Százhalom 2015 november-december

Százhalom Vendégségben Sinkó Ferencnénél

Kerekasztal: Fejlődés vagy értékőrzés

III. ÉVF. 31. SZÁM

Fórum a Zenálkóban

2015. NOVEMBER-DECEMBER

Óvárosi Cseppek

Fotó: Hudák Eszter

Ó V Á RO SI KÖ ZÖS S ÉGI, KÖZÉLET I FOLYÓIRAT

A TARTALOMBÓL: A harangok ezer évre szólnak • Ballagó idő: Késői találkozás • Kerekasztal: Fejlődés vagy értékőrzés • Nagyszerű kis Cseppek • Vendégségben: Sinkó Ferencné Juliska néninél • Fórum a Zenálkóban • Óváros enciklopédia • A hatodik nemzedék 10. (befejező) rész

Szerzőink A Százhalom magazin a helyi civil összefogás lapja. Közreműködő munkatársai idejüket, szakértelmüket bocsátják díjmentesen rendelkezésünkre. A szerkesztőség tisztelettel ezúton is köszöni Százhalombatta Óváros és közössége nevében munkájukat.

Balpataki Katalin

tó elnöke, lokálpatrióta, helytörténeti író, Százhalombatta Város Díszpolgára. Eddig öt könyve jelent meg.

lés - pedagógia szakon.

1975-87-ig a BMK, 19872004-ig a „Matrica” Múzeum munkatársa volt.

Kovács Edina A Szegedi Tudományegyetemen tanultam filozófiát és történelmet. Pályafutásomat az orosházi Jelenleg Szántó Kovács János Terü- (Hírtükörbe). szabadúszó.

A Miskolci Egyetem történelem szakán végeztem, jelenleg mesterkurAlmási-Szabics Judit zuson folytatok néprajzos A Kodolányi János Főtanulmányokat. 2001-től iskolán végzett kommunia Matrica Múzeum történésze vagyok, ahol Százhalombatta helytörténetének kutatásával foglalkozom. Ferenci Illés monográfiájának megírása is a nevemhez fűződik. leti Múzeumban kezdtem történészként. 2013 óta Jankovits Márta Családja több gene- dolgozom a Hamvas Béla ráció óta él Óvárosban. Városi Könyvtárban, a VáA Faluvédő Egylet alapí- rosi Archívumban. kációs szakon. 2002-től a Halom TV szerkesztő-riLászló Anikó Negyven éve él Száz- portere, valamint a Hírtühalombattán. Foglalkozott kör munkatársa. Jelenleg filmezéssel, volt titkárnő, szabadúszó újságíróként rendezőasszisztens, ope- dolgozik.

Jelenleg nyugdíjas, többgenerációs óvárosi család tagja. Lokálpatrióta.

Pap Miklós Több mint egy éve rendszeres közreműködője fotóival lapunknak.

Szenvedélyes amatőr

fotós, amellett az önkorratőr a Halom TV-nél. Volt mányzat képviselőtestüleeladó a családi könyves- Szegedinácz Anna tének tagja. boltban. Tizenegy éve ír Az Egri Tanárképző FőA szerkesztőség rendszeresen újságokba iskolán végzett népműve-

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

3

Szeretteink…

Fotó: Pap Miklós

Minden

ember karácsony előtt számba veszi szeretteit, különös érzésekkel gondol azokra, akik távol kerültek hazájuktól, a családtól. Mindazoknak, akik a II. világháború előtt költöztek ki vagy a háború pokla elől menekültek, üzenjük, gondolunk rátok! Azokra is, akik 1956-ban fogtak vándorbotot, és még hamuban sült pogácsa sem volt a tarisznyájukban, vagy azután távoztak egy jobb élet reményében.

Lehet, hogy ott alapítottatok családot, vagy már azzal együtt távoztatok.

Akár sikeresek vagytok, akár hétköznapi életet éltek … van bennünk valami közös.

Ugyanazt a poros utcát tapostuk

Hölgyek ecsettel Kiállítás ajánló December 7-én nyílt meg a Hamvas Béla Városi Könyvtárban a „Hölgyek ecsettel – Árnyból a fénybe” című kiállítás. A bemutatott alkotásokkal betekintést nyerhetünk a XX. századi magyar női festő- és képzőművészek munkásságába.

A XIX. század végétől – köszönhetően a bevezetett iskolai reformoknak – a hölgyek előtt is megnyílt a lehetőség, hogy főiskolai, ezen belül képző- és iparművészeti tanul-

egykor, ugyanabba az iskolába játunk.

De mindez már a múlté, mégis emlékszünk a régi szomszédainkra, akik talán már eltávoztak közülünk. Emlékszünk a Duna-parti sétákra, nyári fürdőzésre, csúszkálásra, korizásra télen a Duna jegén. Ahogy a Kis-Gyormában szánkáztunk, amikor megjött a hó. És örömmel ültünk fel a szánkóra, amit a befogott lovak húztak. Emlékszünk a karácsonyi készülődésre, a hajnali rorátékra, a betlehemesekre, az ünnepi estére a szerényen díszített fenyőfa mellett.

Sok régi emlék fűz össze bennünket.

Mi, itthon maradtak küldjük nektek szeretetteljes üzenetünket karácsony táján, most is gondolunk rátok.

Amikor lehetőségetek engedi, hazamányokat folytassanak. 1908-ban megalakult a Magyar Képzőművésznők Egyesülete, ami 1946-ig működött. A női alkotók rendszeres meghívást kaptak a korszak legnevesebb képzőművészeti köreibe, mint pl. a „Nyolcak” köre, a Képzőművészek Új Társasága (KUT), vagy az Új Művészek Egyesülete (UME).

A kiállított anyagban megtalálhatók Lesz­ nai Anna, Járitz Józsa, Mattioni Eszter, Róna Emmy, Borberekiné Sebők Erzsébet, Klammer Mariska, Roszmanithné Czencz Rózsi, Undi Ma­riska festményei és grafikái, Kaeszné Lukáts Kató intarziája és díszcsomagolásai, továbbá Tevan Margit ötvösmunkái.

látogattok. Nyílik a kiskapu, beléptek.

Nem szégyelljük, ha könny szökik a szemünkbe. Mert mindig hazavárunk benneteket, amíg élünk, amíg csak ti is itt lehetnétek velünk.

Ilyenkor várunk haza mindenkit, akik Európában vagy bármely más földrészen élnek, dolgoznak, de karácsonykor itt lehetnek közöttünk. Szeretettel gondolunk azokra is, akik Európában, vagy Amerika, Ausztrália, Afrika távoli földjén ünnepelnek.

A gondolat, a szeretetteljes megemlékezés átrepül határokon, földrészeken és elér hozzátok. Mint ahogy határtalan irántatok a bennünk lévő szeretet is.

Szegedinácz Anna A kiállítás január 4-ig látható a Pozsgai család gyűjteményéből.

4

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

Lakossági fórum Óvárosban Vezér Mihály Ph.D. polgármester és Sinka László alpolgármester, óvárosi képviselő, az elmúlt évekhez hasonlóan lakossági fórumot tartott november 18-án az óvárosi Zenálkó Etel Közösségi Házban az egészségügy helyzetéről, a bró­ kerügyről, az idén elvégzett feladatokról, a jövő évi megszorításokról.

A polgármester beszámolójában elmondta, hogy 2015. május 14-én súlyos szerződésszegés miatt felmondták a szerződést a Men For Care Kft-vel, így az üzemeltetés az önkormányzati kezelésbe került. Az egynapos sebészet éves szinten több mint 100 millió forintba került, azonban sikerültek a tárgyalások és január 1-jétől az OEP finanszírozza az ellátást. Az elért színvonalat meg akarják tartani a szakellátásban, a huszonnégy órás ügyelet megtartásával, a támogatói szolgálattal és a betegszállítással.

