Baráti Kristóf és a Belgrádi Filharmonikusok 2016. november 20. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
mupa.hu
Soron kívüli büféélmény az Átriumban Rendeljen előre, és fogyasszon a szünetben kényelmesen, sorban állás nélkül!
mupa.hu
3
20 November 2016 Béla Bartók National Concert Hall
2016. november 20. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Kristóf Baráti (violin) Baráti Kristóf (hegedű) and the Belgrade és a Belgrádi Philharmonic Orchestra Filharmonikusok Conductor: Fabrice Bollon Tajčević: Sedam balkanskih igara (Seven Balkan Dances) Paganini: Violin Concerto No. 1 in D major, op. 6 Ravel: Tzigane Stravinsky: The Firebird Suite, No. 2 (1919) The English summary is on page 11.
Vezényel: Fabrice Bollon Tajčević: Sedam balkanskih igara (Hét balkáni tánc) Paganini: D-dúr hegedűverseny, No. 1, op. 6 Ravel: Tzigane Stravinsky: Tűzmadár-szvit, No. 2 (1919)
4
A zenekultúra-építő Természetes, hogy amikor a délszláv régió egyik legjelentősebb szimfonikus együttese, a Belgrádi Filharmonikus Zenekar Budapesten mutatkozik be, a műsor elején ízelítőt ad országának zenekultúrájából. Az is természetes, hogy ez az ízelítő aligha lehet más, mint egy valóban emblematikus alkotó, Marko Tajčević kompozíciója. A zeneszerző – szinte szimbolizálva a népek és kultúrák keveredését a balkáni térségben – horvátországi szerbként látta meg a napvilágot a Magyar Királyság autonóm részét alkotó egykori Horvát-Szlavónország területén, Eszéken, 1900-ban, s csekély túlzással azt mondhatjuk, végigélte és -alkotta a 20. századot, hiszen 1985-ben hunyt el, és legutolsó éveiig tevékeny maradt. Pályája a zenekultúra-építő sokoldalúság és szolgálattevő mindent vállalás iskolapéldája, egyszersmind azé az igyekezeté, amely a közép- és délkelet-európai térségben a nyugati kultúra vívmányait igyekszik meggyökereztetni. Ilyen alkotó volt Magyarországon Bartók és Kodály, Romániában Enescu – a stiláris jellegzetességek és a nagyságrendek persze különbözőek. Tajčević először hegedülni tanult, majd 1920-ban Prágába utazott, hogy az ottani konzervatórium professzoránál, Václav Štěpánnál folytassa stúdiumait – immár zeneszerzés szakon. Később Bécsben Joseph Marx és Max Springer óráit látogatta, tanulmányait azonban már odahaza, Zágrábban fejezte be. 1923-tól vett részt hazája zeneéletének megalapozásában és felvirágoztatásában. Sok mindent jelentett ez: hangversenysorozatok szervezését, új művek megalkotásának szorgalmazását, tanítást, vezénylést zenekari és kóruskarnagyként, iskolaalapítást, zenei könyvek és tankönyvek, cikkek és kritikák írását – mindezt 1940-től már új lakóhelyén, Belgrádban. Talán a rendkívül szerteágazó tartalmú, „zenei mindenesi” életformával magyarázható, hogy Tajčević zeneszerzői termése nem nagy: mindössze ötvennégy kompozíciót számlál. Ezek között találunk énekhangra, kórusra, kamarazenekarra, fúvósegyüttesre és zongorára fogalmazott műveket. A zeneszerző méltatói hangsúlyozzák a kisformák jelentőségét, és azt is, ami a mai hangversenyen megszólaló sorozatot jellemzi: a délszláv folklór meghatározó hatását. A Hét balkáni tánc (1926) Tajčević életművének leghíresebb darabjává vált. Az eredetileg zongorára fogalmazott ciklus a legkülönfélébb hangszerelésekben ismert: a most felcsendülő szimfonikus zenekari változaton kívül hallható fúvósötösön, két fuvola és zongora, valamint klarinét, cselló és zongora előadásában is – az eredeti szólózongora verziót olyan világhírességek is műsorukra tűzték, mint Arthur Rubinstein vagy Ignaz Friedman. A magyar zenehallgató – aki ismeri Bartók Táncszvitjét vagy Román népi táncok sorozatát, Kodály Galántai táncok vagy Marosszéki táncok című alkotását – a Hét balkáni tánc hangvételét és a benne megnyilatkozó zeneszerzői gondolkodásmódot ismerősként fogadja: a kisformákba
tömörített, stilizált folklóranyag e tételekben magára ölti a műzene elegáns köntösét, de eredendő nyersességéből, energiájából, sőt olykor vaskosságából is sokat megőriz. Tajčević Hét balkáni táncának fontos jellegzetessége még a gyors tételek feszes ritmikája, illetve a teljes ciklusban a délszláv zene kacskaringósan indázó, keleties kromatikája.
