John Stott: A Timóteushoz írt második levél

Page 1


A BIBLIA MA SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI Raymond Brown: Mózes ötödik könyve – Nem csak kenyérrel él az ember Michael Wilcock: Bírák könyve – Bővölködő kegyelem David Atkinson: Jób könyve – Szenvedés és kegyelem Barry Webb: Ézsaiás könyve – Sasszárnyakon Derek Kidner: Jeremiás könyve – Szél és vihar ellen Ronald S. Wallace: Dániel könyve – A népek Ura John Stott: A hegyi beszéd – Egy más világ John Stott: Az apostolok cselekedetei – A Lélek, az egyház és a világ John Stott: Pál levele a rómaiakhoz – Isten örömhíre a világnak David Prior: Pál első levele a korinthusiakhoz – Életünk a gyülekezet közösségében John Stott: Pál levele a galatákhoz – Nincs más út John Stott: Az Efezusi levél – Isten új társadalma R. C. Lucas: Pál levele a kolossébeliekhez és Filemonhoz – Szabadság és teljesség John Stott: A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél – A gyülekezet élete *  Tanítás és kötelesség John Stott: A Timóteushoz írt második levél – Őrizd a kincset! David Jackman: János levelei – Aki a szeretetben marad, az Istenben marad


JOHN STOTT

A Timóteushoz írt második levél Őrizd a kincset!

HARMAT – KIA Budapest, 2023


A mű eredeti címe: The Message of 2Timothy (Guard the Gospel) published by Inter-Varsity Press www.ivpbooks.com © John R. W. Stott, 1973 Magyar kiadás – Hungarian edition: © Harmat Kiadói Alapítvány, 1995, 2018 All rights reserved. Minden jog fenntartva. Első kiadás 1995, második kiadás 2023 Fordította: dr. Szabó István Lektorálta: Juhász Ágnes ISBN 978-963-288-742-5 HU ISSN 1217-1522 Ahol másként nem jelöltük, a bibliai idézeteket az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadásából vettük át (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1991).


Tartalomjegyzék A so­ro­zat / magyar kiadó elő­sza­va .................................................   6 A szer­ző elő­sza­va ...........................................................................   7 Bevezetés........................................................................................   9 1. fejezet: Az evangélium megőrzése..............................................  19 2. fejezet: Szenvedés az evangéliumért..........................................  44 3. fejezet: Kitartás az evangélium mellett.......................................  76 4. fejezet: Az evangélium hirdetése................................................  99 Bibliográfia .................................................................................... 121

5


A szerző előszava Az elmúlt öt év során a Timóteushoz írt második levél rendkívül közel került hozzám. Képzeletben letelepedtem Timóteus mellé, és megpróbáltam átélni, milyen lehetett az idősödő apostol utolsó intelmeit olvasni. Emellett igyekeztem is sokakkal megosztani a levél üzenetét: az All Souls és a Langham Place gyülekezet tagjaival 1967 őszén; 1967 decemberében egy nagyszabású misszionárius konferencián 9000 diákkal az Egyesült Államokbeli Urbanában; az 1969-es Keswicki konferencia résztvevőivel; több alkalommal lelkészekből álló közönséggel Amerikában, Walesben, Írországban, Új Zélandban, Ausztráliában és Szingapurban; valamint az 1968-as Lambethi konferenciát megelőzően anglikán püspökökkel. Minden alkalommal újra meglepett, mennyire korszerű az apostol üzenete, különösképp fiatal keresztény vezetők számára. Hiszen korunkban ugyanúgy teológiai és erkölcsi zűrzavar tombol, s a hitehagyás sem ritka. Amiképpen Timóteust, az apostol minket is arra biztat: legyünk erősek, bátrak és állhatatosak! A levél lényege két kicsiny szótagban kristályosodott ki a számomra: szü de (de te) – ez a fordulat négyszer szerepel a levélben. Timóteus arra kapott elhívást, hogy más legyen. Nem engedhet a közvélemény nyomásának, nem hódolhat be a korszellemnek, hanem szilárdan meg kell maradnia Isten igazságában. Úgy gondolom, az ilyen keresztény kiállásra van a leginkább szüksége ma a világnak és az egyháznak. Őszinte hálával tartozom titkárnőmnek, Frances Whiteheadnek az elmúlt tizenhét évben végzett hatékony és fáradhatatlan munkájáért, nem utolsósorban számtalan kézirat legépeléséért. Ezt a könyvet bizonyára nem fogja elfelejteni, hiszen közvetve ez okozta azt a balesetet, melynek során kificamodott az egyik lábujja!                   John. R. W. Stott 7


Bevezetés Handley Moule mesélte egyszer, hogy nem tudja anélkül olvasni Pál második levelét Timóteushoz, hogy „könnybe ne lábadna a szeme”.1 Persze ez teljesen érthető. A levél valóban nagyon megindító. Képzeljük el az apostolt, az immár „megöregedett Pál”-t, aki egy sötét, nyirkos római börtönben sínylődik, ahonnan már csak egy kiút van: a halál. Apostoli szolgálata véget ért. „Futásomat elvégeztem” – mondhatná tiszta szívvel. De most mégis újra hallatnia kell szavát, hiszen a hit nagy ügye forog kockán; a hitet tisztán és hamisítatlanul tovább kell adni a következő nemzedéknek. Ezt a komoly megbízást kapja most tőle Timóteus. Timóteusnak bármi áron is, de meg kell őriznie mindent, amit hallott, és tovább kell adnia azoknak a hűséges embereknek, akik majd mások tanítására is alkalmasak lesznek (2,2). Ha meg akarjuk érteni, és át is akarjuk élni a levél üzenetét, meg kell vizsgálnunk, milyen körülmények között jött létre. Négy szempontot kell figyelembe vennünk.