Amire a megszorítások miatt azonban kevesebb jut, az a virágosítás, a kaszálás, és a közterület-fenntartás. Elmaradtak a karbantartások, kivéve a szeméttelep fejlesztését. Jó hír viszont, hogy az idén 200 milliós állami támogatás kapott a város útfelújításra, amiből az óváros is részesül, például az Emese utcánál.

Jövőre is ígéretet kaptak újabb 200 milliós támogatásra, amelynek felhasz-

nálásáról már az Önkormányzat dönt.

Vezér Mihály polgármester részletesen foglalkozott a brókerbotránnyal.

Elmondta, hogy 3,5 milliárd forint került bűnözők kezébe, ami várhatóan meg fog térülni. 1,6 milliárdot állampapírba, 1,9 milliárdot bankszámlán helyeztek el.

A befektetésre a brókercég nem kapott felhatalmazást a várostól. A mostanra kialakult helyzetnek azonban nem ez a

nül érinti a lakosságot, hogy közel felére csökken a sportra, a közintézményekre, a kultúrára és egyéb önként vállalt feladatokra jutó támogatás. A városüzemeltetésnek is csökkentenie kell a költségeit.

Megszűnik a hóügyelet, amit csak rendkívüli időjárás esetén vezetnek be újra.

Sinka László alpolgármester elmondta, hogy reményei szerint ez az év és talán a jövő év lesz nehezebb, de bízik abban,

fő oka, hanem a tartósan felére csökkent iparűzési adó. A város még így is jó színvonalon működik, hiszen az önként vállalt feladatokra költi a város a kiadások 60%-át.

Jövőre nem lesz útfelújítás és járdaépítés saját forrásból, és csökken a közintézmények dolgozói létszáma. Közvetle-

hogy a város kiheveri a mostani nehézségeket. 5,5 milliárd forintból kell gazdálkodni, de ez még így is több mint más hasonló létszámú város költségvetése.

A többórás találkozó a lakosok különböző helyi ügyeinek, panaszainak, kérdéseinek megtárgyalásával ért véget.

Kérjük, ajánlja fel adója

1%-át

a Százhalombattai Faluvédő Egyletnek.

Főbb tevékenységi körök:

• Hagyományőrzés • Százhalom újság, Kalendárium megjelentetése • Lakossági érdekvédelem • Környezetvédelem

Adószám: 18688966-1-13

JM

SZÁZHALOM

Óvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat Meg­je­le­nik havonta Fe­le­lős ki­adó: Száz­ha­lom­bat­tai Fa­lu­vé­dő Egy­let, elnöke: Jankovits Már­ta Szerkeszti a szerkesztőbizottság.

Postacím: 2440 Száz­ha­lom­bat­ta, Avar köz 2.

Honlap: www.faluvedo.battanet.hu E-mail: faluvedoegylet@gmail.com Te­le­fon: 06-23/356-343 ISSN szám: 2060-2766 Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

5

Nagyszerű kis Cseppek!

Egy pillanatig nem húzták a szájukat, vagy vonogatták a vállukat, pedig nem volt könnyű dolguk, hiszen záporoztak rájuk az utasítások. Aztán egyszer csak Anna dalra fakadt, Máté és Boti egyből csatlakozott,

zójáról arany minősítéssel tértek haza. Ez év tavaszán pedig bejutottak a Fölszállott a páva című népszerű televíziós tehetségkutató műsorba, melynek elődöntőjéből a legmagasabb pontszámmal szárnyalhattak

a böjt” – magyarázta Körömi Máté.

Az elért eredményeket kemény napok, fegyelmezett próbák előzik meg. Fábián Zsófia és Fundák Kristóf, a Cseppforrás tanárai először a kiválasztott tájegység táncanyagát tanítják meg, miközben sok inspirációt kapnak a gyerekektől. A próbák során kialakult ötletekből, elképzelésekből születik meg a végső koreográfia. „Öröm, hogy velük dolgozhatunk, igazán különleges egyéniségek gyűltek össze a csoportban – vallja a Cseppforrásról Fá-

csettintgetni kezdtek, és már a lábukat is kapkodták, azonnal autentikus hangulatot varázsolva. Ennél szebb és meggyőzőbb választ nem is kaphattam volna arra a kérdésre, miért áldozzák idejük és energiájuk jelentős részét eltűnőben lévő hagyományok őrzésére? Mert élvezik.

Pozsgai Anna Csenge, Körömi Máté és Kádár Botond a Cseppforrás Néptánc­ együttes óvárosban lakó tagjai. Mindhárman óvodás koruk legelején kezdtek ismerkedni a néptánccal a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolában, immár nyolcadik éve ropják együtt kitartóan. És nem mellesleg mindannyian kiemelkedően jól teljesítenek iskoláikban is.

A Cseppforrás nagyszerű csapata az utóbbi években több rangos díjat is besepert. 2012-ben országos tanulmányi versenyt nyertek, 2013-ban a „Bandázás Sárpilisen” című koreográfiájukkal a zsűri különdíját hozták el, 2014-ben a Budapesti és Pest megyei Gyermektáncosok Találko-

tovább a középdöntőbe, ahonnan ugyan nem jutottak tovább, de így is felejthetetlen élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtak.

A Forrás Néptáncegyüttes minden korcsoportjára jellemző, hogy nem a lépéskombinációk elsajátításában merül ki a koreográfiák betanulása, hanem azt a világot és hangulatot igyekeznek a színpadra varázsolni, megőrizni és továbbörökíteni, amelyből ezek a táncok megszülettek. A televíziós műsorba mezőföldi programmal készültek. A felkészülést már farsang farkán megkezdték, amikor húshagyó kedden ellátogattak a Fejér megyei Mohára, hogy eredeti formájában találkozzanak a mohai tikverőzés hagyományával. A mezőföldi népszokást Pesovár Ferenc néprajz-kutató jegyezte le az 1960-as évek környékén. A színes maskarákkal, kormozással és varázslással tarkított tikverőzés mindig is az aprónép kedvencei közé tartozott, mert „akkor még mulattak egy nagyot, aztán kezdődött

bián Zsófia. – Jó érzés, amikor megszületik valami, és még nagyobb, amikor sikert is érünk el vele. Ehhez az is kell, hogy mindenben segítjük egymást.”

A produkciók és az egész néptánc­ együttes magas színvonalon tartásával járó munkában a szülők, nagyszülők is szerepet vállalnak. Segítenek a ruhák karbantartásában, a fellépések előtt a gyerekek kicsinosításában, nem is beszélve az állandó logisztikáról. Az összefogás és együttműködés szép példája, ahogyan a középdöntőből hazatért fáradt, kissé talán el is szomorodott „Cseppeket” tortával, vastapssal, ölelésekkel, vidám tánccal, és a tikverőzést megidézve, kormozással fogadták a szülők és a többi táncosok, önzetlen, szerető közösségként. Ezáltal a Forrás Néptáncegyüttes tevékenysége nem csak a hagyományőrzésről, de nagymértékben a megtartó közösség építéséről is szól immár 30 éve. a.

A címlap fotózásakor, bár még sütött a november végi nap, bizony igencsak hűvös volt egy kis blúzban, ingben kint időzni a Magyar Mesterek Műhelye verandáján. A gyerekek kicsit vacogtak, mégis mosolyogtak – és nem csak a fénykép kedvéért.

