúsos kását (A podolini kísértet). A szlovák szereplôk életmódját a falusi, természetközeli létezés, a szegénység és az ezt zúgolódás nélkül viselô jámbor vallásosság határozza meg (ezekre is visszatérek a késôbbiekben). A patriarkális vonások mellett van egy ismétlôdô, tehát jellemzônek tekinthetô belsô tulajdonságuk, amely a modern világban való érvényesülés lehetôségére utal: az „élelmesség” (Utazás a Tiszán), a „furfangos ész” (Az eperjesi kutyavásár). A szlovák szereplôk jellemzô foglalkozásai lakóhelyüknek megfelelôen a vidék lehetôségeihez kötôdnek: juhászok, tutajosok, favágók, fenyôfa-árusok és földmûvesek. A „tótok” jellemzô mezôgazdasági terméke az író szerint – ahogy már a nagy elôdnél, Mikszáth Kálmánnál is (vö. Kiss Gy. Csaba: A Beszterce ostroma interetnikus olvasatban, in: K. Gy. Cs.: Nyugaton innen – keleten túl, Miskolc, 2000) – a krumpli, amely a hûvösebb éghajlatot jobban bírja, mint az író alföldi szülôföldjén uralkodó búza és kukorica. A krumpli a – megint csak az alföldivel összehasonlítva – soványan termô föld, és az ínséges megélhetés kifejezôje. Az Utazás a Tiszán címû ifjúsági könyvbe szôtt mondában olvashatjuk: „Felkeresték tehát a vének a jó tündért, aki a szlatinai sóbányában lakott kristálypalotában. – Elmegyünk innen, lelkem – kezdte a legvénebb tót. – Úgysem adtál nekünk egyebet, mint hegyet, hegyet, harmadszor is hegyet, amin a krumplicska is csak félve terem meg.” A városi foglalkozások közül a cselédi munka a jellemzô (A podolini kísértet, Szindbád, a hajós), és egyszer említ az író „tót inast” (Bánatos utazás) – tehát átmeneti, általában nem végleges megtelepedéssel járó foglalkozásokról van szó. Ahogy a fiatalok is csak a tanulás miatt jönnek a városba. A Határszéli Podolin boldog éveiben olvashatjuk: „Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendô elôtt egy ambiciózus szerzetes fôgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és határszélen született tót fiúknak nem kellett többé Késmárkra szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák.” Vé-

A szlovákság Krúdy Gyula mûveiben

417

gül a hajdan fogalommá vált drótos tót is feltûnik, igaz, hogy az általam vizsgáltak közül csak egy írásban (Ferenc József Pestje). Közismert tény, hogy a szûkös megélhetés sokakat Amerikába kényszerített szerencsét próbálni. Ennek a folyamatnak is van nyoma Krúdynál: A podolini kísértet címû korai, 1900-ban írt, de csak hat év múlva megjelent regényében az egyik fôszereplô, Ancsurka – Krúdynál rendhagyó módon – szlovák lány, akinek az apja Amerikába megy, és csak a regény legvégén tér vissza, immár gazdagon.

Az írónak erre a regényére érdemes részletesebben is kitérni, mert terjedelme – vagyis hogy nem elbeszélés, hanem regény – és helyszíne miatt a leggazdagabb szlovák vonatkozásokban. A jellemzô foglalkozások közül szerepel benne a cselédség, a nyájôrzés, a földmûvelés és a fenyôfa-fuvarozás. A szlovák szereplôk szinte emblematikus viselete a bocskor, ehhez egy anekdotikus történet is kapcsolódik a mûben. A bocskorviselet nemcsak a nemzetiséget megkülönböztetô sajátos viselet, hanem a szegénységet is jelzi. Mikor a fôszereplô Riminszky – aki lengyel származású podolini polgár – a hozzá elszegôdô Ancsurkának elegáns cipôt készíttet, ezt a külvilág karriernek értelmezi, de elég kétes értékûnek: úgy gondolják, hogy a lány az idôsödô ember szeretôje lett.

A szegénység a szlovák települések állandó jelzôje a regényben, a szerzô szinte mindig ugyanazt a szót is használva „rongyos tót falvakról” ír. (Ugyanez a jelzô A gyémántgyûrû címû elbeszélésében is visszatér.) A bocskor, a (cselédként és juhászként való) szolgálat – valamint más mûvekben a krumpli mint fô termény – erre a szegénységre utalnak. Tulajdonképpen az író minden, a témába vágó mûvében megmutatkozó fô tapasztalata a szlovákokat illetôen azok szegénysége és alárendelt helyzete. Ez az alárendelt helyzet azonban általában nem megalázó a gazdagok és szegények, az urak és szolgák, magyarok és szlovákok közt uralkodó patriarkális viszonyok miatt.

A podolini kísértet érdekes nemzetkarakterológiai megállapításokat is tartalmaz.

A szlovákok általában szelíden vallásos, néha babonás emberekként jelennek meg, az elbeszélô szavaival: „jámbor tót emberek”. A babonába hajló „jámborságot” azonban nem az elbeszélô, hanem a fôszereplô indokolja: „Riminszky néha hallotta a kísértetrôl szóló híreket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét, és nevetett az egész dolgon. – A tótok képzelôdnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép.

Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza.”

A podolini kísértet azért is érdekes, mert benne egyértelmûen kimutatható Krúdy szlovákság-képének a személyes élettapasztalatok melletti másik fô forrása: a nagy íróelôd, Mikszáth Kálmán hatása. Ez fôleg a fiatal Krúdy esetében jelentôs. Közismert, hogy Mikszáth, aki Nógrád megye nemzetiségileg vegyes északi részébôl származott és szlovákul is értett, mûveiben gyakran szerepeltetett „tót atyafiakat”. De nem csak az ô bemutatásukra adott sokak által követett példát, hanem írásmódja is számos követôre lelt, többek között a fiatal Krúdy személyében (Krúdy késôbbi mûveiben ez a hatás kevésbé közvetlen). Mikszáthot idézi a regényben a különc figurája (az elsô fejezet címe is: Egy különc ember története), az anekdotikus szerkesztés, a patriarkális és ironikus szemlélet ötvözése mellett számos tematikus kölcsönzés. Az utóbbiak közül kettôt érdemes kiemelni szlovák vonatkozása miatt. A

418

Sturm László

nizsderi várúr is katonának öltözteti szlovák parasztjait, akárcsak Pongrácz gróf a Beszterce ostromában. Egy másik jelenetben Jarinkó legendáját említi az egyik szereplô, errôl is Mikszáthnál olvashatott Krúdy. Érdemes ezt a jelenetet hosszabban idézni, mert az átvétel tényén túl számos már értelmezett jelenségre ad példát.

Az orvos különc, aki gyógyítás helyett a belenyugvást hirdeti; Riminszky „tótsága” a korábban emlegetett lengyel származás és magyar öntudat után még bizonytalanabbá teszi identitását; a bocskor a szlovák ember emblémájaként jelenik meg; a szlovákság társadalmilag kevésbé vonzó helyzete is érzékelhetô: „Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni errôl. Ismerheted a tót közmondást – elég tót vagy magadért, Riminszky —, hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet, és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Mármost minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó. Elmégy te is, mint a többi tótok. — Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját, és a doktor elé állott: — Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – ordította magából kikelve. Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt: — Ne ordíts, bolond, úgyis megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó... de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szívesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyújtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segítség.”

Mint a fenti idézet is mutatja, a nemzetiség kérdése Krúdy szereplôi számára néha presztízskérdéssé válik. A szlovákság alacsonyabb megítélésének az oka elsôsorban szegénységükben keresendô, illetve az úri és a városi mûveltségtôl való távolságukban. (A gazdag és a városban is otthonos nyíregyházi tirpákok például tekintélyes személyiségek.) A nemzetiség leértékelésére Az eperjesi kutyavásár ad jellemzô példát, amely így kezdôdik: „Zathureczky mesélte a minap: – Volt nekem egy barátom valamelyik felsô vármegyében, ott a tótok között, akit minden esztendôben meg szoktam látogatni. Cseszkónak hívták, tót volt szegény, de elég sok úri virtus szorult belé ahhoz, hogy barátkozhassak vele.” A nemes és az úriember más rétegekkel szembeni aggálya nyilvánul itt meg és kap nemzetiségi hátteret. Krúdy ezt az úri fölényt – ha visszájára nem is fordítja – finoman ironizálja, kétségessé teszi. Az író az úriemberség erkölcsi, mûveltségbeli vonatkozásait nagyra becsüli, itt azonban mintha nem errôl lenne szó, mikor a beszélô barátja úri vonásait ismerteti: „Jankó szerette a bort, a szép asszonyt, hidegvérûen és elegánsan kártyázott – még a lóhoz is értett valamelyest, pedig a lovat csak úriember ismerheti.” Az iróniát nyilvánvalóvá teszi, hogy a beszélô elôkelô életformája mögött adósságok állnak, és éppen Cseszkó nem úri ötlete ad lehetôséget ezek kifizetésére, annyira sikeresen, hogy ezek után néhány évig maga Zathureczky is agarak eladásával foglalkozik, amirôl pedig kezdetben így nyilatkozott: „Csak tót embernek juthat eszébe, hogy eladja az agarat. Az agarat kölyökkorában lopják, vagy ajándékozzák. Nem volt olyan ember a vármegyénkben, aki pénzt fogadott volna el agárért. Éppen, mintha a pecsétgyûrûit, ôsi pipáit, dohányzacskóit kezdené áruba bocsátani valaki. Az agár úri állat, nem szamár, amit vásáron árulnak.” Az elbeszélô-fôszereplô – ne felejtsük el, Krúdy egy szereplô szemszögébôl adja elô a történetet! – az úri viselkedés feladásáért az elbeszélés zárlataként egy gonoszkodó anekdotával törleszt, amellyel visszanyeri feltételezett fölényét: „Csak a felsô vármegyékben nem tudtam többé üzletet kötni. Ahová fordul-

A szlovákság Krúdy Gyula mûveiben

419

tam, ahol próbálkoztam, mindenütt azzal fogadtak: – Egyszer volt Eperjesen kutyavásár. – Persze, a görbe országban nem tudtak mit csinálni az agárral. Meghizlalták, mint a malacot. Az agár ellustult, futni nem tudott. Ha igaz, valahol a tótok között leölték egyszer malac helyett az agarat.”

A két Szlabóczky címû elbeszélésben szintén pejoratív árnyalatot kap a szövegösszefüggésben a tót szó: „Azt a korhely tótot tetszik gondolni? – kérdezte kedélyesen. – Hisz az nem is testvérem nekem. Az ördög tudja, hogy pottyant bele a famíliába.” A két testvér ellenségeskedése egyébként ebben a – fiatalkori – novellában is Mikszáthot, a Beszterce ostromát idézi. (De talán épp a korhelység emlegetése sem véletlen. Krúdy tisztában van az alkoholizmus pusztításaival a századforduló szlovákságának körében. A podolini kísértetben írt errôl is, a különc várúr italosztogatásai kapcsán: „A tótocskák, akik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszt.”) A tunya Zathureczky címû elbeszélésben a megbántott fôzôasszony vág vissza a hírhedt mondással: „Most már igazán látom, hogy a nemzetes úr amolyan tótfajta ember, akirôl azt tartja a példaszó, hogy nem is ember. Puliszkán él meg kukoricamálén. Nem adnék nemzetes úrnak kosztot, ha aranyat ígérne. Nem én, az ilyen tunya embernek. Mi már csak megesszük, megisszuk a magunkét, vendéget szívesen látunk, mert hisz magyarok vagyunk.”

Krúdytól természetesen idegen az ilyen olcsó fölényeskedés, a hasonló megnyilatkozások mindig egyes szereplôit jellemzik. Másrészt a szlovákság akkoriban alapvetôen falusi életmódját pozitív beállításban is megmutatja (a lenézés, és a leggyakoribb, az értékelés mentes bemutatás mellett). A természetközeli életmód és a vallásos beállítottság a szlovák falvakat – és egyáltalán a vidéki életet – nála is a tisztaság, becsületesség, jóság és egyszerûség menedékévé teszi. A gyémántgyûrû címû elbeszélés az így felfogott falut a bûnös várossal (Budapesttel) állítja szembe. A fertálymágnások pokolba jutása egyik részletében pedig a kortársak által bolondnak tartott felföldi festôzseni, Mednyánszky László tûnik fel, aki arisztokrata létére csavargóként élt, mert jobban vonzotta az egyszerû emberek világa: „Az én kedvencem az a Mednyánszky, aki bocskorban ült az úgynevezett kiskastélyban, hátul, messze a ház mögött, öreg tótokkal beszélget, mert a sors így intézkedett felôle, és neki eszeágában sem volt a sorsnak ellenállni. ‘Csak gyötörj, te kutya, valószínûleg megérdemlem. Még mindig jobb, mintha bezártak volna!’ – mondogatja, miközben pálinkát ivott, messzehangzóan karcolta a torkát, de lemondóan intett, ha tévedésbôl ‘báró úr’-nak szólították. ‘Minek az?’ – kérdezte.”

Krúdy a szlovákokat említô írásainak túlnyomó része a Monarchia idején keletkezett. Az államfordulat után néhány lírai emlékezésben siratja el a történelmi Magyarországot, és a ’20-as évektôl egyre ritkábban választja helyszínül a Felvidéket, így a szlovákokat is ritkán említi. Mûvei témája továbbra is az elsô világháború elôtti idô marad, az idôsödô és egyre inkább illúzióit vesztô írótól idegen a két világháború közötti valóság. Hôsei mozgásköre is egyre jobban beszûkül: a korábbi utazókat fölváltják a végleg magukra maradt egzisztenciák, akik szebb múltjukat legfeljebb egyegy újra megízlelt étel ízeiben képesek néhány percre visszaidézni.

420

Kovács József László

Kovács József László

Pest Rózsája: Pilisi Róza (a novellista – és Krúdy – Álmok asszonya; Madame Louise) Krúdyt jól ismerô tisztelôi is megkérdezhetik: ki volt Pilisi Róza? Ô volt-e „Pest rózsája” – ahogy ôt az angol trónörökös, a késôbbi VII. Edward nevezte. De ô az a Schuhmayer Róza, a 16 éves pilisi kislány (az öreg szabadságharcos Schuhmayer Ignác orvos unokája), aki egy ulánustiszttel megszökik Pilisrôl 1871-ben. (Vagy talán éppen 1873-ban?) Sírköve már bevallja születési évét, 1855-öt, de korábban, életrajzaiban két évvel fiatalabbnak tûnteti fel magát. A pilisi temetôben – a sírkövére íratott szövegen már nem volt érdemes magát fiatalítani. Ott az alábbi felirat olvasható, és ez bizonyára az igazi: „Megszûnt a hang, a kacagás s egy zaklatott élet alussza örök álmát”. Még az életrajzi adatszépítést is megírta 1887-es novellagyûjteményében, a Pity-palatyban.

Itt a novella – A szép özvegy, a szerelmes asszonya megvallja Elemérjének: „– Jó, tudd meg – felelt Ilona –, én téged, édes Elemérem, megcsaltalak! (P. 47.) „Semmit nem értek! – felelte Elemér – vagy talán három éve Sára lakodalma (...) Ilona már eléggé kikaczagta magát, (...) nem is három, hanem itt négy évrôl van szó. Én önnel elhitettem, hogy 28 éves vagyok, most megmondom a valót, ma harminczkét éves vagyok!” (P. 48.) a fehér kaméliás hölgy (Ambrus Zoltán keresztelte így el). 1887-ben valóban már 32 éves volt!

Az 1885-ös világkiállítás idején, a Stefánia úton lakott. A belvárosban elôbb az Újvilág utcai lakosztályban várta fôúri barátait (ma Semmelweis utca), majd a Károlyi-palotára nézô, erkélyes Magyar utca 20. számú kis neoreneszánsz palota lakója lett. Ezt a házat „részvénytársasági alapon” vette, fôúri barátainak anyagi segítségével, akik ôt cserébe itt látogathatták. (Róluk némi malíciával Krúdy a Nagy kópéban is írt.)

Pilisi Rózának írói ambíciói is voltak novellákat és regényt írt. Három novelláskötete volt, a Pity-palaty, (1887) a Csillagok (1893), végül a Réz István címû (1896).

Madame Rose ugyanakkor egy katona-regény: az 1899-ben megjelent Három kadét írója is. Írói próbálkozásai tehát 1887 és 1899 között jelentek meg. Közben rovatot is szerkesztett a Magyar Figaro-ban 1898-ban. Ennek ugyan Pikáns újság az alcíme, de ma aligha mondanánk annak. Figyelt rá a viveur, élvezethajhász nagyvilág. Madame Rose regényes „öngyilkosságát” (Féja Géza szerint meggyilkolásának kísérletét) még Szinnyey József is megörökíti. Feljegyzi Róza önértékelését: „Az élet sivársági-

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Pest Rózsája: Pilisi Róza

421

ból nagy osztalékot juttatott. A sok keserû tapasztalat virágos utaimon az iszap mélységes fenekével tátongott elôttem. Gondolkodóvá lettem”. A legfontosabb eseményt, a pisztolydörrenést a három emeletes Magyar utca 20. számú magán palotában (a gyilkosság, vagy öngyilkosság esetét), meglepô módon még a szikár stílusú Szinnyey is beleszerkeszti írói névtárába. „A Budapesti Hírlapban (1894. 72. sz.) a következôket találtam róla feljegyezve: „A magyar kaméliás hölgy. Egy érdekes asszony, a kit jól ismernek a budapesti viveurvilágban,” (Hozzáteszem: ma inkább az élvhajhász, életmûvész kifejezést használnánk.) A szenzáció így folytatódik: „Pilisy Róza, tegnap este öngyilkossági kísérletet követett el Magyar uczai lakásán, és halálos sebesülést ejtett magán. Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midôn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvô revolverrel keresztüllôtte magát. A lövés után állva maradt és a besietett vendéghez így szólt: Megöltem magamat! (Ismét közbe kell szólnunk: ez a „vendég”, az írónak gyengécske pályakezdô: Pekár Gyula volt... Róza anyagilag is támogatta a magas termetû ifjat, Stróbl Alajos Arany János szobrának Toldi-modelljét...)

A szenzáció így folytatódik: „Az orvos konstatálta, hogy a nagy kaliberû revolver golyója a baloldali második borda alatt behatolt a testbe, átfúrta a tüdôt és megakadt a lapoczka alatt. Pilisy Róza egész éjjel eszméletnél volt, és kívánságára papot hoztak neki, a ki ellátta a halotti szentséggel. Állapota nagyon súlyos, orvosai azonban bíznak benne, hogy megmenthetik életét. Tette okául szerelmi bánatot emlegetnek.”

Itt megszakítjuk a Szinnyey József életrajzi kézikönyvébôl kilógó újságkivágatot.

Mert az öngyilkosságot, mint a „megoldást” Madame Rose már a „Ború után derû” címû novellában (Pity-palaty kötetében) leírta.

Talán 1887-ben még Pekár Gyulát is alig ismerhette, akinek egyetlen érdeme az volt, nagyra nôtt. Pekár máskülönben legfeljebb alíró és álíró, az 1920-as években pedig kurzus-lovag, és, édes Istenem, államtitkár is! Meg vagyok gyôzôdve arról, a Strobl Alajos-féle modellségen kívül Pekárnak másféle kulturális érdemérôl semmi többet nem tudhatunk.

Mit is írt a „végsô döntést”, a halált választó hôsnôjérôl a novellista Pilisy Róza?

Váray Sarolta, az ünnepelt színésznô arra a végsô elhatározásra jut, hogy szembefordul csábítójával. „Ön volt az ördög, mely engem a sülyedés poklára juttatott. – S kesztyüjével arczul ütötte” (Szóljunk bele megint a tárca-novella szövegébe: ez az arculcsapás a lelkében lázadó Pilisi Róza vágya is lehetett, de életében több nem történhetett. „Térey vadul döbbent meg, a mûvésznô csöndesülô hangon susogja neki: De Váray Sarolta nem lesz többé kegyencznôje senkinek, kimenti magát e pokolból” (P. 123.) Ezután következik a halálos megoldás: egy pisztolylövés! „A boudoiromba megyek! Nem lehetek kísérôje?” (Ezt Stefi gróf kérdezi, az egyik ott mulató viveur, a színésznô elutasítja a tolakodót. Majd az ifjú pályatárs, Bella ajánlkozik, mert érzi, hogy Sarolta saját tragikus fellépésére készül.)” – Én sem? – szólalt meg remegô hangon Bella, ki látta a Téreyvel lefolyt jelenetet. „Te sem! – majd késôbb! Az Orfeusz-keringô pokoli kéjre villanyozó hangjai közt egyszerre csak egy lövés dördült el, a boudoirban. – Mi az? Mi az! (...) mindenki a boudoir felé tolongott, de Térey volt az elsô, ki az ajtót felszakítá.

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

422

Kovács József László

Ott feküdt a mûvésznô az ottománon, mellette a még füstölgô pisztoly. Arcza halavány, teteme mozdulatlan, bal mellébôl patakzott a vér. Térey hangos feljajdulással rogyott melléje. – Én öltem meg ôt, én vagyok a gyilkosa! Igen, ön a gyilkosa – sikoltotta Bella.” Madame Rose novellája végén persze a derû ragyog, Térey gróf magához emeli a színésznôt, és feleségül veszi. Íme a novella „megoldása”: „Ha meggyógyul az én bálványom, a templomban, az egész világ elôtt tesszük meg az örök kötést”. (P. 127.)

Egy másik novellában – Boldogtalan boldog – Róza saját kitartott helyzetérôl nyilatkozik: „(...) a félvilági nôt elítélik, mert a tévedés tényének érzéki befejezésére szüksége van sokszor öltözékeiért, s azért hogy megélhessen (mert a munkától elszoktatta az, ki becsületét elvette...) de nem ítélik el azt a férfit, ki ugyancsak így eladja magát szíve ellenére, hogy megszokott és könnyelmû kényelmes életet folytathasson egy nô rovására s éretté, tegye magaviseletével a házasságtörésre”. (P. 17.)

Róza lelkét 1896-ban [„Az anonce” (petit anonce = apróhirdetés) útján kötött házasság ötlete] is megkísérti Réz István novelláskötetében (1896.) „Manapság nem ritka eset, hogy a legjobb házasságot az anonce szüli meg. Nehezen adtam rá fejemet, hogy megpróbáljam, de végre is miért ne! (...) csak nem írhatom oda: vén kisasszony vagyok: (...) vegyenek el; vagy azt, hogy még mindig szemrevaló vagyok, s némi jövedelmem is van. Végre is az ördögbe, mit hát? Beszéljünk a múltban s jelenben, van 25 000 forint hozományom, éveim száma 35, volt ezer és egynehány udvarlóm, mind azt mondta, szép és okos vagyok” (R. 89.) Legalább ekkora lehetett nagyjából a pesti kaméliás hölgy vagyona is, bár Pilisy Róza 1896-ban már 41 éves volt! Önmagáról: a 10 évvel fiatalabb Madame Louise-ról maga Róza emlékezik meg egy Krúdyhoz írt dátum nélküli levelében. A szövegösszefüggésbôl viszont azt gyanítom, hogy Krúdy ez idôtájt a Vörös postakocsit írhatta. (Elsô kiadása: 1913.) „Kedves Mester! Mai tárczád újból szenzatzio. Liszka Kornél figyelmeztetett rá. Hiába, Alviczy és Mdme Louse a szügyedben van, mint a zablás ló. – Hát ha még tudnád Alviczy 2szer volt igazán komolyan szerelmes. K. grófnôbe és Széchényi Pál lányába, most gr. Majlátné, akkor Madame Louse 86-ban kint lakott a Hungária úton egy villában, és a Karlsbádból a legszebb selyem zsebkendôket kapta, (...) Oh akkor még nagyon szép volt Alv. De Madame Louse meghódította az egész kiálítást (!) (Az 1885ös Országos Kiállítást említi a levélíró – K. J. L.) Igaz, hogy akkor 10 gróf szalatt utána egyszerre ha a színházba ment – ma már legfelyeb (!) Szinbád kakál a sírjára amikor kakas szóra visza száll a lantra. Hej ha tudnád, ki udvarol most Mdme Lousnak egy nagy mûvész, úgy énekel, mint egy Isten... lova... Jó éjt! Jer el!” A sajátosan bizonytalan helyesírás is némi kérdôjelet rak Róza mûveltségéhez, pedig barátai állítólag a legjobb egyetemi tanárokkal alakították a hajdani szép virágárus lány mûveltségét...

(Ezt a levelet Krúdy Zsuzsa közli az Apám, Szindbád kötetében. 1988. 10.) A kézirat nagy ritkaság, alig maradt Pilisi Rózától saját kezû kézírás. Ami megmaradt, az a mûvelt irodalombarát kaméliás hölgy legendáját korrigálja ) Pilisy Róza irodalmi barátságai már az 1880-as években kezdôdtek mégpedig Reviczky Gyulával. 1915-ben ír errôl Krúdy Gyulának (1915. XII. 15.): „Kedves Mester – ez kevés mesterek–mestere! E perczben olvasom a Magyarországban, az egykori Fehér Kaméliás hölgyet – bár ez a Kamélia már bebarnult, mint... Beján mondja, de bevénült. Egyszer-egyszer lóra ülteted, s máskor így emlékezel meg róla. Tegnap Koroda Palitól kaptam levelet, s múltkor járt nálam. Reviczky iratait rendezi, s ott

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Pest Rózsája: Pilisi Róza

423

talált tôlem egy levelet, melyet a 80. években írtam szegény Reviczkinek (!) Majd elolvasod Koroda könyvében melyet ki fog adni. Érdekes dolgokat beszéltünk meg.

Eléggé sajnálom, hogy ma is nem lehet irodalmi Salonom.

Sok író egészen más gondolatokat pengetne ha velem érintkezne – nem dicsekszem vele, azt hiszem szét veti a fejem a hangulatok zsongása s hál Isten kedélyem olyan van, hogy nem adom az egész Bpesti zengerájok rüfkeiért (...) Ellenben vesztenek ôk, pedig nagyon szeretnék meghalni, hogy ön írja meg a róllami nekrológot, noha tudom kutyamód le fog kutya pi(sál)ni de ha a nagy Krúdy írja mindenképpen szép lesz, mert ma senkisem tud úgy írni mint ô aki czirógatva vágja pofon szegény Madame Louszet a hervadhatatlan Dame du Kameliát. Gyere el öreg 4 hete be hozattam a karczost s folyton várlak.” Ô volt „Róza néni” – a Nagy kópé hôsnôje, a nagyurak barátnôje, de igazi szerelme mindig egy „Bimy”, egy kis kezdô, a pályakezdô írócska, akit a Magyar utca 20. számú palotája földszintjén (nem is nagyon) rejtegetett. Író barátai sora tehát Reviczkytôl Krúdy Gyuláig sorolható. Csak nevük valahogy nagyon is a ködbe vész.

Kis palotája földszintjén a Magyar utcában a köztudomás szerint mindig helyet kaptak pályakezdô írók, míg az egész házat részvénytársasági alapon arisztokrata barátaival vetette meg – azokkal, akik Madame Rose szalonjába járhattak. Az ötlet kiváló, ha nem is eredeti: Zola Nanája (1880 óta olvasható magyarul) – már ô is „részvénytársasági alapon” fogadta úri barátait... „Bimy” csak jelkép, egy a kezdô író barátok közül, bár Vele akart Pilisre szökni, hogy ott hallgassák a pitypalaty szavát.

Roboz Imre – Krúdy Zsuzsának írt 1956-ban írt levél – feljegyzése szerint is, az ô pályakezdését is támogatta az író. Roboz alig volt több a színes leírásokban szenzációt keresô újságírónál, Az irodalom boudoárjában (azaz a kis nôi szalonokban) címû kötetében Krúdyról is ír (Roboz, Bp., 1916.). A közismert Pilisi Róza „pesti nyilvános hölgy” – irodalmi szalont is tartott fenn (még akkor is?). Krúdy már 1909-ben írja a Madame Louise délutánjaiban: „A városban egész Budapesten mindenki tudta már, akit illetett, hogy Madame Louise bezárta szalonját, ahol egy emberöltôn át mulatott, szórakozott ifjú költô és öreg herceg.

De kikbôl állt a szalon köre? Az egyik választottja valóban „Szindbád” volt. De az volt 1894-ig az embernek és írónak egyaránt gyatra Pekár Gyula is, akit Karinthy találóan egyszerûen hatökör helyett „hatpekárnak” nevezett. Róza hûséges barátja volt most ünnepelt írónk, Krúdy Gyula. Idézem Madame Rose humorát 1915-bôl: az emlegetett levél záradékában írja: „Legújabb barátom Mdme Sevignénak hív. Lehet idôvel ez is rá jön nem vagyok egyéb mint egy agg – de fájdalom – nem – aggszûz.

Ha az lennék, te lennél oh Te mester kinek odadobnám azt, amim nincs. A már öreg hived a Lovarnô a Fehér R(ózsa). Pilisy Róza” Jól ismerjük Madame Rose Magyar utcai lakosztálya berendezését is. A jegyárus kis lány címû novellában Pest Rózsája otthonáról, de még írói kísérleteirôl is vall.

(R, 95–135.) „Tudja, ez az én élettörténetem, a czíme: »A jegyárus kis lány«, hanem ha van ideje, s nem untatom, felolvasok egy-két fejezetet belôle. – Nagyon lekötelez kisasszony! Kérem olvasson, én csendes hallgatója leszek.” A lakosztály leírása a következô: „Szobájának berendezése olyan izléses, mintha nem is az egykori kis jegyárus leány lakta volna, hanem valami Pompadour marqisné. Ékes ernyôs lámpa állott egy ablak mélyedésben. A lámpa széles nagy ernyôje vörös kreppbôl van, velenczei

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

424

Kovács József László

csipkével ékítve, s alatta két Vatteau puff van hanyagul oda dobva, úgylátszik (!) csábos szerelemre van itt minden teremtve. A pianino éppen nyitva áll, két arany gyertyatartó nyúlik elôre, s azok között Mozartnak carrarai márványból faragott arczképe (!) mosolyog jóságosan (...)” (R. 96–97.)

Krúdy 1909-ben mutatja be a számára jól ismert helyszínt: „A vert ezüst csillárok nem gyulladnak fel esténként, és a hallgató pianinónál nem produkálják többé magukat a fôváros leghíresebb mûvészei. A kis palota kapuját bezárták, és Madame talán már el is hagyta diadalmai színhelyét. A hálószoba fotográfiái, a szôke, barna és fekete grófok, költôk és mûvészek akik egykor érezték a legszebb asszonykar ölelését (...) – felsóhajtanak: – Vége, vége a szép Madame Louise-nek.” (SZBI. 1960. 270–271.)

A kis jegyárus lány, A három kadétban Virágos Mariska, elôzô életében Kún Mártha, elzüllött öngyilkosként kallódnak Róza írásaiban. Ez a valóságos Madame Rose-zal nem eshetett volna meg. Anyagi biztonságát, Brünhilda-termetét, szép Magyar utcai lakását idôsebb korára is megôrizte. 1910 táján még itt fogadta Krúdy kíséretében húgát, Ilonát és édesanyját. Otthonát nemcsak önmaga, hanem Ilona is leírta, pontosan meg is ôrizte emlékezésében.

Ilona 16–17 éves nagylány korában járt Róza asszonynál. Votiskyné emlékképeit Tóbiás Áron magnetofon-felvétele az 1960-as években pontosan rögzítette. Amikor Pesten jártak, ôk is a Meteor szállóban laktak anyjával, ahol akkor Krúdy Gyula is élt. „Akkor volt neki ez az ismerôse, a Róza de Pilisi. Minket is felvitt hozzá. Azt hiszem, a Magyar utcába. (...) A Magyar utcában lakott, az elsô emeleten. Emlékszem rá, gyönyörû lakása volt és fölmentünk hozzá, egy hatalmas, nagy derék asszony volt, Brünhilda típus, olyan királynôi alkat. Nagyon szép nô volt. Mint a Laborfalvy Róza. Nagyasszony-típus volt. Mondta Gyula, hogy ismerjük meg ezt a nôt. Hát fölmentünk hozzá, nagyon kedvesen fogadott, roppant örült, még azt is kilátásba helyezte, hogy lejön Nyíregyházára, minket meglátogatni. (Krúdy vil. 472.) „Milyen lakása volt a Pilisi Rózának?”

Gyönyörûszép lakása volt. Azt hiszem, egymásbanyíló négy szoba volt, rengeteg értékes, márkás festménye volt, emlékszem rá, nagyon érdekelt a hálószobája. Azt is megmutatta. Volt egy hatalmas baldachinos francia ágya. Gondoltam még akkor: nahát, ez a nagy nô belefekszik ebbe a francia széles ágyba (nevet) a tetején tükör volt, az ágynak, négy oldalán függönyök,... nagyon érdekes.” (Krúdy vil. 472.)

Róza minden novella-alakjában önmagát rajzolta. A Ború után derû novellájában mutatja be a faluról Pestre érkezô – színésznônek készülô – Micskeházi Bella alakját: „A megérkezett vonat éles fütyöléssel állt meg s a kupékbôl kiömlô emberáradat egy fiatal sudár leánykát is sodort magával, a ki ijedten és tanácstalanul nézett körül a nyüzsgô, fényesen világított perronon. (...) A lány szép volt, magas termete körvonalait a nagy kendô nem bírta kellôleg elleplezni, dús szôke hajának mély tüzû kék szemeinek (...) valóságos kínálgató árulói voltak a mellettük elhaladóra tûzszemeikkel bámuló gázlámpák.” (P. 85–86.) Érdemes Roboz portrékötete néhány mondatát e lakás látogatóiról és annak légkörérôl is felidézni: „A gondos krónikásnak meg kell emlékeznie Krúdy és Szemere Miklós barátságáról. Szemere ismerte már Krúdy apját is. Amikor a húsz esztendôs írónak Kaposi és Klinda Teofil kiadásában, Ifjúság címen megjelent az elsô novellás kötete a nábob azonnal érdeklôdött iránta. Pilisi Róza, a könyveket is író és szegény

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Pest Rózsája: Pilisi Róza

425

költôket pénzzavaraikból gyakran kisegítô pesti nyilvános hölgy, akirôl Krúdy A vörös postakocsiban sok nevezetest közöl – az „érdekes lakásán” mutatták be egymásnak a régi divatoknak hódoló két romantikust. A vörös postakocsiban e találkozás is meg van írva. Aminthogy azóta már csaknem mindent elregélt leggazdagabb barátjáról Krúdy. Így történt az, hogy lett egy ló-, kártya- és asszonyszakértô magyar úr, akire a sápadt kis varrólányok szemlesütve, karcsú színinövendék kisasszonyok szemfelgyúlva gondolnak, (...) van egy úr, aki legendásan kering Pest fantáziájában, amióta az irodalom vállára veregetett.” (Roboz, 44.)

Roboz késôbb, 1956-ban megírta Bécsbôl Krúdy Zsuzsának, hogyan fogadta apja a portrégyûjtemény róla szóló fejezetét. „Krúdy Gyula kefelevonatban olvasta el a róla szóló fejezetet, és bár itt-ott megcsóválta a fejét, egyetlen sor változtatást sem kívánt tôlem. Sôt ellenkezôleg, melegen megölelt és azt mondta: „Köszönöm Imre!

Derék fiú vagy és tudsz írni. De azt elhiheted nekem, hogy útálom a háborút” – tette hozzá”. (Roboz feljegyzése, PIM kézirattár, An. V. 4325/18/9) Fráter Zoltán új kis monográfiája nyomán ezt az emlékezést is árnyalnunk kell. Fráter szerint Krúdy „Az ügetôn barátkozik össze Bródy Sándorral és kivételesen egy dúsgazdag, titokzatos fôúrral, Szemere Miklóssal, akiben meglátja A vörös postakocsi Alvinczy Eduárdját.

1905 februárjában együtt töltik a farsangot Bécsben, szállásuk a Carl-ban van” (Fráter, 2003. 48.)

1913 januárjától jelenik meg a Hétben, folytatásokban A vörös postakocsi. A regény negyedik fejezete: A legbarátságosabb pesti ház. Itt – Pilisy Róza szalonjában – várt Horváth kisasszony, az állástalan színésznô Alvinczy Eduárd érkezésére. „És Alvinczyt hiába várom –, panaszolja Rezeda Kázmérnak. – A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintoritással. A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, unott, fanyar tekintettel állott Alvinczy.” Krúdy kegyetlenül kemény sorokkal mutatja be az „ázsiai fejedelemként” ünnepelt fôurat. „Az arca tán még sárgább volt, mint máskor, és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztônek, ahol Dzsanak hívják az északi szelet” (A VP, 1963. 96.) (...) Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakint valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobalány megfeddésére. – Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna...

Alvinczy már jókedvûen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louise-ra: – Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!” A legbarátságosabb pesti házban ô volt a legfontosabb személy. A Vendég, aki Louise számára Sir, és „este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a belvárosban”. Északi szélként megjelenik, majd magára hagyja udvartartását. De elôbb még a pápák borával ajándékozza meg Louise vendégeit. (A VP, 1963. 97–98.)

E fejezetben idézi fel Krúdy Róza végzetes pisztolylövését is. „– Istenem (...) meguntam, hogy minden szeretômért agyonlôjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett, és a halál kegyes sipkáját orrára húzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak. Könnyed, természetes mozdulattal felnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó ott hagyta emlékét kis gödör alakjában, fehér húsában. (...) – Szép lövés volt, mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának” (A VP, 98.)

Tizenegy évvel késôbb, 1924-ben újra Madame Rose a Pesti Naplóban folytatás-

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

426

Kovács József László

ban megjelenô Velszi herceg hôsnôje. (Gedényi, 1978. 3123) (Kozocsa Sándor szerint 1920-ban íródott a regény.) Elsô fejezete pénzkérô levéllel kezdôdik Róza pedig kisegíti a vesztes kártyást, aki „lefeketedett” pénzét elsvarcolta. „Kedves Róza néni!

A velszi herceg adja a bankot, én már elsvarcoltam. Kérem küldjön még ötszáz forintot.

Kezeit csókolja: Pincédi” Krúdy 1925-ben írt novellája szerint – Hogyan járta a walesi herceg az élet iskoláját Pesten – erre a pesti látogatásra az 1885-ös pesti világkiállítás táján – vagy utána nem sokkal – került sor. „– Ki volt a walesi herceg? A nyolcvanas évekbôl a kilencvenes évekbe való átmenet volt ez, amikor a 85-i országos kiállításon úgy Magyarország, mint Budapest levizsgázott életrevalóságáról és gazdagságáról. (...) Itt várták leginkább az angol trónörökös látogatását, hiszen végre az egykedvû perzsa sah, a nehéz szenvedélyeknek élô Obrenovics Milán után egy európai fejedelemvér is érkezik Pestre (...)” (EKRÓ, 1987. 260–261.)

A trónörökös Edward természetesen az Újvilág utcai lakásban is járt. „Róza néni” alattvalói térdhajtással állott a lépcsô kanyarulatánál. (...) – Íme, Pest rózsája” fenség – szólt Károlyi Pista. – Hallottam szépségérôl és szellemérôl – mondá a királyfi. – Most már vén vagyok, fenség. A hírnév jelenti a megöregedést – felelt Róza néni, és oly tündökölve nézett vendégeire, mintha élete legszebb napját élné” (VH, 1958. 137. és 146.) „Róza nénit” harmincesztendôs korában – mikor az akkor divatos nyelvjárással: Pest rózsájának nevezték – két férfi érdekelte ez idô szerint a városban. Az egyik férfi fehérszalagos, szürke cilinderkalapban érkezett, és az angol királynônek (...) volt elsôszülött fia. Közönségesen a velszi hercegnek szólították, míg ô a levelei alá, amelyet hébe-korban Victoria anyjának küldött, Edwardnak írta magát.” A másik férfit „a hétszilvafa koronahercegét” Bimynek nevezte el a ház tulajdonosnôje (VH, 1958. 138–139.)

Ez mind Pilisi-Schuhmayer Róza volt, a grand cocotte, a trónörökös Edwárd és trónja vesztett szerb Milán király (Takova gróf) kedvese, Alvinczy Eduárd híve, írók pártfogója, kedvese. Ô volt Madame Louise. A vörös postakocsi egy hûséges asszony Szemere Miklós környezetébôl, akinek a „Nem boldog a magyar” elhíresült írását is tollba diktálta a Titokzatos Nagyúr.

Pest rózsája semmiképpen sem egyike (Krúdy Zsuzsa megfogalmazása szerint) apja 133 szerelmének. Egyéniség, egyedi jelenség volt Pilisi Róza, aki író akart lenni, írt saját nevén is és „Gentry asszony” álnéven. Embernek nagyon is hús-vér asszony volt. Királyok és fôurak, Batthyány Elemér, Károlyi Pista, és „a szent életû” Apponyi Albert kedvese, aki még Lourdes-ba is elvitte. Róza már az ötvenes évei vége felé járhatott, amikor Krúdy segítségével még Ady Endrével szeretett volna megismerkedni. Ez elmaradt, felrója Gyula úrnak, hogy író barátai hûtlensége miatt zárta be írói szalonját.

Mindezek mellett is bevallhatjuk, hogy Madame Rose-ról, más nevén Madame Louise-ról elég kevés a tényszerû ismerünk. Ismerjük életpályáját Krúdy varázslatos szemüvegén át nézve, élete néhány részlete pedig pontosan kirajzolódik saját írásaiból.

Hiszen mindig önmagáról ír. Ô a kis jegyárus lány a Pity-palatyban, akinek ifjú és szépséges korában saját pompás budoárja van. Ô a nagy színésznô a novellagyûjteményben (1887), ahol még azt is elárulja egyik szerelmének, hogy megcsalta ked-

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Pest Rózsája: Pilisi Róza

427

vesét, igaz az csak életkorával, ami persze Pilisi Rózsa sírköve szövegébôl is kiderül.

Novelláiban mindig attól félt, hogy öreg korára anyagilag lecsúszik, nyomorgó öngyilkosként a Dunában végzi. Madame Louise félelme a koldussorstól Krúdy 1909es novellájában is felvillan: „(...) sokszor suttogta romantikus hanghordozással a kedvesei fülébe, hogy „Te majd egyszer jössz, édes, és a templom elôtt egy vén koldusnônek alamizsnát vetsz, s a vén koldusnô én leszek!” – de erre sohasem volt alkalmatos, mert a kis Lujza mindig tudott a pénzére vigyázni és idôvel csinos palotát épített, ahol tôkéjébôl olyan nyugodtan éldegélt, mint valamely tisztes özvegyasszonyság.” (A SZBI, 1960. 264.)

A vén koldusnô sorsa Louise pályáján sosem következett be Igaz Fábry Anna fontos megjegyzése: Róza tudott a pénzével bánni. Azt is csak sejteni lehet, hogy visszavonult a szülôfalujába (1918 után?), az I. világháború idején kúriáját hadikórháznak engedte át.

Pilisi Schuhmayer Róza sohasem lett Simli Mariska, aki csak ígérte a nyomtatott mûveket, de csak a prenumeránsok pénzét csalta ki. Madame Louise Vay Sándor (alias Sarolta) – azaz férfiimitátor – sem volt. Róza nagyon is nô volt, az volt mindaddig, amíg ô lehetett Pest Rózsája. Krúdy Gyula ezért ír minden írói korszakában, ír a sejtésem szerint kiváló humorú asszonyról a Vörös postakocsiban, a Nagy kópéban, a róla szóló novellák sorában, majd azt is sejtteti, hogy Róza, a Krúdy-álmok asszonya megírja majd emlékiratait is.

Ha valóban leírta viharosan izgalmas életútját, kéziratai Pilis helytörténésze, Csilló Mihály szerint a II. világháború során pusztulhattak el. Róza valódi életét alig ismerjük.

A Három kadétban rémült hangon (a grófné szerelemgyerekébôl) Kun Márthából utcalánnyá lecsúszott Virágos Mariskának rajzolja magát. A bábból pillangó lett, az a szépség, akit Margittay Tihamér: Tessék ibolyát venni! képén megörökített.

