Polcz Alaine: Magam világa - Beleolvasó

Emlékkönyv a szerző születésének 100. évfordulójára

Melletted akarjak és tudjak élni

A Darling presszóban ismerkedett meg Polcz Alaine Mészöly Miklóssal, feltételezhetően 1947 és 1948 fordulóján. Visszaemlékezései szerint azonnal egymásba szerettek, és rövidesen már együtt is éltek, albérletből albérletbe vándorolva, majd 1949 tavaszán Basch Lóránt Városmajor utcai házának üresen maradt 2. emeleti lakásába hívta őket, s ott éltek halálukig. Közös történetüket egyként jellemezte a szenvedélyes szerelem, az erős érzelmi és intellektuális kötődés és a súlyos válságok is, mégis az egymás iránti szeretet és megbecsülés több mint fél évszázadon át tartó, elszakíthatatlan kapcsolatot jelentett mindkettejük számára. 1949. augusztus 12-én kötöttek házasságot, s közös életük első két évtizedét napi anyagi gondok és Polcz Alaine betegségei nehezítették, mindeközben egymást folyamatosan támogatva igyekeztek szakmai munkájukat külső és belső kompromisszumok nélkül kiteljesíteni.

„Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk – ami akkor tilos volt –, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehalt, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta.

Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk. »Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.«

melletted akarjak és tudjak élni

Miklós írta a háborúval kapcsolatban: »És mégis az volt a fiatalság.« Ha így visszatekintek, én is ezt mondom: az volt a fiatalság. De éppen a pokoli nehézségeivel, a tizenhat kutyával, az orosz katonákkal, a fronttal készített föl az életre. Viszont akkora keserűség volt bennem, hogy megtagadtam Istent: ha ezt hagyta, akkor nincsen (…) Aztán rájöttem, hogy nem kértünk tőle engedélyt a háborúhoz, mi csináltuk (…) A háborúról nem tudtam beszélni. Mik lósnak annyit mondtam, hogy az oroszok elhurcoltak, így tárgyilagosan, és hogy nem tudom, hányan megerőszakoltak. Hullámzott a front, mindenkit elvittek. Ő nem kérdezett többet. Anyám sem, soha nem kérdezett többet. Más sem. Senki. Ki mert ilyet kérdezni?” (Egész lényeddel, 2006)

„Negyven éve lakom a Városmajor utcában. Ez már lassan történelem is.

Azelőtt a háború dobált ide-oda – óvóhelyek, pincék, menekülések –, majd albérletekben hányódtunk, de mi csoda albérletekben (víz egy emelettel fennebb, WC egy emelettel lennebb).

1949 tavaszán Basch Lóránt, a Baumgarten Alapítvány kurátora, Babits barátja, aki a házat magának építtette, s mindvégig benne lakott, még az államosítás után is, Lóránt bácsi idehívta férjemet a Városmajor utcába, a kétszobás, összekomfortos, őskertes villalakásba. Álomnak tűnt (alig tudtuk elhinni, hogy igaz), az utca is álomnak tűnt. (…)

A fűszeres, a zöldséges, a gyógyszertáros mind ismerte az itt lakókat, egymás családi dolgai iránt érdeklődtünk. Kölcsönöztünk egymásnak tárgyakat, és sokan hitelez tek is. Egyszer a férjem jött haza, kiszaladt a hentes és

melletted akarjak és tudjak élni

Könyvnapon 1949-ben Budapesten

átkiáltott az utca másik oldalára: – Író, úr, író úr, van vese pecsenyém! – De nekem nincs pénzem. – Nem baj, adok anélkül is – válaszolt.” (A Városmajor utcában, 1993)30

„Én annyira nem akartam ezt a házasságot sem, hogy mikor Miklós azt mondta: – Szeretnék veled élni! – félre értettem. Mert úgy értettem, hogy velem lenni az ágyban. Mondtam, hogy semmi akadálya. Egy házasság meg az oroszok meg mi minden után mit is mondhattam volna? És tényleg vonzódtam hozzá. Akkor mondta, hogy lakjunk is együtt. Mondtam, hogy azt is lehet. – De azt szeretném,

