Százhalom - 2016 szeptember

Százhalom Papírkutyák: amikor az íz az úr

IV. ÉVF. 39. SZÁM

Egy halomsír faggatása

Biksiék: Édes évek

2016. SZEPTEMBER

Fotó: Pap Miklós

Ó V Á RO SI KÖ ZÖS S ÉGI, KÖZÉLET I FOLYÓIRAT

A TARTALOMBÓL: Szerb búcsú: A hagyomány tisztelete • ’56 – Mondd el fiaidnak Közösségi díjazottaink • Ünnepek és hétköznapok a Biksi családnál Egy halomsír faggatása • Óvárosi Papírkutyák a Battai Napokon „Falusi” történetek • Tetten ért történelem II: Görgey

Szerzőink A Százhalom magazin a helyi civil összefogás lapja. Közreműködő munkatársai idejüket, szakértelmüket bocsátják díjmentesen rendelkezésünkre. A szerkesztőség tisztelettel ezúton is köszöni Százhalombatta Óváros és közössége nevében munkájukat.

Balpataki Katalin

A Miskolci Egyetem történelem szakán végeztem, jelenleg mesterkurzuson folytatok néprajzos tanulmányokat. 2001-től a Matrica Múzeum történésze vagyok, ahol Százhalombatta helytörténetének kutatásával foglalkozom. Ferenci Illés monográfiájának megírása is a nevemhez fűződik.

Jankovits Márta

ténelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem

Nagy-Rakita Melinda Végzettségemre nézve humán szervező vagyok. Óbudáról, több mint 40 évvel ezelőtt kerültem Százhalombattára, a lakótelepi és az urbáriumi évek után, öt évvel ezelőtt költöztem az Óvárosba. A Dunai Finomítóban dolgozom. Az utóbbi két évben több szépirodalmi munkám is megjelent különböző kiadványokban. Néhány hónapja az óvárosi kiadványokban is

történészként. 2013 óta dolgozom a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, a Városi Archívumban. 2016 februártól az Ercsi Eötvös József Művelődés Ház és Könyvtár muzeológusa és megbízott vezetője vagyok.

Szegedinácz Anna Az Egri Tanárképző Főiskolán végzett népművelés – pedagó-

gia szakon. 1975-87-ig a BMK, 1987-2004-ig a „Matrica” Múzeum munkatársa volt. Jelenleg nyugdíjas, többgenerációs óvárosi család tagja. Lokálpatrióta.

László Anikó Negyven éve él Százhalombattán. Foglalkozott filmezéssel, volt titkárnő, rendezőasszisztens, operatőr a Halom TV-nél. Volt eladó a családi könyvesboltban.

kor és a korai vaskor. Publikációi hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. 1994 óta a Matrica Múzeum munkatársa.

lehetőséget kaptam megjelenni. Örömmel igyekszem megfelelni ennek az új kihívásnak.

Pap Miklós

T. Németh Gabriella A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem régészet-történelem szakán végzett. Fő tevékenységi területe a kései bronz-

Családja több generáció óta él Óvárosban. A Faluvédő Egylet alapító elnöke, lokálpatrióta, helytörténeti író, Százhalombatta Város Díszpolgára. Eddig öt könyve jelent meg.

Kovács Edina A Szegedi Tudományegyetemen tanultam filozófiát és tör-

Tizenegy éve ír rendszeresen újságokba (Hírtükörbe). Jelenleg szabadúszó.

Több mint egy éve rendszeres közreműködője fotóival lapunknak. Szenvedélyes amatőr fotós, amellett az önkormányzat képviselőtestületének tagja.

A szerkesztőség

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

3

Szerb búcsú

Kisboldogasszony ünnepén A szerbek legnagyobb közösségi eseménye templomuk védőszentjének napja. Ezt Százhalombattán szeptember 21én, Kisboldogasszony napján tartják.

A hagyományoknak megfelelően az ország különböző tájairól érkeztek vendégek, hogy osztozzanak az ünnepen. Megtisztelte a helyi közösséget részvételével Lukijan Pantelić, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye püspöke és kísérete, a Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ igazgatója, Gyurity Milan; képviseltette magát a helyi önkormányzat, valamint felléptek a lórévi Nikola Tesla általános iskola diákjai.

A délelőtti liturgián Dalibor Milenkovic atya köszöntötte az egybegyűlteket. Megemlékezett arról, hogy 1750-ben ezen a napon szentelték fel a templomot és ajánlották Szűz Mária, azaz Kisboldogasszony védelmébe. A misét követően a több mint félszáz főt számláló gyülekezet a templomi zászlókkal a révnél álló kereszt megszenteléséhez vonult. A szertartás koreográfiáját szigorú előírások határozzák meg, ezt követően oldódik a rendezvény hangulata és menete. A gyerekek előadják mű-

sorukat, a lórévi Orkestar Selo zenekar a templomkertben elkezdi a muzsikát, végül az estét bál zárja.

A szerb búcsúban évről évre megválasztják az úgynevezett „komát”, aki a

ezen a napon szabadságot vettek ki, a gyerekeknek nem kellett iskolába menniük” – idézi fel Kelemen Krisztina, aki egykor gyerekként, most szülőként vesz részt a helyi szerb közösség életében.

házigazdája az egyházi ünnepet követő szakrális étkezésnek: ő biztosítja a megszentelt kalácsot és a búzát, amit áldásként osztanak szét a vendégek között. Idén a megtiszteltetés Jászberényi Jelena fiát, Márkót érte, jövő évre Radován Györgyöt választották a hívek. „Régen a családok

A százhalombattai gyerekeket két éve Szvoboda Vidoszova tanárnő vezeti be a szerb kultúra ismeretébe. Fontosnak tartja, hogy az órákon tanultakkal a gyakorlatban is találkozzanak a diákok, valós helyzetekben éljék át, aktívan vegyenek részt a hagyományőrzésben. Vezetésével a helyi nebulók egyedi meghívókat készítettek a lórévi gyerekek számára, akik néptáncot mutattak be, míg a battaiak Kisboldogasszony születésnapját köszöntő verseket adtak elő, majd megvendégelték társaikat. Az előadásra elkísérték őket a szülők is, akik közül sokan először vettek részt ilyen volumenű szerb egyházi és közösségi eseményen. A helyi iskolában hetente két alkalommal tartott tanításokon összesen 16 gyermek vesz részt, akik közül többek családja már nem őrzi a hagyományokat, de akadnak köztük olyanok is, akik eredetileg nem szerbek, viszont érdeklődnek a nyelv, vagy a kultúra iránt. A tanárnő bízik benne, hogy az ilyen ünnepségek alkalmával szerzett maradandó emlékek ismét összekovácsolják a helyi közösséget, és felélénkül a szerb kulturális jelenlét Százhalombattán is.

-ani-

4

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Kisközösségek ünnepe

Óvárosi Papírkutyák a Battai Napokon Az Óvárosi Papírkutyák megtalálták maguknak a Battai Napok értelmét:a koncerteken, egyéb programokon ugyan nem vettek igazán részt, de élvezték a kisközösségek társaságát.

Számukra már szombaton küzdelemmel kezdődött a részvétel, amikor fiatalok csapata az Óvárosi Papírkutyák zászlaja alatt negyedik helyezést ért el a focikupán.

