2013009
A Kreatív írás témahét a K.O.M.P — Kreatív oktatási-művészeti projekt pályázati támogatásával valósult meg (TÁMOP-3.2.13-12/1-2012-0365). dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap
ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://iwiw.hu/muut http://twitter.com/muut_folyoirat
Kreatív írás témahét / Szöveggyár-tábor 2013 résztvevőinek írásai A Szöveggyár-táborok nyomdokain haladva idén a K. O. M. P. projekt keretein belül, Kreatív írás témahét címmel szerveztünk a 15–20 éves korosztály alkotói számára tábort a miskolci Vasgyárban július 22–26 között. A folyamatos műhelymunka, a résztvevők írásainak elemzése mellett szakmai előadások és kreatív projektek színesítették a programot.
A felkért előadók és szemináriumvezetők Antal Balázs, Gaborják Ádám, Jenei László, Ficsku Pál, Lakatos István és Sopotnik Zoltán voltak; a tábort vezette Zemlényi Attila és kabai lóránt.
Szövegek: Biró Krisztián • Borda Réka • Bundzik Alíz • Filó Mariann • Hegyi Dániel Szilveszter • Hepp Iván • Horváth Virág • Hubai Gábor • Kustos Júlia • Luterán Lajos • Megyesi Klára • Mokrai Mihály • Müller Dániel • Nagy Kalliopé • Pálinkás Anna • Pintér Adrienn • Pintér Kitti • Polák Péter • Stermeczky Zsolt Gábor • Szabady Shira • Szabó Márton István • Szenderák Bence • Tilli Zsuzsanna • Tollár Gergő • Varga Yvett • Zrubecz Szilvia
Képanyag: Szöveggyár archívum
Miskolcon születtem 1994-ben, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója, a Műút Szöveggyár és a Gömbhalmaz tagja vagyok.
Ez a tó
Már nincs máshol. Egy tervezett szökés lenyelt hangja vagyok, e napok, mint a múló sebeink, olyan hallgatagok. Merülnek az órák, ez a tó a végletek tánctere, hányszor kacsáztunk itt és mennyien fulladtak már bele? De végül minden a helyén maradt, és minden, amit látsz, foghatatlan, kezeink közt lassan porlad a tapintás. Ha végre szélcsend lesz, majd itt építünk házat, legyen hol tükröket törni szét, végleg eltüzelni a gyerekkort.
1992-ben szĂźlettem Szegeden, jelenleg Budapesten tanulok. A GĂśmbhalmaz tagja vagyok.
viszonthallás húsz éve kucorgok, azaz hogy nem is tudom, mióta pontosan, mert a gyerekkori videón, amin a köldökömre közelít a kamera, kevésbé tűnök szűzietlennek. sokat képzelek magamról: betegségeket, súlyos örökségeket és meg nem szeretett nőiséget. ilyenkor kérdez anya a telefonban: az egész táskád olyan lett? igen, az egész, már csak kidobhatom, pedig drágán vettem, én drága voltam, anya, igen, az egész mocskos énem olyan lett. anya mond valamit, mire én azt, hogy most leteszem, egyébként is vagyok már annyira görbe, mint egy gyóntatófülke, amelyikben sokat térdelnek a lányok. tanították, hogy ne csapjam le a telefont, meg hogy ne olvassak bibliát sem, mert egyik sincs jó hatással a kapcsolataimra, de én csak az egyiket szoktam, azt is a lelki üdvömért. halló, itt én voltam, a kamera közelítsen ismét a köldökömre, miközben kiszórom táskámból a menthető tárgyakat. ez a mozdulatsor hátha elég egyenes, egészséges, aztán ha ismét eltávolodik a fókusz, megint ott kucorgok nagyanyámék lépcsőjén és homokot lapátolok a lábamra, mert az visszapergethető.
légy a papíron ez a társadalom olyan, mint egy üveg baracklekvár, hogy már nem is igazi barack, és a teteje is le van zárva. én három napja sírva alszom el, nem tudom, mond-e ez neked valamit akár a lekvárral, akár magammal kapcsolatban. nekem nincsen fügefám, nincs előző életem, sem következő, csak ez. ez nevezhető középútnak talán, hogy ideragadtam, mint légy a papírra.
forráspont ide vezet minden végül is: ehhez a fürdés utáni tócsához, a gát átmetszéséhez szüléskor, a tonna kakaóporhoz a tejben. mint testet a szúnyog éjjel, olyan élesen látom, milyen ellett vagyok én. a has csak lötyögve tud beszélni, a szeméremajkak hevítésre nyílnak. kezdem kiforrni magam.
1995-ben születtem, miskolci lány vagyok. Jelenleg a miskolci Herman Ottó Gimnázium végzőse. Fontos számomra a tánc, régóta a KÖDMÖN Táncsport Egyesületben gyarapítom társastánctudásom. Írásban, költészetben eléggé kezdő, de érdeklődő vagyok.
Van, hogy… Van, hogy sötétben megérted, hogy egy mocskos Árva társasága kell, Ő, aki igazán megkap, egy ismeretlen, olyan, mintha nem is élnél, széttépnél bármit érte, hogy elérd, örülsz, hogy nincs itt, keresed, nem is tudod, mit találsz, érdektelenül bámulod, sosem leszel biztos abban, miért, hogy ezt kell tenned, erő és akarat nincs akarni, nem is lehet, hited sincs, de végül? Sírni kell, majd enyhül, gondolod, vége, amikor épp csak elhallgat, muszáj, akkor is, ha utálod, kitörnél. Van, hogy Elég.
