Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2015. 4. szám by Szemle

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 50. évfolyam, 2015. 4. szám E számunk megjelenését támogatta: Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Felelős kiadó: Tomasovszki Anita igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://mzsk.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet! A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és a Városi Könyvtárban. Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Tartalom 50 éves a Szemle Karádi Zsolt Felmutatni a régió szellemi gazdagságát Németh Péter A Szabolcsi-szatmári Szemle korának lapja volt A Hársfalvi-korszak (1964–1984) Galambos Sándor Lételeme a folyamatos megújulás A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 3. ciklusa (1985–2003) László Gézáné A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle bibliográfiai leírása Történelem Nagy Levente Konzervatív hajlam – társadalmi rend Tóth Bálint László A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt

3 4 11 16

19 33

Interjú Marik Sándor „Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!”. Interjú Veres András püspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével 51 Helytörténet Bordé Katalin A Nyírvidék a történelem viharában A Nyírvidék és utódlapjai története 1918-tól 1944-ig 65 Jakab Attila „Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön…” Adatok a Balkány-kecskéspusztai Gencsy Ferenc-féle síremlék történetéhez 78

Nyelvészet Révay Valéria A Várday család levelezései Irodalomtörténet Bakajsza András Rákos Sándor Nyírsége (előhang egy készülő breviáriumhoz) Jánosi Zoltán Kilencven éve született Nagy László Kossuth-díjas költő Ünnepi beszéd az évforduló esztendejében

116 123

Szépirodalom Kelecsényi László A restiben (egyfelvonásos)

128

Kiállítás Puskás Bernadett Szepessy Béla grafikusművész kiállítása

139

Szemle Találkozások Mátészalkán. Pénzes Ottó új kötetéről (Futaky László) Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken (Marik Sándor) A mesélő fölmérése (Antal Balázs)

144 145 149

152

Antall István az idei Ratkó József-díjas

Borítóterv: Karádi Nóra

101

50 éves a Szemle

Felmutatni a régió szellemi gazdagságát Ötven év. A végtelen időben: pillanat; egy szűkebb közösség körében: maga az élet. A tudomány, a művészet alakulástörténetében sem kis idő, hát még egy sajtóorgánum esetében! Éppen ezért fogalmazok elfogódottan, olvasgatva a megsárgult lapokat. Azon oldalakat, amelyek már a történelem részei, és azokat, amelyeket magam is szerkesztettem-írtam. Mintha tegnap lett volna… * A Szemle 2015-ben ötvenedik évfolyamát jegyzi: 1966-tól lett országos terjesztésű, évnegyedes folyóirat, számonként hét-kilenc ívnyi terjedelemben. Főszerkesztőinek (Hársfalvi Péter, Mező András, Németh Péter) hitvallását az 1995/4-es szám beköszöntője a következőképpen összegezte: „Folyóiratunk szerkesztősége kezdettől fogva azt vallotta, hogy az országnak emez észak-keleti–keleti régiója föl tudja mutatni azt a szellemi erőt, vagy magához tudja vonzani azokat az alkotókat az országhatáron belülről vagy kívülről, akik az egészhez mért színvonalon képesek megszólaltatni e régió hagyományait, föl tudják vetni gondjait, és keresik az ezek megoldásához vezető utakat; akik érzékeny felelősséggel alakítói Kelet-Magyarország kulturális, művelődési és tudományos életének. Abban reménykedünk, hogy e törekvéseink találkoztak Kedves Olvasóink elvárásival, s fölfedezték folyóiratunkban e magasan levő elhivatottság betöltésének szándékát, s bízunk benne, hogy érdeklődésükkel továbbra is megtisztelik a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlét!” * Ma sem lehetne szebben szavakba önteni, mi vezérel bennünket, akik számról számra arra törekszünk, hogy – megköszönve a Megyei Önkormányzat valamint Nyíregyháza város fenntartói támogatását, s folytatva a lap nemes hagyományait – a társadalomtudomány, az irodalom, a művészet minél szélesebben értelmezett terrénumairól hozzunk tanulmányokat, interjúkat, kritikákat. Szándékunk töretlen: szeretnénk teret adni minden, az igényes értekezésekre, írói-költői alkotásokra jellemző nyelvi műgonddal létrehozott szövegnek, függetlenül attól, szerzője hol él, milyen korú. Hisszük, hogy a ma formába öntött gondolat holnap már történelem. Ezért valljuk, hogy a szerkesztők nemcsak a jelen, hanem a jövő befogadójához is szólnak. Emiatt nagy a felelősségük. Ebben a hitben készítettük ünnepi számunkat is, és ajánljuk mai, holnapi olvasóinknak. Bízunk benne, hogy a Szemle az előttünk álló évtizedekben továbbra is hű lesz küldetéséhez, a megye, továbbá a tágabb régió szellemi gazdagságának méltó felmutatásához. Karádi Zsolt főszerkesztő

Németh Péter

A Szabolcs-szatmári Szemle korának lapja volt A Hársfalvi-korszak (1964–1984)

1968-ban, a Múzeumi Hónap keretében ünnepelte a Jósa András Múzeum fennállásának 100. évfordulóját. A Megyeháza dísztermében rendezett ünnepség után a notabilitások, mint Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront alelnöke, a TIT elnöke, az Elnöki Tanács tagja, Molnár János, kulturális miniszterhelyettes, Banner János professzor úr, az Ősrégészeti tanszék vezetője, Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese és még ki tudja kik, az ünnepség színhelyéről átjöttek az Egyház utcai szárnyba, a múzeum akkori épületébe. Velük tartott professzorom, az ELTE Népvándorlás- és Középkori Tanszékét vezető László Gyula is, aki a „kettős honfoglalás” megálmodása miatt akkor kezdett közéleti emberré válni. Természetes, hogy volt tanítványaként, őt gardíroztam, s mutattam be neki Hársfalvi Pétert, a főiskola Történelem Tanszéke vezetőjét, a Szabolcs-szatmári Szemle szerkesztőjét. László Gyula egy örvendekkel és kézfogással nyugtázva a megismerkedést, felvonta szemöldökét, s góbés mosollyal így folytatta: – Tudják melyik a legjobb Szemle? Majd mindkettőnk csodálkozó arckifejezését látva, így folytatta: A szem lesütve (A Szemle/sütve)! Ez az epizód jutott eszembe közel ötven év után, fellapozva a korai számokat, vajon szégyellenünk kell-e a Szemle első időszakát? Az 1964–1984 közötti éveket? Szemlesütve nézni a folyóirat két évtizedére? Ha nem is az egészre, de egyes számaira? Ehhez ismerni kell a Szemle megalakulásának históriáját, amely – nem lévén meg a folyóirat levelezése – nehezen rekonstruálható, de néhányan még emlékezünk rá. Mármint arra, hogy a Szemle első száma nem ötvenéves, hanem a jövő esztendőben lenne éppen 60 éves. Ez az első szám postai forgalomba nem került, remittendája ott hányódott a Jósa András Múzeumban egészen 1973-ig, amíg át nem költözött az intézmény új helyére. Ennek a megye, de elsősorban Nyíregyháza város értelmisége kezdeményezésére (a kiadó a Népfront és a TIT volt) létrejött folyóirat első számáról azért hallgatott mindenki akkor, mert az bár 1957 februárjában látott napvilágot, mégiscsak 56 őszének forró légkörében szerkesztődött. Rossz időben! Éppen ezért – a szerzők ugyan elvitték a hírét, meg a szerzői példányokat, néhányuk ezután ismerhette meg a karhatalmisták zárkáit – ez a szám csak nagyon későn került a nagykönyvtárak katalógusaiba, mi is csak az Orosz Szilárd szerkesztette repertóriumban ismertethettük részletesen. De ekkor már más szelek fújtak.

50 ÉVES A SZEMLE A megtorlás utáni húzd meg/ereszd meg időnként változó politikai divatja 1964ben éppen az utóbbi szakaszába lépett. A kezdeményező Hársfalvi Péter, a két évvel korábban létesült Főiskola tanszékvezető tanára kereste meg földijét, Gulyás Emilné dr.-t, a Megyei Tanács oktatási-kulturális elnökhelyettesét. Mindketten Ófehértó szülöttei voltak, Mária a ’45-ben beköszöntött új világban lett a jegyzőképző hallgatója, majd a közigazgatásban, mint a kevés nők egyike futott be karriert. Rá emlékezve, a jóindulata ugrik be elsőnek, az, ahogy a tanult embereket tisztelte (így igazgatómat, dr. Csallány Dezsőt is), meghallgatta, sőt támogatta kérelmeiket, hiszen a tanácsnál volt a pénz, s nem a pártnál. Bizonyára nem vita nélkül zajlottak le a Szemle újraindításával kapcsolatos beszélgetéseik, mert Gulyásnénak meg kellett győzni vezetőtársait, mindenekelőtt a Megyei Tanács akkori elnökét, Fekszi elvtársat az akció veszélytelenségéről. (Fekszi István 56-os menekülése, bujkálásának története közkézen forgott akkortájt.) Nem is folyóiratként indult a Szemle, hanem alkalmi kiadványként, a Szemle szó alatt a Megyei Írások alcímet viselte, s ennyiben, meg sorszámozásában (az 1956-os számot tekintve egynek: 1964/2, 1965/3) utalt 56-os elődjére. Még az 1966 második felében megjelent két szám is Gazdasági, társadalmi és kulturális közlemények alcím alatt jelent meg, s csak az 1967. 1. számtól lett ugyanilyen alcímmel a közlemények helyett folyóirat. (Ehhez a budapesti pártközpont engedélye is kellett!) Az első két szám (amelyet Hársfalvi Péter nem tekintett a folyóirat előzményének!) az elvárásokat tükrözte: ismertette az akkor létesített konzervgyárat, a mezőgazdaságban a gépesítés fontosságát, az almatermelést, Erdei Ferenc szólt a megyei mezőgazdasági fejlesztés lehetőségeiről. Az oktatásban bemutatták a 25 éves zeneiskolát, a kultúrában a színház (akkor még társulat nélküli) öt évéről szóltak, majd egy későbbi állandó szerző, Koroknay Gyula az eltűnt nyíregyházi városképet idézte fel, s az irodalmi blokk volt erős: írtak Krúdyról, Móriczról, Váci Mihályról, Rákos Sándorról és az akkori helyi tehetségről, Sipkay Barnáról. Vácival még interjú is készült, ekkor lett országgyűlési képviselő. Magát a szépirodalmat Ratkó József, Sipkay, Mester Attila és Bory Zsolt költők, s természetesen Váci egy verse képviselte. 1965 a felszabadulás huszadik évfordulója is volt. Nyíregyháza város 1944-ben kijelölt polgármestere adta közre emlékeit, a szerkesztő Horváth Sándor gimnáziumi tanárral közös dokumentum-válogatást tett közzé, Erdész Sándor néprajzos felesége nevén jelentette meg két kállósemjéni férfi visszaemlékezését. Hársfalvi Péter meg felidézte az újságíró Rákos Sándor három korai írását, köztük a napjainkig is állandóan számon tartott tiszanagyfalui földosztásról szólót, amely megelőzte a törvény életbe lépésének a napját. Volt szó halála kapcsán az első megyei Kossuth-díjasról, Kiss Lajos múzeumigazgatóról, a megyei népmesekutatásról, a város, mert akkor még csak ez az egy volt, Nyíregyháza fejlődéséről. S mint kvázi folyóiratnak, a Szemlének is volt könyvismertetés rovata, ez volt talán a legjobb: ebben Móricz leveleit, Telepy Katalin jeles művészettörténész Benczúr-monográfiáját, Sipkay Barna kötetét és a kiváló tudós, Westsik Vilmos vetésforgókról írott könyvét recenzálták. Mindezt természetesen felügyelet mellett: a mindenkori szerkesztőbizottság elnöke a Megyei Tanács egyik elnökhelyettese volt, esetünkben 1971 elejéig Gulyás Emilné, utána Gyúró Imre, utóbbi egészen a rendszerváltásig. A szerkesztőségben

50 ÉVES A SZEMLE foglalt helyet kezdetektől az MSZMP agit.prop. osztályát vezető személy, a tanácsról a megfelelője: a művelődési osztályvezető, azután a pártfelügyelet alatt működő TIT megyei titkára (1980-ig), a megyei napilap (a pártszócső) főszerkesztője, s olyan sehonnan se kirobbantható személyek és vezetők, mint Klenczner Imre, a Nyírségi Mezőgazdasági Kutató Intézet (később a Vetőmag Vállalat Kutató Központja), Szilágyi Imre, KSH megyei hivatala első embere, s Margócsy József tanszékvezető főiskolai tanár (később egy évtizeden át volt főiskolai főigazgató). A gondot csak az jelentette, hogy az 1966-tól felelős szerkesztőként címzett Hársfalvi Péter felelősként is viselkedett: kezdetben csak a lapszám leadása előtt összehívott szerkesztőség elé terjesztette a tartalomjegyzéket, később még azt sem tette. Emiatt a szerkesztőség állandó panasza volt: a határidő miatt (a postai terjesztésből fakadóan pontos megjelenési kényszer) a nyomdába leadott lapszámot nem olvashatták, vagy ha egyes cikkek mégis a kezükbe kerültek, az észrevételeiket már nem vették/vehették figyelembe. Gyakran előfordult, hogy az elnök hivatali elfoglaltsága miatt nem tudta összehívni a szerkesztőbizottságot, helyettese pedig nem volt. Ám az is igaz: a Szemlének nem volt helye, szerkesztőségi szobája, s természetesen nem volt fogadóórája sem, a megjelenni kívánók személyesen keresték fel a felelős szerkesztőt, adták át kézirataikat, vagy kértek biztatást arra, hogy egy-egy témához hozzákezdjenek. Nem volt még egy félnapos alkalmazottja sem a Szemlének, aki átvette volna a postát, aki felemelte volna a telefonkagylót (ha lett volna telefonja!). Vagyis a Szemle a szerkesztő munkahelyén szerkesztődött. Amikor elkészült a Bessenyei György Főiskola új, impozáns épülete (1972), akkor a könyvtárigazgatói irodája adott helyet annak, hogy az esedékes lapszám összeálljon. S itt kell megemlékezni a szerkesztő mellett Merkovszky Pálról, a Szemle sehol fel nem tüntetett munkatársáról. A főiskolai Központi Könyvtár igazgatója lett gyakorlatilag a folyóirat (fizetett) mindenese. Hozzá irányították a postát, a kezdő szerzőket; ha kellett, ő levelezett a Szemle nevében, vagy készítette elő aláírásra a leveleket. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy mások mellett éveken keresztül részt vehettem abban a munkában, amikor az esedékes szám leadása előtti három hétben, a szombati napokon hármasban leültünk, olvastunk, ki-ki megtette a megjegyzését: mindjárt az elején felmérte, hogy jöhet vagy kidobandó a kézbevett matéria, ezt meg is indokolta; tollával javította a helyesírási hibákat, a rossz mondatszerkezeteket, s szükségből tördelte ide-oda a szövegrészeket. Külön megbeszélés tárgya volt, amikor a szerző nem fordított kellő gondot a szövegére, s abban téves évszámok, elírt nevek szerepeltek, ilyenkor a könyvtár olvasótermi kézikönyvtárához fordulhatott az ember. Vagy ha olyan dolgozat került a kézbe, amelynek a témája már közismert volt, más tollából megjelent, annak felismerése és a szerző tudomására hozatala szintén e napok „hozadéka” volt. A szerkesztés befejezése – most már elárulhatom – a Tölgyes „tanszéken”, azaz a főiskolához közeli étteremben történt, egy fröccs, egy pohár sör mellett értékeltük: vajon elégedett lesz-e a megjelenendő számmal az olvasó? Mert hiába akartunk igényesek lenni, ez bizony sokszor nem sikerült. A Szemlével két bajom, bajunk is volt. Mint fiatalabb, Hársfalvinál és Merkovszkynál is radikálisabb nézeteket képviseltem, lévén, hogy kezdetben nem kötött semmi

50 ÉVES A SZEMLE féle pártfegyelem. Nem akartam megérteni, hogy miért kell olyan írásokat lehozni egy megyei folyóiratban, mint (s most címeket idézek): A szocialista életmód fejlődésének néhány kérdése, Kongresszus után. Az ideológiai és kulturális munka feladatairól, Ideológiai életünk néhány kérdése az MSzMP IX. kongresszusának tükrében. A marxista ideológia és a néptömegek gyakorlata, Ünnepnapra. (Vezércikk a NOSZF 50. évfordulójára), A forradalmi stratégia születése, Forradalom és humanizmus, Közéletünk demokratizmusa és a népfrontmozgalom, Az értelmiség szerepének és jelentőségének néhány kérdése a lenini tanítások fényénél, Forradalmi elmélet – elméleti forradalom. A „Materializmus és empiriokriticizmus” megjelenésének 60. évfordulójára és az egyik legszebb: Propaganda és filozófia. A filozófia történeti, társadalmi hatása. A propaganda lenini elvei és módszerei. Mindez a Szemle első öt évéből! Ezeket a pártrendezvényeken, pártfőiskolán szükségszerűen elhangzott előadásokat nem a Szemle írásai közé valónak tartottam. De azt is felfogtam, hogy mihelyst elfogadták az elsőt, a másodikat már nem lehetett visszautasítani. S bár az ilyen jellegű megjelenések száma idővel csökkent, azok sem a Szemle pedigréjét, sem az olvasottságát nem növelték. Könnyebb lett volna visszautasítani, sőt kiszorítani a Szemléből a szépirodalmi alkotásokat. Ugyanis Katona Béla főiskolai tanár vezetésével működött egy olyan megyei írócsoport, irodalmi kör – igaz, csak a 70-es évek végétől – amely tagjainak nemcsak vitafórumot biztosított, de évente egy-egy kötettel meg is lepte a nagyközönséget. (A sorozat a Tiszta szívvel füzetek nevet viselte. Mester Attila: Hangulatjelentés (1982), Nagy István Attila: Társadul szegődöm (1983) és Bodnár István: A számadás évszaka (1983) versei a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár gondozásában, Futaky László közreműködésével jelentek meg.) Senkit meg nem bántva – hiszen sokan ma is élnek a ’66–’84 közötti lapszámok költői, írói közül – végigböngészve a névsort, a Szemle senkit sem fedezett fel (akiknek hírük lett, azt nem ettől a laptól kapták), senkit nem emelt a Parnasszusra, legfeljebb a megyében tette ismertebbé. Jellemző, hogy a szerkesztőbizottságba 1973-ban beválasztott Ratkó József ezután csak egyetlen alkalommal jelent meg a folyóiratban (1981). Ő valamit tudott. Viszont jó megoldásnak bizonyult a kulturális krónika/tükör/életünk/körkép/események, végül ez utóbbi néven rögzült rovat a mindenhol megforduló Kalenda Zoltán újságíró, majd a könyvtár két munkatársa, Kovách Margit és Lukács Ilona összeállításában. Ma csak ezt az évente kétszer megjelenő rovatot kell fellapozni, ha meg akarjuk tudni, mi is történt 1977–1985 között a megyében. A folyóirat egyik legerősebb rovata a könyvismertetés volt, Hársfalvi Péter szerkesztésében 402 kisebb-nagyobb munkát ismertettek vagy recenzáltak a folyóiratban. Nemcsak a megyében megjelenő könyvekről szólt ez a rovat, de szinte valamennyi Kárpátalján akkor megjelent magyar nyelvű könyvről, s egyetlen megyét érintő, az országos kiadóknál napvilágot látott munka sem maradt a szerkesztő előtt rejtve. Ebben nagy segítségére volt a főiskola Központi Könyvtárának apparátusa. A támogatás már csak azért is „járt” Hársfalvi Péter főigazgató-helyettesnek, mert hatáskörébe tartozott a könyvtár felügyelete is. A Szemle korai számainak külleme ma nem igen csábítaná a vevőt vásárlására. A jellegtelen, mindenféle színű téglalapokba belegyömöszölt folyóiratcím a megjelenés

50 ÉVES A SZEMLE évszámával és lapszámmal a nyomda akkori grafikusának az alkotása volt. Meg se próbálták az itt élő művészeket felkérni, vagy talán nem volt erre pénz? Mindenesetre hosszas győzködés után 1976-ban történt változás: ekkor az egységesen kék borítójú Szemle cím alatti négyzetébe a megye egy-egy jellegzetes tájának, épületének, szobrának, üzemének a színes fotója került. A gerincre pedig a folyóirat neve és megjelenési dátuma! Ennél azonban sokkal gazdagabb volt a képzőművészet jelenléte a lapban. Elsősorban a megyében élő képzőművészek „nagy öregjei” kaptak helyet a Szemlében, így Berecz András, Huszár István, Kerülő Ferenc, Koncz Zoltán, Krutilla József, Pál Gyula, Soltész Albert és Tőkey Péter, de az ideiglenesen megtelepedők, mint Kádas István (Tatabánya), Lakatos József (Sárvár), Tóth Sándor (Szeged), s a végleg itt maradtak, mint Balogh Géza, Horváth János, Sebestyén Sándor. A lap adott megjelenési lehetőséget azoknak is, akiket a „fényes szellők” elrepítettek, mint Batári László, Berky Nándor, Csíky Tibor, Csisztu Mihály, Csizmadia Zoltán, Diószegi Balázs, Nagy Sándor, vagy vissza sem tértek tanulmányaik után, mint Szikora Tamás, Váci András, Vincze Lajos. A fiatal képzőművészeket idekerülésük után hamarosan bemutatták a folyóiratban, így A. Székhelyi Editet, Gál Ludmillát, H. Németh Katalint, Nagy Lajost, Tilles Bélát. A lap felfedezte ismét Barzó Endrét, Boross Gézát, Z. Szalay Pált, s a népi festőket, Győry Eleket, Gajdos Jánost, Horváth Vincét. Még nem esett szó a Sóstói Művésztelepen évente megfordult, a képzőművészeti élet országosan ismert személyeiről, akik a Szemle 3–4. számainak állandó szereplői voltak. Csakhogy a nyomdatechnika … Igen, még a 80-as években is Kárpátalját, Romániát idézték a reprodukciók, a vonalas rajzokat kivéve a képek nagy része sem akkor nem volt élvezhető, mára sem élvezhetőbbek … Végezetül a rovatok közül a repertórium szerzőjének bontásában egyetlen szak, a történelem anyagát nézzük meg: hogyan jelentkezett a múlt-kor a Szemlében? Az idesorolt közel 150 tétel közül az évfordulós anyag a meghatározó. Nemcsak 1965ben emlékezett meg a lap 1945-ről, hanem 70-ben is (25. évforduló!), és 84-ben (ez helyi szinten volt évforduló, a 40.). De az utóbbiról még ejtünk néhány szót a végén! A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulói szintén vissza-visszatérő lehetőséget adtak a megemlékezésre. Ez nem a szerkesztőn múlott, hanem a megyei pártbizottság kifejezett kívánsága volt. Tehát 67-ben (4 cikk), 77-ben (7 cikk) igazolta a megvalósítást. A Tanácsköztársaság 50. évfordulójára való megyei emlékezéseket szintén a pártbizottság koordinálta, erre pénz/paripa/fegyver is volt. Ekkor készült a múzeumnak is az első nagyszabású önálló kiállítása (megnyitóján a tömeg még a kapubeállóból is kilógott az utcára a Felszabadulás – ma Luther – u. 4. sz. alatti épületben), önálló dokumentumkötet, s a Szemle is már a 68/4-es számának cikkeivel hangolta rá az olvasóit, hogy a következő szám jubileumi lesz. Nemcsak az lett (10 dolgozattal), hanem a következő is hozott pluszba három dolgozatot: egyik a Szamuely Tibor szobrának avatóbeszéde volt (a mai Országzászló téren, hogy azután a helyére kerüljön majd a Lenin-szobor), s az ungvári egyetem két professzorának dolgozata, amelyet odaát mondtak el az évfordulón. 79-ben is megemlékeztek (5 cikk) és az évfordulóra még 89-ben is készült dolgozat (A Szamuely család), az egyik szerkesztőbizottsági tag buzgalma révén. Természetesen megemlékeztek a Párizsi

50 ÉVES A SZEMLE Kommün 100., Dózsa György születése 500., az örökváltság 150. évfordulóiról is. Számos érdekes forrásközlés, kisebb közlemény is színesítette a Szemlét, amely segítette a pályakezdőket: itt láttak napvilágot Barabás László, Bene János, Henzsel Ágota, Láczay Magdolna, Németh Péterné, Reszler Gábor, Szabó Géza, Szakállas Sándor, Takács Péter, Tidrenczel Sándor első jelentős dolgozatai. A Szemle történelmi témájú írásaiból néhány könyvvé nőtte ki magát: gondoljunk csak Koroknay Gyula kállói kapitányaira, Mező–Németh faluneveire. Összegezés: a Szabolcs-szatmári Szemle korának lapja volt. Nem volt olyan szerencsés, mint a Soproni Szemle, amely nem megyei folyóirat volt, így nem kellett „musz”-anyagot közölnie, de Hársfalvi Péter felelős szerkesztősége alatt mégsem lett a megyei pártbizottság szócsöve, mint a Borsodi Szemle. Sőt, neki köszönhető, hogy a megyénk jóval előbb ébredt, mint a szomszédos Hajdú-Bihar az ő Debreceni Szemléjével (mármint a háború előtti lap újraindításával). A Szemle igazi értékeit akkor lehet igazán megismerni, ha a korai példányai digitalizálva lesznek. A munka folyik, reméljük, a jubileum siettetni fogja a befejezést. *

Utóirat: 1984. november első heteiben szárnyra kapott a hír, hogy a rendőrség a Szabolcs-szatmári Szemle frissen megjelent számának példányait az újságos boltokban lefoglalta, a szerkesztőségben még meglévőket elkobozta, s azokat, mint később kiderült, a kórházi megsemmisítőben elégették. A megrökönyödést kiváltó szám a rendszernek elkötelezett Gyarmathy Zsigmond levéltár-igazgató 18 oldalas forrásközlése volt A felszabadult Szabolcs-Szatmár első évének korabeli dokumentumaiból. (Közli: Gy. Zs.). Pontosabban az első dokumentum, amelyet dr. Erőss János, Szabolcs megye kijelölt főispánja írt a szovjet katonai parancsnokságnak. Az inkriminált mondat így szólt: „A nem csapattestekhez tartozó orosz és román katonák önkényesen beszállásolják magukat falusi és tanyai házakba, őket kell kiszolgálni, mindent felesznek, az asszonyokat megbecstelenítik és távozáskor a még élő állatokat magukkal viszik. E miatt a nép rettegésben él, és nem mer a földekre menni, ahol inzultusoknak van kitéve.” Az oroszra lefordított iratban a főispán azt is leírta 1944. november 27-én, hogy az addig keresztülvonult csapatok az első napokban a megye teljes lóállományát elvitték, a későbbi csapatok igénybe vették az ökörállomány legalább 80 százalékát, s legutóbb a Tisza-hidakhoz szükséges faszállítás miatt a jármozható szarvasmarhák további csoportjának 75 százalékát. Emiatt nincs igaerő az őszi szántáshoz-vetéshez, a betakarításhoz. Éppen e dokumentum elé került Varga Gyula, a párt megyei bizottsága újonnan megválasztott első titkárának ünnepi írása: 40 szabad esztendő címmel. Nos, sokan nem örültek Varga Gyula megválasztásának, a régiek leváltásának, s az ezzel járó személycseréknek. Valaki(k) az idézett dokumentum miatt feljelentette(k) az új megyei pártvezetést a szovjet nagykövetségen, hogy lám-lám idevezet a felelőtlen kádercsere. A követség diplomáciai jegyzékben tiltakozott a szovjet katonák rossz színben történt beállítása miatt. A tiltakozás eljutott az országos párt- és

50 ÉVES A SZEMLE tanácsi szervekig (a Szemlét a megye jelentette meg), s természetesen „lejött” a megyébe is, az esetet kivizsgálandó. A vitatott írás azért is jelenhetett meg, mert a dokumentumok összeállítóján kívül senki sem olvasta. Sem a szám szerkesztésekor – megbíztak a szerzőben – sem a nyomdában (a szedőt kivéve). Ennek a számnak az előkészítésébe nem folytam bele, nem tudtam Gyarmathy Zsiga válogatásáról. Más se nagyon olvasta az írást megjelenése pillanatában, mert az október végén megjelent Szemle számra (október 31-e volt Nyíregyháza város felszabadulásának napja) csak november közepén érkezett a „reakció”, amikor a jól értesült (értesített) felelős szerkesztőnk már kórházba vonult. Hársfalvi Pétert ténylegesen megviselte az eset, szabályosan lerobbant ez a mindig vidám ember, komorrá vált, magába húzódott. A Szemle ugyanis „édes gyermeke” volt. Csak december közepén jött ki a kórházból, s amikor első útja a főiskolára vezetett, megkérdezte tőlem: mi van a Szemlével? Aznap vizsgáztattam, az időpontot már jó előre lekötöttem a történelem-szakos hallgatóimmal, visszacsinálni már nem tudtam. Így csak azt mondhattam a tanszékvezetőmnek, hogy délelőttre behívták az összes megyei kulturális intézmény vezetőjét (távollétemben Nagy Ferenc igazgatóhelyettes, a későbbi levéltár-igazgató képviselt), újságírókat, ideológiával foglalkozó járási vezetőket, s a megyei ideológiai titkár fogja a jelenlévőket a szovjet–magyar viszonyból fakadó, betartandó szabályokra figyelmeztetni (ennyi azért kiszivárgott). Ekkor láttuk egymást utoljára. A múzeumba visszatérve Nagy Ferenc beszámolt, hogy az ideológiai tájékoztató eléggé katonás volt: mindenki elé papírt raktak, a kézbe íróeszközt parancsoltak, s a titkár szinte tollba mondva diktálta le pontokba szedve, melyek a két ország kapcsolatában tabutémának számítandók. Ezután nemsokára, 1985 januárja első napjaiban jött telefonon a lesújtó hír: egy elszabadult vérrög Hársfalvi Péter halálát okozta. Harminc éve járunk ki a sírjához, pedig még most is csak 87 éves lenne!

Galambos Sándor

Lételeme a folyamatos megújulás

A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 3. ciklusa (1985–2003) A Szabolcsi Szemle 1934-ben kelt életre s 1944-ig működött. Ezt követően 1956-ban, 1964-ben és 1965-ben egy-egy szám látott napvilágot, 1966-tól pedig hosszú időn keresztül folyóiratszerűen, évente négy alkalommal jelent meg. A felelős szerkesztő a 60-as évek közepétől 1985-ben bekövetkezett haláláig Hársfalvi Péter volt. 19 évig tartó vezetése alatt a Szemle a megyei tudományos és kulturális élet meghatározó tényezőjévé vált. Hársfalvi Pétert Mező András követte a lap élén, szintén 19 évig, 2003-ig. Mező András a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar nyelvészeti tanszékén tanított 1963-tól, amelynek 1984-ben a vezetője lett. Személyében újabb nagy tekintélyű szakember került a lap élére, aki tudományos eredményei mellett szerkesztői tapasztalatot is szerzett 1979-től a Névtani Értesítőben. Miután a Szemle 1934-től 2003-ig terjedő változatos történetében három felelős szerkesztő hosszú ideig irányította a lapot, talán elfogadható, hogy Szohor Pál, Hársfalvi Péter és Mező András időszakát egy-egy önálló ciklusnak tekintsük. A történészt nyelvész követte. Ez az első években nem hozott döntő változást a Szemle stílusában, amely magát korábban is gazdasági, társadalmi és kulturális folyóiratként határozta meg. A rendszer 1980-as évek közepén már láthatóvá vált meggyengülése és a kibontakozó országos méretű társadalmi viták hatása azonban megnövelte a lap mozgásterét. Megkezdődtek azok a kisebb módosítások, amelyekkel a folyóirat igyekezett megfelelni a megállíthatatlanul bekövetkező és felgyorsuló változásoknak. Többféle téma kap helyet, a történelemmel foglalkozó tanulmányokban érződik a frissebb szemlélet, a szociológiai, társadalomábrázoló írások száma megnövekszik. Szintén gyarapodik a nyelvészeti, irodalmi tanulmányok sora, s ezen belül a kárpátaljai írókról, költőkről szóló ismertetések is gyakrabban jelennek meg. Az aktuális gazdasági helyzetet bemutató írás azonban egyre kevesebb. Enyhült az egypárti politikai és ideológiai meghatározottság, csökkent a párt- és államigazgatási elit által megírt és/vagy közölni óhajtott cikkek mennyisége, de azért a régi reflexek néha még működésbe léptek. A nyolcvanas évek második felében is A Szabolcsi Szemlének végig Szohor Pál volt a főszerkesztője. Hosszas betegség után 2003 utolsó napján hunyt el. Emellett főigazgató-helyettesként dolgozott 1979-től 1990-ig. 1978-ban a kandidátusi címet, 1997-ben az MTA doktori fokozatot szerezte meg „A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század” című értekezésével.

50 ÉVES A SZEMLE alkalmanként még fő helyet kaphattak a pártfunkcionáriusok beszámolói, a szocialista rendszer évfordulóinak tiszteletére fogant cikkek. Például 1986-ban Megújulás KISZ-szervezeteink munkájában, 1987-ben A nagy október híre és visszhangja a Nyírségben, 1989-ben A Szamuely család címmel még megjelenhettek közlemények. A szerkesztőbizottságban a 80-as évek közepén is a megyei politikai és intézményvezetői pozíciók birtokosai ültek, akik a szerkesztés munkájában nemigen vettek részt, inkább utólagos ellenőrző funkciójuk volt, s – tisztelet a kivételnek – inkább a status quo fenntartására törekedtek, mintsem a lap színvonalának emelésére. Amikor Mező András elfoglalta a felelős szerkesztői széket, kérte, hogy Takács Péter legyen tagja ennek a testületnek, s kapjon konkrét feladatot, lássa el az olvasószerkesztői teendőket. Ez az első lépés a hatékony folyóirat-szerkesztési munka megerősítésére. Már a periódus elején megnövekedett a tematikus blokkok, íráscsokrok mennyisége. Gyakran a megyében megtartott tudományos konferenciák anyagából merítettek, és voltak évfordulókra összeállított írások. Az 1986. évi utolsó számban közzétett beregi írások jelezték, hogy a Nyíregyházán kiadott folyóirat a megye egészével kíván foglalkozni. A következő évben viszont egy egész szám szólt Nyíregyházáról, tisztelegve a privilégiált mezővárosi cím elnyerésének 150. évfordulója előtt. 1986-tól már nem lapszámonként kezdődött az oldalak sorszámozása, hanem évfolyamonként. Ettől az évtől megváltozott az első borító is. Eltűnt a jó minőségű, színes, nagy alakú kép. Helyette a fehér alapú borítón csupán egy kisebb, színes, álló téglalap látható, amelyben a tartalomból kiemelt 4-5 cím csalogatja az olvasót. Igaz, ez több információt tartalmaz, mint az előző, esztétikailag azonban visszalépés. A hátsó borítón pedig egy nagyobb téglalapban a következő számok tartalmából szerepelt néhány cím. Ez utóbbi jelzi, hogy létezett szerkesztői koncepció, tudatosan folyt a tervezés. 1988-tól a Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat helyett a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár adta ki a folyóiratot. Ez az első kis lépés a hatalomtól való függetlenedés útján. 1989-ben eltűnik a tartalomjegyzék után a szerzők foglalkozását és lakhelyét megadó tájékoztatás, de 1991-től ismét megjelenik. 1989-től egészen a korszak végéig Futaky László lesz az olvasószerkesztő. Az 1989. évi 2. számban jelenik meg először a Bibliográfia (később Szabolcs-Szatmár megye irodalma címen) és az Eseménynaptár. Az előbbi a megyére vonatkozó írásokat – beleértve az újság- és folyóiratcikkeket is – szedi megjelenés szerinti sorrendbe. Az Eseménynaptár a megye politikai, gazdasági és kulturális eseményeit rögzíti. Mindkettő a lokalitást erősíti, rendkívül fontos a régió helytörténete szempontjából. Az első öt évben lezajlott kisebb módosításokat követően 1990-ben döntő strukturális változás történik a lap életében. Megszűnik az akkor 14 főből álló tagolatlan szerkesztőbizottság. A 2. számtól az egyéni felelősséget egyértelművé tevő, új, lényegesen kisebb szerkesztőség áll fel, amelynek tagjai egy-egy szakterületet gondoznak: Karádi Zsolt (művészet), Mankó Mária (társadalom) és Németh Péter (tudomány). Most már körülhatároltak a feladatkörök, kialakul a munkamegosztás, amely hamarosan meghozza gyümölcsét. A szerkesztőséget 1991-től főszerkesztőként vezeti Mező 12

50 ÉVES A SZEMLE András. Hozzájuk csatlakozik Orosz Szilárd szerkesztőségi titkár és Borjus Pál tervezőszerkesztő. 1990-ben és 1991-ben új műfaj jelenik meg: az interjú. Németh Péter Dudás Bertalan görög katolikus parochussal és Balogh István nyugalmazott levéltár-igazgatóval folytatott beszélgetésével szélesedett a spektrum, de sajnos az interjúk sora nem folytatódott. 1991-ben újabb fontos formai és tartalmi újítások történtek. Két számhoz is csatoltak mellékletet Szemle-műhely címmel. Az első a munkanélküliségről és a sokarcú szegénységről szólt (27 o.), a másik tárgya a film, színház és irodalom volt (31 o.). Az év végén pedig egy különszám jelent meg a bűnről, bűnözésről, börtönirodalomról. Ennek anyagát a szerkesztőség által Nyíregyházán szervezett műhelybeszélgetés adta. Ritka pillanat, hogy a szerkesztőség nemcsak válogat a konferenciák anyagából, hanem maga szervez ilyet. Erre a kibővült pályázati lehetőségek adtak módot. Kár, hogy ez annyira ritka volt, a későbbiekben nem is lett párja. A Szemle korábban is közölt könyvismertetéseket kárpátaljai magyar szerzők műveiről, az 1991. évi 2. szám viszont teljes egészében az itteni írók, költők alkotásait mutatta be. Két vendégszerkesztő is közreműködött a szám összeállításában: Balla D. Károly és Horváth Sándor. A „vidékjárás” a harmadik számban folytatódott, ezúttal szatmári írásokkal. A dinamikus változás egyik okának mindenképpen a rendszerváltás okozta eufóriát, a megnövekedett szabadságfaktort, a politikai ellenőrzés számottevő csökkenését tarthatjuk. Hirtelen kitágult a világ. Az igazán jelentős ok azonban a megújult szerkesztőség innovációs ereje és lendülete, amelyet az inspiráló háttér kétségtelenül segített. 1992-től a folyóirat átvette a megye Bereggel kiegészült nevét, s ekkortájt egységesült a lap írásmódja is: Szabolcs-szatmár-beregi Szemle. Ez azonban sem a külső, sem a belső borítón nem volt felfedezhető, hiszen a név elemeit egyforma betűkkel nyomtatták. A hogyan írjuk? – máig ható vitákat, többféle leírást eredményez. A borító is előnyére változott ekkor, tervezője nevét a tartalomjegyzék után az első alkalommal fel is tüntették: Tarnóczy Balázs. Fent a folyóirat neve, alatta a profilt jelző, megváltozott három szó, amely most már megegyezett a rovatvezetők feladatával: társadalom, tudomány, művészet. Legalul középen pedig az év és a lap sorszáma. Minden szám borítója más alapszínt viselt. A tartalomjegyzék az üres hátsó borító belső oldalára költözött át. A módosítással viszont eltűntek az olvasásra csábító címek elölről és hátulról is. 1993 végén Erdélyi Tamás lett a tervezőszerkesztő. 1994-ben az elköltözött Mankó Mária helyére Fábián Gergely lépett, s Karádi Zsolttal, Németh Péterrel, Orosz Orosz Szilárd 1992-től a krónika rovatot gondozza, amelybe a folyóirat utolsó oldalai, a Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalma és az Eseménynaptár tartoznak. Ő szerkesztette és állította össze a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle Repertóriuma, 1987–2003 című kötetet (Nyíregyháza, 2005.), amely az első két év kivételével az egész korszakot felöleli. Az 1956–1986 közötti időszakról 1987-ben szintén Orosz Szilárd állította össze a repertóriumot. Mindketten kárpátaljai írók, szerkesztők. 1991-ig ez volt az írásmód: Szabolcs-Szatmári Szemle, s ez mind a borítón, mind az első címnegyed oldalon így jelent meg. Ezzel különösen a címleírást végző könyvtárosok küszködnek sokat, pedig a megyei könyvtárban még helyet is adtak a szerkesztőségnek. A Tiszavasváriból származó Tarnóczy Balázs alkalmazott grafikus, sikeres kiállítása volt a Jósa András Múzeumban is. (Köszönöm Németh Péter szíves közlését.)

50 ÉVES A SZEMLE Szilárddal egészen 1999-ig változatlan a csapat, amelyben ekkor Németh Pétert, aki nyíregyházi képviselő lett, Nagy Ferenc váltotta. A rendszerváltozás környékén az egész országban megélénkült az érdeklődés a politika és a társadalomban zajló változások iránt. A társadalmi problémák, konfliktusok feltárásához a Szemle is hozzájárult azzal, hogy sok szociológiai dolgozatot tett közzé, amelyek a megye helyzetét és az itt élők körülményeit a tudomány eszközével írták le. A folyóirat olvasmányossá tételéhez a 20–25 oldalas irodalmi rovat is hozzájárult: számos író, költő (köztük több tehetséges fiatal is) közléshez jutnak. A könyvismertetések soha nem maradtak el, előfordult, hogy tucatnyi könyvet recenzáltak, nemcsak megyei kiadványokról, hanem országosan is jelentősnek ítélt kötetekről. Az ismertetések zöme inkább bemutató jellegű, a kritikai él nem túl gyakori. Mégis fontos figyelemfelhívó, a nyilvánosságot segítő szerepet töltött be a rovat. Nagyszerű kezdeményezés volt az 1994. és 1995. évi első számokban a „Ketten ugyanarról”. Ez lehetett volna a tudományos és a művészeti életben is nélkülözhetetlen párbeszéd, véleményütköztetés fóruma, sajnos azonban ez sem folytatódott. A kilencvenes évek elején tehát szélesedett a paletta, de ezzel ellentétes tendencia is észlelhető. A nyolcvanas években még sok színházi bemutatóról közölt a Szemle kritikát, a kilencvenes években alig, az ezredfordulót követően pedig már nem is írtak az előadásokról. 2001-ben az utolsó szám egésze viszont Szín-lap a Teátrumról címmel adott válogatást az 1981-től, az állandó színházi társulat megalakulásától kezdve megjelent cikkekből. A számot Margócsy Klára közreműködésével Karádi Zsolt szerkesztette. A zenével és a zenetörténettel, legyen akár nép-, hangszeres komoly- vagy könynyűzene, akár kórusmuzsika, érdemben alig foglalkozott a lap, pedig a megyében kiemelkedő teljesítmények születtek ebben az időszakban is. A táncművészetnek sem jutott hely a folyóiratban, a filmnek is csak sporadikusan. Mező András többször mondta, hogy bizony nehéz írásképes embereket találni, ez valóban így is van, ráadásul a művészembernek nem igazán dolga az elemzés, az áttekintés. De talán fel lehetett volna kérni egy-egy országos szaktekintélyt cikkírásra, akkor a profil meghatározásába felvett művészet nem korlátozódott volna szinte egyedül az irodalomra. A képzőművészettel foglalkozó írások száma és színvonala is mintha inkább csökkent ebben az időszakban. A festők, grafikusok, szobrászok, fotóművészek alkotásai viszont gyakran illusztrálták a lapot. Sajnálatosan azonban a fekete-fehér reprodukciók (nem a műalkotások) minősége gyenge, elsősorban a nyomdatechnika nem megfelelő volta miatt. Csupán egy-egy grafika és fotó érte el a művészi hatást. A 2001. évi színházi és a 2003. évi Krúdy-szám mutatta az előrelépés lehetőségét azzal, hogy az utolsó oldalakon jó minőségű színes képeket közöltek. A szakdolgozó főiskolai, egyetemi hallgatóknak, az egy-egy téma iránt érdeklődőknek különösen nagy értéket jelentenek az emlék- és tematikus számok, valamint a kisebb tematikus blokkok, amelyek tükrözik a szerkesztőség preferenciáit is. A színházi és a Krúdy-szám mellett 1996-ban millecentenáriumi, 1998-ban és a következő évben 1848–49-es emlékszám jelent meg. A tematikus blokkok közül sok elérte a negyven oldal terjedelmet, de voltak olyanok, amelyek a 80 oldalt is meghaladták. Az írók, költők közül 1990-ben Kölcsey 14

50 ÉVES A SZEMLE Ferenc, 1994-ben Váci Mihály, 1996-ban Ratkó József, 1997-ben Bessenyei György (kétszer is), 2001-ben Németh László kapott kiemelt figyelmet. Az ezredfordulón megnövekedett az érdeklődés a társadalom gondjai iránt: 1997-ben a bűnözésről, majd a szegénységről és a devianciáról, 2000-ben a fogyatékosokról jelent meg egyszerre több írás. 1999-ben Szabolcs megye múltja és jelene, 2003-ban a hagyományos magyar növény- és állatfajták jelene és jövője az Észak-alföldi régióban, továbbá Nyíregyháza története témakörben közölt a Szemle több tanulmányt. Mező András vezetése idején hetvenöt számban 1200 szerző 1396 írása jelent meg. Kilenc akadémikus, 21-en a tudomány doktorai és 196 kandidátus volt köztük. A szerzők négyötöde megyei illetőségű. Mások mellett középiskolások versei, főiskolai hallgatók írásai is megütötték a közölhetőség mércéjét. Sok kiváló szerző publikált a folyóiratban. Most csak arra vállalkozom, hogy azoknak a nevét sorolom fel, akik legalább 10 közleményt adtak a folyóiratnak.10 Aki azt gondolja, hogy ez pusztán mennyiségi mutató, az téved, hiszen mindnyájan meghatározó személyiségei a megye tudományos és/vagy irodalmi életének. Íme a lista (ábécé-rendben): Bene János, János István, Jánosi Zoltán, Karádi Zsolt, Kávássy Sándor, Koroknay Gyula, Margócsy József, Németh Péter, Takács Péter. A Szemle 1985 és 2003 közötti periódusának is voltak kisebb szakaszai. A nyolcvanas évek második felében tematikai és szemléletbeli megújulás jellemzi a folyóiratot, a kilencvenes évek elején az új szerkesztőséggel fénykorát élte a lap. Az ezredforduló tájékán már észrevehetőek a rutin jelei, ami egyrészt mutatja a professzionalizálódást, másrészt viszont megfáradást is takar. A 2000-es évek elején a jól kitaposott mederben folyt tovább a munka. Az, hogy ebben az időszakban a szerkesztők személyében alig történt változás, egyfajta megtorpanást eredményezett: az első néhány év dinamikája, útkeresése, merészsége eltűnt, pedig egy szellemi műhelynek lételeme a folyamatos megújulás. Összességében elmondható, hogy a Szemle Hársfalvi Péter idején a kultúra fontos megyei szereplőjévé vált, ezt a pozíciót Mező András vezetése alatt is megőrizte. Sokan vártuk a legfrissebb szám megjelenését. Egy-egy írás beszédtémává vált, a szerzők közé bekerülni elismerésnek számított. Jó volt most átlapozni a mintegy 10 000 oldalt, időnként belefeledkezni egy-egy írásba, rácsodálkozni néhány versre, mondatra. A Szemle nemcsak kordokumentum, hanem fontos, maradandó értékű dolgozatok, alkotások őrzőhelye is. Bizonyos, hogy a folyóirat a megye kultúrtörténetének szerves részét képezi. Mező András halálát követően egy újabb autoritás vitte tovább a folyóirat ügyét: Németh Péter, a megyei múzeum igazgatója, aki ráadásul már a hatvanas évek közepe óta nemcsak közelről szemlélte a Szemlét, hanem alakítója is volt. Ez azonban már egy újabb fejezet, amiről néhány év múlva remélhetőleg olvashatunk majd.

A számok Karádi Zsolt Mező Andrást búcsúztató beszédéből valók. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004. 1. sz. 7. 10 Az 1987–2003 közötti Szemle-repertórium alapján.

László Gézáné A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle bibliográfiai leírása Cím, címváltozások: Szabolcs-Szatmári Szemle; 1992. febr. 1. sz.: Szabolcs-SzatmárBeregi Szemle. Alcím: 1964. szept. 2. sz.: Megyei írások; 1966. szept. 1. sz.: Gazdasági, társadalmi és kulturális közlemények; 1967. febr. 1. sz.: Gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirat; 1992. febr. 1. sz.: Társadalom, tudomány, művészet. [Impr.] A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Lapja; 1987. máj. 2. sz.: A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirata; 1991. febr. 1. sz.: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés és Nyíregyháza Város Képviselőtestületének gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirata; 1992. febr. 1. sz.: A [?] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata; 1993. aug. 3. sz.: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata; 2004. aug. 3. sz. Társadalom. Tudomány. Művészet. [Impr.] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata; 2005. máj. 2. sz.: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata Nyíregyháza megyei jogú város anyagi támogatásával; 2005. aug. 3. sz.: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata Nyíregyháza megyei jogú város támogatásával; 2011. jún. 1. sz.: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának folyóirata; 2012. 1. sz.: Társadalomtudomány. Irodalom. Művészet. A megye önkormányzatának folyóirata. Megjelenési hely: Nyíregyháza. Indulás: 1956. dec. (1. évf. l-4. sz.) Szünetelt: 1957–1963; 2011. júl. –2011. dec. Időszakosság: 1956., 1964/1965.: évenként; 1966. szept.: negyedévenként. Főszerkesztő: 1991. máj. 2. sz.: Mező András; 2004. aug. 3. sz. – 2011. jún. 1. sz.: Németh Péter; 2012. 1. sz.: Karádi Zsolt. Főszerkesztő helyettes: 2004. aug. 3. sz. –2011. jún. 1. sz.: Marik Sándor. Felelős szerkesztő: 1956. dec. 1–4. sz.: Merényi Oszkár; 1966. szept. 1. sz.–1985. febr. 1. sz.: Hársfalvi Péter; 1985. máj. 2. sz.–1991. febr. 1. sz.: Mező András. Szerkesztőbizottság elnöke: 1964. szept. 2. sz.–1971. máj. 2. sz.: Gulyás Emilné; 1971. aug. 3. sz. –1989. febr. 1. sz.: Gyúró Imre; 1990. máj. 2. sz. –1991. febr. 1. sz.: Mező András. Szerkesztő: 1964. szept. 1. sz. –1965. dec. 3. sz.: Hársfalvi Péter. Olvasószerkesztő: 1985. máj. 2. sz. –1988. dec. 4. sz.: Takács Péter; 1989. febr. 1. sz. –2004. máj. 2. sz.: Futaky László.

50 ÉVES A SZEMLE Szerkesztőbizottság: Csallány Dezső, Gacsó László, Kocsány Gyula, Lábas Menyhért, Merényi Oszkár, Molnár Jenő, Molnár József, Soltész István, Westsik Vilmos; 1964. szept. 2. sz.: Barczi Gyuláné, Gulyás Emilné, Hársfalvi Péter, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Lábas Menyhért, Margócsy József, Markovits Miklós, Ordas Nándor, Szilágyi Imre; 1966. szept. 1. sz.: Gulyás Emilné, Horváth Gabriella, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Koncz Károly, Kopka János, Lábas Menyhért, Margócsy József, Szilágyi Imre; 1971. aug. 3. sz.: Fazekas Árpád, Gulyás Emilné, Gyúró Imre, Horváth Gabriella, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Koncz Károly, Kopka János, Kovács Pál, Lábas Menyhért, Margócsy József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre; 1971. nov. 4. sz.: Fazekas Árpád, Gulyás Emilné, Gyúró Imre, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Kopka János, Kovács Pál, Lábas Menyhért, Margócsy József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre; 1973. máj. 2. sz.: Fazekas Árpád, Gulyás Emilné, Gyúró Imre, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Kopka János, Kovács Pál, Lábas Menyhért, Margócsy József, Ratkó József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre; 1976. febr. 1. sz.: Fazekas Árpád, Gulyás Emilné, Gyúró Imre, Horváth Miklós, Klenczner Imre, Kopka János, Kovács Pál, Kuknyő János, Lábas Menyhért, Margócsy József, Ratkó József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre; 1981. febr. 1. sz.: Csermely Tibor, Csernussi Endre, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Kőrössy Kálmán, Kuknyó János, Margócsy József, Ratkó József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1985. máj. 2. sz.: Csermely Tibor, Csernussi Endre, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Körössy Kálmán, Kuknyó János, Margócsy József, Ratkó József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Takács Péter, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1985. aug. 3. sz.: Csermely Tibor, Csernussi Endre, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Kőrössy Kálmán, Kuknyó János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Ratkó József, Scholtz Béla, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Takács Péter, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1986. febr. 1. sz.: Csermely Tibor, Csernussi Endre, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Pataki József, Ratkó József, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Takács Péter, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1986. máj. 2. sz.: Csermely Tibor, Csernussi Endre, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Pataki József, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Takács Péter, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1987. aug. 3. sz.?: Csermely Tibor, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Pataki József, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Takács Péter, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1989. febr. 1. sz.: Csermely Tibor, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Gyúró Imre, Klenczner Imre, Kopka János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Pataki József, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1989. máj. 2. sz. - 1990. febr. 1. sz.: Csermely Tibor, Cservenyák László, Fazekas Árpád, Klenczner Imre, Kopka János, Margócsy József, Merkovszky Pál, Nagy László, Pataki József, Simkovics Gyula, Szilágyi Imre, Tóth Sándor, Varga Lajos; 1990. máj. 2. sz.: Karádi

Zsolt, Mankó Mária, Németh Péter; 1992. febr. 1. sz.: Karádi Zsolt, Mankó Mária, Németh Péter, Orosz Szilárd; 1994. nov. 4. sz.: Fábián Gergely, Karádi Zsolt, Németh Péter, Orosz Szilárd; 1999. febr. 1. sz.: Fábián Gergely. Karádi Zsolt, Nagy Ferenc, Orosz Szilárd; 2006. febr. 1. sz.: Fábián Gergely, Karádi Zsolt, Nagy Ferenc; 2012. 1. sz. Babosi László, Fábián Gergely, Galambos Sándor, Marik Sándor; 2012. 2. sz.: Babosi László, Fábián Gergely, Galambos Sándor, Ilyés Gábor, Marik Sándor; 2013. 1. sz.: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Fábián Gergely, Marik Sándor; 2013. 2. sz.: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka. Kiadó: Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács, Hazafias Népfront Megyei Bizottsága, Társadalmi és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Megyei Szervezete; 1964. szept. 2. sz.: Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács, Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat; 1987. nov. 4. sz.: Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat; 1988. máj. 2. sz.: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár; 1992. febr. 1. sz.: Móricz Zsigmond Könyvtár; 2000. nov. 4. sz.: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár; 2007. aug. 3. sz. K. n.; 2007. nov. 4. sz.: Móricz Zsigmond Könyvtár; 2012. 1. sz.: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár. Nyomda: Nyírségi Ny.; 1993. febr. 1. sz.: Nyírségi Ny. Kft.; 1994. máj. 2. sz.: Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei Nyírségi Ny.; 1994. aug. 3. sz.: Start Rehabilitációs Vállalat Nyírségi Ny.; 2006. febr. 1. sz.: Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei Nyírségi Ny.; 2007. febr. 1. sz.: Start Rehabilitációs Kht.; 2007. máj. 2. sz.: Grafit Ny. „R” Kft.; 2012. 1. sz.: IMI Print Kft. Méret: 8r.; Terjedelem: 120–170 p. Melléklet: Szemle Műhely 1. sz.: A munkanélküliségről s a sokarcú szegénységről. 1991. 2. sz. mell. 27 p.; Szemle Műhely 2. sz.: Film, színház, irodalom. 1991. 3. sz. mell. 31 p. Megjegyzés: 1991. klsz.: Bűn – bűnözés – börtön irodalom. 123 p. – Az 1987. 2., 4. sz.: nincs feltüntetve a szerk. biz. – Az 1989. 2. sz.-tól Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalma címmel negyedévenként kurrens bibliográfiát és eseménynaptárt közöl. A folyóirat a megyéről készült társadalomtudományi, gazdasági és kulturális témájú tudományos közlemények, tanulmányok, könyvismertetések, megyei szépírók irodalmi műveinek megjelenési helye. Repertórium: Orosz Szilárd: Szabolcs-Szatmári Szemle 1956–1986. Repertórium. Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 1987. 308, [7] p.; Orosz Szilárd: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle repertóriuma 1987-2003. Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Szabolcs-szatmár-beregi Szemle Szerkesztősége, 2005. 125, [2] p. Irodalom: Kun András: Helyismereti folyóirataink. A Szabolcs-Szatmári Szemle. – In: Könyvtáros, 1978. 8. sz. p. 488-490.; Szakács Ildikó: A Szabolcs-Szatmári Szemle az 1980-as években. Szakdolgozat. Nyíregyháza, 1988. BGYTF. 55 p.; Vekerdi László: Megyei folyóiratainkról. – In: Valóság, 1979. 10. sz. p. 55-66.; Radics Kálmán: Testvérfolyóirataink – Szabolcs-Szatmári Szemle. – In: Debreceni Szemle, 1987. 2. sz. p. 141–148.

történelem

Nagy Levente

Konzervatív hajlam – társadalmi rend A konzervativizmus, a progresszív ideológiákhoz (liberalizmus és szocializmus) hasonlóan, számos változást ért meg, tanulmányozása ezért könnyen vezethet tévedésekhez, túlzott leegyszerűsítésekhez, ha figyelmen kívül hagyjuk fejlődési ívét, a konzervativizmus fogalmának diakronitását. A konzervatív hajlam vizsgálata során is számos kihívással szembesülünk, mivel a társadalmi, gazdasági vagy kulturális tényezők hatása mellett a konzervatív beállítottságot az emberi természet is jelentősen befolyásolja, noha az emberi természet nem változik olyan mértékben, mint a társadalmi kontextus. A konzervatív hajlam alapja abban az attitűdben nyilvánul meg, hogy valaminek – tapasztalati úton megismert és megszokott dolog, berendezkedés – az értékelése, élvezete, illetve a megóvására irányuló magatartás vegyül az elvesztésétől való félelemmel. E beállítódás vizsgálata során nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a „felgyorsult modern idők” egyik sajátossága, hogy a dolgok megőrzésére irányuló magatartás általánosságban is veszített erejéből (noha nem lineárisan és egyenletes ütemben) a változásért való rajongás, az új iránti lelkesedés javára. E tényezők figyelembevételével, dolgozatom célja kettős. Egyrészt a konzervatív hajlam esetleges forrásait és jellegét vizsgálom, amelyből közvetlenül eredeztethető a múlthoz és a jelenhez való viszonyulás, illetve a megfontolt változás előnyben részesítése. Másrészt, arra szeretnék rávilágítani, hogy e sajátos hajlamnak központi szerepe van a konzervatívok által leginkább elfogadható társadalmi rend kibontakozásához.

Konzervatív attitűd José Ortega szavai igen jól érzékeltetik, hogy mi nem lehet konzervatív magatartás: „Az emberiség ma a teljes múltat jelentéktelennek találja […] Az történt, hogy pusztán nagyobb vitalitásérzete miatt eltűnt belőle minden múlt iránti tisztelet, minden figyelem. Ezért találkozunk most először, olyan korral, amely minden klasszicizmusból tabula rasa-t csinál, amely egyetlen múltban sem ismer el semmilyen lehetséges modellt vagy normát.” Kissé leegyszerűsítve, minden, aminek megóvására törekszik az egyén, miközben tart annak elvesztésétől, a ”jó élet” feltételei közé tartozik. Éppen ezért, a konzervatív beállítódás mértékét az egyén társadalmi „helyzete” is befolyásolhatja. Ennek kapcsán lásd például John Kekes: A konzervativizmus ésszerűsége. Budapest, 2001. Európa Könyvkiadó, 19–32. [Kekes, 2001.] José Ortega: A tömegek lázadása. Budapest, 2003. Nagyvilág Kiadó, 64–65.

Nagy Levente

Ezzel szemben „konzervatívnak lenni annyi, mint hajlamosnak lenni bizonyos típusú gondolkodásra és cselekvésre […] amely arra irányul, hogy az ember azt használja fel és élvezze, ami hozzáférhető, s ne kívánjon vagy keressen valami mást; abban lelje örömét, ami jelen van, s ne abban, ami volt, vagy lehet”, de ami jelen van és hozzáférhető, az „a múltból származó ajándék vagy örökség”, ez azonban nem azt jelenti, „hogy a konzervatív beállítottság csak azt bálványozza, ami elmúlt és eltűnt. A jelent is becsüli; és nem a távoli antikvitáshoz fűződő kapcsolatai okán, nem is azért, mert csodálatosabbnak tartja, bármely lehetséges alternatívánál, hanem megszokottsága, ismerős volta okán”. Ha a fenti állítások igazságtartalmát keressük, akkor mindenekelőtt a belőlük levonható következtetéseket érdemes kiemelni. Ortega szavaiból az érződik ki, hogy a múlt jelentősége, a múlt és a jelen normái közötti kapcsolatok elismerése és fokozottabb kihangsúlyozása a konzervatív attitűd sajátja. Oakeshott idézetéből több minden következik. Először is az, hogy a jelenben nem minden rossz, vannak értékelésre érdemes, élvezni való dolgok, amelyek hozzáférhetők. (Igaz, azt nem lehet pontosan tudni, hogy az „élvezhető” dolgok milyen mértékben vannak jelen.) Másodszor, az idézetből kiolvasható, hogy a létező dolgok nem a semmiből, a múlttól elszigetelten jelennek meg, hanem a múltból származnak, a múlthoz szervesen kötődve, mintegy örökségként vannak jelen. Harmadszor, az idézetből az is kikövetkeztethető, hogy vannak, akik nem kizárólag csodálatosságuk miatt ragaszkodnak dolgokhoz, hanem megszokottságuk, ismerős voltuk miatt is. Az eddigiek alapján, úgy tűnik, a konzervatív beállítottságú ember sajátosan viszonyul a három idődimenzióhoz: ami a jelent illeti, az ember azt használja fel, ami hozzáférhető, és elsődlegesen azt élvezi, ami jelen van, és nem abban leli örömét, ami volt, vagy ami lehetséges majd. A jelent megszokottsága, ismerős volta miatt értékeli, és nem azért, mert az kedvezőbb lenne minden más alternatívához képest. Ami a múltra vonatkozik, a konzervatív hajlamú ember nem csupán dicsőíti a már letűnt múltat, inkább azért értékeli azt, mert minden, amiért hálás lehet a jelenben, az a múltból származó ajándék, és ő tudatában van ennek az örökségnek. A jövőt viszont a konzervatív ember kevésbé tervezi, tapasztalatból tudja, hogy a jelen nem működő részei javításra, netán kicserélésre szorulnak, de nem a meg nem valósult dolgok iránti vonzódása, az újat tartalmazó jövő iránti vágya vezérli mindennapjait. A jelenhez való fokozottabb ragaszkodása talán arról is árulkodik, hogy a mindenáron történő és nagy léptékű változások nem tartoznak a konzervatív ember preferenciái közé, már azért sem, mert az ilyen változtatások veszélyt jelenthetnek a már megszokott dolgok létére, illetve az egyén biztonságérzetére nézve. John Kekes szavaival tovább tágíthatjuk a konzervatív attitűdről kibontakozó képet: „A konzervativizmus forrása az az attitűd, amely valami értékes dolog élvezetét vegyíti az elvesztésétől való félelemmel. Ha volnának olyan lények, akik nem élveznék azt, amit értékesnek tartanak, s nem félnének attól, hogy elveszítik azt, nem lennének fölismerhetően emberi lények.” Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus. Budapest, 2001. Új Mandátum Könyvkiadó, 431. [Oakeshott, 2001.] Kekes, 2001. 19.