30 Polcz Alaine: „A Városmajor utcában”, Magyar Lettre Internationale 1993/9.

ha a feleségem lennél. – Erre viszont már azt mondtam, hogy nem. De miért nem? Egy év is kellett hozzá, míg sok külső nyomásra és belső felismerésre belementem. Tudni illik Miklós totál megváltozott. Már együtt laktunk, mikor kezdődött egy súlyos betegségem. És akkor ő korán reggel elment a piacra, bevásárolt, megfőzött, és a hegy tetejére kellett, hogy feljöjjön a János kórházba, ott feküdtem a tüdőosztályon, elég reménytelenül, mert mindenem tébés lett. Miklós utólag mondta, hogy ez a betegség nagyon erős összekötő elem volt a kapcsolatunkban: a félelem, hogy elveszít. Tehát a hódító férfiból lett egy áldozatot hozó, a másikért küzdő, gondoskodó férfi, egészen más ember lett. A ragaszkodásán persze nagyon csodálkoztam, mert akkor én egy elvált, tüdőbajos, kommunista nő vol tam, egy erdélyi szegény. Tehát ő mindezek mögött meg érezte, hogy ki vagyok, én pedig fölfedeztem a hódító, szép férfi mögött az embert. De azt hiszem, és ki merem mondani, hogy abban, hogy ő olyan ember lett, amilyen, abban én is benne vagyok.” (Befejezhetetlen, 2010)

„A Házmán utcában, amikor jöttem és elestem, azt gondoltam, vajon melyik házban laktunk Miklóssal? Nem mondhatom, hogy lakás, mert egy télikert volt, eggyel fennebb a vécé, s eggyel lennebb a víz, vagy fordítva, és nem volt fűtés. Márciusban költöztünk oda, havazni kezdett, s hideg lett. Kerestem ezt a télikertet, nem találtam. Miklóst már nem kérdezhetem. S eszembe jutott, hogy [Vikár] Gyurit kérdezhetném, de már ő se tudja. Mert ő segített azt az ajtót befalazni, ami a lakásba vezetett. Rakták Miklóssal a téglát, s én bementem a városba, mert aznap még nem

melletted akarjak és tudjak élni 91 -

használtam a villamosjegyemet. Valakitől kértem öt forin tot, vettem lisztet, egy tojást és túrót, és csináltam túrós galuskát, mert nem volt ennivalónk és nagyon éhesek vol tunk. Ők rakták a téglákat a malterral, és vitatkoztak (…) Később az az asszony, aki odahívott a lakásba, disszidált, jött, hogy átadja nekünk a lakrészét, de akkor már Basch Lóránt 31 is fölajánlotta ezt a lakást, ahol most is lakom. Csodaszerű volt, hogy egyszerre két gyönyörű budai lakás ba is mehetünk, mikor mindenütt társbérlet, nyomorúság, albérletek, szuterének, üzletlakások.” (Naplórészlet, 2002) „Mikor összeköltöztünk, azonnal jött a betegség, ami ha lálosnak nézett ki. Egyszer Miklós be is vallotta: »Nekem kellett ehhez a kapcsolathoz az, hogy majdnem elveszí tettelek.« (…) Amikor kiújult, generalizálódott tébés fo lyamatom volt és sztreptomicinmérgezésem. Hordággyal vittek, és Miklósnak azt mondták, valószínűleg hamarosan meghalok, tehát egy-két napon belül. És Miklós fenn volt látogatóban, én nem tudtam, hogy beszélt az orvossal, és ment el, és fölnézett, a földig érő üvegajtó nyitva volt. Én fölkeltem, és próbáltam az ágyamat rendbe rakni. Ezt úgy hívtuk a szobában, hogy »nagytakarítás«. Egy óriásit ordított, mit csinálsz? Én mondtam meglepetten, hogy így rám kiáltott, nagytakarítok. Akkor parancsolóan, keményen azt kiáltotta, hogy feküdj le, feküdj vissza! Nem értettem, hogy mi baja van, miért beszél így velem. Aztán mondta el, hogy akkor közölték vele, hogy közvetlen életveszély. Hát igen.

31 Dr. Basch Lóránt (1885–1966) ügyvéd, irodalomtörténész, a Baumgarten Ala pítvány kurátora.