^
7 6
A l átogatá s A g y e r e k e k n e k h a m a r o s a n s i k e r ü lt annyi pénzt összegyűjteni, hogy Isabelle megvehesse az öregember gyógyszerét a közeli patikában. De azért nehéz hét állt mögöttük. Hugo, ahogy sétált az állo máson, aggódva figyelte, ahogy az órák egymás után romlanak el. Mindegyik egy kicsit más és más időt mu tatott már. És ami a legfélelmetesebb volt: az Állomás felügyelő kis levelet csatolt Hugo nagybátyjának leg utóbbi fizetési csekkjéhez, és személyes találkozót kért tőle. Hugónak fogalma sem volt, mit tegyen. Csak azért imádkozott, hogy legalább addig sikerüljön elkerülnie
az Állomásfelügyelőt, amíg a gépemberrel kapcsolatos kérdéseire választ talál. Végre elérkezett az Etienne és René Tabard látogatása előtti éjszaka. Hugo alig bírt elaludni, és amikor sikerült, egy szörnyű balesetről álmodott, ami harminchat évvel
beszéltek róla. Már egészen kicsi korában is hallott róla történeteket. Az egyik vonat túl gyorsan érkezett meg az állomásra. A fékek felmondták a szolgálatot, a vonat pedig áttörte az ütközőt, elhagyta a síneket, végigrobogott a pályaudvar hallján, áttört két falat, és kirepült az
ezelőtt történt az állomáson, de az emberek még mindig
ablakon, millió apró darabva törve az üvegeket.
390
391
Álmában Hugo egyedül sétált az állomás előtt az utcán, amikor hatalmas robajt hallott, és felnézett. A vonat éppen felé zuhant a magasból. A saját izzadtságában úszva ébredt. Mivel éhes volt és félt az újabb rémálmoktól, inkább kimászott az ágyból, és felöltözött. Lesétált az állomásra, és lopott magának egy üveg tejet. Örömmel látta, hogy egy tálca friss croissant-t is őrizetlenül hagytak a kávézó személyzeti bejárata előtt, így ezekből is elvett párat. Aztán visszaszaladt a szobájába, evett, és várta, hogy eljöjjön a látogatás ideje. Esett az eső, Hugo pedig épp akkor érkezett meg, amikor Etienne és René Tabard is megjelent két nagy, fekete esernyővel. Monsieur Tabard valami nagy csomagot fogott a hóna alatt. Isabelle kiszólt nekik az ablakból, aztán lement eléjük, még mindig a mankóira támaszkodva. Mindkét férfi becsukta az ernyőjét, és lerázta róla a vizet, mielőtt beléptek volna. Etienne megölelte Isabelle-t, aki megkérte őket, hogy vegyék le a cipőiket. – Georges papa utálja a cipőt a lakásban. – Kérlek, mondd el megint a keresztapád teljes ne-
belle-t, aztán erőt vett magán, és azt mondta: – Nos hát… nagyon örülök, hogy megismerhettem önt, kisasszony. Remélem, alkalmas időben jöttünk. – Igen – mondta Isabelle –, azt hiszem. Georges papa egy kicsit jobban van már. – Ugye tudják, hogy jövünk? – kérdezte Monsieur Tabard. – Ööö, kérem jöjjenek föl. Isabelle mindenkit megkért, hogy egy kicsit várjanak a lépcsőházban, így Monsieur Tabard is letette a nagy csomagot, amit eddig cipelt. Aztán Isabelle, miután vetett néhány aggódó pillantást Hugóra, bement a lakásba. A vendégek beszélgetést hallottak odabentről, majd végül Isabelle visszatért, és betessékelte őket. – Kérlek, ne izgasd fel magad, Jeanne mama. Az idős hölgy éppen zöldséget aprított, és egy nagy, fényes kés volt a kezében, amikor hátrafordult, hogy szembenézzen az otthonába érkező idegenekkel. – Kik ezek az emberek, Isabelle? – A kés nagyot villant a lakás félhomályában. Etienne és Monsieur Tabard hátráltak egy lépést. Hugo benyúlt a zsebébe, és az elázott kabátja mélyé-