1. A levél szerzője kétségtelenül Pál A három, úgynevezett pásztori levél szerzője Pál. A levelek valódiságát senki sem vonta kétségbe a korai egyházban. Már Kr. u. 96-ban utal rájuk Római Kelemen a korinthusiaknak szóló levelében, s feltehetően ugyancsak ezekre a levelekre céloz Ignác és Polükarposz is az első század elején. Az első század végén Ireneusz már egyértelműen említi a három levelet. A Muratori Kánon (-töredék) – kb. 200-ból való – Pálnak tulajdonítja mindhármat. Az eretnek Markion az egyetlen kivétel, őt egyébként 144-ben kiközösítették Rómában. Markion azonban teoló­ giai okokból vetette el ezt a három (s mellettük még több más) újszövet9


10

Bevezetés

ségi levelet. Csodálkozott is Tertullianus, hogy kihagyta a maga alkotta kánonból ezt a három levelet. Euszebiosz a negyedik században „Pál ama tizennégy levele” közé sorolja a három pásztori levelet, melyek „eredetisége nyilvánvaló és világos”. A tizennegyedik irat a Zsidókhoz írt levél, ennél azonban hozzáteszi: sokan tagadják szerzőségét.2 A pásztori levelek hitelességét töretlenül elfogadta a hagyomány egészen 1807-ig. Ekkor Fr. Schleiermacher kétségbe vonta az 1Timóteus páli szerzőségét, 1835-ben pedig F. C. Baur a 2Timóteus és a Titusz levél páli szerzőségét egyenesen elvetette. Ettől kezdve a bibliakutatók két táborra oszlanak: egyesek keményen támadják, mások kitartóan védelmezik a levelek hitelességét. Itt hívjuk fel a figyelmet P. N. Harrison igényes munkájára (The Problem of the Pastorals 1921), valamint a páli szerzőséget védelmező kommentárok idevonatkozó fejtegetéseire (Hendriksen, 4–33, Donald Guthrie, 12–52; 212–228). Mi most csak vázlatosan ismertetjük a legfőbb vitapontokat. Abból kell kiindulnunk, hogy mindhárom levél kezdősoraiban egyértelműen és ünnepélyesen úgy mutatkozik be a szerző mint Pál apostol. Beszél arról, hogy korábban üldözte a Krisztus ügyét (1Tim 1,12–17), aztán utal megtérésére és apostoli hivatására (1Tim 1,11; 2,7; 2Tim 1,11), Krisztusért vállalt szenvedésére (2Tim 1,12; 2,9–10; 3,10–11). Az apostol személyisége átsugárzik ezeken a leveleken. Handley Moule így ír a 2Timóteus-ról: „Mindenütt érezzük az emberi szív lüktetését. A hamisítók, különösen abban a korban, nem ismerték igazán az ember szívét.”3 Még azok is akik egyébként tagadják ezeknek a leveleknek a hitelességét, hajlanak arra a véleményre, hogy eredeti, Páltól fennmaradt töredékeket tartalmaznak. A pásztori levelek páli szerzőségét elsősorban történeti szempontból vonják kétségbe. A fő érv az, hogy a levelek említést tesznek arról, hogy Pál ellátogatott Macedóniába és Efezusba (1Tim 1,3), Krétára és Nikapoliszba (Tit 1,5; 3,12), Troászba, Milétoszba és Rómába (2Tim 1,17; 4,13.20), és ez nem egyeztethető össze Lukács leírásával az Apostolok Cselekedeteiben. Tehát a fent említett utazások vagy a „szerző” kitalálásai, vagy – legjobb esetben is – olyan valóságos események, amelyeket a „szerző” pontatlanul és rosszul idéz fel. Ellenben ha az apostol, miként a hagyomány is tartja, római fogságából való szabadulása után, és az újabb letartóztatás előtt kerített sort a fenti utakra, akkor tökéletesen nyomon követhetjük az események ala-