Pilisi Róza nem volt jelentôs novellaíró, de pontos megfigyelô igen. Jó tárca-novellákat írt, ezekben önmagát rajzolja folyamatosan. Ô Bella, a színi növendék a Pitypalaty kötetben, a magas termetû, szépséges jelenség. Ilyen volt Róza Krúdy Ilona feljegyzése szerint is, akihez a Magyar utcai kis palotába egyszer húgát és anyját is felvitte az író. Ô volt saját novelláiban a megrontott lány, az állandóan visszatérô motívumként a jegyárus, a virágárus lány, a színésznô, akivel már 1887-ben is elôvéteti a pisztolyt, és a budoárban (mely Róza Újvilág utcai, majd Magyar utcai budoárjával azonos) egy füstölgô pisztoly elsütésével befejezi életét.

A novella végén T. gróf elveszi ugyan a színésznôt, de Róza Rose mindig magára maradt. Az „Annonce” (a házassági hirdetés) novellája szerint még névházasságon is tûnôdött. (Hiszen Ferenc József is „szerzett” Schratt Katalinnak férjet...) Pilisi Róza azonban ezután is magányosan élt. Ha „hatpekárnak” lenne a millennium idejérôl naplója (és ha abban nem hazudik), talán a Krúdy – Álmok asszonya elmagányosodásából is többet érthetnénk meg.

Mert Krúdyt is körbe úszták (körbe úszhatták) – Ady szavaival – a „kis nôi csukák”, Madame Rose eredendô humorával azonban csak karcos bora ivására invitálja az írót.

Ezért is örökítette meg Krúdy Madame Rose alakját minden írói korszakában. Ott ragyog a novellák sorában, derûsen élcelôdik a tízes években, nagyasszony a Vörös postakocsiban, a legbarátságosabb ház asszonya a Rezeda Kázmérban, majd a Nagy

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

428

Kovács József László

kópéban a huszas években csak Róza asszony, Madame Rose kap fô szerepet.

Visszaemlékezô írásaiban a naplóján dolgozó asszonyt is Krúdy örökíti meg (volt-e Rózának ilyen naplója?). Ô írja meg azt a feledhetetlen nekrológot 1931-ben is Pilisi Rózsa elmagányosodásáról. Pest elhervadt Rózsája kérte erre, és ezt a várt nekrológot Krúdy jegyezte le felejthetetlen, meghatott zengésû hangján. Már maga is a halál felé közelítve írt Pilisy Rózáról.

Perepatits Antal visszaemlékezésében ezt írja: „Lázár Miklóssal kezdem azért, mert Pilisi Róza A Reggelnek halt meg, amit akkor újságírói nyelven mondták” – olvassuk Tóbiás Áron Krúdy világa gazdag, új kiadásában az új ismereteket nyújtó kitûnô könyvében. „1931-ben történt, hogy K. Gy. egy szombati napon felkereste Lázárt, és a következô hétfô reggel megjelenô lapból két oldalt kért egy nekrológ számára. (...) – Gyulám! Te magad is tudod, hogy lehetetlent kérsz! – Tudom, de mégis kérem, felelte K. Gy.” „Vasárnap délre kapta meg a szerkesztôség a kéziratot, amely Pest Rózsája címmel, Pilisi Róza civil életrajzát tartalmazza. Lázár elolvasta a szemmel is láthatólag egy oldalnál hosszabb kéziratot, és újabb csata kezdôdött kettejük között a kurtítások irányában. Amikor végre megegyeztek ebben is, elôvette belsô zsebébôl kopott tárcáját, és kicsomagolt selyempapírosból egy kopott fényképet amely elárulta, hogy egy életen végig húzódott a tárca rejtett fiókjában” (...) „Lázár is úgy mondta nekem, az ô hangja volna szükséges ennek a jelenetnek elmondásához: – Ezt is hozzátok – kérte elcsukló hangon, mondotta a szerkesztô, majd így folytatta: – Sohasem fog meghalni, de akkor halt meg elôször, amikor egy életen át ôrzött kincsét, a fényképet átadta. (Tóbiás, 2003. 625–626.)

Perepatits szavaival: a civil életrajz legtöbb részletét ismerjük. De megrendítôen szép, szinte zenei alkotás utolsó tétele AZ ÉLET ELIRAMLIK zárótétel. (RPH, 1967.

584–585.) „Pest rózsája” fölött múltak az évek, még az írói dicsôség sem állította meg a szálló napokat, amely írói dicsôség Pilisy Róza néven kiadott kötetei révén érte. A gavallérok és költôk még egy darabig hordozták hónuk alatt a Pitypalatty címû kötetet, aztán ottfelejtették valahol, mint Róza asszonyt is kezdte elfelejtgetni a világ” (...)

Gyönyörû regény maradt utána, lezárult életévek. Egy soha vissza nem térô, patetikus, szerelmes, mûvelt korszaka Magyarországnak, amikor a férfi regényhôsök mellett a nôk is igyekeztek regényhôsnôk módjára élni. Senki nem bánhatta meg, hogy ismerte. (RPH, 584–585.) Pilisy Róza Krúdy nagyon fontos szerelme volt.

Perepatits említi még, hogy az Elôkelô világban, Szemere Miklós egyik lapja borítólapján „egy és ugyanazon oldalakon fedeztem fel Erdélyi Gyula (Sylvester titoknok) Pilisi Róza (Madame Louise) és Krúdy Gyula nevét. „Idô állj, óra járj” felírás olvasható a finom, merített papíron megjelenô folyóirat emblémájában, és a szerkesztô Lengyel Gizella, a postakocsi Dideri Dirje (Krúdy vil. 2003. 620–621.)

Krúdy titkainak nótáriusa, Perepatits figyelte meg azt is, „hogy regényei öt nô köré kristályosodnak (akik a köztük levô Pilisi Róza és Marinovits Jolán foglalkozásuk ellenére is), valamennyien „szentek és mártírok”. (Krúdy vil. 2003. 622.)

Márai Sándor egyik legszebb regénye a Szindbád hazamegy. A Pest felé vezetô úton Szindbád a gôzfürdô elôtt megállítja a bérkocsit. „A lépcsôház egyik szögletében, a földigérô tükör peremén fekete üvegtáblákon arany betûkkel hirdették bel-

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Pest Rózsája: Pilisi Róza

429

városi kereskedôk áruikat és címüket. E cégek javarésze régen megszûnt már (...)

Aztán felfedezte a hirdetések között annak a belvárosi virágkereskedô cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízlésérôl híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki késôbb irodalmi szalont tartott fenn at Újvilág utcában, s termeiben a velszi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nô számára. „Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád (...)” (Márai, 1940. 48–49.)

Csalhatatlan érzékkel idézte fel Márai a bérkocsiján a halál felé induló Szindbád Róza-emlékeit 1939-ben. (A könyv címlapján az 1940-es évszám olvasható...) Krúdy köré ekkor évek óta méltatlan csend borult, amikor végre megszületett a Krúdy-irodalomnak két fontosabb alkotása, ami ezt a hallgatást megtörte: egy doktori értekezés és egy gyönyörû regény. Megjelent az íródeák Perkátai Kelemen László doktori értekezése 1938-ban, és következô évben Márai regénye hívta fel a mesterre a figyelmet. Krúdyra ekkor figyelt fel újra az elfeledkezô irodalmi köztudat. (Gedényi, 292. 294.)

Perepatits Antal emlékezésében ezt is olvassuk: „A Krúdy-birodalomban köztudomásúlag sok a különc, elférek köztük én is” (...) Ezek szellemében kérem, fogadják szívesen azt, hogy a novella- és regényíró Pilisy Róza írásait felidézve próbáltam valamit megfejteni a Krúdy-álmok asszonya, a mérhetetlen és szépséges Krúdy-titkok világából.

A tanulmányban idézett mûvek Csilló = Csilló Mihály: Pilis története, Pilis, 1994.

Fábry = Fábry Anna: Az élet álom, Bp., 2003.

Fráter = Fráter Zoltán: Krúdy Gyula, Bp., 2003.

Gedényi = Gedényi Mihály: Krúdy Gyula (Bibliográfia), Bp., 1978.

A SZBI = Krúdy Gyula: A szerelmi bûvészinas, Bp., 1960. In: Madame Louise délutánjai.

EKRÓ = Krúdy Gyula: Egy krónikás könyvébôl, Bp., 1987.

RPH = Krúdy Gyula: Régi pesti históriák, Bp., 1967. In: „Pest Rózsája”.

A VK = Krúdy Gyula: A vörös postakocsi, Bp., 1963. (4.)

VH = Krúdy Gyula: Bukfenc – Velszi herceg – Primadonna, Bp., 1958.

Krúdy Zs. = Krúdy Zsuzsa: Apám Szindbád, Bp., 1975., 1988.

Márai = Márai Sándor: Szindbád hazamegy, Bp., 1939. (1940.)

Perepatits = Perepatits Antal: Krúdy nyomában. In: Krúdy világa (2.), Bp., 2003.

P. = Pilisy Róza: Pity-palaty, Bp., 1887.

Csillagok, Bp., 1893.

Réz István, Bp., 1896.

Három kadét, Bp., 1899., 1900. (2.)

R., Roboz = Roboz Imre: Az irodalom boudoárjában, Bp., 1916.

Tóbiás = Tóbiás Áron: Krúdy világa, Bp., 1964. Bp., 2003. (2.)

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

430

G. Papp Katalin

G. Papp Katalin

Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék?

Krúdy Gyula Gyémánt mesék címû kötetének stílusvizsgálata Klasszikusok gyermekeknek szánt alkotásait sok esetben elhanyagolja az irodalomtörténeti kutatás (pl. Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren – 1934, A magyar tengeren – 1908, tehát megelôzte a Sáraranyt), de az sem ritka, hogy eljár felettük az idô (pl. Gaál Mózes és Sebôk Zsigmond korai mûvei), vagy egyszerûen nem elég jók (valljuk be, ilyen pl. sok egyéb mellett Krúdynak a Liga Gida kalandjai Hollandiában és a világ egyéb tájain címû írása is, amelyet az Országos Gyermekvédô Liga adott ki a két világháború közötti idôszakban.1) Felmerül tehát a kérdés, hogy érdemes-e foglalkozni Gyula bácsi (Krúdy Gyula) Gyémánt mesék címû kötetével2, amely nem tartozik az életmû kiemelkedô darabjai közé. (1905-ben jelent meg elôször és még két változatlan kiadást élt meg 1909-ben és 1910-ben. Majd hosszú idôre elfelejtették, s napjaink kuriózuma a 74. ünnepi könyvhétre 2003-ban a Holnap Kiadó gondozásában újraélesztett kötet.) Ellene szól az a tény, hogy az utókor a harmincegy mesébôl, gyerektörténetbôl mindössze ötöt válogatott be késôbbi antológiába (Ki jár az erdôn? 1962).3 (Hat mesét pedig 1903-ban – A bohóc, A királyfi vándorlása, A felhôk, Az elsô pipa, Egy kis nyúl története, Az aranyszemû madár, három újabbat 1904-ben – A vén jegenyefa, A vörös szikla, A piros harisnya, azaz a kötet megjelenése elôtt közölt a Gyermekvilág.4) Komáromi Gabriella5 figyelmeztet bennünket arra, hogy „Krúdynak nem minden meséje, elbeszélése remeklés”, amelyet 1900 és 1910 között a gyermekeknek írt. Ez alól ennek a kötetnek az anyaga sem kivétel. Akad benne elsietett, félkész, a mesei cselekményvezetés logikája szerint befejezetlen, de túlzottan didaktikus vagy ötlethiányos írás is (A medve, Hogy másznak a hegyre?

1. A gyermek- és ifjúsági irodalom kiadástörténetében nem ritka jelenség, hogy olyan testületek, szervezetek is kiadnak gyerekkönyveket, amelyeknek tevékenységi köre alapvetôen más jellegû. Vö. Komáromi Gabriella, Elfelejtett irodalom. Fejezetek XX. századi ifjúsági prózánk történetébôl 1900–1944. Móra K., Bp., 1990.

352. 53., illetve 2. számú jegyzet.

2. Krúdy Gyula, Gyémánt mesék, Elbeszéli Gyula bácsi, 12 eredeti rajzzal, 2. kiadás, A „Magyar Keresk. Közlöny” hirlap- és könyvkiadóvállalat kiadása. Budapest, 1909. 124. (A könyvészeti adatokat eredeti helyesírás szerint közöljük.)

3. Egy kis nyúl története, A medve, A vén varjú hetedik fia, A fekete macska országa, Miért sárga a Zagyva? (A Nagy magyar mesemondók sorozat Krúdy-kötetében egyet sem találunk. Vö. Krúdy Gyula, A zöld kaftán, Unikornis Kiadó, Bp., 1997.)

4. A Gyermekvilág a Tolnai Világlapja melléklete volt (1901–1925).

5. Vö. Komáromi Gabriella, Elfelejtett irodalom. Fejezetek XX. századi ifjúsági prózánk történetébôl 1900– 1944, Móra K., Bp., 1990. 352. 26.

Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék?

431

vagy A tûz paripája, A fekete macska). Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy egyes darabjai a magyar szecessziós mese ôrzésre érdemes mintái (A gyermekek álma, Bábszínház, Az elsô pipa, A bohóc, A piros harisnya, Az aranyszemû madár stb.).

Ezért vállalható a könyv értékeinek bemutatása.

Krúdy Gyula írásmûvészetét sokféle hatás érte (impresszionizmus, szimbolizmus, szürrealizmus, szecesszió). Kemény Gábor stiliszta többször is számba vette azokat a tanulmányokat, amelyek e sokszínûségrôl tanúskodnak.6 Hivatkozhatunk rajta kívül Kispéter Andrásra, Szabó Zoltánra akkor, amikor azt állítjuk, hogy a szecessziós stílusjegyek folyamatosan és az egész életmûben megfigyelhetôk. Vajon igazolhatóe ez a megállapítás kötetünk esetében is? A vizsgálat során a jelenségek közül azokat emeljük ki, amelyek karakteresen szecessziós vonások. Arra a kérdésre pedig, hogy fellelhetô-e már ezekben a mesékben a késôbbi, Szindbád történeteket író Krúdy leheletfinom, álomszerû stílusa, vagy egy-egy sajátos motívumának csírája, a fejtegetés végére egyértelmû választ kapunk.

A szecesszió az irodalomban a kézmûves írásmódot jelenti, amelyben a hangzástól a nagyobb nyelvi egységekig mindennek színe, íze, mozdulata, érzete van.

SZATHMÁRI ISTVÁN szerint mégis a szó- és kifejezéskészlet – a szecesszió legigazibb területe.7 Ha meggondoljuk, hogy az alkotások egyik fô stíluseleme a díszítmény, amely stilizált formává egyszerûsítve képes akár lélekállapotokat is megjeleníteni, nem csodálkozunk a szó- és kifejezéskészlet kitûntetett szerepén. A stílusirányzat képviselôi az esztétikum jegyében válogattak a távoli népek (japán, skandináv) kultúráját idézô, egzotikus szókincsbôl, de a pogány mítoszok és nem keresztény vallások allegóriaiból is. Ismeretes, hogy Krúdy kedvelt olvasmányai közé tartozott az Ezeregyéjszaka. Meglepô tehát, hogy a Gyémánt mesékben nem kalandozik különleges tájakra, mint tette azt Babits Mihály, Balázs Béla vagy Kaffka Margit a mese mûfajában. Még Az emberevô címû történet sem képez kivételt, pedig a cselekmény egy része Indiára és idegen városokra (Zürich, Amszterdam, Szingapur) utal. Meséinek tájai vagy a Nyírség vidéke, vagy a fôváros és környéke. Hiába keresnénk a századelô dekadens életérzésébôl fakadó, az egzotikumban menedéket keresô magatartásra utaló szó- és kifejezéskészletet. Itthon van az olvasó ezekben a mesékben: a mogyorópálca a miskolci erdôbôl való, a Tisza és a Zagyva konfliktusa alföldi tájon zajlik, a lóvasút és Mai bácsi, a fotográfus (Mai Manó) pedig Pestet idézi. A szókincsbôl talán csak a színek nevei emelkednek ki, mint különleges, az ismétlésekben nem egyszer ugyanahhoz a jelölthöz tapadó szintagmák meghatározó tagjai.

A szecesszió dekorativitása származhatott – többek között – az érzéki érzetek jelenségkörébôl, amelybe beletartozott a színek festôisége és az ún. fényes jelenségek köre. Ezek nem egyszerûen jelzôs szerkezetek részei, hanem szimbolikus tartalmak hordozói is. (Ismeretes, hogy Magyarországon az irodalmi szecesszió ritkán mutatkozott tiszta formában, többnyire a szimbolizmussal keveredve jelentkezett.)

Stílusértéküket poliszémiájuk növeli. A vizsgált mesékben a ház vagy a csizma mindig sárga, a leányszereplôk aranyhajúak és aranyszívûek, az öregembereknek hosszú, fehér szakálluk van, a Hold sugarai ezüstszínûek, a piros a szépség kifejezôje, de árnyalata a vörös gonosz vagy együgyû emberre vonatkozik. Az ismétlések igazolják 6. Vö. Kemény Gábor, Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába: A „szecessziós” Krúdy, Tinta Könyvkiadó, Bp., 2002. 164–183.

7. Vö. Szathmári István, Stilisztika és gyakorlat, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998. 373. 15–32

432

G. Papp Katalin

azt a feltevést, hogy a színek a díszítés szerepe mellett a jelentésmezô tágulását is szolgálják. De nem arról van szó, hogy az eredetileg is gyermekeknek írott mesék erôsen építkeznének reflexiókból születô konnotatív jelentések sorából. Inkább a költészet világára jellemzô olyan megoldásokkal találkozunk, amelyek azt mutatják, ahogy a mûbôl kiválik egy-egy expresszív hatású szó, elem (színek, a természet jelenségei stb.). A feltûnô szó vagy kifejezés fénye rávetítôdik az egész szövegre, így teremtve különös, a valóságtól messze röpítô, álomszerû hangulatot. A díszítés funkciója a szecesszióban általában a helyettesítés, a kiegészítés és a hangulatteremtés.

A Krúdy-mesékben elsôsorban a hangulat forrása. Vegyük példának Az aranyszemû madár címû mese egy részletét! „Ilonka kinyitotta az ablakot. Csakugyan egy madár volt odakünn, de olyan madarat még nem is láttak. Aranyszeme ragyogott a sötétségben, ezüstszinü volt a ruhája, a lába pedig vérvörös, mintha vérben gázolt volna.” (56) A poliszém szavak a szépirodalomban gyakran hordoznak stilisztikai szerepet, hiszen a kontextus megengedi, a szerzô tudatos válogatása pedig egyenesen megköveteli a többféle értelmezést. Példánk aranyszem szavának metonimikus alapú jelentésmezeje kitágul az ezüstszínû jelzôs szószerkezet hatására. Mind jelzôi, mind határozói értelmezést kap: jelenti az aranyból valót, az értékeset, de a sárga színt, a ragyogást, a különlegest is. A legerôsebb hatása mégis a vérvörösnek van, mert ezzel utal elôre Hinkónak, a törpekirálynak és különleges madarának gonosz természetére. Jelen esetben a sötét erôket megvilágító színek (arany, ezüst, vörös) ellenébe a kövek – elvarázsolt emberek – szürkeségét szegezi Krúdy, mintegy utalva az emberi világ unalmasságára és kiszolgáltatottságára. A színek tehát kölcsönhatásban a legkifejezôbbek, s a nem szokványos, különös társítás kiemeli ôket a szövegkörnyezetbôl.

A grafikon a színek elôfordulásának gyakoriságát mutatja: 90 80 70 60 50 40 30 20 10 Rózsaszín

Fekete

Barna

Szürke

Vörös, piros

Sárga

Kék

Zöld

Réz

Ezüst

Fehér, hófehér

Márvány

Arany, színarany

Gyémánt

0

Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék?

433

Látható, hogy három szín emelkedik ki: arany, fekete, piros. Mindegyik más-más karakterû. Az arany szinesztétikus szín (87 elôfordulással) erôsen meghatározza a kötet alaptónusát. Világító erejû, ragyogó, telített, s tudjuk, hogy a szecessziós kelléktár elengedhetetlen jellegzetessége, s a kortárs líra meghatározó tónusa volt (vö. a fiatal Kosztolányi, Tóth Árpád). Hasonló hatású a piros alapszín és árnyalatai (vörös, lángvörös, lángszínû, rôtvörös – 39 elôfordulással). Fónagy Iván a költôi nyelvrôl értekezvén megjegyzi, hogy „feltehetô, de nem bizonyított, hogy a kisgyermek pozitív kapcsolata a piros színnel, a piros és a szép, a piros és az öröm összekapcsolása univerzális és talán biológiailag megalapozott.”8 Tehát a piros általában a pozitív értékek lerakata. Krúdy Adyhoz hasonlóan túllép ezen már és még akkor is, amikor gyerekeknek ír. Gyakrabban tapad negatív jelentéskör a Gyémánt mesékben például a piroshoz, mint pozitív: „vörös ember” – pusztító tûz, „vérvörös” lábú madár, „vörös szikla”, „piros kabátban és hálósapkában” alvó felhôk, „rôtvörös felhôk” vagy „vörös kabátos” cirkuszigazgató – gonosz, mérges, félelmetes jelentésûek. Természetesen akad, de kevesebb példa a piros pozitív stílusminôsítésére: „piros selyem szoknyácska, vörös huszárnadrág” – szépség, „piros harisnya” – az álmokat beteljesítô jelentésben. A fekete viszonylag magas (48) száma semleges jellegével részben ellenpontozza, részben elmélyíti a színek keltette expresszív hatásokat: „fekete kastély”-ban gonosz király lakik, a piros harisnyát kötögetô anyókáért a Halál „fekete ménjén” érkezik, a vérvörös lábú, aranyszemû madár egy nagy „fekete tó” partján száll le. E három szín magas elôfordulási mutatója a szövegek redundanciájára utal. Gyermekeknek szánt mûvek esetében a redundancia azonban megkönnyíti a befogadást, az ismétlés erôsíti a felismerést. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy Krúdy nem mindig következetes a színekkel megjelenített karakterek használatában. A piros szín kettôs természete vagy a kevesebb szerzôi figyelem eredményezi az ellentmondást – nem lehet tudni.

A színek dekorativitás-funkcióját bizonyítja, hogy egy-egy szövegegészen belül nemcsak az azonos karakterek szerepelnek (arany – ezüst – réz), hanem eltérô hatások is egymás mellé kerülnek (fekete – vörös vagy fekete – arany) Pl. a Bábszínház címû mesében Zsuzsikának piros selyem szoknyácskája volt, Csizmás Jancsinak vörös huszárnadrágja – a cirkuszigazgató azonban nagy, fekete szakállú ember. A színek helyettesítik az egyes szereplôk jellemzését, kifejezik az emberi tulajdonságok minôségét is. Hatásukat akkor érzékeljük a legtisztábban, amikor nem önmagukban, hanem más színekhez viszonyítva kerülnek elénk. Íme még néhány példa: „Klári leheveredett a zöld fûbe, a két kezét a feje alá tette és a tekintete belemélyedt a tavaszi kék égbe. Jöttek a fehérruhás felhôk. Némelyik felhô olyan volt, mint egy nagy, fehér madár, a másik pedig, mint egy lompos jegesmedve.” (A felhôk, 89.)

(A téma Weöres Sándor Déli felhôkjében visszaköszön a felhôket lesô Katóka alakjában: „... Nyári fényben, napsütésben / Felhôt les Katóka. / Zöld fûszál az ajka közt, / Tenyerén az álla... / A vándorló felhô-népet / Álmosan csodálja.”) „Övig érô fehér szakálla zöld volt a penésztôl, furcsa kis kék papucsa volt és piros nadrágja; a dolmánya sárga.” (A kisfiú és a törpék, 97.)

8. Fónagy Iván, A költôi nyelvrôl, Corvina-MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., é. n. [1999.] 525. 310.

434

G. Papp Katalin

(A hideg és meleg színek hullámzása kelti életre a törpekirály embertôl idegen, itt mégis segítô alakját.)

A határozott, kontúros színek halmozásával Krúdy különös atmoszférát teremt.

Ez a fajta színkezelési gyakorlat keveredik majd a Szindbád-történetekben9 a hangulatok és nosztalgia pasztelljeivel: „Kugligolyókat hallott döngeni valahol nagyon messzire (talán a Hársfa udvarán), és egy piros ablakot látott a színkör hátulsó részén, ahonnan az öltözködô színésznôk nevetése olyanformán hallatszott, mintha zöld, fénylô bogarak röpködnének az éjben, a pirosló lyukon kifelé.” (A régi hang, 92–93) Az irodalmi szecessziót az érzékletességnek jól meghatározható motívumai jellemzik. Központi szerephez jut a szépség, a vonzódás a természethez és a fantasztikumhoz, a mese- vagy álomszerû hangulat, a mesebeliségben megbúvó filozófiai és erkölcsi konfliktusok, tanulságok megjelenítése. Ehhez teremtett és választott nyelv Krúdynál a képszerû beszéd, azaz az eredendôen a költészetre jellemzô szóképek és alakzatok használata. Már ebben a korai mesekötetben is érzékelhetjük az író sajátos stílusát, amelyet két jelenségkörön keresztül ragadunk meg: természet és elmúlás.

A természetkultusz megkülönböztetô szecessziós vonás. A korai mesékben még nem kap olyan hangsúlyos szerepet, mint a késôbbi Szindbád novellákban. Rövid leírások,10 egy-egy metaforikus kép utal jelenlétére. Pl. A hold leányai címû mesében a legidôsebb holdleánynak „ôszi rózsa volt a feje”. (A „hervadt rózsa” jelzôi metafora kedvelt képe lett Krúdynak – vö. A régi hang címû Szindbád-novella.) Esténként „szépen leereszkedtek a földre azokon az ezüst sugarakon, a melyek éppen a földig érnek. Leereszkedtek ide és bejárták az erdôket, mezôket és daloltak, majd virágot szedtek, sohasem látták az embereket.” (7–8.) A kert gyakran a mesék történetének színhelye, élettér, amelyet azonban hiába keresnénk a valóságban. (Vö.

Lesznai Anna meséi.) Az aranyszemû madár címû mesében Hinkó király birodalma s benne a kert az elátkozottak, a kôvé varázsolt lelkek lakhelye: „Nem volt ott más, csak kô, meg kô. Kôvé vált rózsafák álldogáltak az utak mentén. A legszomorubb volt valamennyi között egy nagy kôrisfa.” (61.) A természet változásainak leírása közvetítheti a mese történetének változását is, mint A piros harisnya címûben: „Egyszerre rózsaszinüvé kezdtek válni a fák lombjai. Lágy muzsikaszó hallatszott az erdô mélyérôl, – a Hajnal jött virágkocsijain a rengetegbôl.” (30.) A mesékben a természet gyakran antropomorfizálódik: megszólalnak a növények, az állatok, a természet jelenségei. Pl. „Egy fiatal mogyorófa lakott a hegyoldalban, a vén szikla közelében. Ott éltek boldogan, szaporodtak, gyarapodtak. A családnak évrôl-évre több új hajtása, új bokra nôtt. A vén szikla megirigyelte a mogyorófa-család boldogságát. Egy szép napon ráhengeredett a mogyorófa-családra és eltaposta azt.” (A vörös szikla, 68.) Ez a mesevilág nem tagadhatja le az anderseni hatást. Krúdy is él a tárgyak átlelkesítésével, mintegy költészetté varázsolva a fabábuk, gyerekjátékok stb. történetét (Bábszínház, A fababák, A hintaló, Egy kis nyúl története (játéknyúl), A koldus-királyfi címû mesék). A szinekdoché leggyakoribb, pars pro toto (rész–egész) fajtája kiválóan alkalmas annak a gyermeki látásmódnak az illusztrálására, amelyben a lényeg vagy 9. Krúdy Gyula, Szindbád, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985. 865. A továbbiakban mindig erre a kiadásra utalunk az oldalszámokkal.

10. Nem érdemes tehát a kötet meséinek szintaktikáját vizsgálni, mert az ún. indázó szerkezetek nincsenek jelen.

Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék?

435

az egész lényegtelennel vagy egy részlettel is megragadható, pl. „De lám, a sárga csizma nem volt olyan büszke, mint a milyennek látszott.” (A másvilágon, 13.), „száz és száz torok kiáltotta egyszerre: – Ide a pipát!” (Az elsô pipa, 48.). Ez a metonímiaként is definiálható nyelvi kép gyakori jellemzôje a Krúdy-szövegeknek: pl. „A gazdag és vidám Szindbád azelôtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta.” (Szindbád útja a halálnál, 57.), „...felemelkedett a szürkülô, pomádés fej, és a hármas toka méltóságosan elhelyezkedett a kemény galléron.” (Szindbád, a hajós, 33.), „A zöldköves gyûrû, mint egy csillag, mind közelebb jött Szindbádhoz...”

(Nôi arckép a kisvárosban, 47.).

A vizsgált szövegekben a szóképek közül kitûntetett szerepet a hasonlat kapott.11 Szolgálja a leírás szemléletességét, s eszköze az érzelmek és hangulatok felidézésének. Magyarázhatnánk ezt a tényt a népmese hatásaként, hiszen a népköltészetben a hasonlatok kedvelt stilisztikai formák (vö. Hullott a könnye, mint a záporesô. Olyan fehér volt a bôre, mint a hó. Csúnya volt szegény, mint a sötét éjszaka.) Bizonyára ez igaz is, hiszen a szecesszió kölcsönzött magának motívumokat a népmûvészetbôl.

A népmesék hasonlatait leginkább azok idézik Krúdynál, amelyek csak a kifejezés expresszivitását fokozzák: – úgy neki iramodott, mint egy nyúl; úgy futott, mint a szarvas; futott megint, mint az agár (Az aranyfejû ember, 26.); árva volt, mint az ujjam (A másvilágon, 11.)

A következô, válogatott példák mégis arra utalnak, hogy a hasonlatokban a szecesszió hangulatai és jelenségkörei mutatkoznak meg, tehát evokatív (felidézô) funkciójuk van. Többségük heterogén hasonlat, azaz a hasonlítás alanya és tárgya között szemantikai síkváltás megy végbe. Az élettelent élôvel szemléltetô Krúdy-hasonlatok elsôdleges célja a látvány megelevenítése. Pl.: – az ablak akkora volt, mint egy pillangó szárnya (A piros harisnya, 28) Ismerôs kép számunkra a pillangó, nemcsak a szecessziós, hanem a Krúdy-stílustárból is: hol metafora, hol hasonlat, hol jelzôs szerkezet része, tehát sokféle képi és grammatikai szerepben szimbolikusan van jelen ez a motívum. Íme néhány példa ismételten a Szindbádból, amelyben leggyakrabban a szerelemmel összefüggô szimbólum megtestesítôje: „A szürke felhôk alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott felé. [...] A virágárusnô volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletérôl.” (Szindbád útja a halálnál, 61.) – metafora. „... az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térô lepke.” (Az álombeli lovag, 90.) – hasonlat. Szindbád „a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta...” (A szerelem vége, 98.) – jelzôs szerkezet része.

Ha élôt hasonlít élettelenhez, az élettelent rendszerint tárgyiasítja, s ezzel elidegeníti tôlünk az élôt (dezantropomorfizál): – a paripa szeme izzott, mint az olvadó érc (A tûz paripája. 16.) – a paripa kiáltása olyan volt, mint a vészharangok kongása (A tûz paripája, 16.).

Ezekre a kötetbeli képekre bólint rá a Szindbád, a hajósban és a Szindbád titkában ilyenképpen Krúdy: „Itt-ott a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségûnek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda.

Az olvasztott acélnak van ilyen színe néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban.” (24.)

11. A hasonlatot a hagyományok alapján szóképnek vesszük, mert a témától messze vezetne a ma még vitatható mondatalakzat besorolás.

436

G. Papp Katalin

„A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek.” (107.)

Nem túl gyakori,12 mégis Krúdy stílusára jellemzô az a hasonlattípus, amelyben konkrét tárgyat, dolgot, élôlényt, személyt hasonlít elvont fogalmakhoz: – a legkisebb holdleány szebb volt, mint az álom (A hold leányai, 8.) Így szikrázik fel egy pillanatra az „álomtalan álom” lovagját, Szindbádot körülvevô atmoszféra elôképe.

Néha közelebb hozza, bensôségesebbé, hangulatosabbá teszi az élô hasonlítottat azzal, hogy természeti jelenséggel kapcsolja össze: – Aranyesônek oly halk, csendes volt a járása, mint a nyári permeteg suhogása (A gyermekek álma, 3.)

Szindbád így idéz meg egy a vonatablakból látott lányalakot: „Fehér karja és válla egy darabig elkísérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasúti töltés mellett álldogáló nyírfák havas gallyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai.” (Utazás éjjel, 124–125.)

Vizsgált anyagunkban van példa homogén, azaz logikailag-szemantikailag egynemû hasonlatra is, amely a kései Krúdy-novellák puritán hangvételét elôlegezi meg: – úgy zengett a kert, mint egy hárfa (Az aranyszemû madár, 61.)

Ha tekintetbe vesszük a hasonlatok tárgyát (hasonlót), két következtetést is levonhatunk: Krúdy hasonlatai érzékletesen idézik fel a szecesszió álomszerû mesevilágát. Ugyanakkor csíráiban elôre vetítik az érett mûvek stílusát.

A szecesszió számos alkotásában érvényre jut a dekadencia, amelyet legszemléletesebben a halál motívuma fejez ki. (Vö. Oscar Wilde meséi vagy Ady Endre költészetében az életunalom gondolatkör.) A szecessziós mese nem kerüli meg és nem is oldja fel az elmúlás tényét. Életkultuszától elválaszthatatlan a halál mint archetipikus élmény megjelenítése. Krúdy Gyémánt mesékjének 19 százalékában megtalálható a halálmotívum. Hol nagybetûs, antropomorfizált, allegorikus alak (s ebben a népmesékre hasonlít), aki alkudozik az emberekkel, s a hajnal elûzné, csakhogy a piros harisnyát kötögetô anyóka életideje lejár, s természetesen mennie kell (A piros harisnya). Hol pedig mesebeli tartomány – mint Andersen, Kaffka Margit vagy ifj. Gaál Mózes meséiben –, Halottország, a létezés másik dimenziója:13 a koldusgyermek álmában Halottországba jut, ahol találkozik az édesanyjával, majd Aranyesô, a gyermekek álmait teljesítô tündér az ôröket megtévesztve visszaviszi hôsét a földi élet álomvilágába (A gyermekek álma). Az álom közvetítô közeg az élet és a halál tartománya között. Központi gondolat az elmúlás A gyermekek álma, Az aranyszemû madár, A másvilágon és A piros harisnya címû mesékben. A halál bekövetkezése nem tragédia, hanem másféle állapot, amely nem zárja ki, hogy az élôk világa érintkezzen vele. A mese mûfaj halálképe „az idôsûrítés (a három idôsík koegzisztenciája) radikális példája” – vélekedik Biczó Gábor a mese hermeneutikája kapcsán errôl a kérdésrôl.14 Érvényesül Krúdy szövegeiben is az a végtelenített jelen idô, amely lehetôvé teszi a mesében a valóság és az álmok keveredését, tehát a szabad átjárást

12. Vö. Kemény Gábor, Képekbe menekülô élet. Krúdy Gyula képalkotásáról és a nyelvi kép stilisztikájáról, Balassi K., Bp., 1993. 252.

13. Megjegyzendô, hogy a kortárs ifjúsági irodalom ma is él ezzel a megoldással. Vö. Lois Lowry, Az emlékek ôre, Katherine Paterson, Híd a túlvilágra, ASTRID LINDGREN, Oroszlánszívû testvérek stb.

14. Biczó Gábor, A mese hermeneutikája, In: BÁLINT PÉTER (szerk.), Közelítések a meséhez, Didakt Kiadó, Debrecen, 2003. 9–32.

Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék?

437

a reális és irreális között. Végsô soron ebben a szecessziós mese nem különbözik a népmeséktôl.

Amiben gyakran eltér, az a népmesék boldog vég befejezése. Pl. Tóth Árpád AraSzir király gyógyulása címû novellájában meggyógyul a király, de két hónap múlva halálra tapossák Dsindsul mongol kán harci elefántjai. Krúdy meséiben a bohócot eltapossák a lovak (A bohóc), az elsô pipát a birtoklás jogának megszerzése közben összetapossák (Az elsô pipa), a kovács továbbadja a szerencséjét, mert nem hisz Szent Péternek (A patkó mese), a medvét ingerlô Gyurkát alig tudják kiszabadítani az állat karmai közül (A medve) stb. A valóság tehát ott rejtôzik a szecessziós mese világ- és társadalomképének elemeiben.

A mese mûfaj újraértelmezése lehetôvé tette a XIX. század vége és a XX. század eleje életérzésének megfogalmazását. A szecesszióban ábrázolt álomszerû világ, amelyben szabad átjárás lehetséges különbözô életterek között, alkalmasnak látszott a valóságtól való eltávolodásra, az elvágyódás és a szépségimádat kifejezésére. Krúdyt azonban valószínûleg nem ez motiválta. Sokkal inkább a gyerekeknek akart írni, s tán kiírni magából azokat a gyermekkori álmokat, amelyeket az élet nem váltott valóra. Egyik, Paulini Bélához írott levelében felsorolja gyermekkori vágyait: szeretett volna bohóc, vándormuzsikus, cirkuszi komédiás, ördög, angyal, madárijesztô, eperfa lombja, álmoskönyv stb. lenni. Bár „egy szem aranypor sem maradt a tenyeremben a gyermekkori álmokból”15 – vallotta, mégis a mesék mintha megôriztek volna ezekbôl valamit; mintha a mesék világában realizálódtak volna vágyai. Ha végigolvassuk kötetünk tartalomjegyzékét, s hozzátesszük még a Madárijesztô manót – azt mondhatjuk, hogy Krúdy mesékbe írta át gyermekkori sóvárgásait.

Hogy gyémántmesék-e a Gyémánt mesék? Néhány közülük igen. A szecessziós mesevilág gyémántjai.

15. A levelet Komáromi Gabriella idézi, i. m., 36–37.

A Krúdyról elnevezett, ma már nem üzemelô filmszínház

438

Karádi Zsolt

Karádi Zsolt

Krúdy, Szindbád, Huszárik Csaknem pontosan harminckét esztendôvel ezelôtt, 1971. október 20-án, egy hónappal az országos premier elôtt, itt, Nyíregyházán tartották Huszárik Zoltán Szindbád címû filmjének bemutatóját. A helyi lap, a Kelet-Magyarország négy nappal késôbb, október 24-én közli Katona Béla lelkes írását: Krúdy világa filmvásznon (Töredékes gondolatok Huszárik Zoltán és Sára Sándor Szindbád címû filmjének ôsbemutatója után). A négyhasábos kritika a film értékeinek taglalása közben kiemeli, hogy a rendezô Krúdyhoz való „hûsége nem a szavakban és mondatokban, nem a szövegegyezésben van, hanem sokkal mélyebben. Mint az igazi mûfordító, nem a betûkhöz, nem a szótárhoz hû, az eredeti alkotás lényegét, szellemét igyekezett megragadni. Nem néhány elbeszélést vitt filmre, hanem kivételes beleélô képességgel és mesteri kézzel Krúdy világát teremtette újjá, formálta meg számunkra egy másik mûvészet eszközeivel...”1 Huszárik munkájának közvetlen kritikai visszhangja hasonlóan elismerô: „Ha a gondolat kevesebb is a filmben, mint az eredeti novellafûzérben – a kifejezés, a képi eszköz tökéletesen idézi Krúdy prózájának hangulatait, szellemét. Mondhatnám azt is: Huszárik ezzel a sajátos, mûvészi inspirációkból táplálkozó újrateremtéssel – egy sajátos, eredeti filmnyelvet teremtett” – írja Gantner Ilona.2 Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben így fogalmaz: „Ez a film az, aminek húsz éven át Szindbádról szóló novelláit Krúdy Gyula írta: lazán is szoros egységbe álló, mindig elôlrôl kezdôdô, de mindvégig folyamatos összefüggés. Megnevezhetetlen honvágy valami után, amibôl újra meg újra elvágyódni kell, fénykörbe vonása egy kornak, egy férfiegyéniségnek, amely tele van árnyékkal, megilletôdött fôhajtás egy álomvilág elôtt, amely a valóságban kevésbé tiszteletre méltó. Tûnôdô nosztalgiák, amelyek nyomában ott lépked, keményen ott kopog a saját ítéletük. Ezeregyéjszaka, ki-kiélesedô nappali fényben, ki-kiábránduló ábrándozás, gyönyörû mese tele szorongató valósággal, álomlátás, amelybôl minduntalan fölrezzent a kíméletlen igazság”.3 Hegedûs Zoltán kritikája szerint „akik még emlékeznek Huszárik Zoltán különös szépségû kisfilmjére, az Elégiára, meglepetéssel fogják fölfedezni új filmjében is – túl a stiláris különbségeken – ugyanazt a nyugtalan, költôi életérzést: az élet szépségeinek érzéki szeretetét, a mulandóságuk fölött érzett szorongást, szenvedélyes gesztust megôrzésükre, ami rokonná teszi Krúdyval...”4 1. Katona Béla: Krúdy világa filmvásznon. Kelet-Magyarország, 1971. október 24. Vasárnapi melléklet, 8.

2. Gantner Ilona: Szindbád. Népszava, 1971. november 25. 2.

3. Mátrai-Betegh Béla: Szindbád. Magyar film. Magyar Nemzet, 1971. november 25. 4.

4. Hegedûs Zoltán: Szindbád. Népszabadság, 1971. november 25. 7.

Krúdy, Szindbád, Huszárik

439

Papp Antal a mû szépségével vitatkozik: „Nagyon szép ez a film. Egy kicsit túlságosan is szép. Huszárikot annyira rabul ejtette Krúdy, hogy sok év óta e filmre készülve, ötleteket gyûjtögetve, tervezgetve, olyan nagyon akarta megcsinálni, hogy nehéz volt mértéket tartania”.5 B. Nagy László értékelése a feltétlen elismerés hangján szól: „Csodálatosképpen a film mégsem a betû szerinti hûség; a passzív illusztráció példája. Ellenkezôleg. Olyan radikális törvénybontás, illetve új törvényrend megteremtése, amire tudtommal még nem volt példa a kortárs filmmûvészetben. Sem nálunk, sem másutt”.6 A lapok dicsérô hangja azért is figyelemre méltó, mert köztudott, hogy a hatvanas-hetvenes évek kritikája inkább „harcoló hôsöket akart látni enervált figurák helyett, [...] nyílt társadalmi elemzést a rejtett elôfeltevésekkel dolgozó állapotleírások helyett, intenzív drámát az extenzív szemlélôdés helyett, szenvedélyeket a közömbösség helyett és akaratot a sodródás helyett” – mint ezt Kovács András Bálint megfogalmazta a korszakot elemzô írásában.7 Huszárik filmjének késôbbi recepciója is elismerô: Horgas Béla, László Gyula, Végh György, Fábri Anna, Zsugán István, Fábián László, Zay László, Veres József, Széchenyi Ágnes, Somlyó György, Végh György, Zalán Vince, Sváby Lajos, Ágh István, Lencsó László, Györffy Miklós illetve Gelencsér Gábor értelmezései egyértelmûsítették a film vitathatatlan és elévülhetetlen esztétikai gazdagságát.8 (Legutóbb, a Forrás 2003. októberi számában nevezte Szekér Endre „a magyar filmmûvészet egyik legkiemelkedôbb alkotásának”.9 Huszárik Szindbádjáról az elemzôk zömmel ugyanazokat a kérdéseket fogalmazták meg: méltatták azt a hasonlíthatatlan mûvészi erôt, amellyel Krúdy novelláinak világát képes volt filmvászonra vinni. Azt fejtegették, hogy a mû nem Krúdy-adaptáció, nem a Szindbád-történetek megelevenítése, hanem az író szellemének, s így prózája lényegi vonásainak újrateremtése. Számos értelmezô emlegette a film erényei között az idôkezelésnek, az emlékezésnek, a kompozíció gazdagságának, a narratív szerkezet egyediségének kérdéskörét. Kiemelték Sára Sándor operatôri munkáját, Latinovits Zoltán meghaladhatatlan színészi alakítását, Dayka Margit Majmun5. Papp Antal: Krúdy Szindbádja filmen. Magyar Hírlap, 1971. november 25. 9.