Konzervatív hajlam – társadalmi rend Úgy tűnik, tehát, hogy a konzervatív attitűd forrása az emberi természetben keresendő, mi több, az emberi pszichológia alapvető eleme. E megállapításból azonban semmiképp nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a konzervatív hajlam kizárólagos, dominanciája egyetemes, illetve, hogy a konzervatív attitűd metafizikai. Egyfelől, e hajlam nem kizárólagos, csupán egyike az emberi pszichológia alapvonásainak, ugyanis a kíváncsiság, a kalandvágy, az új iránti vonzódás, a veszéllyel való szembenézés, vagy akár a kockázatvállalás öröme ugyanilyen alapvető vonásai lehetnek az emberi természetnek. Értelemszerűen, e hajlam dominanciája nem univerzális, mert egyén-, és körülményfüggő, hogy kiben dominál a konzervatív és kiben a liberális hajlam. Másfelől, a konzervatív beállítottságú emberek attitűdje nem metafizikai, mivel nem kezelhető úgy, mint tér, idő, társadalom fölött lebegő magatartás, függetlenül például az egyes ember társadalmi helyzetétől vagy korától. Társadalmi helyzetüktől függően például a konzervatív hajlamú emberek eltérő módon és mértékben reflektálhatnak a jelenre, a múltra és a jövőre, illetve a változásokra. Igen találóak Oakeshott idevágó szavai: „ha a jelen sivár, mert kevés vagy semmi használhatót vagy élvezeteset nem nyújt, akkor ez a hajlam gyengül vagy nem is létezik; ha a jelen nagyon bizonytalan, e hajlam szilárdabb talaj keresésében nyilvánul meg, s következésképpen a múlthoz való visszatérésében és feltárásában; a legmarkánsabban azonban akkor érvényesül, amikor a jelen sok élveznivalót nyújt, és akkor a legerősebb, amikor ez együtt jár a veszteség nyilvánvaló kockázatával.” Ami az emberek korát illeti, természeténél fogva, egy átlag kisgyerek az általa ismert és megszokott környezetben érzi jól magát, és gyakran kiborul az ismeretlen környezet láttán, noha bizonyos újdonságok felkelthetik érdeklődését. Az idős emberek többnyire kerülik a számukra idegen helyzeteket, inkább ragaszkodnak az általuk ismert és megszokott környezethez. A kisgyerekekkel és az idős emberekkel ellentétben a tizenévesek zömét a kalandvágy és az újjal való kísérletezés vezérli. A fiatalkorúak jelentős része szeretne mindent kipróbálni, mert úgy érzi (vagy véli), hogy kockázat nélkül aligha van haladás, illetve nagyobb elégtételt adó élvezet. A konzervatív beállítottság és attitűd változatossága ellenére fellelhetők azért általános vonások, amelyek a konzervatív hajlam alapvető jegyeit képezik. Ennek értelmében a konzervatív vérmérsékletű ember tudatában van annak – Oakeshott és Kekes gondolatai alapján –, hogy elveszthet valami értékest, amit megismert és megszokott, és amivel megtanult bánni, az élvezeti lehetőségekből azért nincs annyi, hogy közömbös lehetne elvesztésük lehetőségével szemben. E sajátos beállítottság sajátos magatartásban vagy attitűdben nyilvánul meg, amely arra készteti a konzervatív embert, hogy a megtapasztaltat, a kipróbáltat, a ténylegest, a közelit, az elérhetőt válassza a kipróbálatlannal, a lehetségessel, a távolival, a tökéletesnek tűnő, de kevésbé elérhetővel szemben. Ez azt sejteti, hogy a kedvező feltételek megőrzése többet jelent számára, mint a szerzés és gyarapodás öröme, hiszen a konzervatív ember úgy ítéli meg, hogy a veszteség fölött érzett fájdalom erősebb a lehetséges újdonság fölött érzett izgalomnál. Úgy tűnik, a konzervatív attitűd nem kizárólag racionális, de nem mindent elsöprően érzelmi, hanem inkább a kettő sajátos keveredéséből jön létre. Oakeshott, 2001. 431–432.

Nagy Levente

Éppen ezért nem meglepő, hogy számos pszichológust és szociálpszichológust is foglalkoztat az emberi psziché és a politikai ideológiák kapcsolata.

A változás konzervatív olvasata A konzervatív beállítottság értelemszerűen rávetül a változással, a megújulással szembeni attitűdre is. A konzervatív ember nem a meglévő dolgok vagy a fennálló berendezkedés „megmerevítésének” híve, nem a status quo mindenáron történő támogatója, ugyanis tudatában van annak, hogy bizonyos változások elkerülhetetlenek, szükségszerűek. A módosulásokkal járó változás, illetve a tervezésen nyugvó megújulás olyan körülményeket eredményeznek, amelyeket a konzervatív embernek el kell viselnie, de igyekszik alkalmazkodni, még ha nehezére esik is. A változáshoz való alkalmazkodás nehezére eshet, egyfelől azért, mert a változtatással járó esetleges vagy lehetséges nyereség óhatatlanul veszteséggel is jár, azaz, az újítás előnyei a változás hátrányait is magukkal hozzák, ami fájdalmas lehet a konzervatív vérmérsékletű ember számára. Másfelől, minden újítás valamilyen mértékben új körülményt eredményez, ami már nem annyira ismert és megszokott, ez viszont elbizonytalanodást eredményezhet, és kedvezőtlenül hathat a konzervatív ember önértékelésére, személyiségének formálására. (Erről a későbbiekben még lesz szó). Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy tulajdonképpen milyen változást akar, vagy szeretne a konzervatív ember, akkor mindenekelőtt kérdések egész sorát kellene megvizsgálnunk: Mekkora a konzervatív ember ragaszkodása a megszokott dolgokhoz, a hagyományhoz? Mennyire jellemző a konzervatívokra a rugalmasság, a változtatásra, a megújulásra való képesség? A megtartásra való hajlam biztonságot teremtő, vagy a fejlődésben visszahúzó erő? Hol van a kettő közötti határ? Megtalálható-e a megtartás és átalakítás elfogadható egyensúlya, a megőrzés és újítás szimbiózisa? Mi lehet a konzervativizmushoz való vonzódás lélektani háttere? Tulajdonképpen mit keres, vagy mit remél a konzervatív beállítottságú ember? Leírható-e a prototipikus „konzervatív személy” személyisége, vagy felvázolható-e egy ilyen személyiségrajz? Végül, de nem utolsó sorban, mit jelent a konzervativizmus a pszichológiában? Jelen írásban, terjedelmi okok miatt, csupán néhány kérdésre kísérelem meg a válaszadást. A változás mikéntje kapcsán talán abból az állításból indulhatunk ki, hogy a konzervatív ember a biztonságot, a stabilitást keresi, és azonosulni szeretne azokkal a megtapasztalt értékekkel és feltételekkel, amelyek hozzájárulnak e biztonság(érzet) fenntartásához. Az állítás értelmében a jelennek tartalmaznia kell pozitív, megtartásra érdemes elemeket (természetesen nem mindig ugyanolyan arányban), másképp a józan embernek nem lenne oka kötődni a jelen egyetlen részletéhez sem. Kekes szavai is azt sugallják, hogy a jelen értékelésre érdemes részének megőrzése fontosabb, mint kockáztatni és elveszteni esetleg azt, amit az ember már megszokott. A már meglévő és bevált dolgok megőrzésére irányuló törekvés tehát elsődleges az új dolgok megszerzésére irányuló tevékenységekhez képest. A jelen negatív elemeket is tartalmaz. Ezek módosításától, adott esetben kicserélésétől a konzervatív ember nem zárkózik el. A jelen elfogadható részét azonban „ön22

Konzervatív hajlam – társadalmi rend magért valóságában” élvezi, eltérően a liberális beállítottságú embertől, aki az adott dolgot többnyire „önmagán kívülisége” miatt értékeli. A kipróbált és értékelhető dolog megóvására való törekvést, és a dolog elvesztésétől való szorongást kiváltó beállítódás abban a konzervatív attitűdben nyilvánul meg, amelynek értelmében a túlzottan nagy léptékű, társadalmat felforgató radikális változások és újítások helyett, a kis léptékű, megfontolt és csak a szükségszerű módosítások, újítások fogadhatók el. Ezek alapján, akikre nincs hatással a változás, mert semmit nem vesznek észre, vagy közömbösek körülményeik iránt, vagy akik tudatosan minden változást elfogadnak, elsősorban azért, mert nem ragaszkodnak a meglévő dolgokhoz vagy, mert reménykednek a mindent átfogó, radikális (esetleges veszélyeket tartogató) változás pozitív hozadékában, azok az emberek kevésbé konzervatívok. A konzervatív ember a megőrzés, a kötődés és ragaszkodás híve, az óvatos, megfontolt és lassú változással vegyítve, olyannal, amelynek hozadékaival különösebb nehézség nélkül lépést lehet tartani. Nem meglepő, tehát, hogy a konzervatív vérmérsékletű ember a változásban elsődlegesen a veszteséget fedezi fel, és az elvesztett dolgok fölötti sajnálkozás kerül előtérbe nála. E sajnálkozás nem az általában vett alkalmazkodóképesség hiányából fakad, és nem is az új dolgok esetleges élvezhetetlenségéből ered, hanem elsősorban abból az érzelmi késztetésből származik, hogy amit az ember esetleg elveszít, azt már korábban megismerte és megszokta, mi több, értékeli és élvezi, ezért kötődik is hozzá. A változással megjelenő, és az elvesztett elemek helyébe lépő új dolgokhoz viszont érzelmileg nem, vagy csak kevésbé kötődik, és e dolgok ismeretlen volta elbizonytalaníthatja a konzervatív embert, kedvezőtlenül hathat önértékelésére, és akár el is idegenítheti őt környezetétől. Ha túlfeszített ütemben és mennyiségben fogadná az új dolgokat, egy adott ponton túl saját maga számára is felismerhetetlenné válna. A konzervatív beállítottságú ember sajátja, hogy erős benne az önazonosságának megőrzésére irányuló hajlama, nem lehet tehát közömbös a változásokkal szemben, még akkor sem, ha figyelmét elsősorban nem a változás köti le, hanem a létező dolgok használata. A változás a maga rendjén identitást veszélyeztető, bizonyos dolgok pusztulását jelképező tényező, és az azonosság csorbulásával a konzervatív ember bővített személyisége10 is kárt szenvedhet. A könnyen befogadható és lassú változások híveként, a konzervatív egyén nagyra becsüli a folytonosságot, annak minden megjelenési formáját, mert úgy véli, hogy az ilyen változáshoz jóval magabiztosabban és könnyebben lehet alkalmazkodni, mint a nagy léptékű, kiszámíthatatlan és hirtelen változásokhoz, még akkor is, ha ez utóbbi elvileg számos előnnyel járhat. Egy igen leegyszerűsített, de szemléltető erővel bíró példa: ha szeret horgászni, a konzervatív egyén többnyire a horgászás kedvéért szereti azt, és valóságos szertartásos ragaszkodással jár el a folyóra, magáért a horgászásért, a horgászás technikáinak ismeretéből fakadó élvezettel. A liberálist, ezzel szemben elsősorban a haszonlevűség hajtja, és (függetlenül attól, hogy szeret horgászni vagy sem) inkább a kifogott halak értékesítése, és a vállalkozás sikere motiválja őt. Nem meglepő, hogy a legjobb felszerelést vásárolja meg magának. Lásd Oakeshott, 2001. 438–439. Itt felmerül egy kihívó kérdés: vajon hová sorolhatók azok az emberek, akik üdvözölnek minden változást, többnyire azért, mert nagyon kevés értékelésre és megőrzésre érdemes dolog veszik őket körül? Nem kizárt, hogy közülük többen rendelkezhetnek konzervatív hajlammal. Oakeshott, 2001. 432–433. I. m., 433. 10 A bővített személyiségre az egyén–közösség viszonya kapcsán a későbbiekben kitérek.

Nagy Levente

Az előnyök kapcsán nem kizárt, hogy a konzervatív ember mérlegre teszi és összeveti, egyfelől a változás okozta megszakítást vagy törést, másfelől az esetlegesen várt előnyt. Igaz, ezzel semmiképp nem kerül könnyű helyzetben, mivel a veszteség és a nyereség szembeállítása nem egyértelmű: egyrészt azért, mert a veszteség eléggé szubjektív megítélés tárgya, másrészt, pedig nagyon nehéz előre megjósolni a nyereség mértékét, azaz a végkifejletet. Ez talán azzal magyarázható – konzervatív olvasatban –, hogy az újítás eléggé sajátos tevékenység, hiszen nemcsak a kívánt „javulást” hozza létre, de egy új és bonyolult helyzetet is. „A teljes változás mindig nagyobb a tervezett változásnál; és nem lehet sem előre látni, sem körülhatárolni a következmények teljes körét”.11 Ezek szerint várható, hogy a tényleges változás nagyobb (vagy akár kevesebb, vagy más) lesz a szándékolt változásnál, noha a mérték rejtve marad, de a konzervatív ember számára bizonyos, hogy nyereség és veszteség egyaránt lesz. Igaz, e kettő nem egyenlő mértékben és arányban oszlik meg a közösség tagjai között, hiszen elképzelhető, hogy egyesek számára a nyereség fölülmúlja a veszteségeket, de a konzervatív beállítottságú ember szemében tényként tételeződik annak kockázata is, hogy a kedvezőtlen változások túlmutathatnak az előnyökön. Az eddigiek összegzéseként néhány következtetést vonhat le a konzervatív mérsékletű ember. Egyrészt, a változás, a változtatás (vagy újítás) veszteséggel és lehetséges nyereséggel jár, kihívó kérdés, azonban, hogy mennyire bizonyítható előre, hogy a javasolt változtatás összességében előnyös. Másrészt, minél inkább emlékeztet a változás az organikus szervezetek növekedésére (szerves változás), annál valószínűbb a konzervatív ember szemében a veszteség minimalizálása. Harmadrészt, az a változtatás vagy újítás, amelyik valamilyen hiányosság pótlására történik, valamilyen korábbi egyensúly helyreállításának szándékával, „kívánatosabb annál, mint amelyik az emberi körülmények általánosan javuló állapotának képzetéből ered, és jóval kívánatosabb annál az újításnál, amelyet a tökéletesség látomása hoz létre”.12 Világos, hogy a konzervatív beállítottságú ember elveti a kizárólag racionalitáson nyugvó, a társadalom egészét átfogó, tervezésen alapuló változásokat, legfőképpen a központosított hatalom által diktált, vagy önkényesen előidézett változásokat. Negyedrészt, a konzervatív ember jobban kedveli a lassú változásokat, hogy lépést tudjon tartani azok ütemével, azaz hogy kellőképpen tudjon alkalmazkodni az újhoz, minimalizálva ezzel az elidegenedés lehetőségét. Ezek alapján, elmondható, hogy a konzervatív ember a megfontolt, tapasztalaton nyugvó, szükségszerű és organikus változás híve, az elvont elvekre épülő, nagy lélegzetvételű, drasztikus, a társadalom egészét felforgató változással szemben.13 Ötödször, a folytonosság fokozott kihangsúlyozása, a múlt örökségeként fennmaradó dolgok használata és élvezete, vagyis, a kipróbált és valós dolgok értékelése és megóvása nem más, mint a hagyomány fokozott tiszteletének alapvető követelménye. Oakeshott, 2001. 434. Uo. 13 Elképzelhető, azonban, hogy a fennálló állapotok annyira siralmasak, hogy radikális változásokra van szükség. Ezt még a konzervatív ember is elismeri, hozzátéve, hogy a történelem nagy forradalmai például ékes bizonyítékai annak, hogy a mindent átfogó, radikális változások eredmény komoly veszteség is lehet. 11 12

Konzervatív hajlam – társadalmi rend

Szociálpszichológiai megközelítés Az eddigiek alapján kiderül, hogy a konzervatív hajlam az emberi természet, illetve környezeti és szociokulturális tényezők eredménye. Ennél azonban többről van szó, amit Hatemi és munkatársai is alátámasztanak. Kísérleteiben e kutatócsoport olyan örökletes géneket azonosított, amelyek jelentősen befolyásolták az ideológiai identitást.14 A pszichológia prizmáján keresztül nézve, a konzervativizmus a meglévő, és az újítással megjelenő dolgok sajátos „feldolgozási elve”.15 Lévén társas lény, az ember nem elszigetelten, hanem közösségben él. A külvilágból érkező ingereket, hatásokat, benyomásokat az ember feldolgozza, és a begyűjtött információk alapján értelmezéseket alakít ki a világról, amelyben él. A társas folyamatok, a másokkal való kölcsönös hatás és befolyásolás közben az ember képet alkot a „valóságról”, az őt körülvevő környezetről, de a konzervatív beállítottságú ember esetében a kialakított elképzelések, a fennálló nézetek lassabban változnak, mit több, önfenntartók.16 A már kialakított vélekedések szűrőjén keresztül értelmezi az őt körülvevő világot, és szelektív észlelése komoly előítélettel járul hozzá véleményalkotásához. Így igen nagy arányban valószínűsíthető, hogy az ismert és megszokott környezetről formált első benyomások, az emberekről, embercsoportokról előzetesen kialakított vélekedések, sztereotipiák17 bevésődnek, és e nézetek valósággal fenntartják magukat. Az első benyomások önfenntartó jellegűek, mert akkor is fennmaradnak, ha közben kiderül, hogy a kialakításuknál szerepet játszó információk már nem felelnek meg a valóságnak. E benyomások, továbbá hajlamosak ellenállni a változásnak, többek között azért, mert hatással vannak későbbi benyomások értelmezésére. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy első benyomások alapján kialakul egy elvárás, amely a maga során befolyásolja a későbbi információk értelmezését. Ha ez fennáll, akkor nem meglepő, hogy a megszokott dologról formált benyomását a konzervatív ember előtérbe helyezi az újról, az ismeretlenről kialakított kételkedésével szem. Előítélete még inkább megerősíti benne, hogy az ismert dolog „jobb” az ismeretlennél, noha nem biztos, hogy rendelkezik kellően megalapozott információkkal e következtetés meghozatalához. A korábbi benyomás hatása a későbbi benyomásra előidézi az ún. elsőbbségi hatást,18 amelynek következtében „a kezdeti benyomások nehezen változnak, és hajlamosak önmaguk fenntartására”.19 Peter K. Hatemi: A Genone-Wide Analysis of Liberal and Conservative Political Attitudes. The Journal of Politics, 2011, Vol. 73, No.1. Southern Political Science Association, 271–285. (http://www.journals.cambridge. org//JOP) (Letöltve 2015.09.30). 15 A konzervatív attitűd szociálpszichológiai megközelítése kapcsán köszönettel tartozom néhány doktorandusznak, akik a Debreceni Egyetem Filozófia és Pszichológia Doktori Program keretében hallgatták a Politikai ideológiák című tárgyamat. Érdekes és számomra hasznos információkkal bővítették ismereteimet e téren mindenekelőtt Dr. Ferencz Ákos (pszichiáter), Bozsik Csilla és Dorner László. 16 Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia. Budapest, 2004. Osiris Kiadó, 74–75. [Smith – Mackie, 2004.] 17 Olyan sémák, amelyek elősegítik az adatok gyors és hatékony feldolgozását. 18 Lásd bővebben S. E. Asch: Forming Impressions of Personality, Journal of Abnormal and Social Psychology, 1946, No. 41. 258–290. In: Smith – Mackie, 2004. 173. 19 Igen jól szemlélteti ezt Bernadette Park kísérlete (1986), amelynek lényege, hogy idegenekből álló kis csoportokat szervezett, és az egyes csoport tagjai több héten át találkoztak egymással. Benyomásaik alapján a résztvevők minden alkalommal leírást készítettek egymásról. Kiderült, hogy az időközbeni változások ellenére, a jellemrajzokat Folytatás a következő oldalon → 14

Nagy Levente

Az első benyomás hatása még akkor is fennmaradhat, tehát, ha közben kiderül, hogy hamis volt. Ezt nevezzük szívóssági torzításnak.20 Az ellenkező lehetőségek következetes átgondolásával, azok kitartó és szisztematikus feldolgozásával elképzelhető lenne e torzítás korrigálása, az emberek azonban kevésbé vállalkoznak erre, mert nincs elegendő motivációjuk és kognitív kapacitásuk. A számukra túl sok idő és energia befektetéssel járó következetes feldolgozást az emberek általában elkerülik. A dolgok megőrzésére irányuló gondolkodás, véli Eidelman, felületesebb, alacsonyabb erőfeszítést igénylő feldolgozásmód, és ez törvényszerűen előtérbe kerül, ha a nagyobb erőfeszítést igénylő feldolgozáshoz szükséges kognitív kapacitás nem áll rendelkezésre.21 Az én, mint olyan, történelmi korszaktól függetlenül igen fontos és sajátos helyet foglal el nemcsak viselkedésünk vezérlésében, hanem mások felénk irányuló reakcióinak értelmezésében is.22 A vele való foglalkozás minden ember sajátja, és azáltal tartjuk karban, hogy megerősítjük önértékelésünket, illetve a lehető legjobbat mutatjuk másoknak magunkból. Az én állapota, jólléte központi jelentőségű, éppen ezért érzékenyen reagálunk minden, ellene irányuló fenyegetésre. Az ember hajlamos arra, hogy kerüljön minden olyan külső eseményt, negatív visszajelzést, ami veszélyeztetheti azt a megnyugtató én-értelmezést, amit korábban megfogalmazott, és önmagáról kialakított. Az énünket megkérdőjelezhető komoly tényező lehet például az ismeretlen dolgokkal való szembesülés, főleg, ha az ember nem tudja, vagy nem érzi képesnek magát, hogy ellenőrzése alatt tartsa az ismeretlen eseményeket. Mivel a kontroll iránti szükséglet mélyen gyökerezik az emberben, a kontrollképtelenség érzése kudarcot, szorongást, frusztrációt okozhat. A kontrollhiány többszöri megtapasztalása vezethet a tanult tehetetlenség érzésének kiváltásához.23 A számukra ellenőrizhetetlen eseményeket megélt emberek egyfelől elidegenedhetnek környezetüktől, másfelől, feladhatják azt a törekvést, hogy irányítsák saját sorsukat. Ez pedig romboló hatással lehet az én-képre, az egyén önértékelésére nézve. Ez a jelenség további magyarázat lehet arra, hogy miért védelmezi a konzervatív beállítottságú ember az ismert és értékelésre méltó dolgokat, és miért kerüli a számára ismeretlen elemeket. A megtapasztalás és megszokottság előnyben részesítésére az újszerűséggel és ismeretlennel szemben a hozzáférhetőség elve is szolgálhat némi magyarázattal. Az elv értelmében az emberek hajlamosak arra, hogy a legkönnyebben hozzáférhető információk alapján formálják gondolataikat, érzéseiket, viselkedésüket, még akkor is, ha ezek az adatok a releváns információk egy kis töredéke csupán. Az emberek nemcsak a legkönnyebben hozzáférhető, hanem a legkönnyebben észrevehető és értelmezhető jelentős mértékben az első benyomások határozták meg, vagyis az első találkozó végén lejegyzett jellemvonások a későbbiekben minden alkalommal megjelentek, még akkor is ha azok kevés információra épültek! Bernadette Park: A method for studying the develpoment of impressions of real people. Journal of Personality and Social Psychology, 1986, No. 126. 907–917. In: Smith – Mackie, 2004. 173–174. 20 Smith – Mackie, 2004. 174. 21 Scott Eidelman: Low-Effort Thought Promotes Political Conservatism, SAGE Journals, Personality and Social Psychology Bulletin. http://psp.sagepub.com/content/38/6/808 (Letöltve: 2015.10.02). 22 Smith – Mackie, 2004. 229. 23 Lásd bővebben M.E.P. Seligman: On depression, development, and death, San Francisco, 1975, Freeman; Abramson – Seligman – Teasdale: Learned helplessness in humans, Journal of Abnormal Psychology, 1978, No. 87. 49–74 In: Smith – Mackie, 2004. 233.

Konzervatív hajlam – társadalmi rend információkat preferálják, és ezekre alapozzák ítéleteiket. Az ismert és magtapasztalt dolgokról már korábban kialakított információk könnyebben hozzáférhetők, észrevehetők, és értelmezhetők az ember számára, mint az újszerű, ismeretlen dolgokról vélt vagy valós információk. Ez utóbbiakat az ember felületesebben dolgozza fel, főleg, ha averziót vált ki belőle a változással járó ismeretlen dolgokkal való szembesülés, miközben fokozottabban kötődik az ismert és megszokott, dolgokhoz.24 E téren hasonlónak vélekednek Janoff és Bulman is, amikor azt mondják, hogy a konzervatív ember fél a megszokott dolgok elvesztésétől, fokozottabban tart a veszteségekkel járó ártalmak hatásától, ezért az elért vívmányok, a fennálló rend védelme és a lehetséges veszteségek elkerülése az elsődleges szempont számára. Ezzel szemben, a liberális beállítottságú embert alapvetően a jobbítás igénye motivál, és a változás pozitív kimenetelére koncentrál inkább.25 Mit jelent ez? Azt, hogy az esetleges jobbítással járó ingerek a liberálisokra vannak nagyobb hatással, a negatív, veszteséget jelentő, averzív ingerekre a konzervatívok reagálnak érzékenyebben. Ebből az következhet, hogy a konzervatívok gyengébben (Kételkedőbbek? Szkeptikusabbak?) reagálnak a pozitív ösztönzőkre, mint a liberálisok. Shook kísérletei alátámasztották, hogy a konzervatívok a (kísérleti) játékban kevésbé kísérletező kedvűek, mint a liberálisok, óvatosabb stratégiák mentén játszanak, és a negatív stimulusokat jobban megjegyzik, azaz fajsúlyosabbaknak tartják azokat, mint a pozitívokat.26 Ezek alapján, a negatív és a pozitív ingerekre való reagálások közötti különbség tehát az egyik meghatározó tényező az ideológiákkal kapcsolatos attitűdformálásban. Ugyancsak az ingerekre való reagálás foglalkoztatta Oxleyt és munkatársait, akik azt állítják, hogy az ingerekre való reagálás az élettani folyamatokban is jelentkezik: a hirtelen zajra, fényre, fenyegető képekre, vagy undort keltő helyzetekre sajátos élettani válasz várható a konzervatív beállítottságú emberek részéről. A konzervatív beállítottság, összefügghet az erkölccsel, a morális ítéletalkotással. Graham és munkatársai arra jöttek rá kísérleteik során, hogy a liberális és a konzervatív gondolkodású ember esetében a morális ítéletalkotás folyamata is eltérő alapokon nyugszik. A liberálisoknál az ártalom/gondoskodás, illetve az igazságosság/kölcsönösség, míg a konzervatívoknál a csoportlojalitás, a tekintélytisztelet és a tisztaság/ szentség esik nagyobb súllyal.27 Ez tovább bővülhet Piazza és Sousa kísérleteinek eredményével, amelyből kiderült, hogy a konzervativizmus velejárója a nonkonzekvencialista attitűd, azaz a szabályokkal és a tabukkal szembemenő viselkedés elítélése, függetlenül a következményektől. Ebből nemcsak a meglévő és megszokott dolgok értékelésére lehet következtetni, hanem arra is, hogy a konzervatív hajlamú ember engedelmeskedik a megszokott szabályoknak. Bizonyos értelemben ez a konzerva Smith – Mackie, 2004. 75–76. Ronnie Janoff – Bulman: To Provide or Protect: Motivational Bases of Political Liberalism and Conservatism, An International Journal for the Advancement of Psychological Theory, 2009, Vol. 20, No. 2–3, 120–128. http://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/10478400903028581 (Letöltve 2015.09.20). 26 Natalie J. Shook – Russel H. Fazio: Political Ideology, exploration of novel stimuli, and attitude formation, Journal od Experimental Social Psychology, 2009. http://faculty.psy.ohio-state.edu/fazio/fazio/documents/ShookFazio_JESPinpress.pdf (Letöltve 2015.09.24). 27 Jesse Graham – Jonathan Haidt: Liberals and Conservatives Rely on Different Sets of Moral Foundations, Journal of Personality and Social Psychology, 2009, Vol. 96, No.5. 1029–1046. 24 25

Nagy Levente

tív hozzáállás egy általánosabb, már többször említet sajátosságból, az ismeretlenből származó esetleges negatív ingerekre való fokozott érzékenységből is fakadhat.28 Az eddig elmondottak alapján, kihívó kérdésként merül fel, hogy a nyitottság, a kíváncsiság, az újdonságkeresés, a kreativitás háttérbeszorulásával, és az ismert, megszokott dolgokhoz való ragaszkodás, az adottal való elégedettség, a hagyomány értékelése, a tekintély tisztelete és a szabálykövetés előtérbe helyezése milyen társadalmi rend kibontakozását segíti elő, vagyis, milyen rendet fogad el leginkább a konzervatív beállítottságú ember. Ennek megválaszolására (a teljességre való törekvés nélkül) elsősorban az egyén és közösség viszonyának rövid ismertetését tűzöm célul.

Egyén – Társadalom – Rend Nem túlzás azt állítani, hogy minden politikai elképzelés központi céljainak egyike választ adni arra a kérdésre, hogy milyen viszony álljon fenn az egyén és az egyénekből álló társadalom között. Azt kevesen vitatják, hogy az egyéni és a társadalmi alkotóelemek összekötődnek, abban viszont már kevésbé csengenek össze a vélemények, hogy a kettő közül melyik alkotóelemei domináljanak. A vélemények megoszlanak tehát abban, hogy az egyéni autonómia és a társadalmi tekintély alá-, fölé rendelési viszonya, vagy a kettő egymásmellettisége „üdvözítőbb”. A többnyire Immanuel Kant hatása alatt állók, azaz az egyéni autonómiát előnyben részesítők tipikusan liberálisok. A társadalmi tekintélyt elsősorban a baloldalon elhelyezkedő szocialisták és marxisták helyezik előtérbe. A konzervatívok valahol a kettő között állnak, a maguk gyakori egyensúlyteremtő törekvésével, és vallják, hogy az egyéni szabadság és a közösségi tekintély egymással együtt nyer csak értelmet, ez pedig nem alá-, fölé rendelési viszonyt jelent, hanem a kettő szimbiózisát. A konzervatívok úgy próbálnak egyensúlyt teremteni a szabadság és a tekintély között, hogy vegyítik a pesszimista emberképet29 az egyéni szabadság és a pluralista társadalom igényével. Ennek azért van központi jelentősége, mert a viszonylag negatív emberkép segítségével elutasítható az egyénközpontú, individualizált (már-már atomizált) társadalom, a társadalmi pluralizmus és az egyéni szabadság elfogadásával pedig elvethető a túlzott mértékű kollektivizmus, illetve a társadalom túlzottan központosított irányításának gondolata. A következőkben, tehát arra szeretnék rámutatni, hogy konzervatív értelmezésben a szabad társadalmi rend alapja az egyén és a közösség, vagyis az egyéni autonómia és a kollektív tekintély egyensúlyában keresendő. Ezt úgy is fogalmazhatnánk, Jared Piazza – Paulo Sousa: Religiosity, Political Orientation, and Consequentialist Moral Thinking, Social Psychology and Personality Science, 2014, Vol.5, No. 3, 334–342. 29 A pesszimista emberkép egyfelől arra vonatkozik, hogy az ember erkölcsi szempontból nem tökéletes, ezért némi ellenőrzésre, kordában tatásra szorul. Másfelől, az ember nem mindentudó, racionálisan nem képes teljes mértékben lefedni a bonyolult folyamatok összességét, annál is inkább, mert a társadalom számos, racionalitáson túli elemet is tartalmaz (ösztönök, pszichológia, szokások, hagyományok, vallás, hit, stb.). E téren igen érdekes és sajátos konzervatív megközelítés a szkepticizmus, amely elutasítja az ész hatásosságát túlzottan lebecsülő fideizmust, illetve azt a túlzott racionalitást, amely szerint az ész magabiztosan elboldogul a közös emberi tapasztalton túli dolgokban is. Lásd többek között Kekes, 2001. 99–105; Michael Freeden: Ideologies and Political Theory, Oxford, 2008. Clarendon Press, 334–335. 28

Konzervatív hajlam – társadalmi rend hogy a konzervatívokra jellemző antropológiai pesszimizmusból adódóan, egyfelől az egyének normákhoz, szabályokhoz, szokásokhoz, intézményekhez kötődése (tekintély tisztelete), másfelől az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása a szabad társadalmi rend alfája és Omegája. Érveléseimben többnyire Durkheim, Elias, Mead, Aronson, Dahrendorf, Scruton, illetve Andorka Rudolf néhány, idevágó gondolatára támaszkodom. Az ember, mint tudjuk, egyszerre individuum és társas lény, de nem másoktól elszigetelt egyén, de nem is egy „tömegmassza” puszta alkatrésze. Az ember egyszerre lehet egyén(iség) és társas lény, szabadságának tiszteletben tartásával, illetve másokkal összehangolt cselekvésének (koordináció), és együttműködési hajlamának (kooperáció) köszönhetően. Az individualizálódás mértéke a mi-én, azaz a mi-azonosság (csoporttudat) és az én-azonosság (öntudat) közötti egyensúly mértékében mérhető le. A kettő szervesen szövődik össze, mikro-, és makroszinten, olyannyira, hogy nem is képzelhetők el egymás nélkül, és mindkettő hosszantartó szocializációs folyamatban épül fel és formálódik.30 Az individualitás (énünk, testünk, személyünk) és a kollektivitás (minden, ami bennünk fejeződik ki a rajtunk kívüli dolgokról), vagyis az én-mi nem mindig áll egyensúlyban. Korábban, az „egyszerűbb” társadalmakban a mi-azonosság dominált, a modernitásra – a társadalmi differenciálódás következményeként – viszont az individualizálódás, az én-azonosság térnyerése jellemző. A liberálisok az én-azonosságot, a kommunisták és többnyire a szocialisták a mi-azonosságot helyezik előtérbe. A konzervatívok alapvető kikötése (törekvése), hogy a mi-tudat ne nyomja el az én-tudatot, vagyis, hogy a kettő viszonylag egyensúlyban legyen. Az egyén közösségben élése szükségszerűen „mások” létét jelenti, fontos felismerés, azonban, hogy a „mások” léte a normativitás alapját képezi, hiszen olyan viszonyt jelent, amely bármely két ember között ugyanaz.31 A „mások” léte és a „másokkal” kialakult viszony következtében az egyén nem tehet teljes mértékben tetszése szerint. Ilyen értelemben, az „általános másik”32 léte, mint a társadalmiság ismertető jegye, képezi az egyén cselekvésének korlátját, befolyásolja e cselekvés irányát, és mint ilyen, identitásformáló szerepe is van az egyénre nézve. Környezetéhez való kötődése révén az egyénnek tudomása van a környezetéhez fűződő kapcsolatáról, vagyis tudata van, ami tulajdonképpen az őt körülvevő tárgyak jelentéséről való tudás.33 A tudat, tehát „az egyén beállítottságainak tudata, arra a tárgyra vonatkozóan, amelyre reagálni készül.”34 A „társadalmi objektumok” (emberek, csoportok, intézmények) kapcsán is érvényes ez: az egyén tudatában van mások jelenlétének és jelentésének, de ez voltaképpen akkor tudatosodik benne, ha ismeri, hogyan kell reagálnia másokra, hogyan kell viselkednie velük szemben. Ezzel tudatosítja saját jelentését. Itt tehát egy sajátos interakcióról van szó, amelyben az ember nemcsak embertársaira, az ő viselkedésükre reagál, hanem önmagára, önmaga ma Heinz – Jürgen Niedenzu: Konfliktuselmélet – Ralf Dahrendorf. In: Szociológiaelmélet. Szerk. Julius Morel – Eva Bauer, Budapest, 2000. Osiris Kiadó, 210. [Morel – Bauer, 2000.] 31 Balázs Zoltán: A politikai közösség. Budapest, 2003. Osiris Kiadó, 51. 32 George H. Mead: A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, 1973. Gondolat, 197. 33 Max Preglau: Szimbolikus interakcionizmus – G. H. Mead. In: Morel – Bauer, 2000. 72. 34 Mead szavait idézi Max Preglau: Szimbolikus interakcionizmus – G. H. Mead. In: Morel – Bauer, 2000. 72. 30

Nagy Levente

gatartására is, mivel tudatosul benne saját cselekvési szándéka is mások irányába. Ez azt jelenti, hogy az embernek öntudata is van. Az így jelentkező tudatok és öntudatok sokasága a társadalom egészét átszövő interakciók hálózatát, azaz a társadalom (szerves) kapcsolatrendszerét hozzák létre, amelynek során az egyén internalizálja a külvilág társadalmi szervezetét. A tudat és öntudat viszonyában az egyénnek saját viselkedését mások viselkedéséhez kell igazítania, úgy ahogy mások is teszik, és ebben az interakciókkal átszőtt társadalmi együttélésében keresendő az „általános másik” korlátozó és identitásformáló szerepe. A társadalmi együttélésben, az egymáshoz igazodásban, illetve az ehhez szükséges összehangolásban35 alakul ki az egyén identitása (tudat-öntudat interakció), melynek fő komponenseit a saját szerep (szerep-játék) és a szem előtt tartott mások szerepe (szabályozó-játék) képezik.36 Az előbbi arra utal, hogy az egyén megtanulja saját szerepét, és tudatosul benne, hogy feladata tulajdonképpen a csoport-, vagy társadalmi tevékenység részfeladata, és, hogy ő a közösség része. Az utóbbi pedig mások szerepének tudatosítására, és a tevékenységek összehangolásához szükséges igazodási (egyben korlátozó) lépésekre vonatkozik. Ilyen értelemben a „különböző szerepek között határozott viszonynak kell fennállnia”.37 Ezek alapján, úgy tűnik, hogy az identitás a társadalmasodáshoz való hajlam, azaz, a közösséghez való igazodás révén bontakozik ki, és erről csak akkor lehet szó, ha az egyén „belsőjévé” teszi, vagyis internalizálja környezetét, azt a társadalmi közeget, amelyhez szervesen tartozik. Így jön létre az egyén és az „általános másik” közötti szerves háló, a társadalmilag szervezett közösség, amelyben az egyén és a közösség között nem alá-, vagy fölé rendelési viszony áll fenn, hanem a kettő inkább kiegészíti egymást (komplementer). Az így felfogott identitás, a „tágabb” értelemben vett személyiségértelmezés a konzervativizmus egyik pillére, hiszen részben ezzel magyarázzák a konzervatívok, hogy miért nem célszerű olyan léptékű változtatásokat eszközölni, melyekkel az egyén nem képes lépést tartani, és amely következtében az „ismeretlenné” vált környezet elidegenítheti az egyént. Az egyén másokhoz való „igazodása” mellett, az egyén és közösség viszonyában fontos tényezők a konformitás, illetve a normák és szabályok követése. Ami az előzőt illeti, összefügg az egyén másokhoz való, Mead féle „igazodásával”. A konformitás „egy személy viselkedésének vagy véleményének olyan változása, amely egy egyéntől vagy csoporttól származó, valódi vagy vélt nyomás következtében alakul ki”.38 Alapvető kérdések egész sora merül itt fel: Mekkora az egyén konformitásra való hajlama, és milyen tényezők határozzák azt meg? Milyen mértékű konformitást vár el a társadalom az egyéntől? Milyen arányban van jelen a belső késztetésből fakadó alkalmazkodás, és milyen mértékben játszik szerepet a külső kényszerből származó konformitás? E kihívó kérdések megválaszolására nem kerülhet sor (terjedelmi kere Az összehangolás folyamatának egyik igen fontos eleme a közös szimbólumok, a kommunikáció, és ezáltal a nyelv, ugyanis a fogalmak nem egyéni alkotások, hanem közösségi termékek, ezért közösségi tulajdonnak tekinthetők, és mint ilyen, integráló szerepük van. 36 George H. Mead: A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, 1973. Gondolat, 195. 37 I. m., 193. 38 Elliott Aronson: A társas lény. Budapest, 1978. Akadémiai Kiadó, 38. 35

Konzervatív hajlam – társadalmi rend tek miatt), de az világosan látszik, hogy a konformitás – a maga dilemmáival együtt – szerves része a társadalmi rendnek. A kérdés persze az, hogy a konformitás viszonylag gyenge legyen-e (liberalizmus), netán nagyon erős, olyan értelemben, hogy a kollektív tudat és kollektív döntés egyértelműen uralja az egyéniséget (szocializmus), vagy esetleg kiegyensúlyozott legyen, aminek köszönhetően egyén és társadalom viszonylagos egyensúlyban van (konzervativizmus). A normák és szabályok tisztelete és követése kapcsán köztudott, hogy az emberi együttélés irányított együttműködést igényel. Ez nem utal feltétlenül kényszerre, viszont szükségszerűen jelent szabályozást, szabályok mentén történő szervezést, a kiszámíthatóság érdekében. E tényezők hiányában aligha lehet társadalmi rendről beszélni. Ez jóval több, mint a természettel szembeni lehetséges reakciók mérlegelése, hiszen társadalmi keretek között az embereknek számolniuk kell embertársai várható reakcióival, viselkedésével. Ennek viszont feltétele az idők folyamán kialakult, általánosan ismert és elfogadott szabályok, normák, viselkedési minták jelenléte. E szabályok és normák többnyire evolúció során fejlődnek ki, és tradíció által maradnak fenn. Ilyen értelemben e normák emberi értékelés eredményei,39 nemzedékről nemzedékre adódnak át és módosulnak, de mindenképp szabályozzák a társadalom tagjainak viselkedését. Fejlődésük során a „helyes” magatartás irányába igyekszenek (még ha ez nem is sikerül mindig), de fennmaradásuk jelzi, hogy tekintéllyel bírnak. A tekintély forrása, egyfelől a betartásukkal járó előnyök (a közösség javának szolgálata) tapasztalati úton történő felismeréséből fakadhat, másfelől annak tényéből származhat, hogy e normák a közösség „kollektív termékei”, és így a közösség egészére kiterjednek. Internalizálásuk már ezért is elkerülhetetlen a szabad társadalmi rend megteremtésében. A normák lehetnek hagyományos szabályok (erkölcsi normák), illetve jogszabályok (a politikai hatalom közreműködésével), de mindkét esetben azonosak a normakövetés okai: egyfelől belső késztetés (tudatosul az egyénben a „helyes” magatartás, vagy megtapasztalja a norma követésével járó előnyöket), másfelől félelem a normaszegés hátrányos következményeitől. A kettő között nem húzható világosan látható, éles határvonal, hiszen a normakövetés „helyességének” érzete, illetve a normaszegés kockázatának tudata gyakran együtt, összefonódva fejti ki hatását.40 Tulajdonképpen belső önkorlátozás és külső korlátozás kettősségéről van itt szó, amelyben az előbbi a konzervatívok által előnyben részesített tekintélytisztelethez, míg az utóbbi a kényszerhez, vagy akár az elnyomó hatalomhoz áll közelebb. A belső önkorlátozás és a külső kényszer között igen kényes egyensúly áll fenn, és az sem meglepő, Dahrendorf gondolatait kölcsönzi Heinz – Jürgen Niedenzu: Konfliktuselmélet – Ralf Dahrendorf. In: Morel – Bauer, 2000. 188. A normák követése kapcsán a konzervatívok a korporatív társadalomszerkezet hívei, vagyis annak, hogy a társadalom számos, kisebb és nagyobb egységből, csoportokból, testületből, intézményből (család, iskola, egyház, civil szervezetek, klubok, egyesületek, vállalatok, üzleti társaságok, baráti körök, kulturális csoportok, stb.) tevődjön össze, mely egyben egy erős civil társadalom alapfeltétele is. Ezek az egységek nem közvetlen alárendeltjei a központi politikai hatalomnak (ellenkező esetben nem beszélhetnénk szabad társadalomról). Ha a társadalom tagjai ilyen egységekhez is tartoznak, akkor belső késztetésből fogják követni ezen egységek szabályait, szokásait, ez a maga rendjén és bizonyos értelemben kordában tartja azokat az egyéni hajlamokat, amelyek károsak lehetnek a társadalmi rendre nézve. A korporatív társadalom a központi hatalmat is korlátozza, illetve az emberek kellő szabadságát is biztosítja, az egyének szabálykövető magatartása mellett. Tulajdonképpen így fér meg egymás mellett szabadság és engedelmesség, konzervatív olvasatban.

Nagy Levente

hogy komoly feszültségek húzódhatnak végig az egyén pszichés tényezői (egyéni vágyak, hedonizmus, egoizmus, stb.) és a szociálpszichológiai tényezők (együvé tartozás vágya, alkalmazkodási törekvés, stb.) között. Erre Dahrendorf nyújt választ, aki szerint „az ember, illetve az emberi természet nem a priori társadalmi, nincsenek benne a közösségre irányuló veleszületett viselkedésmódok, bár csak társadalmi kötelékben képes élni”.41 A fentiek alapján, úgy gondolom, az emberi egyedfejlődés sajátjaként is értelmezhető az a folyamat, hogy a külső kényszert mennyire sikerül az egyénnek belsővé változtatni, azaz a külső ellenőrzés helyét mennyire képes az egyén belső önkontrollja átvenni. Pszichológiai és szociálpszichológiai terminusokkal kifejezve, talán úgy is feltehető a kérdés, hogy milyen mértékben sikerül az ösztönszabályozást pszichés önszabályozássá ”átváltani”, hiszen ez jelentős mértékben szabja meg az öntudattal bíró egyén, illetve az egyén, mint társas lény közötti bonyolult viszonyt és interdependenciát. A kettő közötti kölcsönhatás, az individualizálódás és szocializálódás, mint egyszerre végbemenő, de eltérő irányú folyamatok, és nem utolsó sorban a szocializáció (az emberi személyiség kialakulásának folyamata) és a vele járó internalizáció42 (a különböző értékek, normák, szabályok viselkedésminták elsajátítása, és „belsővé tétele”) a konzervatívok által értelmezett szabad társadalmi rend nélkülözhetetlen tényezői. Csak ezek mentén lehet elképzelni a kollektív tekintély és az egyéni autonómia egyensúlyban maradását, a kettő komplementer, ami a szabad társadalmi rend Alfája és Omegája, legalábbis konzervatív olvasatban.

Heinz – Jürgen Niedenzu: Konfliktuselmélet – Ralf Dahrendorf. In: Morel – Bauer, 2000. 188. A szocializáció és internalizáció kapcsán lásd többek között Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, 1997. Osiris Kiadó, 489–492.

41 42

Tóth Bálint László

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt A mai ember számára már történelmi fogalmakká váltak az olyan kifejezések, mint „a klerikális reakció elleni harc” a „demokratikus rend elleni izgatás” vagy éppen a „dolgozó néppel szembeni szabotázs.” Holott ezek a fogalmak nem is olyan régen még a mindennapok részét képezték, és emberek sokaságának keserítették meg az életét. A II. világháborút követően a magyar nép hagyományosan keresztény világnézete a materiális, istentagadó szocialista ideológiával nem férhetett meg egymás mellett. Ugyanakkor a negyvenes évek végére kialakuló, az Egyesült Államok és a Szovjetunió által vezetett két szembenálló hatalmi szövetség kölcsönös egymás iránti bizalmatlanságára épülő bipoláris világrendszerben a belpolitikai folyamatok nagy részének külpolitikai mozgatórugói is voltak. Az egyházakra is úgy tekintett a pártvezetés, mint a rendszerellenes, bomlasztó erők melegágyaira, hiszen szinte mindegyik felekezet évszázados nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, és e relációk leginkább a nyugati államok irányába voltak erősek. Azonban – a szovjet típusú szocialista államberendezkedések kelet-európai megszilárdulását megakadályozandó – az „imperialista tábor” politikai irányítása sem habozott táplálni a formálódó diktatúráknak a vallási szervezetekkel kapcsolatban érzett bizalmatlanságát. Az ideológiai szembenállás színfala mögött komoly politikai, gazdasági és állambiztonsági játszmák zajlottak a nemzetközi sakktáblán a két tábor között. A vallásosság háttérbe szorításához a lakosság folyamatos átnevelését, az ún. „felvilágosító nevelőmunka eszközeit” vették igénybe a kommunista hatalom szervei. A szovjet mintára szerveződő állam és a hagyományos magyarországi felekezetek közötti kibékíthetetlen nézetkülönbség politikai színezettel is rendelkezett: a háború előtt és alatt a fasizmussal, majd pedig a megszállókkal szimpatizáló egyének, a nemesség, valamint a tehetősebb paraszti réteg mellett a leküzdendő új ellenfelek az egyházak államellenesnek titulált elemei lettek, akiknek a szocializmus békés építésére gyakorolt káros tevékenységét „klerikális reakciónak” volt szokás nevezni. Amint azt a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának 1958. július 22-ei határozata is kimondta: „…[a] szocialista társadalmi rendszer és a klerikális reakció közötti ellentét […] kibékíthetetlen, antagonisztikus jellegű. Ezért a klerikális reakció elleni harcot 33

Tóth Bálint László

ugyanolyan politikai eszközökkel, módszerekkel folytatjuk, mint a szocialista állam bármely más politikai ellensége ellen.” Nemzetközi kapcsolatok elemzőként jelen tanulmány megírásával a célom elsősorban az volt, hogy az állami szervek vallásüldöző intézkedéseinek külpolitikai vetületeit ismertessem. Kutatómunkám során azonban azzal szembesültem, hogy a magyarországi kommunista diktatúrák egyházellenes politikájának a társadalmi fejlődésre nézvést olyan jelentős mértékű torzító hatásai voltak, amelyekre – ha röviden is, de – muszáj volt kitérnem. „A való világ problémáira csak interdiszciplináris megközelítéssel adható helyes válasz” – mondta Christakis Georgiou, neves közgazdász. A pártállamnak a különböző hazai felekezetekkel vívott harcáról, annak néplélektani vetületeiről már szép számban születtek tanulmányok neves szociológusok, társadalom-pszichológusok tollából. A problémakör vizsgálati szintjének nemzetek felé emelésével azonban kevésbé szokványos, ám annál célravezetőbb megközelítésből kereshettem a választ a mindmáig sokakat foglalkoztató kérdésre: mi is állhatott a kelet-európai kommunista diktatúrák egyházfóbiája mögött?

Világnézetek háborúja A II. világháború utolsó harmada alatt végbement példátlan fizikai és szellemi rombolás mérhetetlenül súlyos sebeket ejtett Magyarországon politikai-gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. Az önkényuralmi rendszer bukása után a lakosság jelentős része hátat fordított a háborúhoz vezető és a harcok alatt egyre radikalizálódó ideológiáknak. A mindkét világégésben alulmaradt magyar társadalom nagy része kiábrándult a versailles-i békerendszer hazánkra kényszerítésének napjától több mint húsz éven át uralkodó ellenségkereső, összeesküvés-elméleteket gyártó politikai gondolkodásmódból. A kialakult ideológiai űrben az egyházak és az addig erősen elnyomott politikai mozgalmak kíséreltek meg újra társadalmi bázist építeni. Utóbbiak közül mindenekelőtt a Moszkvából támogatott Rákosi Mátyás által vezetett kommunisták bizonyultak a legkitartóbbnak e téren. A II. világháború lezárásától egész a rendszerváltoztatásig hazánk kül- és belpolitikájának mindenkori irányvonalát az ország szovjet érdekszférához tartozása határozta meg. Ahogy arra Békés rámutat, a hidegháború kialakulóban lévő kétpólusú rendszerében a nagyhatalmak a befolyásuk alá vont szatellit államoknak nem pusztán a nemzetközi érdekérvényesítési lehetőségeket tekintve korlátozták a szuverenitását. A szuperhatalmak a vonzásmezejükbe kényszerített országoknak a társadalmi rendszereit is igyekeztek saját érdekeiknek megfelelően átalakítani. Az 1946-os híres fultoni beszédében Winston Churchill által vasfüggönynek nevezett határvonal fizikai és átvitt értelemben egyaránt két részre bontotta az addig évezredes történelmi, kulturális és Vörös Géza: Az egyházakban foglalkoztatott ügynökhálózat újjáépítése 1956-tól a hatvanas évek közepéig. Betekintő, 2010. 2. sz. Forrás: http://www.betekinto.hu/2010_2_voros (Letöltve: 2015.10.21.) [Vörös, 2010.] „[A]nswers to real world problems come from interdisciplinary approaches.” Donald Marron: 30-second economics. London, 2010. Icon Books Ltd, 2. Békés Csaba: Európából Európába – Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Budapest, 2004. Gondolat Kiadó, 9. [Békés, 2004.]

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt gazdasági egységet alkotó Köztes-Európát. A jaltai döntés elválasztotta egymástól és külön fejlődési pályákra állította az Európa keleti és nyugati felén élő társadalmakat. George F. Kennan, az Egyesült Államok moszkvai követeként az ún. „Hosszú táviratban” már 1946-ban megfogalmazta a két világbirodalom elhúzódó szembenállásának a tézisét. Véleménye szerint Moszkva számára már akkoriban elkerülhetetlennek tűnt az összeütközés a kapitalista világgal. Továbbá az is látható volt, hogy a Szovjetunió kizárólagos hatalomhoz fog ragaszkodni Kelet-Európa fölött. A potenciális szovjet befolyás kizárására, feltartóztatására (Containment Policy) tett kísérletet már az 1947-es ún. Marshall-terv is, amely a súlyos háborús veszteségeket szenvedett kontinens gazdasági értelemben vett talpra állítása mellett az olcsó hitellel megsegített államok kereskedelmi szálainak az USA-hoz való kötését is jelentette. Ennek hatására a „keleti blokk” is összezárt, és Moszkva igyekezett a nyugati pénzügyi befolyást megszüntetni a csatlós államokban: 1949-ben megalakult a KGST, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (Совет Экономической Взаимопомощи, СЭВ). Ebbe a folyamatba illeszkedett az USA vezetésével 1949 áprilisában létrehozott katonai tömb, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organisation, NATO) ellensúlyozására 1955 májusában életre hívott Varsói Szerződés (VSZ – Варшавский Договoр, ВД) is. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió kibékíthetetlennek tűnő világnézeti, politikai és katonai szembenállása ugyanakkor mégsem zárta ki teljesen az egymással való békés érintkezés lehetőségét. A szovjetizált Kelet-Európa Moszkva fáradozásainak ellenére sohasem sem tudta maradéktalanul fölszámolni a kereskedelmi kapcsolatait a kontinens nyugati felével – és benne legfőképp az 1949. október 7-én létrejött Német Szövetségi Köztársasággal. A két ideológiai alapon is elkülönülő tábor államközi viszonyainak közös metszéspontjait jelentették még az egymásnak feszülő feleket baráti körülmények között egyesítő sportdiplomáciai események, valamint a csatlós-szövetséges országokon belül működő, határokon átívelő kapcsolatokkal is rendelkező egyházaknak a nyugati testvérszervezetekkel való érintkezései is. „A baltikumi Stettintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett a kontinensre. E mögött a vonal mögött találhatók Közép- és Kelet-Európa ősi államainak fővárosai. Neves városok, mint Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, valamint az ezek övezetében élő lakosság, azt kell mondjam, mind a szovjet szférába kerültek, és így vagy úgy, de nem csak a szovjet befolyásnak vannak kitéve, hanem igen jelentős mértékű és sokszor egyre növekvő moszkvai irányítás alá is kerültek.” The Sinews of Peace, Westminster College, Fulton, Missouri. A szöveget közreadja: The Churchill Centre. Forrás: http://www.winstonchurchill.org/resources/speeches/1946-1963-elder-statesman/the-sinews-of-peace (Letöltve: 2015.10.21.) A magyar nyelvű szöveg a szerző saját fordítása. George Kennan’s Long Telegram. A szöveget közreadja: Wilson Center – Digital Archive. Forrás: http://digitalarchive.wilsoncenter.org/document/116178 (Letöltve: 2015.10.20.) A KGST megalakításával az ötletgazdák abban reménykedtek, hogy a szocialista csatlós államok ha külön-külön nem is, de egymással összefogva majd képesek lesznek a teljes körű gazdasági önellátás megvalósítására. Gunst Péter: Magyarország gazdaságtörténete [1914–1989]. Budapest, 1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, 134. [Gunst, 1996.] Az USA és a Szovjetunió egymásnak feszülése mellett a hidegháborút a két világbirodalom kölcsönös egymásra utaltsága és azok egymással való kényszerű kooperációja egyaránt jellemezte. [Békés, 2004. 19.] Ez utóbbira példaként hozható az Egyesült Államok mindenkori elnökét a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP – Коммунистическая партия Советского Союза, КПСС) aktuális főtitkárával összekötő telefonos forródrót-kapcsolat, az 1972 és 1979 között zajló megbeszélések a stratégiai fegyverzet kölcsönös csökkentéséről (SALT – Strategic Arms Limitation Talks), továbbá az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez (EBEÉ) vezető 1973˗1975-ös „helsinki folyamat.”

Tóth Bálint László

A hidegháború közel fél évszázadában a Washington vezette Nyugat és a Moszkva érdekszférájába tartozó Kelet közötti kapcsolat minősége soha sem volt állandó. Az erőviszonyok mindig változtak, az enyhüléseket, törékeny közeledéseket újabb és újabb feszült helyzetek követték. Így a Magyarországhoz hasonlóan ütközőállami státuszban lévő entitások politikai mozgástere is a nagyhatalmi játszmák függvényeként folyamatosan bővült vagy szűkült. Mindmáig vita tárgyát képezi azonban, hogy Köztes-Európa szovjetizálása vajon már a II. világháborút lezárni készülő négyhatalmi tárgyalások idején szándékában állt-e Moszkvának, vagy a „tömbesítés” csupán a békefolyamat hidegháborúba torkollásának logikus következménye volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kelet-európai kommunista pártok többnyire nem demokratikus módon jutottak kormányalakítási lehetőséghez, továbbá a KOMINFORM (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája – Информационное Бюро Коммунистических и Рабочих Партий) 1947-es megalakítása is inkább az érdekszférák kialakításának tudatos, előre megtervezett jellegét támasztja alá. Azt, hogy Magyarország a Nyugat, mint civilizációs gyűjtőfogalom szerves része, a modernkori történelem során csak a Tanácsköztársaság szónokai és az illegalitásból a kormánypozícióba törő kommunisták kérdőjelezték meg.10 A „szalámitaktika” módszerével a Szovjetunióból támogatott Magyar Kommunista Párt (MKP) fokozatosan elsorvasztotta és ellehetetlenítette az ellenfeleit, minekutána szinte minden akadály elhárult az ország és a nép fölötti irányítás maradéktalan megszerzése elől.11 1948-ban jöttek létre azok a körülmények, amelyek a kommunisták teljes körű hatalomra jutását elősegíthették. Az MKP magába olvasztotta a szociáldemokrata párt tagságának jelentős részét, és meggyökeresedett az a szovjet mintára kiépített államigazgatási apparátus, amelynek zavartalan működését a Szovjetunió hazánkban állomásozó katonai ereje biztosította. A legnagyobb társadalmi támogatottsággal bíró Független Kisgazdapárt egységét úgy sikerült megtörnie az MKP-nek, hogy a nagy politikai ellenfél soraiból néhány prominens képviselőt a „demokratikus rend elleni összeesküvőnek” bélyegezett meg, majd a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatok segítségével letartóztatták és hangos koncepciós pereket követően elítélték őket. Általános gyakorlatnak számított az is, hogy az ellenzéki politikai pártok soraiba kommunista „ügynökök” szivárogtak be, belülről bomlasztva a csoportkohéziót és Az USA és a Szovjetunió vezette két pólus érdekellentéte Ázsiában háborúkat is eredményezett: előbb Koreában, majd pedig Vietnámban. Csak kevesen múlott, hogy nem vezettek komoly fegyveres konfliktusokhoz a szaknyelv által hidegháborús válságoknak nevezett események: az 1948–1949-es Berlini válság, az 1953 nyarán kirobbant kelet-berlini munkáslázadás, az 1956. júniusi poznańi felkelés, az október–novemberi magyar rendszerellenes forradalom és szabadságharc, a szuezi válság, az 1962es kubai rakétaválság, az 1968-as „prágai tavasz,” az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás valamint az 1981-ben Lengyelországban kihirdetett szükségállapot. Békés, 2004. 15. 10 Békés, 2004. 51. 11 Békés szerint, amennyiben nem tört volna hatalomra a Rákosi vezette MKP az ún. „kékcédulás” országgyűlési választási csalás eredményeként 1947-ben, úgy minden bizonnyal a proletariátus helyett a vidéki földműves lakosság szavazóbázisára építő, de a kommunisták által mégis „barátinak” titulált Kisgazdák kormányon maradását nem akadályozta volna meg Moszkva. A finn modell mintájára egy „racionálisan” önkorlátozó, semleges külpolitikát folytató, a szovjet vezetéssel minden lényegi döntést megelőzően egyeztető Kisgazda kormány jó eséllyel hatalmon maradhatott volna, ha a hazai kommunisták mégsem tudtak volna megerősödni. (Békés, 2004. 145.)

