dűlő 008

Page 1

2013008


Az 5K Központ Íróiskola diákjainak írásai Az 5K Központ Íróiskolája 2011-ben indult. A diákok két éven át hetente két szemináriumon és félévente nyolc előadáson vesznek részt. Az itt közölt szövegek többségében az első végzett évfolyam hallgatóinak munkái. További információ: www.5kkozpont.hu Szövegek: Adorjáni Anna • Büki Mátyás • Durica Katarina • Kálmán Dóra • Nagy Kinga • Ónodi Lóránt • Solti Gyöngyi • Uhrin Csaba • Zádori Beáta Képanyag: Rizmayer Péter Az első borítón az Erdő-vonalak IV. / Ház című videóinstalláció (változó méret, fotó és videó, hd videó, 1:39 perc, loop, 2011) részlete, a hátsó borítón Avar relief / Famunkagép című videóinstalláció (Hugyecsek Balázzsal közösen, változó méret,1:24 perc, loop, 2011) látható dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap e szám társszerkesztője: Menyhért Anna ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://iwiw.hu/muut http://twitter.com/muut_folyoirat


Adorjáni Anna Adorjáni Anna vagyok (1985, Segesvár, Románia), végzettségem szerint társadalomtörténész. Kolozsváron szocializálódtam, jelenleg Budapesten élek. Napközben felszolgálóként, értékesítőként vagy projektmenedzserként dolgozom, esténként pedig írok, és az élet nagy kérdéseiről elmélkedem. Eddig elsősorban tudományos szövegeim jelentek meg.


Híradó

— Hallod, elszabadult egy oroszlán az állatkertből. — Hallom, és már kértelek, hogy halkítsd le azt a vacakot. — A vadállat ma hajnaltól szabadon kóborol a városban. Hallod ezt? Az állatkert dolgozói nem tudják, kit terhel a felelősség a mulasztás miatt. — És mégis hol? Látta már valaki? — Nem tudom, azt nem mondta. Különben is már áttettem az Eurosportra. — Azért végighallgathattad volna. Szerinted ez igaz? — Miért ne volna igaz? Mutatták is az üres ketrecet. — Nem kapcsolod be a rádiót? Lássuk, ott mondanak-e valamit. — De. Hmm… már lejárt. A sportnál tartanak. — És ilyenkor mit szoktak csinálni? — Hát figyelmeztetik a lakosságot. — Úgy értem, az oroszlánnal. — Általában lelövik. Elkábítják és visszaviszik. — És megbüntetik? — Mégis mivel? Honnan tudjam, hogy megbüntetik-e? Azt büntetik meg, aki a mulasztásért felelős. — De egyelőre semmit nem tudnak arról, hogyan szökött meg. — Lehet, hogy tudják, csak nem mondták. Hogy ne keltsenek pánikot. — Vajon miért szökött meg? — Jókat kérdezel! Biztos, mert szabadságra vágyott. Megelégelte az állatkertet. Gondold el, milyen lehet egy ilyen állatnak állandóan bezárva lenni. — De legalább kap enni. Vajon hím volt vagy nőstény? — Miért fontos ez?

4

— Hát nem tudom. Lehet, hogy ketten voltak a ketrecben, és valami nem stimmelt. Hogy valami oroszlán-oka volt a szökésre. — Micsoda? Hogy például nem jöttek ki jól a nőstén�nyel? — Hát igen… Hogy nem is az zavarta őket annyira, hogy be vannak zárva, hanem valami egészen más. — Például mi? — Hát mit tudom én, milyen dolgokon húzza fel magát egy oroszlán… — Felhúzza magát? Jó, hogy nem azzal jössz, hogy kapuzárási pánikja van! — Az is lehet, hogy a nőstény szökött meg. — És ha a nőstény szökött meg? Nem mindegy? Lehet, hogy csak egy oroszlán volt az állatkertben. — Lehet, de azért jó lenne tudni, nem? — Szóval azt mondod, nem azért szökött meg, mert szabadságra vágyott? — Nem tudom, hogy azért szökött-e meg, de nem kizárt, hogy valami egészen másért. Lehet, csak kisétált, nem is gondolta, hogy ez szökés. — De miért pont ma jutott eszébe? — Én néztem azt a híradót? — Hány óra van? — Fél nyolc. — Hát majd meghallgatjuk, hogy a nyolcórásiban mondanak-e valamit. — Szerinted gondol még Afrikára? — Ez egy ösztönlény, egy vadállat, nem Szimba, vagy valami rajzfilmhős, aki a szavannában álmodozik.


— De hát úgy, zsigerileg… Persze az is lehet, hogy már második generációs. Mit gondolsz, hol lehet most? — Hát messzire nem juthatott. — Miből gondolod? — Ez mégis csak egy város, valakinek feltűnt volna. — Azért mégis lehet, hogy elfutott. Hogy nekiiramodott, és jól elfutott. — Itt, a városban? — Miért is ne? Habár ha egész nap a ketrecben ül, lehet, nincs túl jó kondícióban. Vagy szerinted edzik őket? Tudod, olyan futószalagon, vagy kerekeken… — Mint a hörcsögök? — Te mit csinálnál, ha találkoznál vele? — Honnan tudjam, hívnám a rendőrséget. — Na jó, de addig, amíg kijönnek? — Te mondtad, hogy lehet nem is olyan vad, és csak úgy elkóborolt. — Lehet, de előbb-utóbb megéhezik, és akkor… — Szerinted azért támadna meg, hogy megegyen? — Hát ha mondjuk odadobsz neki egy oldalast, lehet megelégszik azzal, és addig elfuthatsz. De az is lehet, hogy azért ront rád, mert fél. — Mitől félne? — Hát hogy lelövöd, vagy visszaviszed az állatkertbe. Vagy mert bűntudata van. — Miért lenne bűntudata? — Amiért megszökött. — Bűntudata egy oroszlánnak? — Na jó, nem tudom, azt azonban te is aláírod, hogy a szabadon kószáló vadállatok veszélyesek. — Nem melegítesz egy kis hurkát, amíg kezdődik a híradó? — Tudod, hogy az nem jó a koleszterinednek. Az orvos is megmondta… — De úgy megéheztem… Csak most, kivételesen… A veszélyre való tekintettel. — Szerinted itt kószál valahol a közelben? — Hát nem kizárt. És amíg kezdődnek a hírek, pont megvacsorázhatunk. — Hallod ezt, szemtanúk látták a Központi Sétányon.

5

— De hát most mondta, hogy a hatóságok nem erősítették meg a hírt. Lehet, csak úgy képzelődtek, vagy betelefonáltak a jutalom miatt. — Milyen jutalom? — Hát ilyenkor kitűznek mindig valami jutalmat annak, aki nyomra vezeti a hatóságokat. — Szerinted mennyi ütheti a markukat? — Amikor a múltkor azt az altatós tolvajt keresték, tízezret ígértek a nyomravezetőnek. — Babi a másodikról, amikor a cicája elveszett, ötszázat ajánlott annak, aki megtalálja. — Hát annál azért többet kapnánk. Az oroszlán mégiscsak az állatok királya. — Szerinted kapnánk annyit, hogy elmenjünk Monacóba? — Azt nem tudom. Lehet, hogy adózni is kell ám belőle. De vehetnénk például egy új tévét. Olyat, amilyet Cinuék karácsony előtt. — Igen, arra biztos futná belőle. Megyek, és rendet rakok a konyhában. — Hát te meg mit csinálsz ott a hűtőnél? — Én semmit! — És miért vagy kabátban? — Gondoltam, sétálok egyet… — Nem szoktál te ilyenkor sétálni. Csak nem… Hé, mit csinálsz azzal a csülökkel? Tedd csak vissza, az a vasárnapi levesbe van! Nem mész te sehová! — Csak gondoltam, szétnézek itt, az utcákban. — Maradj inkább itthon, és hagyd azt a csülköt, jó? — De hát gondolj a jutalomra! — Én inkább arra gondolok, mi lesz, ha jól széttép! — Ha nem vihetem magammal azt a csontot, akkor biztosan. Gondold el, ha pont én találom meg… — Tudod mit, akkor én is jövök veled! — Az nem lehet. — Miért? — Mert túl nagy zajt csapunk. És akkor nem látjuk meg. — Miért csapnánk zajt? Várj csak, megvan, mit hozok magammal! — Mi ez?


— Egy spray. Cinutól kaptam névnapomra, de nem szeretem a szagát. — Ezzel a gyöngyvirággal akarod elkábítani az oroszlánt? — Az állatok érzékenyek az illatokra, majd ráfújok, és elmenekül. — Ne hülyéskedj! Nem, ezt a sprayt nem hozhatod! Hogy néznénk ki vele a híradóban? Na, vedd a kabátod! — Te hallottad ezt? — Mit? — Nem hallottál semmit? — De, mintha hallottam volna valamit. Mindegy. Én indulok, jössz vagy maradsz? — Én határozottan hallottam valamit. — Most mintha én is. De ha téged mindenféle zajok elijesztenek, inkább maradj itthon. — Te mindenképpen mész? — Nem fogok minden kis zajtól megijedni! — Na, de ne mondd, hogy ezt sem hallottad! — De, ez határozottan olyan volt. — Mint a filmekben… Nézzünk ki az ablakon. — Jó, gyere! — Te látsz valamit? — Nem. És te? — Én sem. — Látod, elszalasztottuk a pillanatot! Ha akkor elindulunk, most a markunkban lenne. Csak berezeltél, és közben már odébbállt. — Nem rezeltem be, csak nem árt az óvatosság. És még mindig felhívhatjuk a rendőrséget, hogy itt járt. — Nincs bizonyítékunk, nem fognak hinni nekünk. Kinevetnek. — Ez bosszantó, legalább az ablakból elcsíphettük volna. Talán még nem késő… — Tudod mit, én inkább lefekszem. — Akkor legalább még a híreket várjuk meg! — Most már menjen az az oroszlán, ahova akar. — Ahogy gondolod… — Ébren vagy? Hallod ezt? Megtalálták! — Kit találtak meg?

6

— Hát az oroszlánt. — Még mindig ezzel az oroszlánnal vagy elfoglalva? — Ott ült reggel a ketrece előtt. — Igen, hallom. A gondozók nem tudtak tájékoztatást adni, hogy hol töltötte az éjszakát. — Miért nem kérdeznek minket! És nem tudni, volt-e emberi beavatkozás az állat visszajuttatásában az állatkert területére. Szerinted sutyiban visszavitte valaki? Vagy magától visszasétált? — Szerintem elkábították és erőszakkal visszahurcolták, csak nem akarják megmondani! — Miért ne akarnák? Úgy gondolod, a jutalom miatt? — Biztosan van valami okuk rá, hogy eltitkolják. Sőt az is lehet, hogy egyáltalán meg sem szökött. — De mi hallottuk az este! Ugye hallottuk? — Igen, hallottuk. Főztél már kávét?


Nem szól

Hallgat. Nem szól egy szót se. A képernyő gyanúsan fehér. Lesek egy fekete jelet, árulkodót, hogy ott van-e még. Nézem a fehérséget, hogy vajon még el sem kezdte, vagy beszédes ez a semmi, mert írt már, csak kitörölte? Nem szól egy kurva szót sem, és nem tudom, miért. Vajon már mindent elmondott, vagy mint a vihar alatt a kutya, olyan rettegve hallgat, hogy helyette az ól lécei között a rés nyüszít? Mi a franc ez? A volt már, vagy a még lehet? Ha csak egy szót írna próbából, például azt, hogy szeret, látnám, hogy meg kell-e törni ezt a csendet.

Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008.