vét… – mondta Monsieur Tabard. – Georges Méliès – válaszolt Isabelle. – Akkor hát igaz. – A férfi néhány pillanatig nézte Isa
ről előhúzta a könyvet, amit a Filmakadémiáról kölcsön zött. Odaadta Isabelle-nek. – Kiderítettük, ki volt Georges papa – mondta a lány a
394
395
keresztanyjának. – Hugo találta meg ezt a könyvet. Innen szereztünk tudomást a filmjeiről. A könyvet Monsieur Tabard írta, Etienne pedig az ő tanítványa. Kérlek, Jeanne mama. Segíteni akarnak. Imádják Georges papa filmjeit. Monsieur Tabard megigazította a csokornyakkendőjét, és óvatosan előrelépett. – Szörnyen sajnálom, asszonyom. Azt hittük, hogy tudnak az érkezésünkről. Most azonnal távozunk, és csak akkor jövünk vissza, ha önök szeretnék. Az öregasszony, miután észrevette, hogy épp egy nagy késsel hadonászik, sietve letette, és megtörölte a ke-
– Madame Méliès, nem akarok erőszakoskodni – mondta Monsieur Tabard –, de ha valóban nem fogunk már többé találkozni, hadd meséljek el önnek egy rövid történetet. Még kisfiú koromban találkoztam a férjével. A bátyám ácsként dolgozott a férje számos korai filmjének forgatásán. Gyakran elvitt magával a stúdióba, ahol a filmek készültek: úgy emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem, hogyan sütött keresztül a nap az üvegtetőn. Olyan volt az egész, akár egy tündérmesében. – Az egyik ilyen délutánon a férje odajött hozzám,
zét a kötényében. – Kérem, halkan beszéljenek, a férjem éppen alszik. Sajnálom. Bárcsak… bárcsak a keresztlányom beszélt volna a tervükről, úgy elkerülhettük volna ezt a kellemetlen helyzetet. Attól tartok, nem fogom vis�szahívni magukat. – Kérlek, Jeanne mama, ne küldd el őket!
kezet rázott velem, és mondott valamit, amit azóta sem felejtettem el. – Monsieur Tabard megállt egy percre, a hálószobaajtó felé pillantott, majd tovább folytatta: – Letérdelt hozzám, és azt suttogta a fülembe: „Ha valaha is kíváncsi voltál, honnan jönnek az álmok, amikor alszol, hát csak nézz körbe. Itt készítjük őket.”
396
397
– Onnantól fogva én se vágytam másra, mint hogy álmokat készíthessek én is. Az ön férje hatalmas ajándékot adott nekem azon a délutánon. Remélem, egy napon majd meghálálhatom neki mindezt. Hugónak eszébe jutott, mit mondott az apja arról, amikor életében először ment moziba. Azt mondta, olyan volt, mintha az ember fényes nappal az álmait látná megelevenedni. Az öreg nő megtörölte a homlokát a köténye szélével. – Muszáj leülnöm – mondta. Etienne hozott neki egy széket, amire nagyot sóhajtva lerogyott. – A férjem valóban fontos ember volt annak idején, és nagy örömmel tölt el, hogy ilyen rajongással emlékezik a filmjeire, de sajnos nagyon sebezhetővé vált azóta. Nem tartom jó ötletnek, hogy felhánytorgassuk előtte a múltat. – Annak a múltnak egy részét magunkkal hoztuk – mondta Monsieur Tabard. – De ha úgy gondolja, hogy nem… – Mit hoztak magukkal? – kérdezte Isabelle. Az öreg nő felhúzta a szemöldökét. – Amikor meghívtatok, hogy találkozzam valakivel, akit halottnak hittem, be kell valljam, hogy kissé szkep-