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt az MKP (illetve 1948 után a Magyar Dolgozók Pártja, MDP) kedve szerint befolyásolva az érintett szervezetek politikai tevékenységének irányvonalát. Nagy Ferencet, a második magyar köztársaság miniszterelnökét svájci száműzetésében mondatták le Rákosiék 1947-ben. Megannyi politikus kényszerült emigrációba, és akadtak olyan diplomaták is, akiket nem várt többé haza a hatalomra kerülő MDP-rezsim.12 Az 1940-es évek végétől a nyugati kapcsolatokat tekintve a külügyi apparátus elsődleges feladata a két tábor világnézeti, katonai és politikai szembenállásának hangsúlyozása lett. Politikai ellenfeleik brutális félreállítása után belföldön már voltaképpen csupán a hitközösségek – és köztük is kiváltképp a római katolikus világegyház hazai részegyháza – jelentették az utolsó leküzdendő ellenséget az egypárti diktatúra hatalomban való megszilárdulásához vezető folyamatban. Jóllehet, a szavazatokért folyó kampány során elzengett szónoklataikban a pártharcosok vallásszabadságot hirdettek – amely megjelent az 1949-es új magyar alkotmányban is –, ám a demagóg retorika mögött meghúzódó elképzelések egész más irányba mutattak. Hogy is mondta Talleyrand? A beszéd a gondolataink eltitkolására való.13 Rákosi 1948. január 10-én kijelentette, hogy „a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.”14 Korántsem volt véletlen ez utóbbi felekezet kiemelése: az 1949-es népszámlálás adatai szerint Magyarország teljes lakosságának 67,8 százaléka vallotta magát római katolikusnak.15 A vallási hovatartozás – ősi szimbólumrendszerek összessége által meghatározott világnézeti beállítottságként – az egyén és akár egész társadalmi csoportok civilizációs önazonosságtudatát is meghatározhatja. Egy-egy népelem számára a sajátos eszmevilág és hagyományok akár évszázadok változásainak is ellenállni képes szilárd alapokat biztosíthatnak a fennmaradásukhoz.16 Amennyiben egy hitközösség jól kiépült, intézményesített rendszerrel rendelkezik az oktatástól a kulturális, szabadidős szerveződésekig, úgy módjában állhat az egyéni és a kollektív magatartási formákat egyaránt befolyásolni az adott közösségen belül. Az emberek hagyományos szemléletmódja és hiedelmi mellett az ünnepek, a fontosabb családi és egyéb társasági események (esküvők, temetések, aratások, szüretek stb.) mind-mind vallási színezettel is rendelkeztek.17 Georg Jellinek, XIX. századi német jogász úgy vélte, a lelkiismereti szabadsághoz való jog minden modern európai eszme egyik legfontosabb eredője, hiszen Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, 1998. Aula Kiadó, 343. [Fülöp – Sipos, 1998.] 13 Parler sert à cacher nos pensées. 14 Vörös, 2010. 15 A reformátusok 21,9, az evangélikusok 5,2, a görög katolikusok 2,7 az izraeliták pedig 1,5 százalékát tették ki a teljes magyarországi népességnek. Utóbbiak 1920-ban még a lakosság 5,9 százalékát jelentették. Czibulka Zoltán – Pálházy László: A vallási adatok százalékos megoszlása településenként. In: Az 1949. évi népszámlálás. Szerk. Kepes József. Budapest, 1996. Központi Statisztikai Hivatal, 10. 16 Juliane Brandt: A vallás társadalomtörténete. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József. Budapest, 2006, Osiris kiadó, 260. [Brandt, 2006.] 17 Erwin Rudolf Schrödinger, XX. századi osztrák fizikus mondta egyszer a hit ontológiai fontosságát hangsúlyozva, hogy a tudomány sokszor úgy tesz, mintha a világ és az élet számára oly fontos kérdésekre lennének válaszai, „ám a válaszok olykor annyira bugyuták, hogy nem is szívesen vesszük komolyam azokat.” Nature and the Greeks, 1954. Az idézetet közreadja: Michael Burns (szerk.): Science & Society, Brooklyn, New York, 1955. Guilford Press, 186–189. 12

Tóth Bálint László

abból fejlődött ki az a normarendszer, amelyet ma összefoglaló néven egyszerűen csak emberi jogoknak hívunk.18 A vallásszabadság két szemszögből is értelmezhető: először is a XVIII. században – a francia, az angol és az amerikai alkotmányos fejlődés nyomán – megszületett az egyén, mint állampolgár elidegeníthetetlen lelkiismereti szabadságának eszméje, és ezzel párhuzamosan pedig természetes igény lett az egyház és az állam szétválasztására, hogy egyik se legyen képes a másik szervezetben szerzett befolyásával visszaélni. A bolsevik ideológia vallás- és egyházellenessége nem áll történelmi előzmények nélkül. A francia „felvilágosodás” egyes radikálisabb nézeteket valló képviselői már a XVIII. században komoly egyházkritikákat fogalmaztak meg. Voltaire és követői például a nép feletti hatalomgyakorlási módszernek tekintették a vallást, a papokat pedig közönséges szemfényvesztőnek gondolták. Auguste Comte, XIX. századi francia pozitivista filozófus az emberi szellemnek a folyamatos történelmi evolúciója során elkerülhetetlen fordulópontként tekintett a vallásosság idővel történő elhagyására. Ugyanakkor a gondolkodó valamiféle humanista hitvilágot, mindenki által osztott norma- és értékhalmazt a társadalmi kohézió megtartása szempontjából azért nélkülözhetetlennek tartott.19 Kampis György budapesti tudományfilozófus szavaival élve, azt is látnunk kell, hogy „a tudományos és filozófiai kérdéseket nem lehet pusztán álláspontok megválasztásával eldönteni.”20 A XX. század hajnalán tevékenykedő bolsevik lételméleti gondolkodók a racionalitás medrébe szándékozták terelni a népnek a nagyvilágról alkotott hagyományos elképzeléseit. Így jöhettek elő a materiális alapokon nyugvó szocialista emberképpel mint követendő normarendszerrel, amely az Isten és az emberfeletti létezésébe vetett hit tagadására építő világnézet volt.21 Rákosi Mátyás főtitkár az osztályharccal kapcsolatban a következő véleményen volt a Kommunista Párt Központi Vezetősége előtt tartott 1946. májusi beszédében: „[A]melyik országban meg fog érni a proletariátus felszabadításának vagy a szocializmusnak az előfeltétele, ott meg is fogják tenni, tekintet nélkül arra, hogy kapitalista környezetben van-e az illető ország, vagy nem.”22 1948. december 10-én fogadták el az ENSZ Közgyűlésében az emberi jogok máig érvényes egyetemes nyilatkozatát (Universal Declaration of Human Rights), amelynek 18. cikke a következőképpen közelítette meg a vallásszabadságot: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind nyilvános Az állami hatalomgyakorlást az egyéni szabadságjogokra és az alkotmányosságra alapozó John Locke, XVII. századi angol filozófus és politikus a szerződéselmélet természetjogi megközelítésével magyarázta a vallási türelem fontosságát. Paczolay Péter: A lelkiismereti és vallásszabadság. In: Emberi jogok. Szerk. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila. Budapest, 2008. Osiris kiadó, 529. 19 Brandt, 2006. 267. 20 Kampis György: A naturalizmus jelentősége ma. Magyar Tudomány, 2002. 3. sz. 306. 21 Egyéb téren pedig elsősorban teljesítményorientált élmunkásokat kívánt nevelni a kommunista vezetés, olyan ráhatásokkal, mint például a munkahelyi „szabotálók” elleni kirakatperek rendezése, az önkényes kilépők megbüntetése, a nyugdíjon túli foglalkoztatásnak a hivatalos bevezetése valamint munkaversenyek szervezésének az általánossá tétele. (Gunst, 1996. 135.) 22 Békés, 2004. 51. 18

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt ság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”23

A Rákosi- és a Kádár-rendszer egyházpolitikája Mivel a II. világháború lezárását követő 3–4 esztendőben egészen az MDP teljes körű hatalomra jutásáig gyakorlatilag valamennyi állampolgár újfent szabadon megélhette hitét, a materializmust zászlajára tűző bolsevik propaganda az emberek java részét nem tudta kiábrándítani hagyományosan vallásos meggyőződéséből. Magyarország egyházainak a társadalmi befolyása még a XX. század derekán is meglehetősen magas volt, a városokban és vidéken egyaránt. Részvételük meghatározónak bizonyult az oktatásban, a művelődés terén, de még az egészségügyben is.24 1948-tól vette kezdetét a lakosság lelkiismereti szabadságát korlátozó intézkedéssorozat, amely során nagypresztízsű és befolyásos vallási vezetőket mondattak le, vagy távolíttattak el a betöltött pozíciójukból. A hatalomban megszilárduló autoriter rezsim egy „szocialista emberképnek” a megalkotásán fáradozott, amelyet többek között az iskolák államosításával, a korábbi hagyományőrző egyletek beszüntetésével, átformálásával, új, szocialista ideológiai töltetű művelődési körök létrehozásával, a média tematizálásával és a megjelentetni kívánt tartalom gondos cenzúrázásával stb. igyekezett ráerőltetni az állampolgárokra. Valuch a következőképpen összegzi a Rákosi-rendszer egyházpolitikájának brutalitását: „1948 májusában lemondatták Ravasz László püspököt, a Református Egyház Egyetemes Konventjének elnökét, az evangélikus egyház több vezetőjét, köztük Ordass Lajos püspököt letartóztatták és koncepciós perben elítélték. A protestáns egyházak vezetésében a kommunista rendszert támogatók kerültek túlsúlyba, a református tisztségviselők közé került többek között Péter János – későbbi külügyminiszter [is].”25 A kommunisták ilyen irányú törekvései évtizedekre kiható torzulásokat okoztak a magyar társadalom fejlődésében, amelyeknek a következményeit a lakosság máig sem tudta kiheverni.26 1948 őszén a két nagy hazai protestáns felekezet vezetői egyezmények megkötésére kényszerültek a kommunista államvezetéssel, elfogadván a kialakult társadalompolitikai status quót. Mindez a vallásszabadság erős korlátozásába és az egyházi intézmények részleges felszámolásába való beletörődésüket jelentette. Ezek után már csak a Magyar Katolikus Egyház állt ki a folyamatosan szűkülő emberi jogok védelme mellett, ám törekvése kudarcra volt ítélve. 1950. július 1-jén a Központi Vezetőség meghirdette a „klerikális reakció elleni harcot.” Ennek célja a felekezetek feletti abszolút állami ellenőrzésnek a megszerzése volt.27 Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 18. cikk. A szöveget közreadja: ONHCR. Forrás: www. ohchr.org/EN/UDHR/Documents/UDHR_Translations/hng.pdf (Letöltve: 2015.10.21.) 24 Valuch Tibor: A magyar művelődés 1948 után. In: Magyar Művelődéstörténet. Szerk. Kósa László. Budapest, 2006. Osiris kiadó, 629. [Valuch, 2006.] 25 Valuch, 2006. 630. 26 Gondoljunk csak arra, hogy az első ötéves tervben a Rákosi-rezsim a lakosság és elsősorban a parasztság erőforrásainak kizsákmányolásával kívánta megteremteni az erőltetett iparosítás anyagi feltételeit. (Gunst, 1996. 133.) 27 Vörös, 2010. 23

Tóth Bálint László

A katolikusok találták magukat a legnagyobb nyomás alatt. A „vörös” államvezetés 1949-ben betiltotta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi vagyont, majd egy év múlva közel 9000 női és több mint 2500 férfi szerzetest internált, illetve telepített ki. A magyarországi kommunista vezetés egyébként is minduntalan igyekezett a szovjet vezetés elismerését kivívni a már-már teljesíthetetlennek tűnő statisztikai irányadatok kitűzésével, és „jó tanuló módjára viselkedve törekedett a számszerű eredmények túlszárnyalására.”28 A Rákosi Mátyás irányítása alatt álló Dobi-kormány29 a püspöki karral elismertette az állam jogát az egyházi fenntartású iskolák, intézmények kisajátítására, tudatván a vezető egyházi személyekkel, hogy mozgásterüket a lehető legszűkebbre kívánta korlátozni a „dolgozó nép képviselete.” 1951-ben Grősz József érsek bebörtönzése után az államhatalmi szervek gyakorlatilag mindenre kiterjedő ellenőrzéssel rendelkeztek a katolikus eklézsia tevékenysége felett. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) beleegyezése nélkül senki sem tölthetett be egyházi méltóságot, egy hitközösség kiadója sem jelentethetett meg sajtótermékeket. A magyarországi vallási szervezetek vezetői ettől kezdve csak szigorú rendőrségi kontroll mellett folytathatták a tevékenységeiket.30 A klerikális jelzőt idővel valóságos szitokszóvá ferdítette a sztálini úton járó hazai kommunista propaganda. Tanulmányában a püspöki karra nehezedő folyamatos kormányzati nyomás mellett Valuch kitér a katolikus egyházszervezet belső konfliktusainak bomlasztó hatásaira is. A felekezet vezetése ugyanis kettős szorításban találta magát: felülről az államhatalmi szervek erőltették a püspöki karra az akaratukat, alulról pedig a politikai csatározásoknak a színfalak mögött zajlódó eseményeiről vajmi csekély érdemi információval bíró, egyszerű lelkipásztorok és a behódolni nem kívánó, szokásaikhoz makacsul ragaszkodó néptömegek ostorozták az egyházvezetésnek a szemükben megalkuvónak ható magatartását. A katolikusok megosztását és a hívők eltántorítását célozta a szovjet mintára hazánkban is bevezetett békepap-mozgalom. A közel 300 fős Katolikus Papok Országos Békebizottságának tagjait az ügynökökhöz hasonlóan beszervezés útján verbuválták. A besúgóhálózat munkatársaihoz hasonlóan esetükben is akadtak olyanok, akik a rendszer politikájának megvalósítását meggyőződéses alapon segítették, ám szép számmal voltak azok is soraikban, akiket kínzással, zsarolással vettek rá arra, hogy belépjenek az ambivalens megítélésű mozgalomba.31 Feladatuk abból állt, hogy a nép felé a párt, a szocializmus és a Szovjetunió megkérdőjelezhetetlen primátusát kellett közvetíteniük a templomokban, illetve egyéb hitéleti tevékenységeik során. Az egyházszervezet többi tagját pedig folyamatos ráhatással a kommunista vezetés akaratának teljesítésére kellett rávenniük. A békepap-mozgalom tevékenységének hallgatólagos „megtűrése” szintén a pápisták társadalmi presztízsének csökkenését eredményezte. Gunst, 1996. 133. Dobi István volt a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke 1948-tól 1949-ig, majd a Népköztársaság minisztertanácsának elnöki posztját töltötte be 1952 augusztusáig. 30 Valuch, 2006. 631. 31 Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956-1990. Budapest, 2001. Korona Kiadó, 98. [Kiszely, 2001.] 28 29

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt A magyarországi hitközösségek helyzetét tovább rontotta a külföldi anyaegyházakkal ápolt kapcsolatoknak a folyamatos elsorvadása, és az a tény, hogy a nyugati szövetséges hatalmak de facto elismerték a sztálini Szovjetunió szuverenitását KeletKözép-Európa fölött. Jóllehet, a nyugati politikusok sorra fogalmaztak meg kritikákat az említett ütközőzóna államainak antidemokratikus, embertelen és erőltetett szovjetizálása kapcsán, a gyakorlatban azonban soha sem vonták kétségbe Moszkva fennhatóságát a Szczecin–Trieszt-vonaltól keletre levő területek fölött.32 1953-ban Rákosit Nagy Imre váltotta a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöki székében, aki igyekezett elődje személyi kultuszát felszámolni, a lakosság életszínvonalát emelni, és az államapparátus túlzottan magas létszámát lecsökkenteni. A reformtörekvéseket ellenző keményvonalas kommunisták Nagyot 1955 áprilisában fosztották meg valamennyi párttisztségétől. 1956 őszén kompromisszumos megoldásként ugyan visszatérhetett a miniszterelnökséghez, ám a forradalom leverése után, november 12-én neki is újfent távoznia kellett a hatalomból, és mint az ismeretes, a reformokért az életével kellett fizetnie.33 A magyar forradalom leverése jó időre visszavetette a „csatlós államok” különutas szocializmusainak építését.34 A forradalom után Rákosit Kádár János váltotta a pártfőtitkári székben, míg az MDP-t Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) név alatt szervezték újjá. Ezen fordulatok ellenben nem hoztak változást a rendszer egyházpolitikájában. Kádár szavaival élve: „a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk” mert – véleménye szerint – ezt követelte a munkás-paraszt hatalom. Az ideológiai háború részeként egyre szigorúbb oktatás- és szociálpolitikai határozatok születtek. 1958. június 3-án az MSZMP Központi Bizottsága leszögezte, hogy az egyházaknak az ifjúsággal való mindennemű foglalkozása megengedhetetlen, kivéve az iskolai hitoktatást, az első áldozást, a bérmálást és a konfirmációt.35 Ekkoriban diadalmaskodott az az elmélet, amely szerint „a klerikális reakció vallási köntösbe bújt politikai reakció, s […] a hívő embereket vallási világnézetükön keresztül próbálja reakciós politikai befolyás alá vonni.”36 Az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatos nyilvántartást Arra is érdemes kitérnünk, hogy az osztrák államszerződés aláírásával Magyarország szerepe felértékelődött a szovjet vezetés szemében. 1955 októberében Bécs – hogy visszanyerhesse teljes szuverenitását – bejelentette az ország örökös külpolitikai semlegességét, ez volt ugyanis a garancia Moszkva számára arra nézvést, hogy a NATO ne jelenhessen meg a szocialista tábor közvetlen szomszédságában. 33 Az 1956. októberi magyar forradalom és az abból tovagyűrűző szabadságharc nem egy előzmények nélküli spontán esemény volt. Az osztrák államszerződés elhinthette a remény magvait Magyarországon, hogy akár hazánk is visszanyerhet valamit a szuverenitásából, örökös semlegességi fogadalom mellett. Magyarország felvétele az Egyesült Nemzetek Szervezetébe 1955 decemberében szintén abba az irányba mutatott, hogy a háború után először, végre a nemzetközi közösség is elismeri hazánkat önálló, az állami funkciókat ellátni képes országként. Az októberi budapesti felkelés közvetlen előzményeként pedig egyértelműen meg kell említenünk a hasonlóan rendszerellenes felkelést 1956 júniusában, Poznańban. 34 Az USA mint nagyhatalom megítélését nyugaton és az el nem köztelezett országok táborában egyaránt rontotta a tény, hogy az Eisenhower-adminisztráció nem volt képes (vagy talán nem is szándékozott) megakadályozni a szovjet hadsereg bevonulását Magyarországra 1956-ban. 35 Kiszely, 2001. 100. 36 Vörös, 2010. 32

Tóth Bálint László

vezetett az egyházmegyék szervezeti hierarchiájában fontosabb méltóságokat betöltő személyekről. A Belügyminisztérium (BM) titkos, szakosított szervei az ügynöki hálózat kialakításával fokozatosan beépültek a fenti szervezetekbe. A politikai rendőrség egyházellenes harcának természetesen a kezdetektől fogva kerülnie kellett a „durva, a hívő tömegek vallási érzelmét sértő magatartásokat”, hiszen a legkézenfekvőbb megoldásnak az bizonyult, ha a politikai összeesküvőknek kikiáltott papok eltávolítását maga a propaganda által fölhergelt néptömeg követeli, nem pedig az események eredeti kitervelői.37 A rendszer cinizmusára jellemző módon az állami szervek számítottak a felekezetek vezetőinek az együttműködésére azok szervezeteinek a föloszlatásában. Amint arról már szó esett, a főbb pozíciókba az ÁEH igyekezett olyan személyeket ültetni, akik – legalább is hallgatólagosan – kooperáltak a pártálammal. Jóllehet, az 1956. októberi forradalom leverése és a kádári hatalomátvétel után a Rákosi rezsimmel együttműködő felekezeti vezetők visszavonultak, a hatvanas évek elejére újfent olyan személyeket igyekeztek kineveztetni az államvédelmi szervek az egyházak élére, akiknek a párthoz való hűségében bízhatott az új kormányzat. Ismét százával tartóztattak le gyakorló katolikus papokat. A társadalom átnevelésének menetét jól érzékeltetik a következő számadatok: 1955-ben az általános iskolások 40 százaléka részesülhetett valamilyen hitoktatásban, 1965-ben már csak egytizedük, 1975-ben pedig mindössze 6 százalékuk.38 A hatvanas évek vége azonban már egy új korszak beköszöntét hozta el, amelyben az egyházüldözés berögzült eszméjét fölváltotta a nyugalom megteremtésére és a rend fenntartására irányuló kormányzati törekvés, azaz a megelőzés. Kádár a következőképpen foglalta össze véleményét: „mi az egyházak működését engedélyezzük, bizonyos mértékig támogatjuk az egyházat – ez az együttműködés fő elvi alapja. A harc elvi alapja pedig az, hogy mi, kommunisták nem szeretjük, ha az egyháznak nagy a társadalmi befolyása, az egyház meg nem szereti, ha a kommunistáknak nagy a társadalmi befolyásuk.”39 Az állam és az egyház zéróösszegű játszmájából szép lassan egy normalizálódó viszony fejlődött ki, amely a szocialista hatalom a társadalmi megbékélésre való törekvésének és az egyházak kompromisszumkészségének a következménye volt. A hangos perek és az uszító propaganda helyett a BM a preventív megközelítés taktikáját választotta. Ennek lényegi eleme az volt, hogy az ellenségesnek tartott tevékenységeket még a csírájukban igyekezett az államapparátus elfojtani, tehát mielőtt még azokról egyáltalán tudomást szerezhetett volna a nagyközönség.40 Így juthatott különös hangsúlyhoz a Belügyminisztérium III/III-as osztályának szigorúan titkos munkája: az ügynöki hálózat üzemletetése. Kiszely, 2001. 99–101. Valuch, 2006. 631. 39 Vörös, 2010. 40 Tabajdi Gábor: A III/III. Csoportfőnökség egyházi elhárító tisztjei a Kádár-korszakban. Egyháztörténeti szemle, 2009, 10. évf. 3. sz. Forrás: www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/tabajdigabor.htm (Letöltve: 2015.10.21.) [Tabajdi, 2009.] 37 38

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt

A Belügyminisztérium államvédelmi szerveinek működéséről A kommunisták magyarországi diktatúrájának félelme és bizalmatlansága a római katolikus egyházzal, mint világszervezettel szemben megmagyarázható Roger Mennevée, XX. századi esszéista elméletével is.41 A francia újságíró szerint minden állam politikájának lényegi eleme, hogy ismerjék azokat a tényezőket, amelyek szuverenitásukat pozitív vagy negatív irányba befolyásolhatják, valamint hogy időben értesüljenek a különféle külföldi entitások titkos terveinek a rájuk vonatkozó részleteiről. Ebből következik, hogy minden államnak szüksége van olyan hivatalos és nem hivatalos szervekre, amelyek ezt az elengedhetetlen információgyűjtést elvégzik.42 Az állambiztonsági szerveket övező titokzatosság ellenére minden azt bizonyítja, hogy ugyanaz a bürokratizmus, szigorú belső szabályrendszer, rigorózus alapelvek és elvárások jellemezték az egyházi elhárítás mindennapjait, amelyek a szocialista államapparátus bármely másik hatóságának munkáját is meghatározták. Az ügynöki hálózat és a politikai rendőrség munkatársainak számára is szerveztek színházlátogatásokat, önfeledt sportnapokat és még családi kirándulásokat is. Az állambiztonsági alkalmazottak szociális körülményei a kor átlagához képest élhetőbbnek bizonyultak (saját telek, autó).43 Semmiféle olyan magatartást nem tanúsíthatott egy ügynök, amely gyanút kelthetett volna személyével szemben. Az állambiztonsági osztály operatív beosztottjairól háromévenkénti minősítésekben nyilvántartást vezettek a „szocialista erkölcsnek megfelelő” családi és magánéletükről, kapcsolataikat akkurátusan ellenőrizték, és Nyugatra is csak akkor utazhattak, ha azt a megbízatásuk megkívánta.44 1955-ben részletes tervet dolgozott ki a Belügyminisztérium arról, hogy kiket is érdemes beszervezni ügynökként az egyházi fenntartású intézmények munkatársai közül. A „toborzást” végző munkatársnak az aktanyilvántartásban – részletes, adatokkal bőven ellátott környezettanulmányban – alá kellett támasztania az ügynökjelölt alkalmasságát és megbízhatóságát. Különös gonddal választották ki a leendő hírszerzők beszervezésére legalkalmasabb helyet és időpontot, a jelölt meghívásának módszerét, az első eligazítás mikéntjét stb. A hazafias meggyőződés alapján önként jelentkezők beszervezésénél nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az ügynökaspiráns maga ismerje fel a leendő munkája fontosságát, és önként ajánlja fel a segítségét az államnak. Amennyiben kompromittáló anyagok útján történő beszervezésről volt szó, a zsarolással kicsikart, valamilyen negatív cselekedetet, személyes tulajdonságot beismerő vallomás megtételére igyekeztek rávenni a kiszemelt besúgót. – Mindezek hiányában további „intézkedésekre” – magyarul: kínzásra, zsarolásra – került sor. A vélt vagy valós bűnös csele A nemzetközi hírszerzés békeidőben (L’espionnage international en temps de paix) című, 1929-ben megjelent kétkötetes művében Mennevée a kémkedés eszközeit és elméletét összegzi. Pilch Jenő: A hírszerzés és kémkedés története. II. kötet. Budapest, 1936. Franklin Társulat, 52. [Pilch, 1936.] 43 Tabajdi, 2009. 44 Belügyminisztérium: Az államvédelmi szervek ügynöki munkájának alapelvei, 1955. január 1. 31471/54. A szöveget közreadja: Betekintő dokumentumgyűjtemény. Forrás: www.betekinto.hu/dokgyujt_1 (Letöltve: 2015.10.21.) [Belügyminisztérium, 1955.] 41

Tóth Bálint László

kedetekről szóló, jegyzőkönyvbe vett és aláírással ellátott részletes vallomás, megbánás szolgált ugyanis legfőbb biztosítékként a hivatal számára a beszervezés sikeréhez.45 Terhelő bizonyíték lehetett, ha az illető korábban törvénybe ütköző tevékenységet folytatott vagy munkája során megszegte kötelességeit, netalán bizonyos etikai szabályokat rúgott fel.46 Kívánatos volt a kommunisták számára ellenségesnek számító körökből zsarolással beszervezetteket folyamatosan „hazafias hűségre” nevelni. Az Állami Egyházügyi Hivatal előírta, hogy egy ügynöki jelentés mit tartalmazzon, milyen kötelező formai követelményeknek feleljen meg. Muszáj volt pontosan megjelölni, hol és mikor történtek a dokumentált események, ki volt jelen akkor, és milyen magatartást tanúsítottak a jelentett személyek. A szövegezőknek ki kellett térniük arra is, hogy saját maguk milyen aktivitást vállaltak a megfigyelt események helyszínén. A beépített ember a beszámolót egy operatív összekötő munkatársnak adta át, aki hálózati jelentés formájában továbbküldte azt a feletteseinek, megjelölve a tájékoztató készítőjének fedőnevét és a jelentés átvételének helyét, idejét. A BMen belüli hivatalos levelezések során ügyelni kellett arra is, hogy az iratokon az osztály megjelöléseként kizárólag a fedőszámot (pl. X.) használják a teljes megnevezés (Operatív technikai osztály) helyett.47 Az elhárításnál dolgozó vezető beosztásúak fontosnak ítélték azt is, hogy az ügynöki gárdát megjutalmazzák egy-egy „helyesen megoldott és teljesített feladatért”, mivel ez ösztönözhette a sikeres hírszerző munka folytatását.48 Felmerül a kérdés azonban, vajon milyen „jutalom” járhatott a kevésbé helyesen megoldott feladatokért… A hatalomban éppen megszilárduló Kádár-rendszer 1957-ben szervezte meg a BM Politikai Nyomozó Főosztályát, amelyből a hatvanas évek elején létrejött a BM III-as számú Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége. Az említett szervet – és operatív osztályait – azzal a feladattal bízta meg a kormány, hogy egész Magyarországra kiterjedő titkosszolgálati tevékenységet folytasson, és annak műveleti–technikai háttértámogatását biztosítsa. Megbízásuk tartalmazta (a teljesség igénye nélkül) a vizsgált entitások megfigyelését és környezettanulmányok készítését, az alanyok lehallgatását, a szervek közötti hírösszeköttetést, a besúgók munkájához elengedhetetlen fedőigazolványok elkészítését stb. Az új egyházpolitikai törekvések ellátásához nélkülözhetetlennek bizonyult a BM államvédelmi szerveinek titkos apparátusa: az ügynöki hálózat. Az operatív beosztottak alkalmasak voltak az ellenségesnek kikiáltott egyházi elemek „aknamunkájának” felderítésére és megakadályozására. Az ügynökök a Belügyminisztériumon belül a legképzettebb titkos munkatársaknak számítottak, akik bírtak a szükséges személyi tulajdonságokkal: voltak kapcsolataik az ellenséges kontingenssel, amelyek képessé Belügyminisztérium, 1955. Például, ha anyagi javakkal való visszaélést követett el, megszegte cölibátusát, pedofília vádja merült fel vele szemben stb. (Kiszely, 2001. 99–101.) 47 A külső szervek irányába történő levelezésnél még a fedőszám használata is tilos volt. Belügyminisztérium: A belügyminiszter 12. számú parancsa a BM Politikai Nyomozó Főosztály osztályainak elnevezéséről és számozásáról. 1967. május 3. 6–200/1957. A szöveget közreadja: Betekintő dokumentumgyűjtemény. Forrás: www.betekinto.hu/dokgyujt_9 (Letöltve: 2015.10.21.) [Belügyminisztérium, 1957.] 48 Belügyminisztérium, 1955. 45 46

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt tették őket arra, hogy megnyervén az átvizsgálni kívánt vallási szervezet tagjainak bizalmát, beférkőzzenek soraikba. A besúgóhálózat tagjai között megkülönböztettek belső, utazó, beszervező, kutató-felismerő és összekötő ügynököt, valamint informátort és rezidenst. A hatékonyabb munkavégzés érdekében a hatóság munkatársai biztosítottak ún. konspirált és találkozó lakásokat, amelyeknek az eredetileg bejegyzett tulajdonosai többnyire párttagok vagy alaposan leellenőrzött pártonkívüliek voltak.49 Pilch Jenő szerint a hírszerző tevékenység eredményessége legfőképpen a beszervezett illető egyéni adottságainak a függvénye volt, és mint ilyen, igazából képtelenség is lett volna standard, mértékadó szabályokat, elvárásokat támasztani vele szemben.50 Mindazonáltal az ügynökként alkalmazni kívánt személyek előzetes átvilágítása az illetékes hatóságok által kizárhatott jó néhány nemkívánatos elemet a hálózatból. A BM külön erre a célra foglalkoztatott stábja figyelembe vette az ügynökjelölt életkörülményeit, baráti társaságát, politikai beállítottságát stb. A hivatal alapelvként megfogalmazta továbbá, hogy a leendő kémtevékenységet folytató munkatársat ellenőrizni kell az operatív nyilvántartó osztály hálózati és antidemokratikus elemek kartotéknyilvántartásában, a rendőrség és a Külső Figyelési Osztály aktáiban. Mint ahogy arra már kitértünk, a potenciális jelöltek számát tovább csökkentette, hogy az ügynöki állományt az esetek többségében vagy saját hazafias meggyőződés alapján, vagy pedig a BM rendelkezésére álló kompromittáló anyagokkal történő zsarolás útján szervezték be. Statisztikai adatokra támaszkodva kijelenthetjük, hogy 1958-ban a központi és a megyei állambiztonsági szervek által foglalkoztatott hálózati személyek közül 312-en folytattak kémtevékenységet különböző hitközösségek szervezeteiben.51 Az itt munkálkodó elhárítók jelentős része egyébként olyan egyházi személy volt, akik valamely fegyveres erőnél szolgáltak korábban – feltételezhető tehát, hogy az állambiztonság munkatársai már akkor felfigyelhettek az illetők foglalkoztatásával járó előnyökre. A szervezeti változások után 1966-tól a hírhedt III/III-as Csoportfőnökség 1-es számot viselő osztályára bízták az egyházi tevékenységek átvilágítását. Az említett osztály központi állományának tagjai egyaránt voltak végrehajtói és irányítói is az ügynökhálózat jelentősebb akcióinak. Az alkalmazottak feladata volt továbbá, hogy a beszervezett munkatársaktól beérkező jelentéseket – értékeléssel ellátva és válogatás után – továbbküldjék a kormányzati illetékeseknek. A hálózat munkája mindennapos kapcsolattartást kívánt meg a hírszerzéssel (III/I) és a kémelhárítással (III/II). A III/III-1 lényegében a politikai irányítás keze alá dolgozott. Legfőbb célkitűzését a Vatikán hazai befolyásának kirekesztése adta. Ez a munka a megfelelő egyházi személyek beszervezésére épült, akiknek a kiválasztása, ha lehet, még az elhárításnál foglalkoztatott többi munkatárs szelekciójánál is nagyobb körültekintést igényelt a minisztérium döntéshozói részéről. Az állami szervek igyekeztek ellenőrizni és akár befolyásolni is a püspöki kar egyházpolitikáját az említett alkalmazottakon keresztül. Egy 1961-es állambiztonsági összefoglalóból kiderül, hogy a püspöki karon belül öt illető segítségére számíthatott a pártállam a „reakciós papok elleni harcban.” Belügyminisztérium, 1955. Pilch, 1936. 52. 51 Vörös, 2010. 49 50

Tóth Bálint László

A magyar politikai rendőrség és a szovjet Állambiztonsági Bizottság, a KGB (КГБ – Комитет Государственной Безопасности) egymás keze alá dolgoztak a Moszkva befolyási övezetén belül működő hitéleti tevékenységek folyamatos átvilágításában.52 Az államvédelmi szerveknek az egyházi elhárító munkatársai a hivatalos teendőik során a diplomácia és hírszerzés területén is otthonosan mozogtak. Tabajdi Gábor idevonatkozó írásában példaképpen említi Földes György és Berényi István munkásságát. Az előbbi az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egyházelleni akcióit irányította, majd 1958tól vatikáni hírszerző lett, az utóbbi pedig a BM egyházzal szembeni állambiztonsági tevékenységének vezetését látta el, minekutána londoni, később olasz–vatikáni hírszerző lett.53

A politikai rendőrség és a „klerikális reakció” A hidegháborús kelet–nyugati szembenállás ideje alatt Magyarország mindenkori vezetői valóban tartottak a nyugati eszméknek a Szentszéken keresztül történő hazai beszivárogásától és azoknak „a szocializmus békés építésére” mért feltételezhetően bomlasztó hatásaitól. A politikai rendőrség a zsarolásos nyomásgyakorlás módszerétől sem riadt vissza, ha a világszervezet magyarországi befolyásának csökkentéséről volt szó: „Célunk: »jóindulatúan« figyelmeztetni a Vatikán illetékeseit, hogy lehetőleg tartsák távol magukat minden olyan intézkedéstől, illetve határozattól, ami ellenünk irányul, mert ez esetleg a fenti két szeminárium [ti. a pannonhalmi bencés valamint a szentendrei ferences gimnázium] további működésének megszüntetését vonhatja maga után.”54 Egy 1956-os törvényerejű rendelet a rendőrség hatáskörébe utalta „az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények” utáni nyomozást, ezzel együtt a papság elleni fellépést is.55 A püspöki kar tagjai a politikai rendőrség fürkésző szemei elől bujdosva, titokban folytatták a papnövendékek nevelését magánlakásokban vagy gondosan bereteszelt templomajtók mögött. Az így munkába állt ún. „kriptoszenteltek” azonban hivatalosan nem is ölthették magukra a papi csuhát. Az állambiztonságiak egyházellenes taktikája eredményesnek bizonyult: 1959 után a Hittudományai Akadémia 83 hallgatója közül 73-an látták úgy, hogy az adott körülmények között nincs értelme tovább folytatni a teológiai tanulmányaikat az intézetben. Magyarországon a katolikus egyházon belüli vatikáni befolyás elfojtása a Fekete hollók fedőnevet viselő országos kampányban csúcsosodott ki 1960 novemberében. A politikai rendőrség kijelentette: „csapást mértünk a vatikáni vezetés alatt álló, a Magyar Népköztársaság rendje ellen szervezkedő illegális erőkre. […] A szervezkedés célkitűzése a Magyar Népköztársaság megdöntése és helyébe »Keresztény Köztársaság« létrehozása volt.”56 Az állítás első része kétségtelenül igaznak bizonyult. A második Kiszely, 2001. 104. Tabajdi, 2009. 54 Kiszely, 2001. 110. 55 Vörös, 2010. 56 Kiszely, 2001. 101. 52 53

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt mondat valóságtartalmát ellenben – független megerősítő források hiánya miatt – nem tudjuk alátámasztani. „Hadjáratuk” során az állambiztonságiak több mint ezer házkutatást végeztek, 83 személyt, közülük 45 felszentelt papot letartóztattak. A feletteseiknek küldött jelentésükben a felderítők megjegyezték, hogy a fent idézett széleskörű klerikális szervezkedés komoly hálózatot épített ki Olaszország, Franciaország és Ausztria Budapestre akkreditált diplomatáinak segítségével, akik a magyar katolikusok és a Szentszék közötti kapcsolattartásért feleltek. A politikai rendőrség úgy látta, a katolikus egyházon belül a reakciós papok tömörülésével létrejött egyfajta „illegális hierarchia” azzal a szándékkal, hogy „a magyar egyház Vatikánhoz való hűségét és szélesebb bázist teremtsenek a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésüknek.” 1963 diplomáciai fordulópontot jelentett a kádári Magyarország számára. Hazánkba látogatott az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára, U Thant. Helyreálltak a nagyköveti kapcsolataink az Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Belgiummal, és erről tárgyaltak Kanadával, Svédországgal, Svájccal és Olaszországgal is.57 Az 1969 óta különböző külügyi pozíciókat betöltő Horn Gyula meg is jegyezte Kádárról, hogy a pártvezetőnek szinte hobbija volt a külpolitika és, hogy a főtitkár mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt a nemzetközi kérdéseknek.58 A magyar külügy komoly tárgyalásokat folytatott a Vatikán prominenseivel 1963ban és 1964-ben, amelyek eredményeként sikerült közelíteni a felek álláspontjait az 1956-os felkelés óta az USA budapesti nagykövetségén tartózkodó Mindszenty József érsek ügyének a rendezése kapcsán. A hercegprímást még 1948 decemberében tartóztatták le, és 1949 februárjában ítélték el az államhatalmi szervek. A per nemcsak az egyházfővel szemben zajlott, hanem az egész Magyar Katolikus Egyház megroppantását, társadalmi befolyásának csökkentését is célozta. Jóllehet, a „házi őrizet” elhagyására csak 1971-ben került sor washingtoni közbenjárás hatására. Emellett számos egyezmény született a magyarországi katolikus egyház működésének a szabályozásáról. A kompromisszumokat egy 1964-es jegyzőkönyvben összegezték, amelynek az aláírásával a kádári Magyarország volt az első a „Béketáboron” belül, amely valamelyest rendezni tudta viszonyát a Szentszékkel.59 Az 1970-es évektől egy dogmatikus fordulat következett be a csatlós államok külpolitikájában. A „munkásosztály érdekképviseletének előtérbe helyezését” a „fejlett szocialista társadalom” építésének gondolata váltotta fel. Az Európához tartozás tagadása helyett pedig megjelent az ún. „eurokommunizmus”, ám e mögött az olajárrobbanás, és a világpiaci árak emelkedése miatt a kelet–nyugati kereskedelem egyre szükségesebbé vált felélénkítésének vágya állhatott.60 Békés, 2004. 245. Fülöp – Sipos, 1998. 437. 59 Békés, 2004. 245.; A kádári külpolitika tehát a forradalom utáni megtorlásokat követően alkalmazkodni igyekezett a Nyikita Szergejevics Hruscsov, szovjet pártfőtitkár által az SZKP XX. kongresszusán 1956 februárjában felvázolt új irányvonalhoz, amelynek fő tézisévé a Kelet és Nyugat hosszú távon elképzelhető békés egymás mellett élése vált (Hruscsov elvileg az eredeti bolsevik vezetési morálhoz kívánt visszatérni, beismervén a sztálini személyi kultusz bűneit). Hruscsovot az első titkári székétől 1964 októberében Leonyid Iljics Brezsnyev fosztotta meg, aki keményvonalasabb politikát folytatott. 60 Fülöp – Sipos, 1998. 445. 57 58

Tóth Bálint László

1971-től a szocializmus kelet-európai diktatúráinak bukásáig a magyarországi egyházi elhárítók három alosztályra bontva működtek. A katolikusokat figyelte az ’A’ osztály, a betiltott szerzetesrendeket a ’B’, a református, evangélikus és zsidó közösségek fölötti ellenőrzést pedig a ’C’ osztály látta el. A ’B’ osztály munkaköre a későbbiekben némiképp módosult – a hazai vatikáni befolyás korlátozását a közösség szervezeti hierarchiájába és a papi szemináriumokba történő beépülésük révén érték el az elhárítók. Egy 1973-as összesítés szerint egyházi vonalon 310 titkos megbízottat (tmb.), 47 ügynököt és 23 titkos munkatársat (tmt.) alkalmazott a III/III-as csoportfőnökség.61 A következő bekezdésekben azt részletezem, milyen taktikákat vetett be az Állami Egyházügyi Hivatal – egyéb állambiztonsági szervek oldalán – a pápista közösségekbe való beépülés során. Az ÁEH legfőbb célkitűzését az államhoz hű (beszervezett) egyházi személyeknek a magas pozíciókba juttatása jelentette. A folyamat már a szemináriumban kezdetét vette, tudniillik az elhárítás munkatársai ekkor válogatták ki a papneveldék emberanyagából a potenciális hírszerzőket, akiknek a szakmai előmenetelét ezek után a kulisszák mögül igyekezett úgy alakítani az ÁEH, hogy a felszentelt tiszteletesek a Népköztársasághoz lojális lelkészekként folytassanak hitéleti tevékenységet. A „kis ráhatással” beszervezett csuhásokat az állambiztonsági gépezet törekedett bevonni egyéb, felekezeti vonalon kívüli külföldi hírszerző tevékenységekbe is. 1963-tól Charles De Gaulle zászlajára tűzte az „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart” (L’Europe de l’Atlantique à l’Oural) jelmondatot, majd a hetvenes évek elején a Willy Brandt vezette NSZK is lépéseket tett a keleti nyitás felé. Az „Ostpolitik” amellett, hogy a kereskedelmi kapcsolatok élénkülésével nagyfokú gazdasági előnyökhöz juttatta a kádári Magyarországot, megengedhetetlen rizikófaktorokat is hordozott magában az MSZMP hatalmi pozícióira nézvést. Ennek következtében az addig „a klerikális reakció elhárításával” foglalkozó hálózati személyek rövidesen már egyenesen a KGB keze alá dolgoztak. A magyar állambiztonsági szervek kötelezően állandó együttműködést folytattak a Szovjetunió állambiztonsági minisztériumával, követték annak utasításait, alkalmazkodtak az általa kijelölt irányvonalakhoz.62 Az elhárítás melletti különböző hírszerző tevékenységek folytatása az ügynökhálózat számára nélkülözhetetlennek bizonyult annak érdekében, hogy feltérképezhetővé tehessék a hazai egyházi személyek kapcsolatait a nemzetközi keresztény szervezetek felé. A Szentszéknek az országhatárokon átnyúló szervezetein kívül potenciális veszélyforrásnak minősítették még többek között a prágai székhelyű Keresztény Békekonferenciát (Křesťanská mírová konference), az Egyházak Világtanácsát (World Council of Churches), az Európai Egyházak Konferenciáját (Conference of European Churches) valamint a Lutheránus Világközösséget (Lutheran World Federation) is.63 A fentiek olvasatában cinikus diplomáciai lépésnek tűnik, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1974. január 17-én letétbe helyezte az Egyesült Nemzetek Tabajdi, 2009. Egy bizonyos Kalocsai fedőnevű ügynököt például a szovjet elvtársak kérésére két ízben is arra utasított az ÁEH, hogy az megfigyelés alatt tartson több, ukrán területen élő korábbi görög katolikus papot. (Kiszely, 2001. 212; Fülöp – Sipos, 1998. 363.) 63 Vörös, 2010. 61 62

A magyarországi kommunista diktatúrák egyházfóbiája a hidegháború alatt Főtitkáránál az ENSZ Közgyűlése által, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a megerősítő okiratát. A dokumentum még az 1948-as egyetemes emberi jogi nyilatkozatnál is világosabban fogalmazta meg alapnormaként, hogy meggyőződése és hite miatt senki sem zaklatható: „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy meggyőződését vallásos cselekmények és szertartások végzése útján akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, gyakorolhassa és taníthassa.”64 A politikai rendőrség parancsnokainak szakmai pályafutása vázlatul szolgálhat a kádári egyházpolitika alakulásának nyomon követéséhez. 1957 után a Belügyminisztérium III/III-1-es osztályának vezetői székében Geréb Sándor ült, aki a szerzetesrendek elleni eljárásokra szakosodott. Utóda Győri Zoltán lett, aki több kulcsfontosságú egyházi méltóságnak (Kádár László egri érseknek valamint Bagi István, a Pápai Magyar Intézet rektorának) is a tartótisztje volt. Nem véletlen, hogy Győrit akkor helyezték magas pozícióba, amikor az állam egyházellenes politikájának fő metódusa a beépülésnek a megszervezése és az ügynökhálózatnak a kialakítása volt. Őt Tóth Ferenc követte a csoportparancsnokságban 1967-ben, aki a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) állambiztonsági szerveitől jött el, és korábban hírszerző kiképzésben is részesült. A klerikális reakció a politikai folyamatok tükrében tehát egyaránt jelentett küzdelmet a keresztény eszmékkel, az egyházak államellenesnek vélt szervezkedéseivel, az „imperializmus” magyarországi beszivárgásával és megannyi más, bomlasztónak kikiáltott hitéleti tevékenységgel. 1978-ban a felnőtt lakosság 36,6 százaléka merte magát vallásosnak állítani, ám a rendszer egyházpolitikájának puhulását mutatja, hogy 1990-re ez az arány már 50 százalék fölé emelkedett.65

Konklúzió Agostino Casaroli bíboros egy 1979-es könyvében felteszi a kérdést, vajon tényleg szükséges volt-e a magyar állambiztonságiaknak ilyen ádáz küzdelmet folytatnia a Szentszékkel. Szerinte az sem kizárt, hogyha megvárták volna, amíg kihal a régi püspöki garnitúra, és elsorvadnak az egyház kapcsolatai a társadalommal – kivált a fiatalsággal –, akkor minden célját különösebb csatározás nélkül is elérhette volna A cikk a következőképpen folytatódik: „2. Senkit sem lehet olyan kényszernek alávetni, amely csorbítaná azt a szabadságát, hogy saját vallása vagy meggyőződése legyen vagy, hogy ilyent elfogadjon. 3. A vallás vagy meggyőződés kinyilvánításának szabadságát csak a törvényben megállapított olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek a közbiztonság, a rend, a közegészség, az erkölcs, vagy mások alapvető jogai és szabadságai védelmének érdekében szükségesek. 4. Az Egyezségokmány részes államai kötelezik magukat a szülők és adott esetben a törvényes gyámok ama szabadságának tiszteletben tartására, hogy – gyermekeik vallásos és erkölcsi nevelését saját meggyőződésüknek megfelelően biztosítsák.” 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről. A szöveget közreadja: Fundamentum. Forrás: www.fundamentum.hu/sites/default/files/ ejd02.pdf (Letöltve: 2015.10.21.) 65 Valuch, 2006. 632. 64

Tóth Bálint László

a kommunista vezetés.66 Ne feledjük azonban, hogy e sorokat még a kelet-európai szocialista rezsimek fennállása során írta az olasz bíboros. Világosan látszik tehát, hogy időt és energiát nem kímélő munkát fordított az autoriter államvezetés az eklézsia és a Vatikán elleni harcra. Az azóta eltelt évtizedek távlatából meglehetősen nehéz objektíven megítélni a Belügyminisztériumnak a „klerikális reakció” ellen vívott harcát, az állami gépezetnek e morális alapon igencsak kifogásolható tevékenységét. Valóban olyan nagy veszélyt jelentett volna az egyház a pártállam számára? Feltételezhető-e egy beszervezett papról vagy egyéb egyházi személyről, hogy őszinte odaadással segítették volna a materialista világképet közvetítő és erőltetett szekularizációt folytató rezsim elhárítóinak és hírszerzőinek a munkáját? Aligha. Jelen tanulmány megírásával nem is az előbb felsorolt filozófiai kérdések megválaszolása volt a cél. A kommunista vezetés igyekezett minden eszközzel érvényt szerezni az állami szuverenitásnak és a Moszkva által diktált politikai irányvonal megvalósításának. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok hidegháborús szembenállása során Magyarország amellett, hogy a „keleti blokk” részét képezte, geostratégiai elhelyezkedéséből adódóan a kétpólusú világrendszer megszűnéséig végig az ütközőzónában helyezkedett el. Hazánk független külpolitikát nem folytathatott, minden egyéb államigazgatási tevékenységét moszkvai mintákat és utasításokat követve látta el, és végig törekednie kellett arra, hogy az ellenséges „imperialista” jelenlétet a minimumra csökkentse határain belül. A vasfüggönytől keletre az adott politikai környezetben az erős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező magyarországi egyházak számára nem maradt hely a nap alatt. Az együttműködni hajlandó felekezeti vezetés mellett a beépített papok révén sikerült az Állami Egyházügyi Hivatalnak olyan irányba terelni a katolikus eklézsia tevékenységét, amelyben az állam és egyház közötti konfliktuslehetőségek redukálódtak. Négy évtizedes állandó jelenléte után a rendszer egyházfóbiája súlyos sebeket ejtett a magyar társadalmon, nem beszélve a vallási szervezeteket ért rombolásról, a hazai hitélet elsorvasztásáról. Reakciós, irredenta, soviniszta, bomlasztó, klerikális, ellenséges stb. egytől egyig olyan történelmi jelzők ezek, amelyek már akár meg is mosolyogtatják a ma emberét. Azt azonban látnunk kell, hogy sokak számára ezek a szavak billogok voltak, amelyeket ha egyszer rásütöttek valakire, az akár az illető halálos ítéletét is jelenthette. Az „ügynök-ügyek” kapcsán még a rendszerváltás után huszonöt évvel is gyakran hallhatunk, olvashatunk „megszellőztetett” aktákról, mindent tagadó (illetve beismerő) besúgókról, egykori tartótisztekről stb. Hazánk jelenleg fennálló nemzetközi kapcsolatai mindmáig magukon viselik az elmúlt idők politikai rendszereinek diplomáciai örökségét. Ha meg akarjuk érteni Magyarország aktuális helyzetét a nemzetközi sakktáblán, és ha előre kívánjuk jelezni a potenciális külföldi cselekvési lehetőségeket, akkor fel kell tárnunk a tegnap külpolitikai eseményeit is. A magyar néplélek sajnos még nem tudta teljesen feldolgozni a XX. századi diktatúrák társadalmi, kulturális, politikai rombolását. Részletekbe menő kutatásával, pontos megismerésével talán egy napon sikerülhet lezárnunk a múltunknak e mindmáig kiható, megannyi titok és ellentmondás által övezett korszakát. Kiszely, 2001. 139.

interjú

Marik Sándor

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével

Fotó: Thaler Tamás

Új elnököt választott szeptemberben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Veres András, a Szombathelyi Egyházmegye püspöke személyében, akit erős szálak kötnek SzabolcsSzatmár-Bereg megyéhez is: Pócspetriben született, Nyíregyházán szentelték pappá. Az 56. évében járó püspök pályaíve emelkedő: egyházi tanulmányokat folytatott Egerben, Budapesten és Rómában, volt lelkipásztor, teológiai tanár, a Pápai Magyar Intézet rektora. II. János-Pál pápa szentelte püspökké a Szent Péter-bazilikában – immár 15 esztendeje. Veres Andrással elnökké választása és az októberi püspöki szinódus után beszélgettünk Budapesten.

– Első kérdésünk – napjaink aktualitásai előtt – Ferenc pápa tervezett magyarországi látogatásáról szól. Az egyházfő Áder János köztársasági elnök meghívását 2013 szeptemberében fogadta el. A meghívás alapja, hogy 1700 éve az egykori Savariában, a mai Szombathelyen született Márton püspök, Európa egyik legismertebb szentje. Az évforduló 2016-ban lesz. Tudhatunk-e már részleteket, Magyarországra látogat-e jövőre Ferenc pápa? – Természetesen arra készülünk, hogy a jeles évforduló esztendejében Magyarországon köszönthessük Ferenc pápát. Októberben a Vatikánban tartott családszinódus idején alkalmam nyílt arra, hogy a Szentatyát közvetlenül is megkérdezhessem: eleget tud-e tenni a fölkérésünknek. Nagyon diplomatikusan – mintegy elhárítva a konkrét válaszadást – arra utalt csak, hogy az argentínai Buenos Airesben az ő korábbi katedrálisa is Szent Márton oltalma alatt áll. Megkérdeztem a látogatás lehetőségéről Pietro Parolin bíboros urat, a vatikáni államtitkárság vezetőjét is. Ő azt mondta, foglalkoznak a magyarországi meghívással, de még nem tud pontos választ adni, mert a Szentatya külföldi útjainak 2016. évi terve csak később készül el. Szent Márton 371-től Tours püspöke. Franciaország védőszentje.

Marik Sándor

– Az évforduló hazai előkészületei nyilván ettől függetlenül már korábban megkezdődtek… – Természetesen. Az egyházmegyén belül például előkészítő évet hirdettem, azzal a szándékkal, hogy híveinknek és papjainknak egyaránt lehetősége nyíljon arra, hogy egy esztendőn át a magunk belső, lelki építkezésével törődjünk. Így minden plébánián az ereklye jelenlétében megszervezték híveink számára az imádságos együttlétet. A papi továbbképzéseken is előtérbe helyeztük a Szent Mártonnal kapcsolatos ismereteket. Ennek egyik jelentős programja volt a szeptemberi egyházmegyei zarándoklat Tours-ba, ahol híveink is szép számban vettek részt. Úgy gondolom, akik eljöttek, lelkileg megerősödve készülhetnek a nagy ünnepünkre. A jubileumi esztendő számunkra novemberben, hivatalosan Szent Márton napján kezdődik. Azért hangsúlyozom a hivatalos jelzőt, mert az ünneplések az egyházmegyében már néhány nappal korábban megkezdődnek. Maga a jubileumi év idén november 11-étől a jövő év november 11-éig tart. Talán az is érdekes, vagy fontos lehet, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia országosan is meghirdette a Szent Márton Jubileumi Esztendőt, és ehhez a kezdeményezéshez a magyar kormány is csatlakozott. Bízom abban, hogy az egyháznak és a kormánynak együtt sikerül majd olyan szép programokat megvalósítani, amelyek Magyarország határain belül – itt a történelmi határokra gondolok –, minden ember, köztük a nem hívők számára is üzenetértékűek lehetnek. Szent Márton élete, lelkisége ugyanis nem csak a hívő embereknek fontos, a nem hívők is profitálhatnak belőle. Szükségünk is van arra, hogy Szent Márton lelkületét: a szolidaritást, az egymásra figyelést, a békeszeretetet, a másik ember felé fordulást – ahogy mindezeket az egyházmegyében az előkészületek programjában gyakoroljuk –, az ország figyelmébe is ajánljuk. Örömmel vesszük azt is, hogy sorozatosan jelentkeznek olyan zarándokcsoportok, amelyek papok, püspökök vezetésével érkeznek majd hozzánk. Legutóbb, amikor egyházmegyei zarándokcsoportunkkal Franciaországban jártunk, Tours püspöke is jelezte, hogy májusban népes csoporttal kíván elzarándokolni Szombathelyre. Remélem, tudunk majd számukra olyan méltó körülményeket teremteni, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy lelkileg töltekezni tudjanak, és jó hírünket vihessék. – Még mielőtt az aktualitásokról beszélnénk, kérem, körvonalazza a Katolikus Egyház magyarországi jelenlétét! – Magyarországon a katolikusság számaránya, a 2011. évi népszámlálási adatok szerint körülbelül a lakosság hatvan százaléka. Az országban a hagyományos tagolódás alapján öt főegyházmegye (érsekség) működik, székhelyük Eger, EsztergomBudapest, Kalocsa, Veszprém, továbbá az új Hajdúdorogi Görögkatolikus Főegyházmegye (metropólia) Debrecen székhellyel. Annak ellenére, hogy hazánk területe nem nagy, az egyes érsekségek sajátos helyzetben működnek, szinte mindegyiküknél máshová kell helyezni a lelkipásztori élet súlypontjait. Tours: Franciaország kulturális és történelmi városa, püspöki székhely. Szombathely testvérvárosa. Magyarország katolikus egyházmegyéi: Debrecen-Nyíregyházi, Egri, Esztergom-Budapesti, Győri, Hajdúdorogi, Kalocsa-Kecskeméti, Kaposvári, Miskolci, Nyíregyházi, Pécsi, Szeged-Csanádi, Székesfehérvári, Szombathelyi, Váci, Veszprémi Egyházmegye, valamint a tábori püspökség és a Pannonhalmi Bencés Főapátság.

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel – Kérem, emeljen ki néhány fontos teendőt! – Ami mindenütt fontos része a lelkipásztori munkának – és a családszinódus után még inkább az –, a házasság és a család segítése, amelyet az eddigieknél is tudatosabban kell művelnünk. A házasság és a család két olyan alapvető emberi közösség, amely nélkül nem tud az ember teljes, boldog életet élni. Ezért gondolom azt, hogy ha erre a két területre helyezzük a hangsúlyt, akkor mindenképpen jót cselekszünk. Mindezek mellett a jövő nemzedékének nevelése, az egyházi iskolák fejlesztése is kiemelkedő fontosságú. Nagy gondot fordítunk továbbá arra is, hogy részt vállaljunk az idősek a gondozásában, általában a közfeladatok ellátásának segítésében. A Magyar Katolikus Karitász, a Máltai Szeretetszolgálat, a Római Katolikus Szeretetszolgálat vallási hovatartozás nélkül foglalkozik a rászoruló emberek támogatásával. Sokszor példaértékű szolgálatot vállalnak, amiről a nem hívő emberek is mind szélesebb körben tudomást szereznek. – Térjünk át az idei eseményekre! A Magyar Püspöki Konferencia őszi ülésén választották elnökké. Milyen érzésekkel fogadta, hogy többes jelölés után önnek szavaztak bizalmat püspöktársai? – Meglepetésszerűen ért, nem gondoltam a megválasztásomra. Próbáltam utólag átgondolni, mi vezethette a püspök atyákat a szavazásnál. Bizonyára döntő, vagy meghatározó volt az, hogy korábban a püspöki konferencia titkáraként dolgoztam, tehát az ügymenetet, a feladatokat ismerem. A meglepetés napjai után megbarátkoztam a gondolattal, bár kétségtelen, hogy ekkora távolságról – Szombathelyről Budapesten –, ellátni a tennivalókat különlegesen nagy erőfeszítést és áldozatot igényel. Ám ha a püspök atyák megtiszteltek bizalmukkal, igyekszem a legjobb tudásom szerint és minden áldozatot vállalva megfelelni a feladatoknak. – Mint már említette, nem ismeretlen területről van szó, hiszen mielőtt Benedek pápa a Szombathelyi Egyházmegye püspökévé nevezte ki, nyolc évig a konferencia titkára volt. Beavatná olvasóinkat, hogy mi a feladata a testületnek, hogyan írható le a konferencia és a püspökök kapcsolatrendszere? – A második vatikáni zsinat határozott a püspöki konferenciák létrehozásáról. Így minden országban – vagy egy-egy nagyobb területi egységben – működik ilyen szervezet. Magyarországon tizenhét egyházmegye vezetője tagja a testületnek. Feladata, hogy az egész országra kiterjedően törekedjen olyan lelkipásztori terveket szőni, amelyek mindenki igényét kielégítik. Egyeztetünk olyan témákban, mint a liturgia; a liturgikus könyvek kiadásának joga is a püspöki konferenciáé, mint ahogy a Biblia kiadásának joga is. A katolikus egyetem szintén a püspöki konferenciához tartozik. Számtalan intézményünk van az oktatás, a szociális gondoskodás területén, ezeknek felügyelete ugyancsak a püspöki konferencia hatásköre. Az egyházmegyékben azonban minden megyéspüspök teljes felelősséggel rendelkezik, fölöttük a konferenciának nincs hatalma, mint ahogyan sokan az ellenkezőjét gondolják. Nem erről van szó. Nekem elnökként az a feladatom, hogy a munkát összehangoljam. A Püspöki Konferencia évente négyszer, a köztes időben pedig az Állandó Tanács havonta ülésezik.