Vasárnap reggel igen korán kezdtek, nyílt tűzön, tárcsán sütötték a tökös-húsos reggelit.Így alapozták meg a sikerét a tiszai recept alapján készített korhely halászlének, és az áfonyalekvárral és borókabogyóval bolondított, pikáns vaddisznópörköltnek, ugyanis a lendületes társaság nem aprózta, ha már részt vettek a főzőversenyen, indultak mindkét kategóriában. „Tavaly csak néztük, idén már szerettük volna kihasználni a lehetőséget, hogy megmutassuk magunkat, a nyitottságunkat” – avat be Szabó „Papírkutya” Gá-

bor a motivációba. Körülbelül egy tucat csapat vett részt a versenyen, köztük egy nyírségi kétfős társaság, akikkel sikerült még rokoni szálakat is felgöngyölítenie az egyik „papírkutyának”. Ugyancsak rokoni kötelék révén került a káposztával, tejföllel készített korhely halászlé a bográcsba,

ugyanis Szathmári László nem rég költözött gyermeke után Százhalombattára, és nem csak csatlakozott a Papírkutyákhoz, de jelezte is, hogy feleségével együtt magukra vállalnák a gasztronómiai kihívást.

Az öt óvárosi– az alapító Kelemen, Loós és Szabó, valamint a Szathmári és a Boda – család alkotta társaság, feleségekkel, gyerekekkel, összesen közel húszan mindeközben a vaddisznót bolondították, és a látogatókat szórakoztatták. Harminc liter meggysörrel érkeztek, hamar körülzsongták őket az érdeklődők, az orosz partnerváros, Kalinyinyec delegációja is hosszan időzött náluk. Nem véletlen, hogy a végén ők vihették haza a „Leghangulatosabb csapat” kupáját, amit Szalai Attila szavazott meg számukra.

A közeljövőben, szeptember 24-én a szokásos sárkányhajó-versenyen villognak az Óvárosi Papírkutyák, az idén is indulnak a Városi Szabadidő Központ által szervezett papírrepülő versenyen, ésa BattaBringánis megmutatják kicsi, de erős közösségüket.

LA

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

5

Közösségért Díjasok az Óvárosban Az idei már a harmadik év, amikor a város elismeri, azoknak az embereknek a munkáját, aki tesznek valamit a városért, szűkebb közösségükért. A két díjazottra a választókerület képviselője tehet javaslatot. Most már hagyományosan a díj átadására a Battai Napok rendezvényén került sor szeptember 9-én. Az Óvárosban az idén a „Közösségért Díjat” Igmándi Ferenc és Erdei Gyula vehette át Vezér Mihály polgármestertől és a választókerület képviselőjétől.

Igmándi Ferenc

Erdei Gyula

Közismert alakja a falunak, melyben az 1960-as évek óta él. Érden született, Százhalombattára házasodott. Ismerve segítőkészségét, elkötelezettségét a közösségi ügyek iránt, 2005-ben beválasztottuk a Faluvédő Egylet vezetőségébe.

Felesége családja szerb nemzetiségű, ezért nagy részt vállalt a Szerb Nemzetiségi Önkormányzat rendezvényeiben, részint, mint „kétkezi” segítő, de anyagilag is támogatja tevékenységüket.

Az itt töltött évek alatt nagyon sok olyan remek embert ismertem meg, akiknek a hagyományait, munkájukat fontosnak tartottam tovább vinni.

Ugyanezt elmondhatjuk a Faluvédő Egyletben végzett munkájáról is. A rendezvényeken első szóra segített, főzött. A volt munkahelyének alapítványa évek óta anyagilag is támogatja egyesületünket pályázat útján.

1975 óta él Százhalombattán. Karcagon született, szüleivel és testvérével a munkahely ígérete miatt költöztek városunkba. Már fiatal korában érdeklődött a sport iránt. Többfélével is próbálkozott, végül úgy érezte a kézilabda iránt a legnagyobb a von-

„A helyi közösségben végzett, önkéntes és segítő tevékenysége alapján részesült – e kitüntető díjban” hangzott az indoklás a díj átadásakor.

zódása, ebben találta meg azt a közeget, ahol jól érezte magát.

Később, amikor már nem volt aktív sportoló sem hagyta el a csapatot, több évig volt a százhalombattai férfi kézilabda csapat pénzügyi felügyelő bizottságának tagja.

Egész családjával együtt részt vesz különböző közösségi munkákban, pl. a katolikus templom belső felújításakor annak takarításánál, valamint az árvizeknél szervezte és fizikailag is segítette a mentési munkákat. Elkötelezett a környezetvédelem iránt, ami főleg a sokszor nagyon szemetes Duna part takarítását jelenti.

Segíti a mindenkori képviselő munkáját olyan eseteknél, amikor valaki konkrét segítségre szorult pl. közművek kikötése utáni vis�szakapcsolása és védetté nyilvánítása. „Kiemelkedő szociális érzékenységéből sokat profitálhat az egész közösség. A helyi közösségben végzett önkéntes közösségi és segítő tevékenysége alapján részesül – e kitüntető díjban” – hangzott az indoklás.

6

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Egy halomsír faggatása A városunknak nevet adó „Százhalmok” nevű régészeti lelőhelyen 2015 és 2016 szeptemberében zajlott egy halomsír régészeti kutatása.

A nagyobb méretű halmok közé tartozó, környezetéből kissé kiemelkedő halomsír régészeti ásatásába légi felvételezési, geomágneses mérési munkák elvégzése után fogtak bele a „Matrica” Múzeum, valamint a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Archeometriai és Régészeti Módszertani Tanszéke szakemberei régészet szakos egyetemi hallgatók segítségével.

A halomsír mezőgazdasági művelés alatt álló területen található. Az 50 négyzetméteres nagyságú területet igénylő régészeti ásatás elvégzését, a termőréteg bolygatásával is járó földmunkát az adott ingatlan tulajdonosa szívességből megengedte, a nyári aratás és a következő vetés közötti időszakban.

A feltárás során egy nagyjából 4x4 méteres nagyságú, szögletes, fa-szerkezetes sírkamra bontakozott ki, mintegy 7 méteres átmérőjű kőpakolással körbevéve. Az alacsony sírkamrát külső oldalán 3-4 sorban, kötőanyag nélkül, nagyméretű kövekkel támasztották meg. A sírkam-

rát egy mintegy 40 méter átmérőjű, 2,5 méter mély árok vette körbe. Ebből az árokból kerülhetett ki az a földmennyiség, amelyet a vaskori építők a kamra tetejére halmoztak. A sírkamrában elhamvasztott emberi maradványok, eredeti helyükről

resztül itt élt közösség egyik vezetőjének temetkezési helyéről van szó. Az emberi maradványokat antropológus szakember fogja vizsgálni. A tárgyi leletanyag a „Matrica” Múzeumba kerül.

A halomsír tudományos elemzése, az

elmozdult nagy agyagedények töredékei kerültek elő, megégett bronzgolyócskák kíséretében. A leletanyag alapján ez a sírhalom is egykorú az eddig kutatott halomsírokkal, vagyis korai vaskori (Krisztus előtti 7-6. századi). A 150-200 éven ke-

eredmények közzététele tanulmányok, esetleg kiállítás formájában, az eddigi munkákhoz hasonlóan, a résztvevő kutatók közös munkájaként fog megvalósulni.

Németh Gabriella

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

7

Szaniszló Józseffel „Nép­felkelés – Forradalom – Megtorlás” c. könyvéről beszélgettünk

’56 – Mondd el fiaidnak

Két emberöltő is telt el 1956 októbere óta, mégis ez kavarja fel legjobban még ma is az érzelmeket. Ilyen kerek évfordulón óhatatlan felidézni az akkor történeket. Két generáció már úgy nőtt fel, hogy hiányosak voltak az ismeretei, ezért fontos ez a könyv, ahol a szerző még, első kézből írja le a Százhalombattán az 1956-ban történt eseményeket.

