Dűlő 2014014 — Szöveggyár-tábor 2014

Page 1

2014014

Szรถveggyรกr-tรกbor

2014


A 2014-es Műút Szöveggyár-tábor résztvevőinek írásai Szövegek: Biró Krisztián | Dobi Ferenc | Filó Mariann | Hepp Iván | Hubai Gábor | Juhász Erika | Kustos Júlia | Luterán Lajos | Nagy Kalliopé Mária | Pálinkás Anna | Polák Péter | Szabady Shira | Szenderák Bence | Thomas Bianca | Tilli Zsuzsanna Barbara | Vas Máté Fényképek: Szöveggyár archívum dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat


Tiszta sor Immár tényleg úgy tűnik fel, nem telhet el nyár Szöveggyár-tábor nélkül — legyen ingyenes, mint tavaly és három éve, vagy legyen önköltséges, mint két éve meg most —, a „kemény mag” nem tágít. Egyértelmű: helyük és dolguk van itt. Ez persze óhatatlanul annak veszélyét is hordozza, hogy a tábor magába zárul, mondhatni „privát” lesz, még ha idén két új lakónk volt is, akik eddig nem — talán most kellene húzni egy határt, és innentől más jellegű nyári találkozót szervezni őstáborozóinknak (akiknek jó része a tavalyi tábort követően létrehozta a Gömbhalmaz nevű csoportosulást), és teljes vérfrissítéssel, ismét a legfiatalabb korosztályra koncentrálva végigcsinálni a Szöveggyárat. Afelől nincs kétségem, hogy a miskolci Vasgyár sajátos mikroklímája, a Factory Aréna jelentette „otthon” egy egészen új társaságot is hasonlóképp motiválna, mint az eddigi táborozókat — és talán a műhelymunka módszertana működne velük is. Ez utóbbi alighanem unikális a számos elérhető íráskurzust vagy épp tábort tekintve: a résztvevők jelentkezéskor beküldött szövegeit A/3 méretben kinyomtatva a projektszoba falaira ragasztottuk, s innentől mindenki szabadon véleményezhette, jegyzetelhette, kommentelhette azokat — immár harmadik alkalommal működött ez a forma. Előnye egyfelől a viszonylagos időbeli szabadság: nem azonnal kell reflektálni az olvasottakra-hallottakra, a tábor teljes időtartama rendelkezésre áll, így akár többször is vissza lehet térni egy-egy íráshoz, egymás kommentárjaira is lehet reagálni; másfelől a szóban nehézkesebben megnyilvánulók is teret kaphatnak így — mindez természetesen nem zárja ki a személyes megbeszélést, az élő műhelymunkát sem. Az eredmény pedig, a módosított-átírt szövegek idén is a Műút önálló tartalmú digitális mellékletében, a Dűlőben lesznek olvashatók — a Műút portál Szöveggyár-hétvégéje után. Amit én láttam az idei kéziratfalon: bár elszórtan még megmutatkoznak különböző gyermekbetegségek nyomai, nagy örömömre alapvetően erős anyaggal kellett szembesülnöm — egyértelműnek tűnik föl: jó páran „készen vannak” immár. Előadóink, műhelyvezetőink egy része is régi ismerős: Lakatos István már az első táborunkban is részt vett, idén karakteralkotási feladattal készült. Húszegynéhány fotót hozott különböző nemű és korú emberekről, akiknek — pusztán a fotó alapján — meg kellett alkotni a karakterét: előélet, jellemrajz stb. — majd a következő lépésben, immár csoportmunkában e figurák kellett párbeszédbe kerüljenek egymással a megadott szituációk mentén. A foglalkozásvezetővel egyetértve állíthatom, elég jó és szellemes, a feladatok lényegét átlátó megoldások születtek. Szintén nem először jött hozzánk Gaborják Ádám, aki kedden a frissen megjelent könyvek mentén kortárs trendekről beszélt, külön kitérve az intermedialitás egyre erősebb térhódítására — és e vonalon haladva beszélgetett később az Egy kocsma város-projekt szülőatyjával, Czinki Ferenccel is, aki a „hivatásos kocsmaláto-


gató” megfigyelői perspektívájáról, illetve a „terepfelmérést” követő utómunkákról (írás és fotózás a társalkotó Oláh Gergely Mátéval és Arany Gold Zoltánnal; könyvtervezés Varga Gábor Farkassal) mesélt. (Velük érkezett a szintén őstáborozó, ám idén egyéb elfoglaltságai miatt csak e délutánra idelátogató Stermeczky Zsolt Gábor is.) A Miskolcon élő, költőként és zenészként egyaránt ismert Papp Dénes sem először járt táborunkban, kedd este egyszálgitáros dalait hallgathattuk meg — jórészt az Egy ég alatt című albumáról. (Dénesnek egyébként nyár végén jelenik meg első verseskötete Vedlés címmel.) Szintén ismerősök voltak tavalyról a miskolci slammerek: Bájer Máté, Fazekas Viktor és Kajati Bálint Hyka mutatták be legfrissebb szerzeményeiket Barcsai László műsorvezetésével szerdán, illetve zsűrizték táborozóink versenyét — a délben megadott öt szó felhasználásával mindössze három mű íródott és hangzott el (és most nem akarok semmilyen következtetést levonni a versenyzők kis számából sem a slam poetryre, sem a táborozóinkra nézve); a nyertes egyhangú szavazás mellett Vas Máté lett. Vendégünk volt még három folyóirat-szerkesztő is: Bedecs Lászlóval (Parnasszus), Orcsik Rolanddal és Tóth Ákossal (Tiszatáj) Jenei László beszélgetett — az olykor kedélyes anekdotázás mellett megjelentek elég sarkos (horr.dict. szubjektív) értékítéletek is, még jó, hogy a stream épp többet vacakolt, mint általában (a tábor több eseményét élőben közvetítettük a Ustream-en). A délelőtti vetítések a tavalyi „párhuzamos narratívák” után Jancsó Miklós három filmje segítségével megmutatták a narratíva hiányát vagy legalábbis azt, amikor már csak nyoma van meg — na és persze kiderült, hogyan kell sört hűteni, meg hogy Hogy vagy, anyám. Az esték pedig a szokásos módon levezető biliárddal, csocsóval és csendes sörözéssel teltek az Öntöd-e nevű, még kitartó vendéglátóipari egységben; Ancsa még mindig és már megint örült nekünk (idén is kikötés volt a versben rendelés), s itt talán eljutunk a lényeghez: hangozzék bármily szentimentálisan, de a szakmai programok mellett a szeretet, az odafigyelés, az empátia az, ami ennyire összetartja ezt a tábort. És ez az, amiről nem lehet „beszámolni”, egy ilyen sótlan beszámolóban végképp nem; valamint ez az, amit indirekt módon is csak érintettem moderátorként a Helynekemben lezajlott Gömbhalmaz-esten, a tábor „afterpartiján”; illetve ilyesmikről is írt Szenderák Bence a titkos naplóban. Az idei Szöveggyárat támogató József Attila Kör augusztus végi táborában is bemutatkozik a Gömbhalmaz — gyermekeire büszke szülőként készülök erre az estre. kabai lóránt (Litera, 2014. augusztus 13.)


1994-ben születtem Miskolcon, Kurityánban nőttem fel. A miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, jelenleg az ELTE magyar szakos hallgatója vagyok irodalomtudomány szakiránnyal. Verseket szoktam írni. A Gömbhalmaz, a Műút Szöveggyár, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör tagja vagyok.

Biró Krisztián


Ahogy a poharadat Te nem jöttél olyan messziről, hogy elítélj, hiába hasonlítok arra, aki elől menekülsz. Konfettiként ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket akkor mondtál, nem szavak voltak, szájpadlásig felcipelt kacatok, gondatlanság milligrammról milligrammra. Ahogyan a poharadat fogtad, abból jöttem rá, hogy mindkettőnknek mást jelent eltörni. Még aznap a tarkódat adtad a tenyerembe, hinni akartál bennem, érezni, hogy sebészien vágok. Túl sok váratlant kívántál tőlem. Én máshogy néztem a bőrödre, mintha az enyém lett volna rajtad akkor, az arcunkon ugyanúgy vakartuk el a szögeket. Nem tettem meg. Azt akartam, hogy számomra mindig ott ülj, hogy úgy fázz a sálban, mint a bejárat, amin még záróra előtt kimentem. Hiszen te csak csalódni jöttél, de nem olyan messziről, hogy marasztalni tudjalak. Jó volt már megismerni valakit, akivel képtelenség beszélgetni.