18 éve születtem Gyulán, jelenleg Salgótarjánban vagyok gimnazista. Publikáltam helyi antológiákban, valamint a Palócföldben, a Műútban és a Dűlőben. Szeretem a Kofolát.
görcsök
DNS
akkoriban én biztosan féltem a saját bölcsőhalálomtól
ötven év múlva fáj az emlékezés. eltűnik és visszatér, mint egy meg nem emésztett szókapcsolat.
* hányszor álljunk még ruha nélkül egymás előtt hogy meztelenül láthassalak? * lélegzetkánon — kilométereken át hallgatni a szívzörejed — * telente intravénásan kapom a szeretetet az idő sárga kórtermeiben * hová kezd el sietni egy öreg óramutató? * májushalál
fenyőillatú a múlt, de viszket; száraz hám a gipsz alatt — nem szabad ezt a génekre fogni.
1994- ben születtem Miskolcon, itt és az Egyesült Államokban nőttem fel, Budapesten élek. Fiatal gimnazista koromtól írok verset, prózát. Az irodalmon kívül érdeklődöm a színház- és a filmművészet, a dráma, a filmesztétika, valamint a művészettörténet és a filozófia iránt is.
Én Halljátok szavam! Disznók, férgek! A napszélen vitorlázva érkeztem dél felől, én, a sebesség istene! Szabad voltam, engem bámult az egész világ. Úgy szálltam a végtelen égen, akár Vörös Sólyom. Száguldásra teremtettek, senki sem állíthat meg! Soha nem állok meg, és soha nem nézek vissza! Én, az apokalipszis magányos lovasa. Halljátok, disznók, halljátok az istent! Halljátok az uratokat, férgek! Az éjszaka lovagja vagyok, akit nem ér utol a halál sem! Megállíthatatlan vagyok, rám nem érvényesek a törvényeitek! Az idők éjéből jöttem, és sötétséget hoztam magammal! Imádom a rombolást. Milyen gyenge a vas, és milyen gyengécske az agyvelőtök! A rombolás istene is én vagyok! Eltaposom a földi halandókat, a világ azt se fogja tudni, hogy léteztetek! A száguldás istene vagyok! Csúszómászók! Uratok és parancsolótok vagyok! Most megtanuljátok, ki vagyok! Száguldó veszedelem, a pusztítás istene vagyok! Lesöpröm a föld színéről a férgeket. Én vagyok a düh istene! Parancsomra elszabadul a pokol! Mérgemmel el tudom sötétíteni a napot, éjjé változtatom a nappalt. Mindent megsemmisítek, ami az utamba kerül, nyomomban pusztulás és halál! Kiirtom a tetveket pokoli erőmmel! Sötétbe borítom ezt a világot! Szerelmem! A napszélen sodródva elmém megbomlott, megőrültem. Megőrültem. Merre vagy, kedvesem? Elmegyek, és sohasem jövök vissza, nem fordulok vissza. Téboly! És fülembe rivall: „A sebesség… istene. Ez volt a neve. A sebesség istene. Emlékezz rá, amikor felnézel az égre.”
Debreceni vagyok, és már csak a nevem miatt is leginkább boldog. Földrajzot tanulok, közben pedig a Debreceni Egyetem Irodalmi Körnél (DEIK) vagyok titkár. Az utóbbit mondjuk jobban szeretem. Nem annyira, mint a kávét, de azért…
…mint egy műalkotás A terem hamarosan megtelik emberekkel. Odakint várakoznak, míg én idebent felkészülök. Nem mintha azt tenném. Csak ülök a helyemen és gondolkodom. Már évek óta fel vagyok készülve. Várom a megfelelő pillanatot. Nem tudom, mikor lesz, de kár lenne, ha elrontanám. Lehet, hogy ma estére feleslegesen jöttek. Annyi baj legyen, legfeljebb majd csalódottan hazamennek. Akiket igazán érdekel, azok visszajönnek. Az igazi műértő kivárja. Na, talán most már bejöhetnek. Intek és lekapcsolják a színpadot megvilágító lámpákat, kinyitják az ajtókat. Ők se tudják, mi fog következni. Kiadták a termet valami flúgosnak, de amíg megfizetem — és megfizetem! —, addig azt csinálok, amit akarok. Az emberek jönnek, olyan hatvanan, hatvanhatan lehetnek, nagyon csendesek. Csupán egy-egy fojtott beszédfoszlány jut el hozzám. Biztos azt tárgyalják, hogy mit fognak majd látni. Én sem tudom. Ezerszer elképzeltem már, de még senkinek sem meséltem, és látni sem fogom soha. Elhelyezkedtek, mindenki megtalálta a helyét. Felkapcsolják a lámpákat, melyek a közönség szemébe világítanak maximális fényerőn. Elégedetlen mormogások innen is, onnan is, majd a fény lassan rám fókuszál, és végül az összes reflektort odakoncentrálják olajjal fényesített kopasz fejemre. A közönség lassan elveszi a szeme elől a kezét, és mindenki elkezd újra látni. Most még kicsit kábák, de lassan már kezdenek rádöbbenni, mi is van a színpadon. És igen! Megjött az első elharapott sikoly, majd szépen lassan az egész közönség felhördül. Intek nekik. Erre