Bevezetés

11

kulását, s nem kell a levelek szerzőjét fantáziálással vagy romantikus képzelgéssel vádolnunk. A másik fő érv irodalmi természetű. Sokan azon az alapon vonják kétségbe a pásztori levelek hitelességét, hogy a bennük használt kifejezések nem fordulnak elő a többi páli levélben (sőt az Újszövetség egyéb irataiban sem), valamint a többi tíz páli levélre olyannyira jellemző kifejezések itt nem találhatók meg. Ugyanakkor jó néhány úgynevezett paulinizmus (Pál apostolra jellemző szó- és stílusfordulat) viszont szerepel a pásztori levelekben. Emellett egyébként az idő, a hely és a téma megváltozása indokolja a stílusváltást. Jogosan jegyezte meg E. K. Simpson: „A nagy szellemek nem majmolják önmagukat.”4 A harmadik cáfolat különféle teológiai érvekre támaszkodik. Egyesek szerint a korábbi páli levelek Istene (Atya, Fiú és Szentlélek), valamint a kegyelem-hit-üdvösség-cselekedetek tételcsoport a pásztori levelekben némileg módosul és bizonytalanul cseng. Mindazonáltal nem kétséges, hogy a pásztori levelek is „a mi megváltó Istenünk” kiválasztó, szabadító erejét helyezik előtérbe, azét az Istenét, aki értünk váltságdíjul adta és feltámasztotta Fiát, aki kegyelme által megigazít minket és Lelke által új életre szül, hogy jócselekedetekben gazdag életet éljünk. Mások a pásztori levelekben gyakorta felbukkanó tévtanításokat emelik ki – nevezetesen a feltámadás tagadását, az aszkézis szeretetét, „mítoszaikat” és „nemzetségtáblázataikat” – amelyek a második században kibontakozó gnoszticizmusra, esetleg magára Markionra utalnak. Ez a következtetés azonban figyelmen kívül hagyja azt a feltételezést, hogy a tévtanításnak zsidó vonatkozásai vannak (Tit 1,10.14; 3,9; 1Tim 1,3–11), valamint emlékeztet a kolosséi tévtanításokra is, amelyekkel az apostol már egy vagy két évvel korábban foglalkozott. A negyedik érv az egyházzal kapcsolatos. A pásztori levelekben tárgyalt egyházszervezet csak a második században alakult ki, ideértve azt az egy személyben összpontosuló püspöki egyházkormányzatot (monarchikus episzkopátust) is, amelyről Antióchiai Ignác ír levelei­ ben. Mások ennél is tovább mennek és azt állítják, hogy a pásztori levelek szelleme túlontúl „egyházias”, legalábbis Pál felfogásához képest. Ernst Kaesemann5 Martin Dibeliust idézi, aki egyszer azt mondta, hogy a pásztori levelek „az egyház elpolgáriasodásának kezdetét” jelzik. Kaesemann még hozzáteszi, hogy szerinte nem tekinthető páli


12

Bevezetés

levélnek az, amelyben a „teológia fő témája” az egyház. „Az evangélium itt már meglehetősen szelíd formában jelenik meg”, és Pál portréját „alaposan áthatja az egyházias kegyesség”.6 Válaszként csak an�nyit mondhatunk, hogy ez egy szélsőségesen szubjektív álláspont. Pál korábbi leveleiben is rendkívül fontos szerep jut az egyháznak és az egyházi szolgálatnak, Lukács elbeszélése szerint Pál – az első mis�sziói útjától kezdve – minden gyülekezetben véneket jelölt ki (ApCsel 14,23). Teljesen érthető, hogyha ezekben a kérdésekben (a szolgálattevők kiválasztása és felhatalmazása, a gyülekezeti istentisztelet, a tanítás megőrzése) részletesebben nyilatkozik a pásztori levelekben. Valójában ugyanarról az egyházról és szolgálatról beszél, mint korábbi leveleiben. Szó sincs egyszemélyi püspöki rendszerről vagy hármas egyházi tisztségről, mert a „püspökök” és a „presbiterek” (vének) még ugyanazt a szolgálati rendet jelölik. Mindebből számos tudós arra a következtetésre jutott, hogy azok a történeti, irodalmi, teológiai és egyháztani érvek, amelyek segítségével a pásztori levelek hitelességét meg akarják kérdőjelezni, nem kielégítőek ahhoz, hogy a pásztori levelek páli szerzősége mellett szóló külső és belső bizonyítékokat elvessük.

2. Pál egy római börtönből írta a levelet Az apostol a „mi Urunk… foglyának” nevezi magát (1,8), s ezzel második római fogságára utal. Ezúttal azonban már nem élvezhette bérelt lakásának viszonylagos szabadságát és kényelmét. Lukács az ApCsel végén még ekképp jellemzi Pál római rabságát, amelyből az apostol, várakozásának megfelelően, feltehetően ki is szabadult. Most azonban „valami földalatti cellába lehet elzárva, ahova csak egy kis lukon árad be a fény és a levegő”.7 A hagyomány szerint feltehetőleg a Mamertinus börtönről van szó. De bárhol is tartották fogva, Onéziforosz csak hosszú és keserves keresés után talált rá (1,17). Bilincseket hordott (1,16) „mint egy gonosztevő”(2,9). Nyilván súlyos tehertételt jelentett számára a magány, a börtönnel együttjáró unalom és a hideg (4,9–13). Az apostol perének előzetes tárgyalása már megkezdődött (4,16–17), most már csak a per teljes lefolytatása volt hátra, de ezúttal már nem is nagyon remélte, hogy felmentik. A halál elkerülhetetlennek látszott (4,6–8). De vajon mi vezetett ide?


