Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2014/1. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 49. évfolyam, 2014. 1. szám E számunk megjelenését támogatta Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Csontosné Maleczki Ilona mb. igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle (2003–2011) ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban és a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Krúdy Gyula emlékezete

Fráter Zoltán

Az óbudai Carmen* Különös felkiáltó mondat a címe Krúdy egyik kései Szindbád-történetének: „Valamikor a babája voltam!” – az idézőjel használata a kiszakítottságra irányítja figyelmünket, miközben természetesen óhatatlanul utal a kiáltást tartalmazó nagyobb szövegegységre. Óbudai novella, alcíme szerint az Ódonságok városából való, „Óbudai Remete” aláírással jelent meg a Mai Nap tárcarovatában 1931. augusztus 25-én. Látszólag igénytelen, rövid terjedelmű írás, alaposabban szemügyre véve azonban több meglepetés is érheti az olvasót. A női főszereplő neve Carmen, s a névadás magától értetődően evokálja az irodalomból és az operák világából ismerős Carmen történetét. Annál is inkább indokolt tudatos összefüggést feltételezni a világirodalmi, operaszínpadi Carmen és Krúdy Carmenje között nemcsak intertextuális megfontolásból, hanem forráskritikai szempontból is, mert néhány körülmény arra utal, hogy az író minden bizonnyal ismerte, könnyűszerrel megismerhette Prosper Mérimée Carmen című kisregényét, hosszú elbeszélését, mivel az egy kötetbe kötve látott napvilágot Krúdy Kánaán könyve című, novellákat, publicisztikai írásokat tartalmazó válogatásával a külső címlapon 1918-as évszámmal, valójában 1919-ben a Modern Könyvtár 550–553. számú kiadványaként, majd 1921-ben újranyomva és kiegészítve a Magyar tükör cikkeivel és ugyancsak egybekötve más szerzők műveivel, köztük ismét Mérimée Carmenjével. Ha előbb nem, Krúdy ekkor mindenképpen belelapozhatott a híres kisregénybe. Bár az író nem volt nagy színházlátogató, de a Carmen-téma iránti érdeklődését csak fokozhatta, hogy 1929-ben az Operaház műsorra tűzte Bizet Carmenjét, Oláh Gusztáv romantikus mesevilágot idéző díszleteivel. Az előadásról szóló kritikák, beszámolók újra és újra felkelthették figyelmét a vándortémává vált szenvedélyes szerelmi történet iránt. Pontosabban nem is a történet, hanem a szépséges és szó szerint halálosan vonzó nő, a femme fatale-t megtestesítő cigánylány alakja iránt, aki nemcsak szeretőjét sodorja gyilkosságba, hanem önmaga végzetét is kihívja, hiszen szerelme féltékenységében és birtoklási vágytól hajtva két késszúrással megöli őt. Ebben az értelemben mindegy, hogy Mérimée jóval Az itt következő tanulmányok 2013. október 18-án hangoztak el Nyíregyházán a Városháza Krúdy-termében megrendezett konferencián.

Újabb kiadása: Krúdy Gyula: Váci utcai hölgytisztelet. Vál. és szöv. gond. Barta András. Budapest, 1982. Szépirodalmi, 501–504. *

Fráter Zoltán

bonyolultabb, árnyaltabb elbeszélése alapján beszélünk Carmenről vagy Bizet operájának Meilhac és Halévy által írt szövegkönyve alapján, amely egyébként a színpadszerűség követelményeinek megfelelően csupán enyhe kivonata az eredeti mese összetett, kalandos fordulatokban bővelkedő cselekményének. Mégis, a Krúdy-novella szereplőinek párhuzamba állításához válasszuk inkább Mérimée eredeti történetét, már csak az intertextualitás érvényesítésének lehetősége miatt is.

Carmen története alapvetően a regényes Andalúziában játszódik, Córdoba, Sevilla, Gibraltár városában, illetve a környékbeli magas hegyekben, igazi romantikus vidéken. Az óbudai Carmen történetét ezzel szemben Szindbád meséli a Három Gesztenyefához és Ecetfához címzett vendéglő udvarán a vendéglős házaspárnak. Azon oknál fogva, hogy a férfi és a nő lelki dolgokban, gondolkodásban, egyéb szellemi tulajdonságokban megnyilvánuló különbségeit megvilágítsa: „Hogyan érez a férfi, és hogyan érez a nő?” Az elmesélt történetben sem lépünk ki ebből a szűk udvarból, minden, ami történik, csak a beszéd által elevenedik meg. Az óbudai Carmenről felidézett történet nyilvánvalóan utal Mérimée szövegére, éppen ebben az összefüggésben lesz többértelmű a mesemondó Szindbád állítása, amikor azt mondja, hogy Carmen történetéről „már beszéltünk”. Csakhogy természetesen egészen más körülmények között látjuk viszont a szépségével egykor – Mérimée művében legalábbis – minden férfit megigéző, kacér cigánylányt. A Szindbád által mesélt történetben Carmen már öreg (mintha fiatalon nem is szúrta volna le Don José), hajdani szépségének már csak romjai maradtak. Dereka, keze, nyakszirtje még érdemes volt a szemrevételezésre, de szép szemének megadó pillantásával már jó ideje elismerte, hogy a férfiak a teremtés urai (szemben a fiatal lány makacsságát, önfejűségét, büszkeségét megörökítő Mérimée jellemzésével), hangja már nem kihívóan frivol, hanem csendesen „bogarászó”. A spanyol és angol katonatisztek szép szobája, fényes palotája helyett már csak a lepusztult vendéglő udvarán ül a legutolsó asztal mellett, legújabb udvarlója társaságában. Udvarlója azonban nem az a Lucas nevű pikador, akibe rövid ideig szerelmes volt Don José mellett. Mostani kedvese házikabátos, barna arcú, szalmakalapos, francia szakállú, igen öreg ember, aki végre felvergődött a hajó fenekéről, ahol fűtő volt negyven esztendeig. A hajófűtő mint Óbuda hercege éli napjait, kis háza kertjében zöldséget termel, és méhészetet tart fenn. Lovagias hercegként a Három Gesztenyefához és Ecetfához udvarán teszi a szépet ifjúkori imádottjának, Carmennek. A hervadó hölgy mindezt úgy viszonozza, hogy panaszkodni kezd szomszédjára, a külvárosi, gangos, közös mosókonyhás bérházban élő, fiatal lányra, aki rendetlen, hányaveti modorával, szemetelésével, összeférhetetlen lakótársi viselkedésével megkeseríti az életét. A másik asztalnál üldögél Carmen régi, óbudai szerelme, a pepita nadrágos, nagy hasú építész, aki kövérsége miatt jobbára szótlanul iszogatja fröccsét.

Ha a torzított körülmények, lefokozott szereplők köznapiságát és az eredeti elbeszélés hősies, magas hőfokú, végzetes szenvedélyét összevetjük, nem túl meglepő felismerés, ha azt állítjuk, hogy travesztiával, Mérimée Carmenjének travesztált változatával van dolgunk. Krúdy szereplői a romantikus szerepek paródiáit valósítják meg. A szereplők átöltözése látványos és nyilvánvaló. Carmenből, a szép cigánylányból, aki eredetileg a végzet asszonya szerepét tölti be, sértődékeny, siránkozó öregasszony lett, s mást sem tesz, mint panaszkodásával provokálja volt szeretőjét, mellesleg ébren tartva aktuális

Az óbudai Carmen

szerelmének figyelmét is. Don José hősszerelmes ifjúból megállapodott és megátalkodott, pepita nadrágos, nagy hasú építésszé öltözik át, aki most nem késsel fogja kioltani Carmen életét, hanem szavakkal. Lucas pikador pedig a nyugalmazott kazánfűtő ruháját veszi magára, hogy öreg napjaira Carmennek udvarolhasson.

Az elénk táruló képben a spanyolországi cigányok társadalma helyett az óbudai társadalom sajátos berendezkedése bontakozik ki a vendéglőben ejtőző kispolgárok alakjában, két férfi és egy nő groteszk szerelmi háromszögének torz viszonylatában. Ezt a bolondériával, igaztalansággal teli, alapjaiból mégis kimozdíthatatlan világot az elbeszélő természetes állapotként festi. Még akkor is, ha voltaképpen a gonosz mostoha vagy a rút vasorrú bába vagy a lidérces boszorkány (ebben az esetben Carmen) legyőzésének profán változatával találkozhatunk. Ahogy Mérimée történetében Don José leszúrja Carment, volt udvarlója is ezt teszi itt, kés helyett gyilkos szavakkal. Ahelyett, hogy védelmére kelne, vagy legalább együtt érezne Carmennel, kijelenti, hogy addig nem mond véleményt Carmen vádaskodásainak igazáról, amíg nem látja a panaszokra okot adó, összeférhetetlen, fiatalabb lányt. Ezzel vérig sérti volt barátnőjét, egykori „babáját”, aki méltán fakad ki ekkora érzéketlenség, hálátlanság láttán: „Valamikor a babája voltam! És most a leányt akarja előbb látni!” A konfliktus és a szereplők reagálása természetesen nem tragikus, bár a kövér építész válasza a travesztált Carmen számára a maga megsemmisítő voltában felér egy halálos döféssel. Mivel a travesztia egyik eszköze és célja is az eredeti mű heroikus elemeinek eltüntetése, ebben a közegben ez a felelet az eredeti tett, a gyilkosság lefokozásával állítható párhuzamba. Mérimée elbeszélésének kalandos, már-már vadromantikus fordulataiból az óbudai Carmen szereplőinek már csak egy mondat marad: „Sok minden volt a világon”. Ehhez a kegyelemdöfésként adott magyarázathoz járul még az a kölcsönkérési manőver, amellyel az aktuális hódoló egy pengőt kér imádottjától, hogy saját bor- és szivarszámláját kifizethesse. A Mériméenél olvasható, férfiakat szédítő és belőlük anyagi hasznot is húzó femme fatale figurával ellentétben most Carmen áldoz fel mindent, ő adja oda akár az utolsó pengőjét is, csak azért, hogy megtartsa udvarlóját.

(Zárójelben talán érdemes megjegyezni, hogy Krúdy szövege már az irónia iróniája, hiszen az irónia Mérimée elbeszélőjétől sem idegen. Don José helyenként ironikus, sőt önironikus megjegyzéseket is tesz, például amikor azt látja a bűntanyán, ahová Carmen csábította, hogy a lány bájos kis kacsójával sebesen reszelni kezdi a nyakát, akkor erősen hajlik arra a feltevésre, hogy itt valami torok elmetszését tárgyalják, és a jelek szerint ez a torok éppen az övé lenne. S amikor megtudja, hogy Carmennak férje van, akit épp akkor sikerült végre megszöktetni a börtönből, kissé epésen jegyzi meg az őt hallgató úrnak, képzelheti, milyen nagy örömmel fogadta ezt a hírt.)

Szindbád elmesélt példázatában a konfliktust az a megállapítás robbantja ki, hogy Óbudán sok, álmában élő öregasszony él, aki még Carmennél is különb ősökkel tud dicsekedni, ha a két mankót letette kezéből. A sántaságtól, amely egyébként az ördög egyik testi attribútuma, a beszélgetés csakhamar eljut a boszorkányokig: „– Minden sánta öregasszony boszorkány volt fiatal korában, azért sántult meg” – mondta erről az ügyről a nagy hasú építész, Carmen egykori rajongója, akaratlan elszólásával célozva volt „babája” életkorára és természetére.

Fráter Zoltán

Itt érvényesül a travesztia újabb lefokozó eleme annak degradálásával – amit Mérimée nem egy esetben hangsúlyoz –, hogy Carmen minden szépsége mellett boszorkányos jelenség is volt. Szeme buján és vadul ragyogott, a farkas szeméhez hasonlított, de legalábbis a verébre leső macska szeméhez. Csinos boszorkány volt, aki ráadásul folytonosan hazudott, lételeme volt a hazugság, mégis, ahogy beszélt, minden szavának hinni kellett, mintha megbabonázta volna hallgatóit. A férfiak úgy belebolondultak, hogy – szó szerint – ölni tudtak érte. Nem lehetett unatkozni mellette, ha akarta, gyönyörűen öltözködött, ha kedve volt, még szebben táncolt, ugrált, bukfencezett, hízelgett, nevetett. Szeszélyes volt, mint a tavaszi időjárás, viselt dolgai miatt nem egyszer kiérdemelte a pokolfajzat nevet.

Afölött, aki beleszeretett, olyan hatalmat szerzett, hogy a bűvkörébe került férfi minden szeszélyének engedelmeskedett. Amikor Don Josét csókolgatja, a férfi ki is mondja, hogy „Te vagy az ördög”, mire Carmen így felel: „Az vagyok”. Ha nevetett, vele nevetett mindenki, bizonyos pillanatokban viszont ördögi mosoly jelent meg az arcán, amelyre még senki sem mosolygott vissza. A végzet asszonyaként mindennél fontosabbnak tartja szabadságvágyát, függetlenségét, nem tűri senki parancsait, azt teszi, amihez éppen kedve van. Don Josénak tudtára adja, hogy amióta a romija, vagyis a felesége lett, már nem szereti úgy, mint amikor számára a férfi még csak a szenvedélye, szeszélye volt. Ezt a démont hiába tiltja el más férfiak ismeretségétől bárki, Carmen épp azzal vág vissza, hogy ha megtiltanak neki valamit, csak azért is meg szokta tenni. Szerelmesének többször is megjósolja mintegy figyelmeztetésként, hogy bajba fog kerülni miatta (ez több gyilkosság erejéig meg is valósul), majd nyíltan ki is mondja, mindig sejtette, hogy végül kedvese fogja megölni őt. Beleszeret ugyan a Lucas nevű pikadorba, de némi kaland után kijelenti, hogy már nem szereti, már nem szeret senkit, sőt gyűlöli magát azért is, mert valamikor Don Josét szerette. A vallomás hatására a felbőszült Don José kétszer szúr belé, azzal a késsel, amit Carmen első férjétől vett el, miután megölte őt.

Bár meséje alapján úgy tűnik, szinte a szemünk előtt játszódik le a vendéglő udvarán Carmen megszégyenítésének, szimbolikus meggyilkolásának esete, a novella első részében vázolt jelenhez képest Szindbád szavai a múlt világába viszik társaságát (és az olvasót). A példázat elhangzása után nem is térünk vissza abba a jelenbe, ahol Szindbád a vendéglő udvarán mesél, hiszen Carmen óbudai sorsának megismerésével a novella hirtelen véget ér. Mindez csak még inkább erősíti gyanúnkat, hogy valóban travesztiáról van szó, Mérimée romantikus történetének minden körülményt, szereplőt, gondolatot a kicsinyességig lefokozó, kicsinyített és kisszerű másáról. És ebben az összefüggésben válik fontossá az óbudai történetet felidéző Szindbád alakja is. A történet öncsaló jellemeihez képest, azok ellenpontjaként lép fel Szindbád, aki a kívülállók egyszerűségével viszonyulhatna az általa elmesélt történethez, csakhogy ez a viszony nyíltan nem jelenik meg a novellában, s ennek két oka is lehet. Az egyik, hogy nem szükséges jelezni ezt a viszonyt, mert Szindbád az elbeszélő, ebből következik minden viszonyulása, Szindbád pedig maga is kissé megbízhatatlan, romantikából kivetkőzött figura, viszonya így a Carmen-hősökhöz képest igazolhatóan ironikus lesz. A másik ok, hogy Szindbád nem kíván állást foglalni Carmen ügyében, hiszen ő csak a férfi és nő lelki tulajdonságainak, gondolkodásának különbözőségére mondott példát. Állásfoglalása azonban ezzel együtt, ekkor is ironikus, hiszen tanulságos példáját Mérimée Carmenjének travesztálásával fejtette ki.

Gintli Tibor

Anekdotikusság és asszociatív szövegszerkesztés Krúdy Gyula azok közé az írók közé tartozik, akiknek életművében a poétikai újítás összekapcsolódott a 19. századi magyar epika elbeszélő formáinak felhasználásával.

Művei többségében ez nem csupán azt jelenti, hogy az újszerű és a hagyományosnak tekinthető narratív megoldások egymás mellett élnek, hanem azt is, hogy a poétikai innováció jórészt éppen az elbeszélői tradíció átformálása, átértelmezése révén valósul meg. A kalandregény, a pikareszk, a történelmi regény és a mese műfajának megidézése közismert eljárása ennek a prózának, azonban talán ezeknél átfogóbb érvényű az anekdotikus narráció 19. századi hagyományának megidézése. A korábbi Krúdyrecepció kevés kivételtől eltekintve általában kerülte az anekdotikusság problémakörét, mert osztotta az anekdota és az anekdotikus elbeszélésmód közkeletű leértékelő megközelítését. Mivel az anekdotikussághoz a korszerűtlenség képzete kapcsolódott, Krúdy értelmezői többnyire az anekdotikus formáktól való eltávolodást hangsúlyozták. Ennek következményeként született meg a pályaképnek az konstrukciója, amely az anekdotikusságot elsősorban az úgynevezett korai művekhez rendelte, illetve a pálya vége felé keletkezett alkotások esetében az alkotóerő meggyengülésével hozta összefüggésbe. Ennek a megközelítésnek az egyoldalú volta könnyen belátható, ha a recepció által az életmű centrumába helyezett szövegek esetében is felfigyelünk az anekdotikus narráció jelenlétére, hiszen az 1910-es években íródott művekben is látványosan jelentkezik az anekdotikus narráció hagyománya. Másfelől a némely értelmező által a hanyatlás időszakaként beállított utolsó évtizedben olyan remekművek születtek, mit a Boldogult úrfikoromban vagy a szakirodalom által tárgyalt kulináris elbeszélések, melyekben ugyancsak strukturális szerephez jut az anekdotikus narráció.

Az alábbiakban azt igyekszem bemutatni, hogy a méltán nagyra értékelt Szindbádtörténetek jelentős darabjaiban is megfigyelhető az anekdotikus elbeszélésmód jelenléte, s hogy e szövegek újszerű megoldásai gyakran éppen az anekdotikus narráció Fábri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Budapest, 1978. Magvető, 23.; Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Budapest, 1986. Szépirodalmi, 128–129.

Czére Béla: Krúdy Gyula. Budapest, 1987. Gondolat, 224–234. (Nagy magyar írók)

Gintli Tibor

invenciózus kezelésére vezethetők vissza. Szándékosan választottam olyan szöveget, amely közismert, s amelyet a szakmai közvélemény is nagyra értékel. Példám az Ifjúi évek című novella, amely több okból is kézenfekvő választásnak tűnik.

A novellát három nagyobb egység alkotja, amelyeket spácium választ el egymástól.

A harmadik rész kronológiai rendben haladva beszéli el a kamasz Szindbád életének két sorsdöntő napját: Szindbád el akar dicsekedni púpos barátjának – akit a diákok egymás között csak Gergely pápának hívnak – Kacskó Róza szerelmével, de a látogatás alkalmával Róza semmi jelét nem adja érzelmeinek, lenézően kezeli a fiúkat, majd megszégyeníti Gergely pápát, amikor a hátára ráütve felkiált: „Nini, ennek a fiúnak púpja van, mint a tevének.” Szindbád – talán hogy megvigasztalja – másnak fürödni megy barátjával a Poprádra, aki annyira biztonságban érzi magát Szindbád társaságában, hogy elengedi a gát fagerendáját, és vízbe fullad. A novellának ez a része jól összefoglalható cselekménnyel rendelkezik, szoros időrendben, az okozati összefüggéseket láthatóvá téve adja elő az eseményeket. Önmagában tekintve kevéssé hagyatkozik a metaforikus szövegszervezés lehetőségeire. A második egység egyfajta átmenetet képez az utolsó és az első szakasz között. Egy anekdotikus életkép révén vezeti be az olvasót Kacskóék házába, s egy humoros csattanó révén hozza szóba a három Kacskó-lányt, hogy végül rátérjen Róza és Szindbád viszonyának rövid jellemzésére.

A novella első nagy egysége herceg Lubomirski anekdotikus figurája köré rendeződik, az őt ábrázoló festmény köti össze egymással a novella három szakaszát. A kolostor folyosóján látható kép az idősödő Szindbád emlékeiben merül föl egy őszi éjszaka. Azok az egykori történések, amelyeket a harmadik személyű narrátor előad, valamiképpen mind összefüggenek Lubomirski képmásával, jól lehet ez a kapcsolat nem történet-elvű és nem oksági természetű. Arról van szó, hogy a herceg képéhez egyes szöveghelyek metaforikus jelentéseket kapcsolnak, s ezek a metaforikus jelentésháló vonja szorosra a novella három, elbeszélői stratégia szempontjából meglehetősen eltérő, egymáshoz csak lazán kapcsolódónak tűnő részét. A Lubomirski alakjához fűződő helyi hiedelmek, szokások előadása – a novella első egysége – egyfajta előzményét képezi Szindbád, Róza és Gergely pápa történetének, de nem a cselekmény szintjén. A Lubomirski képe köré rendezett kis anekdotikus történetek az emlékezés asszociatív működését teszik láthatóvá annak ellenére, hogy a narrátor a maga szólamát nem az őszes hajú az Szindbád emlékezés-folyamatának elbeszéléseként határozza meg. Az első bekezdés egy villanásnyi időre megjeleníti az emlékezés szituációjába helyezett, őszes hajú Szindbádot. Lubomirski képmása ezen a szöveghelyen a szereplő emléktartalmaként jelenik meg: A podolini kolostorban – gondolta magában egyszer egy őszes férfiú, éjszaka, ősz felé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak Krúdy Gyula: Az álombeli lovag. Válogatott elbeszélések 1909–1911. Szerk. Barta András. Budapest, 1978.

Szépirodalmi, 369. [Krúdy, 1978.]

A novella szerkezetének ezt a sajátosságát Bezeczky Gábor is kiemelte, amikor megállapította, hogy „[a]z Ifjú évek több, kisebb történetből áll.” (Bezeczky Gábor: Szindbád. [Budapest], 2003. Akkord Kiadó, 58. /Talentum műelemzések/ Ugyanakkor a kisebb történek egymás mellé rendelését nem hozta összefüggésbe az anekdotikus narrációval.

Anekdotikusság és asszociatív szövegszerkesztés

a nedves holdfényben – volt vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszínű, mintha egy göndörhajú nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszúkás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli időben a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski.

A második bekezdésben azonban vége szakad a szereplő emlékezésének közvetítését hangsúlyozó elbeszélői stratégiának. Ettől kezdve az elbeszélés cselekményideje már nem az öregedő Szindbádot megjelenítő idősík, hanem a Podolinban töltött diákévek, a narráció hanghordozása pedig az olvasóval társalgó elbeszélőé: Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra festett képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás között.

Ettől a ponttól fogva az elbeszélés lényegében kiiktatja az emlékező Szindbád alakját, a narrátor nem tesz semmiféle utalást arra, hogy az ő emlékezését közvetítené. Hogy miként gondoljuk el ezután a narrátor és Szindbád viszonyát – értelmezői beállítódás kérdése. Felfoghatjuk egy meglehetősen gyakori megoldás analógiájára: az elbeszélő megjeleníti az emlékezés szituációját, ennek jelzése után azonban a szereplő nézőpontjától elszakadva, saját mindentudó fókuszát érvényre juttatva adja elő a történteket. Egy másik lehetőség a szereplő és a narrátor közötti alteregó-szerű viszony feltételezése. Ebben a kontextusban az elbeszélés a narrátor rejtett önéletrajzi narratívájaként válik olvashatóvá, s az elbeszélő relatív mindentudása a visszatekintő perspektíva következményeként értékelhető. Az narrátor azért veheti át szót a szereplőtől a Szindbáddal történtek előadása során, mert valójában saját történetét mondja el. Bármelyik lehetőség mellett döntsünk is, megállapítható, hogy az első és a második bekezdés fókusza, azaz a szereplő és a narrátor nézőpontja erősen közelít egymáshoz. Szindbád öregedésének hangsúlyozása elégikus hangoltságú lelkiállapotot sejtet, míg Lubomirski Szindbád emlékezetében felidéződő képe egyszerre vonzó és nevetséges. A második bekezdésben a hangnem hasonló összetettséget mutat, s az alkotóelemek is megfeleltethetők egymásnak. Az elégikus és a komikus hangoltság itt is összefonódik egymással: Szent Anna arca, melyet megérintett a régiség, valamint a régen megholt szentek említése a mulandóság melankóliáját hordozza, míg a „György sárkányát öldökölte” fordulat, vagy az egymás között játszadozó szentek képzete humoros karakterű, akárcsak Anna tekintetének vélelmezett jelentése: „Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony.”

Lubomirski itt is kettős perspektíva alatt látszik, amit az ikonográfia komikuma je Krúdy, 1978. 365.

Krúdy, 1978. 365.

Gintli Tibor

lez: egy sajátos triptichonszerű kompozícióban, Szent Anna és Szent György alakja között látható a képe, azon a helyen ahol a főalak szokott szerepelni. Emberi lényt a szentek elé helyezni komikus önhittségre vall, másfelől azonban Lubomirski egykori hatalma is kifejezésre jut ebben a sajátos elrendezésben.

A szereplői emlékezés hangját és a narrátor szólamát még inkább egymáshoz közelíti, hogy bizonyos retorikai alakzatok a szólamok határán átnyúló egységet alkotnak. Az első három bekezdést epiforaszerű gondolatritmus rekeszti be. A szereplői emlékezés hangja így zárul: „ez volt herceg Lubomirski”, erre felel az elbeszélői szólam két bekezdésének zárlata: „a középen helyet foglalt Lubomirski úr”, illetve: „tisztelettudóan emelték meg sapkájukat a pirosbor arcú Lubomirski előtt.” Mint látható az elbeszélői szólam azzal is kapcsolódik a szereplői emlékezés nyelvéhez, hogy az ottani hasonlatnak („az arca pedig piros, mint a bor fénye napos időben a fehér asztalon”) egy metaforává alakított variációjával („pirosbor arcszínű Lubomirski”) él.

A második bekezdés első mondata azt sejteti, hogy az elbeszélő nem fogja előadni Lubomirski herceg történetét. Valóban nem ezt teszi, jóllehet a novella szövegének mintegy kétharmada Lubomirski alakja köré fonódik. Egy hagyományos anekdotikus elbeszélés valószínűleg egy közbeiktatott humoros kitérő erejéig összefoglalta volna Lubomirski herceg különös élettörténetét, vagy előadott volna egy különc mivoltát szemléltető nevezetes esetet. Ehelyett öt, egymáshoz hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó, anekdotikus jellegzetességeket is mutató bekezdés beszéli el az alakját övező tiszteletet sajátos megnyilvánulásait. Ezek a rövid, életképszerű történettöredékek különböző jelentéseket társítanak a herceg alakjához, ezek lesznek a novella metaforikus szerkezetének alkotóelemei. Mivel a papok az ingyenes növendékeket Lubomirskivel riogatják, a herceg képnek egyik jelentése a lelkiismeret-furdalással, a félelemmel azonosítható. Másrészt egyes bekezdések az elmúlás és a furcsa „öröklét” metszéspontjára állítják alakját, hiszen a hercegnek „a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe”. A podolini kisasszonyok virágcsokrot tűztek képkeretbe, és „úgy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél.” „Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában”. Már-már Isteni rangra emelkedik, hiszen „Úrnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdú a mozsarát.

(Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)” A mulandóság problémáját a novella elsőként az őszülő Szindbád megjelenítésével pendítette meg. Lubomirski elmúlt, de az életből még teljesen ki nem kopott alakja magát az emlékezést is megszemélyesíti, mivel az emlékezés során felidéződő múlt létmódja Lubomirskiére emlékeztet: van is még, de nincs is. Az alakját érintő, irónia és humor között oszcilláló komikum az emlékezet hiábavaló igyekezetére is vonatkoztatható, amely hasztalan próbálja visszahozni az elmúlt ifjúságot. Lubomirski árnyéka így rávetődik az öregedő Szindbád alakjára is.

(A szereplő és az narrátor között alteregó viszonyt tételező befogadói stratégia elbeszélői önreflexiót is tulajdoníthat Lubomirski képmásának és halálon túli furcsa Uo. Krúdy, 1978. 366.

Uo.

10

Anekdotikusság és asszociatív szövegszerkesztés

életének.) Ugyanakkor Lubomirski alakja a vitalitás, az erotika és a férfierő jelentéseit is hordozza. Az egyik bekezdés arról számol be, hogy annak idején, mikor még élt Lubomirski úr, a városka asszonyai „csupa veres szakállú és torzonborz külsejű gyermeket hoztak a világra”.10 Szexuális aktivitását egy zárójeles megjegyzés is megerősíti: „a herceg szívesen lehúzta a kezéről a bivalybőr kesztyűt, ha fehérnép térdelt a lábához.”11 Majd az idézett részlet pajzán humorát a következő mondat az elmúlás felidézésével csendesíti le: „De most már soha többé nem húzza le a kesztyűt.” A novella első szakasza tehát a bűntudat, az erotika és az elmúlás emblémájává teszi Lubomirski képmását.

A novella folytatása elsőként a lelkiismeret-furdalásból fakadó félelem metaforikus jelentéséhez kapcsolódik. Megtudjuk, hogy Szindbád csak mérsékelt tiszteletben részesítette Lubomirski úr képmását, mivel érte – ellentétben az ingyenes diákokkal – szülei pontosan megfizették a tandíjat. A kamasz Szindbád úgy érzi, nincs félni valója Lubomirskitól, családjának vagyona miatt nem kell a kicsapástól tartania. Ekkor Szindbád – mint afféle kisdiák – a bűntudatot a tanulás elmulasztásának felelteti meg, s a jelzett körülmények miatt, úgy véli, nincs dolga vele. Az első szakasz utolsó bekezdése ráérős nyugalommal részletezi Szindbád biztonságérzetének okait, s ennek során szinte észrevétlenül érkezik el Kacskó Róza és Szindbád szerelmének témájához: (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandíjat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldtek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta, és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyűt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hódította meg egyszer Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal?12 A szerelem témájának bevezetése szintén nem oksági összefüggések alapján történik, hanem egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó asszociációk révén: a tandíj említése maga után vonja a támogatás egy másik formájának, a misebornak a felidézését. A mise kapcsán feltűnik a piros szoknyában ministráló Szindbád alakja, majd a piros ruha, mint a szerelmet előidéző körülmény metonimikusan előhívja a szerelemi viszony jelzését. Érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy az első szakaszt záró retorikus kérdés után a 19. századi prózán nevelkedett olvasó azt várná, hogy ennek a bizonyos hódításnak az előadása következik majd. Ezzel szemben a szerelem „történetének” elbeszélését felfüggeszti a narratíva, s visszatér Szindbád Lubomirski iránti mérsékelt tiszteletének tárgyalásához. Megtudjuk, hogy Szindbád a szolgabíró házában volt kosztos diák. A kisváros helyi viszonyai között ez egyfajta társadalmi rangot jelent, ami tovább fokozza Szindbádnak az iskolai teendők elmulasztása által meg nem za Krúdy, 1978. 365–366.

Krúdy, 1978. 366.

12 Uo. 10 11

11

Gintli Tibor

vart biztonságérzetét. A novella a későbbiek során sem beszéli el annak a bizonyos szentmisének a történetét, amikor Szindbád meghódította Rózát. Ezzel szemben egy anekdotikus életképben mutatja be a pán szolgabíró és felesége veszekedését, hogy a szópárbaj egyik poénra futtatott replikája nyomán, mintegy véletlenszerűnek tetsző módon rátérjen a Kacskó lányok bemutatására. Róza és Szindbád diákszerelmének hangulatát ismét egy életkép idézi fel, Róza jókedvűen és kipirult arccal húzogatja Szindbád haját, miközben játékosan csúfolódik vele: „– Tanulj – kiáltotta csillogó tekintettel –, mert megbuktat a Lubomirski.”13 Ennek a fordulatnak az ad novella narratív struktúráját meghatározó jelentőséget, hogy láthatóvá válik: az első szakasz által Lubomirski képmásához kapcsolt jelentéseket a szöveg későbbi szakaszai is érvényben tarják, azaz az ott létrehívott metaforikus jelentésháló kiterjed a novella teljes szövegére.

A harmadik szakasz első jelenete, amely Gergely pápa látogatását jeleníti meg, ugyancsak bekapcsolódik ebbe a metaforikus hálózatba. A folytatás annál szembetűnőbb, mivel ebben az esetben is Róza idézi fel Lubomirski alakját: „– Csodálom, hogy Lubomirski megtűr ilyen rossz diákot a kolostorban.”14 A felkiáltás tónusa azonban jelentősen megváltozott, a narráció arról tudósít, hogy Róza a korábbi játékos évődés helyett most durván ráförmed Szindbádra. A Gergely pápa távozását követő jelenet kontextusában ez a megváltozott hang a féltékenység és a féltékenység miatt érzett harag jeleként értelmezhető. Lubomirski alakja tehát már nemcsak a szerelem idilli vetületét képviseli a novella cselekményt elbeszélő szakaszaiban, hanem a követelő, nyers birtoklásvágyat is. A novella harmadik részének további jeleneteiben Lubomirski alakja már a kamasz Szindbád tudatában idéződik fel, szoros összefüggésben azzal, hogy szertefoszlik a hős utólag hamisnak tetsző biztonságérzete. Miután Gergely pápa nem merül fel a vízből Szindbád kétségbeesetten futni kezd a híd irányába, amely a Poprád fölött ível: „Emberekkel találkozott útközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiú után, és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.”15 A korábban inkább csak ímmel-ámmal tisztelt Lubomirski arcképének jelentése kezd átalakulni a kamasz Szindbád tudatában. A lelkiismeret-furdalás, amelyet korábban csak a tanulás elmulasztásával hozott összefüggésbe, most Gergely elmerüléséhez kapcsolódik. Olyan eseményhez, amelynek hatása alól nem vonhatja ki magát Szindbád, s melynek megrendítő tapasztalatával nem mérhető össze a házi feladat elmulasztása miatt érzett szorongás. Másodjára akkor idéződik a hős elé Lubomirski alakja, amikor megpillantja Gergely pápa holttestét a folyóban: Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A púpos fiú a vízbe fulladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbéli képrámából, és már közeleg is tömött, veres szakállával. Nagy messzeségben, valahol a túlsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel, és komoran, haragosan Krúdy, 1978. 368.

Uo. 15 Krúdy, 1978. 370.

13 14

12

Anekdotikusság és asszociatív szövegszerkesztés

néz, mint tegnap este a csillagokat nézte... A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a púpos Gergely lábát, és erőlködve, nyöszörögve, sírva a csónakba emelte.16 Lubomirski alakja a novella zárlatában a félelem és a lelkiismeret-furdalás érzését határozottan összekapcsolja a halállal történt szembesüléssel. A Lubomirskit korábban csak mérsékelten tisztelő Szindbád most szembesül a herceg képmásának azzal a jelentésével, amelyet a narrátori szólam már a novella első részében hozzá kapcsolt: halálát követő utóélete az elmúlás legyőzését célzó kísérletek hiábavalóságára emlékeztet. Szindbád most szembesül vele, hogy a herceg pirospozsgás portréján a halál arca is láthatóvá válik.

Miért válhatott a novella metaforikus jelentésszerkezetének központ figurájává Lubomirski alakja. Az eddigiek ismeretében talán nem tűnik megalapozatlannak az a feltételezés, hogy a harmadik személyű narrátor a szereplői emlékezet asszociatív működését fordítja át saját szólamába. Ugyan az első bekezdésen kívül nem esik szó róla, mely emléktartalmak milyen sorrendben idéződnek fel az idősödő Szindbád tudatában, de a lelkiismeret-furdalás, a félelem, az elmúlás, a szerelem, az erotika és az ifjúság jelentései azért testesülhetnek meg Lubomirski alakjában, mert a fiatal Szindbád előtt olyan helyzetekben idéződött fel a herceg képe, amelyek ilyen tapasztalatokhoz kapcsolódtak. Az átélt élmények és Lubomirski képe között érintkezésen alapuló asszociációs viszony áll fenn, az a kapcsolat, amely az emlékezés folyamatára megjelenítő Krúdy-szövegeknek talán a legjellegzetesebb megoldása. Éppen ezért nem lehetetlen, hogy az első bekezdéssel az ott megjelenített emlékezés-szituáció nem zárul le teljesen, mert a harmadik személyű előadás az emlékezet működésének elvét látens formában érvényre jutatja. A narráció az emlékezés folyamatát ugyan közvetlenül nem jeleníti meg, de létrehívott szerkezet az emlékezet asszociatív mozgásainak ismeretében történik. Az elbeszélt történések egykor így vagy úgy, de öszszekapcsolódtak Lubomirski alakjában. Ezért testesítheti meg az őszülő Szindbád számára Lubomirski képe mindazt, amit az ifjúság éve jelentenek.

Krúdy, 1978. 371.

16

13

Karádi Zsolt

„… utolsó, legelső cigány” Krúdy Gyula alakja a magyar lírában

Negyedszázaddal ezelőtt, 1988-ban, Krúdy Gyula születésének száztizedik, halálának ötvenötödik évfordulójára megjelent egy könyv Magasra csavart láng címmel. A Krúdy Gyula a magyar költészetben alcímet viselő 182 oldalas kötet nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy megidézze a magyar lírikusoknak a Szindbád szerzőjéről szóló műveit. A szerkesztő, Bényei József az Utószóban elmondta: a közzétett versek között igyekezett némi időrendi sort tartani. „…célom inkább az volt – hangsúlyozta –, hogy a Krúdy körül kialakult irodalmi-költői hangulatok változásait bemutassam.

Hogyan s mit láttak benne közvetlen kortársak, mit a késői kortársak, hogyan fakult körülötte később a világ, s hogyan talált rá ismét a hatvanas-hetvenes években a magyar líra s hogyan fakul kissé megint a legfiatalabb generáció írásaiban az igazi Krúdy-kép, annak ellenére, hogy a legjobbak látják: most van ideje Krúdynak, amikor fogynak és kopnak álmaink, fakulnak érzelmeink, üresedik szívünk belseje. Most van ideje a szépséget és szerelmet, illúziókat és álmokat féltő nagy poétának.”

Az irodalomtörténeti emlékezet azonban számon tartja, hogy huszonnégy esztendővel a nyíregyházi kiadvány előtt már megjelent egy vaskos gyűjtemény, a Krúdy világa. Ennek elején, a Költők tisztelgése című fejezetben harminc vers szerepel. E művek jelentették a Magasra csavart láng kiindulópontját, amely százharminckét költeményt közölt. A névsor impozáns, Ady Endrétől Weöres Sándorig, a Nyugat nemzedékétől a nyolcvanas évtized fiatal költőiig negyvenöt alkotót szerepeltet. A színvonal változó: a remekművektől a halovány munkákig sokféle érték található közöttük. Huszonnyolc mű címében fordul elő Krúdy Gyula neve, tíz esetben Szindbádé.

Magasra csavart láng. Krúdy Gyula a magyar költészetben. Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és utószót írta, a jegyzeteket készítette: Bényei József. Nyíregyháza, [1988]. Szabolcs-Szatmár megyei Tanács V.B. Tudományos Koordinációs Bizottsága.

Uo. 140.

Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron. Budapest, 1964. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár [Tóbiás, 1964.]

Tóbiás Áron összeállításának harminc költeményéből Bényei József huszonnyolcat emelt át. A kihagyott művek: Juhász Gyula: Zoltánka; Illyés Gyula: A faj védői. Lásd Tóbiás, 1964. 68.; 86. Megjegyzendő, hogy két esetben Folytatás a következő oldalon →

14

„... utolsó, legelső cigány”. Krúdy Gyula alakja a magyar lírában

A szerzők között jelen van Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Falu Tamás, Somlyó Zoltán, Bóka László, Mécs László, Somlyó György, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Devecseri Gábor, Fodor József, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Garai Gábor, Bihari Sándor, Tornai József, Rákos Sándor, Simonyi Imre, Marsall László, Baranyi Ferenc, Vidor Miklós, Tóth Bálint, Brasnyó István, Nagy Gáspár, Fodor Ákos. Verssel szerepel Borsos Ferenc, Herbszt Zoltán, G. Szabó László, Vidor Marcell, Zászlós Levente, Lódi Ferenc is. Bényei József gyűjteménye kifejezi a szülőföld szellemi igényét. Azt, hogy Móricz Zsigmond melletti legjelentősebb prózaírójának versemléket állítson. A Magasra csavart lángban szereplő költemények azonban csak részben hitelesítik a tiszteletre méltó lokálpatriótai lelkesedést. És pedig azért, mert a könyvbe beválogatott írások többsége nem képes megragadni választott tárgyát, Krúdy művészetét. Zömük alkalmi vers; szerzőik általában vagy az író alakjának, külsejének, szokásainak, hétköznapi magatartásának felidézésére szorítkoznak, vagy megmaradnak a róla keringő közhelyek ismétlésénél.

(Az anyagból messze kiemelkedik Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső, Jékely Zoltán, Nagy László és Juhász Ferenc munkája. A Weöres-mű önálló tanulmányt érdemelne; így jelen dolgozatban csak a másik négy szerző alkotásaival foglalkozom.)

Ha az ismétlődő motívumok felől pillantunk a kötetre, leggyakrabban a mese, az álom, az ősz, a kocsma, a vendéglő, illetve a Tabán, a Podolin, a Poprád, és az Álmoskönyv szavak említhetők. Ha a Krúdy-próza szereplőit keressük, leginkább Szindbád s Rezeda Kázmér alakja tűnik elő. Az írásokon átszüremlik a nosztalgia, az álmodozás, a testetlen vágyakozás ihletett szomorúsága. A többségében elégikus hangvételű munkák között mindössze kettő akad (Zelk Zoltán valamint Vidor Miklós egy-egy költeménye), amely humorba oldott pillanatokat kínál.

A kifejezetten az írónak, s az íróról szóló szövegek között említésre méltók azok, amelyek vagy szerzői arcképek, vagy öntanúsító, Krúdyt az önvallomáshoz ürügyül használó textusok (Ady Endre: Öregszünk, öregszünk, öregszünk; Simonyi Imre: Bánat; Rákos Sándor: Krúdy). Itt emlegetendők azok a darabok, amelyek a Krúdy-írásművészet legfontosabb dimenzióját, az időt helyezik a vers centrumába. Ide tartozik például Jékely Zoltántól a Rezeda Kázmér búcsúja. A mű az „où sont les neiges d’antan?” gesztusát variáló módon a Jékely-oeuvre egyik alapvető dimenzióját mutatja fel. A villoni hang a Krúdy emlékének ajánlott költeményben a női szépség már-már rokokós aprólékosságú, kecsességű rajzát villantja fel, ám az l hangok dominálta múlt idézést – a modern költő – a második strófában pajkos fricskával zárja, ily módon a túlzott olvasói ellágyulást humorral semlegesíti: ugyanaz a mű más-más címmel jelenik meg a Krúdy világában, mint a Magasra csavart lángban. Az előbbiben Fodor József költeményének címe: Szindbád karácsonyi éneke, az utóbbiban Szindbád éneke. Weöres Sándor opusza az előbbiben a Gyász-zene Krúdy Gyula emlékére, az utóbbiban a Nyolcadik szimfónia címet viseli.

Bényei József a kötet utolsó lapjain, A versek lelőhelye részben feltünteti, ha a művek a Krúdy világából származnak. Ady esetében az Összes versek 1955-ös kiadását adja meg. Bárdosi Németh János, Berda József, Bóka László, Erdélyi József, Falu Tamás, Garai Gábor, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Peterdi Andor, Tóth Eszter, Weöres Sándor, Zelk Zoltán esetében köteteket jelöl meg, Boros Ferenc, Derzsi Sándor, Somlyó Zoltán, Vidor Marcell művei kapcsán a Krúdy világát nevezi meg forrásként. (A többi szerző költeményei folyóiratból származnak.)

15

Karádi Zsolt

Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott egy láthatatlan kéz, erkélyen állva, hol lepketáncban kis láng lobogott, csókot lehelt egy drága fruska szája és suttogott az őszi éjszakába – Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog, alusznak mélyen budai határban – vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.

Az íróról szóló portrék közül figyelmet érdemel méltó lényeglátó tömörségével, elevenre tapintó érzékletességével Kosztolányi Dezső Krúdy Gyula című alkotása. A vers a Meztelenül című kötetben jelent meg, 1929-ben; keletkezés dátuma 1924. Kosztolányi monográfusa, Szegedy-Maszák Mihály felhívja a figyelmet arra, hogy „Mint más esetekben, ennél a kötetnél is célszerű a költemények elrendezésére figyelni, szemben a keletkezés sorrendjével”. Valóban: a Meztelenül nem kronologikus rendben közli a műveket. (A Krúdy Gyulát megelőzi az 1926-os keltezésű Piac, illetve követi az 1925-ben született Nagy a reggel.)

A szabad vers lüktető halmozásaival, némileg felstilizáltan, ugyanakkor az egyetemes süllyedés zenészeként, a magyar világ haláltáncát egykedvűen szemlélő figurájaként exponálja Krúdyt. Kosztolányi egy termékeny pillanatban, Rómában látja meg a magyar bánat muzsikusának nevezett írótársat: Rómában egy éjjel, rettenetes erővel láttalak téged: ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív árnyán remegtél föl, deresedő, tékoz, mámoros, nábobi, ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos, borba és könnybe fúlt régi lakodalmon, mindig folytatódó ősi lakodalmon, apám lakodalmán, fiam lakodalmán, nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán muzsikálod nekünk ősrégi bánatod duhajul és halkan, nekikeseredve, bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal, szivarhamus arccal nézed a dáridót, – magyar-búcsúztató, testvéri magyar te, süllyedő világban utolsó, legelső cigány.

A vers azáltal, hogy Krúdyt „egy diadalív árnyán” láttatja, s ehhez az olasz főváros ívlámpái adják a fényt, a babérfák pedig a költői megdicsőülés lehetőségét asszo Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony, 2010. Kalligram, 382. (Szegedy-Maszák, 2010)

16

„... utolsó, legelső cigány”. Krúdy Gyula alakja a magyar lírában

ciáltatják, az író alakjában egy vég nélküli lakodalom boldog-boldogtalan zenészét ismeri fel. A szecessziós-expresszionista halmozásban hét jelző (deresedő, tékoz, mámoros, nábobi, ábrándozó, részeg, zokogó) minősíti a cimbalmost. A „sírva vigadó” zenész figurája a mulatozást kedvelő Krúdyt idézi meg; a nábobi jelző annak végtelen művészi gazdagságára utal.

A nábobi szó elvezet Kosztolányi Dezsőnek Krúdyról írott újságcikkeihez. A Pesti Napló 1916. október 18-i számában, az Aranykéz utcai szép napok kritikájában ez áll: „A könyv (…) még annak is meglepetéssel szolgál, aki ismeri e regényes és nábobi magyar költőt”. 1908 és 1916 között Kosztolányi több alkalommal nyilatkozott írótársáról: általában a feltétlen elismerés hangján beszélt róla. Ez abban az összefüggésben érdekes, ha hozzáolvassuk a Csáth Gézának 1916. június 20-án kelt levelét: „Krúdy Gyula és Szép Ernő képtelen elmozdulni innen [t.i. a hangulat-irodalomtól].

Mind a kettő igen tehetséges ember. De egyikből se lesz semmi.”10 A duhaj és nekibúsult muzsikusként vizionált Krúdy, a „süllyedő világban utolsó, legelső cigány” félreérthetetlen utalás Vörösmartyra. Kosztolányi Az élő szobor – Jegyzetek Vörösmarty szobra alá címmel A Hét 1908. május 24-i számában közölt cikket. Ennek záró soraiban – az utolsó évekre vonatkoztatva – írta: „Ekkor született meg a szelíd tüzű túladunai emberben a féktelen tusakvó. Ebből az új költőből szakadt ki azután véresen, feketén a Vén cigány, ez a rekedt, őrült sikoly, mely egyenesen föl a kongó, sivár égbe, a világmindenségbe kiált, az Isten bitangul elhagyott trónusáig.”11 Huszonhét évvel később, 1935. április 21-én a Pesti Hírlapban (felhasználva Az élő szobor gondolatmenetét) mondja: „…az egykori csodagyermekből csodaaggastyán lesz, aki az elmúlás közelében fék és gátlás nélkül dalolni kezd, mint a halál éneklő gyermeke […] Olyan magasságokba emelkedik, ahol előtte még nem járt magyar költő […] Ekkor szakadnak ki belőle legnagyobb remekei: az Elő Kosztolányi megoldása a „ciklikus időszemlélet” Krúdy által alkalmazott módszerére emlékeztet. Vö. A magyar irodalom történetei, II. 1800-1919. Főszerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, Gondolat Kiadó, 2007. 798.

A Kosztolányi Dezső Réz Pál által szerkesztett, írókról-költőkről szóló, esszéket-kritikákat tartalmazó Egy ég alatt gyűjteménye (Budapest, 1977, Szépirodalmi Könyvkiadó) Krúdy Gyula címmel közöl öt recenziót (242-251). Az ötödik az föntebb említett írás. I. m. 250. Vö. Uo. 639.

„Mintha ódon, drága poharak csendülését hallanám, mintha vagyont érő selyemcsipkék, ábrándok aranyos pókhálószálai ragyognának szemembe halvány, áttetsző aranyködben; Krúdy Gyula szereti a múltat, s ez már majdnem azt jelenti, hogy költő” – írja 1907-ben. Uo. 242. 1910-ben így vall: „Krúdy Gyulát megbabonázta a föld és a múlt. Minden novellája és regénye idilli természetű. Csendeskés élet csergedezik az embereiben és az írásaiban.

De őserejét a múlttól kapja. A múlt nagyhatalom. Ami elmúlt, örökre él. Minden szép, ami elmúlt. Itt vannak a gyökereim, ha meg akarom érteni az életemet, amely már eredmény, vissza kell mennem a múltba[…] a témái a múlté, de a művészete a máé. Egy szegény, kis nép gazdag, romantikus álmodója Krúdy Gyula.” Uo. 244-245. „…Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a „lírája, hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengettyűivel […] minden sornál elénk tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé; tömörítő, egy dologgal százat mondó; sűrítő. […] Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” Uo. 248-249. (Krúdy Gyula művészetét a kortársak közül nagyra értékelte Schöpflin Aladár, Füst Milán, Márai Sándor és Szerb Antal is. Vö. Magyar irodalom. Főszerk.: Gintli Tibor. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010. 646.)

10 Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Réz Pál. Budapest, 1996. Osiris Kiadó. 379. (A levélre Szegedy-Maszák Mihály is utal. Szegedy-Maszák, 2010. 444.) Réz Pál megjegyzi: „Krúdy Gyula és Szép Ernő-kritikáiban Kosztolányi másképpen – lelkesen, sőt elragadtatással – ír róluk.” Uo. 938.

11 Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szerkesztette: Réz Pál. Budapest, 1976. Szépirodalmi Könyvkiadó. 315.

17

Karádi Zsolt

szó és A vén cigány. Hangja – az ima és az őrület között – egyenesen a kongó égbe kiált.”12 A Meztelenül világát elemezve Szegedy-Maszák Mihály azt fejtegeti, hogy a kötet néhány darabja a későbbi költemények vázlataként13 is felfogható. A Krúdy című vers azonban úgy tűnik, mintha inkább összegzése lenne mindannak, amit Kosztolányi korábbi szövegeiben a Szindbád írójáról elmondott. Olyan összegzés, amely vizionárius és retorikus elemek segítségével a verset időtlen expresszív-szürreális látomássá teszi.

A Krúdy-pálya és életmű ihletésében született lírai termésből felmutathatjuk azokat, amelyekben az író a későbbi költő számára nemcsak modell, hanem önmaga kifejezésére szolgál.

Nagy László Szindbád című prózakölteménye a könyv legkatartikusabb darabja.