elcsendesednek. Még nem tudják, de lehet, órákig fognak itt ülni. Persze ha csak menet közben el nem mennek. Megtehetik. Én egyedül is megcsinálom. Végignézek rajtuk. Nagy részüket ismerem személyesen is, a többit csak látásból. Mindannyian komolyak. Tudomásul vették, hogy mit látnak, és most várják a folytatást. A szememmel — csak a szememmel, a fejemet nem mozdítom, belátom az egész teret — végigpásztázom őket. Mindegyikükön egyenként megállapodok, belenézek a szemükbe, majd tovább. Így telik el az első fél óra, közben pedig kellemes zene szól. Lehet, hogy unatkoznak, de nem érdekel, ott az ajtó, tessék kimenni, ha nem tetszik a műsor. Újrakezdem a nézést. Van, aki kimegy. Nem baj. Nem érdekel. Én már öt éve készülök erre. Mondhatjuk, hogy az életem egyötödét erre szántam. Gyűjtögettem éveken át. Növesztettem, vágtam, és megint növesztettem és vágtam. Tegnap volt az utolsó vágás, most már készen van. Sokan azt mondták, hogy nem lehet, de én mégis megcsináltam. Emberi szőrből festővászon. Nem zseniális? Dehogynem. Igaz, nem túl nagy. Lefestettem fehérre. Ez van most mögöttem. Nem takarom ki, hadd lássák ők is. Most már csak másodpercekre nézek bele az emberek szemébe. Alig a felük maradt csak itt. Lassan eljön a pillanat. Furcsa érzés, és ez jelzi nekem, hogy itt van, mindjárt. Nem remeg a kezem, már belemerevedett a pisztoly tartásába. Egyszer valaki azt mondta, a pisztolycső hideg és fémes az íze. Ez már nem hideg. A fémes íz viszont tényleg ott van. Szeretnék elmosolyodni, de akkor kiesnék a szerepből. Azt pedig nem akarom. Összedőlne öt évnyi munka. Mindig is erről álmodtam. Itt ülni, a számban egy pisztollyal. Leírhatatlan érzés. És hamarosan már nem csak lelki absztrakt leszek. Pedig nem is vagyok a lélek híve. Nem hiszek benne. Az agyam van, és az vagyok én, az a lényem. Fura. Húzom az időt. Pedig már itt van a pillanat. Ki tudja, meddig marad. Valaki feláll. Felveszi a kabátját. Elfordul a színpadtól. Elindul kifelé. Meghúzom a ravaszt. Kattanás. Durranás. Megtelek magammal.
Demokrácia Mindenki bűnös. Nem tudunk mindent. Elhomályosít. Nem is azt látta. Micsoda csalódás. A törékenysége nem adja vissza a parasztot. Ezt fogod mondani? Ezt. Hazudsz. Igen. A fejezetcímeid elárulnak. Mindenki bűnös. Mindenki áldozat. Aki bűnt követ el, az áldozat. A társadalom felelőssége. Ez egy játék, egy trükk. Nem tudjuk, ki az. Ha megismered? Sem. Senki nem figyel senkire. Csak mindenki a monomániájára. Ne becsüld le a kéményseprőt. Ő csak egy kispolgár. És a Méri Poppénszban? Hát ott se nagypolgár. Ez már a tárgyalás első fázisa. Ez már ösztönileg előrevetít. Van. Neki mindegy. Nem tudsz kiállni magadért nyelvileg. A nyelv nagyon képszerű, motivikus. Inkább játékszer. Kettős. Egyedi. (Egyébiránt a szexualitás, ha tárgyiasodik.)
(Ő maga is.) (Akkor is, ha nem történt.) (Akkor is.) Már eleve így jelenik meg. A verbalitás szintjén? Ott. Ott idealizálódik. Magadnak sem mered. A primitivitás is belekerül. Beszélni kell. Nem. Csak lehet. A te nyelvedben hogyan jelenik meg? Az életemben feldolgozatlan. Nyelvi agresszor vagy. Ne tudsz kiállni magadért nyelvileg. Verbálisan elnyomsz. El vagy tárgyiasítva. Cselekedni akarsz helyettem. El vagyok fojtva. Kell valaki, akit el lehet nyomni. Valaki, aki szellemileg gyenge. Azért legyen erőssége. Legyen szívós. Így is, úgy is. De miért? Mert kötődik. Mert az érzelmi intelligenciája megvan. Igénye van a kötődésre. De nem valósíthatja meg, mert. Mert szinte tárgy. Ez az oka. Az egyik. A másik.
1994-ben születtem. Az Értünk.hu ifjúsági webmagazin szerkesztője és az Új Irodalom művészeti fórum vezetője vagyok, egyetemista, hobbiköltő.
Belső vihar
Ugyanaz
Lant pendül, csend. Kong kút mélye, az én van lent.
Mindenki egyedül, mindenki egyedül fog meghalni. Mindig ott leszek, mindig ugyanott, mindig ugyanúgy. Csak a verseimben mindig ott leszek. Most önös untalan írom ugyanazt, írom ugyanazt. — De ezt már írtad! — Látod? Erről beszélek.
Fent éj leple, kezemben éjjeli lepke. Ülök meghitt magányban. Villámhasított fellegek. — Az Úrnak fényei — Isten ökölbe szorított keze vagyok.
Huszonkét esztendős, Miskolcon született, élő Szöveggyárveterán vagyok. Egy sajóecsegi iskolában vagyok labdarúgóedző. Többet nem is érdemes mondani.