7


Büki Mátyás 1951-ben születtem. Voltam óvodás, általános iskolás, gimnazista, azután főiskolás, majd hegedűtanár, majd a Rádiózenekar hegedűse. Három felnőtt gyermekem van, unokám még nincs. Már jól látom, hogy az idő múlik.


cselekedeteim

hatvanegyedik éves és egy hónapos születésnapomon rájöttem hogy magamat sosem értettem stop tehát cselekedeteimet beszámíthatatlan állapotban követtem el stop mindez még megbocsátható lenne de a legkevésbé sem érdekli őket hogy milyen állapotban voltam elkövetésük idején stop nincsenek rám tekintettel stop itt állnak a hátam mögött stop várják a következő cselekedeteimet melyeket majd el fogok követni stop és ha már mind összegyűltek akkor rám vetik magukat stop megfognak teli szájjal nevetnek és azt mondják elég volt belőled többre nem futotta stop aztán lelöknek és utánam kiáltják ez volt a kijárat stop

Erdő-vonalak III. / Spirál videóinstalláció változó méret, fotó és videó hd videó, 3:10 perc, loop 2011

9


Reggel, dél és este

Már régóta terveztem, hogy elhagyom a feleségemet. Tegnap reggel hirtelen nekiindultam. Ha az autóm nem lett volna éppen a szerelőnél, bőröndökbe pakolom a legszükségesebbeket és elhajtok a szeretőmhöz. Így viszont fogtam egy táskát, belehajítottam a dolgaimat, ezúttal csak a legeslegszükségesebbeket, és felültem a buszra. Ez azonban, sajnos, a Kálvin téren lerobbant. Mindenki szálljon le, a jármű a forgalomból kiáll — hallottam a vezető hangját. Engedelmesen lekászálódtam, mit tehettem volna. Nincs szerencsém — mondtam, és a templom órájára néztem. Korán volt még, reggel kilenc. Rossz érzés tört rám. Ebből baj lesz. Nem jutok el a célig. Miközben ezt a hangulatot vizsgálgattam magamban, és a megállóban vártam a következő járatot, egy idős férfi mellettem váratlanul összeesett. Ápolt, szép ruhában volt, fehér ingben, fiatalos dzsekiben, nemrégen járhatott fodrásznál. Aktív korában intelligens, becsületes vállalkozó volt — gondoltam — autószerelő, műszerész, feltaláló. Ettől még lehet részeg — jutott eszembe. Leraktam a táskámat földre, a bácsi mellé guggoltam. Nem lélegzett, úgy gondoltam, halott. Azon tűnődtem, hogy szép ruhában meghalni mennyire más, mint rongyokban. A jómódú ember a halálban is előnyt élvez, jobban bíznak benne és megbecsülik. Mivel én voltam az, aki foglalatoskodni kezdett vele, rám hárult a feladat is — legalábbis én így képzeltem —, hogy kihívjam a mentőket. Eközben kotorásztam a táskámban, az alsónadrágok, ingek, cipők és a borotválkozókészlet között, hogy elővegyem a mobilt. Megtaláltam, telefonáltam, odajött egy nő, de látta, hallotta, hogy rendben mennek a dol-

10

gok. Kérdezett valamit, nem értettem jól. Más nem törődött velünk. Vártam a mentőt és láttam, hogy már a harmadik busz megy el. Ideges lettem. Minden egyes busz hiábavalóan elszállt perceket jelent, amelyeket nem azzal töltöttem, hogy a szeretőmhöz, új családomhoz utazzak. Megjött a mentő, és a mentőorvos megerősítette vélekedésemet. A bácsi halott. Odakanyarodott egy rendőrautó is, intézkedett a két szerv két tisztviselője. Szürke műanyag takarót terítettek a holttestre. Az elszállítás aktusát már nem vártam meg, semmi dolgom nem volt itt. Vártam az újabb járművet. Közben eszembe jutott, hogy taxival kéne menni, ám ekkor rájöttem, hogy nincs nálam pénz. De még a bankkártyámat sem hoztam el. Elfelejtettem kivenni abból a dobozból, amelyben tartom. Nem hordom magamnál, mert utálok vele vásárolni. Attól félek, hogy amikor kellene, nem jut eszembe a PIN-kód. Így amikor felszálltam a járműre és még helyet is találtam — mert délelőtt volt, szinte reggel —, nem volt más dolgom, mint ölembe rakni a táskát, melynek alját előtte papírzsebkendővel letöröltem, és kinézni az ablakon. Tavaszodott, elég sok fény volt már, de a levegő még hűvös. A járó-kelő emberek közül sokan még a télikabátjukat viselték, de a legtöbben már átmeneti kabátokban, sportdzsekiben voltak. Mikor kiértem szeretőm, azaz új családom lakásához, a kapu előtt meglepetésemre kiderült, hogy otthon felejtettem a kulcsát. Ezt csak akkor veszem magamhoz, ha hozzá jövök, amúgy egy régen elhordott nadrág zsebében tartom. Nem teszem közszemlére.


Meglepetésemhez kétségbeesés is társult. És miközben azon gondolkodtam, milyen sokfélét jelent az, valamit otthon felejteni, egyre idegesebben kotorásztam a táskában. És kotorászás közben jól hallottam a régi kulcs csörgését, melyet olyan jól ismertem, de most éppen nem ezt akartam hallani. Elővettem a mobilt és felhívtam a munkahelyén Jutkát, akit új társamnak, feleségemnek képzeltem el. Hahó — mondtam. — Képzeld, nem jutok be hozzád, mert otthon, azaz hát — javítottam magam — a régi otthonomban felejtettem a lakáskulcsodat. Ugyanis meglepetést akartam neked szerezni. Hozzád, vagyis ide akarok költözni. Illetve ha itt lenne a kulcsod, akkor már magamhoz — tettem hozzá nevetve. Jutka hallgatott egy kicsit, majd azt mondta: — Én csak későn jövök, benn vagyok a munkahelyemen. Addig csinálj valamit. Vagy gyere be ide, megkapod a kulcsot. De azért szólhattál volna, kivettem volna szabadságot és most otthon lennék és bejutnál magadhoz. Jó — mondtam —, nem tehetek róla, a magam számára is meglepetés volt. Új életem társa hallgatott, majd azt mondta kicsit ingerülten: — Rendben. De most viszont így nem tudsz bejutni hozzám. Ülhetsz a kapu előtt, vagy egy presszóban órákig. Gyere be — ismételte meg —, a portán már ismernek, feljössz, odaadom. Egyébként jó, hogy végre együtt leszünk — tette még hozzá, és úgy hallottam, elérzékenyült. Elbúcsúztunk. Fogtam a táskámat és visszaindultam a buszhoz, hogy elmenjek a volt szeretőmhöz, új feleségemhez a munkahelyére, és átvegyem tőle azt, ami nélkül nem jutok be hozzá. A buszmegállóban azonban eszembe jutott, hogy mivel a régi otthonom alig három utcányira van Jutka munkahelyétől, talán nem volna balgatagság hazamenni, a borítékból pénzt kivenni taxira, és még néhány dolgot, például a bankkártyát a tárcámba beletenni és főképpen az új otthonom kulcsát magamhoz venni. Most már úgyis mindegy, költözködésem nem fog a meglepetés erejével hatni. Fölhívtam újra Jutkát. — Szia — mondtam —, azt találtam ki, hogy nem hozzád megyek, hanem haza, meg pénzt is magamhoz veszek. Csönd volt a telefon-

11

ban, majd reménybeli új feleségem így szólt: — Sokkal jobb lenne, ha idejönnél. De te tudod, mit csinálsz. Igen, visszamegyek — mondtam — a bankkártyám is ott van, arra pedig szükségünk lesz. — Ahogy gondolod. Este találkozunk nálam, azaz most már nálunk — hallottam a választ. Így újra buszra szálltam, véletlenül éppen arra, amelyik idefelé hozott. Ugyanaz a sofőr ült a volánnál, és az első ajtó melletti festékhiány is ismerős volt. Már egy órával ezelőtt is feltűnt nekem, mert Franciaország térképére hasonlított, és ez az ország az, ahová mindig is el szerettem volna menni. Még mindig találtam helyet, leültem, kinéztem az ablakon, ugyanazt láttam, mint idefelé, csak fordított irányban. A Kálvin téren eszembe jutott, hogy milyen hangulatba kerülnék, ha történetesen ez a busz is felmondaná a szolgálatot. Néztem azt a helyet, ahol a bácsi feküdt és ahol fölé térdeltem. Már elvitték, semmi sem mutatta, hogy itt valaki egy órája meghalt. Az sem, hogy valaki mellette guggolt. Eszembe jutott, hogy van egy hely, ahol csörög a telefon és a háziak megtudják, hogy hozzátartozójuk — apjuk, férjük, unokabátyjuk, szomszéd — meghalt. A jármű akadálytalanul áthaladt a téren, ennek örültem, de közben egyre bosszúsabb lettem. Már régen befejezhettem volna az akciót — gondoltam. Már régen el kellett volna kezdenem az új életemet az új otthonomban. Legalábbis ülhetnék már volt szeretőm, új életem társának ismerős karosszékében és várhatnám, hogy hazajöjjön, mélázhatnék sorsom alakulásán. Ehelyett egy köhögő, büdös buszon a sűrített levegővel működő ajtó elviselhetetlen sziszegését kell hallgatnom, amint minden megállónál kinyílik meg becsukódik. — Mindegy — mondtam magamnak —, hülye voltál. Azt kapod, amit megérdemeltél. Jobban kellett volna figyelned reggel. Aztán azon kaptam magam, hogy elhaladok szeretőm munkahelye előtt és a busz megáll a régi, elhagyni, leváltani vágyott otthonom előtt. Leszálltam, felmentem a ház negyedik emeletére, kinyitottam a lakásom ajta-


ját és beléptem az előszobába. Megkerestem jövőbeli otthonom kulcsát, becsúsztattam a táskába. Közben észrevettem, hogy feleségem ruhái már megszáradtak a szárítón, levettem, összehajtogattam és beraktam őket a szekrénybe. Semmi furcsát nem láttam ebben, hiszen elhagyni vágyott feleségemmel jóban voltunk. Ahogy végeztem ezzel, láttam, hogy csöpög a mennyezet a fürdőszobában. Tudtam, mi az oka. A szomszéd évente négyszer, tehát mondhatni rendszeresen túlfolyatja a kádat. Későn kelő ember, éjszaka dolgozik, ilyenkor veszi rendes reggeli fürdőjét. Felmentem hozzá, becsöngettem, szabadkozott, elzárta a csapot, kihúzta dugót, vödröt, felmosórongyot vett elől. Visszamentem régi lakásomba, kénytelen voltam a felmosás ügyét is magamra vállalni. Mire ezzel végeztem, dél lett. Elgondoltam, mennyibe fog kerülni a festés. Hallottam valahol a déli harangszót, mi tagadás, megéheztem. Elvertem az éhségemet a tegnapelőtt általam főzött pörkölttel, majd fogtam a táskámat, kimentem a lakásból, bezártam az ajtót, gyalog lementem a földszintre, mert elromlott a lift, kiléptem a kapun az utcára. Álltam a megállóban, figyeltem az utat. Nem jött a busz, valaki azt morogta mellettem, biztosan megint kimarad egy járat. Akkor eszembe jutott, hogy most már van pénzem, beülök a taxiba. Az csak nem romlik el, vagy ha igen, átültetnek egy másikba. És végre min-

den baj nélkül hazaérek. Csak foglalt taxik jöttek. Majd a drosztnál találok üres kocsit — gondoltam. Elindultam, vállamon a táskával, és ekkor hirtelen rájöttem, hogy nem válthatok otthont, csak akkor, ha meghalok. Hiszen mindenkinek saját maga az otthona. Olyan, amilyen. Eszembe szembe jutott a már halott idős férfi. A rendőröktől meg kellett volna kérdeznem a nevét. Most tudnám, mi volt a neve. Megálltam, haboztam egy kicsit, aztán visszafordultam. A régen ismert falak között kipakoltam táskámat, már nagyon nyomta a vállamat. Jó volt lerakni végre a földre. Visszatettem a dolgaimat a helyükre. Azon kaptam magam, hogy nagyon fáradt vagyok. Lefeküdtem. Mielőtt elaludtam volna, a másik, lehetőségében még mindig új otthonomra gondoltam. Aztán eszembe jutott, vajon mit fogok mondani a szeretőmnek este. Arra gondoltam, hogy az is különbség köztük, hogy a feleségem semmit sem tud a meglepetésről, amit ma okozni akartam. Már elment hazulról, amikor tettre szántam el magam. Arra ébredtem, hogy hazaért és felakasztja a kulcsait a kulcstartóra. Kimentem az előszobába, köszöntünk egymásnak. Megfőztem neki a szokásos teáját: citromfű és hibiszkusz, már évek óta ezt issza és évek óta én főzöm neki, ha otthon vagyok. Néztem, hogyan száll fel a vízgőz a pohárból.

Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008. 12


Durica Katarina Újságíró és művészettörténész, illetve az ArtLoop.eu kortárs galéria vezetője vagyok. Első regényem, a Szökés Egyiptomba a Jaffa Kiadónál jelent meg. Éltem Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, bejártam Tanzániát, írásaim fő témáit ezekből az országokból merítem.