Az önmagán túlmutató virtuozitás A Belgrádi Filharmonikusok szólistájaként közönség elé lépő hegedűművész, Baráti Kristóf munkásságát a Müpa a 2016/17-es évadban Az évad művésze címmel ismerte el. E minőségében a szezon során többször is hallhatjuk Barátit a Müpában – a mai est egyike e hangsúlyos fellépéseknek. A hangverseny középpontjában – a szünet előtt és után – két olyan művet szólaltat meg, amelyek Baráti Kristóf Fotó © Csibi Szilvia, Müpa a bennük körvonalazódó alkotói gondolkodásmóddal úgyszólván jelképezik művészi magatartását. Mind Paganini D-dúr hegedűversenyében, mind pedig Ravel Tzigane című kompozíciójában meghatározó a legnagyobb technikai igényű virtuozitás, ám nem öncélúan, a puszta bravúr fitogtatásának kedvéért, hanem egy nemes ízlés és kifinomult zenei tartalom szolgálatában. Ugyanezt a gondolkodásmódot figyelhettük meg pályakezdésétől napjainkig Baráti muzsikálásában is: nála a „funkcionális virtuozitás” uralkodik: az a fajta abszolút hangszeres biztonság és fölény, amely a játék alapja és feltétele, amelyet azonban az előadó teljes művészi alázattal, elmélyülten állít a zeneszerzői szándékok szolgálatába. Pályája során a minden idők legnagyobb hegedűvirtuózaként számon tartott Niccolò Paganini (1782–1840) öt hegedűversenyt komponált, ezek közül a legnépszerűbb vitathatatlanul a II., h-moll koncert, a nevezetes La campanella fináléval, amelyet Liszt Ferenc is feldolgozott. A jelképes népszerűségi listán azonban (amelynek tartalmára és sorrendjére a hangversenymegszólalások és a felvételek gyakoriságából következtethetünk) szorosan követi másodikként az I., D-dúr hegedűverseny. Ezt a művét Paganini harmincnégy évesen, 1816/17 fordulóján
BARÁTI KRISTÓF ÉS A BELGRÁDI FILHARMONIKUSOK
5
6
komponálta Itáliában. Keletkezése idején a mű egyik szenzációja az úgynevezett scordatura írásmód volt: Paganini úgy kívánta, hogy a hegedűverseny a virtuózabb összhatás kedvéért Esz-dúrban hangozzék fel, a zenekari szólamokat így is jegyezte le, a szólóhegedű szólamát azonban D-dúrban kottázta, a hangszert fél hanggal feljebb hangolva, hogy amit a közönség hall, azt a szólista D-dúrban érvényes fogásokkal játszhassa, de Esz-dúrban szólaljon meg. Ennek a trükknek egyik célja az volt, hogy a zeneszerző olyan megoldásokat is alkalmazhasson a hegedűszólamban, amelyek D-dúrban megvalósíthatók, Esz-dúrban azonban szinte játszhatatlanul nehezek. Ezenkívül az is számított, hogy a zenekar Esz-dúrban fedettebben szól, mert ebben a hangnemben vonósai ritkábban játszanak üres húrokon, s így a szólóhegedű magánszólama fényesebben kiemelkedhetett a zenekari háttérből. Ma Paganini I. hegedűversenyét már D-dúrban adják elő, így tesz Baráti Kristóf is diszkográfiájának egyik kitüntetett jelentőségű felvételén, amelyet 2008 szeptemberében készített a műből, az Északnémet Rádió Hannoveri Filharmonikus Zenekara kíséretével, Eiji Oue vezényletével. A mű hallgatásakor a közönséget