Cukor Szereted a tavaszi alkonyokat. Ablakból nézni másokat, mintha volna kedved kivételesen másnak lenni. Vidáman bringázó gyerekek között kóbor macskák isznak a pocsolyából, amelyet tükörnek használsz hajnalonta — ez a sáros víz a véred is lehetne. Senki sem kérdezne többé a céljaidról, ha meggyónnád mázsás bűnöd, az életed, de te csak a nyelved alá gyűrsz mindent, amit ki kéne egyszer mondani. Romlott nyugtatóként oldódik méreggé idővel. Valamit iszol, emlékezel. eszedbe jut, hogy lehetett volna másképp, és figyeled, amint lassan kiürül a táj. Megnyugtat, mint a lány, aki cukorkát rejt a zsebedbe, ha elbúcsúzol tőle.
Előtt Esőt kívántak nekem a lányok. Azt mondták, ne aggódjak, ők mindig jól kívánnak, szereti őket a Teremtő, és csak aludjak nyugodtan, holnapra minden vízben áll majd. Esőt kívántak nekem a lányok, mert tudják, hogy szeretem nagyon az esőt, és ők ilyenkor velem szeretik: Énekelnek, táncolnak, gyönyörűbbé válnak közben, mint valaha. Esőt kívántak nekem a lányok; Hárman vannak és szerelmesek. Belém is kicsit és egymásba is, de hogy kibe leginkább, azt nem mernék soha elmondani. Esőt kívántak nekem a lányok. Nem tudják, de valaha volt egy negyedik is, aki úgy halt meg, ahogy ők is fognak egyszer. Esőt kívánt nekem és bevallotta azt, amit nem szabad.
Szombathelyen születtem, remélem, nem ott fogok meghalni. Mindig más a fontos számomra. Leginkább a szomorú zene, a szép rajzok, és a mesék. A szél meggyötör. A hó vigasztal.
isten szürke lánya add a véred, ha szomjazom. fojtogass, s feltámadom! szeress szavakkal, isten szürke lánya, isten kenyere, füstje, dohánya. s szerelmem anyai lesz — téged magamként vigyázva, vagy gyenge, csúf férfié, tested előtt állva. köpd elém szürke lelked; nem kell felelned. nem kell szeretned oly lánggal, ahogy én téged. én megértem. te megérted. csak vágj pofon, add a véred, ha szomjazom. s én feltámadom. feltámadom.
Luterán Lajos vagyok. 21 éves. Budapesti lakos. Most éppen éhes is. Ha ismersz, küldhetsz pénzt. Playstation 4-re gyűjtök. Izé. Luterán Lajos vagyok. Vagy ezt már mondtam? Na mindegy. Sziasztok! Elmentem a boltba.
kiragad innentől kezdve egy és ugyanaz alszom és ébredek lélegzetvétel e kettő között bennhagyott és megrekedt csak úgy mint te piciny lelkem állok mozdulatlan kissé részegen de még élve adom magam át a konstans süllyedésnek — […] és lám megint ideértünk a hús kutatja bennem a koravén hentest ő igazodik hozzám én meg nevetni kezdek maradok idegen test hisz kilökődni úgyse merek édes lelkem bár bíztattál mégis be vagyok tojva mert az ajtón kopog a kárhozat és hátam mögött menstruál a halál
μυθολογία — nem is tudtam hogy te még itt cigarettafüst mellől szólt az Elégia mégis hová tűntél barátom oly rég vártalak magzattalan nemlétedet sercegték az ionok — jól vagyok ne aggódj csak nem bírtam tovább az örökös Ragyogást így hát elmenekültem s végleg elhagytam mindazt mi én vagyok most saját magam ellipszispályáján bolyongok és érzem hogy lassulok — de mondd vén csavargó emlékszel-e még az Égre meg a lassan fonnyadó fügefára mely alatt Lorca Keats és Whitman sorait olvastuk fel egymásnak míg hátunk mögül fémes zaj s gyenge interferencia zöngicsélt — persze csakhogy számomra a messzi otthon és Kháron közti utat már rég benőtte a gyom haza nem térhetek mert minden ugyanaz a paralizált Fény és monoton idegrángás tudod ilyenkor kénytelen vagyok mindent bevallani magamnak ilyenkor kétségbeesetten próbálok megszabadulni tőle hogy sötét nélküli vakságom allegória a nyugalomra csupán elcseszett látomás de ez nem így megy valamit ki kéne irtanom magamból — ugyan most már feleslegesen küszködsz az atomok lassan hasadnak körülötted sajnállak de míg a rádióhullámok sűrű erdőn átkelni képtelenek minden apró rezdülésed hiábavaló hisz csak nézz magadra mi maradt belőled haver égi gettókon és putrikon át vezet az utad köpni se mersz a gravitáció lehúz a mozgásod meg lekövethető
Kisvárdán születtem. Miskolcon tanultam. Budapesten élek.
Máté 21,12 hogy mi van az egyházi iskolában? minden teremben kifeszítve egy ember itt tanulni kell templomra meg reklámplakát hát semmi nem szent
Szatyor húsánál már csak szavai voltak nehezebbek mert fölényesen hányta maga elé hogy eltakarodsz a könyvtárba és kiveszed a kötelezőket és mint ahogy a történetből sem kaptam el többet úgy a valóság sem lehetett több a cipekedésnél
Ez Miskolc bazmeg itt semmi nem olyan mint amikor igazán keserű az avasi és mindig is a tudatlan vidéki vagy városi szól be hogy nem otthon vagy
A becsületes nevem Mokrai Mihály, de jobb kedvelem a Misi megnevezést. Miskolcon élek és most leszek végzős a gimnáziumomban. Zene-, sorozat- és filmkedvelőnek titulálnám magam, továbbá szeretem rántott húst és az önfeledt szórakozást. Nem vagyok túl nagy irodalmár lélek, habár gyakran filozofálgatok magamban és/ vagy barátaimmal.