Az eredetileg a Versben bujdosó kötetben, 1973-ban kiadott mű úgy beszél Krúdyról, hogy Szindbád alakjában önön ars poeticáját, létszemléletét is kinyilvánítja. Monográfusa, Görömbei András a költő portréversei kapcsán hangsúlyozta, hogy Nagy László bennük „A világ tragikus arculatának ismeretében küzd a tragikum totalizálódása ellen […] Értékek maradandósága mellett érvel a nagy példák bizonyító erejével, értékeket tudatosítva örökít át – perelve a lehetetlennel és az elmúlással”.14 Nagy László a Szindbádot olyan alkotókról szóló művek közé helyezi, mint az Adyról, Bartókról, Csokonairól, Egry Józsefről, Lorcáról, Tamási Áronról, Veres Péterről, Kondor Béláról, Hölderlinről, Petőfiről szóló prózaversek. A látomásos képalkotással készített Krúdy-invokáció azon munkák közé transzponálja a művet, amelyekben „jellegadó szerepe van a vitázó, értékvédő indulatnak, az érvelő szembesülésnek”.15 Görömbei a Versben bujdosó kötet nagy Ady-portréja, A föltámadás szomorúsága mellett tárgyalja a Szindbádot. Megállapítja, hogy Nagy László „A maga rokonszenvének, karakterének jegyeit is hozzáadja az értelmezésben: a csodahajós vándorlását, időtlenségét, szerelmeit, elmúlását és föltámadását az emberi teljességvágy megnyilatkozásaként értelmezi, s szembeállítja a kicsinyes köznapi méretekkel.”16 Szindbád a költőnél „nagy szomjazó” lesz. Nagy szomjazó és nagy szenvedő, aki időn-téren keresztül, mesén-szivárványon át hajózik a végtelen télbe. Nagy László számára a szindbádi mértéken túliság, időn kívüliség az önmeghaladás hordozója.

Ezt a minőségembert állítja szembe a penésztorkú arany középszerrel. „Az emberek vagyunk, meghalunk mindenképpen” axiómájának illúziótlan tudatában a költő a hezitáló középszerrel szemben a Szindbád-féle „magasra csavart láng” igényével képes Uo. 127.

Szegedy-Maszák, 2010. 385. Kosztolányi és Krúdy kapcsolatával összefüggésben érdemes idézni Kosztolányi Dezsőnét, aki a Rothermere-díj kapcsán fogalmazza meg emlékeit: „…Krúdy Gyula nevét férjemtől hallottam először említeni. Mégpedig hogyan? Fejét az égnek emelve, két karját elragadtatással feje fölé tartva, boldog, emlékező mosollyal mondta ki a nevét. Akkoriban azt képzeltem, hogy ezt a túlzó rajongást csak első ifjúságába visszavágyó, cinkos baráti emlékek fűtik, s csak később értettem meg, hogy az angyali művésznek szólt, a bátor művésznek és bátor embernek, aki csak a saját alkati és ösztöni törvényeit követi, tud azok szerint szeretni és enni, írni és inni is az álságos merkantil világban.” Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi és Krúdy. In: Tóbiás, 1964. 280.

14 Görömbei András: Nagy László költészete. Budapest, 1992. Magvető Könyvkiadó, 310.

15 Uo. 314.

16 Uo. 319.

12 13

18

„... utolsó, legelső cigány”. Krúdy Gyula alakja a magyar lírában

csak élni: „jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak… ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád”.

Nagy László látomásos művében „Krúdy álomvilágát, Szindbád-szívűségét ez az átmeneti kor motiválja.”17 Ez magyarázza számára Krúdy időn kívüliségét is, hiszen a teljes érték-devalváció idején a „láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyárleveles, a télbe ecetfapirulással átbukó csodahajó” a minőség értékgazdagságát képviseli, ám létezése lehetetlen a középszerűség uralma közepette. A nagy szomjazó a szerelem harmatán, a kínok tuskóin át hajózik. Útja Nagy László számára példázatos: saját etikai alapállását vetíti belé.

Hasonló önmitizáló gesztussal idézi meg Krúdy alakját Juhász Ferenc. Az ember, aki szeretni tudott a Versprózák kötet darabja. A mű lírai beszélője az elragadtatottság felhevült vallomásosságával indítja a textust. Az emelkedett, a csodálat extázisát aligha fokozható felütés („elbűvölve és igézetten jártam mindig művei virágzó rengetegében”) után a Juhásznál jól ismert, túlírt, a mikro- és makrokozmoszt mozgósító, burjánzó költői nyelv ornamentikája alól kihangzanak a Krúdyt a világ kozmikus rendjébe illesztő költői hódolat örvénylései. A juhászi vallomás („igézetten és megbűvölve állok…”) olyan himnikus értékelésbe csap át, amely az írót egyetemes tudással és képességekkel ruházza fel: „Mert Krúdy Gyula az Ember volt, aki szeretni tudott. Ember, aki szeretni tudott.

S ez a titka, szent nagy tudása, minden megismerése és minden látomása bonyolultan-szőtt szövetét, kegyelem-bozontját átitatta lángja hitével, hatalma ragyogásával, hite mámorával. Ez a ritka tudás átitatta boldog tiszta erejével Megismerése Merengő Magányát, s adott Teremtő Hitének olyan erőt, hogy az emberlét minden állapotát szeresse. Szeresse, megértse, s szóljon érte világító piros és kék szavakkal, s beteljesüljön minden Emberért–Szánalma élet-látomással. Az emberszeretet és életszeretet óriás Király–Költője volt ő, s ezért tudott annyit a bűnről, szerelemről, megadásról és halálról. Azért tudta a halált oly egyetemes-egyszerűen. Mert Krúdy Gyula szeretett mindent, ami élet és szeretett mindent, ami halál.”

A verspróza zárlatában Juhász Ferenc a Krúdy-legenda sokat emlegetett keserű fejezetét, az író végnapjait említi. A haldokló Krúdy Gyula feje fölött kikapcsolhatták a villanyt, az evilági értetlenek, a műveiből egyetlen sort sem ismerők, kikapcsolhatták a lakását az áramszolgáltatásból, ám szavaiban az emberiség szíve dobog. Juhász úgy állít emléket a Szindbád szerzőjének, hogy múlandó alakját az örökkévalóságba emeli.

Krúdy Gyula „látja a csöndet növekedni az Ember szívében, a finom fehér ködharangot. És mindenlátása ott ég szeretetében. Az Embernek, aki meghalt egy kopár vaságyon. Petróleumlámpa-fénynél. Mert a villany-számlát kifizetni pénze nem volt.

S az áramot a Szolgáltatók kikapcsolták. Az Embernek, a nagytestű, görnyedt Embernek, aki ott megy most nagy nehéz lépésekkel, könnyű nagy léptekkel égő szeretetünkben, vállain könnyű őszi kabát. Merengő arcára, fakó hajára tiszta nagy csillagok Uo. „A hatvanas-hetvenes évek konszolidációjának mindenre alkalmazott varázsszavát, az »átmeneti kor« kifejezést illeszti be a prózaversbe, de nem a felmentés, hanem az elítélés gesztusával…” Vasy Géza: Nagy László, Budapest, 1995, Balassi Kiadó, 162. Vö. Kiss Ferenc: A lehetetlen képviseletében. In: Írások Nagy Lászlóról, Budapest, Püski, 1993. 73.

17

19

Karádi Zsolt

esnek, az anyag mindenség-könnyei, s nagy testén szíve átviláglik. S testén óriás piros virágkehelyként átsütő szívében: ott virágzik a Szegény Magányos Boldogtalan Hazug Szenvedő Boldog Árva Tiszta Emberiség.”

A Magasra csavart láng című, jegyzetapparátussal, szómagyarázatokkal, a szerepeltetett költők életrajzi adataival, s a versek lelőhelymutatójával ellátott kötet fontos állomása annak a küzdelemnek, amelyet Nyíregyháza folytatott tékozló fia életművének elismertetéséért és befogadásáért. Művészi, esztétikai eredmények terén a könyv egésze némileg alatta marad a nemes törekvéseknek, jóllehet a jelentős költők versei mégiscsak ráirányítják a figyelmet Krúdy utolérhetetlen stílusú regényeinek-novelláinak értékeire. Ahogy az 1980-as években még fiatal költő, Fodor Ákos epigrammatikus tömörségű szabad versében megfogalmazta az író jelentőségét:

Krúdy Gyula úr,

magyar író,

megzendíti a hiány legmélyibb

húrját, hogy a fájdalom véges végig-járt útján át jutnánk túl

a Fájdalom Birodalmának minden

gránicán, olyan helyre, helyzetbe,

ahol már tapintható, szaglintható,

látható, ízlelhető, ölelhető minden,

ami nincs többé ­– és semmi más.

20

Pethő József

Az „első” Krúdy-kötet

A Nyíri csend stílusáról és életműbeli helyéről 1. Bevezetés (problémafelvetés): a Nyíri csend mint az „első” Krúdy-kötet A Nyíri csend című kis kötet nagy jelentőségét jól mutatja Kárpáti Aurél freudi elszólása: Kárpáti ugyanis az N. N.-ről írt recenziójában az első Krúdy-könyvnek nevezi a Nyíri csendet: „Az első Krúdy-könyv – a Nyíri csend – felejthetetlen, búsongó, őszi hegedűk fájó zengését idéző hangulata száll felénk ebből a kicsiny, de szinte túlzsúfoltan gazdag regénykéből.” Érdemes megnéznünk azt is, hogy mit mond Kárpáti az N. N.-ről, mert az általa felállított párhuzam alapján ezt nagyjában-egészében nyilván érvényesnek tartja a Nyíri csend kötetre is: „Álom és valóság összeszövődik […] az író történetében […], – amely méltó pendantja Turgenyev Első szerelmének – minden szimbólummá mélyül, a halott dolgok átlelkesülnek, a mondatok költőisége könnyes muzsikában olvad fel. […] Szép, igaz, költői írás...” Mit is emel ki Kárpáti a stílus vonatkozásában?

A szimbólumok, a megszemélyesítések, vagyis a nyelvi képek és a zeneiség szerepét.

– Ezekre a későbbiekben visszatérek.

Kosztolányi – aki nem mellesleg Krúdy nagy tisztelője volt – szintén egyfajta „arkhimédészi pont”-nak látja a Nyíri csendet, amikor a Hét szilvafa című kötetről írva így jellemzi Krúdy prózáját: „Nála a múlt mese. A mese pedig szent, mert belőle gyerekkorunk megvásárolhatatlan naivsága, a szív örök lírája buggyan ki. Vagy nem ezt a mesét szerette minden nagy elbeszélő, Anatole France, sőt Maupassant is, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy a lelke mélyén mennyire lírikus volt? Krúdy Gyulából is napról napra jobban kiszól a »Nyíri csend« halk szavú poétája és művészete mindig erősebben billen Andersen stilizált, kedves zamatú mesevilága felé” (– a kiemelés tőlem: P. J.).

Kárpáti Aurél: Krúdy Gyula: N. N. Pesti Napló, 1922. február 12. 7.

Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula. In: K. D.: Egy ég alatt. Budapest, 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó, 243. Fráter Zoltán Szecessziós emberek című tanulmányában szintén kiemeli Kosztolányinak ezt a véleményét – azt a szecessziFolytatás a következő oldalon →

21

Pethő József

Valójában a Nyíri csend nem az első Krúdy-kötet. Sőt, az 1903-ban megjelent novellagyűjteményt az írónak már több kötete is megelőzte (itt nem említve néhány hosszabb elbeszélés egy-egy önálló füzetként való kiadását): 1897: Üres a fészek és egyéb történetek; 1899: Ifjúság (Rajzok és elbeszélések); 1900: A víg ember bús meséi (Elbeszélések); 1901: Az aranybánya (Eredeti regény két kötetben); 1902: Letűnt századok (Kilenc történeti elbeszélés); Kun László és egyéb történeti elbeszélések.

Bár a Nyíri csend nem az első Krúdy könyveinek sorában, de feltehetjük ezt a kérdést: lehet, hogy mégis az első „krúdys” Krúdy-könyv? Az alábbiakban erre keresek választ, a stilisztika eszközeivel. – Nem térek ki most annak az egyébként nem érdektelen kérdésnek a részletesebb tárgyalására, hogy mit is nevezünk, mit tartunk Krúdy-hangnak. Támaszkodjunk itt arra az empirikus tudásra, amelyről Kemény Gábor a következőket mondja: „Krúdy azok közé az összetéveszthetetlen stílusú írók közé tartozik, akikre néhány mondatukból vagy akár sorukból nyomban ráismerünk.”

2. A Nyíri csend kötet rövid bemutatása Az elbeszéléskötet , mint említettem, 1903-ban jelent meg a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadásában. (Megjegyzem, a hatkötetes akadémiai magyar irodalomtörténetben, A magyar irodalom történetében tévesen 1909 szerepel a kiadás éveként. )

óhoz kapcsolva: Kosztolányi Krúdy „egy 1903-as kötetére utalva sem a mikszáthi örökség folytatóját, hanem a költőt értékeli: »Krúdy Gyulából is napról napra jobban kiszól a Nyíri csend halk szavú poétája, és művészete mindig erősebben billen Andersen stilizált, kedves zamatú mesevilága felé.« Ez a stilizált, kedves zamatú mesevilág ott van már a kilencszázas évek elejének Krúdy-novelláiban is, akárcsak a szecessziós épületek homlokzatán, illusztrációk szegélyén a stilizált ornamentika.” Fráter Zoltán: Szecessziós emberek. Budapesti Negyed, 2001. 4. sz. 61–80. [Fráter, 2001.]

L. Gedényi Mihály: Krúdy Gyula. Bibliográfia (1892–1976). Budapest, 1978. Petőfi Irodalmi Múzeum. [Gedényi, 1978.]

Kemény Gábor: Szindbád nyomában. Krúdy a kortársak között. Budapest, 1991. MTA Nyelvtudományi Intézet, 25.

Czine Mihály: Krúdy Gyula. In: A magyar irodalom története V. Főszerk. Sőtér István. Budapest, 1965. Akadémiai Kiadó, 375. [Czine, 1965.]

22

Az „első” Krúdy-kötet. A Nyíri csend stílusáról és életműbeli helyéről

A kötetben szereplő novellák – kötetbeli sorrendjük szerint a következők; az első megjelenés idejét Gedényi Mihály bibliográfiája alapján adom meg: 1. Nyíri csend (1901); 2. Vízparton (1901); 3. Urambátyáméknál (1900); 4. Vad vizek mentén (1900); 5. Egy különös fiatalemberről (1902); 6. Luzsányi (1903); 7. Rideg napok (1899); 8. Ungi berkek (1900); 9. Erdei történet (1898).

3. „Mikszáthos nyomok”? – A kötet életműbeli helye a korábbi szakirodalom tükrében Czine Mihály az akadémiai irodalomtörténetben Krúdy pályájának 1910-ig tartó, első időszakát a következőképpen osztja két korszakra: 1. 1894 és 1900 között a „városi-polgári irodalom sodrában” induló Krúdy írásait naturalista-realista irányú tájékozódás jellemzi, 2. 1900 és 1911 között a „mikszáthos tájékozódás” ideje van, az ekkori Krúdy-írásmód lényege az, hogy „megtisztul líraisága a szentimentálistól, a finomkodás eltűnik, a tekintet keményebbé válik, s az adomázó hangból nyert közvetlenséggel telítődik a stílus.”

Eszerint a (meglehetősen elterjedt) korszakolás szerint a Nyíri csend novellái – esetleg a két legkorábbi novellát kivéve – „mikszáthos” írások. Magam ezt nem így látom.

Mielőtt nekivágnék a nyelvi-stilisztikai, azaz alapvetően nyelvészeti bizonyításnak, hadd vegyek magam mellé először mégis „irodalmár segítség”-et (bár ez, vagyis a nyelvészeti megközelítés és az irodalomtudomány „összehangolása”, a Krúdy-kutatásban sajnos eléggé ritka). Az enyémtől egészen eltérő megközelítésből ugyanis irodalmárok is felvetették a „mikszáthos korszak” problematikus voltát: Fráter Zoltán a szecesszió felől, Bezeczky Gábor pedig Krúdy időszemlélete és időábrázolása felől közelítve.10 Először Fráter Zoltán fent már említett, Szecessziós emberek11 című tanulmányára hadd utaljak, ebben Fráter a következőket írja: „A »létezés-technikaként« felfogott szecesszió teszi erősen kétségessé a szakirodalomban elterjedt »mikszáthos korszakának« indokoltságát, ennek figyelmen kívül hagyása vezethetett oda, hogy a századforduló éveiben írt novelláinak meglehetősen tendenciózus válogatásai kerültek idáig csak az olvasók elé, és a »mikszáthos korszak« nyírségi világától eltérő írások még mindig a korabeli kötetek és folyóiratok hasábjain lappanganak”12 (a kiemelés tőlem: P. J.). Fráter Zoltánhoz hasonlóan, de Krúdy időszemléletének és időábrázolásának elemzésére építve, Bezeczky Gábor szintén megkérdőjelezi a „mikszáthos” korszakra vonatkozó, Gedényi, 1978.

Czine, 1965. 373. és kk.

Krúdy és Mikszáth prózájának narratológiai összefüggéseire, újabb eredményekkel Gintli Tibor több munkája mutat rá, l. például: Gintli Tibor: Irodalmi kalandtúra. Budapest, 2013. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, passim.

Fráter, 2001.

10 Bezeczky Gábor: Az ismétlődés szerepe Krúdy „mikszáthos” korszakában. Irodalomtörténeti Közlemények, 1987/1988. 422–439. [Bezeczky, 1987/1988.]

11 Megjegyzem, a stílus szempontjából véleményem szerint nem köthető határozottan a szecesszióhoz Krúdy prózája. Krúdy és a szecesszió árnyalt stilisztikai megközelítéséhez l. Kemény Gábornak a „szecessziós” Krúdyról írt tanulmányát: Kemény Gábor: A „szecessziós” Krúdy. Magyar Nyelvőr, 2001. 319–329.

12 Fráter, 2001. 64.

23

Pethő József

a korábbi szakirodalomban elterjedt megállapításokat, sőt célul tűzi ki annak a vélekedésnek a megingatását, hogy Krúdyt az 1990-as évek elején, hat-nyolc esztendőn át „bűvölte a nyírségi kurtanemes-vegetáció témája”, illetve Mikszáth stílusa.13 A nemegyszer ideologikus alapú, azaz Krúdy életművében mindenképpen vagy legalábbis mindenekelőtt társadalom-, pontosabban dzsentribíráló szándékot kereső megközelítés véleményem szerint valóban elfedte azt a tényt, amely a stílus oldaláról közelítve is kirajzolódik: ti. hogy a korszak számos írása több elemében, több szempontból is a Szindbád-novellák előképe, vagyis az „igazi Krúdy-hang” előzménye. Alábbi gondolatmenetem lényege, célja ennek megfelelően egy hangsúlyáthelyezés, pontosabban szólva árnyalás. Amellett érvelek, hogy az 1900-as évek legelején (pontosabban szólva: az 1900 és 1903 között írt novellákra vonatkoznak megállapításaim) keletkezett novellákban nemcsak – és, hozzáteszem, tapasztalatom szerint egyáltalán nem főként – a dzsentriábrázolást kell látnunk, hanem az „igazi Krúdy-stílus”előzményeit is. Ezt a tételemet a következő stílusvonásokat kiemelve kívánom itt igazolni: prózaritmus; figuratív (metaforikus) beszédmód a novellakezdetekben; figuratív (metaforikus) beszédmód a táj nyelvi reprezentációjának tipikus formáiban.

(Megjegyzem, hogy az utóbbi két jellemző, két stílustulajdonság között szoros összefüggés, sőt átfedés van.)

4. A Nyíri csend stílusjellemzőiről 4.1. Prózaritmus A Nyíri csend novelláiban is azt a prózaritmust látjuk, amelyet Harsányi Zoltán Krúdy költői prózájának alapvonásaként ír le, az egyik leghíresebb Szindbád-novella, A hídon elemzéséből kiindulva: „Krúdy stílusában megtalálhatók mindazok a ritmikus elemek, amelyekkel mondatdallamot lehet elérni: a részek egyenletes aránya, azonos részek halmozása, azonos helyzetben levő részek ismétlődése, azonos típusú szavak visszatérő használata, ugyanolyan hangtani összetételű, mélyhangú vagy magas hangú szavak.”14 Nézzük meg a Harsányi által idézett novella egyik részletét, majd vessük össze azt a stílus szempontjából a Nyíri csend szövegeivel! … ide kívánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent állt valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott, aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné Bezeczky, 1987/1988.

Harsányi Zoltán: Stíluselemzés. Budapest, 1969. Tankönyvkiadó, 122–122.

13 14

24

Az „első” Krúdy-kötet. A Nyíri csend stílusáról és életműbeli helyéről

a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükrében.

Ugyanez a prózaritmus jelenik meg a Nyíri csendben: Késő október van, az ég szürke szemfedője komor bánattal utazó esőfelhőivel fekete, nyirkos földre borul. Ez időben a halmos, kopasz földből kijönnek a nedvek. Ám a kora ősszel hangos vadvizek most magányosan és lomhán rezdülnek meg barna hullámaikkal a nyargaló szélben. Késő ősz van, erdők-mezők madarai a falvakba költöztek, rőtbarna mezőn hallgatag varjak gondolkozva sétálgatnak. Nyár gólyái szívringató kelepelésükkel, föld leányai színes szoknyáikkal és nótáikkal – hova lettek? Az ősz lakik itt – itt lakik, itt lakik; a nyúlászó vadász csaholó kopóival sietve megy a tájon keresztül (3).15 A fenti részlet ritmikusságához főként a két vagy több tagból álló halmozások járulnak hozzá: fekete, nyirkos (földre); a halmos, kopasz (földből); magányosan és lomhán (rezdülnek meg); Nyár gólyái szívringató kelepelésükkel, föld leányai színes szoknyáikkal.

Emellett azonban fontos szerepe van más, Harsányi által szintén említett ritmusformáló tényezőknek is, például a részek egyenletes arányának, a párhuzamos vagy hasonló szintaktikai felépítésnek: erdők-mezők madarai a falvakba költöztek, […] hallgatag varjak gondolkozva sétálgatnak ([birtokos] jelző – alany – [hely] határozó – állítmány : ([minőség] jelző – alany – [állapot] határozó – állítmány); a szó- és szószerkezet-ismétléseknek: Az ősz lakik itt – itt lakik, itt lakik (itt a chiasztikus ismétlés – lakik itt – itt lakik – külön figyelmet érdemel!).

A következő részletben szintén a prózaritmus különböző formáit láthatjuk: A tél komor némaságából egyszerre különös és titkos sustorgás hallatszik a folyók mentén. A hó alól szürke víz jön elő és a barna partok között lomhán eleinte, majd később sebesebben iramlik ismeretlen állomások felé a havas ár. Friss örvények kerekednek a víz közepén, és az ár, emelkedvén a partok között, locsogva nyaldossa a bokrok és fák gyökereit. A tavasz megindult már valahol a folyó felett és sustorogva, halkkal csevegve közeledik a vizen. A tavasz elsőbb folyókon indul meg, de az ár felett támadó és járkáló széllel együtt bemegy az erdőkbe, falvakba, városokba. A mezőkön láthatatlanul támadnak a tavasz kis patakjai, amelyek locsogva, gyengén hullámozva folydogálnak a tavalyról itten maratott füvek és falevelek között (10).

A ritmusteremtő nyelvi szerkezetek közül kiemelhetők itt is a jelző- és a határozóhalmozások, például: különös és titkos (sustorgás); a bokrok és fák (gyökereit); sustorogva, halkkal csevegve (közeledik); támadó és járkáló (széllel); (bemegy) az erdőkbe, falvakba, városokba; locsogva, gyengén hullámozva (folydogálnak); a (variált) anaforikus ismétléssel párhuzamos szerkezetet létrehozó mondatindítás: A tavasz megindult már valahol a folyó felett…

A tavasz elsőbb folyókon indul meg…; stb.

15 Az elemzéshez a Nyíri csend 1903-as kiadását használtam, így az itt megadott oldalszámok is erre a kötetre vonatkoznak.

25

Pethő József

4.2. Figuratív (metaforikus) beszédmód a novellakezdetekben Maguk a novellacímek is a természeti-képi elem centrális szerepét emelik ki. A kötet kilenc címéből hat (!) a természet valamely elemét, vonatkozását nevezi meg: Nyíri csend, Vízparton, Urambátyáméknál, Vad vizek mentén, Egy különös fiatalemberről, Luzsányi, Rideg napok, Ungi berkek, Erdei történet. Ennek a ténynek a stílushatását vizsgálva először is, mint a legközismertebb párhuzamra, a népdalokra utalhatunk. A népdalokat megnyitó természeti kezdőkép egyik alapvető sajátossága népi líránknak. Az is köztudott, hogy a népdalok nyitó képe nem „véletlen szeszély” szülötte, hanem szoros belső, tartalmi kapcsolatban áll az utána következő szövegrésszel, -részekkel. A figuratív (képi) novellakezdetek stílus, azaz jelentésképző szerepének szerepének kiemelése érdekében érdemes még tágabb összefüggésben is szólni a figuratív (metaforikus) szövegkezdetről annak alaptípusa, a lírai kezdőkép alapján. Voigt Vilmos ezt a következőképpen jellemzi: „a lírai kezdőkép a népköltészet és műköltészet legtöbbször rövid, strófikus alkotásainak elején található költői kép, amely legtöbbször csak közvetett tartalmi kapcsolatban van a költemény többi részével, és rendszerint természeti jelenségre utal […] az első rész egy külső jelenséget ír le, legtöbbször a természet valamely folyamatát vagy részét, a második rész ezzel a versforma által összekapcsolt módon a vers alanyának érzelmeire utal. A több strófás népdalokba és a műköltészetbe a lírai kezdőkép korai költészeti formákból került át.”16 A Voigt által adott leírás lehetséges tanulságai közül most csak azt emelem ki, hogy a Nyíri csend kötet novelláiban hasonló jellegű összefüggéseket láthatunk: vagyis a novellák elején található természeti kép „közvetett tartalmi kapcsolatban van” az utána következő, már nem metaforikus szövegrésszel. Azonban a természeti jelenség leírása itt (mivel nem is lírai alkotással van dolgunk) nem „a vers alanyának érzelmeire utal”, hanem fő jelentésképző funkcióként mint anticipációs alakzat a cselekmény későbbi elemeit vagy akár egészét előlegezi meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehetséges hangulati egyezés a képek és a novellában megjelenő cselekményelemek között: viszont itt már a történettel összekapcsolódó és/vagy a narrátorhoz kötődő érzelmekről van szó.

Nézzük meg most ebből a szempontból is a fent a prózaritmus szempontjából elsőként részben már vizsgált novellakezdetet: Délelőtt deres és mogorva sivatagon utaztunk.

Messze, a szemhatáron lápok és nádak síksági vizet jelentettek; néhol csenevész nyírfa, mely ábrándos ezüstleveleit már elhullajtotta, fütyült a szélben.

A tájon fekete madarak kiáltva röpültek keresztül, s az urasági hintó négy zömök lovával egyhangú tempóban gurult a kanyargós, sáros országúton.

Valami mély, névtelen bánat lakik ez őszi tájon, amit megtalálni sehol sem lehet máshol, csak itt, a néptelen ősvidéken, ahol egymástól nagy távolságokban alusznak a falvak. Késő október van, az ég szürke szemfedője komor bánattal utazó esőfelhőivel fekete, nyirkos földre borul. Ez időben a halmos, 16 Voigt Vilmos: Lírai kezdőkép. In: Világirodalmi lexikon 13. Főszerk. Király István, Akadémiai Kiadó, 1982.

Budapest, 325.

26

Az „első” Krúdy-kötet. A Nyíri csend stílusáról és életműbeli helyéről

kopasz földből kijönnek a nedvek. Ám a kora ősszel hangos vadvizek most magányosan és lomhán rezdülnek meg barna hullámaikkal a nyargaló szélben. Késő ősz van, erdők-mezők madarai a falvakba költöztek, rőtbarna mezőn hallgatag varjak gondolkozva sétálgatnak. Nyár gólyái szívringató kelepelésükkel, föld leányai színes szoknyáikkal és nótáikkal – hova lettek? (3) Az ősz irodalmi toposzként főként az öregség, az elmúlás, az értékveszteség, a szomorúság jelölője. A kötet címadó elbeszélésében is erről olvashatunk a fent idézet „bevezetés”, (tágan értelmezett) anticipáció után: egy a távoli múltban nagyon szép, mostanra azonban megöregedett, és egy beteljesületlen szerelem miatt magányossá vált falusi kisasszonyról.

A következő (fent már szintén, bővebben idézett és más szempontból elemzett) részlet a kötet második novellájának, a Vízparton címűnek a kezdete: Februáriusban már beszélni kezdenek a vizek. A tél komor némaságából egyszerre különös és titkos sustorgás hallatszik a folyók mentén. A hó alól szürke víz jön elő és barna partok között lomhán eleinte, majd később sebesebben iramlik ismeretlen állomások felé. (10) A novella egy Vermes nevű, egykor boldog birtokos különös sorsáról szól, akinek élete akkor változott meg, amikor lánya „tizennyolc esztendős korában a faluból elszökött és városba ment nem valami jó célból”. Vermes ezután „megutálja” családját, és kiköltözik a vízpartra… Az anticipáció, a párhuzamok itt is hozzájárulnak a szövegértelemhez, hiszen szoros szövegjelentésbeli kapcsolatokat láthatunk a vízparton, a folyók mentén hallható különös és titkos sustorgás és a szereplők különös és titokzatos sorsa, a vizeknek ismeretlen állomások felé való egyre sebesebb iramlása és Vermes lányának szökése között; stb.

4.3. A nyelvi képek szerepe a táj nyelvi reprezentációjának tipikus formáiban A nyelvi képek jelentésképző szerepére, amely annyira jellemző az igazán „krúdys” Krúdy-írásokra,17 a kötetből most csak egy novella, az Erdei történet példáját hadd hozzam: Ebben a novellában egyértelmű és szoros, az egész szöveget átfogó párhuzam van a cselekmény, Hoffmann személyisége és tragikus sorsa, illetve pontosabban a szereplő és sorsának ábrázolása és a táj figuratív nyelvi szerkezetekkel megvalósuló konceptualizációja között. Nézzük például a következő részletek kiemelt nyelvi képeit, megszemélyesítéseit, hasonlatait:18 A Krúdy-próza nyelvi képeinek jelentésképző szerepéhez l. főként Kemény Gábor munkáit: Kemény Gábor: Krúdy képalkotása. Budapest, 1974. Akadémiai Kiadó; Kemény Gábor: Szindbád nyomában. Krúdy a kortársak között. Budapest, 1991. MTA Nyelvtudományi Intézet; Kemény Gábor: Képekbe menekülő élet. Krúdy Gyula képalkotásáról és a nyelvi kép stilisztikájáról. Budapest, 1993. Balassi Kiadó. Vö. még például Pethő József: Megszemélyesítés és tárgyiasítás a Nyírség „lírai mitológiájá”-ban. Adalékok Krúdy Gyula N. N. című kisregényének stílusvizsgálatához. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2009. 246–252; Pethő József: Krúdy Nyírség-képei. A fogalmi integráció stílus- és jelentésképző szerepe. Magyar Nyelv, 2011. 39–50.

18 Kemény Gáborhoz hasonlóan magam is nyelvi képnek tekintem a hasonlatot. „A hasonlat […], bár meg kell különböztetni a szóképektől, a magyar stilisztikai terminológia szerint (nyelvi) kép…”. Kemény Gábor: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. Budapest, 2002. Tinta Könyvkiadó. 27.

17

27

Pethő József

… általában minden szomorú, a bokrok az út mentén és a törpe fák, amelyek között kanyarogva vész el az ösvény. (67). … gyenge szél bujdosik előttem, sóhajtozván a szomorú nedves bokrok között (67).

Mindjárt feltámad a szél és kijön az erdőből, hogy itten sóhajtozzék egész éjjel az ablakaim alatt, mondta Hoffmann az ő merengő, halk hangján (70).

A malom körül a kopasz jegenyék megmozdultak és beszélgettek síri hangokon (71).

Az eső elhullott, és az ég kiderült; a hold, mint egy szomorú kísértet kóborolt a fekete erdő felett, ahonnan, mint megannyi átkozódó, esdő fekete kar, nyúltak a kopasz gallyak az ég felé. (72) Mint a fenti példákból is látható a szöveg meghatározó stílusjellegzetessége az antropomorfizáció. A megszemélyesítések, a nyelvi képek összekapcsolják a természet, a táj elemeit és Hoffmann sorsát. Hoffmann élete is éppen olyan szomorú, baljós jövőt sejtető, mint amilyennek a táj mutatkozik az antropomorfizáció, a megszemélyesítés vagy az antropomorfizáló hasonlat által. „Hoffmann tanár úrról már feljegyeztem egyszer, hogy emberkerülő, szomorú szép férfiú volt, aki annyira félt mindentől, ami a világból való, hogy a legfurfangosabb várkapukkal és bástyákkal sáncolta el magát az emberektől” (68). Ennek a párhuzamnak, illetve e párhuzam nyelvi reprezentációjának néhány elemét – a fent idézett és néhány újabb példa alapján – így foglalhatjuk rendszerbe: Nyelvi kép/Természeti, illetve tájelem

28

Párhuzam →

Történet/Hoffmann személye, sorsa

minden szomorú, a bokrok az út mentén és a törpe fák

szomorú

szomorú … férfiú volt (68)

a táj még szomorúbb és elhagyottabb lőn (70)

szomorúbb

az éji szél sírt a ház körül (72)

sírt

egy … szomorú, öregesedő ember csendes búbánattal töltse ott napjait (69)

gyenge szél bujdosik előttem

bujdosik

emberkerülő … volt, aki annyira félt mindentől, ami a világból való, hogy a legfurfangosabb várkapukkal és bástyákkal sáncolta el magát az emberektől (68)

a szél … kijön az erdőből, hogy itten sóhajtozzék

sóhajtozzék

Halk, fáradt, tompa hangon beszélt (69)

a kopasz jegenyék megmozdultak és beszélgettek síri hangokon

beszélgettek síri hangokon

mondta Hoffmann az ő merengő, halk hangján (70)

közben a szél nagyokat sóhajtott (72)

sóhajtott

a hold, mint egy szomorú kísértet kóborolt a fekete erdő felett (72)

kísértet

Mintha annak a megölt asszonynak a véres árnyéka kísértene… (73)

Két izotópia, két jelentéssík van tehát jelen a szövegben: ezek egymásba játszatása (mind a szövegalkotói, mind a befogadói oldalról) a jelentésképzésnek alapvető fontosságú eleme. Ezzel összefüggésben hadd jegyezzem meg még azt is, hogy nem lehet véletlen a címváltoztatás sem: az elbeszélés először a Hoffmann meséiből címmel jelent meg, később változtatta a címet Krúdy Erdei történetre.19 Ez a változtatás éppen a képi-metaforikus réteget helyezi előtérbe, vagy óvatosabban fogalmazva: ez a címváltoztatás is a természeti-táji és a humán világ,20 nyelvi-stilisztikai szempontból a figuratív és nem-figuratív konceptualizáció szövegbeli összekapcsolódását emeli ki.

5. Összegzés A fentiekben a Nyíri csend stílusáról mondottakat a kötet életműbeli helyének szempontjából összegezve először Katona Bélának az Ifjúság című Krúdy-kötetről írt megállapításait hadd idézzem, mivel ezekkel a megállapításokkal párhuzamban, ezekkel összevetve kívánom megfogalmazni saját következtetéseimet. „Az 1899 tavaszán megjelent Ifjúság című gyűjtemény […] jelentős emelkedést mutat. Nem abban az irányban fejlődött ugyan, amit a kritika várt tőle, sőt ellenkezőleg. Írásainak többségében még kevesebb lett a cselekmény. Az epikum, a kerek, elmondható mese helyét még inkább a líra, az impresszionista hangulatfestés és az álomszerűség foglalta el. […] A sajátos Krúdy-hang megtalálásának és kifejlődésének útján volt jelentős előrelépés az Ifjúság című kötet. Itt hangzott fel először az a mély zengésű, fájdalmas, kissé szentimentális, szomorkás dallam, amelyet találó szóval később gordonkázásnak nevezett el a Krúdy-irodalom. Mind az eszmei-érzelmi gazdagság, mind a művészi megformálás szempontjából találunk sikerültebb műveket már Krúdy pályájának első felében is, azonban hangban egész hosszúra nyúlt pályakezdéséből ez a könyve áll legközelebb az 1910 után véglegesen kialakult, érett Krúdy műveihez.”21 – Nos, így tehetjük fel akkor sarkítva a kérdést: az Ifjúság vagy a Nyíri csend az első krúdys „Krúdy-kötet”? A válasz lényege, úgy gondolom, az „és”-ben rejlik, azaz mindkét kötet az „igazi” Krúdy-hang előzményeit hordozza. Személyes megjegyzésként, nyíregyháziként hadd tegyem ehhez hozzá még azt is, hogy nekünk, nyírségieknek így két okból is különösen kedves és fontos ez a kis kötet: a mi szeretett Nyírségünket idézi meg és a mi Krúdynk – ha még nem is mindenütt, de már sok helyen – igazi, azaz „krúdys” stílusában.

L. Gedényi, 1978. 51.

Elemzés és következtetés nélkül, inkább csak továbbgondolásra érdemes érdekességként jegyzem meg, hogy a Hoffmann által állandó jelleggel egyetlenként megtűrt ember, a szolga neve is Puszpáng.

21 Katona Béla: Krúdy Gyula pályakezdése. Budapest, 1971. Akadémiai Kiadó, 190–191.

19 20

29

Kemény Gábor

Az „impresszionista” Krúdy* Krúdy Gyulát már a róla szóló régebbi irodalom is az impresszionisták közé sorolta. Herczeg Gyula és Szabó Zoltán, amikor könyvükben az impresszionista stílust tárgyalják, sűrűn idéznek Krúdy szövegeiből. Most egy olyan – talán kevésbé ismert – szövegrészletet mutatok be, amely valóban markánsan magán viseli az impresszionista prózastílusnak tulajdo­nított sajátosságokat.

Az Úti napló című tárca a Magyarország (az első délutáni fővárosi napilap) 1915. augusztus 22-i számában jelent meg. Mielőtt stílusával foglalkoznánk, említsük meg azt az irodalomtörténeti érdekességét, hogy a cikk végén Krúdy idézi a Játszottam a kezével című Babits-vers első versszakát, hat nappal annak Nyugat-beli megjelenése után. Állást foglal a „színes, kincses szavak tarisznyájával” érkező új költők – Babitson kívül Szép Ernő, Kemény Simon és Kosztolányi – mellett. Ezzel a gesztusával kiáll a megtámadott, később tanári állá­sából is felfüggesztett Babits Mihály mellett. Sőt úgy tűnik, mintha éppen ezért írta volna meg az egész cikket. Pók Lajos könyve október 20-ára datálja Rákosi Jenő első támadását a Buda­pesti Hírlapban, de könnyen lehet, hogy a hazafiaskodó tiltakozás élőszóban már közvetlenül a vers megjelenése után lábra kapott, ennélfogva Krúdy cikkének gesztus értéke lehetett. Basch Lórántnak Babits és Krúdy viszonyával foglalkozó vázlata nem említi Krúdynak ezt a Babits melletti kiállását. De Babits, úgy látszik, nem feledkezett meg róla: talán ennek is tulajdonítható, hogy Krúdy aránylag korán, már a második díjkiosztáskor, 1930-ban megkapta a Baumgarten-díjat.

A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg

Baránszky-Jób László: A magyar széppróza története szemelvényekben. Budapest, é. n. [1937]. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 281–283; Perkátai László: Krúdy Gyula [1938]. In: Perkátai László összegyűjtött írásai 2.

Tanulmányok, cikkek, kritikák. Közzéteszi Lengyel András. Szeged, 2002. Bába Kiadó, 7–79; Pelyvás-Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula. Debrecen, 1942. [A] Református Kollégium Tanárképző Int.[ézete]

Herczeg Gyula: A modern magyar próza stílusformái. Budapest, 1975. Tankönyvkiadó, 66–114. [Herczeg, 1975]; Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Budapest, 1998. Corvina, 184–191.

Kötetben első ízben: Pest ezerkilencszáztizenötben. Budapest, 1915. Dick Manó, 96–103.

Pók Lajos: Babits Mihály alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, 1969. Szépirodalmi Könyvkiadó, 78.

Basch Lóránt: Babits és Krúdy. In: Krúdy világa. Szerk. Tóbiás Áron. Budapest, 1964. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 272–273. *

30

Az Úti napló első fele számos rokon motívumot, sőt majdnem szó szerinti egyezést mutat más Krúdy-szövegekkel, például Az útitárs (1918) bevezetésével és az N. N. (1920) tizedik fejezetének (A téli hajnal csodái) kezdetével. Érdemesnek látszik megjegyezni, hogy mind a három szöveg(részlet) bevezetése valaminek: cikknek, kisregénynek, könyvfejezetnek, vagyis a hangütés, az „auftakt” funkcióját tölti be.

De bizonyos motívumok (a vonat, az éjsza­kai utazás, a vasúti fülke ablakából látható tájkép, a vasútállomás piros és zöld lámpái) a Szindbád-novellákban is feltűnnek.

Mindennek alapja életrajzi élmény is lehetett, talán a tíz­éves korában Podolinba tett utazás emléke.

Az Úti napló bevezetése, pontosabban első bekezdése tipikusan impresszionista stílusú szöveg. Ezt annak alapján jelenthetem ki, hogy a részletnek három olyan rétege is van, amely tisztán mutatja a szakirodalom által az impresszionizmusra jellemzőnek tekintett nyelvi sajá­tosságokat: a mondatszerkesztés, a szófaji arányok és a nyelvi képek. Persze attól még, hogy van „impresszionista” Krúdy, nem bizonyos, hogy Krúdy stílusa a maga egészében impresszio­nista. Erről azonban csak később, előadásom befejező részében lesz szó. Egyelőre ismerkedjünk meg ezzel az aránylag kevésbé ismert szöveggel (a sajátos jelek magyarázatát a megfelelő helyen fogom megadni): I. (1) Éjjel§ | II. (2) – alvó,& @ panoráma-képű,& holdas,& @ népmese-szomorú­ ságú& magyar& falvak§ mentén mendegélt¤ a vonat;§ | (3) álmos,& @ halottaskocsi§ mö­gött bólongató vasutasok§ lépkedtek¤ el az állomások§ előtt, | [4] @ mint a néma,& utcai& járókelők§ a színpad§ hátterében;§ | (5) a városkák§ neveit§ úgy kiáltotta¤ a vonat§ elején§ a kondoktor,§ | [6] @ mint félálomban§ halljuk¤ az imént leejtett regénykönyv§ végső& sza­vait§ | III. (7) – @ a reménytelen& boldogtalanság§ teregette¤ a megholt& menyasszonyok§ @ csalán-ingét§ a rétekre§ –, | (8) az erdőben§ a bűvös& vadász§ kopói§ hangtalan& ugatás­sal§ űzik¤ a szarvasgímet,§ | (9) egy nagy& tó§ fehérlik¤ balról, | [10] @ mint a másvilág,§ | (11) és a parton§ a vízbefulladtak§ lelkei§ @ kis& fekete& szárcsák,§ alvó& vadkacsák§ módjára @ a szárnyuk§ alá dugják¤ fejüket§ | IV. (12) – magányos& parkban§ rombadőlt& kapubálvány§ mellett fehér& asszonyárnyék,§ | (13) valaki, egy csuklyás& fiatal& férfi§ titokzatosan& leszáll¤ a vonatról,§ a túlsó& oldalon,§ | [14] hogy majd a hajnali& vonattal§ ismét továbbutazzon:¤ | (15) mond,¤ szeret,¤ sír¤ és esküszik,¤ | (16) szavak§ jönnek¤ ajká­ra,§ | [17] amelyeket azelőtt nem ismert,¤ | (18) képzetek§ szívében,§ | [19] amelyekről fogal­ma§ sem volt,¤ | (20) @ holdvilág-tánc,§ @ délibáb,§ @ almavirág-lepkék§ a szeme§ előtt, | [21] amíg a csendes& kert§ mögött vásáros-kocsi§ ponyvája§ alól @ kidugja¤ lábát§ a hajnal§ –, | V. (22) és ekkor, az éjjeli& vonaton,§ mélázó& szüneteket§ tartva beszélgettünk¤ az elmúlt& nyárról,§ szerelemről,§ költőkről,§ szarvaslesről,§ lóról,§ asszonyról,§ játékról,§ háborúról,§ Zita§ hercegnő§ cipőjéről,§ harisnyákról,§ | [23] amelyek a bécsi& Kärntner-strasszén§ árusíttatnak,¤ # (22) tréfákról,§ bolondságokról§ és a Balaton-mentén§ ferdőző asszonyokról.§ || (Úti napló, in Pest ezerkilencszáztizenötben, Dick Manó, Budapest, 1915. 96–97.)

31

Az idézett részlet mondatszerkesztése ezeket a főbb impresszionista sajátságokat mutat­ja: laza, mellérendelő jellegű konstrukció; mondatrész- és szerkezethalmozás; aránylag hosszú mondategységek (tagmondatok), nagyon hosszú mondat, egyetlen nagyon hosszú mondatból álló bekezdés, aránylag hosszú szavak.

Elemzésünk tárgya, Krúdynak ez az óriási mondata összesen 23 mondategységből tevődik össze. A mondategységek határát virgula (|), a mondat végét kettős virgula (||) jelzi. Az egyetlen közbeékelt (főmondatába beágyazott) tagmondat végére # jelet tettem. A mondat­egységek sorszámát zárójelbe tett számok mutatják: a főmondat értékűek sorszáma kerek, a mellékmondatoké szögletes zárójelbe van téve. A mondategységek közül 15 főmondat értékű, egymásnak kapcsolatosan mellérendelve, míg 8 ezek valamelyikének mellékmondata, főmon­datának alárendelve. Ez a mondatszerkezet nagyon emlékeztet Az útitárs bevezetésére, abban is, hogy az alárendelt tagmondatok a szöveg vége felé válnak gyakoribbá. Két- vagy többszö­rös alárendelés azonban az Úti napló első bekezdésében nem fordul elő, emiatt ez a hatalmas mondat – noha mondategységeinek csak kétharmada főmondat – egészében véve határozottan mellérendelő benyomást kelt. Erősíti ezt az összbenyomást, hogy a mellékmondatok is feltű­nően lazán kapcsolódnak főmondatukhoz: a 8-ból csak 1-nek, a (6)-os számúnak van főmon­dati utalószava: „a városkák neveit úgy kiáltotta a vonat elején a kondoktor, mint félálomban halljuk az imént leejtett regénykönyv végső szavait”.

A szokásos mondatszerkezeti mutatók a következők: a szószámban mért mondategységhossz (szó/mondategység) 8,39. Ez a magas érték a tizenháromszoros halmo­ zást tartalmazó záró tagmondat kiugróan nagy terjedelmének tulajdonítható, bár a mondategy­ségek átlagos szószáma enélkül is 7,41 lenne. A mondategész összesen 193 szóból és 23 mondategységből áll. A bekezdéshossz nagysága mondategészben mérve 1, mondategységben mérve 23, mivel az egész bekezdés egyetlen óriási mondatból áll. A szó­tagban mért átlagos szóhossz 2,45, vagyis a szövegrészlet aránylag hosszú szavakból tevődik össze, például a Szindbád-novellák 15 000 szavas mintájában az átlagos szóhossz 2,28 szótag, Márai Szindbád hazamegy című Krúdy-pasticheában 2,25, Vendégjáték Bolzanóban című regényében 2,08, Móricz Erdélyének harmadik kötetében még alacsonyabb: 2,02. Krúdy saját értékeivel egybevetve három 1913-as regényében 2,24, ugyanekkor keletkezett tíz novellájában 2,33 szótagos szóhosszúságot találunk. Vagyis az Úti napló 2,45-ös értéke kivételesnek mondható. Ez fokozhatja a zeneiséget, bár például Zsilka Tibor szerint minél rövidebbek a szavak, annál líraibb jellegű a szöveg.

Láthattuk: csaknem minden nyelvi szinten magas hosszúsági adatokat kaptunk: hosszú szavak, hosszú mondategységek, nagyon hosszú mondat alkotják a szövegrészletet, amely egyetlen bekezdésből, és az is csupán egyetlen mondatból áll. Mindez az erős stilizáltság, zsúfoltság, akár a stílusbeli modorosság érzetét is keltheti. A szakirodalom szerint ezek a sajátosságok jellegzetesen impresszionista jellegű szövegalko Az utóbbi adatot egy folyamatban levő kutatás alapján közlöm; a többire l. Kemény Gábor: Krúdy Szindbádja és a Márai-Szindbád a számok tükrében. In: A stíluskohézió eszközei a modern és posztmodern szövegekben. Szerk.

Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, 2011. Debreceni Egyetemi Kiadó, 117.

Vö. Zsilka Tibor: Stilisztika és statisztika. Budapest, 1974, Akadémiai Kiadó, 77–79.

32

tásra vallanak. Hogy azonban Krúdy általában ilyen-e, abban nem vagyok biztos. De erről majd később esik szó.

A szövegrészlet belső tagolódását, a mondategységtömbök határát gondolatjelek jel­zik. Ennek megfelelően az Úti napló bevezetése öt szerkezeti egységre tagolódik.

Az I. rész egyetlen szó: „Éjjel”. Ez tekinthető olyan „vezérszónak”, amely kijelöli az időpontot, és megindítja az asszociációk sorát. Hogy határozószó-e vagy főnév, az ebben a szövegösszefüggésben nem dönthető el, de ez csak növeli hatásosságát. Az ilyen szerkesztet­len mondatkezdés, „hangütés” Herczeg Gyula szerint tipikus impresszionista szórendi sajátos­ság.

A II. szerkezeti egység, a (2)–(6) tagmondat azt írja le, amit az utas lát és hall az éjsza­kai vonatból. De a vonat, vasutasok, kondoktor (= konduktor, vagyis kalauz) szavakkal jelzett realitáshoz hozzájárul az is, amit az elbeszélő ehhez a realitáshoz képek és képzettársítások alakjában hozzágondol: „panoráma-képű, holdas, népmese-szomorúságú magyar falvak”, „álmos, halottas-kocsi mögött bólongató vasutasok”.

A III. rész viszont már tisztán az utazó látomása: feltárul az a „lelki táj”, amely már nem elsősorban a látott valóságnak, hanem inkább az elbeszélő lelkiállapotának, lelki folya­matainak a képe. Ezt a részt Herczeg Gyula szabad függő beszédnek minősíti innen: „az erdő­ben a bűvös vadász…”, idáig: „kidugja lábát a hajnal”. Ezek szerinte „szabad függő beszéd­ben előadott víziók”, „a vonatban ülők valamennyien érzik, észlelik az éjszaka leple alatt […] a közös tudatuk mélyéről felszálló […] vízióképeket”.10 Ez azonban nem meggyőző: sokkal valószínűbb, hogy az elbeszélő osztja itt meg velünk a vonatból látott éjjeli tájkép keltette asszociációit. Miért kellene az összes utas „kollektív tudatalattiját” mozgósítani? Nincs néző­pontváltás, következésképp szabad függő beszéd sincs.

A IV. részben az utazó-elbeszélő látomása egy kvázi-Szindbád-novellával, pontosab­ ban annak vázlatával, sűrítményével folytatódik. Sokáig azt hittem, hogy ez a részlet csupán hangulatában emlékeztet a Szindbád-novellákra. Valójában ennél sokkal konkrétabb a kap­csolat e szövegrészlet és az egyik legkorábbi Szindbád-novella, a Szindbád második útja11 között. Néhány töredékes idézet remélhetőleg bizonyítani tudja, hogy itt nem pusztán hangu­lati megfelelésről, hanem a cselekmény főbb mozzanatainak átvételéről, megidézéséről van szó: „Nyár volt akkor, és harmatos volt az éjszaka. A kis vasúti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, […] Midőn az út fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasúti sínek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kíváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, […] pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel egy órakor… […] Hajnalban megy egy vonat Pestre. Szindbád még azzal vissza is térhet.” „– Szindbád! – kiáltotta utána a leány, és kendőt hátravetve, kibomlott hajjal, gyűrött fe L. Herczeg, 1975. 74–76.