Bevezetés

13

Úgy tűnik, hogy korábbi fogságából, az ApCsel végén leírt házi­ őri­zetből szabadulva az apostol „újra útnak indult az igehirdetői szolgálatra”.8 Krétára utazott, ahol hátra hagyta Tituszt (Tit 1,5), azután Efezusba ment, ahol Timóteust hagyta maga helyett (1Tim 1,3–4). Feltehetően ellátogatott Kolossébe is, hogy – terveinek megfelelően – találkozzon Filemonnal (Filem 22), azután valószínűleg eljutott Macedóniába is (1Tim 1,3). Macedóniában minden valószínűség szerint felkereste Filippit (Fil 4,15–16). Innen írhatta első levelét Timóteusnak Efezusba és Titusznak Krétára. Titusznak beszámolt arról, hogy a telet Nikapoliszban szeretné tölteni (Tit 3,12), vagyis Görögország nyugati (adriai) partvidékén. Feltehetően ez így is történt, és kérésére Titusz is csatlakozott hozzá. Az apostol nagy álma, hogy Hispániában is hirdesse az evangéliumot (Róm 15,24.28) – ha egyáltalán – csak a rákövetkező évben valósult meg. Római Kelemen azt írja a korinthusiaknak (5. fejezet), hogy Pál „a napnyugat legvégső határáig eljutott”. Lehet, hogy csak Itáliára utal, de sokkal valószínűbb, hogy Hispániáról – vagy éppen, mint némelyek vélik, Britanniáról – van szó. Nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy Pál később megtartotta ígéretét, és újra meglátogatta Timóteust Efezusban (1Tim 3,14–15). Terve szerint ezután a közeli Milétoszba utazott, ahol el kellett válnia a beteg Trofimosztól (2Tim 4,20). Innen Troászba ment (ebből a kikötőből indult el egykor első európai útjára), ahol Karposz házában vendégeskedett, akinél otthagyta a kabátját és néhány könyvét (2Tim 4,13). Ezután Korinthusba utazott, ahol Erasztosztól vett búcsút (2Tim 4,20, vö. Róm 16,23), majd Róma felé vette útját. Valahol ezen az úton tartóztatták le újra. Lehet, hogy már Troászban? Talán emiatt nem tudta magával vinni személyes dolgait és emiatt kellett azokat Karposznál hagynia. Vagy talán akkor tartóztatták le, amikor Rómába érkezett? Nem ismerjük a körülményeket. Mindenesetre újra letartóztatták és bebörtönözték, csakhogy ezúttal sokkal keményebben bántak vele, és innen már nem volt kiút. Néró teljes erővel üldözte a keresztényeket (Kr.u. 64). S feltehetően igaz az a hagyomány, hogy Pált halálra ítélték és (mint római polgárt) a várostól három mérföldnyire, az ostiai út mentén lefejezték. Euszebiosz Korinthusi Dionüszoszt idézi, aki szerint Pál és Péter „ugyanakkor szenvedtek vértanúságot”, és hozzáteszi, hogy Pált lefejezték, míg Pétert (saját kérésére) fejjel lefelé feszítették keresztre.9


14

Bevezetés

Nem sokkal halála előtt, eme második és sokkal kegyetlenebb bebörtönzése idején küldte el Pál Timóteusnak a második levelet. A kivégzés időpontja már közel lehetett, ennek nyomasztó árnyéka rávetül a levélre is. S bár Pál folyamatos kapcsolatban állt fiatal barátjával, ez a levél egyúttal az apostol utolsó kívánsága és végrendelete is az egyház számára.

3. Timóteus, akihez a levél szól, olyan felelősségteljes vezető szolgálatot lát el, amely messze meghaladja képességeit. Timóteus immár tizenöt éve hűséges munkatársa a missziót végző Pálnak, amióta csak lisztrai otthonában először megragadta az evangélium. Elkísérte őt második és harmadik missziói útjának legtöbb állomására, és közben mint az apostol meghatalmazott képviselője, több külön missziót is elvégzett Thesszalonikában és Korinthusban (1Thessz 3,1sk; 1Kor 4,17). Elkísérte Pált Jeruzsálembe is (ApCsel 20,1–5), és feltehetően vele volt a sok veszéllyel járó római útja során is. Az biztos, hogy az apostol első fogsága idején megfordult Rómában, mert Pál a filippieknek, a kolossébelieknek és Filemonnak írt leveleiben a maga neve mellett említi meg Timóteusét (Fil 1,1; 2,19–24; Kol 1,1; Filem 1). Nem csak arról van szó azonban, hogy Pál barátjaként szerette Timóteust, akit ő maga vezetett Krisztushoz, s ezért így is nevezi: „szeretett és hű fiam az Úrban” (1Kor 4,17). Nyilvánvaló, hogy fokozatosan növekszik a Timóteusba vetett bizalma, aki immár a „munkatársa” (Róm 16,21) és „Istennek szolgája és munkatárs a Krisztus evan­gé­ liu­ma hirdetésében” (1Thessz 3,2). Igen, Timóteus olyannyira buzgón fáradozik a gyülekezetek jólétén és olyan gyermeki ragaszkodással szolgál Pállal együtt az evangélium ügyében, hogy Pál egyenesen kijelenti: „nincsen velem senki hozzá hasonló”(Fil 2,20–22). Pál munkatársai között Timóteus egészen egyedülálló jelenség. Nem meglepő hát, hogy első fogságából kiszabadulva, Pál Efez­us­ ban hagyja Timóteust, aki megbecsült vezetője a gyülekezetnek, leendő „püspök”. Feladata hihetetlenül széles körű: meg kell küzdenie azokkal a tévtanítókkal, akik feldúlták az ottani gyülekezet életét, intézkednie kell az istentiszteleti rend felől, ki kell választania és szolgálatba