Afrik a, jövünk!

Napok óta szakadt az eső. Az utcák szinte üresek voltak, alig kószált egy-egy ember. A párás meleg levegőtől fájt a fejem. Harmadik napja nem hagytam el a szobámat, imádkoztam a melegvízért, szinte állandóan áramszünet volt és még egyszer sem láttam a Kili hófödte tetejét, mert felhős volt az ég. Dolgozni jöttem Kelet-Afrika egyik legszebb helyére, a Kilimandzsáró és a Meru hegy közé. Olcsó szálláshelyemen az ágyban ülve kis füzetbe írtam a napi teendőket: húsz maszkot vásárolni, száz ébenfából faragott kis állatot, nem halogatni, még ma elmenni és megvásárolni. Az utolsó két szót kétszer is aláhúztam. A dekorcikkeket értékesítő galéria engem küldött a világ végére, hogy mindenből a legjobbat vigyem haza. Ujjongtam, otthon igazán komoly feladatnak tűnt, még úgy is, hogy a szállásomat egy ütött-kopott hostelban foglalták. — Lakatot hoztál? — kérdezte a recepciós fiú, amikor megérkeztem. — Micsodát? — Lakatot. Nagyot. Elreteszelni vele az ajtót. Hoztál? — Nem — értetlenül ráztam a fejem. — Lakatot, hogy senki se törje rád az ajtót és támadjon meg az éjszaka? — Nem. Nem hoztam — dadogtam. A rémisztgetés ellenére a hostel nem volt veszélyes, legalább is én nem féltem. Komoly rituálét végeztem minden nap, felszereltem a szúnyoghálót és a szobát rovartalanítottam — vagy legalábbis megpróbáltam a KILL feliratú helyi spray-vel. A legnagyobb veszélyt a malária jelentette. A szobám fölött egy olasz nő és egy német férfi la-

14

kott, Henrik és Francesca. Már az első este tudomást szereztem róluk, a székeket ingerülten odébb lökdösték, csapkodták az ajtót és dühös szitkokat szórtak egymásra. Próbáltam elkapni egy-két mondatot. A férfi dühöngött, a nő hol védekező volt, hol könyörgő. Penészes mészpor potyogott a fejemre, és azt vártam, hogy a vékony plafont a nagy dübörgés átlyukasztja. Aztán hirtelen minden megváltozott, és hosszú lírai hangból csak az „amore mio”-t kaptam el párszor. Először akkor találkoztunk, amikor Francesca idegesen rugdosta a hostel recepcióspultját, miután megtudta, hogy újra áramszünet van. Mindennapos hír volt, gyakran az ország hetven százaléka huszonnégy órára elektromosság nélkül maradt. — Az agyamra megy itt minden, soha semmi nem működik. Felrobbanok! — ordibálta. Aztán észrevett engem, lenyugodott, kezet nyújtott és elmesélte a történetét. — Újságíró vagyok. Konfliktusokra szakosodtunk Henrikkel — mondta és beinvitált a szobájukba, ahol golyóálló mellények, sisakok és ENSZ feliratú kabátok hevertek szerteszét. — Egyiket sem használtuk, de beszereztünk mindent, ha elkezdődne a balhé, mindenünk legyen — mondta. Bemutatott Henriknek, egy vézna, rózsaszín bőrű okostojásnak, aki leállíthatatlanul ontotta helytörténeti ismereteit. Mindenkit ismert és minden háborúban részt vett a térségben, ezt állította. De az izgága fiúról azt is nehéz volt elképzelni, hogy egy benzinkút kirablásakor meg tudja őrizni lélekjelenlétét, nem pedig azt, hogy golyózápor közepette fotózik és információt gyűjt.


A magukat haditudósítónak nevező újságírók közül sokan „tudósítanak” a kényelmes hotelszobából. Megérkeznek a polgárháborúk helyszínére, de nem a harcokat és tüntetéseket követik, hanem a szobában, az öblítő szagú párnák közt fordítják le a BBC és a nagy hírügynökségek anyagait, pár helyi pletykával fűszerezve. Francesca és Henrik a ruandai események után érkeztek a térségbe. Nem volt bátorságuk Ruandába menni, így kerültek Tanzániába. — Balhé mindenhol van — jegyezte meg Henrik, aki saját bevallása szerint mindössze három riportot készített két év alatt, de azok igazi, ütős riportok lettek. — A szerkesztőm imádta! — ájuldozott magától. Francescával összebarátkozunk, elkísért pár szoborbeszerző körútra, és kis idő után Henriket egyszerűen kidobta. A német fiú élére hajtogatott pólói és farmerje ott púposodtak a szoba közepén egy lila kofferben. Szó nélkül hajtogatott és simítgatott, amikor megpillantott az ajtóban, felém sem nézett. A szakítás után Francesca felköltözött egy hegyi faluba, ahol a nők többsége nem beszélt még szuahéliül sem, csak a törzsi nyelvüket használták. Nem volt sem áram, sem víz, a kútig sokat kellett gyalogolni, a mosás egész napos tevékenység volt. Egy nyugati pénzből szponzorált fejlesztő projektben vett részt, amely abból állt, hogy a helyieket megtanították a földet művelni. A milánói Francesca ehhez nagyon érthetett, ő is nevetett magán, hogy a divat fővárosából jött, mégis ő tanítja kapálni a helyieket. Mielőtt a faluba indult volna, drága Mac számítógépét nekem ajándékozta. — Egy konfliktusról sem tudósítottam, Henrik ötlete volt az egész hülyeség, áradozott, hogy hőssé válik, és a legnagyobb lapok fogják közölni az írásait. De nem lett az egészből semmi, mert lusta és beszari. Még a sarokra sem mert lemenni a közvilágítás nélküli utcában — mondta. Panaszkodott egy kicsit Henrikre, aztán a falut dicsérte. — A helyi asszonyok meg vannak róla győződve, hogy a fehér nők nem képesek a házimunka ellátására. Mivel „fehérből” csak a kiszolgálásra kényes arisztokratákat és gazdag turistákat láttak, mindig ki akarják venni a

15

kezemből a seprűt és át akarják venni a munkát. Kemény élet, de jól szórakozom! Tanzániában nincsenek lebetonozott utak, a házak között a kitaposott vöröses salakon sétáltam. Az esős időszakban gyakoriak a zivatarok, ilyenkor csupa sár minden. Száraz napokon viszont a por miatt szinte lehetetlen közlekedni. Prüszköltem össze-vissza, állandóan viszketett az orrom. Ha dzsippel utaztam, teljesen feltekertem az ablakokat, ezt kétszer is ellenőriztem, bekapcsoltam a légkondit is belső köröztetésre, hogy ne engedje be a kinti levegőt. Táskámat pokróccal takartam le, az apró porszemcsék így is mindenhová bekerültek. Ahogy teltek az arushai napok, szinte naponta csodálkoztam rá tátott szájjal az itteni normákra: a maszáj kislányok körülmetélése, a törzsi népek hiedelemvilága, akik mindent az ősök erejének tulajdonítanak. A kilátástalanság képei csaptak arcul minden reggel, unatkozó, munkanélküli fiatalok, portékával megrakodott roskadozó szamarak és szinte csak fehérekkel teli internetkávézók. A klasszikus értelemben vett kávézókból egykettő van a nagy turistahelyeken, ahol egy ebéd ára a helyiek egyhavi fizetése körül jár. Francescával elmentünk Moshiba, mert összehozott egy helyi szobrásszal, aki fillérekért készített szépelgő maszkokat, melyekről a galéria vezetői sms-ben áradoztak. Hármasban ebédeltünk Abasival. Ebéd előtt Francescával gondosan kezet mostunk az antibakteriális gélünkkel. Kézzel ettem, tisztábbnak tűnt, mint az evőeszközök. Degeszre tömtük magunkat a biocsirkével, Francesca megjegyezte, hogy itt a csirkéken nincs an�nyi hús, mint otthon. Afrikában nem tápszeren nőnek fel, hanem a kunyhó mellett legelik a zöldet. Vagy valamit. Az ebéd után a csirkecsontokat a tányér szélére raktam, Abasi rám szólt: „Befejezted? Hiszen azon még hús van.” Elvett pár csontot a tányéromról és lerágta. „Látod, mi semmit sem hagyunk rajta” — mutogatta a csupasz csontdarabkákat. Mikor befejezte, az asztalukhoz lépett a pincér, hogy összeszedje a tányérokat, ekkor odaszaladt egy koldus, elkapott pár csontot, a közeli fa tövénél lekuporodott vele és lerágta a maradék cafatokat.


Ott ültünk a Kilimandzsáró lábánál, amelynek a megmászása 1500 euró egy olyan országban, ahol az átlag havi kereset 40 dollár. A nyugati turistacsoportok méregdrága túrafelszerelésben gyülekeznek, a bakancsaik árából jóllakna egy egész helyi falu. Egész úton a hostel felé az járt a fejemben, hogy ezek a nonszensz képek hogy kerülhetnek egymás mellé. A Mac árán hányan laknának jól? És vajon egy csirkecombot hányszor lehet lerágni?

16

Humus Sapiens I. fotó- és videóinstalláció, dd videó, 12:05 perc, loop, 2012–2013.


Kálmán Dóra Papírjaim szerint virológus és kulturális antropológus vagyok. Mindennapjaimban biciklitúrák szervezője és vezetője. Hivatalosan főállású anya. Álmaimban fizetett világutazó, körülrajongott salsatáncos és író.


Bék a

Nagyon örültem az állásnak, imádtam a festményeket. Az egyik szerelmem a művészettörténet volt, a másik a pszichológia. Nem tudtam eldönteni, melyiket tanuljam, kapóra jött, hogy a múzeum most megnyíló, csöppnyi ajándékboltjában dolgozhatok, reprodukciók és albumok között, ezt az évet arra szánva, hogy megfogalmazzam a céljaimat. Az ajándékboltnak két bejárata volt. Az egyikből érkeztek azok, akik már végigjárták a termeket, ők könyvet vettek vagy egy szép posztert. Halkan suhantak, kedvesen mosolyogtak, értő szemmel válogattak a portékák között. A másik bejárat az utcára nyílott: innen özönlött a sáskahad. Óriási hátizsákokkal szuszakolták be magukat, hangoskodtak, leverték az árut, ahogy forgolódtak, figyelmüket kizárólag a hűtőmágnesek, bögrék és kulcstartók felé irányítva. A legidegesítőbbek mégsem ők voltak, hanem azok a turisták, akik csak azért jöttek be, hogy a békáról kérdezősködjenek. A béka — a város jelképe — egy hatalmas falon csücsült, a szemközti katedrális ajtaja felett. A legenda szerint aki megtalálja, az boldog lesz. Igaz, hogy egyedül kell rábukkanni, de a turisták ezt úgy értelmezték, hogy valaki mutassa meg nekik azt az egy négyzetméternyi részt, ahol keresni kell, ők pedig megtalálják. Alig nyitottam ki a boltot, már jöttek a békások. Egy idő után ránézésre is felismertem őket: hátizsák, útikönyv a kézben, a küszöbön megáll és a templom felé mutogat. Az első pár napban még mindenkivel kimentem, rámutattam arra a részre, ahol a varangy lapult, de hamar meguntam. Egyetlen perc nyugalmam nem volt,

18

arról nem beszélve, hogy nem a békát akartam mutogatni, amikor idejöttem, hanem Boscht, El Grecót. Képtelen voltam felfogni, hogy az embereket jobban érdekli egy brekegő petezsák egy Goya-albumnál. A mocsárban éreztem magam. Készítettem egy képet a falról, pirossal bejelöltem a békát, és kiragasztottam a bolt ablakába. Eleinte észre sem vették, ezért levettem a kirakatból az összes zavaró Goyát és Velázquezt, és csak a papírt hagytam kinn, filccel bekeretezve. Jöttek a turisták, a gyerekek meglátták a cetlit, és hangosan bömbölni kezdtek. Anyuuuu, én akartam megtalálni a békát! — zokogtak, amire persze mindenki felfedezte a kiírást. Akkor aztán a felnőttek is zokogásba kezdtek, két japán turistát kénytelen voltam bögrékkel kárpótolni, szabályosan rosszul lettek, azt hitték, vége az életüknek, ők már nem lehetnek boldogok, amiért nem maguktól bukkantak rá arra a nyálkás dögre. Levettem a papírt, és továbbra is azzal töltöttem a napomat, hogy egy varangyot mutogatok az ország egyik legszebb történelmi kisvárosában. Átrendeztem az üzletet, a festményeket beszorítottam a másik bejárat mellé, az utcafrontra pedig kipakoltam a bögréket, pólókat, hűtőmágneseket — rávettem a főnökömet, hogy csináljunk belőlük békás változatot is. Vitték, mint a cukrot. Már nem lázadoztam: mosolyogva lendült a kezem, ha valaki kimondta a béka szót, vagy akár csak a b hangot. Az ellenség testet öltött: a művészet legnagyobb ellenlábasa az a rohadt kétéltű, ott, a szemközti falon. Minden pénteken francia vendéglőbe mentem, lassan cuppogva ettem a békacombot. Ez volt az én fűszeres bosszúm.