Az ihlet hiánya Egy üres szobában ülve Szüntelen merengek, Hogy hol járhat? Miért késik? Miért várat? Most miért nem tör rám, Csak úgy, ahogy szokta? Miért hagy magamra Újra meg újra? Mégis… Megannyi átvirrasztott Nappalon vártam A váratlan vándorra. Ma is reménykedtem, Sóvárogva lankadatlan, Hogy arcomba vágva, Számba rágja A tökéletes szavakat, Hogy suttogva hadarja el azokat. De ma se jött el, Hiába vártam. Hiába reménykedtem De már minek is fájna? Csak arra tudok gondolni, Hogy itt legyen A Múzsám! Az Ihletem! Kiderült, hogy a jótét szűz Csak egy buja kurva! És most hogy nincsen itt Csak számat húzva A papírt csak galacsinba gyúrtam. Nem zúg a teremtés szele, És nem recseg az asztal Az alkotás súlya alatt…
http://muller-daniel-vers.tumblr.com/; http://muller-daniel-photo.tumblr.com/
mint a bronz a valaha magasztosan csillogó templomtornyokon, úgy villódzik hajad, mikor a válladra szenderül. s felszusszan a bőröd örömében, hogy megérintheti. felmosolyognak a porcikáid s hullámzó rezdülésekbe kezd körötted a lég.
1995. szeptember 20-án születtem Budapesten. Az Eötvös József Gimnázium humán osztályába járok. Zenélek, utazom, focizom, gördeszkázom, olvasok, írok.
az elromlott k apcsoló buborékokat fújok neked a nyálamból, hogy még jobban szeress, de tudom, hogy ma nehéz. ma nem fogják felkapcsolni a csillagokat. ma a hóesést sem indítják be és nem követjük az erdőbe a vérző őzikéket — csak a sötét kirakatok maradnak. azokban is csak magunkat látjuk, ahogy bebújunk egy új buborékba, és elrepülünk inkább, forogva a sötétben, mert meguntuk már a sok feketét.
idegen, esős nem mindig látom a reggelt, néha csak kék hegy vagy szél, vagy az olajfa az ablakomban, ők utánam néznek, ha elfordulok, és kérdezik, hogy ma reggel lesz-e locsolkodás, hogy látom-e őket egyáltalán, hogy van-e lényeg, mert ők meghallgatják a lemez b oldalát is, ha épp felteszem, de minek, ha nem vagyok többé a barátjuk, csak egy idegen délután, egy esős.
k acsint a hold megcsúszik a fény az égi versenypályán. villámlott. az utak ázott, megfáradt kóborlók. balra nyilak, jobbra is, sorompók, bankok, zebrák és zsiráfok: magas irodaépületek egy lakótelepi szavannán, szántják a vizet az autók, nyugtalan minden csepp, bárcsak felszáradnánk. felnézek a holdra, kacsint, aztán pirosra vált, és megáll egy pillanatra az éjszaka.
Három éve szöveggyárazgatok, mellette az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanulok. Nem szeretek egyes szám első személyben magamról írni (másról inkább) és rossz vagyok az életem nagy fordulópontjainak listázásában is. De szerintem kedves vagyok.
otthon taktikai műveltség: adattárokból és lexikonokból betanult dátumok és nevek jó időben és térben való alkalmazása. általában az alany intelligenciájának túlbecsülésével jár, vagy ki tudja. ezt kigondoltam, hogy majd bevethessem, aztán apám bejött, elmondani a napi híreket: „négyes ikerkecske született” és „a házaspár szegedre költözött”. én nem bánom, hogy semmit nem kapok, csak a legfontosabbat.
litvánia az elején még mikor nem láttalak csúnyácska voltam te meg szépnek hitted magad aztán arctalanul váratlanul kisietve felébredve a másnap reggeledre csendben léptem halkan — kértem megcsavartál a ment helyett a gerincem mellett belém ültél felültettél csak gondolom hogy remeghettél bármerre néztél rám láttál és az eldöntetlen napszakomra
1995, Szabadszállás, Kecskemét. Szeretek festeni.
szeretet imádom a csap nyikorgását. a pókhálót a vécében. meg a szarfoltot a falon. s legalább így szeretlek téged is.
1995-ben születtem, a kecskeméti piarista gimnáziumba járok. Szeretem a cicákat.
önarckép az ablakodból látni ahogy a tejútrendszer medrébe hajlonganak a fák éjjelente égei-tenger hulláma a párnádon a hajam és sodrásom gyűrődései ráncolják a lepedőt te nem a derengés vagy bennem hanem az eső a lakásodban szeretek mezítláb járni mert úgy érzem sokkal inkább tartozom hozzád így mezítelen talppal és amikor arra ébredek hogy a padláson zörögnek a madárcsontok nem félek akkor sem ha seregély voltam régen
1995. november 16-án Miskolcon születtem, Ongán élek. Tagja vagyok a Szöveggyár és Gömbhalmaz csoportoknak.