6

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

Ballagó idő

Késői találkozás…

Van úgy az emberrel, hogy tud valakiről, de múlnak az évtizedek, és feledésbe merül. Így voltam Schuller Istvánné Szegedi Máriával is. Dubeczné Jutka néni többször mondta, miért nem látogatod meg a Máriát, sokat tudna neked mesélni a családról, aminek a sorsa szorosan kapcsolódik a faluéval. Szokatlanul meleg novemberi napon találkoztam Máriával a lakásán. Az egészsége már nem a régi, de gyönyörű rend fogadott és egy mostanra már ismeretlen, de vonásaiban nagyon ismerős hölgy.

- A családod emberemlékezet óta Százhalombattán él. A régi házatok a falu közepén volt a Vadkacsával szemben. Ma már másik ház áll a helyén. Édesapád Szegedi András, édesanyád András Margit, de eredetileg nem Szegedi volt a nevetek.

- A család eredeti neve Sze­gedinácz, de mint olyan sokszor, a történelem közbeszólt. Az 1930-as években kissé erőszakos „magyarosítás” miatt szóltak apámnak, hogy üdvös lenne azt a kis véget levenni a nevéről. Így lettünk Szegediek. A születési anyakönyvi kivonatomban még az eredeti név szerepel. Az 1930-as években a szomszéd ház kútjában voltak olyan kövek, amelyekbe bele volt írva: Szegedinácz.

Ez a név a történelemben jártasaknak talán ismerős lehet. A családi legenda szerint egyik ősünk Szegedinácz Péró szerb nemzetiségű határőrkapitány, lázadó volt. Megelégelte a katonákkal való bánásmódot, felkelést szított a déli vármegyékben. Maga mellé állította nemcsak a szerb, de a magyar jobbágyokat is.

Végül elfogták és a testét négyfelé vágták, darabjait négy városban tették ki. A sors azonban igazságos és ma a kivégzés helyszínén a Budai Várban a Sándor palota közelében egy szerbmagyar emlékkő található a nevével, de ennyit a legendákról. Talán apám emlékeztet rá, mert a maga idejében ő sem volt megalkuvó, de erről majd később mesélek.

- Milyen volt egy kislány sorsa, egyáltalán a gyerekek sorsa egy paraszti családban?

- Én voltam a második gyermek a családban. Margit nővéremet menyasszony korában halálos motorbaleset érte, így én maradtam a legidősebb testvér. Utánam még született két öcsém és két húgom.

Nehéz sorsunk volt, de nem azért, mert a szüleink rosszul bántak velünk. A munka az volt, sok és nehéz. Apám, anyám a határban, így tízévesen rám maradt az egész háztartás. Korán keltem, meg kellett etetnem az állatokat, kihajtani az utcára a tehenet mikor jött a csorda, iskola, aztán vacsorát főzni mire hazajöttek a szüleim a határból. Egy gyerek komoly munka-

erőnek számított. Szeptember elején születtem és már hatéves korom előtt elkezdtem az első osztályt. Szerettem már akkor is tanulni, kitűnő voltam. Tanított Zenálkó Etel, Bodon Róza, meg Újhelyi József, akikre még sokan emlékezhetnek a faluban.

- Még egészen kislány voltál, amikor kitört a háború. Többekkel beszélve azt vettem észre, hogy a legmélyebb nyomot ez hagyta életükben.

Hogy emlékszel ezekre az évekre?

- Úgy, mint egy gyerek, aki könnyebben fogadja el a változásokat. Akkoriban a földdel foglalkozó ember megteremtette a mindennapi élelmiszert a családnak, hacsak nem történt valami katasztrófa. Kis tartalék is volt, így éhezni nem éheztünk, de mit hiányol egy gyerek? A cukrot, a csokoládét, és én emlékszem, a citromot.

Valamiért citromos teát szerettem volna inni, de nem volt. Mit értett egy gyerek a világból? Amit a szülei elmondtak. Apám a Magyar Nemzetet olvasta, abból tájékozódott. Akkor már itt

volt a négy gyerek, így nem kellett bevonulnia.

Anyám testvére, András János a fronton volt, így aztán az újságból követte az eseményeket és számolt be róla, még fényképeket is közöltek a háború helyszíneiről. Térképen is néztük, merre járhatnak a katonák. Aztán ahogy múlt az idő, fogyott az élelmiszer, bevezették a jegyrendszert. Előírták fejenként naponta mennyi kenyeret, húst, lisztet és más élelmiszert lehet fogyasztani, és bizony nem volt sok. Éreztük, hogy nem olyan az élet, mint, amit megszoktunk. Sok családból hiányzott az apa, a fiúk. Az első pár évben még nem, de hamarosan megtudtuk mit is jelent a háború. A házunkkal szemben volt a Schulteisz bácsi boltja. Még most is emlékszem a berendezésre, arra is milyen árukat lehetett kapni. Egy napon a lánya, Ilonka szólt nekem, hogy segítsek összeírni, milyen tárgyak vannak a lakásban. Akkorra már a boltot lezárták, nem lehetett bemenni.

Mariskám! – mondta – én írom, Te meg idehozod, amit kérek, hogy megszámoljam. Még nem tudtam, hogy a németek leltárt készíttettek a zsidó származású emberekkel, hogy így vegyék át pontosan az itt hagyott tárgyaikat. Porcelánokat, ágyneműt mindent, ami a lakásban található volt. Ebben segítettem. A konyhában volt egy porcelán cukortartó, még kristálycukor is volt benne. Azt Ilonka nekem adta, nagyon sokáig őriztem.

1943. április 23-án aztán jöttek a nyilasok és a zsidókat teherautóra rakták, ötven kilónyi csomagot vihettek magukkal, minden mást itt kellett hagyniuk. Szerették őket a faluban, mert sorra jöttek az emberek elbúcsúzni tőlük. Soha nem jöttek vissza. Elvitték a Schultesz Izidort, és a két lányát, Ilonkát és Bözsit. A Gizi lányuknak szerencséje volt, mert még a háború előtt Amerikába ment férjhez. Akkor vitték el Prágeréket, meg Reiszéket.

Apám nagyon jóban volt Izidor bácsival, aki megkérte apámat, hogy ne kelljen teherautóval menniük, ő vigye őket lovas szekérrel. Érdre mentek valahova a Tuszkulánumba.

Aztán jött 1944. Mikulás napja, a falut elözönlötték az orosz katonák. Nálunk is tele volt vele a szoba, konyha. Emlékszem egy rangidős katonára, aki elég jól tudott magyarul.

Apám tartott disznókat, és ez a Stefan nevű orosz katona látva a gyerekeket, gondolom megsajnált bennünket, és azt mondta, segít levágni, hogy más ne tudja elvinni. Voltak ilyenek is. Talán akkor reggel ébredtünk arra, hogy ég a szomszéd nádfedeles háza, a katonák gyújtották meg biztosan jelzőtűznek. Jött mindenki a faluból oltani, mentették ki a bútorokat, meg amit lehetett. A házat nem tudták megmenteni,

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER azt később újjáépítették 1945-ben. Mi is kaptunk akkor egy belövést, a gangunkon kötött ki egy akna, ami szerencsére nem robbant fel, mert vége lett volna a mi házunknak is.

Három történetem van, ami nagyon beleivódott az emlékezetembe.

Apámmal krumplit ültettünk, a Matta heg�gyel szembeni földünkön, mikor egy repülőgép húzott át felettünk óriási zajjal. A mostani Régészeti Park területére dobott le öt bombát, több mázsásakat. Mint kisgyerek kíváncsi voltam, elmentem megnézni a katonákat, hogyan ássák ki öt méter mélyről a fel nem robbant bombákat.

A pilótának valószínű nem volt ideje kibiztosítani, mert láttuk, hogy miután ledobta a bombákat, megfordul és füstölve Zoltán puszta felett lezuhan.