6. B. Nagy László: A költészet diadala. Élet és Irodalom, 1971. november 27. 12.

7. Kovács András Bálint: „Öntudatlan rétegek” – Ábrázolási konvenciók átalakulása a hetvenes évek magyar filmjeiben In. K. A. B.: A film szerint a világ. Bp. 2002. 189.

8. Horgas Béla: Idõtlen mellérendelés. Filmkultúra, 1971. 6. 5–11. László Gyula: Kétszólamú invenció. Uo. 11– 14. Végh György: A Krúdy-élmény nyomában. Uo. 14–18. Fábri Anna: Nem líra: epika. Huszárik Zoltán: Szindbád. Uo. 1972. 5. 99–102. Zsugán István: A Szindbád forgatása közben. In. Zs. I.: Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994. Bp. 1994. 162–166. Uô.: A Szindbád dialógtechnikája. Uo. 205–208.Fábián László: „Színes filmmûvészet”. Kortárs, 1972. 4. 665. Somlyó György: Filmek versben elbeszélve. Terelôutak Huszárik Zoltán kisfilmjeihez. Filmkultúra, 1978. 1. 47–56. Horgas Béla: Képköltészet. Uo, 56–61. Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró. Huszárik Zoltán filmjeirôl. Filmvilág, 1982. 1. 3–7. Sváby Lajos: Az idô festôje. Uo. 11.

Sára Sándor: Szindbádot játszottunk. Uo. 12–14. Vö.: Ágh István: „Fekete madár rikít át az égen”. Huszárik Zoltán kisfilmjei. Film, Színház, Muzsika. 1977. 16. 10–11. Vö.: „Mert végül is azt mondhatjuk a Szindbádra, hogy mozgó zenefestmény, kép-concerto egy férfiszólóra, nôi hangokra, tájakra, utcákra, belsôkre, életre, halálra”. Zay László: Huszárik Zoltán. Bp. 1985. 78. Veres József: Szindbád In. Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar nagyjátékfilmje. Bp. 1985. 369–376. Széchenyi Ágnes: Huszárik Zoltán In. 88 és 1/2 híres film Bp. 1996. 293–297. Lencsó László: Huszárik Breviárium. Bp. 1990. 155–176. Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmmûvészetében. Bp. 2002. 60–89.

9. Szekér Endre: Krúdy álomvilága. Forrás, 2003. október. 62. A Szindbád 1972-ben megkapta a XXI. Mannheimi Nemzetközi Filmtárlat evangélikus filmközpontjának Joseph von Sternberg-díját, 1973-ban a Milanoi Filmszemle nagydíját, az Aucklandi Fesztivál rendezési díját, az Atlantai Filmverseny zsûrijének arany különdíját. Lásd Vigília, 1982. 2. 90. Ezeket megelôzôen 1971-ben Budapesten elnyerte a Filmkritikusok díját. Vö.: Lencsó László: i. m. 155.

440

Karádi Zsolt

kájának örök asszonyiságát. Egyáltalán: a filmrôl szóló írások eleddig érthetô módon figyeltek föl a sajátos Huszárik-féle adaptációs módszerre, arra, amit csak jobb szó híján nevezhetünk adaptációnak. Inkább Györffy Miklóssal értünk egyet; szerinte: „Huszárik filmje a Szindbád és más Krúdy-mûvek motívumaiból, Krúdy hasonlíthatatlanul eredeti írói világának inspirációjára született, de valójában úgy kezelte ezt a képzelt és íróilag stilizált világot, mint más film a valóság tényeit. Bár nyilvánvalóan hatott Huszárikra Krúdy álomvilága, az impresszionizmus és a szecesszió elemeibôl kikevert képgazdag stílusa, és az emlékezet csapongását követô asszociatív szerkesztésmódja, a Szindbád mint film nem Krúdy-film, hanem Huszárik-film.

Ahogy Szindbádnak nevezett hôsében, e vidéki magyar Don Juanban Krúdy önmaga mitizált alakmását teremtette meg, úgy vetítette bele magát Huszárik Szindbádba.

Saját életének alapélményét, az élet változatos teljességére vágyó ember önmagába való tragikus visszavonulását, melankolikus lemondását fejezte ki Krúdy hôsén keresztül. Jelképnek tekintette Szindbádot, olyan nemzeti jelképnek, amelyet filmjével megpróbált egyetemes érvényûvé tenni, hogy általa saját korélményét, a polgári individuum alkonyát és halálát ábrázolja. Filmjének kifinomultan artisztikus ábrázolásmódja, túlérett, nosztalgikus poézise azonban végeredményben inkább vallott Huszárikra, a kamera e hiperérzékeny kalligráfusára, mint az alapjaiban véve naiv, robusztus és kiapadhatatlan mesélôkedvû Krúdyra”.10 A Gyôrffy által tematizált Huszárik-Szindbád azonosságot maga a rendezô kínálja fel a Noteszlapok... címû írásában, interjúiban, elmélkedéseiben. Jóval a Szindbád után, a Csontváry recepciója idején, halálát követôen jelent meg a Vigíliában az a cikk, amelyben azt hirdette: „...Flaubert merészen állította: Bovaryné én vagyok. Én sem mondhatok mást: Csontváry én vagyok. A film rólam beszél elsôsorban, az én élményemet, elképzeléseimet fogalmazza meg a világról, az emberrôl, a közösségrôl...”11 Mondhatta volna persze azt is: Szindbád én vagyok. Mondta is, ha nem ennyire direkt módon. A Noteszlapok... soraiban vallomásosan elemzi saját Krúdy-élményét, s próbálja megfejteni Szindbád titkát. (Mindaz persze, amit róla ír, egybeolvasandó korábbi nyilatkozataival, s összevetendô az Elégia, az Amerigo Tot, a Capriccio, s a Tisztelet az öregasszonyoknak felejthetetlen képsoraival.) Gondolattöredékeiben, hôsét elemezve a mûvészet, a mûvész, s az ember örök és megválaszolhatatlan, mondhatni ontológikus kérdéseivel vívódik: „Kik vagyunk, mik vagyunk, hová megyünk – kérdezte Gaugin, kérdezi változatlanul Szindbád is [...] Szindbád nem csinál mást, mint felejteni, emlékezni akar és újra élni, bizonyítva a létezés értelmét [...]12 Mit akar Szindbád? Kódjegyének megfelelni, s örökül hagyni, semmi mást, csak a tapasztalatokat, amivel az örökségváró éppúgy nem tud semmit sem kezdeni, mint az örökhagyó a sajátjával. Végig kell járni az életet, vaksötétben tapogatózva. Életvitele mégis program, mert a halál bizonyosságával az élet sokrétûségét, gazdagságát állítja szembe...”13 Bármennyire is csábítónak tûnik az alkotó önelemzéseinek, önreflexióinak a mûértelem kiképzésében történô számbavétele, (erre egyébként maga a rendezô is 10. Gyôrffy Miklós: Párhuzamok és keresztezôdések. A magyar irodalom és film kapcsolatai a hatvanas és hetvenes években. In. Gy. M.: A tizedik évtized. A magyar játékfilm a kilencvenes években és más tanulmányok. Bp. 2001. 192. Az adaptáció kérdéséhez lásd Uô.: Szerepcsere vagy munkamegosztás? Az irodalmi és mozgóképes elbeszélés százéves együttélése. Uo. 5–53.

11. Lencsó László: i. m. 213.

12. Huszárik Zoltán: Noteszlapok... In. uo. 157.

13. Uo. 160.

Krúdy, Szindbád, Huszárik

441

biztatja a befogadót), mégis óvnánk a Huszárik-Szindbád azonosság túlhajtásától. És nem azért, mintha ennek nem lennének meg a mûvészi alapelvei, hanem egy eleddig a szakirodalomban kellôen nem feltárt (mert valószínûleg már pontosan feltárhatatlan) problémagóc miatt. Ez pedig a forgatókönyv szerzôségének a kérdése.

Zsugán István A Szindbád dialógtechnikája címû cikkében beszámol a film elsô forgatókönyvének kálváriájáról, a filmgyári szaklektorok által megalománnak, megvalósíthatatlan Krúdy-kompilációnak bélyegzett mû méltatlan hányattatásairól.14 A Huszárik Breviárium filmográfiája szerint a Szindbádot Krúdy Gyula nyomán Huszárik Zoltán és Tornai József írta.15 A fôcímlista viszont nem tartalmazza az ô nevét. Hogyan lehetséges ez?

Maga Tornai a Leszálltam anyám ölébôl címû kötete nyolcadik fejezetében megírta a történteket.16 A Huszárikkal való szellemi találkozást, s egy ideig azonosulást több közös mûvészi élmény motiválta: mindketten rajongtak Nagy László költészetéért, a hatvanas évek filmmûvészeti értékeiért, Truffaut, Wajda, Fellini, Antonioni, Resnais munkásságáért. „A szürrealista festôk közül Huszárikot nemcsak Dalí, René Magritte, hanem – mondhatom: elsôsorban – Chirico is izgatta. Filmben is valami olyasmit akart csinálni, amilyenek a nagy festô magányos, meztelen nôi alakjai és elhagyott utcái, halott fái, tájai. Kiderült, hogy a magyar prózában Krúdyt szereti legjobban. Én akkor már az összes elérhetô mûvét ismertem; éppúgy foglya voltam, mint Zoli. Így történt meg, hogy a Szindbád-novellákból írtam szinopszist a Filmgyárnak, aztán ennek alapján forgatókönyvet. Huszárik lakásán dolgoztunk Zuglóban. Én vágtam a kiválogatott, legépelt elbeszélések mondatait, részleteit, ô ragasztotta egy papírra. A könyvet elfogadták, Huszárik forgatni kezdett, s bár néhány helyszín kiszemelésében még részt vettem, késôbb már nem követtem a munka folyamatát [...] Huszárik azt íratta a filmjére: „Írta és rendezte: H. Z.” Nagy sikere lett, mindenki ôt csodálta. Amikor megkérdeztem, mért hagyott le a fôcímrôl, azt válaszolta: „Nem vagyok aljas”.17 A históriának van még egy titokzatos fejezete, ez pedig Tóth Jánoshoz kapcsolódik. Huszárik vele dolgozott korábban, hiszen évekig ô fényképezte a rendezô ragyogó kisfilmjeit. (De ô volt az operatôre Makk Károly 1970-es Szerelem címû alkotásának is, amely ugyan fekete-fehér, de a narratív szerkezetben fel-felrémlô emlékfoszlányok, vizuális képtöredékek, [Gelencsér Gábor találó kifejezésével gyorsmontázsok], közeli makrofelvételek be-bevillanása magán viseli Tóth alkotói módszerének sajátosságait).

Tóth János fényképezte és vágta Huszárik Elégia, Capriccio és Amerigo Tot címû rövidfilmjeit, valamint – ahogy Zsugán István írja – „csupán a filmszakma néhány bennfentese által ismert – meghatározó szerepe volt Krúdy Gyula Szindbádjának több mint hét évig tartó különleges filmi elôkészítésében, a forgatókönyv számos válto14. Zsugán István: i. m. 205.

15. Lencsó László: i. m. 155.

16. Tornai József: Leszálltam anyám ölébôl. Bp. 2000. 123-124..

17. Uo. 124. Vajon mit érthetett Huszárik Zoltán ezen a mondaton: „Nem vagyok aljas?” Tornai József nem reflektálja ezt. Elgondolkodtató, vajon miképpen kell(ene) értelmezni? Nem vagyok alávaló, ahogy te gondolod? Nem akartalak tönkre tenni... Esetleg nem vagyok aljas, csak feledékeny stb. Tornai egy korábbi esszéjében is érinti a film ügyét: „Szindbád: kísérlet vagy legalább kísérleti ember. / Ezzel akkor kellett szembenéznem, mikor Huszárik Zoltánnal forgatókönyvet írtunk a Szindbád-novellákból...” Tornai József: Szindbád évszakai In. T. J.: Az ihlet sötét és világos foltjai: Bp. 1982. 39–40. (A „Nem vagyok aljas” – kijelentés lehetséges jelentéstartalmára Fráter Zoltán hívta föl a figyelmemet.)

442

Karádi Zsolt

zatának megírásában.” Zsugán ugyanebben a cikkben közli Tóth János néhány keserû mondatát, amelyekkel fölidézi a történteket: „Aztán végül is, minden etikát nélkülözô, indokolhatatlan gesztussal „kizártak” a magam-teremtette-álmodta univerzumból... Szellemgyilkos gesztus volt ez, életemnek egyik, azaz már második, megkerülhetetlen és helyrehozhatatlan szakmai lélekgyilkossága. Külön regényfejezet volna... Nélkülem Szindbád-film nincs. Kolumbusz nélkül nincs Amerika...Ez a tiszta igazság... Az életem fekszik benne. Igen figyelemre méltó, nyomasztó, örök „emberi” negatívum”.18 A fentiekben a Szindbád-film forgatókönyve születésének háromféle verzióját ismertük meg. Melyik az igazi? Ki írta tulajdonképpen? Jobban mondva Tornai Józsefnek vagy Tóth Jánosnak köszönhet-e többet az elkészült mû? Mennyi a kész alkotásban Huszárik invenciója, s mennyi az övék? A film artisztikus, a Krúdy-prózával konzseniális atmoszférikus képi világának megteremtése mennyiben Huszárik és mennyiben Sára Sándor látomása?

Ezek a kérdések pontossággal ma már megválaszolhatatlanok. A film szakirodalma egyértelmûen Huszáriknak tulajdonítja a Szindbád mûvészi világát, s mint láttuk föntebb, Gyôrffy Miklós is az ô világteremtô gesztusaként értékeli. (Egybeesik ez persze azzal, hogy a kritika az elkészült mûvet a rendezô nevével jelzi, s méltán beszél például Jancsó, Godard, Wenders, Tarkovszkij, Kaursmäki vagy Aldomovar filmjeirôl, anélkül, hogy különösebben részletezné, ki ezeknek a produkcióknak az operatôre...)

Legutóbb Gelencsér Gábor nagyívû könyve elemzi hosszan a Szindbádot és a Dérynovellákból készült Makk Károly-film, a Szerelem értékeit, majd külön fejezetben foglalkozik Tóth János sajátos rendezôi-operatôri világával.19 A hetvenes évtized magyar filmmûvészetének stílusait és irányzatait vizsgáló monográfia harminc oldal terjedelemben foglalkozik Makk és Huszárik munkájával, megállapítva, hogy ez a két alkotás „nem korszakalkotó, hanem korszakváltó mû.

A hatvanas évek társadalmi analízisei után a hetvenes évek szerzôi filmjei között, az elôbbi hagyományát folytatva, az utóbbi sokszor kárhoztatott „formalizmusát” elôlegezve tartozik mindkét korszakhoz, illetve egyikhez sem. A magyar filmtörténeti hagyományban elfoglalt helyük, pontosabban e filmtörténeti hagyománytól igen távoli pozíciójuk alapján a Szindbáddal a magyar film kikerülte, a Szerelemmel pedig átlépte saját árnyékát”.20 Gelencsér Gábor értô analízise kiemeli Huszárik filmi narrációjának egyediségét és egyszeriségét: azt, ahogyan a Krúdy-novellák széttartó cselekménytöredékeit képes egyetlen töredezettnek tûnô, mégis egységes kompozícióba emelni, azáltal, hogy a gáláns kalandok egyetlen hôs köré szervezôdnek. Az elkészültekor rendkívül szokatlan és merész narráció, a lineáris idôbontó technika, s egyáltalán a mû a kronológiát és kauzalitást, valamint a nem-elbeszélô lírai rövidfilmek mûvészi tanulságait egyaránt kamatoztató alkotásmód a Szindbádot ma is izgalmassá és nem-avulóvá teszi. Gelencsér a film különleges esztétikai értékét abban látja, hogy „struktúrája az 18. Zsugán István: Képek a sötétben. Tóth János. In. Zs.I.: I. m. 679. Vö.: Csala Károly: Jegyzetek az újabb magyar operatôri mûvészetrôl. A mozgókép: mozgó részletek szintézise. Tóth János filmpoétikája. Filmkultúra, 1980. 1. 59–63. A cikkben Tóth fölidézi a Groteszket forgató Huszárikkal való megismerkedését.

Lásd. Uo. 61. Vö.: Zalán Vince: „...lelkeknek a fény” Filmvilág, 1983. 2. 2–4. Csala Károly: Tóth János mozija.

Interjú két részben. Uo. 1983. 2. 5–9. (Itt is utal Huszárikra. Vö.: 7.)

19. Gelencsér Gábor i. m. uo. és 90–101.

20. Uo. 60-61.

Krúdy, Szindbád, Huszárik

443

elbeszélô és a nem-elbeszélô filmmûvészeti hagyomány között oszcillál”21. Azaz: a Szindbád nem egyszerûen filmre vitte Krúdy néhány írásának történetét, (mivel az író indázó mondatainak, tér és idôbontó technikájának következtében lehetetlen lett volna), hanem megtartva egy elbeszélô keretet, (a haláltól halálig tartó életút-felidézést, amelyben valóságos elbeszélôi mozzanatok csak ritkán jelennek meg [a virágárus lány – illetve a Vendelin-epizódban]) újrateremtette és atmoszférikusan újraláttatta a hajós töredékszerûségében is teljes életét. Az elemzés felhívja a figyelmet a narratív keretben felvillanó asszociatív gyorsmontázsokra, amelyek minduntalan megakasztják, megszakítják az elôadandó történetfragmentumokat. Azokra a szuperközelikre gondolva, amelyek zsúfoltságukkal, a gyorsítás-lassítás-kimerevítés technikájával, szecessziós túlhabzásukkal szinte önálló életre kelnek. Joggal merülhet föl itt az a kérdés, hogy eme képsorok kinek az asszociációi? Szindbádé? A külsô narrátoré? Fôleg azok a snittek esetében, amelyek nem következnek szervesen az éppen látható epizódból?22 (Jegyezzük meg, hogy a makrofelvételeket Gujdár József készítette.)

A tér és idô lirizálásán, a kauzalitás megbontásán, a narratív struktúra sajátos kezelésén túlmenôen a Szindbád képi világának unikális jellege éppen ebbôl, az asszociációs univerzumból származik. Még akkor is, ha ezek nem következnek sem Krúdy, sem a filmi elbeszélés logikájából. Ez a képi ornamentika, a természeti látvány makrovilága, a tárgyi faktúra23 olykor villanásszerû feltûnése, a lírai rövidfilmek alkotásmódjára rímel, mintegy szintetizálja Huszárik alkotásmódjának kiküzdött értékeit.

A filmben ilyen, az elbeszélôi logika hatása alól kivont jelenet az elôadásom elôtt bevetített tánc. A nézô hosszasan szemléli a kecses hölgyeket, a fény, a zene, a mozgás harmóniája rabul ejti, nem zavarja a gyorsítás és az egész jelenetnek a megelôzô makrosnittek szaggatottságához képest terjedelmesebbre sikerült elôadása. A képsor akkor illeszkedik be a narratív keretbe, amikor megjelenik Szindbád, s virágzó tavaszi nyári tájban táncra kéri a gráciákat. Az idill majd akkor nyeri el jelentését, amikor a film vége felé Szindbád és a Tél tündére hosszabb korcsolyázásba kezd: az iménti színgazdag, nyári boldogságot felváltja a fagyott vidék ködös látványa, amelyben csak Szindbád hosszú sáljának élénk vöröse hoz némi enyhülést. A filmi elbeszélés a lovaskocsi képével kezdôdik, s a hôs templomi halálával ér véget, míg jelképesen a fehér ruhás gráciák balettjétôl a Tél tündérével lejtett haláltáncig tart. Közben pedig Szindbád útját látjuk, nôktôl nôkig, az életbôl a halálig. A „létformának minôsülô utazás” az élet meg nem fogható teljességének megkísértésévé válik, az állandó keresés és kielégíthetetlen életvágy jelképes útjává emelkedik.

Harminckét évvel a bemutató után, szembesülve a mû néhány megoldhatatlan kérdéskörével, mégis úgy érezzük, a Szindbád az a film, amelyet, ha láthatta volna, maga Krúdy Gyula is elismeréssel illetne. Kortalansága, idôn kívülisége talán éppen abból fakad, amit B. Nagy László fogalmazott meg: „a film játékideje több mint másfél óra, [...] a „történése” – ha egyáltalán van ilyen –, voltaképp csak a másodperc törtrésze – a szó szoros értelmében „idôn túl folyik”. Mert a másodperc e töredéke alatt megszületik és beteljesedik egy emberi lélek, egy hiánytalan belsô univerzum...”24 21. Uo. 84.

22. Vö.: Uo. 80–89.

23. Vö.: Uo. 81.

24. B. Nagy László: i. m. i. h.

444

Gintli Tibor

Gintli T ibor Tibor

Rezeda Kázmér mint olvasó A Krúdy-recepció már régen felfigyelt arra, hogy az életmûben kifejezetten nagy szerepet kap az irodalom, mint az elbeszélések tárgya. A szövegek irodalomra vonatkoztatható rétegei közül a kutatás mindeddig leginkább az irodalom olyan tematikus megjelenéseit vizsgálta, melyekben a múlt – kevésbé gyakran az elbeszélés jelene, félmúltja – irodalmi életének felidézését, meghatározó vagy jellegzetes íróalakjainak megjelenítését vélte fedezni. Az irodalmiság kérdésének más rétegét értelmezi a kutatásnak az az újabb iránya, amely nem az irodalmi élet történeti elbeszélését kutatja, hanem az elbeszélés metanarratív önreflexióit követi nyomon. Nem az irodalmi élet krónikási gesztusait keresi, hanem azt a metanyelvet értelmezi, amely a szövegek öntükrözô, önértelmezô vonatkozásait teszi mérlegre. Az alábbi fejtegetések a recepciónak ehhez az irányhoz csatlakoznak annyiban, amennyiben nem az irodalom eseménytörténetre figyelnek, hanem az irodalmiság problémáját tekintik megválaszolandó kérdésnek. Abban a tekintetben mégis eltérô kérdésirányt képviselnek, hogy nem a metanarratív elemekbôl igyekeznek megalkotni és értelmezni egyfajta irodalomfogalmat, hanem az olvasás szövegben elbeszélt módjait értelmezve törekednek az irodalmiság problémáját körüljárni.

Mielôtt gondolatmenetünk érdemi tárgyalásába belefognánk, talán nem felesleges azoknak a jelenségeknek a rövid fölemlítése, amelyek indokolhatják A vörös postakocsinak az irodalom regényeként történô megközelítését. Mint fent utaltunk rá, az irodalmiság kérdésének vizsgálatakor leginkább az olvasás mikéntjére leszünk figyelemmel. Ennek megfelelôen elsôként az olvasói szerep kiterjedtségének jelzésére vállalkozunk. Gondolatmenetünknek ezen pontján megelégszünk azzal, hogy vázlatosan megmutassuk, a szereplôknek milyen körére terjed ki az olvasóként történô meghatározás. Értelmezésünk szerint a regény legkiemeltebb olvasója Rezeda Kázmér, akinek olvasástörténeteit a regény két fejezete részletesen tárgyalja (Álmok és kártyák; Anyegin).1 A másik regényalak, akinek „olvasmányjegyzékét” részletekbe menôen tárgyalja a szöveg, Madame Louise. Élettörténetének fejezetnyi terjedelmû elbeszélése (A legbarátságosabb pesti ház) olvasmányai befogadástörténetének összefoglalásaként is értékelhetô.2 A többi regényalak esetében ugyan 1. Az alábbiakban a következô szövegkiadásra hivatkozunk: Krúdy Gyula: Utazások a vörös postakocsin I, Bp., 1977. Rezeda Kázmért a két fejezeten kívül több szöveghely is olvasóként állítja elénk. Ezek közül a fontosabbak: uo., 124, 138–139, 141.

2. Lényegesebb locusok még: uo., 48–49, 68, 141.

Rezeda Kázmér mint olvasó

445

nem találkozhatunk ilyen terjedelmes olvasástörténettel, de számos hosszabb-rövidebb szöveghely jelzi olvasói hajlandóságukat. Horváth Klárát már elsô megjelenésekor szenvedélyes olvasóként mutatja be az elbeszélés,3 s így jeleníti meg az utolsó fejezet is.4 Barátnôje szintén részt vesz Rezeda (kényszer)felolvasásain, s bár olykor fellázadni látszik, Medvével való találkozásáig ô is az elszánt olvasók közé tartozik.5 Magától értetôdik, hogy a Rezeda Kázmér „nevelôdési regényében” kulcsszerepet játszó Berta is (túl) szenvedélyes olvasó, akinek kedvenc könyveirôl ugyancsak egész katalógust ad az elbeszélô.6 A regény fontosabb alakjai közül az olvasók közé sorolható Alvinczi Eduárd is, aki még a klubjába sem indul el könyv nélkül.7 Ô a tulajdonosa a Dickens-regényeket idézô, jelképpé emelt vörös postakocsinak, a Madame Louise szalonjában zajló névjátékban pedig Monte Christoként idnetifikálja magát.8 Rezeda Alvinczi Stümmer Lottival folytatott rituális budaházi sétáját „francia regény”nek titulálja,9 az elbeszélô ugyancsak a könyvek világából vett hasonlattal jellemzi Alvinczi arcát, s ezen keresztül személyiségét.10 A szövegvilágban megjelenô mellékalakok többsége szintén olvasó. Steinné a kerítônô, A tihanyi Echóhoz szövegét dúdolja, Estella és a többi lány éjjelente olvasással tölti az idôt két vendég látogatása között.11 Még a Bocskai, a vak zongorista sem marad ki az olvasók körébôl, mert éjszaka munkahelyén, egy bordélyházban Szimónia kisasszony felolvasásainak állandó hallgatója. 12 De tágabb értelemben ugyancsak olvasónak tekinthetjük Urbanovicsnét, a történelmi színdarabok kedvelôjét,13 hiszen a színházi elôadás megtekintése is egy szöveg befogadása. Igaz, egy az elôadás által értelmezett szövegé, de ez nem lényegi különbség más olvasatokkal szemben, hiszen minden egyes olvasatot preformálnak az adott szövegre vonatkozó korábbi olvasatok, illetve hagyományozódott olvasási stratégiák, azaz minden olvasat más értelmezéseken keresztül létesít kapcsolatot a szöveggel. A dráma elôadása tehát értelmezés, olvasás, ezért a színészek és színésznôk, valamint mûkedvelô színjátszók,14 akárcsak közönségük egyaránt olvasóknak tekintendô.

A regényt az olvasó szereplôk nagy száma mellett a kiterjedt intertextuális utalásrendszer is az irodalmiság és az olvasás regényévé teszi. A szövegközi kapcsolatok nagyon kiterjedtek a szövegben, így részletes összefoglalásukra itt nem vállalkozhatunk. Ezért inkább csak jelzésszerûen említjük meg az intertextuális utalások általunk jellegzetesnek tartott változatait. A szövegek hálózatába bekapcsolhatja a regényt egy szerzô nevének említése, hiszen a mûvek identifikálásának, azono-

3. Uo., 14.

4. „És regényeket olvasott a Kisújságban, melynek folytatását minden nap kíváncsian várta.” Uo., 142.

5. Uo., 102–105.

6. Uo., 115–116.

7. Uo., 48.

8. Uo., 55.

9. Uo., 81.

10. „Olyan sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergamen: ódon pergamen, melyet régi könyvtárban ôriz a sánta könyvtáros.” Uo., 82.

11. Uo., 134 és 13612. Uo., 148.

13. Uo., 18 és 107.

14. Ilyen például Madame Louise is, aki egymaga játssza el Szilveszter darabjának valamennyi szerepét. Vö. uo., 49.

446

Gintli Tibor

sításának meghatározó eleme a szerzô neve.15 Ugyanez mondható el a regényalakok megidézésérôl is.16 Egy-egy jellegzetes regényhôs regényszereplôk egész sorát mozgósíthatja az olvasóban, újabb szövegeket kapcsolva be az intertextuális hálózatba.

A vörös postakocsi szövegében ilyen alaknak tekinthetô például Don Quijote, aki nem csupán Cervantes mûvével létesíthet kapcsolatot, hanem a magyar irodalmi „donkihotizmus” számos szövegével. A szövegközi utalásnak a betû szerinti idézésben megvalósuló formáját is alkalmazza Krúdy tárgyalt regénye. Az Anyegin-idézet intertextuális dinamikáját fokozza, hogy ugyanazt a szövegrészletet kétszer is behívja a regény, másodízben éppen abban a fejezetben, amely az Anyegin címet viseli. Végül meg kell említenünk a jellegzetes beszédmódok, poétikai eljárások beidézését is, mint az intertextualitásnak A vörös postakocsira jellemzô változatát. Az imitációnak ez a jelensége rendkívül kiterjedt formában jut érvényre a regényben, amennyiben az elbeszélôi hang sajátos intonációját bizonyos romantikus beszédmódok és narratívák megidézésben – amelyhez másfelôl ironikus indexek járulnak – látjuk. Megjelennek a kalandregény bizonyos elemei,17 akárcsak regényes hangütés mímelése.18 A szöveg intertextuális potenciálját vázoló rövid áttekintés után felmerülhet a kérdés, hogy nem lenne-e helyesebb az általunk az irodalmiság regényeként emlegetett mûvet inkább a romantikus irodalom vagy a romantikus irodalmat olvasók regényeként értékelni. Egy ilyen, a tárgy leszûkítésére vonatkozó javaslat ugyanis mozgósíthat mérlegelendô érveket. Az egyik ide kapcsolódó megfontolás az lehet, hogy az elbeszélés nyelve leginkább a romantika elbeszélésmódjaira való rájátszásokat tartalmaz (miközben a Krúdy prózára jellemzô módon folyamatosan el is határolja magát ettôl a hagyománytól). Az említett leszûkítô megközelítés mellet azt is fel lehet hozni, hogy az egyéb intertextuális utalásokban (szerzôk nevei, címek, irodalmi alakok, idézetek) többségben vannak a romantikus, illetve a romantika horizontjára visszautaló szövegek. E megfontolásnak ellene vethetô ugyanakkor, hogy számos olyan utalás is elôfordul a szövegben, amely nem hozható összefüggésbe a romantika irodalmával. Példaként említhetô, hogy a szerelem romantikus mítoszával szemben, melyre a regényszöveg nagyon gyakran rájátszik, feltûnik Strindberg neve valamint Rezeda Strindberg mûveire vonatkozó értelmezô megjegyzése. A szerelemet a létezés lényegeként, a teljesség elérésének lehetôségeként felfogó romantikus narratíva a nô eszménnyé emelésének több évszázados keresztény tradícióját követi. Ezzel szemben Rezeda úgy interpretálja – egyetértôleg – Srindberg nôszemléletét, 15. Az alábbiakban pusztán annak jelzésére, hogy a szöveg milyen nagy mértékben nyit teret a szövegköziség érvényesülése számára, megemlítünk néhány hangsúlyossá tehetô utalást. Esôként a regényben említett szerzôk neveinek tájékoztató jellegû bemutatására vállalkozunk. Az oldalszámokat zárójelben adjuk meg: Ady Endre (89, 91), Hans Christian Andersen (117), Baskircsev Mária (91), Bessenyei György (113, 118), Byron (102), Cholnoky Viktor (91), Charles Dickens (25), Eötvös Károly (69), Heltai Jenô (115), Henrich Kleist (85, 102), Mihail Lermontov (103), Lovik Károly (91), Guy de Maupassant (115), Alfred Musset (46, 62, 91), Alexandr Puskin (102, 116), Reviczky Gyula (88, 89; 147), Révész Béla (91), Jean Richepin (102), George Sand (61, 91), Mme Sévigne (61), August Strindberg (121), Tompa Mihály (88), Ivan Turgenyev (88, 104).

16. Példák az irodalmi alakokon át létesíthetô intertextuális kapcsolatra: Jevgenyij Anyegin (116, 118, 139), Don Quijote (35), Henry Esmond (124), Csertafonov (120), Estella (126), Faust (120), Frankenstein (118), Ivan Iljics (66), Kolhaas Mihály (85), Pickwick úr (25), Szindbád (118), Tatjána (116, 118), Tankréd (63) Zrínyi Miklós (19, 107).

17. Vö. Fári Anna, Ciprus és jegenye, Bp., 1978. 39, 45, valamint 114–115 és 124.

18. Itt említhetô például Alvinczi moszkvai párbajának elbeszélése. Krúdy, i. m., 44.

Rezeda Kázmér mint olvasó

447

hogy az ennek a tradíciónak a megkérdôjelezését jelenti.19 A Rezeda „nevelôdésében” fontos szerepet betöltô Dekameron sem éppen a romantikus szerelem-koncepciót idézi fel olvasójában, hanem sokkal inkább az elegánsan elbeszélt vaskos szerelmi történeteket, a „flórenci barátok s a kikapós menyecskék” viselt dolgait. Mégis az elbeszélôi szólam gyakran él Rezeda,20 Madame Louise,21 illetve más szereplôk alakjának jellemzésekor22 a romantikus jelzôvel, valamint gyakran tesz utalást a romantika korszakára.23 Megítélésünk szerint a romantika gyakori szövegbe idézése mégsem teszik szükségessé, hogy eredeti kiindulási pontunkon változtatva a regényt kizárólag a romantikus irodalom, illetve a romantikus irodalom olvasásának regényeként vizsgáljuk. Egyik fô érvünk amellett, hogy továbbra is kitartunk az irodalmiság, illetve az olvasás regényeként jelzett megközelítés mellett, a szövegnek tulajdonított romantika értelmezésben rejlik. A romantikus a regény horizontján véleményünk szerint elsôsorban a regényes szinonimájaként fogható fel.24 Emellett szól, hogy a beidézett szövegek túlnyomó többsége regény, s a mûbeli olvasók is leginkább regényeket forgatnak. Fontosabb azonban, hogy a regényes a szövegben felveszi a nem valós, fiktív jelentést. Ezzel a lépéssel pedig az irodalmi mûvek olyan konstitutív jellemzôjéhez jut el, amely valamennyi irodalmi mû sajátja. (A fiktív kategóriáját az alábbiakban az Iser által definiált értelemben fogjuk használni. Azaz a fiktív – valós viszonyt nem egy kétpólusú ellentét tagjaiként értjük, és nem a valószerû történet – fantasztikus történet elkülönítésre használjuk. A fiktivitást minden irodalmi mû közös jellemzôjének tekintjük, s ezért az ezzel való olvasói szembesülést az irodalmiság alapvetô tapasztalataként kezeljük.) A „regényességre” reflektáló szövegbéli olvasók tehát megközelítésünk szerint nem egy kizárólag a romantikus szövegekre jellemzô jeggyel szembesülnek, hanem az irodalmiság problémájával. Más kérdés, hogy a fiktivitás jelenségére milyen olvasói választ adnak, azaz olvasói magatartásuk nevezhetô-e „romantikusnak”. Ami eredeti megközelítésünket úgy pontosítaná, hogy a regény ugyan nem csupán a romantikus irodalom regénye, azonban nem is az olvasásé, hanem az irodalom „romantikus” olvasóinak, olvasásának a regénye. Ezen a ponton szükségesnek látszik tisztázni, hogy egyáltalán mit tekintünk a regény nyelvét követve romantikus olvasásnak. A következôkben ennek tárgyalására teszünk kísérletet azon megfigyelésre támaszkodva, hogy a regénybeli olvasók egy bizonyos típusú olvasási stratégia gyakorlásában valóban meghatározó hasonlóságot mutatnak. Ezt az olvasói stratégiát jellemezve elôrevetítésként elegendô annyit mondanunk, 19. „Igaza van Strindbergnek, a nôk furcsa kis állatok, nem szabad ôket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendô nekik, hogy elhagyják a tisztesség mezsgyéjét.” Uo., 121.

20. „[A] finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt elsô szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költôkön kívül egyetlen rím sem csengett szívében.” Uo., 115. Vagy: „Rezeda úr tehát ebben a házban vett ki lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellû báli ingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú.” Uo., 141.

21. „Egy régi romantikus regény lapjairól volt ô kivágva ô...” Uo., 49. Valamint: „Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nô volt Pesten.” Uo., 61.

22. „[Rezeda] A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága nôk közül.” Uo., 118. Továbbá: „A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak.” Uo., 62.

23. „Musset Alféd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: [...]” Uo., 62.

24. Nem egy olyan szöveghelyet találunk, ahol a két szó egymást teljesen lefedni látszik. A fenti jegyzetben közölt idézet például így folytatódik: „valóban nem is csoda, hogy a regényeskedô nôk könnyû szívvel szöknek el az apai háztól.” A két tagmondatot összekötô kettôspont definitíven azonosítja a romantika és a regényesség kifejezéseket.

448

Gintli Tibor

hogy az olvasóknak ez a köre az autentikus olvasást a mûvek saját életben történô megismétléseként, megvalósításaként képzeli el. Ami természetesen azt is jelenti, hogy az irodalmi alkotásnak a fiktív és az imaginárius összjátékaként való megközelítését elutasítva, az irodalmi mûvet mintegy erôszakkal a valós dimenziójába igyekeznek kényszeríteni, tehát alapvetôen félreértik az irodalmiság természetét. Ha ezt az olvasói magatartást tekintjük „romantikus” olvasásnak, még akkor sem véljük módosítandónak korábban jelzett megközelítési módunkat, mert úgy véljük, hogy a jelzett olvasási stratégia nem állandósul a regény szereplôinek olvasásmódjában, azaz tapasztalható olyan elmozdulás, amely az irodalom fiktív természetének megértésében messzebbre jut, mint a „valóra váltás” stratégiája. Emellett a regénybeli olvasási stratégiák számbavételekor tekintettel kell lenni az elbeszélôi szólamra is, amely nagyon gyakran ironikusan reflektál a szereplôk olvasói gyakorlatára, s ezzel implicit módon egy másféle olvasási stratégiát is felrajzol. (Persze ez az elbeszélôi szólam sem homogén, hanem szakadások és ellentmondások jellemzik, s maga sem mentes az ilyen olvasási stratégia nosztalgikus hangnemû megidézésétôl.25) Az alábbiakban azt a kérdést igyekszünk az eddigieknél alaposabban körüljárni, hogy egy posztmodern befogadói horizontból tekintve milyen olvasókként jellemezhetôk a regény alakjai, s közülük is elsôsorban Rezeda Kázmér. Mint az köztudott, a modernség utáni irodalomtudomány irányzatai a befogadó szerepét hangsúlyozzák az értelemadás folyamatában. Ha efelôl az olvasás-értelmezés felôl tekintünk a regény olvasóira, akkor kézenfekvônek tûnik a röviden summázható válasz: a regény szereplôi rossz olvasók. (Mint azt késôbb látni fogjuk, ez a tételes válasz meglehetôsen leegyszerûsítô, de értelmezésünk jelen fázisában megelégszünk azon jellegzetességek összefoglalásával, melyek a regény szereplôit, illetve elsôsorban Rezedát rossz olvasóként állítják be.) Mint arról már röviden szóltunk, a félreolvasás talán legfontosabb jellemzôje, hogy az olvasó regényalakok az autentikus befogadást a megismétlés, a valóra váltás programjának érvényre juttatásában látják.

Az irodalmi szöveg ebben a modellben a reálissal leképezô viszonyban áll: a mû mimetikus módon jött létre, s az olvasott szöveg a történet, az alakok stb. imitálása által ismét valóságossá tehetô. E megközelítés szerint a régi regények a valóságot beszélték el, s a regényvilág életbeli ismétlése által a szöveg világa visszavezethetô a valóságba. A szöveg garanciája tehát mindenképpen a realitással való kapcsolata.

A valóságosság/valószerûség egyik lehetôségét a biográfiai megközelítés nyújtja.

A regényben vázolt élet- és olvasástörténetek tanúsága szerint az olvasó alakok számára szinte ugyanazt jelenti az olvasott mû egy alakjával, illetve a mû szerzôjével azonosulni. Ami azt implikálja, hogy a szövegek értelemképzôdésének garanciájaként a szerzô személyét tartják számon, aminek következményeként a fôhôs és az alkotó személyét azonosíthatónak tekintik.26 Rezeda Kázmér esetében ennek az ol25. Éppen a Rezeda „nevelôdéstörténetében” meghatározó szerepû Anyegin kapcsán idézi fel elégikusan (és finom iróniával) az azonosulásra épülô olvasásmód ifjúkori élményét: „Anyegin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett nôi szívek és névkezdôbetûk között elôször olvassuk az Anyegin Eugént! Moszkvába utazni, és a balettnek tapsolni, Tatjána levelét venni, és a Néva partján sétálni! Mindnyája Anyegin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszkij bús sírhalmán ki nem könnyezett?” (Uo., 116.) (Megjegyzendô, hogy az ironikus regiszter éppen az olvasási stratégia naiv voltával összefüggésben jut szerephez.)

26. Ezt a stratégiát hangsúlyozzák az olyan szövegekre vonatkozó intertextuális utalások, melyben a fôhôs élettörténete sok megfelelést mutat a szerzôi biográfia eseményeivel (pl. Mme de Stäel: Corinna). Az ilyen típusú regények beidézése az említett olvasásmód horizontján az irodalmi mû paradigmatikus modelljeként láttatja az ilyen szövegeket.

Rezeda Kázmér mint olvasó

449

vasásmódnak több jelét is találjuk. A Berta által elsôként feladott „kötelezô olvasmány”, az Anyegin olvasástörténete többszörösen is rávilágít a szerzôi életrajz és a fiktív regényalak megfeleltetésére, valamint az olvasás aktusának olyan felfogására melyben nem szöveg és olvasó létesít egymással kapcsolatot, hanem a mû csupán eszköze a befogadó és a szerzô egymásra találásának. Az irodalom és a „valóság” határainak ilyen jellegû elmosására utal, ahogy Rezeda érdeklôdése feléled a kölcsönkapott verses regény iránt. Napokig fel sem üti a könyvet, mígnem saját életének egyik eseménye és Puskin életrajza között összefüggést vél felismerni: „Harmadnap, ágyán heverészve felnyitotta a könyvet, és miután a költô életrajzában (az elsô lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlôtte egy szép testôrtiszt, elismerô érdeklôdéssel látott hozzá a hosszúnak ígérkezô költeményhez.”27 Ez az életrajzi adat olvasatunkban az alig néhány lappal korábban elbeszélt Stolcz Herminepizóddal létesít kapcsolatot. A lényegében ismeretlen leánykáért vívott párbaj és az életrajzban olvasott párbaj nem csupán érdeklôdést támaszt a mûvel szemben, hanem egyfajta azonosulási folyamatot is elindít. Egy bekezdéssel alább Rezeda megfogalmazza életprogramját, melynek lényege a Puskinnal való identifikáció: „Az Anyegin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr elôtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költô lesz, hírlapíró, Puskin Sándor lesz – és mindezt egy éjszaka, midôn égô homlokkal és szinte túláradó szívvel olvasta az orosz költô túláradó sorait.”28 A szerzô és a fôhôs azonosításának olvasási stratégiája az idézet folytatásában még látványosabb formát ölt: „Másnap a temetô felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg Berta sárga kesztyûs kezét. – Tatjána!

– mondta.” Az Én Puskinnal történt azonosítása után a szerelmi jelenetben megszólaló Rezeda Anyegin alakját ölti magára, s szerelmi kettôsüket a verses regény szerelmeseinek felelteti meg.