mindegy már nem baj, ha te is elhagysz. nem számít, hogy elrepülsz, szótlanabbul, mint a fecskék. valaki megsúghatta neked is, hogy felénk ez így szokás, hiába minden, nincs tavasz, nincs megújulás. csak ez a korcs nyár, ami a fülünkbe liheg már április közepén is. szépen elképzeltük pedig egymást. te is magadat, én is téged. de nem baj ez. tényleg semmi jelentősége nem lesz, nem is volt nagyon, menj el nyugodtan, zárd be végre a szobám ajtaját, söpörd el a járdáról a lábnyomaidat, és úgy kallantyúzd be a kaput, mintha sose engedtelek volna be rajta. tényleg csak menj el. mindegy is, amíg a zsebemben még ragasztják összetört szentségeim az illatok.
szingularitás így nélküled, reggelek, egész napok sűrűsödnek az oszlopon billegő, ismeretlen madárba, aminek torkában fénylő gömbök lüktetnek, pont, mint az enyémben, pont, mint a tiedben is. a madár billegése rugaszkodás a hipertérbe, bő ruhákba, nagy szavakba. esetlenül lebegünk egy köztünk táguló univerzumban, egy feszülő fekete leplen, ami elszakad s a szakadás mentén nyílnak elfáradt fekete lyukak. nem vagyunk többek, nem vagyunk csillagképek, nem vagyunk fény, nem vagyunk lélek, anyag vagyunk, ami zúg, amiben minden esik, koppan, akár ha eldobnak, mint hasadó atommagok, vagy éppen bomló csillagok a héjaikat.
Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, és 1992-ben születtem. A harmadik nevemet azért használom, hogy ne tévesszenek össze az apámmal, noha a munkáját tekintve semmi köze az irodalomhoz. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre járok. Az íráson kívül zenélek, táncolok, slamelek, és színjátszom.
a könnyűzene felelősségéről nagyapám az operában dolgozott, fiatalon kezdett kopaszodni, és Szörényit Sörényes Leventének hívta, mert nem szerette, hogy a nénikém Illés-koncertekre jár egyszer az Illés ellátogatott az operába nénikém arra ébred, hogy nagyapám keltegeti. kimennek a konyhába meginni egy sört, mert kiderült, hogy a Sörényes Levente nem is olyan hülye apám a békávénál dolgozik, fiatalon kezdett kopaszodni, és nem tudja, ki az a Dave Grohl, pedig csak huszonéves volt, amikor megalakult a Foo Fighters egyszer kigyulladt egy metró, és a füst ellepte a Forgách utcai megállót a My herot hallgatom újra és újra. a dal klipjében egy férfi mindenkit kiment egy égő házból, és a végén összeesik
ott béke ahol szeretet van, ott szeretet van nem csak az amerikai romantikus filmekben, nem csak az ideálisnak látott családokban, és nem csak bennem, szemben az ostobáknak és gonoszoknak képzeltekkel szeretet van abban, hogy anyám mindent helyettem csinálna, mert én biztos úgysem tudnám magamtól; abban, hogy apám besegít anyámnak a munkájában, és káromkodik, amikor hajnali fél négykor arra ébred, hogy zuhanyozom; szeretet van Müller Péter Szeretetkönyvében, amit a nagyobbik húgom olvas, amíg a kisebbikkel el nem kezd vitatkozni; abban, hogy nagyanyám egyedül maradt, amikor nagyapám meghalt, pedig azelőtt titokban egy fiatalkori szerelmével levelezett; és ott van a lányban is, akiről sokáig azt hittem, szerelmes vagyok belé, és — bár sosem hagyta, hogy járjunk — bántotta, amikor elmondtam, hogy csak egy ideált vetítettem rá, és igaza volt; mert szeretet van a megbocsátásban, és szeretet van az elfogadásban.
Szabady Shira, az én vagyok, de csak ma. Tegnap tegnapi Shira voltam, szóval ő már nincs. Közös pontjaink, hogy mindketten 19 évesek, exszinkronúszók vagyunk, Bécsben tanulunk, prózákat és versszerűségeket is írunk, néha slamelünk, ha túlteng bennünk az exhibicionizmus, és holnap megint mások leszünk.
hiányos Anna Kareninát olvastam, mert ő a kedvenced. már félúton jártam, mikor leültünk szépen és megbeszéltük, hogy egyedül akarsz lenni, én meg bármit, csak ne nélküled. aznap éjjel összetörtem a szavaidat, darabjait szőnyeg alá hajítottam. a szívem leköltözött a gyomromba, ott pislogott és félt és én hajnalban hányni kezdtem; ezerszirmú virágokat. Anna Karenina mosolygott, míg haját díszítettem, azt mondta, majd velem marad, mert ő már az én Kareninám. akkor végre rájöttem; egyikőtökre sincs szükségem, és reggelre már azt is tudtam, hogy sosem fogom végigolvasni az Anna Kareninát.
sóbálvány tényleg fél, mióta észrevette, szobájában nincsenek sarkok, falak tartják az üvegplafont. semmi nem zárt, ha felfelé halad, lefelé zuhan, átlósan hiteget. derékig süllyedt az origón, mert ma se született motiváció, egynél több szobád lehetetlen. falaira ragasztott papír automaták árulják a lejárt életet.
szemgödörben úgy teszek, mintha meghaltál volna. eltemetlek és magamat is melléd. családi idillben éldegélünk a föld alatt. veszekszünk és boldogtalanul utáljuk egymást. szeretkezéskor dühöt élvezel belém, de vadlóméhem lesz, és kihordom a gyerekeidet. és vadló leszek én is, és végül te is azzá válsz. és a föld lesz a lovasunk, aki majd betör. akkor megnyugszom végre, kiásom a sírt, de mi már nem lakunk ott.