Rónay György: A regény és az élet. Budapest, 1947. Káldor György Könyvkiadóvállalat, 285.

10 Herczeg, 1975. 97.

11 Első megjelenése: Pesti Napló, 1911. febr. 2.; kötetbeli első megjelenése: Szindbád ifjúsága, Budapest, 1911.

Nyugat, 25–31.

33

hér ruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a kerti ajtónál. […] Szindbád hosszú lépésekkel menekült a vasúti állomás felé.”12 Hogy ez tudatos önidézés-e (ami Krúdyra nemigen jellemző), vagy valami személyes élménynek (olvasmányélménynek?) az újbóli felidéz(őd)ése, azt nem tudom eldönteni. Mindenestre apró bizonyítéka lehet Krúdy tudatvilága és nyelvi világa rendszerszerűségének.13 Az V. szerkezeti egység visszatérít a realitásba: a hajnal allegorikus alakja vásáros kocsi ponyvája alól dugja ki a lábát (ebben némi kiábrándultságot, dezillúziót is érezhetünk). Két utas cseveg a vonaton, az elbeszélő és „Ő”, feltehetőleg egy szép és okos asszony, aki „szenderegve féloldalra fordítja a fejét”. Előbb szavakról, majd irodalomról, az újabb magyar költőkről beszélgetnek. Ekkor kerül sor az újabb költők méltatására és Babits versének idézé­sére.

A második szövegsajátosság, amellyel Krúdy szövegrészletének impresszionista voltát igazolhatjuk, a három fő szófaj, az ige, a főnév és a melléknév közötti arány. A szófajokat a szövegben a szavakhoz illesztett jelekkel különböztettem meg: a főnév §, a melléknév &, az ige ¤ jelet kapott.

Már Herczeg Gyula leszögezte a modern magyar próza stílusformáiról szóló könyvé­ben, hogy az impresszionizmusban a névszók (főnevek, melléknevek), az expresszionizmus­ban viszont az igék jutnak uralkodó szerephez.14 A mi szövegünkben is azt láthatjuk, hogy a szópéldányok 38,86%-a főnév, 15,54%-a melléknév, s csak 10,36%-a ige. Feltűnő tehát a főneveknek majdnem négyszeres túlsúlya az igékkel szemben, s az is, hogy – a köznyelvi használattól eltérően – a melléknevek aránya is nagyobb, mint az igéké. Összességében szembe­ötlő a nominális elem fölénye a verbálissal szemben: a főnév és a melléknév együtt 54,40%-ot ad ki, míg az igére csak 10,36% jut.

A három fő szófaj aránya az Úti napló bevezetésében a következő mutatókat adja:

Mn/Fn: 0,40;

Fn/Ige: 3,75;

Mn/Ige: 1,50.

Ezek az arányok a szövegrészlet stílusát markánsan nominális jellegűvé teszik. A nominális stílust a stílustörténet az impresszionizmus egyik fő ismérvének tekinti.

A főnevek és melléknevek számbeli túlsúlya az igékkel szemben a szövegrészlet stílusát némiképp stati­kussá, leíró jellegűvé teszi, ami jól megfelel a beszédhelyzetnek (éjszakai utazás, a vonat abla­kából látható táj és az általa keltett képzettársítások).

Természetesen ezek az arányok csu­pán azáltal válnak stilisztikailag értelmezhetővé, hogy az elemzett szövegrészlet szófaji ada­tait egybevetjük más (részben Krúdytól, részben nem őtőle származó) szövegekéivel. Ezt a továbbiakban meg is fogjuk tenni.

De azt már most is jeleznünk kell, hogy a Fn/Ige arány értéke szokatlanul magas, és a Mn/Ige hányados, az ún. Busemann-koefficiens is alaposan meghaladja a köznyelvben, sőt a szépirodalmi nyelvben, még az impresszionistának minősí­tett szövegekben mért nagyságot is. Krúdynak ez a szövege tehát nemcsak impresszionista, hanem tüntetően, már-már túlzottan az.

Szindbád második útja. In: Szindbád. Budapest, 1957. Magvető. I, 46–50; a dőlt betűs szavakat én emeltem ki, K. G. Vö. Kemény Gábor: Képekbe menekülő élet. Budapest, 1993. Balassi Kiadó, 166.

14 Herczeg, 1975. 66.

12 13

34

A harmadik sajátosság a nyelvi képek kiugróan nagy száma. A 23 mondategységben 14 elemi képet találhatunk. (Ezeket a szövegben @ jellel emeltem ki.) Vagyis a mondat­egységeknek több mint 60%-a tartalmaz képet, ráadásul nem is akármilyeneket, hanem költői, eredeti, kreatív, kifejező jellegű képeket. A köznyelvivé vált vagy afelé haladó, jelölő típusú nyelvi képeket ugyanis a számláláskor nem vettem figyelembe.15 Ez a szokatlanul nagy képsűrű­ség igen „tömény” impresszionizmusra vall. Ehhez a benyomásunkhoz hozzájárul, azt erősíti, hogy a szövegrészlet képei túlnyomórészt metaforák (a 14-ből 10), mégpedig nagy többségükben implicit, vagyis a kép tárgyi elemét, azonosítottját elrejtő metaforák. Ezek mellett 4 hasonlat is előfordul (3 mint kötőszós, 1 módjára névutós).

Az, hogy a metaforák száma két és félszerese a hasonlatokénak, Krúdy szövegét markán­san líraivá, kreatívvá, merészebb jellegűvé teszi. Ebben is összehasonlításra lesz szük­ség, hogy mennyiben lehet a metaforának a hasonlattal szembeni dominanciáját impresszio­nista stílussajátosságnak tekinteni. A más szövegekkel, illetve szerzőkkel való egybevetés feltárhatja, hogy ez a szövegalkotási mód tipikusnak vagy kivételesnek számít-e Krúdy pályáján, következésképp helyesen járunk-e el akkor, ha Krúdyt impresszionista stílusú szerző­nek minősítjük.

Mert egyetlen szövegrészlet alapján ez a besorolás bajosan hajtható végre. Krúdy, mint tudjuk, olyan óriási méretű életművet hagyott hátra, amely talán a Jókai-összkiadás száz köte­tében sem férne el. Ebben a szövegtengerben bőven akadnak olyan művek, műrészletek is, amelyekre egyáltalán nem illenek rá az impresszionista stílusnak tulajdonított sajátosságok. Ezek alapján össze lehetne állítani egy Krúdy „impresszionizmusa” ellen szóló érvelést is. Erre azonban már csak egy másik előadásomban keríthetek sort.16

A jelölő és a kifejező kép közötti különbségre l. Kemény Gábor: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. Budapest, 2002. Tinta Könyvkiadó, 75–80.

Vö. Kemény Gábor: Krúdy Gyula impresszionizmusának kérdéséhez (előadás a 2013. novemberi budapesti Krúdy-konferencián).

15

16

35

Történelem, film, irodalom

Hamar Péter

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről, Kósa Ferenc Ítélet című filmjéről és a forradalom fogalmáról „Dunakörnyék szétszóratott, éhes népei, vagyunk ma is ama székely György vendégei.”

Ratkó József: Tánc „ Ez a mostani fémszobor [a Szervátiusz Tiboré] minden eddigi Dózsa-értelmezést magában foglal, összesűrít, átlényegít, és nyitottá tesz.”

Csoóri Sándor: A megevettek királya „…kevesebb állammá dermedt forradalom, több túlélő.”

Petri György: If

A Dózsa-film, az Ítélet kálváriája nem akkor kezdődött, amikor 1970-ben vetíteni kezdték, hanem jóval korábban. A körülötte zajló vitát Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztőhelyettese robbantotta ki, aki a filmnovella megjelenése után szinte azonnal terjedelmes ellenvéleményt adott közre a saját lapjában. A támadás nem, legfeljebb annak kíméletlen hangneme keltett meglepetést, hiszen a cikk szerzője már Kósa Ferenc első filmjét, a Tízezer napot is elfogultan vonalas kritikával illette. Azt gyaníthatjuk, hogy a kéziratot Jovánovics Miklós, az Új Írás főszerkesztője előzetesen bemutatta Rényinek, aki a Filmművészeti Tanács elnökeként valószínűleg megkerülhetetlen volt ilyen esetben, ezért az ideológiai szigoráról ismert potentátnak volt ideje felkészülni a támadásra.

Kósa Ferenc – Csoóri Sándor: Ítélet. Új Írás, 1968. 9. sz. 54–81.

Rényi Péter: Ítélet, de ki felett? In: Rényi Péter: A vita folytatása. Tanulmányok, kritikák. Budapest, 1972. Szépirodalmi Könyvkiadó, 259–267. [Rényi, 1972.]

36

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről...

Mik is voltak annak idején a kifogások a Tízezer nappal kapcsolatban? Legfőképp a film pesszimizmusa került a célkeresztbe. (Borúlátó szemlélet a szocializmusban?

Ki hallott már ilyet?) A hatalom közbelépett, aminek az lett a következménye, hogy „meggyőzték” a rendezőt, foglalja keretbe a történetet, Széles István öngyilkossága csak öngyilkossági kísérlet legyen, s a főhős a történet végére a termelőszövetkezet elnökeként szolgálja a szocializmus építésének ügyét.

A másik vétség, amit Kósa fejére olvastak, hogy a film 1956-os jelenetében elhangzik a „forradalom” szó. Széles István mondja a géppisztolyos pesti srácnak: „Fiatalember, mi tiszteljük egymást. Maga azt mondja, hogy ez a forradalom a miénk.

Azoknak, akik a fegyvert viselik, mindig igazuk van…” (Az alkotók akár ezért az utolsó mondatért is kaphattak volna feddést, hiszen kétélű, mindkét irányba vág, de ez valahogy elsikkadt a bírálók szeme előtt.)

Magyarországon a film forgatókönyve nem jelent meg, Franciaországban viszont igen, s ha igaz, akkor úgy, hogy a filmből írták „vissza”. Az bizonyos, hogy ott az imént idézett szövegrész így szól: „ISTVAN: Jeune homme, nous…, on se respecte.

Vous dites que cette révolution de 1956 est nôtre. Ceux qui portent les armes ont toujours raison…”

Hogy aztán a Franciaországba került kópián valóban az „1956-os forradalom” formula hangzott-e el, vagy a fordító csak a kevésbé tájékozott francia olvasók kedvéért egészítette ki a szöveget az évszámmal, azt nem tudhatjuk, de egy olyan korban, amely megkövetelte az „ellenforradalom” megnevezés használatát, forradalmat emlegetni bármiféle formában, politikai vétségnek számított.

Az alkotókat egyébként már a Tízezer nap forgatása idején foglalkoztathatta Dózsa György személyisége: Bánó Fülöp párttitkár lakásának falán ott láthatók Derkovits Gyula fametszet-sorozatának reprodukciói.

Abban, hogy a szocialista kultúra enfant terrible-jének tekintett filmes és a nemkülönben gyanúsnak számító költő-író Csoóri Sándor filmnovellája a politikai aggodalmak ellenére megjelenhessen, bizonyosan szerepet játszott, hogy a hatalom 1968-ban valamivel hosszabb szárra engedte a gyeplőt, mint korábban tette: kezdetét vette az új gazdasági mechanizmus, amit mai szóhasználattal afféle szocialista unortodox kísérletnek nevezhetünk. Bár nagy reményeket fűztek hozzá, de mert az MSZMP keményvonalasai gyorsan a fékpedálra léptek, komoly gazdasági eredményeket nem hozott, viszont jelezte, hogy akár más téren is lehet engedményeket kicsikarni a politikai vezetéstől.

Az Ítélet keletkezésének időrendjével kapcsolatosan van néhány támpontunk, bár ezek biztos eligazodást nem nyújtanak a kultúrpolitika dzsungelében. A filmnovella elkészültének dátuma 1967 szeptembere; a megjelenésekor elébe illesztett szerzői ajánlásféléé 1968 június. Ebben a rövid szövegben így szólal meg a szerzői szándék: „Filmünk nem színes történelmi képeskönyvnek készül. És nem is szolgál történelmi A keret születésének körülményeit a Kósa Ferenccel folytatott személyes beszélgetésre hivatkozva írta meg Nemes Károly. Lásd Nemes Károly: A magyar filmművészet története 1957 és 1967 között. Budapest, 1978. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 483–484.

Dix mille soleils, Cinema, l’Avant-Scéne, décembre 1968, 35.

A Magyar Filmintézetben felújított kópián a Széles Istvánt alakító Molnár Tibor szájmozgása pontosan követhető a vágatlan jelenetben, s ő valóban kimondja a „forradalom” szót, de azt nem, hogy „az 1956-os”.

37

Hamar Péter

illusztrációnak. Megkíséreltük végigélni Dózsa drámáját. Írásunkat ezért is fogalmaztuk Dózsa személyes hangján. […] Mert minden elnyomottnak akkor maga Dózsa volt a forradalom.”

Amikor a film 1970-ben – minden kétely és hatalmi úton történt késleltetés ellenére – mozikba került, egy szórólapon, a rendező előszavában az alkotói irányultság már markánsabban fogalmazódott meg: „Filmünk a forradalomról gondolkozik. A történelmiről, s a mindenkoriról egyaránt.” Lefordítva: Dózsa parasztfelkelését az alkotók forradalomnak tekintik, amelyből általános következtetéseket lehet levonni minden forradalomra vonatkozóan, azaz nemcsak beleláthatjuk a történetfilozófiai értelmezés igényét az alkotás folyamatába illetve végeredményébe, hanem explicit szerzői nyilatkozattal is igazolhatjuk ezt. S ha a „mindenkoriról” szólnak, nyilván a szocialista forradalom értelmezési körét is érintik, azaz történetük tanulságai átvezetnek a mába. A hivatalos figyelő tekintetek pedig nyilván azt pásztázták, vajon vezetnek-e Dózsa históriájából értelmezési lehetőségek 1956 eseményeihez, s ha igen, azokból a hivatalos álláspont elfogadása olvasható-e ki, avagy mégiscsak forradalomként tételeződnek a közelmúlt történései.

Az Ítélet születése idején legfeljebb filozófiatörténeti stúdiumokban történt vázlatos utalás arra, hogy a forradalom marxista értelmezésén kívül létezik alternatív megközelítése is a kérdésnek, amelyben a forradalom fogalmát másfajta kritériumok alapján határozzák meg, mint ahogy azt Marx és Engels nyomán, nézeteik folytatásaként, összegzéseként Lenin az Állam és forradalomban rögzítette. Szekfű Gyula 1947ben még leírhatta a Forradalom után című könyvének bevezetésében: „[E]löljáróban meg kell jegyeznem, hogy a »forradalom« szó ebben a munkában nem marxista értelemben alkalmaztatik, hanem egyszerűen mint az »evolutio« ellentéte, – miután az evolutio, a békés fejlődés végképp elakadt, kellett jönnie a hirtelen, gyors változásnak, amely nem feltétlenül véresen, barikádokon keresztül folyik…”, ám később, „a fordulat éve” után már kizárólag a marxista értelmezés szerinti forradalomelmélet érvényesült illetve érvényesülhetett, és lényegében a Csoóri–Kósa alkotópárosnak a forgatókönyvében és filmjében testet öltő eszmék is végső soron marxista alapozásúak. Elfogadják, hogy a történelmi fejlődés motorja az osztályharc, és a forradalmat mint az osztályharc végső kiéleződési formáját mutatják meg. Ebből következően – sejtetik – a forradalmak nem nemzetspecifikusak, mert az elnyomottak nemzeteken túlnyúló sérelmei összekötik a különféle népek érdekeit, és közös harcra ösztönöznek, azaz a forradalmak a híd szerepét töltik be a különböző népek között.

Ez utóbbi szempontot a film már azzal a gesztussal is igyekezett hangsúlyozni, hogy magyar–román–(cseh)szlovák koprodukcióban készült, és ez a hármasság a szereposztásban is érvényesült (a Diák szerepét román, az Orvosét szlovák színész játszotta), és tartalmi megoldásokat is mozgósítottak az alkotók. Már a forgatókönyv is utal rá, hogy a felkelőkhöz szlovák tutajosok, román parasztok csatlakoznak, és a film ezeket a vonatkozásokat tovább gyarapítja. Az viszont egy másik kérdés, hogy Ez a szöveg később megjelent a Hószakadás című kiadványban is. Lásd Hószakadás. Kósa Ferenc – Sára Sándor – Csoóri Sándor közös játékfilmje Szerk. Radványi Júlia. Zalaegerszeg, 1974. Magyar Hirdető Nyomda – MOKÉP, 7.

Szekfű Gyula: Forradalom után. Budapest, 1983. Gondolat, 8–9.

38

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről... ez a nem magyar jelenlét a seregben mennyire felel meg a történelmi realitásoknak.

A filmalkotók forrásait nem ismerjük, viszont Szakály Ferenc történelmi szakmunkájában ezt olvashatjuk: „1514 csaknem kizárólag a magyar parasztság s azon belül is leginkább a mezővárosi parasztpolgárság megmozdulása volt, amelytől az igazi városok polgársága is mereven elhatárolta magát. (A más etnikumokat csak a délvidéki szerbek képviselték.)” Mályusz Elemér részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Dózsa serege milyen társadalmi rétegekből verbuválódik, de egyetlen szóval sem említ más etnikumú seregrészeket.

Még azoknak is nehéz a Kádár-kor eszmeiségének megértése, akik több-kevesebb tudatossággal élték meg azokat az éveket, de akik ezt a periódust történelemként szemlélik, valószínűleg értetlenül csóválják a fejüket bizonyos jelenségekkel szembesülve. Valóban nehéz megérteni, hogy annak a politikai-ideológiai erőtérnek, amely az úgynevezett szocialista országokban létrejött, miként lehetett olyan elementáris hatása, mint amit a jelek mutatnak. Itt van például ez az 1983-ban született megjegyzés Pörös Géza tollából: „Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Gábor Pál, Huszárik Zoltán és mások akkor kezdtek ismerkedni a világgal, amikor a kibontakozó szocializmus első lépéseit tette. Számukra a szocialista forradalom egyetlen evidenciaként jelentkezett…”10 Ne kételkedjünk benne, hogy a szerző ezt őszintén írta, és abban sem, hogy az Ítélet alkotói meggyőződéssel vallották magukénak a marxizmus forradalomelméletét. (Miközben persze a gyakorlattal kapcsolatosan lehettek és bizonyosan voltak is fenntartásaik.)

Hogy mit jelentett Pörös Géza számára „a szocialista forradalom mint evidencia”, pontosan nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy ő maga is úgy beszél Dózsáról, mint „forradalmár hős”-ről, hozzátéve, Dózsa nem engedhetett Werbőczy kérésének, amely alapján meg kellett volna harcosai előtt tagadnia mozgalmát, mert akkor „magát a forradalmat izzásban tartó hitet zúzta volna szét”. Pörös a filmről szóló elemzésében jól érzékelhetően valami folytonosságot sejtet 1514 és a Kádár kor forradalmisága között.

A kérdés először az, hogy Dózsa mozgalma forradalom volt-e a szó klasszikus, tudományosan megalapozott értelmében, avagy csak szimbolikus minősítése ez egy, a történettudomány által inkább másként nevezett tömegmozgalomnak? A másik az, mi a szocialista forradalom mint terminus technicus tartalma az 1970-es évek Magyarországán; a kor ideológusai miként definiálják fogalmát? (Arra pedig kár itt szót vesztegetnünk, hogy ez az akármiképpen értelmezett szocialista forradalom hová vezetett nálunk és más nemzeteknél.)

Dózsa folyamatosan jelen volt a történelmi köztudatban, szereplőként az irodalmi alkotásokban, ám mindenütt a „pórfelkelés”, a „parasztlázadás” vezetőjeként említtetik, mitikussá, forradalmi szimbólummá majd csak Petőfi növeli alakját egy vitán felül forradalminak nevezhető korszakban. Az 1847 márciusában született A nép nevében Szakály Ferenc: Magyarok Európában – Virágkor és hanyatlás 1440 – 1711. Budapest, 1990. Háttér Lap- és Könyvkiadó, 107.

Mályusz Elemér: Az 1514. évi jobbágyháború okai. Társadalomtudomány, 1926. 5. sz. 373–380.

10 Pörös Géza: Őrizd az embert. Kósa Ferenc játékfilmjeiről. Forrás, 1983. 6. sz. 57.

39

Hamar Péter

című versében olvashatjuk: „Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz…”

Tekintsünk el most attól, hogy „[A]z izzó vastrón legendája téves: pirosra tüzesített vasszéket szinte még megközelíteni sem lehet, nemhogy valakit odavezetni és beültetni. Egyetlen kortárs sem említi a tüzes vastrónust”,11 csak azt nyugtázzuk, hogy a népi tudat a Petőfi alkotta képet örökítette tovább, mit sem törődve a tényekkel. Dózsa mítoszát, szimbolikussá növesztett alakját Ady éltette tovább azzal, hogy megidézte az 1514-es parasztmozgalom vezetőjét, de immár Petőfi szellemében, ezeket a szavakat adva bujdosó kuruc vitéze szájába: „Különb volt, mint nyolcvan apátúr, / Szentebb úr nem vala itten, / Úgy trónolt ott, a tüzes trónon, / Mint egekben az Isten.”

Az idézet a Dózsa György lakomáján-ból való, amelyet Ady 1908 áprilisának első felében írt. Forradalmi volt-e a helyzet akkor, abban az értelemben, ahogy a Petőfi-vers idején? Minden bizonnyal! Erre utal a börtönéből szabaduló Áchim András 1908. március 21-én írt levele Adyhoz („…édes apám, lelkem daloló madara, tanáld már ki! danold már ki azt a nótát, amitől egyszer nem is olyan régen, oly szépen égtek itt az úri kastélyok és plébániák.”), amelynek nyomán megszületett az idézett vers.

Egy olyan korban, amikor az új „vallásnak”, a szocializmusnak a „papjai” a követendő új eszme számára új „szenteket” kerestek, kapóra jött Dózsa György emberfelettivé eszményített alakja, hiszen az osztályharc totálissá fejlesztett elképzelésébe, a társadalmi antagonizmusok természetéről illetve feloldási módjukról szóló marxista prédikációjuk gondolatmenetébe tökéletesen beilleszthetőnek bizonyult.

Ettől kezdve érvényesül az elnevezés kettőssége Dózsa mozgalmával kapcsolatban, bár kevésbé a történelmi szakmunkákban, mint inkább a retorikus és ideologikus írásokban: hol parasztfelkelésnek, hol parasztforradalomnak nevezik azt, ami 1514ben lezajlott.

A Petőfi és Ady által teremtett, irodalmi gyökerű mítoszt erősítették meg később, a ’70-es évek elején Csoóri Sándornak a Szervátiusz Tibor Dózsa-szobrairól írott dolgozatai. Az egyikben Dózsát „történelmünk egyik legnagyobb szabású alakjának” nevezi, akiben testet öltött „egy minden időknek szóló forradalmár magatartása”.12 Nyomatékosan hangsúlyozom: Isten őrizz, hogy Csoórit a „szocializmus papjai” közé soroljam. Ő nyilvánvalóan más indíttatásból emeli a parasztfelkelés vezérét tör Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről In: N. I.: Önfia vágta sebét. Budapest, 1975. Magvető Kiadó, 169. [Nemeskürty, 1975] Csoóri Sándor: Szervátiusz Tibor „Dózsá”-ját nézve [1971] In: Cs. S.: Tenger és diólevél. I. Budapest, 1994.

Püski, 604–605.

11

12

40

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről... ténelmünk legjelentősebb személyiségei közé, mint az ideologikus példaképgyártás felkentjei, de a mitizáló tendenciát kétségkívül továbbéltette. Dózsa jogosan megszerzett nimbuszát nem akarnám rombolni, történelmi jelentőségét sem kétségbe vonni, csak árnyaltabbá gondolnám tenni a róla kialakult képet. Ne röstelljük a fáradságot, s nézzünk kissé a mitikus kulisszák mögé! „Ki ez a Dózsa György?

E pillanatig, amikor olyan váratlanul fordul rá a történelem erős reflektorfénye [nándorfehérvári katonaként 1514. február 28-án egy párviadalban megöli szpáhi ellenfelét, ezért az uralkodó maga elé rendeli, hogy jutalmat, nemesi levelet ajándékozzon neki – HP], nevén és székely mivoltán kívül szinte semmit sem tudunk róla. Meglehet, hogy ő az a Dózsa György lófő székely, aki ellen szebeni kereskedők kifosztása és rablógyilkosság miatt Barlabási Lénárd székely alispán 1507 júliusában elfogatóparancsot adott ki. Lehet, de nem bizonyos. Ezért erről az adatról szokás szemérmesen elfeledkezni” – írja Nemeskürty István.”13 Hogyan lett akkor Dózsából „minden időknek szóló forradalmár”? Amikor megválasztják a kereszteshad vezetőjének, még aligha az, valójában a szó metaforikus értelmében sem nevezhető annak. Minden bizonnyal nem több, mint a jobbágysorból kiemelt, büszke katona, aki megkapott egy számottevő kinevezést, holott talán nem is ő volt a jelölt erre.

Az bizonyos, hogy amikor a megszerveződött sereg az ő vezetésével 1514. május 10-én elindul Pest alól, egy kereszteshad veszi célba a török birtokolta Knin városát, Bakócz Tamás rendelése szerint. Körülbelül két hét múltán, megváltozott irányban haladva, már parasztfelkelők hadaként vonulnak tovább ugyanazok, s lezajlanak az első fegyveres összeütközések a nemességgel.

Jelenet az Ítéletből Nemeskürty, 35.

13

41

Hamar Péter

Mi történt a két hét alatt?

A sereg eredeti céljaival ellentétben miért változik felkelők vérszomjas csapatává?

Ha valóban azért, mert a nemesek – attól félve, hogy aratásra nem marad elegendő férfimunkaerő – erőszakkal akadályozták a parasztok csatlakozását a kereszteshadakhoz, akkor a felgerjedt indulatokat természetesnek tarthatjuk, s ismerve az érintettek iszonyatos terheit, érthetővé válik minden bosszúszomjas cselekedetük. Akiknek a mellére festették a kereszt jelét, a hadjáratban való részvételért nemcsak az egyház által kilátásba helyezett teljes bűnbocsánatban és üdvözülésben reménykedtek, hanem nyilván más előnyökre is számítottak a török sikeres elűzése esetén.

De mégiscsak kellett valami szikra, ami a lappangó parazsat lángra lobbantotta. S ez a szikra minden bizonnyal az a hír volt, hogy II. Ulászló és Bakócz Tamás május 24-én – megrettenve a lehetséges következményektől – betiltja a hadjárat folytatását.

A parancsról Dózsa május 28-án értesül, de nem engedelmeskedik, nem oszlatja fel seregét, s attól kezdve a parasztfelkelés eszkalálódik.

A filmnovella azonban (s nyomában maga a film) nem tulajdonít ennek a mozzanatnak ekkora jelentőséget. Amikor Dózsa anyja megérkezik a táborba, ezt a párbeszédet folytatja fiával: „– Jónapot… Csak azért jöttem, mert már nagyon vártalak benneteket… meg hogy a plébános úr is kihirdette még pünkösd hétfőjén, hogy betiltották a sereget.

– Mikor volt ez már, asszonyanyám.”

Ez a jelenet eljelentékteleníti azt a mozzanatot, amelynek minden bizonnyal komolyabb szerepe volt az események felkeléssé lobbanásában, s mivel a film a jobbágyterhekről is csak beszél, de nem mutatja meg szituációkban, a felkelés motivációs bázisát szegényíti.

Bizonyára volt egy pont ebben a folyamatban, amikor Dózsa sérelmei és igazsága tudatában elhatározza, harcra vezeti az őt követőket: parasztokat és kisnemeseket, parasztpolgárokat és papokat, de szükségképp hiányzott belőle az a tudatosság, amellyel felmérhette volna az esélyeket és lehetőségeket, a következményeket, magyarán a realitásokat. Azaz Dózsa inkább volt lázadó, mint forradalmár. De lázadó voltában is tagadhatatlanul kiemelkedő történelmi személyiség, aki – miként Lev Tolsztoj szerint Kutuzov – összegezni tudta magában az őt követőkből sugárzó misztikus impulzusokat, és cselekvésre tudta váltani a belőlük fakadó erőt.

Karizmatikus vezető, messzire mutató példa, s az igazi forradalmárok, akik egyéb tulajdonságaik mellett tudatosságuk miatt szolgáltak rá a címre, valamiféle elődjüket láthatták benne.

Dózsa forradalmiságának hangsúlyozása illetve a parasztfelkelés forradalomként való kezelése Csoóri és Kósa részéről – ha szándékuk eredendően nem is az volt – a marxista forradalomelmélet megerősítését szolgálta. Avagy ha mégis az volt, akkor szándékuk sajátos tévutat jelentett. (Persze könnyű ezt ma kimondani…) A pokolba vezető út („állammá dermedt forradalom”) is jó szándékkal van kikövezve. Hogy aztán mit kérjen számon az ember a történelmen, mit a történelem az emberen, az megmarad nyitott kérdésnek továbbra is.

Forradalmi helyzetről csak ott és akkor beszélhetünk, ahol az adott szituációban benne vannak a szükséges feltételek. De Dózsa mozgalmában nem voltak benne, s

42

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről... akik forradalomnak nevezték, azok összemosták a lázadás, a felkelés és a forradalom fogalmát, holott minőségi különbség van mindhárom tömegmozgalom között. Hannah Arendt meghatározása szerint „[F]orradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol a felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.”14 A forradalom – esetenként rövid időre is, mint nálunk ’56-ban – lényegesen megváltoztatja a rögzült társadalmi viszonyoknak legalább néhány lényeges elemét, de ilyesmire nem került sor 1514-ben. Mint ahogy a felkelés céljai sem tisztázódhattak, nemcsak annak rövid, másfél hónapos időtartama, hanem vezetőinek felkészületlensége miatt. „A tizennyolcadik század végének két nagy forradalma előtt ismeretlen volt a forradalom modern fogalma” – írja Arendt.15 Dózsa parasztfelkelése csak a marxista történetfilozófia jegyében emelkedett a forradalom rangjára, anélkül, hogy a forradalom jól körülhatárolható kritériumainak megfelelt volna.

A szocialista forradalom mint tudományos kategória csődöt mondott, amikor ez alapján kísérelték meg az 1956-os magyarországi események minősítését 1989-ben.

A Társadalmi Szemle különszámában jelent meg az a vaskos tanulmány,16 amelynek szerzői az alábbi megjegyzésből indulnak ki: „Az események [mármint az ’56-os események – HP] menetében eleinte forradalomnak, majd hamarosan a minősítés elkerülésével, sajnálatos októberi eseményeknek nevezett felkelés később az egyoldalú ellenforradalom minősítést kapta…”17 A Pozsgay Imre vezette munkabizottság szerint a helyes minősítés az, amit a programnyilatkozat alfejezetének címe tartalmaz: „Az 1956. októberi népfelkelés”.18 Az indoklás szerint azért ez a helyes megközelítés, mert „[A]z eseményekben rejlő fokozatos jobbratolódási tendenciák és november első napjainak felerősödő ellenforradalmi nyomása ellenére a keveredő korrektív forradalom és ellenforradalom [kiemelés a dokumentum szerzőitől – HP] szétválására és a folyamat jellegének az egyik vagy másik jegyében történő egyértelmű tisztázódására, »végleges« megszilárdulására azonban nem kerülhetett sor.”19 De vajon mi a csodabogár ez a bizonyos „korrektív forradalom? Mintha ez a kategória korábban nem szerepelt volna a tudományos szocializmus terminus technicusai között? Ha etimológiai alapon értelmezzük, a bizottság feltalálta a fából vaskarikát.

Ha ugyanis a forradalom, ahogy azt az előbb említett diszciplína meghatározta, a társadalmi antagonizmusok megszüntetésére irányul, akkor a kezdeti, a „korrekcióra” (értsd: a szocializmus korrekciójára) irányuló törekvések mégsem lehettek forradalmiak, hiszen a „korrekciót” követelők nem álltak antagonisztikus ellentmondásban azokkal, akiktől követeltek.

Hannah Arendt: A forradalom. Budapest, 1991. Európa, 45.

I. m. 36.

16 Történelmi utunk. Társadalmi Szemle, 1989 különszám. 2–80. A tanulmány szerzője az MSZMP KB által „kiküldött”, Pozsgay Imre vezette 15 tagú bizottság, amely „új programnyilatkozat” kidolgozására kapott megbízást.

17 I. m. 36.

18 I. m. 31.

19 I. m. 33.

14 15

43

Hamar Péter

A mai, egységes, konszenzuson alapuló álláspont az, hogy 1956-ban forradalom zajlott Magyarországon, de az, hogy jellegében milyen forradalom, nem eldöntött kérdés. (Amikor 1999-ben Orbán Viktor polgárinak nevezte, Mécs Imre emlegetett történelemhamisítást.) Jelenleg csak azt tudjuk, hogy elbukott, levert forradalom volt, hiszen ami utána következett, az lényegét illetően nem különbözött a Rákosi-rendszertől, talán annak némileg finomított változata, restaurációja volt, amelyben még az „új műsorhoz új férfi kell” elvét sem érvényesítették.

Az egyértelműen kimondható, hogy ahol egyetlen, bárha bonyolult és sokszálú eseménysor a jellegét illetően rövid időn belül kaphat forradalom, ellenforradalom, korrekciós forradalom, nem is forradalom, hanem népfelkelés minősítést, ott a forradalom fogalmának kritériumai enyhén szólva homályosak és bizonytalanok, a tudomány számára használhatatlanok.

De térjünk vissza a forgatókönyv megjelenéséhez! Mi állhatott Rényi Péter, az ideológiai főporkoláb fölhorkanásának hátterében? Jó okkal feltételezhetjük, hogy az alkotók kinyilvánította szándék: a forradalomról akarnak elmélkedni, a forradalmak tanulságait akarják továbbgondolni. Ne feledjük, csak egy évtizeddel vagyunk túl 1956-on, s a hatalom képviselői is érezhették, hogy az eseményekre ráaggatott „ellenforradalom” címke nem egészen meggyőző, s a besúgórendszer közvetítésével tudhatták, hogy a látenciában elevenen él az ellenvélemény, viszont álláspontjukat minden lehetséges eszközzel védelmezték, mert hatalmi státusuk alapját képezte. Minden, az ’56-os eseményekkel kapcsolatos megszólalás eleve gyanús volt: vajon erősíti vagy gyengíti a hatalmi pozíciókat. Nyilván ez volt a kérdés az Ítélettel kapcsolatban is.

Rényi fő ellenérve említett cikkében a filmnovellával kapcsolatban a következő: „hogyha volt műalkotás, amelynek mondanivalója az, hogy »a forradalom fölfalja gyermekeit«, hogy a forradalmiság egyenlő az önpusztítással, akkor ez az.” Szerinte Dózsa forradalma abban a formában, ahogy az alkotók felvázolták, az absztrakt morál forradalma, s a mű a „forradalom legkíméletlenebb kritikája”, azaz mondanivalója szembefordul az alkotói szándékkal, s benne Dózsa, akit Csoóri és Kósa „morális posztulátummá” kíván tenni „napjaink forradalmárai számára”, lényegében saját forradalmának megtagadója. A végső verdikt szerint az alkotók, bár nem ez volt a szándékuk, „ítéletet mondtak mindazok felett az anarchisztikus, ultraradikális és ösztönös forradalmi kísérletek s folyamatok felett, amelyekkel Marx és Engels és Lenin óta éles harcban áll a tudományos szocializmus minden híve. S amely ellen védeni kell, minden erővel és gondolattal, amely csak rendelkezésünkre áll, a magunk forradalmát, a proletár forradalmi mozgalmat, ma is.”

Némiképp meglepő, hogy Rényi főként és elsősorban a forradalmi erőszak elburjánzását illetve annak ábrázolását veti az alkotók szemére, holott ők ezzel csak a továbbélő történelmi hagyományt erősítik, hiszen még Kölcsey is beszélt a pozsonyi országgyűlésben „a jobbágyok undok tettei”-ről, „dúlongálás”-áról, amikor az örökös megváltás tárgyában felszólalt: „Hazánk történeteiben a példák borzasztóbbak, mint akárhol. Emlitem a Dózsa vérengző tetteit…”20 Kölcsey Ferenc: Az örökös megváltás tárgyában, 1835. febr. 9. In: Kölcsey Ferenc válogatott művei. Budapest, 1975. Szépirodalmi Könyvkiadó, 641.

20

44

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről...

Ma, újraolvasva ezt a cikket, egyre mélyebb a gyanúm, hogy Rényi csak fogást keresett a filmnovellán, mindenképpen ellenszenvet akart kelteni iránta, s nem igazán azon a ponton támadta meg, ami a legjobban fájt neki, mert arról 1968-ban kockázatos lett volna beszélni. Ne feledjük, ő a hatalom legbelsőbb köréhez tartozott, és sokkal többet tudott mindarról, ami a háttérben lejátszódott a forradalom és a megtorlások idején, mint a közvélemény. De erre a kérdésre majd még visszatérek.

Tóth Dezső reflexiója21 – aki Rényivel ellentétben nem afféle etikai vitairatnak tekinti Csoóri és Kósa filmnovelláját, hanem esztétikai értékmezőnek – árnyaltabban közelíti meg a felvetett kérdést. „Szerintem – ha nem is »ellenkezőleg«, de »kiegészítőleg« – a film [értsd: a filmnovella – HP] az erőszakgesztusokkal szerves egységben, többoldalúan ábrázol egy olyan etikai-ideológiai kollíziót, amely éppenséggel idegen a baloldali kalandorságtól és romantikától, s amelyben a proletárforradalom, a marxizmus tanulságainak kritikai értékelő »visszavetítése« jut érvényre” – írja vitacikkében. Ő is elemzi Rényinek a filmnovellából kiragadott, de egyoldalúan megközelített példáit, s rámutat ezek összetettebb hatásmechanizmusaira. Fő érve az, hogy „a Dózsa szemével láttatás belső küszködés, lelkiismeretvizsgálat erkölcsi, politikai számvetés formája is. Végül is ez a megközelítési mód egy parasztforradalom – epikusan nehezen, szubjektív aspestusból könnyebben érvényesíthető – marxista, humanista korrekciójának, közvetett kritikájának harmonikus formája.”

Ne feledjük, Tóth Dezső, aki a marxizmus nevében itt védelmezi a Rényi szerint a marxizmus szellemétől eltévelyedett alkotókat, maga is ahhoz az ideológus csapathoz tartozik, amelynek tagjai „átforgatták a malomkövet” – hogy a film képrendszerénél maradjunk. (A cikk írása idején a szerző az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott.)

A Népszabadság ugyanezen számában jelent meg Eörsi István véleménye is,22 osztván az alkotók álláspontját. Abban bizonyosan nincs igaza, hogy „Dózsa mindvégig akut forradalmi helyzetben, a lét és nemlét határmezsgyéjén cselekszik…”, ezzel ugyanis ő maga is abba a „balosságnak” nevezett hibába esik, aminek vádjától meg akarja védeni Csoórit és Kósát. Magyarországon 1514-ben nem volt forradalmi helyzet, vagy ha volt, akkor 1437-ben is az volt, amikor Budai Nagy Antal vezetésével tört ki parasztfelkelés, és hozhatnánk néhány hasonló példát a magyar történelemből.

Kétségkívül erőteljesen kiéleződtek a társadalmi ellentétek, hihetetlenül mélyekké váltak a parasztterhek, de a fegyveres harc az erőviszonyok következtében eleve esélytelen volt a parasztság számára, és csak az elkeseredés teremtette meg a forradalmi helyzet látszatát. Dózsa mozgalma csak a marxista történetfilozófia jegyében emelkedett a forradalom rangjára, valójában parasztfelkelés volt, aminek a mértéktartó történészek mindig is nevezték. Érdemes elidőznünk Eörsi írásának befejező tételénél! „Megítélésem szerint a filmnovellának csak egyetlen olyan nagy horderejű morális kérdésfelvetése van, amely közvetlenül – áttételek nélkül – alkalmazható a mai világhelyzetre” – írja. Hogy a világhelyzetre is, azt a mából visszapillantva nehéz lenne megítélni, de hogy a magyarra Tóth Dezső: Forradalom – erőszak – humanizmus. Népszabadság, 1968. szept. 29. 9.

Eörsi István: Fellebbezés. Népszabadság, 1968. szept. 29., 9.

21 22

45

Hamar Péter

igen, az könnyen belátható, illetve ma sokkal jobban belátható, mint ahogy az akkor érzékelhető volt. „Régi-új vita ez a kompromisszumról – írja a szerző – , az államrezonról és a túlélésről; vajon az elvi – nem taktikai! – kompromisszumot, ha már szükség van rá, a forradalmár csinálja-e meg? […] …a filmnovella Dózsájához csatlakozva úgy vélem, hogy a szükséges elvi kompromisszumok megkötésére a történelem mindig kitermeli a megfelelő embereket – Dózsa úgy marad eleven hatóerő, ha nem alkuszik.” Mai történelmi ismereteink alapján az utolsó mondat szereplői helyébe könnyen odailleszthetjük 1956 Magyarországának politikai figuráit. Azt persze nem tudjuk, hogy ezt az utolsó mondatot Eörsi pusztán elvi megközelítésnek tekintette-e, vagy célzott saját kora konkrét emberi viszonylataira is.

Rényi, aki a maga ideológiai bázisán tagadhatatlanul felkészült személyiség volt, azonnal kész a válasszal.23 A hatalmi pozíció magasából megszólaló biztonságával utasítja el a válaszokat, még Tóth Dezsőét is („Ebben a novellában – valahogy így mondja Tóth – érvényre jut a parasztforradalmak etikai problematikájának marxista kritikai értékelése. Ám Tóth elvtárs példái, akármilyen konkrétan boncolgatja is őket, erről nem győztek meg.”) , Eörsivel pedig kis híján azt közli, hogy nem „párbajképes”. Változatlanul elutasítja Csoóri és Kósa Dózsa-képét, mondván: „Dózsa problémájának magva: türelmetlensége, durvasága saját embereivel szemben.”

A vita egy idő után túlnőtt a Népszabadság keretein, és más fórumokon folytatódott. Megszólalt Wéber Antal irodalomtörténész,24 aki természetesen jól ismerte az ideológiai alapszólamot („…a minden idők elnyomói ellen lázadók, akik a megalázott népet képviselik, Spartacustól a lyoni takácsokig ősei és jelképei az osztályuralmat megdöntő, a szocializmusban tudatosodó akaratnak. Persze érthetően, hiszen e gondolat nélkül, amelyben az osztályharc történetének lényege ölt képszerű formát, nincs szocialista világnézet.”), s ennek szellemében fejtette ki véleményét, amely nem volt elutasító a filmnovellával szemben, s néhány kritikai észrevétele valóban a lényeget érintette.

Kár lenne említetlenül hagyni, hogy Dózsa mozgalmát mint „a forradalmi lázadás valóságos változatát” említi. Úgy látszik, a fából vaskarika gyártását nagyüzemi szinten művelték ebben a korban.

Bekapcsolódott az eszmecserébe Almási Miklós esztéta is,25 és benyomásom szerint ő jutott legközelebb – a marxista frazeológia puffogtatása nélkül – az alkotói szándék megértéséhez , illetve ama problémakör lényegének feltárásához, amely körül Rényi felvetése nyomán a vita többnyire zajlott.

Almási hangsúlyozza, hogy Dózsa történelmi válaszút előtt áll, s „[E] próbatétel s e példaképszerű továbbélés lényegéhez tartozik azonban, hogy ezeket az alternatívákat nem a cselekvő ember teremti, nem az egyén állítja maga elé, hanem a történelem hozza létre objektív tények formájában. Ez a történelmi »harapófogó« [kiemelés a szerzőtől – HP] mint objektív háttér hiányzik tehát az olvasónak.”

Rényi Péter: Az Ítélet ítéletei In: Rényi, 1972. 268–277.

Wéber Antal: A Dózsa-ábrázolás hagyománya és időszerűsége. Kritika, 1968. 12. sz. 4–8.

25 Almási Miklós: Egy új filmszemlélet nagykorúsága. Hozzászólás a Dózsa-vitához. Filmkultúra, 1968. 6. sz. 73–78.

23 24

46

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről...

Majd így folytatja a gondolatmenetet: „Hol keressük a forradalmi terror valóságos mértékét, mi választhatja szét a jogos, szükségszerű kegyetlenséget, a kikerülhetetlen vérontást – a felesleges és bűnös gyilkolástól, a pusztulásba sodró önmarcangolástól?

Ha ugyanis nem dolgozzuk ki e pátosz születésének és túlburjánzásának objektív hátterét, történelmi eredetű motívumait, akkor csupán a forradalmi lelkesedés szubjektív szférájából tudjuk levezetni a bukást is, a terror kegyetlenkedését is…”

Almási tehát nem azt vizsgálja, hogy sok-e vagy kevés a tervezett filmben a kegyetlen, kíméletlen, véres cselekvés, hanem azt kéri számon, hogy ezek miért egy morálfilozófiai koncepcióból, és nem a bizonyítottan objektív történelmi helyzetből vannak levezetve.

Nincs itt arra lehetőség, hogy számba vegyek minden, a vitában nyilvánosságra került megnyilatkozást, de az mindenképp megemlítendő, hogy maguk az alkotók is szót kértek, s a Filmkultúra hasábjain tették közzé,26 néhol ironikusra véve („Külön öröm, hogy a viták épp a Népszabadságban kezdődtek.”), néhol sértett öntudattal („Rényi távirati összefoglalásában a Dózsa-film legjobb esetben egy véres, politikai kabaré.”) a maguk álláspontját, azzal a végkicsengéssel, hogy mindenképp szeretnék elkészíteni a filmet.

Az eszmecsere iránti rendkívüli érdeklődés bizonyítéka, hogy a vita hullámai átcsaptak a nyomtatott sajtón, és elérték Pécset, ahol október 7-étől 12-éig zajlott a 4. Magyar Filmszemle. Arra sem korábban, sem később nem akadt példa, hogy a bemutatott filmek megbeszélésére szánt nyilvános fórumon a főtéma egy filmnovella legyen, s a vitavezetői zárszóban27 is erről essék a legtöbb szó. Márpedig Huszár Tibor összefoglalója főként az Ítélet körül forgott, és kevésbé a filmnovella esztétikumát, mint inkább a mának szóló tanulságait hangsúlyozta, s az csendült ki belőle, hogy legfőbb feladat mind a politikában, mind a művészetben „a forradalom megőrzése a forradalomban”.

Természetesen a szocialista forradalomról van szó! A történelem arról tanúskodik, hogy ezt a feladatot nem sikerült megoldanunk. De például Kubában még ma is dolgoznak rajta.

Azt nem téveszthetjük szem elől, hogy a viták idején a tudományos szocializmusban már nemcsak a „forradalom” eredeti jelentéstartalma, hanem annak metaforikus értelmű jelentése is eliminálódott, és valami más jelentésben kezdett jelen lenni a hivatalosnak számító ideologikus közleményekben. Rényi álláspontja ezekben gyökerezett, miként azt az 1969-ben írott, afféle „utánlövésként” megszólaló cikke, a Még egyszer az Ítéletről és vitájáról bizonyítja. Szerinte a filmnovella szerzői nem értik a szocialista forradalmiság lényegét, és „úgy ábrázolják Dózsát, hogy azt is örök forradalmiságként igazolják benne, ami pedig csak korlátja volt a kornak és az egyénnek.”28 Rényi szinte megszállottja lesz ennek a vitának, és 1970-ben – már nem az Ítéletre hivatkozva, de felismerhetően erre utalva – hosszabb tanulmányban igyekszik a szocialista forradalom fogalmát tisztázni. Azt fejti ki, hogy a szocialista forradalom két Csoóri Sándor – Kósa Ferenc: Kíméljük-e magunkat az igazság súlyától? Filmkultúra, 1968. 5. sz. 5–7.

A művészet és a politika „munkamegosztásáról”. Huszár Tibor zárszava a pécsi filmszemle vitáján. Filmkultúra, 1968. 5. sz. 8–11.

28 Rényi, 1972. 286.

26 27

47

Hamar Péter

fázisra különül el: első szakasza a hatalom megszerzését jelenti, második szakaszában pedig permanens forradalom zajlik, amely kétfrontos harcában egyrészt átalakítja a társadalmat, s folyamatosan közelít az áhított cél, a kommunizmus felé, másrészt megvédi ezt a törekvést a külső és belső ellenséges erőkkel szemben. Konklúziójával pedig tovább gyarapítja azoknak a vaskarikáknak a számát, amelyek fából készültek.

A szocializmus építése során megvalósított változtatásokról ezt jelenti ki: „…igazi tartalmukat tekintve ezek reformok – s még csak az elejükön tartunk, azt se felejtsük el! – forradalmi jellegűek.”29 Nem tudom, hogy Király István teremtette-e meg ez idő tájt a „mindennapok forradalmisága” terminus technicusnak szánt kategóriáját, de kétségkívül ő fejtette ki részletesen a tartalmát, népszerű(nek szánt) formába öntve a Rényi által megfogalmazott tételt. Az ideológiatermelésben is részt vállaló irodalomtörténész szerint: „…mivel egy minden korábbitól eltérő, minőségileg más, új, magasabb rendű társadalom létrehozása, a szocializmus megteremtése itt a cél, forradalmi ennek az útnak (legalábbis potenciálisan) minden kis mozzanata, hétköznapi tette egymagában is.”30 Minden tett forradalmi tehát a társadalom fejlődésének ebben a szakaszában, ami a célt szolgálja, mindenki forradalmár, aki a cél érdekében dolgozik, a forradalom szó eredeti értelme pedig a múlt ködébe vész. Nem véletlen, hogy ekkoriban kezdik a köznyelvben a „pártmunkásokat” fizetett forradalmároknak nevezni.

Miért kapott mégis zöld jelzést Csoóri és Kósa, miért engedélyezték a film elkészítését? Megpróbálok a korabeli döntéshozók fejével gondolkodni (bár nehezemre esik), lehetséges szempontjaikat mérlegelni. Bizonyára tartottak attól, hogyha a hatalmasra terebélyesedett vita következtében ismertté vált filmtervre nemet mondanak, annak a rendszerre nézve lesz rossz visszhangja. Ne felejtsük, hogy a Tízezer nap sikere óta Kósát külföldön is számon tartották! Másrészt tapasztalhatták, hogy a vitában egy szóval sem említette senki az 1956-os eseményeket, nem hozta összefüggésbe egyetlen megszólaló sem a filmnovellában ábrázolt 1514-es történésekkel, ezért azzal a várakozással mondhattak igent, hogy hasonlóképp zajlik majd a film fogadtatása is.

1969 elejére eldőlt, hogy film lesz az Ítéletből, és az is, hogy nemcsak a koprodukciós lehetőség, hanem két magyar stúdió együttműködése következtében jóval komolyabb anyagi háttér áll az alkotók rendelkezésére, mint amennyiből egy-egy hagyományos film esetében gazdálkodhattak ekkoriban. A közvéleményt foglalkoztató kérdések közül az volt a leghangsúlyosabb, ki játssza Dózsát. Erről kérdezte Körmendi Judit a rendezőt a Film Színház Muzsikában. „– Azt szeretnénk, ha Dózsát olyan színész formálja meg, aki nemcsak külsőleg, hanem belső élményeiben, érzékenységében is képes hordozni a Dózsáról alkotott és bennünk élő történelmi emléket. Adott esetben, esetleg még az elől sem zárkóznánk el, hogy egy kivételes képességgel rendelkező nem színészre bízzuk Dózsa alakjának megformálását” – nyilatkozta Kósa.