Szerzôi életrajz és irodalmi szöveg egymást helyettesítô kezelésére Rezeda másik részletesen elbeszélt olvasási jelenete is utal. A Pattantyús utcai felolvasások során a szövegeket az adott szituációban saját vallomását helyettesítendô adja elô: „Mint egy biedermeier ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében, és midôn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan vagy lágyan és álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat.”29 Felolvasó Énje teljesen azonosulni látszik a megszólaltatott szöveggel, mintha a szöveg ugyanazt mondaná, amit ô mondani szeretne. Ezen a ponton is kitûnik Rezeda félreolvasásainak egyik állandó jellegzetessége. Azt hiszi, hogy a szöveg és a befogadó között tökéletes kommunikáció létesülhet, melynek során a szövegbéli értelem és az olvasói értelmezés teljes mértékben fedésbe hozható egymással. Nem látszik érzékelni a szöveg horizontjának és saját értelmezôi horizontjának távolságát, s e horizontok elválasztásának hiányában egyfajta naiv horizont-összeolvadás történik,30 melynek során az olvasó feladja autonómiáját, s önmagát a szöveg immanensnek képzelt értelmének rendeli alá. A szövegvilággal való jelzett azonosulás stratégiáját követô felolvasások után, azoknak mintegy betetôzéseként, rituális lezárásaként Rezeda ismét a szerzôi életrajzzal létesít kapcsolatot, amint az a fenti idézet folytatásából is kitûnik: „A nôk néha meg27. Uo., 116.

28. Uo. 29. Uo., 102.

30. Hans Robert Jauss: Horizontszerkezet és dialogicitás = Uö: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Bp., 1997. 271–319, i. h. 286.

450

Gintli Tibor

engedték, hogy kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztôt, aki lehajtott fejjel bandukolt, s az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Így élt Rezeda úr szerelmeiben [...]” Az olvasott szöveg és a szerzô közötti megfeleltethetôségi viszonyt Rezeda esetében az is jelzi, hogy miközben az elbeszélés során folyamatosan él a regényalakok imitációjával, rendre hangot ad írói ambícióinak. A regényhôsök gesztusainak ismétlése és a szerzôi ambíciók Rezeda értelmezésében nem különbözô törekvések, hanem egyetlen szándékra vezethetôek vissza. Regényhôsnek lenni annyit tesz, mint írónak lenni, mert mû és szerzô, regényalak és megalkotója között e megközelítés szerint azonossági viszony áll fenn.

Nemcsak Rezedát jellemzi a szerzôk és a mûvek fiktív alakjainak szinonimaszerû megfeleltetése. Madame Louise például hol irodalmi alakként identifikálja magát (kaméliás hölgy, Donna Juana),31 hol szerzôként (Madame Sévigné, George Sand, illetve a Kökörcsinek címû verseskötet kötôje).32 Másrészt a „fehér kaméliás hölgy”et is érinti a regénynek egy olyan vonulata, mely számos alakjára kiterjed, s amely az alkotó és a mû felcserélésének problémájához köthetô. Ha a színjátszás bonyolult, több rétegû mûbeli szerepét abból az aspektusból közelítjük meg, hogy a színjátszás maga is mûvészet, akkor a regénybeli hivatásos (Horváth Klára és Fátyol Szilvia) és mûkedvelô színésznôk (Madame Louise) egyaránt mûvészként állnak elénk.

Azaz a regényeket olvasó hölgyek színésznôként mûvészi ambíciókról tesznek tanúságot, mûvésszé akarnak válni, miközben az olvasott regények imitálása révén regényalakká lenni is igyekeznek.33 Másfelôl a színjátszás már önmagában is megmutathatja a mû világa és a „valóság” azonosításának programját. Amennyiben a színészi játékot úgy fogjuk fel, mint egy szöveg „életre keltését”, megvalósulását, melynek során a színészi alakítás mércéje a szerep minél tökéletesebb „átélése”, akkor a színjáték megfelel annak az olvasási módnak, amely az olvasottak megvalósítását, életre keltését célozza meg. A színmûvészet másik arca azonban a mintha érvényesülésének területeként írható le: ami a színpadon lejátszódik bármennyire valószerû is, mégsem valóság. Ide kapcsolható az a megfontolás is, hogy a színházi elôadás nem a szöveg megtestesülése, hanem egy adott értelmezése. A színházban tehát ellentétes olvasási stratégiák egyformán megtalálhatják a maguk figuratív megfelelôjét, ami – mint arra a késôbbiekben részletesen kitérünk – különösen alkalmassá teszi arra, hogy a regényben egyfajta öntükrözô szerepet betöltve az olvasás és irodalmiság problémáját a maga összetettségében ragadja meg. Hogy mikor, melyik arcát mutatja felénk, olvasatunkban az dönti el, milyen „komolysággal”, milyen átéltséggel zajlik a játék, azaz találkozhatunk-e olyan elidegenítô gesztusokkal, amelyek az 31. Krúdy, I. m., 49, 62.

32. „Madame Louise írónô volt. Írt verseket és elbeszéléseket (a Kökörcsinekre mindnyájan emlékezünk, akik a szobájában helyet foglaltunk), Sévigné asszony volt pompás leveleiben, melyeket írókhoz és mûvészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon, s mindig asszonyi gráciával és költôi lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmásban a Vigadó-beli álarcosbálra ment, míg otthon Madame Pompadour volt [...].” Uo., 61.

33. Horváth Klárának az az ambíciója, hogy Alvinczi szeretôje legyen, a regényes „elbukás” narratíva valóra váltásaként értékelhetô. Hasonló állítható az öngyilkossági tervekrôl is, melyek Horváth Klárán kívül Rezeda és Madame Louise alakjával is kapcsolatba hozhatók. Az öngyilkosság a romantikus szerzôk (Kleist) és hôsök (Tosca) történetének megismétlését jelenti, s két kategória szinonim kezelése megint rámutat az életrajzot és a mûveket egymás kontextusában értô olvasási stratégiára. Horváth kisasszony átélt beszédben közvetített vágyai is ezt a programot törekszenek megvalósítani: „Istenem, egyszer tán még ô is öngyilkos lesz életében!” (Uo., 75.)

Rezeda Kázmér mint olvasó

451

eljátszott alak megtestesülésként, feltámadásként prezentált megjelenítését megkérdôjelezik, illetve ironizálják. A másik ilyen szempont lehet az eljátszott alakok számbelisége: a szerepek sokasága vagy egyetlen szerep rögzítése jellemzi a színjátszó személyiségét. Ez különösen abban az összefüggésben válik lényegessé, hogy a regény olvasóinak „életre keltô” stratégiája metaforikusan maga is ilyen színjátszásnak tekinthetô, amire a korábbi recepció bôségesen utalt, amikor Rezedát elsôsorban szerepjátszó hôsként értelmezte.34 Értelmezésünkben elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol nagyon világosan el kell határolnunk saját megközelítésünket a Krúdy-szövegekben tapasztalható szerepjátszás korábbi, legalaposabban Fábri Anna által kifejtett interpretációjától. A szerep kérdése ebben a megközelítésben elsôsorban abban az összefüggésben merült fel, hogy miután az értelmezés meghatározta a regényalak kilétét, feltárta „igazi”, „valódi” személyiségét, az eljátszott szerepe(ke)t, mint álcát, tettetést leplezte le. Ezen interpretáció szerint Rezeda Kázmér egy lecsúszott dzsentrifiú, aki nem akarja észrevenni, hogy a romantika kalandos idôszaka lezárult, s igyekszik úgy tenni, mintha a letûnt életforma még fenntartható volna. Saját olvasói horizontunkat ezzel szemben az jellemzi, hogy nem osztja az Én szubsztanciális felfogását, s természetesen ennek a nem létezô lényegnek a hozzáférhetô voltát sem feltételezi. Amennyiben tehát Rezeda és a többi regényalak esetében egyáltalán felvethetônek véljük a szerep kérdését, akkor a szerepet nem mint valami az Éntôl idegent, hamist, felvettet véljük el. A szerep fogalmat csak abban az összefüggésben gondoljuk mozgósíthatónak, ha a személyiséget állandóan változó szerepek halmazaként fogjuk fel, olyan nyitott területként, amely folytonosan változik a temporális identifikációk során, s melynek elemeit nem szervezi valamely állandó mintába egy központi mag-értelem.

Rezeda olvasói magatartását, önazonosságának az olvasás során megvalósuló aktusait is ebben a szellemben kívánjuk értelmezni. S ha Rezeda rossz olvasónak bizonyulna, ennek okát nem abban látjuk, hogy nincs tisztában egyszer s mindenkorra adott személyiségével, hanem abban, hogy a sokféleségnek az olvasás folyamán feltáruló tapasztalatával szemben – legalábbis egy ideig – a homogenizálás stratégiáját követi.

A fôhôs olvasási stratégiáiról eddig mondottakat úgy összegezhetjük, hogy Rezeda Kázmér, olyan olvasónak mutatkozik, aki az irodalom autonómiáját nem ismeri fel, hiszen végletesen referenciálisan, szinte betû szerint olvas. Úgy akar élni, mint az által olvasott regények hôsei, látszólag mit sem tudva az irodalom sajátos karakterérôl. De más módon is megsérteni látszik az irodalom sajátszerûségének elvét. Írónak, költônek nevezi magát – bár ezt nem minden önirónia nélkül teszi –, miközben nem hoz létre szövegeket, kivéve a Horváth Klárához intézet búcsúlevelet. Ezt a sajátos szituációt úgy is értelmezhetjük, hogy irodalmi életmûve nem más, mint élete, azaz életével írja azt, amit tollal kellene. Osztozni látszik Kosztolányi Nérójának tévedésében, aki az életben valósította meg azt, amit csak elképzelni lenne szabad: „Ô átélte azt, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át.”35 Megítélésünk szerint ezen a ponton újabb érintkezés mutatkozik a romantika mûvészet-értelmezésével. A fenti idézetben szereplô különbséget ugyanis nem csupán a mûvész–dilet34. Fábry, I. m., 114–115, illetve 122.

35. Kosztolányi Dezsô: Nero, a véres költô, (Milleniumi Könyvtár) Bp., 1999. 212.

452

Gintli Tibor

táns összefüggésben lehet értelmezni. A nérói és Rezeda-féle magatartás, mely az életet alakítja mûvészetté egyfajta romantikus hagyomány kiélezéseként is értelmezhetô. A magyar klasszikus modernség irodalmában nem ritkák az olyan ars poétikák, melyek a nem a mûre, hanem a szöveget megalkotó énre, illetve az alkotás során átélt élményre helyezik a hangsúlyt.36 A mû tétje az alkotó létproblémájának léthelyzetének a megoldása. A regények eljátszása másfelôl annak a schlegeli követelménynek az ironikus olvasatként is értelmezhetô, mely szerint a világot romantizálni kell.37 Az eddigiek során zömében arról esett szó, hogy mennyire rossz olvasónak mutatkozik Rezeda Kázmér. De vajon valóban ennyire irreleváns befogadói szerepet testesít meg alakja, vagy olyan esztétikai tapasztalathoz is eljut, amelyet mai irodalomértésünk is sajátjának érez? Az eljátszott szerepek hozzájárulnak-e önértelmezésének olyan elmélyítéséhez, mely az irodalom jelzett antropológiai vonatkozásaival összefüggésbe hozható? Ha Rezeda Kázmérnak A vörös postakocsiban elbeszélt olvasói pályáját áttekintjük, arra a következtetésre juthatunk, hogy a regényhôsökkel való maradéktalan azonosulás, mely mintegy felszámolja az olvasói pozíciójának autonómiáját, semmiképpen sem jellemzi történetének egészét. A Berta hatására olvasott szövegek esetében még olyan olvasónak mutatkozik, aki egyfajta naiv horizont-összeolvadást hajt végre, sôt az olvasott regények cselekményének saját életbeli megismétlésére törekszik. Megfigyelhetô azonban olvasói stratégiái között egy másik olvasói magatartás is, amely a szöveg és az élet azonosításának lehetôségét, mint naivitást teszi irónia tárgyává. Emlékeztetnénk Alvinczi budazári „francia regényének” gúnyos értékelésére. Ugyancsak eltávolodik ettôl az olvasásmódtól, amikor Horváth kisasszony magatartását minôsíti, aki az említett jelenet hatása alatt elragadtatott szavakban jelzi, hogy szívesen cserélne Stümmer Lottival: „Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidó nô, aki a romantikus operai elôadások után szerelemre gerjed...”38 Mint korábban utaltunk rá, a regény nyelve éppen a megismétlésre épülô olvasási stratégiát nevezi romantikusnak. A Horváth Klárát hisztérikusként minôsítô kijelentés éppen ezt az olvasásmódot veszi célba. Rezeda olvasási stratégiáját minôsítô kijelentéseinket tehát úgy kell módosítanunk, hogy azt egyszerre jellemzi a „valóságot” és az irodalmat összemosó látványosabban megjelenô, illetve e két kategóriát elválasztó, látensebben megmutatkozó befogadói magatartás. Így Rezeda olvasói tevékenységét a kettô összjátékaként célszerû felfogni. Megítélésünk szerint a regényhôsök imitációjára törekvô olvasásmód visszaszorulását jelzi a Horváth Klárához intézett búcsúlevél, amely ennek az olvasási stratégiának a lezárulását tematikusan is megjeleníti. Olvasatunk az alábbi mondatot kezeli a Pillanatnyi elmezavar címû fejezet leginkább hangsúlyossá tehetô részleteként: „Egykor regényhôs voltam, most unott, rosszkedvû, fáradt úriember lettem.” 39 Ezt az önértelmezô kijelentés interpretációnk szerint a regényhôs szerep feladását, azaz a regényalakokkal való fenntartás nélküli azonosulásként jellemezhetô olvasási mód 36. Elegendô csak a Hunn, új legenda ismert soraira utalni: „ A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bûvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem // Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, / Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, / Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.”

37. Vö. August Wilhelm Schlegel–Friedrich Schlegel: Athenäum töredékek = Uô: Válogatott esztétikai írások, Bp., 1980. 261–356, i. h. 280–281.

38. Krúdy, i. m., 84.

39. Uo., 139.

Rezeda Kázmér mint olvasó

453

végét jelenti be, amellyel szemben a cseppet sem regényes fáradt úriember említése a relatív kívülállás pozíciójára enged következtetni.

Az olvasói magatartás elmozdulására vonatkozó kijelentésünket az sem módosítja érdemben, hogy az öngyilkosság, valamint a levél stílusa maga is felfogható regényimitációként, ahogy a fáradt úriember rövid jellemzése sem mentes byroni, puskini ráhallásoktól. Úgy tûnik, Rezeda ebben az esetben is kétféle olvasási stratégiát mûködtet, ezek között azonban – legalábbis véleményünk szerint – megváltoztak a dominancia-viszonyok. Megítélésünk szerint egy olvasási stratégia, egy élet– irodalom viszony értelmezés fenntarthatatlanságára, s nem pedig egy szerelmi kapcsolat csôdjére vezethetô vissza Rezeda tette. Ebben az összefüggésben persze maga a cselekedet ténye is jelzi, hogy nem tudott teljesen szakítani korábbi domináns olvasásmódjával, hiszen az öngyilkosság ennek az új olvasói szerepnek az elutasításaként fogható föl.

Ugyanakkor megjegyzendô, hogy az öngyilkosság értelmezésekor kissé túlságosan is komor irányban indultunk el. A levél beszédmódjától ugyanis egyáltalán nem áll távol egyfajta groteszk komikum. Nem is beszélve arról, hogy a szándék komolysága kapcsán szintén kételyek merülnek fel. Az ugyancsak öngyilkosságot elkövetô Madame Louise sebének leírásakor a narrátor túlságosan is esztétikusnak látja a golyó ütötte sebet.40 Ilyen elôzmények után természetes, ha az olvasóban a további öngyilkosságok kapcsán is gyanú ébred. Ezt erôsíti fel a végrehajtásra kiválasztott fegyver Rezeda általi leírása, melynek nyomán az elsô olvasás során még az is kétségesnek tûnhet, hogy az ódivatú mordály egyáltalán elsül-e. Ezek után aligha lepi meg az olvasót, hogy Rezeda nem kapott halálos sebet.

Befejezésül annak a kérdésnek tárgyalására térünk ki, hogy mivel járult hozzá Rezeda önértelmezéséhez olvasói tapasztalata. A fôhôs a regény cselekményidejében többnyire különcként elbeszélt alakként jelenik meg, aki hajlamos a reménytelen szerelmes élettôl visszahúzódó gesztusainak gyakorlására, ifjúkorában azonban más arccal látja el az elbeszélôi narráció. Olyan figuraként állítja az olvasó elé, aki alig különbözött társaitól, aki semmiféle hajlamot nem mutatott arra, hogy önértelmezését megválaszolandó kérdésként vesse fel. Identitása nem jelent problémát számára, kiléte magától értetôdôen meghatározhatónak tûnik: „Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmúlott ifjúságát töltötte. Késmárkon a Mézeskertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát, és fehér, angol sisakot, magas sarkú topánt és vastag sétapácát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden késmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe [...]41 A narrátor szólama tehát Rezeda személyiségét a virtuskodó, életvidám fiatal diák jól ismert, toposzszerû narratívájába helyezi. A párbaj e történet folyományának, diákcsínynek, véletlen balesetnek tetszik. A kicsapott diák története azonban az irodalom többszöri közbeszólása nyomán egy új identitás létesítésének történetévé alakul. A magától értetôdô önazonosság pozíciójából elmozduló Rezeda számára problémává válik identitása, 40. „Könnyed, természetes mozdulattal felnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtôl elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig kesztyûs kézzel dolgozna, mint Paulikovics mûtôorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihúzogatja azokból a férfiakból, akik nôért lövöldöznek egymásra vagy önmagukra.” Uo., 74.

41. Uo., 112.

454

Gintli Tibor

melyet ismét az irodalom révén igyekszik megoldani, illetve értelmezni. Mint említettük a párbaj csak az irodalom révén válhatott diákcsínybôl, kisiklásból önazonosság-képzô tényezôvé. Hermina alakja Horatius verseinek hatása alatt egyre inkább olyan formát ölt, amely átminôsülve alkalmas kiindulóponttá válik Rezeda új önértelmezése számára. Az alföldi gimnázium „irodalmi hatásai” ugyancsak ebben az irányba mozdítják a regényalakot. Gró Pista, az ifjúság kedvence nemcsak rajztanár, hanem költô is egyben. A magyar irodalom tanára pedig egyik megjegyzésével felkínálja Rezedának a magyar középkor lovagjaival, késôbb pedig a Bessenyei gárdistahadnagy alakjával történô azonosulást. Az irodalom ilyen közbelépései nyomán folyamatosan bomlik ki Rezeda új önértelmezése.

Rezeda identitásteremtésének többértelmûségére a narráció ellentétes hangnemei, az elbeszélô ellentétes viszonyulásai is ráirányítják a figyelmet. Egyfelôl ugyanis az alak túljut azon a nézôponton, mely úgy jellemezhetô, hogy identitását magától értetôdô adottságnak tartja, s az önazonosság problematikusságának tényével éppen az irodalom, saját olvasói tapasztalata szembesíti. Másrészt gyakran olyan olvasónak tûnik, aki a mûvek alakjaiban felkínált identifikációs mintákkal maradéktalanul azonosulni igyekszik. Az önazonosság kérdésességéhez az olvasás során eljutva az „irodalom [...] az emberi képlékenység, változékonyság tükreként jelenik meg”42 számára. Az irodalom Iser által meghatározott legalapvetôbb antropológiai vonatkozását azonban ellentmondásosan éli át, ugyanis nem mindig mutat hajlandóságot arra, hogy az ember önmaga számára adódó állandó távollétét elfogadva,43 folytonosan reflektálja a mûvekben kínálkozó identifikációs lehetôségek hasonló természetét, azaz töredékes, illékony, a jelenlétet megvalósítani képtelen jellegét.

Ennek megfelelôen Rezeda gyakran olyan olvasónak mutatkozik, aki a személyiség szükségszerû távollétének tapasztalatát megkerülve a választott identitás rögzítésére, stabilizálására törekszik. Miközben az irodalom révén jutott el az identitás magától értetôdôen adott voltának megkérdôjelezéséhez, éppen az irodalmat igyekszik felhasználni arra, hogy ezt a tapasztalatot eltörölve stabil identitást alkosson magának. Ennyiben tehát az irodalom fiktív és imaginárius természetéhez is ellentmondásosan viszonyul. Mint láttuk gyakran az olvasott mûben szemlélt alak életre keltésére, ismétlésére törekszik, ami a teljes azonosulás szándékára enged következtetni. Ugyanakkor a felvett identitások sokfélesége egyértelmûen jelzi: nincs olyan identifikációs minta az olvasott mûvekben, amely végérvényessé válna. Már a Berta-történet is rámutatott arra, hogy az egyik nap Anyegin, a másik nap egy szerelemre éhes flórenci barát alakját magára öltve egymással fedésbe nem hozható identifikációs aktusokat hajt végre. Ennyiben a személyiség rögzítésének lehetetlensége szemlélhetôvé válik még akkor is, ha ezt az elbeszélt alak az adott szöveghelyen nem reflektálja. (Az elbeszélôi szólam ironikus modalitása olvasatunk szerint részben éppen ezt a reflexiót végzi el ott, ahol erre Rezeda maga nem mutat hajlandóságot.)

Az azonosulásra kiszemelt regényalakoknak ez a széttartása másutt is felfedezhetô: Gil Blas nem egyesíthetô Csertáphonovval, Don Quijote Kolhaas Mihállyal, Faust Henry Esmonddal.

Ez a változatosság nem csupán a regényben mozgósított szövegbe idézett alakok, illetve a cselekmény elôrehaladása során megjelenô, Rezeda által imitált hôsök szá42. Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius, ford. Molnár Gábor Tamás, Bp., 2001. 11.

43. Uo., 20.

Rezeda Kázmér mint olvasó

455

mában mutatkozik meg. A sokszerûség nem csupán a regény nagyobb egységeiben válik szemlélhetôvé, hanem a szöveg alacsonyabb szintjén is. Hatása annál erôsebben érvényesülhet, minél rövidebb idô – ezen itt az olvasás idejét értjük – alatt minél több identifikációs lehetôséget villant fel a szöveg. Ha egy bekezdésnyi szövegben is egymásra torlódnak az én különbözô lehetôségei, akkor a sokféleség még inkább transzparenssé válik. Az identifikációs lehetôségek e sûrûsége és az elbeszélô nyelv játékossága miatt egyaránt jellegzetesnek tekintjük az alábbi részletet: „Általában nappalai azzal teltek, hogy nôknek leveleket írt egy hûvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokó lába volt, a tintába aranyos port kevert, s nevét úgy írta alá, mint egy apát, és a lila színû pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midôn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamenre, midôn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt mint Anyegin Tatjánához; írt mint Szindbád ezeregyéjszakai kereskedô – ô volt Henry III. francia király és »navarrai Margitnak« írt poste restante a Vízivárosba. Olykor ebédje sem volt, és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nôkhöz írott levelek alá lehet írni. Különös sikerrel utánozta Zápoly György aláírását, melyet egy régi íráson talált.”44 A másik megfontolás, amelyik a jelen nem lévô személyiség tapasztalatának horizontján teszi felnyithatóvá a mûvet, Rezeda azonosulási stratégiájának folytonos elbizonytalanítása. Most nem elsôsorban az elbeszélôi irónia jelenlétére gondolunk, hanem Rezedának az „életre keltés” olvasói stratégiájára vonatkozó eltávolító gesztusaira, melyekre korábban más összefüggésben már felhívtuk a figyelmet. Azok az ironikus, illetve önironikus kommentárok, amelyek a megismétlés olvasói eljárására vonatkoznak, kétségessé tehetik az azonosulás stratégiájának érvényességét.

Ebbôl a nézôpontból tekintve már nem a teljes eggyé válás szándékával magyarázható az olvasott alakok elsajátítása, hanem olyan idézésként, olyan szerepjátékként fogható fel, amely folytonosan tisztában van azzal, hogy a játék során nem alakulhat át azzá, amit megjelenít. A regény világát többszörösen átjárja a színház mint a szöveg egyik öntükrözô figurája. Nemcsak hivatásos és mûkedvelô színészek, rendszeres színházlátogatók alakján keresztül van jelen, hanem Rezeda írói és olvasói magatartása is felfogható egyfajta színészi játékként. Itt természetesen nem a valódi én – felvett, hamis szerepösszefüggésre gondolunk. Sokkal inkább megfontolandónak tartjuk, hogy Iser az irodalmi mû fiktivitását tudatosító befogadói szituáció „mintha” helyzetének megvilágítására a Hamletet játszó színész példáját mozgósította.45 Ebben a megközelítésben Rezeda színészi teljesítménye, a mintha helyzet megvalósítása, továbbá az én és a szerep között mutatkozó távolságok, hasadások nem egy anakronisztikus magatartás szükségszerû következményének tûnnek, amely nem tudja elrejteni a valóságos és a hamis közötti szakadékot, hanem a személyi44. Uo., 118.

45. „A színész nem azonosulhat teljesen Hamlettel, nem utolsósorban azért, mert ô maga sem tudja, hogy ki is Hamlet. Részben mindig önmaga kell hogy maradjon: azaz teste, érzései és tudata mind analógiákként mûködnek annak megjelenítésére, ami nem ô maga. Ez a kettôsség teszi lehetôvé a színész számára, hogy megtestesítsen egy sajátos elképzelést Hamletrôl. Ahhoz, hogy meghatározott formát adjon egy valótlan alaknak, a színésznek háttérbe kell szorítania saját valódiságát. Valahogy így van ez mindannyiunkkal, amikor olvasunk. A »mintha« kiváltotta eredmények elgondolása azt igényli, hogy képességeinket egy valótlanság szolgálatába állítsuk, és ezt a valótlanságot a valóság látszatával ruházzuk föl amivel arányosan csökken saját valódiságunk.” Iser, I. m., 39.

456

Gintli Tibor

ség önmaga számára való elérhetetlenségét, állandó jelen nem létét világítják meg.

Nem a „valódi” Rezeda és a hamis szerep között nyílik rés, hanem a személyiség szerkezete mutatkozik meg ebben a színjáték nyomán feltáruló szakadásban, az önmagával való azonosság, a teljes jelenlét lehetetlensége.

A színrevitelként meghatározott olvasás iseri fogalmának döntô mozzanata jelen értelmezésünk szempontjából az, hogy az önmaga lehetséges formáit szemlélô olvasó Én nem marad foglya egyetlen önmagára öltött alaknak sem,46 világosan látja, hogy a másikba való áthelyezôdés nem azonosítja azzal, amit megfigyel,47 hiszen a személyiség jelenlétének szükségszerû hiánya, illetve a színrevitel szimulákrum volta48 csak ebben az esetben válhat tapasztalattá. A fent mondottak összegzéseként megállapíthatjuk, hogy értelmezésünk szerint e fontos elhatároló pont vonatkozásában A vörös postakocsi nem mutat egyértelmû képletet. Egyrészt látványosak a regénybeli olvasók azonosulást célzó gesztusai, másrészt a regény több szintjén (a narrátor; a szereplôk önreflexiója) megjelenô irónia ezt a befogadói magatartást kikezdi, sôt gyakran érvényteleníteni látszik. Az öndientifikációkban feltûnô játékosság és a szerepszerûség ugyancsak az olvasó és a megjelenített, „életre keltett” alak relatív távolságát, maradéktalan azonosulásának lehetetlenségét sugallja. Ehhez járul még az azonosulási stratégia kudarcának tematizálása a nyolcadik fejezetben, valamint az az eddig még nem jelzett megfontolás, hogy a regény sugallt értékrendszerében – megítélésünk szerint – azok az elbeszélt alakok kerülnek egyfajta, mégoly képlékeny hierarchia aljára, akik irodalmi szöveg és „saját személyiség” kettôsségére nem reflektálnak. Egyszerûbben szólva: a regény kétféle regényfigurát jelenít meg szinte kizárólag ironikusan – az irodalom iránt érzéketlen, nem olvasó embert, valamint kizárólag az irodalomban élni akaró embert.49 Vagyis éppen azokat, akik az olvasás, a színrevitel alapvetô kettôsségét eleve felszámolják.

Itt érdemes még egyszer a romantika korábban már jelzett kérdésére visszatérni.

Szó esett már róla, hogy a regénybe idézett szövegek között többségben vannak a romantikus mûvek, illetve a romantika horizontjával összefüggésbe hozható mûvek.

E jelenség értelmezésekor számos lehetôség merül fel: vélekedhetünk például úgy, hogy a kalandos, valószerûtlen szövegek egyértelmûbben ráirányítják a figyelmet az irodalmi mû fiktív és imaginatív természetére, mint a „valósághûnek” ható, realista poétikájú alkotások. Gondolatmenetünk szempontjából hangsúlyossá tehetô értelmezési lehetôségnek mutatkozik annak a romantikus mítosznak az elutasítása, amely a meghasadt létezés valamikori egységének helyreállítását jelöli meg a romantikus mûvész, illetve a romantikus mûalkotás feladatául. Az ilyen értelemben felfogott romantikus tragikum meghaladása, a személyiség egész-létének, egységének újraalkotása olyan kérdés, amely A vörös postakocsiban is megjelenik. Horváth Klára olvasói magatartását így jellemzi egyik monológja: „Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a Turgenyev regényeibôl, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nô beléjük szeressen. [...] Istenem, 46. Uo., 12.

47. Uo., 367.

48. Uo., 365.

49. Erre a változatra példaként leginkább Dideri Dir alakja, említhetô, aki kilépve hétköznapi életviszonyai közül önmagát teljes egészében az irodalomba igyekszik áthelyezni. Azonosulási stratégiája fenntartás nélküli, és semmi jelét sem mutatja annak a játékosságnak, ami például Rezedát jellemzi. (Vö. Krúdy, i. m., 89 és 91.)

Rezeda Kázmér mint olvasó

457

ebben az országban már réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nô érintetlenül járjon”.50 Ez az ironikus indexekkel ellátott részlet az egész-léttel való találkozás helyeként fogja fel az irodalmi mûveket, s az olvasást ennek az egységnek a saját életben történô utánaképzés lehetôségeként értékeli. A romantika éppen azért válhat olyan gyakran irónia tárgyává a regényben, mert a személyiség egységének helyreállítását ígérô mítoszt a szöveg rendre érvényteleníti.51 50. Uo., 14.

51. Az a jelen összefüggésben érdektelen, hogy a romantikának egy ilyen értelmezése, amely az elveszett ôsi egység megvalósítását helyezi a romantika-értelmezés középpontjába, mai felfogásunk szerint egyoldalú és leegyszerûsítô. Számunkra kizárólag annak van most jelentôsége, hogy a romantika milyennek mutatkozik a regény értelmezési horizontján.

A felújított Krúdy Vigadó, azelôtt Krúdy Szálló Sóstófürdôn

458

Kelecsényi László

Kelecsényi László

Fantomkiadványok Vannak olyan Krúdy-könyvek, melyekrôl beszélünk és írunk is, mégsem léteznek.

Hogyan lehetséges ilyesmi? Egy kötet vagy létezik, vagy nem. De virtuális könyv nincsen.

Pedig mégis van. Írónk életmûvében több olyan cím fordul elô, amelynek megjelentetését tervbe vették, meghirdették, mégsem látott napvilágot soha. A szocialista könyvkiadás bô negyven esztendeje során természetesen nem fordulhatott elô ilyesmi.

Azelôtt igen. Sôt, azután is, mint például a 2003-as Könyvhéten, mikor is bekerült az ünnepi katalógusba egy cím, mely azóta sem jelent meg: A fej nélküli asszony. Úgy látszik ez esetben a kiadó tervezett fej nélkül. De ezt nem lehet a szerzô rovására írni, s talán azokat a korábbi fantomkiadványokat sem, melyekrôl most lesz szó.

Szinnyei József Magyar írók élete és munkái címû gyûjteményének VII. kötetében szerepel egy bibliográfiai adat Krúdy neve mellett. Az adatot átveszi Gulyás Pál (Irodalomtörténet, 1933. 180. old.), késôbb Krúdy elsô monográfusa, Kelemen László is közli (Szeged, 1938. 126.), sôt belekerül a Magyar Elbeszélôk könyvészeti adatai közé is (Szépirodalmi, 1961. III. kötet, 963.). Krúdy Péter, az író testvéröccse viszont nem említi életrajzi összefoglalásában (szerzôi kiadás, év nélkül).

Kozocsa Sándor, Krúdy elsô bibliográfusa már cáfolja a fantomkönyv létezését (vö.

Krúdy világa, id. kiad. 407.), miként a késôbbi, alaposabb Gedényi-bibliográfia is.

De hát mi is ez a tervezett, de soha meg nem jelent kiadvány?

A fiatal Krúdy nemcsak a szülôvárosához közeli megyeszékhelyek és városok (Debrecen, Nagyvárad, Orsova, Arad, Ugocsa) lapjaihoz küldözgetett cikkeket és elbeszéléseket. Neve feltûnt a távolinak tetszô dunántúli helység, Esztergom egyik újságjának lapjain is. Az ottani Magyar Csendôr hasábjain elôször 1896. január 4-én jelent meg írása, a Lesállás címû novella. Aztán folytatódott az együttmûködés. Nem valószínû, hogy a tizennyolcadik évében járó ifjú Krúdy elutazott volna a számára távoli városba, nyilván postán küldözgette kéziratait a laphoz, ahol hétrôl hétre rendszeresen publikált (januártól június közepéig a hetilap mindegyik számában jött tôle kézirat). Az egyik egy folytatásos elbeszélés: Egy leány, két legény címen nyolc héten át ment a lapban. Ezekbôl a kis írásokból tényleg össze lehetett állítani egy karcsú kötetet. Tervbe vették, meghirdették. A Magyar Csendôr 1896. május 23-i számában olvasható a hír, hogy ki fogják adni Krúdy elbeszéléskötetét, s egy héttel késôbb napvilágot lát a felhívás: az egy forintnyi elôfizetési díjat a szerzô nyíregyházi címére kell küldenie a reménybeli olvasóknak. Nyilván nem gyûlt össze elegendô

Fantomkiadványok

459

pénz, s a tervezett kiadványból nem lett semmi. Krúdy Gyula a nyár folyamán már nem küldött több kéziratot Esztergomba. De a legenda, hogy a Szöktetés a kaszárnyából lett volna az elsô megjelent kötete, még jó ideig tartotta magát. (Felmerül még egy elgondolkodtató apróság: miért ezen a címen hirdették a könyvecskét? Nincs a Magyar Csendôrben megjelent írások között ilyen. Talán elkészült egy ilyen címû novella is, de a kapcsolatok megszakadása miatt kéziratban és Esztergomban ragadt? Szegényebbek vagyunk egy ifjúkori írással? Íme a perdöntô vallomás, magától a szerzôtôl. „Az Üres a fészek címû elsô könyvem nem is volt igazán könyv. Az Ország-Világ címû lap mellékleteit fûzette össze kedvemért, és írói honorárium gyanánt adta B. Virág Géza, az Ország-Világ akkori igazgatója.” (Krúdy Gyula: Krúdy Gyula látogatásai. In: Vallomás, Magvetô, 1963.

277.) Ebbôl két dolog válik világossá. Ha az Üres a fészek elsô könyv, akkor ugye nincsen Szöktetés a kaszárnyából címû kötet. A másik, hogy valami az Üres a fészekkel sincs egészen rendben.

Gedényi Mihály Krúdy-bibliográfiája három kiadásváltozatát ismeri ennek a könyvnek. Maga az elsô tomus tényleg olyan, mint egy darabokból összerakott novellafüzér. Minden elbeszélés új lapon és baloldalon kezdôdik. Az írások egy része már második vagy harmadik közlés. A bibliográfia szerint a kötet ugyanabban az évben, csökkentett tartalommal még kétszer megjelent. A fura nevû Rózsa Kálmán és neje cég nyomtatta ki újra, valamint még egyszer az eredeti kiadó. Kozocsa Sándor különnyomatnak nevezi, s megállapítja, hogy senki sem találkozott velük. (Vö. Krúdy világa, Id. kiad. 407. old.) Már pedig hinnünk kell Kozocsának. Ha ô, mint az elsô számú Krúdy-gyûjtô és bibliográfus nem találkozott e kiadványokkal, akkor azok ugyancsak fantomkönyvek, azaz nem léteznek. (Vagy ha mégis, azt kell feltételeznünk, hogy oly csekélyke példányban nyomták, hogy valamennyi eltûnt, megsemmisült a lehetséges kiadása óta eltelt több mint egy évszázad során.)

Egy könyvaukción (Arkánum antikvárium, 8. árverés, 2001. november) bukkant föl Krúdy Gyula szerzôdése a Singer és Wolfner kiadóval. A megállapodás az Új Idôk folyóirat számára írandó regényre szól, melynek fôszereplôje Petôfi Zoltán. Erre a regényre a szerzôdés aláírásakor, 1912. január 10-én az író felvett kettôszáz korona elôleget. Petôfi Zoltánról azonban Krúdy sohasem írt regényt. A következô évben jelent meg önálló kötetként Zoltánka címû drámája, melyet aztán 1913. novemberében be is mutatott a Magyar Színház. Novellák születtek ugyanabban az idôben a tollából, de regény az nem. Például 1912. december 1-jén jelent meg a Magyar Figyelôben leghíresebb Petôfi Zoltánról szóló írása, A százgalléros. Ez az esztendô mintha Petôfi utóéletének jegyében telt volna Krúdynál. Sorban írta a novellákat, melyek az özvegy és a fia kapcsolatával foglalkoztak. A Nyugat 1912. január 1-jei számában jelent meg a Pesti farsang. (Lehet, hogy ennek nyomán keletkezett a január 10-i dátumozású kiadói szerzôdés.) Ebben a novellában lényegében a késôbbi színdarab alaphelyzetét írja meg. Két hónappal késôbb március 1-jén hozta le a Magyar Figyelô a Régi pesti fametszetet, melyben megint Szendrey Júlia és fia a fôszereplô. Ugyancsak a Magyar Figyelô jelenteti meg a Zoltán estéjét, 1912. június 1-jén. A ciklus az említett, s leghíresebb, keletkezése óta legtöbbször kinyomtatott, a Petôfi-legendáriumot legjobban erôsítô A százgallérossal ér véget az 1912-es esztendôvel együtt. Petôfi Zoltán-regény azonban nem készült. Az író csak az elôleget vette föl, melyet aztán valamivel törlesztett (vagy nem), s mivel a színdarab nem aratott

460

Kelecsényi László

nagy sikert, a kiadó sem erôltethette a könyv elkészülését. Ez is egy fantomregény Krúdy életmûvében.

Hasonló a helyzet a Szárnyas ember címû kötet esetében. A kiadó megint a Singer és Wolfner, a szerzôdés keltezése pedig: 1912. augusztus 21. Krúdy itt arra vállal kötelezettséget, hogy ezzel a címmel ifjúsági regényt szállít a kiadónak, amely vagy a Magyar Lányok, vagy az Én Újságom hasábjain jelenne meg. Abban is megállapodnak, hogy „a regénynek a honoráriuma a már régebben felvett kettôszázötven korona, és a levél aláírásakor kapott egyszázötven koronával ki van fizetve”. (Az errôl szóló irat az Antiquarium Hungaricum 12. árverésén, 2001. szeptemberében fordult meg a nyilvánosság elôtt.) Szárnyas ember azonban nincsen. Ilyen címmel Krúdynak nem jelent meg sem kötete, sem ifjúsági elbeszélése.

A Singer és Wolfnernek ígért, de el nem készült könyvek sorának ezzel még nincs vége. 1913-ban beüt A vörös postakocsi nagy sikere. Harmincöt éves korára Krúdy Gyula országos hírû íróvá válik (ha addig nem lett volna az). Megengedheti magának, hogy ígérjen, de ne teljesítsen. S ne sajnáljuk a kiadót. A regény anyagi sikerére tekintettel az is megengedheti magának, hogy a szó szerint „örök áron” eladott kézirat (az 1913. februári szerzôdés megfogalmazása) hatszáz koronás tiszteletdíja mellett kisebb, kegyes koncokat vessen oda a mindig pénzzavarban lévô szerzônek.

Ilyesmi lehetett A hóember címû kötet kiadására szóló 1913. december 11-i szerzôdés.

(Az irat a Borda antikvárium 20. ajánlójegyzékében bukkant fel, 1995. novemberében.) Van ugyan korábbi Krúdy-novella, A hóember szeretôje címmel (elôször: Pesti Napló, 1912. november 22.), de talán hangsúlyozni sem kell A hóember kötet úgyszintén nem létezik.

A Singer és Wolfner cég után az Athenaeum következik a Krúdy által anyagilag megcsapolt kiadók sorában. Ne szánjuk ezért a könyvkiadókat. Amikor a szerzô, legyen az bárki, megállapodik a kiadójával, egyikük sem tudhatja még, mekkora haszon rejlik a kéziratban. Krúdy esetében A vörös postakocsi és a sorra megjelenô Szindbád-kötetek már jelentôs anyagi hasznot hoztak kiadóinak, így cseppet sem kell sajnálni ôket, csak törlesztettek a szerzônek, amikor tervezett, de meg nem valósult kötetekre folyósítottak kis elôlegeket a nagy haszonból.

A Lujza utazásai címen tervezett mû esetében nincsenek írott szerzôdés-nyomok (vagy legalábbis nem kerültek nyilvánosságra). Könyv azonban lett volna, ha Krúdy megírja vagy összeállítja. Máskülönben miért hirdette volna az Athenaeum egy 1918as kötete végén. Karinthy Frigyes A bûvös szék Modern Könyvtár sorozatában megjelent komédiája után, a hátsó címnegyedben olvasható, hogy megjelenik majd ugyanitt Krúdy Gyula Lujza utazásai címû novellaciklusa. A könyv persze megint csak a nem létezô nyomtatványok sorába tartozik. Hogy valós volt a szándék, hogy nem légbôl kapott cím került a feltételezett írói ígérvényre, arra néhány korábban keletkezett elbeszélés a tanú. Van ugyanis ilyen címû Krúdy-írás régebbrôl (megjelent: Az Újság, 1914. május 24.). A címszereplô a novella írásának és a hirdetés megjelenésének idején is élô személy, Pest rózsája, azaz Pilisi (eredeti anyakönyvi nevén: Schuhmayer) Róza, aki a századfordulós fôvárosban híresedett el. A szép virágáruslányt grófok támogatták, s neves írók látogatták fôúri apanázsból berendezett belvárosi szalonját.

Krúdy is sokszor megfordult nála, s novellákban és tárcákban örökítette meg szellemileg és érzékileg egyaránt izgalmas alakját. Például mindjárt a Lujza utazásai közelében keletkezett A felvidéki úr hazugságai címû (Az Újság, 1914. június 7.) elbeszélé-

Fantomkiadványok

461

sében is, hogy egyéb vele foglalkozó írásait most hagyjuk említetlenül. Így tehát volt némi alapja a tervezett kötetnek: nyilván elôvette volna ezeket a novellákat, s írt volna még mellé néhány darabot, hogy a könyvsorozat, a Modern Könyvtár nem túl vaskos terjedelme, ki legyen töltve. Ám a hirdetett kötet nem jelent meg sohasem.

A kiadások (vagy ki nem adások) idôrendjében haladva egy ikerkiadványról kell említést tennünk, amelyiknek csak az egyik fele létezik. A Havasi kürt címen ismert, Kárpátalja sorsával foglalkozó, Krúdytól eléggé különös mûfajú kötetkérôl van szó.

Különös ez a mûfaj írónk esetében, mert a publicisztikus szociográfiát nem gyakran mûvelte. Gedényi Mihály bibliográfiája szerint ebbôl a füzetbôl két kiadás is volt. Elôbb 1918-ban, majd azonos tartalommal pár hónappal késôbb, 1919-ben. (Nem tudjuk, honnan vehette adatát: az elôzô Krúdy-bibliográfia, a Kozocsáé – amelyre sokszor támaszkodott – nem tudott a kettôzésrôl.) Minden okunk megvan arra a feltételezésre, hogy a könyvecskébôl csak egy kiadás készült, bár valóban kettô lett volna. A megfejtést a Havasi kürt több mint nyolc évtizeddel késôbbi újabb kiadásának egyik utószóírója, S. Benedek András adta meg. Hallgassuk ôt: „a népszerûsítés szándékával íródott a Ruszka Krajna kistükre, amely jól érezhetôen néhány nap munkájának eredménye: mindazt felidézi, amit a testvérnéprôl már korábban is tudott. A könyvet a jövendô autonóm terület székvárosában, Ungváron szándékozott megjelentetni. A Földessy nyomda néhány nap alatt elkészült a munkálatokkal, a cseheket megsegítô francia idegenlégió 1919 eleji bevonulása azonban csak a budapesti kiadást, impresszumot tette lehetôvé.” (S. Benedek András: Krúdy Kárpátalján, In: Havasi kürt, Felsô-Magyarország Kiadó, 2001, 158. old.) Ez lenne tehát a megoldás. Ami kettô, az mégis egy. Miként a kürtöt is csak az egyik végén lehet megfújni, úgy ezt a kötetet is csak egyetlen, igaz, nagy ritkaság-értékû kiadásban lehet fellelni.