Budapest, 1993, a József Attila Kör és a Slam Poetry Budapest tagja vagyok.
Szomorú téli esték
Talán te is emlékszel. Az első randevúra, amikor behúztalak a Király utca egyik sikátorába. Hogy utána hozzátok mentünk, a jól ismert kanapé, nálunk is ilyen volt, az én anyám is ilyenben nőtt fel. Az a rossz ijesztgetős film, a sötét novemberi éjszaka. Hogy azoktól az elkövetkező sötét, szomorú, téli estéktől féltünk mind a ketten. Majdani ülésektől a gyerekkori kanapén. És hogy én sosem tudom majd máshogyan. Hogy csak ülünk egymásba kapaszkodva, mint két kétségbeesett testvér.
Még közelebb Talán te is emlékszel. Arra az őszi napra, mikor a zsinagóga előtt mondtad el, hogy van valakid. Én kifizettem a kávét, és elindultunk az őszi napsütésben. Titkokat osztottunk meg egymással, csak keringtünk, mint két nemtelen gyóntató, körbejártuk a pesti zsidónegyedet. A halálról beszélgettünk. Hogy kivétel nélkül akkor szeretünk meg valakit, amikor általában már túl késő lesz. Hogy évekig nem ismerjük őt, felületes beszédek, köszönés, miegymás, és akkor, amikor már nincs miért szeretni, akkor kerül hozzánk egyre közelebb, még közelebb, egészen közel. És az a könnyes nevetés, amikor eltemetsz minden elsiratott közös délutánt.
1992. Miskolc. Verseim megjelentek a Műút, Palócföld, A Vörös Postakocsi folyóiratokban.
Tar tu I Szókincsem egyre szűkül, már Andrással és Dezsővel is félig angolul próbálom megértetni magam. Mintha egyszerre mindkét oldalán lennék a folyónak, pont a belvárosban formáz hurkot — az épület két ellentétes oldaláról látható hidak ugyanazon meder fölött ívelnek. Ingyen wifi még az utcán is, Skype, kártyával fizetek a klubban és a kocsmában: E-stonia, a koliban mégis egy percig tölt a Google, s meg-megszakadnak világkörüli sakkjátszmáim. Íztelen A. Le Coq-ot nyitok, 15. O–O… II A spanyolok a dohányzóban szépek és szőrösek, isznak, nevetnek és nem értem. Egyre hosszabbak a nappalok, egyre részegebbnek kell lenni — nem segít hó, némaság, se a grúzok lámpafénye a konyhában; csak néha összeugranak a távoli pontok, hogy visszahajoljanak, mint az elázott fűzfák. Megint itt vagyok a tükörben, mert újra és újra lezuhanyozom s újra és újra meglep a fürdőben a padlófűtés.
1994-ben születtem Tatabányán, jelenleg Budapesten tanulok. A Gömbhalmaz tagja vagyok.
Vedlés Régen apa a nyakába vett és gyerekcipős óriás voltam a kék világ közepén. Most az én nyakamba ül a világ, feledhető, józan idő koszát piszkálom a körmöm alól, és vérszín-fényben néha félek, hogy lecsúszom a szélén.
Világtalan Csipkét fest az éj a dombtetőn, hulló sötét színezi át a fák ágait. Tücsök dalol, odakinn a szőlőlevelek mintha fel-felemelkedve próbálnának látni valami kis fényt, reménykedve, de világtalanul. Mennyivel jobb ez, mint az értelmetlen hajlongás hulló esőcseppek súlya alatt? Csillagszőtte, fenséges égre tekinteni, ha a szem világa nélkül is — nem inkább élet-e ez az illúzió? A júliusi délutánok kedves, finom melege, ami ott rebeg a levegőben még sokkal a napnyugta órája után is, talán kárpótlást is nyújthat.
Négysoros Elég a lábnyomod, ha hiányzik a párja, a folyosón a villanyt ne hagyd égve. A szögesdrótra is lecsapódik a pára. Nem ontják a vérem, megúszom élve.
Testet ölt Hittel fordulsz felém, de nem a fojtó kereszténység, hanem a halk himnuszod sorai a fejemben, ami marad, miután mindenki álomra hajtja a fejét, s hinni kezdek. Álmomban már, vagy félig ébren, nem is ésszel, egy törékeny szívvel akarom hinni, hogy a karjaid nem kitalált, műanyag remény darabjai, hogy lehunyhatom a szemem minden éjjel melletted, ha már megtaláltam a helyem, az állad és a kulcscsontod közt valahol. De álomnak hiszlek néha ébren is, hiába tengerszemek nyugtató csobogása.
Egy átlagos fiatal volnék nagy álmokkal és sűrű napirenddel, akit elvarázsol mind a fizika, mind a melankolikus, romantikus költészet kimeríthetetlenül sokszínű világa. Olyannyira elbűvöl az anyanyelvem gyönyörűsége, hogy az esetek jelentős részében nem találom a megfelelő szavakat egy egyszerű társalgás folyamán. Akik nem ismernek, pökhendinek tartanak, akik viszont ismernek, már meg is bizonyosodtak erről. Tisztelem azt, aki tisztel!
Béke ölel Beköszöntött a tavasz Fagyott zajok olvadnak Megszegted volna szavad? Hallgass, én békén hagylak! A világ kint viharos Börtönömben nem hallom Érintetlen űr karol Fájdalmas kis holnapok… Testet ölthet a hang Földet renget, rezonál, Hullámzik a tenger Lelkem békességre vár.