Rényi Péter: Minden forradalom felfalja gyermekeit? In: R. P.: Vita és szövetség. Cikkek, tanulmányok. Budapest, 1980. Szépirodalmi Könyvkiadó, 95.

Király István: A mindennapok forradalmisága In: K. I.: Hazafiság és forradalmiság. Budapest, 1974. Kossuth Könyvkiadó, 5.

29

30

48

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről...

Utólag azt mondhatjuk, a probléma a legszerencsésebb módon oldódott meg: Bessenyei Ferenc személyében – bár ő alkatilag sem Derkovits Gyula, sem Szervátiusz Tibor Dózsájával nem mutat hasonlóságot – rátaláltak arra színészre, aki hihetetlen mély átéléssel, a régebbi szerepeiből ismert dinamikával, rendkívüli elhitető erővel teremtette újjá a parasztmozgalom vezérét.

A filmet 1970. április 16-án kezdték vetíteni.

A „cinefil” nézőket döntően az foglalkoztatta, változott-e a cselekmény és a szerkezet a filmnovellához képest, és egyáltalán, a vita tanulságai érződnek-e a mozgóképi változaton.

A legszembetűnőbb, hogy miközben megmaradt a szekvenciáknak múltra és jelenre tagolása, amelyben a jelent a fogságba ejtett parasztvezér meggyőzésének, majd kivégzésének jelenetei képezik, a múltat pedig döntő részben, de nem kizárólag a parasztfelkelés eseményei, ám kísérlet sem történik az alkotók részéről arra, amit a vitában többen lehetőségként mérlegeltek, illetve amitől többletjelentést reméltek: a Tóth Dezső említette „szubjektív aspektus” érvényesítésre. Szó sincs arról, hogy a múltbeli jelenetek mint Dózsa emlékképei idéződnének meg a filmen. Ennek ellentmondanak egyrészt azok a szekvenciák (például a Diák menekülése Zápolya katonái elől, Teréz férjének megkínzása, majd eltemetése, a negyven láncos elmenekülése, a lisztevés és még néhány további), amelyek eseményeit Dózsa nyilvánvalóan nem láthatta, másrészt azok a szekvenciák sem foghatók fel emlékképekként, amelyek elvileg azok lehetnének ugyan, de nem értelmezhetők intrapszichikus leágazásokként, mert ezt a film formailag nem hitelesíti, s hogy egyáltalán melyik jelenet játszódik a múltban, azt csak a filmszerkezet segít megérteni. Ez természetesen nem hiba, csak tény, amely néhány vitatkozó várakozását nem igazolja vissza. Azt gyanítom egyébként, hogy a szubjektív nézőpont következetes végigvitele, különösképp abban a formában, ahogy azt a filmnovella első jelenete ígérte, kevesebb művészi hasznot hozott volna, mint amennyi tehertételt jelentett volna a verbális elemeknek a képi megoldások elé tolakodása. Nem lett tudatfilm tehát az Ítéletből, amelynek narrációja megfelel a hagyományos filmekének.

A film első jelenetében – a főcím elé vágva – a Diák menekülését látjuk, majd megérkezését Dózsa közvetlen környezetébe, ahol ezt kiáltja: „– Vége, György! Elveszett a forradalmunk!” A szándék itt minden bizonnyal az volt, hogy aki nem olvasta a filmnovellát, abban is tudatosodjék, az alkotók Dózsa népmozgalmát forradalomnak tekintik. Érdekes módon sem a vitában, sem a recepcióban senki nem tette szóvá, hogy a „revolutio” fogalma egészen az 1789-es francia forradalomig csak csillagászati szakszóként fordult elő, és bizonyos természeti jelenségek ismétlődő jellegére utalt, nem a gyökeres társadalmi változásokra, a magyar nyelvben pedig a nyelvújítás koráig a forradalom szó nem volt ismeretes. Ebből következően anakronizmus forradalmat említeni 1514-ben.

Nem gondolnám, hogy Csoóri és Kósa ennek ne lett volna tudatában, s azt sem, hogy az anakronizmus ne válhatna művészi eszközzé. De ha már itt van, megért volna néhány szót vesztegetni rá, mert ez az eszköz szükségképpen előre mutatott.

A film egész textúrája a forradalmak morális kérdéseit állította a középpontba, ezért

49

Hamar Péter

– legalább kérdés formájában – fel lehetett volna vetni, vajon 1956 problematikájára nem vonatkozik-e. Egyik-másik kritikusának eszébe jutottak a papucsban harcoló vietnami dzsungelpartizánok, de ez nem. A fék persze rá volt téve a nyelvekre. A hallgatás akkoriban inkább volt önvédelem, mint gyávaság. („…nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet!”)

Jelentős változás, hogy az alkotók elhagyják a filmen a lakodalmi jelenetet, amely a filmnovellában hangsúlyos szerepet kapott. Helyesen tették, mert az eredeti elképzelés dramaturgiailag gyenge lábon állt, morális tartalma pedig nem illeszkedett abba a teorémába, amit a mű képviselni igyekszik. Azok a jelenetek, amelyek pótolni voltak hivatottak, újabb dramaturgiai kérdéseket vetnek fel. Dózsa és Teréz beszélget a férj haláláról, valamikor a harcok szünetében (az asszony a katonák éhezését említi), de erre az égbe nyúló hegyek között kerül sor, holott tudjuk, hogy Dózsa főserege mindvégig alföldi vidékeken haladt, egészen Temesvárig. Az erdélyi hegyek gyönyörű látványt kínálnak, de ebben a jelenetben és Teréznek a gyilkos katona utáni kétségbeesett (de céljában nem tisztázott) futása során is öncélú tájképeket kap a néző.

Az internacionalizmus mindenáron való hangsúlyozása következtében kerültek a filmbe azok a – filmnovellában nem szereplő – jelenetek, amelyek a román parasztoknak a felkeléshez való csatlakozását hivatottak nyomatékosítani, holott, ahogy erre korábban is utaltam, ilyen csatlakozásról a történettudomány nem tud. A más nemzetiségűek közül elvétve, néhányan előfordulhattak a seregben, de szervezetten, nagyobb egységben aligha.

Az ismert történeti tényekkel szemben a következő párbeszédnek lehetünk tanúi egy, a havasok alján játszódó jelenetben: „– Radu, mikor indulunk Dózsa táborába?

– Hajnalban.

– Lehet, hogy így a román is kihúzza a fejét a járomból?”

S ezt megerősítendő, hangzik el egy későbbi jelenetben: „– Ideértek még azok a román jobbágyok is, akiket Radu hivatott.”

Ennek a román csatlakozásnak a hangsúlyozása azért is erőltetett, mert jól tudjuk, az internacionalizmus a szocializmus idején sem működött, látszatlétezését csak a hatalmi parancsszó tartotta fenn. „Dunának, Oltnak egy a hangja” ősidők óta, de meghallói kevesen voltak a történelmi múltban, és nem sokkal jobb a helyzet ma sem.

A felkelésnek a szociológiai összetételével kapcsolatosan egyébként megfontolandó, amit az Erdély története című szakmunkában olvashatunk: „…az 1514-ben keresztesháborúból antifeudális felkelésbe torkolló mozgalom élére kerülő Székely (Dózsa) György kivétel volt, öccsén kívül tudtunkkal más székely katona nem csatlakozott a parasztokhoz.”31 Ez egyébként logikus következménynek tűnik. A történészek mérlegelték, hogy a felkelésben részt vevő magyar parasztság milyen eredményt várhatott a harcától, s arra jutottak, hogy reálisan legfeljebb az ősi székely faluközösség némi védelmet nyújtó formájához hasonlónak az engedélyezését remélhették a maguk számára is. A székelység viszont még ennek elvesztését is kockáztatta volna a csatlakozással.

Erdély története. I. Főszerk. Köpeczi Béla. Budapest, 1986. Akadémiai Kiadó, 365.

31

50

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről...

A cselekmény fő vonulatában Werbőczy egyezkedései állnak, amelyekkel Dózsát akarja rávenni forradalmának megtagadására. Egyetlen történelmi forrás sincs azonban, amelyik igazolná, hogy sor került volna ilyesmire, sőt felvetődik a kérdés, a főítélőmester egyáltalán Temesváron tartózkodott-e a kérdéses időpontban. Fraknói Vilmos 1899-ben kiadott Werbőczy-életrajzában azt írja, nincs bizonyíték, hogy a kor jogi szakértőjének része lett volna az ítéletben. Az is igaz viszont, hogy tagadó értelmű bizonyíték sem került elő.

Ahol a történelmi tények hiányoznak, a hézagokba betolakodhat a fikció, s ha a képzelet szülte események nem ellenkeznek a tények logikájával, helyük van a művészi alkotásokban, ilyeténképp nem kárhoztathatjuk az alkotókat, hogy Werbőczyt az események szereplőjévé avatták.

Az a képsor, amelyben a Zápolya vezette nemesi ülés meghozza a döntést Dózsa jelenlétében a kivégzés módjáról, a főhőst alakító színész játéka miatt különösen emlékezetes marad. Csoóri így ír ennek forgatásáról: „Bessenyei az átélés olyan szélsőséges, pattanásig feszült állapotába jutott, hogy Sára egyszerűen rátapadt a felvevőgéppel. Holott a hangjával, a testével, a kiterjedésével játszó Bessenyei ezúttal teljesen néma volt.

Egyetlen és végleges arccá tisztult. Feje ha mozdult, már a halálhoz ért.”32 Sára Sándor munkája a film abszolút értéke! Tökéletesen ráhangolódott a rendező hullámhosszára, és azt gondolom, nem született még operatőr, aki nála beszédesebb nagytotálokat tudna készíteni.

A film utolsó snittjében Dózsa anyja szembenéz a nézővel, imádkozik magában a teremtőhöz, de a fohászt Horváth Teri szinkronhangján halljuk: „Én csak egy gyerekszülő asszony vagyok, határozz ránk egyszerűbb éveket!” Ennek a jelenetnek mint felkiáltójelnek a film végére helyezése fogalmaztatta meg Rényivel: „…a képekben, a látványokban, amelyeket a forgatókönyv a filmvásznon ígér, már ez dominál: az elvont erőszakellenesség.”33 Ez a megjegyzés utal arra, hogy Rényi már ekkor valamit pontosan megértett Kósa szellemiségéből. Ez az „elvont erőszakellenesség” lesz kibontakoztatott formában A másik ember34 főszólama.

Az Ítélet recepciójára kár szót vesztegetnünk. Egyedül B. Nagy Lászlónak az Élet és Irodalomban megjelent írása forgott a lényeg körül. „Időszerűek-e a parasztforradalmak?” – kérdezi , és igenlő válaszában az alkotókkal baráti kapcsolatot ápoló kritikus azt fejti ki, hogy Dózsa forradalmának tanulságai a ma harcaiban is érvényesek. Gondolatmenete végén arra a következtetésre jut, hogy a „szocialista forradalom (amint az a gyakorlatban megvalósul), ha lehet, még mélyebben gyökerezik a kapitalizmust megelőző viszonylatokban, sőt korábbi állapotokban is!”35 Könnyű lenne ironizálni ezen a prófécián, de talán éppen B. Nagy László nem érdemli meg, mert ő következetes volt, s amikor rádöbbent, hogy nincs itt semmiféle szocialista forradalom, vagy ami van, annak nem sok a köze a szocialista forradalom Csoóri Sándor: Szerep és barátság [1973] In: Cs. S.: Tenger és diólevél. II. Budapest, 1994. Püski, 777.

Rényi, 1972. 276.

Kósa Ferenc ez idő szerint utolsó, 1987-ben forgatott játékfilmje, amelynek forgatókönyvét is ő írta.

35 B. Nagy László: Kortársunk: Dózsa In: B. N. L.: A látvány logikája. Budapest, 1974. Szépirodalmi Könyvkiadó, 451.

32 33 34

51

Hamar Péter

elméletben vázolt képéhez, 1973-ban, elkötelezett baloldaliként, levonta ennek végső konzekvenciáját.

A film kálváriájának utolsó stációjaként essék szó arról, mi történt Pécsett, a 6.

Magyar Játékfilmszemlén, ahol az Ítélet a versenyfilmek között szerepelt. A történet, amit a rendező írt meg, a Nádor Szálló éttermében kezdődött, 1970. október 9-én, este. „Bejött a terembe, majd odahajolt hozzám a filmszemle társadalmi zsűrijének elnöke [Somogyi József – HP], s közölte, hogy a legtöbb szavazatot a zsűritől is, a közönségtől is az Ítélet kapta.” Ám a történet furcsa fordulatot vett. „Egy bennfentes úr odahajolt az asztalunkhoz, körülnézett és odasúgta nekünk: – Áll a balhé, gyerekek! Állítólag odafönn megvétózták a zsűri döntését.”36 Végül a fődíjat Gyöngyössy Imre Virágvasárnap című filmje kapta, Kósa és Csoóri szemét kiszúrták a legjobb forgatókönyv díjával (azt is megosztva, a fődíjas film szerzőjével). A közönségdíjat azonban nem vehették el tőlük.

Nem csodálkoznék azonban, ha a tisztelt Olvasónak ezen a ponton hiányérzete támadna. Ezt oszlatandó, javaslom, képzeljük magunkat egy kvízjátékos helyébe, aki azt a feladatot kapta, mondja meg az alábbi információk alapján, kiről és melyik történelmi eseményről van szó!

Az egész országot megrázó, ám rövid, egy-két hónap időtartamú tömegmozgalom, amelyet a legkiszolgáltatottabb helyzetű társadalmi rétegek egyre fokozódó, spontán elégedetlensége robbantott ki, és végül fegyveres összecsapásokba torkollott. Vezetője röviddel az események előtt még nem sejtette, hogy történelmi főszereplővé lép elő, de a mozgalom folyamatában végig teljes hittel képviseli a részvevők akaratát.

Elfogatása után az életéért cserébe azt kérik, tagadja meg harcát, mégsem köt alkut, ezért kivégzik, és még halálában is megalázzák.

A válasz: Dózsa György és az 1514-es parasztfelkelés!

Természetesen. Ám ha azt mondom: Nagy Imre és az 1956-os forradalom? Van az információk között egyetlen szó is, amelyik ellentmond ennek a válasznak? Aligha.

Ha Dózsa esetében nem tudjuk igazolni az alkudozás tényét, Nagy Imre esetében annál inkább. Így értelmet kap a film részletezett fikciója a Zápolyával történt alkudozásról. És az említett anakronizmus is elnyeri értelmét.

Hiába tagadnánk, az Ítélet a film egész textúráját átszövő allegória, még akkor is, ha megszületése idején minden bizonnyal csak zseniális megérzés, és nem a részletekre vonatkozó konkrét tudás vezette az alkotókat. S ha jól gondolom, Kósa és Csoóri kimondták az akkor kimondhatatlant: 1956 forradalom volt, és Dózsa mártíriumában osztozik Nagy Imrével.

Ebben az összefüggésben esetleg érdemes újragondolni a film egyik-másik tanulságát is!

Kósa Ferenc: Kettős küldetés. Emlékezés B. Nagy Lászlóra. Alföld, 1987. 1. sz. 30–46.

36

52

Nyilas Ágnes

Murakami Harukiról feketén-fehéren A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei*

Az irodalomkedvelők körében Murakami Haruki nem szorul különösebb bemutatásra.

Regényei milliós példányszámban elkelő bestsellerek: külföldön legalább annyira keresettek, mint hazájában, Japánaban. Az idén hatvanöt éves japán író, műfordító több rangos nemzetközi irodalmi díj tulajdonosa, és több éve vezeti az irodalmi Nobel-díj várományosainak listáját is (eleddig eredménytelenül). Műveit a hazai olvasó Erdős György, Horváth Kriszta, Komáromy Rudolf, Nagy Mónika illetve Nagy Anita fordításában ismerheti. Eddig megjelent tizenhárom regényéből tíz olvasható magyarul is, köztük legújabb regénye, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei is, aminek magyar fordítása az elmúlt év végén látott napvilágot. * Murakami szárnyaló fantáziájú műveiben a kafkai szürrealizmus az amerikai popkultúra elemeivel keveredve teremti meg azt az egydülállóan murakamis légkört, aminek népszerűségét is köszönheti. A nyugati kultúra – elsősorben az irodalom és a zene – iránti érdeklődése egészen fiatal korára vezethető vissza. Kurt Vonnegut, Richard Brautigan, Jack Kerouac, F. Scott Fitzgerald, J. D. Salinger, stb. írásain túl Nat King Cole, Elvis Presley, a Beatles és a Beach Boys zenéje is nagy hatással voltak műveire.

Mindemellett a klasszikus zene és a klasszikus irodalom nagy alakjai is kulcsszerephez jutnak regényeiben: Rossini operáján, Schumann, Mozart, Liszt zongoradarabjain * A tanulmány a magyar fordítás megjelenése előtt, a japán nyelvű első kiadás alapján készült. A keretes idézetek a japán eredeti szabad fordításai.

53

Nyilas Ágnes

kívül Kafka, Dosztojevszkij, Csehov, stb. neve is itt-ott fölbukkan. Ebben egyrészt szerepe lehet annak a ténynek, hogy Murakami az egyetemen drámát tanult. Másrészt viszont a zene iránti vonzalom – legyen az klasszikus vagy modern zene – végigkísérte egész eddigi pályafutásán. Közvetlenül az egyetem elvégzése előtt Murakami dzsesszbárt nyitott Tokió egyik divatos negyedében, amely aztán inspirációul szolgált egy későbbi regényéhez (A határtól délre, a naptól nyugatra főhőse is dzsesszbár tulajdonos). A zenei utalás a legtöbb Murakami regényben megtalálható elem. Csak néhány példát sorolok a teljesség igénye nélkül: A kurblimadár krónikája három könyvéből például az első Rossini operáját, A tolvaj szarkát, a második Schumann zongoraművének, Az erdei jelenetek hetedik darabját, a Madár mint prófétát, a harmadik pedig Mozart Varázsfuvolájából A madarászt választja alcíméül. „1Q84: Ezerkülöncszáz-nyolcvannégy” című regényében a II. világháború idejebeli populáris zene valamint a komolyzene együtt vannak jelen: a könyv mottója egy Ella Fitzgerald előadásában népszerűvé vált szám, az It’s Only a Paper Moon első versszaka, míg a csehszlovák szerző, Leoš Janáček Sinfoniettája szimbolikus szerephez jut a regényben. A határtól délre, a naptól nyugatra egy Nat King Cole slágerről, és a Tánc, tánc, tánc, ami egyben az egyik zenei utalásokban leggazdagabb regénye, egy Beach Boys számról kapta címét. Legújabb regényében, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveiben pedig Liszt Ferenc Zarándokévek című zongoradarabjai jutnak jelentős szerephez.

A zenén kívül számos egyéb visszatérő motívum teszi műveit jellegzetesen murakamissá. Többek között a macska-motívum is ide sorolható. A macska megjelenése mindig valami váratlan esemény előjele: a Szputnyik, szívecském!-ben az emberevő macskákról szóló újságcikk olvasása után eltűnik a főszereplő, az elveszett macska keresése pedig mind a A kurblimadár krónikájában, mind pedig a Kafka a tengerpartonban fellelhető motívum. A lelkileg labilis, törékeny nők – akik gyakran önkezűleg vetnek véget életüknek – is kulcsszerepet játszanak regényeiben. A Norvég erdő Naokója, a Szputnyik, szívecském! Szumiréje, az 1Q84: Ezerkülöncszáz-nyolcvannégy Fukaerije, stb., mind-mind hányattatott gyermekkorú, összezavarodott személyiségek, akik nem tudnak egyedül megküzdeni a felnőtté válás problémájával. A főhőshöz bonyolult lelki szálakkal kötődnek, ami végül nem segít gondjaik megoldásában, inkább tovább komplikálja azokat. Murakami regényeiben ez a főhős gyakran egy többé-kevésbé a saját képére mintázott alak, bár a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? kivételével egyik regénye sem tekinthető a szó szoros értelmében vett önéletrajzi írásnak. Történetei a valóság és a misztikum határán egyensúlyoznak, minek köszönhetően a főszereplő „én”-nel gyakran abszurd dolgok történnek. Köztük talán a legtipikusabb murakamis fordulat az, amikor a főhős – a gyönyörű és törékeny nőalak felkutatása közben – a „mindennapi valóságból” hirtelen átlép egy másik, a közönséges ember számára nem érzékelhető valóságba. Ez a „két valóság” általában párhuzamosan van jelen, de csak a kifinomult lelki struktúrával rendelkező és „azonos érzelmi frekvencián” működő főszereplők ismerik az átjárót a két valóság között. Az efféle misztikumot segítségül hívva ugyan, Murakami regényei végső soron nagyon is hétköznapi problémákat jelenítenek meg. Művei nagyrésze a felnőtté válás nehézségeiről, a nagyvárosi ember érzelmi „elidegenedéséről”, az emberi kapcsolatok elsekélyesedéséről, stb., szól. Írá-

54

Murakami Harukiról feketén-fehéren sai között viszont találni olyanokat is, amik a japán történelem jelentős eseményeit örökítik meg.

Murkami 1991-ben vendégprofesszori meghívást kapott az amerikai Princeton Egyetemre. Ennek a hosszabb külföldi tartózkodásnak az idején készült el A kurblimadár krónikája című regénye, ami – mint a szerző első mélyebb történeti vonatkozásokat tartalmazó műve – lényegében magába sűríti az egész modern japán történelmet. A korunk aktuális eseményeit megjelenítő alkotások sorát később az 1997-ben megjelent Földalatti (Andagurando) követte, amit Murakami első esszéjeként tartanak nyilván.

Murakami több éves külföldi tartózkodás után hazatérve váratlan katasztrófasorozattal találta szembe magát, ami egyben ihletül szolgált soron következő írásaihoz. A Földalatti az Aum Shinrikyo nevű vallásos szekta által a tokiói metróban elkövetett 1995. március 20-i gáztámadás sebesültjeivel és az áldozatok hozzátartozóival készített in„Senki sem engedheti meg magának, hogy terjúkból, valamint néhány rövidebb írásból kevélysége miatt elveszítsen egy számára áll. Ezt a 2000-ben publikált Kami no Kodomotachi wa Mina Odoru (szabadfordításban: Isten fontos személyt.” gyermekei mind táncolnak) című novelláskötet követte, mely az 1995. január 17-i nagy kóbei földrengéssel kapcsolatos novellákból álló gyűjtemény. A novellák főszereplői a katasztrófa utáni kitelepítési övezettől ugyan távolabb élnek, de a földrengés így is mindannyiuk életében fordulópontot jelent, és a TV-ből, újságokból folyamatosan áradó szörnyű hírek megalapozzák a lelkükben elhatalmasodó üresség érzését. A novelláskötet számos murakamis fordulatot tartalmaz, ennek ellenére az olvasó néhány új – a szerzőnél eddig szokatlan – stilisztikai jeggyel is szembesül. Például az eddig megszokott egyes szám első személyű elbeszélés helyett itt mind a hat történetet egy kívülálló szemszögéből, egyes szám harmadik személyben adja elő az író, és közülük is csak egy novella cselekménye lép át a Murakaminál oly gyakori „abszurd valóságba”. Ehhez a stilisztikai, gondolkodásbeli átalakuláshoz valószínűleg nagyban hozzájárultak a külföldön eltöltött évek, minek következtében Murakami más megvilágításban kezdte látni hazáját. A másik ok pedig az lehet, hogy az író személyes fejlődésének köszönhetően felébredt benne is az az „egészséges írói felelősségtudat”, mely azt sugallja, hogy a nehéz történelmi szituációkban a „nemzet útmutatója” szerepet kell felvállalnia (helyzettől függően akár a kormány politikájának megcáfolásával is). Ezt igazolja az utóbbi néhány évben a Twitter-en közzétett néhány bejegyzése is, mint például „Az a kormány, amely semmiféle alapvető politikai elképzeléssel nem rendelkezik, olyan, mint egy söröző wc nélkül. (Hasonlat)” (2012. július 22.), avagy egy, az előzőnél is konkrétabb bizonyíték: „Aggódom a hazámért. Úgy érzem, hogy íróként engem is felelősség terhel, és hogy tennem kellene valamit” (2013. február 3.). A kritikák szerint legújabb regényét, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit – amit a 2011 március 11-i tóhokui földrengéssel hoznak kapcsolatba – is ez a motiváció fűti, holott a műben egyetlen konkrét utalás sem hangzik el. * https://twitter.com/harukimurakami_

55

Nyilas Ágnes

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei főhőse egy karakterét vesztett, lelkileg megöregedett harminchat éves fiatalember, Tazaki Cukuru, aki barátnője, Szala unszolására elhatározza, hogy kapcsolatuk érdekében szembenéz a múlttal, és megpróbálja végre feldolgozni azt a veszteséget, ami személyisége „elszíntelenedéséért” felelős.

Cukuru annak idején négy elválaszthatatlan barát, két lány és két fiú, társaságában élvezte felhőtlen középiskolás éveit Nagojában. Kapcsolatukat a tökéletes harmónia és egyetértés jellemezte, ami biztonságérzetet, és önbizalmat adott Cukurunak: „A megfelelő helyen vagyok a megfelelő barátok között” – gondolta akkoriban (szabadfordítás; japán eredetiben a 7. és a 329. oldalakon). Bár Cukuru és barátai között volt egy „lényegi különbség”, ami elejétől fogva kissé bántotta őt, akkoriban ennek sem szentelt túl nagy jelentőséget: míg a négy társ vezetéknevében négy szín (a Piros, a Kék, a Fekete, és a Fehér) bújik meg, ő az egyetlen „színtelen” a csapatban. A középiskola elvégzése után viszont „a láthatatlan szakadék” tovább mélyült, Cukuru ugyanis egy tokiói egyetemre iratkozott be, míg társai Nagojában maradtak. Másodéves egyetemista korukban aztán barátai minden magyarázat nélkül hirtelen és kegyetlenül megszakították vele a kapcsolatot. Cukurut annyira lesújtotta a dolog, hogy nemcsak a szakítás okának kiderítésére nem maradt lelki ereje, hanem sokáig az öngyilkosság lehetőségét is fontolgatta. De végül nem szánta rá magát, inkább az emberektől elszigetelt, magányos életet választotta. Nemsokára azonban hirtelen fordulat áll be életébe: egy igazi barátra lel... Klasszikus zenét kedvelő barátja lakásán gyakran hallgatnak lemezeket. Cukuru felismeri, hogy az egyik sokat hallgatott zongoradarab számára is ismerős: Liszt Zarándokévek első ciklusának (Első év: Svájc) Honvágy című darabja az, amit középiskolás korukban Fehér is gyakran játszott a zongorán. A felismerés kapcsán előtörnek emlékei, és attól kezdve Fehér (valamit Fekete is) gyakran megjele- „A legjobb eredményt mindig az hozza nik szexuális fantáziáiban. Végül összejön meg, ha nyíltan kitárjuk szívünket.” egy lánnyal, Szalával, aki noszogatásának köszönhetően Cukuru elhatározza, hogy „zarándokútra” indul: megkeresi középiskolás barátait, és végre megfejti a 16 évre feledésbe merült rejtélyt.

A „zarándokút” során nemsokára kiderül, hogy Fehér állítólag azzal gyanúsította Cukurut, hogy annak idején megerőszakolta. Ezt társai nehezen hitték el, de a lelkileg teljesen összetört, megzavarodott Fehér érdekében megszakítottak minden kapcsolatot Cukuruval. A vád hallatán Cukuru is összezavarodik, Fehér ugyanis valóban sokszor megjelent erotikus álmaiban, de a „mindennapi valóságban” szexuális kapcsolat nem volt közöttük. Fehérrel viszont nem jöhet össze a találka a dolgok tisztázása végett, ugyanis kiderül, hogy hat évvel ezelőtt gyilkosság áldozata lett. Cukuru mindenesetre végiglátogatja másik három társát: az azóta is Nagojában élő Pirosat és Kéket, valamint a Finnországba települt Feketét (keresztnevén: Eri). A Finnországba érkező Cukuru végre rengeteg új információ birtokába jut. Megtudja Eritől, hogy ő elejétől fogva nem hitte el Fehérnek, hogy Cukuru megerőszakolta, de Fehér érdekében nem volt más választása, minthogy megtagadja Cukurut. Azt is megtudja, hogy Eri végig szerelmes volt belé (bár Cukuru ezt nem vette észre), és hogy Fehér – valamilyen

56

Murakami Harukiról feketén-fehéren oknál fogva – élete végéig szentül hitt abban a „hallucinációban”, hogy Cukuru megerőszakolta. Eri az elmondottak után megkéri Cukurut, hogy ölelje át. Eri története, valamint bensőséges ölelése arra ébreszti rá Cukurut, hogy – eddigi tévhite ellenére, miszerint ő csak szenvedő alanya a történteknek – annak idején valójában ő maga okozta társai (de legalábbis Eri) szenvedését nagyfokú érzéketlenségével. Eri még búcsúzóul figyelmezteti Cukurut, hogy Szalát „ne engedje ki a kezéből”, mert Szala az ő utolsó menedéke.

A Japánba visszatérő Cukuru beszél Szalával. Elmondja Neki az Eritől hallottakat, majd azt is hogy szívből szereti Szalát, de tudja, hogy a lánynak van valakije rajta kívül. Szala megköszöni Cukuru őszinteségét, és megígéri, hogy ő is őszinteséggel viszonozza Cukuru vallomását, de előtte három nap haladékot kér. A második napon Cukuru Sindzsuku állomáson kószál: nézi az előtte hömpölygő embertömeget, és eddigi életéről gondolkodik. Közben egyre erősödik benne az érzés, hogy élete húsz éves korában lényegében véget ért. Majd hazaérve lakására felhívja Szalát, de végül meggondolja magát, és a harmadik csöngés után mégis leteszi a telefont. Mikor egy pár perc múlva megszólal a telefon, sejti, hogy Szala lehet a vonal másik végén, de „Egy meghatározott cél leegyszerűsíti az mégsem veszi föl a kagylót. Azok a szavak, amik nem jöttek nyelvére Finnországban, Életet.” mikor Eritől búcsúzkodott, most hirtelen mondattá formálódnak benne: „Nem igaz, hogy minden az idő feledésébe merült volna! Annak idején erősen hittünk valamiben, és ez az erős hit önbizalmat adott nekünk. Az pedig nem létezik, hogy ez az érzés csak úgy, minden nyom nélkül eltűnt volna.” Az önmagában megfogalmazott gondolat végül megnyugtatja Cukurut: behunyja szemét, és elalszik: „Utolsó eszméletfoszlányát, mint a tovaszáguldó utolsó éjszakai vonatot, ami fokoztosan növeli sebességét és egyre kisebb lesz, beszippantotta az éjszaka mélysége. Csak a nyírfaerdőn átsüvítő szél dala maradt utána.” (szabadfordítás; japán eredetiben a 370. oldalon). Murakami ezekkel a szavakkal zárja a regényt, bizonytalanságban hagyva olvasóját a történet végkimenetelét illetően... * A regény – még mielőtt angol fordítása napvilágot látott volna – legalább olyan nagy visszhangot keltett külföldön, mint hazájában. A kritikák sokrétűek. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy a mű az eddigi Murakami regények sorában különleges helyet foglal el, ugyanis rengeteg hivatkozás található benne a szerző más műveire.

Ezért sokan osztoznak azon a véleményen, hogy Murakami legújabb regénye csakis a szerző eddigi műveinek tükrében értelmezhető. Yonemitsu Kazunari, a kiotói Ritsumekan Egyetem professzora például Murakami legelső regényét, a – magyarul sajnos egyelőre nem olvasható – Hallgasd a szél dalát (Kaze no oto o kike) a jelen regény „egyenes megfelelője”-ként emlegeti. Szerinte ha a Hallgasd a szél dalát „előszó”-nak tekintjük, akkor A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei az „utószó” szerepét tölti be, míg Murakami összes többi regénye a kettő között foglal helyet. Legtöbben mégis http://www.excite.co.jp/News/reviewbook/20130412/E1365719180433.html?_p=2

57

Nyilas Ágnes

a Norvég Erdővel állítják párhuzamba a regényt. Murakami a Világvége és a keményre főtt csodaország utáni műveire ugyanis jellemző a „két valóság” (a „mindennapi valóság” és az „abszurd valóság”) egyidejű megjelenése. Kivétel ez alól a Norvég Erdő, ami, bár számtalan murakamis fordulatot tartalmaz, nem lép ki a „mindennapi valóság” világából. Ebben az értelemben A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei valóban a Norvég Erdőhöz hasonlítható. Van ugyan pár jelenet, amiben az „abszurd valóság” elemei fellelhetőek, és amik az olvasó nézőpontjától, lelki beállítottságától függően megtévesztően hathatnak, de az alapos olvasó könnyen észreveheti, hogy ezek többnyire az álom keretébe ágyazva jelennek meg a műben. Az alaptörténet nagyon is a „valós világról” és annak gondjairól szól: a regény szereplői élnek, szeretnek, szenvednek, majd meghalnak. A történet második felében a főszereplő az erdőben barangol (a Norvég Erdőhöz hasonlóan, csak itt nem a norvég, hanem a finn erdőben), és közben azon imádkozik, hogy „nehogy elkapják a gonosz törpék”. Végül azonban ezek a törpék sem jelennek meg a regényben. A két regény között párhuzam húzható a karakterválasztásban is: Cukuru első, diákkori szerelme (Fehér) a Norvég Erdő Naokójához hasonlóan lelkileg meghasonlott személyiség, aki titokzatos történetet hagyva maga után meghal. Másrészt a főhős cselekedeit inspiráló, nála valamivel idősebb barátnő, Szala figuráját sokan a Norvég Erdő Reikójához hasonlítják, míg mások a Birkakergető nagy kaland fülmodellként dolgozó főszereplőjét, megint mások az ugyancsak tökéletes fülekkel rendelkező Tánc, tánc, tánc Jumijoshi kisasszonyát látják benne... * A részletekre vonatkozó értelmezések ugyan számos eltérést mutatnak, a kritikák a mű lényegi mondanivalóját illetően egyöntetűek: a fukushimai katasztrófával hozzák összefüggésbe a regényt. Bár egyetlen konkrét szó sem hangzik el, ami ezt a megállapítást alátámasztaná, a regény mégis telis-tele van a katasztrófára való apró utalásokkal. Cukuru kiközösítése óta például 16 év telt el. Ha pedig a „jelent” a nagy tóhokui földrengés időpontjára, 2011-re tesszük, akkor a „16 évvel ezelőtt” pontosan 1995-re, a nagy kóbei földrengés valamint a tokiói metróban elkövetett gáztámadás időpontjára esik. Szintén ilyen utalásként értelmezhető az a hasonlat, amit Murakami abban az epizódban alkalmaz, ahol a főhős szembesül barátai kegyetlen döntésével, és öngyilkosságot fontolgatva önmagát vizsgálgatja a tükörben: „[úgy vizsgálta önmagát] mint az az ember, aki nem bírja levenni a szemét a tévé képernyőjéről, amikor a hírekben egy hatalmas földrengés okozta szökőár által sújtott távoli vidékről mutogatnak tragikus képeket” (szabad fordítás; japán eredetiben a 45. oldalon). Ezen túl Cukuru barátnőjének a neve (Szala) is megegyezik a kóbei földrengés után írt Isten gyermekei mind táncolnak című novelláskötet utolsó novellájának, a Mézes pite (Hachimitsu pai) főszereplőjének nevével, aki a kóbei földrengés után túl sokat nézi a híreket, és rémálmaiban megjelenik egy bizonyos „földrengés férfi”, aki fölébreszti és magával viszi az ismeretlenbe. Ráadásul a Mézes pite Szalájának szülei is egy „elválaszthatatlan egyetemi hármas”-ból kerülnek ki, és mikor Szala születése után elválnak, akkor a http://www.tokyo-np.co.jp/article/book/shohyo/list/CK2013042102000172.html

58

Murakami Harukiról feketén-fehéren Szalát magához vevő Apa is pont 36 éves, akárcsak A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei főszereplője. Maga a főszereplő neve is jelképes: a „Cukuru” japánul ugyanis azt jelenti, hogy „csinál”, „készít”. Cukuru egy metróépítő társaságnál dolgozik, ahol állomások tervezésével foglalkozik. Ezt a tényt pedig ismét párhuzamba (helyesebben szólva ellentétbe) lehet állítani az 1995-ös tokiói metróban elkövetett gáztámadással, aminek következtében az állomás lényegében teljesen elpusztult. * Ezek viszont mind-mind nagyon távoli összefüggések. A tény, hogy az író egyetlen konkrét utalást sem tett a katasztrófá(ka)t illetően is azt támasztja alá, hogy Murakami célja ezúttal sem a történeti esemény hiteles megörökítése volt. A regény annál is inkább az emberi sors, a lélek törékenységére hívja föl az olvasó figyelmét a katasztrófa ürügyén, valamint az életben maradtak felelősségét, az újbóli talpra állás kötelességét sugallja. Ebből a szemszögből nézve a regényt a halál kapujából visszaforduló, és életének új értelmet kereső ember drámájaként értelmezhetjük.

A szerző az elhagyatottságból és reménytelenségből való kilábalás útvesztőjét mutatja be olvasóinak Cukuru történetén keresztül. A sötét, nehezen járható alagút végéről halványan beszivárog a remény sugara, de hogy Cukuru végül eljut-e oda, vagy sem, azt már nem taglalja a történet. A lényeg ugyanis nem az elért cél, hanem maga az elhatározás, a „felépülésre” tett próbálkozás. Mint megannyi más Murakami regényében, itt is az ember önmagával vívott küzdelmének lehetünk szemtanúi. Ezt az álláspontot látszik alátámasztani Murakami 2011. júniusi beszéde az azévi Katalóniai Nemzetközi Díj (Premi Internacional Catalunya 2011) átadó ünnepségén is. Murakami a március 11-i tóhokui földrengésről és az azt követő fukushimai atomreaktor katasztrófáról, majd ezzel összefüggésben a „termelékenységet” mindenek elé helyező japán társadalom problémáiról szónokolt.

A „termelékenység társadalma” által előidézett legnagyobb problémaként etikai értékrendünk eltorzulását hozta föl példának Murakami. Továbbá hangsúlyozta, hogy ennek visszaállítása ugyan mindenki közös feladata, „a szavak szakterületén oly jártas” írók, költők az átlagos embernél többet tehetnek, és többet is kell tenniük a cél érdekében: „Nekünk [íróknak, költőknek] az a feladatunk, hogy az új etikai értékrendet új szavakkal, kifejezésekkel kapcsoljuk össze, és e kapcsolat megteremtésére új, élettel teli történeteket ültessünk el, neveljünk föl. Ezeknek olyan történeteknek kell lenniük, amelyeken mindannyian osztozhatunk. Olyan történeteknek, amik – a szántóföldön vetés közben énekelt dalokhoz hasonlóan – az embereket buzdító, cselekvésre ösztönző ritmussal rendelkeznek.” „Ezeknek a gondolatoknak a hátterében pedig szerintem minden kétséget kizárólag ott áll Murakami a 2011-es nagy tóhokui földrengés után keletkezett regénye, A http://www.47news.jp/topics/entertainment/2013/05/post_5951.php http://www.yomiuri.co.jp/book/review/20130515-OYT8T00616.htm) http://dot.asahi.com/ent/culture/2012092600530.html

Murakami Haruki: Unrealistic dreamers. 23rd Catalonia International Prize Acceptance Speech.

59

Nyilas Ágnes

színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei – írja Koyama Tetsuo, szerkesztő, újságíró a Toonippo című japán napilap 2013. május 24-i számában. * A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveiben a személyes értékrend újraépítésének szükségszerűségét a közvetlen veszteség negatív élménye váltja ki. A fontos személy hirtelen elvesztése nem ismeretlen epizód Murakami eddigi regényeiben sem. Az indokolatlan és kegyetlen veszteség feldolgozása sokszor emberfölötti küldetésnek tűnik, ami a legtöbb esetben kudarccal jár. Viszont ha az események tökéletes feldolgozása nem is lehetséges – mint ahogy A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei főszereplője számára sem az –, maga a próbálkozás, az önmagunkkal való küzdelem mégsem teljesen hiábavaló. Cukuru például, ha nem is sikerül maradéktalanul elfogadnia a történteket, „zarándokútjának” köszönhetően végül egy fontos igazságra eszmél rá, miszerint „Az életben maradtak kötelessége az élet folytatása. Még ha tévúton halad is, mindenkinek folytatnia „Mindaddig, amíg él, minden embernek kell a saját maga által választott utat” – ös- megvan a saját egyéni »színe«. Csak nészegzi a tanulságot a Yomuri Shimbun (japán hány embernél ez kívülről is könnyen észegyik legnagyobb napilapja) 2013. május revehető, míg másoknál nem.”

15-i számának könyvszemle rovatában Uno Shigeki, politológus. A múltban elkövetett hibáink miatt nem gyötrődhetünk tétlenül örökké. Tudomásul kell vennünk hibáinkat, hiányosságainkat, és átlépnünk végre a múlton anélkül, hogy megpróbálnánk kitörölni a negatív élményeket. A múlttal leszámolni ugyanis nem lehet. „Még ha sikerül is elrejtenünk, mélyre lenyomnunk emlékeinket, az emlékekhez kapcsolódó történelem megsemmisítése lehetetlen vállalkozás. […] Ezt mindenképp jó, ha megjegyzed. A történelmet megsemmisíteni sem lehet, és átírni sem. Az ugyanis a saját létezésed megcáfolásával lenne egyenértékű.” (szabad fordítás; japán eredetiben a 40. oldalon) – mondja Szala a regény elején Cukurunak, aki e szavak hatására határozza el végül, hogy saját személyisége, valamint Szalával való kapcsolata fejlesztésének érdekében nekivág a „zarándokútnak.”

A „zarándokút” részben meg is hozza hatását. Cukuru fokozatos fejlődésének szemléltetésében a zene itt is – mint a legtöbb Murakami regényben – létfontosságú szerepet kap. A kritikák szerint Liszt zongoradarabjai a főhős lelki fejlődésének egyes lépéseit szimbolizálják. Amikor például Cukuru elhatározza, hogy „zarándokútra” indul, attól a pillanatától kezdve a regényben ismételten fölbukkan Liszt Zarándokévek első ciklusának Honvágy című darabja. Később aztán, amikor Cukuru Finnországba érve végre megkérdezi Erit a Fehér által előadott „váddal” kapcsolatban, a Honvágy című zongoradarab hirtelen átvált a második ciklus (Második év: Itália) Dante-szonátájára: „Abban a pillanatban [Cukurunak] végre sikerült mindezt elfogadnia. Valahol lelke legmélyén sikerült megértenie” – írja Murakami, majd a tanulságot Erivel mondatja ki: „Az emberi lelkeket nem a harmónia kapcsolja össze, http://www.toonippo.co.jp/news_kyo/entertainment/20130523010014341.asp http://www.yomiuri.co.jp/book/review/20130515-OYT8T00616.htm

60

Murakami Harukiról feketén-fehéren hanem éppen ellenkezőleg: a mély lelki sebek azok, amik egymáshoz kötnek. Soksok fájdalom és lelki gyengeség. Mert nincs olyan csönd, ami nem foglalna magába fájdalmas kiáltásokat is, és nincs olyan megbocsátás, ami nem vérzik több sebből, ahogy olyan belenyugvás sincsen, amihez ne szívszaggató veszteségeken keresztül vezetne az út.” Majd az arcát a kezébe temető és hangtalanul síró Eri megkéri Cukurut, hogy ölelje át: „Eri keblei úgy simultak Cukuru mellkasára, mintha valamit bizonyítani szeretnének. [Cukuru] Eri meleg kezeit érezte a hátán, míg a lány puha nedves arca a nyakához ért”. Ezzel az öleléssel Cukuruban először tudatosul a múlt iránt érzett felelősség, ha mással nem is, de legalább Erivel szemben, akinek annak idején érzéketlenségével valószínűleg nagyon sok fájdalmat okozhatott. A ráeszmélés pillanatában pedig Liszt második Zarándokévek zongoraciklusának Petrarcaszonettjei közül a 47. szonett, az Áldott legyen a nap, majd a Nincs békém címet viselő 104. szonett hangzik föl a háttérben, jelezvén ezzel, hogy Cukuru személyisége fejlődésének ismét egy újabb szakaszába lépett.10 * A személyiség fejlődése (különösen a felnőtté válás folyamatának részeként) gyakran visszatérő téma Murakami műveiben. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveiben viszont az eddigiektől kicsit különböző megvilágításban: az olykor fájdalmas múlttal való szembenézés szükségletének ürügyén kerül ismét előtérbe. A múltbeli veszteségek megemésztése köztudottan emberpróbáló feladat, de Murakami túlmegy ezen a közhelyen, és megpróbál a dolgok mélyébe látni. A veszteség feldolgozásához ugyanis elkerülhetetlennek találja az igazi okok feltárását. Miért is nem tudunk egyszerűen szembenézni veszteségeinkkel? Vajon egyértelműen állíthatjuk-e azt, hogy mi csak „szenvedő alanyai” vagyunk a történteknek? Nem tehettük volna mi is valamit, ami most legalább enyhítené fájdalmunkat? A regény főszereplője, Cukuru jelképes „zarándokútja” révén például arra döbben rá, hogy igaziból nem értette meg barátait, nem foglalkozott gondolataikkal, lelki állapotukkal eleget... De mindez sugall-e valamit a nagy tóhokui földrengés károsultjai és áldozatainak hozzátartozói számára?

A kritikák e téren is megoszlanak. Sokan kritizálják a regényt befejezetlensége, „megoldatlansága” miatt, ugyanis végül az sem derül ki, hogy Szala és Cukuru kapcsolatának tényleg sikerül-e profitálnia Cukuru „zarándokútjából”. Mások szerint viszont a lényeg nem ez, hanem a személyiség fejlődésének folyamata, és az ezt előidéző felismerés. Mert a felismerés legtöbbször fájdalmas, de szükségszerű lépés a történtek feldolgozásához vezető úton. A múltban elkövetett hibáink, hiányosságaink felismerése, majd azok korrigálása viszont csakis értékrendünk tisztázásán, a számunkra valóban értékes dolgok meglátásán, és azok bennünk történő tudatosulásán keresztül lehetséges. Mert „az ember akkor mondhatja el magáról először, hogy fejlődött, mikor végre sikerül megértenie, hogy mi az, ami számára igazán fontos. Személyiségünk fejlődéséhez csakis a saját értékrendünkkel való szembesülésen keresztül vezet az út.”

– írja Koyama Tetsuo egy másik japán napilapban megjelent összefoglalójában.11 http://www.47news.jp/topics/entertainment/2013/05/post_5951.php http://www.yomiuri.co.jp/book/review/20130515-OYT8T00616.htm

10 11

61

nyelv és társadalom

Kökényesi Nikoletta

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd és annak sajtóbeli tükröződése Az évértékelő beszéd műfaj szerint az alkalmi beszédek kategóriájába tartozik, de magán viseli a tanácskozó beszéd jellemzőit is. Legfőbb feladata az, hogy az elmúlt év eseményeiről átfogó képet adjon. A legfontosabb kérdés az, hogy ezt a célt az adott szónok milyen formai és műfaji megoldásokkal éri el. Hazánkban az évértékelő beszédek követik az amerikai elnökök ország értékelő beszédeinek, a „state of union”-nak a mintáját. A vizsgálat korpuszát a 2003-ban, 2005-ben és 2010-ben elhangzott évértékelő politikai beszédek alkotják. A kiválasztott évekből három meghatározó politikus ország értékelő beszédének retorikai felépítését, szerkezetét vizsgáltam meg. Ezekből a vizsgálatokból egyrészt következtethetünk az egyes politikai beszédek szerzői által felhasznált retorikai-stilisztikai eszköztárra, másrészt pedig az évértékelő beszéd műfajáról is képet kaphatunk. A vizsgált beszédeket feltehetően hivatásos beszédírók fogalmazták a politikus karakteréhez illően. Ennek megfelelően a beszédek a feltehető módosítások, kiegészítések és a személyes előadás révén válnak a politikusok önálló produktumává.

Az évértékelő beszédekről beszámoló országos napilapok írásai a tudósítás kategóriájába tartoznak. A tudósítás középpontjában az esemény bemutatása áll. Jellemzője a követhető, áttekinthető kompozíció. Gyakoriak a megértést segítő kapcsoló elemek és a magyarázó kifejezések. Az írás nem tartalmazhatja az újságíró véleményét, illetve az őt kiküldő médium politikai beállítódását. A tudósító feladata az esemény rekonstruálása, törekedve a valóságos ábrázolásra. A cikkek analízise után képet kaphatunk arról, hogy a tudósításoknak milyen a szerkezetük, illetve a napilapok egy meglevő hírt új nézőpontból világítanak-e meg. A tudósítások és a beszédek összevetése után arra is választ kaphatunk, hogy a cikkek milyen mértékben követik a beszédek retorikai felépítését, és milyen retorikai-stilisztikai eszközö Löffler Tibor: Vélemény: Orbán Viktor beszédéről. http://szegedma.hu/hir/szeged/2011/02/velemeny-orban-viktor-evertekelo-beszederol.html (2012. 01. 21.).

http://www.journality.hu/ujsagiro-alapismeretek/30/433/0, (2012. 05. 05.).

62

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

ket tartanak meg az elhangzott szövegből, vagy milyen új elem képviselteti magát a tudósítások szövegében.

Mindkét szövegműfaj vizsgálata során hasonló módszereket alkalmaztam. Ezeket a következőkben ismertetem.

A felhasznált módszerek, alapelvek Először az évértékelő beszédek és a tudósítások pragmatikai körülményeit kell meghatározni. Ezek után következhet a beszédek, valamint a tudósítások szerkezetének elemzése. Cicero nyomán a szónoki beszéd hagyományosan hét részből áll. Ezek a következők: princípium, narráció, digresszió, propozíció, argumentáció, refutáció, peroráció. A napilapok cikkeinek vizsgálata arra irányul, hogy az imént felsorolt beszédrészek ugyanolyan formában lelhetők-e fel ezekben a szövegekben, vagy esetleg az egyes antik beszédrészek átalakult formában vannak jelen. A szerkezeti vizsgálat után következhet a szövegek retorikai eszköztárának vizsgálata. „A liège-i retorika szerint a retorika tárgya azoknak az alakzatoknak, vagyis a normatívtól eltérő, deviáns nyelvi megnyilvánulásoknak tanulmányozása, melyeknek jelenléte végső soron egy szöveg irodalmiságának biztosítéka. Ez alkalmazható más művészetekre, vagy a nem-irodalmi nyelvi jelenségekre is. Ezek a változások a normaként kezelt nyelvi jelrendszer három legfontosabb síkján, a szó formáján, a szó jelentésén és a mondat formáján mennek végbe. A szó formáját, vagyis a morfológiai szintet érintő változásokat a liège-i retorika metaplazmáknak nevezi. A mondat formáját, vagyis a szintaktikai szintet érintőket metataxisoknak. A szó jelentését, vagyis a szemantikai szintet érintőket metaszemémáknak. A mondat jelentését érintő változások a metalogizmusok, melyek a klasszikus retorika gondolatalakzatainak felelnek meg.” Vígh Árpád meghatározásának megfelelően gondolatalakzatoknak nevezem a nagyobb egységekben végbemenő változásokat. A metataxisokat a továbbiakban a Retorikai lexikonnal megegyezően szóalakzatoknak tekintem. „A metaszemémák csoportja a legrangosabbnak tartott retorikai alakzatokat tartalmazza: a hasonlatot, metaforát és társaikat.” A csoport tagjai a stilisztikában trópusoknak is nevezett szóképek kategóriájához kapcsolódnak. Ezért a szavak jelentésváltozásán alapuló retorikai alakzatokat trópusokként említem. A metaplazmák csoportjából a legtöbb elem nem képviselteti magát a vizsgált szövegekben (pl. kecskerím, anagramma). A metaplazmák közül a neologizmus az, mely leginkább megjelenik a modern kori politikai szövegekben. Ugyanakkor Vajda András megállapításával egyetértve ezt a jelenséget nem a metaplazmák csoportjába sorolom, hanem mint egyszeri szóalkotást kezeltem.