Nem illik ide, a fantomkönyvek sorába, mégis meg kell emlékezni a Magyar Köztársaság Almanachjáról. A javarészt az ôszirózsás forradalom neves személyiségeirôl és eseményeirôl szóló cikksorozat 1918-ra, majd 1919-re tervezett kiadása, hét évtizeddel késôbb megvalósult (Zrínyi Kiadó, 1988.). A példa azt mutatja, hogy az ábrándból, ha nagyon akarják, lehet valóság is. (Nota bene: szomorú sorsa lett a háromezer számozott példányban megjelent kötetkének, mert a rendszerváltás eufóriája a fillérekért kiárusító könyvraktárakba sodorta talán valóban túlméretezett számú példányait. Az elsô magyar polgári forradalom történelmi alakjai már nem érdekelték az újabb polgárosítási kísérlet átélôit.

Akinek birtokában van egy nem kevésbé ritka Krúdy-kötet, az Asszonyságok díja (a külsô borító szerint 1920-as, a szennycímlap szerint 1919-es) elsô kiadása, érdekes, mi több, izgalmas észrevételt tehet. A regény végén, a kiadvány 173. oldalán a következô írói ígéret olvasható. „E regény folytatását megtalálja az olvasó a Mindenszentek címû regényben.”

Mit jelent ez a megjegyzés? Netán létezik egy ismeretlen Krúdy-regény, amelyrôl senki sem tud? Hiszen nem lenne csoda, ha a nagysikerû mû, folytatásra ösztönözte volna a szerzôt. Már a kortársi kritika (lásd Hunyady Sándor, Pesti Futár, 1919, 600. old. Vagy Cholnoky László, Nyugat, 1920, 97. old.) felismerte kiválóságát, s annak szellemében méltatta, nem is szólva a késôbbi irodalomtörténeti értékelésrôl. Ne reménykedjünk azonban: nincsen folytatás. A regény 1949-es, második kötetkiadásáról már lehagyták a félreértést okozó mondatot, miként a további edíciókban is.

462

Kelecsényi László

Csak a regény kéziratának utolsó oldala ôrzi Krúdy könnyelmûen tett ígéretét.

Vagy nem is volt talán könnyelmû, mikor a regénye végére odaírta a fenti mondatot, 1919. október 3-án, amibôl az következik, hogy e napon fejezte be a munkát. Az Asszonyságok díja egyébként azon ritka mûvei sorába tartozik, mely sehol sem jelent meg folytatásokban (csak egy rövid mutatvány jött belôle a Magyarország napilapban, 1919. november 20-án). A kézirat rögtön a kiadóhoz került. Az év végi dátum megoldja a címlapok eltéréseit is. A könyvet még 1919-ben szedték, a borítólap már 1920 elején készült.

Ugyancsak a Krúdy-hagyaték rejt egy másik kötet-tervet. A húszas évek elején, feltehetôen 1921-ben, amikor az ellene indított politikai célzatú szellemi hadjárat következményeképp publikációs lehetôségei beszûkültek, az Álmoskönyv népszerûségébôl élt, s jelentôs regényei (Nagy kópé, Ôszi versenyek) csak Bécsben leltek kiadóra, tervezett egy publicisztikai összeállítást Magyar sors címmel. Javarészt 1921ben keletkezett írásai kerültek volna bele ebbe a kötetbe. Íme az eredeti szerzôi terv, az újra megjelentetni kívánt publicisztikák sora (forrás: Krúdy világa, id. kiad. 274.

– Itt jegyezzük meg, hogy a gyûjtemény új kiadásából – Osiris, 2003. – a szerkesztô Tóbiás Áron kihagyta ezt a kéziratos dokumentumot): Magyar sors, Magyarok délibábja, A számadó, A gazda gondja (nincs kötetben), A pesti toronyôr, Korunk hôse, Az elásott szív, Beszélgetés az utolsó táncrenddel, Vigasztalódás évszaka, Jámbor tavaszunk, A holnap bukása, Szerelmesek útja, Kis Duna (nincs kötetben), Ábránd a hajóhoz, Szent Ivánban (nincs kötetben), Cseresnye-estély (nincs kötetben), Fogadó a Víg Vándorhoz (nincs kötetben), Hét testvérek fája (nincs kötetben), Magyar falevelek, A szôlôfürthöz, Az országúthoz.

Huszonegy cím állt a felsorolásban, de ez a szám nem hozott a hazárdjátékoktól sem idegenkedô Krúdynak szerencsét. Meglehet naivan, de azt hitte, hogy korábban napvilágot látott, sikeresnek mondható publicisztikai kötetei (Kánaán könyve, A Miatyánk évébôl, Magyar tükör, Pesti évkönyv) után ez a terve is megvalósulhat.

Nem így lett. Ezek az írásai maradtak elsô közlésük színterén (többségükben a Magyarország napilap hasábjain). Egyikük-másikuk belekerült késôbbi gyûjteményes kötetekbe, de akad olyan is, amely még mindig feltámadásra vár. A kiadók, úgy látszik, megelégelték a mûfajt, akkor és ott nem kívántak még egy publicisztikai kötet hozni Krúdytól.

Míg az Athenaeum Kiadó Lujza utazásai címen tervezett kötetérôl sejteni lehet, hogy mit tartalmazott volna, egy 1922-es hirdetésük megfejthetetlen rejtély. A náluk napvilágot látott két Krúdy-regény (Ál-Petôfi, Hét bagoly) és egy publicisztikai kötet (Magyar tükör) hátsó címnegyedében az ilyenkor szokásos figyelemkeltô felsorolás olvasható az író korábbi és tervezett mûveivel. A már megjelent vagy el is fogyott mûvek után, a regények sorában ott áll egy cím – A vörös barát. Ilyen Krúdymû azonban sem regény, de még novella vagy publicisztika gyanánt sem készült.

Pedig valamit eladott vagy ígért a szerzô a kiadónak, különben miért hirdették volna meg háromszor is. Ilyen szókezdettel (A vörös...) akad néhány Krúdy-mû, ám egyik cím sem emlékeztet erre. Még leginkább egy jóval késôbbi cikkének címe, A vörös barátok koponyái (A Mai Nap, 1928. december 2.) hajaz valamelyest a beígért regényre. A Margitsziget történeti múltját idézô írás azonban hat évvel késôbbi, s tartalma nem sejteti, hogy egy regényanyag csírái rejlenének benne. Akkor talán egy híresebb személyiség lenne ez a rejtélyes „vörös barát”? Kicsoda ô? Martinovics Ig-

Fantomkiadványok

463

nác? De hát róla írt egy regényt (A mécses elalszik = A magyar jakobinusok) 1910ben. Fölöttébb valószínûtlen, hogy az Athenaeum 1922-ben Krúdynak ezt a mûvét akarná más címen újra megjelentetni, mikor is egy régi forradalmár személye, még ha polgári demokrata is az illetô, szerzônek, kiadónak egyaránt nem túlzottan ajánlott regénytárgy. Ki más jöhetne még számításba az író univerzumából, azon hírességek, a múlt és a jelenkor nagyjai közül, kire regényírása idejét pazarolná? És éppen egy „vörösre”, a Horthy-korszak hajnalán, mikor úgyis publikációs nehézségei vannak hazájában. Titok ez, s most már alighanem az marad, ha csak egy szerencsés véletlen kezünkbe nem adja a megoldást egyszer.

Ilyen titok egy félkönyv (vagy inkább negyedkönyv) esete. A fejedelem szolgája kopottas borítólapján egy régi fóliánsból elôlépô törpe riogatja a legifjabb olvasókat, egy kisfiút s kisleányt. Ez nem lenne baj. A gond az, hogy a Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadásában 1925-ben megjelent mesekönyv utolsó negyede egyszerûen eltûnt. Gedényi bibliográfiája 126 oldalas kiadványról tudósít, ám a mû összes föllelhetô példányai csak 96 oldalt tartalmaznak. Gedényi tud valamit, amit senki más nem?

A következôket jegyzi meg a címleírás után: „A kötet külön címlappal tartalmazza A szultán rózsája – és egyéb elbeszélések c. könyvét is folyamatos lapszámozással” (id. kiad. 238.). Más azonban nem tud a bôvítésrôl. Sem az elsô, Kozocsa-féle bibliográfia (vö. Krúdy világa, id. kiad. 430.), se a további források. Perdöntô lehet, hogy a sokasodó könyvaukciókon soha nem bukkant föl a vaskosabb kötet, pedig az eddigiek során tizennyolc alkalommal került árverésre a karcsú kis kötet, de mindig csak a 96 oldalas. Hol lehet az a példány, melyre Gedényi alapoz, s amelyben hét ráadás elbeszélés (A szultán rózsája, A magyar temetô, A Koricsanszky kisasszonyok, Gábor Áron inasa, A vén sétapálca, A bujdosó fejedelem, A kolostor titkai) sorakozik?

Rejtély, nem tudjuk. Gedényi Mihály hagyatékban ôrzött gyûjteményében is a 96 oldalas verzió van meg.

A mindezidáig legrészletesebbnek számító Krúdy-bibliográfia 276. oldalán olvasható egy meglehetôsen fura adat. Eszerint a békéscsabai harisnyagyár (?)

1931-ben, az elsô kiadással azonos tartalommal, másodízben megjelentette volna A tegnapok ködlovagjait, az író 1925-ös politikai arcképcsarnokát. Lehetetlennek tûnô állítás, mert a kötet nem található egyetlen nagyobb könyvtár állományában, a legtájékozottabb gyûjtôk sem látták soha, s valószínûleg nincs, nem is létezett. Nem tud róla Kozocsa emlegetett bibliográfiai adattára (Krúdy világa, id. kiad.), nem említi az elsô életmûsorozathoz bibliográfiát összeállító Barta András sem (vö. Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, Magvetô, 1965. II. kötet, 577.tôl). Akkor tehát nincs? Valószínûleg. No de honnét vette Gedényi az adatát?

Mûhelytitok, amirôl föl kell lebbenteni a fátylat. Gedényi Mihály özvegyének elmondása szerint, a rohammunkában készült bibliográfia több tételének esetében az író még élô leányának, Krúdy Zsuzsának a szava volt döntô. Sok esetben az ô „bemondására” került bele a gyûjteménybe egy-egy cím vagy adat. Sajnos, Krúdy Zsuzsát már nem lehet megkérdezni felôle. Marad a kétely, amely a „harisnyagyári” kiadvány létezését kíséri. Van viszont egy kiadvány A tegnapok ködlovagjaiból, amelyrôl a bibliográfia nem tud. Az eredetileg egykötetes mû megmaradt krúdáját a kiadó évekkel késôbb két kötetbe köttetve, de folyamatos lapszámozással piacra dobta A toll mesterei sorozatában. Lehetne akár ez is a „harisnyagyári” könyv? Igen, de miért épp ez lenne az?

464

Kelecsényi László

A fantomkönyvek az író halála után sem szûntek meg létezni – azok, úgy látszik, halhatatlanok. Sôt, elôfordul, hogy szellemlétükbôl olykor valóságossá változnak. Íme, egy példa erre. Az egykori Griff Kiadó 1944-ben egy Krúdy-kötet (Rezeda Kázmér szép élete) papírborítékának hátsó oldalán hirdette egy másik Krúdy-könyv (A királyné költôje. Regényes történetek Erzsébet királynénkról) közeli, természetesen szintén posztumusz megjelenését. Míg azonban a Rezeda Kázmér szép élete címû regény akkori elsô kötetkiadása eredeti Krúdy-mû, a hirdetett másik könyv nem az.

Alkalmasint az író valamelyik családtagja, elsôszülött fia vagy a második felesége lehetett a kiötlô, netán maga a kiadó vezetôje, Újváry Sándor a valószínûsíthetô editor.

A könyv akkor nem jelent meg. A tervet elsodorta a hazánkon is végigsöprô háború vihara. Késôbb mégis feltámadt poraiból. Ferenc József tragikus sorsú hitvese, Wittelsbach Erzsébet halálának századik évfordulója alkalmából jelent meg (Palatinus Kiadó, 1998.). Az összeállító (mellesleg jelen sorok írója) megkísérelte rekonstruálni az eredeti szándékot, hite szerint valamennyi fellelhetô Erzsébet királynéról szóló Krúdy-írásból válogatott, s csak néhány korai, gyöngének tetszô alkalmi cikket rostált ki. A fantomkönyv feltámasztása mégis hiányos, mert figyelmetlenségbôl nem került bele a Szarvasvadászat (Magyar Hírlap, 1930. január 18.) címû elbeszélés, melynek helye lett volna a kötetben. A kérdés már csupán annyi: vajon Krúdy eredeti szándéka, itt-ott, családi körben, kiadói berkekben elejtett megjegyzése adta az ötletet az 1944-es tervhez. Akármint van, ez a könyv létezik, feltámadt, és életre kelt.

A kiadói furcsaságoknak még ezzel sincs vége. Állítólag létezik, de senki sem látta A pajzsos embert. Illetve látta, láthatta, de egy más címû kiadvány részeként.

Gedényi bibliográfiájának 303. oldalán, az 1946-os évszám alatt olvasható a következô megjegyzés: „Az Egyetemi Nyomda átköltözött a Tolnai Nyomdába, annak jogutódaként az ott feltalált krúdát (Andráscsik örököse – A pajzsos ember címû kötetbôl, 1914) új köntösben kiadták az eredeti lapszámozással, 147–223. oldalig.”

Mindebben nem is az a legfurább, hogy valószínûleg létezik egy igen ritka, s ezért nagyon becses Krúdy-kiadvány, amelynek a kötéstábla utáni elsô oldala a 148-as számot viseli. Sokkal furcsább, hogy már 1914-ben új belsô címlapot illesztett a nyomda – nyilván a kiadó kérésére – a fôszöveg, az Andráscsik örököse vége után.

Miféle szándék vezérelhette ôket? A kötet második fele egyébként egy hosszabb és egy rövidebb elbeszélést tartalmaz. A pajzsos ember konkordancia, vagy inkább címváltozat, mert azonos a Mari, a tél leánya címmel folytatásos ifjúsági elbeszélésként napvilágot látott darabbal (Az Én Újságom, 1913. január 5–március 9.) Stílusát és színvonalát tekintve elnagyolt, sietôs írói melléktermék. Az ura várja pedig egy 1897es elbeszélés. Nyilván terjedelmi okokból került még bele az 1914-es kiadványba.

De ki látta az 1946-os, „pajzsos” kötetet?

Megannyi rejtély, csupa megválaszolatlan kérdés.

S a kérdések legtöbbjét a múló idô sem fogja megoldani.

Bezeczky Gábor

A Krúdy-bibliográfia helyzete A bibliográfia a világ legunalmasabb dolgai közé tartozik. Illetve egyáltalán nem unalmas, hanem olyan, mint a jigsaw puzzle. Ha az ember csinálja, akkor érdekfeszítô, ha viszont csak nézi, hogy valaki más csinálja, vagy hallgatja, ahogyan beszél róla, akkor valóban ôrjítôen unalmas tud lenni. Éppen ezért megígérem egyrészt azt, hogy rövid leszek, másrészt azt, hogy elmondom azt is, miért fontos, hogy rendes Krúdybibliográfiánk legyen.

Három évtizeddel ezelôtt valaki azt találta mondani, hogy Krúdy életmûve „immár teljesen ismertnek tekinthetô”.1 Ez az állítás minden bizonnyal jókora túlzást tartalmaz. Sok szempontból sajnálni lehet, hogy akkoriban, a hetvenes évek elején senki nem firtatta, milyen értelemben kellene igaznak venni azt az állítást, hogy az életmû ismertnek tekinthetô. A mondat talán megnyugtatónak hangzott, valójában azonban teljesen félrevezetô volt. Valószínûleg senki nem gyanította, milyen irdatlan távolságban volt Krúdy életmûve attól, hogy teljesen ismertnek lett volna tekinthetô.

A helyzet azóta nem sokat változott. Ha reálisan mérjük fel az elôttünk álló feladat nagyságát, vagyis Krúdy munkásságának szinte bármilyen szempontú megismerését, akkor sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy nagyjából még mindig a legelemibb feladatoknál, vagyis a kezdeteknél tartunk – és sajnos az is lehetséges, hogy a lezártnak és befejezettnek látszó dolgokat is újra el kell végezni.

Bár hosszú a sora a bevégzetlen teendôknek, ezúttal elsôsorban arról fogok beszélni, mennyire nem ismerjük Krúdy életmûvének teljességét. Amit mondani fogok, természetesen nem a nagyközönségre és nem Krúdy legolvasottabb mûveire vonatkozik. Ezekkel a kérdésekkel most azért nem foglalkozom, mert az utóbbi két életmû-sorozat jelenleg is viszonylag könnyen beszerezhetô.

Igaz ugyan, hogy az életmû-sorozatok elérhetôek, de mi a helyzet azokkal a mûvekkel, melyek kimaradtak belôlük? Ki olvasta ezeket a mûveket? Ki tud róluk? Ki tartja számon ôket? Hány van belôlük? Miért nincsenek összegyûjtve? Az életmû mekkora hányada kiadatlan? Vajon lehetséges, hogy esetleg az érdeklôdés hiánya magyarázza, hogy nem jelentek meg könyv alakban?

Az utóbbi kérdésre valószínûleg azt lehet felelni, hogy az olvasók érdeklôdése Krúdy iránt aligha csökkent. Legalábbis erre lehet következtetni abból a ténybôl, hogy az antikváriumokban viszonylag ritkán lehet találkozni az utóbbi évtized során megjelent, újdonságokat tartalmazó érdekes és fontos Krúdy-kiadványokkal.

1. Barta András „Krúdy kritikai utókora” ItK 206–211. 208. o.

466

Bezeczky Gábor

Ha viszont az olvasók érdeklôdése nem apadt el, akkor mi magyarázza – illetve magyarázhatja-e bármi is –, hogy az életmû jelentôs, bár nehezen felmérhetô része máig kiadatlan maradt.

Elôször is, mit jelent az, hogy kiadatlan? Lehetséges, hogy lappanganak kiadatlan kéziratok is, de számukat bizonyosan sokszorosan felülmúlják az olyan Krúdy-mûvek, melyek napilapokban, hetilapokban vagy folyóiratokban jelentek meg – hozzávetôleg száz évvel ezelôtt. Ha tehát a továbbiakban kiadatlan Krúdy-mûvekrôl beszélek, akkor nem elsôsorban a kéziratokra, hanem a könyvekben soha meg nem jelent írásokra fogok utalni. Arra a kérdésre, ki tud ezekrôl a kiadatlan mûvekrôl, a válasznak elvben roppant egyszerûnek kellene lennie. A bibliográfia intézménye egyebek mellett egészen pontosan ezért létezik.

Ezzel rá is térhetünk a Krúdy-bibliográfiák helyzetének ismertetésére. Megállapításaim végkövetkeztetését – mivel ennyi bevezetô után már semmi meglepô nem lesz benne – akár elôre is bocsáthatom. A létezô Krúdy-bibliográfíák pontatlanok, hiányosak, megbízhatatlanok. Ezt a munkát ismét el kell végezni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Krúdy bibliográfusai nem végeztek hatalmas munkát. Ebben az összefüggésben elsôsorban Kozocsa Sándor, Barta András és Gedényi Mihály nevét kell megemlíteni, de a munkálatokban többen vettek részt, például Katona Béla is.

Ha valaki azt gondolná, hogy netán kicsinylem vagy lebecsülöm az ô teljesítményüket, akkor teljesen félreérti a mondandómat. Semmi ilyesmit nem állítok, nem gondolok.

De fogalmazhatnék úgy is, hogy egyáltalán azért beszélhetünk a Krúdy-bibliográfiák hibáiról és fogyatékosságairól, mert ezek a bibliográfiák léteznek.

Megismétlem: Barta András és Gedényi Mihály sokat tett Krúdy megismeréséért.

Mindketten, illetve általában véve Krúdy minden bibliográfusa óriási feladattal nézett szembe. Az idô szorításában, mostoha körülmények között dolgoztak, csekély elismerésben részesültek. A jelenlegi problémákat minden bizonnyal nem az általuk elvégzett munka okozza, hanem az, hogy Krúdy életmûvének feltérképezését, melyet ôk kezdtek el módszeresen, hosszú évtizedekig senki nem folytatta. Ha lett volna méltó folytatás, villámgyorsan kiderülhettek volna a hibák, és nyilván azonnal ki is javították volna ôket.

Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az évtizedekig tartó, látszólagos vagy fájdalmasan valóságos szünet egyébként sem ismeretlen a Krúdy-kutatás történetében. Ezt a történetet nagyjából hetven éve hosszú szünetek és rövid ideig tartó, lázas tevékenységek váltakozása jellemzi. S ha ez így van, akkor semmi okunk feltételezni, hogy ezentúl másképpen lesz. Ha valakinek túlzottan derûlátó kilátásai lennének, akkor fontolja meg Krúdy egyik bölcs szereplôjének szavait: „Egyszer az nem egyszer, hanem mindenszer”.

Miért állítom tehát, hogy a jelenleg létezô Krúdy-bibliográfiák tele vannak hibákkal, s helyettük újat kell készíteni? A legjobb példáimat hozzávetôleg tíz-tizenöt éve ismételgetem, és elnézést kérek mindenkitôl, aki már hallotta vagy olvasta ôket, de feltételezem, hogy ezúttal többségben vannak azok, akik számára mindezek újdonságnak számítanak.

Két számottevô Krúdy-bibliográfia létezik. Az egyik az ötvenes évek végén elindult életmû-sorozat köteteiben található, és Barta András, illetve Barta munkatársai készítették. A másik bibliográfiát Gedényi Mihály állította össze. 1978-ban, huszonöt évvel ezelôtt jelent meg – akkor is évforduló volt – a Petôfi Irodalmi Múzeum

A Krúdy-bibliográfia helyzete

467

kiadásában. A két bibliográfia közül, ha a bennük megjelent adatokat tekintjük, akkor az elôbbi, azaz Barta Andrásé a megbízhatóbb, Gedényi Mihályé viszont valamivel bôvebb. Az utóbbiban azonban megszámlálhatatlanul sok hiba van. Én magam valahol ötszáz fölött hagytam abba a számolást. Ráadásul Gedényi nagyon sok adatot felülvizsgálat nélkül vett át Barta bibliográfiájából. Ez abból derül ki, hogy ahol Barta adata téves, ott szinte mindig – mindig ugyanúgy – hibás Gedényié is. Ezek a hibák sokszor mulatságosak. Illetve mulatságosak, de csak akkor, ha már tudjuk, hogy mi a helyes adat, ám végtelenül bosszantóak tudnak lenni, ha ezekre az adatokra támaszkodva próbálunk megtalálni egy-egy Krúdy-írást.

Kedvenc, sokszor elmondott példám a bibliográfiák jellemzô hibáira a Tenesse és hadai címû elbeszélés. Mindkét bibliográfiában azt olvashatjuk, hogy az elbeszélés elôször 1906. január 31-én, másodszor pedig 1909. január 31-én jelent meg a Vasárnapi Újságban. Ha megnézzük, azonnal ki fog derülni: 1906. január 31. szerdára esett. A Vasárnapi Újság viszont, alig meglepô módon, vasárnaponként jelent meg.

Krúdy gyakran újraközölte az írásait, néha még az is elôfordult, hogy az újraközlés ugyanabban a lapban jelent meg, mint az eredeti közlemény. De egészen fantasztikus véletlen lett volna, ha ugyanaz az elbeszélés ugyanabban a lapban, az évnek ugyanazon napján jelent volna meg kétszer egymás után. Az adatokból mindössze annyi igaz, hogy 1909-ben valóban megjelent az elbeszélés a Vasárnapi Ujságban.

Ebbôl az esetbôl okulva végeztem el a „vasárnap-próbát”. Egy öröknaptár segítségével megnéztem, hogy a vasárnaponként megjelenô lapok dátumai vasárnapra esneke a bibliográfiákban. Pár óra múlva arra a következtetésre jutottam, hogy Krúdy korában különös idôk jártak. Akkoriban a vasárnapok néha szerdán, máskor csütörtökön, kedden, mindenesetre megjósolhatatlanul szeszélyesen fordultak elô – legalábbis a bibliográfiák szerint.

Ebbôl a példából az is kiderül, hogy egy javított bibliográfia meg fogja változtatni a mûvek kronológiáját. A Tenesse és hadait például át kell tenni 1906-ról 1909-re.

Hasonló a helyzet a Hét szilvafa címû elbeszéléssel. Mindkét bibliográfia úgy tudja, hogy ez az elbeszélés elôször 1903-ban, majd 1906-ban jelent meg. Igaz ugyan, hogy mindkét évben megjelent ilyen címû elbeszélés, de ehhez hozzá kell tenni, hogy a két elbeszélés csakis a címében azonos. Az életmû sorozatok az 1906-ben megjelent elbeszélést 1903-nál hozzák, vagyis félrevezetik az olvasót. De elôfordulnak ezeknél sokkal nagyobb eltérések is. A szultán rózsája címû elbeszélés például nem 1917ben, hanem 1905-benjelent meg elôször.

Mulatságos hiba, hogy az egyik bibliográfia Mikszáth Kálmán egyik mûvét Krúdynak tulajdonítja. Vannak, akik úgy vélik, hogy Krúdynak volt egy úgynevezett „mikszáthos” korszaka. Szerintem a mikszáthos korszak sokkal inkább jókais, ahogyan Mikszáth egyes mûvei is, de még akkor sem lenne helyes Mikszáthnak akár csak egy mûvét is Krúdynak tulajdonítani, ha tényleg lett volna mikszáthos korszaka.

A bibliográfiákban elôforduló hibák változatosak. Elôfordul, hogy hiányzik a lap neve, melyben az adott mû megjelent. Ilyen például Gedényi bibligráfiájában a 465. tétel, mely így hangzik: 465 Tragédia a szomszédban. /Elb./ (1) 1899. márc. 26. Ilyen esetben hiába is töri a fejét az olvasó, sehogy nem jöhet rá, hol is keresse ezt az elbeszélést. Egyébként a Magyar Szemle címû lapban jelent meg.

Megesik az is, hogy a bibliográfia más lapot tüntet fel, mint ahol ténylegesen megjelent az elbeszélés. Ilyen például a 164. tétel: 164 A tarlók romantikája /Elb./ (4) Hét 1895.

468

Bezeczky Gábor

okt. 16. Az elbeszélés valójában a Debreczeni Ellenôr címû lapban jelent meg. Szintén mulatságos a következô eset. Ez az 522. tétel Gedényi bibliográfiájában, és így hangzik: 522 Száll az ének szájrúl-szájra. /Kisregény/ (1) ElôkelôV 1899. dec. 27.–1900. jan.

3. /35 folyt/ A bibliográfia készítôje nyilván nem gondolkozott el azon, hogy miképpen lehetséges a december 27. és január 3. közötti egy hétben 35 folytatás.

A bibliográfiák hibáinak még egy nagy csoportja van: a hiányok. Mivel még viszonylag a munka elején járok, nem tudok pontos számokat mondani. Mindenesetre jellemzô, hogy volt három olyan egymást követô nap, amikor 27 eddig ismeretlen elbeszélést találtam. A hasonlóképpen ismeretlen elbeszélések száma szinte napról napra – de abban semmi túlzás nincs, hogy hétrôl hétre – növekszik. Akár az eddig ismeretlen elbeszélések is (hozzávetôleg 60) kitennének egy önálló könyvet. Ha jogos extrapolálni ebbôl az adatból, akkor száznál több, de az sem elképzelhetetlen, hogy több száz katalogizálatlan elbeszéléssel kell számolni. Ha ezt a számot hozzátesszük a könyvben soha meg nem jelent sok száz elbeszéléshez, akkor nem képtelenség azt állítani, hogy ma még alig-alig ismerjük Krúdyt.

Az eddig elvégzett munka legnagyobb tanulsága: nincs minôségi különbség a kötetekben (például az életmû-sorozatokban) közreadott és a kötetekben meg nem jelent elbeszélések között. Éppen ellenkezôleg: a kötetekben meg nem jelent elbeszélések között igazi gyöngyszemek – például egyes Szindbád-elbeszélések variánsai – is vannak. Egészen bizonyos, hogy Krúdy életmûvének jobb ismeretében alapvetô pontokon kell majd megváltoztatni a róla alkotott képet.

Végezetül egy kérést szeretnék elmondani. Ha valakinek tudomása van olyan Krúdyírásokról, melyek hiányoznak a bibliográfiákból, kérem, jutassa el hozzám az adatokat.

A készülô bibli-ográfiában természetesen feltüntetjük, hogy ki fedezte fel az illetõ mûvet.

Berky Nándor dombormûve Krúdy Gyula feltételezett szülôházán

Fráter Zoltán

Mesemondások a szerelemrôl A cím talán félrevezetô lehet. Mesemondások a szerelemrôl? Ha bôvebben kívánjuk fejtegetni, mit is tartalmazhat mindez, nagy valószínûséggel – és okkal – gondolhatunk arra a kérdésfeltevésre, hogy milyen változatai vannak a Krúdy-életmûben a szerelmi tematikának, mennyire és milyen módon beszélhetô el, egyáltalán elbeszélhetô-e a szerelem a Krúdy-próza univerzumában? Meglehet, a kérdést részben érinti a dolgozat, mégis, kisebb csalódásokat elkerülendô, elôre kell bocsátanom, alapvetôen nem errôl lesz szó.

Ahhoz képest persze, hogy a témamegjelölés „mesemondásokat” ígérget, némileg zavaró körülményt jelent, hogy már azt is csak üggyel-bajjal tudnám meghatározni, hány szövegegység alkotja a vizsgálat tárgyát. Az elbeszélés, vagy elbeszélések címe ugyanis: Az én történeteimbôl. Viszonylag korai Krúdy-írás, a szöveget 1898. január 30-án a Magyar Szemle címû katolikus társadalmi és irodalmi folyóirat közölte, kötetben egy évvel késôbb, az 1899-es Ifjúság címû kötetben jelent meg. Krúdy életében még egyszer, és némileg módosított címekkel, csak 1914-ben, a Margit története elbeszélés-gyûjteményben olvasható újra, azóta egyik életmûkiadásban sem.

Mivel most a fiatal Krúdyt formáló szövegekkel foglalkozom, kénytelen vagyok az Ifjúság címû kötet szövegére, mint ebben az esetben autentikus forrásra hagyatkozni.

Csakhogy ez a cím – Az én történeteimbôl – valójában három elbeszélést takar, melyek hagyományos nyomdai jelekkel, három csillaggal különülnek el egymástól. Az elsô elbeszélés címe az Ifjúság kötetben: Tavaszi hangok, a másodiké A kis cipôrôl és a nagy cipôrôl szóló ének, a harmadik A mester leánya, Lidi címet viseli. Tehát Az én történeteimbôl összefoglaló cím mintegy cikluscímként funkcionál ebben az esetben, noha a kötet tartalomjegyzékében a tobbi novellacímmel együtt, ciklusmegjelölés nélkül szerepel, ciklusok egyáltalán nincsenek is a könyvben. Vajon egyetlen novellával állunk szemben, mely három különálló részbôl tevôdik össze, vagy három novellával, melyeknek valamilyen okból a saját, külön címükön kívül még egy közös címük is van? Már olyan kérdésekbe ütközünk, amelyeket türelmetlenebb értelmezôk mindjárt zárójelbe is tesznek, mondván, teljesen mindegy, hiszen mindkét esetben ugyanarról a szövegrôl van szó. Most egyelôre csak hadd rajzoljam oda a magam halvány kérdôjelét: talán olyan feladvány ez egy elemzônek, melyen mégis érdemes eltöprengenie.

Mit tudunk errôl a három – vagy egy – történetrôl? Mesemondások a szerelemrôl, annyi bizonyos. Három variáció a szerelmi tematikára, pontosabban a szerelembôl

470

Fráter Zoltán

következô, annak nyomán kialakuló életszituációra. Még a sorrendjük sem mellékes, hiszen mintha az emberi életkor elôrehaladásának stációit is figyelembe vennék, három, különbözô életkorban megélt szerelem emléke bontakozik ki történetükbôl. Elbeszélôjük, legalábbis az elsô kettôé, talán több évtized távlatából tekint vissza erre az idôre. Az elsô novella, a Tavaszi hangok, amely egyébként önmaga is újabb három részre bomlik, a tizenöt éves Mari és nem nagyon idôsebb hódolója, valamint az ifjú hölgy nénikéjének, nevelônôjének (?) a története. Futólagos tartalmi kivonata a következô. A fiatal szerelmes diák szívesen látott vendég Mariék házánál, a néni különösen értékeli, hogy a fiatalember odaadóan hallgatja kiapadhatatlanul patakzó, végtelennek tûnô történeteit. A fiatalok legfeljebb átható tekintettel pillanthatnak egymásra és mélyedhetnek el a másik csodás lényében, az érintkezések egyéb neme – már csak a néni állandó jelenléte miatt is – sajnos, kivitelezhetetlen. A néni valami régi, régi háborús eseményrôl beszél, a fiatalok csendben olvadoznak. A figyelem lanyhulását megérezve, a néni villogó pillantást vet okuláréján át Mari felé, és hangsúlyosan közli, hogy a leányok tépést csináltak akkor, és a sebesülteket ápolták. A fiatalúrnak címezve pedig nyomatékosan kijelenti, hogy a fiúk dobot akasztottak nyakukba és elmentek a sereggel dobolva. A teljesség kedvéért még fel is szólítja a magáról megfeledkezett fiút, csókoljon szépen kezet, hiszen már estve van, kis barátom! A búcsúzó kézszorításkor mindenesetre engesztelôen hozzáteszi: eljöhet máskor. A fiú a sötét kapualjban végigcsókolja a saját kezét, amit az imént Mari keze fogott és – idézem – „magamba szívtam, általöleltem az ô leánylelkének minden ifjúságát. Odakünn zsöndülô lágy tavaszi szél... A fiú elment önként, dobolva a sereggel.” Súlyos szavak, mondani sem kell, tizenöt évesen. Nos, látszólag, legalábbis tematikus szinten, a serdülôkori, kezdôdô szerelmi érzés és a bontakozó, félénk szerelmi kapcsolat elsô jeleit figyelhetjük meg ebben a történetben, de legalábbis úgy tûnhet, mintha az elsô ilyesféle élményére emlékezô férfi elbeszélését olvasnánk. (Sejthetô azonban, hogy több lesz ez, mint megható, kedves emlék!) Egyelôre ne vájkáljunk ebben, inkább nézzük a következô novellát.

A második történetben, A kis cipôrôl és a nagy cipôrôl szóló énekben, amely egyébként szintén három részre oszlik, mint az elôzô, nemcsak az elbeszélô szólal meg, hanem maguk a cipôk is. Valaki a kezében tartja és merengve nézi a kis cipôt és a nagy cipôt. Az elbeszélô ebben az esetben szintén a fiatalságára visszarévedô férfiú.

Bizonyos Magda nevû hölgy neve is felmerül, Magdáé, akit mindenki szeretett, de ô nem szeretett senkit, csak önmagát. Magdáék azonban elszegényedtek, így aztán, érthetô módon ismeretségi körük hirtelen beszûkült. A végleges nyomorgást megelôzendô, Magda felvette második keresztnevét, mint Jetti elvégezte a tanítóképzôt, és azóta éli a vidéki tanítónôk szíves és mosolygó, méla és szomorú életét. A kis cipô, mondhatnánk summázatként, a viszonylag gondtalan, vidám élet jelképeként a bálteremben szerepelt. A nagy cipô az már a szürke, köznapi élet taposnivalója. Elég soványka és kissé lapos szimbolikának tûnik ez, egyelôre ne is vájkáljunk benne, nézzük inkább a következô novellát.

A harmadik történet címe: A mester leánya, Lidi. Az elbeszélô ezúttal nem emlékezik, hanem elbeszél, noha elsô személyben. A szöveget ezúttal nem tagolják részekre római számok. Az elbeszélô egy esôs napon behívja a háza elôtt elhaladó Takácsot, az öreg tanítómestert. Borozgatnak, beszélgetnek. Az özvegy mester kiböki, hogy egyetlen leánya, Lidi, aki kissé könnyelmû, egy év után megtért és most itthon van. Egy esztendeje vándorszínészek jártak a faluban és Lidi csendesen megszökött

Mesemondások a szerelemrôl

471

a társulattal. Nemrég, egy esôs éjszaka azonban bekopogott apjához, mert szerelme túladott rajta. Hazajött, de gyönge, fáradt, szomorú, beteg. Sápadt és búsan néz, és a templomot járja. Apja megbocsátott neki. Lidi lehajtott fôvel jár az utcán. Ennyibôl áll a harmadik történet meséje. A szerelem következményeit illetôen ez szolgál a legsúlyosabb esettel: özvegy apa, szökött lány, kudarcba fúló szerelmi kapcsolat, a szülôi megbocsátás, a szeretet ereje, no igen. Azt javaslom, egyelôre ebben se vájkáljunk.

A három elbeszélés elolvasása után talán indokoltnak is érezhetjük az elbeszélônek a szöveg utolsó mondatába rejtett mentegetôzését: „Ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók az én történeteim.” Kétségtelen, mondhatnánk némi malíciával, de mért kellett akkor mindezt megírni? Ha az én történeteim, melyekbôl itt most hármat sikerült elmesélni, ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók lennének, bizony isten nem írnám meg egyiket sem. És nem mentség erre az úgynevezett empirikus szerzô, jelen esetben Krúdy Gyula életkora sem, az a húsz esztendô, melyet a novella megírásakor éppen betöltött. Egyrészt azért nem mentség, mert a szöveg nem tehet errôl, másrészt a tizennégy éves korától rendszeresen író Krúdy húsz évesen már rutinos tollforgatónak számít, harmadrészt pedig – kissé posztulatív módon – várjuk csak el a világ meghódítására készülô, csúcsokat döntögetô és szíveket remegtetô fiataltól, hogy élete legjobb teljesítményének igényével írja titáni mûveit, adott esetben be is váltva az önmagához fûzött összes reményt, melyet zsenialitásának vakhite táplál. Nos, hic Rhodus, hic salta, kedves Krúdy.

Az a gyanúm, ha érteni akarjuk – és mért ne akarnánk legalább részben érteni, vagy félreérteni, vagy részmegértésünkben részben félreérteni – a Húszéves szövegét, alaposabban bele kell bonyolódnunk a szöveg hálórendszerébe.

Elsô probléma, melyen az aggályoskodó olvasó nyomban fennakad: az „én” hangsúlyozása a címben – Az én történeteimbôl –, hiszen a kötet mindegyik elbeszélése egy „énnek” a története, a bennük megszólaló elbeszélô sohasem mások nevében nyilatkozik, ha az egyes szám harmadik személyû, objektívnek mondott elbeszélôi hangot üti is meg.

Ráadásul nem is kell túlzott aprólékossággal bogarászni a szövegben, hogy feltûnjön: a mese, mintegy önmagára reflektálva, minduntalan fokozott figyelmet fordít az „én” hangsúlyozására. Nemcsak arról van szó, hogy az egyes szám elsô személyû elbeszélésben természetszerûleg jelen van valamiféle én-konstrukció, hanem arról is, hogy különösebb indokoltság nélkül is folytonosan elôtérbe kerül az „én” programatikus hirdetése. Az olvasónak olyan benyomása támad, talán nem is teljesen alaptalanul, hogy ez az „énkinyilvánítás” fontosabb a szöveg számára, mint maga az úgynevezett mese. Az emlékezô, amint Mari történetét mondaná a Tavaszi hangokban, egy-egy mondat, félmondat erejéig többször kilép a mese idejébôl, és azon kívüli idôsíkban az elbeszélés idejének síkjáról vall: „Mindig a néni fehérfôkötôs, nyugodt, derûs arcát látom, ha a gondolat szárnysuhanásával elérkezem újra ebbe az utcába,”... és innen kezdve megint a Mari idejében vagyunk és folytatódik a mese, de csak néhány mondatig zavartalanul, mert utána ismét a mélabús jelenre utaló kijelentés következik: „És, oh, én már nem is tudom, mért szeretett engem oly különösen a néni...” A kis cipôkrôl és a nagy cipôkrôl szóló énekben valaki újraálmodja a cipôk történetét, de oly módon, hogy – az álom természetének megfelelôen – több homályos pontot is érzékeltet a szövegben, ezáltal az „én” elbizonytalanodásával jelezve az „én” megszüntethetetlenségét, kiiktathatatlanságát, mégis, kivált a „valamerre, talán”, az „elfelejtette” és a „csak merengve” szavak használatával mintegy

472

Fráter Zoltán

megbízhatatlan elbeszélôvé válva: „A kis cipô akkor aztán eltûnt valamerre, talán az volt az utolsó belôlük, amelyiket én találtam a bálterem parkettjén. (...) A nagy cipô pedig elfelejtette ezt az egész múltat aranycsillogásával, villámfényével. (...) És csak merengve tudok nézni a kis cipôre és a nagy cipôre.” A mester leánya, Lidi címû elbeszélés személytelenül, szinte tárgyilagos környezetleírással indul, sokáig nem is tudjuk az elbeszélô pozícióját, mintha az objektívnek ható harmadik személyû elbeszélésrôl lenne szó. Az egyes szám elsô személyû elôadásmód csak a novella közepe felé, szinte véletlenül lép életbe, az esôtôl ázott kabátról szólva: „No, azt is eltettük jó helyre. Borral kínáltam Takácsot.” Ezt követôen már nyíltan vállalja elbeszélôi pozícióját az „én”, különösen, midôn Lidirôl beszél: „Ah, ôrá ha gondolok, valami gondolatnyi illat száll elô a szívem zugából.” S az „én” kiemelésének legnyilvánvalóbb és legradikálisabb elôfordulását a szöveg elsô és utolsó mondata teremti meg. Elsô mondata maga a cím, Az én történeteimbôl, utolsó megállapítása pedig: „Ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók az én történeteim.”

Miért kell ezt ennyire hangoztatni? Vajon a kötet többi története nem ugyanúgy egy elbeszélôhöz tartozik, mint ezek az apróságok? Vajon a kötet többi elbeszélôje nem zárhatná ugyanígy a meséjét? Minden bizonnyal igen, de akkor itt, beláthatjuk, különös jelentôségre tesz szert az „én” nyomatékosítása. Mindezzel szoros kapcsolatban áll maga a mód, ahogyan ezeket a történeteket a mesélô elbeszéli.

Nem is kell túlzott figyelemmel olvasnunk, hogy tapasztaljuk, az elmesélés problémája állandóan jelen van Az én történeteimbôl mindegyik szövegében. Még alig kezd bele a Tavaszi hangok Marijának történetébe, annyit tudunk csak, hogy Mari tizenöt éves, az iskolában tanul és természetesen „ôrülten szerelmesek voltunk az álmok Marijába. Most hogyan is mondhatom tovább?” – kérdez ekkor a szöveg a saját jövôje felôl. „Mese vajmi kevés van itt. A tenyerembe hajtom fáradt fejem, mélán és fájón óhajtom Marit. Ej, volt-e neki története? Csak egy kicsike is, mit róla mondhatnék?”