megragadja a dús hang, a gyors menetekben és kettősfogásokban bővelkedő, futamokkal és trillákkal, harmóniai figurációkkal és virtuóz szekvenciákkal ékes hegedűszólam reprezentatívan mutatós karaktere – ám legalább ennyire az a zeneszerzői törekvés is, amely a szólóhegedűt minduntalan énekeltetni kívánja. Aligha csoda ez, hiszen Paganini egyrészt Itália szülötte, s az olasz zeneszerzők híresek melódiaalkotó képességükről, másrészt a nagy hegedűs az olasz bel canto opera jeles mesterei, Rossini, Donizetti és Bellini kortársa, az olasz romantikus opera az ő működése idején éli első virágkorát. Nem meglepő hát, ha ez a rendkívül népszerű zenei megszólalásmód nyomot hagyott a Paganini-hegedűversenyek, s így a D-dúr hegedűverseny hangvételén is: amikor a zene nem az úgynevezett „technikás részeknél” tart, hanem énekel, akkor ez a vonós éneklési mód a megtévesztésig hasonlít a kor operaáriáinak hangvételére, dallamformálására, hangulatára. Paganini lírája operai líra, hősiessége operai heroizmus – a zene nemességében, tartásában, gesztusvilágában van valami jó értelemben véve színpadias jelleg. Ehhez persze más karakterjegyek is csatlakoznak, például az erős ritmikai tartású, sok hangsúllyal megtűzdelt „katonás” intonáció, amellyel szintén találkozunk a D-dúr hegedűverseny nyitótételét (Allegro maestoso) hallgatva. A második tétel (Adagio) sötét tónussal éneklő, lírai vallomás, amelynek dallamossága olykor drámai recitativóvá oldódik és szélesedik (ismét egy operai jellegzetesség!), a fináléban pedig (Rondo: Allegro spiritoso) a tánckarakter keveredik az indulókarakterrel.
Emlékmű Lisztnek és a cigányoknak Maurice Ravel (1875–1937) zenei gondolkodásmódját nem hagyta érintetlenül Liszt Ferenc zenéje – elég, ha csupán arra utalunk, hogy híres zongoradarabja, a Jeux d’eau (Szökőkút) vízábrázolásában a jellegzetes csobogás, a fényben szétporladó „hangcseppek” franciás szinesztéziája aligha születhetett volna meg A Villa d’Este szökőkútjainak ösztönző élménye nélkül. Hasonló zenetörténeti kézfogás tanúi lehetünk a Tzigane (1924) hallgatásakor. Ahogyan a La Valse hangjaiban (és persze a Nemes és érzelmes keringőkben is) a keringőnek, úgy e kompozícióban a liszti rapszódiaműfajnak és az azt megihlető cigányhegedülés művészi ideáljának emel hangzó emlékművet Ravel. A mű formája azonos a Liszt-rapszódiák kétrészes, lassú–gyors tagolódású szerkezetével, a darabban hosszú, kíséret nélküli hegedűszóló-szakaszok váltakoznak a kíséretes részekkel, a vonós írásmód végletesen virtuóz, de ahogyan Paganini hegedűversenye esetében sem a virtuozitás a cél, az itt is csupán alapkövetelmény és feltétel. De mi a cél? Bemutatni és fölmagasztalni valamit, ami izgatóan távoli, egzotikus, tüzes és megzabolázhatatlanul vad. Ravel Tzigane-jában a cigányhegedülés virtuozitása az eszköz, a cél azonban a cigányhegedülés mindent elsöprő lendületének és szenvedélyének megidézése. A mű hangszeres igényeiről