doboz között megtalálta a keresztapád egyik régi filmjét. Egy kissé poros ugyan, de azt hiszem, egész jó állapotban van. Hoztunk magunkkal vetítőgépet is arra az esetre, ha esetleg látni szeretné. Arra gondoltunk, bizonyára sok ideje már, hogy nem láthatta a saját filmjeit. Hugo és Isabelle egymásba kapaszkodtak. – Mutassa meg! – kérte Hugo. – Nem, nem. Nem akarom, hogy Georges felébredjen – szólt az öregasszony. – Ó, kérlek, hadd nézzük meg most! Kérlek! – mondta Isabelle is. Az öregasszony a hálószoba csukott ajtajára nézett, és megérintette a brosst a nyakánál. A szemében hirtelen megcsillant a kíváncsiság. Legalábbis Hugo mintha így látta volna. A szemét eltakarta a kezével, mintha erős fényben állna, majd megrázta a fejét, és azt mondta: – Csak végezzünk gyorsan. Monsieur Tabard és Etienne behozták a lépcsőházból a vetítőgépet, és kicsomagolták. Fölállították az asztalra, és elővették a filmtekercset. Etienne befűzte a filmet, és bedugta a vetítőt egy konnektorba. Hugo behúzta a függönyöket. A vetítőt az egyik falra irányították, és
tikus voltam. Ám amikor újra megszálltak a régi emlékek Georges Méliès-ről, leküldtem a Filmakadémia raktárába Etienne-t, aki az archívum legmélyén, egy csomó régi
bekapcsolták. A gép kattogva életre kelt, és elindult a film, ahogy a fény kiáradt a vetítőből. Képek jelentek meg a falon, beleértve magát Georges Méliès-t is, aki
400
401
fehér álszakállt és egy fekete, nagy köpenyt viselt, rajta holdakkal és csillagokkal. Hugo felismerte a mintákat: mikor a szekrényből kiesett dobozból kihullott, még azt hitte, a fekete anyag valami lepedőféle lehet, de most már látta, hogy valójában az Utazás a Holdba egyik jelmeze az. Hugo úgy érezte, ez a film a legcsodálatosabb dolog, amit valaha látott életében. Elképzelte az apját kisgyerekként, ahogy a sötétben ül és ugyanezt a filmet nézi, elmerülve a holdbéli ember tekintetében. Mikor a film befejeződött, a tekercs vége még sokáig csattogott körbe-körbe a vetítőben, amíg Etienne le nem kapcsolta, és a fényes téglalap el nem tűnt a falról. Mindenki hallgatott. Aztán megreccsent a padló, és mindannyian hátrafordultak. Georges Méliès ott állt a hálószoba ajtajában, könnyes szemmel. – Bármikor megismerem egy vetítőgép hang ját – mondta. A felesége is sírt. Odament hozzá, és átkarolta. – Kik ezek az emberek? – kérdezte az öreg. Isabelle bemutatta neki Etienne-t és Monsieur Ta bard-t.
– De mit keresnek itt? Isabelle elmesélte neki, hogyan mentette meg Hugo az automatát a tűzvész romjai alól. – Hugo megjavította a gépet, én pedig… bocsánat… valami nagyon rossz dolgot csináltam. Elloptam a kulcsot Jeanne mamától. Aztán Hugo meglátta a nyakamban, és rögtön tudta, hogy beleillik az automatába. Amikor pedig felhúztuk, a gép rajzolt egy képet, és szép lassan minden kiderült… A keresztapja mosolygott. – Minden azért biztosan nem derült ki. Hugo a zsebébe nyúlt, és elővette az automata rajzát, amit összeragasztott, és átnyújtotta az öregembernek, aki remegő kézzel vette el. Mindenki sokáig hallgatott. – Adjátok ide a vetítőt – mondta végül az öreg. – Micsoda? – kérdezte a felesége. A férfi odament a géphez, és kihúzta. Aztán fölvette, és bevitte magával a szobájába. Majd becsukta és magára zárta az ajtót.
– Monsieur Tabard a Francia Filmakadémián tanít – mondta Isabelle –, Etienne pedig az egyik tanítványa. Mindketten nagy rajongóid. – Mindketten kezet fogtak vele. 402
403