A szöveg, ha úgy tetszik, menet közben alakítja önmagát, már elindul bizonyos irányba – mondjuk, a Mari iránti rajongás részletezése felé –, aztán mégis meggondolja magát és máshol köt ki. „Nem, inkább a nénirôl írok” – jelenti be a csalfa szövegszövô, és valóban, a „néni és Mari” lesz frissen felfedezett tárgya. Megint zavarba ejtô mozzanat, s enyhén rosszalló kérdések áradata önti el értelmezôi agyunkat: hogyhogy, a szerzô (aki, mint elméletileg tudjuk, tapasztalati valóságában, személyes vonatkozásait illetôen abszolút érdektelen), vagyis a szövegmondó nem tudja, mit akar?

Miért kezd írni addig, amíg nem tisztázza magában, mit kíván elbeszélni? Vagy – tegyük fel, csak tegyük fel – a megkezdett, élni kezdô szöveg nem hagyja magát irányítani, egyszerûen ellenáll a mesemondás tervezett menetének? „Lám, már elmondtam mindent” – fakad ki A kis cipôrôl és a nagy cipôrôl szóló ének elbeszélôje néhány rövid bekezdés után. Aztán mégis hozzáfûz még pár adalékot a történet töredezett elmeséléséhez. „Valamiképpen így megy tovább a kis cipô meséje” – teszi hozzá megint csak kissé bizonytalanul. „Aztán történt valami. Világosan ezt nem is lehet tudni, hogyan és miképp” – folytatja, majd a következô bekezdés elején szó szerint „kiszól” a szövegbôl, mintha a régi színpadon alkalmazná a „félre” utasítást: „Eh, ez unalmas mese, nemde, kedves?” Aztán már egyenesen, valóságos önostorozással kiált fel: „Ah, mi unalmas, száraz mese! Úgy szégyellem, hogy leírtam!” Mivégre ezek az önminôsítô, önkicsinyítô szavak? Ha az elbeszélônek ilyen rossz a véleménye a szerzôrôl, vagy a szövegnek a saját meséjérôl, nem lenne jobb befejezetlenül eltépni az egészet, és más foglalatosság után nézni? Még a legteljesebben elbeszélhetônek

Mesemondások a szerelemrôl

473

a harmadik novella, a megszökött és visszatért Lidi története látszik. A szövegmondó csak négy esetben kommentálja a történetet: „Ah, ez régen volt...” – sóhajt fel, majd sommás megállapítással nyugtázza a leány sorsát: „Hát Lidi megtért”, de szinte csak azért, hogy nemsokára jelezze a tematikus elnémulás bekövetkezését: „No nincs tovább.” Ezután már csak a végkövetkeztetés felmutatása marad, az „Ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók az én történeteim” önminôsítô ítélete.

A befogadó részérôl mind erôteljesebben merül fel annak gyanúja – a „gyanús olvasás” termékeny módszerét követve –, hogy itt bizony valami nincs rendben. Az elbeszélô minduntalan kicsinyíti magát, a deminutio, vagy minutio álságos eljárását alkalmazza, miközben szüntelenül hangsúlyozza az „én” fontosságát, rendkívüliségét, szerepét. Fontosnak tartja magát az elbeszélést mint tevékenységet, ugyanakkor állandóan kétségek gyötrik – és az olvasóját is gyötri ezekkel –, valamiféle történet-egész igényével és annak elbeszélhetôségével kapcsolatban. Márpedig kikerekedô, egységes elbeszélés és egyértelmû elbeszélhetôség itt ugyan nincs, az szinte egyértelmû, mind az elbeszélô, mind a befogadó számára, ám ugyanakkor az is, hogy ennek ellenére, ennek tudatában az elbeszélô mégiscsak folytonos kísérletet tesz valamiféle – jobb híján – töredékesnek, eltörtnek nevezhetô történet elmesélésére. Ez a kettôs természetû alapállás határozza meg Az én történeteimbôl szövegszervezôdését s az Ifjúság kötet más novelláit is, sôt megkockáztathatjuk, a fiatal Krúdy legtöbb írását. (Talán – horribile dictu – magát az életmûvet is, de ne legyünk telhetetlenek.)

Választott szövegeink kettôs természetéhez igencsak illeszkedik a deminutio alkalmazása. A deminutio viszonyfogalom, vagyis valamihez képest minôsíti, állítja magát kisebbnek az önlefokozó. Ha a szöveg zavaró tényezôjének látszó kettôs alapállás mégsem okoz interpretációs üzemzavart a szöveg megközelítésében, akkor alapos gyanúnk lehet, hogy a zavarok elhárítását is magában a szövegben keressük. Magyarul: a szöveg problémáját maga a szöveg oldja meg és erre világos jelek utalnak a befogadó számára. (Aki egyébként értelmezô olvasásával az egész problémát létrehozta.) Nos, a vizsgálódásnak ezen a fokán már nem lehet eltekinteni olyan szöveghelyektôl, melyek különös következetességgel vesznek részt a korai novellák konstruálásában. A Tavaszi hangok elbeszélôje – Mariék ódon házáért lelkesedve – élvezettel emlékezik arra, hogy azon „hegyes cserépfödelek integettek, meg magas kémények. Mint a Jósika regényeiben. Ekkor fogta meg a lelkem a Zöld vadász és mondhatom a Hat Uderszkyleány történetét rajongva tudtam olvasni.” Az említett mûvek, A zöld vadász és A hat Uderszki leány valóban Jósika Miklós regényíró úr mûvei, a valóban létezett író, valóban létezô mûvei. Ha mármost a szöveg elköveti azt az illetlenséget, hogy fikciós volta mellett referenciális jelleget ölt, azaz az ô világán kívüli, külsô világ valós tényeire utal, efölött nem tanácsos könnyedén tovasiklani. Kivált, ha a következô novella sem átallja megcselekedni ugyanezt, midôn a kis és nagy cipôkrôl énekelve Magda–Jetti kisasszony esetét díszes albumokban található epikai képzôdményhez hasonlítja. „Ez, ez a régi mese a hiú, hideg szép leányról, mintha csak a Délibáb-ban olvastam volna.” A referálás ebben az esetben a Délibáb címû folyóirattal szembesíti az elképedt befogadót. Ilyen néven három folyóirat is megjelent a régi Magyarországon, de a leghíresebb és legjelentôsebb a Nemzeti Színház heti közlönyeként kiadott szépirodalmi s divatlap volt 1853-54-ben, névleg gróf Festetics Leó szerkesztette, de – mint a kortársak jól tudták, és késôbb maga az érintett is megírta – valójában az 1848-ban magát exponáló és álneves szilenciumra ítélt Jókai Mór irányította, sôt hosszabb írásait

474

Fráter Zoltán

rendszeresen közölte itt. A Délibáb említése kimondatlanul is bekapcsolja a szöveg és olvasója diskurzusába Jókai nevét, alakját, munkásságát. A harmadik novellában, a megszökött és hazatérô Lidi történetét olvasva, különösen a következô mondatoknál gyanúsan ismerôs érzésünk támad: „haragudhatok-e reája, ha maga az Isten is megbocsát neki”, valamint „Az ember szeret, az ember megbocsát és lehet-e elítélni egy gyönge gyereklányt, akinek harmatosak és fehérek az álmai és csak szeret”, s legvégül: „Takács feláll, kinéz az ablakon s nézi leányát, akinek megbocsátott” – nos, az apai rend ellen vétô leány története és a megbocsátás isteni gesztusa óhatatlanul is elôhívja a befogadóban ennek a történetnek egyik közismert változatát, Mikszáth Kálmán Tót atyafiakjából, egy már-már felháborítóan hasonló tematikájú novellát, melynek címe: Az a pogány Filcsik. Csak emlékeztetôül: Filcsik azért kapja a pogány jelzôt, mert semmiképpen sem hajlandó megbocsátani és visszafogadni elszökött lányát. Van viszont egy bundája, melyhez annyira ragaszkodik, hogy semmi pénzért meg nem válna tôle. Filcsiket csak azzal lehet elcsalni haldokló lányához, hogy ellopják bundáját, és lánya lakhelyét jelölik meg címként, ahol visszakaphatja kedves ruhadarabját. Filcsik ezen a találkozón sem bocsát meg lányának, viszont hazafelé menet az út mentén fagyoskodó koldusasszonyra és gyermekére ráteríti a bundát, s örökre megválva tôle, mintegy levetkôzi ezzel pogányságát is.

Természetesen nem utánérzésrôl, s fôleg nem plágiumról van szó Krúdy esetében, mindennek – és az említett utalásoknak is – határozott célzata, konkrét funkciója van. Jósika, Jókai, Mikszáth. Hárman a legnagyobbak közül, a XIX. századból. A romantika és – részben -a realizmus nagymesterei. Az utóbbi kettô Krúdy indulása idején, az 1890-es években élô klasszikus, Jókai a nemzet koszorús költôje, Mikszáth népszerû és befolyásos író, a Jókai utáni nemzedék, az irodalmi derékhad vezéregyénisége. Induló író számára ôket kikerülni lehetetlen. Induló író, ha ambíciója van, szembenéz a két élô óriás örökségével, s legalábbis hozzájuk méri önmagát, de mindenképpen számot vet az ô teljesítményükhöz való viszony kialakításával. A kánonnal, ha úgy tetszik, melyet éppen meghaladni, átalakítani készül mint ifjú pályatárs. Ennek a viszonyulásnak többféle kimenete lehet. Vérmesebb egyéniség ráborítja az íróasztalt a mögötte ábrándosan körmölô, vagy flegmatikusan pipázó öregekre – egy húszéves titánnak már az ötven éves tollforgató is aggastyán –, minek pusztítja a papírt meg a tintát és foglalja a helyet, melyet nem akar átadni fiatal, életerôs kollégáinak, nem, az istennek sem. Szelídebb, ám határozottan más ízlésû, már csak koránál fogva is más eszmények jegyében alkotó pályakezdô számára, hogy megszólalását regisztrálja a kor irodalmi diskurzusa (magyarán: hogy észrevegyék egyáltalán), nélkülözhetetlenül szükséges önmaga meghatározása, kivált a nagy elôdök teremtette kánonhoz képest. Az ifjú író, parafrazeálnánk Ignotus mondását, annyiban van, amennyiben különbözik. Különbözik, mindenki mástól, de legfôképp közvetlen szellemi atyáitól. A kötetben ezzel kapcsolatosan szelíd bocsánatkérés fogalmazódik meg. A könyv elôszava is ebben a szellemben fogant: „Amennyit írtam, amennyit szomorú voltam – kezdi az elôszó írója – , az mind az én ifjúságom. Ha láttam valamit, ha fájt valami – és mennyi sokszor fájt az, amit láttam –, akkor írtam. (...) És mindig fiatal maradtam.” Fiatal, tehetjük hozzá, mert írt és szomorú volt, szomorkodott és írt. De miért kellene ezért bocsánatot kérni? Márpedig az elôszó záró mondata így hangzik: „Bocsássák meg az ifjúságomat, szépen kérem.” Tehát bocsássák meg, hogy szomorú voltam és írtam, de fôleg azt, hogy írtam, hogy írok – értelmezhetjük a kaput, falat szelíden döngetô húszéves elôszóíró

Mesemondások a szerelemrôl

475

kérését. Egy illedelmes kisfiú kér itt elnézést azért, hogy élni és írni mer. Az én történeteimbôl meséiben is önkicsinyítés folyik, de ez a szelídség nem jelenti azt, hogy az ifjú Krúdy bátortalan vagy tétova lenne. Ellenkezôleg, sokkal hatásosabb így a különbség kinyilvánítása, mint durván demonstratív eszközökkel. Én kisebb vagyok, s bokátokhoz, ó, ti földi istenek, Jókai, Mikszáth fel sem érhetek, nem is tudok a ti nagyívû, vagy aprólékosan kidolgozott történeteitekhez semmit hozzátenni – mert úgy nem is nagyon lehet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne „mínuszosan” megszólalni, és úgy mondani valamit ezekrôl a történetekrôl. Nem is történetek ezek, csak mesék, nem is mesék, csak mesetöredékek, részleges megközelítései a valaha volt nagy egységnek, vagy az egységes, osztatlan világ nagy illúziójának. Így szemlélve tehát Az én történeteimbôl elbeszélôit, valamelyest helyére kerülnek a Tavaszi hangok kérdései: „Most hogyan is mondhatom tovább? (...) Ej, volt-e neki története?”, a cipôkrôl szóló ének bizonytalankodó elbeszélôi pozíciója és önkritikus kicsinyítése: „Eh, ez unalmas mese, nemde, kedves?” Érthetôvé válik, miért szégyenkezik, hogy leírta ezt az unalmas, száraz mesét. A tékozló fiú bibliai történetébôl is ismerôs hazatérés-történet variációja – Mikszáth után – A mester leánya, Lidi, melyben a pogány Filcsik könyörtelen könyörületessége és könyörületes könyörtelensége után maga a könyörület, a megbocsátás erôsödik fel, belesimulva a hétköznapi élet temérdek apróságból álló folyamatába. Az apai bocsánat elnyerése a természet rendjébe illeszkedik, nagyon is emberi vonásként jelenik meg a novellában, míg Mikszáth írásában a földi, apai megbocsátás nem nyerhetô el, de valami égi, keresztényi örökség nevében, féltett bundája feláldozásával, a pogány Filcsik mégiscsak a szeretet örök parancsát teljesíti. Krúdy szövegében a szökésbôl megtérô Lidinek – az emberi gyengeség vállalásával – apja megbocsát, nem minden transzcendencia nélkül, hiszen, mint mondja: „haragudhatok-e reája, ha maga az Isten is megbocsát neki.” Arról nem is beszélve, hogy Lidi – hazakerülése óta – betegen is a templomot járja, de, Mikszáth írásától eltérôen, a megbocsátás apa és lánya kapcsolatát rendezi újjá a maga természetességében. Krúdy szövegében tehát az eredeti viszonylatban is helyreáll a megbomlott harmónia, nemcsak embertársi, felebaráti értelemben, mint Mikszáth történetében. Igaz, hogy a helyreállt harmóniára a múlt sötét árnya vetül Lidi betegségének formájában, mely, mintegy mementóként kíséri a leányt, akárcsak szégyene, hiszen Lidi „lehajtott fôvel megy az utcán”, ha apja megbocsátotta is szökését, ô saját magának talán nem bocsát meg soha. Ez talán még kegyetlenebb állapot, mint a pogány Filcsiknek a lányát halálában is megtagadó könyörtelensége.

Krúdy nemcsak mást lát meg egy hagyományosan kanonikus témában – mondjuk a hazatérés-történetben a legerôsebb emberi kapcsolat természetességét, a szülôgyerek viszony erejét –, tehát nemcsak másra használja a tematikus kánont, hanem másként is beszél az elôdök témáiról. Jósika romantikája már elégtelen az ô érzékenységéhez. Jókaihoz fogható nyelvi gazdagsággal rajzolja Mikszáth hangulatait, impresszionisztikus képeit, de szinte kivétel nélkül bonyolultabb elbeszélôtechnikát alkalmaz még rövidebb elbeszéléseiben is, gyakran elidegenítô keretbe helyezve az eredeti történetet. Valaki hallott egy híres esetet, de csak féligmeddig tudja elmondani, valaki régi dolgokra emlékezik, de már meglehetôsen bizonytalanul, a ködös részeket nem ritkán öncsalással, hazug képzelettel helyettesítve. Azért valahogy mindig kilóg a lóláb, az elbeszélô sokszor nem tud szabadulni a leleplezés kényszerétôl, éleslátása nem egy esetben iróniára és öniróniára készte-

476

Fráter Zoltán

ti. A Tavaszi hangok központi problémája ennélfogva nem is a tizenöt éves Mariba szerelmes kamasz sóvárgása, bár ez is éppen eléggé érzékletesen tematizálódik a novellában, hanem a régi elbeszélésmód és mai, ifjú hallgatói közötti el-beszélés, a szavak, mondatok elcsúszása, a valamikori nagy csaták, felemelô élmények, megható érzések, öröknek hitt, patetikus igazságok kidurranása, elfoszlása. A Mariért epekedô kamaszfiú szívesen, sôt rajongva olvassa Jósika avítt regényeit, a baj csupán az, hogy nemcsak a nagy romantikus, hanem a múltba révedô néni, mint kis, házi romantikus is mesél, megállíthatatlanul: „És oh, én már nem is tudom, mért szeretett engem oly különösen a néni, hálás hallgatóját az ô csodálatos történeteinek, ahol nagycsizmás, csörgôsarkantyús emberek tapossák az utcát, trombita recseg és a lovak dobognak és a vezér homloka fehér kendôvel van általkötve.” A fiatalok, mialatt a néni fényes kötôtûit forgatva új és új történetbe kezd (mely vélhetôleg egyetlen történet végtelen variációja), a fiatalok egymás tekintetébe merülnek, más szóval meredten bámulják egymást. A néni történetei, melyek rendszerint a kötelezô „bizony-bizony úgy volt”-tal kezdôdnek, inkább idegesítôen hatnak a csipketerítôs szobára boruló szerelmes alkonyatban. „A néni káprázatos, rémes szóval kiáltott, mint a történetek kezdetén szokta”, majd, csak a változatosság kedvéért, bár a fiatalokat tekintve ugyanolyan hatástalanul a néni „újra az elbeszélô, merengô, lassú hangba csapott át”, nem sok odaadó megértést váltva ki az egymásra szomjazó tinédzserekbôl: „Mi már régen egymást néztük.” A cipôkrôl szóló énekben, mintha maguk a cipôk mesélnék el a jelen megértéséhez vezetô eseményeket: „Trallá, trallálá. Így szól a kis cipô. Míg a nagy cipô?... Oh, ô maga a komolyság és fájdalmas mosoly.” A két cipô két történetét tulajdonosuk, a Magdából Jettivé lett kisaszony sorsa köti össze, ténylegesen azonban az elbeszélô teremti meg egységes történetüket: „A selyemkazettbôl, ahol a limlomot tartom apró regénykéimbôl, onnan vettem ki ôket. Csendesen álmodom által újra a cipôk történetét.” S ne feledjük, hogy a megszökött és megtért Lidi történetében a megbocsátó apa foglalkozása iskolamester, vagyis tanító, aki siet hangsúlyozni, hogy tanító-famíliából ered, már mester volt a szépapja is, a tanítást a világon az elsô foglalkozásnak tartja. A mások gyerekét okítjaneveli, saját lánya szökése a nevelô nevelési csôdjét jelenti. Régi történeteken kovácsolódott viselkedési normáit nem tudta, vagy nem jól tudta átadni a következô nemzedékben hozzá legközelebb állónak, saját lányának. Itt maga a mester, a régi világrend birtokosa jön zavarba: „Hogy Lidivel mi is van, azt voltaképpen nehéz elmondani.” Az idôs mester kudarcát csak az enyhíti, hogy engedve az ôsi parancsnak, mely gyermeke mellé állítja, ország-világ elôtt vállalja kétes kalandozásba bocsátkozott, hazatérô lányát.

Az 1899-ben kiadott Ifjúság címû kötet Az én történeteimbôl címmel három kis történetet közöl. Miért szerepel ez a három történet azonos címmel és miként értelmezhetô mindez a fiatal Krúdy pályáján, miféle mesemondások ezek a szerelemrôl és mennyire nem a szerelemrôl beszélnek – noha arról is – ezek a szövegek, mindez hevenyészett értelmezésem szerint összefüggésbe hozható a modernség kibontakozásának tapasztalatával. Azzal, hogy a XIX. század nagy témáinak ellehetetlenülésével Krúdy, s közvetlen elôzményként Ambrus Zoltán, Bródy Sándor nemzedéke is jobbára már csak ilyen kicsiny, apró, semmitmondó történetekkel szembesülhetett, ráadásul annak belátásával, hogy azokat sem tudják maradéktalanul elmondani, mert talán nem is lehet elmondani ôket. A régi mércével mérve elég-

Mesemondások a szerelemrôl

477

telenek ezek a mesék, az új kánon még nem alakult ki, csak alakulóban van ekkor.

Az igen karakteres alakítók egyike volt Krúdy, aki – második kötetében – az önkicsinyítés formáját választotta a kritika által is méltányolt magyar irodalmi diskurzusba való belépési stratégia részeként. Ne feledjük persze, a kicsinyítés mellett ott van az „én” felerôsítése, nyomatékosítása is, annak iskolapéldájaként, hogy a minutio gyakorta karöltve jár ellentétével, az amplifikációval, vagyis a nagyítással. Az „én” állandó jelenléte Az én történeteimbôl szövegében pontosan „továbbírja” Ignotus gondolatát, amikor retorikai eljárásával a nagyítás egyik változatát, az összehasonlításon alapuló komparációt valósítja meg, mely ezúttal nem a hasonlóságot, hanem – kimondatlanul is – a különbséget hivatott kiemelni. Annyiban vagyok, amennyiben különbözöm.

Sikeres volt-e ez a stratégia, vajon meghozta-e a kívánt eredményt? Figyelték-e az irodalom hatalmasságai a fiatal író közleményeit, megbocsátották-e az új tehetség jelentkezését? Szívébe zárta-e a hölgyvilág rajongóin kívül a mûvelt úriemberek társasága? Akadt-e lelkes híve, értô olvasója? Nem tudjuk, kik és hogyan olvasták, olvasták-e egyáltalán az Ifjúság melankóliával átszôtt prózáját. Amit tudni vélünk viszont, az szövegen kívüli adalék. Az elismertség és ismertség, mint a modernség szövegeinek individuális célja, Krúdy pályáján még sokáig várat magára. Az Ifjúságról csak három kis közlemény jelenik meg, az egyiket az empirikus szerzô menyasszonya, Bogdán Bella írja a Fôvárosi Lapokban, a másik kettô a Magyar Szemle névtelen közleménye áprilisban és júniusban. Más – semmi. Mint nemzedéktárs megszólal majd a következô években Szini Gyula, Schöpflin Aladár és Kosztolányi is egyegy novelláskötet kapcsán Krúdy mellett. De még jó tíz év a Szindbádig és A vörös postakocsi elhíresüléséig.

S minden bizonnyal nemcsak stratégia, nem elsôsorban stratégia volt mindez.

Nem kellett álmatlan éjszakákon kiagyalni az írói elismertséghez vezetô lépéseket, vagy tanácsért folyamodni a karrierbörzén. Képzeljük el a legegyszerûbb magyarázatot: a húszéves ifjú így írt, mert így látott, így tudott, így akart írni. A többi? Csak szöveg, utólagos spekuláció. A kötetbôl kihámozható retorikai alakzat ki tudja, mi mindenre jó, mi mindent szolgálhat, akár még ma is? A szöveg, ha elég kíméletlenek vagyunk, nagyon sok mindenre bizonyíték. Minden szöveg. Mesemondások a szerelemrôl? Be kell látnom, inkább a mesemondások milyenségét taglaltam, nem a szerelemét, s meglehet, azt sem éppen felforgató célzattal. Annyi mindenesetre rögzíthetô, hogy a három kis történetben az életkori sajátosságoknak megfelelôen halad a szerelmi érzés alakulása, a lehetséges következményekkel együtt. Az ébredezô érzelem egyéniségformáló hatásától az úgynevezett társadalmi vonatkozások felmutatásáig. Az engedelmes sóvárgástól a megélhetés kényszerpályáján vegetáló életformán át a biztonságos szürkeségbôl menekülés és visszatérés választásáig. De ami a szerelemrôl szólna, óvakodnék minden végkövetkeztetéstôl, végsô felismerés megállapításától. Nagy igazságoknak – ha vannak ilyenek – ne így jöjjünk a nyomára.

Ezért ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók az én történeteim.

478

Kelemen Zoltán

Kelemen Zoltán

Jó étvágyat kívánok! „Az elsô fogás magyaros töltött káposzta legyen. A vékonyra vágott káposztát két nappal elôbb fôzesd meg jó puhára, és csak azután rakasd bele – összefôzésre – a szükséges kellékeket, nevezetesen vastag marhaszegyet, füstölt disznóhús zsírosabb részeit, nem feledkezvén meg az oldalasok, csülkök, körmök, pirított füstölt szalonnák, ízesítô fûszerek, bors, paprika, babérlevél, kaporról sem.

Második fogás apróra pirított, töpörtyûs, juhtúrós galuska legyen. Amennyiben akadnának közöttünk kákabélûek, ezek részére rummal leöntött csurgatott palacsintát javallok.”

(Krúdy Gyula egyik levelébõl idézi Krúdy Zsuzsa.)1 A múlt század utolsó évtizedeinek magyar irodalomtörténet és -elmélet írását olvasva úgy tûnik, mintha esztétikai megítéltetésükben néha jelentéktelenebb, máskor komolyabb veszteséget kellett volna elkönyvelniük azoknak az életmûveknek, amelyeknek szerzôi vagy befogadói jelentôs mértékben éltek az életrajz, sôt az életmû legendásításának eszközével. Ez egyes esetekben az életmû gyöngébb részeinek kemény kritikáját, más esetben az életmû teljes elhallgatását eredményezhette. A Krúdy-életmû, amely Adyéhoz hasonlóan bôven tartalmaz „legendás” átfedéseket, álértelmezéseket, szerencsésnek mondhatja magát, mivel esetében egy harmadik értelmezôi hozzáállás figyelhetô meg. Az irodalomtudományos megközelítés a corpus eddig kevéssé vagy egyáltalán nem tárgyalt részleteit vizsgálja, vagy pedig viszonylag újabb elméleti megközelítésbôl formál véleményt olyan közismert szövegekrôl, mint például a Szindbád-novellák és a két Szindbád-regény. Dolgozatom terjedelmi szempontból nem vállalkozhat az utóbbiakban vázolt föladatra, az elôbbiekben említett megközelítéssel pedig azért nem szándékozom foglalkozni ehelyütt, mivel a célom éppen a Krúdy-életmû körül kialakult egyik legismertebb legenda vizsgálata, helyenként filológiai pontosításokkal.

Krúdy Gyulának, mûveinek és közismert hôseinek – melyek között alteregóknak nevezhetôk is szép számmal akadnak – talán egyik legmarkánsabb jellegzetessége a 1. Krúdy Gyula: Az emlékek szakácskönyve. (Ízes írások és régi receptek.) Krúdy Zsuzsa kiadása Debrecen, 1983. 5.

Jó étvágyat kívánok!

479

kulináris élvezetek iránti fogékonyság. Számtalan lelkes olvasó, rajongó, sôt visszaemlékezô barát szôtte tovább azt a legendát, amelyet mulatozásaival, már-már ultimátum-szerû étrend-szerkesztéseivel (melynek egyik példája éppen a mottó) Krúdy is jelentôsen támogatott. Az író italozási szokásairól tényszerûen is többen megemlékeztek már (például Hatvany Lajos,2 Krúdy Pál,3 Hunyady Sándor4 vagy Nagy Endre,5 akinek számtalan adomája és anekdotája közül az ifjú Krúdy Nagyváradra érkezését elbeszélô történet talán hiteles), ezúttal inkább a Krúdy Gyulához és a Krúdy-mûvekhez kapcsolódó étkezési szokásokról lesz szó.

Habár a gazdag és mûvészi hagyományokat magáénak tudható magyar konyhakultúra szinte mindig Krúdy írásmûvészetének fókuszában található, a szerzôi-narrátori vélemény, illetve hozzáállás nem nevezhetô egyértelmûen pozitívnak a gasztronómia tekintetében. Pontosabban arról van szó, hogy Krúdy az étkezési kultúrában olyan kapcsolódási pontot látott, ami összeköti az ember fizikai, lelki és szellemi, vagy ha úgy tetszik, társadalmi, történelmi, politikai és gazdasági megnyilvánulásainak területeit. Szindbád, Péntek úr vagy a falusi uraság az Isten veletek ti boldog Vendelinek!-bôl szertartásos étkezéseiben nemritkán érosz és thanatosz kapcsolódik össze. Ebbôl a szempontból a legjellegzetesebb Krúdy-szöveg minden bizonnyal a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban? címû regénytöredék tor jelenete.6 A hasbeszélôhöz címû, 1923-as cikkében Krúdy egyszerre teremt kapcsolatot a gasztronómia, az elmúlás és az írásos emlékezés kultúrája között, és ez utóbbi mögött ott sejthetjük a történelmi emlékezés kultúráját is, legalábbis úgy, ahogy azt Krúdy elgondolta: „Szemérmetes dolog volt, hogy a magyarok a temetô férgeinek való kedvezésnek nevezték a konyhamûvészetet, de a molyette, avas könyveket vajon kiknek írják, ha nem a mulandóság láthatatlan megbízottainak?”7 Különösen elgondolkoztatók a Krúdy Mária visszaemlékezéseiben található sorok, mivel cáfolják azt a közkeletû, de irodalomtörténetileg nem alátámasztható „legendát”, amely Krúdyt „nagyevôként”, „étlapevôként” tünteti föl (habár az „étlapetetés” oda-vissza, kedvenc szórakozása volt az írónak): „Apám, aki nagyon keveset evett, az étkek által nyújtott örömöket és emlékezô hangulatot meséléssel idézgeti, beavatja olvasóját a bécsi csonthús, fácánmadár vagy meleg tepertô ízének, zamatának finomságaiba, és az ízekkel felbukkanó, régen volt emlékekbe, szétfoszlott hangulatokba...”8 Jellemzô módon a különbözô visszaemlékezések egyáltalán nem azt a célt szolgálják, hogy egységes kép rajzolódhasson ki Krúdyról az irodalomtörténet-írásban. Nemere-Niemecz József, Krúdy „étlapevôje” úgy emlékezett az íróra, mint aki még nála is többet tudott enni, pedig ô végigette az étlapot oda és vissza.9 Ehhez még érdemes hozzátenni annyit, hogy – habár az író többször kacérkodott szakácskönyv írásával, és a család birtokában lévô recepteket leánya, Krúdy Zsuzsa ki is adta késôbb10 – nem lehet bizonyítani, hogy valaha is sütött-fôzött volna, habár, 2. Krúdy világa. (Gyûjtötte és írta Tóbiás Áron) Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest, 1964. 236–240.

3. I. m.: 479–483.

4. I. m.: 158–163.

5. Nagy Endre: Egy város regénye. Palatinus. Budapest, 1999. 11–16.

6. Krúdy Gyula: Aranyidô. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1978. 102–152.

7. Krúdy Gyula: Pesti album. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1985. 156.

8. Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1970.

74.

9. 2. jegyzet 539.

10. 1. jegyzetben i. m.

480

Kelemen Zoltán

közvetlen baráti környezetében szép számmal voltak híres szakácsok, mint például Bródy Sándor.

Fülöp László a kronotoposz bahtyini kategóriáját alkalmazza a Krúdy írásmûvészetével kapcsolatba hozható „megállt idô” értelmezésére.11 A Boldogult úrfikoromban címû regényt elemezve fejti ki, hogy az étkezés és italozás helyszíne Krúdy prózájában kívül kerül az idôn és a téren, mégpedig úgy, hogy egy értékvesztô vagy értéktévesztô korban „azilummá”, a menekvés és „a régi szép idôk”-re való emlékezés helyévé és idejévé válik. Mindez idézheti Krúdy gasztronómiai novelláit abból a nézôpontból is, amelyik a vegetatív, ételekbe menekülô élet ábrázolását látja bele az írónak ezekbe a novelláiba (megjegyzem, ezt a véleményt a novellák túlnyomó részével kapcsolatban nem tudom elfogadni, sokkal inkább a csendes, egyszerû hedonizmust vélem felfedezni az olyan novellákban, mint A pénteki vendég vagy az Isten veletek, ti boldog Vendelinek!), ebben az esetben a lakoma elôre elköltött halotti tor, és a végpusztulást jövendöli. Szauder József így ír errôl: „Akik csak enni tudnak már, egyebet semmit sem, halálraítéltek.”12 De ugyanilyen szigorúan-szomorúan vélekedik Fülöp László is: „Az ‘étel az élet’ szomorú hitvallása tehát a legtöbb esetben nagy életbajokra enged következtetni”13 Krúdy mûveiben.

Krúdy Gyula egyik legismertebb novellájának, az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! címûnek vizsgálatával az irodalmi legendák homályát is oszlatni szeretné dolgozatom, de a pesszimistán egyszerûsítô értelmezések körébôl is ki kíván lépni. A mû Krúdy novellisztikájának szinte minden fontosabb válogatásába belekerült az utóbbi fél évszázadban, bizonyos mondatai szállóigévé váltak, szakácsok válogatják némely fogását repertoárjukba, mint igazi „krúdys” ételt; s habár nem Szindbádnovella – mint azt meglepôen sok olvasó véli –, belekerült Huszárik Zoltán híres Szindbád-filmjébe, Latinovits Zoltán jutalomjátékaként, filmmûvészetünk egyik legjelentôsebb pillanataként. Azt azonban talán csak Krúdy mûvészetének alapos ismerôi tudják, hogy az 1926-ban készült, és a Nyugatnak még az évi hatodik számában megjelent elbeszélés nem áll elôzmények nélkül az életmûben, sôt ennek a szövegnek a kapcsán talán Krúdy egyik vendéglôi szokását is pontosabban vehetjük figyelembe. 1917-bôl származik A vendég az ebédlôben címû novella,14 amely több tekintetben is elôtanulmányként olvasható. Akárcsak a Vendelin-novellában, itt is nagy étvágyú vendégrôl van szó, azonban az étkezés szertartásának részletei jelentôs egyezéseket mutatnak az 1926-os novellával. Fölbukkan az említés erejéig Szemere Miklós, Krúdy mentora is, egy kedélyeskedô-tréfás félmondatban, amely természetesen a paradicsommártásos marhaleves-húsról szól. A szöveg hosszadalmas bevezetése a boldog békeidôk létbiztonságát idézi. Ennek a biztonságnak a legfôbb jele a kedélyes, rendszeres és alapos étkezés, amelynek folyamán a vendégek minden cél vagy felelôsség nélkül elidôznek a vendéglôben, hagyják, hogy a szakértô pincérek kiszolgálják ôket. A hangulat az Osztrák–Magyar Monarchia Bécsének fortwursteln (ellenni, ellébecolni) kifejezését idézi. Ezt fokozza még a vidékiesség látszata az új „Griff vendéglôben, amely az egyszerû magyar vidéki élet örömeit hivatott megidézni, akár azáltal is, hogy magukat vidékieknek kiadó pesti ven11. Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1980. 360.

12. Szauder József: Tavaszi és ôszi utazások. Tanulmányok a XX. század magyar irodalmáról. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1980. 142.

13. 11. jegyzet 208.

14. Krúdy Gyula: Magyar tükör. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1984. 408–410.

Jó étvágyat kívánok!

481

dégek ülnek az asztaloknál, magyarosan vidékiesnek hitt öltözetekben, már ahogy a pesti ember az egyszerû, jámbor vidéki magyart el szokta képzelni: sötétzöld ruhában, vadkacsatollas kalapban járnak, macskanadrágot hordanak, és vizsla kíséri ôket. Az elbeszélô nem titkolja ironikus, gúnyos hozzáállását ehhez a viselkedéshez. Ez a már-már cinikusan kemény irónia határozza meg azt a nézôpontot is, ahonnan majd a novella fôszereplôjét figyeli a narrátor. Megjegyzem, a nagyevô vendégrôl nem derül ki: majmolja-e a vidékiséget vagy valóban vidékrôl látogatott a fôvárosba.

Ugyanakkor a narrátor személyes szokásairól is vall, mikor elmondja, hogy szereti a vendéglôk sarokasztalainál figyelni az embereket, különösen az egészséges étvággyal evôket. Vallomását így zárja: „A vidéki gavallérnak köszönhettem ez idôben, hogy el-elmaradozó étvágyam visszatért.”15 Ugyanezért különösen fontos lehet egy 1924. március 2-án, a Magyarországban megjelent terjedelmesebb Krúdy-publicisztikának az a részlete, amelyben az író egyik bensôséges kedvtelésérôl tudósít. A cikk címe Vallomás, a részlet pedig pontos egyezéseket mutat a két novellával: „nagyon kedvelem az ismeretlen vidéki embereket a vasúti indóházak körül található sörházakban, vendégfogadókban. Jámbor ravaszsággal kihallgatom asztalfeletti beszélgetéseiket. (...) Bámulom hatalmas étvágyukat. Szeretnék kezet szorítani azokkal az emberekkel, akik a levesmaradékot a tányér felemelésével a kanalukba öntik: csodálom kitartó szorgalmukat, amellyel fényesre törölgetik a pecsenyezsíros tálakat, leszopogatják a csontokat, kenyérdarabkákat aprítanak a levesbe, fôzelékbe, hazai paprikát vesznek elô a felsô mellényzsebükbôl, jóllakottan is végigsilabizálják az étlapot, hogy nem mulasztottak-e el valamit, összetakarítják a kenyérmorzsákat, fogvájót döfnek az agyarukba, és az órát nézik, hogy mikor indul a vonatjuk. (...) Ha egy-egy ritka jóétvágyú emberre találok, aki kedvemre tudja az ízes falatozás ceremóniáját, ilyenkor sietve megebédelek a kocsmában magam is, hogy ne mulasszam a gusztust. Szívesen eszek olyan ételekbôl is, amelyekre otthon tán rá se néznék.”16 Nem hiányzik A vendég az ebédlôben-bôl, de a Vendelin-novellából sem a szárított csípôs cseresznyepaprika, amit a vendég a mellényzsebébôl vesz elô, és nagy mûgonddal aprít a húslevesbe, sem a folyamatos kenyérevés, ami akár unalomûzônek is tûnhetne, sem a saját tulajdonú keményfa fogpiszkáló, az angol és francia mustárok, de a Maggi levesízesítô sem. A záróakkord mindkét irodalmi ebédnél a töpörtyûs túrós csusza (megjegyzem Péntek úr is ezt fogyasztja a rácponty után A pénteki vendég címû novellában). De míg a Debrecen környéki uraság ebédje a magányos lakoma megdicsôítése, addig az új „Griff” vendégének zabálását (mert itt inkább arról van szó) tökéletesen nevetségessé teszi az elbeszélô. A levest szörtyögve eszi, hogy az a legtávolabbi szögletben is hallható (fontos megemlíteni, hogy a Vendelin-novella vidéki ura nem „szörpöli” levesét), kevergeti, iszik utána, jobb kézzel használja a villát, általában olyan magafeledettséggel fogyaszt, ami néha túllép az illem határain. A beszélô hasonlatai pedig, melyekkel az étkezést illeti, nem hagynak kétséget a nevetségessé tétel szándékát illetôen: „Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a tigris (...) A pecsenyéstálat vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag megbocsátott. (...) öklelô tekintettel végignézett az ebédlôn.”17 Az utolsó mondat csattanóval zárja le a lakomáról készült ripor15. I. m.: 409.

16. Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. Magvetô Könyvkiadó Budapest, 1975. 114.

482

Kelemen Zoltán

tot. A vidéki vendég „Bizonyosan undorodott az evôk mohó étvágyától.” Az idézett Vallomásra utalva egyáltalán nem biztos, hogy Krúdy nem volt szemtanúja ilyen esetnek, annál is inkább, mivel az új „Griff” vendége kanalába önti a tányérból a levesmaradékot, és bôségesen öntözi kenyérrel. Habár segít abban, hogy a szemtanú egészséges étvágya visszatérjen, az – föltehetôleg olvasói elvárásra – nevetségessé teszi.

Sokkal bonyolultabb az elbeszélés szerkezete az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! címû novellában.18 Privát úr, a megkeseredett mizantróp játssza itt a megfigyelô szerepét, ami az elsô esetben az egyes szám elsô személyû elbeszélôé, a második esetben pedig Krúdy Gyuláé volt. Ezúttal azonban a szemlélô nem egyszerûen elbeszélô, maga is részese a történésnek, a szemlélés, megfigyelés is a cselekmény része (persze erre az 1917-es novella esetében is találhatunk utalást, ebben az esetben viszont egyértelmûbb a helyzet). Az 1926-os novellában már szó sincs iróniáról vagy tréfáról. Privát úr szerepe a novellában az intrikusé, pontosabban a rosszindulatú kibicé. Jellemzô módon a szövegbôl úgy tûnik, mintha egész idô alatt semmit sem enne, csupán a vidéki uraságot lesné, aki késsel koccint a poháron, jelezve érkezését a pincérnek, akárcsak az új „Griff” vendégei az 1917-es novellában. Ezzel a koccanással kezdôdik az elbeszélés második szálának útja, és ezt a szálat már valóban Privát úr tartja a kezében. Az emlékek elbeszélése ez, amelyet vendéglôi illatok, hangok, színek, az evés és a konyha meghitt zajai ébresztenek föl. Privát úr életének boldog szakaszaira gondol vissza, ahol még nem vett rajta erôt a keserûség és a gyûlölet. Meglepô lehet azonban, hogy mindezek az emlékek – bár igen intenzívek és pozitív, optimista töltetûek – híjával vannak az emlékezô személyének, nélküle történnek, sôt beállításuk, hangvételük a kalendáriumokat és a magyarnak nevezett svájci kártya némely lapjait idézik (Krúdy írásmûvészetében gyakorta él a ponyvai kalendáriumok és a játékkártya figurák szimbolikájával), ilyenformán tehát kétségessé teszik, hogy Privát úr valóban részese volt-e ezeknek az egyszerû, tiszta, nagyrészt vidéki örömöknek.

Olyan személyekre emlékezik a szöveg, akiknek a nászútjuknál fontosabb a szarvas pecsenye egy osztrák vendéglôben, akik életük nagy részét számos törzsvendéglôikben töltötték, akik elszakadtak a mindennapi élettôl, és akárcsak Péntek úr, az étkezés sajátos ízlésük által kifinomított passziójának élnek. Valóban kisiklott, az életharcban elbukott, legyôzött sorsok gyûjtôhelyei lennének a finomságokkal dúsan rakott asztalok, ahogy arra Fülöp László és Szauder József utal? Nem hiszem, hogy a válasz egyszerû lehetne. Az étkezés nem pusztán menedék vagy menekülési lehetôség. Eredeti rendeltetésük szerint a Krúdy által leírt lakomák (és nemcsak magános lakomákról van szó, gondoljunk csak a Vak Béla – regény torára vagy a Királyregények számos lakomájára!) az ünnep részeit képezték vagy maguk voltak az ünnep. Az ünnep pedig nem más, mint a hétköznapi idô folyásából kiragadott aktus, amely által újra helyreáll a világ, a teremtés helyes rendje, mivel az ünnepek megújulása, ciklikussága által az örök visszatérés ôsi rendjét, általa pedig a fönnálló világ és lét örökkévaló voltát élheti át újra és újra a személy. Ez a rend szavatolja aztán számára a lelki és szellemi, sôt talán a testi megvalósulását is annak a személyre szabott léthelyzetnek, amely nélkül nem élhetne tovább.19 Ilyenformán 17. 14. jegyzet 410.

18. Krúdy Gyula: Delikátesz. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1982. 24–40.

Jó étvágyat kívánok!

483

a vendégek az örök visszatérés biztonsága és önazonosságot létesítô szerepe utána vágyakozásukban keresik föl a vendéglôket Krúdy Gyula mûveiben.