könnyen képet alkothat az is, aki a darabot még nem hallotta, csupán annyit tud, hogy Ravel az eredeti hegedű–zongora változatot Joseph Joachim unokahúgának, a Hubay-növendék Arányi Jellynek írta (a művésznő felkérésére) – annak a hegedűsnek tehát, akinek Bartók ajánlotta két hegedű–zongora szonátáját, s aki ezeket a gyilkos nehézségű és elvont darabokat a szerzővel Maurice Ravel együtt mutatta be. A Tzigane zongorakíséretes változatának ősbemutatóját – London, 1924 – hamar követte a meghangszerelt verzió első elhangzása: a zenekari kíséretes Tzigane ugyanezen év októberében, Amszterdamban hangzott fel először, Samuel Dushkin hangszerén, a Concertgebouw Zenekarát Pierre Monteux vezényelte.
BARÁTI KRISTÓF ÉS A BELGRÁDI FILHARMONIKUSOK
7
8
Keleti mese nyugatias hangszerelésben Igor Stravinsky (1882–1971) első, „orosz” korszakának három nagy színpadi mesterműve, a három balett – A tűzmadár, a Petruska és a Tavaszi áldozat – a Gyagilev vezette Orosz Balettel folytatott együttműködésnek köszönheti létrejöttét. Rövid időt fog át e három mű keletkezése (1910–13), mégis jelentős átalakulás figyelhető meg a három kompozíció stílusában. Az utolsó mű, a Tavaszi áldozat már robbanásszerűen exponálja a radikális modernség kezdetét (botrányt is keltett az első előadás), A tűzmadár azonban (amely viszont már a bemutatón sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében) még magán viseli a szláv romantika örökségének jegyeit, a Rimszkij-Korszakovnál töltött tanulóévek hatását. Az orosz népmesei elemekből táplálkozó történetben a Fény és a Sötétség vív egymással küzdelmet, amelyben – hiszen népmesében vagyunk – a Fény győzedelmeskedik. A Tűzmadárra vadászó Iván cárevics az ellenségeit kővé változtató gonosz varázsló, Kascsej palotájának kertjébe téved, ott foglyul ejti a Tűzmadarat, ám szíve megesik annak könyörgése hallatán, és szabadon engedi. A madár – jótett helyébe jót várj – egy bűvös tollal ajándékozza meg, és segítséget ígér, ha a cárevicset baj fenyegetné. A cárevics megismerkedik a Kascsej fogságában sínylődő hercegnőkkel, és beleszeret a szépséges cárevnába. Kascsej az ifjút is foglyul ejti és megkínozza, a cárevics azonban a Tűzmadarat hívja segítségül. Kascsej egy aranyalmafába rejti a halhatatlanságának zálogául szolgáló tojást. A végkifejletben a Tűzmadárnak sikerül álmot bocsátania Kascsejre, a tojás összetörik, Kascsej elpusztul, kővé változott áldozatai pedig megelevenednek. A Tűzmadárban Stravinsky még erősen támaszkodik az orosz folklórra, a balett zenéjében népdalokat is felhasznál. A téma egyébként nem új: Rimszkij-Korszakov is feldolgozta A halhatatlan Kascsej és Az aranykakas című műveiben. A Stravinsky-balettzene meghatározó értéke a zene láttató szuggesztivitása, a tételek atmoszférateremtő ereje, mindenekfelett pedig a hangszerelés pazarló színgazdagsága, amelyben persze kétségkívül jelen van az orosz hagyomány, de épp ilyen fontos a század eleji