A főnököm közbenjárására felfigyeltek rám a reklámpszichológia tanszékről — ösztöndíjat ajánlottak felvételi nélkül. Amikor letelt az egy év, a munkaadóm megveregette a vállam, és azt mondta, válasszak bármit az ajándékboltból. A sarokba mentem, kivettem a legvastagabb művészeti albumot, és letöröltem róla az ujjnyi vastag port. Kelleni fog a felvételihez — már egészen biztos voltam benne, hogy merre vezet az utam. Lehet, hogy tényleg az a rohadt béka segített. Levél-zebra akció fotósorozat és videó, hd videó, 3:51 perc, loop, 2013.

19


Látogatóban

Amíg lefőtt a kávé, a kertet bámultam. Rudi bácsi a sufninál matatott. Anyám az új tálcán hozta be, amit három hete vettem neki. A kedvemben akart járni. Anya, kezdtem, de folytatni már nem tudtam. Nem is kellett. Az anyám volt. Nagyon rendes, teljesen megváltozott. Amióta az orvos megmondta neki, egy kortyot sem ivott, hidd el. Anya, fogtam újból bele, annyi… másik… annyi… másik… Anyám rám nézett. Igyál, mert kihűl a kávéd, mondta és elkapta a dühös pillantását. A könyörgőt. A számhoz emeltem az aranykarimás kávéscsészét. Nem szóltam. Ki fogom bírni háromhetente, amikor hazaugrok pár órára. Apámat is kibírtam. Az öntudatlan horkolását, a bárgyú vigyorgását, és a részeg ordítozását is. Legfeljebb a koliban bőgtem egy sort. Másfél éve, hogy nincs. És most van helyette Rudi bácsi. Anyám már a konyhából kiabált. Csináltam túrós lepényt, ugye viszel? Van szörp is, meg lekvár. És az egybefasírtot is elteszem, jó lesz az este, kenyérrel. Az ebédlőasztalon egy bulvárújság hevert. A címlapon a gyönyörű hollywoodi sztár, aki negyvenhat

20

évesen második gyermekét várja. Pont annyi idős, mint anyám. Egy olcsó kannás bor foltja alól mosolygott. A hollywoodi sztár. Anyám a szörpöt kereste a spájzban. Kimegyek tulipánért, pattantam fel és elindultam a kert felé. Anyám rémülten kapta felém a fejét, könyökével levert egy üres pálinkásüveget. Rudi bácsi vörös képpel tisztogatta a kapát. Jöttömre elmosolyodott. Megjött a szorgalmas kislány, vigyorgott. Aztán kaptál-e ötöst? Most megmondom neki, hogy húzzon innen. Hogy vigye innen a piás képét. Hogy keressen más cselédet magának. Most kiállok anyámért. A nőkért, akik többet érdemelnek. Behúzok neki egy akkorát, hogy berepül a disznók közé. Hallom, hogy anyám kinyitja a szúnyoghálós ajtót, nyikorog. Lehajolok, kiválasztok három tarka tulipánt. A virágok között, a földbe szúrva egy sáros nyelű ültetőkanál. Apámé volt. Kihúzom, Rudi bácsi kezébe nyomom. Vigyázzon rá, sziszegem, és visszaindulok a házba, a csomagjaimért.


Nagy Kinga Gödöllőn születtem, zenei pályára készültem, majd az ELTE-n tanultam matematika és magyar szakon. Jelenleg egy budapesti középiskolában tanítok.


Két kép

22

Első kép

Második kép

Egy szoborcsoporthoz az ablakból

Kert

A szélső látszik innen. Délután a nap egészben éri — törtfehéren hullámzik át az üvegen —, de délben a karján még van egy diónyi árny.

A harkályt sűrű fák között nehéz lesz meglátni, hol kopácsol épp. A hang adott, a tere nem. Ha körbenézel, ”kissé előrelépve itt” a halk

A két makacs körív a porcelán ajkak körül megőrzi nyers tüzével a jégharapta ráncok tengerében a hőt egy forró-forró nyár után.

ütemben pattogó kopácsolás irányt mutat, de centruma titok. A kép rétegződéseibe más látvány vegyül: boróka, nárciszok,

Esik vagy köd szitál? Ez egyre megy, ha kormozott üveg vet árnyat itt bent. Kissé előrelépve mind a négy

mókus, madár, a macska lesben állva, ugrásra készen. Legbelül a sós levek. Ő már nyugodva, ott a párna

szobor előtűnik, s az egyik istent most szemből láthatom, de lopva, így, a ködbe burkolózva lestem itt meg.

hűs tornyain hever. A piritós készül reggelire, öntök teámba tejet. Az övé mindig citromos.


Ónodi Lóránt Egy borsodi faluból származó, eltévelyedett csillagász/űrhajós/biológus, aki bár előző életében zen mesterként szeretett volna újjászületni, ez informatikai tesztmérnökként sikerült, de ez sem szegte kedvét, hogy újra megpróbálja. Kávé hatására agy- és beszédtevékenysége környezetére káros mértékig fokozódik, mégis úgy érzi, írásban tudja magát igazán kifejezni. Egy hónapig könyvtárban is tartható, ilyenkor mozgásigénye szinte nullára csökken, de megfelelő mennyiségű tea és sci-fi készlet mellett a tartási idő akár a duplájára is növelhető.


Déjà vu

Aznap későn ért haza, végre elkezdődött a harmadik szemeszter, a könyvtárból frissen kivett könyveket az ágyra borította, találomra választott egyet és belelapozott. Fél óra telhetett el, mikor hallotta nyílni majd becsapódni a bejárati ajtót. Egy lánnyal közösen bérelték a lakást, mióta elkezdték az egyetemet. Tudta, hogy körülbelül 45 másodperc múlva Zoé feje megjelenik az ajtóban és elhangzik a szokásos „Tea?” kérdés, majd a választ meg sem várva el is tűnik. Mire pedig kiér a konyhába, a kedvenc sárga bögréje már az asztalon várja. A teavíz gyorsan felforrt, de addigra már teljesen elveszettnek érezte magát és azon gondolkodott, vajon Zoé agykapacitásának mekkora részét veszi igénybe annak pontos nyilvántartása, hogy a félév során melyik sráccal melyik előadáson, szemináriumon vagy gyakorlaton lehet szemezni, és melyik szünetben hol kell kávézni, ha az ember véletlenül össze akar futni Dáviddal, Péterrel vagy Balázzsal. A rázúduló információmennyiség pillanatok alatt túlterhelte az agyát, arra eszmélt, hogy Zoé kérdőn néz rá. — Mi? — Azt kérdeztem, hogy te nem Dáviddal voltál arabon? — Ja, de. — És? — Mi és? — Nem kerültem szóba? — Nem nagyon beszélgettünk, teljesen lekötött az előadás. Te tudtad, hogy az arabok fordítva írnak? — Mi? — Hát jobbról balra, úgyhogy a könyveiket is a végéről kezdik el olvasni.

24

— Ez tényleg nagyon érdekes. Utána sem beszéltél Dáviddal? — Nem, nagyon gyorsan elviharzott, Lágymányoson volt a következő gyakorlata. — Tudom, a földrajzot vette fel minornak. Heti két arab van, ugye? — Igen, és szerdán már biztos több időm lesz kipuhatolni, hogy mit akar tőled. — Lehet, hogy inkább nem is akarom tudni, így nyugodtan hihetek abban, hogy tényleg akar valamit. — Jaj, Zoé, legyél már eszednél, 90 %, hogy bejössz neki. — Jó, jó, de mi van, ha csak barátkozni akar? — Egy fiú. Csak barátkozni. Veled. — Na jó, azt hiszem, igazad van, de azért úgy csináld, hogy ne legyen feltűnő. — Mindig úgy csinálom. — Te vagy a legjobb lakótárs, ugye tudod? — Tudom hát, de neked nincs hattól edzésed? — Miért, mennyi az idő? — Háromnegyed hat. — Ó, a francba! Az én bögrém is elmosod? — El, elvégre én vagyok a legjobb lakótárs, nem? — Legközelebb tényleg megcsinálom. Persze Zoé utált mosogatni, így ezeket az ígéreteket sosem váltotta be. Az együtt töltött egy év alatt a munkamegosztás magától kialakult köztük, Annáé lett a mosogatás, Zoé a mosást és a teregetést intézte. Öt perc múlva hallotta az ajtó csapódását, addigra a teázás kellékei a szárítóra kerültek, ő meg az ágyban fekve tanulmányozta az egyik arab könyvet. Bár nem értett belőle egy


betűt sem, sőt azt sem tudta, hogy melyik betű hol kezdődik és hol végződik, az illusztrációk elég sokáig lekötötték. Amikor rájuk unt, átült az íróasztalhoz, és elkezdte próbálgatni, milyen lehet fordítva írni. Először az ábécén ment végig, kellett vagy tíz perc, hogy az agya átálljon a fordított irányra, onnantól viszont könnyen ment és bal kézzel ez az irány természetesebbnek hatott. Mikor az ábécével végzett, elkezdte próbálgatni a nevét. annA leygneL. Ahogy felemelte a ceruzát a papírról, megszédült, annyira, hogy az asztalba kellett kapaszkodnia, különben a földön találja magát. Hallotta, ahogy nyílik az ajtó és körülbelül 45 másodperc múlva Zoé dugta be a fejét az ajtón. A „de hát most teáztunk” választ persze nem hallotta, így Anna utána ment a konyhába. — Déjà vu-m van, nem egy fél órája teáztunk? — Mi? — Semmi, csak az előbb teáztunk. Milyen volt az edzés? — Csak hattól lesz… — Miért, mennyi most az idő? — Negyed hat. — Az nem lehet, legalább fél hétnek kell lennie, az előbb rohantál el edzésre. — Dehogy is, most értem még csak haza. Milyen volt az arab, sikerült kiszedni valamit Dávidból? — Már mondtam, hogy nem, sietett, így nem volt időnk beszélgetni, de ezt már egyszer megbeszéltük. — Úgy látszik még tart a déjà vu-d, mert ezt biztos, hogy ezt most hallom először. — Pedig biztos, hogy ma már egyszer ezt megbeszéltük. Arra is emlékszem, hogy a harmadik óra után a főépület büféjében érdemes kávézni, mert akkor van ott Péter meg Balázs. — Ezt biztos valaki mással beszélted meg. Egyébként tényleg ott kávéznak. Fura. Na megyek, mert még össze kell pakolnom a cuccaim edzésre. — Igen, elmosogatok, elvégre én vagyok a legjobb lakótárs. — És gondolatolvasó is! — Tudom, tudom, majd meghálálod. — Tényleg gondolatolvasó vagy.

25

Humus Sapiens II. fotó- és videóinstalláció, dd videó, 12:05 perc, loop, 2012–2013.

Zoé ezután eltűnt az szobájában. Anna még egy darabig üldögélt a konyhaasztalnál és bámulta az óra másodpercmutatóját. Egyre kevésbé volt benne biztos, hogy nem csak képzelődött vagy álmodta az egészet. A bejárati ajtó csapódása zökkentette ki, Zoé elindult edzésre. Elmosogatott és visszament a szobájába. Az asztalon ott hevert a papír az ábécével és a fordítva leírt nevével. Anna leült és újra kezébe vette a ceruzát. Újra leírta a nevét jobbról balra. Amikor felemelte a ceruzát a papírról, megint megszédült, de ez nem érte annyira váratlanul. Nem kellett sokáig hallgatóznia, már nyílt is az ajtó. Pontosan 45 másodperc múlva Zoé dugta be a fejét és elhangzott a szokásos „Tea?” kérdés.