Ma 2016-ban jobbára az akkori résztvevőknek már csak a gyermekei és azoknak leszármazottai élnek. A mostani hatvan-hetven éveseknek is vannak emlékei, részint saját, részint családi történetekről, bár az utána következő években a szülők is meggondolták, miről beszéljenek a gyerek előtt. 1989-ig 1956-ot nem igen volt tanácsos emlegetni, nyíltan semmiféleképpen. A rendszerváltást követően az ellenforradalomból forradalom lett és

számtalan kiadvány, könyv, jelent meg. A televíziókban kerekasztal beszélgetésekben tárgyalták az akkori eseményeket. Vidéken nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, ahogy Százhalombattán sem. Az októberi, novemberi történésekben részt vevők az egyik és a másik oldalon is, együtt nőttek fel nagyrészt, netán iskolatársak, szomszédok is voltak. Világnézetük azonban teljesen más volt, így óhatatlanul szembekerültek egymással. A forradalom leverése után is együtt kellett élniük, a találkozást egy kétezer lelkes kis faluban nehéz volt elkerülni.

1988 októberében Százhalombattára került egy ember az akkor induló városi újsághoz, Szaniszló József. 1990-ben főszerkesztője megbízta azzal, hogy érdeklődjön mi is történt vagy történt-e valami 1956. őszén. Valószínű először a kérdéseire azt a választ kapta, hogy „semmi nem történt”vagy az, hogy „nem emlékszem rá”. Valóban nem voltak véres események, lövöldözések, halottja egy volt a falunak, de nem itt ölték meg, hanem kiskatonaként, egy pesti laktanyában. A szerző tovább ment, megkereste azokat az embereket, akik részt vettek az akkori, battai eseményekben, ahol vér nem folyt ugyan,

de nem múltak el eseménytelenül a forradalom napjai.

A beszélgetésekből könyv született „Nép­felkelés – Forradalom – Megtorlás” címmel. Hogyan, miért írta meg ezt a könyvet, a szerzőt kérdeztük meg.

– Szaniszló úr most már évtizedek óta Százhalombattán él. Honnan és hogyan került ebbe a városba?

– Erdélyi vagyok, kolozsvári. 1956-ban 14 éves gimnazista voltam. Pont abban a korban, amikor egy kamaszt, de még gyereket is érdekeltek már a történések. è

8

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Ilyen volt az akkori október, amikor a Kossuth rádióból – nagyon jól lehetett fogni Erdélyben – megtudtuk, hogy valami történik, valami nagyon fontos Magyarországon. Lehetett fogni persze titokban a SZER-t, vagyis a Szabad Európa Rádiót, ami részletesebben sajnos, egyoldalúan is beszámolt az október 23-a utáni történésekről.

Nagyon reménykedett mindenki, hogy vége a rendszernek. Budapesten meg a nagyobb városokban tüntettek, Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten, Győrben és sok más helyen. Nagyon jól emlékszem, hogy október 23. keddi napra esett. Én akkor első osztályos gimnazista voltam, és az iskolával 24-én kirándulni mentünk. A diákok és a tanárok külön csoportban de az eseményeket tárgyaltuk. (Később arról is értesültünk, hogy a temesvári diákok tüntettek, sokan románok is, akik nem akartak abban a rendszerben továbbélni.)

A rádió akkor már bemondta, hogy Pesten harcok vannak. Az Astoriától tüntetők a Parlamenthez vonultak október 25-én, ám

(Gerő Ernő magyar kommunista politikus, több magyar kormány tagja, különböző beosztásokban. 1956-ban az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára, a szovjet NKVD (Belügyi Népbiztosság) tisztje, 1949 – 1957 között az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) tagja. (A szerk.) Öt társammal együtt felbuzdulva már azt terveztük, hogy átszökünk Magyarországra harcolni, de természetesen ez csak kamaszos ábránd volt. Eljött aztán november negyedike, amikor Nagy Imre miniszterelnök elmondta emlékezetes beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt”. Múltak az évek, újságíró lettem és egy cikk miatt kirúgtak az állásomból. Akkor már a helyzetem egyre nehezebbé vált Erdélyben, ezért úgy határoztunk, hogy családostól hivatalosan áttelepülünk Magyarországra.

Ez nem volt egyszerű, de többszöri helyváltoztatás után 1988 októberében Százhalombattára költöztünk.

a Földművelésügyi Minisztérium tetőteréről „ismeretlen fegyveresek” tüzet nyitottak a védtelen tüntetőkre, ami „véres csütörtök” néven vonult be történelmünkbe. A feldühödött tömeg aztán önbíráskodásokra is vetemedett. Gerő Ernő a rádióban mindennek elmondta a tüntetőket, huligánoknak, rendbontóknak. „Este nyolckor megszakadt a rádió szokott műsora, Gerő Ernő magabiztosan és öntelten sovinisztákról, nacionalistákról, sőt antiszemitákról is beszélt. Türelmes ember vagyok, de nem bírom hallgatni az arcpirító hazugságokat, és kikapcsolom a rádiót.”

(Részlet Sefcsik István 56-os naplójából)

– Hogyan indult a család új élete váro­ sunkban? Mi késztette arra, hogy egy ilyen kényes témához nyúljon, mint 1956?

– Nagyon jól, mert a városi újságnál állást is kaptam, a lakásgondok is megoldódtak. Már-már úgy látszott, hogy a sok idegesség, költözködés után nyugalomra leltünk, de 1989. januárjában súlyos stroke betegségbe estem, ami részleges bénulással, agykárosodással is járt. Sok időbe telt mire újra munkaképes lettem, de talpra álltam és újra dolgozni kezdtem.

Az újságnál megbíztak egy elég nehéz feladattal. Meg kellett találnom és szóra bírnom azokat az embereket, akik 1956-

ban valamilyen módon belekeveredtek az itteni eseményekbe. 1990. októberében beszélgettem Cse­­resnye Józseffel, 1991. októberben Sef­csik Istvánnal, 1992. októberében id. Würth Pállal, Maráczi Lajossal 1993-ban, majd Kovács Miklóssal 1994ben, akitől csak telefoninterjú sikerült kapnom. Ezek a beszélgetések megjelentek a Hírtükörben. Sok bíztatást kaptam a „Matrica” Múzeum akkori – sajnálatosan korán elhunyt igazgatónőjétől – Poroszlai Ildikótól, és végül 2006-ra könyv lett belőle, ahol Gyertyával és fehér virággal, címmel olvashatják írását. „Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely majdnem tudathasadásban nőtt fel: legnagyobb nemzeti ünnepünket nem lehetett felszabadultan és szabadon ünnepelni, csak iskolába, munkahelyre bezárva. 1956 – ot pedig szégyenteljes ellenforradalomnak titulálták, vagy agyonhallgatták, és otthon sem szívesen beszéltek róla.” (Részlet Dr. Poroszlai Ildikó írásából) – Az akkori könyvbemutatón, sokan voltak kíváncsiak, vajon mi lehet a könyvben?

Honnan jutott információhoz azon kívül, hogy a részvevőkkel beszélgetett?

– Az emberek szívesen olvasnak azokról, akiket személyesen ismernek. A 200 oldalból majd 160 a magyarországi eseményekkel foglalkozik, a többi a helyiekkel. Nagy segítség volt Sefcsik István 56-os naplója, ami a könyv alcímében is szerepel.