Párizs ösztönzése, a francia impresszionistáktól eltanult pasztelles árnyalatvilág, a sok-sok kifinomult tónus, a szimfonikus zenében megjelenő számtalan ínyenc kamarazenei effektus. A tűzmadár egyik jelentős művészi élménye ilyenformán kétségkívül Kelet és Nyugat izgalmas találkozása. A teljes balettzenéből Stravinsky három különböző koncertszvitet készített (1911, 1919, 1945) – ezek közül a mai estén a legismertebb és legnépszerűbb 1919-es változatot halljuk. Írta: Csengery Kristóf
Fotó © Csibi Szilvia, Müpa
Fotó © Maurice Korbel
Baráti Kristóf Kossuth-, Bartók–Pásztory- és Liszt-díjas hegedűművész Budapesten született 1979-ben. Muzsikus szüleivel két és tizenkét éves kora között Venezuelában élt – ott adta első koncertjeit is –, majd hazatérve a budapesti Zeneakadémián Tátrai Vilmos és Szenthelyi Miklós növendéke volt. 1998-tól Párizsban Eduard Wulfson tanítványaként képezte tovább magát. Világszerte ünnepelt művész, aki a chicagói Stradivari Alapítvány jóvoltából egy 1703-as Stradivarin (Lady Harmsworth) játszik. Diszkográfiája impozáns, nemzetközi versenygyőzelmei közül kiemelkedik a 2010-es moszkvai Paganini Verseny első díja. Várdai Istvánnal 2015 óta a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetője. Fabrice Bollon francia karmester 1965-ben született Párizsban. Tanulmányait Michael Gielen, Nikolaus Harnoncourt, Georges Prêtre és Mauricio Kagel irányította. Volt vezető karnagy a Flandriai Szimfonikusok élén, fő-zeneigazgató a Chemnitzi Operában, vendégszerepelt számos kiemelkedő európai együttesnél (a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, Monte-carlói és Strasbourgi Filharmonikusok, a RAI Zenekara, az MDR Szimfonikus Zenekara, Stuttgarti Rádiózenekar, a Berlini Konzerthaus Zenekara, a holland Residentie Orkest). 2008 óta a Freiburgi Színház Filharmonikus Zenekarának fő-zeneigazgatója. Zeneszerzőként is aktív.
A Belgrádi Filharmonikus Zenekar 1923-ban alakult meg a Belgrádi Nemzeti Színház operatársulata, a belgrádi zeneiskolák tanárai és néhány lelkes amatőr részvételével. Alapítója, első művészeti vezetője és fő-zeneigazgatója Stevan Hristić volt, őt 1936ban a hazánkban is jól ismert Lovro von Matačić követte, jelentős fejlődést hozva az együttes játékának színvonalában. A második világháború idején is mindvégig Fotó © Marko Djoković aktív zenekar 1951-ben vált független intézménnyé Krešimir Baranović vezetésével. Őt 1961-ben Živojin Zdravković követte, aki 2001-ig irányította a Belgrádi Filharmonikusokat. Az együttes krónikásai úgy tartják, ezekre az évtizedekre tehető a zenekar első igazi aranykora, melynek során rendszeressé vált az együttműködés a legjelentősebb külföldi karmesterekkel, a külföldi turnék pedig a nemzetközi közönséggel is megismertették Belgrád első számú zenekarát. A közelmúltban a kínai Muhai Tang állt a muzsikusok élén, a 2017/18-as évadtól pedig Gabriel Feltz tölti majd be a vezető karmester tisztségét.