A sajtóműfajok vizsgálatához hozzátartozik az újságok és a cikkek vizuális megjelenítésének elemzése is. A tipográfiai sajátosságok fő célja az, hogy a lap belső, helyes Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika. Budapest, 2005. Osiris Kiadó, 373.

Vígh Árpád: A liège-i retorika. Helikon, 1977. 1. sz. 143.

Vajda András: Költészet és retorika. Tanulmányok. Budapest, 1998. Universitas Kiadó, 423. [Vajda, 1998.]

„A metaplazmusok oszlopába olyan jelenségek is bekerülnek, amelyeknek véleményünk szerint nemigen van keresnivalójuk egy retorikai rendszerben.” In: Vajda, 1998. 417.

63

Kökényesi Nikoletta

elrendezésével felkeltse az olvasó figyelmét, és ezáltal ösztönözze a továbbolvasásra.

A tipográfiai elrendezések újságonként változóak, meghatározzák az újság arculatát, ezzel felismerhetővé teszik, és egyben minden más laptól megkülönböztetik. A tipográfiai eszközök retorikai eszközként is érvényesülnek, hiszen az olvasók figyelmét bizonyos közleményekre irányítják.

A vizsgálat során a stilisztikai statisztika módszerét is alkalmaztam. A statisztikai módszer azonban csak segédeszköz a vizsgálatok és a feltevések alátámasztására. A kvantitatív vizsgálatban azt az elvet vettem alapul, hogy a szöveg alatti nyelvi szintek elemeinek mennyiségi leírása jellemezheti a nyelvet a nyelvi gyakoriság szempontjából, de jellemzi a vizsgált szövegeket is, hogy milyen elemek, milyen eloszlásban és mennyiségben fordulnak elő benne. A szöveget a közvetlenül alatta levő nyelvi szint, azaz mondatainak adatai jellemzik leginkább. A vizsgálat során a Deme László Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata című munkájában ismertetett mutatókat, valamint a Zsilka Tibor Stilisztika és statisztika című könyvéből jól ismert számítási képleteket is alkalmazom.

A vizsgált szövegek szerkezete, felépítése Az antik retorikai hagyomány szerinti beszédrészek fellelhetők a modern kori évértékelő beszédek szövegeiben. A legnagyobb terjedelmű szövegrész a téma kifejtése és az argumentáció. A vizsgált beszédek mindegyikére jellemző, hogy „először a szónok felvezeti a témát és megpróbál kontaktust teremteni a hallgatósággal. A beszéd első része ezért többnyire hallgatóra orientált. Célja, hogy felkeltse az érdeklődést, és elérje, hogy a hallgatók figyeljenek a további fejtegetésre is”.10 Ez a beszédrész mindhárom szónok esetében rövid. Az argumentációban a szónokok a saját álláspontjuk jogosságának bizonyítása mellett az ellentétes felfogásokat is cáfolják. Ezekben a beszédrészekben gondolatalakzatok és metaforák emelik ki az említett gondolatokat. Itt mindhárom szónok esetében megfigyelhető a koncesszió gondolatalakzat alkalmazása. A vitapartner, a közönség megnyerésére szolgáló beismerés minden szövegben jelen van. Ebben a részben számos helyen előfordul az eredmények ismertetése is.

A befejezésben a politikusok a közönséghez fordulnak, és az esetek túlnyomó többségében kéréseket fogalmaznak meg a sikeres meggyőzés érdekében.

A vizsgált szónoki beszédekre egyaránt jellemző a kötőszóhiány, mely az élőbeszéd sajátosságaként is felfogható. Az anaforikus ismétlések nyomatékosítják az egyes szónokok által kiemelésre szánt mondanivalót. Érzelemmel teli kifejezési formákkal és emocionális felszólító erővel jár, ha az emberek a szónoktól ajánlásról, tanácsról Szirmai Éva: A sajtóműfajok elmélete. Szeged, 2005. JGYF Kiadó, 36.

V. Raisz Rózsa: A kvantitatív módszer a stilisztikában. In: Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok).

Szerk. Szathmári István. Budapest, 1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, 390.

Deme László: Mondatszerkezeti sajátságok vizsgálata (Magyar szövegek alapján). Budapest, 1971. Akadémiai Kiadó, 406.; Zsilka Tibor: Stilisztika és statisztika. Budapest, 1974. Akadémiai Kiadó, 96. [Zsilka, 1974.]

10 Walter Dieckmann: A politikai kommunikáció stílusai. In: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt. Budapest, 2000. Universitas Kiadó, 96.

[Dieckmann, 2000.]

64

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

hallanak, amely például feddést is tartalmazhat.11 Ennek során a szónokok a licencia és a permisszió gondolatalakzatokat alkalmazzák.

A tudósítások retorikai szerkezetének vizsgálata alapján az alábbi általánosan jellemző tendencia figyelhető meg. A szónoki beszédek hagyományos retorikai felépítése és a beszéd részei a cikkek szövegében is fellelhetők, de módosult formában. A beszédekről számot adó tudósítások retorikai felépítése hasonló. A szónoki beszédrészeknek az antik retorikai hagyománynak megfelelő funkciói a cikkekben csupán részben érvényesülnek.

Az antik retorikában a közöny legyőzése és a figyelem felkeltése a kezdés szövegrész feladata volt. A sajtónyelvi szövegek esetében ezt a szerepet a cím veszi át.

A vizsgált cikkek címei sok esetben a témamegjelölést is tartalmazzák. Ez a szónoki beszéd negyedik része. A témamegjelölés a klasszikus beszéd legrövidebb része, csupán néhány mondat vagy szó. Feladata az elbeszélés gondolati magvának összegzésén keresztül a beszélő saját álláspontjának bemutatása, a tétel kimondása.12 A címek vizsgálata során megállapítható, hogy a beszédből vett kifejezések, illetve az eseményt leíró mondategységek használata a címekben a figyelem felkeltése mellett a téma megjelölését is szolgálja.

A címek megfogalmazása és a napilapokra jellemző tipográfiai megjelenítés együttesen tölti be a figyelemfelhívás funkcióját. A tudósítások címei nagymértékben véleményformálók, de a mögöttük meghúzódó tények is legalább annyira értékesek. Az évértékelő beszédek éveiben a napilapok címadásában különböző tendenciák figyelhetők meg. A 2003-as évértékelő beszédekről szóló tudósítások címei témamegjelölő13 vagy eseményközlő címek.14 A 2005-ből kiválasztott szónoki beszédekről számot adó írások címeire az jellemző, hogy a szónok neve után kettősponttal elválasztott idézet szerepel. Mivel ezekben a címekben a beszédekből merített jól hangzó kifejezések vannak, erre az évre inkább a szenzációs címek15 használata jellemző. A 2010-ben megjelent tudósítások címszerkesztése alkalmazza a 2005-ben már megismert címszerkesztési módszert. A 2010-es év címeire jellemző az is, hogy erősen irányító jellegűek, és helyenként durva kifejezéseket is tartalmaznak. A szóhasználat miatt ezek a címek is szenzációs címnek tekinthetők.

Lényeges mozzanat a tudósításokban, hogy a beszédekből mely mondatok, információk kerülnek a címekbe. A címekben a beszéd egyik jól hangzó mondata vagy többször ismétlődő eleme jelenik meg. Ezek egy része a beszéd perorációjából vagy kezdéséből származik, és mint ilyennek, fokozott érzelmi töltése van. Ezek a kiemelések a tudósításokban és a címekben is igen jól alkalmazhatók arra, hogy a tudósító orientálja olvasóit.

A címlapon szereplő tudósítások címeinek nagy betűmérete vonzza az olvasó tekintetét. A tudósítások nagy részét képek is illusztrálják, melyek tovább erősítik, Dieckmann, 2000. 97.

Aczél Petra: Új retorika. Közélet, kommunikáció, kampány. Pozsony, 2009. Kalligram Kiadó, 230. [Aczél, 2009.]

13 Kemény Gábor: Milyen címen?. Címszavakban a sajtónyelvi címadásról. In: Szaknyelvi divatok. Szerk. Bíró Ágnes.

Budapest, 1989. Gondolat Kiadó, 103. [Kemény, 1989.]

14 Kemény, 1989. 102–103.

15 Kemény, 1989. 103–104.

11 12

65

Kökényesi Nikoletta

fokozzák a címek figyelemfelhívó szerepét. A képek szinte minden esetben nagyméretűek, és a szónokot ábrázolják, de ettől eltérő képválasztásra is találhatunk példát.

A címlapon szereplő cikkrészlet néhány mondatos összefoglalást tartalmaz a cikk további részében következőkről. Ezek az összefoglaló sorok a szónoki beszéd témamegadás beszédrészének funkcióit töltik be. „A téma megadásában a felsorolás gesztusa erősebb, mint a pontos részletezésé.” 16 Az esetek nagy részében a címlapi összefoglalók tartalmazzák az esemény fontosabb elemeit, valamint a beszédben elhangzott témák felsorolását. Tehát a tudósítás a principiumban felsorolásszerű megállapításokat közöl, melyekkel az újságíró röviden megelőlegezi a tárgyalás főbb elemeit. Általános tendenciának tekinthető, hogy a címlapon levő összefoglaló sorok a beszéd perorációjából származó idézettel vagy a beszéd befejezésében szereplő gondolatok összefoglalásával indulnak.

A politikusok az elemzett beszédek perorációjában általában az érzelemfelkeltő befejezés módszerével állítják a maguk oldalára a közönséget. Az ezekben a részekben elhangzó mondatoknak a cikk kezdeti részébe történő beillesztésével az újságíró a befejezés érzelmi töltését hangsúlyosan a kezdő sorokba emeli. Ezáltal ezek az idézetek a cikkekben a captáció benevolencia részeként is értelmezhetők. A figyelem megragadásának kulcsa a szöveg stílusában, annak stílushatásában, grammatikai szerkesztésében, a jelentésbeli telítettségben kereshető. 17 Ezek a követelmények a tudósítások ezen pontján a szónoki beszédből vett idézetek használatával jutnak érvényre. A cikkek tárgyalásában a szónoki beszéd előadásának körülményeiről, valamint a beszédekben elhangzó témák összefoglalásáról kapunk képet. A cikkek nagy részére jellemző, hogy a szónoki beszéd szinte minden egységéből tartalmaznak egy-két összefoglaló mondatot. Ezáltal a cikkekben szinte a beszéd kivonatát találhatjuk. Ennek értelmében nem lehet azt mondani, hogy az újságírók csupán az argumentáció vagy éppen a peroráció beszédrészekből emelnének ki témaköröket.

A szónoki beszédek argumentációja a tudósítások műfajában nem a hagyományos értelemben van jelen. A műfaj specifikumából fakadóan az érvelés az elhangzott évértékelő beszédekből vett témakörök kiemelésében érhető tetten. Megfigyelhető, hogy a politikusi beszédekben tárgyalt témakörök közül a tudósító mely témákat, gondolatokat tart kiemelésre érdemesnek. Az újságíró saját belátása szerint szerkeszti, foglalja össze a beszédben elhangzottakat. Ennek során egyes témák nagyobb hangsúlyt kapnak, míg mások kisebbet, de vannak olyan témák is, amelyek egyáltalán nem szerepelnek a cikkekben. Az érvrendszer ebben az esetben mindaz, ami a tárgy kifejtésére szolgál, tehát bármely állítás, amely valamit támogat.18 A tömegkommunikáció mindegyik médiuma a világ végtelen számú információjából véges mennyiségűt ad közre. A válogatás szakmai és etikai mozzanat, melynek szempontjai: az aktualitás, a fontosság és az érdekesség.19 Az újságíró munkája során saját szempontjai alapján Aczél, 2009. 229.

Aczél, 2009. 229.

Aczél, 2009. 231.

19 Balázs Géza: A sajtónyelv szociokultúrája. Valóság, 1997. 7. sz. 53.

16 17 18

66

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

szerkeszti meg a szöveget, és ezáltal szinte újraalkotja a valóság egy kiválasztott szegmensét. A hír, amelyet létrehoz, nem a valóság tükörképe lesz, hanem annak megnyilvánulása, ahogyan azt a szerző látja. A történetek rekonstruálásakor az újságíró azokat a témákat választja ki, amelyek az ő értékelési szempontjainak és elvárásainak megfelelnek.20 Az érvek rendszere sokszor más elemeket is tartalmaz. Ezekben a mondatokban a tudósító a saját véleményét, kritikáját fogalmazza meg árnyalt, olykor éles formában. Ez a jelenség csak egy-egy esetben fordul elő, éppen ezért ezt nem lehet általános műfaji sajátosságként kezelni.

A cikkek befejezése nem felel meg az antik retorikai hagyományoknak. Az újságszövegek peroratiója nem tartalmaz sem összegzést, sem pedig érzelmi befolyásolást.

A szónoki beszédekben elhangzott fontosabb témák a befejezésben megismétlődnek. A napilap cikkeinek terjedelmi kötöttsége miatt az írás tartalmi elemeinek ismétlésére nincs lehetőség. A cikkek terjedelmi korlátaival magyarázható az is, hogy a tudósításokból a kitérés mint antik retorikai beszédrész is hiányzik. Ez a beszédrész a politikusi beszédek összefoglalása miatt erre a műfajra egyáltalán nem jellemző.

Az évértékelő beszédek jellemzőinek megjelenése a vizsgált sajtóműfajban Az objektivitásdoktrína szerint az újságírónak a saját politikai szimpátiáját zárójelbe téve, semlegesen kell beszámolnia a világban zajló eseményekről.21 Az évértékelő beszédekről tudósító írások elemzéséből megállapíthatjuk, hogy ez a doktrína nem érvényesül maradéktalanul. A tudósítások kiemelései és az egyes írásokban megfogalmazódó kritikák és kommentárok a szerzők szubjektivitását is tükrözik. Az azonban kijelenthető, hogy az újságíró nem autonóm módon keresi az információkat, hanem egyszerűen átveszi azokat a politikusoktól, azzal az értelmezési kerettel együtt, amelyet a politikus által természetszerűen szelektíven összegyűjtött információk felkínálnak.22 A tudósítások szerkesztési módja, valamint az írások érzelmi motivációja, a figyelemelterelés és a szövegben megjelenő „hiteles” kommunikátorok szerepeltetése egyaránt az olvasói befogadás irányítását szolgálja. A médiaelit-teória szerint a szerkesztők nem objektíven, hanem kulturális és gyakran pártos ideológiai értékrendjük alapján válogatják a híreket, mellyel sikeresen befolyásolhatják a politikai közhangulatot.23 A tudósítások szövegében nagy hangsúlyt kap az a stratégia, mely a hiperbola használatán alapul, azaz a saját politikai, gazdasági eredmények, sikerek, illetve az ellenfél sikertelenségei felnagyításán, kiemelésén, hangsúlyozásán.24 Jakusné Harmos Éva: A nyomtatott sajtó hírei a diskurzuselemzés szemszögéből. Magyar Nyelvőr, 2002. 126. sz. 143.

21 Bajomi-Lázár Péter: A politika mediatizálódása és a média politizálódása. Médiakutató, 2005. 1. sz. 40. [BajomiLázár, 2005.]

22 Bajomi-Lázár, 2005. 41.

23 Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor: Politikai kommunikáció 2004.

Médiakutató, 2005. tavasz. 12.

24 Bańczerowski Janusz: A nyelv mint manipuláció eszköze. In: Hatalom interdiszciplináris megközelítésben. Szerk.

Tóth Szergej. Szeged, 2006. Szegedi Egyetemi Kiadó – Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 107.

20

67

Kökényesi Nikoletta

Az évértékelő beszédek a véleménynyelvből építkeznek, és mint a tömegekhez szóló közléseknek a tömegek problémáiról kell szólniuk.25 A véleménynyelvben az ideológiai szókészlet a domináns, akárcsak az évértékelő beszédekben. A tudósítások szövegének nagy része a szónoki beszédek szóhasználatára támaszkodik.

Ennek megfelelően az írások megőrzik a véleménynyelv politikai és ideológiai szókincsét is.

A címek, a képaláírások, valamint a címlapi bevezetők a tudósítás legfőbb tartalmi elemeit foglalják magukban. Ezek a tudósítás szövegében bővebben kifejtve jelennek meg. A tudósítások propozíciójában a szónoki beszédek kezdésében és zárásában levő, megfelelő érzelmi töltéssel rendelkező kijelentések szerepelnek. A tudósítások tartalmazzák tehát a szónoki beszédrészek közül a téma megadását.

A tudósításokban megjelenik a szónokok által használt argumentációs technika.

A tudósítások nagy része tehát átveszi a szónoki érvelés elemeit. Csak néhány esetben tapasztalhattuk azt, hogy a tudósításokban egyéni újságírói érvrendszer is helyet kapott. Ezekben az esetekben is az ellentétek kiemelése maradt a legfontosabb.

Az érvek nem a szónoki beszédekből származnak, hanem szakmai, illetve szubjektív megállapítások támasztják alá az újságírói kiemeléseket. A tudósítások egy része a befejezésben az esemény zárásáról ad képet, másik része pedig a szónoki beszéd zárógondolatait foglalja össze. A beszéd perorációjában elhangzó gondolatok érzelmi töltését megőrzi a tudósítás befejezésében való szerepeltetés. A tudósítás végén az esemény zárásáról szóló tájékozató érzelmi befolyásolást nem tartalmaz. Ez a megoldás a hiteles tájékoztatás érzetét kelti az olvasóban.

A 2010-es beszédekre különösen jellemező volt a kampányjelleg. A klisék hangoztatására olyanok előtt került sor, akik amúgy is egyetértenek a szónokkal.26 Emiatt a szónokok az utalások és célzások eszközét is bevetették. Ezek az utalások a tudósítások szövegében olykor nyíltan megfogalmazott információkká válnak.

Az adott politikai oldal által birtokolt vagy kisajátított értékek kifejezése mentén is meg lehetne határozni ezeket a politikai szövegeket. Ez az értékretorika kategóriája.

Az értékkategóriák kifejtése során olyan politikai kulcsszavak kerülnek előtérbe, melyek a politikai mítosz elemi terminusai. Ezeknek egyik nyilvánvaló funkciója az, hogy közös tapasztalatot nyújtsanak a közönség számára. Olyan szimbólumokat használnak a szónokok, melyeket meghatározott politikai tevékenységek igazolása végett hívnak segítségül.27 Az értékretorika kategóriája szerint a politikai erők számára az a jó stratégia, ha kommunikációjuk a párt által megszerzett témákra vonatkozik.28 Az évértékelő politikai beszédekben szereplő értékkategóriák megjelennek a tudósítások szövegében is. A vizsgált beszédekben és így a tudósításokban sem különülnek el élesen a használt értékkategóriák.

Harold D. Lasswell: A politikai nyelv stílusa. In: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt. Budapest, 2000/a. Universitas Kiadó, 73.

Vö. Murray Edelman: A politika szimbolikus használata. In: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt. Budapest, 2000. Universitas Kiadó, 189–190.

27 Harold D. Lasswell: A hatalom nyelve. In: Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus.

Szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt. Budapest, 2000/b. Universitas Kiadó, 18.

28 Aczél Petra: Új retorika. Közélet, kommunikáció, kampány. Pozsony, 2009. Kalligram Kiadó, 143. [Aczél, 2009.]

25

26

68

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

A tudósítások mondatszerkesztésére jellemző az azt mondta, kijelentette, hangsúlyozta stb. jellegű tagmondatok használata a beszédben tárgyalt témák összefoglalása előtt vagy után. Az idézetek használatával a tudósítások az élőbeszéd stílusát is magukon viselik.

A vizsgált szövegek elokúciós eszközei A modern kori politikai szövegek bizonyos mértékig megőrzik az antik retorikai hagyományok egyes elemeit. Az elokúció is jelen van az évértékelő beszédekben, de már nemcsak a szöveg ékesítése a cél. Egy-egy trópus vagy retorikai alakzat felhasználható arra, hogy bizonyos ideológiát erősítsen vagy cáfoljon. Napjainkban virágkorát éli a metaforák tudatos politikai alkalmazása. Egy-egy jól eltalált szó használata, ha nem is sorsdöntő, de ha elfogadjuk a metaforizáció kiemelkedő jelentőségét a szavazók szimpátiájának elnyerésében, akkor akár választást nyerő is lehet. A politikai beszéddel foglalkozó szakirodalom egy része azt állítja, hogy aki birtokolja a választók számára legtetszetősebb metaforákat s általa a szimbolikus nyelvi teret, az győzhet a politikai versenyben is.29 Orbán Viktor évértékelő beszédei tartalmaznak egy-egy hosszan kifejtett metaforát, amivel az ország helyzetét kívánja ábrázolni. Ez többször hosszan megjelenik a beszédeiben, de vannak esetek, amikor csak rövid bekezdésekben kap helyet. A trópusok mellé állított példázatok, történetek, viccek kiemelik a stiláris képeket. Az érzelmek felkeltése mellett ezek a figyelem élénkítését is szolgálják. A politikus évértékelő beszédeiben visszatérő elem az ismétlés. Egy rövid megállapítás kijelentése után azt részletesen kifejti. A szöveg további részében egy metaforán vagy példán keresztül még egyszer visszautal erre. Aczél Petra megállapításával, amely szerint „Orbán ellenzéki vezetőként az utazásra és a változás szükségszerűségének hangsúlyozására inkább szárazföldi metaforát alkalmaz: a vonatét”,30 csak részben értek egyet. A vonat metaforája valóban megjelenik a jobboldali politikus 2010-es beszédében, de a hajó vagy a hajózással kapcsolatos fogalmak is szerepelnek metaforáiban (széttárt kezek korszakából kell áthajóznunk a nagy tervek, a tetterő, a cselekvés, a kölcsönös bizalom és a közös siker korszakába). A politikus 2010-es beszédében mindkét metafora szerepet kap. Aczél Petra a hajózás metaforáját kizárólag Gyurcsány Ferenc beszédeihez köti.

Az előzőekből kitűnik, hogy ezt az elkülönítést nem lehet kizárólagosan egy szónokra vonatkoztatni. Gyurcsány Ferenc vizsgált beszédeiben a hajózás mint a haladás metaforája egyszer jelenik meg. Medgyessy Péter a köznyelvből ismert exmetaforákat használ beszédében. Ebben a perszonalizáció mint modern kampányeszköz figyelhető meg. Ilyenkor a szónok személyisége kerül előtérbe, és a politikai cselekvés magának a politikusnak a cselekvéseként jelenik meg.31 Ezt a megoldást erősítik a szónok által használt retorikai alakzatok.

Hosszú Hortenzia: Évértékelő beszédek: Az országértékelők kognitív mintázatai 2005−2007 között. http:// www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/evertekelobeszedek.pdf, (2012. 01. 30.).

Aczél, 2009. 142.

31 Aczél, 2009. 149.

29

30

69

Kökényesi Nikoletta

Mindhárom politikusra jellemző az idézetek használata. A baloldali szónokok esetében megfigyelhető, hogy ezekben a beszédekben reformkori vagy dualizmus kori politikusokra hivatkoznak. Egyes esetekben az említett korok politikusainak szavai is szerepelnek a beszédekben. A jobboldali politikus a vizsgált beszédeiben nem említ történelmi személyeket, és nem használ politikusoktól vett idézeteket szavainak igazolására. Beszédeiben inkább közelmúltbeli sportolók, zenészek vagy kitalált figurák jelennek meg.

A tudósítás – műfaji sajátosságainak megfelelően – tükrözi a szónoki nyelvhasználatot. A sok idézet révén megőrzi a szónokra jellemző mondatszerkesztési sajátosságokat és szófordulatokat. Ennek megfelelően néhány tudósításban a szónoki beszédek elokúciója is megjelenik. A politikusok által használt trópusok sajtóbeli megjelenítése erősíti egy-egy szónoki kép elmélyítését is. A következőkben néhány példán keresztül illusztrálható, hogy a stilisztikai képek közül a metafora az, mely leginkább képviselteti magát a vizsgált sajtóműfajban.

A Népszabadságban a 2003-as miniszterelnöki beszédből vett szó szerinti idézetek között találunk példát az elokúciós eszközök sajtóbeli megjelenésére. A tudósítás kiemeli a beszéd kevés metaforikus mondatának egyikét (átmenjünk a nemzeti múltat az európai jövővel összekötő hídon). A szónoki beszéd perorációjából származó idézet az eredeti szöveghelyet összefoglaló mondatok között kap helyet a cikkben. A tudósítás a metafora eredeti funkciójának megőrzése és kiemelése mellett rögzíti a beszéd egyik képi elemét is.

A jobboldali szónok 2003-ban elhangzott beszédéből a Népszabadság egy hoszszabb idézetben szerepeltet néhányat a politikus által használt retorikai alakzatok közül (függetlenül attól, hogy bal oldalon vagy jobb oldalon dobog a szíve – Nem a szalonellenzéké, hanem a Ludas Matyiké a jövő. Hajrá, Ludas Matyik! ... Kinek jó ez?). A metafora, az allúzió és a retorikai kérdés kiemelésével a szónok beszédére jellemző stílus is megjelenik.

Ebben a beszédben is több retorikai eszközzel él a politikus, így az újságíróknak is lehetőségük volt a válogatásra. A Magyar Nemzet ebből a beszédből egy másik szónoki kép kiemelésével szemlélteti a politikusra jellemző metaforahasználatot (kiszabadíthatják magukat a gyűlölet rabságából).

A Népszabadság a jobboldali szónok 2010-ben elhangzott beszédére jellemző trópushasználatot is megörökíti. A tudósításban a szónoki metaforák részben teljes alakban, részben összefoglalva jelennek meg („keskeny vágányú pályák”, „rozoga masinák” visznek előre).32 2010-ben a miniszterelnöki évértékelő beszédből a Népszabadság és a Magyar Nemzet is kiemeli a szónoki trópushasználatot. A tudósításokban a szónok két metaforája is helyet kapott. Mindkét idézett metaforában hajózással kapcsolatos kép jelenik meg („Magyarország kompját végleg kikössék a Nyugat partjainál”…[az] országot magukkal vinni a „túlsó partra”).

A szónokok sok szó- és gondolatalakzatot, valamint trópust használnak fel beszédük nyomatékosítására. A szó- és gondolatalakzatok jelenléte a beszédekben jól „Az ideológiák afféle keskeny vágányú pályák, amelyen rozoga elmemasinák ugyan pompásan el-elkanyaroghatnak…”. In: Orbán Viktor: Évértékelő beszéd. 2010. febr., 5.

32

70

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

felismerhető. A nyelvi képek közül a hasonlat és a metafora számos esetben megjelenik. A szóképek a befejezésben rendkívül nagy nyomatékkal szerepelnek, ezáltal befolyásolják a közönség érzelmeit.

A tudósításokban leginkább az ellenzéki szónok trópushasználata jelenik meg, hiszen az ő beszéde tartalmazza a legtöbb költői képet. A tudósítások a szónokra jellemző retorikai alakzatok közül a szentenciákat és a humoros anekdotákat jelenítik meg. Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédeiből egy-egy metaforát emelnek ki, valamint a szónokra jellemző retorikai alakzatok közül a többször előforduló licencia és koncesszió alakzatai jelennek meg az újságok hasábjain. A tudósításokban nemcsak a szónokokra jellemző alakzatok szerepelnek. Az újságíró önálló tevékenységének tulajdonítható a szónoki beszédben elhangzott elemek ismétlése, amely a kiemelést és a nyomatékosítást szolgálja.

A kvantitatív vizsgálatok eredményei A szerkesztettségi mutatóra (a mondategységek és a mondategészek számának hányadosára) a két legalacsonyabb értéket a két baloldali miniszterelnök 2003-ban és 2005-ben elhangzott beszédére kaptam. Ez az adat annak tulajdonítható, hogy a szónokok általában tömörebb, egyszerűbb mondatokat használtak. Véleményem szerint az, hogy mindkét beszéd a Parlamentben hangzott el, befolyásolta a szónoki előadás módját. A legmagasabb számadat a jobboldali politikus 2003-as beszédét jellemzi.

Ebben a beszédben a szónok hosszú összetett mondatokat használ, melyek jelenlétét a kapott eredmény is alátámasztja.

A mondatok szóelőfordulásainak átlaga 17 és 11 között ingadozik. A legmagasabb értékek a jobboldali szónok beszédeiben jelennek meg. Orbán Viktor a mondatokat átlagosan 15−17 szóból építi fel. Ezt a többszörösen összetett mondatok jelenléte okozza. A két baloldali politikus ezekben a beszédekben átlagosan 11 szót tartalmazó mondatokat használ. Az adatokból kirajzolódnak a két szónokra jellemző stílus sajátosságai. Medgyessy Péter esetében a tömör, egyszerű mondatok, míg Gyurcsány Ferenc esetében a számtalanszor nyomatékosan ismételt egy- vagy kétszavas mondatok dominálnak.

A szórásnégyzet és a szórás a korpuszok mondatainak szétszóródásáról adnak képet.33 Ezek az adatok Orbán Viktor 2003-ban és 2005-ben, valamint Gyurcsány Ferenc 2010-ben elhangzott beszédében a legmagasabbak. Ez azzal magyarázható, hogy a hosszabb mondatok nagyobb értékeket eredményeznek. Medgyessy Péter beszédének alacsony adatai arra utalnak, hogy a beszéd kevesebb mondategészt és kevesebb többszörösen összetett mondatot tartalmaz.

A variabilitás adatai közül a legalacsonyabb értéket Medgyessy Péter 2003-ban és Orbán Viktor 2010-ben elhangzott beszéde mutatja. A legmagasabb értékek Orbán Viktor 2005-ös és Gyurcsány Ferenc 2010-es beszédében figyelhetők meg. A variabilitás magas adatai arra utalnak, hogy a szónokok viszonylag kevés alkalommal használják ugyanazokat a kifejezéseket.

Zsilka, 1974. 79.

33

71

Kökényesi Nikoletta

Ezekből az adatokból leszűrhetők a szónokokra legjellemzőbb ismérvek. A politikusok közül Medgyessy Péter az, aki beszédében leginkább törekszik a tömör fogalmazásra, amit az adatok alacsony volta is alátámaszt. Egy-egy mondat körülbelül 2 tagmondatból és 11 szóból áll. Gyurcsány Ferenc az Országgyűlés előtt elmondott évértékelő beszédében szűkszavúbban fogalmaz, mint a Demokratikus Charta 2010es rendezvényén előadott beszédében. Orbán Viktor beszédeinek adatai alapján kijelenthető, hogy a szónok mondanivalóját többszörösen összetett mondatokkal fejti ki.

Mondatait általában három tagmondatból és 15−17 szóból szerkeszti meg.

A tudósítások szerkesztettségi mutatójának adatai 2,1 és 3,43 között ingadoznak.

A legalacsonyabb érték a Magyar Hírlap tudósításában, míg a legmagasabb értékek a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava esetében figyelhetők meg. Összességében tehát elmondható, hogy a tudósítások mondatai átlagosan több mint két tagmondatból állnak. A mondatok átlagos szószámában is nagy különbséget látunk a napilapok között. Ebben a tekintetben egyaránt a Magyar Hírlap tudósítása mutatja az egyik legalacsonyabb (11,81) és az egyik legmagasabb értéket. Az alacsony érték oka az, hogy a Medgyessy Péter évértékelő beszédéről számot adó írásának 945 szava 80 mondategészre oszlik. A jobboldali szónok 2005-ben elhangzott évértékelő beszédéről szóló tudósítás magas értéke pedig abból adódik, hogy a tudósítás 25 mondategésze 604 szót tartalmaz. A tudósítások átlagos szószáma azonban mégis meghatározható. A vizsgált írások átlagosan 17–20 szót tartalmazó mondatokból épülnek fel. A szórásnégyzet és a szórás értékei között is jelentős különbségeket láthatunk. A magas szórásértékek a hosszabb és a rövidebb mondatok váltakozására, míg az alacsony szórásértékek a kiegyenlített mondatszerkesztésre vezethetők vissza.

A variabilitási adatok alacsony értéke a tudósítás szövegében visszatérő kifejezések jelenlétét jelzi. A tudósítások átlagos variabilitási értéke 0,42–0,44 között alakul. Ezek az írások tehát nagyszámú ismétlődő nyelvi elemet tartalmaznak.

A négy országos napilap közül a Magyar Hírlap az, amely a legrövidebb tudósításokat közölte. A Magyar Hírlap írásai tömör, viszonylag egyszerű mondatokból állnak. A napilap szerkesztettségi mutatója 2,1 és 2,5 között ingadozik. A Magyar Hírlap cikkeinek többsége csak a beszédek leglényegesebb elemeit foglalja össze. Egy cikk esetében találunk példát magasabb adatra (3,24). Ennek oka, hogy az adott évértékelő beszéd információi csupán 25 mondatban szerepeltek. A Medgyessy Péter évértékelő beszédéről és a 2005-ben elhangzott Gyurcsány-beszédről beszámoló tudósítás hosszabb a Magyar Hírlapban. A többi esetben az írások rendkívül röviden fogalmazzák meg mondanivalójukat.

Az adatok szerint a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava azok a napilapok, amelyek bővebben fejtik ki közölnivalójukat. Mondataik több mint 2,5 tagmondatból állnak. Néhány esetben előfordul az is, hogy mindhárom napilap tudósításának szerkesztettségi mutatója 3 fölé emelkedik, ami magas értéknek számít. Ez a nagyobb terjedelem lehetőséget ad arra, hogy egyes témákat bővebben fejtsenek ki.

A kvantitatív elemzések eredményei is alátámasztják tehát, hogy a négy országos napilap közül három: a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Népszava a tudósítások szerkesztésében igyekszik hű maradni a tradíciókhoz. A Magyar Hírlap szerkesz-

72

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd...

tésében viszont az elmúlt néhány évben változás következett be. A cikkeket jóval kisebb terjedelemben és színesebben közlik, ami a tabloid jelleg erősödésére utal.

Ez a napilap a tömegigény kielégítése érdekében változtatott a lap struktúráján és a cikkek felépítésén. Ezzel a módszerrel kívánja megtartani, illetve újból meghódítani az olvasóközönséget.

Összegzés Az antik retorikai hagyományoknak megfelelő beszédegységek tehát az évértékelő politikai beszédekben is megtalálhatók. Ezek a beszédrészek az eredeti funkciókat megtartva fordulnak elő a vizsgált beszédekben. A beszédrészek többsége a vizsgált sajtóműfaj kiválasztott példányaiban is szerepel. A tudósítás műfaji adottságai miatt ezek rövidülve ugyan, de az eredeti rendeltetést megőrizve vannak jelen. A napilapok által használt vizuális eszközök erősítik a tudósítások szerkezeti egységeinek hatását. Az évértékelő politikai beszédek szerkezeti felépítése nyomon követhető a tudósítások szövegében. A tudósításokban megjelenő beszédrészletek érzelmi töltése a szöveg szerkesztésével és a szerzői kiemeléssel válik nyomatékossá. A tudósítások szövege bizonyos esetekben nem tartja meg a szónoki beszédek kronológiáját. Így az újságíró egyéni szerkesztése révén a szónoki beszédekből származó részletek a cikkek szövegében más szerkezeti egységben szerepelnek. Ezáltal a beszédrészletek helyenként nagyobb hangsúlyt kapnak.

A szónoki beszédekben a retorikai-stilisztikai eszköztár különböző elemei a nyomatékosítást, a figyelemfelhívást és a szöveg élénkítését szolgálják. A tudósítások szövegében is kiemelésre került ezek egy része. A többször ismételt elemek használatával erősödik az alakzatok hatása.

A statisztikai adatok alátámasztják a szónoki stílus jellemzőit és a tudósítások műfaji sajátosságait. Az értékekből képet kaphatunk a szónokok változó stílusára, valamint az eltérő beszédhelyzetből adódó különbségekre is. A tudósítások adataiból következtethetünk a műfajra jellemző sajátosságokra.

Az évértékelő beszéd a politikai beszéd új megjelenési formája, mely lehetőséget ad a politikusoknak az ország értékelés mellett a szavazók befolyásolására is. Ezt a célt szolgálja a beszédek szerkesztése, valamint az abban szereplő retorikai-stilisztikai eszköztár is. A sajtó a politika egyik szócsövévé vált, és a kommunikációs stratégiák tudatos alkalmazásával a tömegek befolyásolását is jól irányítottan alakítja.34 A vizsgált tudósítások a szerkesztéssel és a kiemeléssel irányítják az olvasó figyelmét a lényeges információkra. A szónoklatok és a tudósítások szerzőinek technikái különbözhetnek, de céljuk mégis a meggyőzés marad, melyet a retorikai-stilisztikai eszköztár különböző elemeinek felhasználásával erősíthetnek vagy gyengíthetnek.

Murányi Marianna – Sipos Balázs: Sajtó és nyilvánosság. In: A magyar nyelv és irodalom enciklopédiája. Főszerk. Sipos Lajos. Budapest, 2002. Magyar Könyvklub, 645.

34

73

Tar Ferenc – Hajnal Béla

Romák a népszámlálás tükrében Az utolsó előtti, 2001-es népszámlálás óta eltelt időben hazánkban és így megyénkben is nagymértékben megnőtt az érdeklődés a roma népesség iránt. Ennek számos oka van, gondolunk itt olyan eseményekre, mint az olaszliszkai eset, a 2009. évi romagyilkosságsorozat vagy éppen Marian Cozma kézilabdázó halála. De nemcsak az érdeklődés nőtt meg a roma népesség iránt, hanem a róluk szóló párbeszéd hangneme, stílusa, kifejezései is megváltoztak. Az elmúlt években számos negatív tendenciát lehetett észrevenni, például a cigány szó újbóli térnyerését a roma elnevezés kárára, a mindennapi szóhasználatban a cigánybűnözés kifejezés elterjedését, vagy az olyan urbánus legendákat, mint hogy a terhes cigány nők gumikalapáccsal ütik a hasukat, azért, hogy beteg gyermekeket szüljenek. A felsorolt példák csak szemezgetések a nagyobb port felvert, romákkal kapcsolatos ügyekből, de nagyon jól rávilágítanak arra, hogy milyen keveset tud a többségi társadalom a roma kisebbségről.

Ezért is tartjuk fontosnak azt, hogy minél több, minél pontosabb adatok álljanak rendelkezésre a roma kisebbséggel kapcsolatban, amelyek segítségével a tudomány és a politika talán közelebb kerül ezeknek a roma népességet érintő, akut társadalmi problémáknak az orvoslásához. Írásunkban a Központi Statisztikai Hivatal által nyilvánosságra hozott és nyomtatásban is megjelent 2011. évi Népszámlálás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó területi adataira támaszkodva próbálunk tendenciákat, folyamatokat, illetve állapotokat bemutatni, elsősorban a roma népesség számával, elhelyezkedésével, valamint a két felmérés alapján (2001. évi és a 2011. évi népszámlálás) számuk és elhelyezkedésük változásával kapcsolatban.

Központi Statisztikai Hivatal honlapja: www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_03_16_2011. pdf [KSH, 2011.]

Központi Statisztikai Hivatal, 2011. évi népszámlálás 3. Területi adatok 3.16. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Debrecen, 2013 [KSH, 2013.]

74

Romák a népszámlálás tükrében

A roma népesség történetéről Nyelvük az Indiában honos óind szanszkrit nyelvvel rokon, az indoeurópai nyelvek családjába tartozik. A romák hosszú vándorlás után érkeztek meg Európába, elsőként a Balkán-félsziget déli részén jelentek meg a XIV. század elején, a török hódítás elől menekülve. Magyarországon a források a XV. század elején említik őket nagyobb számban, majd ezt követően néhány évtizeddel már megjelentek Nyugat-Európában is. Megjelenésüket nem sokkal követte az ellenük való fellépés. A nyugat-európai országok megtiltották a további bevándorlásukat, így a Balkán felől továbbra is érkező csoportjaik jelentős részben Közép-Európában, Lengyelországban és Magyarországon telepedtek le. A romák életmódja, életvitele ekkor még egyáltalán nem került ellentétbe a korabeli magyar társadalom rendjével, sőt tökéletesen kiegészítette a céhes termelési kereteket. A XVIII. századtól a helyzet alapvetően változott meg. Az abszolutista, erős központosításra törekvő állam számára tűrhetetlenné vált a romák vándorló életmódja, míg a kibontakozó manufakturális termelés hagyományos munkavégzésüket szorította háttérbe. Korábbi életmódjuk feladására azonban nem sikerült rávenni őket, bár a XVIII–XIX. századi – alapvetően mezőgazdasági munkákból élő – társadalom nem kívánt újabb, mezőgazdaságból élő csoportokat integrálni. Innentől datálódik a romák és a mindenkori hatalom állandósult konfrontációja, amely végigkíséri a polgári berendezkedés kiépítését a dualizmus korszakában, a XX. század első felében felerősödő nacionalizmus időszakát, és a szocializmus időszakának törekvéseit. A helyzet nem javult a rendszerváltással sem, hiszen annak negatív hatásai elsősorban a roma népességet érintették. Kijelenthetjük, hogy a romák a rendszerváltás nagy vesztesei közé tartoznak.

A 2008-ban kibontakozó gazdasági válság a romákkal szembeni előítéleteket és szélsőséges megnyilvánulásokat még inkább felerősítette.

Ki a cigány, ki a roma?

A népszámlálási adatok helyes értelmezéséhez azonban fontos még néhány tényt rögzíteni. Az első tisztázandó maga az elnevezés, a cigány, illetve a roma, amelyek közül igyekszünk következetesen a roma megnevezést használni, bár a KSH népszámlálási ívein és összesítő tábláin is a cigány kifejezés szerepel. Ez minden bizonnyal egyértelműbbé tette a felmérést, segítette az adatszolgáltatót a kérdés megértésében és valószínűleg hozzájárult a kérdezőbiztosok munkájának sikeréhez. A cigány kifejezés azonban mára a magyar nyelvben eléggé negatív, pejoratív jelentéstartalmú, amit nem szeretnénk a magunk részéről még passzív módon sem erősíteni.

A másik fontos tisztázandó tény, hogy ki is számít romának? A fogalom meghatá Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története, Budapest, 2009. Osiris Kiadó, 29. [Dupcsik, 2009.]

Mezey Barna: Cigányok: Történelem a jelenben, In: Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon, Budapest, 1998. Auktor, 50. [Mezey, 1998.]

Mezey, 1998. 52.

Dupcsik, 2009. 37.

Mezey, 1998. 56–57.

Dupcsik, 2009. 19.

75

Tar Ferenc – Hajnal Béla

rozásával kapcsolatban részletekbe menő, alapos vitát folytatottak le a témával foglalkozó szociológusok 1997–98-ban a Kritika és a Replika10 folyóiratok lapjain.

A diskurzus természetesen azóta sem zárult le, és ez igen csak problémássá teszi a hazai roma népesség körülhatárolását, vajon az-e a roma, aki annak vallja magát, vagy az-e, akit környezete annak tekinti, vagy éppen létezik-e olyan tudományosan meghatározható és mérhető mutató, ami alapján annak lehet valakit, valakiket tekinteni?

A népszámlálásról A népszámlálási adatok már csak a felmérés módszertana miatt is az első felvetésből indulnak ki, hiszen a KSH táblázataiban a nemzetiséghez való tartozás a megkérdezettek önbevallásán alapul, azt tekinti a statisztika romának (cigánynak), aki magát annak vallja.11 Továbbá a 2011-es népszámlálás kérdőíve lehetőséget ad arra, hogy ha valaki igényli, akkor egy második nemzetiséget is megjelölhet, feltéve, 1. ábra. A roma népesség aránya megyénként 2011-ben (forrás: KSH) ha ennek szükségét érzi. Ezekre az ún. „érzékeny” adatokra nem kötelező a válaszadás, mint ahogy nem kötelező a válaszadás az anyanyelvre, a szűkebb környezetében használt nyelvre, vallására és a tartós betegségekre vonatkozó kérdésekre sem. Az önbevallásos módszer azonban torzítja a valóságot, hiszen az aktuális társadalmi, politikai környezet nagymértékben befolyásolja egyrészt a válaszadási kedvet, másrészt azt, hogy a nemzetiségek egyáltalán fel merjék vállalni identitásukat.

A megye összesített adatai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakónépessége a 2011. évi népszámlálás alkalmával 559 272 fő volt, amely, összevetve a 2001. évi adatokkal, mintegy 4%-os csökkenést mutat (96,1%), számszerűsítve a megye lakónépessége 2001 és 2011 között 22 984 fővel lett kevesebb. Ennek a tendenciának az okozója egyrészt a természetes fogyás, amely a vizsgált időszakra elérte megyénket is, valamennyivel több, mint 5000 gyermekkel született kevesebb, mint amennyivel kompenzálni lehetett volna a halálozá Ladányi János – Szelényi Iván: Ki az cigány? Kritika, 1997. december 3–6.; Havas Gábor – Kemény István – Kertesi Gábor: A klasszikus cigány a klasszifikációs küzdőtéren Kritika, 1998. március 31-36.; Ladányi János –Szelényi Iván: Etnikai besorolás objektivitásáról, Kritika, 1998. március 33–35.

10 Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségeiről, Replika, 1998. 29. sz. 201–222.; Ladányi János - Szelényi Iván: Még egyszer az etnikai besorolás objektivitásáról, Replika, 1998. 30. sz. 179–181.

11 KSH, 2013. 292.; KSH, 2011.

76

Romák a népszámlálás tükrében

sok okozta csökkenést. A lélekszám csökkenésének másik összetevője a vándorlásból adódó fogyás. Míg 1990 és 2001 között a megye vándorlási nyereséget, addig 2001 és 2011 között vándorlási veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Ez utóbbi tendencia nem újdonság a megye számára, hiszen a rendszerváltás előtti évtizedekben tízezrekben mérhető számban vándoroltak el és telepedtek le Budapesten, valamint az ország más megyéiben.12

A megye nemzetiségeinek összesített adatai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakónépességének nemzetiségi összetétele az elmúlt időszakban a népszámlálási adatok fényében egyre sokszínűbbé vált. Míg a megye lakónépessége csökkent, a hazai nemzetiségek (bolgár, cigány, »romani, beás«, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán)13 száma és aránya egyaránt növekedett. Míg a hazai nemzetiségek száma megyénkben 2001ben 27.257 főt tett ki, ami az akkori lakónépesség 4,7%-a volt, addig mára ugyanazon nemzetiségek lélekszáma 48.991 főre emelkedett, ami a lakosság 8,8%-a. Az igen jelentős számú gyarapodás elsősorban a roma népesség számbeli gyarapodásának köszönhető, hiszen messze az ő arányuk a legjelentősebb a megyebeli hazai nemzetiségek között, 2001-ben mintegy 94%, 2011-ben is valamivel több mint 90%.

A többi nemzetiség lélekszámának és számarányának változása is igen érdekes képet mutat, hisz mindegyik nemzetiség lélekszáma jelentősen emelkedett, sőt a ruszinoké megtízszereződött. Ez természetesen nem magyarázható a természetes szaporodással, hanem inkább a felmérési módszerek javulásával, illetve azzal, hogy a hazai nemzetiségek nagyobb számban vallották be valódi identitásukat. A népszámlálás előtt és alatt a különböző nemzetiségi szervezetek és kisebbségi önkormányzatok igen aktív kampányt folytattak ennek érdekében, úgy látszik, nem eredménytelenül.

Valószínűleg ennek tudható be a magát magyarnak valló népesség arányának csökkenése is, hiszen korábban azok a nemzetiségi csoportok, egyének, akik el akarták titkolni identitásukat, kézenfekvő módon magyarnak vallották magukat. Viszont ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy a válaszolni nem kívánók száma több mint háromszorosára (20 455-ről, 65 834-re), míg aránya 3,5 százalékról, 11,8 százalékra nőtt.

A megye roma lakosságának összesített adatai és a befolyásoló tényezők A roma népesség lélekszáma és számaránya is megnőtt a 2001 és 2011 közötti időszakban, 2001-ben a magukat romának vallók száma 25 612 fő volt, ami az akkori népesség 4,4 százaléka, a 2011-es összeírás során már 44 133 fő vallotta magát roma nemzetiségűnek, ami a megye lakónépességének 7,9 százalékát teszi ki.

KSH, 2013. 58.; Hajnal Béla: A 2001. évi népszámlálás főbb eredményei, Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2002.

1. sz. 49–63.

13 KSH, 2013. 292.

12

77

Tar Ferenc – Hajnal Béla

A nemzetiségek számának és arányának ilyen méretű gyarapodása kizárólag a természetes szaporodással nem magyarázható, az, hogy egy populáció tíz éven belül népességszámát közel megduplázza, a demográfiai folyamatokat ismerve kizárt. Természetesen ezeknek az adatoknak a kialakulását elősegíthették migrációs folyamatok, azonban ilyen mértékű roma bevándorlás a megyébe nem történt. Ez a feltételezés továbbá azt a kérdést is felvetné, hogy ez a feltételezett roma népesség vajon honnan érkezhetett, tehát vagy más megyék, vagy más országok statisztikáiból, összeírásaiból hiányoznának.

A 2011-es népszámlálást megelőzően a hazai kisebbségi szervezetek, önkormányzatok igen aktív kampányt folytattak annak érdekében, hogy az adott nemzetiséghez tartozó személyek minél nagyobb mértékben vallják meg a számlálás során identitásukat. Ehhez a kampányhoz kapcsolódva javasolta az „Ide tartozunk! – Népszámlálás 2011” kampány főkoordinátora, hogy a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat, ha lehetséges, az adott nemzetiséghez tartozó számlálóbiztosok írják össze.14 Mind a romák, mind a magyarországi összes többi nemzetiség esetében a mért adatok, illetve a becsült és a valós adatok között nagy eltérések vannak. Ennek magyarázata igen sokrétű, fakadhatnak az eltérések például a népszámlálással kapcsolatos pontatlan tájékoztatásból, az aktuális magyarországi közhangulatból, de eredhetnek negatív történelmi tapasztalatokból, amelyekkel kapcsolatban már generációk óta rögzült a kisebbségek magatartása. De hibás adatfelvételre kerülhet akkor is sor, ha a kérdezett valamilyen oknál fogva éppen a kérdezőbiztosnak a személye, nemzetisége, modora, viselkedése miatt nem hajlandó őszintén válaszolni.

Itt konkrétan olyan helyzetekre gondolunk, amikor az adatszolgáltató állampolgár nincs azzal tisztában, hogy adatai titkosak, vagy éppenséggel arra is lehetősége van, hogy több identitást is megnevezhet. A felmérés pontosságát csökkenti az is, ha a rádióban, televízióban, nyomtatott sajtóban, interneten, tömegrendezvényeken és ezzel párhuzamosan a mindennapokban negatív megnyilvánulások, vélemények erősödnek meg az adott kisebbségekkel kapcsolatban. Ez természetesen nemcsak a roma népesség népszámláláshoz való viszonyát módosíthatja, hanem a szlovák, román, szerb, ukrán államokhoz fűződő kapcsolatok javulása, illetve romlása komolyan befolyásolhatja az adott nemzetiségek válaszadási kedvét. Szintén komoly problémákat vetnek fel az esetlegesen megjelenő negatív történelmi tapasztalatok, amelyek hol látványosabban, hol lappangva, de megjelennek a nemzetiségek és a hivatalos szervek kapcsolatában. Ilyen negatív történelmi tapasztalatok például a nemzetiségek emlékezetében a zsidó és roma holokauszt, a II. világháború után a magyarországi németek kitelepítése, a szintén ugyanebben az időszakban lezajló csehszlovák-magyar lakosságcsere vagy a Kádár-rendszer adminisztratív intézkedései. Növelheti a pontatlanságot az is, hogy személy szerint maga a népszámláló biztos nem tudja elnyerni az állampolgárok bizalmát. Emiatt is volt az fontos, hogy minél több – esetünkben roma – kisebbséghez tartozó népszámláló biztos legyen a mintegy negyvenezer felmérést végző ember között. Azonban az ez ügyben történő döntés – történetesen a számlálóbiztosok személyének kiválasztása – nem a KSH hatásköre, hanem MTI – Kampány-főkoordinátor: A nemzetiségeket nemzetiségiek írják össze 2011. Szeptember 06. http://www. sokszinumagyarorszag.hu/hirek/mti---nepszamlalas---kampany-fokoordinator-a-nemzetisegeket-nemzetisegiekirjak- [MTI, 2011.]