Egy napon az öcsémmel, Misivel és a húgommal, Cilával elindultunk a nagymamához a Kossuth Lajos utcába, ott laktak az András nagyszüleim. A nagymama elénk tett egy nagy karéj kemencében sült kenyeret mézzel. Ettünk, aztán fogtam a két kicsi kezét és elindultunk haza.

Már felértünk az útra, mikor iszonyú robbanást hallottunk messze a túlsó partról, de a Mattakert alatt voltunk és a domb visszaverte a hangot, ezáltal még félelmetesebb volt. Nagyon megijedtünk én húztam-vontam a két gyereket, nagyon nehezen. Így értünk el majdnem haza, de a Schulteiszéknél a felnőttek látva bennünket levittek a pincéjükbe.

Emlékszem egyszer apámmal elindultunk a Tunkel pékhez, vittük a kenyereket sütni. Mikor elindultunk még nem lőttek, de mire odaértünk már légiriadó kezdődött. Mi egy szerb ház pincéjében vártuk meg a légiriadó végét, addigra a kenyér is kisült. A pékség szemben volt az óvoda épületével, ami régen a főjegyző háza volt, majd Tanácsháza lett. Házról-házra mentünk, apám elől, azt mondta, ha átér én is mehetek. Már nem aknáztak akkor, de ki tudta, mikor kezdik újra, épségben hazaértünk a kenyérrel.

A szomszéd fiúnak nem volt ilyen szerencséje, mert a repeszektől annyira megsérült, hogy szekérrel kellett levinni Dunafüredre a déli gáthoz, ahol egy házban rendezték be az orosz tábori kórházat. Orosz orvosok gyógyították azt, amit az orosz akna okozott. Érdekes világ volt ez. Novemberben, már nem mehettünk iskolába sem, mert sűrűsödtek a bombázások.

Leköltöztünk a pincénkbe, aztán tavaszig ott is maradtunk. Apám meg anyám berendezkedett, szalmából, pokrócból készítettek fekhelyet, meg levittek mindent, ami kellett, de inkább, ami volt.

Nagy volt az öröm, mikor megtudtuk, hogy vége, ugráltunk a boldogságtól, bekiabáltunk minden házba, mikor a hangosbemondón bemondták „vége a háborúnak” Ez 1945. május elején volt.

- A háború után az emberek úgy gondolták, visszatérnek a nyugodt évek, ha nem is hamar, de legalább a reménység megvolt. Így történt?

- Nálunk minden a föld körül forgott, mert abból élt a család. A ház mögött a Dunáig

7

minden megvolt, ami egy parasztgazdasághoz kellett. Ólak, istállók, konyhakert, szérűskert.

Apám még ötven gyümölcsfát is ültetett, hogy a gyerekeknek legyen friss gyümölcs, télen meg befőtt. A gazdák még magukhoz sem tértek a háború okozta veszteségekből, jött a beszolgáltatás. Megalakult a Földosztó Bizottság. Még a búza, ami termett, az sem lehetett a mienk.

Akinek volt szekere, azzal vitték a learatott gabonát egy hombárba, ami az államé volt. Minden terményből, állatból be kellett szolgáltatni, kinek mennyit. Búzát, húst, zsírt, kukoricát, tojást, mindent. 1947 olyan aszályos év volt, hogy na-

képzett gondozónő, beosztottként dolgoztam négy évig. 1954-ben mentem férjhez és még abban az évben kineveztek egy 45 férőhelyes bölcsőde vezetőjének. Itt 14 évig dolgoztam, majd 1968-ban a Csepel Művek 1500 adagos gyermekkonyhájának lettem az élelmezés-vezetője.

Hét év után, 1975. januárjában megbíztak egy 120 férőhelyes új bölcsőde beruházásával. Ez nagyon komoly munka volt, mert mindent meg kellett tervezni. Szeptemberben nyitottunk, itt dolgoztam tizenkét évig, a nyugdíjazásomig.

gyon kevés búza termett. Apám nagy bajban volt, mert tudta, a búza nekünk sem elég. Egy napon aztán be is idézték Pestre, a bíróságra, hogy nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét. Apám elmondta a bírónak, hogy olyan kevés termett, hogy még a családnak sem elég. Szerencséje volt, mert emberséges bírót fogott ki, aki azt mondta: Menjen haza! Ilyenért akkoriban le is csukhatták volna.

Ez mind nem volt elég, jött a téeszesítés. Be kellett lépni a termelőszövetkezetbe. Az agitátorok naponta járták a falut, hogy aláírassák a belépési nyilatkozatot. 1959-ben már sokan beléptek, mert nem volt más választásuk. Itt jött ki apám Szegedinácz volta. A mai napig emlegetik, hogy a Szegedi András lépett be utoljára 1961-ben. Kapott mindenki ugyan egy kevés – ha jól tudom, egy hold – háztáji földet, ami az övé lehetett. Apám szőlőt kapott. Valahogy még azt is elintézte, hogy a lovai egy ideig nála voltak, de aztán azt is elvitték a közösbe.

- Nagyon sokáig nem éltél itthon. Mi történt veled a háború után?

- 1951-ben már nagyon meguntuk a sok munkát és a beszolgáltatást, hiába dolgoztunk annyit, semmi látszata nem volt. A nővéremmel, Margittal elmentünk a fővárosba dolgozni. Én Csepelre kerültem egy bölcsődébe, mint, helyettes gyermekgondozónő. Hamarosan beiskoláztak, elvégeztem a képzőt és már, mint

Ilyen megbízásokhoz, bizony tanulni kellett.

1964-ben Közgazdasági Technikumban érettségiztem, majd 1977-ben államvizsgáztam az Egészségügyi Főiskola intézetvezető szakán. Úgy gondoltam akkor, van még erőm és kedvem, így 1983-tól mint óraadó szakoktató heti 11 órában elmentem a Csepeli Egészségügyi Szakközépiskolába és Gimnáziumba tanítani.

Később a nyugdíj mellett még főállásban ott maradtam nyolc évig, 1995-ig. Akkor felmondtam és barátaim tanácsára még két évig a Ráday és a Bakács utca sarkán lévő gyermekrendelőben, mint asszisztens tevékenykedtem.

Szép házam volt Pesten, de aztán úgy gondoltam a nyugdíjas éveimet csak itthon tölteném, és ötven év után 2000-ben hazajöttem.

Megvettem ezt a lakást, amit most látsz. * Mária elővette a gondosan eltett fényképeket és rám bízott párat, amiről úgy gondolta, tetszeni fognak az olvasóknak, a régi ismerősöknek. Akik egy faluban maradnak, mindent tudnak egymásról, de egy ilyen beszélgetés megint közelebb hozza azokat, akik hosszú időre elmentek, de legalább az újságból megtudhatjuk mi történt vele, hogyan élt, ennyi évtized alatt.

Gyorsan elszaladt ez a délelőtt, mert Mária mindenre emlékezett, és mesélt, amit nagyon megköszönök.

Jankovits Márta

8

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

Kerekasztal beszélgetés értékeinkről, hagyományainkról

Fejlődés vagy értékőrzés?

Szellemi értékeink, hagyományaink megőrzése szinte a mindennapjaink részévé vált. Rendre indulnak a különböző akciók, nyílnak az értéktárak, hagyományőrző együttesek, tanulmányok rögzítik anyagtalan emlékeinket. De mi a helyzet tárgyi környezetünkkel, épített értékeinkkel? Mit lehet, és kell-e egyáltalán tennünk a megőrzésükért? Az asztal körül egy régész, Takácsné Németh Gabriella, a „Matrica” Múzeum és Régészeti Park muzeológusa; egy óvónő, Kőváriné Lakatos Heni, óvárosi lakos, az Óvárosi Pitypangos Óvoda munkatársa; és egy építész, Buzay József, volt települési képviselő, a SZÁKOM Kft. egykori ügyvezető igazgatója.