Bevezetés

15

kell állítania a véneket, szabályoznia kell a segélyszolgálatot és az özvegyek gyülekezeti szolgálatát, hirdetnie és tanítania kell az apostoli hitet és az abból fakadó erkölcsi kötelességeket.10 Most azonban még súlyosabb terhet kell a vállára vennie. Pálra mártírhalál vár, az apostol tanításának tiszta megőrzése tehát még nagyobb mértékben őrá hárul. Timóteus azonban, emberileg szólva, reménytelenül alkalmatlan volt ennek a felelősségteljes egyházvezetői feladatnak a betöltésére. Mindenekelőtt, Timóteus viszonylag fiatal volt. Pál azt írja neki első levelében: „senki a te ifjúságodat meg ne vesse”(1Tim 4,12). Ebben a második levelében egy vagy két évvel később arra inti, hogy „az ifjúkori kívánságokat pedig kerüld” (2Tim 2,22). Azt nem tudjuk, hogy pontosan hány esztendős volt. Ha húszéves volt, amikor Pál missziói munkájához csatlakozott, akkor most harmincas évei közepén járhat. Ezt az életkort még fiatalnak tekintették, „mert a görögök és a ró­maiak mindössze két életszakaszt tartottak számon, a neosz-t és a gerón-t, vagyis a juvenis-t és a senex-et, s az előbbi nem ugyanazt jelentette, amit ma. A szót olyan erejük teljében levő felnőttekre használták, akik még nem lépték túl a katonai szolgálathoz szóba jöhető ötvenedik évet.”11 A Timóteusra bízott egyházvezetői feladathoz egy harmincas éveiben járó ember minden bizonnyal még túl fiatalnak számított. Továbbá Timóteus gyenge fizikumú ember volt. Első levelében az apostol Timóteus „gyakori gyengélkedései”-re utal, bár nem nevezi meg azokat pontosabban. Azt tanácsolja neki, hogy használjon erősítő szereket. A gyomrára való tekintettel azt javasolja, hogy hagyjon fel a vízivással, és próbálkozzon meg egy kis borral is (1Tim 5,23). Harmadszor, Timóteus szelíd természetű volt. Úgy tűnik, inkább félrehúzódott. Ha a mi korunkban élne, feltehetően befeléforduló típusnak (intovertáltnak) neveznénk. Egyértelmű, hogy visszariadt a bonyolult feladatoktól, így Pálnak kell előkészítenie a korinthusiak közötti szolgálatát: „Hogyha pedig megérkezett Timóteus, meglássátok, hogy bátorságos maradása legyen nálatok”, majd megint: „senki őt meg ne vesse”(1Kor 16,10–11). A Timóteushoz írt második levelében többször is arra buzdítja, hogy vállalja a szenvedést, ne féljen, ne szégyellje az evangéliumot, hiszen Isten nem a gyávaság lelkét adta nekünk (2Tim 1,7–8; 2,1.3; 3,12; 4,5). Fairbairn kifejezésével élve, Timóteus „szívesebben állt félre, mint az élre”.12


16

Bevezetés

Mégis ez a túlságosan is fiatal, törékeny fizikumú, visszahúzódó természetű Timóteus kapott elhívást arra, hogy Isten egyházában felelős posztot töltsön be. Nagy dolgok bízattak rá, és miként Mózes és Jeremiás és még megannyi mások egykor és azóta, Timóteus is vonakodott elfogadni. Lehet, hogy e sorok olvasói közt is akadnak ilyen emberek. Fiatalok, gyengék és félénkek, ám Isten vezetésre hívja őket. Ez a levél minden félénk Timóteusnak szól.

4. Pál az evangélium, a hit kincse érdekében ír Timóteusnak, amelyet Isten neki kijelentett és amelyet rábízott. Az apostol szolgálata láthatóan lezárult. Mintegy harminc esztendeig hűségesen hirdette a jó hírt, gyülekezeteket alapított, védelmezte az igazságot és megszilárdította munkája eredményét. Igen, „megharcolta a nemes harcot… futását elvégezte… a hitet megtartotta” (2Tim 4,7). Most már csak a győzelmi koszorú átvétele volt hátra a győztesek helyén. A börtönlakóból hamarosan vértanú lesz. De mi történik majd az evangéliummal a halála után? Néró császár, aki elhatározta, hogy minden titkos társaságot feloszlat, s aki teljesen félreértette a keresztény egyház mibenlétét, fejébe vette a keresztények elpusztítását. Tévtanítók bukkantak fel, egyre nagyobb számban. Ázsiában szinte csaknem mindenki elhagyta Pál tanítását (2Tim 1,15). H. Moule azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy „a kereszténység… emberileg szólva, a végső megsemmisülés határán szorongott”.13 Ki harcol majd az igazságért, ha Pál már letette életét? Ez a kérdés töltötte be gondolatait ott a tömlöcben, és erre igyekszik választ találni ebben a levelében. Már az első levelében is arra kérte Timóteust, hogy őrizze meg a rá bízott kincset: „Óh, Timóteus, őrizd meg, ami rád van bízva” (1Tim 6,20 – Károli). Ám azóta még súlyosabb lett a helyzet. Az apostol kérése tehát még nyomatékosabb. Arra emlékezteti Timóteust, hogy rá bízatott a drága evangélium, s hogy immár az ő felelőssége az, hogy hirdesse és tanítsa, hogy megvédje a támadásoktól és a hamisításoktól, hogy továbbadja a következő nemzedéknek. Pál minden fejezetben visszatér erre a meghatározó témára, vagy annak valamelyik szempontjára. A levél üzenetét tehát úgy is jellemezhetjük mint négyszeres felelősségteljes megbízatást:


2Timóteus 1,1–18 Az evangélium megőrzése Mielőtt az apostol a fejezet fő témájára térne, vagyis arra kérné Timóteust, hogy ne szégyenkezzen az evangélium miatt, hanem őrizze meg azt (4–18 versek), a szokásos üdvözléssel nyitja a levelet (1–2), majd hálaadással (3–5) és intelemmel (6–8) folytatja. Ebben a nyitó részben rendkívül életszerű képet kapunk mind Pálról, mind pedig Timóteusról, tehát a levél írójáról és címzettjéről. Bepillantást nyerünk e két ember előéletébe, fény vetül Isten gondviselésére, arra, hogy miképpen formálja az embereket az ő akarata szerint.