14

78

Romák a népszámlálás tükrében

az adott település jegyzőjéé, ebben az esetben a KSH csak ajánlással élhetett.15 A 2011-es népszámlálás során a több mint negyvenezer számlálóbiztos közül csak mintegy 800 fő volt roma származású, ami a fenti pontatlanságokat tovább konzerválhatja, de a kampány még így is alapvetően sikeres volt. Országos szinten a magukat romának valló emberek száma a 2001-es mintegy 190 ezres létszámhoz képest mintegy 65%-kal nőtt, 2011-ben meghaladta a 315 ezer főt, amivel közelebb kerültünk a reális adatokhoz, de még mindig elmarad a becsült, 6–800 ezres létszámtól.16 A roma népesség megyénkben tapasztalt népességszám változása hasonló léptékű, bár az országos értéket meghaladó. Pontos értéke a 2001-es 25 612-es létszámhoz képest 2011-ben 44 133 fő, ami 72%-os növekedésnek felel meg.

A roma lakosság eloszlása a megye kistérségeiben A megyei adatok bemutatása után, de még a település szintű adatok elemzése előtt jó lehetőséget nyújtanak a kistérségi adatok a megyei összkép árnyalására. Természetesen jó elemzési feltételeket biztosítatnának a járási adatok, de ezek a közigazgatási egységek csak 2013-tól kezdték meg tevékenységüket, így a 2001-es adatokkal 2. ábra. A roma népesség aránya kistérségenként, a lakóösszevetni túlságosan időigényes népességhez viszonyítva, a 2001-es népszámlálás szerint lenne. Emiatt is kézenfekvő a kistérségi adatok összevetése, amelyek mind 2001-ben, mind 2011-ben rendelkeznek használható adatsorokkal. De azt is hozzá kell tenni, hogy ezeknek az egységeknek az összevetése sem problémamentes, mivel 2001 óta a kistérségi beosztás is módosult, hiszen létrejött az Ibrány-Nagyhalászi valamint a Záhonyi Kistérség. 2011-ben megye területe 12 kistérségre volt felosztva, de azt mindenképpen előre kell bocsátani, hogy ezeknek a területe és a népessége sem egyenletes eloszlású. A Nyíregyházai Kistérség a legnépesebb, több mint 140 ezer fő él itt, míg a legkisebb népességű Csengeri Kistérség mintegy 13 és fél ezres lakosságával, de ezek mellett is vannak az átlagtól (kb. 46 ezer fő/kistérség) jelentős eltérések.

A 2001-es népszámlálás szerint a megye kistérségei közül a roma népesség aránya a Nyírbátori és a Vásárosnaményi kistérségben volt a legmagasabb, mindkét területen az önbevalláson alapuló felmérés szerint 8 százalékot is meghaladta. Nem sokban maradt el adataiban ettől a Mátészalkai és a Tiszavasvári Kistérség. Igen alacsony, 2 százalék körüli értékkel rendelkezett a megyeszékhely és környéke, a Nyíregyházai és a Nagykállói Kistérség. Ezeket az adatokat természetesen csak komoly fenntartásokkal lehetett kezelni, így ezek az adatok igazából a roma népességnek nem a számáról, MTI, 2011. http://www.minimumplusz.hu/2013/03/29/sikeres-volt-a-roma-nepszamlalasi-kampany/ Sikeres volt a roma népszámlálási kampány

15 16

79

Tar Ferenc – Hajnal Béla

hanem inkább hozzávetőleges eloszlásáról adhattak képet (feltételezve azt, hogy ahol több roma él, ott többen is vallják magukat romának.)

A 2011-es adatok már jóval közelebb kerültek a valós adatokhoz.

Bár erre a nemzetiségre vonatkozó kérdésre, kérdésekre a választ a korábbiaknál többen tagadták meg, mégis ugrásszerűen nőtt a magukat romának vallók száma mindegyik kistérségben. A Baktalórántházai (10%), a Csengeri (12,6%), a Fehérgyarmati Kistérségekben (12,3%) 3. ábra. A roma népesség aránya kistérségenként, a lakónépességhez viszonyítva a 2011-es népszámlálás szerint több mint megduplázódott, de a többi kistérségben is számottevően nőtt a magukat romának vallók aránya. Érdekes tény, hogy amíg a 2001-es összeírás során a legmagasabb értékeket a Nyírbátori és a Vásárosnaményi Kistérség, valamint a Mátészalkai és a Tiszavasvári Kistérség produkálta, addig a 2011-es népszámlálás során felzárkózott melléjük, sőt néhány esetben még meg is haladta értékeiket a Csengeri, a Fehérgyarmati, valamint a Záhonyi Kistérség (11,3% és 12,8% közötti értékek). A legalacsonyabb értékekkel továbbra is a Nyíregyházai (2,5%), és a Nagykállói Kistérségek (3, 1%) rendelkeznek, de szintén alacsony értékkel bír a Kisvárdai Kistérség (6,1%).

Komoly kérdésként merülhet fel ezek után az, hogy ilyen jelentős létszám- és arányszám-növekedéssel mekkora mértékben sikerült a valóságnak megfelelő adatok közelébe kerülni. A két népszámlálás eredményei alapján egyértelműen megállapítható, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kistérségei közül elsősorban a keleti (a szatmári, a beregi, a dél-nyírségi), valamint a megye tisza-parti területein van jelentős lélekszámban a roma népesség.

A valós adatok, vagy legalábbis a valós adatokat minél jobban megközelítő adatok feltérképezése mindenképpen településszintű kutatásokat kíván meg. Ilyen típusú kutatást végzett a térséget vizsgálva 2010–2011 során Pásztor István Zoltán. PhD-munkájának17 készítése során az északkelet-ma4. ábra. A roma népesség aránya kistérségenként, Pásztor gyarországi térség roma népesIstván Zoltán kutatásai szerint 2010–2011-ben ségének lélekszámát is kutatta, a helyi önkormányzatok, kisebbségi önkormányzatok és más helyi szervek segítségével. Az általa publikált, saját gyűjtésű adatok a roma népesség elhelyezkedésével Pásztor István Zoltán: Társadalomföldrajzi vizsgálatok az északkelet-magyarországi cigányság körében (Létszámváltozások, önkormányzatiság, kisebbségi választások) Doktori (PhD) értekezés 2013. Debrecen [Pásztor, 2013.]

17

80

Romák a népszámlálás tükrében

kapcsolatban hasonló képet mutatnak a 2011-es népszámlálási adatokkal kistérségi szinten, de az általa publikált térkép a roma népesség arányát jóval magasabbra becsüli.18 Ennek az egyik fő oka az, hogy az általa végzett kutatásban elsősorban azt mérte, hogy az önkormányzatok, illetve a kisebbségi önkormányzatok szerint ki is számít romának. A települési önkormányzatok által nyújtott információk azért is mutathatnak magasabb értékeket, mert ebben az esetben arra válaszoltak, hogy kit tart a környezete romának, ami mindenképpen magasabb értéket ad, mint ahányan magukat minősítik annak. A kisebbségi önkormányzatok becsléseinek esetlegesen túlzó értékei pedig fakadhatnak abból, hogy egy kisebbség mindig is törekszik a valós létszámánál nagyobbnak mutatni magát, illetve a kisebbségi önkormányzatok finanszírozása is nagyban függ az adott kisebbség lélekszámától.

A kutatás eredményei, a népszámlálás önbevalláson alapuló eredményeihez képest, jóval magasabb lélekszámot, arányszámot valószínűsít, a népszámlálás adatainak legalább kétszeresét, de egyes kistérségekben ennek akár háromszorosa is lehet a romák lélekszáma, aránya. A három legmagasabb értékkel, 25% fölötti mutatóval rendelkezik, a Fehérgyarmati, a Nyírbátori és a Záhonyi Kistérség. Ezek nem mondanak ellent a népszámlálás által rögzített adatoknak, hiszen a 2011-es összeírás adatai szerint is igen magas ezekben a körzetekben a roma népesség aránya. A kistérségek többségében szintén igen magas, legalább 20%-os a romák aránya. Összesen három kistérségben alacsonyabb ennél az arányszám, a Baktalórántházai Kistérségben 15–20% közötti, míg a Nagykállói és a Nyíregyházai Kistérségben 5–10% közötti a roma lakosság aránya.

Látható, a két mérés alapvetően ugyanazokat a tendenciákra hívja fel a figyelmet, hiszen mind a kettő (kis eltéréssekkel) ugyanazokat a térségeket jelöli meg a romapolitika számára, mint a magyarországi átlagnál nagyobb figyelmet igénylő körzeteket, illetve azt, hogy a közeljövőben hol lehet számítani a roma népesség számának növekedésére.

A mérések közötti különbségek pedig a helyzetről való továbbgondolkodásra kell, hogy késztessék a döntéshozóinkat, hiszen egy kisebbség, amely ilyen arányban él a hivatalos szervek elől „elrejtőzve” egy magát demokratikusnak nevező társadalomban, mindenképpen vizsgálandó. Egyáltalán nem mindegy, hogy azért vallja magát valaki „nem romának”, mert már az asszimiláció útjára lépett, vagy pedig azért mert egyszerűen fél a többségtől. Természetesen a két véglet között még számos egyéb magyarázat elképzelhető.

A roma lakosság településtípusonkénti megoszlása Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén 229 település található, ebből 1 megyei jogú város, 26 pedig városi ranggal rendelkező település. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a megye 559 212 fős összlakosságából 304 212 fő, az összlakosság több mint 54%-a él ezen a 27 településen. Ennek több mint harmada él a megyeszékhelyen, Nyíregyházán, mintegy 119 000 fő, az összlakosság 21,2%-a. A megye egyéb váro Pásztor, 2013. 39.

18

81

Tar Ferenc – Hajnal Béla

saiban élők többsége, több mint 110 000 ember a 10 000 főnél kisebb lélekszámú városokban lakik.

A megye települései közül 202 település községi jogállással rendelkezik. Ezeken a településeken él a megye lakosságának több mint 45 százaléka, 255 060 fő. Ennek a népességnek majdnem kétharmada, több mint 160 ezer ember az 1500 főnél népesebb községek lakója.

Ezek az adatok az ország többi megyéjéhez képest, figyelembe véve a változások tendenciáját, megkésettek, hiszen Magyarország lakosságának több mint 69 százaléka városlakó, még az Észak-Alföldi Régió átlagától (68%) is jócskán elmarad. A városi-falusi lakosság mutatószámai főleg az Észak-Magyarországi, Nyugat-Dunántúli és Dél-Dunántúli Régióival hasonló. Valószínűleg ez a viszonylag alacsony érték elsősorban annak köszönhető, hogy az egykori, legősibb, aprófalvas településhálózatunk ezeken a területeken tudott a leginkább megmaradni, mivel ezeket a területeket nem, vagy kevésbé érintette a török pusztítás. Megyénk esetében ez igazán megmutatkozik, hiszen a megye keleti, szatmári és beregi területein szemmel láthatóan sűrűbben helyezkednek el a települések.

Ha a roma népesség megoszlását vizsgáljuk a megye települései között, egyáltalán nem meglepő módon azt láthatjuk, hogy a roma lakosság nagyobb része falvakban lakik. Napjainkban a megyei roma népesség (44.738 fő) mindössze 37,2%-a él a megye városaiban, míg a többsége, 62,8%-a községi jogállású településeken. Ugyanezek az adatok, a 2001-es népszámlálás eredményeit nézve, hasonló értékeket mutatnak. A megye ekkori, magát romának valló lakosságának (26.628 fő) mintegy 33%-a lakott a megye városaiban, tehát tíz év alatt mintegy 4 százalékpontos arányszám növekedést figyelhetünk meg.

Míg a megye lakosságának több mint 21%-a él a megyeszékhelyen, addig a megye magát romának valló lakosságának mindössze 1,8%-a, alig több mint 2.200 fő. Ez az érték 2001-ben kevesebb, mint 1% volt. A megye városlakó roma népességének háromnegyede, a 15 000 fős, vagy annál kisebb városokban él. Megállapítható, hogy a roma népesség száma, aránya annál kisebb, minél nagyobb össznépességű városokat vizsgálunk. A megye városaiban a roma népesség átlagos értéke a 2011-es népszámlálási adatok szerint 5,5%. Részarányuk az 1000–5000 és 10 000–15 000 fő közötti városokban a legmagasabb, több mint 9%.

A megye községeit vizsgálva ennyire már nem egyszerű törvényszerűségeket észrevennünk. A falvakban élő, magukat romának valló mintegy 28000 fős népesség, elsősorban az 1500–1999 és 2000–2999 közötti lélekszámú településeken található meg a legnagyobb számban. Ezeken a településeken majdnem 15 000 élnek a romák közül, ami a falvakban élő romák több mint fele. A roma népesség aránya a falvakban átlagosan 8%.

A roma népesség aránya a városokban a rendszerváltás után megnövekedett. Ez elsősorban azzal függ össze, hogy a falvakban a hagyományosan sok embert foglalkoztató termelőszövetkezetek nagy része tönkrement, feloszlott, átalakult, és ennek következményeként nem tartottak már igényt a korábbi, jórészt képzetlen mezőgazdasági munkaerőre. Az útra kelő roma lakosság nem feltétlenül talált munkalehetősé-

82

Romák a népszámlálás tükrében

get a városokban sem. Azonban lélekszámuk a városokban nemcsak emiatt a tényező miatt növekedett, hanem azért is, mert a városok száma is megnőtt az utóbbi években. Csak a 2001 és 2011 közötti időszakban a megyében nyolc új várost (Balkány, Demecser, Kemecse, Mándok, Nyírlugos, Nyírmada, Nyírtelek, Vaja) avattak, ezzel több, mint 35 000 fővel gyarapodott a városlakók száma, és a településeken élő roma lakosság is a városlakók csoportját gyarapítja. Tehát a roma lakosság városlakóvá válása sokszor nem valós társadalmi, gazdasági, migrációs folyamat eredménye, hanem egyszerű adminisztrációs intézkedésé.

A fenti adatokat áttekintve két fontos információ, mindenképpen nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon. Az egyik az, hogy a megyében a városlakó lakosság aránya az országos átlag alatt van, valamint az, hogy a roma népesség majdnem kétharmada a megye községeiben él. Megyénkben – mint ahogy a többiben is – a roma népesség társadalmi és gazdasági problémáinak megoldása nem lehetséges a falvak, községek társadalmi és gazdasági problémáinak megoldása nélkül, hiszen a falvak és a roma népesség problémái nagy mértékben összekapcsolódnak. Ezek a problémák elsősorban ezen térségek periférikus, vagy szemi-periférikus helyzetéből, a határ menti fekvéséből adódnak.19 Ezeknek egyenes következménye a rossz infrastruktúra (mind a humán, mind a vonalas), a magas munkanélküliség, a képzett munkaerő elvándorlása, valamint a területi és etnikai szegregáció.

5. ábra. A roma népesség aránya településenként, a 2001-es népszámlálás szerint

Pásztor, 2013. 40.

19

83

Tar Ferenc – Hajnal Béla

A megyei roma népesség település szintű vizsgálata A megye településszintű adatai még inkább árnyalhatják az eddig felvázolt képet. A megyében a 2001-es népszámlálás során összesen 228 település volt található, mivel ekkor még nem rendelkezett önkormányzattal Szorgalmatos települése, amely 2002-ben vált el Tiszavasváritól. A 228 településből 38 település esetében nem írtak össze, illetve nem élt magát romának valló ember a településen. A legkisebb arányú (5% alatti) roma népességgel rendelkező települések száma ekkor 96 volt, ami a felhasználható adatokkal rendelkező települések majdnem fele. Elhelyezkedésüket tekintve elsősorban a megye nyugati, zömében szabolcsi területein találhatók, de a beregi és szatmári területek felé eső részein már megnő a roma lakosság aránya. Az egykori Szatmár és Bereg megyék területén is találhatók 5% alatti roma lakosságaránnyal rendelkező települések, például a Vásárosnamény-Barabás vonal, a szatmári 491-es út mentén, valamint néhány Csenger és környékén lévő település. Magasnak, esetünkben 20% fölötti, magát romának valló népességgel 2001-ben összesen 13 település (Aranyosapáti, Csaholc, Nyírmihálydi, Nyírpilis, Olcsva, Rápolt, Rohod, Szamostatárfalva, Tiszabezdéd, Tiszakerecseny, Túrricse, Tuzsér, és Uszka) rendelkezett, a vizsgálható települések kevesebb, mint 10%-a.

Ezek mindegyike a megye keleti területein, Nyírbátor környékén, a Szatmári-síkság keleti területein, a Beregi-Tiszahát északi részén valamint Záhony környékén találhatóak.

A megye nyugati területein legmagasabb értékkel Nagycserkesz rendelkezett, 15%-ot is meghaladta a roma népesség aránya.

6. ábra. A roma népesség aránya településenként, a 2011-es népszámlálás szerint

84

Romák a népszámlálás tükrében

A 2011-es népszámlálás adatai, mint ahogy arról már a fentiekben volt szó, a valóságos adatokhoz jóval közelebb állnak. Az ekkor már 229 településen végzett összeírás során a roma népesség számával kapcsolatban 23 település esetében nem írtak össze, illetve nem élt magát romának valló ember a településen. A legkisebb roma lakossággal, 5% alatti értékkel összesen 61 település rendelkezik, ami a korábbi, 2001-es adat mintegy kétharmada. Ezek a települések továbbra is a megye nyugati, szabolcsi területein található, de Tiszavasvári környékén, valamint a Rétköz területén már a 10–15% közötti értékek a leggyakoribbak. Továbbra is alacsony értékeket mértek Fehérgyarmat és környékén, illetve a Szamosi-síkság déli, határ menti területein. A magas, 20% fölötti értékekkel rendelkező települések száma 39-re, majdnem háromszorosára emelkedett. Ez a használható információt nyújtó települések mintegy 15%-ka. Elhelyezkedésüket tekintve sokkal markánsabban rajzolódnak ki a roma lakosság által sűrűn lakott térségek, úgymint Nyírbátor és Mátészalka körüli települések, a Szamosi-síkság keleti része a Beregi-Tiszahát északi része, valamint Záhony környéke. Kiugróan magas, 30% fölötti értéket 14 településen mértek (Aranyosapáti, Csaholc, Darnó, Kántorjánosi, Kispalád, Magosliget, Nyírmihálydi, Nyírpilis, Szamostatárfalva, Tiszakerecseny, Tiszavid, Tisztaberek, Tuzsér, Uszka). Ebből a 14 településből 8-nak a 2001-es népszámlálás szerint kiugróan magas roma arányszámmal rendelkező települések listáján is szerepelt a neve.

A térképet jobban tanulmányozva azonban világosan látható, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye központi része, valamint a Nyírség északi területeinek kivételével mindenütt számottevő roma lakossággal kell számolni az elkövetkező években, évtizedekben, ami nemcsak településeken belüli szegregációt, hanem egyes tájegységek etnikai gettóvá, szegregátummá válását eredményezheti. Ez pedig hosszú távon egyre nagyobb mértékben befolyásolja a térségek és a megye foglalkoztatottsági, iskolázottsági, egészségügyi, termékenységi helyzetét, arányszámait, hiszen a roma népesség relatíve magas arányának további növekedése várható.

Ennek a folyamatnak a kialakulását támasztja alá Pásztor István Zoltán már korábban említett kutatása, amelynek térképre vetített eredménye20 nagyfokú egyezést mutat a 2011-es népszámlálás adatainak területi mintázatával. Alapvető eltérés azonban mégis feszül közöttük, mégpedig a szintén korábban megfogalmazott, vizsgálati célok és módszerek eltérése, hiszen míg a népszámlálás önbevalláson alapul, addig a hivatkozott munka azt tekinti romának, akit a környezet is annak tart.

Végezetül meg kell azt fogalmazni, hogy a 2011-es népszámlálás adatai segítségével sikerült a megyei roma lakosság lélekszámáról, elhelyezkedéséről, eloszlásáról lényegesen pontosabb adatokhoz jutni, mint a tíz évvel korábbi népszámlálás során.

Sikerült a valóságnak inkább megfelelő adatsorokhoz juttatni a téma kutatóit, amely adatsorok változásának tendenciáit, irányait a más módszerekkel végzett kutatások is megerősítik. A roma népességgel kapcsolatos számsorok egyértelműen megmutatták, hogy melyek azok a települések, térségek, járások, amelyeknek a mainál lényegesen nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a roma lakosság életkörülményeire, oktatására, integrálására, illetve előre lehet tervezni, hogy hol, milyen és mekkora anyagi, társa Pásztor, 2013. 46.

20

85

Tar Ferenc – Hajnal Béla

7.ábra. A roma népesség aránya és száma településenként, Pásztor István Zoltán kutatása szerint, 2010-2011-ben. Pásztor István Zoltán térképe

dalmi és szellemi segítség kellene az ott élők számára a későbbiekben. Különösen a szatmári, beregi és a dél-nyírségi térségek egyes településcsoportjai, ahol a már elindult a gettósodás folyamatának megállítása igényel majd országos odafigyelést és összefogást. Világosan látható az is, hogy a roma népesség sorsa szorosan összekapcsolódik a nekik többségében otthont adó falvakkal, így a települések és lakosainak helyzetének javítása csakis együtt képzelhető el. Hangsúlyozni kell továbbá azt is, hogy a roma népesség népszámlálásokon mért száma, a becsült száma, valamint az egyéb módszerekkel meghatározott lélekszáma között még mindig igen nagy eltérés tapasztalható, ami mindenképpen aggasztó, hiszen a roma és nem roma kisebbségek ilyen mértékű rejtőzködése komoly társadalmi, gazdasági és etnikai konfliktusok meglétére utal.

86

interjú

Babosi László

A ZENE TRANSZCENDENS BOLDOGSÁGA Beszélgetés Szabó Sándor gitárművésszel, zeneszerzővel

Szabó Sándor (1956) a kortárs magyar improvizatív zene megkerülhetetlen egyénisége, aki hazánkban az elsők között kezdett szólóban akusztikus dzsessz-, majd improvizatív gitárzenét játszani. Bartók Béla és Szabados György nyomában járva, a magyar zene mellett számos keleti kultúra zeneiségét szintetizálta muzsikájába. Jelentősebb sikereit külföldön érte el, ahol rangos kiadók adták ki lemezeit.

– Hogy kezdődött a zenetanulása? Milyen muzsikák adták Önnek a gyerekkori meghatározó zenei élményeket?

– A gyermekéveimet és életem első eddigi kétharmadát egy alföldi kisvárosban, Törökszentmiklóson töltöttem, ahol a gazdagság és a jómód valahogyan elkerülte a családunkat. Az első rádiónk egy akkumulátoros (telepes) rádió volt, és az első zenéket azon hallgattam. Mágikus dolog volt az számomra. Ezen kívül csak legfeljebb nagyanyám éneklését hallhattam. Amikor 12–13 éves koromban, a beatzene már hazánkban is megjelent, és egyfajta fellazító munkába kezdett az álmos kommunista kultúrában, én magam is éreztem a szelét, hogy az a zene valamit okozni fog. Szüleim egy idős magántanárhoz írattak be, aki klasszikus gitározást tanított. Nem magyarázott el mindent, hanem magamnak kellett rájönnöm a dolgokra. Akkoriban a helyi zeneiskolában a gitár még „reakciós” hangszernek számított, és inkább az akkori beat mozgalom mutatta be az embereknek ezt a hangszert. A zene mindig is érdekelt és magával ragadott, bármilyen is volt az. Abban az időben a rádióban még volt kultúra, és én nagy örömmel hallgattam mindenféle zenét.

Ebbe a kórusmuzsikától Bartókon át a könnyűzenéig minden beletartozott. A zenék nyu87

Babosi László

godt, békés egységben éltek bennem, és bár ilyen-olyan címkékkel illették őket, számomra ezek értelmetlenek voltak. Meghatározó gyermekkori zenéim: népdalok, Kodály: Kállai kettős, Galántai táncok, Bartók korai darabjai, pl. Román népi táncok, de ugyanakkor a könynyűzenében a svéd gitáregyüttes a Spotnicks, az angol Shadows, az amerikai Ventures és hasonlók. A mai fül nem tudná ezeket egymással összeegyeztetni, pedig nekem ezek jelentették a Zenét. Ezek mind hangról hangra ma is itt vannak a fülemben.

– A gitár volt az első hangszere? Más hangszerrel nem próbálkozott?

– Egy kis háromnegyedes akusztikus gitár volt az első hangszerem, majd kaptam egy nagyobbat. Vagy 3–4 év után kikönyörögtem magamnak az első elektromos gitárt. A kottáimat félretettem, és elkezdtem pengetővel játszani. A városban összeismerkedtem a korombeli zenélni vágyó srácokkal, így alakult meg az első zenekarunk.

A gitáron kívül nem érdekelt más hangszer, bár egy évet még hegedülni is tanultam, de az csak arra volt jó, hogy a kottaolvasást ne felejtsem el.

– Milyen együtteseket kezdett el játszani, másolni?

– Természetesen a fentebb sorolt zenekaroktól, Spotnicks, Shadows, stb. mindent, amit csak meg tudtunk tanulni, azt játszottuk. Aztán persze voltak kissé vadabb rock and roll számok is, ami azért volt nagyon izgalmas, mert számomra varázslatos szólók voltak benne, és ez annyira elragadott, hogy elkezdtem hasonló szólókat komponálni és játszani.

– Gondolom hamarosan a hard rock is megérintette.

– Középiskolás koromra már a keményebb rock is betette a lábát az országba, és onnantól már a Black Sabbath, Grand Funk Railroad, Uriah Heep, Deep Purple zenéit utánoztuk.

– A szólókat hangról hangra leszedte?

– Sohasem tudtam lefülelni a nagy gitárosok szólóit, mert nem volt magnóm, és belefáradtam, hogy a barátomhoz el kellett mennem a város másik végére ki-bekapcsolni a magnót minden leszedett hangért. Ezért magam próbáltam meg elkapni azt az érzetet, ami által valami hasonlót játszhattam. Így kezdődött nálam az improvizáció.

A középiskolai évek után elment a kedvem a zenekarosditól, mert mindenki mást akart a zenekarban. Az egyik tag arra tette fel az életét, hogy pénzkereső zenész legyen belőle, a másik populáris zenét akart, én pedig a zenekari rossz fiú voltam, mert a saját zenémet akartam játszani nem hivatásként, hanem magáért a zenéért, a zenélés misztikus érzéséért. Amikor abbamaradt a zenekar, akkor az úgynevezett progresszív rock ragadott magával. A Jethro Tull, az Emerson, Lake and Palmer és a Yes. – Mikor és kinek a hatására fordult a dzsessz felé?

– 17 évesen egy nap meghallottam a Mahavishnu Orchestrát John McLauglinnal az élen, és ez teljesen átfordította minden gondolatomat az addig hallott és utánzott zenékről. Úgy éreztem, hogy most kezdődik a zene és a zenélés. A zenélésnek 88

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

olyan szabadságfokát tapasztaltam meg a korai dzsesszrock műfajában, ami később elvezetett minden más irányba is. Egy pár évet azzal töltöttem, hogy leszedtem John McLaughlin összes szólóját, és amikor bevonultam katonának, ez volt az egyetlen zene, ami segített lelkileg túlélni azt, ami ott volt. Persze ott megismertem a Weather Report, Chick Corea, Herbie Hancock, Miles Davis zenéit és mindjárt elviselhetőbb lett a bezártság. Ezzel elkezdődött a dzsessz-korszakom, mely még több zene felé vitt el. Végül is így utólag azt mondhatom, hogy a hadsereg két éve alatt tanultam meg kezelni a gitárt magas szinten. Mikor már ugyanolyan tempóban játszottam a szólókat, mint John McLaughlin, rám tört a kiüresedés érzése. Az a kérdés járt a fejemben: Ennek mi értelme? Kit érdekel, hogy én John McLaughlint utánzom? Nemsokára megismertem Ralph Towner és Egberto Gismonti zenéjét, majd személyesen is találkoztam velük, és hatásukra visszatértem a klasszikus ujjpengetésű játék technikára, innentől a játékom polifonikussá vált és maradt a mai napig. Lassanként kiábrándultam mások utánzásából, és ezzel újabb fordulat következett be az életemben.

Időközben megszereztem az Országos Rendező Iroda előadóművészi engedélyét, mely nagy szerencsét hozott azzal, hogy Gonda János volt a meghallgatáson az egyik zsűritag. Egy szál dzsesszgitárral mutattam be pár számot. Amikor végeztem, rohant utánam, hogy sikerült a meghallgatásom, fel akar venni a dzsessztanszakra, de csak mint vendéghallgatót. Ez hatalmas impulzust adott. Pár hónap múlva már Babos Gyula óráira jártam be, és valójában megnyílt előttem az út a tudás előtt. Végre minden akkori zenei kérdésemre választ kaptam, megtanulhattam az összhangzattant, a skálák és akkordok legmélyebb összefüggéseit, azonban volt valami, ami nagyon taszított. Ez pedig az improvizációnak a bebop stíluson belüli tanítása. Az riasztott meg, hogy akik onnan kikerültek, azoknak a játékát nem tudtam egymástól megkülönböztetni. Mindenki egyforma módon improvizált és gitározott. Számomra a zene egy sokkal nagyobb és tágasabb világ volt, amiben egy bebop improvizáció semminek, jelentéktelennek tűnt. Mindenkinek azt mondták, aki odajárt, hogy tehetséges vagy, hiszen azért vagy itt, de mindent rosszul csinálsz, felejts el mindent, mi majd újra építünk téged, és egy sikeres dzsesszgitáros leszel. Órák után a tanulók csak panaszkodtak, hogy hatalmas örömmel és önbizalommal jöttek tanulni, azonban az első óráktól kezdve mindenkinek letörték az önbizalmát. Ezt én is éreztem, de mivel nem tartoztam szorosan a tanulók állományába, így ezt velem nem lehetett eljátszani. Újabb kiábrándulás vett rajtam erőt, és pár év után elhagytam a dzsessztanszak óráit.

Babos Gyulával sokat beszélgettünk, ő valójában nem is tekintett engem a többihez hasonló tanulónak, így néha kérte, hogy a véleményemmel ne demoralizáljam a töb-

89

Babosi László

bieket, mert látja, hogy hagyományos értelemben taníthatatlan vagyok. Ő egy kedves figuraként maradt meg az emlékeimben. Még 15 évvel később is, amikor újra látott immár a SzaMaBa nevű zenekarommal a színpadon, őszinte elismerését fejezte ki, és elmondta sokaknak, hogy összes tanítványa közül engem tart az egyetlen művésznek, mindenki más csak szakmunkás lett. Ezt ő mondta ezekkel a szavakkal. Szerettem benne, hogy mindig egyenesen megmondta, amit gondol, a jót is a rosszat is. Egyszer kérdeztem tőle valami komolyabb zeneelméleti dolgot, de azt mondta, nem szívesen válaszol, mert ezzel is neveli maga ellen az ellenfeleit. Persze ezt mindketten elnevettük, de jól esett tőle ilyet hallani, és őszinte szavaiért ma is nagyon hálás vagyok neki, és tisztelem őt.

– Magyar rock- vagy dzsesszmuzsikusok hatottak Önre?

– Személyek sohasem hatottak rám, inkább dalok a hazai pop zenéből és szövegek. Például szerettem és a mai napig szeretem, amikor Zorán énekli a Régi kép: Szobrok című dalt, vagy amikor a Nonstop együttes játszotta a Lélegző furcsa hajnalon című dalt. Ezek akkoriban zeneileg messze meghaladták azt, amit a tömeg be tudott fogadni. Ráadásul a zenék szövegeinek mélysége megfelelt a zene mélységének, ez nagyon megragadott. Ma ilyen dalok nem születnek.

A dzsesszzenészek közül nem volt példaképem, talán azért sem, mert néhányuk elég kirekesztően viszonyult hozzám, azon túl pedig nem láttam bennük semmiféle nagyságot, mert mindegyikük csak utánzott egy stílust. Engem a kreatív, teremtő, gondolkodó ember tud lenyűgözni. Aki csak gyakorolja a szakmát és kiszolgál, az nem tud semmilyen szinten megérinteni azon kívül, hogy tisztelem a munkájukat. Ők mind ilyen kiszolgáló dolgozó zenészek voltak és maradtak, ezért is nem tudtak – egyebek mellett – kilépni a nemzetközi porondra mint egyéniség. Néhány magyar zenész kiment Amerikába, és ott vendéglátóipari zenét, egyfajta dzsesszt játszott.

Aztán hamar rájöttek, hogy az utcasarkon zenélő amatőr is jobb, mint ők, így hazajöttek, mondván, hogy jobb egy kis pocsolyában nagy halnak lenni, mint kis halnak egy óceánban. Olyanok is voltak, akik azzal dicsekedtek, hogy ők még az amerikai elnök fogadásán is játszottak. El tudom képzelni az amerikaiakat, amint rácsodálkoznak, amint idegen emberek az ő zenéjüket játsszák, kb. azzal a csodálkozással, amikor a cirkuszban egy majom leül, és elkezd késsel, villával banánt enni, mert minden csak idomítás kérdése. Az egyetlen ember, akit a legmagasabb szinten elismertem, becsültem és hatott is rám, az Szabados György volt.

– A dzsessztanszak mellett részesült még valamilyen „hivatalos” oktatásban?

– Eredetileg műszaki végzettségem van, de valójában ez is csak azért lett, hogy a szüleimet boldoggá tegyem. Ettől függetlenül érdekelt és szerettem is, de a zenélés mindentől elvonta a figyelmemet. Az oktatásomat illetően nagyon fontos dolog volt az a pár év, amit a dzsessztanszak gitáróráin töltöttem, de ennél sokkal fontosabb az, amiket szinte beteges kíváncsiságom adott, mindennek utánajárni, kinyomozni, felkutatni. Tehát igazából én autodidaktaként tanultam a legtöbbet, a tudásom legmélyét a saját megtapasztalásaimból szereztem. Ráébredtem, hogy a zene jelenségét

90

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

nem lehet megérteni a zeneiskolában, de talán még a zeneakadémián sem. Az oktatási intézményekben csak a zene felszínéről lehet mások által leírt információkat szerezni, amit a diploma érdekében meg kell tanulni, el kell hinni, igaznak tekinteni, és így kialakul az emberben egy abszolutizált felszíni kép a zenéről, ami csak egy nagyon szűk aspektusát mutatja meg a zene valóságának. Persze ez nem feltétlenül kritikai megjegyzés, mert a zeneakadémián tényleg magas szintű oktatás folyik, és kiváló hangszeresek kerülnek ki onnan. Csupán egy másféle zenei paradigma mentén gondolkodnak. A zenei oktatásban remekül meg lehet tanulni kezelni a hangszert, olvasni a kottát, belemélyedni stílusok finom részleteibe, de ennél sokkal többet nem.

Nem lehet megtanulni a legfontosabbat: teremteni, a zene mélyére hatolni, érezni és mozgósítani az ott élő erőket. Ehhez ugyanis egy másféle gondolati modellre (paradigmára) lenne szükség. Aki a jelen kor akademizált zenei paradigmájában él, az olyannyira abszolutizálja azt, mintha más nem is létezhetne azon kívül. Egyszerűen csak azért, mert így tanítják meg velük, így szocializálódnak, és fel sem merül bennük annak gondolata, hogy másféle nézőpont is lehetséges. A megjegyzésem legfeljebb ennyiben kritika.

A zene tanulása számomra egy életen át tartó folyamat. Minél inkább elmélyedek a gitárjáték lehetőségeiben, annál inkább látom, hogy egy végtelen hangszer. Egy élet kevés igazán megismerni a benne rejlő zenei potenciált. A zenéről szerezhető tudás végtelen, ehhez képest mit is tudhatunk meg életünk során, alig valamit, de mivel megtapasztaltam a zene végtelenségét, már az önmagában transzcendens boldogságot okoz, hogy ennek tudásába beavatódhattam, és látom mi az, amit megtanulhatok.

Ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint 6 éves koromban, és előbb utóbb megtudok mindent, amit akarok, ami szükséges a továbbjutásomhoz. Ez pedig nem függ az oktatási rendszertől, a pénztől, a tanártól, csakis magamtól. Így gyakorlatilag független vagyok a külvilágtól, és az ott érvényes szigorúan ellenőrzött tudás bázistól. Így nincs szükségem zenei diplomára, bár nem lenne hátrány, de az én értékrendemben az nem függ össze a valós tudással. Ezen kívül azt látom, hogy a zenébe sokkal inkább beavatódni kell, amit a szorgalmas gyakorlás sem garantál, csak egy született érzékenység és megfelelő gondolati, szellemi hozzáállás.

– Fiatalon milyen célt tűzött ki maga elé?

– El szerettem volna érni egyfajta valahová tartozást, ebben szabadon alkotni, teremteni, megnyilatkozni, élni. Ebből később az alkotás és teremtés sikerült, de a valahová tartozás rajtam kívülálló okok miatt sohasem valósult meg. A hetvenes években a Ki Mit Tudra háromszor is beneveztem. Minden alkalommal eljutottam az országos selejtezőig, ott azonban mindig kiestem. Mindig Pernye Andrásnak jutott az a kellemetlen feladat, hogy közölje velem, miért estem ki. Az volt a probléma, hogy a zeném nem hasonlított semmire, így nem lehetett belesorolni semmilyen működő ismert stílusba. És ez háromszor is megismétlődött. A harmadik alkalommal még el sem kezdtem a produkciómat a színpadon, megismert és a fejét kezdte csóválni. Utána már nevetve mondta, hogy „Sándor Ön nagyon makacs”. „Miért nem sodródik valamelyik ismert stílus felé?” Ezek voltak az első keserű tapasztalatok. Hamar kiderült számomra, hogy

91

Babosi László

vidékiként sohasem fogok tudni betörni a budapesti miliőbe. Nem akarom megnevezni ismert és elismert dzsesszmuzsikusunkat, aki egyszer azon háborodott fel, hogy egy dzsesszmagazinban rólam írták a legterjedelmesebb cikket, rólam, akit senki sem ismer. Egy másik indulattal azt mondta rólam és Major Balázs ütőhangszeres barátomról, hogy semmi helyünk a magyar dzsesszben, ez egy szakma, és a művészkedők tűnjenek el belőle. Ilyen légkörben már nem akartam többé közéjük tartozni, ezek a tapasztalatok végleg eltávolítottak a budapesti dzsessz miliőtől.

Magyarországon nem is igazán sikerült komolyabb ismertséget szereznem ezen okok miatt. Egyedül Simon Géza Gábor dzsesszkutató figyelt fel rám és egyengette a pályámat. Ő léptetett fel először Budapesten a BMK klubban. Jobban hitt bennem, mint én önmagamban. A hazai ismertségemet többnyire neki köszönhetem, bár az ő pályáját is végig intrika és irigység kíséri. A ’80-as években Gábor vette kézbe a vidéki dzsesszklub-hálózat koordinálását. Ezt sokan nem nézték jó szemmel akkoriban.

Egy érdekes tapasztalatomat tudom megosztani Önnel. Mint sokat utazó, sokféle nemzetiségű emberrel találkozó művész ma már tisztán látom a hazai viszonyokat, és ez elég döbbenetes képet mutat. Az látható, érezhető és tapasztalható, hogy Magyarországnak gyakorlatilag nincs fővárosa. Van Budapest, ami kulturálisan immár teljesen nemzetközi, magyar kulturális arculata már szinte nincs. Teljesen ki van szolgáltatva idegen érdekeknek. Egy önálló hely, ahová nem engedik be azokat az értékeket, amelyek a közigazgatási határán kívülről igyekeznek bejutni. Budapest olyannak tűnik kívülről, mint egy városállam, amin az ország többi része néha dísz, néha kolonc.

Sok vidéki ember Budapestet idegen helynek érzi és látja. Én magam is. Persze sok érdekes és értékes dolog történik Budapesten, hiszen egy gyönyörű, forrongó város, ahol mindenféle erők feszülnek egymásnak, ahol a tét óriási: megszerezni, bevenni, átalakítani Budapestet minden tekintetben. Közben a vidék kimarad és lemarad dolgokról, kulturális értelemben mindenképpen.

– Hogyan sikerült külföldön elismerést kivívnia?

– A kezdeti éveket leszámítva később már nem akartam másokat utánozni, mert voltam annyira hiú, hogy ne akarjak valaki árnyékában egy másod- vagy harmadosztá-

Szabó Sándor, Major Balázs, Ralf Gauck

92

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

lyú klón lenni. Azokból így is túl sok van. Ráadásul mindig volt elegendő önbizalmam és hittem abban, amit csináltam és csinálok, az értékes, mert azt is tudom, hogy nagy szellemi erők kísérnek az utamon, amiket nem lehet csak úgy kiiktatni az életemből.

Nem véletlenül kaptam a tehetséget, nem véletlenül jártam be ezt a nehéz utat, nem véletlenül szorít a sorsom más irányba, mint azt egy kívülálló várná, de néha én is.

Hogy hogyan sikerült ezt elérnem? Nos, erre nem tudnék senkinek receptet adni.

Beleszülettem egy olyan szerencsés időszakba, amikor a generációm elkezdte nagyon komolyan venni az akusztikus gitárt. Ez mintegy 30 éves időszakasz, én gyakorlatilag ennek a második felében kapcsolódtam be ebbe a mozgalomba, és megtaláltam benne a helyemet, vagy talán a mozgalom találta meg az én helyemet. Persze nálam van egy alkati adottság is: gitármániám van. Nekem nem okoz gondot a gyakorlás, mert ha nem gyakorolok, akkor bizonyos lelki elvonási tüneteim lesznek. Függővé lettem, de ez nem teher, a gitár a testem fizikai meghosszabbítása, mintegy interfészem lett.

Az a tudat, hogy egy élet kevés a gitár lehetőségeit megismerni és kihasználni, nagyban segít abban, hogy a napi kíváncsiságom állandósuljon, és izgatottan vegyem kézbe minden nap a hangszereimet. Ezzel a hozzáállással tanultam meg játszani a kínai citerán, a guzhengen, és most tanulom az esraj nevű indiai vonós hangszert.

Ahogy említettem, hamar rájöttem, hogy az energiámat teljesen felesleges a Budapestre való betörésre fordítani, helyette minden energiámat és figyelmemet a külföldre fordítottam. Ez történik 1980 óta, így sikerült lassanként ismeretséget szereznem külföldön. Az első komoly sikerem az volt, amikor Angliában a Leo Recordsnál megjelent az első lemezem. Ez nemcsak nekem volt az első, de az első magyar előadótól kiadott lemez is, amit itthon irigykedve fogadtak, viszont 1986-ban a kapuk megnyílását jelentette számomra külföldre. A másik nagy sikerem az volt, amikor 1996-ban a világ legnagyobb akusztikus gitárzenét ápoló kiadója a német Acoustic Music Records megkeresett azzal az ajánlattal, hogy dolgozzunk együtt, mivel nekik hosszú távon szükségük van egy magyar gitáros zeneszerzőre, és 2–3 évente készítsek ott egy albumot. Az Acoustic Music Records pedig nem dzsesszkiadó, hanem általában az akusztikus gitár nemzetközi kultúráját ápolja. Ebbe mindenféle zene és műfaj beletartozik, amit akusztikus gitáron adnak elő. Nagyon sok országból összegyűjtötték a számukra fontos gitáros előadókat. Így kerültem a nemzetközi vérkeringésbe. Innentől meg is szakadt minden kapcsolatom a hazai dzsessz scénével. A kiadó által felajánlott dolgok pedig mind megvalósultak. Az Acoustic Music Records katalógusában jelen lenni egyet jelent a nemzetközi jelenléttel. A kiadó kezdettől fogva nagyon korrekt volt velem, nem terelgetett, nem befolyásolt, nekik a zeném, az egyéniségem úgy kellett, amilyen, és azt a mai napig is tisztelik. Ilyet én a saját hazámban nem tudnék elképzelni, de főleg nem a személyemmel kapcsolatban.

Ennek egyik oka az, hogy bár mindenféle kultúra hamar eljut, betör az országba, itt azonnal ipari szintre vált, az ügyeskedők elkezdik utánozni, de a művészi érték mindig kimarad belőle. Így van ez a dzsessz-szel és minden más egyébbel. Mindenben a nyugati trendek utánzása történik, alig tapasztalni önálló eredeti kezdeményezést, ha pedig van tehetséges ember, azt vagy ellehetetlenítik, vagy eltűnik az országból és máshol gyarapítja a kultúrát. Ezt azonban tragikus volta ellenére én egy természetes folyamatnak látom, mert minden kulturálisan gyarmatosított országban ez történik.

93

Babosi László

– A külföldi fellépései során kivel játszott együtt, kivel készített lemezt?

– Nagyon sok emberrel zenéltem együtt, bár ezek nagy része többnyire gitáros szerte a világból. Itt most fel kellene sorolnom vagy 50 nevet vagy 30 országból, de ezeket a honlapomról is meg lehet nézni. A legfontosabb külföldi alkotó és muzsikus partnereim többnyire azok, akikkel közös hanglemezeket készítettem. A legfontosabbak: Kevin Kastning, amerikai gitáros, zeneszerző. Eddig hét lemezünk jelent meg a Greydisc Recordsnál az USA-ban. Edoardo Bignozzi olasz gitáros, zeneszerző, Veronique Gillet belga gitáros zeneszerző, Michael Manring amerikai basszusgitáros, Dean Magraw amerikai gitáros, Fernando Freitez venezuelai gitáros, zeneszerző, Alf Wilhelm Lundberg norvég, gitáros, zongorista, zeneszerző. És nagyon sokan, akikkel fesztiválokon, turnékon játszottunk együtt sok koncertet. Pár éve játszottam egy turnét Dominic Millerrel, Sting gitárosával. Éppen vele beszélgettünk arról, hogy a könnyű műfajban hiába csúcsszínvonalú és egyéni egy gitáros, ha nem brit vagy amerikai, akkor egyszerűen nem veszik komolyan. Ez a dzsesszben is így van, csak ott az amerikai dominancia lett kizárólagos. Az akusztikus gitár nemzetközi világa nagyon érdekes, színes, ennek ellenére itt is brit és amerikai dominancia van, és nem kifejezetten a művészetről szól. Itt a show business még nem tudta bedarálni a legtöbb előadót, ugyanis a gitárzene mögött nem áll nagy tömeg, így nincs sok sztár, és az a néhány sztár ugyan magas szinten, de mégiscsak ipari módon szórakoztatja a közönséget. A magas művészi szint itt is csak periférikus szinten van jelen.

Mára több mint 40 albumon játszom szólóban, duóban, trióban. Az itthon megjelent albumaimat saját erőből finanszíroztam.

– Több korábbi nyilatkozatában is erőteljes kritikával illette a magyar zenei és kulturális állapotokat ezen belül is a dzsessz helyzetét.

– Úgy 10 évig semmilyen interjút nem adtam, nem szólaltam meg. Pár éve aztán már tettem nyilatkozatokat elsősorban az általános kulturális állapotokról, amibe persze a dzsessz is beletartozik, azzal a szándékkal, hogy az embereknek legyen tiszta képük arról, ami van. Többségüket azonban nem érdekli a valóság, csak az, amit valóságként eléjük vetítenek. Így az illetékesebbek számára nyilatkozataimnak nincs súlya, ugyanis engem nem tekintenek maguk közül valónak, ezért mondhatok bármit, azt elhallgatják. Nem is érdemes kritizálni, ugyanis akkor lenne értelme, ha lenne foganatja, de mivel minden a magyar kultúrát érintő dolog külső erővonalak mentén és hatásra alakul, így szót sem érdemel. Ezt egyfajta elidegenedésként élem meg, aminek eredménye az, hogy nem tartozom trendekhez, stílusokhoz, klikkekhez és egyáltalán nem veszek részt ebben az iparban, nem is lakom Budapesten, így nyilván a hazám sem vesz rólam tudomást, tehát egyfajta láthatatlanságban létezem. Bár lehet, hogy csak én gondolom így. Sok jel arra mutat, nagyon is tudják, hogy ki vagyok, mit csinálok, és az mit ér, de erről célszerűbb hallgatni. Ha ugyanis akár negatív, akár pozitív értelemben elővennék a nevemet, akkor máris fókuszba kerülnék, és netán lelepleződne a kultúrát uraló körnek a szellemi középszerűsége. Hogy kik ezek az ők? Ez sokkal inkább egy erőtér, melyet valakik mindig megszemélyesítenek, sokszor öntudatlanul. Olyan, mint a hatalom, ami kifejezhető szellemi és fizikai erőkkel, tapintható struktúrája, hierarchiája van, de mindig megszerzi valaki és megszemélyesíti.

94

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

Ebben az erőtérben éli ki hatalmát egy a hatalommal mindig cimboráló kedvezményezett szűk kör, mely Budapest kulturális életét teljes szélességében uralja, ebben minden benne van, ami a kultúrához tartozik. És itt szükségtelen lenne konkrét személyekről beszélni, mert akik beletartoznak, azok öntudatlanul is ennek az erőnek engedelmeskedve cselekednek. Ez az erő iparosítja a kultúrát, és minden kivonhatót kivon belőle. Tehát a kultúra számukra csupán egy hasznot hozó jelenség. Akik ebben, mint kiszolgáló előadók részt vesznek, azok csupán hasznot termelő állomány. Időnként, ha valami vagy valaki útját állja ezen erő törekvéseinek, akkor a benne lévők elkezdenek kirekesztésről beszélni, holott ennek az erőnek az egész tevékenysége maga a kirekesztés. Tucatnyi esetet említhetnék, hogyan, kik és miért rekesztettek ki budapesti fesztiválokból, így én magam is kiálthatnám a világba, hogy engem már 35 éve folyamatosan kirekesztenek, el is költözöm külföldre, stb. és ezzel kelthetnék feltűnést. Kérdezik is a külföldi ismerőseim, hogy miért nem költözöm el Magyarországról. A kérdésükből látszik, hogy semmit sem értenek. Minden erő, ami összetartja lényemet, az itt van jelen, így ez meg sem fordult a fejemben soha. Nekem itthon van dolgom, és a rám szabott utat kell bejárnom a rám szabott körülmények között. Aki nem vak, az úgyis látja, hogy mi zajlik itt. A jelen helyzet kialakulásához hozzájárult az a több évszázados történelmi törekvés is, hogy valódi szellemi elit ne alakulhasson ki újra, és ne legyen súlya. A hatalmi elit és a szellemi elit ebben a világban nem ugyanazon személyeket takarja. A valódi szellemi elit morális intelligenciája és a hatalmi elit moralitása mindig más. Ha létezne befolyással bíró szellemi elit, akkor nem itt tartana ez a főváros nélküli ország. Az elit szintjén gondolkodók bár szép számban léteznek, de szétszórattatásban élve, egymásról mit sem tudva passzív rezisztenciában hallgatnak.

– Ön heroikus küzdelmet folytat hazánkban az akusztikus gitárzene népszerűsítéséért. Miért nincs nálunk ennek nagyobb elfogadottsága annak ellenére, hogy nagyon sokan gitároznak, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a gitár a legnépszerűbb hangszer?