Hab

Nyaktól lefelé nem érzett semmit. Kinyitotta a szemét, lenézett, de a teste helyén csak füstszerű árnyékot látott, alaktalanul kavarogva. A következő pillanatban rátört a zsibbadás. Ugyanaz az érzés volt, mikor már fél órája a lábán ült, aztán nagy nehezen sikerült kirángatnia maga alól és újra megindult a vérkeringés, azonnal támadtak a hangyák. A bőre alatt rohangásztak, mintha ő maga lenne a hangyaboly, amely megérzi a királynő riadójelzését és rögtön teljes harckészültségbe helyezi katonáit. Milliárdnyi apró láb taposta belülről. A zsibbadás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. A fiú teste nem volt már füstszerű. Próbaképp megérintette az egyik combját, és az ujjai szilárd anyagba ütköztek. Hol vagyok? — nézett körül. Egy szobában bukkant elő a semmiből. A falat sápadtra fakult sárga csempék borították, középen egy beteges fénnyel világító lámpa lógott. A falon a lámpa fénykörén kívül táblák elmosódott körvonalait látta, a tornatermi folyosókon látható plakátokra emlékeztették. A tornatermi plakátokon pálcikaemberek mutatták be a tornagyakorlatok helyes végrehajtását, de ott, a félhomályban kusza, elmosódott festményeknek tűntek. Egyetlen íróasztal árválkodott a falhoz tolva. Hajlott hátú, fehér köpenyes, idős férfi ült mögötte, egy könyvbe mélyedve. A helyiségben hűvös volt, a padló csempéiből áradó hideg hatására a fiú karján az összes szőrszál az égnek meredt. Ujjhegyeiből hidegrázás indult el, felkúszott a válláig, majd a hátán lebucskázva egészen a talpáig futott. Vacogva koccantak össze fogai. Az öreg felnézett a könyvből: — Ó, egy páciens.

26

Tetőtől talpig alaposan végigmérte a fiút, majd újra megszólalt: — Fiatalember, kérem, foglaljon helyet. Gondolom, a szokásos kezelés lesz. A fiú értetlenül nézett rá, de a kíváncsisága most is gyorsan legyőzte félelmet. A férfi nem tűnt veszélyesnek, arckifejezése arról árulkodott, számára teljesen természetes az, hogy emberek jelennek meg a semmiből az orra előtt. Elindult az asztal felé, ahol egy régi, kopott lakkozású szék állt. Bár csak néhány lépést kellett tennie, de a hideg kő az utolsónál úgy égette a lábát, mintha a falu határában lévő befagyott patakon sétálna, amelyen egyszer fogadásból végiggyalogolt. — Elnézést kérek a kissé hűvös fogadtatás miatt, mostanában kevesen járnak hozzám, és én magam már nem igénylem annyira a meleget, mint fiatalabb koromban. A látogatóim érkezését sosem jelzi előre semmi, így általában hidegebb van, mint amit ők kellemesnek találnak. Tegye fel nyugodtan a lábát a székre. A fiú így tett és dörzsölgetni kezdte eljegesedett lábfejeit. Az öreg fürkésző pillantásokkal nézte, ő pedig feltette a fejében motoszkáló kérdést: — Miféle kezelés ? — Ó, igen, a kezelés. Nyugodjon meg, nem fog érezni semmit. A töltőanyaghoz pedig hamar hozzá fog szokni. Általában néhány nap alatt megfelelően kikopik még a térd és a könyök is, ezek okozzák a legtöbb kényelmetlenséget a pácienseknek. Az öreg felállt, és az egyik sötét sarokból egy ősrégi zománcozott lavórral tért vissza az asztalhoz. Utoljára talán a nagymamája kezében látott ilyet, bár az sokkal jobb


állapotban volt. Ez úgy nézett ki, mint amit már legalább száz éve használnak, kopott volt, zománc nem volt rajta sok, de egyetlen rozsdás foltot sem látott a fémfelületen. — Ne féljen, nem kap tőle semmilyen fertőzést, a fertőtlenítést minden kezelés után magam csinálom — nyugtatta az öreg a fiút, látva az arcára kiült aggodalmat. — Ugye jól látom, hogy jobbkezes? Akkor kérem, álljon fel és a bal lábával lépjen bele a lavórba. Nem értette, miért, de habozás nélkül követte az utasításokat. A lavór még a kőnél is hidegebb volt, a jeges borzongás újra végigszántott rajta, ezúttal a lábujjaitól indulva egészen a feje búbjáig. — Jó, rendben, most kérem, húzza felfelé a térdét és készüljön fel, egy kicsit kellemetlen érzés lesz. Le kell csavarnom a nagylábujját. Összerándult, amikor az „egy kicsit kellemetlen érzés lesz” kifejezés elhangzott, ez mindig azt jelentette, hogy nagyon fog fájni. Az egész teste megfeszült, ahogy talpa felemelkedett. Megrökönyödve nézte, ahogy az öreg lassan elkezdi kitekerni a lábujját. Sűrű, sötét színű folyadék kezdett szivárogni, majd az utolsó fordítás után, amint eltávolodott a lábujja a lábfejétől, a sötét színű folyadék vastag sugárban ömlött a lavórba. A folyadék színe folyamatosan változott, a feketéből a barnán keresztül szép lassan zöldbe ment át. A lavór már félig megtelt, mire a folyadéksugár elvékonyodott, majd már csak csepegett a lábujj helyén tátongó lyukból. — Kérem, emelje a feje fölé a kezeit, a karokból is mindent el kell távolítani. Ha maradna valami, az később komoly galibákat okozhat. Gondolkodás nélkül tette, amire kérték. Mintha újra megnyitották volna a képzeletbeli csapot. A folyadéksugár újra megindult, és mintha egy picit sötétebb lett volna, de gyorsan megint áttetszővé vált, ahogy kiürültek a kezei is. — Úgy látom, azért nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnt. Egy kicsit megijedtem, hogy a folyadék már ennyire elfeketedett, de ez az áttetsző zöld szín azt jelenti, hogy nincs baj — mondta az öreg. Az aggódó arckifejezést szelíd mosoly váltotta fel, amint az utolsó csepp is belepottyant a lavórba. Hát ilyen érzés

27

tökéletesen üresnek lenni, futott át a fiú agyán. A lavór meglehetősen fura látványt nyújtott: a színek nem keveredtek össze, hajszálvékony vonalakként kavarogtak. — Rendben, kijött minden, az utolsó csepp is, azonnal hozom a töltőanyagot — csoszogott vissza az öreg az asztal túloldalára. Kihúzta az egyik fiókot és egy ujjnyi hosszú poroltóra emlékeztető hengerrel tért vissza. A tetején levő szelephez egy menetes fémgyűrűben végződő gumicső volt rögzítve. — Hmm, nagyon jó, pont a megfelelő méretű gyűrű van rajta — illesztette az öreg a fiú lábán lévő lyukhoz a gyűrűt, aztán becsavarta. — Ez most egy picit megint kellemetlen lesz — mondta, és eltekerte a henger alját. Az sziszegő hangot adott ki magából és valami elkezdte belülről megtölteni. Pár másodperc elteltével már sípolt az orra, ahogy a levegő távozott belőle, erre önkéntelenül kinyitotta a száját. A füttyülő hang abbamaradt. — Ó, elnézést, elfelejtettem figyelmeztetni, hogy nyissa ki a száját, de látom, magától is gyorsan rájött, mit kell tennie. A habos feltöltés a kezelés végső fázisa, gyorsan túl lesz rajta. A fiú furán érezte magát, miközben hengerből kiáramló anyag elkezdett megszilárdulni. Az ürességet csak akkor érezte, ha erősen koncentrált. Mire újra lenézett, a lábujja már a helyére volt csavarva. — Járkáljon egy kicsit, kérem. Jobb, ha mozog, amíg teljesen megszilárdul a töltőanyag, így kicsit rugalmasabb marad a hajlatokban és nem fog hirtelen mozdulatoknál sem eltörni. Amikor hazaér, mossa ki a füléből és az orrából a felesleget. Mikor már nem lesz szükség rá, magától felszívódik, addig azonban kitölti az ürességet. Legközelebb, kérem, ha ilyen trauma éri, hamarabb jöjjön, ha túl sokáig vár, már én sem tudok segíteni. Amikor folyadék teljesen elfeketedik és elkezd megszilárdulni, már nincs mit tenni. Mostanában sok ilyen esettel találkozom, mintha az emberek elfelejtették volna, hogy egy kapcsolat lezárása után ki kell engedni magukból a fájdalmat. A fiú tett néhány kört a szobában, a padló már nem tűnt annyira hidegnek. Az öreg eltüntette a lavórt és a fémhengert, majd visszaült és folytatta az olvasást.


A fiú hirtelen ébredt és azonnal végigtapogatta magát — hogy megvan-e mindene. Aztán elmosolyodott. Szerencsére csak álmodta, hogy füstté vált. Ahogy kikászálódott az ágyból, mindkét térde és könyöke fura, pattanó hangot adott. Kibotorkált a fürdőszobába. Bámulta a hiányzó fogkefe helyét, ahogy hetek óta minden reggel. De a megszokott keserűséget hiába várta. Csend töltötte el. A füle viszketett. Odanyúlt, hogy megvakarja. Rugalmas, szivacsos anyagot tapintott benne.

28

Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008.


Solti Gyöngyi Dunaújvárosban élek, itt tanítok egy középiskolában matematikát és fizikát. Mindig is szívesen találtam ki történeteket. Gyermekkoromban azt mondták, kicsit hazudós vagyok, később meg azt, hogy néha kiszínezem a valóságot. Egy ideje még tovább színezem, leírom, és novellának hívom. Bódis Krisztához jártam a JAK íróiskolájába, ebben az évben pedig az 5K Központ Galambposta programjában és az 5K íróiskolai foglalkozásain vettem részt.


Nik a

Amikor Nika belépett a kávézóba, mindenki felkapta a fejét. Körbenézett, a haját hátradobta a jól begyakorolt mozdulattal, már figyelnie sem kellett, ha kíváncsi szemek szegeződtek rá. Az is magától ment már, ahogy nyugtázta az elismerő pillantásokat, most már inkább az tűnt volna fel, ha nem vennék észre. Leült, a szoknyáját egy észrevétlen mozdulattal eligazította, várta a pincért. Nyugodt volt, annak akart tűnni, fegyelmet is tanult az elmúlt években eleget. A pincér szinte azonnal az asztalánál termett, és hiába titkolta, Nika egyből észrevette, hogy a dekoltázsát nézi. A lány elnézően mosolygott. Élvezte ezt, nincs mit szégyellni. Kávét kért, koffeinmenteset, cukor nélkül. Csak azért sem nézi meg a telefonját, amíg a kávét ki nem hozzák, legalább addig nem. Az sms-t már elküldte egy fél órája, de lehet, hogy Dini el sem olvasta, lehet, hogy nem is ér rá, lehet, hogy gondolkodik, mit is válaszoljon. De az is lehet, hogy nem is válaszol, lehet, hogy egyből jön, már úton van ide, mindjárt belép, és akkor kiderül, hogy tényleg csak ő kell neki, senki más. Nika a bejárat felé nézett, jócskán el kellett fordítania a fejét, jólesett a mozdulat az elgémberedett nyakának. Forgatta egy kicsit a fejét jobbra-balra, lazítani akart, nagyokat sóhajtott is hozzá, nyugalmat erőltetett ugrásra kész izmaira. A pincér kivillantotta a fogsorát, ahogy a kávét Nika elé tette, eligazgatta az asztalon a cukortartót, az itallapot, és a szomszéd asztalról hozott egy művirágot. Még akkor is Nikát figyelte a szeme sarkából, amikor már egy másik asztalhoz vitt egy tálcányi kávét, annyira figyelte, hogy meg is botlott, és a gőzölgő kávé mind a vendégekre ömlött. Kapott belőle az öltönyös, aki éppen széles gesztusok-

30

kal magyarázott egy értetlenül pislogó nőnek, kapott a fiatal pár, szétrebbentek a hirtelen jött zuhanytól, de a legtöbbet Nika kapta, a forró kávé több csíkban megfestette a virágos felsőt, a szoknyát, és még a csipkés melltartóra is jutott egy kevés. A lány felpattant, a kurva életbe, kétségbeesve nézte a ruháját, dühösen az asztalra csapott, a mozdulattól a művirág mellől a földre repült a pohara. Most hogy maradjon itt, nem várhatja így Dinit, de el sem mehet, mi van, ha éppen akkor jön? A pincér nyugodtan menjen a francba, hagyja őt már békén, elboldogul egyedül is. Remegett a keze, amikor a telefonján kikereste Juci számát, vészhelyzet van, ugye otthon vagy, jól van, mindjárt ott vagyok. Nem is vette észre, már Dinit hívta, kicseng, persze nem veszi fel, egész nap nem veszi fel. Juci a nagymosás közepén egy bugyiban fogadta, csak ez az egy tiszta ruhám van, egy zsebes nadrág, egy póló, vidd hozzá ezt a sapkát is, jól mutat vele. Mire Nika visszaért a kávézóba, kicsit megnyugodott, az asztala is üres volt még, a pincér készségesen eligazította a székét, igazán szégyelli magát, ilyen vele még sohasem, ne haragudjon Nika, fogyasszon bármit, a ház vendége, de igazán, hát akkor egy unikum, jól fog esni. Mire kimondta, már meg is bánta, hónapok óta nem ivott, jól emlékszik még az utolsó esetre, bár ne emlékezne, de Dini emlékeztette folyton. Nika, neked nem szabad inni, ez jusson eszedbe. Már megint a Dini. Az unikum jólesően égette a torkát, aztán a gyomrát, majd az egész testében érezte már, hogy kellemes, meleg, lazító. Most jobb, sokkal jobb, de többet nem szabad, még csak az kéne, hogy Dini megérezze, amikor jön. Ha jön.