R i gó k vagy var j a k Polák Péternek Ha az utcánk nem is, a légszomjunk közös.


Már egész fiatal korom óta foglalkozok írással szenvedélyszinten. Filmszakos egyetemistaként újabban filmkritikákban és esszékben élem ki magam, de mindig is vonzott a történetmesélés aktusa. Szeretnék idővel a próza területén is maradandót alkotni.

Dobi Ferenc


Ismeret len Mintha képen vágtak volna, úgy keltem fel az ágyamból. Csak álom volt — állapítottam meg. A rémképek, akár egy villám, úgy illantak el az emlékezetemből. Remegve, ziláltan ültem fel a sokktól. Most már nem a képek, hanem azok hiánya tartott terrorban. Az ismeretlen, mint hűvös szellő járta körül a testem. Vacogtam. Bebugyoláltam magam a takaróval, mint egy kisgyerek, és védőburkom szorításában törni kezdtem a fejem. Hátha elcsípek még egy foszlányt, bármit, ami segítséget nyújt félelmem megértéséhez. Hiába. Minél jobban nyújtózkodtam, annál távolabb, elérhetetlen mélységekbe merültek álomképeim. Már egy ideje rémálmok gyötörnek, de sosem emlékszem rájuk. Mindössze élénk hatásuk az, ami azt súgja, kell valaminek lennie. Ha füstöt látsz, tűzre asszociálsz. Egy tompa puffanás szakította félbe elmélkedésemet. A nappali felől jött. Mivel egyedül éltem, felettébb rémisztőnek találtam e hangot. Ösztönösen az ember talán arra gondolna, hogy egy betörővel van dolga, engem azonban sokkal hátborzongatóbb érzés fogott el. Nem tudtam megmagyarázni. Talán tudat alatt felismertem valamit a rémálomból? Lehámoztam magamról a takarót és kikeltem az ágyból. A következő pillanatban már a folyosón lépkedtem a hang irányába, kíváncsiság és félelem által vezérelve. Megpróbáltam ügyelni, hogy ne csapjak zajt, de ez kevésbé sikerült. A sötétben nekimentem a bejárat mellett elhelyezett cipőtartónak, óriási koppanást előidézve. Összerezzentem, de a hangra nem jött válasz. Ekkor fedeztem fel a nappaliból, az ajtó alatti résen kiszűrődő fényt. Kékes színű volt, amilyet a televízió világító képcsöve áraszt. Bizonyos voltam, hogy nem hagytam bekapcsolva. Verejtékezni kezdtem, mégis paradox módon egyfajta nyugodtság ült lelkemre. A sötétségtől jobban tartottam. Megközelítettem az ajtót és mivel nem szűrődött ki hang, nem haboztam sokáig. Óvatosan benyitottam. A tévé valóban ment, bár csak a sarkát láttam. Kitakarta a fotel, és egy alak, aki rajta kuporgott. Nem mozdult, ahogy beléptem, mintha meg se hallott volna. Teljes transzban bámulta a képernyőt. Nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem. Idegesen kezdtem araszolni felé. Útközben magamhoz ragadtam a dohányzóasztalról egy vaskosabb könyvet. Talán abban reménykedtem, hogy ezzel megvédhetem magam. Mögé léptem, egyik kezemben a rögtönzött fegyvert szorongatva, másikkal pedig megkocogtattam a vállát. Hirtelen hátrafordult, és a látványtól annyira megijedtem, hogy azonmód arcon csaptam a könyvvel. Az alak az ütés hatására kibukott a fotelből, és elterült a padlón. Saját magam ismertem fel benne. Még fel sem tudtam eszmélni a sokkból, amikor hirtelen egy koppanást hallottam a folyosóról. Elnéztem az irányába, és mire visszatekintettem, a testnek már hűlt helye volt. Ekkor figyeltem fel a tévére, amin egy alvó férfi látszott. Leültem a fotelba és közel hajoltam, mire elfogott a felismerés: a saját szobám volt a monitoron. Hirtelen hallottam, ahogy kinyílik mögöttem az ajtó és valaki belép a szobába. Rettegés fogott el, nem mertem megfordulni. A léptek egyre közeledtek és egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. Hátranéztem, de már csak egy könyvet láttam közelíteni az arcomhoz. Mintha képen vágtak volna, úgy keltem fel az ágyamból.


Filó Mariann

1995-ben születtem Gyulán, Salgótarjánban nőttem fel. Szeptembertől az ELTE pszichológia szakos hallgatója vagyok. Többször publikáltam helyi antológiákban, a Palócföldben, a Műútban, a Dűlőben, valamint a FÉLonline.hu-n. A Gömbhalmaz tagja vagyok. Szeretem a Kofolát.


sz á r nyak

m i nt a p atak o k , a fo lyók

fogynak már a hajnalok belőled, elköltöznek a hörgőidből, frissen és tollasan, mialatt színekké puhul az ég és kettéválik rajta minden, amit odaképzeltél,

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.

bár néhány csont mindig megmarad, talán nem a saját bűneid, a létező mélységek és a levedlett tájak, hanem a néhány átlátszatlan zóna a csuklódban, az elsüllyedt hajóroncsok, a madárélet tested gyönge váza és a szárnyak a torkodban, amelyeket nem érzel; egy szép apokalipszis vagy.


nove mb e r novemberi avar a szerelmünk megtelepedtek rajta a feketerigók ahogyan szarvasagancsra fagy a dér a csókjaink pelyhes nyári fiókák csipogtak az ártatlanok az éretlen csipkebogyók nem figyeltem amikor egyszer csak papírmadarakká lettek az április összegyűrte őket nem találtuk a hajtásokat elsimultak az élek megkérdeztem tőled emlékezhetnek-e a régi formájukra de feletted akkor épp a tél keringett nem válaszoltál


Hepp Iván

Debreceni vagyok, és már csak a nevem miatt is leginkább boldog. Földrajzot tanulok, közben pedig a Debreceni Egyetem Irodalmi Körnél (DEIK) vagyok elnök. Az utóbbit mondjuk jobban szeretem. Nem annyira, mint a kávét, de azért…


M u sz k ovit Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.