Arany János idejében ezen a területen még látványosan rajzolódott ki a száz halom, háromszor ekkora területű volt a bronzkori földvár, melynek kétharmad része az 1800-as végén induló téglagyári agyagbányászatnak esett áldozatul. Az eredetileg egyutcás, hosszú udvaros falu folyamatosan, bővül, újul, korszerűsödik, miközben sorra omlanak össze a régi otthonok, teljesen átalakul a falu karaktere, változik az utcakép.

Takácsné Németh Gabriella (TNG) – A természeti erők eleve jelentősen alakítják a tájat, folyamatosak a változások.

A földvár melletti Duna kanyarulatának nyomvonala is jelentősen megváltozott, egyre nyugatabbra kúszik, pusztítja a partot. Valószínűleg lakott helyeket, őskori emlékeket is elmosott már. A Százhalmok területén, mintegy 50 hektáron1847-ben még több mint száz halomsír volt látható.

A halmok idővel laposodnak, a földművelés és az erózió következtében. A technika most jutott el oda, hogy geofizikai mérésekkel, légi felvételekkel további sok kisebb körárkos temetkezési helyről szereztünk tudomást. Becsült számuk a teljes területen meghaladhatta a négyszázat. Ezek a kelták előtt itt élt embe-

rek sírjaikat egy bronzkori temetkezési helyen emelték. Aztán a római és a középkorból nincsenek nyomai, hogy éltek volna a halmok között. Az akkoriak valószínűleg látták és tiszteletben tartották az elődök sírjait.

Lakatosné Kővári Heni (LKH) – Tizenöt éve lakom Óvárosban. Még a régi óvodában kezdtem dolgozni, nagyon családias környezetben. Aztán megkaptuk az új épületet, amit igyekszünk hamar belakni., és a nagy udvart is jól kihasználni. Természetes anyagokból készítünk madáretetőt, óvjuk a természetet, hiszen óvodánk tagja a Zöld szíves mozgalomnak. Gyakran sétálunk az Óvárosban, vagy bemegyünk a városba, felszállunk a sárga buszra, hiszen sok gyerek máshogy nem is ismerné meg ezeket a tapasztalatokat. Ilyen a Régészeti Park is, ahova gyakran átmegyünk, nyáron ott tartanak a múzeum munkatársai archeovi foglalkozásokat. Jó esetben a gyerekek hazaviszik ezeket a gondolatokat, élményeket, az értékmegőrző, környezettudatos módszereket, amikkel az óvodában találkoznak.

Buzay József (BJ) – A vaskori sánc önmagában egy fantasztikus jelenség,

hihetetlen emberi alkotás. De ha nem lett volna a törökkor, állnának még a középkori templomok is a Szent László utcában és a római sáncok belsejében, lehetne itt is néhány gótikus részleteket mutató épület. Ófalu legrégebbi házai az 1800as évek előtt épültek. Gyerekkoromban még volt a főutcán néhány nádtetős ház, a nénik mindig kergettek bennünket, mert onnan húztuk ki a nádszálakat a pecázáshoz. A 30-as években jelentek meg a jellegzetesen szép gangos házak, ezekből még áll néhány. Sajnos a 60-as hatvanas években a falu elsorvasztása, a város fejlesztése volt a cél. Nem adtak építési engedélyt, bár tudatos városalakításra sem gondoltak még. A tanács beköltözött a Bíró-kúriába, de hogy hol lesz a városközpont, az csak a 70-es évek közepén kristályosodott ki. Mára eltűntek a több száz éves nádfedeles házak és a 80-as, 90-es évek újgazdag stílusa már nem nagyon törődött a hagyományokkal.

A hagyományoshoz való ragaszkodás a tulajdonos privát hozzáállásán múlik, bár ismét lehetne szabályozni. Főleg a rendszerváltást követően már komolyabb tudatossággal nyúlt a vezetés a városrendezéshez. Ennek köszönhetően mostanra kialakult a településfejlesztési stratégia, aminek azonban csak csekély része az értékmegőrzés. Jelentős eredmény viszont, hogy a Szent László utca egy része falukép-védettséget élvez a 80-as évektől kezdve.

A 37/2008. számú önkormányzati rendelet melléklete szerint Óvárosban utcakép- és településkarakter-védelem alatt áll a Szent László utca a Gyorma és Szkela utcák kereszteződésétől a Halom utcáig. Helyi egyedi védelem vonatkozik többek között a szerb és a ZenálkóEtel közösségi házra, a Vadkacsa kocsmára, a katolikus templomra, a szerb parókiára, a Szent László utcai egykori óvoda

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER épületére, valamint hét lakóházra.

BJ – Úgy érzem, mára gyengült a műemlékvédelem, lásd a „római híd” omladozó állapotát! Sokan befektetési céllal megvesznek védett épületeket az Óvárosban, majd hagyják azokat elenyészni.

A mai városvezetésnek is gondolnia kellene arra, hogy ne csak a befektetői igények dirigáljanak. Itt van például a régi óvoda szecessziós épülete, ami valamikor a település községháza volt, fontos középület, ami szinte változatlan állapotban maradt fenn. Most írták ki a pályázatot az értékesítésére… Nem tudom, feltétel-e az érték megőrzése! Az utóbbi év-

BJ – Az is milyen hosszú folyamat volt, míg sikerült ezt a magot megvédeni! A tulajdonosok nem akarnak lemondani a földjükről, ezért az ilyesfajta védelem társadalmi megítélése sokszor negatív azok részéről, akiket sérelem ért. A szakemberek feladata, hogy a hosszabb távú érdeket tartsák szem előtt, ami pedig azt diktálja, hogy ezeket az értékeket, emlékeket meg kell őrizni. Ha Óvárosban összedől egy ház, senki sincs, aki felszólítaná a tulajdonost a rendezésre.

Némelyik udvar mára a falu szégyene.

Ezzel ugyanúgy kellene törődni, mint a több ezer éves emlékekkel. A paraszti

tizedekben sokat változott a város, az utak, a közművek rendezettek, ez mind jó és ez is mérnöki feladat.

TNG – Mások az egyéni és a szakmai szempontok. Azok a nyugdíjasok például, akik a mostanra védetté nyilvánított telkeken gazdálkodtak kifogásolják, hogy mi nem gondozzuk a területet, a gyümölcsfáik borzasztó állapotban vannak, mert mi „rosszul” bánunk velük. Én megértem az ő szempontjukat is. Nekik megművelve, „kigazolva”, a természetvédőknek viszont így szép. Mi másképp tekintünk a területre, és hagyjuk, hogy a természetes lágyszárú vegetáció nőjön, gyarapodjon.

A magasabb halmok, a sánc, a földvár, a Téglagyári-völgy széle menedéket jelent a természetes növényzet számára.

Jelenleg 50 hektár áll régészeti és részben természeti védelem alatt, ebből a Régészeti Park déli szélén 3,5 hektár. Az eredeti tervek még 6 hektáros területre szóltak.

világban teljesen természetes volt, hogy az emberek rendben tartották a portájukat. Az a helyzet, hogy ha ma valakiből hiányzik a kultúra, akkor a közösségi kultúrának kellene olyan erősnek lenni, hogy tudjon rá hatni. Ha hatósági úton nem megy. A város az értékmegőrzés és tulajdonos kártalanítás céljára jelképes pályázati összegeket is elkülöníthetne, mert erre is volt már példa, nem is olyan régen.