Most, hogy már nem szoknyában, hanem Juci zsebekkel televarrt nadrágjában volt, kicsit lazábban ült, talán az ital is tett hozzá némi lazaságot, lejjebb csúszott a széken, és a háta sem volt kifogástalanul egyenes. Egy órát várt így. Akkor kérte a második pohárral, és nagyon hamar a harmadikkal. Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a derékig érő hajzuhatag, kecsesen felnyúlt, összefogta és a sapka alá tűrte. Közben nyújtózott egyet, nyögött is egy csábosat hozzá, néhány asztaltól szemrehányóan néztek felé. A sapkát a szemébe húzta, közben a pincérre nézett, mosolygott bocsánatkérően, kislányosan. Utólag nem nagyon emlékezett, hogy hányszor kért újabb kört. A készséges pincér aztán egyszer csak már nem hozott többet, nem is mosolygott rá, de nem merte elküldeni. Akkor sem, amikor elkezdett hangosan beszélni. Először csak pár szót. Mit nézel, kis köcsög? Ezt, biztosan emlékszik, nagyon sokszor mondta, mindenkinek, aki ránézett, és egyre többen néztek rá. Ne hidd el, amit mond! Hazudik, mind hazudik! Ezt meg a kislánynak mondta, akinek a fiúja tette a szépet a szomszéd asztalnál. Ekkorka fasza van neki, csak a szája jár, ezt meg sajnos annak a középkorú nőnek mondta, akinek az öltönyös magyarázott, és még mutatta is a két ujja között, hogy mekkora. Megdermedt körülötte a levegő, a szomszéd asztaloktól arrébb költöztek páran, valaki a pincérhez ment, és Nika felé nézve súgott valamit. A pincér roppantmód sajnálta, neki a legkellemetlenebb, de talán majd egy másik alkalommal jöjjön vissza Nika, akkor szeretettel várja. Kapd be te is! A Dini nem fog jönni, ez már biztos, de ha nem jön, akkor várhatja, hogy holnap megjelenjen a rohadt fotózásán, ha nem kell, akkor ne kelljen erre sem, hiába mondja, hogy az ő érdekében, tudja Nika, hogy milyen jól keres rajta a férfi. A parkban egy padon tisztult ki a feje, az emberek lassan elfogytak az utcáról, mégiscsak egy hétköznap este volt, mindenki hamar hazament, a kávézó is bezárt. Jó volt hallani a saját hangját, olyan, mintha nem lenne egyedül, mintha valaki meghallgatná és válaszolna.

31

— Én is szültem volna neki gyereket, de nem kérte soha. A bokorból valami neszezést hallott, figyelt egy darabig, aztán folytatta. A nyelve egy kicsit nehezen mozgott, felállni sem nagyon volt kedve a padról, de a gondolatai tiszták voltak. — Azt mondta, ezt nem teheti meg a feleségével. Mert az egy nagyon jó asszony. Egy jó asszonyt nem lehet otthagyni, értsem ezt meg, és meg is értettem. Akkor vette észre, hogy már nem is magában beszél, egy kakas állt a bokor előtt, figyelte Nikát, mintha értené, a fejét néha megmozdította, olyan kakasosan, hirtelen rántással, de ez egy okos kakas lehetett, mindent értett, amit Nika mondott, ebben biztos volt az első pillanattól kezdve. — Én is lehetnék jó asszony szerinted? Ugyehogy? Ekkor már térdelt a földön, egészen lassan térdelt le, hogy el ne ijessze a kakast, az csak egy kicsit hátrált, de hallgatott tovább. Nika suttogóra fogta. — És akkor felcsinálta azt a kurvát. És már nem baj, hogy rendes az asszony otthon, tudod. Mert a gyerek az már más, érted, az már felelősség. A kakas felugrott a háta mögött lévő lécekből eszkábált házikóra és kukorékolt egyet. Hajnalodott. Nika még párszor elmotyogta, hogy nem megyek a kurva fotózásra, akkor sem megyek, aztán elaludt. Amikor reggel Dini emberei felébresztették, már nem volt más vágya, mint hogy meleg helyen legyen, kapjon valamit enni, hogy újra szép lehessen és tiszta, és hogy a fotós elégedetten bólintson a végén.


Városi baromfiudvar

A Gizi tulajdonképpen egész jól elvolt a Gusztival. Nem volt vele nagyobb baj, kárikásan tuttyogott néha, az igaz, de hát a legjobb helyeken is előfordul az ilyesmi. Gizi helye mondjuk a legjobb helynél is jobb volt, egész nap karimpálhatott kedvére, árnyékos kis kertje volt, a többiek tiszteletben tartották, és legidősebb tyúk létére sem kellett félnie attól, hogy leves lesz belőle. Nem volt az divat errefelé. Afféle városi baromfiudvar volt az övéké, városi gazdákkal. A Guszti peckesen sétálgatott naphosszat, foglalkozott mindegyik tyúkkal éppen eleget, néha talán kivételezett egyikkel-másikkal, de nem vették ezt zokon a többiek, türelmes, nyugodt tyúkok voltak mind. Hogy a Gizi a kedvence volt, azt meg már régen megszokták, ők voltak itt az elsők, a Gizi meg a Guszti, kiscsibe korukban vették őket magukhoz a gazdák. A többiek csak utána lettek, a rokoni kapcsolatokat mára homály fedi. — Kotty — szólt Gizi néha, amúgy monyosan. Guszti erre csak kittyentett egy csórisat és már értették is egymást. Hanem egyszer csak megjelent a parkbéli kakas. A kerítésen kívül álldogált, ide-oda tikárolt, mintha éppen véletlenül tévedt volna erre. Leste, hogy a Guszti mikor nem figyel, mikor cicerél éppen mást máshol, és akkor berepült az udvarba. Mert a parkbéli kakas repülni is tudott. Gyorsan Gizihez ugrott, és kárikitty, de rögtön. Gizi nem szólt egy tikányit sem, tulajdonképpen még tetszett is neki a dolog, valahogy más volt, mint a Guszti, és kellett a változatosság ebben a fene nagy jólétben. A parkbéli kakas aztán jött minden nap. Kivárta a sorát és berepült. Gizi először kivirult, fényesebb lett a tolla, kirámlós a járása, de aztán csak sok lett neki a jóból.

32

Egy nap a gazdasszony így szólt a gazdához: — Nézd már, ez a Gizi milyen csapzott! Nem is eszik rendesen. Megvizsgálták tüzetesen, elölről, hátulról, kézbe vették, forgatgatták, mígnem a gazda megállapította: — Ennek sebes a segge. Hosszú tanakodás után arra jutottak, hogy a Gizit és a Gusztit el kell zárni egymástól. Ácsoltak egy kis karámot, elkülönítették a beteg tyúkot a többitől. De a parkbéli repülő kakasnak semmi sem állta útját, a Gizi meg tűrt, mit is tehetett volna mást. Amikor látták a gazdák, hogy nem hogy nem javul, de még romlik is a Gizi állapota, kölcsönkérték a szomszédtól a macskaketrecet, helyes kis műanyag ketrec volt fogantyúval a tetején, és elvitték Gizit az állatorvoshoz. Időpontot is kértek, hogy ne kelljen sokat várakozni. Az állatorvos türelmesen végighallgatta őket, hogy a Gizinek khmmm… izé… kisebesedett ott, majd megtörölgette a szemüvegét, és így szólt: — Az igazat megvallva én még nem találkoztam ilyen problémával. Ide macskákat hoznak, meg kutyákat, meg nagy ritkán teknősöket, de tyúkot, hát azt még nem. Valamit tanultunk róla az egyetemen, de én ezt nem tudom vállalni. A gazda, a gazdasszony és a Gizi a ketrecben csak pislogtak tanácstalanul. — Akkor most mit csináljunk vele? — Talán le kellene vágni — próbálkozott bizonytalanul az orvos, és igyekezett nem nézni az asszisztensnőre, aki furcsa grimaszokat vágott.


— Hát azt mi nem szoktuk — háborodott fel a gazdasszony —, még hogy a Gizit levágni! — Nem lehetne elaltatni? — kérdezte szinte suttogva a gazda. — Ahogy a beteg állatokat szokták, ha menthetetlenek. Gizi hirtelen túl szűknek érezte a helyét, kotyogott a tőle telhető leghangosabban, és csapzott szárnyaival verdeste a macskaszagú rácsokat. — Elaltatni a tyúkot? Injekcióval? — az orvos most már kicsit türelmetlennek tűnt. — Nem menthetetlen az, majd én kikezelem — közölte a gazdasszony határozottan, és felkapta a ketrecet. Hazaérve Gizit nem tették ki az udvaron, bevitték a házba. Egy rövid ideig még látta a kerítés tövében a parkbéli kakast, az udvaron a Gusztit meg a többi tyúkot, és érezte, hogy megfagyott a levegő, ahogy eltűnt a bejárati ajtó mögött. Ott még nem járt senki közülük, az a gazdáék területe volt, és mindenki emlékezett rá, hogy egyszer bevittek egy törött szárnyú galambot, akinek aztán teljesen nyoma veszett. A nappaliban eresztették ki, pihegett egy sort, majd körülnézett. Furcsa volt a hely, furcsák a szagok és furcsa a talaj. Kapott egy kis edényben vizet, került mag is, hoztak be pár marék füvet, így már valamivel jobban érezte magát. — Itt marad, míg meg nem gyógyul — jelentette ki a gazdasszony és elindult kamillát főzni. Mikor kihűlt a főzet, kis vattapamacsot kerített, beletunkolta a langyos teába, a Gizit az ölébe vette, és gyengéden megtörölgette a sebes részt. — Így ni, meggyógyulsz, meglátod, és akkor mehetsz vissza a Gusztihoz. Csak aztán rendesen viselkedjetek nekem! Nehogy megint így járj, szegénykém! — dün�nyögte a gyógykezelés közben. Gizi lassan megszokta az új helyét, a napi többszöri kamillázást, bejárta a szoba minden részét, és amikor egy kicsit megerősödött, felreppent az ablakpárkányra.

Erdő-vonalak II. / Háromszög videóinstalláció változó méret, fotó és videó hd videó, 3:51 perc, loop 2011 33

Innen belátta az egész kertet. Kicsit kellett csak helyezkednie, hogy észrevegye a Gusztit és a parkbéli kakast, ahogy egymás mellett sétálgatnak a bokrok mellett. Néha kapirgáltak egy kicsit, kukorékoltak is felváltva, a ház felé is pislantottak néha, de a Gizit az ablakban nem vették észre. Rákitty, gondolta szomorúan és a csőre bágyadtan koppant az ablaküvegen. Ezután minden idejét az ablakban töltötte és a kertet leste. A parkbéli kakas azonban nem jött többet, a Guszti megpípesedve sétálgatott egyedül, a többi tyúkot meg nem is látta naphos�szat. Amikor aztán kiengedték végre, nem is örült senki a gyógyulásnak. A többi tyúk kerülte őt, a Guszti látni sem akarta. A gazdáék néha tanácstalanul álldogáltak a kertben felettük és szomorúan sóhajtoztak. A Gizi meg egész nap egy bokor tövében gubbasztott és monytalan szemekkel nézett a kerítés felé.