– Az elfogadottság hiányának sok oka van. Az egyik, hogy a gitárnak nincs tradíciója a magyar zene történetében. A zenetörténetünk is kettétört. A kereszténység átvételével az ősi zenekultúránk úgy 200 év alatt eltűnt, feledésbe merült, és mindöszsze a népzene őriz még valamit az ősi zenekultúránkból, nem is keveset. A hivatalos magyar zenetörténet a középkortól kezdődik, mintha előtte semmi sem lett volna. A középkori magyar zene pedig már inkább idegen nyugati hatásokat mutat. Valaha az ősi kultúránkban mindazok a pengetős hangszerek jelen voltak, amiket ma is használnak Közép-Ázsiában. Mára egyedül a moldvai csángóknál maradt meg a kobza.

Kelettől teljesen elszakadtunk, és ilyen körülmények között érthető, hogy a gitár egy új hangszer, ami észrevehetően csak a hatvanas években tört be a köztudatba nyugat felől, főleg a beatzenén keresztül. Gitároktatás is csak néhány évtizede van, az is belterjes működésű. 13 éve elkezdtem évenként egy 10–12 koncertből álló sorozatot rendezni az országban a legfontosabb külföldi gitárosok meghívásával. A közönség szépen épült, nagyon jól reagált és úgy tűnt, hogy immár lesz törzsközönsége is a gitárnak, azonban a gazdasági helyzet ezt a folyamatot megakasztotta, és ma egyáltalán nem tudom, hogy fenntartható-e ez a törekvésem. Úgy tűnik, ez rajtam kívül senki másnak nem fontos. A hazánkban működő kulturális vezetés, amihez hozzátartozik

95

Babosi László

az előbb említett szűk kör, soha semmilyen formában nem ismerte el azt, amit idáig tettem a gitár meghonosításáért. De nem a személyem a fontos, hanem az ügy, amit a személyem képvisel. Valójában nem is nekem kellene a gitár kultúráját építeni ebben az országban, hanem azoknak, akik élvezik a hatalom kimagasló erkölcsi elismerését és anyagi támogatását. Ők azonban ezt nem teszik meg. Budapest csak magát látja és magával törődik, a mindenkori hatalom pedig gyakorolja magát, és ebben a hatalmi transz állapotban a művészet szuverenitását is durván kikezdi. Nem látja, mert nem is akarja látni a határán kívül lévő értékeket, csak ha az érdekei úgy kívánják. Sőt, az látható, hogy szívesebben támogat külföldieket és az idegen kultúrákat terjesztőket.

A gitárkultúra a gitárossal együtt periféria, és a 2 milliós Budapestnek nincs szüksége a gitárkultúrára. Ezzel szemben a szomszédos Szerbiában hatalmas, a miénkhez semmilyen szinten nem hasonlíthatóan intenzív gitárélet van, és micsoda összetartó erővel bír! Valamiért az ottani hatalom szereti a gitárt, fontosnak tartja és áldoz rá.

Ennyivel különbek lennének? A mi országunkban, ahol egy idegen is jobban boldogul, mint az, aki ide született, és ahol könnyebb funkció nélküli celebbé válni, mint értékei által elismert művésszé, gondolkodóvá, nincs sok esély értékes, intelligens, az embereket összetartó kultúrát teremteni. Láthatóan nem is cél ez.

A gitár az eladott darabszámokat illetően tényleg úgy tűnik, mintha népszerű lenne, de valójában nem az. A zeneiskolákban rengetegen tanulnak gitárt. A zeneművészeti főiskolák és az akadémia évente több tucat gitártanárt és gitározni tudó embert nevel ki. Ez mind azt mutatja, mintha a gitár népszerű lenne. Ehhez képest hol vannak a gitárosok? Hol vannak a gitárkoncertek? Hol vannak a példaképek? Hol vannak a médiák, ahol gitárkoncerteket lehetne látni és hallani? Az országunk, benne Budapesttel annyira beteg, hogy nyilván nem várható, hogy majd maradék erejével a gitárkultusz felépítését tűzi célul.

A gitárkultúra terjesztése valószínűleg nem olyan fontos, mint mondjuk a rapkultúráé. Mert az ragyogóan terjed és működik. És az már régóta felülről és kívülről dől el, hogy mi legyen trendi ebben az országban.

13 év küzdelem után azt kezdem látni, hogy a gitárkultuszt nem lehet és talán nem is érdemes erőltetni, mert egy ilyen kultúrát csak bizonyos anyagi és szellemi jólétben lehet megteremteni egy támogató szellemi elittel karöltve. Az pedig nincs. Érdemesebbnek és égetőbb szükségnek tartom a Zenének visszaadni azt a rangját, ami valaha megvolt neki, és ebben a gitár csak egy eszköz. Az emberek lelkén kell dolgozni, hogy újra felébresszük bennük azt a csalhatatlan érzést, hogy egy zene minden hangja igaz, és a koncert után emelkedettebbnek, többnek érzik magukat. Túl sok a személytelen, lélektelen zenepótlék, ami végül is csak mentális és akusztikus környezetszennyezést okoz.

– Ön zeneoktatással is foglalkozik. Hol tanít és kiket? Saját tanterv szerint?

– Mielőtt beléptünk az Európai Unióba a sok külföldi koncert mellett állami zeneiskolában tanítottam. Amint szombaton beléptünk az Unióba, vasárnap még kipihentük az ünneplést, hétfőn pedig közölték, hogy az Európai Unióban gitárt csak tanári diplomával lehet tanítani. Mivel a végzettségem nem zenei irányú, így kirúgtak az iskolából.

Akkor egy ideig nem tanítottam, de megkerestek egy Waldorf-iskolából, hogy nekik

96

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

éppen én kellenék, egy olyan hangszeres tanár, aki képes a waldorfi szellemiségben oktatni a hangszert, és zenére nevelni a gyereket. Ekkor kezdtem el foglalkozni mélyebben az antropozófiával. Pár év alatt kidolgoztam egy az állami oktatástól sokban eltérő módszert, ami alapvetően nem gitárost akar idomítani a gyerekből, hanem egy érzékeny, egészséges lelkű embert. A gyereknek a zene és a gitár örömforrás, amin keresztül fejlődhet az idegrendszere, a finom motorikus mozgásai, a koncentrációs készsége, a kitartása és persze a lelke. Vannak olyan gyerekek is, akik kisebb-nagyobb mértékben sérültek. Általában 9–12 évesek. A hangszertanulás számukra terápia. Nincs osztályzás, nincs stresszelés, nincs versenyeztetés. Egy teljesen más légkört teremtek, amiben minden gyerek eljut egy megfelelő szintre, ami örömet okoz, sikerélményt ad nekik, de a legfontosabb, hogy lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott ember váljék belőlük. Az önbizalmukat építem, együtt zenélek velük, példát mutatok.

– Mi a véleménye a jelenlegi általános és magasabb szintű zeneoktatás helyzetéről?

– A választ mélyebbről kell kezdenem. Egy ország oktatásának irányítását egy számunkra beláthatatlanul magasba nyúló hatalmi hierarchia végzi, melyben az alsóbb szintek nem láthatják a felsőbb szintek szándékát, miközben a felsőbb szintek fölött további szintek vannak, amelyek ugyanúgy nem látják a felettük lévő valós szándékát.

Bizonyára már sokaknak feltűnt, hogy a jóhiszemű pedagógustársadalom mindig konfliktusban van bármely aktuális hatalom oktatási minisztériumával, hiszen még attól is fentebbről jönnek az irányelvek. Ez leosztódik a kultúrára és azon belül a zenére is.

Amit egy gondolkodó, éber ember megláthat ebből a törekvésből az, hogy a mai emberi lényt a legfelsőbb erők egy hasznot termelő embergéppé akarják lefokozni, átalakítani, és ez már az óvodától kezdődik. Olyan ember alapú, nem gondolkodó biológiai egyedet akarnak beállítani a hagyományos rabszolga helyett, ami totálisan ellenőrizhető, manipulálható, programozható. Minden, ami a világban történik, annak hasznot kell teremtenie. Minden ebből a célból vezethető le. A zeneoktatás is. Olyan zenészeket kell kitenyészteniük, akik bármilyen szituációban végrehajtják a feladatot. A feladat pedig mindig a pénzről szól. És van itt egy kulcsszó: feladat. Nem művészet, feladat. A művész a szabad embernek utolsó, még ma élő szimbóluma. A jövőt építő hatalom nem akar szabad embert. Művészetet is csak felülről programozott művészetet, álművészetet, valójában csak pótlékot. A tiszta művészet veszélyes, a művész is veszélyes, ezért a művész egy megtűrt entitás, helyette mintegy pótlékként, a celebet próbálják fókuszba helyezni, hogy mindenki rájuk figyeljen. És figyel is, az egész ország celeb lázban ég. Az igazi művészet mindenkor a szabadságra, a szakrális rendre és az erkölcsre emlékeztet.

A szabad ember, főleg ha gondolkodik, mindig veszélyes az egyébként már túlságosan instabil és bonyolult hatalmi struktúra számára. Így is túl messzire engedték a tömeget azzal, hogy elhitették vele egyenlőségüket. Ha a szabad ember eszménye a közbeszédben mégis elhangzik, az csak manipulatív félrevezető hazugság lehet. Nem szabad neki bedőlni. Miként egy pillanatra sem hiszi el egy intelligens gondolkodó ember a történelem leghazugabb szlogenjét: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Ha mégis elhiszi, akkor vagy nem intelligens, vagy nem gondolkodó.

– Van-e érzékelhető különbség a külföldi és a magyar közönség között?

97

Babosi László

– Van különbség, és minden alkalommal másként fogalmazható meg a különbség. Én külföldön egzotikusnak számítok, mivel nem játszom trendi zenéket, ezért kíváncsiak rám, és eljönnek a koncertjeimre, ezért a közönséget is ebből a nézőpontból látom. A nyugati közönséget már ledarálta a médiák agymosása és a sok kommersz produkció, ezért a zenére is ennek megfelelően tekintenek. Pillanatnyi fogyasztási cikket látnak benne, a jegyért fizetett pénzért elvárják, hogy kedvükben járjanak, és jól érezzék magukat. A hazai közönség egy része – de az is már csak vidéken – még időnként megéli a zenét, azaz nem feltétlenül szórakoztatást vár, hanem élményt, felemelő élményt, és ebben a lényével részt is vesz. Ebben az esetben a „jól érezni” akarás és a felemelő élmény közötti szellemi attitűd különbségét próbálnám érzékeltetni.

Ez a szellemi attitűd pedig az eredendően keleti lelkületű magyar közönség mentális beállítottságából adódik. A magyar közönség a lelke mélyén még öntudatlanul is hordoz valamit az ókultúra aranykori érzékenységéből, ahol a zene szakrális atmoszférában szakrális céllal szólalt meg, összekötve a Földet az Éggel, az ember belső világát a kozmosszal. Mintha ezt érezném a vidéki közönség naiv ártatlanságában, amikor csak ott ülnek, nem tudnak megszólalni és megmozdulni a zene erejétől.

– Mit jelent az improvizáció Önnek? Improvizálás során mennyire médium, mennyire tudatos?

– Ez egy nagyon összetett téma. A legrövidebben és legegyszerűebben csak a metafizika gondolatiságában tudnám megfogalmazni, bár tartok tőle, hogy akkor meg nem lenne széles körben érthető. A jelenkori civilizáció minden tudása intuitív módon került az ember elméjébe. Ezt úgy is hívják, hogy ihlet, amit sajnos már csak a művészettel kapcsolatban említenek, azt is pejoratív éllel. Az ihlet egy olyan gondolatcsomag, amit az ember felfejtve majd megvalósítva a világában hatékonyan tud használni az önműködéséhez. A feltalálók, a költők, a zeneszerzők és a dzsesszzenészek mind ihlet által hozzák fel azt a bizonyos tudást, mint ötletet. Az ihlet forrása az minden emberi lényben ott van. Minden emberi lény kapcsolatban van egy még nagyobb forrással, amit sokféleképpen lehet nevezni, de hogy érthetőbb legyen inkább C.G. Jung terminológiáját használnám, a kollektív tudattalan kifejezést. Ez a szellemi létezők egy olyan tartománya, ahol az emberi lélekközösségek minden eddigi történése, élménye, tudása mint információ jelen van, és amihez az emberi elme hozzáférhet, azaz minden tudható, ami valaha történt és korábban tudott volt. A hozzáférés alkati adottság, ezért vannak ihletben kifogyhatatlan emberek, és vannak, akik kevésbé intuitívek. Az improvizáció az a folyamat, amelyben a szellem mélyebb valóságából az emberi tudat felszínére spontán tör fel valamely tartalom, és gondolati vagy absztrakt zenei formában testet öltve megjelenik az ember világában. Az improvizáció esetében itt fontos kiemelni, hogy a zene a létező valóság része, annak egy vetülete, és megfelelő médium (muzsikus) ezt fel tudja hozni a lelke mélyéről. Az improvizáció ilyen tekintetben sokkal inkább egy szellemi, mélylélektani folyamat, amit nem lehet tanítani. Ez a képesség vagy van, vagy nincs. Az adott tehetségbe persze be lehet vinni tudatos elemeket, rendszereket, összefüggéseket, melyeket a testi működés szintjén az idegrendszerrel való együttműködésben testi mozgásrutinná lehet tenni. Ez az a fajta improvizáció, amit a dzsessz iskolákban ma tanítanak, mert

98

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

csak ez és így tanítható. Ez nem rosszabb, vagy jobb, ez egy további lehetőség, hogy az ember más módon élje ki a kreativitását. A legjobb improvizátorok a tudatos és az ösztönös elemeket egyaránt használják, zenei szituációtól függően. Az improvizáció során én csupán médium vagyok, egy csatorna, amin keresztül a mélyebb valóság zenei vetülete felszínre tör, és függően attól, hogy szólóban vagy másokkal együtt játszom, ennek a folyamatnak mindig vannak tudatos és ösztönös elemei. Szólóban a legjobb érzés az, amikor egyfajta révületben játszom, és arra ébredek fel, hogy vége lett felhozott zenének. Elmondhatatlan mágikus érzés ez, és ezt az állapotot bármikor elő tudom magamnak idézni, feltéve, ha a körülmények is megfelelőek.

– A darabjai milyen mértékben kötöttek?

– Vannak darabjaim, amik úgy 80%-ban megírtak, mint például a Magyar Gitár Rapszódia, és vannak, amik 100%-ban improvizációk, bár ezt csak én tudom róluk, mert ha meghallgatja valaki, akkor azt mondja, hogy egy nagyon megcsinált strukturált zenedarab. Ilyeneket játszom Kevin Kastning amerikai zeneszerző, gitárossal. Ő egy fantasztikus improvizátor, és vele nagyon könnyű a játék. Minden darabom improvizáció által születik, de vannak részek, amelyek megmerevednek, témákká válnak, és ezek képezik a kompozícióim csontvázát. Az improvizációmban törekszem a strukturáltság és a megkomponáltság formai megjelenítéséhez. Mivel így egy valós idejű spontán komponálás valósul meg, ez esetben sokkal jobb szó lenne a „komprovizáció”, mint kifejezés. A zene szerveződésének rendezőelveit meg kell ismerni és fel kell kutatni, ez garantálja, hogy a személyemet mint az átvivő csatornát azok a fajta

99

Babosi László

zenék vonzzák ott lent a mélyben, amik éppen úgy szerveződnek. Az utóbbi években intenzíven elkezdtem kutatni az ősi keleti zenék után, és eddig ismeretlen improvizációs rendező elvekre bukkantam. Ezeket a Modern Magyar Makám című albumomon mutattam be először.

– Ön nem csak zenél, hanem teoretikusan is gondolkodik és ír a zenéről. 2011-ben a Püski Kiadó jelentette meg A zene metafizikája című könyvét, amelyben átfogóan és „rendszerszerűen” kifejti gondolatait a zenéről és saját (zene)esztétikai nézeteiről. Hogyan és milyen késztetésekre született meg ez a mű?

– Ha éppen nincs gitár a kezemben, akkor gondolkodom. Ha nem gondolkodom, akkor olvasom mások gondolatait, hogy megértsem a magamét. A gondolataimat pedig már évtizedek óta lejegyzem magamnak. Egy alkalommal Püski István hallotta egy koncertemet, amelyen mondtam pár mondatot a muzsikáról. Nagy hatást tettek rá a gondolataim, és azt kérte, hogy írjak egy nagyobb lélegzetvételű tanulmányt, majd könyv formájában kiadja. Ebbe aztán belekerült a természet szimmetriáin alapuló zeneelméleti összhangzattani tanulmányom is. Végül Püski István adta hozzá A zene metafizikája a címet. Kissé féltem a címtől, mert csak egyetlen fejezet igyekszik feltárni a zenét metafizikai megközelítésben. Később azonban mélyebb elkötelezettségre késztetett a cím, és azóta még inkább metafizikai megközelítéssel próbálok értelmezni minden zenei jelenséget.

– Tudom, hogy lehetetlen, de szólna röviden a legfontosabb megállapításairól?

– Ez egy interjúban tényleg lehetetlen, mert a könyv fokozatosan vezet be az egyre mélyebb gondolatiságba. Ebben az emberi lény szellemi fizikai feltérképezésén át jutunk a zene tisztán szellemi lényegéhez. Az írás egyik fontos mozgatóereje volt az, hogy végre mozduljunk el a zene felszíni megnyilvánulásainak megfigyeléséről, és próbáljunk mélyebbre jutni. Találjunk univerzális pontokat, amik egyaránt érvényesek a keleti és a nyugati zenében is. A világnak ezen a felén szinte semmit sem lehet hallani és tudni a keleti zenéről, annak esztétikájáról. A zene univerzalitását nem lehet megérteni csupán a nyugati esztétika és történet ismeretében, ahhoz a zene világának keleti felét is ismerni kell. Fontos volt válaszolni régóta feltett kérdésekre a zene mibenlétét és univerzalitását illetően, mindezt egy másféle szemszögből nézve, az emberi lény sajátosságainak a figyelembevételével.

– Milyen volt a könyv fogadtatása?

– Ugyanolyan, mint a zeném és a személyem fogadtatása. Hatalmas mély hallgatás követte a könyv megjelenését. És ez jó jel számomra. Ugyanakkor szomorú, mert a közöny tűnik ki belőle, és az, hogy nincs gondolkodó elit. Könyvemet elküldtem néhány engem személyesen jól ismerő kollégának, akikkel kapcsolatunk kölcsönös tiszteletre épült, legalábbis részemről maximálisan. A könyv megjelenése előtt még volt rendszeres kapcsolat, kommunikáció. A könyvek elküldése után egyszerűen elhallgattak és eltűntek, olyannyira, hogy még azt sem tudatták velem, hogy köszönik, megkapták a könyvet.

100

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

– Lesz a könyvnek folytatása?

– Szeretném. Ha lesz további kiadói szándék, és megvalósul, akkor az egy nagyon komoly mű lesz, ami más megvilágításban is belemerül a zenébe. Benne lennének a keleti zenével kapcsolatos tanulmányaim is. Jelenleg ezen dolgozom.

– Nyilatkozataiból és könyvéből kiderül, hogy Önre erőteljesen hatott Rudolf Steiner, Hamvas Béla, valamint az ún. tradicionális gondolkodók – Guénon, Comaraswamy – világképe.

– Mint említettem sokat olvasok, de számomra Hamvast kivéve senki sem különösebben fontos, mert minden szerző, gondolkodó a saját tapasztalatainak csupán szubjektív fordítását interpretálja, már amennyiben azok valós megtapasztalásból íródtak. Hamvas Bélát olvasva kezdődött a mélyebb gondolkodás az életemben. Ilyen tekintetben Hamvas gondolkodói példaképem. Az itteni helyzetre jellemző, hogy a létrontó erők már őt is elkezdték kikezdeni. Rudolf Steiner okkult világlátásának érdekessége mellett az oktatásban szerzett gyakorlati tapasztalatai voltak tanulságosak számomra. Az Ön által felsorolt szerzők gondolatait nem teszem magamévá, hiszen némelyik bizonyos pontokon éppen ellentmondásban áll a másikkal, másrészt megvan a saját világlátásom, csupán kíváncsi vagyok, más mit lát a világból, és miben tud megerősíteni. Guénon a tradicionalista gondolkodásával Hamvast erősítette meg, mely az éberségemet még mélyebb területekre fókuszálta. Ezen szerzők művei valójában maguktól megtalálják a gondolkodó embereket. Legtöbben azért olvassák és szeretik őket, mert mások gondolataiban akarnak igazolást találni a sajátjukéra, vagy csak szomjaznak új gondolatokra. Nos, én nem mentem bele a könyvekből felépített világnézet csapdájába, így nem lettem sem Hamvas hívő, sem tradicionalista, sem antropozófista, sem szufi vagy buddhista gondolkodó. Mindegyik szerző tapasztalt valamit a valóságból, és valamiként ezt kommunikálta, de a gondolataik nem lehetnek azonos szinten azzal, amit én magam személyesen tapasztalok meg, és alkotok gondolatokat róla. Tehát minden, amit én mondok vagy gondolok, csupán addig érvényesek számomra, amíg egy mélyebb vagy igazabb megtapasztalás nem írja felül.

Ezért engem semmilyen szellemi irányzat nem tud eltéríteni, megtéríteni, miként én magam sem igyekszem a gondolataimat másra erőltetni, megosztani azonban szívesen. Ugyanígy a zenémet is.

– A lemezborítóin feltűnően sok fákról készített fotó található. A kompozíciói címei között is van néhány fával kapcsolatos. A Bartók emlékének ajánlott lemezének A Fa lelke címet adta.

Nekem az az érzésem, hogy itt a természeti szépség mellett a jungi értelemben vett mitikus és szimbolikus fákról is szó van, melyek a lélek mélyén gyökereznek, s összekötik az embert a felsőbb világokkal.

– A Fa számomra sokkal több, mint az, ami látható belőle. Gyermekkorom óta mitikus vonzódásom van a fákhoz. Kezdetben az adott nagyon mély élményt, amikor egyszer régen egy télen a Hold fényében átnéztem egy zúzmarás fűzfa koronáján, és akkor az a háromdimenziós térbeli élmény elmondhatatlan volt. Ebben benne volt a Hold varázsa, de megtapasztaltam egy pillanatra annak a fának alvó lényét is. Innentől elkezdtem alaposabban figyelni a fákat, az erdőt, ahogyan egymás közelségében

101

Babosi László

élnek. Átéltem a fa kiszolgáltatottságát, bölcsességét. Egy nagy öreg fát látva mindig megkérdezem tőle, hogy mennyi mindent látott, tapasztalt az életében. A fa mellett, annak közelében mindig béke van, mozdulatlan szeretet, melyben ott van a léttel, az élettel való telítettség érzete. A fa a legszakrálisabb lény. Ha kimegyek a mezőre vagy az erdőbe, ott azt látom, hogy tökéletes létezés van egészen addig, amíg meg nem jelenik az ember. Ezért mindig elfog egy különös szégyenérzés, és úrrá lesz rajtam az alázat a fák jelenlétében.

– Németh László Magyar műhely (1956) című tanulmányában „bartóki modellnek” nevezte el azt a kultúrafelfogást és alkotói módszert, amely az archaikus kultúrák értékeit (zene, folklórszövegek stb.) szintetizálva hoz létre új, eredeti minőséget. Ez a modell a kultúra minden területén (irodalom, zene, film, képzőművészet) megtalálható. Úgy vélem, az ön művészete is ebbe az értelmezési keretbe sorolható. Mi erről a véleménye, mennyire volt ez tudatos Önnél?

– Németh László gondolataival egyetértek. A „bartóki modell” nagyon helytálló megfogalmazás e tekintetben. Én magam is próbálom megtalálni a lehetséges átjárókat Kelet és Nyugat, az ókultúra és a mai között, a minden korban univerzális, igaz értékeket. Azt hiszem a 30-as éveimtől kezdve egyre tudatosabban látom át, hogy a kultúrák törvényszerűen átalakulnak vagy elsorvadnak. Egy érzékeny, intelligens művész felismerheti azt a lehetőséget, hogy egy kultúra elemeit szétszedve és újra öszszerakva, azt új minőségben éltetheti tovább. A mai embernek azt kellene látnia, hogy a kultúrák megszületnek, kiteljesednek és elhalnak. Így a zenei műfajok is. Siratjuk a haldokló népzenét, de észre kell venni, hogy minden létezés a születés, kiteljesedés és elmúlás hármasságában történik az idők kezdete óta. Az életet, a kultúrák folyását nem tudjuk megfordítani. Azt tehetjük, hogy konzerváljuk azt, ami megmaradt a népzenéből, „desztilláljuk” a lényeget, és új formában újra életre keltjük. Bartók és Kodály éppen ezt valósította meg életművében.

– Mit jelent Önnek Bartók és Kodály munkássága?

– Mindig megkérdezik, hogy ki a gitáros példaképem. Nos, nincs ilyenem. Van viszont zeneszerző példaképem: ez Bartók Béla és Kodály Zoltán. Mindketten többek voltak, mint muzsikusok. Emberi tartásuk kimagasló volt, olyan, amilyen ma nem nagyon látható a hazai zene világában. Abban az időben ők számítottak a szellemi elitnek a művészetben, és ezt sok tekintetben meg is szenvedték, mert bizonyos erőket zavart a jelenlétük. Személyük és életművük megkerülhetetlen volt. Ha ma élne Bartók vagy Kodály, nagy valószínűséggel nem is hallanánk róluk. Itt ebben a jelenlegi országban esélyük sem lenne a megnyilatkozásra és az elismerésre. Bizonyára nem ők kapnák a Liszt Ferenc-, a Kossuth- vagy a Prima Primissima-díjat. Sőt, amiket vallottak és tettek a magyarság kultúrájának megőrzéséért, ma valószínűleg lenáciznák őket, egy életre megbélyegezve, lejáratva és ellehetetlenítve sohasem tudnának labdába rúgni. Én magam elsősorban muzsikusnak tartom és csak másodsorban gitárosnak. A hangszer annyira nem érdekel, sokkal inkább az, ami rajta megszólalhat. Ezért nem nagyon érdekelnek a gitárosok, ráadásul elég kevesen vannak, akik messzire jutottak a zenében a gitárjukon, azokat viszont tisztelem. A nagy gitárosok egy bizonyos pontig

102

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

fontosak voltak számomra, de egy idő után csak akadályt jelentettek. Ez talán öntelten hangzik, de talán mindjárt érthetővé válik, miért nem az. Ugyanis úgy 30 éves koromig a külvilágban kerestem a példaképeimet, azaz a bennem szunnyadó művészlélek igazolásait másokban próbáltam meglátni, megtalálni. Többet is találtam, de hamar rájöttem, hogy velük nem jutok sehová. Az, amit én akarok magamból megvalósítani, az kizárólag csak bennem található, nem a külvilágban és nem más entitásokban. Ezért elkezdtem inkább magammal foglalkozni, magamat megismerni és kutatni, nem pedig másokat.

Inkább a saját improvizációimat kezdtem el tanulmányozni, mint a másokét. Magamon tudok formálni, de a külvilágban esetleges példaképekben található igazolásaimra nem lehetek hatással. Ez az egyszerű oka, amiért nincs gitáros példaképem.

– Bartók írásaiban többször kifejti, hogy a parasztság nem alkotója, hanem csak konzervatív őrzője a kultúrájának, ami feltehetően egy ősi magas kultúra maradványa. Ezzel egyébként szinte ugyanazt fogalmazza meg, amit Guénon nyomán Hamvas is vallott a népi kultúráról. Önnek erről mi a véleménye?

– A kérdésében idézett megjegyzéssel kapcsolatban – miszerint Guénon és Hamvas is csupán konzervatív őrzője egy kultúrának – némi kiegészítést tennék, ugyanis a népdalt is valaki szerezte, mégpedig ihletből. A népzene szorosan összefügg az adott nép életmódjával és kultúrájával, valójában annak tükre. Nem feltétlenül ismert a népdal szerzője, mert nem is volt fontos ki volt az az intuitív ember, akinek a szájából először elhangzott egy öntudatlanul felhangzó, lelke mélyéről felbukkanó dallam. Ettől függetlenül a népdalnak is van szerzője, de ahonnan az ismeretlen szerző táplálkozott, az mélyebben van, az ember kollektív tudattalan állományában. A népzenének több rétege van, amiben mindig keletkeznek újabb dalok, és ez arra utal, hogy a nép maga költötte az újabb dalokat, miközben a régit őrizte ápolta. Hamvasnak a megjegyzését nem tartom hitelesnek, mert ő maga nem vett rész semmilyen szinten a népi kultúrában, valójában nem is érdekelte. Bartók akkor volt jelen a nép között, amikor az általuk őrzött tradíciót még valaki éppen el tudta énekelni, és ő fonográfra tudta venni. Ekkor valóban csak egy ősibb kultúra megvillantásának és őrzésének aktusát rögzíthette. A népi kultúrát nem lehet értelmezni egyetlen korjelenségből. Csak több aspektusát vizsgálva, történetiségben szemlélve tudhatunk meg többet róla. Éppen ezek a gondolatok indítottak el a nyolcvanas évek elején, hogy a keleti zenét is megismerjem, amennyire innen megismerhető, és megtaláljam benne azokat a pontokat, amelyek visszanyúlva az ősiségbe elmozdíthatatlanul univerzálisak. Míg lesznek emberi lélekközösségek, addig lesz népzene is, azonban ha egy közösséget felülről manipulálnak, és éppen a lélekközösséget irtják ki belőlük, akkor csak olyan népzene verhet gyökeret, amit ugyancsak felülről szórnak be az emberek közé. Meg lehet nézni, hogy mi lépett a népzene helyébe a mai emberek életében. Primitív szintetikus zenepótlékok, amiknek már nincs túl sok köze az emberek lelkéhez. A zene az emberi lélek egyfajta hangi megnyilatkozása, ahol nincs külön népzene és műzene, mert azonos tőről fakad mindkettő. A népzene a benne található és átélhető tartalmával elvezetett az ősi zenék kutatásához, aminek nyomait ma már csak a meglévő archaikus kultúrák töredékeiben szétszórva lehet megtalálni, és csak intuitív módon lehet megközelíteni, felhozni. Ezen dolgozom mostanában a legintenzívebben. A magas szintű ősi kultúra nyilvánvalóan létezett, ráadásul olyan szin-

103

Babosi László

ten, amit a mai civilizáció tudománya nem tud elgondolni sem. Itt nem valamiféle eltűnt technikai kultúrára kell gondolni, hanem arra a harmóniára, amiben az ember együtt élt a mikro- és a makrokozmoszával, a természettel és a Teremtővel, ami ma már jószerével lehetetlen. A mai világunk a rakétákkal, az internettel, a Föld teljes bedrótozásával és megfigyelhetőségével együtt sem éri el azt a spirituális és morális szintet, amilyen 3000 évvel ezelőtt volt. A mai világot a rettegés tette ilyenné. Az ember valamikor felülbírálta a Teremtőt és azt üzente neki, hogy ő is tud ilyet alkotni. Hát meg lehet nézni mit alkotott.

Azzal kezdte, hogy deszakralizálta a világot, miközben hatalmi mámorában öntudatlanul is áthatja a rettegés, így önvédelmében fejlesztette a technikát idáig és hozta a világot ebbe a végzetes helyzetbe. A mai modern világ számunkra láthatatlan irányítói, megtervezői nagyon is tudják, milyen volt az ókultúra, azonban ezt a tudást nem engedik le a hierarchia alsóbb szintjeibe, mert céljaikat alapjaiban veszélyeztetné, ami totális felbomlást okozna.

A mai világ harcai mögött valójában az ókultúra totális megsemmisítésének célja áll, ezt ma már nem is nagyon titkolják. Akár fizikai, akár szellemi területen zajlik, ehhez az emberek tömegét használják fel, miközben azok mit sem tudnak erről. Vajon hány ember érti, mit jelent az a dalszöveg, hogy „A múltat végképp eltörölni…”?

– Ez előbb már említette Szabados György nevét. Személyes kapcsolat is volt Önök között?

– A nyolcvanas évek elején egy szolnoki koncerten láttam és hallottam először Szabadost. A koncert után váltottunk pár szót, és ez a találkozás – az ott hallott zenével együtt – véget vetett az útkeresésemnek. Innentől tudtam, merre kell indulnom. Éveken át leveleztünk, és egyszer, amikor a Kassák Klubban élőben is hallhatta a játékomat, a koncert végén félrehívott és azt mondta: „Sándor, nézz Kelet felé, és tisztítsd meg a zenédet a sok kuszaságtól!” Ezzel mindent elmondott. Pár nap múlva küldött egy kazettát, amin közép-ázsiai makámok és népzenék voltak valamiféle húros pengetős hangszeren. Ez a zene nagyon megérintett. Nagyjából ezzel egy időben hallottam először indiai klasszikus zenét a Calcutta Trió előadásában, és ez a két impulzus együtt újra fordulópontot jelentett az életemben. Innentől lényem egyik fele a keleti zene, a másik az általam megvalósítható nyugati zene között oszlott meg. Szabados Györgyöt tekintem szellemi mesteremnek. Évente egyszer összejöttünk egy napra, és megvitattuk a dolgokat. Hamvast minden alkalommal kiveséztük, és a metafizikai gondolkodás volt a közös platformunk. Néhányszor eljött a koncertemre, utána mindig lelkesen elmondta, mennyire irigyli belőlem a gitárost, hogy oly halkan és finoman is lehetséges nagy erőket felszabadítani. Talán két alkalom volt, amikor játszottunk együtt, de a körülmények igen rosszak voltak, és sohasem készültek jó felvételek.

Terveztem, hogy egyszer majd olyan helyzetet teremtek, amikor úgy tudunk nagyon felszabadultan improvizálni, hogy közben minden hangot felveszünk. Ekkorra már beteg lett, és elnapolódott a találkozásunk. Közben a megjelenő könyvemről szerettem volna vele konzultálni, de akkor is éppen kórházban volt. A találkozást sokszor én magam is elnapoltam a külföldi koncertjeim miatt, aztán egyszer csak hallom a hírt a rádióban, hogy meghalt. Kegyetlen érzés volt tudomásul venni, hogy a legnagyobb mai gondolkodó és teremtő muzsikus immár nincs közöttünk.

– Miként látja Szabados helyét a magyar kultúrában?

104

A zene transzcendens boldogsága. Szabó Sándor gitárművész

– Bartók és Kodály óta nem volt nála nyitottabb és tehetségesebb muzsikus. Azt is megkockáztatom, hogy Hamvas Béla óta nem volt nála mélyebb gondolkodású ember, aki a zenében és a gondolkodásban is annyira kimagaslott. Mellette legfeljebb csak divatos, felkapott vagy kedvezményezett írók, gondolkodók voltak, de kreatív zenész egy sem. Ő egy teremtő muzsikus volt, aki mélyebbre és messzebbre látott, mint bárki előtte.

Haláláig őt tekintettem a hivatalosan el nem ismert magyar szellemi elitnek, akit a hatalom pályája kezdetétől félretett, mert nem hiányzott egy tisztán és autonóm módon gondolkodó művész, aki fölé nőtt a mindenkori önjelölt „szellemi elitnek”. Ennek ellenére ki is tüntették több alkalommal. Ez engem is jó érzéssel töltött el, hiszen a hatalom presztízsét rombolta volna, ha Szabadost mellőzik. Szabados fontosságát egyszerűen nem lehetett megkerülni, és életművét a szőnyeg alá söpörni, ami egyébként ebben az országban bármikor bárkivel megtörténhet és meg is történik. Halála óta csend van, üresség, szellemi gyász. Ki fog metafizikai szinten költői szépséggel írni és beszélni a zenéről? Vajon újabb 50 vagy 100 évet kell várni, mire újra születik egy hozzá hasonló géniusz? Páran bizonyára fellélegeztek, hogy most már eggyel kevesebben vannak, akik potenciálisan tényleg a magyar szellemi elitet gyarapítják. Ezt én innen Budapesten túlról így látom és élem meg.

– Milyen zenéket hallgat mostanában? Van, akiknek figyeli a munkásságát?

– A kutatásaim miatt mostanában többnyire keleti zenéket hallgatok, de persze sok klasszikust és kortárs zenét is. Az utóbbi időben egy svéd zeneszerző Bo Hanson kórusra és orgonára írt művei tettek rám nagy hatást, ezen kívül Elliot Carter négy vonósnégyese tartja fogva elmémet. Ezt megelőzően Morton Feldman minimalista zongoradarabjai adtak nagyon mély impulzusokat. Rockot, dzsesszt és általában gitárzenéket egyáltalán nem hallgatok. A dzsessz immár iparosított lett, eltűnt belőle az energia, jól fésült, kipúderezett és legfeljebb még hangosabb lett. A tömegek számára is ismerhető gitárzene szánalmasan primitív szinten van jelen. Alig akad pár név, akiket érdemes meghallgatni. Sajnos a régi nagy gitárosok már megöregedtek, és nem alkotnak azzal a szellemmel, amivel 20 évvel ezelőtt. A fiatal gitáros generáció szinte csak játéktechnikailag igyekszik felhívni magára a figyelmet. Ők inkább a versengésben, az akrobatizmusban és általában szórakoztatásban élik ki magukat. Úgy szoktam fogalmazni, hogy erőteljes „gitárkodás” folyik a zene ellen.

Nincs valódi és mély gyökerekből táplálkozó ízlés. Ez a mai gitárzene terepe. Itt szeretném jól elválasztani azokat a zenei területeket, ahol a gitár jelen van. A klasszikus gitár az úgynevezett komolyzene perifériája, teljesen elszektásodott, versenysporttá lett, ahol

105

Babosi László

a zene nem cél, csupán eszköz. Van a gitár alapú rockzene, ennek azonban semmilyen zenei mélysége nincs, és a gyökerei sem igazán nyúlnak mélyre, ráadásul totálisan kiszolgáltatott a technikának. Aztán van a „fingerstyle”-nak nevezett gitárzene, ami szerte a világban egyre népszerűbb, mely a klasszikus gitározás játéktechnikájára épül, leszámítva pár népzenét feldolgozó értékes gitármuzsikát, többnyire sekélyes, csupán szórakoztató. És van a dzsesszgitározás, ami technikailag a legalacsonyabb szinten van, zeneileg viszont magasabb szinten, mint ez előzőek. A számomra fontos gitárosok közül az amerikai Kevin Kastning nevét emelem ki. Ő az előbb felsorolt kategóriák egyikébe sem tartozik. Számomra ő olyan, mint Elliot Carter gitáron. Ha valaki a legelőremutatóbb, legszuverénebb zenét játssza gitáron, akkor ő az. Nem dőlt bele az avantgarde zajongók táborába, hanem tiszta intelligens, lélekteli zenét játszik autonóm módon fittyet hányva a trendeknek és az ügyeletes divatos stílusoknak. Nagyon büszke vagyok, hogy a partneremnek tudhatom.

Idehaza korábbi tanítványom, Heidrich Roland pályáját kísérem figyelemmel, és segítem őt mindenben. Sorsa az enyémhez hasonló, és ha valaki majd továbbviszi ezt a szellemiséget, akkor az ő lesz. Rajta kívül más gitárost nem ismerek, aki intelligenciában, muzikalitásban, spirituális és morális érzékenységben a közelébe kerülne.

– Ön saját stúdióval rendelkező akusztikával foglalkozó hangmérnök is. Saját felvételein kívül készít felvételeket másoknak?

– Mivel pályám kezdetétől fogva művészi autonómiára törekedtem, így ki kellett tanulnom a hangmérnökség minden csínját-bínját, hogy ne függjek másoktól. Csodálatos terület, fele tudomány, fele mágia, legalábbis akkor, ha az ember eljut addig, hogy a hangi világ erőcentrumait befolyásolni, kezelni tudja. Én magamat egyre kevésbé tekintem úgynevezett hangmérnöknek, mert ma már ez is egy szakma, és az iparosított dolgoktól én igyekszem távol tartani magam. Sokkal inkább kedvelem, amikor egy ténykedésben a művészet bomlik ki, nem az iparosság. Készítek másoknak is felvételt, de nem vállalkozásszerűen, csak a számomra fontos embereknek, akik rászorulnak és megérdemlik a segítséget. Gyakran kapok felkérést a német Acoustic Music Recordstól hangfelvételre, ilyenkor egy hétre odautazom és ott dolgozom. Ezen kívül rendszeresen készítek mixeket az amerikai Greydisc Recordsnak.

Végezetül ebben a beszélgetésben szeretném elkerülni a látszatát is annak, hogy ez az interjú tele lenne panasszal, sértődöttséggel, világfájdalommal. Mindazt, ami velem történik egy kegyelmi állapotnak tekintem. Egyelőre még szabadon játszhatom a zenémet, szabadon gondolkodhatok a világról egy ma már távolról sem szabad világban. Nem érzek sérelmet, már csak azért sem, mert innen tekintve minden, ami nehezítette az életemet, az segített abban, hogy így lássam a világot és ilyen módon azt játszhassam, amit játszom.

Nem véletlenül születtem ebbe a főváros nélküli magyar valóságba. Itt nekem dolgom van. Kegyelmi állapotban sem tökéletes a világ, sőt talán jobban látszik rongáltsága. No, de felejtsük is mindezt el! A legfontosabb megélhető dolog a zene transzcendens boldogsága, ami mindenki számára elérhető, ha ő is úgy akarja.* * Szabó Sándor munkásságával az alábbi weboldalakon lehet részletesen megismerkedni: http://www.sandorszabo. com/; http://www.hunmaqam.hu/makam_hu/index.php; http://www.gitarhangtechnika.hu/bemutatkozas/; http://www.acoustic-guitar.hu/htmlek/hu_main.html

106

szépirodalom

Tóth Erzsébet

Hosszú hétvége eltévedt bogár csapkodása menekülő rovarzenéje éjszakai szonáta vergődésre… az elektromos szúnyogriasztó édeskés rosszindulatú illatában hallgatom haláltusáját bízom benne, hogy a pici szárnyasokra méretezett méreg nem végez vele elvonszolja magát a teraszig szárnyra kaphat a friss levegőn elcsíphet egy békésen szundító káposztalepkét katicabogár nem csapna ekkora zajt a katicabogárnak több esze van marad a helyén de hol a helye ennek a rajcsűröző rovarnak álmos vagyok hogy segítsek neki többnyire nem éri meg álmodni egy gasztrotyúk és egy gasztrokakas kavargatja a nemzet húslevesét sajnos ez nem is álom volt Szent István intelmei sem segítenek eldönteni holnap kedd lesz-e vagy szombat megint összecserélték a napokat arra sem volt erőm hogy megnézzem az augusztusi csillaghullást talán még nem késő augusztus van, fesztiválidő, virágkarnevál már gyűlik a liszt a Kárpát-medence kenyerére kész már a recept a nemzet tortájára is jó néha ünnepelni 107

Tóth Erzsébet

kicaplatunk a ligetbe veszünk a gyereknek léggömböt és vattacukrot a hosszú hétvégére elfelejtjük a gyanús csecsemőhalálokat a hetven-száz évre titkosított történelmünket ahogy a saját életünket süllyesztik el előlünk ahogy a huszadik század itt hagyta fel nem robbant bombáit az utódoknak se legyen nyugta… hány akna lehet óvodák, templomok udvarán, szántóföldeken, aranyló repceföldek alatt százéves házak födémszerkezetében megbújva? hogy aztán levegőbe röpítse a békésen alvókat… a tűzijáték idejére el ne felejtsem bezárni a kutyát világgá ne menjen tőlem és holnap felszabadultan sóhajthassak vége a hosszú hétvégének rövid lesz ez a hét

108

Oláh András

kivétel azt hittem folytatásod leszek s hogy maradunk kivételek de képtelenség téged megtartani cigarettád illékony füstje körbeússza a mélyrétegek kristályhibáit nyűgösen nyikkan a szék ahogy az ölembe kucorodsz – leáztatott bélyegek vagyunk üresen tátognak bennünk a szavak s ahogy kidöntött fa törzsén hever a beteg nyár és átadja kihűlt üdvözletét úgy holnap tőled is védelmi pénzt kér majd a megvakult emlékezet

kapkodó reggel a csalódott reggel már javában öltözködik a kilöttyent kávé felszippantja a dadogó álmokat a test bántó csömörét a bizsergő ujjak rövidzárlatát a körülmények – biztos menedék: hivatkozni a befolyásolhatatlanra ami nem a tiéd – már az ajtóban állsz amikor mégis behódolásra késztet a fuldokló remegés a magát megadó test szádban olvadó párája

109

Oláh András

– az ajtó és az ágy között pár percbe sűrűsödik egy új honfoglalás s a reggel máris a lépcsőn futó lépteké a nyeszegve nyíló kapué és az örömtől vemhes szapora lélegzeté mely tiszta mint az ég

tőled loptam kifosztottál – tested éget – titkos vágyunk így ért véget törékenyen és kopottan – bár mindenem tőled loptam gyűrött múltam – aki voltam – kiterítve fekszik holtan gyilkos vádak: rossz a képlet hisz Isten is félrelépett…

crescendo az idő kirostálta mellőled a régi szereplőket a fogasról elhordtak minden kabátot elnyűttek berozsdásodtak a zárak csak a preparált hajnalok maradtak hogy szikkadtan fordulhass a fénybe ha az álmok üres fiókjába a hazugságok belenéznek

110

Lajtos Nóra

A Szilárdtalan Lét epitáfiuma Borbély Szilárdnak tisztelettel és barátsággal, köszönetképp, hogy ismerhettem szomorúfűzfává terebélyesedik bennem a fájdalom, a lehajló semmiágak íve mint megannyi legörbült gyerekszáj: kincskereső kisködmönök szívmeleg magánya; rügyeket fakaszt bennünk a Hiányod, a nincstelenség, a talanság; érezni, ahogyan kihull verseidből a grammatikai én, s kettétörik mint áldozati ostya: Jó Halálnak boldogsága légy velünk ma – – üvegtested szilánkjaiba lépünk, miközben összeszedegetni próbáljuk a Veled-való-lét emlékdiribjeit, ám a daraboknak angyalszárnyai nőnek, és kirepülnek imádkozó tenyereink közül mint a szótlanság s a szeretet törtfehér hóvirág-szirmai, s már kétlem, amit vallasz, hogy

111

Lajtos Nóra

a szavak megtanítanak arra, hogy mit lehet elviselni – – kitömött hattyú az értelem – – aki gondolkodik, nem talál helyet a szétnyíló és összecsukódó lombok között s mi, az itt maradottak csupán elvegyülni szégyenülünk eme karneváli létünk alakoskodásában, és Liszt Totentanz-a ritmusára csetlünk-botlunk, miért-ek jambusára, miközben Rád gondolunk, Halotti Pompád kimunkált koreográfiájára – – hátizsákos Titkaid magaddal vitted Árkádia szent oltárán áldozni föl meg nem írt műveid daktilusait, a fikció ezernyi húrú színárnyalatait; a kegyelem kelyhéből halk szavaid isszuk s azok újjászületnek bennünk a létezés apoteózisában az alkotás misztériumában – – mert nem tudsz már nyomtalan lenni: Ittlétednek súlya volt, mély barázdás irodalomtörténetünk újraír majd Téged is, ahogyan egykor a Mester által kivésetett Piéta-sorsod immár végérvényesen beteljesedik: legyen Néked könnyű a föld, mint prímszámok pilláján az örök álom: Isten törött Csellója, taníts meg bennünket vonó s húrok nélkül élni: Megyünk és hallgatunk. (aléchem sálom!)

112

nekrológ

Hamar Péter

Elment egy siratnivaló, igaz ember Borbély Szilárd halálára* Az utóbbi időkben sikert sikerre halmozott. Nem volt olyan irodalmi értéklista, amelynek csúcsán ne az ő önéletrajzi jellegű műve, a Nincstelenek állt volna. Mindezt betetőzte a Mészöly Miklós-díj, amelynek átadásán a méltatók – nem kispályás értői az irodalomnak – mélyen meghajoltak a teljesítmény nagysága előtt. S ennek a díjnak az értékét nem a vele járó pénz adja, hanem hogy olyan íróról nevezték el, akinél egyenesebb derékkal senki nem élte túl az elvi és gyakorlati kompromisszumokra kényszerítő korábbi rendszert, merthogy nem írt alá 1957-ben, mint annyi pályatársa, és nem fogadott el semmiféle díjat a behódolók kezéből. De hiába a siker, hiába a díj, Borbély Szilárd elmenekült ebből a világból, amely csak szavakban ismeri a toleranciát. Vanitatum vanitas , ahogy Kölcsey írta a világról, s nem véletlen, hogy Borbély Szilárd éppen ezt a verset választotta nagydoktori értekezése tárgyául, és már-már kisfiús szerénységgel, de rendkívüli öntudattal védte meg annak idején a bíráló bizottság előtt.

Ismerjük a folyamatot a természettudományból: ha a kagyló puhatestébe idegen anyag kerül, az élő anyag szenvedések árán betokozza, s igazgyönggyé változtatja.

Nem találok jobb metaforát Borbély Szilárdra vonatkozóan. A mostoha szatmári pátria, a zaklatott gyermekkor kegyetlen körülményei, a kirekesztő világ kíméletlensége *

Borbély Szilárd (Fehérgyarmat, 1963. november 1. – Debrecen, 2014. február 19.) költő, író, irodalomtörténész, az irodalomtudományok kandidátusa, a Debreceni Egyetem oktatója volt.

113

Nekrológ

egyszer csak burkot vontak köréje, amelyből igazgyöngy-életmű született, de ez immár – bár csak ötven éves volt – végérvényesen lezárult.

Borbély Szilárd nem célozta meg soha a populáris sikert. A kevesek írója-költője volt, azoké, akik nem a felületen élik meg a történéseket, hanem a mélybe merülve a lényegért, filozofikus módon fürkészik azokat a törvényeket, amelyek értelmet adnak az emberi cselekvésnek. De jobban hatott rá Kölcsey, Franz Kafka pesszimizmusa, mint Radnóti vagy Alain Resnais életigenlő szellemisége.

Pedig nem volt gyenge ember, csak a végletekig érzékeny, aki mindenféle bántást olyan mélyen élt meg, amelynek már nem volt ellensúlya a lélekben. Pedig kereste ezeket a filozófiában, Istenben és istenekben, tétova módon még a politikában is, s amikor végképp nem találta, menekülőre fogta a dolgot. Először csak Bécsbe menekült. De olyan volt, mint Ady bujdosni induló kuruca, aki „határ-szélen botot vág”, s eldönti, „sohse nézek többet vissza”, de még el sem ment, már a visszatérés gondolata foglalkoztatja. (Hozzám írt keserű levele alapján állítom ezt róla.)

S aztán jött az a sikoly a Kalligram decemberi számában, amelynek meghallásához nem voltunk elég érzékenyek. Örökké szégyellni fogom, hogy nem érzékeltem, egy mindenre elszánt, végsőkig elkeseredett ember hangja szólal meg a Prokné, Anyám című versében. A lelki nyugalmat hiába kereső ember írja: „…ott kinn egy idegen város gépezete forog szakadatlan, amíg újra elalszom.” S aztán még ezt is, amelyről nem hittük (de hinnünk kellett volna!), hogy rövid határidőre szóló prófécia:

„…szorongva ébresztenek engem az istenek éjjel, ahogy most is, ezt szégyelljem, kérdezem én. Halott szeretnék lenni, ha kívánni lehet még. De az istenek itt sétálnak az éjben, amíg a jobb oldalamon várok, hallgatózom, hogy mit akarnak. Amíg hozzászokom ahhoz, hogy meg fogok halni, már nem riaszt.”

A kagyló teste elhal (s itt beszélnem illene arról, hogy Borbély Szilárd számára mit jelentett a test, hiszen ennek a gondolatkörnek egész kötetet szentelt), de az igazgyöngy kiragyog a világba, s időtlen időkig őrzi megszenvedett értékét. Mint ahogy Borbély Szilárd kötetei is őrzik értéküket: a Halotti Pompa, a Míg alszik szívünk Jézuskája, az Egy gyilkosság mellékszálai, az Árnyképrajzoló és a többiek.