LKH – Az új beköltözők nem tájékozottak, nem kötődnek a településhez. Hiába háromszorozódott meg a lakosságszám, nincs egységes elképzelés, ami megfelelő erőt képviselne az értékek megőrzése érdekében. A tulajdonosok felelőssége óriási. A megkezdett építkezések állnak, a gaz felveri a telkeket. A gyerekekkel igyekszünk felidézni a régi szokásokat, rámutatunk az értékekre, jártunk a Százlábú tanösvényen, könyvekből meghatározzuk a növényeket, a bogarakat.

9 Minden százhalombattai gyereknek el kellene jutnia a Téglagyári völgybe!

A tájékoztató táblákkal kiegészített Százlábú tanösvény a Régészeti Parktól indul, a vaskori sáncon át a bronzkorivaskori földvárba vezet. A 3 kilométeres útvonal a Duna magas partjáról nyíló pazar kilátás mellett bemutatja a környék természeti, régészeti ritkaságait.

BJ – A gyerekeink ebben a kettősségben nőnek fel, de legalább már az óvodában találkoznak azokkal a törekvésekkel, melyekkelesetleg a szűk környezetükben nem. Többet kellene az örökségünkről beszélgetni! Lehetnek olyan fiatalok, akiknek felcsillan a szemük és ilyesmivel szeretnének foglalkozni.

TNG – Nagyon sok gyerekfoglalkozást vezettem, beszélgettünk a régészeti lelőhelyek sorsáról is. Azt lehet, azt kellene megőrizni, ami még megvan. És az fog megmaradni, amire szakszerűen vigyázunk. A régi épületeket nehézkes és költséges megőrizni, pedig több olyan is található még Ófaluban, amit fel kellene terjeszteni műemlékvédelemre. Ezt bárki magánember elindíthatja, de hol? Hogyan?

A 37/2008. számú önkormányzati rendelet szerint a helyi építészeti értékek védettség alá helyezését többek között százhalombattai polgárok, illetve civil szervezetek is kezdeményezhetik. A védettség alá helyezés, illetve a védettség megszüntetésére irányuló kezdeményezés független az építészeti érték tulajdonviszonyaitól. A beadványnak tartalmaznia kell az ingatlanra vonatkozó különböző földhivatali és adminisztratív adatok mellett a védettség szakszerű indoklását.

A helyi védettség alá helyezést a főépítésznél kell kezdeményezni, aki előkészíti és előterjeszti azt a döntéshozó képviselő testület számára.

BJ – Azt tapasztalom, fogynak lelkes szakemberek, akik foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. Kevés az őrült, aki többet is megtesz, mint ami a hivatali kötelessége, vagy a napi munkája mellett tud rá időt szánni. De megvan a remény, hogy amikor a mai gyerekek generációja kerül majd hatósági pozícióba, működni kezdenek ezek a dolgok. Az értelmiségnek – bármilyen hálátlan is – mindig az volt a feladata, hogy kiálljon az értékek mellett. Végső soron úgyis a civileken múlik, a civil kurázsi tudja megoldani ezeket a kérdéseket, megvédeni az értékeket.

LA

10

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

A szeretet bölcsessége

Vendégségben Sinkó Ferencné Juliskánál Gyakran feledjük el - a szeretet adni és nem kapni. De a feltétel nélküli szeretet tévútra vihet bennünket - mások visszaélhetnek szeretetünkkel. Elfeledteti velünk a felelősséget önmagunk és mások iránt. Lehet-e felelősséggel, értelmes szeretettel szeretni egy életen át? Igen, lehet. Juliska nénit - Sinkó Ferencnét - gyermekkorom óta ismerem. Bár az utolsó években nem hozott ös�sze bennünket jó sorsunk, de most - karácsony közeledtével - sikerült találkoznom vele. Rátaláltam egy gyémánt tisztaságú emberi életre, az övére. Így meséli el nekünk: Nagyapa - Dubecz János - halászember volt. Amikor már nagyon öreg lett, csak a fiai halásztak - Józsi, Laci bácsi és Misa bácsi, aki révész is volt. Nagyon szerettük őt, mindig vele mentünk a Dunára.

Ahol éltek - a falusi házban - három család lakott. Mi laktunk leghátul. A domb tetején volt a méhes. Alatta két pince. Előtte kecskéket, libákat, tyúkokat és nyulakat is tartott. Reggel nagyapa vagy a mamám megfejte a kecskéket. Három liter tejet is adtak.

A nagymamám Ercsiből származott, Czei­ner Annának hivták. Édesanyám leánykori nevén Dubecz Rozália volt.

Amikor apám feleségül vette, Mikulecz Györgyné lett. Apám édesanyja is ercsi volt: Bilicsi Márta. Sok rokonunk volt ott, a Dubeczoknak pedig Tökölön. Nagymamával oda jártunk a templom mellé Maruska nénihez. Testvéreim: Mária, István, és Rozália.

A bábám Vucsics Györgyné volt és még Júlia nevű gyermekemnek is.

Gyönyörű gyermekkorom volt. A nagyszüleim és szüleim békességben, megértően éltek. Nagyon jó emberek voltak. Este velük együtt malmoztunk, kártyáztunk. Édesapa sokat mesélt nekünk Isonzóról, Doberdóról, de én nem mertem bevallani anyámnak, hogy nem hiszem el ezeket a történeteket.

Apám betegen jött haza az I. világháborúból. Két tüdőlövést, láblövést, a sebesülése miatt vérmérgezést is kapott.

Betegen nem tudott elhelyezkedni.

Dubecz nagyanyámék nagyon vallásosak voltak. A karácsonyi vigilia alatt - kora reggel hat órakor - elvitt engem a templomba rorátéra. Öt éves voltam akkor, ő megengedte nekem, hogy öltözködéshez meggyújtsam a petróleumlámpát. Milyen boldog voltam, hogy vele mehettem. Nagyon szerettem őt.

Egyszer a Dunán játék közben egy sódergödörben megbicsaklott a lábam. Ő gyógyitotta meg - borogatással, masszírozással. Ilyen békés természetű volt az én édesanyám is. Ha boltba küldött és én

éppen játszottam, arra gondoltam, milyen fájdalmat okoznék neki, ha nem fogadnék szót. Hát szó nélkül elmentem, hogy segítsek.

Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt, ami igazán fontos. Nagy-nagy szeretetben éltünk.

Abban az időben a nagycsaládo­sok gyermekei ajándékot - ruhaneműt - kaptak karácsonyra. Az egyik társam is kapott. Elmeséltem anyámnak. Ő azt mondta nekem, tudod, ők nagyon sokan vannak, ezért segitik őket. * A disznóvágás ideje novemberben volt. Luca napján búzát tettünk tányérba, ami a locsolástól karácsonyra szépen megnövekedett, nemzeti szinű szalaggal körbe kötöttük. Közepébe gyertya került.

Nemcsak karácsony este, de Luca napon is kaptunk a cipőnkbe apró cukrot ajándékba. Karácsony előtt böjtöltünk - nem ettünk húst vasárnap sem. A fiúk csoportokban betlehemezni jártak. Gyümölcsöt, diót kaptak jutalmul. Nekünk, gyermekeknek, karácsonyfát is hozott a Jézuska. A

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER szomszédban Brondicsék papírból madarat készítettek, és ha kinyitottuk az ajtót, leszállt a földre. Ha becsuktuk felemelkedett. Ez is a petróleumlámpa alatt volt, mint nálunk a zöld adventi koszorú.