Uhrin Csaba Voltam idegenvezető, gyári munkás, azután tizennégy évig óvodapedagógus, mellette elkezdtem a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának dolgozni. A mai napig készítek riportokat gyerekekkel. Majd két évtizeden át amatőr filmeket csináltam. Most drámapedagógusként főleg iskoláskorúakkal foglalkozom. Az abszurdról, a groteszkről írok szívesen.


Lent

Az első duda fél hatkor szól, most öt óra. Mindig hamarabb ébredek. Még most is olyan, mintha nem lenne fogam. Álmomban az alsó fogsorom középen teljes szélességben megrepedt. A nyelvemmel mozgattam előre-hátra a felső részét, azután az egész megmozdult, és kitoltam a helyéről. Nagyon megijedtem és szégyenérzet fogott el. Mit szólnak majd hozzá az emberek? A következő pillanatban megnyugodtam, mintha nem történt volna semmi. Azután újrakezdődött. Éreztem a repedést, mintha egy szabályos vágás lenne a fogakon alul, keresztben. A nyelvemmel ide-oda tologattam az alsó fogsorom. Ébredés után megvizsgáltam. Először a nyelvemmel, majd benyúltam a számba is. Minden a helyén volt. Előléptetnek! Tegnap Halmosi közölte, hogy átvehetem Méraitól a főmérnökséget. Rászolgáltam, mondta. Nincs, aki ilyen alaposan, lelkiismeretesen, ekkora szakmai tudással vezethetné ezt a részleget. Azért csendben meg kell jegyeznem, tette hozzá később négyszemközt, hogy nem én voltam az egyetlen jelölt. A vezetőségben mindenki egyetértett azzal, hogy szakmailag én vagyok a legjobb, de nem vagyok igazi városi. Lent lakom a föld alatt, valójában nincs is lakásom, az ilyen emberek mindig megbízhatatlanabbak, azon a helyen jóformán nem is lehet pihenni, mi lesz, ha egyszer mellényúlok? Megszoktam már itt! Nappal úgyis fent vagyunk. Csak estére jön meg az ember, ki mikor. A családosok már négy körül érkeznek. Hamarabb úgyse engednek be senkit. Reggel nyolcig el kell hagyni a telepet, délután lehet újra visszajönni.

35

Jó, hogy Halmosi kiállt mellettem. Most biztos helyem lett, nem kell izgulni. Egy ideig biztos nem. Liza nagyon örült a hírnek. Most már lehet gyerekünk, kiáltott fel. Csitítottam. Ide, kérdeztem, erre a helyre, és körbenéztünk. A kora esti hálóteremben a bevetett ágyakon ruhástul feküdtek az emberek, olvastak, játszottak, pihentek, aludtak. Ha gyerekünk lesz, a családosok termébe kerülünk. Ott kevesebben vannak, mint itt, nem százegynéhányan. De állandó a gyerekzsivaj, a sírás, a bömbölés. A vékony, szürke takaró teljesen rásimult Liza testére. Hetek óta nem voltunk az elkülönítőben, nem volt hely. Amikor meg utoljára ránk került sor, fáradtak voltunk, csak beszélgettünk, nem lett semmi az egészből. Szoktuk fent parkokban is, de már ott sem, régóta. A lapos hasát néztem, és láttam, ahogy elkezd nőni, duzzadni, dudorodni. Megszólalt az öt harmincas duda. A félhatosok, a terem fele, elkezdett készülődni. Liza is felébredt, kiült az ágy szélére, és maga elé bámult. Bevetettem az ágyat, amíg a takarókat rendeztem, felállt, azután vis�szaült. Öt perc, ennyit lehet zuhanyozni, amíg meg nem szólal az automata csengő. Becsukom a szemem, ömlik a forró víz nyakamba. Ez az egyik fénypontja a napomnak. Több mint öt perc, valahogy megnyúlik az idő. Most nem gondolok semmire, hagyom, hogy átjárjon a víz. Egyre forróbbra tekerem a csapot, és egyre nagyobb sugárban engedem a vizet. Liza az őrfülke mellett állt, már elolvasta az időjárásjelentést. Elég lesz mára egy kiskabát, eső nem várható.


Azért betettünk egy-egy esernyőt, sokáig leszünk fenn a városban. A kulcsokat leadtam az őrnek. Nyílegyenesen haladtunk az Alsó Tér felé, ahol összefutott a nyolc folyosó. Egy folyosóról tíz hálóterem nyílt. Mindegyikhez kapcsolódott egy családosok terme, gyerekek terme, konyha, társalgó, elkülönítő, zuhanyzó, wc. A mozgólépcsők már jártak a téren, mind a nyolc pár. Fél hatkor indítják be őket, és éjfélkor állítják le. Üzemidőn kívül csak a betonlépcsőt lehet használni. A hirdetéseket bámultam a falon. Egy-két kivétellel ugyanazok, mint fent, a metrószinten. Az egyik plakát egy amatőr társulat, a Möbius Csoport Gépbalett című előadását hirdette. Három hét múlva lesz a bemutató, én is játszom benne. Liza a vállamon pihent, még nem ébredt fel. Majd iszunk egy jó kis kávét a Középső Téren. Liza kávézás közben elmondta, ha gyerekünk lesz, nem akar többé itt maradni. Én itt akarok, ezt ő is tudja. Nincs kedvem harcolni egy fenti lakásért, rámegy az egész életed, mire megszerzed. És kényelmes is lent, jóval olcsóbb, mint egy bérlemény. Társadalmi szinten nem kell senkihez se alkalmazkodni. Jóformán egy adat vagy, ráadásul lenti adat. Patkányok, így hívnak minket a föntiek. Igen, itt bújunk meg a mindennapok elől, s már többen vagyunk lent, mint fent. Nem kell a városi küzdelem! Kávé után reggeli, mindig így csináljuk. Jól főznek itt. Reggelire, vacsorára ötféle menüsorból választhatsz, és minden nap más a kínálat. Csak az ebédet kell fent megoldani, de az úgyis megvan a munkahelyeden. Ma a városban vacsorázunk Lizával. Egy komoly étterembe megyünk, a Faluba. Ezt a luxust megengedjük magunknak. Csak a nyári útra kell félretenni. Jövőre Barcelonába utazunk. Gaudi és a tenger. Már lefoglaltuk a szállást a föld alá. Spanyol patkányok. Spanyol patkányok leszünk. Jön a mindennapi áteresztés. Táskát, fémtárgyakat a gumiszalagra kell helyezni. Az elektromágneses kapu három dimenzióban rögzíti a meztelen valóságot a bőrök előtt. Mi már csak így nevezzük a biztonsági őröket. Teli van velük a város. Lent kevesebben vannak, és azok is inkább őrök. Gyors, rutinszerű az ellenőrzés. Ritkán

36

akad fenn valaki a rendszeren. Kinek jutna eszébe titokban bombát készíteni lent, hogy majd robbantson fent. Nekem nem, de biztos van, aki próbálkozik vele. Ha én csinálnám, nem hoznám le a telepre, a városban készíteném el. Az ellenőrző kapu után jön a zsilip. Kettesével be kell állni a fotocellás ajtók elé, az előtted lévők kilépnek, bezáródik az ajtó, pár másodperc, és újra nyílik. Ez már a metrószint. Még itt is van egy hosszabb folyosó a peronokig, de ide már bárki bejöhet, a városiak is. Hat óra húsz perc. Liza metrószerelvénye óraműpontossággal érkezik. Ötkor találkozunk a Superben, mondja, és az ajtók zárodnak. Tényleg, a vásárlás! Bámulom a hirdetéseket a mozgólépcső melletti falon. Itt nem reklámozzák az előadásunkat. Megérkezem a Felső térre, a városiak Szabadság térnek hívják. A villamos tömve. Most is sikerül az ablak mellé állnom. Szédülök a régi, belvárosi házaktól, gyönyörűek. Nem csinálok mást az egész utazás alatt, mint bámulok fölfele. Akadémia tér, mondja egy búgó női hang. Két perc séta, és ott vagyok a munkahelyemen. Alig kell valami a Superből, szinte mindenünk megvan a telepen. A bérleti díjban benne van a mosás. Vasalás is, ha valaki igényli. Liza ragaszkodik hozzá, hogy az ingeim frissen vasaltak legyenek, én nem. Fogkeféket veszünk, fogkrémet, tusfürdőt. Liza kinézett magának a katalógusból egy divatosabb őszi kabátkát, már az is benn van az új cipőmmel együtt a bevásárlókocsiban. Betettem még a holmik mellé hét üveg jófajta hosszú pálinkát. Azzal kihúzom jövő hétig. Nem jártunk még ebben az étteremben. Zegzugos termek nyíltak egymásból. Mindegyikben csak egy asztal volt. Kisebb, nagyobb, attól függ, mekkora társaság érkezik. Az eltűnt falu névre keresztelt helyiségbe vezetett a pincér. A falakra népi lakóházak fekete-fehér fényképeit festették. — Ezeket én még láttam! — mondtam lelkesen Lizának. — Biztos, hogy nem! Már rég lerombolták őket, vagy zárt terület lett, meghívó kell oda. — Nem úgy mondtam! Albumokban láttam, még régebben.


Az eltűnt vidék konyháját választottuk. A pincér elmesélte, hogy jóformán mesterségesen tartják fenn azokat a falvakat. — Egy-két őslakoson kívül a fővárosból betelepítettek gazdálkodnak — folytatta. — Ugyanaz a föld, ugyanaz a szőlő, ugyanaz a hagyomány, ugyanaz az időjárás, de már mégsem ugyanaz a bor. Az emberek mások. Nincs ott a kéznyom, az áldozat. Ha kihalnak végleg a helyiek, ihatatlan lesz a bor, ízetlen a hús, a zöldség, a gyümölcs. De most még itt az utolsó pillanat. Még megvan valami a múltból — mondta jelentőségteljesen. — Hozhatok egy különlegességet? Bólintottunk. Liza ijedten nézett rám. — Ezt ki fogják rúgni!— mondta. — Miért? — kérdeztem. — Rendszerellenes, a vidéket élteti! — Dehogy! Csak lelkiismeretes, a szakmájának él, egy igazi vendégszerető pincér. Nem azt mondta, hogy vissza vidéket, csak a tényekről beszélt. — De ez a baj — folytatta Liza. — Ezt most nem lehet! — Miért ne lehetne? — kardoskodtam. — Mindent lehet! Liza hozzám hajolt, és szinte suttogva kérdezte: — Te is benne vagy a mozgalomban? Nem válaszoltam. Néztem az arcát, aztán a házakat a falon. Előkotortam egy szál cigarettát, és rágyújtottam. — Megkerestek — mondtam. — És, és? — kérdezte türelmetlenül. — Semmi és. Rokonszenvezek velük. Elolvasom, amit küldenek. Elmondom a véleményem. — Akkor beálltál közéjük! — zárta rövidre Liza. — Nem, én sehol se vagyok! — szívtam mélyet a cigimből. A pincér két poharat tett le elénk. — Óvörös, egy ritka fajta! — mondta és töltött egy kicsit a poharamba. Belekóstoltam. Testes bor volt, konyakos utóízzel. Éreztem, ahogy elönt a forróság. Fejembe szállt, de épp csak annyira, hogy más kedvem legyen. — Uram, jöhet a bor és az étlap is! — mondtam. Liza mandulalevest rendelt, én gesztenyét. Isteni volt a leves! Egyszerre édes és sós, tömény, tejfölsűrű.