Marik Sándor

Utóbbi négy főből áll: tagja az elnök, az elnökhelyettes, és két további választott tag. A folyamatos munkát a konferencia titkársága látja el, amelynek vezetője a titkár. Ő jár el a napi ügyekben az elnök vagy a konferencia nevében, gondoskodik arról, hogy a Püspöki Konferencia által irányított intézmények jól működjenek. – Kérem, beszéljen elképzeléseiről, amelyekkel munkához látott! – Megválasztásomtól beszélgetésünkig csupán néhány hét telt el, és ez idő alatt viszonylag sokat voltam távol. Talán elegendő, ha az egyhetes egyházmegyei zarándoklatot említem Tours-ban, majd a háromhetes szinódust a Vatikánban. Az elmúlt hetekben mégis tudatosan törekedtem arra, hogy néhány gondolatot megosszak a püspöktársaimmal. Ezeket viszont szeretném még velük részletesebben megbeszélni, és amit közösen el tudunk fogadni, azzal állnék majd a nyilvánosság elé. – Elnöki tisztsége okán megkerülhetetlen a kérdés: hogyan értékeli az állam és az egyház viszonyát, mely tendenciákat tartja a legfontosabbaknak? – A rendszerváltás után alapvető változások következtek be: megszületett az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, majd az országgyűlés 1991-ben törvényben szabályozta az államosított egyházi ingatlanok tulajdonviszonyának rendezését. 1997ben a Vatikán és a Magyar Köztársaság megkötötte a Vatikáni Szerződést, amely szabályozza az egyházi intézmények állami finanszírozását és az ingatlankárpótlás lezárását. Én 1998-ban tértem haza a külföldi szolgálatból. Addigra – mint az előzőekből kitűnik – többször viharos időszakot is átélt az egyház és a kormány kapcsolata, de az azt követő nyolc évben, amíg a püspöki konferencia titkára voltam, szintén sok megoldandó feladat volt. Ezekhez képest jelenleg nyugodt, kiegyensúlyozott, békés időszakot élünk. Természetesen vannak most is ügyek, amelyekről az első megközelítésben nem azonos felfogással rendelkezünk, de ezeket egyeztetéssel mindig meg tudjuk oldani. Most az egyik ilyen nagy terület az új törvénykezés az egyházakról. A magyar kormány, illetve az országgyűlés ugyanis az egyházi törvény módosítására készül a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága és a Velencei Bizottság szempontjai figyelembevételével. A törvénymódosítás folyamatában, természetesen, a mi javaslataink is szerepelnek majd. Időszerű továbbá bizonyos átalakulás a szociális területen, ahol az egyházak a korábbinál jelentősebb szerepet vállalnának. Nagy téma a környezetvédelem, amelyet a pápai enciklika szóhasználatával mi teremtésvédelemként említünk. – Miért a teremtésvédelem kifejezést használja az egyház? – A parlament felsőházi üléstermében a „Közös otthonunk a teremtett világ” címmel szeptember végén megtartott konferencián elmondottak magyarázzák ezt. Ott Szinódus: a világ különböző vidékeiről kiválasztott püspökök gyűlése. Az október 4–25 között megtartott XIV. rendes püspöki szinóduson 270 püspök vett részt. Az enciklika a római katolikus egyház fejének, a pápának egy meghatározott témát feldolgozó körlevele, amelyet a világ püspökeihez, és rajtuk keresztül a papsághoz, valamint a hívekhez, sőt gyakran minden jóakaratú emberhez intéz. A Laudatio si’ kezdetű körlevél Ferenc pápa első enciklikája, amelyet 2015. június 15-én tettek közzé, s főképpen a környezet megóvásáról szól.

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel elhangzott: hitünk szerint minden teremtmény önmagában értékes. Az enciklika azért beszél a teremtésről, és nem a természetről, mert Isten szeretet-tervéhez van köze. Innen fakad az ember tudatos és szabad cselekvése, amiből viszont kötelességek is származnak. Az ember ezáltal rádöbben, hogy nem önkényura, hanem gondozója a világnak. Jelzésértékű, hogy a konferencián az államelnök úr is részt vett és előadásával is megtisztelt bennünket. Róla tudjuk, hogy személyesen is elkötelezettje környezetünk védelmének. Ezt jelzi, hogy éppen a mi beszélgetésünk előtt a mai napon református püspök-társammal hivatalában fogadott és arról folytattunk eszmecserét, hogy a közös felelősség közös cselekvést követel, így azt is, hogy vallástól, világnézettől függetlenül szót kell emelnünk élő bolygónk védelme ügyében. Most, a klímacsúcsra készülve mindez különösen fontos, mert a csúcsértekezlet az egész világ számára meghatározó döntést hozhat a teremtésvédelemmel kapcsolatban. Még van tennivalónk, hogy minél több ember gondolatában, mindennapi cselekedetében megerősödjön a teremtés iránti tisztelet, a védelem, hiszen nem mindegy, hogy milyen világban élünk, illetve, hogy milyen világot hagyunk az utánunk következő generációknak. – Ön nemrégiben azt nyilatkozta Ferenc pápa körleveléről, hogy eddig még egy katolikus egyházfő sem szentelt egy egész enciklikát a környezetvédelemnek. Jelentheti ez, hogy az egyház az eddigieknél erőteljesebben fordul a környezetvédelem felé? – Igen. Remélhetőleg az újságolvasók is fölfigyeltek az utóbbi időszak eseményeire. Ferenc pápa nemcsak enciklikát adott ki, hanem az ENSZ közgyűlésen elmondott felszólalásában is kitért a környezetvédelem fontosságára. Októberben, a családszinódus zárása idején a nagy földrészek püspökei, bíborosai a Szentatyával együtt levelet írtak a klímakonferenciához, azt kérve: valóban történjen valami a francia fővárosban. Ne csupán szép gondolatok hangozzanak el megint a teremtésvédelemmel, a természetvédelemmel kapcsolatosan. Tíz pontban fel is sorolták, hogy véleményük szerint mit kellene tenni. Mindezekből jól látszik, a Szentatya személyesen is elkötelezettje ennek a feladatnak. Úgy vélem, azok a gondolatok, amelyeket a pápai körlevélben leírt, megfontolandók hívőnek és nem hívőnek egyaránt. Nyilván a hívőknek még inkább, hiszen egyházunk legfőbb vezetője írta, ez már önmagában is különös figyelmet érdemel. A körlevél hangsúlyozza, hogy ez a Föld, a világ, ahol élünk, hívőnek és nem hívőnek egyaránt közös otthona, ugyanazt a vizet isszuk, ugyanazt a levegőt lélegezzük be, tehát közös felelősséget is kell, hogy érezzünk. – A klímaváltozás már figyelmeztet is erre… – Kétség nélkül állítható, hogy a világban elindult egyfajta átalakulás, klímaváltozás, amelynek negatív következményeivel már napjainkban is találkozhatunk. A Szentatya szerint mindez a gátlástalan vagyonszerzés következménye, a kapitalizmus legvadabb formája teremti ezt az egyre súlyosabb helyzetet. Jellemző, hogy 2015. november 30. és december 11. között Párizsban rendezik az ENSZ 21. Klímakonferenciáját. A 195 országot érintő klímacsúcs célja egy olyan globális megállapodás aláírása, amelynek betartásával sikerül visszaszorítani az éghajlatváltozást.

Marik Sándor

bizonyos országok, nagyhatalmak alá sem írták a kiotói megállapodást, gazdasági előnyszerzésért nem hajlandók részt venni a terv megvalósításában. Ez önmagában felháborító, hiszen általuk még inkább szennyeződik ez a glóbusz, amelyen élünk. Azt is látnunk kell, hogy a legtöbb problémát egyes nagyvállalatok jelentik. A felfokozott ipari tevékenység által nagy rombolás ment végbe az elmúlt időszakban, e téren is gyökeresen új gondolkodásra van szükség. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy amit a Szentatya feladatként megfogalmazott számunkra, az nagyon hasznos. Fontos, ugyanis, hogy minden hívő a maga életében legyen összeszedettebb, figyelmesebb. Ne legyen közömbös, hogy mit használunk, mennyit használunk a javakból, mennyire van szükségünk, feleslegesen ne pazaroljunk. Ha mindenki a maga területén eredményt ér el, akkor talán remélhető az, hogy a sok kicsi összefogásból valami nagyobb, szép dolog tud megvalósulni. A Szentatya ezeket szeretné a maga eszközeivel segíteni, körlevélének közzétételével erősíteni. – Mit tehet még az egyház? – Az egyház lehetőségei korlátozottak, de ez nem jelenti azt, hogy közömbösen szemlélődhetünk. Tudjuk, hogy rövidtávon látványos, kirobbanó sikert nem lehet várni. De, ha a papok a prédikációjukban, a hitoktatásban, a felnőtt katekézisben ezekről a kérdésekről is beszélnek, akkor az emberek egészen biztosan elkezdenek foglalkozni a nagy változások részterületeivel. Hiszen mindenki lát egy-egy újságcikket, vagy hall egy-egy rádiós, tévés beszámolót a klímaváltozásokkal kapcsolatos eseményekről és akkor összeáll a kép. Hiszem, hogy sikerül, vagy sikerülhet az emberek gondolkodásának és mindennapi viselkedésének befolyásolása, változtatása, még akkor is, ha ez lassú folyamat. Mégis mindenképpen meg kell tennünk. A politika sokkal gyorsabban tudna ezen a téren cselekedni, ha megvolna az erős szándék. Ma úgy tűnik, hogy ez a szándék hiányzik. – Témát váltva: a rendszerváltást követően szemmel látható változások következtek be: megújultak egyházi iskolák, oktatási intézmények, új egyházi intézmények létesültek. Hogyan tudták színvonalas tartalommal megtölteni ezeket? – Hála Istennek, iskoláink száma folyamatosan növekszik, ha nem is túl nagy ütemben, de létszámban mindenképpen. Amit ezzel kapcsolatban fontosnak tartok kiemelni – hogy a külvilág is érzékelje –, egy iskola attól természetesen nem lesz katolikussá, hogy kicserélik a táblát, fenntartót vált az intézmény. Szellemi, lelki átalakulásra van szükség. Azokban az esetekben, ahol a tantestület tagjai és a gyermekek is eleve katolikus vagy egyházi intézményben kezdenek, egészen más a helyzet, mint ott, ahol átvettük a tantestületet, illetve a gyermekeket, és csak később, a következő fölvételeknél tudjuk az egyházi szempontokat érvényesíteni. Azt gondolom azonban, A Kiotói Egyezmény 1997-ben aláírt, a fejlett ipari országokat tömörítő nemzetközi egyezmény, amelyben a résztvevő iparosodott államok kötelezik magukat arra, hogy széndioxid-kibocsátásukat az aláírást követő évtizedben 5.2 százalékkal az 1980-as szint alá szorítják vissza. 2006 végéig 169 állam csatlakozott az egyezményhez, de például a nagy levegőszennyező Egyesült Államok és Ausztrália nem. Katekézis: a hívek bevezetése a keresztény élet egészébe a keresztény tanítás rendszeres átadásával. A rendszerváltás előtt a katekézis helyett a hitoktatás kifejezés volt gyakoribb.

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel hogy mindenütt megvan nyitottság és készség arra, hogy ez az átalakulás végbe menjen. Annak idején magam is egyházi iskolába jártam. Ezért állíthatom biztonsággal, egészen más volt a helyzet, amikor szerzetesek tartották fönn az iskolát és tanították a gyermekeket. Ma erről már szerzetesi iskolákban is alig-alig lehet szó, hiszen kevesebb szerzetes van, nagyon sok civil tanárt foglalkoztatnak. Amelyik iskolában azonban szerzetes közösség jelenik meg – legyen az férfi vagy női szerzetes közösség –, ott a vallásos lelkület kialakítása is sokkal könnyebb. Természetesen nagyon sok elkötelezett világi ember is van, akinek a vallásos élet, az egyházi értékrend, a krisztusi lelkület fontos. Bízom abban, hogy az ilyen igazgatók, vezetők segítségével a folyamatos átalakulás megtörténik. – Az új evangelizáció fogalmát még II. János Pál pápa vitte be a köztudatba. Mit takar ez a fogalom? Vannak-e már értékelhető eredmények? – A Vatikánban XVI. Benedek pápa döntése alapján külön tanács jött létre az evangelizálásra Új Evangelizáció Pápai Tanács elnevezéssel. Vezetője egykori tanárom, Salvatore Rino Fisichella érsek, aki szintén ott volt a családszinóduson, nem is messze ült tőlem Az Evangélium hirdetése állandóan az egyház evidenciái között van, az egyik legfontosabb terület. A hit továbbadása elsődlegesen a családban történhet, történik meg. Ebben a pap, a hitoktató, az úgynevezett hivatalos egyház csak segítséget tud adni. Viszont azt látjuk, hogy az elmúlt időszakban politikai vagy hitgyengeségből fakadó okok miatt nem minden család, sőt nagyon kevés család tudta továbbadni a hitet gyermekeinek, unokáinak. Tehát most sokkal több feladat, teher nehezedik a hitoktatókra, a papokra. Ha egy-két generáció kiesett a hit folyamatos továbbadásából – sajnos ez a valóság –, akkor kívülről kell őket megsegíteni abban, hogy a szükséges hitismeretre szert tegyenek és ebből fakadóan a személyes istenkapcsolatra, az imádságos életre eljussanak. Ez napjaink nagy kihívása. Az egyháznak a megváltozott körülmények figyelembe vételével kell az evangelizációt végezni, amit szervezetten, sokféle új módszert, új eszközt bevetve kell megtennie. Keressük ezeket az utakat. Nem könnyű, hiszen ha a magyarországi helyzetet nézzük, nem csak azt látjuk, hogy sokan nincsenek a világos, tiszta hitismeret birtokában, hanem az is gondot jelent, hogy egyfajta egyház- vagy hitellenességet neveltek az emberekbe. Ez elutasításként él az emberek egy részében anélkül, hogy megfontolnák az egyház tanítását, vagy megismernék a Bibliát, netán olvasgatnák az evangéliumokat. Tehát ilyen ismeretek nélkül él elutasító vagy tartózkodó magatartás bennük. A falak lebontása hosszú-hosszú időt vesz igénybe. – Püspöki jelmondata: „Adduxit eum ad Jesum” – „Elvitte őt Jézushoz”. Miért éppen ezt választotta? – Amikor egy pap megkapja a hírt, hogy püspökké szentelik, akkor egyik feladata, hogy eldöntse, milyen mottót akar a püspöksége idejére. Így keresgéltem én is, mit választhatnék, ami leginkább kifejezi azt a vágyat, gondolatot, érzést, amit püspökként szeretnék megtenni, megélni. Az egyértelmű volt, hogy szeretnék másokat a hitbe bevezetve közelebb vinni Istenhez. Aztán találtam a Szentírásban a védő-

Marik Sándor

szentemmel, Szent András apostollal kapcsolatban egy olyan mondatot, félmondatot, amely azonnal meghozta számomra a döntést, igen, ez nagyon jó lesz. János evangéliumának első fejezetében van arról szó, hogy a későbbi János és András apostol – Keresztelő János tanítványai –, az ő tanúságtételére Jézushoz szegődnek. Jézus megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. „Mester, hol laksz?” És elmentek hozzá, ezt a napot vele töltötték – olvassuk az Evangéliumban. Másnap, amikor András találkozott a testvérével, Péter apostollal, azt mondta, „Megtaláltuk a Messiást…”. S itt jön a fél mondat: „… és elvitte őt Jézushoz,” Vagyis András elvitte Pétert Jézushoz. Ez – úgy gondolom – minden papnak útmutatás lehet. Számomra legalábbis, miután védőszentemmel kapcsolatos, ez a bibliai kijelentés még inkább megmutatta azt az utat, amit járni szeretnék, és amely számomra mindennapjaimban is meghatározó erő forrása. Azt teszem, amit az apostolok tettek, amit védőszentem tett, amit Jézus kért tőlük: minél több embert elvezetni Istenhez. – A Katolikus Egyház „A család hivatása és küldetése az egyházban és a kortárs világban” címmel püspöki tanácskozást hívott össze Rómába, ahol októberben ön képviselte a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát. Hogyan zajlott ez a hosszú tanácskozás? Miért éppen most gondolja az egyház, hogy meg kell erősíteni a család intézményét? – Nem csak most hangsúlyozza az egyház a család megerősítésének fontosságát, a szinódus csak kiemelte azt. Alapvetően hosszú folyamatról van szó. Például az sem jellemző, ami most történt: egy évvel korábban volt egy úgynevezett rendkívüli szinódus is, amely szintén ezzel a kérdéssel foglalkozott. Ez azt mutatja, hogy a Szentatya nagyon fontosnak ítélte meg a témát. Egy évvel ezelőtt megtörtént a helyzetfelmérés, összegyűjtötték azokat a szempontokat, amelyek a házasság és a család kérdéskörét érintik. A különböző kontinenseken, a különböző országokban, kultúrkörökben ezek más-más sajátosságot mutatnak. Ne feledjük, a Katolikus Egyház nem csak Európára tekint; eltérő a helyzet Latin-Amerikában, Afrikában vagy éppenséggel a Közel-Keleten, Ázsiában. Az előkészítő szinódus zárójelentését (Relatio Finalis) elküldték minden püspöki konferenciának, közzétették az interneten, hozzászólhattak egyének, közösségek, vagy intézmények képviselői. Mindezt összefoglalva beépítették a mostani rendes szinódus munkadokumentumába (Instrumentum Laboris). Tehát alapos előkészítés történt. Ezután háromhetes munka

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel következett. Minden áldott nap, szombaton is dolgoztunk: vagy plenáris ülés volt, ahol valamennyi szinódusi meghívott részt vett – a hozzászólásokat minden alkalommal meghallgatta a Szentatya is. Más napokon (előre megállapított rend szerint) kisebb nyelvi csoportok tárgyalásait tartottuk. Ez nagyon intenzív, három héten keresztül reggeltől késő estig tartó üléseket jelentett. – Voltak viták is? – A plenáris üléseken nem voltak viták, vélemények, hozzászólások hangzottak el. Egyáltalán szó sem volt táborok egymásnak feszüléséről, nem voltak haragosok, akik egymással szemben álltak. Én is olvastam ilyenekről a sajtóban, de ez teljesen az újságírói fantázia szüleménye. Miután az ülésen újságírók nem vesznek részt, úgy gondolják, ha ott különböző vélemények hangzanak el, akkor konfliktusok vannak. Ilyen volt például az is, hogy a pápa ellen támad a konzervatív szárny. Szó sem volt erről. A kisebb csoportokban – amelyek munkáját nagyon élveztem – teológiai különbségek, vélemények voltak, színvonalas érvelések útján kristályosodott ki a kompromisszumos javaslat. Ezek többségét beépítették a végleges dokumentumba. Tanulságos volt megfigyelni a Szentatya magatartását. Nem titkolta, sőt világossá tette: azt szeretné, hogy mindenki szabadon elmondhassa a gondolatait. Így nem csak egy száraz dokumentumot kapott, hanem az egész szinódus hangulatát érzékelhette, a világ minden tájáról érkezett püspökök véleményét hallhatta. Ő nem szólalt fel az üléseken, csak érdeklődő figyelemmel vett részt. Az előterjesztő – főrelátor – Erdő Péter bíboros úr volt. Kiválasztásának okát nem ismerem, de az tény, hogy a Szentatya egy-egy eseményhez mindig a bíborosok közül választ embereket, akikben nyilván az alkalmasságot látja a feladat ellátására. A bíboros úr jogi tekintély az egyházban. Egészen biztos, hogy a Szentatya választásának ez is egyik motiváló ereje lehetett, hiszen a házasságról és a családról tárgyaló szinódus munkájában sok olyan jogi természetű kérdés is felmerült, amelyeket ismernie illett annak, aki az egész munka menetét alakította. A szinódus munkájának vezetését Ferenc pápa Lorenzo Baldisseri bíborosra bízta, aki főtitkárként irányította azt. – A híveket – és a nem vallásos embereket is – főként az érdekli, hogy milyen újdonságok voltak a püspökök gyűlésének határozatában. Voltak ilyenek? – A szinódus megerősítette – ami eddig is az egyház tanítása volt –, hogy a házasság egy férfi és egy nő életre szóló, felbonthatatlan szeretetszövetsége. Ugyanakkor ez a kapcsolat, ez a felbonthatatlan életszövetség minőségében, rangjában oly magasan van, hogy másfajta együttélések ezt meg sem közelítik. Tehát, ahol nincs meg az elköteleződés, ahol csak időszaki együttélések vannak, azok semmiképpen sem hasonlíthatók a házassághoz. Különösen nem hasonlítható két azonos neműnek a párkapcsolata egy házassághoz, bármennyire vannak arra való törekvések a világban, hogy azonos szintre emeljék a férfi és a nő kapcsolatával ezeket az együttéléseket. Az egyház, jelen esetben a szinódus nagyon világosan fogalmazott ezzel kapcsolatban. – A házasság szentsége felbonthatatlan – vallja az egyház. Ugyanakkor a napjaink valósága, hogy nagyon sok házasság kerül válságba, sok házaspár bontja fel eredetileg életre szóló kapcsolatát.

Marik Sándor

Mintha Ferenc pápa a korábbiaknál megértőbben nyilatkozna a házasság érvénytelenítéséről, az egyházi körülmények közötti újraházasodásról. Miként vélekedik mindezekről? – Valóban, ez a másik nagy kérdés, amire sokan várták a választ – magam is látom, hallom a médiában. Természetesen az elváltak kellő bűnbánattartás után járulhatnak a szentáldozáshoz, de az elváltak és civil módon újraházasodottak nem. Esetükben objektív akadálya van annak, hogy ők szentáldozáshoz járuljanak. Ugyanis a házasságuk, amely megköttetett korábban, és amelyből kiléptek majd egy másik párkapcsolatot létesítettek, objektív tényezőként, objektív bűnként megmarad. Tehát ők nem járulhatnak szentáldozáshoz, de a szinódus hangsúlyozta – és a záródokumentum határozottan megerősítette –, hogy az egyház feléjük is irgalmas, és nem elutasító. Segíteni akarja őket, hogy a kegyelem más útjain megerősödjenek a hitükben. Vegyenek részt aktívan az egyházközösség életében, legyenek oly módon tagjai, hogy minden közösségi tevékenységben részt vesznek életkoruknak, életállapotuknak megfelelően. Jó lehetőség, hogy az egyház karitatív tevékenységében részt vehetnek, a közös imádság, a liturgia részesei lehetnek, de szentáldozáshoz – az objektív akadály megléte miatt – nem járulhatnak. – Miként segítené az egyház a megalapozottabb házasságokat? – Mindenképpen újdonságként vagy sajátosságként említeném meg: a szinódus nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a házasságra történő felkészítés az eddigiekhez képest változzon, legyen más. Ahhoz hasonló, mint ahogyan a felnőtt korban megkeresztelkedni akarók egyfajta hosszabb – több hónapos – katekumenátus által jutnak el a keresztségig. Azt kívánjuk elérni, hogy a házasságra való felkészítésnek is legyen ilyen katekumenátus szerinti előre haladása. Ha ez így történik, az ezt vállalók hitükből fakadóan dönthetnek az életre szóló elköteleződésről és így tudják vállalni a szentségi házasság formáját. Az ilyen fajta felkészítés eddig ritka volt. Az is fontos, hogy az egész egyházközség, az egész plébániai közösség vegyen részt a felkészítésben. Miután a házasságok első éveiben sokszor jelentkeznek nehézségek – amelyek emberi mivoltunkból fakadnak –, szeretnénk elérni, hogy az egyházközség egy tapasztalt házaspárja vagy házaspárjai ilyenkor legyenek a fiatalok mellett. Segítsék át őket az együttélésből fakadó gondokon, illetve a gyermek, a gyermekek születésével járó nehézségek idején az egyházközség tagjai ne nézzék tétlenül azt. Azt gondolom, közös erővel megvalósulhat az, amit szó szerint így fogalmazott meg a Szentatya: „az egyház a családok családja”. A néhány fős kis családokból épül fel az egyház nagy családja. – Jól tudjuk, a házasságok megromlásában az anyagi gondoknak is nagy szerepe lehet. Van ajánlása az egyháznak ezek mérséklésére? – Erre is kitért a szinódus. Az egyházközségeket, a plébániai közösségeket arra hívja fel az egyház, hogy igyekezzenek oly módon is ismerni egymás életét, ha valaki anyagi nehézségbe kerül, akkor akár anyagi segítséget is nyújtsanak – ha egyébként megvan a készség a kilábalásra. A megosztott teher sokszor könnyebbé teszi annak Katekumenátus: megtérő felnőttek keresztségre fölkészítő intézménye.

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel elviselését. Hangsúlyozni kell azonban, hogy aki elkötelezi magát egy házasságban, annak számolnia kell az esetleges nehézségekkel is. Tehát éretté kell válni arra, hogy egy párkapcsolatban ne csak a szépet, jót lássuk, hanem tudjuk, nehézségek is lehetnek, és együtt akarjuk azokat megoldani. Nagy probléma, hogy az emberekből hiányzik a tudatos áldozatvállalás. Nem igazán nevelik erre a családban a fiatalokat, gyermekeket sem. A szülők úgy gondolják, ha ők nélkülöztek, szegénységben éltek, a gyerekeknek ne legyenek gondjaik, igyekeznek tehát mindent megadni nekik. Amikor azonban a fiatalnak magának kell megteremteni az anyagi alapokat, sokszor jelentkeznek gondok, problémák. Nem szabad azonban megfutamodni, elszaladni a nehézségek elől és egymásnak búcsút mondani, hanem együtt kell megküzdeni bizonyos célokért, ez csak erősíti az egymás iránti szeretetet. – Áttérve az idei ősz egyik legbonyolultabb fejleményére, a migrációs válságra – amely már egyfajta új népvándorlás keretét ölti –, az egyház álláspontjáról kérdezném. Az ősz folyamán több százezer, főként iszlámvallású migráns/menekült/ bevándorló érkezett Európába, hazánkba is több ezer. Foglalkoztatja-e az így előálló új helyzet, illetve az érkezőkkel kialakítandó kapcsolat a katolikus egyházat? – Nagy átalakulás kezdetének tanúi vagyunk. Pusztán az a tény, hogy sok százezer – vagy, ahogy becslések mondják, több millió – ember vagy már elindult, vagy szándékozik útra kelni, meg fogja változtatni Európa szellemiségét. Arra is gondolok – mert látjuk –, hogy ahol az iszlám uralkodóvá válik, ott a keresztények veszélyben vannak. Sajnos sokszor felrobbantják a templomaikat, elüldözik a keresztényeket, van, ahol legyilkolják őket. Ez történik Irakban, Szíriában, a Közel-Kelet néhány országában szinte napi jelenség ez, de Afrikában is előfordul. Októberben a szinóduson is több ilyen esetről hallottunk a püspököktől, mindez tömegeket érint. Tehát ha az iszlám elkezd Európában is tevékenykedni, akkor akár súlyos problémák is jelentkezhetnek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy meg fogjuk találni az emberi együttélésnek azokat a formáit, amelyek meg fogják előzni a tragikus esetek létrejöttét. – Milyen súlyponti kérdésekre kell gondolnunk? – Amíg békés a kialakuló együttélés, találunk megoldást. Ha a lehetséges konfliktusra gondolunk – ami akár elő is fordulhat –, az már nem csak egyházi, nem csak vallási, hanem társadalmi és politikai kérdés is. Éppen ezért lenne jó elkerülni az ilyen helyzetet. Sok tényezőt kell figyelembe venni, s ezek között csak az egyik, hogy a hívő embereknek esetleg nehézséget jelentene a vallási konfliktus, de mégsem okozna akkora megrendülést, mint esetleg a kultúránknak, a társadalmi berendezkedésünknek. Ugyanis ne felejtsük el, hogy az európai keresztény kultúrában az egyéneknek vannak bizonyos jogai, például a férfiak-nők jogai, az oktatáshoz való szabadságjog, amely nagyban különbözik az iszlám világában megszokottaktól. A prognosztizálható átalakulás társadalmilag, politikailag sokkal nagyobb problémát jelenthet majd, mint az egyének egymás mellett élése. A most alakuló helyzet a hívő emberek számára egyfajta kihívás lehet. Arra késztethet bennünket, hogy hitünkben jobban elmélyüljünk, jobban megismerjük hitünk igazságait, azt, hogy miért vagyunk keresztények.

Marik Sándor

Természetesen megújított személyes döntésre is szükség van: tudni, miért vagyok krisztuskövető, miért akarom az életemet így élni, és nem másképpen. – Ezt követően is a jövőről kérdezném, de másként. Ferenc pápa a tavasszal rendkívüli szentévet hirdetett meg, amely december 8-án kezdődik és 2016. november 20-ig tart majd. Mit jelent ez a hívek számára? – A Szentatya már kiadott egy körlevelet Az irgalmasság arca címmel, amelyben megfogalmazza a rendkívüli szentév, az Irgalmasság Éve alapszándékát, illetve gondolatiságát. Talán sokak számára ismeretes, hogy II. János Pál pápa vezette be a Húsvét utáni vasárnapra téve az Irgalmasság Vasárnapját, amely minden ember számára azt hirdeti, hogy Istennek a legjellemzőbb tulajdonsága az irgalmasság, amely a szeretetből fakad. János evangélista úgy beszél Istenről, hogy ő a szeretet istene, a szeretet pedig az irgalmasság forrása. Tehát amikor a Szentatya egy egész esztendőt hirdet az irgalmasság éveként, akkor nyilván azt szeretné elérni, hogy minél több ember erről az oldaláról ismerje meg Istent. A Szentírásban nagyon sok szép példabeszéd, tanítás van Isten irgalmasságáról. Talán amit a legjobban ismernek, a tékozló fiú története, de az irgalmas szamaritánus története is ezt mutatja be. Az irgalmasság tehát Isten természetéhez tartozik. Nekünk, embereknek viszont nem feltétlenül. Az irgalmasság éve mindnyájunk számára az Istennel való kiengesztelődés lehetőségét is biztosítja. Ez csak akkor lehetséges, ha embertársainkkal kibékülünk. Én magam is, papként sok-sok olyan kapcsolatról tudok, ahol házaspárok elváltak és évtizedek óta haragban vannak egymással. Szomszédok, testvérek, vagy szülőkgyermekek esetében is lehet ilyet tapasztalni. Szinte feloldhatatlan gyűlölködés, harag él a szívükben egymás iránt. Nekünk az a feladatunk, hogy őket a megbocsátás, az irgalmasság öröméhez elvezessük. És ezt most egy egész éven át tennünk kell. Minden papnak, lelkipásztornak törekednie kell arra, hogy az emberekkel az irgalmasság fontosságát a mindennapi életben megértesse. És újra mondom: ez nemcsak a hívő emberek életében fontos, hanem a nem hívőkében is. Ezért tematikus év ez az esztendő, amellyel az egész emberiség számára missziót végez a katolikus egyház, amikor az emberek egymás iránti megbékélésének, szeretetének fontosságára irányítja a figyelmet. Mindez globális cél is, a béke érdekében is utat kell, hogy mutasson. Mert lássuk be, a békétlenség az egyik legfőbb gondunk, ebből vannak súlyos konfliktusok, háborúk, ennek eredője például a migráció is. – Távolodjunk el kissé az aktualitásoktól! Az ezredfordulót megelőző években a római Pápai Magyar Intézet rektora volt. Mi a feladata ennek az intézetnek, amely éppen az idén ünnepelte megalakulásának 75. évfordulóját? – Magyarország abban az előnyös helyzetben van, hogy már több mint négyszáz éve van intézete Rómában, ahová kispapokat küldhet tanulni. Ez a Német-Magyar Kollégium, ahol én is tanultam. Sok magyar pap végzett ebben az intézetben, amelyet még Loyolai Szent Ignác hozott létre. Az egyház azonban gondot fordít arra is, hogy korábban végzett alkalmas papokat is kiküldjön Rómába további tanulmányokra. Ennek egyik helyszíne a Pápai Magyar Intézet. Amikor létrejött, egy folyamat része volt, akkoriban vált általánossá, hogy nemzeti kollégiumok alakultak papok számára. Ezek sokkal jobb feltételeket teremtettek a tanuláshoz, mint a korábbi megoldások,

„Szellemi, lelki átalakulásra van szükség!” Interjú Veres András püspökkel amikor szeretetházakban, plébániákon fogadták be őket. A Pápai Magyar Intézet nem túl nagy intézmény, mindössze nyolc-kilenc ember számára teremt bentlakásos elhelyezést. De, hála Istennek, az intézet háromnegyed évszázada folyamatosan működhet. A püspökök általában néhány éves lelkipásztori szolgálatuk után küldik további képzésre a fiatal papok legjobbjait. Az intézet rektorának kinevezését a hazai Püspöki Konferencia javasolja, de maga a kinevezés a Vatikánból érkezik, a Nevelési Kongregációtól kapjuk. – Utolsó kérdésem a szűkebb pátriához kötődik. Pócspetriben született, amely emblematikus helyszín: az 1948 évi „rendőrgyilkosság” volt ürügye, kiinduló pontja annak a kommunista koncepciós pernek, amely a Katolikus Egyház társadalmi befolyását kívánta megtörni, s alapul szolgált az egyházi iskolák államosításához. Hét évtized után mi az üzenete a pócspetri pernek? Mit jelent az ön számára, hogy éppen e település szülötte? – Az engemet meghívó Istenen túl papi hivatásomat ebben a kis nyírségi faluban élő szüleimnek, családomnak köszönhetem, akik lehetővé tették számomra a tanulást. Amikor ezt mondom, a nagyobb családot, a faluközösséget is értem alatta. Életem első tizennégy évét töltöttem szülőfalumban, s úgy érzem, egy fiatal ember életében másfél évtized meghatározó, kihat egész életére. Mindaz, amit emberségből, munkából, lelkiismeretességből, szeretetből látott, tapasztalt, meghatározó lehet a további évekre, évtizedekre. Számomra mindenképpen az. Mindig örömmel gondolok azokra az emberekre, akiktől sok olyan dolgot sajátítottam el, amit csak a példa erejével lehet. Pócspetriről ma is sokan kérdeznek, de azokról az eseményekről, amelyek korábban megbélyegezték, manapság felemelik a települést, sokáig nem tudtam. A felnőttek annyira igyekeztek a gyermekek előtt titkolni, nehogy bajuk legyen belőle, hiszen a hatalom, amely a rendőrgyilkosság bélyegét ragasztotta Pócspetrire, sokáig nagyon stabilnak tűnt. Már középiskolás, szeminarista voltam, mire lassan-lassan tisztult előttem a kép, mi is történt valójában ott 1948-ban. Utólag visszatekintve azt gondolom, az a markáns elköteleződés az egyház iránt, az a vallásosság, az Isten iránti hűség, amely számomra meghatározó nevelő erő volt, talán ezért is jött létre. – Befejezésül a közelgő Karácsonyról kérdezem: milyen gondolatokkal készül lezárni a 2015ös esztendőt, amely nem csak sikereket, hanem embert próbáló feladatokat is hozott önnek? – Karácsonykor megünnepeljük az Üdvözítő, Jézus Krisztus születését. Ez minden embernek örömteli esemény lehet. Nemcsak a kölcsönös megajándékozásra gondolok, hanem sokkal inkább annak megtapasztalására, hogy velünk, köztünk van isten. Számomra ez a karácsony legfontosabb üzenete, amelyre egész évben próbálok gondolni, különösen, amikor nagyobb feladata elé kerülök: velem van Isten, aki segíteni fog most is. Ebben a tudatban igyekszem végezni mindennapi munkámat. Ezt a bizonyosságot kívánom másoknak is! (Az interjú 2015. október 28-án készült. Életrajz és képek a következő oldalon. A Szerk.) ***

Marik Sándor

életút Veres András 1959. november 30-án született Pócspetriben. 1974–1978 között a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban tanult. Két év sorkatonai szolgálat után az Egri Főegyházmegye szeminaristájaként teológiai tanulmányait előbb az Egri Hittudományi Főiskolán, majd a budapesti Hittudományi Akadémián végezte. 1983–88 között római egyetemeken tanult, morálteológiából szerzett tanári diplomát. 1989-ben Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán doktorált. Munkája során az olasz, a 1986. augusztus 2.: pappá szentelés Nyíregyházán, német az angol nyelvet is használja. 1986-ban a Magyarok Nagyasszonya római katolikus templomban szentelték pappá Nyíregyházán. Ezt követően tanulmányait folytatta még Rómában 1988– 1990 között. A továbbiakban Mezőkövesden káplánként végzett lelkipásztori munkát, majd az Egri Papnevelő Intézet teológiai tanára és prefektusa, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának docense volt. 1996–1998 között a római Pápai Magyar Intézet rektora, 1998-tól 2006-ig pedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára. 2000-ben II. János Pál pápa szentelte püspökké Rómában, a Szent Péter-bazilikában. 2006. Veres András szülei az újmise – a fölszentelt pap első, június 20-án XVI. Benedek pápa szombathelyi ünnepélyes szentmiséje – alkalmával Pócspetriben püspökké nevezte ki. A Szombathelyi Egyházmegye 15. főpásztora.

2015. október: Veres András a családszinóduson a Vatikánban, Ferenc pápával. A képen középen Erdő Péter bíboros Esztergom-budapesti érsek

A képeket a püspöki archívumból válogattuk 2000. január 6.: püspökké szentelés Rómában, a Szent Péter-bazilikában

helytörténet

Bordé Katalin

A Nyírvidék a történelem viharában

A Nyírvidék és utódlapjai története 1918-tól 1944-ig A Nyírvidék története a fénykorától a megszűnéséig (1918–1933) A Nyírvidék történetében nagy esemény volt, hogy 1917. január 18-tól hetilapból politikai napilappá alakult át. Attól kezdve bőséges bel- és külpolitikai híranyaggal szolgált, és hétfő kivételével minden nap megjelent délután öt órakor. 1917 és 1922 között gyorsan cserélődtek a felelős szerkesztők. Kertész László, Seres József, Gergely Andor, majd az ügyvéd Sasi Szabó László álltak a lap élén. Kertész elmenekült a román megszállás alatt, Seres csak néhány napig, Gergely Andor három hónapig szerkesztette a Nyírvidéket. 1919 júliusától lett dr. Sasi Szabó László a felelős szerkesztő. Végül 1922. december 31-től Vertse K. Andor töltötte be ezt a posztot az újság fennállásáig. A Jóba Nyomda az 1910-es évek közepén már jelentős vállalkozásnak számított, de az addig töretlen ívű fejlődést megszakította második Jóba Elek nagyon korai halála. Az ő érdeme volt a teljes vállalat modernizálása, az új székház felépíttetése, a nagyobb teljesítményű nyomdagépek beszerzése, anyagkészletük fölfrissítése. Felismerte annak időszerűségét, hogy a Nyírvidéket hetilapból napilappá változtatassa, és kiadóhivataluk szolgáltatásait is bővítse. 1918 augusztusa után a géppark már nem fejlődött számottevően. A vállalat élén egyedül maradt Weisz Manó felelőtlen üzletvitele és a három kiskorú gyerekkel özveggyé vált Gróman Ilona nyomdai, kereskedelmi, illetve pénzügyi kérdésekben Előzménye: A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig). Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 48. évf. (2013) 3. sz. 39-48. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], V. B. 189. 2821/1937. Géczy Kálmán [a Franklin Társulat nyomdai igazgatója] jelentése a nyíregyházi Jóba Elek-féle nyomda felülvizsgálásáról. Kelt: [Budapesten], 1926 novemberében. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye sajtóbibliográfiája (a történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék) sajtóbibliográfiája, 1845–2000. Szerk. László Gézáné Szarka Ágota. Nyíregyháza, 2002. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 238. [L ászló , 2002.] Második Jóba Elek (1881. máj. 2. – 1918. aug. 18.) nyelvrák miatt hunyt el. Második Jóba Elek a nyomda szakmai vezetésével 1911. február 15-én bízta meg Weisz Manót, aki attól kezdve a cég fennállásáig ügyvezető igazgatói beosztásban tevékenykedett ott. Lásd V. B. 189. 2821/1937. Az árvaszék jegyzőkönyve a Jóba Elek cég alkalmazottainak szerződéséről. 1931. ápr. 2-án. Jóba Elekné (Gróman Ilona, 1888. márc. 21. –1954. márc. 25.) és második Jóba Elek gyermekei: Sarolta 1909. júl. 4-én, Katalin 1911. jan. 19-én és Elek 1912. jan. 28-án születtek.

Bordé Katalin

való járatlansága miatt az 1920-as évek közepére a cég anyagilag teljesen meggyengült. A fiatal tulajdonosnőnek számos új keletű nehézséggel kellett szembesülnie. Így az első világháború végén jelentkező óriási mértékű papírhiánnyal, ami Nyíregyházán a román megszállás alatt – 1919. április 27-től 1920. március 10ig – érte el a tetőfokát. Akkor is kiadták a Nyírvidéket, de kénytelenek voltak az addigitól eltérő kivitelben forgalomba hozni: előbb 4, végül 2 oldalas számokban a rotációs fehér újságpapír hiánya miatt durva minőségű barna és sárga papíron. A megjelenési idejét pedig kényszerűségből délután öt óráról délelőtt tizenegyre tették át. A lap hasábjait a román Mosoiu, Mardarescu, Constantinidi, Obogeanu, Mihaescu tábornokok és Fruncescu ezredes parancsai uralták. Súlyosbította a szerkesztőség dolgát a gyakran egész oldalakat kitörlő román katonai parancsnokság szigorú cenzúrája is. Mindez odavezetett, hogy az egyre rövidebb Nyírvidék végül csupán az események kommentárok nélküli rövid közlésére szorítkozott. A román katonai cenzúrabizottság 1920. február 29-ig ellenőrizte a lap tartalmát. Az 1920-as években felerősödött a szakszervezetbe tömörült nyíregyházi nyomdászok érdekérvényesítési törekvése. A nyomdatulajdonosok jogosan tartottak az alkalmazottaik szervezkedéseitől, akik a szándékos zavarkeltéstől sem riadtak vissza. A Nyírvidék 1923. március 25-én a városban folyó sztrájkokról és bérharcokról beszámolva a nyomdászok béremelés-követeléséről is tudósított.10 A hazai trendnek megfelelően a kulturális egyesületek szintén gombamód szaporodni kezdtek Nyíregyházán a munkások, illetve a nyomdászok körében. Városunkban 1921 februárjában jött létre a Gutenberg Kör, aminek alakuló gyűléséről február 15-én tudósított a Nyírvidék. Ezt a közművelődési egyesületet Nyíregyháza munkássága alapította, kifejezetten kulturális, önképzési céllal, de már a neve is jelezte, hogy a létrejöttében a város nyomdászainak – elsősorban a Jóba Nyomda alkalmazottainak –meghatározó szerepük volt. Az elnök Vertse K. Andor, a Nyírvidék szerkesztője, a titkár Téger Béla, a lap helyettes szerkesztője lett. Az egyesület jegyzője Orosz Károly, a rendezői funkciójú Szlovik András, valamint a kör pénztárosa Imricsák Albert ugyancsak a cég nyomdászai közül kerültek ki.11 Az sem elhanyagolandó tényező, hogy 1919 elején, a Nyíregyházán 1905-ben megalakult szociáldemokrata párt vette kezébe az irányítást, aminek a vezetői Jóba Elekné alkalmazottjai közül kerültek ki, mint például Fazekas János, Kazimir Károly MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Minder Ernő revizor jelentése Nyíregyháza Árvaszékének a Jóba Elek Könyvnyomdája és Könyvkötészete vállalatnál tartott felülvizsgálatáról. Kelt: Budapesten, 1926. nov. 15-én. Az évekig tartó papírhiány új lapok alapítását nem tette lehetővé, és a még megmaradtak számára pedig komoly nehézségeket okozott, hiszen a rendelkezésre álló papír szétosztása fontos hatalmi eszköz volt az éppen uralmon lévő kormányok kezében. Az 50 éves „Nyírvidék” albuma. Szerk. Vertse K. Andor. Nyíregyháza, 1928. Jóba Nyomda, 398., 401., 404., 409. [Vertse, 1928.]; Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák, 2. Újabb fejezetek a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 1986. Nyíregyházi Városi Tanács, 74.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája, 1. Történelem és kultúra. Szerk. Cservenyák László. Nyíregyháza, 1993. Megyei Önkormányzat, 382. [Cservenyák, 1993.] 10 A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár megyében, 1919-1944. Szerk. Gyarmathy Zsigmond, Nyíregyháza, 1982. MSZMP Szabolcs-Szatmár m. Biz., 140–141. [Gyarmathy, 1982.] 11 Vertse, 1928. 537.; Gyarmathy, 1982. 94.

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) és Schmidt Mihály nyomdászsegédek, valamint Téger Béla, a Nyírvidék helyettes szerkesztője.12 A tulajdonosnő a magyar gazdaság 1920–1930-as évekbeli folyamatos válságállapotával szintén igyekezett megküzdeni, kevés sikerrel. Nyíregyházán az első nagy munkanélküliségi hullámot kiváltó 1926-os évet követő átmeneti javulást hozó rövid periódus (1927–1928) után, 1929-től újult erővel jelentkezett a probléma. 1931-ben az állásnélküliek már memorandumban kérték a város segítségét. Szabolcs vármegyében 1932-ben kezdődött a legnehezebb időszak, ami fizetésképtelenné tette a Jóba cég vevőkörének jelentős részét. Azt a megpróbáltatást pedig már nem tudta tolerálni az addigra egyébként is az összeomlás határára sodródott vállalkozás. A legnagyobb gondot az okozta, hogy a lap- és nyomdavállalat gazdasági és társadalmi környezetét képző vármegyét a két világháború között az iparosodás alig érintette. A lassan fejlődő ipar és az infrastrukturális ágazat nem adott megfelelő alapot a mezőgazdaságból felszabaduló, feleslegessé váló agrárproletár tömegek átrétegződésére. Mindez magyarázatul szolgál az itt látható elviselhetetlen életkörülményekre, amelyek rosszabbak voltak az országos átlagnál. Minderről a Nyírvidék napról napra tájékoztatott a közgazdasági rovatában, mint ahogy a munkanélküliségről és a válság külföldi, illetve magyarországi következményeiről is. Sokat foglalkozott a mezőgazdasági problémák Nyírséget sújtó jelenségeivel – a rozs alacsony árával, a szőlő- és borkrízissel, a burgonyaértékesítési gondokkal. A másik hátrányos tényező az volt, hogy Szabolcs vármegye a trianoni béke után elveszítette gazdasági hátterét. A békekötés ugyan területi és lakossági veszteség tekintetében a szomszédos Szatmár és Bereg vármegyéket sújtotta nagyobb mértékben, mindez azonban Szabolcs vármegyére is erősen kihatott. A megváltozott gazdasági kapcsolatok, a mezőgazdasági cikkek exportálási nehézségei ezeknek a vármegyéknek a lakosságát a legtöbb megyénél érzékenyebben érintették.13 Mindezeket szem előtt tartva láthatjuk, hogy ennyi nehézséget már kevés esélylyel védhetett ki egy vidéki üzem azután, hogy agilis és közgazdasági ismeretekkel rendelkező vezetőjét is elveszítette. A nyomda és a Nyírvidék kiadóvállalata anyagi kondíciójáról épp ebből az erőt próbáló időszakból nagyon pontos adataink vannak. Az árvaszéki iratanyagban ugyanis második Jóba Elek halálától legkisebb gyermeke nagykorúvá válásáig (1918. augusztus – 1931. október) nyomon követhetők a cég gazdasági mutatói. Egy 1926-os vagyonleltárból és egy 1926 novemberi szakértői vizsgálatból megtudhatjuk, hogy a Jóba cég akkor a vidéki igényeknek megfelelő, elég jól berendezett vállalatnak számított. A nyomdai üzem részére két elektromos amerikai gyorssajtó és két Typograph szedőgép állt rendelkezésre. A villanyerőt a városi villamos erőmű szolgáltatta. A könyvkötészetben – ahol főként kézi erővel folyt a munka – egy vágógép és egy présgép volt. 1926 októberében csak a nyomdában 33 munkást foglalkoztattak, akik kevesebb munkavégzés mellett jobb fizetést kaptak, mint fővárosi A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár megyében, 1886–1919. Szerk. Hársfalvi Péter, Nyíregyháza, 1981. MSZMP Szabolcs-Szatmár m. Biz., 264.; Gyarmathy, 1982. 69. 13 Cservenyák, 1993. 390–391; 414; 423. 12

Bordé Katalin

társaik. Az ésszerűség azt diktálta volna, hogy az alkalmazottjaik számát és a bérüket is csökkentsék, de nem tették meg. A havi forgalmi kimutatásaik szerint 1927 és 1930 között átlag közel 90 000 P-t, a költségek és kiadások 32–38 %-át fordították az alkalmazottak fizetésére. A háztartási számlák pedig arról árulkodnak, hogy az özvegy még akkor sem mondott le a cselédtartásról és a drága budapesti, debreceni vagy helyi divatszalonokban történt vásárlásokról. 1927-től 1930-ig a háztartásra fordított pénz évente átlagosan 7,5 %-át képezte az összkiadásaiknak. Ilyen nagy összegek magán célú kivonását az üzletből még nagyobb és jobb anyagi kondíciójú vállalkozások sem engedhették meg maguknak.14 A helyzetet súlyosbította, hogy adósaik egyre nagyobb összeggel tartoztak, de a Jóba céget is mind nagyobb váltó- és hiteltartozás terhelte, miközben a többi tétel (gépek és felszerelések, a könyvkötőanyag-készlet, a papírkészlet, az irodaszerkészlet, a raktári nyomtatványkészlet, a készpénz, illetve a tőke és a kétes követelések tartaléka) nem mutatott nagy változást. 1927-től 1930-ig mind a saját, mind adósaik tartozása megkétszereződött. Az előbbi 77 789 P-ről 152 224 P-re, az utóbbi 35 934 P-ről 68 679 P-re nőtt.15 A Nyírvidék semmiféle állami támogatásban nem részesült, holott leginkább az tartotta életben a vidéki politikai sajtót. A szubvenciót ez a lap szintén megkaphatta volna, mert a kormány igénybe vette, és a kiadása sok költséggel járt. A felelős szerkesztő, a főszerkesztő és a két társszerkesztő fizetése egy 1926-os forrás szerint évente 129 000 000 K-át tett ki, a szerkesztőségnek külön szoba és telefon állt a rendelkezésére, ami ugyancsak többletkiadást okozott. Nem beszélve a Magyar Távirati Iroda helyi kirendeltségének hírközléseiért egy-egy évben kifizetett 30 000 000 K-áról.16 Bencs Kálmán polgármester dr. Erdőhegyi Lajos és dr. Nánássy Andor országgyűlési képviselőkhöz fordult az ügyben, de ők sem tudtak érdemi segítséget kijárni a Jóba cég számára. Nyíregyháza gazdasági helyzete pedig 1928-ban és 1929-ben annyit romlott, hogy a város is támogatásra szorult, amiről épp a Nyírvidék tudósított. Így a városatyák sem tudtak enyhíteni az anyagi gondjain, bár a fenntartását szükségesnek érezték. A pengő 1927-es végleges bevezetése, az országos trendnek megfelelően átmeneti javulást eredményezett, és a veszteségük radikálisan csökkent. Ez adhat magyarázatot arra, hogy Az 50 éves „Nyírvidék” albuma című jubileumi kiadványuk miért volt olyan derűlátó. Azt a könyvüket Vertse K. Andor szerkesztésében 1929-re adták ki az 1880tól megjelent Nyírvidék fennállásának 50. évfordulója alkalmából 1928 végén, és minden előfizetőjüknek küldtek belőle egy példányt ajándékba. A fél évszázada fennálló lapjukat ünnepelve az elkövetkező újabb öt évtizedre szőtték terveiket, miközben az újságnak és a nyomdájának már csak néhány éve volt hátra. A napilap 1927-ben és 1928-ban ugyan mérsékelt nyereséggel zárt, a következő MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Géczy Kálmán jelentése a nyíregyházi Jóba Elek-féle nyomda felülvizsgálásáról; Uo. Gépek és felszerelések leletára az 1926. évről; Uo. Jóba Elekné által az árvaszék számára készített havi kimutatások a cég forgalmáról 1927. januártól 1931. szeptemberig; Uo. Jóba Elekné által az árvaszék számára készített havi kimutatások az üzletmenetről és a háztartási számlákról 1927. januártól 1931. szeptemberig. 15 Uo. Jóba Elekné árvaszéknek készített éves mérleg számlái 1926-tól 1930-ig. 16 Uo. Jóba Elekné levele Bencs Kálmánnak 1926. okt. 18-án. 14

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) két évben azonban ismét sokat romlottak a mutatói. Főként azért, mert egyre több olyan megyei intézmény és magáncég vált fizetésképtelenné, amelyek már hosszú ideje állandó megrendelésekkel látták el a nyomdát, és járatták a Nyírvidéket, illeve a Szabolcs Vármegye Hivatalos Lapját. Összevetve a Nyírvidék előfizetéseiből, eladásából, továbbá a benne közölt hirdetésekből származó bevételeket az előállítási költségével megállapítható, hogy a valamikor nagy nyereséget eredményező lapkiadói üzletáguk gyöngyszeme több mint 20 ezres veszteséget produkált 1929-ben és 1930-ban. (Lásd az 1. és a 2. sz. táblázatot!) Ennek kiváltó okai között szerepelt egyrészt, hogy számos papír nagykereskedőnél lévő hatalmas árutartozásuk miatt a Nyírvidék nyomtatásához szükséges újságpapírt nem nagyobb tételben szerezték be, hanem napról napra, emiatt viszont sokkal drágábban kapták meg. Másrészt a tiszteletpéldányok száma túl magas volt, és az előfizetési díjak sem folytak be rendesen, sőt azok jelentékeny részéhez még per útján sem jutottak hozzá. Harmadrészt a hirdetési díjakból származó jövedelmük sem úgy alakult, mint hajdanán, mivel azokat nem kérték előre az ügyfeleiktől. Negyedrészt sem a nyomdájukban, sem a túlméretezett lapszerkesztőségükben nem csökkentették a létszámot kiadásaik mérséklésére.17 1. sz. táblázat A Nyírvidék nyeresége, illetve vesztesége (1927–1930)18 Év

A Nyírvidék előállítási költsége pengőben

Hirdetésekből befolyt összeg pengőben

1927 1928 1929 1930

97 400 116 587 128 065 122 332

58 664 75 907 64 118 53 061

A Nyírvidék értékesítéséből befolyt összeg pengőben 42 234 46 473 43 778 49 015

A Nyírvidék nyeresége pengőben

A Nyírvidék vesztesége pengőben

3498 5793 – –

– – 20 169 20 256

A hirdetésből befolyt összeg az 1927. évről 1928-ra 17 243 pengővel nőtt, de 1928-ról 1929-re már 11 789 pengővel, 1930-ra pedig 22 846 pengővel csökkent. Az összes bevételhez viszonyítva csupán 1930-ban láthatunk nagyobb visszaesést ezen a téren. Bár meg kell jegyeznünk, hogy 1929-ben és 1930-ban valamennyi bevételi rovatuk csökkent. Hiszen míg az összes bevételük 1928-ban az előző évi 166 444 pengőről 189 095 pengőre nőtt, addig 1929-ben már csak 162 325 pengő, 1930-ban még kevesebb, 159 497 pengő volt. (Lásd a 4. sz. táblázatot!) Így nem meglepő, hogy csökkent a hirdetésből és az újságeladásból származó összeg is. Annál érdekesebb, hogy az előfizetésekből befolyt pénz épp 1930-ban volt kiugróan magas. (Lásd a 2. sz. táblázatot!) A számadatok szerint az 1930. év mindenképpen figyelmet érdemel. A vizsgált időszakban addig nemigen változott az előfizetések és az utcai, illetve a lapterjesztéssel foglalkozó Újságbolt vállalkozásukban történt vásárlások aránya, 70–30 % körül Uo. Tőrős Pál főszámvevő jelentése az árvaszéknek 1931. szept. 17-én. Uo. Jóba Elekné és Weisz Manó éves jelentése az árvaszéknek a vállalat anyagi helyzetéről 1927. dec. 31-én, 1928. dec. 31-én, 1929. dec. 31-én és 1930. dec. 31-én.

17 18

Bordé Katalin

mozgott. Abban az évben azonban az előfizetések mértéke több mint 10 %-kal nőtt a korábbiakhoz viszonyítva. Az is nyilvánvaló, hogy a Nyírvidék értékesítésénél az dominált az utcai árusítással szemben. Előfizetőik között volt Nyíregyháza, és a vármegye több településének számos intézménye, valamint közigazgatási elöljárósága. 2. sz. táblázat A Nyírvidék értékesítéséből befolyt összeg (1927–1930)19 Év 1927 1928 1929 1930

Nyírvidék előfizetése pengőben 30 012 33 354 32 336 41 652

Nyírvidék előfizetése %-ban 71,06 71,77 73,86 84,98

Nyírvidék eladása pengőben 12 222 13 119 11 442 7 363

Nyírvidék eladása %-ban 28,94 28,23 26,14 15,02

Nyírvidék értékesítése pengőben 42 234 46 473 43 778 49 015

A következő izgalmas kérdés a Nyírvidék költségeinek alakulása. A cég összes kiadásához viszonyítva 1927-ben több mint a felét, 1928-ban és 1930-ban közel 60 %át, 1929-ben az addigi legnagyobb hányadát, 2/3-át, a lap előállítása képezte. Míg 1927-ben és 1928-ban némi nyereség is mutatkozott (3498, illetve 5793 pengő), addig 1929-ben és 1930-ban több mint 20–20 ezer pengő deficittel zárt az újság. (Lásd a 3. sz. táblázatot!) Az 1928-ban észlelhető átmeneti javulást követően egyre nagyobbak voltak a vállalat veszteségei. (Lásd a 4. sz. táblázatot!) 1927-ben a kiadásaik felét a Nyírvidék adta 97 400 P-vel, a deficit pedig 27 483 P volt. 1928-ban a lapjuk előállítására fordított összeg ugyan nőtt, mégis ez az év eredményezte a legkisebb veszteséget, felére csökkent az előzőhöz képest. Sajnos 1929-ben újból elérték, sőt meg is haladták az 1927. évi veszteségüket, amihez a lap rekord előállítási költségei – 128 065 P – nem kis mértékben járultak hozzá. 3. sz. táblázat A Nyírvidék előállítási költségei a cég összes kiadásához viszonyítva (1927–1930)20 Év

Az összes kiadás pengőben

1927. 1928. 1929. 1930.

193 927 203 123 191 685 204 697

Kiadás a Nyírvidékre pengőben 97 400 116 587 128 065 122 332

A Nyírvidék költsége az összkiadáshoz viszonyítva %-ban 50,22 57,39 66,81 59,76

Az állami hivatalokban 1930-tól egy takarékossági intézkedést követően a nyomtatványok legnagyobb része házilag készült el, ami a nyomdai megrendeléseik számát radikálisan csökkentette. Így történt ez Nyíregyházán is, ahol a tipográfiai üzemek emiatt arra kényszerültek, hogy munkásaik egy részét elbocsájtsák. A Jóba Nyomdában azonban nem történt létszámleépítés, ami valamelyest kompenzálhatta volna a Uo. Jóba Elekné és Weisz Manó éves jelentése az árvaszéknek a vállalat anyagi helyzetéről 1927. dec. 31-én, 1928. dec. 31-én, 1929. dec. 31-én és 1930. dec. 31-én. Uo. Jóba Elekné és Weisz Manó éves jelentése az árvaszéknek a vállalat anyagi helyzetéről 1927. dec. 31-én, 1928. dec. 31-én, 1929. dec. 31-én és 1930. dec. 31-én.

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) közigazgatási nyomtatványoknál is bekövetkező jövedelemcsökkenésüket. Ahelyett náluk még 1931. december 14-én is új alkalmazottat vettek fel Kétz Géza Mihály személyében, aki betűszedőként dolgozott a nyomda megszűntéig.21 Az 1930-as minden korábbinál hatalmasabb deficit kiváltó okai között az állami hivatalok megszorításai jártak az élen. A legkevesebb bevételhez – 159 497 P –, minden addiginál nagyobb kiadás társult – 204 697 P –, aminek majdnem 60 %-át ismét a Nyírvidék előállítási költségei idéztek elő. Így keletkezett a kimagaslóan nagy veszteség, 45 200 P.22 1929-ben már közel 86 ezres kintlévőségük volt, aminek jelentős részét később sem tudták behajtani, főként ezért lett 1930-ban több mint háromszorosa a veszteségük az 1928. évinek. (Lásd a 4. sz. táblázatot!) Ilyen hatalmas összeg kiesését a cég már nem tudta elviselni, és ezzel a sorsa végérvényesen eldőlt. Attól kezdve újabb és újabb kölcsönökkel küzdöttek a fennmaradásukért. 1930 márciusában és áprilisában is felvettek egy-egy 25 ezer P-s jelzálogkölcsönt az ingatlanjaikra a Nyírvidéki Takarékpénztártól.23 4. sz. táblázat A Jóba cég bevétele, kiadása és vesztesége (1927–1930)24 Év 1927 1928 1929 1930

Összes bevétel pengőben 166 444 189 095 162 325 159 497

Összes kiadás pengőben 193 927 203 123 191 685 204 697

Veszteség pengőben 27 483 14 028 29 360 45 200

Ebben a vállalat fennállása óta legkritikusabb időszakban, 1931 márciusában kapcsolódott be a vezetésbe a tulajdonosnő legfiatalabb gyermeke.25 Jóba Elekné 1931. szeptember 25-én hivatalosan is lemondott a vagyonkezelésről és a cégvezetésről. Ugyanakkor kérte az 1912. január 28-án született fia nagykorúsítását, illetve tulajdonosi minőségének elismertetését, amit az árvaszék 1931. október 24-én teljesített.26 Ezáltal harmadik Jóba Elek szabályosan megörökölte az édesapja után a nyomdát és a Nyírvidék kiadóhivatalát.