Levéltárakban kutattam, elolvastam a kihallgatási jegyzőkönyveket, az 1956os intézetben is találtam anyagot. Utána néztem, kik voltak azok az emberek, akik fontosnak tartották, hogy valamilyen módon, de szerepet vállaljanak, követve az országos megmozdulásokat.

Budapest viszonylag közel van, és az ingázók hozták a híreket. Már nemcsak a rádióból értesültek, hanem szemtanúktól.

Pár ember összegyűlt és úgy gondolták, ledöntik a temetőben lévő orosz katonai emlékművet. A gondolatból tett lett és október 26-án, szombaton megtörtént, amit elhatároztak. „Csönd következett, majd összenéztünk: ha ezt kívánja a népakarat, hát dőljön le a szovjet bálvány. A többi már ment mintha parancsra történt volna. A fiatalok korábban kilazították csákánnyal az oszlop alját, hurok került az oszlop tetejére, néhány erőteljes rántás és a „bálvány” sorsa bevégeztetett. Hazafelé azon tűnődöm, hogy nem volt sem kiabálás, sem ujjongás – mindenki tette a dolgát. Mint aki kötelességet teljesíè

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER tene…” (Részlet Sefcsik István 56-os naplójából) – Ennek a tettnek azután komoly következményei lettek. Kiket ítéltek el a forradalom leverése után?

– Cseresnye József téglagyári munkás volt, abban az esztendőben. „Bűne”, hogy Sefcsik Istvánnal, Lenkei Sándorral és Versics Károllyal ledöntötték a temetőben álló szovjet emlékművet. Ezen kívül nem vethettek túl sokat a szemére, mégis Kistarcsára került. „Később néhányunkat lefogtak, és bevittek Budapestre az Aradi utcába. Azzal vádoltak minket, hogy ledöntöttük a szovjet emlékművet, és meg akartuk dönteni a rendszert. Bár ezt nem egészen értettük, mert a jegyzőkönyvet nem mutatták meg nekünk.

Az emlékművet beismertük, de a rendszer megdöntését nem. Mi csak annyit tettünk, hogy megvédtük a falut a garázdáktól. De hát mondhattuk mi azt. Kistarcsára vittek minket, és szinte szünet nélkül vertek a pufajkások.” (Cseresnye József emlékei) Würth Pál a falu nagy forgalmat lebonyolító kocsmárosa volt. Azokban a napokban kitett a pultra egy orosz „kirpicshlébát” (téglakenyeret), és melléírta: „Ezt akarjátok enni, magyarok?” A megtorló apparátus ennél többet várt tőle. Azt – amit minden vendéglátóstól –, hogy épüljön be a Kádár rezsim besúgó hálózatába. Erre pedig nem volt hajlandó. „Sikerült eldugnom egy ceruzavéget, azzal teleírtam egy zsebkendőt, gondoltam a szennyes ruhámmal együtt megkapja a feleségem az üzenetet. Bizony rosszul tettem, elcsípték a teleírt zsebkendőt. A smasszer úgy megütött, hogy vérbe borulva gurultam le a lépcsőn. Kaptam tíz nap sötétzárkát, ott „volt időm” töprengeni a feljelentő tettén.”

(Würth Pál emlékei) Sefcsik István az egykori Téglagyár villanyszerelőjeként dolgozott ’56 – ban.

Titkos szavazással választották meg a Nemzeti Bizottmány elnökévé, a megalakult nemzetőrség vezetőjévé, majd a munkástanács elnöke lett. Neki is köszönhető, hogy a felbomló közrend ellenére nem került sor önbíráskodásra, leszámolásra, atrocitásokra. A három – már korábban is széteső – TSZ közül kettő feloszlatta önmagát. Mert kérték rá, levezényelte egyiknek a lebontását. Maráczi Lajossal együtt fenntartották a rendet, szükség szerint intézkedtek a falusiak ügyes-bajos dolgaikban. Következő év márciusában gyűjtötték be három társával, Cseresznye Józseffel, Kovács Miklóssal és Würth Pállal együtt.

(Nemzeti Bizottmány: 1956. október 26-tól

9 szerte az országban megalakultak a települések közigazgatásának irányítására. (A szerk.) „Két rendőr lép be a cellába, egyikük kezébe papír. Névsort olvasnak. Nagyot dobban a szívem, mikor a nevemet meghallom. – Akinek a nevét olvastam – mondja – egyes sorban induljon utánam. A sort a másik rendőr zárja. Mindenki azon töpreng ez

titkáraként. Hamar felismerte a magasztos kommunista eszmék és a gyakorlat között tátongó szakadékot. Mondják, a beszolgáltatások idején soha nem vett részt népnyomorító, „lesöpört padlás” akciókban.

Sajnos mindig akadt más, aki erre vállalkozott. Megváltásnak érezte október 23 – át. A falu, vezető nélkül maradván, Sefcsik Istvánnal meg néhány tettre kész

jót vagy rosszat jelent? Fel a lépcsőn, irány a kijárat. A kapu előtt ponyvás teherkocsi, arra kell felszállnunk. Ismét találkozom Cseresznye Jóskával. A kocsi elején és végén egy – egy géppisztolyos pufajkás. Összehúzzák a ponyvát, a motor felzúg. Indulunk.

Vajon, hová? Valaki azt sustorogja, ő ismeri ezt az utat. Kistarcsára visznek.” (Sefcsik István naplójából) Kovács Miklós mezőgazdasági főiskolát végzett, tartalékos tiszt volt, az egykori Tóth – tanya bérlője. Ahogy mondani szokták, „semmibe nem keveredett bele”, azokban a hetekben. Mégis begyűjtötték azzal, hogy le akarta váltani Czakó Béla agronómust és közreműködött a téeszek szétverésében. Mondanunk se kell, a vádakból egy szó sem volt igaz. „Azért nekem szerencsém volt Kistarcsán – mondja Kovács Miklós – az utolsó battai ’56-os tanú, mert sarokba kerültem a nagy pofozás napján. A pufajkás sorra fejjel a falba verte az internáltakat, és csak egyet kellett volna tovább lépnie, hogy ugyanarra a sorsra jussak, de úgy látszik restellte azt a lépést, és tovább folytatta a másik falnál.”

(Kovács Miklós emlékei) Maráczi Lajos egy Vas megyei falucskában született, igen szegény szülőktől. Sorsa úgy hozta, hogy Százhalombattán teljesítsen szolgálatot abban az esztendőben az egykori tanács végrehajtó bizottságának

társával együtt átvették az irányítást. Az új kormány elvárásai szerint Nemzeti Bizottmányt választottak, megszervezték a falu védelmét, élelmet gyűjtöttek a pesti harcoló alakulatoknak, egyszóval tették, amit kellett. A bukás után Pestre költözött, elkerülve így a kistartcsai internáló tábort, de 1957. június 25 – én őt is begyűjtötték. Az Aradi utcai kapitányságra, majd a Markó utcai börtönbe került, onnan pedig a kőbányai gyűjtőbe.

– Ön szerint, aki a könyvet nézve alaposan beleásta magát 1956. történéseibe, mi ’56 üzenete?

– A forradalom idején a szocialista államok népei előtt felcsillant a remény, hátha lerázhatják magukról a kommunista diktatúra jármát. Lehet-e rangsorolni az 1956. november 4-e utáni megtorlásokat? Igen, hiszen sok ezer ember élt akkoriban az akasztófa árnyékában. Emlékezzünk meg kegyelettel azokról, akiket bitófára juttattak és mondjunk el értük egy imát. Tisztelegjünk azok előtt is, akik sokéves börtön után egyenes gerinccel szabadultak.