Eg y ünnep k os zorúzása Csak egyszer volt karácsonyfánk. Legalábbis én egyre emlékszem. Olyan öt- vagy hatéves lehettem, és még mindig érzem, mennyire izgatott voltam, mikor apukám megkérdezte, ez jó lesz-e. Ezután sem sokszor kérte ki a véleményem, előtte pedig sose. Próbáltam szakszerűen végigmérni a fát, bár elképzelésem sem volt, mit is kéne rajta látni. Mitől lesz jó vagy rossz? Aztán rábólintottam és boldog voltam, mert én választottam. Hazavittük, és beraktuk a garázsba. Huszonnegyedikéig minden egyes nap büszke voltam magamra, de kicsit féltem is. És ha rosszul ítéltem meg, és nem lesz jó? Ha apukám csak tesztelt, és én elbuktam? Aztán eljött a szenteste, meg a nagyi. Vacsoráztunk, nevettünk. Apa behozta a fát. Feldíszítettük. Kaptunk ajándékot, én például egy rádiót és hozzá a Hupikék Törpikék legújabb CD-jét. Ki is próbáltam, de a nagyi hangos köhögése miatt nem hallottam, mit énekelnek, és mivel este volt, nem vehettem hangosabbra. Mérges voltam rá, amiért köhög. Büszkén feküdtem le. Jó lett a fa. Nem kellett csalódniuk bennem. Másnap korán ébredtem fel, nem csaptam nagy zajt, kiosontam a szobámból, hogy megnézzem a Jézuska hozott-e még valamit. Eddig még sosem volt rá példa, de a barátaim mesélték, hogy náluk már igen. A lépcsőfordulóról kikukucskálva láttam, amint apa a fát szedi le. Összeszorította a fogait, mérges volt. Anyu pedig sírt. Legalábbis a hangja alapján ezt gondoltam. Úgy maradtam, elbújva, csendben. Ha anyu sírt, nem volt szabad odamennem hozzá, mindig átküldtek a szomszédba, vagy fel, a szobámba, játszani. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek játszani. Aztán eszembe jutott, hogy az én fámat szedi le apa. Maradtam és végignéztem. A gömböket már leszedte, jöttek a nehezebb, különféle díszek. A két, fából faragott pingvin, a papír mikulás, az angyalkák és minden más. Aztán szisztematikusan fentről le a szaloncukrok. Ott állt a fa teljes természetességében. Most láttam, hogy nem tökéletes. Lyukas a közepénél, és aránytalanul terebélyes a magasságához képest. Aztán apa elővette a metszőollót. Elsőnek a kisebb ágakat a nagyobbakról, aztán a nagyokat a törzsről. Anyu még mindig sírt. Eltakartam a szemem. Nem akartam látni. Pár perc múlva kilestem az ujjaim között. Már csak a fatörzset láttam, és a letört csonkokat. Mérges lettem, de még mindig nem mertem lemenni. Inkább dobbantottam egyet a lábammal, erre apa felém nézett, és én egy szemrehányó pillantás után felszaladtam a szobámba. Nem jött rögtön utánam. A karácsonyfát két nap múlva láttam újra. Legalábbis egy részét, mikor temetőbe mentünk. A diszkmenemen a Hupikék Törpikék új albumát hallgattam, és most apu külön megkért, hogy vegyem fel a hangerőt, pedig a nagyi nem is köhögött.


Hubai Huszonhárom éves vagyok. Miskolcon születtem, tanultam, élek. Pofon egyszerű dolgok ezek.

Gábor


Eg y mondat Szeretem azt a fél percet elbúcsúzás után, amikor már nem látsz, de még utánam jöhetnél, és én mosolygok, mert azt gondolom, igen, ez így egy jó nap volt, történjék most már bármi is és ennek szellemében aztán a villamoson sem zavar, ha állnom kell, mert bár az ujjaim bizseregnek, hogy írnom kellene neked egy sms-t, végül nem teszem, hiszen feltett szándékom, hogy nem leszek teher, hanem könnyed, üdítő szellő, mondjuk egy verőfényes márciusi napon, amelyen akár napszemüveget vehetnék — tudod, néha könnyezem —, ha nem tettem volna már meg korábban, mert elővigyázatos, hovatovább óvatos, előrelátó és végtére is figyelmes vagyok, nem csak veled, mostanság magammal is, sőt újabban bátor, mint a boroskólás fiúk, mert tervezgetek, ábrándozom régen elfelejtett idők nosztalgikus erejével arról, hogy bár most még csak hétköznap vagy és délután, egyszer talán azon kapom magam, vagy inkább téged, hogy egy takarópuha vasárnap reggel leszel.


J övők é p Valaki megkarcolta az eget. Az aszfalton fekszem és úgy nézem, ahogy a hiátusokban átszivárog a mindenség, de közben puha fűről álmodom, meg arról, hogy velem van egy macska, akit rólad neveznék el, ha valódi lenne. Talán akkor valamelyikünket szeretni tudnám. Ez a kozmikus rés a szobádból indult, te persze nem is sejted, mert csak egy hajszálrepedés a plafonon. Ügyet sem vetsz rá egészen addig, amíg lefekvés előtt rá nem pillantasz, és közben mindketten arra gondolunk, mihez fogunk ezzel holnap kezdeni?

Szomorúan felhővé kéne változni tán az égen átúszni csendesen szétszakadni egy délután s még felülről nézni hogy esem borongós vagyok és magányos egy elfelejtett tálka tejberizs hozzám szomorodik lassan a város bár eszembe jutsz azért te is


Juhász Erika 1993-ban születtem Gyulán, az egyetemi éveimet Szegeden töltöm. Biológushallgatóként a természetvédelem érdekel, de leginkább írni és hegyet mászni szeretnék.


Pavl ov Most vonalszájú és nem mosolyos, családi, grillezős lakoma után maradékkal jutalmaz és tesztel. A fűszerszag érzékcsapda, minden húst csontig rágtak. Leszek kísérlet, vagyok a bánat. Gazdám pókhasú, füstös árnyék, tüzet simogat a hátsó kertben, koncra ereszti vad kutyáját, fogaskerekét megcsáklyázta az ördög. Megcsáklyázta az ördög, kaptat fölfelé, verejtékcsepp leszáll a homlokon. Csak a plüssök nem izzadnak. Én valamennyit szétmarcangolnám, visszaöklendezném a szőrüket, de kóstáló mirigyem csőben folytatódik, vállam öntöttvas oszlophoz kötözve, tányéromnál messzebb nem jutok. Ízlik a resztli, nyugtázza a mérce, lombikok telnek szipolyon át, nyálelszívójuk kimozdul a számból, s egy kövér ujjperc foghegyre kerül. Vagyok a bánat, nem is akármi, lábhoz kushadok, nagy Gazdám nevet.


Fé m hal ál Két rándulás között mi tartja össze a buszokat, Ikarus csuklósbuszokat, a csukló vaskorlátait, testrészt, eltörött kezet? Két rándulás között csavarok fémben, csavarok semmi. Egyszer kiforognak, egyszer kiengednek, késés, forgalmi akadály leszünk, csúszófejünk oldalra bicsaklik, az áramszedő hörögve lezuhan, trolijárat páros szerveként megadja magát.


O l aj sz ú nyo g A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.


Julcsa vagyok. Tizennyolc, egyetemre készülő, dunántúli, verses, örökké kócos, álmos, bordó. A hó még mindig elaltat. A szél még mindig meggyötör.

Kustos Júlia


ap ak o m p l e x u s a melleim zokogásból nőttek. belőled szelídültem pontos formára; hogy se túl nagy, se túl kicsi, se túl csontos ne legyek. eljössz, több a ráncod, de egy kislány fogad a kapuban rajong és nyúz és vibrál — pedig felnőtté szorongtam magam már tizennyolc éve. hiába hisszük; nem lesz így vége.

au gu sz tu s én néha nem tudok mit szólni. olyankor mintha nem lenne holnap úgy lopdosom vissza a csuklódról magam. sóhajtok és megmarkollak. és te nagyon próbálsz nem észrevenni, kiserkenő véred némán nyalod fel, aztán csak hunyorgod a pernyét előttünk; nem vagyunk se távol, se elég közel. de egy lakást bérlünk, férfi vagy, a bútorokat precízen szereled össze — én elrejtem a megmaradt csavarokat teát főzök, takarózok az őszre.


Luterán Lajos

Luterán Lali vagyok. Ideiglenesen 22 éves. Budapesten lakom. Kedvenc elfoglaltságom a napfényt a hátam mögött árnyékká alakítani. Számomra a létezésem nélkülözhetetlen. De most egy kicsit éhes lettem, szóval sütök húst. Remélem, ti is jól vagytok. Csók a lelketekre.


H aj sz ál ak a j árdán zavart vagyok és gyönge. egymás mellett állunk. nem kérdezlek és nem felelsz. hozzád szorít a szél, míg a bámuló csendben fázom. kulcscsontodra akasztasz engem, csüngök egyedül s észrevétlen. kegyetlenül ringass el, kérlek, mint vágyó alkoholt a vérben. ugyanúgy bomlasz te is bennem. és ha most lenne erőm hozzá, hát elhagynálak. de nem tudlak nem szeretni téged. ilyenkor nyárvégi esőkbe kéklik a szemed és csak nézlek és nézlek. vajon még egyszer átölelsz-e? — köldöködtől a mellbimbódig, mélypontjaiddá állok össze.