Kétz a Jóba Elek Könyvnyomdában volt tanonc 1927. december 1-jétől 1931. december 1-jéig. Sikeres vizsgája után 1931. december 4-én a Nyíregyházi Ipartestület segéddé nyilvánította. Azt követően állt a nyomda alkalmazásában. Lásd MNL SZSZBML V. B. 186. X. 384/1939. Kétz Géza segédlevele 1931. dec. 4-i keltezéssel; Kétz Géza munkakönyve 1931. dec. 14-i keltezéssel.; MNL SZSZBML XV. 6. Nyíregyháza, 19. köt. 22 MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Jóba Elekné és Weisz Manó éves jelentése az árvaszéknek a vállalat anyagi helyzetéről 1927. dec. 31-én, 1928. dec. 31-én, 1929. dec. 31-én és 1930. dec. 31-én. 23 Uo. A Jóba cég 20 oldalas kimutatása az árvaszéknek a nyomda adósairól és hitelezőiről, amit Jóba Elekné aláírt, és a nyomda bélyegzőjével is ellátott 1929. dec. 31-én; Uo. Az árvaszék véghatározata 1930. márc. 26-án; Uo. Az árvaszék véghatározata 1930. ápr. 2-án, Uo. A nyíregyházi Királyi Járásbíróság, mint telekkönyvi hatóság végzése 1930. márc. 28-án. 24 Uo. Jóba Elekné és Weisz Manó éves jelentése az árvaszéknek a vállalat anyagi helyzetéről 1927. dec. 31-én, 1928. dec. 31-én, 1929. dec. 31-én és 1930. dec. 31-én. 25 Harmadik Jóba Elek (1912. jan. 28. – 1985. febr. 5.) 26 MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Jóba Elekné levele az árvaszéknek 1931. szept. 25-én; Uo. Az árvaszék véghatározata 1931. okt. 24-én. 21

Bordé Katalin

A Nyírvidék megszűnése és utódlapjainak története (1933–1944) A szép kiállítású nyomtatványai elismeréseként az 1920-as évek közepén aranyéremmel kitüntetett Jóba céget27 a fiatal Jóba Elek minden igyekezete ellenére sem sikerült a felszámolástól megmenteni. Jóba Elekné ellen köztartozásai miatt 1933. február 25-re árverést tűztek ki. A lefoglalt ingóságok között nyomdagépek, betűk és nyomdafelszerelések, továbbá a család ingóságai, házi bútorok is voltak, amelyek megfelelő felértékeléséhez szakértőkre volt szükség. Mauritz Ottó gépgyárost a nyomdai ingóságok, Oláh E. Zsigmond bútorgyárost a bútorok értékének megállapítására kérték fel. A csődtömeg eladását 1933. szeptember 1-jén 15 órára hirdették meg, nyilvános árlejtés útján. A csődtömeggondnok dr. Schwartz László, nyíregyházi ügyvéd volt. A nyomda épületét a nyomdagépekkel, nyomdafelszereléssel, betűkkel, villanymotorokkal, a teljes könyvkötészeti anyaggal, irodai felszereléssel, papíráruval és házi bútorokkal együtt eladták a tartozások fedezésére.28 A székházat a Nyírvidéki Takarékpénztár Rt. kapta meg a Jóba cég jelzálogkölcsönei ellentételezéseként.29 A vállalat elárverezése miatt a kereskedelmi szakismeretekkel felvértezett és rendkívül agilis harmadik Jóba Elek nem folytathatta a nyomdai üzletágat, de a Szabolcsi Hírlap Lapkiadó Betéti Társaság30 tagjaként a Nyírvidék utódlapjai: a Szabolcsi Hírlap, majd a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap kiadója lett.31 A Nyírvidék utolsó száma ugyanis még elkészült az árverés napján (1933. február 25-én), és azt követően vasárnap megjelent 26-i dátummal, amiben még utalás sem volt a megszűnésére.32 Nyíregyháza 27 A kitüntetés tényét legelőször az 1927-ben, majd az 1928-ban nyomtatott számláik hirdetési szövegében említette a Jóba cég. A Nyírvidékben is nagy nyilvánosságot kapott ez az elismerés. Lásd A Jóba-nyomda hirdetése „Jóba Elek könyvnyomdája”. Nyírvidék, 1929. júl. 5. 150. sz. 5. 28 MNL SZSZBML V. B. 186. XI. 232/1933. A városi tanács határozata özv. Jóba Elekné elleni árverés ügyében 1933. febr. 16-án, amit Bencs Kálmán írt alá; Schwartz László: Csődtömegeladás. Szabolcsi Hírlap, 1933. aug. 29. 147. sz. 6. 29 A részvénytársaság az épület földszinti és emeleti részét központi fűtéses lakásokká, az alagsori nyomdahelyiségeket pedig lakáspincékké, gépházzá, fa- és széntárolóvá, házmesteri lakássá és egyéb mellékhelyiségekké alakíttatta át. Ennek a tervét Baruch Jenő okleveles mérnök készítette, amit 1935. ápr. 30-án adtak be jóváhagyásra, és 1935. máj. 11-én engedélyeztek. Lásd MNL SZSZBML V. B. 192. III. A Nyírvidéki Takarékpénztár Széchenyi út 9. sz. alatti házának átalakítási terve, amit 1935. máj. 11-én hagytak jóvá. 30 A Kovách B. és Társai nevű társaságot legfiatalabb nagynénje, Jóba Berta családja alapította. A társaság volt előbb a Szabolcsi Hírlap, majd a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap tulajdonosa, a kiadásért pedig személy szerint Jóba Elek felelt. 31 MNL SZSZBML V. B. 186. XIII. 142/1924. Alispáni véghatározat 1933. febr. 24-én; Uo. Alispáni véghatározat 1934. jún. 4-én. 32 Nyírvidék, 1933. febr. 26. 47. sz.

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) lakosságának egy napig kellett nélkülöznie a lapját, mert hétfőnként egyébként sem árusították, és 1933. március 1-jén (szerdán) már kézbe is vehette a „folytatását”, a Szabolcsi Hírlapot, ami ugyanazt a címet kapta, mint hajdanán Jóba Elek és Piringer János első közös periodikája. Az új napilap Hírek rovatában már méltó módon emlékeztek meg a nagy elődről:„Megszűnt a Nyírvidék, de neve, emléke, kultúrtörténeti jelentősége kitörölhetetlen a város emlékezetéből. A meginduló, fiatal lendülettel a küzdőtérre dobbanó Szabolcsi Hírlap tiszteletadással hajtja meg zászlaját a félszázados kultúrmunkásság, a Nyírvidék emléke előtt.”33 Az újság a Nyírvidék erkölcsi hagyományainak átvételére és új életre keltésére törekedett: „… megírunk mindent, aminek nyilvánosságra hozatala a nemzet szellemi, erkölcsi javainak növelését jelenti, és semmi olyannak a megírására nem vállalkozunk, ami ennek a nemzetnek érdeke ellen volna. […] hisszük, hogy a Szabolcsi Hírlap útja az igehirdetők talán töviskoszorús, de győzelmes útja lesz.”34 A lapindításhoz Kovách Árpádné Jóba Berta35 1933 elején megkapta az engedélyt a Magyar Királyi Miniszterelnökségtől, amit Szabolcs vármegye alispánja tudomásul vett 1933. február 24-én. Az időzítés nem lehetett véletlen, bizonyára számoltak a Nyírvidék megszűnésével, amit a jóváhagyást követő napon nyomtattak utoljára. Az új napilap alig másfélig viselte a Szabolcsi Hírlap elnevezést, mert már a címben erőteljesebben kifejezésre akarták juttatni szoros kapcsolatát elődjével, a Nyírvidékkel. Újabb minisztériumi engedélyt követően 1934. június 14-én az alispántól is megkapták a hozzájárulást, hogy a Szabolcsi Hírlapot Nyírvidék Szabolcsi Hírlap címmel jelentessék meg. Ezért 1934. július 1-jétől a megszűntéig már így látott napvilágot a politikai napilapjuk, amit a fennállása alatt Orosz Károly36 nyomdájában állítottak elő.37 A Szabolcsi Hírlapot, majd a Nyírvidék Szabolcsi Hírlapot az indulásától 1938. április 4-ig Garay Gyula szerkesztette, de 1938. április 5-től legifjabb Jóba Elek lett a felelős szerkesztője, miután Budapesten, 1938. március 30-án megkapta a nemzetközi újságíró-igazolványát.38 Jóba Elek azért töltötte be ezt a posztot a lap élén, mert a szerkesztőségben rajta kívül más nem rendelkezett sajtókamarai tagsággal. Az első zsidótörvény viszont elrendelte a sajtókamara felállítását, és előírta, hogy a lapok kiadója, szerkesztője és állandó munkatársa csak kamarai tag lehetett.39 Jóba Elek napilapjuk kiadása mellett a Bethlen u. 1. sz. alatt feleségével40 együtt papír- és írógép-kereskedést,41 működtetett, ami családja fő megélhetési forrását biz Megszűnt az ötvennégy éves Nyírvidék. Szabolcsi Hírlap, 1933. márc. 1. 1. sz. 3. Zászlóbontás. Szabolcsi Hírlap, 1933. márc. 1. 1. sz. 1. 35 Jóba Berta férje Kovách Árpád polgári iskolai tanár volt. 36 Orosz Károly 1921-ben alapította az első vállalkozását, amit 1949-ig még több is követett. 37 MNL SZSZBML V. B. 186. XIII. 142/1924. Alispáni véghatározat 1933. febr. 24-én; Uo. Alispáni véghatározat 1934. jún. 4-én. 38 Harmadik Jóba Elek No. 9276. számú Nemzetközi Újságíró-szövetségi (FIJ) tagsági igazolványát az 1896-os alapítású Magyar Újságírók Egyesülete állította ki a számára 1938. márc. 30-án, ami feljogosította tulajdonosát a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap felelős szerkesztői posztjának a betöltésére. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 39 Sipos Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Budapest, 2004. Napvilág, 25. 40 Harmadik Jóba Elek a sárvári származású Papp Erzsébet Rózával (1910–2003. dec. 13.) 1936. szept. 11-én, Budapesten kötött házasságot. 41 MNL SZSZBML V. B. 186. X. 322/1938. Hatósági erkölcsi bizonyítvány, amit 1938. aug. 22-én állítottak ki. 33 34

Bordé Katalin

tosította. Itt papírral, írószerrel, nyomtatványokkal, könyvekkel, zeneművekkel, író- és irodagépekkel, illetve azok alkatrészeivel, fényképészeti cikkekkel és irodabútorokkal kereskedett, valamint kézi sokszorosítót üzemeltetett.42 Üzlethelyiségük bérleti díja fejében a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap közölte a város összes hirdetését és hirdetményét. Ez még 1944 októberében is így történt, amire többek között egy Jóba Elek és a polgármester közötti levélváltásából következtethetünk. Szohor – Vitéz Nyíregyházi – Pál akkor azt nehezményezte, hogy a város adóhivatala által sürgős közzétételre leadott hirdetmény nem jelent meg időben, az újságban. Harmadik Jóba Eleknek a Nemzetközi Újságíró-szövetség Jóba Elek válaszából megtudáltal 1938. márc. 30-án kiállított igazolványa. juk, hogy mivel a megjelenés Forrás: negyedik Jóba Elek magántulajdona. előtt kevesebb, mint 24 órával adták le a hirdetni kívánt anyagot, így már technikailag kivitelezhetetlen volt annak a kért időpontban való közlése. Az említett levelek arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap 1944. október elején még rendszeresen megjelent. 43 Jóba Elek 1944. október 10-én behívójának eleget téve távozott Nyíregyházáról, és bevonult katonai szolgálat teljesítésére. Azt megelőzően, október 9-én a szerkesztőség kulcsait átadva, a vállalatot két munkatársára: Fazekas Jánosra44 és Farkas Pálra bízta azzal a kéréssel, hogy a lapot mindaddig ne adják ki, amíg nem jöhet vissza. Abban reménykedett, hogy sikerül gyorsan leszerelnie. Az újság megszüntetésére már többször gondolt, de kollégái: Fazekas János nyomdász, Orosz Károly nyomdatulajdonos és Farkas Pál riporter kérésére, valamint a munkások miatt érzett felelősség miatt mégsem tette azt meg. Vállalta a MNL SZSZBML V. B. 186. III. 144/1927. Harmadik Jóba Elek levele a polgármesteri hivatalnak 1941. máj. 6-án; Uo. A polgármesteri hivatal határozata 1941. máj. 19-én, Szohor Pál aláírásával. MNL SZSZBML V. B. 186. III. 801/1922. Vitéz Nyíregyházi Pál polgármester levele a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap kiadóhivatalának 1944. okt. 5-én; Uo. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap szerkesztősége levele a polgármesteri hivatalnak 1944. okt. 7-én. 44 Fazekas János, a későbbi polgármester, az 1910-es évektől a Jóba Nyomdában volt nyomdászsegéd, majd képzett nyomdász. 1930-ban több nyomdásztársával együtt önálló vállalkozásba kezdett, de 1931-től már Orosz Károly nyomdájában dolgozott a lap tördelőjeként egészen 1944 októberéig. 42

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) Nyírvidék Szabolcsi Hírlap erkölcsi kényszerként ránehezedő felelős szerkesztőségét és kiadását, nehogy elveszítsék a munkások és a szerkesztők az állásukat, illetve, hogy ne kerüljön a túlzó jobboldali pártok irányítása alá. Ami végül mégis bekövetkezett távollétében – 1944. október közepén. Akkor a nyilasok kifejezett utasítására a lap szerkesztősége ismét kiadta a Nyírvidék Szabolcsi Hírlapot, néhány napig,45 az oroszok bevonulásáig. A szovjet csapatok október 31-én elfoglalták Nyíregyházát, majd november elejére a vármegye egész területén befejeződtek a harcok. 1944. október 21. és október 31. között Nyíregyházán és a környékén zajló harci események miatt egy nyomda sem üzemelt a városban. Így a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap sem jelenhetett meg, de azt követően a még fennálló három tipográfiai üzem – a Szabadság nyomda, Venkovits Lajos, valamint Orosz Károly nyomdája – engedélyt kapott a szovjet katonai parancsnokságtól a működése folytatásához.46 Az eddigi kutatások azonban nem szolgálnak kézzel fogható lapszámokkal a november 1. utáni időszakból. A legmegbízhatóbbnak tekinthető forrásunk, az Országos Széchényi Könyvtár hírlap- és folyóirat-gyűjteményében található Nyírvidék Szabolcsi Hírlap 1944-es évfolyama sem teljes, mert 1944. június 30-ával véget ér,47 pedig bizonyíthatóan nem akkor készült az újság legutolsó száma. A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárában és a Jóba család birtokában található levelek, illetve iratok azonban hitelt érdemlően alátámasztják azt a megállapításunkat, hogy még 1944 októberében is megjelent a lap. A megválaszolandó kérdés az, hogy mikor szűnt meg végleg. Jóba Eleknek egy 1944. december 28-án kelt leveléből, amit Fazekas Jánosnak48 írt, kétséget kizáróan megtudjuk, hogy a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap a feltételezett időszakban, 1944 októberének utolsó harmadában, de legkésőbb december 31-ig megszűnt. Attól kezdve a Jóba család egyetlen jövedelemforrásául csak a papírüzlet szolgált. Épp azért kérte Jóba Elek a polgármestertől, hogy számára kedvezően (1600 P-ben) állapítsa meg annak éves bérleti díját, mert a várossal korábban kötött szerződésük már nem volt aktuális. „Eddigi bérünket kölcsönös megállapodásunk szerint a városnak összes hirdetése és hirdetménye a Nyírvidék Szabolcsi Hírlapba[n] való leközlése fejében kaptuk. Ezen megállapodásunk a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap megszűntével 1944. dec. 31-el lejárt.” – Kérelme meghallgatásra talált, és 1945. április 30-ig megkapta a bérleményt.49

Harmadik Jóba Elek B. 86/1945/7. számú tárgyalási jegyzőkönyve. Kelt: Nyíregyházán, 1945. szept. 10-én; Uo. Jóba Elek észrevételei a népügyész súlyosbítást kérő fellebbezésére a Népbíróságok Országos Tanácsához. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 46 MNL SZSZBML V. B. 186. X. 714/1945. Fazekas polgármester jelentése dr. Tompos Endre alispánnak 1945. aug. 28-án.; Cservenyák, 1993. 429–431. 47 L ászló , 2002. 299. 48 Fazekas János 1944. november elejétől lett polgármester. Lásd Cservenyák, 1993. 458. 49 MNL SZSZBML V. B. 186. III. 161/1943. Jóba Elek levele Fazekas János polgármesterhez 1944. dec. 28-án; Uo. Fazekas válasza Jóba Eleknek.; Uo. A polgármesteri hivatal határozata 1945. ápr. 18-án. 45

Bordé Katalin

Epilógus A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap utóéletéhez hozzátartozik még egy szomorú esemény. Jóba Elek 1945. május 15-én előzetes letartóztatásba került háborús és népellenes bűntett vádjával, mint a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap felelős szerkesztője és kiadója az újságban, 1944 augusztusában és szeptemberében lehozott nyolc írásért, amelyek ugyancsak azt bizonyítják, hogy a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap akkor még rendszeresen megjelent. Annak ellenére ítélték el a lapkiadót, hogy vétlensége mellett több érv is szólt. Ugyanis 1939-től, a háború kitörésétől kezdve az újságban bármely cikk előbb csak az ügyész kezén, majd később csupán katonai cenzúrán keresztülmenve jelenhetett meg. Továbbá a kérdéses cikkeknek vagy ismerték a szerzőit vagy a közzétételüket a miniszterelnökség sajtóosztálya rendelte el kötelező jelleggel, papírmegvonás és így az elkerülhetetlen lapbeszüntetés kényszerével. Végül az is köztudott volt, hogy Jóba Elek gyakorlatilag mindössze a lap adminisztrációs, illetve üzleti ügyeit intézte, és legtöbbször még a kéziratok átnézésére sem maradt ideje. Ha mégis, akkor gyakran nézeteltérése támadt az el nem távolítható jobboldali felfogású munkatársaival, mint például Aradváry Bélával, aki hivatalosan politikai szerkesztő volt, de ténylegesen ő állította össze a Nyírvidék Szabolcsi Hírlapot.50 A Nyíregyházi Népbíróság Jóba Eleket az ellene indított „bűnügyben” 1945. július 30-án letartóztatta,51 és az 1945. szeptember 10-i tárgyaláson két évi börtönbüntetésre, mint főbüntetésre és tíz évi politikai jogvesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte el, azon felül 750 P bűnügyi költség megtérítésére kötelezte. A bírói ítélet ellen dr. Oláh Béla népügyész súlyosbításért fellebbezett, amire a vádlott írásban nyújtotta be az észrevételeit a Népbíróságok Országos Tanácsához ügyvédje, dr. Nagy Béla segítségével.52 A Nyíregyházi Népügyészség 1945. szeptember 25-én ismét vádat emelt Jóba Elek ellen a fent említett „bűntett” miatt.53 A peres ügy tárgyalása 1946. augusztus 12-én zárult le. Akkor született meg a Nyíregyházi Népbíróságnak az a végzése, ami a Népbíróságok Országos Tanácsának ítéletét jogerősnek és végrehajthatónak nyilvánította.54 Végül Jóba Elek 18 hónapot töltött a nyíregyházi büntetés-végrehajtási intézetben, és 1946 végén szabadult.55 Igazságtalan, hogy így végződött Szabolcs vármegye leghosszabb életű, legnagyobb példányszámú, legszínvonalasabb lapjának története. Hiszen a nyomdászcsalád első két generációjának sikerei jobb sorsra predesztinálták harmadik Jóba Eleket Harmadik Jóba Elek kihallgatási jegyzőkönyvei. Kelt: Nyíregyházán, 1945. máj. 15-én és 1945. szept. 10-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 51 A Nyíregyházi Népbíróság B 86/1945. 3. sz. végzése 1945. aug. 10-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 52 Harmadik Jóba Elek tárgyalási jegyzőkönyve; A népügyész súlyosbítást kérő fellebbezésére a Népbíróságok Országos Tanácsához. Kelt: Nyíregyházán, 1945. szept. 10-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 53 A Nyíregyházi Népügyészség 1504/1945. Nü. számú vádirata Jóba Elek ellen a Nyíregyházi Népbíróság Tanácsvezető Bírájának. (II. 205/1945.) Kelt: Nyíregyházán, 1945. szept. 25-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 54 A Nyíregyházi Népbíróság B. 86/1945/17. sz. végzése Jóba Elek ellen. Kelt: Nyíregyházán, 1946. aug. 12-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában. 55 Negyedik Jóba Elek szóbeli közlése 2005. márc. 5-én. 50

A Nyírvidék a történelem viharában. A Nyírvidék és utódlapjai (1918–1944) is. Ő minden tőle telhetőt elkövetett, de a tizenkilenc évesen tett fogadalmát rajta kívül álló okok miatt nem sikerült maradéktalanul teljesítenie. „A végső kétségbeesés, a teljes anyagi csődnek közvetlen veszélyéből eredő erkölcsi és anyagi felelősség érzete arra késztetnek, hogy egy végső erőfeszítést tegyek atyáim 50 esztendős cégének megmentése érdekében.”56 Ahhoz túl későn kapta meg a jogkört, hogy a nyomdát megmenthesse a felszámolástól, viszont a családi vállalkozás másik ágát, a lapkiadást sikeresen folytatta tizenhárom éven keresztül, aminek köszönhetően a Nyírvidék és utódlapjai, a Szabolcsi Hírlap, majd a Nyírvidék Szabolcsi Hírlap 1931 és 1944 között is megjelenhetett.

Harmadik Jóba Elek és felesége, született Papp Erzsébet Róza (1910– 2003. dec. 13.) fotója 1936-ban

Harmadik Jóba Elek (1912. jan. 28. – 1985. febr. 5.) börtönből való szabadulása után, 1946 végén Forrás: negyedik Jóba Elek magántulajdona.

MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Harmadik Jóba Elek levele Bencs Kálmánnak 1931. szept. 7-én.

Jakab Attila

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön…”

Adatok a Balkány-kecskéspusztai Gencsy Ferenc-féle síremlék történetéhez Annának és Katának A Jósa András Múzeum főbejáratának két oldalán, két, fekvő helyzetben lévő öntöttvas oroszlán található. Ezek – játékos kinézetük és elérhető közelségük miatt – szinte minden korosztálynak, de különösen a gyerekeknek a kedvencei közé tartoznak. Sokszor rájuk ülnek és megsimogatják azokat, s – nem véletlenül – gyakori témái a fényképeknek is.

A Jósa András Múzeum előtt álló oroszlánok (Toldi Zoltán fotói)

Kevesen tudnának azonban válaszolni arra a kérdésre, hogy hogyan és mikor kerültek az oroszlánok a Múzeumba, s hol voltak azok eredetileg? Még kevésbé ismert, hogy valójában nem kettő, hanem négy, teljesen egyforma oroszlán van a Múzeum tulajdonában. A Vásárosnaményba került oroszlánok (A szerző fotói) Az idézet forrása nagyváradi Horváth István 1954. szeptember 29-én kelt levele. Lásd a Függelék 9. számú levelét! Az oroszlánok H: 86 cm, Sz: 30,5 cm, M: 40,5 cm, Régi leltári számuk: 54.13.1-4., az új: 57.6.1-4.

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék A feltett kérdéseket röviden meg lehet válaszolni. Az oroszlánok eredetileg a Balkány-Kecskéspusztán 1851-ben eltemetett Gencsy Ferenc altábornagy síremlékét díszítették, s 1954-ben kerültek be a Múzeumba. Érdemes azonban kissé részletesebben is elmesélni az „oroszlánok történetét”, s az alábbiakban erre teszek kísérletet.

Balkány-Kecskéspuszta Kecskéspuszta – jelenlegi nevén Nagykecskés – a megye szabolcsi részéhez tartozó Balkány külterületén lévő kis településrész. Az ott lakók száma 2011-ben mindössze 40 fő volt. Ez jelentős csökkenés a XIX. század közepi adatokhoz képest. Ebből az időből származik ugyanis Fényes Elek adata, aki a következőket jegyezte fel: Kecskés, Szabolcs vm. népes puszta: 15 r., 78 g. kath., 5 ref., 8 zsidó lak. F. u. Gencsy Ferencz cs. k. tábornok, ki itt nemesített juhokat tart. Út. p. Debreczen.” Ekkoriban tehát még két és félszer többen éltek itt, mint napjainkban. 1864-ben ezt jegyzik fel róla: „ketskés púszta, ez szintén az Abai pusztához tartozik, melyen tőbb lakok léteznek, és Szakolyból Debrecembe vezető Órszág út ezen vezet keresztűl, erdős motsáros és homok hegyes főld.”

A Gencsyek Mielőtt Gencsy Ferenc életéről részletesebben szót ejtenék, érdemes előtte a Gencsy család történetével is röviden megismerkedni. A család névadó települése az egykori Szatmár vármegye területén helyezkedik el, nem messze Nagykárolytól, az Ér folyó partján (ma: Ghenci, Románia). Neve puszta személynévadással keletkezett. A forrásokban 1290–1300 között tűnik fel egy birtokperben. 1404-ben már a Gencsi családnév is megjelenik egy oklevélben, mint birtokos család. A család egyik kiemelkedő tagja – egyben Gencsy Ferenc dédnagyapja – Zsigmond, II. Rákóczi A Gencsy család címere Az oroszlánok múzeumba kerülésének történetét két cikkében már röviden érintette Bene János. Bene János: A Jósa András Múzeum helytörténeti gyűjteménye. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLIII. (2001.) 617–626. 618., Bene János: Ötven év tárgyai. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve L. (2008.) 67–90. 68. Az oroszlánokról röviden megemlékezik még Margócsy József is – részben téves adatokkal: Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. IV. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 1997. 64. A tévedéseket részben javította: Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. V. Újabb híradások a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 2002. 239. A továbbiakban a településrész régi megnevezését használom, úgy ahogyan az a forrásokban szerepel. http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagykecsk%C3%A9s Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. kötet. Pest, 1851. (Reprint. Szeged, 1984.) 192. Szabolcs megye Pesty Frigyes 1864. évi helynévtárában. A szöveget gondozta és a mutatót készítette: Mizser Lajos. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. (2000.) 227–372. 300. A címer leírása: kékben, fészkében ülő, fiait vérével tápláló pelikán. Sisakdísz: pajzsalak. Takarók: kék-ezüst. Borovszky, [1900.] 518. alapján. Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a XV. század végéig. – Aşezările comitatului medieval Satu Mare pâna la începutul al XV-lea. Nyíregyháza, 2008. 97–98.

Jakab Attila

Ferenc ezeres kapitánya volt. Már 1703-ban csatlakozott a felkelőkhöz, s érdemei elismeréseképpen a fejedelem jóvoltából 1704-ben lett birtokos Érmihályfalván (ma: Valea lui Mihal, Románia).10 1706-ban vesztette életét egy rajtaütés során.11 Sámuel nevű gyermeke (1698–1752), feleségül vette a Balkányban birtokos Újhelyi család Krisztina nevű lányát.12 A házasság révén kerültek a Gencsyek a Balkányba, s szerezték meg az ott élő Újhelyi család birtokait, nem lévén fiúági örökös az Újhelyi családban.13 Fiúknak, Gencsy Zsigmondnak (1723–1807) több gyermeke is született; így Lajos, László, Mária, Ferenc, Sámuel és még egy további, ismeretlen nevű gyermek.14 Az említett Ferenc az, akinek síremlékéhez az oroszlánok kötődnek. Az alábbiakban az ő életútját mutatom be.

Gencsy Ferenc15 1768. szeptember 16-án született Balkányban. 1788-ban lépett be önköltséges hadapródként az 1. számú császár-huszárezredbe. Ugyanebben az évben káplár, majd alhadnagy, két év múlva főhadnagy. 1799-ben másodkapitány, 1805ben elsőkapitány. 1809-ben másodőrnagy lett a 2. számú József főherceg huszárezredben, s még ebben az évben a szabolcsi inszurrekciós (nemesi fölkelők) lovasezredhez kerül alezredesként, majd nemsokára kinevezik ezredes-kapitánnyá. 1813-ban ezredessé és ezredparancsnokká, míg 1820-ban vezérőrnaggyá nevezik ki. 1831-ben altábornagy. A következő évben, 1832-ben nyugdíjba vonul. 16 A számtalan csatában résztvevő katona kitüntetései közt meg kell említeni a porosz „Pour le Mérite” rend, valamint a Francia

Gencsy Ferenc portréja

Kovács Rozália: Nagy családok, fényes idők Érmihályfalván. H.n. [2007.]. 28. [Kovács, 2007.], Kovács Rozália: Gencsy Zsigmond, Rákóczi „mezei hadainak ezeres főkapitánya”. In: Istennel a hazáért és a szabadságért. Jubileumi Rákóczi évek 4. Kiadja a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Nagyvárad, 2011. 113., 116. [Kovács, 2011.] 11 Kovács, [2007.] 29., Kovács 2011., 113–114., Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban. Életrajzi adattár. História könyvtár. Kronológiák, adattárak 8. Sajtó alá rendezte, kiegészített és az előszót írta: Mészáros Kálmán. História. MTA Történettudományi Intézete. Budapest, 2005. 157. 12 http://www.geni.com/people/S%C3%A1muel-Gencsy/6000000013103338479 (A jelzett honlapon található családtörténeti adatokat Bakay Mária, a család egyik leszármazottja állította össze.), Kovács [2007.], 31. (Megjegyzem ugyanakkor, hogy a balkányi református templom déli oldalán található epitáfiumon Sámuel születési éveként 1668 szerepel. Ez azonban – tekintettel arra, hogy a forrásokban az apja halálakor még kiskorúként említik – minden bizonnyal elírás lehet.) 13 Nagymáté Albert: Emléklapok Balkány nagyközség multja és jelenéből. Nyíregyháza, 1913. 70. [Nagymáté, 1913.] 14 http://www.geni.com/people/Zsigmond-Gencsy/6000000021717685395 15 Az arckép a monográfia írásakor Gencsy Albert (1842–1932), kislétai földbirtokos és országgyűlési képviselő tulajdonában volt. Borovszky, [1900.], 557. 16 Borovszky, [1900.], 541.; Réfi Attila: A császári-királyi huszárság törzstiszti kara a francia forradalmi és a napóleoni háborúk korában (1792–1815) MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nádasdy Ferenc Múzeum. Budapest – Sárvár, 2014. 325–326. Borovszky monográfiájában részletesen fel vannak sorolva azok a hadszínterek és csaták, ahol részt pályafutása során. Katonai pályájának egyes időpontjai nem egyezik a két forrásban. Ezekben az esetekben Réfi Attila munkáját vettem alapul. 10

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék Katonai érdemrend lovagkeresztjét.17 1817-ben a mihályfalvi előnevet adományozták neki,18 és fiútestvéreinek19 Katonai elismertségét jól jelzi, hogy amikor 1809-ben az inszurrekciós lovasezredhez került, kinevezését költeményben ünnepelte meg Bozóky István ügyvéd ilyen címmel: „Nemes Szabolcs-vármegyei ezrednek örvendezése, midőn Gencsy Ferencz ur ezredes fõkapitányává neveztetett kisasszony havának 10. 1809.”20 Maga az ezredéről így nyilatkozott: „Én mindenkor gyönyörűségemnek tartom annak emlékezetét, hogy Kisasszony havának 10-étől fogva ezredes kapitánya lehettem ezen nemes ezrednek, melynek tisztjeit a szolgálatban való buzgóság, egyetértés, a célra való törekvés és engedelmesség, közvitézeit a legjobb erkölcs és a nemes érzések vezeték.”21 Életútjáról további adatokat is ismerünk: „Gencsy Ferenc, később a X. lovasezred parancsnoka, végre altábornagy vitézségével, vakmerő bravurjaival félelmes alak lett a franciák előtt, sőt 1815 után míg a hadisarcot a francia meg nem fizette, mint a megszálló helyőrség főparancsnoka Dijon városban székelt az ezredével s ott nagy kedvességre tett szert, ugy hogy mikor onnan haza jött drága értékekkel, képekkel, gobelinekkel ajándékozták meg, melyek az általa épített emeletes kecskési kastélyban ma is megvannak.”22 Az emlí Borovszky, [1900.], 541.; Réfi, 2014., 325. „A porosz„Pour le Mérite” Rend lovagkeresztjét 1817-ben, a Francia Katonai Érdemrend lovagkeresztjét pedig 1819-ben kapta meg. (Amon von Treuenfest, Gustav Ritter: Geschichte des k.k. Feldmarschall Graf Radetzky Huszaren-Regimentes Nr. 5. Wien, 1885. 292. o. alapján, továbbá az 1818., illetve 1820. évi katonai sematizmusok adatai is alátámasztják ezen időpontokat).” Az idézett rész Réfi Attila 2015. május 13-án írt leveléből származik. Segítségét ezúton is köszönöm. 18 Réfi, 2014., 326. 19 Kempelen Béla: Magyar nemes családok. IV. kötet. Fa – Házy. Grill Károly Könyvkiadóvállalata. Budapest,1912. 289–290., Kovács, [2007.], 30. 20 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. kötet. Aachs-Bzenszki. Kiadja Hornyánszky Viktor Akad. Könyvkereskedése. Budapest, 1891. [Reprint. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése utánnyomat sorozata. Budapest, 1980–1981.] 1290. A névtelenül megjelent költemény szerzőjének a nevét Kazinczy Ferenc jegyezte fel. Ennek nem sikerült a nyomára bukkanom. Így nem teljesen egyértelmű, hogy az említett vers azonos-e azzal, a név és cím nélkül megjelent verssel, amiről Császár Elemér említést tesz munkájában: Császár Elemér: Az utolsó nemesi felkelés a magyar irodalomban. In: Az utolsó nemesi felkelés a századik évfordulója emlékére. Több vármegye megbízásából szerkeszti: R. Kiss István. I. kötet. Budapest, 1909. 299–338. 315. Utóbbi teljes terjedelmében a Hazai és Külföldi Tudósítások II. évfolyamának 25. számában jelent meg. (Toldalék a Hazai és külföldi Tudósításokhoz. Pápa. Szt. Mihály hava 15-dikén, 1809.) A Függelék végén teljes terjedelmében közlöm. Bozóky egyébként a szabolcsi nemesi felkelés történetét naplójában örökítette meg, ilyen címmel: „A szabolcsi nemes insurgens lovas-ezred történetének naplókönyve 1809-ik évben” Ezt Ujlaky György tette közzé – folytatásokban – a Nyírvidék hasábjain. Ebben 1809. augusztus 10-ére keltezve – Gencsy Ferenc ezredes-kapitánnyá történő kinevezésének napján – egy cím nélküli kis verset is közölt. (Nyírvidék I. évfolyam (1880) 13. szám (június 24.) Bozóky leírása – és a vers szerint – Gencsy a kinevezéséről szóló parancsot elvesztette. Ezt egy kislány találta meg, s adta azt oda Bozókynak, aki a Függelék végén olvasható vers kíséretében küldte azt vissza Gencsynek. Összegezve: két, – szöveg szerint ismert – Gencsyhez írt versről van tudomásom. Ezek egyike cím és szerző nélküli, míg a másik – szintén cím nélküli vers – biztosan Bozóky tollából származik. Az nem egyértelmű, hogy ez – vagy a másik – azonos-e a Szinnyei által említettel. (Azt sem lehet kizárni, hogy a Szinnyei általa említett műnek sem volt címe eredetileg, s csak utólag – mintegy pontosítva annak tartalmát – kapta a főszövegben olvasható címet. Ezek alapján – esetleges újabb adatok felbukkanásáig – elképzelhető, hogy a két vers egyike azonos lehet a Szinnyei által említettel. Ez esetben inkább a Hazai és Külföldi Tudósításokban megjelentre kell gyanakodnunk. Ezt az sem zárja ki, hogy Bozóky erről nem tesz említést művében, s az sem, hogy az említett mű szeptemberben jelent meg.) 21 Idézi Bene János: Bene János: Az utolsó nemesi felkelés Szabolcs megyében. In: Emlékülés az 1809. évi francia háború 180. évfordulója alkalmából. Szerk. Veress D. Csaba: Kiadja a Laczkó Dezső Múzeum. Veszprém, 1992. 45–53. 52. Hasonló szellemben nyilatkozott 1809 decemberében a megyei küldöttség előtt is Rakamazon, ahol a másodalispán fogadta a visszatérő inszurgenseket: Lásd: Bene János: Vitam et sanguinem. Adatok az utolsó nemesi felkelés Szabolcs megyei történetéhez. Szabolcs-szatmári Szemle, 1989. 3. sz. 262. 22 Nagymáté, 1913. 50–51. 17

Jakab Attila

tett ajándékokról a Borovszky-féle monográfia is megemlékezik: Az itt [Kecskéspusztán] levő régi kastélyt még Gencsy Ferencz tábornok építtette. Ebédlőjét még most is azok a festmények díszítik, melyeket a tábornok Lyon23 városától kapott.” 24

A kastély Érdemes röviden megemlékezni az említett kecskéspusztai kastélyról is.25 A fentebb idézett forrás egyértelműen leírja, hogy ő építtette és azt is, hogy emeletes volt. Ennél azonban többet is tudunk róla. Köszönhető ez nagyváradi Horváth Istvánnak (1899–1966),26 a kastély utolsó birtokosának. Ő ugyanis 1953-ban egy akvarellt ajándékozott a múzeumunknak. Ez a kastélyt ábrázolja, mellette pedig gazdasági épületeket – köztük egy magtárat, más néven „tubustornyot”. Hátlapján a következő felirat olvasható: „A vízfestményen látható kastélyt gencsi és érmihályfalvai Gencsy Ferenc (élt 1768–1851-ig) császári királyi főtábornoki helytartó építtette 1823-ban. A későbbi tulajdonosok voltak: Gencsy Zsigmond,27 majd ennek leánya: Gencsy Margit,28 férjezett nagyváradi Horváth Mihályné, végül ennek fia: nagyváradi Horváth István. A kastély az 1944/45 évi harcok folyamán megsemmisült.29 – Kecskéspuszta 1876. évben Balkány mellett. Szabolcs megyében.”30 A két forrásban két különböző város szerepel. A Gencsy leszármazott Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georginától származó információ alapján Nagymáté adata téves, s valóban Lyonban székelt Gencsy Ferenc. Távozásakor a lyoni takácsoktól több tíz méternyi, színes selyemtapétát kapott, a lakosokkal szemben tanúsított megértő magatartásáért. Az adatok a nagybátyjától, nagyváradi Horváth Istvántól származnak. (Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georgina 215. március 8-án kelt levele) Az ide vonatkozó ismert történeti adatokat Réfi Attila írta nekem a már idézett levelében: „A franciaországi megszállás során az elzászi Altkirchben, majd Ensisheimben volt a megszálló erők parancsnoka. 1815-ben Dijonban egy nagy haditábor volt, illetve főparancsnokság is itt állomásozott. Így Gencsy is megfordulhatott itt, de, hogy tartósan itt vagy Lyonban állomásozott volna, nincs információm. Lyonban rövid ideig az ezred alegységei 1815 folyamán megfordultak, de hogy maga Gencsy is, arról nincs adat.” Gencsy pontos szerepéről tehát nincs ismert adatunk, ám ottlétéről a családi emlékezet és az említett ajándékok tanúskodnak. 24 Borovszky, [1900.], 15. 25 Képét lásd a borító hátoldalán! 26 Halálának évét Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georgina írta meg nekem 2015. március 8-án kelt levelében. Horváth István életútjára vonatkozólag lásd: Szabolcs vármegye. (Szabolcs és Ung K.E.E. vármegyék) Szerk. Dienes István. Budapest, 1939. Személyi adattár, 151–152. Az adatra Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georgina hívta fel a figyelmemet, akinek segítségét ezúton is köszönöm. 27 Az említett Gencsy Zsigmond (1820–1883), Gencsy Ferenc testvérének, Sámuelnek volt a fia. Mint az anyakönyvi adatokból kiderül, Zsigmondnak a keresztapja „mtgos obester gentsi és mihályfalvi Gentsy Ferentz a francia és porosz király katonai érdemrendje vitéze” volt. (Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georgina 215. március 8-án kelt levele) Születési és halálozási adataira: http://www.geni.com/people/gencsi-%C3%A9s-%C3%A9rmih%C3%A1lyfalvai-Gencsy-Zsigmond/6000000013103598736 28 Gencsy Margit 1859-ben született, meghalt 1939-ben. http://www.geni.com/people/gencsi-%C3%A9s%C3%A9rmih%C3%A1lyfalvai-Gencsy-Margit/6000000009007228276 29 Ugyanakkor Horváth István elbeszélése szerint a kastélyt – amikor ő már az intézői lakban lakott – az 1950-es évek elején, jóformán egy éjszaka alatt hordták szét és tették a földdel egyenlővé a kastélyt. (Szalay-Marzsóné CsákyPallavicini Georgina 215. március 8-án kelt levele) 30 Jósa András Múzeum, Képzőművészeti gyűjtemény. Ltsz.: 53.1.1. Az akvarell újraleltározás után az 54.52. számot kapta. A kép alatt: „Festette: Grf. Holnstein” felirat olvasható. A kartonra (41,5x57,5 cm) ragasztott akvarell mérete: 25,5x41 cm. (A régi Iktatókönyv szerint Horváth István 1953. február 23-án küldte el ajándékként az akvarellt. Az általam átnézett iratanyagban az akvarellhez mellékelt levélnek (69/1953) nem akadtam nyomára.). 23

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék Az elpusztult kastélyról több ábrázolást nem találtam. A kastély, illetve a mellette található gazdasági épületek alaprajzát az 1870-ben felvett kataszteri térkép is megörökítette. A festmény jobb oldalán látható magtárról Kiss Lajos (1881–1965) múzeumigazgató készített felvételt. A fénykép kartonján a következő szöveg szerepel: „Balkány-Kecskéspuszta (Szabolcs-m.) A Gencsy-Horváth féle uradalom „tubustorony” magtára.31

A kastély és környéke az 1870-ben felvett kataszteri térképen A „tubustorony” magtár Kiss Lajos felvételén

A sírfelirat Gencsy Ferenc halálának idejéről és helyéről egyrészt a sírfelirata, másrészt a gyászjelentése tájékoztat.32 A nőtlen33 katona életútját Alsózsolcán, Gencsy Lászlónál (1798–1856),34 egykori Borsod megyei alispánnál35 és családjánál fejezte be. Ő Ferenc testvérének, Lajosnak (1764–1838)36 volt a fia. Gencsy Ferenc gyászjelentése A 6x9 cm-es kép készítés pontos ideje nem ismert, de vélhetőleg 1935-ben készült, amikor Kiss Lajos a közeli Abapuszta középkori templomát ásatta. Ekkor kirándulhatott át a szomszédos Kecskéspusztára. A közigazgatásilag ideiglenesen egyesitett Szabolcs és Ung vármegyék közönségéhez 11000 – 1936. K. számu jelentése az ideiglenesen egyesitett vármegyék alispánjának a vármegyék 1935. évi közigazgatásának állapotáról. 76–77. 32 A gyászjelentésre Bakay Mária hívta fel a figyelmemet, s küldte el nekem a másolatát. Segítségét, és a közlés lehetőségét ezúton is köszönöm! (Ennek egy példánya Szalay-Marzsóné Csáky-Pallavicini Georgina – Gencsy Ferenc testvérének, Sámuelnek, a leszármazottja – tulajdonában található. Megtalálható még az Országos Széchényi Könyvtár Gyászjelentés gyűjteményében is. FM8/35797.) 33 Réfi, 2014., 326. 34 http://www.geni.com/people/L%C3%A1szl%C3%B3-Gencsy/6000000021717597422 35 Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. 3–4. Caballini család – Gyürky család. Pest, 1858. 363. 36 http://www.geni.com/people/Lajos-Gencsy/6000000013102981820 31

Jakab Attila

A gyászjelentésben az szerepel, hogy „sorvasztó betegség és élet-idő elgyengülés” okozta halálát május 31-én.37 Az évszám ugyan nem szerepel a gyászjelentésben, de a sírfeliratról egyértelműen kiderül, hogy az altábornagy 1851-ben halt meg.38 Az öntöttvas síremlék az 1950-es évek elején elpusztult, ám a rajta lévő feliratot a már említett nagyváradi Horváth István megörökítette. Az emlékezetből leírt szöveg e szerint a következő volt: Méltóságos gentsi és mihályfalvai Gentsy Ferentz Ts. Kir. Főtábornoki helytartó39 Több érdemrendek vitéze Bal oldal: Született Balkányban September 16-án 1768-ban. Jobb oldal: Meghalt Alsó-Sóltzán Május 31-én 1851-ben 83 éves korában Hátsó oldal: Emelte egy hálás rokona A sírfelirat idézete viszont – az egyetlen általam ismert – fénykép alapján helyesbítésre szorul. Ezen sajnos csak a jobb és a hátsó oldal felirata látszik. Ez alapján a helyes szöveg: Jobb oldal: Meghalt A. Solczán Máj. 31én 1851 Életének 83ik évében Hátsó oldal: Tisztelete emlékének szentelte egy hálás rokona Levelében Horváth István meg is nevezi ezt a rokont Gencsy László személyében. Megjegyzi róla, hogy Borsod megye alispánja és alsózsolcai földbirtokos volt. Gencsy László tehát nagybátyja halála után – vélhetőleg saját költségén – állíttatta a síremléket Kecskéspusztán.

Kecskéspusztáról Nyíregyházára – Az oroszlánok múzeumba kerülése Az alábbiakban röviden felvázolom, hogy miként kerültek 1954-ben az oroszlánok a Jósa András Múzeumba. Ennek történetét a Múzeum Irattárában lévő anyag alapján jól lehet rekonstruálni.40 A nyomtatott gyászjelentés alján a következő, kézzel írt szöveg olvasható: – temetkezése szokott helvét hitvallású szertartással, f. junius hó 7ik napján Szabolcs megyébe, kecskési majorjába, minden katonai pompa nélkül tartatik. 38 A gyászjelentésben azt írják, hogy 84 éves korában halt meg. Ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen csak szeptemberben töltötte volna a 83-at. A síremléken már ez utóbbi szám szerepel. Nagymáté Albert könyvében a halálozás dátuma 1850, ami szintén tévedés. Nagymáté, 1913. 82. 39 Képek hiányában nem kideríthető, hogy nem az „altábornagy” kifejezés szerepelt-e eredetileg a feliraton? 40 A források a dolgozat Függelékében olvashatóak. Az események leírásánál nem hivatkozom külön az egyes levelekre, illetve a bennük szereplő adatokra. Némely adat több helyen is felbukkan. (Az Iktatókönyv szerint a – felsoroltakon kívül – az alábbi levelek foglakoztak még az üggyel: 118/1954, 200/1954, 201/1954, 236/1954, 237/1954. Ezeket nem sikerült fellelnem, de kivonataik alapján – az ismerteken kívül – túl sok új adatot nem tartalmazhattak.) 37

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék Az első írott adat 1954. március 11-éről származik. Ekkor javasolja Nyárády Mihály (1889–1980), akkori múzeumigazgató, Dobrovics Aladárnak (1909–1970), az Iparművészeti Múzeum igazgatójának, hogy a Balkány-Kecskéspusztán lévő Gencsy Ferenc altábornagy vasból készült obeliszkjéből és négy oroszlánból álló síremlékét, érdemes lenne védetté nyilvánítani.41 Március 15-én, Kisvárdán járt Héjj Miklós (1922–1996) régész, aki szintén hallott útja során a síremlékről, s jelentésében megemlíti, hogy felkérte Nyárády Mihályt a védetté nyilvánítás elkezdésére.42 Március 30-án Nyárády értesíti Horváthot a Dobrovicsnak írt leveléről, s jelzi neki, hogy április közepén személyesen is kiutazna megtekinteni a síremléket. Április 5-én Horváth sajnálattal értesíti Nyárádyt, hogy a síremléket a néhány hónappal a bejelentését követően „barbár kezek” leszerelték es egy ócskavasgyűjtőnek adták át.43 Az eset a rendőrség tudomására jutott, s a megmaradt tárgyakat begyűjtötték. Az obeliszket a „felismerhetetlenségig széttördelve, felaprítva” találták meg, de a négy oroszlán még épségben megvolt. Ezeket a balkányi rendőrség udvarára szállították be. Az emlékek megmentése érdekében javasolta Nyárádynak a mielőbbi kiszállást. Április 9-én az igazgató levelet írt a balkányi rendőrségnek, melyben felhívta a figyelmüket az oroszlánok művészi értékére, s egyúttal jelezte, hogy a közeljövőben kimegy, és beszállíttatja azokat. Még aznap levelet írt a Népművelési Minisztériumba, melyben tájékoztatta Múzeumi Főosztályt az eseményekről, s egyben kéri, hogy minél előbb küldjék a kiutazási rendeletet, azaz engedélyt és a pénzt a kiszálláshoz. Nyárády április 21-ei leveléből kiderül, hogy 15-én ment ki Balkányba. A rendőrségen azt mondták neki, hogy az oroszlánokat a nagykállói járási osztálytól kell hivatalosan elkérnie. Ez ügyben többször is írt nekik. Bár az említett hivataltól válaszlevelet nem találtam, de az Építészeti Tanács Titkárságának május 28-án írt jelentésében beszámolt arról, hogy az oroszlánok beérkeztek a Múzeumba. Ezzel az oroszlánok bekerültek a múzeum gyűjteményébe.44 Horváth István szeptember 29-én küldte el a levelét, melyben a sírfelirat szövegét közli, mégpedig azért: „Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön…” Levelében ugyanakkor érdeklődik az oroszlánok beleltározása felől. Ekkor már Csallány Dezső (1903–1977) volt a Múzeum igazgatója, aki elküldte a kért adatot. Utoljára 1955. február 7-én esik szó az oroszlánokról a régi irattári anyagban, amikor is Csallány Dezső Héjjné Détári Angéla (1927–1985) művészettörténésznek kérésére közöl adatokat az oroszlánokkal kapcsolatban. Megemlítem még, hogy Nyárády Mihályban felmerült – az öntvények súlya és a helyhiány miatt – hogy nem tartja meg a nyíregyházi Múzeum mind a négy oroszlánt, – csak egyet – a többit pedig elküldené az Országos Iparművészeti Múzeumba, vagy a Szépművészeti Múzeumba, esetleg más helyre. Ez szerencsére nem történt meg, így mind a négy a Jósa András Múzeum tulajdonában maradt. Bár ez az első fennmaradt levél, Horváth Mihály alább idézett, áprilisi leveléből kitűnik, hogy ő már korábban javasolta a védetté nyilvánítást. Ezt minden bizonnyal az akvarellel küldött kísérőlevelében tette meg, melyet nem sikerült fellelnem. 42 Mint láttuk Nyárády ezt meg is tette. 43 Nem derül ki egyértelműen, de Horváth levelét, valamint az említett időpontokat figyelembe véve, ez valószínűleg még 1953-ban történt. 44 A régi leltárkönyvben a „A megszerzés időpontja”, valamint „A tárgy múzeumi bemut-nak időpontja” rovatban egyaránt 1954. június 30-a van feltüntetve. Mint láttuk a tárgyak az említett időpontnál hamarabb kerültek be a múzeumba. A június 30-ai dátum a leltározás idejét jelenti. A tárgyak a balkányi rendőrség ajándékaként vannak feltüntetve. 41

Jakab Attila

A síremlék A levelezésekből kiderül, hogy a Gencsy László által emeltetett síremlék egy öntöttvas obeliszkből, valamint a négy oroszlánból állt. Azt, hogy ezek hogyan helyezkedtek el a síremléken, a már említett fényképről tudhatjuk meg, melyet Kiss Lajos készített.45 Sajnos a kép nem a teljes síremléket ábrázolja, hanem annak csak egy részét, ám így is igen fontos dolgokat tudhatunk meg róla. A segítségével lehetett a bemutatott sírfeliratot pontosítani, de az oroszlánok elhelyezkedéséről is információkat nyújt. Így kiderül a képről, hogy azokat az obeliszk négy sarkára merőleges talapzaton helyezték el. Kivehető az is, hogy az oroszlánokat – csakúgy, mint ma a Múzeum előtt – a két első lábszárukon, valamint a gerincvonaluk hátsó részén keresztül lévő lyukakon keresztül erősítették fel. Az is jól látszik, hogy az oroszlánoknak farkuk nem volt. Kiszállása során ezt Nyárády Mihály is feljegyezte, illetve azt is, hogy az oroszlánok egyikének Kiss Lajos felvétele a síremlékről hiányzott az egyik mancsa. (Ez minden bizonnyal akkor törhetett le, amikor azt a fémgyűjtők lefeszítették a talapzatáról.) A kép tanúsága szerint a síremléket egy fából készült kerítés fogta közre.46 Az 5,9x8,4 cm-es kép készítőjeként Kiss Lajos van feltüntetve. Vélhetőleg ugyanakkor – 1935-ben – készült, mint a tubustorony felvétele. Minden bizonnyal több kép is készült a síremlékről, de jómagam csak ezt az egyet ismerem. 46 A téma feldolgozásakor sort kerítettem arra is, hogy felkeressem a síremlék maradványait. Ez Kecskéspuszta – ma is használatban lévő – temetőjében található. (Helyének azonosításában segítségünkre volt Molnár Zoltán, a Balkányi Szabolcs Vezér Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese. Segítségét ezúton is köszönöm!) A temető elhagyatott részén egy terméskőből rakott, téglalap alakú kerítőfal található, melynek déli részén helyezkedik el az obeliszk öntöttvas alapja. A feltöltött területen nem volt nyoma az oroszlánok talapzatának. Azért, hogy teljes képet kaphassunk a síremlékről, eltávolítottuk a csekély mélységben elhelyezkedő alapokról a földet. Azok előkerülése után felvettük a mérhető adatokat, melyeket az alábbiakban közlök. Az obeliszket tartó négyzetes tömb kiterjedése 76x76x55 cm, vastagsága 1 cm. Közepén egy 53x53 cm-es, kis peremmel ellátott nyitott, négyzetes rész helyezkedik el, 12 cm cm-re a külső szélektől. Itt jól meglehetett figyelni, hogy az obeliszket tartó öntöttvas alapot egy téglákból kirakott magra helyezték rá, mely a tömb aljától 14 cm-re is tartott. A téglák – illetve a ma már eltűnt, további felmenő részeik – adtak stabilitást az emlékmű öntöttvas részeinek. Meg kell még említenem még egy további 65x65 cm-es, halványan megfigyelhető négyzetes részt is az említett tömbön. Ez a külső keret, és a peremmel bíró, téglával kirakott rész között helyezkedik el, a szélektől mintegy 6 cm-re. Ennek belső sarkain található 4x2 darab, átlósan elhelyezkedő lyuk. Nem teljesen egyértelmű, de vélhetőleg ez mutatja az obeliszk aljának eredeti kiterjedését. Így az obeliszk stabilitását – a belső téglamag mellett – a belsejében lévő szegecsek, esetleg csavarok is biztosították. A sarkokra merőlegesen elhelyezett, kisebb-nagyobb kövekből álló – az oroszlánokat tartó – talapzatok meglehetősen rossz állapotban maradtak fenn. A téli fagyok, a növényzet, s talán az emberi pusztítás is hozzájárult ahhoz, hogy egy részük mára elpusztult. Méreteik pontos felvételét az is nehezítette, hogy a nyugati, a déli, s részben a keleti talapzat végeire ráépült a már említett kerítőfal. Egyedül az északi méreteit lehetett pontosan meghatározni. Ugyanakkor egykor bizonyosan szimmetrikusan alakították ki azokat, így általánosságban meglehet határozni az adataikat. Középtengelyük hossza 110-115 cm, míg két szélük – kialakításukból fakadóan – némileg hosszabb volt. Szélességük 53 cm körüli. Az egykori talajszintnél magasabban lévő, kiemelkedő részük egykor vakolva volt, mintegy 40 cm magasságig. Alapmélységük további 40 cm. A talapzatok egymástól való távolsága az obeliszket tartó tömbnél 11-12 cm. 45

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék

Az elpusztult síremlék maradványa

A síremlék készítési helye – a Munkácsi vasgyár A levelezésekben a síremléket egyértelműen a Munkácsi vasgyárhoz kötik. Ugyanakkor Csallány Dezső megjegyezte Héjjné Détári Angélának írt levelében, hogy azokon gyári bélyeget nem talált. Hivatkozik viszont Horváth Istvánra – mint forrásra –, a munkácsi készítés megerősítéséhez.47 Mielőtt megpróbálnánk arra a kérdésre válaszolni, hogy valóban Munkácson gyártották-e a síremléket, érdemes röviden kitérni a Munkácsi öntöde történetére. A munkácsi – pontosabban először a közeli Selesztón létesített – vashámor építése a Rákócziakhoz kötődik. I. Lipót engedélye alapján kezdték el a területen a bányaművelést; az első vashámort 1670-es években építették, ahol sín- és rúdvasat, valamint mezőgazdasági szerszámokat gyártottak. A rövid időre bezárt hámorok II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez kapcsolódva kezdték el újból a termelést ahol is ágyúgolyóöntést végeztek. A szabadságharc leverése után 1711–1728 között az elkobzott birtok kincstári kezelésbe került, majd 1729-ben a német eredetű Schönborn család kezébe került. A fejlesztéseknek köszönhetően immár Munkácson is megjelentek a hámorok a XVIII. század közepétől. 1775-től már öntöttvas termékekről is tudomásunk van. A XIX. század elején nagyobb fejlesztésekbe fog az akkori tulajdonos. Ennek részeként például Szepes megyéből hozatnak szakképzett bányászokat. Új hámorok létesülnek, s a jelentős külföldi öntőműhelyek hatására a külföldön már nagy népszerűségnek örvendő öntöttvas műöntészeti tárgyak is megjelennek. Így az öntöttvasból készült Csallány és Horváth levelezésére adatot nem találtam, s Nyárády sem nevezi meg leveleiben, hogy miből gondolja, hogy síremlék Munkácson készült. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy Horváth István volt az, akitől az információ származott.

Jakab Attila

mellképek, óra- és gyertyatartók, különböző dísztárgyak. Az 1830-as évektől már feltűnnek a síremlékek is a kínálatban. Az új igények jeleként immár szükség volt egy professzionális modellkészítőre – modellőrre – is, aki elkészíti a kiöntéshez szükséges modelleket. Ezt a feladatot Munkácson 1834-től a német Valentin Willaschek, 1848tól pedig Schossel András végezte. A termékpaletta és a művészi színvonal a két mesternek köszönhetően biztosítva volt, így nem meglepő, hogy gyár munkái iránt nagy volt a kereslet. Munkásságuk időszaka egyben a gyár fénykorát is jelentette. Schossel 1874-ben bekövetkezett halála után a műöntészet is lehanyatlott.48 A fenti rövid ismertetés után jogosan merül fel a kérdés, hogy a gyár termékei között megtalálható-e az említett oroszlános síremlék? A termékpalettáról különféle iratokból, öntvénylistákból, árjegyzékekből, illetve az ún. mintalapokból – mai kifejezéssel élve katalógusokból – értesülhetünk.49 Ezek a gyár és a termékek azonosításában, készítési idejük meghatározásához igen fontosak. 2002-ben bukkant fel egy iratanyag mely – többek között – ilyen mintalapokat is tartalmazott. Ezek között előkerült egy síremlékeket bemutató mintalap is. Ennek korát Pusztai László az 1860–70-es évekre határozta meg.50 Az általa közölt rajzon többféle síremlék típus is szerepel, ám oroszlánt ezen nem fedezhetünk fel. Egy másik kutató, Mészáros Balázs szintén végez kutatásokat a munkácsi öntöde történetével, termékeivel kapcsolatban. Ő juttatta el hozzám az említett 2002-ben előkerült mintalapok egyikét, mely véleménye szerint a gyár által 1863-ban kínált síremlékeit mutatja be.51 A mintalap felirata: „Gróf Schönborn Munkácsi vasgyárában kiállittatni szokott öntött vas síremlékek és keresztek” – magyarul és németül. A mintalap közepén található egy nagyméretű síremlék rajza. Alapja egy téglalap alakú talapzat, melyhez három lépcsőfok vezet. Az előbbi közepén helyezkedik el az obeliszk, melynek előterében két, fekvő helyzetben lévő oroszlán figyelhető meg.52 A hasonlóság tehát megvan, noha kétségtelen, hogy az oroszlánok kialakítása nem teljesen A munkácsi mintalap az oroszlános síremlékkel A munkácsi vasöntöde történetét Pusztai László ismertette több munkájában. Az ismertetés adatai az alábbi helyeken találhatóak meg: Pusztai László: Magyar öntöttvasművesség. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1978.103–143. [Pusztai, 1978.], Pusztai László: Öntöttvasművesség Magyarországon. Kiadja az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület. Budapest, 1998. 111., Pusztai László: A munkácsi vasöntöde jelentősége. Kiadja az Országos Műszaki Múzeum Öntödei Múzeuma. Budapest, 2005. [Pusztai, 2005.] A felsorolt művek további bőséges adatokat tartalmaznak a munkácsi vasgyárral és termékeivel kapcsolatban. 49 Pusztai, 2005. 40–44. 50 Pusztai, 2005. 45. oldal ábrája. 51 A mintalap őrzési helye: Forster Központ, Magyar Építészeti Múzeum. Ltsz.: 2002.22.8. Ezúton is köszönöm Mészáros Balázs segítségét, aki az anyagra felhívta a figyelmemet, és eljuttatta azt hozzám. A kép közlésének engedélyezéséért Győr Attilának és Ritoók Pálnak mondok köszönetet. 52 Bár csak kettő látható, az obeliszk másik oldalához nyilvánvalóan oda kell képzelnünk a másik kettőt is. 48

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék azonos a Gencsy síremléken lévőkével. A fejük és a sörényük megformálása, és nem utolsósorban az, hogy a farkukat is feltűntetik, megkülönbözteti azokat a Múzeumban lévőktől. Feltűnő az is, hogy az oroszlánok az obeliszkkel párhuzamosan, és nem a sarkokra merőlegesen helyezkednek el. A síremlék kapcsán még egy dologra érdemes felfigyelni. Az obeliszk alatt lévő talapzaton zászlókat, ágyúkat és egyéb fegyvereket láthatunk. Ezek egyértelműen arra utalnak, hogy a síremlék(típust) leginkább katonák sírjára szánták. Gencsy Ferenc pedig katona volt, így sírját stílszerűen egy ilyen jellegű síremlékkel lehetett volna a legméltóbban jelezni. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a bemutatott munkácsi síremlék nem azonos felépítésű a fényképen ábrázolttal. A munkácsi mintalapon lévő oroszlános síremlék kapcsán fel kell tenni a kérdést, hogy van-e korábbi előzményei az ilyen típusú síremléknek? A kérdésre határozott igennel lehet felelni.

A berlini öntöde Az előzmények kutatása során feltétlenül meg kell említenünk Héjjné Détári Angéla nevét. A síremlék megmaradt darabjai már az ő figyelmét is felkeltették; nem véletlenül levelezett ezzel kapcsolatban Csallány Dezsővel. Egy 1955-ben megjelent cikkében meg is említi a síremlék analógiáját, melyet a berlini királyi öntöde egyik alkotásán figyelt meg.53 Az 1804-ben létesített berlini királyi öntöde a már korábban létező gleiwitzi öntödei gyár „leányvállalataként” született meg. Miután a franciák elfoglalták Berlint, a gyár fejlődése megakadt, mert a franciák Párizsba szállították az öntvények nagy részét. A válságból a háborús emlékművek, obeliszkek gyártásával próbált a gyár kitörni. Ezek, illetve a később gyártott termékeik megismertetéséhez, népszerűsítéséhez az öntöde 1805-1848 között minden évben kibocsátott évszámmal ellátott, évenként változó újévi vaskártyákat. A 6x9 cm-es méretben készült kártyák igen fontosak egyes termékek készítésnek datálásánál. Az 1819-ben kibocsátott kártyán szerepel egy oroszlános síremlék, mely alapján Héjjné már ekkor összekapcsolta a kecskéspusztai és a kártyán szereplő síremléket.54 A Hermann Schmitz által közölt kártyán lévő

Az 1819-ben kiadott újévi kártya Kutuzov síremlékével Héjjné Détári Angéla: Néhány probléma a művészi öntöttvasművesség köréből. Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei II. (1955.) 83. és ugyanott a 20. lábjegyzet. [Héjjné Détári Angéla, 1955.] 54 Héjjné Détári Angéla, 1955, 79–40. 78–79., 83. és ugyanott a 20. lábjegyzet. 53

Jakab Attila

ábrázolásra55 pillantva egyértelmű, hogy ez az emlékmű, amely alapja lett a munkácsi vasgyár öntöttvas síremlékének.56 Ennek fényében érdemes megnéznünk, hogy mit tudunk a kártyán szereplő síremlék eredetijével kapcsolatban?