1. Pál, Jézus Krisztus apostola (1,1) Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint… Pál „Jézus Krisztus apostolának nevezi magát”. Ezzel rendkívüli dolgot állít. A másik tizenkét apostol mellé állítja magát, akiket Jézus maga választott ki tanítványai népes köréből. Nekik adta az „apostolok” megkülönböztetett címét (Lk 6,13), jelezvén, hogy őket bízta meg azzal, hogy őt képviseljék és nevét hirdessék. Erre úgy készítette fel őket, hogy elkülönítette őket, „hogy vele legyenek” (Mk 3,14). Az apostolok ezzel páratlan lehetőséghez jutottak, hiszen közvetlenül hallhatták szavait, láthatták tetteit, s így valóban abba a helyzetbe kerültek, hogy tanúskodhattak róla és mindarról, amit tőle láttak és hallottak (Jn 15,27). Jézus emellett a Szentlélek különleges segítő erejét is megígérte az apostoloknak. A Lélek juttatja eszükbe mindazt, amit tanított nekik, a Lélek vezeti el őket a teljes igazságra, amit ő már nem taníthatott meg nekik (Jn 14,25–26; 16,12–13). 19


20

Az evangélium megőrzése

Pál azt állítja, hogy ő később tagja lett ennek a kiválasztott csoportnak. A damaszkuszi úton találkozott a Feltámadott Úrral, ily módon ő is megkapta apostoli hivatását, ti. hogy a feltámadás tanúja legyen (ApCsel 1,21–26; 1Kor 9,1; 15,8–9). A damaszkuszi úton átélt esemény több volt mint megtérés; apostoli elhívást kapott. Krisztus ezt mondta neki: „…azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg szemeiket…” (ApCsel 26,16–18). Az Úr szava: „küldelek” – eredetileg: egó aposztelló sze – azt jelenti, hogy „apostolságra jelöllek a pogányok között” (vö. Róm 11,13; Gal 1,15–16; 2,9). Pál sohasem feledkezett meg erről a felhatalmazásról. Apostoli küldetését és üzenetét minden kétkedővel szemben megvédelmezte, arra hivatkozván, hogy apostolsága Krisztustól és nem emberektől származik (vö. Gal 1,1.11–12). Még most is, a levélírás pillanataiban, amikor Pál megalázott helyzetben várja a császár ítéletét, jóllehet köztörvényes bűnözőként tartják fogva, mégis a királyok királyának, Jézus Krisztusnak az apostola. Pál kétféleképpen jellemzi apostoli tisztét, ily módon emlékeztetve Timóteust annak eredetére és tartalmára. Tiszte „Isten akaratából való”. Ugyanezt a kifejezést használta (dia thelématosz theou) a két korinthusi levele, valamint két börtönben született levele, az Efezusi és a kolosséi levél elején. Sőt tizenhárom levele közül kilencben (ideértve az elsőt, a Galatákhoz levelet és az utolsót, e mostani Timóteusnak írtat) Isten „akaratára”, „elhívására” vagy „parancsára” hivatkozik. Egész apostoli szolgálata alatt az a szilárd meggyőződés élt benne, hogy apostoli elhívása nem az egyháztól, vagy valamely csoporttól avagy embertől származik. Nem is önjelölt apostol. Ellenkezőleg, apostolsága a mindenható Isten örök akaratából és valóságos elhívásából való Jézus Krisztus által. Apostoli tiszténék tartalma a „Jézus Krisztusban való élet ígéretére” vonatkozik. Vagyis mindenekelőtt azt a megbízatást kapta, hogy megfogalmazza és hirdesse az evangéliumot. Az evangélium jó hír minden halálra ítélt bűnös számára, hiszen Isten életet ígér nekik Jézus Krisztusban. Nagyon is helyénvaló hát, hogy most, amikor az apostol szemtől szemben áll a halállal, úgy határozza meg az evangéliumot


2Timóteus 1,1–18

21

mint „az élet ígéretét”. Mert valóban ez az evangélium. Életet ajánl az embereknek – igazi életet, örök életet – itt és majd odaát. Az evangélium azt hirdeti, hogy ez az élet „Jézus Krisztusban van”, aki nemcsak azt állította magáról, hogy ő az élet (Jn 14,6), hanem, ahogy majd Pál hamarosan részletezni is fogja, „megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (10). Az evangélium nemcsak „felajánlja” az életet; életet „ígér” mindazoknak, akik Krisztusban vannak. Tételesen szólva: „akié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5,12). Joggal mondhatjuk az egész Bibliára, hogy Isten ígérete az életre, az élet fájának említésétől kezdve (1Móz 3) egészen a Jelenések könyve utolsó fejezetéig, ahol arról van szó, hogy Isten megszabadított népe szabadon ehet az élet fájáról és ihat az élet vizéből. Az örök élet ajándék, „amelyet az igazmondó Isten örök időknek előtte megígért”, de most nyilatkoztatta ki az evangélium hirdetése által (vö. 2Tim 1,9–10; Tit 1,2–3; Róm 1,1–2). Így mutatkozik be tehát Pál. Ő Jézus Krisztus apostola. Apostoli elhívása Isten akaratából van és Isten evangéliumának, azaz „a Jézus Krisztusban való élet ígéretének” hirdetésére szól.

2. Timóteus, Pál szeretett gyermeke (1,2–8) Timóteusnak, szeretett fiának: Kegyelem, irgalom, békesség Istentől, a mi Atyánktól és a Krisztus Jézustól, a mi Urunktól. 3 Hálát adok az Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, 4és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. 5Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. 6Ezért emélkeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. 7Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. 8 Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.