A könyv hátlapján a következő mottó áll: „És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták - : Ilyen nagy dolog a szabadság?” Márai Sándor Jankovits Márta

10

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Vendégségben a Biksi családnál

Ünnepek és hétköznapok Három dologra voltam kíváncsi, amikor meglátogattam unokahúgomat - András Pannit és férjét Biksi István méhészt - a Vörösmarty utcai házukban: 2015 decemberében hogyan értékelték Gyulán az előző évi mézeiket, milyen volt az idei méhész év és hogyan zajlott az Aranylakodalom, melyet az 50. házassági évfordulójukon rendezett meg a család.

Biksi István: - A méhész egyletek országszerte előadásokat szerveznek ősszel és télen, hogy a gyakorlati tudást megerősitve és kiegészitve, eredményesebb lehessen a méhész munkája. Az előadásokon szó esik méhegészségügyről, hogyan lehet eredményesen többet termelni, milyen új eszközök állnak a méhészek rendelkezésére - pl. új fajta pergetők -, fedelező eszközök - kisebb kézi, gépi. Szó esik a mézkiszerelésről, mézeladásról, hogyan alakitsa jövő esztendőben a méhész a dolgait, hogy talpon maradjon.

A Gyulai háromnapos programot nyolc éve rendezik meg a méhészeknek. Mi öt éve veszünk rajta részt. A Polgármesteri Hivatalban van a megnyitó ünnepség, majd utána a résztvevők kivonulnak az utcára és átvonulnak a gyönyörűen helyreállitott Gyulai várba. A menetet rézfúvós zenekar kiséri. A Méhkirálynő - akit évente újra választanak - hintón utazik a vendégsereg között. 1849ben ezen az úton vitték ki a várból a magyar szabadságharc vértanúit is Aradra.

Az ünnepség, az értékelés és a Méhész Bál az Erkel Hotelben, előadások, kiállitások

a város különböző pontjain vannak. Az értékelő zsűri tagjai: az OME - Országos Méhész Egyesület - vezetői, a megyék szaktanácsadói. Részt vesznek benne laboratóriumok, akik a tudomány eszközeivel vegyelemzést végeznek. Vannak a zsűriben a városból is hozzáértő emberek. A zsűri tagjai megkóstolják izre, megvizsgálják szagra, szimatra a mintákat.

A 150-200 méhész kb. 600 mintát ad le elemzésre. Lépes méz, virágpor, propoliszos méz, akácméz, vegyes virágméz, vadgesztenyeméz, selyemkóró méz is megtalálható a választékban. Minden mintából hármat kell leadni. Egy marad etalonnak. Egy a méhésznek, egyet felhasználnak a vizsgálat során.

Nem jöttünk haza üres kézzel: A Békés megyei Méhész Egyesület által meghirdetett Év Méze 2015. versenyén a Biksi Méhészet Mézharmat méze Fajtaméz III. kategóriában elhoztunk egy III. helyezést. Lépes mézünkért egy Ezüst oklevelet kaptunk. A legsikeresebb az akácmézünk volt, amely „Arany fokozatú” elismerésben részesült.

A második kérdésedre válaszolva: A méhész év előző év augusztusában kezdődik és tart a következő év augusztusáig. Méhészetünk 200-250 méhcsaláddal gazdálkodik. A napraforgó kipörgetésével kezdődik a méhcsaládok beteleltetése a következő esztendőre, igy tavaly augusztusban 2016-ra készültünk föl.

Etetjük a méheket, hogy megfelelő men�nyiségű és minőségű élelem álljon rendelkezésükre télviz idején. Ez sok munkát, gondosságot igényel. A vékonyabb - kisebb létszámú - családokat egyesitjük egy másik vékonyabbal. Ha úgy itéli a méhész, hogy nem tudnak áttelelni, mert nagy télre számit, akkor két kisebb családot össze kell rakni.

1 kg méh = 10 ezer darab (egyed) méhvel. A legkisebbnek is 1,5 kg-osnak kell lennie, ami 15 ezer egyedet jelent, hogy nehéz tél esetén is át tudjon telelni, életben tudjon maradni a méhcsalád. Kisebb családnak bizonytalan az áttelelése. Ha enyhébb a tél akkor megúszhatják, ha keményebb nem.

A legerősebb méhcsaládok 2-2,5 kg súlyúak, vagyis 20-25 ezer egyedekből állnak.

Száz családból akad kb. húsz ilyen. Ezek túl erős családok. Tavasszal gond lehet velük, mert náluk a rajzási ösztön előbb föllép, mint a többinél. Ilyenkor az erőset összecseréljük egy gyengébbel. Ezt csak hordás idején lehet. A kijáró bogarat megkapja a vékonyabb család. A vastag családnál pedig ott marad a fias keret, ez föl tud erősödni az akác idejére. è

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER Azért a hordási időszakot kell erre felhasználni, mert akkor a gyűjtés elvonja a figyelmüket a változásról. Nem lehet korábban, mert az idegen méhek - élelemféltés miatt - az anyát meg is ölhetik.

Egyesiteni, erősiteni, ráröptetni egy másik családra a méheket, csak a nagy hordási időben lehet. Hordásban bőség van, nincs élelemféltés. Hordástalan időben védi az élelmét, mert az biztositja számára a jövőt.

Ezért védekezik az idegen bogár ellen, mert nem rendelkezik a kaptár illatával.

Október-novemberre a méhek be vannak telelve. A kaptárakat betakarjuk (ne ázzanak, ne szivják be a vizet), hogy esőmentesitve legyenek. Ne hatoljon át a kaptáron a szél, mert az viszi el a legtöbb meleget.

A 2015-16-os tél rossz volt a méhek számára. Nekik az a jó tél, amikor decemberre lehűl a levegő 0-5 C0-ra. Január végéig minuszok legyenek. De ha tartósan lehűl a levegő –15-20 C0-ra, az a méhcsaládokat erősen megviseli.

A téli élelmet a méhek keretben tárolják. A két keret közötti részt méhutcának nevezzük.

A jó méhcsalád 5-8 léputcán - két keretsoron - telel be. Ez 20-25 cm átmérőjű gömbforma, mert a gömbnek van a legkisebb felülete, amit a méheknek melegiteniük kell.

A léputca eleje mézmentes, ahol a telelő fürt elhelyezkedik. A kijáró nyilás az eleje a kaptárnak. A méhek araszolva mozognak. A mézet kb. 20 C0-ra melegitik fel, mert csak ezen a hőfokon tudják elfogyasztani. A méz nehezen melegszik fel. A méhek izommozgással - rezegtetve - termeknek hőt. A gömb külső felületén lehűlt méhek befelé, a belsők kifelé mozdulnak el, mint egy mágnenes térben. A méh fürt 14-24 C0 között mozog.

Ha nagyon hideg van, kicsapódik a pára és a kaptárban jégcsapok keletkeznek. A méhcsalád csak a méh fürtöt és az élelmet melegiti fel, a kaptárt nem. Nagy hidegben nehezen tudnak elmozdulni, igy kifogy alóluk az élelem, nem tudnak élelemhez jutni. A méhek -10 C0-ig telelnek át nyugodtan.

2016-ban rosszul indult a tél. Az enyhe idő miatt januárban kirepültek a méhek.