Kutuzov, Schinkel és Schadow Ezt keresve, röviden meg kell emlékeznünk Mihail Illarionovics Golenyiscsev-Kutuzov (1745–1813) orosz tábornokról. Napóleon méltó ellenfelét, a borogyinói csata hősét, a visszavonuló francia csapatok üldözése közben érte a halál Bunzlaunál (ma: Bolesławiec, Lengyelország).57 Testét hazaszállították Szentpétervárra, ám halálának helyszíne nem merült feledésbe. Még 1813-ban III. Frigyes Vilmos (1770–1840)58 porosz király megbízást adott Karl Friedrich Schinkelnek (1781–1841), kora híres építészének,59 hogy a tábornok halálának helyszínére tervezzen egy emlékművet. Ez véglegesen csak 1819-ben készült el.60 (Schinkelnek nem ez volt az első ilyen jellegű megbízatása; már korábban és később is tervezett katonáknak és egyéb hírességek számára öntöttvasból készült halotti emlékművet.61) Az biz- A Bunzlauban (Bolesławiec) található Kutuzov síremlék tos, hogy az emlékmű alapkoncepciója már korábban megfogalmazódott benne, amint az egy 1812-ben rajzolt vázlatából kitűnik.62 Azaz azt eredetileg nem Kutuzov síremlékének tervezte, hiszen a tábornok csak a következő évben hunyt el. A rajzot és a megvalósult emlékművet összehasonlítva kitűnik, hogy az eredeti elképzelés nagymértékben megvalósult. A legfeltűnőbb változás talán az obeliszk mellett elhelyezkedő négy oroszlán pozíciója. Ezek a terven még fekvő helyzetben helyezkednek el, míg a kész művön már méltóságteljesebben, készenléti, figyelő helyzetSchinkel 1812-ben készült ben láthatók. síremlék vázlata

Hermann, Schmitz: Berliner Eisenkunstguß. Verlag von F. Bruckmann. München, [1917.] Taf. 4. A kártya leírása ugyanott az 50. oldalon. Az emlékműre és a hasonlóságra Mészáros Balázs hívta fel a figyelmemet, akinek ezúton is köszönöm a segítségét. 57 Magyar Nagylexikon 11. Kir-Lem. Magyar Nagylexikon Kiadó. Budapest, 2000. 658–659. 58 Magyar Nagylexikon 8. Ff-Gyep. Magyar Nagylexikon Kiadó. Budapest, 1999. 324. 59 Magyar Nagylexikon 15. Pon-Sek. Magyar Nagylexikon Kiadó. Budapest, 2002. 863–864. 60 Eva, Schmidt: Der preußische Eisenkunstguss. Technik. Geschichte. Werke. Künstler. Gebr. Mann Verlag. Berlin, 1981. 140. [Schmidt, 1981.] Az emlékművet 1892–93-ben áthelyezték a ma látható helyére. Uott. 61 Schmidt, 1981. 138–147. Az öntöttvasból készült síremlékek elterjedésének egyik okát Pusztai László a következőképpen fogalmazta meg: „Katonai, háborús emlékművek, elhunyt nagy katonai személyiségek síremlékeinek készítésére az öntöttvas már a korrózióval szembeni jó ellenálló képessége miatt is a legalkalmasabbnak bizonyult.” Pusztai, 1978. 44. 62 Schmidt, 1981. 141. Abb. 123. 55

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék A megvalósult síremléken található, öntöttvasból készült oroszlánok Johann Gottfried Schadow (1764–1850)63 szobrásznak, a berlini királyi vasöntöde modellőrének64 munkái.65 Schadow munkássága során számos alkalommal elkészítette ezeket az oroszlánokat, melyek több helyen is megtekinthetőek. Így például Halle-Wittenbergben, a Luther Márton Egyetemen (1822-ben kerülnek a városba),66 Ballenstedtben, a kastélyparkban,67(1825 körül felállítva).68 Témánk szempontjából a Braunschweigben található, ún. Löwenwall emlékmű az, ami igazán fontos. Ez a 22 m magas obeliszk felállításával véglegesen csak

A braunschweigi Löwenwall

1823-ban készült el. Az emlékmű azért is különösen érdekes, mert itt az oroszlánokat az emlékmű sarkaira merőlegesen helyezték el, még ha nem is közvetlenül illeszkednek ahhoz. Az emlékmű a Napóleon elleni háborúban elesett két katonának, Karl Wilhelm Ferdinand braunschweigi hercegnek (1735–1806) és fiának, Friedrich Wilhelmnek (1771–1815) állít emléket.69

Részlet az emlékműről

Nagylexikon 15. Pon-Sek. Magyar Nagylexikon Kiadó. Budapest, 2002. 850. A szobrász legismertebb műve a berlini Brandenburgi kapu tetején látható az ún. „Győzelem négyesfogata”. 64 Pusztai, 1978. 44–45., Pusztai, 1998. 35–36. 65 Schmidt, 1981. 140. Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a porosz király 1824-ben parancsot adott, hogy Kutuzov gyerekeinek készítsék el a síremlék arányosan kicsinyített mását, ami a következő évben meg is valósult. A későbbiek folyamán ebből több darab is készült. Schmidt, 1981. 140. 66 http://www.halle-im-bild.de/fotos/skulpturen-plastiken/loewen 67 http://www.harzlife.de/dia/schlosspark-ballenstedt-loewe.html 68 http://www.gartentraeume-sachsen-anhalt.de/index_portal.php?id=402 69 http://de.wikipedia.org/wiki/L%C3%B6wenwall 63

Jakab Attila

A fentieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy az 1863-ra datált munkácsi mintalap formai előzménye a Schinkel által tervezett Kutuzov-féle síremlék volt. Az azokon lévő oroszlánok Schadow tervei alapján készültek, melyek további példányai a mai napig is több helyen fellelhetőek. A Gencsy síremlék kompozíciója ugyanakkor eltér a Kutuzov tábornokétól; leginkább a braunschweigi Löwenwall jegyeit hordozza magán. Úgy tűnik tehát, hogy Gencsy Ferenc síremlékének megtervezésékor ez utóbbit vették alapul, s annak redukált változata meg is valósult. Ilyen megoldást tartalmazó munkácsi mintalap ezidáig nem ismert. Annyi biztosnak tűnik, hogy a Gencsy síremléket 1851–1856 között állították fel.70 Ez tehát azt jelentené, hogy már 1863 előtt is készült oroszlános síremlékek a Munkácson. Valószínűbb azonban, hogy egyedi kérést teljesítettek, s csak később merült fel másfajta típus gyártásának gondolata. Munkácsra – mint készítési helyre – tehát nincs egyértelmű bizonyíték, ám a bemutatott mintalap, az öntöttvas síremlékek készítésének hagyománya, valamint a földrajzi közelség valószínűsíti azt, hogy valóban ott készült Gencsy Ferenc síremléke.

Az ötödik oroszlán A fentebb leírtakat figyelembe véve merül fel az a kérdés, hogy ismerünk-e még hasonló síremléket Magyarországon? Síremlékre nem találtam adatot, ám egy, a Gencsy síremléket díszítő oroszlánok pontos mása ismert. Ez Budapesten található, az Öntödei Múzeum állandó kiállításán. A jelenleg feketére festett oroszlán a múzeumba kerülésének ideje és származási helye jelenleg ismeretlen és további kutatásokat igényel. Alaposabban megnézve az oroszlánt, két dolog tűnik fel. Egyrészt – ellentétben a Gencsysíremléken lévőkkel ennek – egyértelműen utólagos – farka van. Ez azért érdekes, mert a már bemutatott fényképen jól látható, hogy a kecskéspusztaiaknak nem volt farkuk. A Schadowféle öntvényeken az oroszlánok mindig farokkal szerepelnek, melyek a testükre vannak felhajtva, s azokat az oroszlánok testével együtt öntötték ki. A budapesti darab viszont a test mellé van Az ötödik oroszlán az Öntödei Múzeum állandó kiállításán hajtva, s jól látható az a rés is, ami az eredeti öntvényt és az utólagos farkat elválasztja. Az utólagosságát az is bizonyítja, hogy mint Csibi Kinga, a múzeum igazgatónője elmondta, nemrégiben ismertté vált a farok 1851: Gencsy Ferenc, 1856: Gencsy László halálának éve – amennyiben helyesek voltak Horváth István adatai az állíttató személyéről, bár ebben valószínűleg nem kell kételkednünk. Nyárády Mihály egyik levelében a készítés dátumaként 1851–52-őt említ. Az nem világos, hogy csak a halálozás dátuma, vagy Horváth István információi alapján.

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék öntőmintája.71 Arra kell tehát gondolnunk, hogy a múzeumban dolgozó öntőmesterek farok nélkül hiányosnak érezték az oroszlánt, s ezért készítettek számára egyet. Ugyanakkor továbbra is nyitott a kérdés, hogy volt-e eredetileg farkuk az oroszlánoknak. Mint láttuk a munkácsi mintalapon is farokkal szerepelnek az állatok, de a Schadow munkáihoz hasonlóan az oldalukra felhajtva. A Jósa András Múzeum tulajdonában lévő négy oroszlán mindegyikének farktövén található egy-egy kisméretű lyuk – csaplyuk – ami arra utal, hogy egykor biztosan terveztek farkat számukra. Azt azonban ma már nem lehet biztosan megmondani, hogy azok vajon el is készülteke?72 Hiányuk – az előzmények ismeretében – mindenesetre nehezen magyarázható. Talán a további kutatások magyarázatot adnak erre a kérdésre is. A másik dolog, ami figyelmet érdemel, az a felerősítésre szolgáló lyukak hiánya az Öntödei Múzeumban lévő példány testén. Már a síremlékről készült fotón is egyértelműen látszik, hogy a kecskéspusztai darabokat a maihoz hasonló módon erősítették fel. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ezeket eredetileg is így szerelték fel, esetleg utólagosan találták ki ezt a megoldást. (A Schadow-féle oroszlánokon sehol sem látni hasonló – valóban nem túl elegáns – megoldást.) A lyukak hiánya tehát nem zárja ki azt, hogy az említett oroszlán nem volt felerősítve egy síremlékre – esetleg más helyre – azaz, hogy valóban „használati tárgy” volt.73 Amennyiben sikerül az említett darab múzeumba kerülésének körülményeit tisztázni, talán többet tudunk majd meg erről az oroszlánról is.

Az „utolsó kaland” Balkányból az oroszlánok a Múzeum régi – Egyház utcai – épületébe kerültek. Az intézmény a mai helyére 1972–1974 között költözött. Az új múzeumi épületben 1976. február 28-án nyílt meg a Jósa András Múzeumban a Prágai Nemzeti Műszaki Múzeum vendégkiállítása „Művészi cseh vasöntvények” címmel. A március 28-áig nyitva tartó kiállításon a Múzeumban és tagintézményeiben – elsősorban a hasonló profillal bíró vásárosnaményi Beregi Múzeum – található öntöttvas tárgyak is kiállításra kerültek.74 Az akkor megyei múzeumigazgató, Németh Péter ennek a kiállításnak a kapcsán állíttatta ki a ma is látható helyükre a Gencsy síremlék két oroszlánját. A másik kettő még ez évben a Beregi Múzeumba került, ahol a Máthé-kúria előtt a mai napig is láthatóak az épület bejáratának két oldalán.75 Az egyik nyíregyházi oroszlán kalandjai azonban még nem értek véget. 1985. április 4-én a következő hír jelent meg a Kelet-Magyarországban Hová lett az oroszlán? címmel: „Két öntöttvas oroszlán díszítette eddig a nyíregyházi Jósa András Múzeum be Segítségét ezúton is köszönöm! Mészáros Balázs hozzám intézett levelében a következőket írta ezzel kapcsolatban: „… az oroszlánok farkai bizony 100 év alatt könnyen elveszhettek, már csak azért is, mert analógiák alapján biztos vagyok benne, hogy ezeket külön öntötték és utólag szegecselték össze a testtel.”(2014. november 23.) 73 Felmerülhet az is, hogy az említett példány esetleg másolat a Gencsy-féle oroszlánokról. Erről azonban nincs adatunk. 74 Kelet-Magyarország XXXIII. Évfolyam 42. szám (1976. február 19.) 5. 75 Az utóbbi adatokra forrást nem találtam. Az információkat Németh Péternek köszönöm! 71 72

Jakab Attila

járatát. Az egyik – egyébként csavarokkal rögzített – súlyos vasoroszlán április 3-án reggelre eltűnt. Ezúton is kérjük, ha valaki tud a múzeumi öntöttvas oroszlán hollétéről, értesítse a múzeumot, vagy a megyei rendőrkapitányságot.”76 Az ellopott oroszlán ügyében Németh Péter igazgató még április 3-án feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a Megyei Rendőrkapitányságon.77 Az ellopott – szemből nézve bal oldali – oroszlán hamarosan megkerült. Erről így számolt be az újság Megkerült az oroszlán! címmel: „Három szemfüles általános iskolás bejelentésének és a rendőrség, tűzoltóság mentőakciójának köszönhetően előkerült, s ismét helyén áll a Jósa András Múzeum elől elveszett vasoroszlán. Mint arról lapunkban is hírt adtunk, április 3-án tűnt el a múzeum bejáratánál lévő két oroszlán egyike. A tekintélyes, mázsányi öntöttvasból készült kapudísz az Ér-patak egyik elhagyatott részéig „kóborolt” el – nyilvánvalóan nem a saját lábán. A vízben fedezte fel csütörtökön a környéken játszó Kossi Zsolt, Magyar Attila és Nagy Attila, a nyíregyházi 6. sz. Általános Iskola tanulói, akik olvasták a Kelet-Magyarország felhívását s így nyomban jelentették a látottakat a rendőrségnek. A vasoroszlánt a tűzoltóság daruk segítségével mentette ki, s szállította vissza a múzeum bejáratához. Az öntvény a viszonylag rövid kalandot is megsínylette, a víztől kicsit megrozsdásodott, úgy néz ki, mintha megkopott, megfakult volna a szőre – restaurálásra szorul. A három általános iskolás megtaláló a múzeumtól – mint megtudtuk – jutalmat fog kapni. (k. k.)”78 Az oroszlán megkerülése után Nagy Ferenc igazgató-helyettes levélben mondott köszönetet az általános iskolások igazgatójának, illetve a tanulóknak, akiket a múzeumba hívott a „szerény jutalom átvételére…”.79 A Városi Ügyészség június 14-én – tekintettel arra, hogy az elkövető kilétét nem lehetett megállapítani – határozatban szüntette meg a nyomozást.80 Az elkövetők azóta sem kapták meg méltó büntetésüket…

Befejezés Dolgozatomban megpróbáltam röviden bemutatni az „oroszlánok történetét”. A feldolgozás során kiderült, hogy történetük jóval érdekesebb és izgalmasabb, mint azt kezdetben magam is gondoltam. Aki elolvassa a leírtakat, az talán kicsit más szemmel néz az oroszlánokra, s rájuk pillantva egy elfelejtett katona, Gencsy Ferenc neve is az eszébe jut.

Kelet-Magyarország XLII. évfolyam 79. szám (1985. április 4.) 15. JAM Irattár 1985. 148/1985. 78 Kelet-Magyarország XLII. évfolyam 81. szám (1985. április 6.) 15. 79 JAM Irattár 1985. év iratai, Propagandaügyek 148-2/1985., 148-3/1985. 80 JAM Irattár 1985. év iratai, Propagandaügyek 148-2/85 76 77

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék

Függelék81 1. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza Tárgy: Gencsy Ferenc altábornagy kecskéspusztai 120/1954 szám (balkányi) oroszlános vas síremlékének Dr. Dobrovics Aladár műemlékké nyilvánításáról. főigazgató Budapest Országos Iparművészeti Múzeum Kedves Barátom! Értesülésem szerint Gencsy Ferenc altábornagynak van egy olyan vas síremléke, amely iparművészeti szempontból figyelmet érdemel, – így helyesnek látnám ennek a műemlékké nyilvánítását. A síremlék az 1851. és 1852. években készült a munkácsi vasgyárban. Áll egy vasobeliszkből és négy vasoroszlánból. Munkácson egy régi híres vasgyár volt, amely aránylag rövid ideig működött. A Bachkorszakban szűnt meg. Nem bírta az elnyomó osztrák gazdasági versenyt. Ma már ritkaság a gyár által előállított műtárgy. Az emlékmű a kecskéspusztai temetőben található. (Balkány község. Szabolcs-Szatmár megye.) Az altábornagy életrajzát megtalálod Szabolcs megye monográfiájában. 540. lap.82 Mégis megemlítem azt, hogy 1768-ban született. Harcolt a németalföldi csatákban és az olasz hadjáratban. Stb. stb. Kecskéspuszta utolsó postája(!) Abapuszta. Nyíregyháza, 1954. március 11. Dr. Nyárády Mihály múzeumvezető Héjj Miklós régész 1954 tavaszán járt Kisvárdán, az építendő új sportpálya ügyében, mely érintette az egykori vár maradványait. A március 15-én kelt jelentésében a minket érdeklő témával kapcsolatban következőket jegyzi meg: 2. „Továbbá megtudtam, hogy Balkány községben, Kecskéspusztán a temetőben egy három oroszlán által tartott obeliszk áll öntöttvasból. Munkács és készítő jelzetével.83 Az obeliszk Gencsy tábornok84 síremléke. Mint igen ritka, XIX. századi öntöttvas szobrászati emléket szükségesnek tartjuk műemlékké nyilvánítását. A múzeumvezető kartársat felkértem, hogy ilyen irányú javaslatait az illetékes helyen tegye meg.”85 3. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza Tárgy: A Gencsy-féle síremlék 157/1954 szám Horváth István Kecskés-puszta u. p.86 Abapuszta A Gencsy síremléket jelentettem az Iparművészeti Múzeumnak és az Építési Hivatal titkárságának. Ennek eredményeképpen ki fognak küldeni a síremlék megtekintésére. A leveleket szöveghűen közöm, mai helyesírással és központozással. A változatos formákban írt „Gencsy” és a „Kecskéspuszta” kifejezéséket egységesítettem a szövegekben. Az iratok őrzési helye: Jósa András Múzeum Irattára 1951–1954., 1954–1956. évek iratai 82 A helyes oldalszám 541. 83 Ez vagy elírás, vagy téves információ jutott el Héjj Miklóshoz. Ez utóbbira utal, hogy az oroszlánok által tartott obeliszkről ír, noha az oroszlánok nem tartották az obeliszket, s nem találhatóak – legalábbis az oroszlánokon – Munkácsra utaló jelek. 84 Helyesen: altábornagy 85 A jelentés a Jósa András Múzeum Adattárában található meg. Ltsz.: 2002.382. 86 „utolsó postája” kifejezés rövidítése 81

Jakab Attila A puszta – ahogy a térképről látom – kb. 2 kilométer távolságban van Abapusztától. Nem tudom a temetőnek a fekvését. Nagyon jó lenne, ha időt tudna szakítani a tájékoztatásomra. A helyszínre való utazásom április közepén lesz. Valószínűnek tartom, hogy a síremléket műemléknek fogják nyilvánítani. Nyíregyháza, 1954. március 30. Dr. Nyárády Mihály 4. Jósa András Múzeum vezetősége Nyíregyháza, Bessenyei tér A 157/1954 szám alatti értesítésre az alábbiakat közlöm: A Gencsy-síremlék megtekintése és műemléknek történő nyilvántartása – sajnos – már tárgytalan. Ugyanis néhány hónappal később, hogy erre vonatkozólagos javaslatomat címükre elküldtem, barbár kezek, éjnek idején, lopva, titokban a síremléket teljesen leszerelték és elszállítva, ócskavas gyanánt a vasgyűjtőnek átadták. A rendőrség ezt a vandalizmust megtudván, a síremléket lefoglalta; de az obeliszket már nem menthette meg a pusztulástól, lévén az, a felismerhetetlenségig széttördelve, felaprítva. Azonban a négy oroszlán teljes épségben megtalálható ma is – úgy tudom – a Rendőrség udvarán. Nagyon megérné a fáradtságot, ha ezt megtekintenék és mindjárt el is szállítanák. Bármely múzeumnak díszéül szolgálhatna, ezen valóban szépen kidolgozott négy vasöntvény. Abapusztára, illetve Kecskéspusztára a kijövetel már hiábavaló és céltalan. A Balkányba történő kiszállást is mielőbbre tanácsolom. 1954. április 5.0 Nv.87 Horváth István A levél alján a következő megjegyzés: Jósa Múzeum – Nyíregyháza 180/954. IV. 7. Elintézés 182. sz. alatt. 5. Jósa András Múzeum Tárgy: A kecskéspusztai Gencsy-síremlék vasanya182/1954 szám gának a múzeum részére való átadása Rendőrség Balkány A Balkány községbeli Gencsy-síremlék nagyon értékes műemléke volt a régi munkácsi vasgyárnak. A napokban ki akartam volna menni a megtekintésére. De nem küldték még meg számomra az Építési Titkárságról az utazáskor szükséges rendeletet és pénzt. Írtam azonban Horváth Istvánnak a Kecskéspusztára – aki az emléket ismeri – s kérdeztem, hogy mi van vele, és egyúttal jeleztem, hogy kimegyek megnézni és lefényképezni az Építési Titkárság részére. Sajnálattal hallottam, hogy a síremlék oszlopát összetörték. A négy vasoroszlánnal együtt Balkányba beszállították, hogy ócskavasként értékesítsék. A munkácsi vasgyár nincs már meg. A német verseny tönkretette. Emlék is kevés maradt a gyártól. Azért rendkívül értékesek a síremlék részei. Még lerombolt állapotban is. Nagyon kérem, hogy az oroszlánokat különös gonddal szíveskedjenek megtartani, – ha már lerontott – állapotban is bekerült a rendőrséghez, hogy beszállíthassuk a költségek hozzám való megérkezésével a nyíregyházi múzeumba. Ehhez külön is kérném szíves segítségüket. A múzeum részéről csak dicsérettel tudunk megemlékezni a rendőrség beavatkozásáról. Ezzel – ha részben is – sikerülni fog az értékes tárgyaknak a beolvasztástól való megmentése. Nyíregyháza, 1954. április 9. Dr. Nyárády Mihály múzeumvezető Valószínűnek látom, hogy a jövő hét közepén akkor is kimegyek Balkányba, ha pénzt nem kapnék az utazásra. A „Nagyváradi” előnév rövidítése

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék 6. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza 183/1954 szám Tárgy: Balkányi utam a Gencsy-síremlék öntvényeinek megmentésére. Melléklet: 1 db. (Visszavárólag.) Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztály Vidéki Múzeumok Osztálya Budapest A közelmúltban értesítettem az Országos Iparművészeti Múzeumot és az Építésügyi Titkárságot, hogy Balkány községben a Kecskéspusztán van egy 4 oroszlános, obeliszkes vassíremlék. Ez Gencsy tábornoknak a síremléke. Nagyon értékes munkácsi öntvény. Kértem a síremlék műemlékké nyilvánítását. Az említett titkárságtól – múzeumvezetői értekezletünk alkalmával – ígéretet is kaptam arra nézve, hogy kapok a síremlék megtekintésére egy kiutazási rendeletet és pénzt. Ezeket hiába vártam a mai napig. Ellenben arra a balkányi (kecskéspusztai) érdeklődésemre, hogy mi van a síremlékkel – azt a választ kaptam, hogy a síremléket a vasa miatt lerombolták. Az obeliszk megsemmisült. Hanem a négy értékes oroszlánöntvény – az 1850. év után felszámolt munkácsi vasgyár öntvényei – ott vannak a balkányi rendőrség udvarán. Azonnal írtam a rendőrségnek. Közöltem velük, hogy a jövő hét közepén kimegyek az emlék megtekintésére. Ha tehetem, az öntvényeket is elszállíttatom a múzeumba. Nem tudom az öntvények méretét. Azt sem tudom, hogy egyformák-e? Sorsuk felől tehát javaslatot ezúttal nem tehetek. Ha egyformák lennének, az Országos Iparművészeti Múzeumnak is juttathatnánk belőlük. Mindenesetre kérem, hogy balkányi kiutazásomat szíveskedjenek jóváhagyni. Az öntvények bizonytalan helyzete megkívánná azt, hogy legkésőbb szerdán kiutazzak a helyszínre. Nyíregyháza, 1954. április 9. Dr. Nyárády Mihály múzeumvezető 7. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza Tárgy: Balkányi síremlék ügyében tett út 197/1954 szám Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztály Vidéki Múzeumok Osztálya Budapest Jelentem, hogy folyó hó 15-én kiutaztam Balkányba, hogy a Gencsy-síremlék maradványait megmentsem. A rendőrség udvarán magtaláltam a síremlék négy munkácsi öntésű oroszlánt.[sic!] Lemértem. Az oroszlán fekvő helyzetben van. Így 41 cm a magassága, 85 cm a hossza, 34 cm a szélessége. Az oroszlánok mindegyikének hiányzik a farka. Egynek a jobb első lába is hiányzik. Szép öntvények. A rendőrség vezetője nem volt otthon. Helyettese azt mondta, hogy az oroszlánokat a nagykállói járási osztálytól kell kérnem. Ők szívesen ideadják. A 201/1954 számú megkeresésében [sic!] kértem másodszor is a síremlék maradványának átengedését. Erre ez idáig nem érkezett válasz. Ha ezt megkapom, intézkedek a beszállíttatás felől. Egy-egy öntvényt 90 kg-ra becsültek a balkányi rendőrök. Kiszállíttatás előtt kérem szíves tájékoztatásukat a felől, hogy hány oroszlánt hagyjak meg a múzeumnak? Véleményem szerint egy ép példány elegendő lenne. Ezt azonnal a mi múzeumunkba irányíttatnám. A többit oda küldeném, ahova jónak tartanák. (Országos Iparművészeti Múzeum? Szépművészeti Múzeum?...) Az öntvények nagy súlya és a múzeumi férőhely hiánya indokolják ezeket a javaslatokat. Egyben jelentem azt is, hogy a kellemetlen időjárás mellett is módot találtam arra, hogy balkányi és szakolyi emberektől érdeklődjem a falujukbeli régi burgonyatermelés felől. Néhány érdekes adatot

Jakab Attila találtam a régi termelés terjedelméről. Szekereken való szállítása (értékesítése) felől, s találtam új burgonyaneveket is. Meglepő volt a virágtalan burgonyanév. Aminek megfejtéséről egy kéki emberrel való beszélgetésem során szerencsésen értesültem. Nyíregyháza, 1954. április 21. Dr. Nyárády Mihály múzeumvezető 8. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza Tárgy: Balkányi Gencsy-síremlék. 256/1954 szám Hiv. szám: 8631-0240/1954 Építészeti tanács Titkársága Budapest V. Guszev utca 24. A balkányi Gencsy-síremlék maradványa – négy db vasoroszlán – beérkezett múzeumunkba. Más részeit nem sikerült felkutatnunk. Nyíregyháza, 1954. május 28. Dr. Nyárády Mihály múzeumvezető A Gencsy rokon nagyváradi Horváth István a következő levelet írta még a témával kapcsolatban 1954 őszén. 9. Jósa András Múzeum vezetősége, Nyíregyháza Gencsy Ferenc kecskéspusztai síremléke egy vasobeliszkből és négy vasoroszlánból állott. Az obeliszk megsemmisült, a négy oroszlán immáron a múzeum tulajdonában van. Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön, feljegyzem az alábbiakban az obeliszk négy oldalának – egykorú helyesírással írott – sírfeliratát. Elülső oldal: Méltóságos gentsi és mihályfalvai Gentsy Ferentz Ts. Kir. Főtábornoki helytartó Több érdemrendek vitéze Bal oldal: Született Balkányban September 16-án 1768-ban. Jobb oldal: Meghalt Alsó-Sóltzán Május 31-én 1851-ben 83 éves korában Hátsó oldal: Emelte egy hálás rokona Ezen rokon Gencsy László, Borsod megye alispánja és alsózsolcai földbirtokos volt. Szíveskedjenek, kérem engem pár sorban hivatalosan értesíteni, hogy a négy oroszlán a múzeumban mely leltári szám alatt lett lajstromozva. Szíves válaszukért előre is köszönetet mondok: 1954. szeptember 29. N. Horváth István Kecskéspuszta u.p. Abapuszta, Szabolcs m. Az említett levélre született a következő válaszlevél: 10. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza Tárgy: Gencsy Ferenc főtábornoki hely595/1954 tartó88kecskéspusztai síremléke ügyében N. Horváth István, Kecskéspuszta (Szabolcs m.) u.p. Abapuszta F. évi szeptember 29.-én kelt levelére közlöm, hogy a leltárkönyvben, a jegyzet rovatban feljegyeztem a szükséges adatokat, a sírfelirat szövege pedig irattárunkban fenti iktatószám alatt marad fenn.

88 Helyesen: altábornagy

„Hogy a Jövő számára feledésbe ne merüljön...” A Gencsy-féle síremlék A négy oroszlán leltározási száma: 1954.13.1-4.89 Nyíregyháza, 1954. november 3.

Csallány Dezső múzeumvezető

Az utolsó, a témával kapcsolatos levél már 1955-ből származik. 11. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza Tárgy: Gencsy Ferenc Balkány-kecskéspusztai 93/1955. síremléke ügyében Héjj Miklósné muzeológus kartársnőnek, Budapest Megbeszélésünk értelmében utánanéztem a kért adatoknak. Gencsy Ferenc kecskéspusztai (Balkány, Kecskéspuszta, u.p. Abapuszta, Szabolcs m.) síremléke egy vasobeliszkből és négy vasoroszlánból állott. Az obeliszk megsemmisült, összetörték, majd a vasgyűjtőbe küldték. A négy oroszlánt ugyanonnan, a rendőrség közbejöttével utalták be a múzeumba. N. Horváth István (Kecskéspuszta) az elpusztult obeliszk négy oldalának, egykorú helyesírással írott sírfeliratát a következőképpen írta le. (Elülső oldalon): Méltóságos gentsi és mihályfalvai Gentsy Ferentz Ts. Kir. Főtábornoki helytartó Több érdemrendek vitéze (Bal oldalon): Született Balkányban September 16-án 1768-ban (Jobb oldalon): Meghalt Alsó-Sóltzán Május 31-én 1851-ben 83 éves korában (Hátsó oldalon): Emelte egy hálás rokona Ezen rokon Gencsy László, Borsod megye alispánja és alsózsolcai földbirtokos volt. A múzeumban lévő négy oroszlán leletári száma: 1954.13.1-4.90 Vasból készültek, üreges öntésűek, gyári bélyegeket rajtuk nem találtam. N. Horváth István (Gencsy rokonság) adatai szerint ezek a vasöntvények a munkácsi vasöntödében készültek. A nyíregyházi múzeumban, 50.224.161. szám alatt van egy áttört, indadíszes gyümölcsös tányér vasból, fenekén MUNKÁTS jelzéssel. Ha egyéb adatokra stb. van még szüksége, úgy kérem erre nézve értesítését. Nyíregyháza, 1955. február 7. Csallány Dezső múzeumvezető A szerző és cím nélkül megjelent, Gencsy Ferencet dicsőítő vers a Hazai és Külföldi Tudósításokban: „Jertek szent örömek, jertek; ’S ti balzsam-lehellő kertek Adjatok virágokat! Gencsy Ferencz ő Nagysága Cser-koszorúja zöld ága Mellé fűzöm azokat!”

„Uram! Azon nemes tetted, Mellyel Szabolcsot szeretted, Hogy elhagynád helyedet, Melly Bajnoki homlokodra, Hadi koszorúkat sodra, – Nagynak vallat Tégedet!”

„Őt, ki a’ kétséggel rokon Borzasztó véres harczokon Dicsőséget aratott; Őt illeti bokréta, ’S néki hinti e’ zöld rét, a’ Rózsán játszó illatot!”

„Nékünk adtad a’ Te remek Tetteiddel gyűlt érdemek Meszsze tündökló halmát; Hogy a Hír szent templomában, Lépvén lábai nyomában, Szabolcs szedje jutalmát!”

Helyesen: 54.13.1-4. Helyesen: 54.13.1-4.

89 90

Jakab Attila „Eddig is ha már Ezredünk Borostyánjával kérkedünk ’S ha mi dicséret érte: Az is tetteidről pecsét – Tenéked hála érte!” „Élj dicső Szabolcsi Vezérünk! ’S hírrel fedezett Vezérünk, Élj Nemzetünk számára! Szíved lágy öröm éleszsze, ’S szerencséd ölében meszsze, Nyúljék érted határa!” „Mostani új Méltóságod, Mellyel szerencsésen hágod A Dicsőség bérczeit, Szabott határát ne érje! ’S Szabolcs maga is dícsérje A’ nagy Gencsy Ferencz tetteit!” A Nyírvidékben megjelent Bozóky vers: „Gencsy Ferencz Ő Nagysága Ezredes Kapitánysága. Ma délután jöve meg. De arról szólló Levele Hogy elveszvén nincsen vele, Talán szivébe remeg!! Uram! Ajtóm előtt ált a’ Leányka és megtalálta Igazságos kincsedet. Idezárva küldöm tedd el, ’S a’ Te dicső érdemeddel Tisztellek meg Tégedet.”

100

NYELVtörténet

Révay Valéria

A Várday család levelezései Közös kincsünknek, a magyar nyelv múltjának megismerése nemcsak a nyelvészeket foglalkoztatja, hanem a magyar művelődés, a magyar hagyományok iránt érdeklődők is szívesen fogadják a nyelvünk történetéről szóló híradásokat, szó-, szólás- és névmagyarázatokat. Mivel az önállóvá vált magyar nyelv történetének korai szakaszáról –több mint ezer év nyelvi eseményeiről – nem állnak rendelkezésünkre írott források, ezért különösen nagy becsben tartjuk a legkorábbi, magyar nyelven írott dokumentumokat, bármilyen műfajban keletkeztek is.

A legkorábbi nyelvemlékek és megjelenésük a művészetekben A magyar nyelvű írásbeliség megjelenése a kereszténység felvételéhez és az állami élet megszervezéséhez köthető. Ennek megfelelően legkorábbi írott forrásaink – amelyeket többnyire latin nyelven fogalmaztak – adomány- vagy alapítólevelek, azaz jogi iratok. A XI. századból alig néhány maradt fenn, így nem csoda, ha ezeket a nyelvemlékeinket, annak ellenére, hogy csupán szórványosan tartalmaznak magyar szavakat, hely- vagy személyneveket és szószerkezeteket, mégis igen nagyra becsüljük. Ezek között az iratok között a legkorábbi a Veszprémvölgyi apácák adománylevele, de mivel keletkezésének ideje vitatott (1002 előtt, Géza vagy István uralkodásának idején írhatták), és csupán a jó száz évvel később (Könyves Kálmán uralkodása alatt, 1109ben) lemásolt és görögből latinra is lefordított változata maradt fenn, ezért mégis a Tihanyi apátság alapítólevele (1055) a legismertebb, amelynek eredetijét a Pannonhalmi Apátság levéltárában őrzik. Később, miután megjelennek az összefüggő szövegemlékek, a magyar szavakat csak szórványosan tartalmazó latin nyelvű iratok – bár továbbra is nagy számban keletkeznek – háttérbe szorulnak, hiszen az összefüggő szövegben – még ha rövid is az – a szókincs mellett a régi magyar nyelv mondatszerkesztését is tanulmányozhatjuk. Mivel az Árpád-korból csupán öt rövidebb-hosszabb szöveg (a Halotti Beszéd és Könyörgés, a Königsbergi töredék és szalagjai, a Gyulafehérvári Sorok és a Marosvásárhelyi Sorok, valamint az Ómagyar Mária-siralom) őrződött meg, nyelvtörténeti jelentőségük különösen kiemelkedő. A fennmaradt, terjedelmesebb magyar nyelvű kódexek közül a Jókai-kódex a legkorábbi, amely Assisi Szent Ferenc legendájának magyar fordítását tartalmazza. A fordítás

101

Révay Valéria

1370 körül készült, de csak 1440 körül másolt változata maradt meg az utókor számára. Ma 50 kódex őrzi különböző bibliai részletek, legendák magyar nyelvű fordításait. Legkorábbi magyar nyelvű, írott forrásaink kultúrtörténeti értéke a történelmi és irodalmi emlékekkel azonos jelentőségű. A magyar nyelv írott emlékeihez köthető helyszínek vagy műalkotások azonban ritkán szerepelnek kirándulásaink állomásai között. Pedig szép számmal akadnak ilyen látnivalók is az országban. Ha legkorábbi nyelvemlékeink keletkezési helyét ismerjük, akkor a település méltán lehet büszke erre az eseményre. Veszprémben néhány évvel ezelőtt hozták rendbe a Veszprémvölgyben évtizedek óta romokban álló kolostor falmaradványait, amelyet a görögül írott nyelvemlékben (a fent említett Veszprémvölgyi monostor adománylevelében) a korabeli magyar szóval is megjelölt kral ’király’ adományozott az apácáknak. A több mint egy évezredes falak között felidézve a dokumentum magyar szavait, amelyek többnyire helynevek, köztük Szántó, Berény, Kenese, Paloznak nevének egykori hangalakját, bizonyára felkelti érdeklődésünket a magyar nyelv más, hasonlóan régi szavai és írott emlékei iránt. Az időben következő, de első, eredetiben is fennmaradt nyelvemlékünknek, a Tihanyi apátság alapítólevelének (1055) helyszínét viszont sokkal többen felkeresik. A tihanyi apátságban látványos és szemléletes kiállítás készült az oklevél kibocsátásnak 950. évfordulója tiszteletére. Ezt a latinul írott adománylevelet, amelyben mintegy 150 magyar hely- és személynév, valamint köznév szerepel, köztük a legismertebbek: Tihany, Balaton, Fok ’Siófok’, Fehérvár ’Székesfehérvár’ neve, sokkal többen ismerik, és Tihanyban járva minden bizonnyal meg is emlékeznek róla. Első, összefüggő magyar nyelvű írásos emlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés, amely a Pray-kódexben maradt fenn, 1192–95 között a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található Boldva bencés kolostora számára készülhetett. Igaz, a tatárok pusztítását követően el kellett onnan menekíteni a kódexet, így előbb Somogyváron, majd Deákiban és Pozsonyban őrizték. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban található. A XII. században épült boldvai bencés apátsági templom előtt az arra járó a földbe kirakva olvashatja a Halotti Beszéd mindenki számára ismert első sorait. Csete Ildikó a magyar nyelvemlékek közül hármat is textilbe álmodott, így a Tihanyi apátság alapítólevele, a Halotti Beszéd és Könyörgés és az Ómagyar Mária-siralom szövege gyönyörű textilalkotásokon is szerepel annak bizonyítékaként, hogy az írott magyar nyelv hagyományaink, kultúránk nagybecsű értéke, amelynek legkorábbi emlékei a művészet bármely ágának ihletői lehetnek.

Köztéri szobor Várday Aladár levelének emlékére Minden bizonnyal ez is motiválta a kisvárdai születésű Hlavács Viktor szobrászművészt, amikor megalkotta a Kisvárda központjában nemrég elhelyezett új köztéri szobrot, emléket állítva az első magyar nyelvű missilisnek, azaz magánlevélnek és a levél kisvárdai származású írójának. „Az elkészülő alkotás a levélírás pillanatában ábrázolja Várday Aladárt. Megpróbáltam megidézni azt a miliőt, a környezetet, ahol 102

A Várday család levelezései ez a levél íródott, s ahol Aladár élhetett” – nyilatkozta a szobor alkotója. A művész keze nyomán a visegrádi királyi palota reneszánsz hangulatát idéző „fülke” született, ahol csúcsíves ablak előtt ül vaskos karosszékében egy „íróasztal” mellett, tollal a kezében a levélíró, Mátyás király kamarása. Mindezt a Báthoriakkal rokon Várday család címeréből is ismert sárkány tartja a hátán.

A missilisekről Várday Aladár rövid magyar nyelvű levelét testvérének, Várday Miklósnak írta, Jakubovich Emil szerint 1479 és 1490 között, valószínűleg 1486-ban. Ez a levél tehát a középkorban, Mátyás király uralkodása idején keletkezet, és ez a korszak a magyar nyelv történetében az ómagyar kor végét jelenti. Ebből az időszakból, azaz a XV. századból csupán három magyar nyelvű, kézzel írott könyvet, azaz kódexet ismerünk. Várday levelének jelentősége – rövidsége ellenére – éppen abban rejlik, hogy a XII–XV. századból alig maradt fenn rövidebb vagy hosszabb, magyar nyelven írott összefüggő szövegünk. E korai magánlevél másik nagy értéke abban áll, hogy olyan korban keletkezett, amikor a magyar nyelvű olvasás és írás csak kevesek kiváltsága volt. A hivatalos leveleket a királyi kancellárián latinul írták, a magánleveleket pedig a főúri udvarokban az íródeákoknak diktálták, gyakrabban még latinul, a XV. századot követően magyarul is. Ebben a korban a főurak közül csak az iskolázottak írták saját maguk a leveleiket, latinul vagy magyarul. A legkorábbi magyar nyelvű missilisek, azaz elküldött magánlevelek az 1541-ig terjedő időkben keletkeztek, amikor a könyvnyomtatás megjelenése és a protestáns vallás terjedése következtében megnövekszik az igény a magyar nyelv használata iránt. A magánlevelek értéke azért megbecsülhetetlen, mert az egyházi és a szépirodalmi művek mellett ezek tükrözik leginkább a beszélt magyar nyelv jellemzőit. Gyors és széles körű terjedésüket jól mutatják a számadatok: míg az 1474 és 1500 közötti időből csupán 9 missilis maradt fenn, addig az 1541 és 1549 között eltelt 8 évből 2200. Várday Aladár levele e korai kilenc levél között is az első volt.

A Várday családról Mielőtt részletesebben foglalkoznánk a levél szövegével, ismerkedjünk meg a Várday család néhány képviselőjével, köztük Aladár közvetlen családjával. A Várdayak őse, az előkelő lovagi családból származó Gutkeled nemzetség a XII. században Bajorországból érkezett Magyarországra. Birtokaik nagyobb részt a Nyírségben feküdtek. Vincze Péter: Hazaérkezett Kisvárdára Várday Aladár. Erdély Online. 2014. 10. 22. http://www.erdon.ro/hazaerkezett-kisvardara-varday-aladar/2673581. (2015. 03. 31.) Jakubovich Emil: A legrégibb magyar missilis levél. In: Kisvárda történetéből. Szerk. Éri István. 1954. Kiadja a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya és a Szabolcs-Szatmármegyei Tanács Népművelési Osztálya, 79. A tanulmányt a Magyar Nyelv 1925. évi, XXI. évfolyamából vették át a kötet szerkesztői. [Jakubovich, 1954.] Kálmán Gábor: Ősi levéltitkot sértettünk. Bibliofil csemegék. Középkori leveleink 1541-ig. Szerk. Hegedűs Attila–Papp Lajos. Budapest, 1991. Tankönyvkiadó, 775. http://konyves.blog.hu/2008/05/08/osi_leveltitkot_sertettunk_bibliofil_csemegek. (2015. 03. 9.)

103

Révay Valéria

Ebből a nemzetségből két neves család is származott, a Báthoriak és a Várdayak. Az első Várdai, akinek a neve a forrásokban megőrződött, a „de villa Warda” nevű helyről származó „Mihály fia, Aladár” volt, amit egy 1280-ban keletkezett dokumentumban jegyeztek le. A Mihály nevű családtag lakóhelyeként megjelölt Warda a család birtokainak a központja volt, ahol feltehetőleg már abban az időben is állhatott a későbbi vár magja. A következő századokban nemcsak a családi birtok növekedett, hanem a család tagjai is egyre magasabb tisztséget töltöttek be előbb a vármegyében, majd a királyi udvarban és a katolikus egyházban. Jakubovich Emil szerint a magánlevél írója az 1424–62 között élt Várday Miklós szabolcsi főispán (1453), királyi kincstartó (1454) és Perényi Kata fia, Várday Aladár volt (a családban ő volt a III., aki az Aladár nevet viselte). Neve 1466–1502 között szerepel az oklevelekben, de 1505-ben már „néhai”-ként említik. Mátyás király udvarában töltött be különböző tisztségeket: előbb királyi apród (1479), majd királyi kamarás és aulicus regius, vagyis a királyi udvarhoz, Mátyás közvetlen környezetéhez tartozott 1480-tól. Jakubovich Bonfinire hivatkozva azt írja, hogy Várday Aladár Mátyás király holttestét Bécsből a Dunán előbb Budára, majd Székesfehérvárra kísérhette 1490 áprilisában. A Várday családban a rokoni szálak boncolgatása nem könnyű feladat az ismétlődő nevek miatt. Jakubovich szerint Várday Aladárnak három fivére volt. Apjuk halála után Aladár bátyja, az ifjabb Miklós 1462-ben nyerte el – apja tisztségét – a szabolcsi főispánságot, amely mellé 1484-ben a bodrogi főispánságot is megkapta. A másik fivér, Simon a Száva menti, török kézen lévő várnak, Szabács várának Mátyás király által vezetett, sikeres ostromában esett el 1476-ban. Haláláról a Szabács viadala című, ismeretlen szerzőtől származó, az elején csonka, történetmondó szövegtöredék, a magyar világi költészet első fennmaradt alkotása is megemlékezik (amelyet egyébként az Ung vármegyei Csicseren, a Csicsery család oklevéltárában fedeztek fel 1871-ben):10 Nu, azért strumlottak kémélletlen, Hogy belűl sérelm lött mértékletlen. Affelett sokszer harcolást töttek, Azzal magoknak sok sebet vöttek, Halált es vallottak hát némellyek, Király nagy tisztességét mellett. Makay László: Kisvárda története 1703-ig. In: Kisvárda történetéből. Szerk. Éri István. Budapest. 1954. Kiadja a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya és a Szabolcs-Szatmármegyei Tanács Népművelési Osztálya, 16. [Makay, 1954.] Makay, 1954. 17. Jakubovich, 1954. 76. Uo. Más forrás szerint a beregi főispánságot. Lásd: Középkori leveleink 1541-ig. Szerk. Hegedűs Attila–Papp Lajos. Budapest, 1991. 775. [Hegedűs–Papp, 1991.] Horváth Iván: Szabács viadala. In: „Látjátok feleim…”. Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29–2010. február 28. A kiállítás forgatókönyvét írta és a katalógust szerkesztette Madas Edit. Budapest, 2009. Országos Széchényi Könyvtár, 351. 10 Szabács. http://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%A1cs. (2015. 03. 9.)

104

A Várday család levelezései Elő egy ifjú, Várday Simon, Kinek anyja é-naponkéd sír hon Bizon ő kegyes úrfiú vala, Ki pattantyú miá ott hala.11 Aladár harmadik, Mátyás nevű fivérét Mátyás király uralkodása idején, 1487-ben nevezték ki boszniai püspöknek.12

Várday Aladár levele bátyjához, Miklóshoz

Várday Aladár kézzel írott levele és a levél címzése13

A szöveg olvasata: En Jo vram tug˙a the kegelmed hogh Began˙ttol m˙th Izentelwala az dologh felevl va˙da vramnak tugyad B˙zonn˙al hogh azth nek˙ee mind zorul zora megh bezellethe. Enes velev bezellethem Igken fogada hogh eremesth therekeedik benne minden Jo veghre, azerth tug˙ad b˙zon˙al hogh vg˙an Iththen v˙segradon zolonk k˙ralnak Ew felseekeenek. Azerth az leveleketh az mel felevl Beezellettenk hova hamarab fel k˙ltheth annal hamarabh felk˙lgegh Allada ath˙adf˙a Címzés: Magnifico d/omi/no Nicolao de kysvarda F/rat/ri n/ost/ro car/issi/mo14 A levél szövegének értelmezése:15 Én jó uram, tudja (meg) tekegyelmed, hogy amit Bégányitól vajda uramnak a dologról üzentél, tudd (meg) bizonnyal, hogy azt neki mind szóról szóra elbeszélte. Én is beszél Szabács viadala. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. I. rész. Középkor és reneszánsz. Szerk. Barta János és Klaniczay Tibor. Budapest, 1963. Tankönyvkiadó, 131. 12 Jakubovich, 1954. 77. 13 Hegedűs–Papp, 1991. 3. 14 A zárójelbe tett betűk a kéziratban alkalmazott rövidítés miatt az eredeti változatból hiányoznak. 15 Jakubovich Emil értelmezése. Jakubovich, 1954. 76. (A zárójelbe tett alakok kiegészítések.) 11

105

Révay Valéria

tem vele, igen fogadta, hogy örömest törekedik benne. Minden jó végre azért tudd (meg) bizonnyal, hogy ugyanitt Visegrádon szólunk (a) király őfelségének. Azért a leveleket, amelyekről beszéltünk, hova (minél) hamarabb, felküldheted, annál hamarabb küldjed. Aladár atyádfia A címzés magyarul: Nagyságos Kisvárdai Miklós úrnak A mi legdrágább fivérünknek

A Várday-levél keletkezésének ideje A rövidke levél keletkezési idejéről a szakirodalomban nincs teljes egyetértés. Mint említettük, Jakubovich Emil Várday Aladár levelének keletkezését 1486-ra datálja.16 Jakubovichnak az időmeghatározáshoz felsorakoztatott érveit a levelet a későbbiekben ismét közzétevő Hegedűs Attila és Papp Lajos a következő három pontban foglalja össze: 1. A Várday fivérek latin nyelvű levelezésének négy darabja az 1487–1489 közötti időszakból maradt fenn, s ebből Jakubovich arra következtet, hogy a magyar nyelvű levélnek is ebben az időben kellett keletkeznie. 2. A „király őfelsége” – aki csak Mátyás király lehetett – visegrádi tartózkodásának említéséből arra következtet, hogy a levél még Mátyás halála, azaz 1490 előtt íródott, de arra is felhívja a figyelmet, hogy Mátyás a halálát megelőző években csak az 1486. évben, majd pedig 1489 tavaszától 1490 februárjáig tartózkodott Budán, ahonnan bármikor átmehetett Visegrádra. 3. A Várday fivérek ebben az időben pereskedtek Várday Jánossal, aki a felesége révén igényt tartott a Töttös-hagyatékra. Ebből Jakubovich azt a következtetést vonja le, hogy a levélben említett „dolog”, amely a per tárgyára utalhat, bizonyára összefügg Szapolyai Imre nádornak 1486. március 16-án Budán kelt oklevelével, mely szerint a nádor a perben a Várday testvérekre kiszabott 300 márka bírságnak a rá eső részéről lemond.17 Jakubovichnak a levél 1486-os keletkezésére vonatkozó érveit Hegedűs–Papp szintén három pontban vitatja: 1. Jakubovich érvei között nincs bizonyíték arra, hogy a levél a négy, véletlenszerűen megmaradt latin nyelvű levéllel egy időben keletkezett volna. Mivel Várday Aladár 1479 és 1490 között folyamatosan a király közvetlen környezetéhez tartozott, ebben az időszakban bármikor írhatta a levelet. 2. Sebestyén Béla A magyar királyok tartózkodási helyei c. tanulmányára18 hivatkozva kizárják, hogy Mátyás király csak a Jakubovich által említett években tartózkodott volna Visegrádon. Sebestyén szerint a 80-as évek kivételével minden évben heteket, hónapokat töltött ott. 3. Az a feltevés sem igazolható, hogy a levélben említett „dolog” a Várdayaknak a Töttös-hagyatékra vonatkozó peres ügyére utal, emiatt nem lehet hitelt érdemlően kapcsolatba hozni a Szapolyai-levélben foglaltakkal. Ezek alapján a levél pontos keletkezési idejét megállapítani nem lehet, csak annyit tudunk, hogy 1479 és 1490 között keletkezett.19 Uo. 78. Jakubovich, 1954. 78–79.; Hegedűs–Papp, 1991. 3. Budapest, é.n. [1939] 91–93. 19 Hegedűs–Papp, 1991. 4. 16 17 18

106

A Várday család levelezései

A levélben szereplő személyek és helyek – Az Én jó uram megszólítás Várday Aladár fivérének, Várday Miklósnak szól, aki 1462-ben Szabolcs, 1484-ben Bereg megye ispánja.20 – Mint korábban említettük, a levélben szereplő va˙da vram Ecsedi Báthori István (+1493) erdélyi vajda (1479–1493), korábban főasztalnok (1458), majd 1471-től országbíró21 volt. – Bégányi, aki Miklós üzenetét közvetítette a vajdának, Hegedűs–Papp szerint (Kis-) Bégányi Mihály, a Várday-uradalom ispánja.22 – A levélben említett király őfelsége Mátyás király. – Az Allada aláírás a levél szerzőjének, Várday Aladár nevének változata. – Egyetlen helynévként Visegrád neve szerepel a szövegben, ahol Mátyás király messze földön híres, fényes udvart tartott fenn.

A levél szövegének nyelvi jellemzői A levél helyesírása A XV. század második felében keletkezett levél helyesírása meglehetősen változatos képet mutat. A magánhangzók közül a mai jelöléstől a következők mutatnak eltérést: az i hangot kétféleképpen, i betűvel (Minden, Izentelwala) vagy ˙-nal (v˙segradon, k˙ralnak, b˙zonyal), az e hangot általában e-vel (the kegelmed) írja, de előfordul az ee jelölés is (therekeedik, Beezelletenk). Az ö hangot ev-vel (felevl) vagy ew-vel (Ew ’ő’), az u hangot hol u-val (tugya), hol v-vel (vram) írja. Ékezetet nem használ, a magánhangzó hosszúságát betűkettőzéssel jelöli a Felseekeenek szóban, más szavakban az é is jelöletlen marad (Began˙ttol, veghre, azerth), illetve a betűkettőzés sem következetes, mivel az olykor rövid magánhangzót is jelölhet (therekeedik). A mássalhangzók jelölésében is hasonlóan tarka a kép: a z és az sz hangnak – a kancelláriai és a mellékjel nélküli helyesírású kódexek írásmódjához hasonlóan23 – minden esetben z betű a jele: azt, B˙zonnyal, zolonk, zorul zora. A g hangot g-vel (fogada), egyszer pedig gk-val jelöli: Igken. A gy hang írásmódja sem egységes: lehet gy (tugya) és g (kegelmed, felk˙lgegh ’felkülgyed’; a felküldjed igealak kiejtés szerinti írásmódjában gy-t kellene írni). A t hangot puszta t betűvel is jelöli (tug˙a). Az úgynevezett henye h24 a t, a ty, a g és gy-t jelölő g betű mellett is megjelenik: the, Eremesth ’örömest’, Iththen ’itten’, ath˙adf˙a, dologh, megh, veghre, hogh. A felk˙lgegh szóban a második személyű igei személyrag d hangjának jelölésére is a gh betűkapcsolatot használja annak ellenére, hogy a dolog szóban a d betű írása nem okoz gondot. A v hangot v betű (va˙da) vagy w (wala) jelöli. A szövegben nem fordul elő ly betű, helyén l van, amely a palatalizált l’ Hegedűs–Papp, 1991. 5. Uo. 22 Uo. 23 Vö. Korompay Klára: Helyesírás-történet. In: Magyar nyelvtörténet. Szerk. Kiss Jenő–Pusztai Ferenc. Budapest, 2003. Osiris Kiadó, 580. [Korompay, 2003.] 24 Uo. 284. 20 21

107

Révay Valéria

jelölése is lehet, de nyelvjárási sajátosságot is tükrözhet (k˙ralnak, mel). A j hang írása sem következetes: Jo, de va˙da. A mássalhangzó hosszúságának jelölésére használja a betűkettőzést (bezellethem), de olykor ez is ingadozó (B˙zonn˙al ~ b˙zonyal), sőt olyankor is előfordul, amikor a kiejtésben nincs hosszú mássalhangzó (Began˙ttol). A b, az s, az l, az r, az m, az n és az ny írásmódja megegyezik a maival. A központozás többnyire hiányzik, a kis- és nagybetűk használata szinte ötletszerűen váltakozik: a Began˙ személynév nagybetűvel kezdődik, v˙segrad neve kicsivel, gyakran a mondat közben is átvált nagybetűre (myth Izentelwala; hogh Eremesth therekeedik benne Minden Jo veghre). Több hangnak azonos betűvel való jelölése az ómagyar, sőt még a középmagyar korban is gyakori mindaddig, amíg nem rögzül a mellékjelek és a betűkapcsolatok használata. Az írni-olvasni tudó embereket is különféle helyesírási hatások érik a könyvnyomtatás hatására lassanként kialakuló normák megjelenése előtt. Várday rövidke szövegében is a korszakban megszokott tarkaság tapasztalható a szavak írásában, de emellett az is valószínű, hogy Várday Aladár nem volt túlzottan gyakorlott és járatos a magyar nyelvű írásban, hiszen a királyi udvarban inkább latinul fogalmazták meg az iratokat.

A levél szövegének hangalaki jellemzői A Várday Miklósnak írott levélben szereplő szavak hangalakja alapján feltűnhet, hogy az ajakréses magánhangzók némileg gyakoribbak az ajakkerekítéseseknél: így i hangot jelöl a mai ü helyén az Izentel és a k˙ltheh ’küldheted’ szóban, e hangot az Eremesth ’örömest’ és a therekeedik ’törekedik’ szóban. Az említett szavaknak ü-vel vagy ö-vel jelölt változatai ugyanebből vagy korábbi évszázadból más iratokban is fennmaradtak.25 Az is szó még eredetibb, nyíltabb alakjában szerepel a szövegben: Enes ’én is’.26 A mássalhangzók írásában a kiejtés szerinti írásmódnak megfelelően jelöli a teljes hasonulást (b˙zonn˙al) és az összeolvadást (tvg˙a ’tudja’ – bár itt a gy hang nyúlását nem veszi figyelembe). A bezelletthem igealakban az l két magánhangzó között megnyúlt, ami azonban a korszakban szélesebb körben jellemző lehetett, hiszen az ige első írott alakjára példának hozott bezellenem forma a Jókai-kódexben27 is hasonló írásmóddal található meg. A mássalhangzók ejtésében olykor érvényesül a zöngétlenedés, így a g hang jelöléseként k betűt, a d hang helyén pedig t betűt találunk: felseekeenek, k˙ltheh. A ly betű nem szerepel a szövegben, helyette l betűt ír, amely lehet a l’ jelölése, de a levél írójának kiejtését is tükrözheti: k˙ral, mel ’mely’.

A levél szövegének alaktani jellemzői Az igealakok használatának vizsgálata nyomán a következőket állapíthatjuk meg: jelen idejű kijelentő módú igealakok közül kettő szerepel alanyi, azaz általános ragozásban, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–3. Főszerk. Benkő Loránd. Budapest, 1967–76. Akadémiai Kiadó, II. 36; III. 690; 970; 1060. [TESZ] Vö. TESZ III., 236. 27 Vö. TESZ I., 289. 25

108

A Várday család levelezései az egyik T/1. személyben (zolonk ’szólunk’), a mainál nyíltabb magánhangzóval, a másik pedig az E/3. személyű, ikes ragozású (therekeedik), továbbá a tud ige E/3. személyű tárgyas, azaz határozott ragozású alakja (tvg˙a). Ugyanennek az igének a határozott ragozású alakja felszólító mód E/2. személyben is használatos a szövegben: tvg˙ad, ahol a szabályos -d személyrag olvasható, viszont a felküldjed igének az előzővel megegyező módú és személyű alakjában a -d személyrag helyett -gh jelölést találunk (felk˙lgegh), amely elírás lehet a szó hangalakjában szereplő, gy hangot jelölő g hatására. Ugyanabban a mondatban a felküld igealak másik előfordulása, a fel k˙ltheh még talányosabb, mivel nehéz eldönteni, mit takar. Talán a felküldheted28 igealak leírásába „zavarodott bele” Várday Aladár. Többek között ez a két alak is utal a levél szerzőjének gyakorlatlanságára a magyar nyelvű írásban. A múlt idő használata változatosnak mondható, hiszen a néhány sornyi szövegben szerepel a befejezett múlt (bezellethem, bezellethe, bezellettenk). Ez utóbbiban T/1. személyben -enk személyragot találunk, amely a kódexek nyelvében is előfordul ebben a korban, de jóval ritkábban, mint az -unk, -ünk.29 A bezellettenk igealak ragja illeszkedik a fent említett, ajakréses magánhangzók sorába. A fogada elbeszélő múlt idejű igealak mellett az Izentelwala egy másik cselekvéshez képest előidejűséget kifejező régmúlt is megtalálható. A névszóragok közül kiemeljük a honnan? kérdésre felelő két alakot, mivel a ’valaminek a felszínéről való távolítást’ kifejező, mai -ról helyett a felső nyelvállású -rul (zorul) ragot használja, a ’valaki mellől, közeléből’ jelentésű, ablatívuszi -tól viszont rövid, középső nyelvállású magánhangzóval használatos: Began˙ttol. Korompay szerint mindhárom honnan? kérdésre felelő toldalékunk eredetileg középső nyelvállású magánhangzót tartalmazott: -ból, -ből, -ról, -ről és -tól, -től, de ez a hangállapot elsősorban a kódexek nyelvére volt jellemző, lassanként azonban megindul e ragok ó hangjának felső nyelvállású ú-vá válása, de miközben a kódexekben leggyakrabban továbbra is megőrződik a -ról, -ről, és csak ritkábban fordul elő a -rul, -rül, addig a kisebb emlékekben – köztük a levelekben – már korábban is megjelennek ezek az alakok.30 Ezt tapasztaljuk Várday Aladár levelében is, amelyben a zorul zora kifejezésben már nem a középső nyelvállású magánhangzó található, míg a -tól rag még őrzi azt.