Bambusz Későre járt már, a nap is majdnem lebukott a horizontról. Tappancs farkcsóválva követett a konyhába. Izgatottan figyelte, ahogyan kiemelem a pórázát a szekrényből. Amint megbizonyosodott arról, hogy valóban a fekete műanyagdarabot szorongatom a markomban, az ajtóhoz vágtázott. Magasra ágaskodott, a kilincs elérésére törekedve. Ám ez nem is olyan egyszerű egy olyan kis termetű kutyának, mint az én kis Havagnese-em. Kinek hossza nem éri el a fél métert, habár szentül hiszi, hogy segítség nélkül is képes kinyitni egy ajtót. Kis segítséggel tehát kijutott a lépcsőházba, ahol kettesével szedte a fokokat. Pillanatok alatt az üveg lépcsőházajtónál termett, ámde termete újból megakadályozta a továbbjutásban. A végső kapun túl a szabadság ejtette rabul, boldogan ugrált a frissen nyírt, enyhén nedves fűben. Ahogy elindultam az utcasarok felé, hű társam a nyomomba eredt, majd rövidesen el is hagyott. Könnyed szökdelése meglepő hirtelenséggel szakadt meg, amikor is megpillantotta az úttest túloldalán sétáló ismeretlen ebet. Fejvesztve rohant át az új ismerőshöz, aki — miután realizálta, honnan érkezett kis érdeklődője — kölcsönösen elkezdte szagolgatni őt. Még az ismerkedés fázisában érkeztem meg, mire a másik kutya láthatólag megijedt. Nagy, keverék kutya volt, nem tudnám megállapítani, milyen fajta. Leginkább a spánielek vonásait viselte magán, eltekintve a hatalmas termetétől. Kékesfekete és fehér foltok ékesítették a bundáját. Óriási, mélabús szemeiben félelemmel vegyes alázat csillant fel. Elfutott előlem és a gazdája lábai mögé bújt. Ez nem esett jól, főleg az utóbbi időszakban bekövetkezett személyiség- és önbizalomromboló események után. Játszott egy keveset Tapival, ezalatt megtudtam, Bambusznak hívják a jószágot. A sintér ketrecéből mentették ki a gazdái, így már érthetővé vált számomra az eredendő bizalmatlanság velem szemben. Idővel megint rám tekintgetett, gondolom, érdekeltem, meg szeretett volna ismerni, vagy hasonló, csupán nem mert közelebb jönni. Ekkor leguggoltam vele szemben. A jobb karomat felé nyújtottam, lehajtottam a fejem, és lesütöttem a tekintetem. Vártam a reakciót. Rövidesen egy puha orr érintette finoman a mutató- és középső ujjamat. Felnéztem, és egy szelíd, kedves, szeretnivaló teremtményt láttam magam előtt. A szemembe nézett és megnyalta a kézfejemet. Ezután megfordult és visszatért gazdájához. Hazatértek, ahogy aztán mi is. Jó érzés töltött el, amikor feleszméltem, mi is történt valójában. Félelmetes, hogy a kutyák is rendelkezhetnek ennyire emberi tulajdonságokkal! Miután felcammogtunk a lépcsőházban, és kinyitottam a lakásajtót, a póráz visszakerült a kis faszekrénybe.
Anyák napján születtem, azóta is Sonntagskind vagyok. Szeretek hadarni — főleg kulturális témákról. Csak a szemfülesek láthatnak olvasnivaló és jegyzetpapír nélkül. Szeptembertől szívem csücske a jog.
Zsoltár (vízválasztó) vakoskodunk, mert a hegy orma nem az ég alja, de messze van a földtől, mindentől messze, és mert lábhoz kushadó kutyák sem silbakolnak jobban, mint itt a felhők. kiáltunk mégis, mert a torkunk csak azért is nedves, ám a hangunk konccá tépetik, s kéréseink egymást űzve nyargalnak zavarrá. öröktől fogva itt vagyunk, részese mégis így leszünk csak a tájnak, amint elhal az ekhónk, mert az ismeretlent daloljuk, mint kavicson a tompa csöndet, cseppenként a vízválasztó rossz oldalán. s bár szárazságra vágyunk, mégis ázunk, itt, ahova állítottak minket, s ahol az ég szakadatlan szakad. (szürkület) messzire is merészkedhetnénk, ha lenne messze, ahol a tiltás színe ismeretlenné lényegülne át, s a retinánk is megnyugodna, ám mi nem akarjuk az ösvény nyomvonalát megtörni, megtaposni egyszerűbb és kisebb áldozat, s bár mindezért megsavanyodhat mosolyunk, el nem tévedhetünk mégse, mert a fák fehérre meszelt törzse óvja az erdők magaslesét mitőlünk, akik vagyunk, mint a kárhozat, megkopottak, hiszen felemás napjaink felemás holnapok felé terelgetnek, s csak egy darabig lelkesedünk, hogy hazafelé tartunk, de akkorra már felfalt minket vagy a kutya, vagy a farkas.
1994-ben sz端lettem Keszthelyen, Budapesten tanulok.
kétely kiborultam a dobozból széttörtem ezeregy darabra ezret újra összeraktam az ezeregyedik elveszett. szerintem te tetted zsebre amikor egy pillanatra elfordultam hogy ellenőrizzem, engem nézel, vagy valakit a hátam mögött
változás minden találkozáskor valaki másból valami mást lopok el, vagy csak aggatja rám a találkozás és söpri ki belőlem magam