Elment egy igaz ember!

Mennyit számít egyetlen ember?

Mindent! „…minden halállal én leszek kevesebb – írja John Donne –, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

114

Imre László

Borbély Szilárd búcsúztatása* A szörnyű hír – hiába tudtunk Borbély Szilárd depresszióiról – azért dúlt fel mindenkit, mert felkészületlenül ért. És óráknak, napoknak kellett eltelni ahhoz (miközben elszalasztott lehetőségek, mulasztások okoztak méltán lelkifurdalást), hogy be tudjuk látni ama szillogizmus igazságát: „Az erő tehetség nélkül nyers ostobaság. De a tehetség erő nélkül veszélyes gyengeség: saját gyümölcsétől roskad össze.”

Igen, Borbély Szilárd nem mindennapi emberi kiválóságát, tehetségét és lelki terheit, megtöbbszörözött értékeit nem győzte erővel. Ezt tényként kell immár elfogadnunk, ahogy ő is korán megbékélt valami ilyesfélével, már-már előre elnézést kérve:

Én istenem, altass el engem, felejtsd el azt, hogy itt vagyok, az egyik szemed csukd be, kérlek, és én lábujjhegyen elosonok.

A homályosnak, titkokkal és szenvedésekkel teljesnek látott gyermekkor után debreceni egyetemi évei során az irodalom vált több szinten is életmentően kreatív tevékenységgé számára. Verseket írt a transzavantgárd nyomán, vallásbölcseleti eszmefuttatásokat küldött a Vigiliának, komoly, időtálló tudományos publikációkkal filoszként is pályát kezdett. (Kölcseyről, a Vanitatum vanitas szövegvilágáról például olyan monográfiát írt, amit száz év múlva is alapműnek fognak tekinteni.)

Szinte évről-évre új utakat keresett a lírában (egy idő után már a sokáig mellőzött közvetlen vallomást és a kötött formákat sem kerülve), Csokonai kutatásokban vett részt és drámákkal aratott sikert. (Előbb szűkebb, később szélesebb körben is.) Kritikákkal is jelen volt az irodalmi életben, s nem mindennapi tusakodásokkal önéletrajzi prózát írt, ami az év legjobb regényének minősült. Viszonylag fiatalon a mai irodalom első vonalába emelkedett. A debreceni egyetem nemcsak álláshoz segítette hozzá, hanem *

Elhangzott 2014. március 4-én Debrecenben, Borbély Szilárd temetésén.

115

Nekrológ

baráti közösséghez is. Országosan is ösztöndíjak és támogatások, díjak és elismerések tömegét nyerte el. Kivételes presztízsű, sokoldalú íróként lett ismert, sőt népszerű.

Mindent elért tehát, amit elérni lehetett, ha a dolgot kívülről, hogy ne mondjam: messziről nézzük. Mert mindeközben a valóságban éppúgy, mint sok nagy előd (a szintén sikeres Arany, Babits és mások), ő is fájlalhatta, hogy félremagyarázzák, hogy kihasználják, hogy nem azt veszik észre benne, amit kellene. A díjak és szuperlatívuszok ellenére (sőt azok következtében) ő is érezhette úgy, hogy olyan kiszolgáltatott, mint eladott lány a hajón, ki ráeszmél, hogy pártfogója foglár, s azért a ruha, meg a durva boglár, hogy enyhítsen a brazil óhajon.

Tudja: táncol majd, s gépiesen apróz, alája nyúlhat öklendező matróz, ölelgethetik, ő már nem ölel.

Neki a gólya síró, tiszta űrt hoz, azt is csak addig, míg a csend fülel, s majd nem vágyik és vágyat nem öl el.

A „síró, tiszta űr”-től nem lehetett menekvése. Vallomása szerint: „Meglehetősen mélyről jövök… Emlékezetem, azt hiszem, többször radikálisan törlődött… sohasem vállaltam magammal szolidaritást. Inkább valami megvetés van bennem önmagam iránt… Mert én nem is vagyok valójában, csak az írással kreálok valakit.” Pedig hát akik húsz-harminc éve ismerjük, becsüljük, szeretjük, aztán a tanítványok százai, akik kivételes gyöngédséggel és bizalommal vették körül, mind-mind integer személyiségként, megbízható tudósi és tanári karakterként tartották számon, belső védtelenségéről legfeljebb sejtéseink lehettek.

A szüleit ért brutális, gyilkos rablótámadás sokkja bárkit leterített volna. Szilárd a történtektől és a fájdalomtól évszázados vershagyományok és vallási képzetek analógiáival alkotott verskompozícióval, majd színpadi játékkal próbált szabadulni, a kifejezés többféle jelentésében is Halotti pompával. Meg a jövőt vállalva, családot alapítva.

A szeretett asszonyért, a gyerekekért érzett felelősség, az apa szerep egy időre valóban megacélozta erejét. Az olaszliszkai című drámája hősének, a nem sokkal később meglincselt fiatal tanárnak a szájába adja: Látjátok, gyerekek, csudaszép a világ, alkonyodik, és a nap aranyozza az ég peremét. Sóhajt a rét, bár mordul az erdő. Ó, ez az ország édenkert! Még most is. Ám a derűs és jövő-bízó futamoknak – ő így érezte – majdnem mindig könyörtelen cáfolatát adta a valóság, az emberi kegyetlenség, ami kora ifjúságától gyötörte, talán attól kezdve, hogy életre szóló hatást tesz rá Franz Kafka regénye, A per, addig,

116

Nekrológ

hogy a holokauszt évezredek jelképévé szélesedik nála. A reménytelenség és az iszonyat kerekedik felül újra és újra, szeretteinek minden erőfeszítését legyőzve. Ó, Szilárd, szavad, gondolatod, ha volt, az utolsó pillanatokban, nem lehetett más, mint egykor a Golgotán: elvégeztetett. Valóban, el. Az itt maradottak számára pedig nem marad más, mint életedből, gondolati és költői teremtő akaratodból megőrizni azt, ami nélkülözhetetlen. Mert ennyiben megváltó a Te halálod is, a gyilkos embertelenség ellen emel szót akár úgy, hogy nem tud megbékélni a kegyetlenséggel együtt élő középszerűséggel.

Te már túl vagy mindenen, Szilárd, ami még bárkire várhat. Sorsod pedig a kivételes tehetség kockázatát hordozta: a versmértéken bizton száguldó költő a gondolatok penge éléről lezuhan. Így történt. Neked pedig most már nem lehet – versed jósigéje szerint – csak … igaz szavad jó leszel, erős, békés és szabad, vendég múlt és jövő asztalainál.

117

kiállítások

Szepessy Béla

Kháron – Kísérő Antall István kiállítása*

Antall Istvánt, Antall Pistát, Pitykét, Pityókát, Pistukát mindenki úgy ismeri mint újságírót, rádiós szerkesztőt, riportert akinek zengzetes hangja vasárnap délelőttönként lázba hozza a kultúrára kiéhezett magyar közönséget a Kossuth Rádió hullámhosszán, de arról már csak a legszűkebb baráti körnek – alig néhány száz főnek – van tudomása, hogy eredeti szakmája, hivatása a képzőművészethez fűzte, hiszen a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett rajz és földrajz szakos diplomát, ahol mestere Horváth János festőművész volt.

Bár az érdeklődése egyre inkább az újságírás és az irodalom felé térítette el, de a vizuális művészetekkel soha nem szakított. Alkalmazott grafikai munkái, rajzai, festményei jelzik a kapcsolat folyamatosságát. Nagyobb szerepet – az ő esetében hangsúlyt – akkor kapott a képzőművészet, amikor belépett a Nyíregyházi Nemzetközi Fametsző Művésztelep alapító tagjainak sorába, és olyan művészekkel együtt fáradozott ennek az elfeledettnek hitt technikának a feltámasztásán, mint Antoon Vermeylen, Gyulai Líviusz, vagy Pató Károly és még sorolhatnám a neveket, a magamét is beleértve. Antall István korábban is készített magas nyomá-

Antall István: Noé bárkája Elhangzott Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár kamaratermében 2014. január 3-án. *

118

Kháron – Kísérő. Antall Istán kiállítása sú grafikai lapokat, linómetszeteket, erről karácsonyi lapjai tanúskodnak, de az új anyaggal való találkozás, új ötletekre, új témákra és legfőképpen új grafikai megoldásokra ösztönözte. A vadcseresznye, amely a dúcok alapanyagát adja egy nemes anyag, melynek fényesre polírozott felülete, erezetének mintázata, már önmagában is csodálatra méltó, különösen azért, mert úgynevezett harántdúcról van szó, azaz kb. 2 cm-es fakockák vannak összeragasztva oly módon, hogy a megmunkálandó felület felé essenek az évgyűrűk. Ez azért fontos, mert így a véső nem akad meg a fa erezetében és lehetőség nyílik olyan finom vonalak megalkotására, ami más anyag tekintetében elképzelhetetlen.

A fametszet készítésének folyamata lényegében egyszerű, mint a zongorázás, ahol mindössze a megfelelő billentyűt kell Antall István: Kháron ladikja megnyomni a megfelelő időben, itt pedig a vázlat a terv alapján ki kell vésni, metszeni a fa, dúc, felületéből azokat a részeket, amelyeket fehéren szeretnénk hagyn, természetesen mindezt tükörfordítottan, hogy a nyomtatás után helyes legyen az iránya. Gyerekjáték, mint ahogyan Michelangelo is csak a felesleget távolította el a kőtömbből, és maradt a szobor. Riportot készíteni is gyerekjáték, csak fel kell tenni a kérdéseket és az alany már mondja is. Minden gyerekjáték, már csak a gyerekjátékok nem gyerekjátékok.

A grafika és a rádiózás két távoli területnek tűnik, az egyik a szemünkre, a másik a fülünkre hat. Miért nem marad a suszter a kaptafánál?

Ilyenkor azt szokták mondani, Ingres hegedűje, utalva ezzel arra, hogy a kiváló francia festő magát élete végéig festegető hegedűsnek tartotta, hiszen ifjúként a toulouse-i opera másodhegedűseként kereste kenyerét. Vagy emlegethetnénk Goethe-t is, aki élete főművének a Színtanát tartotta és irodalmi munkásága csak kísérő jelenség. Azonban nem mindegy, mi mit, vagy ki kit kísér. Hivatásos vagy alkalmi kísérő, esetleg kísérő jelenség.

A rádiózás, különösen az élőadás és a grafika között, van egy nagyon szoros kapcsolódási pont: Ahogyan a kimondott szó visszavonhatatlan, úgy a fából kimetszett kihasított rész sem helyezhető vissza. A szavakat lehet utólag magyarázni, de nem lehet elhangzottá nem tenni. A szó igaza egy helyen, míg a vonal másíthatatlansága a másikon.

119

Szepeessy Béla

Mostanság gyakorta azokat a grafikákat, amelyek ábrázolnak valamit, ne adj’ Isten gondolatokat közölnek „illusztratív” jelzővel bélyegeznek meg, mondván, hogy ezek felett eljárt az idő. A digitális táltosok korában tessék számítógéppel rajzolni, festeni, vagy hulladékból, szemétből hozni létre alternatív alkotásokat, némi zöld malaszttal leöntve.

Ezek a grafikák nemes anyagból készültek és nemes gondolatokat sugallnak, természetesen telve humorral és minden megszenvedett vonal elkészülte utáni örömmel.

A középkori kódexek, melyek illumináltak voltak, pergamenre majd papírra készültek és még mindig olvashatóak. A néhány éves floppy lemezek már olvashatatlanok és a mai kor embere folyton attól retteg, hogy adatai mikor fognak eltűnni számítógépéről, vagy mikor használják föl ellene.

Gyakori motívumként szerepel az itt látható alkotásokon a bárka, vagy annak részlete. A bárka, a vízözön, a tudás tornya mint motívumok minden földrészen előfordulnak és az egyetemes tudás megőrzésének vagy átadásának helyszínei, eszközei lehetőségei.

A bordaként ágaskodó hajótest tektonikus szerkezete nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy Noé esetleg meggondolta magát, amit büntetlenül úgysem tehetne meg, hanem arról is árulkodik, hogy Antall István ebben a fajta szerkesztettségben és tematikában is megtalálta önmagát és szólásra bírta az anyagot szavak nélkül is.

Kháron ül sötétlő ködbe vésző tájban, bárkájában, feladatát megtette átvitte a túlpartra akit kellett.

Gyakorlatilag csak egy figura sziluAntall István: Háborúk Krisztusa ettjét látjuk pontok és vonalak kavargásában. De ahogyan a balladákban működik a sűrítés tömörítés technikája, úgy itt is az észlelés már jóval több mint a látható elem, beindul a „belső mozi” a kép kiterjed és életre kel, felfedi önmagát.

A Háborúk Krisztusa sötét tónusai dacára reménnyel kell, hogy eltöltsön minket, hiszen a megváltás mindenkire vonatkozik, csak még van, aki nem tudja.

Nem tudjuk, hogy Antall István milyen eszközt fog a kezében tartani a következő években, hogy az ecset, metszőkés, mikrofon vagy valami más lesz, de abban biztosak lehetünk, hogy tiszta igaz gondolatok átadásának kényszere fogja működésbe hozni őket, szakértelemmel és elszántsággal mindannyiunk örömére.

120

Bene János

Nyírségi csendes ősz (Hommage à Krúdy Gyula) Karádi Zsolt kiállítása elé* Harminc kép – harminc szövegrészlet. Ennyi fért most ide, a könyvtár galériatermébe abból a hatalmas és utánozhatatlan Krúdy-életműből, amelyet mi nyíregyháziak az egyik legnagyobbnak tartunk. Ennek a városnak voltam az írója – vallotta Krúdy egyik levelében „...az én olvasóim sohasem kérdezték, hol születtem. Minden írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására. Harminc esztendeig mindig Nyíregyházáról írtam. Könyveim éppúgy jelentik a régi Nyíregyházát, mint akár a város múzeumai”, s tovább is fűzhetjük gondolatait: „Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről azt hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között, az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényekről, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt, és együtt fütyörészett a széllel.

Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, mélázó őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a temetőkben pihenő öregek között. Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett, akik szerették…”

Városunk szerette, szereti, tiszteli, díszpolgárává fogadta Krúdyt, s ő ezt a gesztust életművével hálálta meg. Vagy talán a város hálálta meg, hogy Nyíregyházát akkor, a trianoni sokk után országos ismertségbe emelte? „A Nyírség Magyarország legszebb tája. Írni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elaggott vitézi életről.

Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifjúkorában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi embernek midőn méhesében jelenen és múlton eltűnődik.” E sorok számtalanszor elhangzottak már e falak között, legutóbb két héttel ezelőtt Várallyay Gyula estjén. Sokszor idézzük, mert talán senki sem fogalmazta meg így, ilyen szépen, hogy mit jelent számára szülőföldje. De azt sem láttatta senki más oly mélabús-keserűen, Szabolcs vármegye példáján keresztül, hogyan pusztult el a régi Magyarország. Csak ő tudta igazán leírni, megjelentetni a lila tintával, apró betűkkel írt soraival, melyek oldalvást dőltek, mint a sarjúrendek, mikor a tavaszi szél borzolja a soraikat – Márai szerint – azt a hangulatot. *

Elhangzott Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár kamaratermében 2013. október 18-án.

121

Bene János

Azt a hangulatot, melyet a látvány, a fotó erejével most Karádi Zsolt varázsol elénk. Fotóiból eredetileg album készült volna: a Nyíregyházáról szóló Krúdy-szövegek mellett a város jellegzetes helyeinek fotográfiai szempontból is érdekes pillanatai kerültek volna bele. Ám időközben módosult a terv: egyelőre csak egy tárlatnyi anyag született, bár tudjuk, hogy a kötet anyaga is készen van. Krúdy-hangulatokat idéznek e fotók. Nem városképet mutat Karádi Zsolt, azt megtették már mások, sajtófotósok, a várost a művész szemével látó fotósok képeikkel. Most másról szól a történet, a hangulatról, s valljuk be, talán ez a legnehezebb, hiszen ha a tárgy meg is van, a hangulat nem kézzelfogható, impressziókról lehet szó csupán. „A városban még nádas házak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénkisasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött.

Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett látni az utcán, de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni, többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek, illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam a házakban midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó utcákat és sohasem találkoztam senkivel. A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, fütyörészésemre senki sem felelt, a vágyaim felé nem nyúl ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordul a kertben, hogy lopott csókkal megajándékozzon valakit. Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a Három Rózsa táján, aki öklendezve szidta a fekete szakállú Frid borát. A tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat, udvarokat, mintha bizonyosak lettek volna arról, hogy odalent nem történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag egyedül

122

Nyírségi csendes ősz (Hommage à Krúdy Gyula) marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a csárdásleány pacsuliillatú rossz kis szobájában. A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló utcán, mint dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest játszanak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a Hársfa előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dalnoki Gaál László nyugalmazott színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült, s véle nagyokat ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak, a gyanús kis kávéházak: a Betyár, a Vörös tehén, a Szabolcs vezér oly csöndesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha már mind megöregedtek volna a kasszírnők, akik kegyeiket szívesen osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajon hová lettek?

Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló. Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos kisasszonyba tán, aki rám se nézett?

Valamelyik zsidó kisasszonyba, kit nem ismertem? Az alipánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a gömbölydedségére), mint azóta sem nőre? Magányos tücsök voltam.

Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas alvó, szomorú kisváros.” Így írt emlékezve Krúdy 1920-ban.

Persze, ez a Krúdy sem az, akit ismerünk. A társaság kedvence, az élet gyertyáját két végén égető bohém világfi, aki után a nyílt utcán is hajba kaptak a szépasszonyok, aki rendkívüli testi erejével párbajokban győzött le híres arszlánokat, hivatásos párbajozókat, mint P.E.G. – pazonyi Elek Gusztávot, akit azért tartott a Nemzeti Kaszinó, hogy a rajta esett valós vagy vélt sérelmeket halálos lövéssel, vagy jól elhelyezett kardvágással torolja meg, de a fejét kissé félrehajtó szelíd ember, aki naponta – nem is tudjuk mikor – 16 órákat dolgozik, Jókai munkatempóját írva elő magának – ez is Krúdy Gyula, akinél mindig hiányzott az a bizonyos 450 pengő.

Utánozhatatlan stílusát képpé menteni eleddig egyetlen műalkotásnak sikerült: Huszárik Zoltán Szindbád című filmjének. A Tóth János és Sára Sándor mozgóképi fantáziája nyomán készült film remekül meg tudta fogni Krúdy eme szecessziós-impresszionista álmodozó álomvilágát.

123

Bene János

A mai tárlat, biztos mondhatjuk, hódolat Huszáriknak, de úgy, hogy elkerüli az ő általa közvetítetteket, mert azt már ismerjük, hanem másként, a fotó erejével keresi Krúdy világát, a Krúdy-hangulatot. Krúdy jellegzetes mondatait, a belőlük áradó nosztalgiát, az élet szépsége, egyben mulandósága fölött érzett melankóliát (amit egyébként az író a nyíri vinkónak tulajdonít) hozzák hozzánk, a látogatókhoz közel e fotók. Karádi Zsoltot én eddig csak úgy ismertem, mint a Nyíregyházi Főiskola magyar irodalom tanszékének tanárát, irodalomtörténészt, kutatót, színházi kritikust, s most új szerepben látjuk itt. A fotóst látjuk, aki keresi és megtalálja az utánozhatatlan Krúdy-hangulatot.

A kiállítás rendezése telitalálat. A terembe lépve a száraz avar illata csap orrunkba, jelezve ezzel is a tárlat témáját az utánozhatatlan nyírségi őszt. A fotók mellett mindazon tárgyak, melyek Krúdy életének meghatározó útitársai voltak. Az örökös utazást jelző bőröndök, hiszen Krúdy pontosan tudta, mikor és hová kell utazni, s hová érkezni.

Miskolcra éjfélkor kellett befutni, mert akkor csapolták a friss sört a restaurációban, az állomási restiben, s az a csapolt sör volt a legfinomabb. Aztán itt vannak a kiskocsmák kellékei, az újságtartó, a kis asztalok, rajtuk papír és tinta, borospoharak. Hiszen ezekben élt, alkotott Krúdy. Azután itt állnak – most nem suhannak – az emlékeket időző asszonyok. Mind-mind Krúdy világát hozzák közelebb, jó háttérként e fotókhoz.

Nem szokás a fotót magyarázni, beszél az önmaga helyett is, de nagyon jó az ötlet, hogy Pethő József tanár úr e fotókhoz illő Krúdy-szövegeket is válogatott. A kettő együtt, így: a Pethő József válogatta Krúdy-szövegek és Karádi Zsolt fotográfiái a magyar irodalom sokak által magasztalt, de kevesek által olvasott halhatatlan írójának egyedülálló, líraian gazdag szemléletmódját idézik meg. Teszik ezt úgy, hogy a Krúdypróza egy-egy szemléletes mondatát, szószerkezetét emelik ki, s állítják a fényképek centrumába. Így lesz az, egyelőre harminc képpár – s reméljük a jövőben majd több – Krúdy Gyula művészetének sajátos lenyomata, itthon, szülővárosában, születésének 135. évfordulójához közeledve.

124

SZEMLE

Krúdy kihagyásos

Csabai László Szindbádja Szibériában Szindbád nem tehet semmiről, ahogy az olvasó sem. A detektív első regényének utolsó jelenete egy szelíd, bár kétségtelenül géppisztolycső előtt elhangzó felhívás a tolko málenkij robotra, a csak egy kicsi munkára. És lőn: Szindbád Szibériában találja magát, illetve mi ott találjuk őt. Csabai László előbb azon töprengett, hogy elkerüli ezt a csapdát és a Nyárligetről elhurcolt Szindbád majd csak hazatérése után kezd mesélni, de aki másnak vermet ás, az kénytelen a gödör aljáig lapátolni. Az író nem kerülheti el sorsát, a hős diktál. Csakhogy Gulág-regényt írni az orosz novellairodalom sokáig szigorúan ellenőrzött, mi több alaposan ritkított hazánkba érkező szerelvényei, majd Szolzsenyicin Gulág-trilógiájának világhíre után, rendkívüli kockázat. Ráadásul már két dolgot megtanulhattunk a Szindbád könyvek szerzőjétől. Az egyik az, hogy nem a múltat időtlen költészetté emelő, a nőket önmaga tükrének tekintő, a mesélést végtelenné tevő, Krúdy Gyula által megélt és megírt Szindbád Csabai László regényeinek hőse. A rokonság távolabbra, a folyam-menti kultúrák, a Közel-Kelet meséinek vándormotívumaira utal. Bár ez már egy nagyon is közeli ezeregy éjszaka. A másik, és ez már az írói módszeren is bizonyos értelemben túlmutató

motívum, hogy hiába bizonygatja az író, mi nem egyszerű detektívregényt olvasunk. Az oknyomozás nem a bűntény megoldásáig tart, hanem végtelen hullámokban visszatérő háttere az intellektus működésének, amely a megérzések, vonzódások által az intim érzelmi tereket is lakhatóvá teszi, s a szűkebb és tágabb társadalmi és kulturális környezetnek is szociografikus, szinte tárgyilagos leírását 125

Szemle

adja. Nyárliget olyan, mint Nyíregyháza a két világháború között, vagy azt megelőzően, Szindbád olyan, mint egy itt felnőtt férfi, mi pedig olyanok vagyunk, akik szeretünk Krúdyt olvasni, de még talán annál is jobban izgat minket a klasszikus orosz irodalom, amely akkor is ideszivárog minduntalan, ha nincs is jelen közvetlenül a mai kánonokban.

Csabai László úgy tanult meg írni, hogy előbb megtanult olvasni. A szerző olyan prózát működtet, amely egyrészt magával ragadja az embert, mi több, a regény befejezése után sem engedi el. A legjobb regényekhez méltó módon minduntalan újra olvastatja magát, s egészen új részletek bomlanak ki, és egészen máshová kerülnek a hangsúlyok. Ha van ebben a prózában radikális újdonság, akkor éppen az, hogy a magyar regényirodalom hagyományaiból teremt valami gyökeresen új világot. Nem imitálja a két világháború közötti kiváló magyar irodalom módszereit és nyelvezetét, hanem innen a XXI. század felől meséli újjá ezt a közeget. Nem követi az oroszokat, ahogy a magyarokat sem, hanem tanul tőlük.

Már talán a Szindbád Szibériában vállalkozásának fölméréséből is kitűnik, hogy el lehet ezt a könyvet olvasni a Szindbád a detektív ismerete nélkül is, de nagyobb az élvezet, ha elővesszük a majdani trilógia első darabját. Így bomlik ki az a szerves monumentalitás, amely már az első – talán még nem teljesen hibátlan, de mégis érvényes – műnél is magával ragadott. Kezdjük talán a személyessel.

Aki legalább egy évtizedet élt már Nyíregyházán, s alá is merülhetett ennek a városnak a sajátos világába, az most Nyárligetben ráismerhet mindenre, ami ennek a közösségnek az újratelepítés óta erénye, szellemi háttere, s amely valami

126

módon mégis folytatása a török hódoltság, kuruc kor előtti világ bensőségességének. S mindez a kisvárosi miliő képtelen provinciává válni, nem ragad bele két háború közötti helytörténet apróságaiba, mert a Szindbádot férfivé, sikeres és némileg legendás alakká növelő detektív történet félelmetes ismeretelméleti hátterével ágyazódik bele a korabeli világ egészébe. Szindbád számára éppúgy otthonos a Balkán, ahogy a török birodalom maradékaként együtt élő soknemzetiségű Kis-Ázsia, ahol apja orvosdoktorként gyógyítja a módosabbakat.

Ez a kulturális és történeti átjárhatóság az ókorig teszi beláthatóvá az egymásra rétegeződő közösségeket, s teszi hitelessé azt a várost, ahonnan megidéződik az egykori élmény. Már ebből a regényből is szerencsésen hiányzik az oktató szándék, a mindenáron való érdekességek felidézése, mert földközeliek, beláthatók, a konyháktól, a piacoktól, az uralkodók asztaláig közvetlenül foghatók a tények. Éppen ezért úgy válik egyetemessé ez a mese, hogy hiteles intimitása megmarad, s egészében, önálló élményként is ugyanúgy megáll, mint a sokkal terjedelmesebb szibériai történet. (Egyetlen bosszantó, aprócska hibát találtam a Szindbád a detektív történetében, azt is inkább a szerkesztőnek kellett volna kiszúrnia: a plébánia a katolikus, a parókia a reformált egyházak lelkészi lakhelye és hivatala, tehát nem keverhető össze.

Mindegy, majd a második kiadásban…)

Szibéria egészen a szovjetek birodalmának létrejöttéig a magyar műveltség számára – minden egzotikuma mellett is – ismerős környezet. Ha csak az első világháború magyar hadifogoly tömegei által hazahozott és évtizedeken át a polgári fehér asztaloktól a paraszti létezés

Szemle

köreiig több nemzedéken átörökített oral history élményre gondolunk, állításunk igazolva van. Ám mindez megjelenik egy világsikerre vergődött, mára méltatlanul elfedett könyvben, Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényében is. Csabai László azonban semmit nem bízott a véletlenre és a halványuló mendemondák világára. A tőle megszokott alapossággal, az oroszok megismerését az orosz irodalmon kezdte. Dosztojevszkijtől Csehovig és azokon is túl, igyekezett mindent elolvasni, hogy az elbeszélés módszere mellett mindenekelőtt az analitikus lélekábrázolás teljességével tegyen még többet vállalkozásához. Az író arra is alkalmat teremtett, hogy a már talán könnyebben hozzáférhető orosz birodalom legizgalmasabb tájaira maga is elutazhasson, ha turistaként is, de használható megfigyeléseket tehessen. Ráadásul olyan finom mikroközösségi, társadalmi, történeti, néprajzi, kulturális-antropológiai, földrajzi, éghajlati, megfigyeléseket gyűjt, és mozgósít, amelyek kikezdhetetlenné teszik egy ilyen történet hitelességét. Itt az atmoszférateremtés már egy kegyetlen lágervilágban keres és talál formát. A hideg, a gyötrő munka, az éhezés, a halál olyan mindennapos, hogy az életben maradás apró részletei, a rabok és a rabtartók közötti hierarchia, a környező világ a táborba is beszivárgó valósága, a politikai és történelmi háttér a tájékozódás olyan sűrű ponthálózatát kívánja, amely azt sejteti, hogy Csabai László sokkal többet tud az általa megírtakról, mint amit valóságosan is beemel regényébe. Olyan részlet gazdaggal, árnyaltan rajzolja meg azt a társadalmat, amelynek bár „testvéri szocialista országként” hivatalosan azonos világrendet építő (többszörösen

megszállt) szomszédai lehettünk, hogy még inkább érezzük, hogy valós képünk nem lehetett annak mindennapjairól. Így még nagyobb elismeréssel tekinthetünk az író megmutatkozó valóságismeretére. Ehhez bizony kevés lenne a mégoly szorgos anyaggyűjtés, itt már a beleérző képesség, az emberismeret és a szerkesztői alázat, egyszóval a vitathatatlan szépírói tehetség munkál. A leendő olvasót megnyugtathatom, detektívre Szibériában is szükség van és bár a bűntény első spontán elemzése után Szindbádot majdnem agyonverik a táborparancsnok színe előtt, a vezetés végül csak előhozatja a gyengélkedőből, hogy a bűntény megoldása megszülethessék. Szindbád nem hibázik, de ez csak arra jó, hogy a II. világháború utáni rendezetlen viszonyok között szükség legyen rá a bűnüldözés területén. Az egyszerű nyomozati munkának természetesen semmi köze nem lehet a rettegett politikai rendőrséghez, ami KGB-ként rögzült emlékezetünkben, a rab szabadon is rab marad. Az eset korántsem egyedülálló, nem egy tábornyikot használtak véletlenül fölfedezett szakképzettsége okán a kerítéseken kívül, fizetés nélkül, mégis hivatalos emberként, ha a kerítsen belül addigra nem veszett éhen, vagy nem verték agyon. Szindbádnak szerencséje van, ahogy nekünk is, mert így egy olyan világot ismerünk meg, amelyről halvány fogalmunk sem lehetne e regény nélkül.

Hősünk nőkkel való találkozása egyébként már a Szindbád a detektív kötetében sem sikertörténet, ő a szerelemben éppúgy vesztesnek tűnik, mint a rokoni szálak önzetlen ápolásában. Szibériában viszont egy a végletekig kiszolgáltatott lélek talál szerelemre, társra és otthonra.

De ne reménykedjünk! Ahogy a kort a

127

Szemle

háború tragédiái, a számolatlan emberi veszteségek és az ebből fakadó soha nem gyógyuló lelki betegségek jellemzik, úgy nem lehet teljes ez a kerítésen kívüli, de nyomorban és éhezésben fogant finom érzés, ez a maga bonyolultságában is érzékenyen ábrázolt lírai kapcsolat sem. A komor tabló ennek ellenére sem sötét tónusú. Az írónak van érzéke, hogy a természet szépségét, az ember esendőségét, a tragikumot is finom derűvel oldja, tegye valóságossá. A helyi őslakosság archaikus világa és a hadikommunizmus együttélése, az „ahogy lehet” életforma szükségszerűen groteszk világa, a birodalmi eszme valóságra vetülése, a mindenható Papa (Sztálin) minden percben érzékelhető jelenvalósága szépírói lehetőségekben is kimeríthetetlen. Csabai László még azt is megengedi magának, hogy Joseph Heller regényéből, A 22-es csapdájából idetévedjen a feledhetetlen Yossarian, aki persze itt és az eredeti regényben is egy örmény, aki a katonaság elől menekülve kerül Amerikába, hogy aztán ott szippantsa be a hadsereg és váljon holtában is halhatatlanná. Itt érzékelhető igazán, hogy Csabai László írói, irodalmi fegyverzete hiánytalan, mesélőkedve olyan nyitott formát talált, amihez minden eszköze adott. Mindez persze csak egy finom motívum, ami a rendkívüli gazdagságú elbeszélést színesíti, ennél sokkal fontosabb hogy a tábor parancsnoka, Grecki egy sajátos tragikus hőssé magasodik, mintegy Szindbád áldozati szerepének iker sorsává képes emelkedni. S ekkor sem a szovjet háborús regények patentjei működnek, a kegyetlenség, a gonoszság nem állandó szerep, éppúgy lehet a tábor idehurcolt nemzetközi lakóinak tulajdonsága, mint az őket felügyelőké. De le kell szögeznem, nem az író „igazságtevő maszatolása”, az egy-

128

részt-másrészt gondolkodás manipulatív kiszámítottsága, hanem a történelem dolgozik. Az ebben a társadalomban a háború előtt is jelen lévő rettegés, a szigorúan ellenőrzött és az eltűnésekkel sakkban tartott közösségek szabadsághiányba kódolt egyetemes kiszolgáltatottsága, maga a valóság. Ezt csak ideig-óráig írhatja felül a honvédelem ügye, ha egyáltalán felülírhatja, hiszen az áldozatvállalás köre is a propaganda és a retorika eszköze. A tömegben rejlő erő ára, hogy egyenként bárki föláldozható.

Grecki a német nyelv tudósaként, a volgai németek kutatójaként, boldog családban él Leningrádban a háború előtt.

Nyelvjárást gyűjt a déli falvakban, majd ebből a szinte idilli belső emigrációból ragadja el a háború. Családja a leningrádi éhínség és ostrom megmagyarázhatatlan kataklizmájában odavész. Se asszony, se gyerekek. A háború után pedig táborparancsnok lesz a frontharcosból Szibériában. A fene tudja, hogy rabtartó-e, vagy rab maga is. Le kell szögeznünk, hogy Csabai László nagyregényében ő mindössze egy alak, egy jelenés. Minden melodramatikus szépelgéstől mentes epizód, ahogy az egész könyv különös tartózkodó hangjával válik igazán felemelő, tragikus, ekképpen katartikus élménnyé. És az írói teljesítményt még erőteljesebbé teszi az önfegyelem, miszerint Szindbád hazaindulhat, meg is érkezik a határra, de hogy átléphet-e rajta, azt legfeljebb a trilógia harmadik kötetéből tudhatjuk meg. Ha lesz ilyen.

Antall István Csabai László: Szindbád a detektív. Budapest, 2010.

Magvető, 380 p.

Csabai László: Szindbád Szibériában. Budapest, 2013.

Magvető, 589 p.

Szemle

„Bárcsak enyém lenne az egész világ!” Érzékelhető, hogy az elmúlt néhány évben megnőtt azoknak a daraboknak a száma és jelentősége, amelyek a minket körülvevő problémákkal, társadalmi kérdésekkel foglalkoznak. Ez szükségszerű is, hiszen olyan gyorsan változik minden, hogy valamilyen módon képesnek kell lennünk ezen átalakulások társadalmi lecsapódását is rögzíteni, tudatosítani, felhívni rá a figyelmet. A Móricz Zsigmond Színház Tűzoltó leszel, s katona! című darabja az egyik legjobb példa erre.

A „zenés pályaválasztási tanácstalanság” a fiatal generáció kilátástalannak tűnő életét, a nagy választást (tudniillik pályaválasztást) megelőző időszakot mutatja be. A mű szövege nem mindennapi módon keletkezett: a színészek improvizációi, internetes fórumok és blogok mellett, a színház pályázatot hirdetett „Hogyan látod magad 25 év múlva?” és „Hogyan jöttél rá, illetve hogyan nem jöttél még mindig rá, hogy ki vagy és ki legyél?” címekkel.

Az ezekre beérkezett munkák képezték a szövegkönyv alapját. Az alkotók emellett ellátogattak a megye több iskolájába: az ott szerzett élményeket és tapasztalatokat is beleépítették a darabba. Így jött létre egy valós, igazsághangsúlyozó, fiatallelkületű, egyáltalán nem hétköznapi előadás.

A mű fontos kérdéseket feszeget: hogyan kell viszonyulni az iskolához, a végzős évfolyamhoz, az érettségihez? Hová kell jelentkezni, mit kell tenni, hogy sikerüljön a felvételi? Kell-e egyáltalán felsőoktatási intézményt megcélozni? Mit hoz magával a fiatal a családjából, mik az elvárások? Minek és kinek kell meg-

felelni: saját magunknak, a szüleinknek, a környezetünknek? Kik vagyunk mi egyáltalán?

A február 17-i előadáson a közönség sorait nagy részben a fiatal, valószínűleg a pályaválasztás előtt álló generáció töltötte meg. Nekik szól, a szüleiknek, meg a tanáraiknak. És mindenkinek, mert mindenkit érint.

Ahogy belépünk a kamaraterembe, meglepő díszlet fogad: a közönség az egyik hosszabb falhoz elhelyezetett székeken foglalhat helyet. Akinek pedig már csak az első sor jut, az fehér, műanyag, kerekekkel ellátott székekre huppanhat le. Nem túl kényelmesek, de később funkciójuk világossá válik. A mennyezetre felkötött tornazsákok, velünk szemben polcok, szekrények, állványok, és egy ágy; a sarokban kisebb zenekari felszerelés húzódik meg.

Egészen a „kályhától” indulunk: az Ábécédé című gyermekdal csendül fel rockosítva. „A nagy bölcsességet, a nagy eszességet” ígérő álomkép idővel átalakul a változások, a gyerekkor elmúlása és a felnőtté válás helyszínévé.

A folytatásban állásinterjúhoz hasonló szituációban, egyenként ismerhetjük meg a szereplőket. Más-más indíttatásból, más-más cél lebeg a szemük előtt, eltérő háttérrel rendelkeznek, különböző képességekkel és másfajta álmokkal: „legszívesebben Bud Spencer lennék!” De akad, aki a családi hagyomány továbbvitelére „szerződött”, eleve elrendelt sorsa elöl kitérni nem tud, és nem is akar: „Orvos leszek. Eccer fogok felvételizni. Mondom: eccer! Majd a sors eldönti, hogy 129

Szemle

Jenei Judit

orvos leszek-e vagy sem!” Vagy „katona leszek”, „cukrász leszek…” Természetesen a címadó vers is előkerül, mert Balázs (akinek az anyukája gyakran olvasta fel ezt a József Attila-költeményt), tűzoltó lesz.

Akad olyan, aki nagyon magabiztosan látja a pályaválasztást, s van, aki azt sem érti, mire ez a nagy felhajtás. S belép Dezső tanár bácsi, aki megadja a történések keretét. Tőle hallhatjuk a legfontosabb gondolatot, amely talán meg is mérgezi az emberi kötelékeinket, és a jövőbe vetett hitünket: „A kapcsolat. A kapcsolat nagyon fontos!”

A következő jelenetben mindenki kap egy terelőbóját, amely kijelöli saját kis zugát. A bója viszont nemcsak határkijelölő, hanem figyelemfelkeltő, elválasztó funkciójú is. Ez egy olyan tárgy, amelyet ki lehet kerülni, el lehet mellette szlalomozni, de rikító színét nem lehet nem észrevenni. Ahogyan a fiatal generációt sem lehet.

Természetesen a sokat emlegetett, valós probléma, az internet okozta elidegenedés és a sekélyessé váló társalgás meg nem kérdőjelezhető volta itt is feltűnik.

A fiatalok rossz példákat látnak a médi-

130

ából ömlő valótlan, hazug, normálisnak egyáltalán nem nevezhető műsorokból, a példaképnek tekintett „reklámfogás-sztárocskáktól”.

Nem képesek a normális kommunikációra sem egymással, sem a szüleikkel, akik viszont nem mindig tudnak megfelelően cselekedni, mert a gyerek hazudik, ellenszegül, felnőttnek érzi magát a lehetőségeivel és jogaival kapcsolatban, viselkedni viszont még nem tud felnőttként. Az idősebb generáció tagjai csak azokkal a közhelyekkel képesek dobálózni, amiket ők is megkaptak annak idején. A Beatrice-dal pedig jól mutatja, hogy ezek az elcsépelt mondatok („nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz”) mennyire igazak még most is. Hiszen a közhelyekkel pontosan az a helyzet, hogy éppen amennyire unalmasak, és semmi újat nem képesek mondani, annyira igazak is tudnak lenni.

Különböző anyatípusok villannak fel: a gondoskodó, kényeztető; a visszafogott, aggódó; a határozott, megbotránkozó és a szigorú, kiabáló. Kétségbeesés ül ki az arcukra, amely később sem tűnik el. Majd begurulnak ugyanolyan székeken a daliás apák, mint amilyeneken mi is ülünk. Sokat nem tesznek hozzá a neveléshez, csupán okoskodnak, panaszkodnak, dicsekednek. Ők tartják el a családot, és sosem kerülnek közel a gyerekeikhez. Itt szerencsésebb lett volna egy kicsit visszafogottabb, kevésbé szélsőséges ábrázolás. Ám ahogyan a székek is mobilak, úgy a szerepek is: mi is ülhetnénk ott, a mi

Szemle

gyerekeinkről is szólhatna (szól is) a darab.

A következőkben az előadás visszanyúl egészen a népmesékig, viszont a gyerekek túl hamar rájönnek, hogy a mesék nem a valóságot mutatják, hogy nem kell (nem szabad) bennük hinni. Az álmok nem igazi vágyak, hanem valaki másnak (olykor a szülőknek), a társadalomnak, a koholt eszményképeknek, a realitástól messze álló elvárásoknak az illúziói.

A külföldi élet reménye lehet egy másik megoldás, az „innen el” hajszolása. A reménytelenség és a más nemzetek által felkínált mézesmadzag nagy vonzóerővel bír, s persze az is, amit itt látnak: „csak ne kelljen néznem, hogy a magyarok görnyedt szerénységgel engedjék mindenüket elvenni!”

Két alternatíva között vacillálnak (vacillálunk): azt kell-e választani, amiben a legesélyesebb boldogulás rejlik, vagy azt, amit igazán, szívből szeretnénk, még akkor is, ha nem eredményezi a legbiztosabb egzisztenciát és sikert. A darabban egyetlen ember döntött úgy, hogy megvalósítja régóta dédelgetett álmát, s ő is már felnőtt fejjel teszi ezt. Persze világos, hogy a testnevelés tanárnőből nem lesz már balett-táncos, de az abszurd történésben rejlik az, amit a darab is sulykolni próbál: el kell dönteni, mivé akarunk válni, és még addig kell az álmunkat kergetni, amíg megvalósítható. Mondhatjuk, hogy sosem késő, s talán érdemes is hinni ebben, ha már másban képtelenek vagyunk.

Ahogy közelítünk a végkifejlet felé, belibeg az öreg, tapasztalt, mindenkit ismerő, bölcs, aki jó például szolgálhatna a „karámból éppen most szabaduló kis csikóknak”. Koblicska Kálmán alakja már önmagában is tiszteletre méltó. Az

a feszült csend, amely az ő színrelépését követi, nemcsak a szereplőket, de bennünket is elgondolkodtat. S ekkor érkezik a feloldás, ami nem hagy minket ebben az állapotban: show műsor keretében „megtudjuk, miért születtünk”. A modern műmesére, a Harry Potterre való utalás igazán frappáns, a Teszlek Süveghez hasonlító bója telitalálat.

A továbbiakban már a ballagó diákokat láthatjuk, a búcsúbeszéd közhelyek visszatetszést keltő sorozata. A bója itt a kezükben van, mint a ballagáson az egy szál virág, majd a fejükre teszik, s a buzdító dallal zárul az előadás. Eddig tart a szövegkönyv.

Az igazi dráma pedig az utolsó pár perc: a tornazsákok leereszkednek a mennyezetről. Olyanok, mint a tarisznya a ballagáson: bennük van az, amit az élethez viszünk tovább magunkkal. Emlékek, új remények, hatalmas kérdések.

Ezekben a táskákban viszont gyerekkori játékok sorakoznak, feltételezem, a színészek saját játékai. Kiderül, hogy ők mire vágynak jelenleg. Vannak vidámabb és szomorúbb történetek, s ismét tudatosítják a nézőben, hogy az álmodozás nincs korhoz kötve, hogy vágyni felnőtt fejjel is lehet. S ahogyan többször is felhangzott az előadás során, vágyhatunk arra is, amire a játék baba, s széttárt karral kívánhatjuk, hogy „Bárcsak enyém lenne az egész világ!”

A Novák Eszter–Forgács Péter által rendezett darab kivételesen összeszedett, annak ellenére, hogy nem mindig követi az időrendet. Olykor eklektikus, és erős koncentrációt követel a nézőtől is, viszont könnyed, szórakoztató. A szöveg végtelenül humoros (dramaturg: Kárpáti Péter), az iróniát sem veti meg, gyakran komolytalanul komolykodó. A Zene Edit–Zelenka

131

Szemle

Nóra által megteremtett díszlet éppen annyira minimalista, amennyire funkcionális, se több, se kevesebb a szükségesnél. De nem is a tárgyakon, hanem a szereplőkön, a különböző sorsokon van a hangsúly. A zenei betétekben Kazár Pál ismét kiválóan ragadta meg a lényeget.

A főszereplő nélküli játékban mindenki főszereplő: Derzsi Enikő üdítő, mindig mosolygó szeme felvidítja az embert, annyira természetesen mozog a színpadon, mintha nem is játszana. Fridrik Noémié az egyik leghálásabb szerep, s kitűnően hozza mindegyik „alakját”. Azt gondolom, hogy évek óta ez az egyik legjobban sikerült alakítása, csak úgy lubickol, teljesen elmerül benne. Könnyed, és magával ragadó, látszik rajta, hogy nagyon élvezi.

Horváth Réka nagyszerűen tudja összeegyeztetni a sokféleséget, gyorsan képes váltani a drámai és komolytalan jelenetek között. Jenei Judit sokféle embert megformál, a tökéletes légi utaskísérő nőtől kezdve a gyámoltalan gimnazista lányig, s kivételes képességgel tudja összehangolni a szöveget A bonyolult mozdulatokkal. Gulácsi Tamás sokszínűsége az előadás egyik legkedvesebb meglepetése.

Horváth Sebestyén Sándor játszva hozza a különböző szerepeket, kivételesen gazdag mimikája mindig mosolyt csal az arcunkra. Mátrai Lukács Sándorban több van, mint ami első ránézésre látszik: a gyámoltalan, divatos kisfiú mellett képes lemerülni az igazi drámaiság mélyére is.

Petneházy Attila az idősebb generáció tagjaként is át tud változni folyton vihogó kisfiúvá, de ugyanolyan könnyen elhiteti, hoy „okos” apa… Rák Zoltán ismét tehetségéről ad tanúbizonyságot, néha úgy ragadja meg egy-egy személyiség jellemzőit, ahogyan senki más. Tóth Károly az egyik legnagyobb pozitív meglepetés:

132

kedvesen, mosolygósan illeszkedik be a fiatalok közé tanulóként, majd gyorsan tanárrá szellemül át, s ha kell, a két nagyotmondó apa között harmadikként mindig elsimítja a nézeteltéréseket. Varga Balázs sziporkázik, főként az érzelmi zsaroló anya szerepében, aki saját gyermeke által kívánja megvalósítani soha be nem következett álmait. Varga Norbert rendkívül szórakoztató, könnyedén alakítja a bugyuta, kissé aberrált fiút, de akkor is magabiztos, ha a dobok mögé kell beülnie, vagy éppen harmonikát kell ragadnia. Vicei Zsolt most is nagyot alakít. Az ő karakterformálása jelentős, pontosan és profi módon nyúl mindenhez, amit ráosztanak, így most is könnyűszerrel lavíroz a kissé együgyű apuka vagy az öngyilkos hajlamú fiú alakja között…

A Tűzoltó leszel… Nem könnyű előadás. Még nézőként sem. Együtt sodródunk, gondolkodunk, szenvedünk, nevetünk, tanácstalanul ülünk, kiutakat keresünk a szereplőkkel.

Az élet ilyen: mindig keressük a helyünket, keressük önmagunkat. Az aktuális szerepünktől függően.

Nehéz helyzetben vannak ma a pályaválasztás előtt álló fiatalok. S hogy kinek higgyenek, kinek a véleményére hagyatkozzanak, merre induljanak, talán senki sem tudja megmondani. Viszont egy tanácsot én is szeretnék adni: el kell őket vinni az előadásra! Hogy gondolkodjanak, hogy lássanak, hogy a fejükhöz kapjanak! Talán ez segíthet. Még akkor is, ha továbbra is bizonytalanok. Legalább rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül!

Mizsur Katalin Novák Eszter – Forgács Péter: Tűzoltó leszel. (Zenés pályaválasztási tanácstalanság). Nyíregyháza. Móricz Zsigmond Színház. Ősbemutató: 2013. október 12.

Tartalom Krúdy Gyula emlékezete

Fráter Zoltán

Az óbudai Carmen

Gintli Tibor

Anekdotikusság és asszociatív szövegszerkesztés

Karádi Zsolt

„… utolsó, legelső cigány”

Krúdy Gyula alakja a magyar lírában

Pethő József

Az „első” Krúdy-kötet A Nyíri csend stílusáról és életműbeli helyéről

Kemény Gábor

Az „impresszionista” Krúdy Történelem, film, irodalom

Hamar Péter

Töprengés Dózsa György 1514-es parasztfelkeléséről, Kósa Ferenc Ítélet

című filmjéről és a forradalom fogalmáról Nyilas Ágnes

Murakami Harukiról feketén-fehéren

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei Nyelv és társadalom

Kökényesi Nikoletta

A közéleti beszéd újabb műfaja, az évértékelő beszéd és annak sajtóbeli

tükröződése Tar Ferenc

Romák a népszámlálás tükrében

3 7 14 21 30

36 53

62 74

133

Interjú

Babosi László A zene transzcendens boldogsága

Beszélgetés Szabó Sándor gitárművésszel, zeneszerzővel Szépirodalom Tóth Erzsébet

Hosszú hétvége Oláh András

kivétel; kapkodó reggel; tőled loptam; crescendo Lajtos Nóra

A Szilárdtalan Lét epitáfiuma Nekrológ

Hamar Péter

Elment egy siratnivaló, igaz ember

Borbély Szilárd halálára Imre László

Borbély Szilárd búcsúztatása

Kiállítások Szepessy Béla

Kháron – Kísérő

Antall István kiállítása

Bene János

Nyírségi csendes ősz (Hommage à Krúdy Gyula)

Karádi Zsolt kiállítása elé

87

107 109 111

113 115

118 121

Könyvismertetés

Krúdy kihagyásos. Csabai László Szindbádja Szibériában (Antall István) 125 129

„Bárcsak enyém lenne az egész világ!” (Mizsur Katalin)

134

E számunk szerzői:

Antall István – a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, Budapest

Babosi László – könyvtáros, Nyíregyháza

Bene János – történész, múzeumigazgató, Nyíregyháza

Fráter Zoltán – irodalomtörténész, egyetemi docens, Budapest

Gintli Tibor – irodalomtörténész, egyetemi docens, Budapest

Hajnal Béla – habilitált főiskolai tanár, Nyíregyháza

Hamar Péter – irodalom- és filmtörténész, tanár, Fehérgyarmat

Imre László – irodalomtörténész, akadémikus, Debrecen Karádi Zsolt – főiskolai tanár, Nyíregyháza Kemény Gábor – nyelvész, egyetemi tanár, Budapest

Kökényesi Nikoletta – nyelvész, PhD-hallgató, Miskolc

Lajtos Nóra – költő, irodalomtörténész, tanár, Debrecen Mizsur Katalin – kritikus, tanár, Budapest

Nyilas Ágnes – építészmérnök, egyetemi oktató, Nagoja

Oláh András – költő, tanár, Mátészalka

Pethő József – nyelvész, habilitált főiskolai tanár, Nyíregyháza

Szepessy Béla – festő- és grafikusművész, főiskolai intézetigazgató, Nyíregyháza Tar Ferenc – tanár, PhD-hallgató, Nyíregyháza Tóth Erzsébet – költő, Budapest

135

136