Tartósan megmaradt a meleg is. A korán virágzó mogyorófélék elkezdtek virágozni. A hóvirág - kerti és erdei is - január végére, február elejére elvirágzott.

Ha túl korán magas a hőmérséklet, elkezdenek petézni. Fiasitást nevelnek és már nem állnak vissza. Ez igen sok energiájukba kerül, mert még magasabb hőmérsékletre kell emelni a „fürtöket”.

Az idén a meleg után jött a két hetes hideg, amikor nem tudtak kirepülni. A fürtöt akkor is melegitették. A sok bélsár fölhalmozódott bennük, ami baj. Ilyenkor az a kérdés, kibirják-e ezeket a szélsőségeket?

11 Elég korán nyiltak a gyümölcsfák virágai, a repcék és az akác is. Ami aztán el is fagyott. Ilyen hatalmas fagykárt még nem láttam az országban, pedig 50 esztendeje küszködök a természettel. Még a magasan lévő hegytetők is megfagytak. Érdekes volt ez a fagy. A magasból jött függőleges csikban, sávokban mínusz 30, 40, 50 fokos hideg. Lent a völgyekben és fent a hegytetőkön is sávokban fagyott el minden. A természeti megfigyelésemet igazolták később a meteorológusok is. Ilyen fagyot én még nem láttam! Így volt ez az akácnál is. A szokott virágzat 1/3-a maradt meg.

A vetett kultúrák Magyarországon sajnos egyirányúsodtak. Kukoricát, búzát, árpát vetnek. A negyedik növény a napraforgó, amely szerencsés a méhészek számára, mert pergethető mézet ad, és a beteleléshez is besegit. Az idén ez elég jól sikerült.

Ha az akác nem sikerül, nagy bajban van a méhész. De ha a napraforgó igen - hosszan tart a hordás -, több napraforgó mézhez juthatunk. Ha az akác nem sikerül, de a többi jó, akkor nullszaldós a méhészet. Az idei év is ilyen.

A napraforgó után hosszú meleg napok voltak. Így a mézharmat is jó sikerült, méhcsaládonként 4-5 kg mézet lehetett pergetni. Az akác sikertelensége után a méhész igyekszik helyette valami más értéket előállitani. Apró kis családokat csináltunk. Kiraktunk 146 pároztató kaptárt, a párzás sikeres lett, igy június végére 125 kis család kezdte el a gyűjtést.

A termelés során elveszett, elpusztult anyákat pótoltuk. Így őszre - beteleltetésre - 85 új család maradt belőlük. Ami csak később fog értékesülni. Ha áttelnek és jövőre jó lesz a hordás, több méz jöhet be. Ha áttelnek, ebből el tudok adni 30-40 méhcsaládot. Így próbálja az ember jobbá tenni a rossz esztendőt.

Nagy veszélyt jelent a méhekre a betelepült ázsiai nagyatka. Ez az egyetlen élősködő, ami a gazdaállatot tönkreteszi. A védekezés ellene egész évben történik. Leghatékonyabb behordás után ősszel, fiasitás mentes állpotokban. Csökkenteni kell az

egyedszámukat, hogy a méhcsalád át tudjon telelni. Vegyi és biológiai módszerekkel védekezünk ellene. 300-400 atkának akkora a súlya, mint egy méhnek. Mákszem nagyságúak.

A here fiasitást szereti legjobban az atka.

Az atka a bábon „kutat ás”, odajár három óránként táplálkozni. Az utódokat is oda szoktatja táplálkozni a báb nedvére. A petelerakástól számitva a here 24, a dolgozó 21, az anya 16 nap alatt lesz érett egyed.

Ezért kedveli a heréket. Hosszabb ideig élősködhet rajtuk.

A méhésznek azt az időt kell kiválasztani, amikor a leghatékonyabban tudja gyériteni az atkák számát. Sajnos országosan is nagy károkat okoznak a méhállományokban. * Az Aranylakodalomról Biksi Istvánnét Pannit - kérdeztem.

Biksi Istvánné: - A nagycsaládban apáméknak volt Aranylakodalmuk. Azt mondta akkor az édesapám: „Kislányom! Mi már nem sokáig élünk. De nektek ez emlék marad.” Így is lett. Apám másfél év múlva meghalt.

Két évvel ezelőtt súlyos beteg lettem.

Megfogadtam, ha megérem az Aranylakodalmam idejét, megtartom. Móni lányom szervezte a programot. Az esküvőnk - az 50. év után - 2016. augusztus 13-án volt a városi házasságkötő teremben. Az anyakönyvezető nagyon szépen beszélt, megható volt. Utána a Training Hotelben volt a vacsora. Gyermekeink, unokáink, nászaink, testvéreink, néhány rokon, barát volt a vendégünk. Volt zene is, de a gyermekeink meglepetésképpen meghivták Nagykanizsáról a „Kanizsa csillagai” cigányzenekart, akik népdalfeldolgozásokat játszottak, és nagyon feldobták a hangulatot. Hajnali négyig mulattunk.

Biksi István: - Amikor 1966-ban összeházasodtunk Pannikával, az apósom - aki Dunavecsén született és egy kicsit ő-zve beszélt - azt mondta: „No, ezök söm sok sót ösznek mög.” Én pedig azt mondtam: „Még attól is többet.”

Két héttel az évforduló előtt Pannika felmosta a fürdőszobát az emeleten. Vizes papucsban megcsúszott a lépcsőn - lefelé jövet.

Olyan izomhúzódása lett, hogy az orvos, aki ellátta a sérülését, azt mondta: Ha maga ott „nem táncolni”, csak járkálni akar, akkor két hétig szigorúan feküdnie kell. Ötven év után értem meg, hogy az én édes feleségem először fogadott szót nekem.

Szegedinácz Anna: - Elköteleztétek magatokat a következő ötven évre. Kivánok nektek még sok szép, békés, boldog esztendőt, erőben, egészségben.

Biksi István: - Így van. Te meg majd megirod a következő ötven esztendő történetét is.

Szegedinácz Anna

12

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Tegnapról holnapra – Beszélgetés id. Falusi Ferenccel

„Falusi” történetek Falusi Feri bácsival fia, Ferenc érdligeti campingjében találkoztam. Még gyermekkorában költözött Érdre szüleivel. Népes familiája battai tagjait szerencsém volt, van ismerni, őt nem. Ő ellenben ismerte apámat, idősebb testvéreimet, igy hamar szót értettünk egymással.

A család őseiről, gyermekkoráról, fiatal éveiről, munkájáról, családjáról kérdeztem. Örömmel, fiatalos emlékezettel mesélt nekem mindarról, ami vele, a környezetével történt. A beszélgetés előtti napon ünnepelte 87-ik életévét. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott, mesélőkedvű idős embert ismertem

meg benne, aki tiz évet simán letagadhatna korából. Reggel hétkor a campingben kezd, ahol gyermekének és menyének segédkezik mindenben, ami elvégzendő feladatot a környezet ad. Füvet nyír, elvégzi az apróbb javitásokat.

Gyönyörű zöldellő fák, virágok, selymes

fű – gondozott ápolt kert – hangulatos étterem, faházak, úszómedence várja a vendégeket és három nagyszerű ember – Feri bácsi, Ferenc és felesége Zsuzska.

1929. szeptember 12-én születtem Bat­ tán. Anyám Nécsó Rozália katolikus rác családból származott, ám az édesanyja sváb lány volt. Édesapja Nécsó Mihály volt. Úgy mesélték nekem, Ráckeresztúrról jött Battára.