22

Az evangélium megőrzése

Pál itt „szeretett fiának” nevezi Timóteust, másutt pedig azt mondja róla: „szeretett és hű gyermekem az Úrban” (1Kor 4,17); feltehetően azért, mert ő maga volt Timóteus megtérésének emberi eszköze. A korinthusiakat is azért nevezi szeretett gyermekeinek, mert „az evangé­ lium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban” (1Kor 4,14–15). Úgy gondoljuk tehát, hogy amikor Pál első missziói útja során felkereste Lisztra városát „és ott… hirdette az evangéliumot (ApCsel 14,6– 7), Timóteus hallgatta és be is fogadta a jó hírt, így, amikor Pál néhány év múltán újra felkereste Lisztrát, a második missziós út során, „volt ott egy Timóteus nevű tanítvány”, aki már annyira előrehaladt a hit dolgában, hogy „dicsérőleg szóltak [róla] a Lisztrában és Ikoniumban levő testvérek” (ApCsel 16,1b–2). A „szeretett fiút” az apostol a jól ismert formulával köszönti: „kegyelem.. és békesség”, bár a Timóteushoz írt mindkét levelében ehhez még hozzáteszi az „irgalmat” is. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy ez a hármasság nem puszta levélírói fordulat. A szavak ugyanis rendkívüli teológiai jelentőséget hordoznak. Egyrészt közvetlenül utalnak az ember elesett és bűnös állapotára és ugyanakkor Istennek az ember iránti nagy szeretetére. Ha ugyanis a kegyelem Isten szeretete az érdemtelenek iránt, akkor az irgalmasság azok felé irányul, akik gyengék és nincs más segítségük. Jézus egyik példázatában a samaritánus gyakorol irgalmasságot a rablók által kifosztott emberrel, egy másikban pedig a fizetésképtelen szolga könyörög azért, hogy az ura irgalmazzon meg neki (Lk 10,37; Mt 18,33). Isten irgalma térítette meg a tarzuszi Sault is, aki káromló, erőszakoskodó ember volt, és üldözte az Úr ügyét. „De könyörült rajtam” írja korábbi levelében Timóteusnak (1Tim 1,13.16). A „békesség” másrészt a megbékélés, a viszálykodás által felkavart életek harmóniájának helyreállítása. Talán így foglalhatjuk össze Isten szeretetének ezt a három áldását: kegyelem a méltatlanoknak, irgalmasság a tehetetleneknek és békesség a nyugtalanoknak. E hármas áldás egy közös forrásból, az „Atya Istentől és a Krisztus Jézustól, a mi Urunktól” árad felénk. Ezután egy rendkívül elmélyült, személyes jellegű rész következik, amelyben az apostol tudatja Timóteussal, hogy szüntelenül gondol rá. „Szüntelenül… megemlékezem rólad könyörgéseimben”, mondja (3). „könnyeidre emlékezve” (4). „Eszembe jutott ugyanis a benned élő


2Timóteus 1,1–18

23

képmutatás nélküli hit” (5). És amikor csak eszébe jut Timóteus, „hálát adok az Istennek” (3). Ez az utóbbi nagyon fontos. Pál tisztán látta: Isten tette Timóteust azzá, aki lett. Timóteus nem volt apostol. Ezt minden esetben tisztázták is, amikor közösen írtak levelet valamelyik gyülekezethez, például a Kolossé levélben: „Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér…” (Kol 1,1). Timóteus Pál keresztény testvére. Ugyanakkor keresztény szolgálattevő, misszionárius és apostoli küldött. Isten munkálkodott úgy az életében, hogy alkalmas legyen erre a három feladatra. Pál ebben a szakaszban négy olyan tényezőre utal, amelyek nagy szerepet játszottak Timóteus formálódásában.

2.1. A szülői ház Pál megemlíti mind a maga, mind pedig Timóteus elődeit. Beszél az „őseiről” (3, szó szerint!) valamint Timóteus anyjáról és nagyanyjáról (5). Ez rendjén is való, hiszen mindenki sokat köszönhet elődeinek. Szüleink és otthonunk meghatározó szerepet játszanak. Az igazán jó életrajzok sohasem az illetővel, hanem szüleivel, sőt nagyszüleivel kezdődnek. Az igaz, hogy senki sem örökölheti szülei hitét úgy, ahogy például az arcvonásait örökli, de a szülők tanítása, példája és imádságai igenis elvezethetik gyermeküket a hitre. Timóteus istenfélő családban nőtt fel. Lukács elmondja, hogy vegyes házasságban született: apja görög, édesanyja zsidó (ApCsel 16,1). Édesapja feltehetően hitetlen volt, de édesanyja Euniké hívő zsidó asszony, aki kereszténnyé lett. S már ezt megelőzően megtért nagyanyja, Lóisz. Pál mindhárom nemzedékre vonatkoztatva beszél a „képmutatás nélküli való hitről” (5). Lehet, hogy a nagyanya, az édesanya és a fiú mindhárman Pál hatására tértek meg, amikor Lisztrában hirdette az evangéliumot. De mielőtt Krisztust elfogadták volna, ezek az istenes zsidó asszonyok már tanították Timóteust az Ószövetség dolgaira, úgyhogy „gyermekségétől” fogva ismerte a „szent írásokat” (3,15). Kálvin nem kevés derűvel jegyzi meg kommentárjában, hogy Timóteus „az istenfélelmet már az anyatejjel magába szívhatta”.1 Pál ugyanazt mondhatja magáról is: „tiszta lelkiismerettel” szolgálta Istent, és ősei is így tettek (3). Természetesen, hite mélyebb, gazdagabb és teljesebb lett, amikor Isten kijelentette számára Krisztust.