Karácsony este mindig halászlét ettünk csusza tésztával. Utána a nagymamám mákos és diós pupácskáját (gubát) és fonott kalácsot. Kelttésztából készült és nagyon szerettük. Utána nyáron eltett kompótot bontottak még. A nagyapámnak a Tóth tanya mellett volt gyümölcsöse és a hegyen a szérűskerteknél. Bor is volt mindig az asztalon az ünnepekkor.

Vacsora után átmentünk a szomszédokhoz, az ablakuk alatt karácsonyi énekeket énekeltünk. Éjfélkor misére mentünk.

Karácsony első napján a nagymama húslevest főzött és sülteket készitett. Vágott baromfit vagy nyulat. Mákos, diós kalács vagy bejgli - amit az öregek hideg kőttesnek neveztek - és zsírospiskóta volt a sütemény.

A két ünnep között - szilveszterig - rokonokat látogattunk, anyám és apám testvéreit, azok családjait.

Szilveszterkor halászlé, rántott hal, kocsonya, töltött káposzta volt az étel. Sütött nagyanyám kanonok lepényt, vizes piskótát, sós sütit, pogácsát. Rétest máskor sütött, kint az udvaron a kemencében.

Amikor iskolába mentem, Zenálkó Etel volt a tanitónőm, ő tanított bennünket az első három osztályban. Negyedikben Závodszky tanító bácsi. Ötödik és hatodik osztályban Újhelyi József. Akkor a tanítás előtt minden reggel szentmisére mentünk.

Az oltár előtt térdeltünk a lépcsőn. Intelligens gyerekek voltunk, soha nem ordítoztunk az iskolában sem.

Jártam Leányegyletbe is. Etelka tanító néni mindig hazakísért bennünket, egészen a házunkig. Tanított a helyes viselkedésre is. Nagymama 1935-ben, nagyapám 1936-ban halt meg. * Az iskola elvégzése után otthon segítettem a szüleimnek. Aztán jött a háború.

1940-ben néhány lány társammal, Rumival, Ricával, Irénnel, Anussal, Kácser Ilussal Kelenföldön hadiüzemben vállaltunk munkát. Nyolc óra volt a munkaidő, de minden reggel négy kilométert gyalogoltunk a vasútállomáshoz, majd munka után este vissza. Villanyhegesztő - ponthegesztő betanított munkás lettem. Anyámat agy-

11

vérzés érte, akkor hazajöttem ápolni őt.

A férjem dalárdába járt minden szombaton, én a Leányegyletbe. Ott kerültünk egymás közelébe először. 1944. április 9-én összeházasodtunk. A Petőfi Sándor utcába, Szövőékhez költöztünk albérletbe, hogy önálló életet kezdjünk. Július végén vitték el férjemet katonának Székesfehérvárra.

Augusztus negyedikén tábori lapot kaptam tőle, tábori számmal. Tudta, mennie kell a frontra, ezért kérte, hogy keressem meg.

Amikor megérkeztem, azt mondta, először elmegyünk a templomba. Ott volt Kaszap István eltemetve. Vetetett velem egy képet róla és ráirta: „Szeretett feleségemtől kaptam” - és ráirta a dátumot is. Magával vitte.

A szive fölött a mellényzsebében hordta.

Ukrajnában esett fogságba, a Szam­borgi hadifogolytáborba került. Augusztusban vettem észre, hogy babát várok. Anyámékhoz költöztem vissza. * Decemberben elért bennünket a front.

Itt volt az orosz sereg átkelése Ercsi és Batta határában. A pincébe menekültünk a légicsapások alatt.

Az orosz katonák beköltöztek a házunkba, az udvaron kondérokban főzték a katonáknak az ételt. Kút is volt. Ráirták a katonáknak, hogy ihatnak belőle „fogyasztható”. Apám értett a disznóvágáshoz, a szakácsoknak segédkezett. Mi a pincében voltunk. A körülmények miatt biztonságban voltunk, mert nem engedték, hogy a katonák ott randalírozzanak. Édesapám karácsony este lejött hozzánk, hozott egy kis zöld ágat, és azt mondta: Úgy vegyétek - mert a Jó Isten velünk van igy is -, mintha karácsony vóna.” è

12

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

A férjem frontról irt leveleit csak később kaptam meg. A Budai Főpostán maradtak, ahol egy kedves ismerősünk dolgozott, ő hozta el nekem. A hadifogolytáborban a parancsnokuk átállt az oroszokhoz. Debrecenbe hozták vissza

házat, aztán laktunk a nagybátyáméban, Dubecz Józsefnél a Gyormában. Megvettük a Sefcsik házat, de az lakott volt, Krepszék laktak benne.

1945-ben a földosztás idején lehetett háztelket igényelni a mai Újtelep terüle-

őket, és magyar katonai ruhába öltöztették. Mire Sopronba értek, az oroszok elfoglalták Berlint. Véget ért a háború.

De nem szerelték le, hanem visszahozták őket Székesfehérvárra.

Battáról is vittek oda háborús jóvátételben élelmet. 1945 nyarán a fiúk, akik vitték - Jászberényi Pityu, Cseresznye Jóska, Szippancs -, tudták már, hogy ott van a férjem, magyar katonáknak főz a konyhán, és magukkal vittek engem is.

Az út nem volt még biztonságos, sok volt a csellengő orosz katona. Lovaskocsival utaztunk.

Amikor beléptem a laktanyába, egy katona megkérdezte, kit keresek. Megmondtam. Azt mondta: „Hát gyűjjön, ha megismeri űtet!”. Megyek be, ő áll az asztalnál, és sodorja a tésztát.

Egy asszony a szomszédból, aki elvitte az állatainak a moslékot, felajánlotta, ott alhatok nála, ha a férjemet meg akarom látogatni. De nekem ott volt a kisbabám, Júlia, aki 1945. április 15-én született meg. Abban az évben karácsonykor már velünk lehetett. * A téglagyárban helyezkedett el, mint kazánfűtő. Letette az „égető vizsgát” és este járt iskolába. Elvégezte a hetedik, nyolcadikat. 1953-ban művezető lett a gyárban. Én nem tanulhattam a kicsi gyermekeim miatt. Ágnes 1948-ban, Magdolna 1958-ban született.

A háború után Tunkeléknál béreltünk

tén. Nem volt mivel művelni még jó ideig.

1963-ban kezdtük el a házunkat építeni, 1964. május 2-án költözhettünk be. Abban az évben halt meg az édesapám, 1965-ben az édesanyám.

Húsz évig minden vasárnap bejártunk a falusi templomba, sokszor gyalog is, ha nem volt busz. A karácsonyt mindig a régi hagyományok szerint ünnepeltük meg. Az

ba. Ágnesnak: Ágnes és László. Magdinak ikrei születtek: Anita és Dia. Kimondhatatlan fájdalmat okozott, hogy a húsz éves unokám, Anita súlyos betegségben fiatalon elment. A papa idegösszeroppanást kapott miatta, sokat bánkódtunk. A férjem nagyon vallásos volt, sokat imádkoztunk együtt. Esténként, éjszakánként, ha nem tudtunk aludni.

Dédunokáink is születtek: Andynak Ádám és Réka. Ágnes kislányának, Áginak Zsanett és Dani, Diának Olivér nevű kisfia.

Az unkáink, dédunokáink, ha meglátogattak bennünket, a papa búcsúzóul mindig azt mondta: „Minden nap imádkozzatok! Becsüljetek meg mindenkit! Jól tanuljatok! Ne bántsatok meg senkit!.” A kezeimben halt meg két éve.

Az unokák mindig nálunk nyaraltak.

Harc volt azért, ki aludhat hétvégén nálunk. Egyszer Anita azt kérdezte tőlem, miért imádkozik olyan sokat a papa, miért nem lett pap. Azt mondtam a gyermeknek, miért nem tőle kérdezed meg?