Anyámék ketten voltak testvérek. Fivére Nécsó István az I. világháborúban Piovánál halt meg. Apám Falusi Mihály volt. Apai ágon a nagyapám Falusi József családjával a Gyormában lakott a jobboldalon, a Vasék előtti házban.

A nagyanyám, Bulat Katalin battai lány volt. Nagyapám a Pannónia pusztai virágkertészetben dolgozott, mint kocsis. Zárt szekéren szállitotta a pesti piacra a frissen vágott virágokat. Nagyon erős ember volt.

Az oda vezető út akkor sok veszéllyel járt.

A Csillag csárda környékének – a Sulák részen – nagyon rossz hire volt. Ezért alkalmazták őt szivesen, mert meg tudta védeni magát. Ki kezd ki egy nálánál erősebbel?

Csak az ostobák.

Apámnak – Falusi Mihálynak – három testvére volt. József, aki Battán maradt, Júlia, Erzsébet és Katalin. Katalin 18 évesen halt meg tüdőgyulladásban. Egy szilveszteri bál után, hogy kimélje a cipőjét – nagy kincs volt az akkor -, mezitláb ment haza. Akkor fázott meg és lett súlyosan beteg. Júlia elkerült Velencére. Vitte magával öreg nagyszüleimet is.

A ’41-es nagy árviz idején Józsi bácsi háza a Petőfi Sándor utcában olyan súlyosan megsérült, hogy le kellett bontani és helyette újat épiteni. Józsi bácsi gyermekei: Jani, Rozi, Anus – Deák Ferencné –, és Katica – Polovicer Antalné. Az ő férje fuvaros volt. Már a háború után történt, hogy a battai réven szekérrel ment át Tökölre. A lovak valamitől megijedtek, megvadultak és szekérrel együtt beleborultak a vizbe. Súlyos csapás volt ez a családnak.

Apám családjának férfitagjai mezőgazdasági munkával keresték a kenyerüket.

Betakaritás után a járandóságukat természetben fizették meg. Azt vitték el augusztusban az érdi vásárba eladni. Abból vették

meg aztán a szükséges dolgokat – csizmát, nadrágot. Leginkább csak akkor kaptunk új holmit. A vásártér a régi buszpályaudvar helyén volt. Pénzt – részben is – csak kevesen kaptak. Szerződést kötöttek, mennyi részért dolgoznak.

Aratáskor anyám volt apám kettőzője.

A családokban mindenki kivette részét az aratásból. Csak a téglagyárban fizettek a munkáért pénzzel.

A mi időnkben – ha a szükség úgy hozta – még posztó cipőt is készitettek a nők a gyerekeknek, öreg használaton kivüli kalapokból. Amit kinőttünk a kisebb testvér kapta meg. Mi pedig a nagyobbaktól örököltük a ruhákat, cipőt. Testvéreim Falusi Ilona, Julianna és István.

Apám a pusztákon vállalt munkát tavasztól télig. Tavasszal szántottak, vetettek.

Betakaritás után és télen a nagy földtáblákat szegélyező akácosokban vállaltak gallyazást, tuskózást. Amit aztán tüzelőnek tudtak felhasználni. A tuskózáshoz járt még öt liter bor is. A nagy munkákat a pusztákon elvégezte a cselédség. Ökrökkel szántottak.

Kisebb feladatok akadtak másoknak is. Édesanyám a téglagyárban dolgozott más asszonyokkal együtt. A nyerstéglát rakták a transzportra, ami a száritóba vitte.

Ispaics bácsi volt akkor a főgépész.

1939-ben költözött át a család – másokkal együtt – Érdre. Olcsó épitési telkeket lehetett ott venni. Negyedik osztályos – tiz éves – voltam. Szeretettel emlékszem Tutus tanitó nénire. A fiataloknak szervezett táncot, szindarabokat, szüreti mulatságot. A legkisebbek még nem vettek ebben részt.

Ha rossz volt az idő a Pannónia pusztai gyerekeket nagyapám a dobozos kocsival hozta be a falusi iskolába.

Az A-szegiek és a Fő-szegiek mindig vetélkedtek egymással. Játékképpen – a határon – sulyázással szoritottuk ki egymást, hogy kiderüljön, ki az erősebb.

Nagyapámról azt mesélték, lekötötték az egyik kezét – olyan erős volt – úgy birkózott meg a falu többi legényével. Ezért lehetett ő a kocsis a virágkertészetben.

Arra emlékszem még, hogy a búcsúban négercsókot kaptunk. Ez nagyon finom csoki volt krémmel megtöltve. è

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER Jó barátom volt Kővári Gyula, Kővári Pali bácsi fia. Az ő gyerekei voltak Kővári Gyuszi, Józsi, Juci, Anus és Katica. Józsit és Jucit a front alatt aknatalálat érte. Mindketten meghaltak. Pali bácsi sokszor magával vitt bennünket, ha messzebbre volt fuvarja. Előfordult, hogy hazafelé, egy beszállóban – csárdában a lovak mellett – aludt és csak másnap ért haza. Egy éjszaka egy ló véletlenül fejbe rúgta. Így halt meg, sajnos. Hét lovuk volt, apjuk halála után Gyuszi lett a fuvaros. Stráfkocsival vitte a téglát a vasútállomásra, meg ahová kellett az épitkezésekhez. Sokat segitettem nekik a földeken is – hengerelni, boronálni – már harmadikos koromban 9 évesen.

A lányok is dolgoztak. Szecskát vágtak az állatoknak. Ősszel ők rakták meg a kocsit trágyával. A férfiak teritették el a földre, kint a határban.

A téglagyárba – nekünk, gyerekeknek – szabad volt bemenni, ahol anyámat meglátogathattam.

Amig Battán laktunk, anyám édesanyja, Nécsó nagymama főzött az egész családra. Nagyapámnak én vittem délben az ebédet a pusztára.

A virágkertészet a kastély mögött volt a Barához közel. Onnan locsoltak.

A Gesztenye sort – ma Gesztenyés utca – csak hintókkal használták. A mezőgazdasági terményeket dűlő utakon szállitották.

Tőle balra voltak a béresek házai.

Amikor már lehetett báloznom, vis�szajártam Battára, találkozni a régi osztálytársakkal, barátokkal, rokonaimmal.

13 * A front alatt a történések sűrűjébe kerültem. 1944. december 3-án – a németek -, mint leventét el akartak vinni bennünket Mórra. Az érdi temetőnél találkoztunk a református pappal. Kérdezte, hová mentek gyerekek? Mondtuk neki, Mórra.

meg az ottani bunkerben. Ők az Alsó-pusztán laktak a cselédházakban. Mi a kastély alatti pincébe menekültünk be, amit szintén bunkerként használtak. Nehezen lehetett felfedezni a helyét.

Franciska pusztán 10 magyar katona volt csupán. Jött négy német tank. Egy megállt

– Ne menjetek, mert a Bentánál már német katonák vannak!

Három társammal a benzinkútnál elbújtunk a fal mögé. Haza menni nem akartam, ezért Zoltán-puszta felé vettem az irányt.

Odaértem. Nagy csendesség volt. Nem találtam senkit. Végre 12 órakor ángyomék jöttek be valamiért. Abban a pillanatban,

a vashidnál – a mai MOL bejárata mellett.

Egy Zoltán-puszta sarkánál, egy Pannóniapusztánál és egy a Karácsony pusztánál – Érd-Martonvásár határánál.