24

Az evangélium megőrzése

De lényegében véve ez ugyanaz a hit volt, mint az ószövetségi hívőé, például Ábrahámé vagy Dávidé, mert mindannyian ugyanabban az Istenben hittek. (Pál a Római levél 4. fejezetében beszél erről részletesen.) Nem csoda, hogy ezt a bizonyságot teszi Félix helytartó előtt: „az én atyáim Istenének szolgálok” (ApCsel 24,14; vö. 26,6). Ne feledkezzünk meg erről, amikor zsidó embereknek teszünk bizonyságot. Ha egy zsidó megtér Krisztushoz, ezzel semmiképpen nem lesz hűtlen őseihez; inkább ezzel teljesedik be őseinek hite és reménysége. Timóteushoz visszatérve, az első nagy formáló hatás tehát a szülői házból, különösen is édesanyjától és nagyanyjától jött, akik komoly hívők voltak, és akik gyermekkorától kezdve tanították őt a Szentírásra. Aki keresztény családban születik és nő fel, szinte felbecsülhetetlen áldásban részesedik.

2.2. Lelki barátság Szüleink után a barátaink hatnak ránk a leginkább, különösen is akkor, ha bizonyos értelemben még a tanítóink közé is tartoznak. Timóteusnak pedig egészen kiváló tanító-barátja volt: maga Pál. Már láttuk, hogy Pál volt Timóteus lelki „atyja”. De megtérése után sem hagyta cserben hanyagolta el őt. Nem. Sőt szüntelenül „megemlékezett” róla, ahogy ebben a szakaszban is többször említi. Magával vitte őt missziós útjaira mint afféle kisinast, tanoncot. Legutóbbi elválásukkor Timóteus nem tudta visszatartani könnyeit. És most, e kön�nyekre visszaemlékezve, Pál „éjjel és nappal” vágyakozik utána, hogy láthassa őt, hogy újra „örömmel teljesedjen be” (4). Ez a vágyakozás (epipothón) – H. Moule szerint – leginkább a honvágyhoz hasonlít­ható. Ez a keresztény barátság, beleértve a közös utazásokat, a leveleket és az imádságokat is, bizonnyal erőteljesen formálta az ifjú Timóteust, hiszen megerősítette és továbbvitte keresztény életét és szolgálatát. Magam is hálát adok Istennek azért az emberért, aki Krisztushoz vezetett engem és keresztény életem kezdeti szakaszában rendkívüli odaadással foglalkozott velem. Csaknem hét esztendőn keresztül minden héten levelet kaptam tőle. Tudom, hogy mindennap imádkozott értem. Sőt, azt hiszem, még ma is. Fel sem tudom mérni, mivel tartozom egy ilyen hűséges barátnak és lelkipásztornak.


26

Az evangélium megőrzése

2.4. Önfegyelem Isten minden ajándékát – legyen az természeti vagy lelki – fejleszteni és használni kell. Jézus példázata a talentumokról világosan mutatja a szolgálattal járó kötelezettséget, a hűség jutalmát és a restség veszélyét. Pál arra figyelmezteti Timóteust az első levelében, hogy „meg ne vesse” ezt a ajándékot (4,14), ebben a második levélben pedig azt mondja, hogy „gerjeszd fel” azt (6). Az ajándékot tehát tűzhöz hasonlítja. Az a görög ige (anazópüreó), amit az apostol itt használ, sehol máshol nem fordul elő az Újszövetségben. A kifejezés mindazáltal nem jelenti szükségszerűen, hogy Timóteus hagyta kialudni a tüzet, és most a szunnyadó parazsat kell új lángra lobbantania. Az görög szó előtagja (ana) nemcsak újra-gyújtást, hanem a már égő tűz fel-szítását is jelentheti. Pál tehát arra biztatja Timóteust, hogy szítsa csak tovább „a belső tüzet”, tartsa életben, sőt égesse nagyobb lángon azáltal, hogy hűségesen eljár tisztében és szüntelen imádkozik Isten megújító kegyelméért. Pál csakhamar meg is indokolja felszólítását: „mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (7). Korábban már láttuk, hogy a félénk Timóteusnak meg kellett küzdenie saját fiatalságával, betegségeivel és szégyenlősségével. Tartózkodó és törékeny alkata nehezen viselte a felelősség nyomasztó terhét. Lehetséges, hogy rettegett a lelki szélsőségektől és túlzásoktól is. Így Pál nemcsak arra biztatja, hogy gerjessze fel a neki adott ajándékot, hanem hogy ne szégyellje használni. Miért nem? Nos, azért, mert a „gyávaságnak semmi köze a kereszténységhez”.4 Vagy, ahogyan Pál mondja, azért mert megkaptuk az Isten Lelkét. Mintha azt mondaná: jegyezd meg jól, Timóteus, hogy bár „neked” egy különös ajándék, nekünk, mindannyiunknak, akik Krisztusban vagyunk, pedig maga a Lélek adatott. Méghozzá nem a „félelemnek”, hanem „az erő, a szeretet és a józanság lelkét”. Mivel Isten Lelke az erő lelke, biztosak lehetünk abban, hogy képessé tesz minket szolgálatunk elvégzésére. Mivel a Lélek a szeretet lelke, Isten tekintélyét és hatalmát mások szolgálatára kell használnunk, s nem a magunk javára vagy hiábavaló dicsőségére. És mivel a Lélek a mértékletesség lelke, Isten ajándékait mélységes tisztelettel és önfegyelemmel kell használnunk.



Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.