S z i nu szcso m ó 1, lehetetlenül érzem magam. mozdulatlanságomban alám simul a parketta s amit most a testem elrejt; tied lehet. hozzád lennék legközelebb — nevetsz és beszélsz. fogalmam sincs, mit. valamit bóbitáról; a cicádról, a fázó kezeidről, elhagyott madarakról, a csámpás lábaidról, a szerelmeidről, vagy éppen rólam. hogy úgy nevetek, mint egy fuldokló hörcsög és manóhangom van. hogy szerinted a legszebbek mindig az ütközőfélben lévő galaxisok. hogy hatéves vagy és bennem alliterálsz. — igazából semmit se számít; ajkaid gyűrődéseibe képzelem magam és lenyűgöz a köztünk pattogó fény rendetlensége. 2, azonban ilyenkor még megszólalni is nehezemre esik, menthetetlenül beléd zavarodtam. de ez az én hibám — addig is megpróbálom törleszteni az ittlétem azon a szánalmas és patetikus módon, hogy verseket írok neked szomorúan és részegen. talán ennyi lennék, kitti; pár átgondolatlan szó, ami megtöri a csendet és csak a fejemben visszhangzik; hogy fogom így a ruháid alól kihallani a szívzörejt? ebben a hétköznapi őrületben csak azért, hogy dúdolgassak valamit?


3, nincs mit mondanom — a szokásosnál is szótlanabb vagyok ma este. fekszem az ágyon. meztelen, paplansötétben. nélküled mozdul fölöttem az ég. nélküled; csillagtalan fényszennyben. aludni nem tudok. csak vágyom rád és egyre jobban — szemhéjadra csókolnám szomorú arcomat. tán visszfényem átszűrődik még puha bőrödön — — ennyi maradt nekem csak. sötétre nyíló pupillákkal képzellek és figyellek; minden apró részecske a testedben ugyanarra a lassuló ütemre ringatózik, akárcsak egy mellkason felejtett kéz. és ez a kéz nem az enyém — és lehet, hogy már nem is lesz. csak ne fájna ennyire. csak bírnám tűrni végre; a távoli metszőfogak koccanását s annak bújhatatlan érzését; macskakövekké nehezülnek a mellkasomban — — hát így készülődik körülöttem az éjszaka; értelmetlenül és semmitmondóan, mintha okot sem adna rád — ilyenkor párnába süpped a gondolat, hogy mégsem szeretsz. ilyenkor már csak kicsinységek jutnak az eszembe, mint minden egyes sziád után. a szíved után matatok — de a saját szívverésemet se hallom már. hűtőzúgásba simul a nyugtalanság és a redőnyök zajaitól alhatatlan a hiányod. — túl közel kerültem hozzád, kitti, és most magamvesztve szeretlek téged.


tö re dék egy lány m e l l k asára kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.


Nagy Kalliopé Mária Nagy Kalliopé Mária vagyok, görög, de magyar szakos az ELTE-n, van egy képzeletbeli színtársulatom, dolgozom egy titkos math-folk albumon és szeretnék verseket fordítani. A Gömbhalmaz tagja vagyok.


Eg y i k on alá (1) nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt, a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés: soha meg ne feledkezzetek a halálról. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben, és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben, mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem. nem ugyanúgy telt a te időd is? akár a hosszú vonaté, mely visz, de magát nem viteti, és tüsszent-pöffent-kattan, akinek jó barátai a sárga földek és nagy esők, csak nem tudja nekik elmondani a gyorsulás tájnyelvén. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy a párhuzamosoké, feketén-fehéren, egyértelműen és értelmetlenül, mozgás nélkül és mégis mindig közelebb egy b-ponthoz, ahol dúcba sűrűsödve kucorog egy hittétel fenekén az igazság. (2) ugyanúgy telt a te időd is: könnyeid a konyhában csörömpöltek éjjelente és fénybe lábadt kicserzett bőröd. (3) lassan belélegzem arany kontúrod és látom már, hogy mozdulatlanságodból bárhová eljuthatok, hogy te maga az éhség voltál és vagy, hogy téged nem kellett kiválasztani — csak megkondult a harang gyomrodban és ételt adtál a veled éhezőknek.


k i hű l és 0. ma reggel a tűzoltóautók hangjára ébredtem, április van, még mindig hideg és sötét — utoljára a párnámhoz dörgöltem az arcom, aztán felültem, görnyedten, ahogy szoktam, felálltam, kimentem a fürdőszobába, folyattam egy kis vizet, figyeltem, melyik irányba csorog le a lefolyón, megnéztem magam a tükörben, utána a konyhába mentem, kávét ittam feketén, körülbelül tíz perce keltem fel, talán tizenöt, ettem egy kis tegnapi maradékot. kicsit aggaszt ez a borús idő, ma sétálni szerettem volna és nézni a felhők vonulását. 1. valaki megrágalmazhatta a Napot, mert az esti híradóban azt mondták be, hogy az összes tűzoltóegység egyesült erővel, hatalmas építményekkel és vízágyúkkal reggel óta oltja a tűző célpontot, előreláthatólag tizenkét év, nyolc hónap, negyvenöt nap, tíz óra, három perc és huszonöt másodperc alatt lehetséges teljes kioltása. 2. nincs előzmény nincs követ nincs bíró ügyvéd tolmács se besszippantják megfagyasztják lelocsolják erre te átkapcsolsz egy más csatornát nézel inkább rágyújtasz és érzed mégis tehetetlen szívedben fordul meg a kés 3. ma reggel betiltották a szenvedéllyel való fűtést is. nem maradt más, mint saját testmelegünk, azt is a pislákoló parázsra dobjuk a többi közé. már csak másfél év van hátra, utána szembogárral fogunk világítani, és a halottakat tesszük meg köztéri lámpáknak. mind egy körben ülünk meztelenül, egyformán, kihűlve, ha lenne erőnk, a kihunyóban levő testmeleg-parázs fölé tartanánk a kezeink. a kör közepén megcsillan a Nap utolsó, halvány sugara.


the m dr y b on e s nem értek a lerágott csontok testnyelvén. visszafordítva az időt, a felszívódó krémet, újra hús nő a csontokra, a velő kiszívható lesz — de a munkát Ezékiel kapja.


Pálinkás Anna

Pszichológiát fogok tanulni szeptembertől az ELTE-n. Ezt legalább annyira várom, mint a tábort három éve, azóta pedig minden évben. Néha verseket írok.


ikon mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamat

a fe l fe de ző rendben értelek — elnevetem magam két kérdés között pedig nem utálom az embereket meggyógyítottak már csak a közösséget utasítom vissza velük kivéve ha valaki olyasmivel próbálkozik amihez én értek ő meg nem ez a legjobb rész nem tudom abbahagyni a nevetést de nem azért amiért gondolnád hogy felsőbbrendűséget érzek egyszerűen örömöt lelek abban ha valami tökéletlen


Polák Péter 1995, Onga, Miskolc, Budapest, Szöveggyár, Gömbhalmaz.


ró l ad hal l gato k kint zuhog a fák mögött kibontanak egy zárójelet a betonon mint aranyhalak csattog az eső takaróink alatt két test nézi a határait

k e dve s A. minden hajszálad utat talál hozzám rajtam mint parázs izzik át vagy ahogyan repedt medúzák süllyednek és tartanak egy tengerfenék felé úgy zuhansz belém napok óta visszhangzol bennem folyton azt kérdezed egy seb alatt milyen forró a test

ve te tl e n néma szántóföld az ágy, amelyben alszunk, és én nem érek hozzád.


fü ggő te he r néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.


Novellákat és verseket írok, de egyelőre még csak az utóbbiak jelentek meg folyóiratokban. Jelenleg Bécsben tanulok dramaturgiát. Később színházban szeretnék tevékenykedni, még nem döntöttem, melyik országban.