37

— A tiéd milyen? — kérdeztem két korty között. — Tejes — szúrta oda foghegyről. Ránéztem. Liza abbahagyta az evést, letette a kanalat. Töltött magának még egy pohárral, és egy hajtásra kiitta. — Nincs is értelme már az estének! — mondta keserűen. — Eddig is tudtad, mi a véleményem! — és tovább kanalaztam a levest. — Most mit csodálkozol úgy? — Nem az a baj… — és elvörösödött. — Itt van a kulcs, megszereztem. Fizettem az őrnek, az előmelegítettet kapjuk. Letettem a kanalat. — Miért nem szóltál? — Meglepetésnek szántam, de már úgyis mindegy! — sírta el magát. Már egy órája sétáltunk a körúton. Vágtattak mellettünk a villamosok. Lizának a házakat mutattam. — Ezekben a palotákban néhány család lakott — meséltem. — Most hányan lakják? — Tíz-húsz család. Megálltam az egyik előtt. — Ezt nézd, ezeket a szobrokat! — Mik ezek, istenek? — kérdezte csodálkozva. — Nem tudom. A robosztus férfialakok a bejárat két oldalán álltak. Mindkettő egy-egy negyed oszlopból nőtt ki. Hosszú, lebernyegszerű ágyékkendő tekeredett derekukra. Fejük az oszlopfőben végződött, azon nyugodott az épület erkélye. — Fent akarok lakni! — mondta Liza hirtelen. Visszafordultam a szobroktól. Azt hittem, ez most nem kerül szóba. — Nem Liza, ez lehetetlen! Nem tudjuk kifizetni. A fenti lakások borzalmasan drágák. Nemcsak a belvárosban. Mindenütt. Hol élsz? Már rég elmúlt az, az idő, amikor mindenki a városban lakott. — Hazudsz! — üvöltött a képembe. — Te is tudod, hogy nem erről van szó. Nagyon jól tudom, hogy megfizethetetlen a város. De kevesen vannak, akik a saját pénzükből laknak fent.


Elhallgatott. Elszántan nézett a szemembe, és várta, mit szólok. A szerződés. Már nagyon régen nem volt szó róla. És most megint, az „édes, áhított” szerződésnél jártunk. Igaza van Lizának, lehet fenti lakásod, de annak mérhetetlen ára van. Szerződés az állammal. Melyben a házastársak vállalják, hogy a lakás kézhezvételétől számított öt éven belül egy, hét éven belül két gyermekük születik. Amennyiben a pár, vagy valamelyik tagja meddő, és ennek következtében képtelen a fogamzásra, az állam fizeti az orvosi költségeket. Végső esetben lehetőség van örökbefogadásra is. A továbbiakban a házastársak kötelesek fizetésük harminc százalékát befizetni az államnak. Ha csak egy gyerekük születetik, negyven, ha gyerektelenek, ötven százalékot. Ennek fejében az ingyen kapott lakás bérlői lehetnek életük végéig. A bérlemény örökölhető. A városiaknak kötelező minden hónapban fényképekkel ellátott beszámolót küldeni a lakás, ház állapotáról, a környékről. Mindemellett ők rendelkeznek szavazati joggal, a patkányok nem. — Nem kötök szerződést az állammal! — mondtam. — Inkább maradok patkány. — Nem akarsz gyereket, az a bajod! — kelt ki magából Liza. — Te is olyan férfi vagy, aki végiglubickolja az életet felelősség nélkül. — Ne kezdd! Nem erről van szó. Akarok gyereket, de majd később, még nem készültem fel rá. S félek attól is, hogy milyen sorsa lenne a telepen. De a szerződés meg nagyon súlyos, attól még jobban tartok. — Na jól van, patkánykám, látom, semmi nem dőlt el. Hajlítható leszel te még! — s szorosan megölelt. Most nyitottam ki a hosszú pálinkát. Liza az előbb megsértődve bevonult a hálóterembe. Elszúrtam a végét. Az elején minden rendben ment. Vad szerelmeskedésnek indult, ráadásul Lizát fékezték a borok. De egyszer csak beugrottak a mondatai az étteremből, az utcáról, s nem hagytak békén. Onnantól erősen kellett koncentrálnom, hogy részt vegyek a dologban. Végül Liza magával ragadott, és így bement. Most először nem

38

védekeztünk. Nem örültem, vagyishogy a szeretkezésnek igen, de a következményeinek nem. Fél egy. Már a második hosszúnál tartok. Szemembe világít a számítógép ezüstös fénye. Jöttek üzenetek a mozgalomból. Izgalmasak, de nem tudom komolyan venni. Ők komolyan veszik. Nem tudom eldönteni, hogy ez rossz-e. Mármint nekik rossz-e? Nekem mindegy. Se erre, se arra nem megy előre. Még várni kell! Most nem az igazi. Majd megjön az is. Öt óra van. Mindjárt megszólal a duda. Régen volt már visszatérő álmom. Ma hajnalban megint ugyanarról álmodtam. Egymást követő napon még nem fordult elő. Ott folytatódott a tegnapinál. Csak most Liza is benne volt. Álltunk egymás mellett egy sötét teremben, csak mi voltunk megvilágítva. Liza benyúlt a számba és kivette az alsó fogsorom. Néztem utána, először azt hittem, jót tesz. Azután éreztem, hogy ez nincs rendben. Ki akartam venni kezéből a fogam, de lazán félrelökött. Nem tudtam védekezni. Úgy tartotta kezében az alsó fogsorom, mint Hamlet a koponyát. Nemcsak hogy színpadias volt, de tényleg színházban voltunk, a színpadon. A közönség felmorajlott, mikor Liza kezében a fogsorommal kiállt oldalra. Szemembe világítottak a reflektorok. Oda akartam állni Liza mellé. De akkor így szólt: — Látják, itt van a férfi, aki nem akar gyereket! — és közben a fogamra mutatott. Öt óra harminchárom. Liza kiül az ágy szélére. A többiek is kászálódnak a teremben. Megállok ágyazás közben. Nézem a félig alvó feleségem. Nézem a hálótársakat. Valamin változtatni kéne. Csak még nem tudom, hogy min. S azt sem, hogy lesz-e hozzá erőm.


Sajt

Tudta, hogy valamelyik éjszaka újra megjelennek. Befordult a fal felé, a takarók lecsúsztak a hálózsákról, visszahúzta. Csak két hét múlva jöttek. Az orvos és Pierre kiszállt az autóból. Legutóbb ezen a helyen találták meg a hajléktalant. Ugyanabban a betonfülkében feküdt, mint fél éve. Pierre lehajolt hozzá, és óvatosan megrázta. Azonnal felébredt, meredten bámult rájuk. — Emlékszik? — kérdezte az orvos. A férfi próbálta beazonosítani őket. Meglátta az orvosi táskát. — Maguk a kísérletesek, ugye? — Igen, azok vagyunk. Letelt a fél év. Megint eljöttünk. — Muszáj? — Jó lesz az a három nap! — mondta az orvos. — Négy nap! A múltkor is már azt mondta, hogy négy lesz! — Akár öt is lehet, csak tolja már le a gatyáját! A hajéktalan lehúzta a hálózsák cipzárját, fölült, kigombolta nadrágját, hasra feküdt, és letolta a nadrággal együtt az alsónadrágot is. Megcsapta őket a belőle áradó bűz. Pierre hátra is lépett. Az orvos rutinos, gyors mozdulatokkal beadta a férfi jobb fenekébe a fájdalomcsillapító injekciót. A műtétet mindig a helyszínen végezte. Az utókezelésre a klinikáján került sor. A szike mértani pontossággal vágta ki a hajléktalan tomporából a rothadt darabot.

39

Az orvos és Pierre elöl ült, a hajléktalan a kocsi leválasztott hátsó részében a könyökére támaszkodva feküdt. A kötéstől nem fért rá a nadrágja, csak az alsónadrág fedte fenekét. A kötést vizsgálta. Nem vérzett át. Nem fájt a két tenyér nagyságú seb, csak erősen viszketett. Az előkelő Mindenek Felett étterem személyzeti bejáratánál állt meg az autó. Pierre kiszállt. Az orvos továbbhajtott. A haléktalan aludt, amikor a klinikára érkeztek. Az orvos Mariki segítségével a hátára fordította. Együtt felültették, és míg az orvos tartotta a magatehetetlen testet, a nővér levette róla a farmerkabátot, lehúzta a pulóverét, a pólót, az atlétatrikót. Visszafektetették. Mariki óvatosan lehúzta róla az alsónadrágot is. Azután egy szivacsot vödörbe mártott, és egy csípős szagú folyadékkal többször végigmosta a meztelen testet elölről, hátulról. A nővér egy fekete nejlonzsákba dobálta a férfi ruháit, egy másik, ugyanolyan nejlonzsákból hófehér, vasalt hálóinget vett elő. Ráadták. — Négy napot marad benn. Az eljárás a szokásos — szólt oda Marikinek az orvos távozóban. A nő kivitte a szennyest, egy kancsó vizet hozott be, meg poharat. A hajéktalan hangosan horkolt. Más nem volt az osztályon. Mariki akár ki is mehetett volna, de inkább a szobában maradt. Bekapcsolta a hűtőszekrényre állított tévét. Egy vetélkedőműsor ment. A játékos már egymilliónál tartott, a közönség őrjöngött. Reklám következett, a tévé hangja felerősödött. A hajléktalan átfordult a hasáról a hátára. Felszisszent. Kinyitotta a szemét. Bizalmatlanul vizsgálta a szobát. Mikor


meglátta Marikit, elmosolyodott. A nővér kikapcsolta a tévét, és visszaült mellé. A hajléktalan forgolódott az ágyban. Hol kinyitotta a szemét, hol becsukta. Majd egyre csak bámult Marikire. A nővér megfogta a kezét. A férfi dörmögött valamit, lehunyt szemmel. És nemsokára újra elaludt. A hold besütött a szobába. Mariki egy ideig nézte az ezüstös fényt a padlón, a falakon, azután visszafordult az ágy felé. Még mindig fogta a hajléktalan kezét. Beszélni kezdett, mesélni. A férfinek, magának? Nem tudta. Jó volt mondani. — Lehet, hogy sajtot csinálnak magából, lehet, hogy majd egyszer belőlem is, de fő, hogy élünk. Kint most süt a hold. Emlékszem, gyerekkoromban mesélték: a holdnak egyszer olyan erős volt a fénye, hogy mindenki majd belevakult. Azon az éjjelen senki nem aludt. Az emberek kimentek az utcára, a mezőre, az erdőbe és szédülten

Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008.

40

bolyongtak ebben a szinte nappali világosságban. És akkor valaki észrevette, hogy a hold erős fénye kivetíti a képüket az égre. Milliónyi fekete árny úszott a levegőben… Mariki kinézett az ablakon, aztán folytatta: — Tudom, hogy most is ott vannak. Holdvilágkor a hajléktalanok ráfeküsznek az égre, vackaikba burkolózva, vízszintesen kiterülve. Ott lebegnek és nem fagynak meg. A hold fénye melegíti őket. És úsznak körbe a fényes éjszakában. Megemelkedik velük a hálózsák, lassan repülnek fölfelé. Hatalmas köröket rónak. Egy nagy, sötét gyűrű úszik közelebb s közelebb a holdhoz. Nem megy neki a fényes tányérnak, megáll előtte, mintha köszöntené, tiszteletét tenné, azután elkezd keringeni körülötte. Hajnalban visszatérnek. Ott úsznak a város felett hanyatt fekve, kiterítve.


Zádori Beáta 1986-ban születtem Székesfehérváron, ott is jártam középiskolába, a Tóparti Gimnázium humán tagozatába. 9 éve Pesten élek, 4 éve tanítok általános iskolásokat. Utcazenélek, biciklizek, futok a Margitszigeten.


a legszebb szó

anya magzatot körmével simogat vagy megelli s eccpecc vécébe, kukába fekteti nem cipőfűző turista jár-kel zsíros a száj a gulyástól futja Rudasra, Gellértre nem szeretet iklíbedik, zsötem tudjuk huszonhét nyelven akarnánk kapni, de adni bírjuk-e nem kenyér kukában könyékig turkál vagy hosszú sorban egyengúnyásnak személyit átad meleg számlán a tíz százalék annyi áldás rájuk szálljék sötét hályogot növeszt ne kelljen látni országunk, világunk romba dőlni Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008.

42


menü

reggel vajas pirítós egy bögre kakaó tíz órakor banán ebédre meggyleves, tejszínnel habart, krumplistészta, uborka harminckétszer rágok meg minden falatot, ez eltart egy darabig délután alma, keksz teljes lisztből — ennél a résznél halkan felröhög — este még tea, melegszendvics megvolt a két liter folyadék is mondom anyámnak s mire a végére érek a hazugságnak, már mindketten jóllaktunk

43

Tudás fája videóinstalláció, változó méret, hd videó, 2:26 perc, loop, 2008.



Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.