A levél szövegében szereplő szavak szófajáról A szövegben szereplő szófajok közül a személyes névmásokat emeljük ki. Ragozatlan alakban az egyes számúak mind megtalálhatók ebben a rövid írásban: En (es), the, Ew ’ő’. E névmások határozóragos alakjai közül a benne megegyezik a mai hangalakkal, de a velev írásmódja szintén a már említett gyakorlatlanságra utalhat. A nek˙ee ’neki (je)’ alakban Várday a már a levél keletkezésekor is elhomályosult E/3. sz. -i birtokos Jakubovich, 1954. 76. E. Abaffy Erzsébet: Az igei személyragozás. In: A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/1. Kései ómagyar kor. Főszerk. Benkő Loránd. Budapest, 1992. Akadémiai Kiadó, 186–187. [TNyt] 30 Vö. Korompay Klára: A névszóragozás. In: TNyt, 374. 28 29

109

Révay Valéria

személyjelet megerősíti egy újabb, az -i-vel azonos funkciójú -e személyjellel. (A nem hosszú magánhangzót jelölő e kettőzésére (ee) már a fentiekben is láttunk példát. Ezt a szóalakot A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára is felveszi a példái közé 1486 körüli keletkezési idővel, Jakubovichnak a Magyar Nyelv XXI. évfolyamában (1925) megjelent adatára hivatkozva,31 amely nem más, mint a Várday Aladár levelében szereplő szóalak. A mondatba beépülő, névmási birtokos jelzőt tartalmazó megszólítás, a the kegelmed belső szerkezetét tekintve 2. személyű, de a mondat szerkezete felől nézve 3. személyű, ezért is áll mellette 3. személyű igealak: tug˙a the Kegelmed,32 annak ellenére, hogy a két Várday testvér tegező viszonyban van egymással, ami egy későbbi mondatrészletből ki is derül: tug˙ad b˙zon˙al. A következő mondatrészletben jó példát látunk a mely és az az mutató névmásból kialakuló, összetett vonatkozó névmásra: az leveleketh az mel felevl Beezellettenk. Példánkban a vonatkoztatott szó – a leveleketh – kifejtett formában is jelen van a főmondatban.33 Az igekötők közül a meg igekötőt találjuk a maitól eltérő funkcióban: hogh azth nek˙ee mind zorul zora megh bezellethe. Bár a meg és az el igekötő egyaránt utalhat a cselekvés befejezett voltára, a mai magyar nyelvben egy esemény, történet elmondásának kifejezésére inkább az el igekötőt használjuk, miközben a megbeszél vmit jelentése: ’megállapodás végett részletesen beszél vkivel vmiről’.34

Néhány mondattani jellemző a levél szövegéből Érdemes áttekinteni a szövegben előforduló igevonzatokat, amelyek részben megegyeznek a mai szerkezetekkel, ilyen a szól valakinek (zolonk k˙ralnak) és a beszél valakivel (bezellethem velev); de olyan is akad, amelyik eltér a ma használatos szerkezettől: therekedik benne, amelyben hol? kérdésre felelő a vonzat, míg a mai nyelvben a törekedik vmire szerkezetben hová? kérdésre felelő határozóragot használunk. Az üzen ige mellett a cselekvés tényleges végrehajtóját mai nyelvünkben általában a vki által névutós alakkal fejezzük ki, a vizsgált levélben azonban – a korabeli nyelvhasználatnak megfelelően – ezt -tól ragos vonzattal olvashatjuk: Began˙ttol myth Izentelwala. Az üzen ige mellett egy másik vonzat is lehetséges, amellyel az üzenet tárgyára utalunk: üzen vmiről vagy vmi felől, de ez vonatkozik a beszél vmiről igére is. A levél írója mind a két esetben a terjedelmesebb, üzen és beszél vmi felől (Izentelwala az dologh felevl va˙da vramnak; az leveleketh az mel felevl Beezellettenk) névutós szerkezetet használja. A levélben előforduló szószerkezetek közül a középfokú melléknévvel álló hova … annál határozószós szerkezetet emeljük ki: hova hamarab fel k˙ltheth annal hamarabh felk˙lgegh. Ebben a mondatban a hova… annál szópárban a hova használatát találhatja szokatlannak a mai olvasó, mivel itt nem kérdő névmási határozószóként, hanem nyomatékosító szóként szerepel, a mai ’minél’ jelentésében. A mondat tehát mai magyar nyelven így értelmezhető: ’minél hamarabb felküldheted, annál hamarabb TESZ I., 1008. G. Varga Györgyi: A névmások. In: TNyt, 462. G. Varga Györgyi, TNyt, 539. 34 Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, 1972. Akadémiai Kiadó, 900. [ÉKsz] 31 32 33

110

A Várday család levelezései felküldjed’. Az idézett mondatban szereplő hova ebben a jelentésben a mai hovatovább összetett szavunkban őrződött meg, amelynek előtagja a ’minél, mennyire’ jelentésű hova, az utótagja pedig a tovább.35 A levél aláírásában szereplő Allada ath˙adf˙a szerkezetben az atyádfia szó még eredeti, ’vkinek közös apától származó fiútestvére, testvére’ jelentésben áll. A ’testvér’ jelentésű szóból az idők során a tágabb értelmű ’vérrokon’ jelentés alakult ki. E jelentésváltozás következtében az atyafi szó alkalmatlanná vált a korábbi jelentések (’testvér, vérrokon, rokon’) kifejezésére.36

A levélformuláról A levelek megszerkesztésének megvoltak a hosszú évszázadok alatt kialakult kötelező formulái, amelyeknek mintájául a latin nyelvű levek szolgáltak. Ezek terjedtek el a magyar nyelvű magánlevelezésben is, de ez a levél némileg eltér a korban megszokott formáktól, hiszen a megszólítás, az En Jo vram egybeolvad a levél szövegével. Hiányoznak a szokásos udvariassági formulák a levél elejéről és a végéről is. Mint fent említettük, a magázás keveredik a tegezéssel, a levél elején használt En Jo vram és a the Kegelmed magázó megszólítások után hirtelen átvált tegezésbe (m˙th Izentelwala). Az aláírásban a testvéri kapcsolatra utaló ath˙adf˙a szó szintén közvetlenebb stílust jelent. Hiányzik a keltezés is, amely a levél elején vagy végén szintén kötelező eleme a levélformulának. E néhány sorból azt is érezhetjük, hogy a két fivér között szoros kapcsolat lehetett, hiszen nem kellett hosszan elmagyarázni a „dolgot”, mindketten értették e rövid utalásból is, miről van szó. Hogy valóban örökösödési vagy peres ügyről volt-e szó, azt már nem tudjuk meg, de mivel olyan magas rangú személyeknek, mint a vajdának és a királynak a segítségére, pártfogására is szükség volt, mégis arra kell gondolnunk, hogy a „dolog” is nagy jelentőségű lehetett. Összegezve a fent elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a korabeli beszélt nyelvet tükröző szöveg őrződött meg a Várday Aladár által talán kicsit sebtében fogalmazott, legkorábbi magánlevelünkben. A levél szerzője, aki a királyi udvarban betöltött tisztségei alapján ítélve tanult ember lehetett, a magyar helyesírásban gyakorlatlannak mutatkozik. Ez azonban a hasonló, nem hivatalos, nem íródeák által írt szövegeknek egyaránt jellemzője a kései ómagyar korban.

Várday Kata leveleiről Ha már ilyen részletesen foglalkoztunk a Várday család egyik tagja által írott első magyar nyelvű magánlevéllel, említsük meg, hogy a család későbbi leszármazottai között is akad olyan, aki jeleskedett a levélírásban. Benda Kálmán gyűjtötte össze és adta ki a Várday család utolsó tagjának, Várday Katának (1570 k.–1630) az 1600–1607 kö TESZ II., 152–153. TESZ I., 198.

35 36

111

Révay Valéria

zötti levelezését második férjével, Nyáry Pállal.37 Ezek a levelek bő száz évvel később keletkeztek, mint Kata egyik ősének, Aladárnak a rövidke levele. Nyáry Pál (1550 k.– 1607) előbb az egri, majd a nagyváradi vár kapitánya, 1061-ben királyi tanácsos lesz, s megkapja a Bihari mellett Kraszna és Közép-Szolnok vármegye főispáni tisztségét is. 1605-ben Bocskai mellé áll, aki rögtön ki is nevezte fejedelmi tanácsossá. 1607ben, Bocskai halála után a keleti országrész legtekintélyesebb és legbefolyásosabb ura, akivel a király, a török és az erdélyi fejedelem képviselői egyaránt megtárgyalják az ország ügyeit. 1607-ben pár hetes betegség után halt meg. Felesége, Várday Kata 23 évvel élte túl Nyáry Pált.38 Benda 49 levelet tett közzé a kötetben, amelyek közül 41 darabot a férj, Nyáry Pál írt feleségének. Várday Kata jóval ritkábban, csupán nyolc alkalommal fordult levélben a férjéhez. Mint a levelek számából is sejthető, a férj volt a szorgalmasabb levélíró, aki megbízatásai és a gyakori harcok miatt sokat volt úton, s ezekről leveleiben számolt be feleségének. A férjnek Katához írt 41 levele 11 különböző helyen keletkezett; leggyakrabban természetesen Váradon (14 levél), ahol a vár főkapitánya volt, de megfordult Pozsonyban, Budán, Érsekújváron, Kassán, Komáromban, Homonnán, Rakamazon, Nyírmadán, Majtényban, sőt egy alkalommal Prágában is. Leveleiben nemcsak a körülötte zajló hadi és politikai eseményekről számol be, hanem tanácsokkal is ellátja feleségét. Amikor megtudja a lányok betegségét így ír: „Szomorú szívvel olvastam mind az két leányomnak betegségeket. Bisalmát söttess, édes Katám, az Annocskának, ha az mellét fájdalja, vacsora után nádmézzel add megenni, mikor le akar feködni, osztán ne igyék reá. Jó az nátha, hurut ellen, csak hogy nem kell hajadon fővel és mezítláb járni, söveg legyen mindenkor fejében”39 (1062. okt. 31.). De megírja, mit tegyenek, ha közeledő csapatok és harcok fenyegetik családját a kisvárdai várban, és emiatt menekülniük ajánlatos, vagy ha valami sürgős tennivaló akad a kisvárdai vagy a közeli birtokokon. Leveleiből gyengédség érezhető felesége iránt, de sokszor aggódik is érte és gyermekeiért. Várday Katát többször megfeddi amiatt, hogy ritkán szánja el magát a levélírásra: „Megérdemelné némely ember ez új esztendőben, megvernék az körmét restségért, ki nem ír maga kezével énnekem”.40 Kata – miközben férje hadakozik vagy ügyeit intézi – egyedül igazgatja a kisvárdai vár életét, így nem csoda, hogy az általa írt nyolc levél közül öt Kisvárdán kelt, három a felvidéki Rozgonyban és egy Kassán. Várday Kata – fennmaradt – férjéhez írott levelei közül a legkorábbi házasságuk első évében, 1600 februárjában keletkezett, amelyet azonban még íródeáknak diktált.41 Nyáry Pál már március 7-én válaszolt is szeretett feleségének Rakamazról. A házaspárnak csupán eme egyetlen levélváltása alapján, már a címzés szövegéből is képet alkothatunk férfi és nő kapcsolatáról a XVI. században. Bármennyire is szeretik Benda Kálmán: Nyáry Pál és Várday Kata levelezése 1600–1607. Tanulmányok Kisvárdáról. A Kisvárdai Vármúzeum Kiadványai 7. 1975. [Benda, 1975.] 38 Benda, 1975. 5–8. 39 Benda, 1975. 25. (Benda a bevezetőben utal arra, hogy a levelek helyesírását modernizálta, de a kiejtést tükröző alakokat meghagyta. Benda, 1975. 9.) 40 Uo. 30. 41 Uo. 11. 37

112

A Várday család levelezései egymást, a feleség a címzésben felsorolja férje ura valamennyi címét: Az nagyságos, becsületes, nemzetes és vitézlő Nyari Páll uramnak, nekem kedves jóakarómnak adassék.42 Majd a levelet így kezdi: „Teljes életemben igaz szeretettel való alázatos és hivséges szolgálatomott ajánlom Kegyelmednek, mint szerelmes uramnak…” (1600. február 18. Kisvárda).43 Erre a férje így válaszol: „Az édes és igen szerelmes Vardaj Katámnak adassék, csak magának”44 (1600. március 7. Rakamaz). Feleségét, aki levelében csak Kegyelmednek szólította a férjét és a keresztnevét sohasem használta, így szólítja: Édes szerelmes Katám.45 A Várday Kata aláírása: Kegyelmed igaz szolgálója. Varday Kata,46 a férjéé pedig: Tied egyedől csak. Niary Pal.47 Várday Kata első leveleit még íródeáknak diktálta, de később már saját kezűleg írt, amit férje nagy boldogan nyugtázott is: Hozzám való igen engedelmes szerelmedet, kiben én nem kételkedtem, magad nekem igen kedves édes kezeiddel is megmutattad… Én bizony nagy boldogságnak tartom, hogy tolmács nekől nem szőkelkedőnk, sem szemben való létünkben, sem írásunkban, bizvásban irhatunk egymásnak immár mindenekről (1600. március 20. Nagyvárad).48 A tolmács itt minden bizonnyal az íródeákra vonatkozik, akinek ezentúl mellőzhetik a segítségét. Ennek a hírnek a jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük a korabeli állapotokat, amikor a nők taníttatása, írni-olvasni tudása még ritkának mondható. Kisvárda úrnője leveleiben gyakran számol be gyerekeik vagy saját betegségeiről: ..igen beteges állapatban vagyunk, kiváltképpen az Thelegdj Annókám49 és az kis Katács[kám], mert mindeniknek miriggyel rakva a torka, felette igen nyavalyásul vadnak véle… Én magam valóban megfeküvém ez mostani ágyamot, mert öt egész holnapig ki nem voltam házamból is… (1605. április 1. Kisvárda).50 Olykor beszámol a birtok gondjairól (Az szöret felöl ir Kegyelmed, azért, édes uram, többet használnánk az érmelléki borokkal, hogynem mint az csere borával, de nincsen pénz, mert Alagj miatt megcsalattam, az 500 forint felöl is, nem adták meg… /1606. október 2. Rozgony/),51 panaszkodik a hadak miatt (jószágunk az sok külömb külömb féle hadak miatt igen megpusztult /1605. április 1. Kisvárda/),52 vagy éppen tanácsot szeretne kapni (…ha Kegyelmed tudositana bennünket, mihez kellessék tartani magonkot, mert nem tudom, mit kell abból is cselekednönk /1605. április 1. Kisvárda/),53 de a férje távollétében és a ritkán érkező levelek miatt ezekkel a gondokkal többnyire magának kell megküzdenie, egyedül kell gondoskodnia a gazdaságban soron következő munkákról, a szüretről, a sörfőzésről, a búzavetésről, a gyümölcsszedésről vagy éppen a gazda lovairól. Uo. Uo. Uo. 45 Uo. 46 Uo. 47 Uo. 48 Uo. 13. 49 Várday Kata Telegdy Pállal való, első házasságából született gyereke. 50 Benda, 1975. 34. 51 Uo. 40. 52 Uo. 34. 53 Uo. 42 43 44

113

Révay Valéria

Várday Kata leveleinek néhány nyelvi jellemzője Mivel a Benda által kiadott levelezésben a Várday Kata levelei csak néhány oldalnyi terjedelműek, ezért ezek alapján a levélíró asszony nyelvhasználatáról messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. Ízelítőként csupán néhány alaktani és szókincstani érdekességet, archaikus alakot emelünk ki belőlük. Várday Aladárhoz hasonlóan a száz évvel későbbi Várday-levelében is -rul határozóragot találunk: írjon az maga állapotjárul; Szentmiklósrul;54 most tágolt az hagymáz el rulam;55 de rólunk56 alak is előfordul egyik levelében. Ugyanakkor a -ból, -ből (ki nem voltam házamból,57 kegyelmességéből)58 és a -tól, -től (semmi válaszom Kegyelmedtől)59 ragot ő is középső nyelvállású magánhangzóval használja. Mindkét rag esetében azonban megtaláljuk az u magánhangzós alakot is: kiverik az házbul, Várdábul, halduktul.60 A tárgyrag előtt gyakoribb a o előhangzó: jókot,61 magonkot,62 de jókat.63 Az eszközhatározó ragja általában hasonul az előtte álló mássalhangzóhoz: tartozókkal, miriggyel, levelekkel,64 de akad hasonulás nélküli alak is az emberemvel65 szóban. A hová? kérdésre felelő illatívusz rag helyén hol? kérdésre felelő alakot is használ: Várdában ma akartam indulni.66 Az inesszívusz rag előfordul részelő határozói jelentésben is, amikor Nyáry Pál lovairól ír: az fakókban egy meghala.67 A marad ige mellett is az ősi, latívuszi irányú vonzat található: Kegyelmed oda akar [maradni].68 A betegöl kellették elmenni hazol69 mondatban a honnan? kérdésre felelő helyet az ősi -l ablatívusz rag fejezi ki a hazol szóalakban. Ugyanebben a mondatban az állapothatározó -öl raggal szerepel olyan esetben, amikor a mai magyar nyelvben -en ragot használunk. A középmagyar korban kedvelt módhatározórag volt az -st, amelyet Várday Kata egyik levelében a mindjárt időhatározó-szón is megtalálunk: mingyárást.70 A -szer sokszorosító rag helyett a kétannál kifejezést találjuk az összehasonlításban: most kétannál gonoszbak.71 Az igealakok közül kiemeljük a létige T/3. személyű alakját, amelyben az igető gy mássalhangzója d-vé depalatalizálódott, azaz elveszítette jésítettségét: vadnak.72 A kell ige szenvedő felszólító módú alakja is olvasható az egyik levélben kellessék73 alakban. Benda, 1975. 35. Uo. 34. Uo. 33. 57 Uo. 34. 58 Uo. 36. 59 Uo. 34. 60 Uo. 36. 61 Uo. 33. 62 Uo. 35. 63 Uo. 34. 64 Uo. 65 Uo. 35. 66 Uo. 36. 67 Uo. 40. 68 Uo. 34. 69 Uo. 35. 70 Uo. 33. 71 Uo. 40. 72 Uo. 33. 73 Uo. 35. 54 55 56

114

A Várday család levelezései A múlt idejű igealakok között még gyakori az elbeszélő múlt: késék, megfeküvém, hova lőn el,74 de nála is megtalálható a régmúlt is: nem jól véteté volt.75 A korszakban szintén jellemző szerkezet, a ragozott igealak mellett álló főnévi igenév is előfordul az egyik szövegben: nem győzök Kegyelmeden eleget csudálnom.76 Archaikus szerkesztésmódot olvashatunk abban a mondatban, amelyben a főnévi igenév mellett jelöletlen tárgyat használ: Guty uramhoz küldöttem tanácskérdeni.77 Várday Kata leveleiben is találunk olyan szavakat, amelyeknek az itt szereplő jelentése a mai magyar nyelvben már nem vagy csak ritkán hallható. Az egyik ilyen ige a tágul, amelynek az Magyar értelmező kéziszótár78 szerint népi vagy bizalmas használatban él a ’távozik’ jelentése, pl. a tágulj felszólításban ’takarodj’ jelentésben. Várday Katánál a csak most tágolt az hagymáz el rulam79 mondatban azonban a betegség elmúlásáról van szó. De megemlíthetjük az előző mondatban szereplő hagymáz szót is, amelynek a régi nyelvben ’lázas állapot’ vagy ’tífusz’ jelentése volt. A hitván hirek miatt elbágyadtunk80 mondatban pedig a bágyadtságnak hírek miatt való bekövetkezését találhatjuk szokatlannak a mai magyar nyelvben. Várday Kata leveleiben – bár azok nem voltak túl hosszúak – mégis találunk szólást vagy közmondást, amelyek életszerűbbé teszik a mondandóját. Ilyen pl. az igen puszta az klastrom,81 amely az üres kamrára utal, vagy a nagy esőzések érzékeltetésére és tartósságának kifejezésére a felette nagy esők járnak, azt mondják, hogy meg nem áll negyven napig,82 amelynek hallatán a Medárd-napkor kezdődő esőzésekre gondolhatunk, és ebből a levél keletkezésének idejére is következtethetünk, ami esetünkben azért is fontos adalék, mert a levél dátumából hiányzik a hónap és a nap említése. Várday Katától fennmaradt egy nagynénjének, Losonczi Annának írott levele is, amelyben azért fordul váratlanul Balassi egykori szerelméhez, hogy visszakérjen tőle bizonyos birtokrészeket: „tudom Nagyságod akaratjából cselekszik az Nagyságod emberi is, hogy azon vadnak, hogy az ki kevés jószágot szegín megholt bódog emlékezetü Ugnot uram elvött vala tűlünk és azután sok fáradsággal, költséggel, törvínnyel visszavett Szakoly uram,- hogy elfoglalják tűlünk”83 (1589. július 4. Kisvárda), amire Várday Kata igen gyorsan megkapta Losonczi Anna nyers elutasítását. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy bármennyire is rövid az első magyar nyelvű missilis levelünk, mégis számtalan nyelvtörténeti tanulsággal szolgál, akárcsak Várday Kata jó száz évvel később keletkezett, férjének és nagynénjének szóló híradásai. Ez utóbbiak a nyelvi adatok mellett sok hasznos információval szolgálnak a XVI. század végén és a XVII. század elején élők zaklatott mindennapjairól, a birtokok igazgatásával járó teendőikről, és a férfiak távollétében otthon maradt nőknek a természeti csapásokkal vagy az országot feldúló, a gazdaságokat kifosztó hadakkal folytatott küzdelmeiről. Uo. 34. Uo. 37. 76 Uo. 34. 77 Uo. 42. 78 ÉKSZ, 1324. 79 Benda, 1975. 33. 80 Uo. 34. 81 Uo. 36. 82 Uo. 37. 83 Eckhardt Sándor: Két vitéz nemesúr – Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről. Budapest, 1944. http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1053.html. (2015. 03. 30.) 74 75

115

irodalomtörténet

Bakajsza András

Rákos Sándor Nyírsége

(előhang egy készülő breviáriumhoz) alkony-pecsét e nyugalom szellő babrál nyírfagallyon hajnali sudár jegenyék tengelyükön forog az ég (Hullámverés)

A most készülő breviárium Rákos Sándor nyírségi témájú írásait, verseinek, szépprózájának nyírségi vonatkozású rész(let)eit, utalásait tartalmazza; ha nem is mindahányat, ám a legjellemzőbbeket, a legérettebbeket bizonyosan. Ebben a fogadalmas, adósságtörlesztő, s a múló idővel számot vető munkában segítségükre volt a költő 2010-ben elhunyt özvegye, Szentpál Mónika előadóművész, aki első hallásra fölkarolta elhatározássá erősödő szándékukat, hogy haza kell hozni végre s végleg életművét, kezdve nyírségi írásain. (Ez utóbbi feladatot-megtisztelő közhasznú szolgálatnak tartva – a nyírieknek illik elvégezni). A költő társa csakhamar postázta férjének a Nyírségen fogant s a Nyírről szóló, vagy azt érintő legfontosabb írásait, vallomásait. Hálás, immáron késő köszönet Szentpál Mónikának – a szülőföld nevében is –, s minden magyar nevében a Rákosversek „élő” megismertetéséért, helyes értelmezéséért és föltétlen befogadásáért. És hitéért, hogy hinni tudott Rákosi Sándor nyírségi „föltámadásá”-ban! Ajánlást – hálásabbat, pontosabbat és szakszerűbbet – aligha kapott még költőfeleség és múzsa az utolsó verseskönyv (Helyzetgyakorlat 1999) nyitóversénél:

AJÁNLÁS

Szentpál Mónikának gondolatokkal beírt arc gyötrődések mikrobarázdái homlokod mögött jegyzőkönyv pontos mérleg greecwichi idő hozzád igazítom magam

116

Rákos Sándor Nyírsége (előhang egy készülő breviáriumhoz) A nyírségi kötet összeállítóit kettős törekvés vezeti: a szemelvények váltása/változatossága, és a hosszúak viszonylagos rövidítése (amennyire a szöveg/szövegöszszefüggés engedi). Az igényesebb olvasó kiegészítheti, ezért adjuk meg a művek és kötetük címét. A breviárium érzékeltetni kívánja a költő–író–műfordító örökös küzdelmét a minél tökéletesebb alkotás létrehozására, tiszta szigorúságú ars poeticainak fényében s örökös elégedetlenségégben: még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének, még magasabb frekvenciájú önátadás s szeretet, szeretet, szeretet [….] (Harc a madárral) A könnyen kezelhető szemelvénygyűjtemény napi felütést, beleolvasást/olvasást/ újraolvasást igényel(ne), akár tetszőleges rövidségben-hosszúságban. Ám az olvasás közben/után támadt tettre váltási készség végig vitelében nem alkudoznánk. Arra mindvégig érvényes a nagy frekvenciájú önátadás s az alkotó Örökség című versének epigrammaszerű lezárása: Ne egyezz bele a világba (Uo.) S azt is vele vallhatjuk: Beomló buckák pergő homok az én hazám […]. A folyamatos (jelen idejű) melléknévi igenevek (beomló, pergő) keserves sorsokat sejtetnek, ám az egyes szám első személyű névmás s a birtokos személyjeles sorvégi főnév megdobbantja szívünket és fölemeli a vallomást az önkéntes sorsvállalás katartikus magasába. Kimondjuk, nem mondjuk azt, hogy az én hazám, a fölismeréstől nem menekülhetünk (dobban belénk egy másik vers végső tanulsága) – bárhová kerüljünk! Nemde kisebbik hazánk javát/jövőjét szolgálja a hosszú hallgatás és feledés falának további bontása, korszakos jelentőségű fiának nyírségi föltámadása?! Valachi Anna irodalomtörténész 2009. évi Rákos-monográfiájának (Csigavonalban a Parnasszusra) hátsó borítóján az áll, hogy a Nyírség egyik sarkában, Budapesttől – gépkocsin – félnapi járóföldre bújik meg a legszűkebb haza: Kálmánháza, s innen ért el a költészet szent hegyéig. Innen bizony! (Íme, az inneniek rögtöni válasza: a nádak-erek mellől!) A félnapi elérhetőség zsugorodott immár, a szülőfalu sem búvik meg: a kálmánháziak – mintha pótolni akarnák az itt lézengő történelmet –, hamar elérik az M3-as autópályát, s három óra alatt Budapesten teremnek. Az isten háta mögöttiség a múlté. Kálmánháza – forrásvidéke egy ritka jelentős életmű létrehozójának – híressé s irodalmi kiránduló- és zarándokhellyé válhat (az autóatlasz és útikalauz könyvekben is). Ehhez társulhat – a Rákos-centenáriumra remélhetően – a nagy költő budapesti korszakának itteni megismerése és magunkénak vallása. A Rákos Sándor Nyírsége kötetben majd – a nyomdában való megjelenéshez várt támogatásnak köszönhetően – reményeink szerint Budapestre költözéséig követhetjük sorsát; nem szabályos életrajzában, hanem versekben, prózában, vagy éppen verssorokba, szóképekbe rejtetten: Két domb között, mint kétpúpú tevén utazom nyáron, őszön, télen át;

117

Bakajsza András

ülök a lanka süppedt hátán, fejem fölé sátorlap-éj borul. Így kezdődik a Nyírség porában. Mintha nomád beduin tűnne föl a belső-nyírségi homoksivatagban: előképe a Gilgames a sivatagban költeménynek! A versélmény egy 2008. évi, kora őszi utazáshoz fűződik a Nyíregyháza-Kálmánháza-Hajdúnánás közötti úton. Buckás végeken, Felsősima után kelt életre, ahogyan Szentpál Mónika megszólaltatta: s mi, autón utazva újraélhettük a költő egykori ambivalens érzéseit: Egyik nap múlik a másik után s itt lelnél, ha keresnél: túl a Tiszán, hol a hír se neszez, Nyírben, nádak- ereknél […] (A Nyírség porában) A költő még föllelhető emlékhelyeit, emlékezőit kerestük négyen: Rákos Sándorné, Valachi Anna (az alkotás lélektani „fejlődésregény” alkotója), dr. Szilágyi László, nyíregyházi történész-pszichológus és a fényeslitkei Bakajsza András, nyugdíjas magyar-történelem szakos középiskolai tanár. A bölcsőhely felé közeledtünk, szótlanul tűnődve a Rákos-vers végének szemrehányásán: Ki vagyok én? Kelet nem válaszol. Mi végre lettem? Hallgat Napnyugat. Mi okból szenvedek? Észak setét. Mi itt a dolgom? Meg nem mondja Dél […] A költő egykori szólítására válaszolnunk kell. Amit elmulasztott a négy égtáj, az persze jóvátehetetlen a halála után, s nem mentesít az azóta eltelt idő felelőssége alól. Keletnek, a Nyíren élőknek külön is számolniuk kell irodalmi örökségükkel, mint jussal: miként sáfárkodtunk vele? Rákos Sándor tökéletesen s mindhalálig magas szinten beteljesített életműve azt a kérdést is fölveti: sáfárkodásnak nevezhető-e a kevés törődés, ami olykor megnyilvánult? A bölcső- és gyermekkori helyre érve az emléktáblája állítja meg az utazót. Az iskola homlokzati falán 1991. óta olvasható/értelmezhető kötészetének s egész írói munkásságának legfőbb törekvése: mint gyámkő az omló háznak nekifeszül az elmúlásnak a gondolat (Félelem nélkül) Tehet-e többet költő? Korát korszerűen, csak rá jellemzően fejezi ki:

118

Rákos Sándor Nyírsége (előhang egy készülő breviáriumhoz) – szemafor-szavak nyomán beláthatatlan csöndek: modern vers – (Ebéd egy világhírű pályatárssal) Rákos Sándor születésének 80. évében vette föl szülötte-fiának nevét az iskolaudvaron épített idősek klubja. Lakói közül nem egy osztály-, vagy iskolatársa volt az osztatlan elemi első négy évét itt végző kisfiúnak. Kivetnivalót nem igen találunk azon a ma még talán szokatlant önkormányzati elhatározáson, hogy ilyen intézményt viselje nevét a korszakos jelentőségű költőnek. Rákos Sándor utolsó életszakaszának testi elesettségében korábbi poétikájával egyenrangú öregkor/időskori költészetet teremtett, s ez már nem is „őszikék”, hanem „télikék” líra, a maga kendőzetlenségével, s humorával – szinte egyedülálló költészeti gazdagságunkban. Bátran mérhetjük Arany, Füst Milán, Illyés Gyula öregkori alkotásaihoz. (Lásd a Senki úr semmibe indul, a Helyzetgyakorlat és a posztumusz Féljelen köteteit bennük a sarjázó remekműveket az 1966., az 1999. és a 2002. évből!) Mint költő, mi mást kérhetett volna az élettől, sorsától, amit a hamar öregedő Arany az epilógusban: „Hol mit kezdtem abban véget…” Neki megadatott: szellemileg-lelkileg uralkodni tudott testi romlásán- pusztulásán, és a kísérletező-újító képessége sem hagyta cserben: én Istenem […] dolgom végezetlenül ne küldj a halálba

(Változat)

Rákos míves gonddal témává avatja, ami lírába alig-alig s kínnal-keservvel találtatik; azt tárja föl fiziológiai orvosi szempontból is hitelesen, noha fonákjáról alulnézetben, szatirikusan többnyire, hol egyes szám első, hol második, hol harmadik személyben. Ahogyan költőnk nekifeszült az elmúlásnak, abból erőt és kitartást kölcsönözhet a mindenkori idős és nem időskori. Kálmánházán hét évvel ezelőtt még mindig akadtak emlékezők a hajdan volt iskolás évekre, s fölidézték az ötvenen túli komoly férfi 1975. évi hazalátogatását. Amikor Szentpál Mónika megismerkedett Rákos Sándorral (egy fővárosi kávéházban), a szülőfalujával azonosította: sújtásos, báránybőr bekecset viselt, fején barna kucsma volt: ott állt előttünk Kálmánháza maga. Közénk ültették szinte a kántortanító úr csendes, jámbor kisfiát. A költő-feleség és múzsa, a Rákos-versek hűséges és hiteles tolmácsolója most ért maga is haza: a forrás itt buggyant elő, innen indult, hogy rendre szélesedve s mélyülve eljusson a Folyamközbe s tovább indult óceániáig (a sumer-akkád irodalom, s az költészet megszólaltatásáig). Hol vagy ház? – kérdezhette a hazatérő emlékező. Az egykori szülőház, megváltoztatva, az utca felől esik; az iskola a hajdani tanítókert felé. Rákos korábbi kísérője, Jankovits József első kérdése így hangzott: – Mit adott neked a szülőföld, mit a költészetből, ami ide gyökerezik? – A költő örök adósa a gyerekkorának és szülőföldjének […] Én annyira sorsdöntőnek tartom ezt a kötődést, hogy nemigen tudok róla beszélgetni […] Azt súgja valami

119

Bakajsza András

gátlás és szemérem, hogy mindazt, amit erről mondhatok, versre vagy vers- hőfokú megnyilatkozásokra bízzam [….] jó néhány verset írtam Kálmánházáról és a Nyírségről közvetlenül, s még több rejtett utalást építettem be különböző költeményimbe, s fordításaimba is. – Álmodsz-e a szülőföldről? ( Ez volt az utolsó kérdés.) – Egyre gyakrabban… Minél jobban távolodunk gyerekkorunktól, annál inkább közeledik az hozzánk. A nyírségi Rákos Sándor a neki legszentebbre, költeményeire bízta vallomástételét a bölcsőhelyéről, nem rejtve véka alá ambivalens érzéseit. 1975-ös hazajutásakor különösen meghatódott, mikor egykori kertjét köszöntötte, régi-régi rejtőzködéseinek, egyszemélyes játékainak boldog-boldogtalan színterét. Mindig is kereste, kedvelte a hajlék közeli, tavasztól őszig üdítő-oltalmazó, édenpótló kerteket. Börzsönyi barangolásai(k) során – festői-költői varázsú tájon véletlenül vetődött a lírai szemléletű Szőnyi István festőművész időtlen békét, nyugalmat árasztó kertes, tornácos hajlékába, ahol föllelte végre a természet és a művészet esztétikumát és humánumát: […] bár hűségre kapató fészkem lehetne egykor ez a hely! (Zebegényben) Óhaja valósággá válik: a hetvenes évektől zebegényi családi nyaralójuk visszahozza szinte kálmánházi otthonát és kert-édenét. Milyen volt az a kert Nyíren: Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni. Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült […] Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd […] (Harc a madárral) És milyen a zebegényi? Fényszűrő zöld félárnyékú, bársonyos gyepű, közös nyarú földi paradicsom a végső kiűzetés előtt. (A zebegényi kerthez) Rákosi Sándor többször kiűzetett élete során békés szigetnek vélt, megszokott fészkéből. Tíz évesen a hadúnánási Református Gimnáziumba szekereztek vele szülei. Öt évet töltött kisfiú idegenben 1932-től 1937-ig 2008 fecskeváló őszén négyen szegődtünk nyomába a koraérett kisfiú-kiskamasznak, tallózgatva a fogyó, halványuló emlékek, csoportképek között a kisvárosi nagy gimnáziumban. Azon időben fedezi föl a Hamletet, a Bűn és bűnhődést, a Nyírség porából magasba szárnyaló Krúdy Gyulát. Nehéz búcsúval vált meg koraifjúságában Nánástól, „hol engem mindenki nagyon becsült és szertett”, ám mennie kellett egy nagyobb városba, egy nagyobb gimnáziumba. Nyíregyházán a Bujtosi Géza utca 46os ház lesz az otthona négyőjüknek: nyugdíjas apjának, anyjának, anyai nagyanyjának és a nagydiáknak, akinek a Kossuth Lajos Evangélikus Gimnázium lesz második

120

Rákos Sándor Nyírsége (előhang egy készülő breviáriumhoz) otthona, fölnőtté válásának alma matere. Kedvelt Krúdyja is ide járt, s ugyanazon padokat koptatta. A patinás gimnázium pompás, maga üvegszekrényes könyvtárában tartalmasan töltötte idejét választott könyveivel, néma (vagy inkább beszédes?!) barátaival. A Kossuth diákban megjelennek első szárnypróbálgatásai s az Önképzőkörben fölfigyelnek rá. Ő búcsúzik az elballagó öregdiákoktól, majd maga is maturál. 2009ben márványtáblára íratott a Kossuth utcafronti falán: „1937–1940-ig ezen gimnázium tanulója volt Rákos Sándor (1921–1999) Kossuth-díjas költő, műfordító”. Hová jelentkezzen, hová menjen a meglett ember, a már-már magával is meghasonló? Háború szaggatja az emberi sorsokat, Református teológiára? Falakba ütközött. Elköszön Nyíregyházától: Az alsó város mint fagyszítta korsó roppant sikollyal tegnap szétesett. Én elmegyek………. Géza utcám, nékem te légy az első, itt laktam majd négy hosszú éven át… Bujtos utca-mily szép volt itt az alkony….. (Búcsú a várostól) 1942–43-ban a fővárosi Közgazdaságin próbál boldogulni, de hazahúzza szíve apja betegágyához s a halottihoz. Hazája német megszállás alá kerül, elhúzódó háborúba hullik. Most félelmet és rettegést tanul, vagyis túlélést: Bujdosó lettem saját otthonomban, az otthonos táj tárgyai között… (Felszabadulás) „… édesanyám zsidószármazású és a legutolsó törvény értelmében én is annak minősülök.” Hol itt, hol ott bujkálnak, ő katonaszökevényként is. Októberben tengeri csutka csomóban… A csendőrkutya csak megszagolta őket, majd másokat fedett föl.

Vannak emberarcú kutyák … Ő is anyám mert újraszült (Metaforák)

Utolsó évében, az Imában köszöni meg: én istenem hát köszönet ezért is. De addig egy életen át föloldatlan, földolgozatlan eseményként hordozza magában. Ez után következik Rákos Sándor sorsában a legboldogabb, leginkább fölszabadult időszak: 1944 végétől 1945 tavaszáig s 1946 nyaráig. Egy tavasz Nyíregyházán, szikrázó fény alatt, ismételhetetlenül gyönyörű, mint maga az ifjúság. Önéletrajzi feljegyzés, hagyatékban. Első útja hazavezeti, s mint tanult ember, írnokként szolgál a közösségházán (vagy inkább a tanyaházán). Az önálló közösségi létért az önálló Kálmánházáért te-

121

Bakajsza András

vékenykedik, majd a megye újságírója lesz Nyíregyházán. Publicisztikája a későbbi szépprózaírót előlegezi. Riportban számol be a föld-és honfoglalásról a Magyar Népben: Így történt az első földosztás Magyarországon. (Tiszanagyfaluban) És mindeközben versek, versek… A versek vitték el a Nyírségből. „Egy nyaláb verssel és az elhivatottság gyönyörű hitével jöttem a fővárosba…” (1946 nyarán) Az elhivatottság gyönyörű hitét az elismerés elmaradása késése a gáncsoskodások sem csorbították. Ösztökéjével maga-magát sarkallta, hogy veretes versekkel érjen föl a költészet magas csúcsára. Ő Gilgames, Uruk uralkodója: nem ismer szíve nyugodalmat, nem ismer szíve megbocsátást. Rákos is örök kereső (témában költői eszközökben, formában, fordításban). A fővárosban – lelkialkatánál fogva is – rejtőző/zárkózó életet élt; magánosság kedvelő alkotó volt. Így teremtett – mint a magánossághoz költője – új dolgokat, soha nem volt dalt hallatott (Horatius és minden nagy költő eszméje/ rögeszméje szerint). Visszavonultságát „elősegítették” az ilyen-olyan diktatúrák: nyers erőszak fojtogatott…. korbácstól némultak az eszmék…….. Íme, a Kortárs sírfeliratából két sor… Ritkán járt haza Szabolcsba, a Nyírre, szülő s fölnevelő földjére. Hívó hangot várt, egy kis hazai biztatást, némi büszkeségérzést, hogy messze esve is figyelemmel kísérjük pályájának csigavonal-emelkedőit, és hazavárjuk egy-egy író-olvasó találkozóra. „Hisz a Nyírség egy nagy, elronthatatlan szerelem. A legbensőségesebb érzelmek kötnek ide. Ezek nélkül egy sort se tudnék leírni… Ezért esik rosszul, hogy valami hidegséget érzek, hogy mintha engem ott kiradíroztak volna a köztudatból…” – így mondta, olvasható a szülőhelyük Szabolcs-Szatmár 1953-ban. Krúdy halálának huszadik évében ő volt a szónok a nyíregyházi alma materben. Szindbád volt Rákos egyik választott mestere. Az emlékest műsorrendező tanára Katona Béla volt, a későbbi Krúdy-kutató irodalomtörténész, Rákos egyik hű kutatója. Meghívottja Krúdy Zsuzsa, a Krúdy-hagyaték kezelője. Együtt kisvonatoztak Sóstóra, keresve a Krúdy-művekben rejlő régi, regényes helyeket. Költőnk Kisvárdát is fölkerete az 1980-as évek végén, s mint szinte mindig, előadóművész feleségével. Szólítások c. verskönyv őrzi ott ma is a kézírását. Elronthatatlan szerelem: a Három párizsi kép utolsó mondata pl. röpke pillanatra juttatta eszébe (és szívébe!) az otthoni tájat: – Proszit, isten éltesse Normandiát meg a Nyírséget! (Elforgó ég, Franciaországi napló, 1974)! A legszebb mégis az a költemény, megindító, amelyet, maszkot öltve, kettős vallomásban, Berda József-versként tudott megfogalmazni: […] csak a szemével simogatott meg olykor– – – Tudod-e hát. hogyan vágyott haló porába is pihentető öledre, szülőföld? Haza (Társasmonológ, 1982) 122

Jánosi Zoltán

Kilencven éve született Nagy László Kossuth-díjas költő Ünnepi beszéd az évforduló esztendejében*

Tisztelt Ünneplő Közösség! Tisztelt Emlékezők! Nagy László verseit évtizedek óta a lélegzetükben tartók! Tisztelt Családtagok! A jó két hónappal ezelőtt, kereken 90 éve született iszkázi költő egyik fiatalkori, 1946os élményét feldolgozó Az Országház kapujában, 1946 című versének egyik képében Nagy László ott könyököl „egy lovacskán” a világháborút átvészelt nyomorultak között, az „aknaszilánkos gebékkel fohászkodva” álló tömegben. Hallgatja a szónokló Veres Pétert, ahogyan „százezer fő meg szekér” előtt „kifakad a lebitangolt Haza nevében / s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: amíg ez a ház nem a miénk –…” Körülbelül negyedszázaddal később, az élmény megírásának idején az egykori látvány még mindig aktuális követelésként jelenik meg. A hang is ezért visszahangozza a költőben ugyanazt – „nem a miénk” –, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is. A költő halála előtt kilenc nappal az Élet és Irodalom 1978. január 21-i számában megjelent Hószakadás a szívre című verse pedig csaknem egy újabb évtized távolából még drámaibb képet fest a Haza és a nemzet egymásra találásának egyre fájóbb hiányáról. Az „aknaszilánkos gebék” helyett a világháború még szörnyűbb, a doni katasztrófát idéző havazás-látomása kapcsolódik a nemzeti sors helyzetének látványához: „a hazára szakad a hó / … / most és mindörökre az új / temetőre akár a Donnál”. E két pólusjelző mű között „feszül föl a szivárványra” Nagy László költői élete és a magyar történelem ismert korszaka is. Milyen kor volt hát ez valójában? Egyetlen lélegzettel kimondva: a demokrácia esélyének és elvetélésének kora, a személyi kultusz kora, a megtévesztettségek, téveszmék, padlássöprések, a recski és más táborok, a remény szörnyeteggé válásának, fiai felfalásának kora. A Rajk-per kora, a nemzet hatalmas levegővételének, majd oxigénhiányos állapotának kora, a forradalmat legázoló szovjet tankok, Nagy Imréék kivégzésének kora. Kádár János kora, a puha diktatúra és a felpuhított nemzeti *

Elhangzott a Nagy László 90. születésnapi emlékünnepségén, 2015. szeptember 16-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

123

Jánosi Zoltán

identitás, a telerakott gyomrok és a kiürített eszmék, a rozsdásodó vasfüggöny és a szétrozsdásodó morál, a málló jövőkép kora. És mindeközben és mégis a folytonos szellemi lázadások, az ember nevében a haza akarásának kora. S ha most tőlem azt kérdeznék, hogy a huszadik század második felében melyik költőnk fejezte ki legteljesebb módon az Európa sarkába szorított, s ott – ki tudja hányadszor – megkapaszkodni akaró magyar nép sorsproblémáit, nemzeti azonosságtudatát, lázadását, azt felelném, hogy Nagy László. Ha azt tudakolná a kérdés, hogy ki fogalmazta meg legkatartikusabban a történelem fogaskerekei közé szorult személyiség őrlődését is e korban, arra is azt mondanám, hogy Nagy László. Ha pedig úgy tennék fel a kérdést, hogy kinek a világképe vázolta fel a legmélyebb erővonalakon egy lakható haza jövőképét, arra is az lenne a válaszom, hogy a Nagy Lászlóé. Ez a versvilág Európának hasonló – történeti és kulturális értelemben vett – „peremvidékén”, civilizációs és történelmi folyamatok törésvonalában bontakozik ki, akár a századelőn az ír Yeats, a finn Eino Leino, az orosz Jeszenyin, a román Cosbuc, a spanyol García Lorca lírája. A nyugati kereszténység hagyományaitól eltérő forrásvidékű kultúra a folklór erezetén át a belső társadalmi feszültség, a gyakran fenyegetett nemzeti identitás s a hagyományokból felnövesztett sajátos világkép megfogalmazásához segítette hozzá e „mélykultúrák” nyomait még elevenen őrző terrénumok költőit. Párhuzamos időkeretekben hasonló tendencia bontakozott Latin-Amerika irodalmában is. Nagy László életműve az ötvenes évek közepétől e kontinensek közt áramló világirodalmi vonulat egyik legerősebb, legnagyobb európai teljesítményévé nő. A magyar líra egyik költészettörténeti pillanatának tekinthető, amikor az addig főképp nyugatra mutató orientációs esztétikai iránytű Nagy László és nemzedéktársai verseiben hirtelen kilendül ebből a helyzetéből, s az Európa alatti civilizációs mélyekbe s a világirodalom új tendenciájának irányába mozdul el. Miközben Nagy László és kortársai (Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Tornai József, majd Kiss Anna, Oravecz Imre s mások is) költészetük varázslatával letakarják a hagyományos centrumot, egyszersmind új (addig periférikusnak vagy nem létezőnek tekintett) centrumokra is mutatnak rá. Ezek a centrumok Latin-Amerika, Fekete-Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Európa s a fejlettebb államokban (az Egyesült Államokban, Franciaországban) élő színes kisebbségek – archaikus belső esztétikai hagyományokat is érvényesítő – irodalmára irányítják a figyelmet, s egy több centrumú világ új ábrájának körvonalait rajzolják elő. Csoóri Sándor az Adyéhoz fogható jelentőségűnek nevezte azt a jelképes gesztust, amivel Nagy László Párizsból visszafordult „szikrával teli szájjal” „a Tisza rohadó almás partjára” (A nagy atlanti homályban), mintegy fizikailag is tudatosítva, hogy a közép-európai létezést kizárólag Párizs, illetve Nyugat-Európa membránjain át többé nem lehet érvényesen megítélni. Kósa Ferenc, a szemtanú emlékezete szerint „indiánokról, csángókról, bretonokról” folyik a szó „a gótikus katedrálisok” árnyékában, a „latin negyedben” is, „s vigyázó szemünket Párizsban sem Párizsra vetjük már.” Életművének egy jelentős fázisában a költő – párhuzamosan a dél-amerikai alkotók, különösen García Márquez és Pablo Neruda tündöklésével (Ázsiában Csingiz Ajtma124

Kilencven éve született Nagy László Kossuth-díjas költő. Ünnepi beszéd tov, Európában a szerb Vasko Popa kísérleteivel) – a világirodalom ősmítoszokból merítő, úgynevezett archaikusan „remitologizáló” áramlatának az élvonalában halad. Olyan mitologizált poétikai modellt teremt, amely magába ötvözi a társadalmi realitások s a történetiség színtereit. Ezért az életmű szélesebb körű világirodalmi hátterében olyan, a korukat és az emberi utat a mítosszal modelláló, törvénykereső, történelemértelmező művek is állnak, mint Thomas Mann József és testvérei vagy Bulgakov A Mester és Margarita című munkái. Thomas Mann a náci Németország, Bulgakov a sztálinizmus sötétsége ellen írta meg mítoszt, történelmet és az ember bukásain áttörő progressziót egységgé olvasztó művét. Nagy László a Rákosi-kor, majd az ezt követő évtizedek értékrombolásával fordítja szembe lázadó mítoszát és hősét. Költői mítosza válasz a kor alantasságára, erőszakosságára és kisszerűségére. Mítosza „szubjektív szabadság-szinonima”, amelynek elsőrendű mozgatója és létrehívója a „szabadság akarása”. Akár minden eredeti mítosz, Nagy László mitologikus költőisége is – Kerényi Károlynak a mítosz lényegét értelmező szavaival – „szembefordul a korlátaitól szenvedő emberi lét tragikus valóságával, és egy antitragédiát szegez vele szembe”. Nagy László költészetének gazdag organikussága folyamatosan együtt lélegzett kora emberi és történeti aktualitásával. „A gondok és kételkedések, a megcsalatások közép-kelet-európai mezején – Nagy Gáspárt idézve – nem idegenként járt.” Műveinek „érzékeny tükrében” (A város címere, Karácsony, fekete glória, Menyegző) mindig az adott idő emberi drámái képezték az exponáló középpontot, ezek köré épült a mítoszt, a történelem konklúzióit és a folklór fényeit tömörítő metaforikus pályák bolygórendszere. Az idegen csapatoktól megszállt, a cserbenhagyott és levert forradalmától véres, a hatalomtól évtizedekre megzavart lelkű földön – Czine Mihály szavaival – „nem tudott, nem akart csak szemlélő lenni, költői sorsával csakugyan haláláig része volt az „ég és föld” drámájának”. Költészetének „az álság falait” roncsoló ereje mind poétikai, mind valóságértelmező, mind etikai tartalmaiban jól járható ösvényeket nyit meg a jelen irányában is. Kései pályaszakaszának nagy műveiben (Versben bujdosó, Gyászom a Színészkirályért, Balassi Bálint lázbeszéde, Hószakadás a szívre) a magyar és az egyetemes történelmi s kulturális átalakulás olyan erővonalait, s bennük az emberi helyzet és minőség olyan torzulásait s változásait tapintja ki, amelyek a máig vezetnek, sőt a mában válnak nyilvánvalóvá: „Gúny bitangol, akár a járvány, / beront a tűzhelyhez akárhol, / rendelkezik, mint nyegle ficsúr, / utálattal mindent kirámol, / szabad keze bóvlit virágzik, / országutat ír nyála, kitúr, / kitaszít a házból, hazából” – figyelmeztetnek a Szólítlak, hattyú sorai már a hetvenes évek derekán. S a „versíró” Nagy László, ahogy Cselényi László összegezte „mint műfordító is a legnagyobbak közé tartozik. Arany, Babits, Vikár Béla, Weöres Sándor teljesítményével mérhető életművet hagyott az utókorra.” A lengyel kortárs, Tadeusz Nowak az arccal a történelemnek álló katona figuráját jelöli meg Nagy László költészetének emblémájaként. Honfitársa, Zbignew Herbert „József Attila, Miczkiewicz és Lord Byron” társaként minősíti költői személyiségét. Az angol Martin Booth „új relevanciát teremtő” mítosz-átértelmezését ragadja ki az ezredvég poétikáját megújító jellemzőiből. Carol Shields és Martin

125

Jánosi Zoltán

Dodsworth a Dylan Thomaséhoz mérik versvilágát. Cliwe Wilmer Dylan Thomas mellett García Lorcát nevezi meg a magyar költő szellemi rokonaként. Kenneth Mc Robbie Kanadából a huszadik század lényeges egyetemes irodalmi teljesítményeként értékeli Nagy László munkásságát. A svéd Ulff Andersson azt veti papírra, hogy „Európa egyik legkiválóbb költőjét Nagy Lászlónak hívják.” A szintén svéd Folke Isakssoon két évtizednyi szünet után Nagy László hatására tért vissza a versíráshoz. A román Aurel Rau „Aquincum kövei közül előrelépő európainak” nevezi. A bolgár Sztaniszlav Szivriev „a legnagyobb európai költők közé” sorolja. A szlovák Vojtech Kondrót „az én Nagy Lászlóm”-nak minősíti. Az orosz Oleg Rosszijanov „a szellemóriások misszióját” beteljesítő művésznek nevezte a század széthúzó, roncsoló erői között. A magyar kutatás Nagy László költészetével máig birkózó intenzitását hétszáznál több tanulmány, cikk és tizenhat könyv jelzi. A költőnek a magyar kultúrában betöltött súlyáról mégis a színművésznő Berek Katalin vallott a legmegrendítőbben. „Ha más érdemem nem is volt az életemben – írja –, mint az, hogy fiatalok százai mondták utánam a verseit a különböző ki mit tudokon, szavalóversenyeken, kimondhatom: nem éltem hiába.” Lászlóffy Aladár pedig – a határon túli magyarok nevében – így összegzi jelentőségét: „Kagyló a gyöngyöt, cédrus a gyantát, metafora a véres valóságot és viszont – valóság a tartást: Nagy Lászlónak köszönhetően termi, teremti ez a szigetnyi finnugor Európa újra meg újra önmagát.” Nagy László verseinek esztétikai erejét, diktatúrabeli belső lázadását és a túlélést segítő emberi üzeneteit felfogva érthető csak meg, hogy miért íródott a magyar költők tollán száznál is több vers Nagy Lászlóhoz. Hogy miért nevezte Illyés Gyula Nagy László szívét „időzített akna-szívnek”, az arcát Kiss Benedek „a föld arcának”, a hangját Kovács István „jegenyéket hasogató” erőnek, verseit Buda Ferenc „a verőerünkön átvérzett költésnek”, Széki László „a rontás fölött lebegő tűznyelvnek”, miért látta meg Tóth Bálint a költőben „egy paraszt Árpád-ház ezüstfejű, utolsó hercegét”, Sumonyi Zoltán „Petőfi pergament-szép, Világost túlélt arcát”, s miért ítélhette műveit Nagy Gáspár „a kozmikus Egészet” és „az önös és fölös haszonra játszó menedzserek csillagközi homokozóját” egyaránt átvilágító, felismertető értelemnek. S hogy miért fordulnak a múltat és jelenüket értelmezni kívánó társművészetek, a zene (közöttük a „világzene” és a „rap”), a tánc és a versmondás forrásokért Nagy László verseihez ma is. Nagy László költészetének történelmi havak és kulturális romhalmazok fölött „delelő szivárványa” a múltból a jövő felé a versolvasó emberen át ível. S azért képes kérdések és válaszok megfogalmazására a jelen időben is, mert nem a „sehova kacsázó” utakat magyarázza, hanem „műveli” – és továbbadja – „a csodát”. „Kíváncsiság és akarat” itt, most, ebben a teremben, a Nagy László költészetében „föltámadt piros csizmában járó” Petőfi nevét viselő múzeumban s a „föltámadt piros csizmában” járó emlékezésben is. (Verseim verse) Hiszen, ahogyan Tóth Erzsébet Nagy László örökzöldben című versében időtállóan megfogalmazta:

126

Kilencven éve született Nagy László Kossuth-díjas költő. Ünnepi beszéd ott van a fehér selymeken, arcát a szél egy zászlóval már összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a Haza esélyét híd alatt alvó életünknek, … ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, mégis hajával törli fel isten a vértócsákat, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli Pólyálja és alkossa még sokáig. Úgy hiszem: Nagy Lászlóra egyre nagyobb szüksége van Magyarországnak.

Nagy László (1925–1978)

127

szépirodalom

Kelecsényi László

A restiben egyfelvonásos

SZEREPLŐK: FÉRJ, középkorú joviális úr REGINA, a felesége, hasonló korú BIMI, negyvenes férfi FLÓRA, REGINA leánya, tizenhat éves PALI BÁ, komótos idősebb vendéglős ROKKANT RIKKANCS Történik 1916 nyarán Fürdőhelyi vasútállomás kihalt vendéglője egy nyári hajnalon. Kívülről közeledő léptek és beszédfoszlányok. FÉRJ: Várjon meg, amíg odabenn körülnézek. (Bejön.) Nincsenek itt. REGINA: (követi a férjét) No, mi a helyzet? FÉRJ: Senki, nincs itt senki. Mondtam magának, hogy ne jöjjön be. REGINA: Ugyan miért ne jöhetnék be? FÉRJ: Még nem érhettek ide, megelőztük őket. REGINA: Elvégre a lányomról van szó, a lányunkról. FÉRJ: Megkeresem a pincért. REGINA: Mit akar neki mondani? FÉRJ: Ne nyugtalankodjon, Pál úr tudja a száját tartani. REGINA: Hű, de ideges vagyok. FÉRJ: Mondom, hogy ne idegeskedjen, most már nem tudnak elmenni. REGINA: Mi van, ha nem a vonatot választották? FÉRJ: Egyáltalán honnan veszi, hogy meg akarnának szökni? REGINA: Tudom. A pillantásaikból, az együtt töltött percekből, mindenből… FÉRJ: Asszonyi aggodalmak. REGINA: Anyai aggodalmak. FÉRJ: (megnézi a zsebóráját) Nekem rövidesen mennem kell. Negyedóra múlva jön a kanizsai gyors. Tizenegykor főtárgyalás a Kúrián. 128

A restiben (egyfelvonásos) REGINA: Menjen csak, menjen. Mindig jobban érdekelte a munkája, mint a családja. PALI BÁ: (meglepetéssel) Tiszteletem, ügyvéd úr! Kézcsókom, nagyságos asszonyom! Mi járatban e hajnali órán? REGINA: A férjem utazik. FÉRJ: Tárgyalásom van Pesten. REGINA: Mondja, Pál úr, nem látott erre egy fiatal párt? Illetve nem is fiatal… PALI BÁ: Sok utas megfordul itt, nagyságos asszonyom. FÉRJ: (idegesen) Ugyan szívem, miért őt kérdezed? Nem kell a családi intimitásokat idegenek előtt kiteregetni. REGINA: (a férjéhez) Meg akarják szöktetni a lányunkat. Ezt minden eszközzel meg kell akadályozni. FÉRJ: Mindjárt itt a vonat. Menjen haza a kocsival. Ne mászkáljon a fürdőtelepen, és főként ne kérdezősködjön fűnél-fánál. REGINA: Menjen, menjen isten hírével. FÉRJ: Csókolom kezét, estére visszatérek. (Elmegy) PALI BÁ: Hozhatok valamit, kérem tisztelettel. REGINA: Nem bánom, hozzon egy kapucínert. Ma még nem ettem semmit. Meg egy brióst. PALI BÁ: Igenis kérem. Kapucíner brióssal. (Kimegy) REGINA: (nyugtalanul) Még hogy ne idegeskedjek. Amikor a szeretőm megszöktetné a lányomat. Akire az életemet tettem föl, akire a lelkemet bíztam. Képes volna elmenni ezzel a vakarccsal… Istenem, mit beszélek, hiszen a lányom. Az egyetlen kislányom. (Kezét tördeli.) BIMI: (Belép, de mikor meglátja az asszonyt, előbb visszahőköl, majd ruganyos léptekkel mégis beljebb jön, és köszönést bólintva letelepszik egy másik asztalhoz.) REGINA: (magában) Hát mégis itt van, nem zörög a haraszt. De egyedül van, ez jó jel. Persze, lehet, hogy itt adtak egymásnak randevút. (Fennhangon) Szép jó napot, barátom! BIMI: (meghajlással) Alázatos tiszteletem, nagyságos asszonyom. REGINA: Tisztára, mint egy idegen. BIMI: Nyilvános helyen vagyunk. REGINA: Mióta ad ennyit a formákra? Amikor a lövészbálon a derekamat szorongatta mindenki szeme láttára, akkor nem törődött a konvenciókkal. BIMI: Regina, vigyáznunk kell kegyed jó hírére. REGINA: Igen, most egyszerre annyira fontos az én becsületem? És a leányom? Az ő becsületével is ennyit törődik? BIMI: Hogy jön ide a kegyed leánya? Tizenhat éves, és most jött haza a zárdából. REGINA: Éppen ez az! Tizenhat éves, és most jött haza vakációra a kedvesnővérektől, ahol illendő nevelésben részesült. Legalábbis remélem. BIMI: Úgy legyen. REGINA: Képmutató! Azt hiszi, nem tudom, hogy állandóan körülötte legyeskedik. Ez a hála, amiért meghívtuk a házunkba? BIMI: REGINA:, biztosíthatom…

129

Kelecsényi László

REGINA: Ne szakítson félbe. Tudom, amit tudok. Maga leveleket csempész a kislányom párnája alá. Udvarolgat neki. BIMI: Én csak a szünidőre feladott francia leckében segítettem. REGINA: Ezt el is higgyem magának? Azt hiszi, mert franciául levelezget vele, nem tudom, miről írogat neki? Én is tanultam franciául. BIMI: Csak nem gondolja, hogy… REGINA: (leinti) Csend legyen! Tudom, amit tudok. BIMI: Jó, rendben, de azt nem tudja, hogy rövidesen elutazom. Talán már holnap. REGINA: (csalódottan) Már holnap? Miért? Nem érezte jól magát a társaságunkban? BIMI: Dehogyisnem. Nagyon jól éreztem magamat. REGINA: Akkor miért menne el? Semmi dolga Pesten. BIMI: Semmi. Éppen azért. Nekem sehol semmi dolgom nincsen. Így élek. PALI BÁ: (tálcával jön) Tessen parancsolni. Kapucíner brióssal. BIMI: Isten áldja, Pali bácsi. PALI BÁ: Végleg el tetszik menni? Van a nagyságos úrnak egy kis tartozása. REGINA: Hagyja csak, majd rendezem a számlát. BIMI: (urasan meghajol) Köszönöm. Köszönök mindent. REGINA: (maga elé) Istenem, úgy látszik, tényleg elmegy. A szín elsötétül, majd kivilágosodik. Ugyanott, órákkal később. BIMI: (épp befejezi az ebédjét) Mmm, ez jó volt. (Hátradől, fogpiszkáló után kutat) ROKKANT: (kopott katonai egyenruhában, mankójával oldalazva Bimi asztalához lép) Nagyjó uram, ma még egy falatot sem ettem. Ha pár fillért kaphatnék… BIMI: Nekem sincs egy vasam se. De várjon, adok valamit. Itt ez a szelet kenyér. Fogja, a magáé. ROKKANT: Köszönöm, nagyságos uram. Mások ennyit se adnak. BIMI: Mindenki nyomorék, az egész világ. Mióta tart ez a rettenetes háború, az emberek elveszítették az erkölcseiket. ROKKANT: (falni kezdi a kenyeret, közben helyeselve bólogat) BIMI: Éltes családapák fojtogatják egymást, férjes asszonyok fogadnak el pénzt szerelmi szolgálatokért, katonák gyaláznak meg szüzeket, a lányok pedig még mindig délceg huszárokról ábrándoznak. Az újságírók meg telehazudják a rotációs papírt. Mindenki kurva. Kiveszett az ártatlanság a világból. ROKKANT: (megette a kenyeret) A világháború. Ha egy kis vizet is kaphatnék… BIMI: (tölt az asztalon lévő kancsóból) Palibá! Kérek egy korsóval a friss csapolásból. PALI BÁ: (kívülről) Igenis. ROKKANT: (iszik, aztán lassan elbiceg) A világháború, a világháború. PALI BÁ: (bejön) Tessék, a sör. BIMI: Nem hagytak nekem üzenetet? PALI BÁ: (a fejét rázza) Nem. BIMI: Valami levél? PALI BÁ: Nem, semmit. (Hirtelen eszébe jut valami.) Azaz, várjon csak. (Kotorászni kezd

130

A restiben (egyfelvonásos) a tárcájában.) Regina nagyságos asszony hagyott itt valamit önnek. (Letesz egy bankjegyet Bimi elé az asztalra.) BIMI: Mi ez? PALI BÁ: Tetszik látni. BIMI: Ez az üzenet? PALI BÁ: Valami olyasmit is mondott, hogy elég lesz retúrjegyre. (Kimegy.) BIMI: (hosszan nézi, majd elteszi a bankót) Jól van. Azt hiszi szegény asszony, hogy visszatérek. RIKKANCS: (kívülről) 8 Órai Újság! 8 Órai Újság! (Bejön.) BIMI: Kérek egy Est-lapot. RIKKANCS: Az nincsen. (Tovább kiabál.) 8 Órai Újság! 8 Órai Újság! BIMI: Ne ordíts a fülembe. Adj egyet. (Előveszi a papírpénzt.) RIKKANCS: 8 Órai Újság! Nem tudok visszaadni. BIMI: Más pénzem nincs. Palibá! Adjon tíz fillért ennek a fiúnak. PALI BÁ: (kintről) Igenis. RIKKANCS: (távozóban) 8 Órai Újság! 8 Órai Újság! BIMI: (olvasni kezdi a híreket) 1 millió halott a nyugati fronton. Újabb harcok az Isonzó folyónál. (Lapoz, majd némán tovább olvas.) FLÓRA: (megjelenik a bejárati ajtóban, majd halkan az olvasó Bimi mögé lopódzik, és hátulról befogja a szemét) BIMI: (kiejti kezéből a lapot) Flóra! FLÓRA: Nem bírtam otthon maradni. Pedig anyám szigorúan megtiltotta, hogy kilépjek a házból. Nagyon erősen tűz a nap, és az megárt egy ilyen fiatal lánynak, mint én vagyok. BIMI: (nevetve) Ezt mondta? FLÓRA: Igen, és a nyomaték kedvéért bezárta a kertkaput. BIMI: Micsoda? FLÓRA: De engem nem lehet bezárni. Átbújtam a kerítésen. Van egy rés a dáliáknál, ahol a kutyánk szokott ki-bejárni. BIMI: Édes kicsi angyalkám. FLÓRA: Mikor indulunk? BIMI: Talán holnap. El kell oszlatni a szüleid gyanakvását. FLÓRA: Nem törődnek velem, apám a pereivel van elfoglalva, anyám meg a gavallérok hódolatát fogadja. (Szemrehányóan) A magáét is. BIMI: Kislányom, muszáj volt udvarolnom neki, hogy a közeledben maradhassak. FLÓRA: Persze, persze. De szerintem egy kissé túlzásba vitte. Nagyon sokat időzött a szobájában, mikor apám Pestre utazott. BIMI: Abból a szobából nyílott a te kis kamrád ajtaja. Valahányszor Regina öltözködni ment, hogy a strandra kísérhessem, mindig bementem hozzád. FLÓRA: Alig vártam, hogy jöjjön. Hallgatóztam is. Kihallgattam, hogy miket mond anyámnak. BIMI: Flóra, ezt nem kellett volna. FLÓRA: Legalább megtudtam, miket hazudnak a férfiak, miket ne higgyek el, ha majd hallani fogom.