Szabady Shira


a má s ik s zobában biliárdgolyóvá szilárdult a csend, ma ne hívj fel. úgysem beszélgetnénk. pedig elmondhatnám, ha látnád, abroncsszerű lenne a megsokszorozódó üresség, és belülről kifelé futó spirálként kúszna gyomromtól a számig. hogy hiába kutatsz, a ruhám alatt csak én vagyok, és az elfújhatatlan pitypangok hátamon. mi mindketten szobáinkban nőttünk fel, a plafonról csüngő lámpa anyatejként szórta szánkba a fényt. s míg a te falaid belédnevelték, hogyan szeress, az enyémek hallgattak.


m i ntáz atl anu l egyszer még lehámozom bőrömet bálnatürelemmel. fotelre hányt ruha a sok ér, csontról leválva nyújtóznak feléd, nem félsz tőlük, mégis megfojtanak. akkor kabátbélésbe csomagollak, nem szeretném, hogy bántsanak, akik nem hozzánk valók. neked bőrödre hímezték, egyszer még kiszakadsz, az enyémen csak az állt, hogy nem hívom fel nagymamámat, mielőtt meghalna. kettőt vitt el aznap a révület. mint méh, magzata elvesztésekor, úgy ernyed karom nélküled.

sö té t van szeretem az elsimultságot, lebillenő arc a koponyáról, beléd nevelt nyugalom dermeszt körém. áramszünetes villanykörteszobában lakunk. reggelente két kézzel integetek neked, hogy biztosan ne hiányozzak. tudom, úgy végzed majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt gyerekek lebegnek az Oktogon felett. egyszer talán majd én is ott veled. egyszer talán majd én is nélküled. mindenki cserben hagy valakit egyszer, most már akár úgy is tehetnék, mintha nem léteznék, a saját villanykörtémben.


Szenderรกk Bence

1992, Miskolc, ME BTK, Szรถveggyรกr, Gรถmbhalmaz.


osz tozás …tanulható, mint a sakk. a testemtől félek, hogy megnyílik, mint egy áruház, márvány- és bársonypláza a szétszakadó csöndben. a boltok, a boltok még, a boltok már üresek, elköltöztek a fecskék is, mint gyermekei a tájnak, most új tájat építenek máshol, másban. eldobható mint…

ti sz togat ás engem itt most körbeépítenek. felhúznak rám egy házat, amit nem ismerek, ami nem az enyém. mint fül cseng, konganak a meztelen falak, a kifordult repedések. a távolság magába zárt szoba, körbeér benne — mint tóban a víz, testben a vér, a loccsanás, a légbuborék, a lövés, a feszülés, vagy a metszés visszhangja — a menekülés. üzenet az út akármelyik, bármelyik, mindkét végén.


Ap ák gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár.


Thomas Bianca Az ELTE pszichológia szakán tanulok. Másfél éve foglalkozom írással, háromszor közölték a Műút portálon az írásaimat. Más művészeti ágban is megpróbálom kifejezni önmagamat.


Pa rd o n M.adame A házak, a fák, az egész tér műanyagból volt, mozdíthatatlanul. Mégis oly könnyen illékonynak tűntek. A tér aszfaltja valamikor szürke volt, most itt-ott fekete, barna, és talán piros is. Mindig a padok körül szivárványosodik ki a kő. Kiöntött italok körvonala előttem, mögöttem kristályként szikrázó szilánkok, mellettem cigicsikkek sorvadt testei mindenütt. Arra gondolok, ezen a padon hány ember csuklott már felsőtestével a térdére, hogy gyomrából folyóként hömpölygő nedvet fakasszon. Mellettem egy hajléktalan szorgoskodni kezdett. Üvegek után kutatva mélyesztette könyökéig a szemetes hasába karját. Az arcán a redők között feketén ült meg a piszok, bajuszát pedig elszínezte a nikotin. Csalódottan, üres kézzel ült le, és szemével az aszfaltra meredt. Kérdezni akartam tőle valamit, de esetlen próbálkozásomat megelőzte egy tüsszentéssel. A sűrű nedv nagy sebességgel szökött ki a szájából. De hiába, hiszen az lassan, akár az emberek jelleme, szétfoszlott és hozzáidomult a levegő formájához. Ekkor ült le mellém Szepcse, fekete kabátjában, mintha a zsebében hozta volna el az éjfélt, ő maga pedig amorf idegenné vált. Félénk tekintetét megváltoztatta valami, amit még félig csukott szemhéjjal se takarhatott el. Szája szélén megszáradt a fehér nyála. Ajkain a repedéseket hengerré keményedett nyelvével akarta elegyengetni. Kezei már nem figyeltek. Mozdulatlan óriásként terültek szét. Igaz volt hát. Hallottam. Nagy albérletében csak úgy képes mosolyogni, ha érfalát átdöfve magába ereszti a fehér ruhában szaladgáló lányokat. Akik incselkednek érzékeivel, és kacagnak, mire ő is kacag. Pedig csak a régi matrac simul macskaként a hátához az üres szobában. Most megint. És így ült ide. Mellém. Eszembe jutott, hogy ő szeretni akart engem. Cigarettára gyújtottam, és füstjét inhalálva emlékeztem, ahogy titkon felém tekint. De közeledésem akkor és ott elviselhetetlen lett volna. Elindultunk. Az utca ragadt még az esőtől, és a lábunk alatt szakadozott fel az aszfalt rekedt hangja. Ő tudta, merre visz. Nekem új volt minden. Mint az első iskolanap. S ő vitt, a város termein keresztül, a házak padsorai között. Egy fekete ajtó előtt álltunk meg. Oldalait hátulról, karjaival ölelte át a színét változtató fény, és lassan csókolni kezdte az ajtó nyakát. Mi kinyitottuk, elszakítva egymástól az érzékeket, és beléptünk a pincehelyiségbe. Zene csapódott a falakhoz, és a ritmus hullámaival telefröcskölte a teret. Hangfoszlányok találtak meg bennünket, de idegenségünk gyorsan elkergette őket. A falakon írások tetőztek. Így könnyen leolvashatóvá vált, az ember kényszeresen ragaszkodik a jelenének megörökítéséhez. Hónapok, számok, és aláírások. De az is ott állt, hogy szeretlek. Lecsupaszítva, meggyalázva, üresen. Leültünk egy sarokba, a falak íráspalástjával betakarózva. De ekkor Szepcse már rosszul volt. Hideg gyöngyök gurultak le a homlokán. Szeme alatt szürke tónus. — Te nem tudod, milyen rossz lejönni — súgta megcsuklott hangon. Mesélni kezdett, és én lassan restauráltam a képet, amit ő összetépett. Paradoxonok sora szökött fel ajkai közül, és egy percre láttam szájának lefolyójából felmászni a gyűlölet csótánybogarait. Forró lehelete az arcomba áramlott. De ő reszketett. A vécé ajtó ki-be csapódott, az emberek hangja pedig összefolyt, és állandó zajjá alakulva, mászott ízelt lábbal az emberek fülébe. Gyomrom mint szikkadt, repedezett föld szívta fel az italt, és a gravitáció kemény, érdes kezével lefelé húzta tompult testemet.


— Olyan, mintha láncfűrésszel vágná valaki ketté a gerincvelőmet — szólt elhaltan. — Gyere a konyhába, kész az ebéd! — lépett be édesanyám. Szepcse tagjai hirtelen műanyaggá változtak, és én is élettelenül hullottam a padlóra, majd elindultam a konyhába. Playmobil, hat éves kortól tizenkét éves korig.