Pannónia-pusztán a kastélyban voltak a német tisztek. A harcok alatt a parancsnokuk Érdre menekitette őket. Franciska-pusztáról csak négy magyar katonának sikerült elmenekülnie Tárnok felé. Ötöt az oroszok kivégeztek az Ernyei tanyán. Egyikük – Angyal János – aki megsebesült, Érden halt meg, és ott lett eltemetve a 6-os út melletti temetőben. Az Ernyei tanyán agyonlőtték Bugyinka Istvánt is, aki éppen traktorért ment oda.

Lejegyezte: Szegedinácz Anna

(Folytatás a következő számban)

SZÁZHALOM

Óvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat Meg­je­le­nik havonta Fe­le­lős ki­adó: a Száz­ha­lom­bat­tai Fa­lu­vé­dő Egy­let elnöke Szerkeszti a szerkesztőbizottság.

Postacím: 2440 Száz­ha­lom­bat­ta, Avar köz 2.

Honlap: www.szazhalom.hu

Tartottam velük a kapcsolatot. Jászberényi Pityu volt a legjobb barátom. Dunafüreden a Halászcsárdát ő vezette. Oda jártunk – biciklivel, kis motorral mi érdiek is sokan – szórakozni hétvégeken.

hogy odaértek, olyan aknatüzet kaptunk, a házakat, a fákat szétszagatta.

Zoltán-pusztában magyar és német katonák voltak akkor még. Nagynénémék – Simon puszta felé – az ecetesben bújtak

E-mail: faluvedoegylet@gmail.com Te­le­fon: 06-23/356-343 ISSN szám: 2060-2766

Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta

14

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Tetten ért történelem

Az érdi ütközet, 1849. január 1849. augusztus 13-án délután Világos mellett a magyar szabadságharc harmincezer katonája letette a fegyvert az egyesített osztrák és orosz hadak előtt. Temesvárnál a fősereg felbomlott, amiről Guyon tábornok, írásos jelentést küldött Kossuth Lajosnak, aki átküldte Görgeynek, átruházva a döntés felelősségét.

Görgey tábornok lemondásra szólította fel, amit Kossuth augusztus 11-én meg is tett és a polgári valamint a katonai hatalmat átadta Görgeynek és török földre menekült.

Az, hogy a fegyverletétel fegyelmezetten, szomorú ünnepélyességgel ment végbe az is Görgey érdeme. Egy orosz tiszt így írja le az ott történteket: „Amint a gróf (Rüdiger orosz tábornok) eltávolodott, Görgey a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel a melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő: Éljen Görgey! kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előjött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled Görgey! – Isten veled Görgey! – ismételte az egész sereg.”

Görgey Artúr tábornok mindennel leszámolt, az életével is. Mint, aki vállalt minden felelősséget, meg volt győződve róla, hogy kivégzik.

Az oroszok azonban feltételként szabták az osztrákok felé, hogy a Habsburg császár megkímélje az életét. Tiltakozott a bajtársaitól való elkülönítés ellen, de nem tehetett semmit. Klágenfurba száműzték, ahonnan csal a kiegyezés után térhetet haza.

Ez még nem volt elég, de Kossuth Lajos Törökországban élve árulással vádolta meg Görgeyt, aki ezt a bélyeget életének 99 évében sem tudta lemosni magáról, bár ezt a bélyeget méltósággal viselte tudván, hogy nem igaz. Sok ezer ember életét mentette meg egy teljesen kilátástalan helyzetben. Az orosz hadak létszáma akkor kétszázezer körül volt, plusz az osztrákok. A magyarok hősiességét még maga I. Miklós cár is elismerte. Így írt a cári had-

sereg főparancsnokának Ivan Fjodorovics Paszkevicsnek: „Sehogyan nem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után, hogyan kerülhette meg hadseregünket előbb a jobb, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel” A válasz igen egyszerű: mert zseniális hadvezér volt.

Egy hősnek, valamikori hadvezérnek is el kell tartania a családját, pénzt kell keresnie, ami a hazajövetele után igencsak kétségesnek mutatkozott. A Lánchídnál alkalmazták, de onnan mivel az építkezés állami kézbe került elbocsátották. Dolgozott vasút építésnél, intézőként, bank mindenesként. Írnoki munkát is vállalt. Ez csak az ő emberi nagyságát bizonyítja, mert az osztrák vezette birodalom még ezzel is meg akarta alázni, ami igencsak kicsinyes eljárás volt vele szemben.

1874. május 8-án ötvenhat évesen azonban, megoldás mutatkozott. Öccse, Görgey István, aki végig harcolta vele a szabadságharcot vett Visegrádon egy kisebb birtokot. (Ma Vár Hotel Kastélyszálló) Oda költözött a családjával, itt élt több mint 40 évig. Itt megkapta azt a megbecsülést, amit megérdemelt. Kialakult körülötte egy olyan kör, amely tisztelettel és szeretettel vette körül. Meglátogatta két miniszterelnök, gróf Tisza Kálmán és fia István, írók, költők keresték fel. Móricz Zsigmond és felesége Pesten látogatta meg, már nagyon idősként. A hideg teleket Weiss Manfréd vendégeként vészelte át, ott találkoztak,

mikor is az író felesége kezet csókolt az idős tábornoknak.

Nemcsak közismert emberek, hanem Visegrád lakói is nagy szeretettel és tisztelettel vették körül a tábornokot. Öccse halála 1912-ben megint anyagi gondokat eredményezett. Az özvegy segélyezés iránti kérelmét még válaszra sem méltatták. Kisebb házba költözött és 1916. május 21-én Budapesten hunyt el.

Történelemből ismert emberekről a tankönyvekben sok mindent megtudhatunk, de mégis a személyes élmények, a fennmaradó történetek érdekesek igazán. Szomszéd településünk, Ercsi városában igen nagy tisztelet övezi Görgey Artúr személyét.

Kérésemre Szili Istvánné, Viczkó Tímea ercsi helytörténész elmesélte, hogy dédapja Burlovics Károly az akkori rác tambura zenekar prímtamburása személyesen ismerte a tábornokot. Nem csak ő, hanem az egész zenekar. A Tabánban játszottak Pesten, valószínű Görgey ott hallhatta a zenekart. Annyira megtetszett, hogy elhívta őket Visegrádra. A dédpapa és a többi zenész még a feleségüket is elvitte bemutatni.

Az ercsiek még távolabbi emlékeket is őriznek Görgey Artúr tábornokról. 1848. október 1-jén a pákozdi csata után (1848. szeptember 29.) a szigetújfalusi plébánián aludt. (Sok rokon él máig is a két településen.) Még évtizedekig mesélték az emberek, hogy beszélgetett velük az utcán.

Ez annyira nagy esemény volt – talán még akkor nem, de a szabadságharc után igen –, hogy az emlékezete máig sem halt ki.

Burlovics Károly, Bábics és Tokics zenészek valószínű, hogy ismerték ezt a történetet és szívesen játszottak neki Visegrádon, méghozzá rác népviseletben, amit Görgey kifejezetten kért. * Mi is azért írtuk meg ezt a történetet, hogy nem menjen feledésbe idővel, hogy élt egyszer egy hadvezér, aki a vereség után nem akart életben maradni (de milyen a sors fintora: 99 évet élt), miután 13 hős tábornokát a Habsburg uralkodóház kegyetlen és megalázó módon kivégeztette.

Jankovits Márta

Forrás: Wikipédia, Dr. Kubassek János, Ábel András, Szili Istvánné

A szerb búcsú képekben

Fotók: Pap Miklós