131

Kelecsényi László

BIMI: FLÓRA:, hány éves is vagy tulajdonképpen? FLÓRA: Tudja maga azt nagyon jól, hiszen köszöntőt írt a születésnapomra. Nemrég ünnepeltük. És utána a szobámba kísért, mert anyámra rájött a szokásos migrénje. És a csukott ajtó mögött… Engem senki sem csókolt meg addig… Azóta se… BIMI: Gyönyörű voltál, gyönyörű vagy. FLÓRA: Zárdai barátnőm azt mondja, hogy csak addig kellünk a férfiaknak, amíg fiatalok vagyunk, amíg karcsú a derekunk, amíg álmodozó a pillantásunk. BIMI: Sokat tudhat az a te barátnőd, de nem mindent. FLÓRA: Azt is mondja, hogy a szerelem elveszi a férfiak eszét, és vigyáznunk kell magunkra, hogy mi el ne veszítsük, mert abból nagy baj lehet. BIMI: Az én okos, ifjú kis barátnőm! Flóra, veled újra tudnám kezdeni az életemet. Mindent, elölről. (Átölelné a lányt, de az kibontakozik Bimi karjaiból.) FLÓRA: Vigyázzon, megláthatnak. BIMI: Azt se bánom. FLÓRA: Ne, nem akarom. BIMI: Vadóc. PALI BÁ: (bejön, leszedi az asztalt, tudomást sem vesz a lányról) Tetszik még valamit parancsolni? BIMI: Jaj, Pali bá, ha maga tudná, hogy én mit szeretnék… PALI BÁ: Tessék csak mondani, szerkesztő úr. BIMI: Reménytelen, Palibá, reménytelen. PALI BÁ: Hátha mégse. BIMI: Pénzt, sok-sok pénzt. PALI BÁ: Hiszen most tetszett kapni egy nagyobb bankjegyet Regina nagyságos asszonytól. FLÓRA: Te, te pénzt fogadtál el az anyámtól? BIMI: (int a pincérnek, hogy távozzon) Regina egy régi ígéretét váltotta be. FLÓRA: Úgy, egy régi ígéretét? És mi volt az az ígéret? BIMI: Lényegtelen. (Kissé zavarban.) Egy apróság. Egy fogadás. Igen, a férjével fogadtam, csak ő nem ért rá megadni, mert elutazott. FLÓRA: Mire fogadtak? Kíváncsi vagyok. RIKKANCS: (kiabálva) Rendkívüli kiadás, rendkívüli kiadás. Román betörés Erdélyben. Titkos szerződés az antanttal. Általános mozgósítás, behívják a tartalékosokat. Román betörés… BIMI: Fiú, adj egy lapot! FLÓRA: (riadtan) Neked is be kell vonulnod? BIMI: (közben olvas) Nekem nem. A hírlapírókat felmentették, legalábbis eddig. Ki tudja, mi lesz? Erdélyben vannak az oláhok. Elárultak minket. FLÓRA: (megsimogatja BIMI: tarkóját) Ne törődj ezzel. BIMI: Nem lehet. FLÓRA: Mit nem lehet? BIMI: Amikor milliók esnek el… én meg itt, egy vidéki fürdőhelyen… Gyere, Flóra. Menjünk, menjünk innen. (A lányba karol, és együtt kimennek.) 132

A restiben (egyfelvonásos) Odakintről vonatfütty, érkező utasok zaja. FÉRJ: (idegesen beront) Végünk van. Mindennek vége. Még talán nekem is be kell vonulnom. (Leroskad egy asztal mellé.) Pali bá! Gyorsan. Hozzon egy szilvapálinkát. PALI BÁ: (még kintről) Igenis, egy szatmári szilva rendel. (Kisvártatva belép a kupicával.) Tessék, a szilva. FÉRJ: (gyorsan felhajtja) Még egyet! PALI BÁ: Ilyen nagy a baj? Elítélték a védencét? FÉRJ: Dehogyis, elnapolták az ügyet. Mindenki a román betörés lázában ég. PALI BÁ: Betörés? Románok? Erdélyben? FÉRJ: Igen, ott. Hozza a másodikat! PALI BÁ: (elmenőben) Oláhok. (Kimegy.) FÉRJ: (magában) Regina szerint meg akarják szöktetni a lányát, ámde mégis körülötte legyeskedik ez az alak. Akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor beengedtem a házamba. Pali bá! Hol a szilvám? PALI BÁ: Jövök már, jövök. (Hozza a pálinkát.) FÉRJ: (lehajtja, majd mély lélegzetet vesz) Ide figyeljen! Nem látott itt semmi gyanúsat? PALI BÁ: (csodálkozva) Gyanúsat? Hogy tetszik ezt érteni? FÉRJ: Egyszóval kik fordultak meg itt máma? PALI BÁ: Hát a nagyságos úr volt itt a kedves feleségével. FÉRJ: És? Rajtunk kívül senki? PALI BÁ: A rikkancs is bejött lapot árulni. FÉRJ: Aha, és vett valaki tőle újságot? PALI BÁ: Persze. FÉRJ: Kicsoda? PALI BÁ: Én ezt nem tudhatom, benn voltam a konyhában. FÉRJ: Arra feleljen, de gyorsan, ki volt még itt délelőtt ebben a csehóban. PALI BÁ: Engedelmet kérek, de ez a Magyar Királyi Államvasutak restaurációja. Már bocsánat, nem csehó, kérem tisztelettel. FÉRJ: Jó, jó ne érzékenykedjen. Ki volt itt a restiben, míg én Pesten jártam? PALI BÁ: Egyszóval ugye, itt volt a nagyságos asszony a nagyságos úrral. FÉRJ: (kissé fenyegetően) Gondolja, hogy ezt nem tudom?! PALI BÁ: Aztán ugye itt volt még a rikkancson kívül az a pesti hírlapíró, aki mindig velőt akart enni, persze, ha volt rá pénze, ugye, mert általában nem volt neki. FÉRJ: (idegesen) Kivel volt? PALI BÁ: Ugye én folyton a konyhában vagyok, mert jönnek össze-vissza a népek… FÉRJ: Ne kerteljen! Azt akarom tudni, itt volt-e a lányom és a feleségem? PALI BÁ: Hát a nagyságos asszony ugye itt volt a nagyságos úrral. FÉRJ: (dühösen) Az reggel volt. De aztán? PALI BÁ: (a fejét rázza) FÉRJ: És a lányom? PALI BÁ: A kisasszony? FÉRJ: (egyre türelmetlenebbül) Igen, a kisasszony. 133

Kelecsényi László

PALI BÁ: Mi tagadás, ő is volt. FÉRJ: Itt? PALI BÁ: Itt, igen. FÉRJ: És ezt csak most mondja?! PALI BÁ: Nem értem a nagyságos urat. Mikor kellett volna mondanom? Amikor még itt sem tetszett lenni? FÉRJ: Nagy ravasz maga, de az én eszemen nem tud túljárni. PALI BÁ: Kérem, én csak egy vendéglős vagyok. FÉRJ: Kivel volt? Kivel társalgott? (Hangot vált.) Nézze, én hajlandó vagyok némi anyagi áldozatra, ha igazat mond. (Magában.) A hamis tanúkat szokták megvesztegetni, de úgy látszik, itt az igazságért kell fizetni. (Kotorászik a tárcájában.) Fogja, ez a magáé. De most aztán mondjon el mindent, amit látott és hallott. PALI BÁ: (nézi a bankjegyet, a fejét vakarja) Szóval, nahát, úgy volt, hogy a nagyságos asszony meg a Bimi úr beszélgettek. Én nem hallottam, miről, de a nagyságos asszony nagyon ideges volt. FÉRJ: Ideges? Én is az vagyok. Folytassa. PALI BÁ: Aztán a Bimi úr elment. FÉRJ: Egyedül? PALI BÁ: Igen, egyedül. FÉRJ: És a feleségem? Ő maradt? PALI BÁ: Maradt egy darabig, kérem. FÉRJ: Mit csinált itt egyedül? PALI BÁ: Pénzt adott. FÉRJ: Magának? PALI BÁ: Nekem, illetve nem nekem, hanem Bimi úr számára. FÉRJ: Mennyit? PALI BÁ: Száz koronát. FÉRJ: És átadta? PALI BÁ: Igenis kérem, átadtam, ha már egyszer megbíztak vele. FÉRJ: Mikor? Merthogy a címzett elment. PALI BÁ: Visszajött az kérem. Mintha érezte volna a pénz szagát. FÉRJ: Egyedül? PALI BÁ: Persze hogy vissza, különben hogyan adtam volna oda a száz koronát. FÉRJ: Ne beszéljen mellé. Egyedül volt itt, vagy jött vele valaki más? PALI BÁ: Mondtam, hogy a nagyságos asszony elment. FÉRJ: Pál úr! Még nem a magáé ez a bankó. PALI BÁ: Hát kérem az úgy volt, hogy egy ideig egyedül ült itt a szerkesztő úr, de aztán megérkezett a Flóra kisasszony… FÉRJ: A lányom, tudtam… PALI BÁ: Aztán beszélgettek, kérem. FÉRJ: (idegesen) Miről? PALI BÁ: Nemigen figyeltem én azt, kérem. Mondtam, hogy sok dolgom volt az ebéd előkészületeivel. Sok az utas. Mintha megbolondultak volna az emberek… 134

A restiben (egyfelvonásos) FÉRJ: Hallja, kend! Mondja, amit hallott. Bármit. PALI BÁ: Keveset. Gyönyörű az a kislány, a Bimi úr meg udvarolgatott neki. Többet nem tudok. FÉRJ: Mondja, de ez titok, ne mondja senkinek… PALI BÁ: Hát akkor most mondjam, vagy ne mondjam? FÉRJ: Itt a pénze, fogja. Tehát szökésről nem esett szó? PALI BÁ: Szökésről? Neeem, arról nem. FÉRJ: Biztos ebben? PALI BÁ: (a bankót méregeti) Egészen biztos, ügyvéd uram. RIKKANCS: (friss lapokkal a hóna alatt beront) Új kiadás! Itt Az Est! Fordulat a háborúban. Rendkívüli kormányülés. FÉRJ: Adjon egyet. (Pénzt nyújt a fiúnak.) PALI BÁ: Más se hiányzott. (Kimegy.) RIKKANCS: Itt Az Est! Fordulat a háborúban… (El.) FÉRJ: Rettenetes, rettenetes. Elnyújtott vonatfütty hangja. A szín lassan elsötétül. Éjszaka lesz a restiben. A félhomályban egy ülő alak mozdul. BIMI: (cigarettatárca csillan a kezében, komótosan a tárca fedeléhez ütögeti a kivett dohányrudat, majd gyújtót keres) Még semmi. (Rágyújt, nagyot szippant, és lassan a mennyezet felé fújja a füstöt. Nézi a szivarkát, gusztálja a hamut, aztán leveri a földre.) Semmi. Mint ez a hamu. (Lassan nyílik az ajtó.) FLÓRA: (tétovázik a félhomályban) Bimi, Bimikém. BIMI: Itt vagyok, gyere! Azt hittem már nem jössz. FLÓRA: Megígértem. Itt vagyok. BIMI: Gyere, kincsecském! Mindjárt indulunk. FLÓRA: Hová visz engem? Hová viszel engem? BIMI: Pestre megyünk. Itt hagyjuk ezt a helyet. Elbújunk a világ elől. Gyere! FLÓRA: Nem hoztam semmit magammal. Anyám éberen strázsálta minden lépésemet. Az ablakon másztam ki. BIMI: Nem baj, majd veszünk neked ruhákat. Szemere grófnál még nem merült ki a hitelem. Induljunk, mielőtt felfedik a szökésed. REGINA: (beront) Úgy! Hát itt vagy, itt vagytok! (Egyszerre) BIMI, REGINA: – FLÓRA: Anyám! REGINA: (Bimihez) Hűtlen disznó. (Flórához) Te pedig azonnal mégy vissza Svájcba. FLÓRA: (a fejét rázza) Nem. BIMI: Mi együtt megyünk el innen. FLÓRA: Igen. REGINA: (gúnyosan nevet) Mit képzeltek? Hová mennétek? Éppen ezzel az éhenkórásszal? Csak adóssága van, már nincsen hitele sehol. BIMI: Ez nem igaz. REGINA: Tagadja? Akkor elmondjam, hogy én mennyit invesztáltam magába? 135

Kelecsényi László

BIMI: Ne mondjon semmit, ha kérhetem. REGINA: Ez a hála? Az áldozatomért, a kitartásomért, a hűségemért, igen, a hűségemért. FLÓRA: Bimi, ez igaz? BIMI: Semmi sem igaz, csak te. REGINA: Semmi? Hogy ott térdepelt előttem a szállodai szobájában? Elővegyem a leveleit? Egyetlen hűség – ilyeneket írt… FLÓRA: Ez igaz? BIMI: (Flórához) Akkor még nem ismertelek. Nem is tudtam rólad. Anyád őnagysága gondosan titkolta, hogy ilyen… hogy ilyen leánya van. REGINA: Milyen? BIMI: (még mindig csak Flórához) Ilyen csoda. REGINA: Én elájulok, azonnal meghalok. Ezt meri mondani nekem, azaz neki, a jelenlétemben? Magát dédelgettem éveken keresztül? Feláldoztam mindent. BIMI: Mit áldozott? Ha itt valaki áldozott, az a férje. REGINA: Őt is belekeveri? Azt az áldott jó embert? BIMI: Most áldott jó ember? Nekem mást mondott róla. Ne akarja, hogy elismételjem a leánya előtt. REGINA: Nem az ő lánya. Ezt mind tudjuk. FLÓRA: (BIMI: mellé lép) Nekem ő a fontos. Szeretem őt. REGINA: Tudod is te, mi a szerelem, te taknyos? Honnan tudnád? A zárdában tanultad? FLÓRA: Igenis, tudom. És nem vagyok taknyos… REGINA: Hallgass! BIMI: Ezt nem könyvből tanulják, Regina. Van, akivel vele születik ez a tudás. FLÓRA: (átöleli Bimit, hozzásimul) Szeretem. REGINA: Azonnal ide jössz hozzám! Hívom az apádat, és majd ő kipenderíti innen ezt az urat. FLÓRA: Nem is az apám… Maga mondta. REGINA: Hallatlan pimaszság! A nagy zajra hálóingben előjön a vendéglős. PALI BÁ: (álmosan körülnéz, majd biccent) Ajaj! Óhajtanak valamit? REGINA: Vitriolt! Hozzon vitriolt! PALI BÁ: Azt nem tartunk, kérem. Esetleg abszintot tudok hozni. BIMI: (kezével integet a vendéglősnek, hogy távozzék) PALI BÁ: (magában mormogva kimegy) Fölverik az embert éjnek évadján. Micsoda népek! REGINA: Na, ide figyelj, édes lányom! Mert azt ugye nem tagadod, hogy a leányom vagy? (Hatásszünet) Ez az ember, aki itt áll előtted, és akit te, kis tizenhat éves semmiség, halálosan szeretsz, úgy, hogy elmennél vele a világ végére is, ez az ember – nős. FLÓRA: (Bimire néz, de nem rendíti meg különösebben a hír) BIMI: Hosszú évek óta nem élünk együtt. Be fogom adni a válópert. 136

A restiben (egyfelvonásos) REGINA: És akkor úrinő voltam… Nem beszéltem a többi nőről… BIMI: Úrinő? REGINA: Soroljak neveket? FLÓRA: Nem érdekelnek mások. REGINA: Hallgass ide! Gyerekei vannak. Olyan idős a fia, mint te. FLÓRA: Igazán? A pajtásom lesz. BIMI: El akartam mondani mindent neked, de soha nem jutott rá idő. REGINA: Csak susmorgásra, levélírásra, arra jutott! BIMI: FLÓRA:! Nincsen senkim a világon rajtad kívül. Elhiszed? FLÓRA: (halkan) El. REGINA: Ez a gyerek megőrült. BIMI: Csak te vagy. Ez egy csoda. Már nem számítottam rá. A sors különleges ajándéka. Nem, nem is ajándék, sokkal-sokkal több. Téged akarlak mindenestül. Szeretnélek nem szeretni, de már nem lehet. A sorsom vagy. A kezedbe helyezem az életem. (Letérdel Flóra elé.) FLÓRA: (megsimogatja Bimi fejét) Semmi se számít. Köszönöm, köszönöm. REGINA: (már-már gyűlölettel) Mit köszönsz? Te… te kis béka! BIMI: Nem akarlak elveszíteni. FLÓRA: Követlek mindenhová. BIMI: Nincsen többé múlt. Szabadok vagyunk. REGINA: Ezek megőrültek… Éhezni fogtok, nyomorogni fogtok… BIMI: Menjünk. REGINA: Hová mennétek? Még órákig nem indul vonat. BIMI: Téved. Mozgósítás van, behívják a tartalékosokat. REGINA: Jesszus! Magát nem, ugye? BIMI: (csak a fejét rázza) Flóra! Gyere, kincsem. REGINA: Kincsem? Az egy ló. BIMI: Regina! Ne legyen nevetséges. FLÓRA: (a kezét nyújtja Biminek) A tiéd vagyok. (Kimennek.) REGINA: (valami nem emberi hang, visítás, nyüszítés keveréke tör ki belőle; lábával a padlón dobog, öklével az asztalt üti) PALI BÁ: (álmosan be) Tetszik valami? REGINA: (a könnyeit törli) Most hozhatja azt az abszintot. PALI BÁ: Igenis, kérem. Egy hajnali abszint rendel. (Kimegy.) FÉRJ: (beront) Hol vannak? REGINA: (már rezignáltan) Elmentek. FÉRJ: És ezt csak így mondja? REGINA: Győzött a szerelem. FÉRJ: Micsoda? Miket beszél? Rosszul van? REGINA: A szerelem, amely létrehoz egy másik valóságot, ami sokkal igazabb ennél, amiben élünk. És aztán eluralkodik, kiterjed, felszív, a magasba emel… FÉRJ: Maga megőrült. Megszökött a lánya… a lányunk… REGINA: Nincs lehetetlen, mindent szabad. Igen, ez a szerelem.

137

Kelecsényi László

FÉRJ: Nincs magánál. Jöjjön, hazaviszem. Elhívom Köves doktort. REGINA: Felemelkedtek együtt, felszálltok az égbe, a mennyországba... Csak vigyázzatok egymásra nagyon, gyermekeim. FÉRJ: Jöjjön, menjünk! (Megfogja Regina kezét, kifelé húzza.) REGINA: Istenem, talán ők boldogok lesznek… FÉRJ: (már-már vonszolja) Még hogy szerelem, az hiányzik csak. Háború, háború van. (Kimennek.) PALI BÁ: (bejön a tálcával, rajta a zöldes ital egy pohárkában) Elmentek. (Némi gondolkodás után felhajtja az italt, megborzong) Vitriol! Tényleg vitriol. Vége

138

kiállítás

Puskás Bernadett

Szepessy Béla grafikusművész kiállítása* A Magyar Kultúra Napja: a hagyományokra, a múlt értékeire hívja fel a figyelmet. Szepessy Béla grafikus, a nyíregyházi főiskola Vizuális Kultúra Intézetének igazgatója, tanára, számos díj birtokosa és több száz tanítvány mesterének kiállítása is ehhez a gondolathoz kapcsolódik választott mottójával. Simplicissimus – a cím maga is a múltba utal vissza, a 17. századba. Ez az időszak a képzőművészetben számos újdonságot hozott, új műfajok, így a tájkép, a szatirikus életkép elterjedését. Ugyanakkor Európa a század első felében komoly krízist, háborúkat élt meg. Ez az irodalomban is hagy nyomot, és a pikareszk regény divatját indítja el. Főszereplője mindig a csavargó, azaz picaro, aki különféle tájakat jár be, végtelen kalandokba bocsátkozik, majd ezeket elbeszéli, színesen bemutatva az országokat, szokásokat, néha ferde tükröt tartva. A legnagyobb hatású a német Jacob von Grimmelshausen pikareszk regénye volt Simpicius Simplicissimus címmel, mely 1669-ben jelent meg. A főhős egy egyszerű legény, Simplicissimus, azaz a legegyszerűbb, aki hol szolgaként, hol gazdagként, hol rablóként, hol zarándokként kalandosan bejárja fél Európát, Oroszországig, sőt, eljut Japánig. Bár a verses szöveg a barokkban íródott, túllépte, kiszélesítette a kor stíluskereteit, új valóságértelmezést, ábrázolást nyújt. Még 15 év sem telik el, 1683-ban megjelent a Magyar Simplicissimus -Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus, a boroszlói születésű Daniel Speer műve. Ennek az utóbbi regénynek a cselekményei, leírásai ihlették Szepessy Béla egyik grafikai sorozatát és szolgáltak e kiállítás vezérfonalául. A magyar Siplicissimus abban különbözik a német előzményétől, hogy inkább valós eseményeken alapul, írója hányattatott életét és vándorlásait mutatja be. Egyszerre pikareszk regény és korszerű módon felvidéki és erdélyi útirajz is a Tátra, a késmárki csúcs megmászásának leírásával. A grafikákon misztikus táj és a főhős jelképes portréja kapcsolódik össze talányosan. A pikareszk regényben a jelenetek irodalmi képek, az egyes epizódok sorrendje kötetlen, felcserélhetők, ahogy egy sajátos szálat követve itt sorakoznak a grafikai művek. A vándorlás értelmezhető konkrétan: közeli vagy távoli vidékek bejárásaként. Ilyen A nyomdászfiú vándorlásai sorozat: utal a korabeli tanulás, tapasztalatszerzés módjára *

Elhangzott Szepessy Béla grafikusművész Simplicissimus című kiállításának megnyitóján Nyíregyházán, a Pál Gyula Teremben, 2015. január 22-én.

139

Puskás Bernadett

augsburgi műhelyek meglátogatásával, utal a klasszikus grafikai technikák módszereire, fejlődésére, elterjedésére, eszközeikre. A kiállításon ecsetrajzokat, tollrajzot, néhány fametszet, linómetszeteket látunk az elmúlt négy év anyagából. Finom, részletgazdag kivitelezés és sajátos ötletes szerkesztés jellemzi a műveket. Ilyen a valóság–tükörkép ellenpontjának problémája a Loire vizében tükröződő Chambord-i kastéllyal, a felette lebegő I. Ferenc portréval (az előkép Jean Clouet festményt idézve). A vándorlás ugyanakkor nemcsak térbeli Szepessy Béla művein, az idősíkok, életállapotok, személyiségi síkok közötti utazás gondolata is foglalkoztatja. Ilyen az utazás a nemzeti múlt idősíkjai között a 16. századtól a 19. századig (így Bánk bán, Kuruc témák, 1849. Buda ostroma): Itt utalni kell Georg Kubler az Idő formája című műre, amely körforgásként írja le a művészet alakulását, egy spirális mentén visszatérő stíluselemekkel. A munkák között Erkel szeme c. 2011-es mű a zeneszerző nemzeti témákat feldolgozó zeneműveire utal, Bánk bán bemutatásának 150. évfordulóján készült. Mintha egy fúvós hangszer tölcsérében látnánk a kavargó szereplőket. A vonalak karaktere, ereje, iránya megmutatja egyrészt a tárgy anyagszerűségét, a formák egymáshoz való viszonyát, ugyanakkor fényeket villanthat fel, árnyékba borít meseszerű szövetet alkot. Egy következő korszakba repít Az abszolút Kuruc geometria, amely szintén a síkokkal játszik vizuális és átvitt értelemben. A vonal, mint elvont grafikai eszköz formák körülhatárolására és a mozgás kifejezésére egyaránt alkalmas. A gazdag ritmusképletek egyszerre grafikai és festői hatást is jelölnek. Ez mesteri fokon jelenik meg az itt látható műveken. Szepessy Béla grafikái jól érzékelhetően nem pusztán vizuális problémák megoldásai. Miként a magyar Siplicissimus főhőse is éles szemű, de nem szenvtelen megfigyelő, ez látjuk Szepessy Béla metszeteinek, rajzainak legapróbb részleteiben. A táj, a figurák, a hazai művelődéstörténet alakjai komoly vagy könnyedebb, de – mindenképp mondhatjuk – elkötelezett, szeretetteljes ábrázolással kerülnek elénk. Ahogy a Simplicissimus írója is Magyarországról rokonszenvvel ír, a magyarságról szeretettel emlékezik meg, így fogalmazva: „Ennek az országnak a népei…. Megmaradnak ősrégi szokásaik mellett… Erkölcseikben és az érintkezésben udvariasak,… A nők nem csúnyák; tisztességes és tetszetős öltözetben járnak. A férfinép is jó termetű; szeretik a nagy bajszot…” Ezt a hangvételt érezzük abban, ahogy Szepessy Béla grafikáin ezeknek a valós, vagy képzeletbeli vándorlásoknak kalandos életű hazai szereplői is megjelennek a 19. század első feléből: a Kelet vándora azaz Germanus Gyula világhírű orientalista vagy Kőrösi Csoma Sándor; Gróf Széchenyi Ödön – a dunai hajós, Széchenyi István fia remekbe szabott tűzoltó parancsnoki egyenruhában, aki egyrészt megszervezte a tűzoltó egyletet és Pesten főparancsnoka lett, majd magyar mintára megtette ezt Konstantinápolyban, amiért a szultántól a pasai címet nyerte annak ellenére, hogy nem tért át az iszlámra. Ő volt szintén, aki a Hableány nevű gőzössel vízi úton jutott el az 1867-es párizsi világkiállításra. E személyek nemcsak e grafikákon találkoztak itt ma össze: – a korábban idézett hasonlat szerint – az idő örvénylő formájában, Germanus Széchenyi Ödönnel Konstantinápolyban futott össze, Ödön pedig a Pesti Sakk Körnek is elnöke volt, 140

Szepessy Béla grafikusművész kiállítása

Szepessy Béla: A dunai hajós

Szepessy Béla: Veszedelmek Madéfalván

141

Puskás Bernadett

alelnöke viszont Erkel Ferenc. A polihisztor természettudós, néprajzkutató Herman Ottó kőszegi fényképészműterme c. mű is a kíváncsi, vándorló elődök előtt tisztelgő grafikákhoz kapcsolható. (Tudjuk, Herman Ottó maga is készített könyvillusztrációkat műveihez.) A közösségi, történeti idősíkokon, krónoszon átvezető vándorlás mellett létezik végül a személyes és lelki, a szentségi időben, kairoszban való utazás, megmerítkezés. Mint személyes állásfoglalásra, érlelődésre, kiállásra hívja fel a figyelmet A Sibói bölény című metszet Nyírő József azonos című regénye nyomán. A konzervatív, de hazafi idősebb Wesselényi Miklós és az újító kozmopolita II. József császár álláspontjainak küzdelmét, a végletek közötti utat, és a közöttük álló nő szerepét ábrázolja. A lelki vándorlásra a Simplicissimusban is találunk utalást, amikor az utazó lemerül a Fekete-erdei Mummelsee tóba és találkozik az ottani mondabeli víz alatti királyság lakóival, hableánnyal. Ez az irodalmi kép maga is ősi előzményekre utal vissza, Odüsszeusz, Aeneas utazására a föld alatti világban, illetve már inkább filozófiai kérdésként Platón Phaedón dialógusában olvasható módon a lélek halál utáni vándorlására az alvilág vizein keresztül. Az itt látható grafikák között a megtisztító zarándoklatra, a fizikai vagy lelki szenvedés mélységére emlékeztet a Keresztek hegye sorozat, amely Litvánia 14. századi eredetű nemzeti emlékhelyét idézi itt fel (Schaulen / Sjauljai közelében). Az 50 ezer nagy és 100 ezer kicsi kereszt a litvánokat ért – a cári Oroszországtól elszenvedett – üldözések, majd 20. századi sztálini deportálások jeleként áll ma újra. Itt sajátos személyes vízióként kerülnek megfogalmazásra a nagypénteki krisztusi szenvedésre is utalva. Utolsó gondolatként egy sokat által ismert íróra utalnék. Koelho első híres regényében, Az alkímistában is megjelenik a vándorlás többrétegű, összetett szimbolikájú alapproblémája. A pásztorfiú Santiago egy álmában látott kincs keresésére indul, hosszú zarándoklatot tesz, különös emberekkel találkozik, megtanul titkos jelek között olvasni, de végül hazatérve talál rá az igazságra: azaz a legfontosabb a saját belsőben, szívben – hazában – való olvasás, a valódi értelem felfedezésének képessége. Enciklopédikus műveltséggel párosítottan ezt tapasztalhatjuk meg a kiállított műveken. Hisz Szepessy Béla képzeletbeli vándorlásainak vagy valós utazásainak alkotó társai és ihletői irodalmi, zenei művek, filmek. A tudós művész magatartásában pedig a nyughatatlan kíváncsi elődök vezetik. Ahogy bogozódnak-futnak a történeti szálak, úgy futnak, kísérik egymást a kalligrafikus, finom vonalak, melyek apró alakokat, itt nem részletezhető történeteket rejtenek, és új valóságot teremtenek Pilinszky költői képével élve: azaz A művészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása. Szívből kívánom Szepessy Bélának, hogy folytassa sokáig hasonló sikerrel ezeket a kalandozásokat. A kiállítás nézőinek pedig, hogy kövessük végig az apró vonásokat, az alkotó gondolait, legyenek részesei ennek a konkrét, ugyanakkor misztikus új valóságnak. Kérem, tekintsék meg a kiállítást!

142

Szepessy Béla grafikusművész kiállítása

Szepessy Béla: Bánk Bán Bartók szemében

Szepessy Béla: Simplicissimus

143

SZEMLE

Találkozások Mátészalkán Pénzes Ottó új kötetéről

A kötet interjúsorozatának témáiból kibontott nagy ívű beszélgetések, két vonatkozásban is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Nemcsak arról szólnak, hogy a meghívott előadók, vendégek a maguk szakterületén milyen kiváló, nemzetépítő emberek, hanem arról is tudósítanak, hogy az otthoniaknak miképpen sikerült lépésről-lépésre előbbre jutniuk a kisváros kulturális életének felvirágoztatásában. A házigazda, Pénzes Ottó – aki tanárkodása mellett a több évtizede sikeresen működő Mátészalkai Művészetbarát Egyesület elnöke, valamint a Mécsvilág c. lap főszerkesztője –, beszélgetést kezdeményező szerepében természetes közvetlenséggel, ugyanakkor célratörő tudatossággal szólítja, készteti válaszadásra partnereit. És a tudomány képviselői, az írók, a művészvilág kitűnőségei – többségükben öntörvényű alkotók – elgondolkodtató tanulságokkal gazdagon fejtik ki véleményüket hivatásról, munkáról, családról, társadalmi kérdésekről, az élet kis és nagy dolgairól. A szerző pedig a széleskörű ismeretszerzés világából merített információkat, saját gondolatrendszere szűrőjén reprodukálva, olvasmányos formában tárja elénk. Egyszóval, kapunk egy minőségi értékrendbe foglalt tudásgyűjteményt. Nagy elszánások és kitartó, szorgalmas mun144

kálkodások tükre ez a könyv. Annak a nemes akaratnak a szövegbeli lenyomata, amely hitelesen tájékoztat arról a közművelődési törekvésről: milyen módon lehet és kell a város szellemi életét jó irányba mozgósítani. Másokkal karöltve (Szatmári Múzeum, Teátrum, Vörösmarty Kör, iskolák, Városi Művelődési Központ) a kulturális szféra legfontosabb területein művészbarát közönséget toborozni. Nem utolsósorban azzal is, hogy országos hírű embereket hívnak előadások megtartására, szellemfrissítő

Szemle

beszélgetésekre, akik aztán viszik a város jó hírét. Népszerűsítik az ott tapasztaltakat, felmutatva, hogy a vidéki lét nem jelent feltétlenül elszigeteltséget, a kulturális törekvések haladó áramlataitól való leszakadást. Épp ellenkezőleg, a lokalitás sajátosan egyedi értékeivel, színeivel a lépéstartók között jegyezhető. A könyvet lapozva kitűnik, hogy közel nyolcvan interjúalany fordult meg Szalkán, s ült le eszmecserére Pénzes Ottó mikrofonja elé. Sokan az egyszeri találkozáson túl, tagként tartós kapcsolatot áponak azóta is a Művészbarát Egyesülettel. Az innen elszármazottak közül csupán néhány név: Hauser Adrienn, Dienes Gábor, Gaál Botond, Nagy Péter, Pathó István. És hát a többiek: Jókai Anna, Erdő Péter, Grétsy László, Makovecz Imre, Kocsis Zoltán, Pozsgay Imre – hosszú lenne a felsorolás –, akik otthonra leltek a vendégszerető Mátészalkán. Ez a kötet úgy is, mint az európai polgárosodás útjának egyengetéséről szóló krónika, kivételesen érdekes olvasmány. Fontosságát tekintve pedig

bizonyító erejű dokumentáció, a város kulturális életének utóbbi évtizedeiben bekövetkezett pozitív változásokról. Arról a felívelésről, melyet a hagyományőrzés és megújítás jegyében pl. a Szalkai Fényes Napok rendezvénysorozata, az éves programok (kiállítások, koncertek, színházi előadások, irodalmi estek, városszépítési törekvések, szoboravatások stb.) kapcsán, megyén kívül is elismeréssel emlegetnek. Különösképpen figyelemre méltó, ahogyan a szerző – történelemtanárként, múltbeli ismertekkel, tapasztalatokkal felvértezve – független gondolkodóként van mindvégig jelen a kötetben. Bizonyos, hogy azoknak, akik a szalkai művelődési ügyekben tájékozódni akarnak, érdemes a kezükbe venniük ezt a szépen tipografizált, fotókkal illusztrált, emberbaráti szemléletű, keresztény szellemiségű kötetet. Futaky László Pénzes Ottó: Találkozások Mátészalkán. Mátészalka, 2014. Mátészalkai Művészetbarát Egyesület, 264 p.

Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken Lexikonméretű, A/4 formátumú, három és félszáz oldalon, műnyomó papíron színes illusztrációkkal, kemény kötésben közreadott kötet a Középkori Templomok Útja. Harmadik kötet. Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken című könyv. Megyénkben ritka az ilyen. Az igényes tanulmánykötetet – amely egy sorozat harmadik része – uniós pro-

jektnek köszönhetjük: „Két ország, egy cél, közös siker! – Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007–2013”. (Az előző két kötet: Középkori egyházi építészet Szatmárban, Középkori templomok a Kárpátoktól a Tiszáig.) „A Középkori Templomok Útja – mint tematikus útvonal – öt évvel ez145

Szemle

előtt indult el azzal a céllal, hogy a Kárpát-medencében egyedülálló vallási és kulturális örökséggel ismertesse meg az érdeklődőket. Azzal a középkori egyházi örökséggel, amely a valaha egy történeti régiót alkotó Felső-Tisza-vidéken, Kárpátalján és a Partium északi részén található. A Középkori Templomok Útja – köszönhetően az elmúlt évek rendkívül dinamikus fejlődésének – mára fontos mérföldkőhöz érkezett. A kitűzött célnak megfelelően az egyik legjelentősebb fejlődési lehetőségekkel bíró turisztikai vonzereje lett a térségnek. Megvalósultak azok a fejlesztések, amelyek indokolják/ indokolhatják a turisták érdeklődésének erősödését. Különösen a 2012–2014 között megvalósuló fejlesztési periódus hozott látható eredményeket, ebből talán a legjelentősebb, hogy templomok újultak meg és váltak látogatóbaráttá” – fogalmazott a Szemle 2015/1. számában Balogh András és Deák Attila, amikor a két szakember bemutatta a fél évtizedes munka eredményét. Ők fogták össze, irányították az uniós projekt megvalósítását. A kötetben, amelynek ismertetésére vállalkozunk, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, valamint a határon túli Szatmár megye kiválasztott templomai szerepelnek. Két szálra fűzhető föl a 27 tanulmány: húsz a vidék művészetének a reformáció időszakához köthető periódusát mutatja be, hét pedig a javarészt az uniós projekthez illeszkedő épületkutatásokat és helyreállításokat. Nem kis büszkeséggel állapítja meg az előszóban Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke és Oláh István, a Megyei Fejlesztési Ügynökség vezetője, SZSZBMFÜ Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft.

146

hogy „a kötet méltóképpen illusztrálja a régiónak a reformáció kialakulásában és terjesztésében játszott szerepét”. Minden tanulmányban található érdekesség az érdeklődők számára is, bár kétségtelen, hogy az írások többsége mégiscsak a szakmabelieknek íródott, tár fel újdonságokat, nagyít részleteket. Ha nem egyenként olvassuk az írásokat, hanem csupán áttekintjük a könyv tartalmát, feltűnhet, hogy terjedelmi szempontból teljesen szabad kezet kaptak az írók. Tudjuk, hogy a szerzők általában szeretik bőven tálalni mondanivalójukat – ilyenkor hasznos a szerkesztői iránymutatás. Úgy tűnik, ez esetben lehetett volna erőteljesebb. A Templomok útja nem a mai főútvonalakat követi, hanem többször fordul „távoli”, mi több, a mai országhatár túloldalán lévő települések felé: többek között Kölcse, Lónya, Márokpapi, Mi-

Szemle

lota, Nagyszekeres, Sonkád, Szamosújlak, Tiszabezdéd, Vámosoroszi, Zajta rejtett értékeire irányítja figyelmünket, néha igazi gyöngyszemekre, falképekre, kőfaragásokra, vagy még csupán tervezett rekonstrukciójukra. A kötetből kitetszik, hogy a méltán híres csarodai, tákosi templomok mellett vannak a környéken más figyelemre méltóak is. Csupán példaképpen említjük a sok közül a márokpapi templom ornamentális festését, amelynek részleteire az ezredfordulón a helyreállítás során találtak rá, sajnos töredékesen. Hasonlóan szép a vámosatyai tulipános fríz, vagy a lónyai szentélyboltozat kifestésének részlete, ahol ezen kívül is több látványos részlet tekinthető meg. A XVIII. századi festett famennyezetek kedvelői például Gyügye, Csengersima, Milota templomaiban biztosan nem fognak csalódni. Kalandos története van a tiszabezdédi református templom mészkőből készült konzoljainak, az ott látható figuráknak. Akit az ilyenek érdekelnek, a kötetből kiváló útitervet készíthet a helyszíni látogatásokhoz. Bár az említett példák Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiek, a könyv nem a mai közigazgatási határok keretében íródott. Főleg a 2014. évi kutatások bemutató részben Sárköz, Bere, Csomaköz, Krasznacégény révén válnak hangsúlyossá a Partium települései. Hajdú-Bihar a debreceni Szent András templom építéstörténete, valamint tárgyi öröksége, továbbá Berekböszörmény református temploma történetének feltárása révén szerepel. Érdemes megemlíteni, hogy a tanulmányok többsége református templomokhoz kötődik, de a zajtai római katolikus és a kállósemjéni görögkatolikus templom kutatásai is helyet kaptak. Sajátos szempontból világítja meg a kort a

„Középkori templomok görögkatolikus használatban Északkelet-Magyarországon” című tanulmány. Nagy érték a sok színes illusztráció. Ezekkel gyakran takarékoskodnak mégoly színvonalas kiadványok szerkesztői is, főleg anyagi okok miatt. Most a kötet fényképésze – köszönhetően az uniós projektnek – számos olyan részletet lencsevégre kaphatott, megmutathatott, ami igazi meglepetés. Néhány szerző magára vállalta ezt a feladatot is, köztük vannak, akik mesterien kezelik a kamerát. Az elérhető teljességre törekvést mutatja, hogy helytörténészek gyűjteményeiből is válogattak. Értékes hozzájárulás a kötethez sok archív rajz, amelyeket Forster Központ Tervtára bocsátott a szerzők, szerkesztők rendelkezésére. Néhány szinte önmagában művészeti értékű alkotás. Nem hagyhatjuk szó nélkül a kötet jegyzetapparátusát, amelynek részletessége, szakszerűsége arra utal, hogy a tanulmányokat a tudományos életben jártas, hozzáértő szakemberek publikálták. A lábjegyzetek sok esetben további kutatást inspiráló részleteket, érdekességeket kínálnak. A tanulmányok írói – zárójelben a publikációk száma (társszerzőként is): B. Juhász Györgyi, Bardoly István, Cabello, Juan (3), Emődi Tamás (4), Gáborjáni Szabó Botond, Gaylhoffer Kovács Gábor, Grynaueus András, Jakab Attila (3), Jankovics Norbert, Jékely Zsombor, Lángi József (2), M. Nepper Ibolya, Módy Péter, Németh Péter (2), Papp Szilárd (6), Pintér Attila (3), Sarkadi Márton, Szakács Béla Zsolt, Szekér György (2), Szőcs Péter Levente (4), Szőke Balázs, Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ, Budapest.

147

Szemle

Terdik Szilveszter (2), Tóth Boglárka, Ulrich Attila. A fényképek nagy többségét Mudrák Attila készítette, az ő munkáját dicséri. A névsor arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes lett volna utalni a szerzők foglalkozására-képzettségére (történész, lelkész, restaurátor, építész, stb.), annál is inkább, mert közülük többen nem a megyénkben élnek. Előéletük, munkásságuk személyesebbé, hitelesebbé tenné dolgozatukat, különösen, ha tudnánk, hogy „első kézből”, s nem hozott anyagból dolgoznak, maguk is résztvevői-e a kutatásoknak. A kész könyvet látva mindenképpen értékről beszélhetünk. Érdekeségként említjük, hogy ezt a jelentős, tudományos értékű munkát nem szakképzett művészettörténész vagy vallástörténész szerkesztette, hanem pszichiáter. Kollár Tiborról azonban tudható, hogy a középkor építészeti és művészeti emlékei iránt különleges érdeklődést mutat, és már több hasonló kötet szerkesztett (többek között e sorozat előző két kötetét), magas állami kitüntetésben is tudományszervezői munkásságáért részesült. Kitűnik, hogy közvetlen munkatársait, és a szerzőket is jó szemmel választotta meg, közöttük elismert szakemberek vannak, a tudományos előkészítést támogatta a Forster Központ. Tehát a feltételek adottak a jó eredményhez. Ámde a „könyvgyártás” külön szakma, egy ilyen volumenű munkánál indokolt lenne profi könyvkiadó, gyakorlott szerkesztő közreműködése, ez tovább emelné a kötet könyvészeti szakmai színvonalát.

148

A nyomdai kivitelezés a nyíregyházi Color Pack üzemében történt, szép munka. A könyv csupán 500 példányban jelent meg, amely egy ilyen nagy vállalkozás esetében nem mondható soknak. A Fejlesztési Ügynökség azonban több, kiállítással egybekötött eseményen ismertette a kötetet. Ilyenek voltak Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban, Nagykárolyban a Károlyi kastélyban, Debrecenben a Nagytemplomban. Szerepelt a könyv a Múzeumok Éjszakáján Debrecenben, Budapesten az Utazás Kiállításon, Szatmárnémetiben a Partiumi Magyar Napok rendezvényén. Nyíregyházán is rangos könyvbemutató volt, a megyeháza épületében. A „köteles példányokon” kívül számos helyre juttatott a kiadó: könyvtáraknak, múzeumoknak, egyházközségeknek, civil szervezeteknek, a médiának, tehát sokan tudhatnak róla. (A templomút marketingtevékenységét „Városmarketing gyémánt” díjjal jutalmazta a Magyar Turizmus Zrt.) Aki még többet akar tudni, annak érdemes felkeresnie a http://templomut.hu, illetve a www.temple-tour.eu honlapot. Az igazi siker az lesz, ha minél többen végig is járják a templomutat. Marik Sándor Középkori Templomok Útja. Harmadik kötet. Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken. Szerk. Kollár Tibor. Nyíregyháza, 2015. SZSZBMFÜ Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft., 348 p.

Szemle

A mesélő fölmérése

Egy régió kulturális identitásában nyilvánvalóan szerepet játszik jelenkori, közelmúltbeli értékeinek belátása, azoknak józan felmérése. Nem komolytalan felelősség épp ezért a megye irodalmi életében régóta meghatározó véleményformáló mindenes-irodalomtörténész Gerliczki András feladata, amikor a Bujról elszármazott, a hetvenes évek pályakezdői között nagy reménységnek, sőt, ígéretnek számító, ám aztán reménytelenül elvesző Kurucz Gyula pályaképét igyekszik megrajzolni. Olyan íróról van ugyanis szó, aki alkotóereje teljében inkább közéleti feladatok felé fordult, így kiszorult az irodalom legmagasabb nyilvánosságának állandóan átalakuló, s majd-

hogynem állandó jelenlétet kívánó közegéből; és bár kései visszatérése nem sikerült látványosra, nem születtek jelentős művei, amelyek megkerülhetetlenné tennék nevét, pályája felmérése mégis fontos aspektusokkal járulhat hozzá az indulását meghatározó közeg irodalomtörténeti feltárásához, a ’60as, ’70-es évek fordulójának pályakezdőiről való ismereteinkhez, a megye kulturális életének, vagy még inkább, a Kádár-kor derekán a régióból indult, ahhoz kötődő művészi törekvések megismeréséhez. Maga a könyvtárgy kivitelezésével, külcsínével valósággal túlmutat egy regionális műhely lehetőségein: ízléses, szép megjelenésű, róla a mértéktartás jut az azt kézbe vevő eszébe legelébb – összevetve az elmúlt időszak (gyakorlatilag összes, Nyíregyházán megjelent/kiadott) kötetével, egyértelműen úgy fest, kiállításukra nézvést nem lehetnek egy súlycsoportban ezzel a könyvvel. Nem is csoda: az öt évfolyamot megért nyomtatott folyóirat, A Vörös Postakocsi friss és üde arculatáért jelentős „felelősség” terheli Gerliczki Andrást, hiszen afféle mindenes irodalmár ő, aki – akár a papír elkészítésétől kezdve a szöveg tördelésén keresztül a kötésig – teljes egészében bírja a könyves mesterséget, s most, íme, tele is írta a lapokat… Talán épp csak az említett mértéktartás terén esik egyedül túlzásba a kötet kivitelezése: meglehet, hogy a tárgyalt életmű jelentőségét akarja valamilyen formában jelezni a könyvtárgy keskenysége-kicsinysége — azonban e tekintetben minimum kettős érzéseink lehetnek: a borítólapok közé „zárt” szöveg Gerliczki András szövege, s ez a szöveg egyáltalán nem kell, hogy szerénykedjék; egyáltalán nem kell, hogy magát „kisformátumúnak” mutassa. Hiszen tudós, tudo-

149

Szemle

mányos mű, abszolút teljes értékű. Hogy értsük: a szerző nem arra fecsérli tehetségét, hogy rehabilitáljon, vagy kanonizálni próbáljon egy egyenetlen és (ilyenformán a rehabilitálás vagy kanonizálás szempontjából jelen állás szerint, amelyet egy remekmű persze bármikor megváltoztathat) menthetetlen korpuszt, még ha ezt talán szívesen is venné a régió kulturális közönsége, közössége. Gerliczki törekszik arra az értelmezésre, amely (a prózafordulat előtti irodalmi folyamatokat valamennyire átlátók számára) el is helyezi Kurucz Gyula prózáját a nagy egészben. Bár korábban Gerliczki András nagyrészt költészettel foglalkozott, emlékezetes tanulmányokat közölt Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladárról, Domonkos Istvánról vagy Kovács András Ferencről, a regionális irodalom melletti elköteleződése legalább annyira ismert; azt pedig e kötet meggyőzően bizonyítja, hogy a prózapoétika épp úgy izgalomban tartja, mint a versnyelv. A monográfia Kurucz Gyula pályaképét öt nagy fejezetben vázolja, melyek kettő-négy alfejezetből, lényegében egy-egy könyvet tárgyaló tanulmányból szerveződnek egésszé. Ilyen módon a — ha nem számoltam el — tizenöt kötetnyi önálló műből (melyekbe második-harmadik kiadást, képzőművészeti monográfiát, szerkesztett, kiadott, a szerző által vagy a szerzőtől fordított munkákat nem számoltam bele, mert azokkal együtt kerek hatvan cím szerepel e monográfia Kurucz-bibliográfiájában) mindegyik górcső alá kerül. A fejezetek e köteteket nem időrendben tárgyalják, hanem egy-egy struktúra, motívum vagy jelenségcsoport alakulását követik végig a korpusz különböző pontjain. A monográfus előbb a valóság és a mese határainak elmosását elemzi, aztán a rövidpróza, majd a regény műfajával való kísérletezés, a történelmi látásmód, a közéletiség, az értelmiségi szereplehetőség válaszútja kerül előtérbe; végül az önértelmezés, önkép, 150

számvetés alakzatait olvassa a köteteken keresztül. Ez a megközelítésmód kétségtelenül jobb rálátást biztosít a szövegek világára, hiszen azonnal olvasási, értelmezési lehetőségeket is felvillant a Kurucz Gyula pályáját átlátni kívánók számára. A mű majd felét kitevő első fejezet Kurucz három könyvéről írott három tanulmányt tartalmaz, érzékeltetvén a tárgyalás terjedelmével is a monográfus értékszemléletét: mit tart a pálya legjelentékenyebb szeletének, szegmensének. A Nohát meséljünk és az A Mákszem Hölgy Kurucz Gyula 1970-ben illetve 1974-ben megjelent első két kötete, valamint a Léggömbhuszárok című, 1981-ben kiadott regénye kapcsán a klasszikus történetelvű elbeszélés kuruczi útkeresését vizsgálja: a mesei előfeltételezettség kialakítását, majd az attól való elszakadást, hogy a próza mintegy „megütközzön” a realizmussal, amely az írónak és nemzedéktársainak különben természetes tájékozódása volt. Gerliczki András értékszemléletét látványosan alakítja a világszerűségre törekvés, a beszédaktusok tradicionális használati rendjének kikezdése, a korai Kurucz-szövegnek az a törekvése, amely olvasóját folyton pozícióváltásra készteti, ilyen módon utasítva el a hagyományozódott olvasásmódok automatizmusát, mely a befogadást és a jelentéstulajdonítást voltaképpen egyfajta prekoncepcióban alakítja ki inkább, mint folyamatos megértő-interpretáló munka eredményeképpen. A monográfus érezhetően a „mozgó” szövegekkel, melyek lezárhatatlanságukban határozzák meg lényegüket, valamint a hagyománytörés többrétegűen artikulálódó jelenségével foglalkozik legszívesebben. Gerliczki olvasói pozícióját jól kivehetően meghatározzák a kortárs közép-európai szerzők: a zseniális, mára sajnos kissé elfeledett lengyel költő, író Edward Stachura meseiséggel kísérletező költői prózája kerül párhuzamba a korai Kurucz-szövegekkel, miáltal a térség jelentős,

Szemle

bár Magyarországon manapság inkább csak ínyencek számára ismert beszédformája, a balkáni mágikus realizmus érintettsége is felvetődhet, hiszen Stachura hatásai részben onnan is eredeztethetőek (noha ő maga nyilván nem volt balkáni, sőt, mágikus realista sem, mint ahogy Kurucz Gyula sem. Viszont a térségi érintkezés komolyan számba vehető tényező). A Léggömbhuszárok olvasásakor a meséről a mítoszra, a mese és a valóság határán egyensúlyozó cselekményről a groteszkre és az abszurdra, ezen keresztül pedig a Kurucz-próza szürreális jellegzetességeire helyeződik át a hangsúly. A monográfia arra is felhívja a figyelmet, hogy a groteszkabszurd utóesztétika beléptetésével fellazulnak a próza jelentésalakító lehetőségei, a korábbiaknál részben szabadabb, részben a jelentetthez nehezebben köthető motívumok bukkannak fel a szövegben. Nyilván emiatt is, ehelyütt inkább Orwell és Kafka kerül az olvasási stratégia gyújtópontjába. Innen pedig egyenes út vezet a hetvenesnyolcvanas évek világának metaforikus olvasáslehetőségeihez, noha a monográfia a legelső oldalaitól kezdve számol a Kuruczszövegek alapvetően társadalomkritikus attitűdjével. Nyilván nem véletlen, hogy jó tíz évvel Kurucz könyve előtt az Erdély-érdekeltségű prózában szinte alapvető beszédmóddá vált az abszurd világlátás és világalakítás meghatározta disztópia. Bár Kurucz munkája nem hozható egyértelmű kapcsolatba a romániai magyar írók ide sorolható műveivel, nyilván sokat elárul a beszédmód aktualitásáról ez az adalék. A rövidprózák, a publicisztikai írások, az értelmiségi szereplehetőségeket kereső szövegek olvasásakor az értelmezés sajátos ívet jár be: ahogyan az első fejezetben a mesétől, a mesélés gesztusától indul el, úgy érkezik meg egyre inkább a valósághoz a későbbi kötetek esetében — nem is annyi-

ra a realizmus valóságanalóg kísérleteihez, hanem a fikcionalizált szépirodalom konvecióiból is kilépve, pragmatikus funkciót ellátó szövegekig érve el. Márpedig ezen a ponton az a fajta nyitott és érzékeny, a finom fikciós játékokra és a különböző értelmezéslehetőségek egymásba csúsztatásából fakadó olvasói gyönyörökre láthatóan kihegyezett monográfusban megismert értelmező, egy kicsikét talán, magára marad, hiszen ezek a szövegek közel sem nyitottak, közel sem akarják a jelentéslehetőségek sokaságát felvillantani. Egész egyszerűen más szándék hozta létre őket, s éppen a jelentéstulajdonítás lényegesebb zártsága hordozza az említett pragmatikus funkciót. Az értelmezői nyelv Gerliczki András könyvében végig sikeresen egyensúlyozik a megérthető szakmaiság határvonalain. Nyilvánvalóan egyetlen komolyan vehető monográfiától sem várható el, hogy mindenki megértse, Gerliczki András azonban nagyon jó érzékkel tartja távol magát attól, hogy szakértő olvasóját komoly értelmezési dilemmákkal terhelje. A hermeneuta értelmezői alapállás következetes megtartása mellett szemléletmódját érzékenyen alakítja a minél nyitottabb megértés érdekében. A munka készen van; megyénk kultúrájának megismeréséhez – részben vagy egészben – csalókának tetsző mítoszok helyett nyilvánvalóan a Gerliczki Andráséhoz hasonló komoly és felelős számvető munkákra van, volna szükség. Ilyen módon e keskeny kötet úttörő jellegű: paradigmaváltás szükséges megyénk kultúrájának felmérésében, értékelésében, s az eredmények publikálásának formai kivitelezésében is. Gerliczki András könyve mérföldkő ezen a csapáson. Antal Balázs Gerliczki András: Kurucz Gyula írói világa. Nyíregyháza, 2013, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 102 p.

151

Antall István az idei Ratkó József-díjas

2015-ben a Ratkó József-díjat posztumusz Antall István kulturális újságírónak, rádiós irodalmi szerkesztőnek, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztősége egykori tagjának adományozta a díj kuratóriuma. Az elismerést a Magyar Rádió idén elhunyt irodalmi szerkesztője özvegyének dr. Jánosi Zoltán kuratóriumi elnök és Seszták Oszkár, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Antall István kislánya és özvegye, Jánosi Zoltán és Seszták Oszkár Közgyűlésének elnöke adta át november 27-én Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. A díjat civil kezdeményezésre 1993-ban hozta létre a Hangsúly Művelődési és Művészeti Alapítvány, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés valamint a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár. Antall István maga is sokat tett Ratkó József emlékének ápolásáért, a díj alapításáért, később életben tartásáért. Az elismerés a Nyíregyházi Rádióban 1983–1987 között havonta elhangzott rádiós irodalmi folyóirat, a Hangsúly emlékét őrzi, annak szellemi folytatása, s vele az ország keleti feléhez kötődő, de alkotásaikkal a provincializmus fölé emelkedő, európai értékeket teremtő alkotókat jutalmazzák. A díjazottat az alapítvány kuratóriuma titkos szavazással választja ki, s a Kő Pál szobrászművész által készített plakettet, valamint a Kőnig Róbert grafikusművész által készített oklevelet veheti át. A díj korábbi kitüntetettjei: Balázs József író, Nagy Gáspár, Aczél Géza, Szőllősi Zoltán és Tóth Erzsébet költő, Vári Fábián László költő-etnográfus, Elek Tibor irodalomtörténész-kritikus, Jánosi Zoltán irodalomtörténész, Babosi László könyvtáros-bibliográfus, Márkus Béla irodalomtörténész-kritikus, Gencso HrisztoAntall István (1953–2015) zov költő-műfordító vehette át.

152

E számunk szerzői:

Antal Balázs – író, irodalomtörténész, kritikus, Nyíregyházi Főiskola Bakajsza András – tanár, Fényeslitke

Bordé Katalin – könyvtáros, Nyíregyházi Főiskola

Futaky László – ny. könyvtárigazgató-helyettes, Nyíregyháza

Galambos Sándor – főlevéltáros, Nyíregyháza

Jakab Attila – régész, Nyíregyháza

Jánosi Zoltán – irodalomtörténész, egyetemi tanár, Nyíregyháza Karádi Zsolt – főiskolai tanár, Nyíregyházi Főiskola Kelecsényi László – író, film- és irodalomtörténész, egyetemi tanár, Budapest László Gézáné – főkönyvtáros, Nyíregyháza

Marik Sándor – újságíró, Nyíregyháza–Budapest

Nagy Levente – politológus, Debreceni Egyetem

Németh Péter – régész-történész, c. múzeumigazgató, Nyíregyháza

Puskás Bernadett – egyetemi tanár, Nyíregyházi Főiskola Révay Valéria – nyelvész, Nyíregyháza Tóth Bálint László – külpolitikai szakértő, kockázatelemző, Budapest