Nem Én Tehát nem. Most nem segít, hogy szorítod a mellemet — gondolta. ,,Már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor istenhozzád nélkül elrohan.” Nem rohant el. Hiába vágta az ágy széle a talpa húsába magát. Az erek már vastagon dudorodtak ki a lábfején. Nem tudott felállni. Ahogy akkor sem tudott felállni, amikor erősen fogták a combját, a zongora pedig úgy terült el előtte, mint a rendezői díványon a színésznők. Most csak figyelte, ahogy a nő arcán a kráterekben megül a tegnapi sminkje. Ahogy két ember sosem fordul egymás felé. Engem zavar, hogy ők tudnak aludni — gondolta. Lassan leszállt az ágy széléről, és kiment az utcára. Mezítláb állt az aszfalton, közel ahhoz a ponthoz, ahol néhány nappal ezelőtt egy macskát elütöttek. Majd egy busz is áthajtott az állaton, és az állkapcsát fél méterrel arrébb söpörte. Már eltakarították. Biztos rombolta az utca esztétikáját. Nem baj, lefotóztam — mondta. Te ,,Már az első pillanatban ki akart szaladni.” Nem tettem meg. Ültem és hallgattam minden szavát. Minden sérelmet, rejtett utalást, sértegetést, és nem értettem, miért tép szét minden szavával minket. Emlékszem az estére. Darabosan. Néhány kép felugrik elmosódva, mintha párás üvegen keresztül figyelném, ahogy más csípőjéhez szorítom az enyémet. Hallom, megállt a beszéde. Figyelem, ahogy felveszi a telefonját, közben ugyanazzal a finom mozdulattal, melyet mindig figyelemmel kísér, megtekerek egy cigit. Tudom, hogy igaza van. Ha lány lennél, egy büdös ribanc lennél — mondja. Te vagy életem kibaszott szerelme. Tudom, közhely. Senki után nem rohantam, nem kerestem. De ha most nem hazudok neked, te felállsz és elmész. MI


Tilli Zsuzsanna Barbara

Tatabányán születtem 1994-ben. Idén kezdem az egyetemet. A Gömbhalmaz tagja vagyok.


fe l e ző itt szélesül el minden. felénk füstöl az avar és két part közt reng a föld. fátyolt köhög a völgy ilyenkor, hogy ne kérdezd, mit ér háton a tekintet. innen elvegyül az évszak, az ablak felé dől a tér, dér csettint a füvön, a fagy felissza a rothadást és rommá érik minden királyság. ahogy fal mellé botló nő keresi a göndör éveit omló vakolatban, lepereg ott, ami elmúlik mind és a földön marad. itt szélesül el minden, elszorul a hang és űrbe ér, horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb.


’ 14 köpenybe öltözve magam mellé guggolok. nincs. nem is lesz. kimarta az idő. maszkra szoruló rettenet. meggyóni mindent. kong a hónap köztünk, nappalt éjjel… most tanulok sétálni. képekről nézel vissza rám. itt ég köztünk az őszi avar. csípi a szemem a füst.

odak int éledezik már a tavasz. alvó testekkel mocorog, hogy itt maradjon nekünk márciusban, él itt a tél gondja még, horkantva penderít fel száraz leveleket, majd elmúlik, ahogy elmúlik az ember. lassan fakul belőlünk a fagy, eleven lélekzaj az otthonunk.


Vas Máté

1996-ban születtem Szentesen, jelenleg Szarvason élek.


Fo r rás Az elméd pont olyan, mint egy szökőkút: ugyanazokat keringeti, megvan a maga frissítő ritmusa. De ha az akasztott lendület felé nyúlnál, ugyanazokba belemászva magadra szólsz, nem illik. Pedig azt nyeled, amit kiköpsz. És ez elszomorít. De ha felcserélem az állandóvá edzett helyzetünket, az is. Hiába távozom. Ez a kert nem ereszt, csak egyre önfejűbb lesz. Valami kiszáradt. A gazok közt egy folyó raboskodik. Amputált álmai mohaként fedik a kút káváját. Pedig se meder, se torkolat. Nem fog a határtalanságba ömleni. Csak leégett tarló, szikes termőföld maradt. Beásom magam. Hallgatom a csobogásod.


Vi r á gom Utána egy nőről beszélt, egy igazán gyönyörű, kivételes szépségről. Orcája üde oázis, szemei mennybe nyíló, földi poklot szemlélő kutak. Léptei nyomán virágok nyílnak, tarka mező sarjad ott, ahol csak megfordul. Hófehér rózsák nyílnak a repedt járda betonján, ibolyák lepik otthon a szőnyeget, a fehérneműosztályon nárcisz lengedez. Az asszony magába szívja mindazt, ami szép és jó, alig fér benne, adna ő mindenkinek, hisz látja, hogy az emberiség igencsak rászorul. Virágok mindenütt, házukban elviselhetetlen illatorkán tombol, messziről érezni, egy idő után már nem is győzik léptei termését irtani. A férj képtelen elviselni a szeretett lény nyomában sarjadó gazok látványát. Hétről hétre rendbe teszi az udvart, letarolja a kaotikusan növekvő fű tömegét, hogy csendes, zöld síkságként szépeleghessen, bizonyítva, hogy az ember képes rendszert fecskendezni a természetbe. Imádja a percet, a rend eljövetelét. Párja képtelen kordában tartani mindezt, rejtőzködni a szennyben fogant világ elől. Gyógyíthatatlan beteg, de azokkal az egyre vadabb számban jelentkező gyomokkal képtelenség együtt élni. Őt nem zavarja, mezítláb jár örökösen, élvezve ezt a kicsinyke szabadságot, a létezés szirmait. A férj tömött zoknit erőszakol a puha, termékeny talpakra. Hiába, nyomában így is tétova levelek ütik fel fejüket. Előbb cipő, majd vastag csizma fojtja el az adományt. Szürke rongyok, ragacsos leplek ölelik át a börtönt. Így megy éveken át. Az asszony szenved a veszteségtől, de látja, hogy túláradó lelke nem illeszkedik a világba. Legalábbis ebbe nem, mert ez meddő, megváltásra éretlen. Napról napra kevesebett szólni, mozdulni. Más kering benne, mássá tették. Mintha mélytengerbe száműzött utolsó fényforrás lenne, melynek sorsa a sötét hízlalása. Férje kitartóan szelektál. Mindegy, hogy a szoba vagy benseje esik túlburjánzás áldozatává. Lakhatóvá teszi, ha érzelmekről is van szó. A feleslegeseket mind kihajigálja magából. A makacsabbakra talán zoknit húz, hogy ne is hallja, amint igénybevételükért rimánkodva rohangálnak elméjében. Az asszonyban fortyogó métely végül telítődik, szerteszét szaggatva oly gondosan mumifikált lábai csizmaszarkofágját, a zoknik és rongyok gyászleplét. Mintha csak fordítva zuhanna. Saját pusztulása fókuszából menekülve. A tornácon feltámadó nő zokogva üdvözli életfogytiglanra ítélt társai szabadulását. De már sem ő, sem a korábban bensejét éltető erő nem a régi. Megcsapolták, elapasztották. Amikor feláll, lépte bagolyköpethez hasonlatos szennyet okád. Remegve botladozik fel a néma lépcsőn, nyomában bűzlő nyálka bugyog fel, egyszer majdnem elvágódik benne. Mire felér, ez is elapad, helyét türelmetlen tövisek veszik át. Zihálva veti rá magát a legteljesebb nyugalomban szunyókáló férjére. Tapos és rúg, ahol csak éri, saskörmei mély sebeket vágnak testébe, kérges talpa lehorzsolja bőrét. Végül a férfi ledobja magáról a visító asszonyt, öklét rázva kísérel meg a padlón elterülőre támadni. Szája épp szitkokat szór, mikor hangja végleg elcsuklik. Száraz, keserves köhögésbe fogott, először úgy tűnt, menten elhányja magát. Ehelyett rózsás szirmú folyondár robbant ki ajkait felsebezve, a tüskés szárak testébe martak, behálózták és megtörték ellenállását. A beleit felzabáló gyökerek egyre terebélyesedtek, vékony ágacskáikkal szemeit kibökve növekedtek, szétrepesztették fejét, ripityára törték bordáit, gallyakként roppantották el a száraikba vájó karokat. Hamarosan egész házat benövő rengeteg lett belőle. A megszabadult, szivárgó romlás szavának engedelmeskedő asszony baltát vett kezébe, és épp nekilátott volna, hogy eltakarítsa a férje maradványaiból lakomázó növényt, mikor valami régiség szikrát vetett megrontott tengerében, lidércfényként csalva el egészen egy múltbéli érzelemtöredékig. Épp csak egy darabkát illesztett össze, tükrében meglátva jelenkori önmagát. Sírva, üvöltve vágta le lábait. Csonka nyomorékként zokogott tovább az egyre sűrűsödő bozótos legmélyén, roskatag kastélyába zártan, miközben növényi nedveket padlóra ömlesztő tagjaiból egy-egy mohos fatörzs nem lett.