Krúdy több mûvében számtalan étrendet és italrendet állított össze és költött a vasúti, fonott kosárból csapott lakomától a vidéki kúriában jó egészséggel elköltött ebéden vagy a visegrádi királyi palotába álmodott reneszánsz lakomán keresztül a züllött pesti gavallérok és prostituáltjaik toráig. Az étkezés rendjének összeállításában minden alkalommal ugyanúgy járt el az író, mint a narrációs szerkezetek megkomponálásakor. Nem feltétlenül saját ízlését tükrözi az étrend, mint ahogy a megszólaltatott szereplôk történetmondása is az aktuális beszélôrôl tájékoztatja az olvasót, nem pedig a cselekmény fôsodrát bonyolító narrátor véleményérôl (ha van ilyen egyáltalán). Az 1926-os novella esetében talán még bonyolultabb a helyzet. Vendelin, a kis pincér is történetmondásba kezd, elbeszélését a vendég az étkezés nem verbális eszközeivel vagy kívánságainak, ellenvetéseinek, tiltakozásának szóbeli kifejezésével próbálja idôrôl-idôre megakasztani. Jó darab ideig azonban nem dönthetô el, hogy a vendég megnyilatkozásai az ételekre vonatkoznak-e vagy arra a történetre, melynek Vendelin újra és újra nekirugaszkodik. A nyelvileg legravaszabbul megformált részlet ebbôl a szempontból az, amelyben Patience-ról, a csodakancáról Patience-ra a pályafelügyelô lányára terelôdik a kis pincér elbeszélése: „A vendég most már figyelni kezdett, mert elérkezett ahhoz az idôponthoz, amikor a csontról már csak annak többszöri megforgatása után lehetett egy-egy falatot leszedni.”20 Nem tudható meg, hogy a vendég az elbeszélésre figyel-e, vagy pedig a csonthús elfogyasztására próbál ügyelni, hogy ne kelljen hallgatnia Vendelin elbeszélését, amely benne is elôbb-utóbb fájdalmas emlékeket idéz föl. Végezetül az sem elképzelhetetlen a szöveg nyelvi megformáltsága miatt, hogy mivel most már amúgy is csak többszöri megforgatással találhat fogára való falatot a vendég, nyugodtan figyelhet a pincér szavaira. Mintha az elsôrendû elbeszélô meg Privát úr elbeszélôi töredékei és Vendelin elbeszélôi próbálkozása (melyet késôbb siker koronáz) mellett a vendég gesztusnyelvi elbeszélése ellenpontozná a történet kibontakozását. Mindenesetre a vidéki uraság nem tudja elrejteni a kis pincér elbeszélésével kapcsolatos érzéseit, bár sokáig próbálkozik ezzel, mielôtt föladná, s az elbeszélés fonalát fölvéve kiegészítené Vendelin történetét.

Vendelin története körülbelül azonos azoknak a Krúdy-hôsöknek a történetével, akik vendéglôkbe járnak étkezni, elsôsorban talán nem is azért, amit Fülöp László vagy Szauder József állapított meg, vagy amit jelen dolgozat tételez, hanem föltehetôleg azért, mert feleségük elhagyta ôket (a már sokat emlegetett Péntek úr ezeknek a jámbor férjeknek mintatípusa lehetne). Csak a pincér nem járhat vendéglôbe. Külön pikáns ízt ad a történetnek, hogy munkahelyén felesége második férjét szolgálja ki. Persze nem bizonyosan helyes ezúttal gasztronómiai metaforákat használni a szöveggel kapcsolatban, hiszen a szerencsétlen sorsú pincér élettörténete nemcsak szaggatottsága és többszólamúsága miatt nevezhetô balladainak.

A „balladai homály”, a biztos tények sejtetése jellemzô Vendelin elbeszélésére, de a novella írásakor már a múltba tûnt Osztrák-Magyar Monarchia is föltûnik egy névjáték kapcsán a történetben. Wiener-Waldau lovag neve ifjabb Johann Strauss Geschichte aus dem Wienerwald címû op. 325-ös, 1868-ban írt keringôjét, s ezzel 19. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Európa Könyvkiadó Budapest, 1993.

20. 18. jegyzet 37.

484

Kelemen Zoltán

együtt éppen azt az elmúlt kedélyes és erotikus korszakot idézi, amelyrôl már volt szó az 1917-es novella kapcsán. A kedélyes erotika ezúttal azonban azt az arcát is megmutatja, amelyet például a szecesszió mûvészetében takarni szokott: a rászedett, a hatalom által eltiport, kisemberek nyomorult, félrecsúszott életét. WienerWaldau lovag barátsága Vendelin számára már kezdetben is ravasz manôver, és semmi jót nem ígér. Magának a kis pincérnek elejtett mondataiból következtethetünk az igazságra: Wiener-Waldau lovag „jobb kezén a gyûrûsujja görbe volt, azt szokta mondani, hogy egy vadleány törte ki, mikor már másképp nem szabadulhatott (...) A leánynak (ti. Patience-nak – K. Z.) férj kell, mert az urak (ti. Wiener-Waldau és társasága – K. Z.) megígérték neki, hogy férjhez adják.”21 A vidéki vendég éppen akkor veszti el étvágyát, amikor ráébred arra, hogy feleségérôl van szó, aki egyik béresével hagyta el ôt. A túrós csusza ízét már nem érzi, nem tartja sikerültnek. Általában elmondható Krúdy gasztronómiai novelláinak hôseirôl és narrátorairól, hogy a túrós csuszára már nem sok szót vesztegetnek, mintha nem érdemelne többet ez a fogás. Ez az eljárás az 1926-os novellában érthetô, A pénteki vendég címû, 1933as elbeszélés esetében legalábbis nehezen magyarázható, míg az 1917-es A vendég az ebédlôben címû szövegben pedig a tréfás-gunyoros hangvétel igazolja, amelyet az elbeszélô is érzékeltet egy költôi kérdéssel.

A befejezés megint csak az élet egyszerû örömeinek az élvezetét dicséri, bár eléggé melankolikusan. Akik még örömüket lelik az ízletes lakomák szertartásosságában, azok megbocsátják a szeretett nô csalfaságát és a mizantrópok (mint például Privát úr) intrikái ellenére is fönntartják az igényüket a kozmosz teljességére, ami esetükben a kellô méltósággal elköltött étkezést jelenti.

21. 18. jegyzet 34–37.

Krúdy Gyula mellszobra a Krúdy Gináziumban, Borbás Tibor alkotása

SZEMLE

485

Patrocíniumok a középkori Magyarországon Mezõ András újabb tekintélyes névtárral gazdagította a magyarság történetével foglalkozó munkák sorát. Az itt ismertetendõ könyv bizonyos értelemben Mezõnek a néhány évvel korábban írt névtani monográfiája (A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. Budapest, 1996) háttéranyagát tartalmazza. E monográfiában a szerzõ egy jellegzetes középkori településnév-típusnak, a patrocíniumi eredetû helységneveknek a nyelvészeti, mûvelõdéstörténeti feldolgozását végezte el. A kérdéskör tárgyalását megelõzõen Mezõ összeállította a jelenség sokszempontú tárgyalásához szükséges és az adott keretek között lehetõség szerint teljes adattárát. Mivel az általa vizsgált névtípus külsõ kapcsolatait a lehetõ legteljesebben kívánta bemutatni, az adatfeltárásban is jóval tágabban vonta meg a gyûjtõkör határait, mint ahogyan azt a téma feltétlenül megkövetelte volna. Így a monográfiában anyagának csak egy részére támaszkodott közvetlenül, sõt, még azon belül is rákényszerült arra, hogy adatai közül csak a legszükségesebbeket tegye közzé.

A fent említett könyvpár kapcsolata Mezõ András két korábbi munkájának a hasonló összefüggését idézi. A hivatalos helységnévadást tanulmányozva elõbb közzétette a hatalmas adatbázison alapuló A magyar hivatalos helységnévadás (Budapest, 1982) címû monográfiáját, majd csaknem két évtized elteltével követte ezt az Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz (Nyíregyháza, 1999) vaskos, több mint félezer

lapnyi kötete. (Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy az akkori késedelemrõl a legkevésbé maga a szerzõ tehet; ehhez lásd az idézett mû bevezetõjét.)

A két ikerkönyv kapcsolata nemcsak alkotójának munkamódszerére világít rá, hanem megmutatja tudósi habitusának jellegzetes vonásait is. Ennek részletes szemléltetésére itt nincs mód, de néhány elemét nem hagyhatjuk említés nélkül, mivel az ismertetett munka értékelése ezek nélkül hiányos, csonka volna.

Mezõ András a történeti kutatásban nagy jelentõséget tulajdonít az adatoknak. Elengedhetetlenül fontosnak tartja, hogy az éppen tárgyalt témakörben a legteljesebb adatolásra törekedjen. Az adatok egyedi, de egyszersmind egymásra vonatkoztatott tüzetes filológiai feldolgozását úgy végzi el, hogy eközben a nyelvészeti és a történettudományi szempontokra egyaránt tekintettel van. Ezek teremtik meg nála a szintetizáló-feldolgozó munka alapjainak hitelét, s a kiindulópontok ily módon helyezõdnek szilárd, biztos fundamentumra. A hatalmas anyagismeret Mezõ Andrásnál kellõ elméleti érzékenységgel társul és azzal a készséggel, hogy adataiból mindig biztos kézzel válogat: ennek eredményeként a gondolati tartalomnak az adatok nincsenek a terhére, sõt mindenkor megfelelõ alátámasztásul szolgálnak egy-egy tétel meggyõzõ bizonyításához.

A továbbiakban a Patrocíniumok a középkori Magyarországon címû munkáját kétfajta nézõpontból mutatom be. Elõször

486

arról szólok, hogy miféle adatokat és milyen rendben találhatunk meg a könyvben, kiemelve, hogy melyek azok a többletinformációk, amelyeket a névtár a tematikájában vele érintkezõ monográfiához képest tartalmaz. Ez az összevetés nem azért szükséges, mintha a két munka a legkisebb mértékben is fölösleges, netán zavaró átfedésben lenne egymással, hanem inkább gyakorlati szempontból lehet érdekes, hiszen az olvasó óhatatlanul a régebbi, ismert munkához viszonyítja az újabbat. Ezt követõen néhány olyan kutatási lehetõséget szeretnék jelezni, amelyre a közreadott névállomány közvetlen inspirációt ad.

Mezõ András a könyv címében szereplõ patrocínium terminust összefoglaló értelemben használja, aláfoglalva a templomcím, templomnév, titulus, sõt az oltárnév, kolostornév, ispotálymegnevezés stb. fogalmát is (7). A korábbi monográfiájában alkalmazott templomcím kifejezést Mezõ részben az eltérõ tartalom, részben a szakirodalmi hagyományok miatt váltotta fel a nemzetközi használatú terminussal.

A patrocíniumi eredetû településnevek vizsgálata során a szerzõ a XV. század végén vonta meg a kutatási határt, mivel e helységnévadási szokás a reformáció elõretörése és az ország három részre szakadása következtében az ezt követõ idõszakban jelentõsen visszaszorult. Az itt tárgyalt névtár címében a középkor terminus szerepel, ami nagyjából meg is felel a fenti kronológiai határnak. A könyv adatainak többsége ugyanis valóban a 16. század elõttrõl való, ám a késõbbi idõkbõl a 19. századig nyúlóan találni – igaz, egyre ritkuló számban – névemlítéseket az egyes szócikkekben, sõt nemritkán élõnyelvi megfelelõk is elõkerülnek bizonyítékként.

A szerzõ által felhasznált források összességérõl az ismertetõnek nehéz akár csak viszonylag pontos képet is alkotnia. A rövidítések jegyzékében 14 lap terjedelmû iroda-

SZEMLE

lomlistát is találunk ugyan (9–23), ez azonban csak a többször említett, ezért a gazdaságos közlés céljából rövidített címmel szereplõ munkákat tartalmazza. A sorozatok, folyóiratok e felsorolásban természetszerûen csak egy-egy tételként állnak, ezekhez azonban az adattárban értelemszerûen soksok felhasznált dolgozat tartozik. A rövidítéssel jelölt munkák között nem találjuk meg a ritkábban idézett forrásokat sem, mivel ezek a szükséges hivatkozási helyen szerepelnek csupán teljes címleírással.

A felhasznált irodalom azt is megmutatja számunkra, hogy a szerzõ az adattárat nem egyszerûen korábbi monográfiájának bõvebb forrásanyagaként kívánta az olvasó elé tárni. A szakirodalom feldolgozását ugyanis nem zárta le elõbbi könyve kéziratának elkészültével, noha természetesen azt sem vethetnénk a szemére, ha történetesen így járt volna el. Mezõ András azonban új könyvet kívánt átnyújtani nekünk, ami – bár témájában érintkezik korábbi munkájával – önálló alkotás, a saját lábán megálló egyedi mû. Az ilyennek pedig megvannak a saját szabályai: Mezõ András kutatói morálja nem enged abból az önmagával szemben támasztott elvárásból, hogy a kéziratot ne a legfrissebb, naprakész ismeretek alapján zárja le. Ennek köszönhetõen a források között számos 1996 után megjelent munkát is találunk.

A könyv nagy részét a névtár teszi ki, amely 470 oldalon tartalmazza a templomokra vonatkozó adatokat (27–497). A tár egyes fejezetei a patrocíniumok alapján vannak kialakítva: a titulusok betûrendben (a szent jelzõ elhagyásával) követik egymást. Az egyes részek élén néhány sorban a névadókról kapunk tájékoztatást. A szerzõ egyik legnehezebb feladata az volt, hogy a névadóként szereplõ azonos alakú szentneveket elkülönítse a templomcímekben: ezeket a szótárakban szokásos módon a homonímiára utaló indexszám jelzi. A Benedek nevet például számos

SZEMLE

szent viselte, a magyarországi patrocíniumok között azonban csak kettõvel számolhatunk közülük: nursiai Szent Benedek 43 esetben szerepel névadóként, míg a XI. századi mártír, aki a magyar szentek közül való, egyedül mûködési helye, Szkalka templomának lett a patrónusa. Két különbözõ szent áll ezen kívül az András, Ilona, István, Jakab, Margit, Márton, Miklós, Péter, Tamás mögött is: a homonim nevek egyike minden esetben a gyakori patrocíniumok közül való, a másik azonban rendre ritka használatú. Az Erzsébet nevû szentek közül háromnak is ajánlottak a kegyelmébe templomot Magyarországon. A névadók azonosítására a források ritkán adnak közvetlenül útmutatást, így a megfeleltetést a szerzõ gyakran csak kitartó, olykor pedig kifejezetten bravúros nyomozás után tudta elvégezni.

Itt kell megemlítenünk, hogy Mezõ András a templomcímbõl alakult településnevekrõl írott monográfiájában is szólt ugyan már arról, hogy névazonosság esetén más-más szent is állhat egy-egy patrocínium mögött, ezeket azonban nem azonosította a településnévi adatokkal. A névtárban ezt az elkülönítést is elvégzi, így eredményeivel kiegészíti, tovább árnyalja a korábbi feldolgozás bizonyos részleteit is. Egyes ide kapcsolódó kérdéseket Mezõ korábban maga mutatott be önálló tanulmányokban: a Szent István patrocíniumokat például elválasztotta elsõ királyunk nevétõl, akinek az emlékét a Szentkirály helységnevek õrzik (vö. Melyik István?

Nyr. 116 [1992]: 324–29).

Az adattárnak a névadók szerint elkülönített fejezetein (Mezõ terminusával a névtípusok-on) belül településenkénti elrendezésben találjuk meg az egyes templomokra utaló említéseket. Egy-egy ilyen névcikk (Mezõ kifejezésével: névpéldány) egy-egy templom, monostor, kápolna stb. adatait tartalmazza tehát. A névcikkekben azonban nemcsak az adott patrocíniumokat találjuk

487

meg, mivel gyakran elõfordul, hogy a titulus a templom elsõ említését – amely történhetett akár közvetett formában, például a papjára történõ utalással is – követõen csak évszázadokkal késõbb szerepel. Pápa város templomáról például már 1250-bõl tudomásunk van plébánosának említése révén: Paul plebanus de Papa, arról azonban, hogy temploma Szent István protomártírnak van dedikálva, csak 1422-ben történik említés: archidiaconatu et parochiali ecclesia Sancti Stephani protomartiris de Papa Iauriensis diocesis.

A forrásokból vett idézetek nem mindig korlátozódnak csupán a névadatok említésére, mert ha a szövegben a templom valamilyen jellegzetességérõl (épületérõl, oltáráról stb.) is szó esik, ezek az információk is bekerültek a névcikkbe. Ily módon egy-egy névcikk olykor az átlagosnál jóval terjedelmesebb is lehet: az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház tárgyalása például csaknem egy oldalt foglal el. A közzététel alapelveibõl következõen a névtárban a patrocíniumok mellett számos más nyelvi adatra is bukkanunk: sok ezer helynévre és ennél valamivel kevesebb személynévre. A települések szerinti tájékozódást a könyvben helységmutató teszi lehetõvé (499–546). Itt jegyzem meg, hogy a névtár használatát nagyban megkönnyítené, ha az adott részben tárgyalt patrocínium az élõfejben fel lenne tüntetve.

A könyv 175 névtípust, azaz névadót tartalmaz, összesen csaknem 5700 névpéldányra: templomra, kápolnára stb. vonatkozóan.

Ez azt jelenti, hogy átlagosan mintegy 32 elnevezett objektum jut minden egyes névtípusra. E gyakorisági mutató azonban rendkívül szélsõséges elõfordulási arányokat takar. A titulusok között 23 olyan található, amely csak mellékoltárok névadójaként fordul elõ a forrásokban: Afra, Alamizsnás János, Aprószentek, Bonaventúra, Bernardin, Dániel, Egyiptomi Mária, Elhunyt Hívek,

488

Erazmus, Három Király, Januárius, Kristóf, Kunigunda, Livinus, Miklós2, Négy Doktor, Négy Evangélista, Nikásius, Orbán, Salamon, Skolasztika, Tizennégy Segítõ, Urunk Színeváltozása. Egyetlen templom névadójaként 54 titulus szerepel: Abdon és Szennen, Ágoston, Anna és Joakim, Apollinaris, Apollónia, Bálint, Benedek2, Bölcsesség, Cecília, Cirják, Edvárd, Eligius, Emmeram, Erzsébet3, Felicitás, Flórián, Fülöp, Germán, Grácia, Gracián, Gyárfás, Haraszt, Három Mária, Hubert, Ilona2, István2, Jobb, Jodok, Kálmán, Kilián, Kilit, Konrád, Lambert, Lúcia, Margit 2, Mátyás, Mór, Nikodémus, Ottilia, Pentele, Pietas, Primus és Felicián, Remig, Rupert, Sír, Szabina, Szervác, Tizenkét Apostol, Tízezer Katona, Tódor, Villibald, Vince, Zakariás, Zoerard. Két objektum viselte a források szerint 17 szentnek a nevét: Ágnes, Ambrus, Anasztázia, Ányos, Barnabás, Erzsébet2, Farkas, Gerolt, Ipoly, Jeromos, Korin, Lajos, Orsolya, Oszvald, Pelbárt, Pongrác, Tizenegy Szûz. Mindez azt mutatja, hogy az összes névtípusnak több mint a fele a névpéldányoknak mindössze 1,5 százalékában szerepel.

Tíznél kevesebb templom névadójaként további 31 név fordul elõ, növekvõ gyakorisági sorrendben az alábbiak: András2 és Benedek, Fábián és Sebestyén, Kirin, Lázár, Lesták, Márton2, Szixtus, Valburga, Gellért; Sebestyén, Ulrik; Dorottya, Erne, József; Dénes, Péter2, Zsigmond; Ábrahám, Adorján, Borbála, Elek, Gotthárd, Klára, Szaniszló, Tamás2; Ágota, Vencel; Balázs, Illés, Móric, Zsófia. Ezeket is figyelembe véve megállapítható, hogy a legritkábban szereplõ 125 típus az összes névadónak több mint 70 százalékát képviseli, ám együttesen is mindössze az összes névpéldánynak kevesebb mint 5 százalékát teszi ki.

A gyakorisági sorrendben következõ 34 névtípus tíz és száz közötti névpéldányban fordul elõ: Bereck, Máté, Gergely, Lénárd,

SZEMLE

Fülöp és Jakab, Kelemen, Lukács, Ferenc, Gál, Márk, Domonkos, Szalvátor, Vid és Modeszt, Antal, Simon és Júdás, Egyed, Adalbert, Bertalan, Ilona1, Krisztus Teste és Vére, Benedek1, Tamás1, Demeter, Anna, Pál, Péter és Pál, Mária Magdolna, Imre, Lélek, Lõrinc, Kozma és Damján, István1, Trinitás, Katalin. Ez azt jelenti, hogy a típusok csaknem 20 százaléka az elnevezett összes objektum közel egynegyedének a névadója. A fennmaradó 16 titulus: András1, Erzsébet1, Jakab1, Margit1, János1, Király1, László, Péter1, Iván, Mindenszentek, Kereszt, György, Mihály, Márton1, Miklós1, Szûz Mária a névadó típusok körülbelül egytizedét teszi ki, viszont a templomok több mint 70 százaléka viseli e nevek valamelyikét. A leggyakoribb magyarországi titulus Szûz Mária neve, amely csaknem ezer templom megnevezésében szerepel, azaz nagyjából minden hatodik dedikáció az õ javára történt.

A fenti arányszámok a zárt nyelvi elemkészletek felhasználásának jellegzetes sajátosságait mutatják: az alkalmazott elemek kis hányada adja a névelõfordulások döntõ részét. Hasonló összefüggéseket tapasztalhatunk a keresztnévadás terén – akár a régebbi, akár az újabb korokban – vagy a családnevek elõfordulási gyakoriságában is. Analóg példákat idézhetnénk a helynévadás körébõl is, például a nevekben felhasznált közszói elemek elõfordulási gyakoriságáról.

A templomtitulusokat a középkorban magának a templomépületnek a megnevezésére is használták. Erre a latin nyelvû oklevelekben és a magyar nyelvû kódexekben olykor elõforduló, magyarul szereplõ templomcímek is következtetni engednek. A templomnév sok esetben helynévvé, leggyakrabban település megnevezésévé is válhatott. Ha ebbõl a szempontból tekintjük át a patrocíniumokat – összevetve Mezõ Andrásnak a megfelelõ helynévtípusról írt monográfiájával – azt látjuk, hogy a templom-

SZEMLE

címként szereplõ 175 névtípusnak csaknem a fele, 77 névforma településnévként is elõfordul a forrásokban.

Tanulságos lehet megvizsgálni azt is, hogy melyekbõl nem lett helységnév. Ide tartozik az összes olyan név, amely kizárólag mellékoltár jelölõjeként fordul elõ. A csakis templomtitulusként szereplõ további névtípusok többnyire csak egy-két templomnak voltak a névadói, tíznél több névpéldány ezek közül csak a Szent Ferenc és a Szent Fülöp névhez tartozik. Másrészt viszont vannak olyan patrocíniumok is, amelyek ugyan egyetlen templom neveként szerepelnek csak, de ez egyúttal településnévi használatot is kapott: ilyen a Szent Grácia, Szent Gracián, Szent Jobb, Szent Jodok, Szent Kálmán, Szent Pentele és talán a Szent Cecília. Szent Gerolt-nak és Szent Korin-nak két-két temploma volt, s mindegyikbõl kialakult településnév is, ugyanúgy kivétel nélkül településnévvé vált a hat Szent Dénes templomcím is.

A száznál is több templom patrónusaként szereplõ szentek nevei nagyon különbözõ arányban fordulnak elõ helységnévként. Tendenciákat ezen a téren csak alaposabb vizsgálatokat követõen lehet majd esetleg a késõbbiekben megfogalmazni, az azonban elsõre is feltûnik, hogy a nõi szentek nevébõl viszonylag ritkán válik településnév: minden ötödik Szent Erzsébet és minden hetedik Szent Margit templomnévbõl lett csupán helységnév. Még ezeknél is ritkábban használták ilyen funkcióban Szûz Mária nevét (14 templomcímre esik egy helységnév), pedig itt szinonimák – Boldogasszony, Szent Mária – is segíthették a helynévvé válást. Száznál is több településnév alakult az alábbi négy templomcímbõl: Szentmárton, Szentgyörgy és Szentmiklós helységnév minden harmadiknegyedik titulusból jött létre, míg a Szent Kereszt esetében 2,5 ez az arány. A gyakori templomcímek körében a helységnévvé ala-

489

kulást egy-egy adott területen bizonyára maga a helynévrendszer is gátolta: az azonos településnevek használata bizonyos távolságon belül ugyanis zavaró lehet.

A templomcímek nemcsak helységnevekben, hanem más névfajtákban is megõrzõdhettek: mikronevek részben a települések elpusztásodásával alakulhattak ki belõlük, de létrejöhettek közvetlenül is. Az utcanév – fõleg városokban – jellegzetes fenntartója lehet a templom nevének. Debrecenben a már a XVI. században is említett Szent Anna és Miklós utca ma is megvan, az elõbbin található a Szent Anna-székesegyház, az utóbbi azonban már említésekor is csak az emlékét õrizte az egykori Szent Miklós-kápolnának. A névtárból kitûnik, hogy Mezõ az utóbbi évtizedekben megjelent helynévgyûjteményeket – noha azok fõleg XIX–XX. századi anyagot tartalmaznak – is eredményesen tudta hasznosítani középkori adatainak lokalizálásában.

A patrocíniumok átfogó kutatási lehetõségének a megteremtésével Mezõ András újabb területre terjesztette ki a névtan hatókörét. Erre a csak kevéssé ismert térségre a helynevek felõl közelítve jutott el. Újabb tanulmányaiban azonban már azt is bemutatta, hogy a településnévvé válás jelenségén kívül milyen más tanulságai lehetnek az e témakörben folytatott kutatómunkának. A történettudomány általános szempontjait domborította ki A középkori templomneveink kutatásának néhány problémája (Magyaroknak eleirõl. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendõs Makk Ferenc tiszteletére. Szerk.

Piti Ferenc. Szeged, 2000. 365–80) címû tanulmányában. Egy másik dolgozatában a patrocíniumok egy kisebb, ám a magyar egyháztörténet szempontjából különösen fontos csoportjának az elõfordulásait vizsgálta meg egy nagyobb tájegységen belül (Árpád-kori szentek templomai a Felsõ-Tisza vidékén: Szabolcs-szatmár-beregi Szemle XXXV

490

[2000]: 257–86). E munkáival Mezõ egyben új kutatási irányokat is kijelölt. Ezekhez ismertetésemben bizonyos összefüggések felvillantásával magam is szerettem volna néhány gondolattal hozzájárulni.

A patrocíniumok elõfordulásának esetlegessége, véletlenszerûsége ellenére fontos tanulságokkal járhat az adatok térbeli és idõbeli eloszlásának a vizsgálata. Erre a gyakoribb és a ritkább névtípusok egyaránt alkalmasak: a következtetések elsõsorban mûvelõdés- és egyháztörténeti síkon ígérnek eredményeket, de egyes esetekben nyelvi, nyelvtörténeti hozadéka is lehet az elemzéseknek.

Ha egy ilyen irányú kutatómunkához hozzákapcsoljuk a helynévvé vált patrocíniumok adatállományát is, az újabb dimenzióval egészíti ki az ismeretszerzés lehetõségeit. A két névfajta (a patrocínium és a helynév) kapcsolatát elméleti tekintetben is gazdagíthatja együttes elemzésük, és mindez újabb támpontokat kínálhat egy fontos helységnévtípus genezisének, hazai sajátosságainak és külföldi kapcsolatainak az eddiginél is mélyebb megismeréséhez. Érdekes újabb korrelációt adhat ezekhez a rétegekhez a keresztségben adott személynevek területi megoszlásának a feltárása, fõleg arra az idõszakra vonatkozóan, amelybõl már gazdagabb adatállomány áll e névfajtából a rendelkezésünkre.

A nagy mennyiségû névanyag területi vizsgálata – mint a nyelvtudomány más ágaiban is – rendkívül idõigényes és technikai szempontból is nehezen végezhetõ munka.

Ennek megkönnyítését azonban ma már eredményesen szolgálja, segíti a számítógép alkalmazása. Térinformatikai programok felhasználásával nem pusztán technikailag válik könnyebbé a feldolgozómunka, hanem

SZEMLE

ennek révén újfajta lehetõségekhez is hozzájuthat a kutató. Az informatikai adatkezelésnek azonban természetesen elengedhetetlen feltétele az, hogy digitalizált adatállománnyal rendelkezzünk. Ha tehát ilyen módszerrel kívánnánk kutatómunkát folytatni, akkor számítógépen ismételten rögzítenünk kellene a névtár adatait, ami nemcsak idõigényes feladat, hanem számos hibaforrást is rejt magában. A kiadó azonban a nyomdai elõkészítés eredményeként rendelkezik a könyv teljes szövegének számítógépes változatával is. A Mezõ András által feltárt forrásanyagnak a kutatásban való felhasználását jelentõsen elõsegítené, ha a kiadó digitalizált formában – akár szövegként, akár továbbalakítva adatbázisként – is megjelentetné a névtárat.

Mezõ András az itt ismertetett könyvében olyan forrásanyagot nyújtott át a magyarság történetével foglalkozóknak – szakembereknek és más érdeklõdõknek egyaránt –, amely a legkülönbözõbb tudásterületek számára ad lehetõséget a saját szempontjaiknak megfelelõ kutatásokra vagy egyszerûen csak az érdeklõdés kielégítésére. E hatalmas kitartással, elismerést érdemlõ fizikai és szellemi erõfeszítéssel elvégzett munka eredményét Mezõ András a nagy tudósokra jellemzõ bõkezûséggel bocsátja e mûben a tudomány, a kutatótársak rendelkezésére abból a célból, hogy elemzése, vizsgálata révén a tudás erejével múltunk eddig homályban levõ részleteire is fény derüljön. A szerzõt ezért köszönet és hála illeti.

Mezõ András: Patrocíniumok a középkori Magyarországon.

METEM Könyvek 40. Kiadja a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Budapest, 2003. 546 p.

Hoffmann István

SZEMLE

491

Király Péter: A kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek alakulása Az Egyetemi Nyomda Magyarország folyamatosan mûködõ második legrégibb nyomdája, mely akkor kezdte meg mûködését Budán, amikor hazánkban a tudós társaságok szervezõdése még csak elindulóban volt. Épp ezért az Egyetemi Nyomda, amely 1777–1784 között közvetlenül a pesti egyetem tanácsának felügyelete alá tartozott, a XVIII. század végén és a XIX. század elején a közmûvelõdésnek, az irodalmi életnek és a tudományos munkának egyfajta központját képezte. A nyomda egész tevékenysége az akkori államhatalom politikai, társadalmi és mûvelõdési törekvéseinek tükrözõdése. Fontos pozitívumként említhetõ meg, hogy az államhatalom komolyan vette a közmûvelõdés terjesztésének feladatát az ország népei között, s hogy e nemes munkában az Egyetemi Nyomdának is komoly szerepet juttatott.

A XVIII. század végén és a XIX. század elsõ felében egész Európában nem létezett még egy nyomda, amely a felvilágosodás és a nemzeti ébredés eszméit annyi nemzet fiai között, anyanyelven, oly eredményesen terjesztette volna, mint a pesti egyetem budai nyomdája. Az Egyetemi Nyomda egész tevékenységével – a Ratio Educationis szellemében – a felsõbb szervek és intézmények támogatásával, illetve az ország népeinek összefogásával megvalósította az anyanyelvû könyvkiadást, vagyis Magyarország népei, népcsoportjai és a szomszédos népek számára lehetõvé vált, hogy saját anyanyel-

vükön jelenhessenek meg az iskolai tankönyvek, a nyelvészeti, szépirodalmi, történeti és ismeretterjesztõ munkák. E vonatkozásában az Egyetemi Nyomda európai viszonylatban elsõként kezdeményezõen mutatott követendõ példát a soknemzetiségû országok számára. Az uralkodótól elnyert kizárólagos jog alapján kinyomtatott különféle nyelvû tankönyvek és nyelvtanok, szótárak, népdalgyûjtemények, történeti munkák, szépirodalmi alkotások, évkönyvek jelentõs része ebbõl a nyomdából került ki és jutott el a Magyar Királyság soknyelvû lakosságához. Fontos szolgálatot tett a budai Egyetemi Nyomda azáltal is, hogy kitûnõen szervezett, mintegy 70 városban mûködõ könyvbizományos hálózata révén a kiadványokat igen széles körben terjesztette. Az Egyetemi Nyomda hatóköre Magyarország határain túlra is kiterjedt, s kiadványai eljutottak Szerbiába, Bulgáriába, Havasalföldre, Moldovába, Galíciába, valamint a nyugat-európai országokba is, így Angliába és Amerikába.

Király Péter, az MTA doktora, a Bolgár Tudományos Akadémia külsõ tagja szerteágazó tudományos tevékenységének egyik nagy témája a kelet-közép-európai nyelvek és helyesírások alakulása a budai Egyetemi Nyomda kiadványainak tükrében. A könyv szerzõje bizonyos fokú szerepet tulajdonít az 1777-ben létrehozott budai Egyetemi Nyomdának a kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek kialakításában.

492

Király Péter e munkájában a budai Egyetemi Nyomda tevékenységének egy területét mutatja be, arra törekedve, hogy az egyes jelenségek, irányzatok mûvelõdési, társadalmi és politikai hátterét is megvilágítsa. Emellett szélesebb kitekintés keretében e törekvések egyezõ, párhuzamos és eltérõ vonásait is igyekszik felfedni. A szerzõ filológiailag bõven adatolva tárja elénk az Egyetemi Nyomda kettõs – értékeket magába fogadó és azokat kisugárzó – mûvelõdéstörténeti szerepét. Király Péter könyvében a magyar, német, szlovák, cseh, horvát, szlovén, szerb, ruszin, orosz, bolgár, macedón, román, görög, héber, jiddis nyelvû kiadványok helyesírását, nyelvét és irodalmi törekvéseit elemzi különös gonddal. Kiegészítésként kitér a kevés számú angol, francia és olasz nyelvû munka kérdéseire is. Az Egyetemi Nyomdában megjelent könyveket tanulmányozva megállapítható, hogy ezekben a helyesírási, nyelvi törekvések a nemzeti és társadalmi célkitûzésekkel összekapcsolódnak. Sok hasonlóság, sõt egyezés figyelhetõ meg a helyesírási és nyelvi reformok alapgondolataiban, legfontosabb elveiben.

A nemzeti nyelvek kibontakozását helyenként az idegen nyelvek használata fékezte. Így a magyar nyelv jogait védelmezõk-

SZEMLE

nek a latinnal, majd a némettel kellett megvívniuk harcukat, míg az egyes szláv nyelvek megújhodásáért küzdõ literátusoknak a régebbi egyházi nyelv befolyásától kellett megszabadulniuk (a szlovákoknak a cseh nyelvtõl, a ruszinoknak, az ukránoknak, szerbeknek és bolgároknak az egyházi szláv nyelvtõl), a bolgároknak ezen kívül a görögtõl és a bibliètinától. Az idegen nyelvek elleni küzdelem közös feladat elé állította az ország valamennyi népét: meg kellett szabadulni az idegen nyelvektõl, hogy megteremthessék saját, hazai népi-nemzeti irodalmi nyelvüket. Az Egyetemi Nyomdában megjelent kiadványok segítették a nemzeti nyelv megõrzését és a nemzeti öntudat megerõsödését.

Király Péter jól szerkesztett mûve minden közép-európai nép mûvelõdéstörténetének, valamint a kárpát-medencei hagyományos tolerancia megnyilvánulásának szép dokumentuma, mely hozzájárul az itt élõ népek kölcsönös és önmegismeréséhez.

Király Péter: A kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek alakulása. A budai Egyetemi Nyomda kiadványainak tanulságai 1777–1848. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 3. Nyíregyháza, 2003. 667 old. Szerkesztette és az elõszót írta: Udvari István. A névmutatót készítette: Hollós Attila. Kiadja a Nyíregyházi Fõiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke.

Abonyi Andrea

Könyv Farkas Gyuláról Hézagpótló kiadvány jelent meg a közelmúltban az Universitas Könyvkiadónál: a Futaky István és Kesztyûs Tibor szerkesztette könyv Farkas Gyula életének néhány dokumentumát, rá való emlékezéseket, mûveinek bibliográfiáját és számos levelet nyújt át a befogadónak.

De ki is volt Farkas Gyula?

A személye és alkotásai iránt érdeklõdõ nincs könnyû helyzetben. A jelen kötet kiadásáig ugyanis kevés ismeretet szerezhetett róla az olvasó. A „kitagadott irodalomtudósról” a Magyar Irodalmi Lexikon1 illetve az Új Magyar Irodalmi Lexikon csak

SZEMLE

pár mondatot közöl. Ez utóbbi írja: „Farkas Gyula; Julius von Farkas (Kismarton, 1894. szeptember 27. – Göttingen, 1958. július 12.): irodalomtörténész, nyelvész. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Halléban és Párizsban végezte. 1919-ben szerzett doktori fokozatot, és Székesfehérváron tanított.

1921-tõl a berlini Magyar Intézet lektora, 1926-tól az Eötvös Kollégium tanára volt.

1928-tól a berlini Magyar Intézet igazgató volt. Fölvette a német állampolgárságot.

1946-ban Münchenben, 1947-tõl a göttingeni egyetem finnugor szemináriumát vezette. Szerkesztette az Ungarische, majd az Ural-Ataiche Jahrbückert.”2 (A marxista kritika szinte egyértelmûen csak elítélõen emlegette „szellemtörténeti-fajelméleti” alapozású mûvei miatt.3) Születésének centenáriuma alkalmából a berlini egyetem felkérésére Tamás Attila foglalkozott Farkas életmûvével.4 Az õ higgadt dolgozata, amely – ha nem a teljes tudósi oeuvre-vel foglalkozik is – a legjellegzetesebb problémákat tárgyalja, ezzel a konklúzióval zárul: „Ha ezek után végezetül, összegzésként meg akarnék válaszolni egy kérdést, hogy vajon úgy gondolom-e: Farkas Gyula irodalomtörténetírói munkásságának rehabilitálására is eljött az idõ, azt válaszolnám, hogy ilyen elgondolás nem érlelõdött meg bennem. Mikor úgy döntöttem, hogy eleget teszek a berlini egyetem tanszékérõl érkezett megtisztelõ kérésének, akkor mégis úgy gondoltam: van mit helyreigazítani (kiemelés: T. A.) az õ munkásságának a megítélésében illetve értékelésében is - azt sem mondanám, hogy kevés. Ennek a feladatnak egy részét próbáltam meg elvégezni – részben más országokból való kollégáimra, részben az idõre bízva a többit.”5 (Az áttekintés keletkezésekor, 1994-ben a politikai helyzet Tamás Attila szerint még nem kedvezett Farkas mûvei elfogulatlan újragondolásának.6)

493

És most? Csaknem egy évtizeddel késõbb?

A Futaky István–Kesztyûs Tibor-kiadvány sem a perújrafelvétel szándékával gyûjti egybe a dokumentumokat. A mû hátsó borítóján lévõ szöveg tárgyilagosan összegzi Farkas jelentõségét és a szerkesztõk szándékát: „Farkas Gyula (1894–1958) – Németországban a kor névhasználati szokása szerint Julius von Farkas – 1921 és 1925 között a berlini egyetemen mint lektor, 1926 után két évig Budapesten mint az Eötvös Collegium tanára, majd 1928-ban Berlinbe visszatérve tanszékvezetõ professzorként tanított magyar nyelv- és irodalomtudományt, irányította az egyetemi Magyar Intézetet s vezette a Collegium Hungaricumot. Sok vitát kiváltó szellemtörténeti jellegû mûvei Budapesten, német nyelvû változataik Berlinben láttak napvilágot. Berlini „õrhelyén” illetékes hazai kívánságra a hitleri hatalomátvétel után is kitartva – mint levelezése mutatja – élénk kapcsolatban állt a magyar tudományos és kulturális élet számos vezetõ egyéniségével. 1946-ban Göttingenbe költözött, ahol a Georg August Egyetemen megszervezte s haláláig vezette Németország elsõ finnugor intézetét.

Farkas Gyula könyveit a második világháború után a hazai könyvtárak jó részébõl eltávolították, róla egyoldalú, célzatos írások jelentek meg. A jelen kötet szerkesztõi, akik 1957–58-ban Farkas tanítványai voltak, a tanárukról írt emlékezéseknek, leveleinek és a személyére vonatkozó dokumentumoknak közzétételével a korábbinál tárgyilagosabb Farkas Gyula-kép kialakításához kívánnak hozzájárulni.”

A példás tudományos apparátussal megírt, az olvasó tájékozódását sokoldalúan segítõ könyv alapos életrajzi vázlatot követõen Egri Viktor, Virágh Ferenc, Sándor István, Ernst Lewy, Hildegard Grosche, Georg Stadmüller, Sinor Dénes, Horváth Róbert, Halácsy Dezsõ, Cs. Szabó László és

SZEMLE

494

Balogh Edgár emlékezéseit adja közre, majd nyolcvannégy dokumentumot, zömmel levelet közöl. (Itt teszi közzé Bajcsy-Zsilinszky Endrének a képviselõházban 1934. április 18-án elmondott interpellációja részleteit, amelyek Otto Albrecht Isbertnek, Farkas asszisztensének, a magyarságot elõnytelenül bemutató könyv szerzõjének ürügyén lényegében magát Farkas Gyulát támadja, s mint az életrajzból s a további levelezésbõl kiderül, e hozzászólásnak fontos szerepe volt a berlini profesz-szor hazatérése megakadályozásában). Nem kevésbé izgalmas Farkas levelezése: a címzettek között olyan emberek vannak, mint Reményik Sándor, Áprily Lajos, Babits Mihály, Illyés Gyula, Négyesy László, Pintér Jenõ, Keresztury Dezsõ, Klebelsberg Kuno; a legtöbb levél Szekfû Gyulához illetve Horváth Jánoshoz szól. (Õk nemcsak emberi mivoltukban, hanem tudományos szemléletükben hatottak leginkább Farkas Gyulára).

A Futaky–Kesztyûs-kötet gondos jegyzetekkel és adattárral, széles látókörû bibliográfiával, irodalomjegyzékkel segíti a további kutatást. A mû végére illesztett három tanulmány (Futaky István, Kesztyûs Tibor, Schneider Mária) egy-egy részprobléma alapos megvilágítására törekszik.

A hazatérõ Farkas Gyula az elsõ lépés lehet azon az úton, amely során – a talán

lassan tisztuló közhangulatban – mérlegre teheti az utókor Julius von Farkas irodalomtörténészi–nyelvészi teljesítményét. A Futaky–Kesztyûs-gyûjtemény nem ítélkezik, hanem igyekszik objektíven láttatni tárgyát (kényes kérdések esetében a fellelhetõ szakirodalomhoz utalja az olvasót). A cím azt sejteti, hogy a szerzõk elérkezettnek látják az idõt a Farkas Gyula-i életmû befogadásához illetve (újra)felfedezéséhez.

A hazatérõ Farkas Gyula. Írások, dokumentumok a kitagadott irodalomtudós életérõl és mûveirõl. Szerkesztette: Futaky István, Kesztyûs Tibor. Universitas Könyvkiadó. Budapest, 2003. 224 p. + képmelléklet.

Karádi Zsolt Jegyzetek 1. Magyar Irodalmi Lexikon. Fõszerkesztõ: Benedek Marcell.

Budapest, 1963. I. kötet. 330.

2. Új Magyar Irodalmi Lexikon. Fõszerkesztõ: Péter László.

Budapest, 1994. I. kötet. 558.

3. Vö.: Bóka László: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1966.

913–915.; Illés László: Józanság és szenvedély. Budapest, 1966. 254–258.; Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig.

Budapest, 1966. 239.; Pándi Pál: Petõfi. Budapest, 1982. 148., 419–420., 422.; Sõtér István: Romantika és realizmus.

Budapest, 1956. 12., 15.

4. Tamás Attila: Farkas Gyula irodalomtörténetíró munkásságáról – különös tekintettel a benne érvényesülõ regionalizmusra.

Irodalomtörténet, 1994. 1. 120–132.

5. Uo. 132.

6. Uo. 121. Farkasról elõször objektíven Keresztury Dezsõ beszélt.

Uõ.: Egy magyarságtudományi mûhelyrõl - Hungarológiai oktatás régen és ma. Budapest, 1983. 84-85. Vö.: jelen kötet, 11. A recenzált könyv fölhívja a figyelmet Futaky István, Kesztyûs Tibor, Schneider Mária és Schweitzer Gábor tanulmányaira.

Lásd az Irodalomjegyzéket, 153–155.

Udvari István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai a magyarországi délszláv népek nyelvén, II. (Bács vármegyei szerb és bunyevác jobbágyok úrbéri bevallásai) A XVIII. század eleji Rákóczi-szabadságharc gyõzelme esetén minden bizonnyal jelentõs modernizáción esett volna át a késõközépkori Magyarország. Kompromisszu-

mos lezárulása azonban a hagyományos állami és társadalmi szerkezetet konzerválta. A változtatások szükségességét a haladóbb szellemû nemesség az 1712–15. évi és az

SZEMLE

1722–23. évi országgyûlésen felvetette, de a konzervatív többség csírájában megfojtotta törekvéseit, így csak némi állami modernizáció valósult meg. A modern államiság fennmaradása egyre inkább ellentmondott és ez az állam fokozódó eladósodásához vezetett.