BARÁTI KRISTÓF ÉS A BELGRÁDI FILHARMONIKUSOK
9
10
Kristóf Baráti Photo © Szilvia Csibi, Müpa Budapest
Summary One of the most significant symphonic ensembles of the South-Slavic region, the Belgrade Philharmonic Orchestra begins the concert offering a sample of its national music. Serbian composer Marko Tajčević (1900–1985) born in Osijek (formerly Croatia-Slavonia) was a versatile personality who was among the most important builders of his homeland’s 20th century musical culture, a polymath who founded a school, conducted, taught, wrote textbooks and articles – and of course, composed music. His Seven Balkan Dances (1926) is a notable piece of South Slavic music, in which the stylized substance of folk culture, compressed into miniature forms, adorns itself in the elegant garb of art music while also preserving much of its inherent rawness and energy, and at times even some of its coarseness. For the season 2016/17, Müpa Budapest’s title of Artist of the Season has been awarded to violinist Kristóf Baráti – who meets enormous successes all over the world – enabling him to perform several concerts in the Béla Bartók National Concert Hall. One of these is tonight’s concert, where Baráti will perform Niccolò Paganini’s (1782–1840) Violin Concert in D major from 1816/17 and Maurice Ravel’s (1875–1937) composition Tzigane, from 1924. Both works exhibit the characteristic that is Kristóf Baráti’s hallmark: the selfless subordination of bravura instrumental virtuosity in service of the musical content. Important in Paganini’s Violin Concerto in D major, along with the many acrobatic displays – trills, double-stopping, harmonic configurations and runs – is the influence of the melodic style of contemporary Italian bel canto operas, a kind of theatricality in a noble sense of the world. In Ravel’s Tzigane, the music itself is a display of passion: with its two-segment slow/fast format and the unbridled liveliness of its solos, giving the impression of improvisation, it commemorates both Franz Liszt’s Hungarian Rhapsodies (which filled Ravel with inspiration when he was writing this work) and the phenomenon of virtuoso Gypsy café violin playing. To conclude the evening, French conductor-composer Fabrice Bollon (1965) will direct one of the most important pieces from the first, “Russian” period of the career of Igor Stravinsky (1882–1971). In The Firebird ballet (1910) – followed by arrangements as three concert suites (1911, 1919, 1945) – the composer collaborated with Sergei Diaghilev’s Ballets Russes to treat motifs from Russian folk stories, also using numerous folk songs, while the cleverly mixed colours of the instrumentations reveal, together with the world of Slavic melody, the sensuality of Paris at the beginning of the 20th century. In this way, The Firebird is a thrilling encounter between East and West.
SUMMARY
11
FELFEDEZÉSEK
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Vásáry Tamás 2016. december 11. Kokas Dóra Fotó © Birtalan Zsolt, Zeneakadémia
KARÁCSONYI ORGONAKONCERT
Tóka Ágoston és az Angelica Leánykar
2016. december 15.
Tóka Ágoston
KARÁCSONYI HANGVERSENY
William Christie és a Les Arts Florissants Händel: Messiás 2016. december 17. William Christie Fotó © Dennis Rouvre
ÚJÉVI HANGVERSENY
Haydn: A teremtés
Vezényel: Fischer Ádám 2017. január 1.
Fischer Ádám Fotó © Csibi Szilvia, Müpa
Valerij Gergijev és a Mariinszkij Színház Zenekara
2017. január 30.
Valerij Gergijev Fotó © Marco Boggreve
Frédéric Champion orgonaestje
2017. február 3.
Fotó © Bonnie Nichol
előzetes,
AJÁNLÓ
Csatlakozzon ingyenes hűségprogramunkhoz, 143x85.pdf 1 9/4/16 11:40 PM gyűjtse a pontokat és élvezze a kedvezményeket!
Mupa_husegkartya_143x85.indd 1
mupa.hu/husegprogram
26/09/16 11:12
Vigye haza az élményt! Megújult ajándéktárgyaink a Vince Könyvesboltban! mupa.hu
Stratégiai partnereink:
Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Stratégiai médiapartnereink:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma
Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Baráti Kristóf Címlapfotó: Csibi Szilvia, Müpa A szerkesztés lezárult: 2016. november 11. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
ISO: 9001:2000