Slamverseny

A versenyzőknek öt előre megadott szó felhasználásával kellett hat óra alatt slamszöveget írniuk. A kötelezően felhasználandó szavak: antidepresszáns, biliárdasztal, hintaló, könyvtárigazgató, vakarni.


He p p I ván: Ap ati t Az intelligens mosópor tudja, hogy a zöld pólód valójában fehér, vagy hogy akinek nincs szakadt farmerja, az gyökér. Na de csak attól nem lehet intelligens egy mosópor, hogy divattanácsot ad, kikövetkeztethetetlen okokból — akkor mitől? Meg amúgy is. Miért nem intelligens a műtrágya? Amit Jóska bá’ a virág alá tesz, ha kapálja? Pedig apatitből van mind a kettő, csak amit Norvégiában bányásznak, az tisztítószer, a salgótarjáni meg szarszerű fertő. Asszed, biliárdasztalon aludni menő, és hogy a lehugyozott virág majd megnő? Egyél, igyál, szeretkezz, de ember, arról ne feledkezz meg, hogy a hintaló csak előre meg hátra dől, nem jobbra, és, bazmeg, biztos nem is balra! A szégyen az, hogy könyvtárigazgatóként is figyelned kell arra, hogy a W a könyvtár hátuljába vagy elejébe legyen pakolva, vagy be lesz rajtad Wassalva, hogy Albert miért nincs az első sorba parkolva. És antidepresszánssal tömi magát a bankár, mert nem tudja, hogy a sikátorban hány ember vár. Rá. Érted? Várnak az ügyintézőre, és megverik. Őt. Vágod, azt, aki a főnökének dolgozik, hogy fizesse a törlesztést, a TB-t, meg a többi gecit. Figyelj, mert csak egyszer mondom el, mint egy béna demagóg: Ha viszket a pöcsöd, felőlem nyugodtan vakarhatod.


Lute rán Laj o s – S ze nde rák B e nce : An ti de p re ssz áns sz l e m Gyertek gecik most megmondjuk a tutit A mikrofonnál Lali G és MC Benő tanít Gecó Ez jó Yo úgy lököm itt a dumát mint hintalovat a kis gecók Felgyújtjuk a teszkót kiraboljuk a kurvákat genyók Kezeket a magasba! Put jór hendz áp in di er! Mindenki dzsointot teker Nagyon ütős a mi vakerunk respekt písz mani end bicsiz leszúrunk mint egy könyvtárigazgatót egy kicsit szivi He viszket a faszom megvakarom amikor akarom rom rom cédérom rom rom cédérom Vedd elő a stukkert tesó szétbasszuk az összes szajhát gecó bicó hollári hollári hó hollári hollári hó ez nagyon jó érzed? érezd ahogy lüktet a bít a jólószveg durván hasít a szépségünktől nedves a pina gerincre vágja magát a sok lepra picsa a biliárdasztalon szétroncsoljuk a seggedet óó a picsádat óó a púzódat ha megengeded yo yo yo


Vas M áté : M i nt am i k o r I ste n… Mint amikor Isten elterpeszkedett ezen a galaxisnyi billiárdasztalon, ürességről álmodott, miközben vad banzáj volt, mint egy viking halotti toron. És a nemlétben mellette hever a fegyvere, a hatalom, az ujj, ami nem Ádámot döfködi, hanem lecsúszik a mennyei torkon. És a magányos valzerből okádós galopp lesz. Annyi az egész, mint csatába indulni egy hintalovon. Ülni egy süllyedő teraszon, bazmeg, ez olyan szaturnuszi, mintha csak az utolsó sírásó gondolta volna ki. Elhagyja a halhatatlan bolygót, ezt a csordával telt poharat, egy száraz fügefa alatt fog elbomlani. De én nem leszek ott, pedig szeretném elmondani az eddig eltelt percek gyomortartalmát, elvetni az összes értelmetlen halált, had nőjön belőlük valami örömteli. És te erre azt mondod: Ne legyél már nyálas, geci! Meg hogy a bánat vándormadarai a könnyek. Bazmeg, kussolj, engedd meg, hogy inkább töltsek. Ne vergődj, mindig özönvízzel szörfölve, meg álmatlan napokon át, egy galériában ragadva, melyet viszkető tétlenség és elvakult indulat tapétáz, űz, hajt, kerget végig a szívrohamosztag, ne mond, hogy ezt a tengernyi komplexust mind magaddal hoztad. Mint az önmagukat elnyelő próféták, akik csak arra várnak, hogy egy bálna parazitái legyenek végre, meg a hozzájuk rebegett imák, az antidepresszánsok. Gyere velem, egy örökké táguló terembe, ahol az összes eddig elmondott ima harsog diktafonokba fagyottan, megjöttünk, ez itt Isten feje, és a fogyatkozó agysejtek közt én ott leszek könyvtáros, a kikölcsönzött álmokat pedig soha ne hozd vissza, higgy nekem, ne változz.


Szender谩k Bence titkos napl贸ja


Előeste Hajnali egy van, én meg itt parázok. Szóval munkaidőben önhibámon kívül beavatott lettem. Szabadnaplóíró, ennek minden örömével és terhével. Máris rettegek, összeszorul a gyomrom, remeg a lábam (lehet, csak nem ettem?) — sose voltam se vicces, se prózás, de még naplós se. De a 2011-es naplót már így is biztos felülmúltam — elmélkedett Bence, gyerekes harmadik személyben. [a felolvasó kínos mosollyal felnéz] Tehát keresnem kell egy naplókőműves páholyt, ahová feltűnésmentesen eltűnök napi két-három órára. Persze ki akar itt aludni egyáltalán. Kávénapok indul. Te jó ég, hogy fogok megszabadulni Lali vizslató tekintetétől? Jaj, még be se pakoltam! [szerző ki] Ilyen dzsukel gyerekek — Első nap Reggel fél nyolckor kelek, alig aludtam, kávé, kávé az úton, younger brother, míg öt perc múlva le nem merül az mp3-lejátszó. Lali már vár, együtt várunk, máris gyerek vagyok újra, rötyögünk a semmiségeken. Be a könyvemért, majd a Tiszaira, gyűlnek az emberek. Seregszemle Iván búspoétás pólóban, én Tandoriban nyomom, Lóri kéri, ne vegyem át, eleget fogja magát látni mások csöcsén. Julcsáé viszi a prímet, én is akarok ilyet, a hátán kapitális „HALÁL”, hát igen, ez elkerülhetetlen. Vannak már helyiek is, ők unalmasak, Ivánnal beszélek, mintha megkomolyodott volna, már egész vállalható. Meglepi Dobi Feri is, még mindig néz és somolyog, megállt az idő négy éve. A második nap reggele van. Mintha hagyományosan egy este csúnya lennék. Megy a film, én egy zuhanyzóban ülök és írom a naplót. Elfoglaltuk a szállást, mindenkinek jut szivacs. Eléggé lerobbant ez a szegény hely (tavaly óta is). Megjönnek Opiék, kezdődhet a bohémélet, indul a viszki és a pálesz. Pisti olvas. Eszünk, fincsi, esik az eső, mi kemények vagyunk, de azért nem akarunk elázni. Pisti (Lakatos István) a karakteralkotásról és -fejlődésről beszél, majd laza feladat — tegyük ugyanezt. Sok a vicc, a rosszul elsült poén, a félvállról megemlített tragédia. Utána Lóri és Zöme olvasnak, igen, tényleg ilyen ez a Miskolc. A szakállas vicc jut eszembe, az élet kemény, mint a faszom, igen, és rövid is. Ők nem, elmerülünk mi is az olvadt fémben. Este van, este van, vár az Öntöd-e, egy öreg néni pultol, irányítja a férjét (élettársát) és, mivel a csapot is, minket is. Elszabadul a pokol, mindenbe belehallgatok. Stephen King meg szerelmi bánat, perverz szokások, unikumallergia. Krisztián a nap végére elfelejti, hogy ő Dorian Gray. Minden jó, minden billeg. Épp visszaérkezünk kapuzárásra (Shira pánikos és fecseg egyszerre), valahogy nem tűnik fel Iván hiánya — még virágos álmát alussza a bezárt kocsmában, a biliárdasztalon. A gyárban forrongunk, én itt rúgok be, nem tudom, mikor. Telódizsizek a kimerülésig, még Petivel is táncolok, valaki egy nagy kolbászt nyom a számba. Nagyon gyorsan múlik az idő. Még Mátét interjúvoljuk Lórival, aztán még egy kis tánc (csak egy tánc volt, ha-ha, az utolsó tánc, vagy mindegy). Összedőlök és elalszom a kanapén.