Ez kényszerítette Mária Teréziát arra, hogy felülvizsgálja a jobbágy–földesúr kapcsolatát, korlátozza a földesúri kizsákmányolást, hogy a jobbágy az állami kötelezettségeinek is eleget tehessen. Így következett be, több kisebb-nagyobb népmozgalom sürgetésére is az úrbérrendezés bevezetése. Az 1765. évi országgyûlésen az alsó- és felsõház ellenállásán megbicsaklott a királynõi szándék, így Mária Terézia arra kényszerült, hogy 1767. január 23-án rendeletben vezesse be elkerülhetetlenné váló reformjait. A módszer miatt azonban a végrehajtásban mellõzni kellett a nemesi vármegyéket és királyi biztosok vezetésével 9 pontba szedve kezdték meg a munkálatokat.

S hogy mindenhol eredményes legyen a törekvés, a nem magyar nyelvû lakosok számára anyanyelvükön készültek el a kérdõpontok és a bevallások.

Udvari István nyíregyházi professzor ezeket a többségükben különbözõ szláv nyelvû forrásokat kutatta fel és fordította le, a tágabb közönség számára is kutatható formában közreadta. A korábbi szlovák és ruszin nyelvû kéziratok1 mellett most a Bács megyei szerb és bunyevác községek és mezõvárosokból (összesen 89) 23-nak közli a legjellegzetesebb vallomásait. Ezzel mintegy kiegészül a szerzõ ugyanez évben kiadott elsö kötete.2 A szerzõ kutatásai és publikációi rámutatnak arra, hogy az úrbérrendezés társadalmi és gazdaságtörténeti jelentõségén túl mûvelõdéstörténeti jelentõsége is van, mert a soknemzetiségû Habsburg Monarchia hivatalos nyelvei mellett szerepet, jelentõséget kaptak a helyi nyelvek is, amelyek így egységesültek

495

a hivatalos fordítások megtétele közben. Ezzel egyben megteremtõdtek a nemzetiségi nyelvek egységes írásbeliségeinek az elsõ felételei.

A kötetbõl mint forrásból megállapítható Bács vármegye nemzetiségi összetétele (szerb, horvát, német, magyar, szlovák, ruszin, román). Ezek szétválogatását nehezíti a gyakran elõforduló együttlakás, összeházasodás (falun belül) és az is, hogy nemzetiségeinek nyelve és írásgyakorlata ekkor még nem konszolidálódott (lásd a könyv 24–26. lapjait). A települések nemzetiségi megoszlásának meghatározását az is nehezíti, hogy a megye lakóinak többsége szabadmenetelû volt, s ezzel a jogukkal igen gyakran éltek is.

A bevallások adatai alapján egy rövid, négyoldalnyi értékelés is található (20–24. o.), de ezek a források késõbb bizonyára bõvebb feldolgozást nyernek. Erre jó lehetõséget kínálnak a sokrétû források.

A kötet függelékeként jelent meg Bottlik Zsolt: Adatok Bács-Bodrog vármegye vallási-etnikai képéhez (1715–1851) címû, 24 oldalas tanulmánya. Ez a tanulmány már bizonyítja is a fentebbi megállapítást, javaslatot. Itt a szerzõ csak vallási-etnikai szempontból vizsgálódott és kiválóan érzékeltette a Délvidék etnikai összetételét. A nevek és vallások alapján történõ etnikai meghatározás természetesen kézenfekvõ és ösztönös lehetõséget kínál a tanulmányíró számára.

Ezt gyorsan felismerte Bottlik Zsolt, de a vizsgálódás végeredménye nem egzakt, amit a szerzõ is elismert a kötet 119. oldalán. Aki azonban foglalkozott a XVIII. század etnikai kérdéseivel, az tudja, hogy a kép rendkívül árnyalt, mert a lakosság önazonosság tudata még csak kialakulóban van a tárgyalt idõszakban. Ráadásul ismert ezen megyében „divatozó nyelvként” a magyar is. Végül talán ebben problémát (hibalehetõséget) rejthet az is, hogy a vegyes házasságok és meggyõzõdések miatt megállapíthatatlan ki, mi-

496

lyennek vallja magát. Ebben Bottlik Zsolt megállapításával egyet lehet érteni.

A tanulmány térképei mintaszerûek, alaposak, átláthatóak és a korabeli viszonyokat hûen tükrözik, ami külön erénye a szerzõnek.

Zavar, hogy nem tudtam megállapítani a kötet végén található 43 oldalnyi mellékletrõl, hogy hová tartozik. Alakilag alig különül el a Bottlik-tanulmánytól, de tartalmilag az Udvari-féle fõ részt szemlélteti. Mindenesetre ebbõl kitûnik, hogy a több-(sok-)nyelvû források sokszor az olvashatatlanság határát súrolják, amit Udvari István professzor többnyelvû és sokéves gyakorlattal tett az olvasó közönség számára elérhetõvé. Összességében tehát egy olyan két részbõl álló, ugyanakkor egy korábbi, de ebben az évben megjelent kötet folytatását vehetjük kezünkbe, ami sokféleképpen hasznosítható. Nyelvi, történeti, etnikai, vallási, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti, néprajzi stb. területek vizsgálatára nyújt új lehetõséget egy (Bács) megyére nézve. Ezt a XVIII. századi vizsgálódást mind a hazai és mind a

SZEMLE

ma már döntõen az utódállamokhoz tartozó délszláv kisebbségek szellemi forrásainak kutatásainál és a mai megyéink történetének megírásánál mint módszertani fogódzót felhasználhatjuk. Ezért fontos ennek a (két) kötetnek a megjelenése a hazai szakirodalomban. Haszonnal forgathatják egyaránt a felsõ- és a középfokú oktatásban tanító kollégák is.

Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 4.

Bács vármegyei szerb és bunyevác jobbágyok úrbéri bevallásai.

Nyíregyháza, 2003. 214 p.

Szakállas Sándor 1. V. ö.: Udvari István: A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés szlovák nyelvû kéziratos forrásai: Szepes és Zemplén vármegyék. Nyíregyháza, 1966. (Vasvári Pál Társaság Füzetei 15); Udvari Íštván: Rusynœki •erela urbarskoïreformy MaríïTeréziï– A Mária Terézia-féle úrbérrendezés ruszin nyelvû forrásai. Nyíregyháza, 1999. (Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 6).

2. Udvari István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai magyarországi délszláv népek nyelvén I. Nyomtatványok Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 2.

Nyíregyháza, 2003.

„a mûveltté tett nép önmaga erejébõl nagy tetteket vihet végbe...”

(Dr. Pótor Imre arcképvázlata a bibliás parasztpolitikus Kiss Sándorról) A mindig többre törekvõ, a kutakodó ember sajátja, hogy következetesen új ismeretek megszerzésére tör. Egyénileg és közösségben egyaránt. Ilyen szándékkal alakultak, szervezõdtek tudományos intézetek, szellemi mûhelyek, ahol egyeztetett, tervszerû folyamatban érvényesíthetõ e személyes szándék is. Ám a „kívül rekedtek”, a magányosan vonulók hasznos törekvése is illeszkedõen vegyül a közösségi folyamatokba, még ha dolguk (a gyorsuló technikai fejlõdéssel egyidejûleg is) nehe-

zebb, mint az intézeti struktúrákban dolgozóké. Munkájuk hasznosságához mégsem férhet kétség, hiszen többnyire olyan interdiszciplináris területeken végeznek aprólékos munkával céltudatos feltárást, ahol a valóság egyes elemeinek megismerése, megismertetése csak ritkán igazodik trendekhez. Mégis az effajta szellemi értékgyarapítás nélkülözhetetlen.

Ilyen úton járva gyûjtötte egybe, s adta közre dr. Pótor Imre, a vásárosnaményi születésû parasztpolitikus, egyházi közéleti személyiség,

SZEMLE

Kiss Sándor (Vásárosnamény, 1918. március 19. – Washington, 1982. szeptember 22.) küzdelmes életútja tanulságos adatait, sorsváltásának ok-okozati összefüggéseit. Vállalása szerint: „A kutatás szándékosan ráirányítja a figyelmet arra, hogyan töltötte be Kiss Sándor keresztyén emberként küldetését különbözõ politikai színtereken, a magyar nép és ország demokratikus átalakítása érdekében kifejtett küzdelmeiben...”

Tisztelgõ fõhajtás ez a szép kiállítású, fényes karton borítású, dr. Pótor Imre református lelkipásztor tollából származó kötet, címlapján a budapesti Hõsök terén szónokló Kiss Sándor portréjával, mellyel Vásárosnamény Önkormányzata – a 2001. március 15i szoborállítás után is – tiszteleg az országos hírûvé lett parasztpolitikus, Kiss Sándor élete és emléke elõtt.

Az évek, évtizedek kényszernémasága által épített hallgatáspáncél a kedvezõ politikai változások következményeként is csak lassan, aprólékosan töredezett körülötte. Külhoni rádiók (Amerika Hangja, Szabad Európa Rádiója) által ismertetett cikkek, nyilatkozatok itthoni szeretteit nyugtatgatták, majd sorsa egy-egy fázisát „hivatalos” forrásból is megismerhettük. Huszár Tibor 1977-ben hozott hírt felõle Washingtonból (Beszélgetések – Magvetõ, 1977), s Bokor Péter is mutatott villanásnyit múltjából (Századunk). Megidézte alakját Dancs József (Utak és állomások – Kossuth Könyvkiadó, 1978), Kornis Pál (Tanúként jelentkezem – Zrínyi Katonai Kiadó, 1988), ám a közélettel ösz-szefonódott sors elemzése az 1990-es évtizedben vett lendületet. A folytatást Salamon Konrád Erkölcs és politika címû dolgozata (Püski Kiadó, 1991) jelentette, s mind tartalmi, mind szerkezeti összefüggéseivel illeszkedik a sorba dr. Pótor Imre összeállítása is.

A többoldalú megközelítés, a hitéleti szempontok primátumának érvényesítése az életrajz laza szövetébe ültetett egyház- és

497

politikatörténet ismertetését kínálta. Ellentmondást oldó, hogy az egyházi és társadalmi közéletben egyidejûleg eredményesen munkálkodó személyiség életrajza szolgál mindehhez támaszként. „Isten, s a haza szolgálatában” – jellemzi a megidézett személyiséget, a magyarországi demokratikus átalakulás áldozatkész harcosát Pótor Imre.

Könyve alcímében bibliás politikusnak nevezi, s életrajzát politikai és közéleti összefüggéseivel együtt e szempont szerint taglalja: „...A keresztyén Kiss Sándort kívánom református fiatalságunknak példaképként állítani...” E vezérfonal a kötet egészének sajátja, Kiss Sándornak a születéstõl az emigrációba vonulásig terjedõ életszakaszára kivetíti. A személyes sors változásai lineárisan követhetõk, míg a közcselekvésbe ágyazott egyéni tettek hatása, akár a tó vizébe dobott kavics hullámvetése koncentrikusan bõvülve érvényesül.

Kiss Sándor zaklatott, gazdag tapasztalatú életútját szülõföldjétõl az emigrációig követve „a közösség javáért... kifejtett sokoldalú, keresztyén motivációkon alapuló szolgálatát” vonja mérlegelési körébe: bõséges forrásanyag (könyv, levél, újságcikk, szóbeli memoár) tárgyilagos kezelésével, kritikai elemzésével. Erénye, hogy a jelenbeli, s az elérhetõ ismeretanyag nagy menynyiségét feldolgozva értékel, minõsít, még ha ez utóbbit visszafogottan is teszi.

Pótor Imre elemzésében Kiss Sándor életútját a döntõen befolyásoló társadalomtörténeti hatások okán szerkezetileg hat, tömbszerûen elkülönített életszakaszra tagolja (Vásárosnaményban és Sárospatakon, Szegedi diák, Az ellenállási mozgalomban, A bibliás kisgazda-politikus, Megaláztatások és szenvedések között, s a kötetben nem részletezve: Emigrációba kényszerítve – alcímekkel). A taglalt öt egység Kiss Sándor „az egyház-tudomány-politika szféráit” érintõ élettevékenységét születés-

498

tõl az 1956-os forradalomban történt részvételéig elemzi, míg a hazától távol töltött, emigrációs életszakasz ismertetése kényszerûen (a kellõen alapozott adatok hiánya okán), utalásszerû.

A kötet elsõ tömbje (Vásárosnaményban és Sárospatakon) a szülõföld-indíttatás családi, egyházi és faluközösségi, társadalmi körülményeit taglalja. A mindig vállalt gyökereket, a paraszti származást, a hitbéli neveltetést. Az elemi és polgári iskolai viszonyokat, a falu papjának és tanítójának bíztatására, családja támogatására alapozva vállalt iskola- és életformaváltást, továbbtanulást a Sárospataki Református Kollégiumban, s azokat a kapcsolatokat, melyek szülõföldjéhez kötik: fizikai munka a paraszt-gazdaságban, családi együttlétek, legáció a környezõ falvakban. Kiemelt szerepet kap a szellemi gyarapodás mellett a lelki építkezés is: a vallásos családi- és faluközösség meghatározó szerepének kiemelése, késõbb az iskolai kötelékben végzett lelkigyakorlatok, a Soli Deo Gloria szervezet csendes napjai, továbbá a falukutató szemináriumok és táborok hatásainak ismertetése.

Kiss Sándor arra készült, hogy majdan, a hiányt pótolva pedagógia szakos tanárként szolgáljon a Sárospataki Tanítóképzõben, az „értelmiségnek lenni erkölcsi kötelesség” szemléletében. Ezért 1937-ben beiratkozott Szegeden a Polgári Iskolai Tanárképzõ Fõiskolára. A szegedi tanulmányok foglalata és közéleti szerepvállalása képezi Pótor Imre dolgozatának második (Szegedi diák) részét.

Dinamikusan fejlõdõ város- és egyházközösség, a társadalmi gondokkal szembenézõ diák- és felnõttszervezetek fogadták.

1941-ben szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát, ám tanítóképzõ intézeti oktatásra ez nem jogosította, ezért a további tanulmányokat választotta, s az Apponyi Kollégium hallgatója lett. Ortutay Gyula, Bálint Sándor, Tálasi István nemzeti jövõrõl,

SZEMLE

magyarságról, megtartó közösségek szerepérõl, keresztyénségrõl vallott nézeteit megismerve a diákmozgalmak aktív résztvevõje lett. „Az õ világképe akkor már jelentõsen kialakult.” – emlékezik Varga Domokos. Ifjúság és mûvészet címen cikkét közli a Szegedi Híd. Az egyetemi diáktársak körében pedig a magyarságismereti munkaközösség vezetõjeként szervezi Tiszaderzsen, Tápén, majd Õriszentpéteren és Szalafõn a táj- és falukutatást. „... A keresztyén embernek nem szabad kivonulnia a világból, hanem harcolni kell minden erejével azért, hogy a világ jobbá, szebbé legyen...” – hirdeti egyik beszédében. Tudásvágya és lelkesedése továbbviszi: a mûveikbõl majd személyes kapcsolatok útján megismeri a népi írók – Veres Péter, Illyés Gyula, Kovács Imre, s a Rózsa Sándor címû regényéhez környezet-tanulmányokra többször Szegedre utazó Móricz Zsigmond – szemléletét. Újabb cikkében már határozott elvként hirdeti meg:”...A parasztszármazású egyetemi ifjúság feladata éppen az, hogy ezt az általa is látott és átélt tiszta szemléletet terjessze és ezen az alapon induljon el a segítés nagy feladatára...” Ehhez indíttatást a Bethlen Gábor Kör tagjai között, a népi írók irodalmi estjein kapott, s ezáltal talált utat a Márciusi Fronthoz is. Nyílt állásfoglalás volt a jobboldali Magyar Megújhodási Mozgalom ellenében a Szent-Györgyi Albert által is támogatott Szegedi Egyetemi Ifjúsági közösség létrehozása. Az üres, tartalmatlan bajtársi mozgalommal szembe az alkotóközösségként mûködõ egységmozgalmat állították, miközben hitéleti és lelki erõgyûjtése az egyházi közösségekben (Soli Deo Gloria, Református Ifjúsági Mozgalom, balatonszárszói konferenciák) folyamatos.

Látókört bõvítõ, tapasztalatokat erõsítõ volt az 1939 nyarán Németországban tett utazása, kéthónapos tartózkodása – egy a fasizmussal evangéliumi alapon szembehelyezkedõ – gyülekezetben. „A tapasztalatok ijesz-

SZEMLE

tõek voltak.” Itthon is elszomorító változások fogadják: „a legvadabb történelmi hamisításokat csinálják.” Hajdani diáktársak és majdani politikustársak véleményével egyezõ Pótor Imre jellemzése: „... Felelõs, tehervállaló és egész életére vonatkozó közösségi vezetõ a szegedi diákmozgalmakban lett Kiss Sándor. Itt lett a református ébredés elkötelezettje és lett szívügye a magyarságért vállalt sokféle szolgálat...”

1942-ben katonai szolgálatra vonultatták, ahonnan gyomorfekélye miatt leszerelték, s 1943 õszén friss diplomával Budapestre ment, a Táj- és Néprajzkutató Intézetben dolgozott. Errõl Huszár Tibornak szólt részletesen Kiss Sándor: katonaként egy Told nevû tábornok közelében volt, aki SzolnokDoboka megye múltjáról nagy anyagot gyûjtött össze, ami feldolgozásra várt. A tábornok halála után ezt a munkát bízták rá, s ez indokolta leszerelését és elhelyezését. Az életrajz ismertetésének e harmadik szegmense (Az ellenállási mozgalomban) a felelõsség vállalásának új szempontjait veszi számba, s ezek alapvetését Kiss Sándor fogalmazta:”...

Ha csak tehetjük, segítsünk emberibbé tenni a világot...”

1943-ban fél munkaidõben a Táj- és Néprajzkutató Intézet alkalmazottja, fél munkában tanítóképzõ intézeti tanár a Budai Tanítóképzõ Intézetben, s munkája mellett a Hársfa utcai kollégium prefektusa. Diákjaival részt vett a hódmezõvásárhelyi találkozón, a kollégium pedig „az ellenállásnak mintegy várává alakult és a legfõbb törzsgárdáját adta a Görgey-zászlóaljnak is.” – idézi Gyenes Antal emléksorait Pótor Imre. – „...

Kissék igyekeztek aktívan kivenni részüket az antifasiszta mozgalomból. Amikor 1944 nyarán Hegedûs András és Balyó Mária lebukott, Kiss Sándorék gyorsan kiadták a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalma lapját Szabad Élet címen, feltehetõleg a rendõrség nagy megdöbbenésére...”

499

„... 1944 márciusában a hitleri Németország megszállta Magyarországot... kötelességemnek éreztem, hogy most életre-halálra harcoljak a fasizmus ellen. Így lettem a földalatti Magyar Diák-ellenállási Mozgalom vezetõje...” – olvasható Kiss Sándor kiadatlan kéziratában. 1944 áprilisában röplapokat, plakátokat készítettek. Az egyetemi városokat kívánták velük elárasztani. Tervük kitudódott, ám sikerült a nyomdába adott szövegeket megsemmisíteni, s a lebukást elkerülni.

1944 októberében hat diák-ellenállási csoportból alakult a Magyar Diákok Szabadságfontja. Tevékenységük a Magyar Front (Békepárt, SZDP, FKGP, NPP és más szervezetek) programjával összhangban célozta: „... Siettetni kívántuk a háborúból kilépést, hogy az ország ne váljon hadszíntérré, és kevesebb legyen az emberáldozat és anyagi veszteség. Hetenként megírtuk, kinyomtattuk és terjesztettük 6–8 oldalas újságunkat, a Szabad Életet, röplapokat, sõt mások írásait is nyomtattuk...” – írja memoárjában Kiss Sándor küzdõtársa, Horváth János. A diákellenállás mozgalmát a Magyar Frontnál és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságánál Kiss Sándor képviselte. Tevékenységének jellemzésérõl késõbb írja M. Kiss Sándor és Vitányi Iván: „... Az sem ártott a hírének, hogy köztudottan erkölcsös, mélyen vallásos személyiség volt, s a rá jellemzõ puritán vallásosságának ‘osztályíze’ volt. Elveiben kissé az õskeresztyén ideológiára, annak naiv osztályszemléletére emlékeztetett. De ez a naiv vallásosság hagyományos, tudatos kisparaszti radikalizmussal párosult: a földreform követelésével, sõt a magyar társadalom átformálásának szándékával...”

1944 õszén az ifjúsági ellenállási mozgalmak (a Szabad Élet Diákmozgalom, a Magyar Ifjúmunkások Szabadságfrontja és a Magyar Ifjúparasztok Szabadságfrontja) tömörülésével jött létre a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja. „Célmegjelölésük világos

500

volt: Magyarország mielõbb kerüljön ki a háborúból.” Ennek értelmezésére közölte Kiss Sándor: „... Számunkra a kérdés a háború alatt sem így vetõdött fel, hogy Hitler vagy Sztálin, hanem sem Hitler, sem Sztálin, hanem Kelet és Nyugat között a magyar függetlenség...” Csoportjaik sejtalapon szervezõdtek, s 1944. október közepére Budapesten mintegy 250, vidéken 100 diák vett részt az illegalitás szabályai szerinti közcselekvésekben. Kapcsolataik elvezettek a Magyar Front útján Tildy Zoltánhoz, Mádi Szabó Gáborhoz, Vitányi Ivánhoz, s „az egyre általánosabb bevonulási parancsok szabotálása miatt... a szervezet által létrehozott fedõalakulatokba, a Görgey-zászlóaljba, majd pedig az Egyetemi Kisegítõ Karhatalmi alakulatba (KISKA) tömörültek...”

A nyilas elhárítás figyelmét is magukra vonták, s következmény – árulás folytán – letartóztatás: elõbb a Margit körúti, majd a Fõ utcai börtön. Vallatás, kínzás, gyötrelem volt osztályrésze, s a harci események miatt folytonos menekítés, majd átadták a nyilasoknak. „... heteken keresztül kínoztak, nem volt emberi formám... Nemcsak engem, de százakat, ezreket...” 1945. január 13-án Gombos Gyula segítségével sikerült megszöknie.

Három nap múltán – amint Pótor Imre az életrajz újabb egységében összefoglalja: a bibliás kisgazda politikus – Tildy Zoltán révén lépett kapcsolatba kisgazda társaival.

Elõbb a MADISZ-ban dolgozott, 1945 tavaszán már Beregben a földreform-törvény végrehajtását irányította, szervezte BajcsyZsilinszky Endre tarpai temetését. Folytatta a Magyar Paraszt-szövetség (nagyarányú kulturális képzést folytató erõs érdekvédelmi szervezetté történõ) újraszervezését, melynek igazgatója lett. 1945. november 4étõl nemzetgyûlési képviselõ. Eközben a Független Kisgazda Párt aktív politikusa, Budapesten a Törvényhatósági Bizottság tagja. 1946-ban az Országos Parasztnapok

SZEMLE

szervezõje, tagja lett az Országos Szabadmûvelõdési Tanácsnak.

1946. október 27-én kötött – háromévi ismeretség után – házasságot (Budapesten) Ibrányi Évával. A fiatalokat levélben köszöntötte Németh László és Illyés Gyula is.

Kiss Sándor 1946. december 15. és 1947. január 16. között a Nagy Imre vezette öttagú mezõgazdasági delegáció tagjaként Svájcban, Franciaországban, Dániában járt az itthon alkalmazható minták és magyar fiatalok ösztöndíjas képzésének lehetõségei tanulmányozása céljából. Távollétük idején több politikus ellen indítottak eljárást. Kiss Sándor élete mélypontjához – a Megaláztatások és szenvedések között vívott életszakaszához – érkezett. A Parasztszövetséget megszállta az ÁVO, s a hazatérõ Kiss Sándornál is házkutatást tartottak 1947. január 21-én mentelmi jogának felfüggesztése után összeesküvés gyanújával letartóztatták, majd a Magyar Közösséghez tartozás, közösségi összejöveteleken történt részvétel vádjával állították bíróság elé. 1947. augusztus 29-én a Mistéth-perben elsõ fokon két és fél év fegyházban letöltendõ büntetésre ítélték. E napon született Borbála utónevû leánya. Fellebbezésre másodfokon (1948. február 18. és 21. között tartott tárgyaláson) büntetését három évre emelte a Népbíróságok Országos Tanácsa. A tiltakozások, jogi akciók eredménytelenek maradtak, szabadlábra 33 hónap múlva, 1949. október 15-én helyezték.

Elsõ útja apósa kíséretében Vásárosnaményba vezetett.

Szellemi munkát nem végezhetett, dolgozott téglagyári segédmunkásként, betonút építésénél kubikosként, s 1951 márciusától (sógora segítségével) az Épületvilágítás Szerelõ Vállalatnál helyezkedett el, s itt tanulta ki a villanyszerelõ szakmát. 1954 júliusában a Talajjavító Vállalathoz ment karbantartó villany-szerelõnek. A politikai közélettõl visszavonult, tevékenységet nem folytatott.

SZEMLE

1956. október 24-én részt vett a FKGP újjáalakításában, majd különbözõ elõkészítõ tanácskozások után Tildy Zoltán megbízásából újból átvette a Parasztszövetség igazgatói tisztét. Hívására napokon belül összeállt a tíz évvel korábbi vezetõség. Új munkatársai (Göncz Árpád, Püski Sándor, Zsigmond Gyula) mindenben támogatták. Október 31-én rádióban ismertette a parasztságoz szóló felhívását. 1956. november 3-án a Parasztszövetségben országos értekezletet tartottak a mezõgazdaság jövõjérõl, s mindenféle kolhozosítást elutasítottak. Úgy határoztak, hogy másnap Kiss Sándor a rádióban beszédet mond, erre azonban már nem került sor.

A fegyveres harcok idején – elsõsorban barátai rábeszélésére – az emigrációt vállalta. Társaival kalandos körülmények között jutott át a határon, s osztrák földrõl szervezte meg felesége és két leánya (a 9 éves Borika és a 6 éves Ági) menekülését, akik november 18-án hagyták el Budapestet. Bécsben találkoztak, majd az Amerikai Egyesült Államokba utaztak, ahová 1956. december 13án érkeztek meg. „Kiss Sándor az újjászervezõdõ emigráció egyik vezetõ személyisége lett.” Az emigrációs pártharcokban a „harmadik út eszméjét” képviselte, a megbékélést és az egységet hirdette. Hatalmas munkát vállalt – több funkció betöltésével is – az Amerikai Magyar Református Egyház szolgálatában. Hite, elkötelezettsége, cselek-

501

võ aktivitása neves politikusok sorába emelte. A közös hiten alapuló családi élet egyensúlya, harmadik lánya, Erzsébet születése nyugtatta, optimista hitét erõsítette. A magyar közösségek erõsítésére, összetartására rendszeresen tartott elõadásokat, írásaival ébren tartotta a hazafias érzelmeket. Ilyen útról hazatérõben lett közlekedési baleset áldozata 1982. szeptember 22-én.

Pótor Imre életutat idézõ dolgozata az emberi léthelyzetek egyedi voltát elemezve jut el tágabb összefüggések feltárásához. A társadalmi és emberi jelenségekhez közelít, s a korhangulat megragadásával, a néhol föllelhetõ pontatlanságok ellenére (1947. évi letartóztatás) oksági viszonyokat jellemez. A megrajzolt személyiségképe szubjektív vonásokon túlmutató egyedi jellege annak tanússága, hogy „a vásárosnaményi születésû lakosság körébõl Kiss Sándor volt az a személyiség, aki a legtöbbet tette a magyarságért a XX. század háborúkkal terhes, társadalmi fordulatokkal tarkított történetében.” Így lett élete, tapasztalata közös, embereszménye követhetõ. Érdemesült rá, hogy tudásbázisunk elemei közé illesszük. Mindannyiunkat szegényítenénk, ha lemondanánk e gazdag élettapasztalat hasznosításáról.

Dr. Pótor Imre: A bibliás politikus, Kiss Sándor -Vásárosnamény Önkormányzata, 2003. 192 o.

Miklós Elemér

502

SZEMLE

Keserû dalok Kárpátaljáról Kárpátalja karnyújtásnyira van tõlünk, ám az ottani irodalmi életrõl még a tájékozottabbak is keveset tudnak. Pál György összefoglalója (A magyar irodalom Kárpátalján, Nyíregyháza 1991) bár hézagpótló volt, de már a megjelenése idején is hiányosnak és helyenként vázlatosnak bizonyult, azóta pedig csak szórványinformációk alapján tájékozódhatunk az ottani helyzetrõl. Arról például, hogy nemcsak az 1989-ben alapított Pánsíp, hanem utóda, a Hatodik Síp is megszûnt, s ma csak a 2002 óta létezõ Együtt címû periodika ad közlési lehetõséget az ukrajnai magyar szerzõk számára.

E szerzõk száma – leszámítva a felbukkanó amatõr próbálkozókat, beleszámítva viszont az irodalmi szerkesztõket, gyermekkönyvek íróit, irodalom- és helytörténészeket – nem éri el a húszat. Sok-e ez vagy kevés a másfélszázezer ukrajnai magyart figyelembe véve? Talán ha az ottani ilyen irányú igényeket pontosan ismernénk, akkor válaszolni lehetne a kérdésre.

S hogy milyen kvalitást képvisel ez a kis csoport, arról nyilván megoszlanak a vélemények. Egy hazai publikációból idézek: „Elolvasni eme vízuálisan minõsíthetetlen... lapot [Az Együttrõl van szó.] persze nem sikerült, hiszen honi irodalmunk ebben a lapban szereplõ nagyjai többségének írásait még fénykorukban sem sikerült soha túlságosan méltányolnom, értékelnem, élveznem, hát még most, amikor összes, irodalminak alig nevezhetõ foguk már kihullván, mégis ki akarnak magukból gyötörni valamit...”

Imígyen szóla Cséka György, aki Kárpátaljáról települt át Magyarországra.

Feltéve, de meg nem engedve: ha a nagyreményû fiatalembernek igaza van, a megnyilatkozás – enyhén szólva – akkor is illetlen.

Véleményt mondani arról, amit nem olvas el alaposan az ember, csak felelõtlenül lehet, s az ellenszenvet így megfogalmazni egyáltalán nem elegáns.

A tények viszont ellentmondani látszanak a végletesen elmarasztaló ítéletnek: az „irodalmi fogukat hullató honi irodalmárok” között ott van két József Attila-díjas (Balla D. Károly és Vári Fábián László), egy regényíró, aki „Az év könyve-díjat” kapta Magyarországon 2000-ben (Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya) és egy Táncsics-díjas költõ-újságíró (Füzesi Magda). Érteni vélem egy másik áttelepült ifjú literátor, Lengyel Tamás iróniáját, amikor azt kérdi: „Létezik-e Kárpátalján irodalom és ha nem, akkor miért van mégis?” , de talán nem neki kellene ezt megfogalmaznia. Ha végveszélybe került az ukrajnai magyar irodalom (ami talán nem igaz!), akkor a kegyelemdöfést mégse azoknak kellene megadniuk, akiknek bölcsõhelyük volt ez az útnak indító táj.

Az elparentált alkotók közül Füzesi Magda jelentkezett 2003-ban önálló kötettel (A bohóc dala). Karcsú füzet ez inkább, 50 verssel és Jankovics Mária hangulatilag jól igazodó, formavilágában a költeményekkel perelõ illusztrációival. Ahogy a költõ egy napilap-interjúban elmondta, a lehetõség afféle születésnapi ajándék volt számára, s szabad választási lehetõséget kapott a kiadótól.

Mivel az alkalmat a bevallott ötvenedik születésnap szolgáltatta, ez határozta meg a kiválogatott versek számát.

SZEMLE

Hogy miért éppen A bohóc dala lett a kötet címadó verse, arra elég kézenfekvõ a magyarázat. A harlekin-szerep a cirkusz porondjáról régen áthagyományozódott a társmûvészetek világába is, a festészettõl a filmig, s mindenütt azt a kiszolgáltatottságot példázza, amelyben a mutatványos a maga botlásaival lop derût a közönség szívébe. És hát a költõ is egyfajta mutatványos, csak õ a lelkét tárja a maga közönsége elé. A bohóc mindig eleve vesztes, bár ezt a szerepet õ maga soha nem akarja elfogadni, ezért rugaszkodik neki újra meg újra, s ez a folytonos reménykedés teszi figuráját metaforikus érvényûvé. Amikor Füzesi önként belebújik a bohócjelmezbe, akkor nem kevés öniróniával tekint önmaga esélyeire.

Az a társadalmi meghatározottság, ami körülveszi õt, nevezzük nevén: a kisebbségi lét viszonyai Kárpátalján (merthogy az sem mindegy, hol kisebbségi magyar valaki), alapvetõen határozzák meg gondolkodásmódját, és lélekállapota nemcsak ettõl a lefokozottságtól (lehet, hogy nem ez a legszerencsésebb szó ide, de nem találok jobbat) függ, hanem attól is, hogy milyen választ tud adni önmagának a menni vagy maradni kérdésére. És ez a válasz néha nem pusztán elhatározás kérdése, hanem bizonyos lehetõségek függvénye. Persze fakadhat a válasz a maradást illetõen erkölcsi meggyõzõdésbõl is.

Hogy Füzesi Magda az érzelmeken túl (amelyekrõl pontos képet adnak versei) miként éli meg helyzetét, az megkérdezhetõ lenne tõle, bár a végeredmény (a megmaradás azon a szülõföldön, ami már nem haza, esetleg csak kishaza, mert „a haza a magasban van”, vagy lassan már ott sem, ahogy a költõ keserûen mondja az említett õszi napilap-interjúban) is egyfajta válasz.

De hogy a kérdés – elvileg – foglalkoztatja õt, arra bizonyság a kötetben az ironikus hangvételû, szellemesen kesernyés Agyõ, Kárpátalja! címû verse. Ezt olvasva támad-

503

hat hiányérzetünk, mert aki egy aktuális társadalmi gondról, az anyaországba való áttelepülésrõl ilyen árnyaltan, nem kioktatóan, hanem a megértés, a sajnálat, a keserûség valami különösen pontos érzelmi elegyével és erkölcsi fölénnyel tud szólni, az miért nem beszél más, hasonlóan égetõ, az ott élõket foglalkoztató kérdésekrõl is a verseiben? Ám lehet, hogy ez utóbbi mondat úgy igazságtalan, ahogy írva van, hiszen az utóbbi idõben született, kötetben még meg nem jelent szösszenetek, mint például a Tájkép (Vert falak közt / hazátlan hazában / az idõ mérge / lassan felfakad. / Alkonytájt / a koszlott Beregszászban / banánt eszünk / egy juharfa alatt.) azt a társadalmi indulatot bizonyítják, amelyet nemcsak a naponta megélt gondok, hanem az igazságtalan vélemények is indukálnak. S persze ott van bizonyítékul a nagy prózavers, a Dagerrotípia a századvégi homo sapiensrõl, amit sajnálatosan kihagyott a válogatásból a költõ.

A léthelyzet kiváltotta érthetõ és méltányolható lehangoltság, szomorúság, elkeseredettség, kilátástalanság azonban soha nem csap át Füzesinél „festett vérzésbe”, hanem mindig az adekvát költõi megformáltság áttételeivel kap hangot verseiben. Hajlok arra, hogy Petrõczi Évának (aki az elõzõ Füzesikötet, a Táj gesztenyékkel ajánlását írta) igazat adva, az Egy lenvirág hajnali imáját tekintsem egyfajta kulcsnak a kárpátaljai költõ megértéséhez, mert ez a vers mintegy az összefoglalása képileg és érzelmileg is az eddigi életmûnek.

Néhol megjelenik Füzesi verseiben a testetlen fájdalom, azaz nem válik egyértelmûvé az érzelmet kiváltó ok (Tájoló), s itt az olvasói képzelet önkényesen indul el és keres választ magának a természetesen adódó kérdésre: magánérdekû-e vagy közösségi sérelmekbõl fakadó az ábrázolt érzelmi állapot. A költõnek persze jogában áll elhallgatnia az írásra késztetõ impulzust, de félõ,

504

hogy ahol a forrás nem tapintható, ott a hatás, az érzelmi azonosulás nem tud elmélyülni.

Egy, az Élet és Irodalomban régebben megjelent kárpátaljai riportomban „Jeszenyin-hangú poétának” neveztem Füzesi Magdát. Úgy vélem, hogy az újabb költemények tükrében sem kell ezen a minõsítésen változtatnom. Bizonyítékul álljon itt egy strófa az Akác címû versébõl: Nedvek sietnek szívedig, / anyaföld-küldte vérerek, / fejfám is belõled telik, / hogyha majd egyszer elmegyek. A természet ábrázolása az õ verseiben sem öncél, hanem mindig érzelem- és hangulathordozó metafora.

A népdalformák Füzesi költészetében kezdettõl jelen vannak, s itt is (Négykezes) tetten érhetõek, gazdagodva balladai megoldásokkal (Tavaszi szélben), a szomorúság sokféle változatát szólaltatva meg a hangnem különbözõ árnyalataiban.

Jellemzõnek vélem ebben a körben az Akácot, amely szinte felkínálja az összehasonlítást Váci Mihály hasonló címû versével.

Paradoxonnal kifejezve a különbséget: Füzesi költeménye nõiesen kemény, Vácié férfiasan lágy, ugyanakkor a hangvétel közös gyökerei eléggé nyilvánvalóak.

A kötet jelentõs hányadát teszik ki a szerelmes versek. A költészetben sajátos módon megõrzõdött valami a feudális hagyományból, ami lefordítva azt jelenti, hogy ma is jóval több a versíró férfi, mint a nõ, ezért kü-

SZEMLE

lönösen izgalmas a másik nemre figyelni ebben a témában.

Az öröm és a csalódottság hullámai ott ringanak Füzesi Magda verseiben, ám valami nagyon diszkrét, mégis õszinte módon. A csalódás drámai hangon kimondott fájdalmát, ami a Portugál szonettben szólal meg, oldani látszik a ráütõ, ciklusjelleget sejtetõ Hársfalevél VIP-nek, aki megtanult portugálul címû vers a kötet végén, amely a megváltó hatalom igézetében immár bölcs, fölényes megbocsátással int búcsút egy emléknek, miközben egy zápor gyöngysora mögött felragyognak a kolozsvári fények.

Hogy a kötetbõl mennyi jut el Magyarországra, nem tudható. Mára a versek iránti érdeklõdés egyébként is megcsappant; az olvasókat elvadítja a televízió, elriasztja a posztmodern, és az irodalomtanítás vétkei sem csekélyek e téren. Azt viszont mégiscsak illendõ nyugtáznunk, hogy a megye- és országhatáron túl alig néhány kilométerre, Beregszászon él egy költõ, akire érdemes odafigyelnünk, mert ha ritkán szólal is meg, de koherens, értékes életmûvet formál, amely híradás egy olyan világról, amit nem ismerünk eléggé, és amely világ viszonyaiból nem éppen grál-lovag politikacsinálók kalapálnak mostanában tõkét maguknak az anyaországban.

Füzesi Magda: A bohóc dala (versek). Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2003. 66 p.

Hamar Péter

Elõzõ számunkban Magyar László Az evangélikus egyház... címû cikkébe értelemzavaró hibák kerültek. Helyesbítés: 309. utolsó bekezdés: a keresztény Tolerancia feltûntével 310. 2. bekezdés: a családfõk olyan felelõsséggel 311. 8. sor: Az elsõ kiadás 1636-ban jelent meg 312. utolsó bekezdés: de 1783-ig õ is csak 313. 3. bekezdés: 1783. március 24.

313. 5. bekezdés: 1783 októberében A hibákért olvasóinktól és a szerzõtõl elnézést kérünk.

Pillanatképek a Krúdy Gyula születésének 125. és halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett programokról

Koszorúzás Krúdy Gyula szülôházánál. Praznovszky Mihály, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság fôtitkára megkoszorúzza az emléktáblát

Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója koszorúz

506

Pillanatképek

Praznovszky Mihály megnyitja a felújított Krúdy-emlékkiállítást a nyíregyházi Jósa András Múzeumban Németh Péter ny. múzeumigazgató társaságában

Bárány Frigyes színmûvész, a Móricz Zsigmond Színház örökös tagja Krúdy Gyula N. N. címû regényébõl olvas fel részletet a szoboravatás elôtt

125 éve született Krúdy Gyula

507

A szobor alkotója, Varga Imre szobrászmûvész Nemeth Péter és Csabai Lászlóné mögött

Csabai Lászlóné, Nyíregyháza polgármestere szoboravató ünnepi beszéde

508

Pillanatképek

„Krúdy Gyula hazatér”

... korhû ruhába öltözött nyíregyházi polgárok kísérik

125 éve született Krúdy Gyula

Csabai Lászlóné a jubileumi közgyülésen a Városháza dísztermében

Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Fôiskola fôigazgatója, irodalomtörténész méltatja Krúdy Gyula munkásságát

509

510

Pillanatképek

Csabai Lászlóné kitünteti Németh Pétert, Tasnádi Csabát és Tukacs István alpolgármestert

125 éve született Krúdy Gyula

Az elnökség díszebédjén. Tukacs István pohárköszöntõje

A Krúdy-féle velõscsonttal Németh Péter, mellette Szemán Sándor jegyzô és Mikó Dániel alpolgármester

511

512

Pillanatképek

Stílus és jelentés. Tudományos emlékülés a Nyíregyházi Fõiskolán. Kemény Gábor, a nyelvtudomány doktora. Mellette Székely Gábor rektorhelyettes

Gáspár László, a nyelvtudomány kandidátusa

TARTALOM

Krúdy Gyula (1878–1933) (Ratkó József) ........................................................................................................371 Jánosi Zoltán: Krúdy Gyula tündöklő lázadása.............................................................................................372 Szathmári István: Krúdyról – Márai szemével..............................................................................................379 Pethő József: A „szöveg születése”. A Szindbád ifjúsága textualitásának kérdéséhez...................................385 János István: Krúdy és a magyar múlt (A Három király történelemlátása)...................................................400 Ilyés Gábor: „Ennek a városnak voltam az írója” Krúdy-emlékjelek és helyek Nyíregyházán.....................408 Sturm László: A szlovákság Krúdy Gyula műveiben ...................................................................................414 Kovács József László: Pest Rózsája: Pilisi Róza (a novellista – és Krúdy – Álmok asszonya; Madame Louise)............................................................................................................................................420 G. Papp Katalin: Gyémántmesék-e a Gyémánt mesék? Krúdy Gyula Gyémánt mesék című kötetének stílusvizsgálata...............................................................................................................................................430 Karádi Zsolt: Krúdy, Szindbád, Huszárik......................................................................................................438 Gintli Tibor: Rezeda Kázmér mint olvasó......................................................................................................444 Kelecsényi László: Fantomkiadványok........................................................................................................458 Bezeczky Gábor: A Krúdy-bibliográfia helyzete............................................................................................465 Fráter Zoltán: Mesemondások a szerelemről...............................................................................................469 Kelemen Zoltán: Jó étvágyat kívánok!..........................................................................................................478

szemle

Patrocíniumok a középkori Magyarországon (Hoffmann István)......................................................................485 A kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek alakulása (Abonyi Andrea).......................................491 Könyv Farkas Gyuláról (Karádi Zsolt)..............................................................................................................492 A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai a magyarországi délszláv népek nyelvén, II. (Szakállas Sándor)...494 „a műveltté tett nép önmaga erejéből nagy tetteket vihet végbe...” (Miklós Elemér)........................................496 Keserű dalok Kárpátaljáról (Hamar Péter)........................................................................................................502 Pillanatképek......................................................................................................................................................505 A borítót a Varga Imre Krúdy-emlékművéről készült fotó felhasználásával László Rita Emőke tervezte.

A szövegközi képeket Ilyés Gábor készítette. A színes oldalakon Karádi Zsolt felvételei vannak a Krúdyemlékünnepségekről.