A leghosszabb nap — Második nap Amikor magamhoz térek, egy… vagy nem is. Vacogok a hidegben. Feri Lincoln-szoborként ül, nem néz rám, talán nem is lát. Lefekszem, ekkor már a zsákomba, a férfitömegbe. Élettelenül végigvegetálom a napot, szégyellem magam, én vagyok itt az egyetlen puhány. Szó mi szó, öregszem, nem vagyok már egy mai gyerek stb. A másnaposság értelmén merengek, az Isten ad és elvesz, kettősség, fekete és fehér, büntetés, bicikli (hm?) — nem jutok közelebb a megoldáshoz. Naplóíró létemre szégyenszemre átalszom a napot, hogy lesz itt egyetlen jó vicc is, már bánom az egészet, persze tudom: áldás és átok ez a szerep, nem adja magát könnyen a sztori. Megérkeznek a vendégek és előadók. Gaborják Ádám és Czinki Feri hozzák magukkal Sterbinszkyt, a srácok el is viszik végtelencsocsózni. Ádám előadásának elején rosszul leszek, kimegyek, majd mégis inkább lefekszem. A kortárs trendekről van szó, én meg arra se emlékszem, mit olvastam két hete. A végére visszaérek, medializáció és határműfajok, de Czinki Feri programja előtt megint visszafekszem. Sziszüphosznak érzem magam, meg Júdásnak, hogy fogok Lóri szemébe nézni. Papp Dénes játékát is a szobából hallgatom, és a kocsmába se megyek, pedig ma Ancsa van. Na jó, vis�szaadom a jelvényem, hogy lesz ez szórakoztató kocsmai sztorik nélkül… Czinki Feri bajuszára gondolok, hogy megnyugodjak, mennyei képződmény, majd elindulok az Öntöd-ébe. Gyümölcslevezek, mindenki a paradicsomlevemre vágyik. Anna megint a szexről beszél, a fiúk (Kabai Lóri és Papp Dénes) mondják, jó a nőnek, a lehetőség mindig adott. Anna replikázna, a férfiaknak is, de gyorsan visszavonul: abban mégis mi a pláne? Lóri mondja a holnapi feladatot is, adonisziben sört kérni, megindul a fantáziám: Add a pinád, he. Lófasz a seggbe. Mind egyetek faszt — hogy fogok így Ancsa szemébe nézni, majd ektiviziek. Most is visszaérünk tizenegyre, Zöme már a kocsmába se jött, megrendszabályozták, szegény. Szétszéledünk, sokan a lányszobában bandáznak, mi inkább betörünk a gördeszkaparkba, szégyent érzek a szivacsgödörnél, gyerekes majmok vagytok. Megyünk csocsózni, mindenki formában van, bár Shira a torna igazi győztese, az én vicceim jó közönségre találnak, részegek, nyugtázom. Közben Iván diszkót csinál, mi is maradunk. Peti és Krisztián máris üvöltöznek, a háttérben a verekedés árnyéka figyel, de sajnos elmarad. Már az alvás is párválasztás, Iván a küszöbre szavaz, Gáborék másik szobába költöznek, Petiék a nagyterembe mennek, én Opi mellett lelek nyugalomra — nem kell aggódni, még mindig impo… izé, úriember vagyok. A vég kiteljesedése — Harmadik nap Hajnali ötkor felkel Feri, már megint az ő árnyéka suhog a fejem felett, ahogy felriadok. Később Opi mellett ébredek, reggel van, büszke vagyok, hogy a többiekkel kelek. Végignézem a Jancsó-filmet, kaotikus és ideges, Csodabogár biztos panaszkodna a negatív hullámok miatt. A film vége őrjítően röhejes, nem is figyelek már oda. Várjuk a tojásos lecsót, közben kiderül, az a generáció már öregszik, amelyik saját szabályai alapján játssza a sakkot. Ifjúság kontra hagyomány 4,5:0,5, persze az öregek acélizmai még jobbak a friss, ruganyosnál, így 3:0 nekik. Lóri szerint tévhit, hogy a titkos napló vicces, hát mit mondjak, nagyon reménykedem. Lalival a szlemre írunk gengszterrepet, remélem, nem lőnek le a hiphoposok, olyan ijesztőek mindig (nagy fejhallgató, nagy sapka, nagy atléta, nagy cipő, nagy száj — bizonyára kompenzálnak). Előtte folyóiratozunk, Orcsik Roland és Bedecs Laci szurkálják egymást, csak Tóth Ákos próbál komoly maradni, még Jenei Laci is szubjektív értékítéletre vetemedik, méghozzá livestreamen, ebből biztos baj lesz. (Az meg, hehe, sosem jár egyedül.) Szlemelünk, szórakoztatóak a szövegek, de innánk már, nem húzzuk sokáig. Öntöd-e, adonisziben kérem a sört, a viszkit is, büszke vagyok, ide is leírom: Sört a kezembe. Viszkit a pultra. Sört ide, lelkem.


Barcsai Laci azt mondja, mintha szarnám, olyan könnyen jönnek a sorok, bólogatok, szerencsés eset, mert volt már nehéz szülésem. Peti–Lóri: döntetlen, Ancsa–Szöveggyár: fene tudja. Tizenegykor visszaérünk, egy pillanatra Jeneinek adom a söröm, míg pakolok, igyon nyugodtan, hát nyugodtan be is tolja az egészet. Istápolom a vendégeket kicsit (dörgölőzöm, öhm), Peti és Krisztián megnézik a füvet, tartom Krisztián fejét, majd elmegyek táncolni. A szomorú zenéimmel elkergetek mindenkit, Orcsik Roland szeme csillan meg a sötétben a Sisters of Mercyre, végre egy közös hang, tudok nyalni (nem). Peti és Krisztián eltűnnek és megkerülnek, a felnőttek egyre csúnyábbak, gátlástalanodunk. Megmutatjuk Annával a szivacsgödröt, Bedecs majd’ elhagyja mindenét, Orcsik Roland majd’ megfullad/elmerül. Kiküldenek, akkor megint Peti után nézünk, Gáborék még csocsóznak egy kicsit, bontunk egy sört. Petit nagy nehezen ágyba rakjuk, megtaláljuk Ivánt is az ajtó előtt a földön, betakargatjuk. Utolsó darab kenyerünket a Költőknek adjuk, nem nyugszanak, csak én fáradok; most legalább nem voltak köcsög rollerosok. Peti úgy van, ahogy hagytuk, kiürülünk, elosonok megírni ezt a napot, Bence mindenki geci és cinikus apukája és gyereke, nagyon kimerült, retteg a holnaptól, de a dolgát tulajdonképpen elvégezte. Kedves Naplóm, ha hátranézel, kővé dermedsz, talán ezért vagyok egyre gyengébb, Szodoma és Gomorra összeomlik, de mindig itt lesznek, hogy a romokat lássam. Kedves Napló, Kedves Gyerekek, mintha évek teltek volna el, mindjárt jön a HALÁL is, térjünk hát haza és pihenjük ki ezt a hosszú három napot (feltámadástörténet és a többi). Szeretet, csók, kimerültség, gecó.



Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.