De ha nagyapád pap lett volna, te sem születhettél volna meg.

Sokáig együtt karácsonyoztunk, az egész család. Aztán ahogyan a gyermekeinknek önálló családjuk lett, megszülettek a dédunokáink, más családokkal is kötelékbe kerültek, mi is egyre idősebbek lettünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a családi vacsorát mindenki otthon költse

otthonról hozott szokások szerint. Sosem az ajándék volt fontos, hanem az, hogy együtt lehetett a család. * Felnőttek a lányaim, férjhez mentek. Júliának fia és lánya született: Andy és Csa-

el. Azután este és karácsony első napján délután összejövünk egy kis pupácskára.

Olyat máshol úgysem ehetnek. Úgy jöttek ők, hogy a Mennyből az angyalt énekelték nekünk. Már csak nekem.

Szegedinácz Anna

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

13

Beszélgetés Balla Károllyal

A harangok ezer évre szólnak A települések templomokat építettek a későbbi korokban is. Benépesültek olyan vidékek is, amelyek korábban gyéren lakottak voltak, vagy elnéptelenedtek. Ezen települések lakóinak egyöntetű kívánsága volt, hogy legyen templomuk, hogy ne kelljen más városba, faluba átjárni.

Százhalombatta is egy ilyen település volt. A két nagy iparvállalat ezreket vonzott ide, és kiépült a mai városi rész. A katolikus híveknek a faluban található Szent László templom jelentett eleinte megoldást. A reformátusok kezdetben családoknál gyűltek össze imádkozni. Amint növekedett a számuk, már a Főtéren időközben felépített Művelődési Ház­ ban tartottak istentiszteleteket. Itt már 50-60 ember jelent meg vasárnaponként. Egyértelműen igény mutatkozott arra, hogy saját templomuk legyen.

A nemrégiben megjelent Harangoznak!

Istenem segíts! A református templom története Százhalombattán című könyve apropóján kérdeztem a szerzőt, Balla Károlyt.

- Hogyan került Százhalombattára?

- 1960 és 1965 között Erdőszentgyör­ gyön laktunk, az ottani Fogyasztási Szövetkezetnél voltam főkönyvelő. A településen született Rhédey Klaudia, aki Mária brit királynő nagyanyja, és II. Erzsébet ükanyja volt. A körülmények úgy alakultak, hogy 1964-ben megszüntették a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek következtében

„magyarverések” történtek. A Szövetkezet elnökét saját irodájában verték meg, de hasonló sorsra jutott az egyik könyvelő férje, és engem is értek fenyegetések.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lesz így a gyermekeinkkel? Elhatároztam, hogy Magyarországra költözünk.

A sógorom magyar állampolgár volt, így ha ő átjön Magyarországra, akkor családegyesítés címén anyósomék és mi is jöhetünk.

Az áttelepülési procedúra pár évig családi okokból elhúzódott. Közben megszületett Romániában a 18-as törvény. Ennek az volt a lényege, hogy aki vezető beosztásban volt, az esetleg hozzáférhetett államtitkokhoz, vagy államtitok jellegű

adatokhoz. Az én esetemben ez maximum a megyei adatok lehettek. Így ha kiderült volna, hogy mi Magyarországra akarunk áttelepülni, akkor én három évig nem juthattam volna munkához Romániában. Így lemondtam a főkönyvelői beosztásról. Visszaköltöztünk Székelyhídra, és az Agrobanknál helyezkedtem el felügyelő beosztásban, s bár a 18-as törvény változatlanul vonatkozott rám, annak hatása – ha kiderült volna áttelepülési szándékom – sokkal csekélyebb lett volna, mint egy főkönyvelő esetében. Már megvolt az engedélyünk az áttelepülésre, de a velem szemben ülő kollegám a bankban még nem tudott róla semmit.

Két gyerekkel költöztünk át 1974. augusztus 10-én. A nagyobbik fiunk 8. osztályban, a kisebbik fiunk a 4. osztályban folytatta ősszel a tanulmányait.

- Milyenek voltak a kezdeti évek Százhalombattán?

- Először a DKV-nál helyezkedtünk el.

A feleségemet azonnal felvették könyvelőnek, engem pedig egy olyan csoportba, amit viccesen „titán”-nak hívtak: „ti tán tudtuk velük valamit kezdeni”. Azzal a céllal, hogy járjam végig a pénzügyi és számviteli főosztály mind a hat osztályát, és majd kiderül, hogy hova kerülhetek.

è

Szent István államalapító királyunk törvénykönyvében szerepel, hogy Minden tiz falu templomot épitsen és ajándékozza meg azt két házzal és ugyanannyi cseléddel, továbbá lóval, kabalával, hat ökörrel és két tehénnel, harmincznégy darab apró barommal. A törvénnyel bevezette a vasárnapi munkaszüneti napot, a szentmise látogatás kötelezettségével. A kereszténység megszilárdulásának kezdeti időszakában volt mindez. Akkor, amikor a magyar állam a kereszténység útjára lépett. A hagyomány szerint István korában már tíz püspökség működött, amelyeknek elrendezése egybevágott a királyi megyerendszerrel. Szent István halála előtt Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot. Ez a gesztus azt a szándékot is kifejezte, hogy vallási téren a nyugati rítusú egyházhoz való csatlakozás mellett döntött, és meg kívánta őrizni az ország függetlenségét a pápaság politikai befolyásától.

14 Időközben megbetegedett a pénzügyi osztály vezetője, és így megbíztak a pénzügyi osztály vezetésével. 1,5-2 évig megbízott vezetőként dolgoztam, majd az Állami Fejlesztési Banknál helyezkedtem el.

Később kineveztek a 2-es pénzügyi lebonyolítási osztály élére. Ehhez az osztályhoz tartozott a Paksi Atomerőmű I-es, majd II-es blokkjának pénzügyi lebonyolítása, illetve a Ferihegy II, és más állami nagyberuházások és célcsoportos beruházások is. Akkor jártam életemben először Ferihegyen, felvittek az irányítótoronyba is, ami nagyon érdekes élmény volt. A rendszerváltást követően két bankban kaptam ajánlatot, és az Országos Kereskedelmi és Hitelbankot választottam, ahol osztályvezető beosztásban részben elvi szabályozási feladatokat is végeztem, egészen a nyugdíjazásomig.

1996-ban mentem nyugdíjba.

- Milyen út vezetett a Művelődési Ház kistermétől a templom megépítéséig?

- Százhalombattán nem volt református gyülekezet. A nagy építkezések folyamán költöztek ide vidékről református emberek, akik gyakorolták volna vallásukat, de erre nem volt lehetőség. Spontán módon egymásra találtak. Először kevesen, egy családi házban volt imádkozás, később a Művelődési Házban gyűltünk össze 50-60-an.

Más volt, mint egy templomi istentisztelet, de önmagában az a tény, hogy ennyi ember eljárt, az már sokat jelentett. A lelkesedés egyre inkább terjedt. Sárosi Gábor akkor végezte a teológiát, és kinevezték Százhalombattára. Ő tartotta az istentiszteleteket a Művelődési Házban.

A rendszerváltás után néhányan arra gondoltunk, hogy ebben az új városrészben nincsen templom. Kezdetben félénkek voltunk, nem tudtuk, lehet-e már templomépítésre gondolni, de belevágtunk. Kezdeményezésemre létrehoztuk a Harangláb Alapítványt azzal a szándékkal, hogy ökumenikus templom építését kezdeményezzük. A katolikus hívek azonban elhatározták, hogy külön templomot akarnak építeni. Így mi is elindítottuk a templomépítés szervezését. A katolikusok jobban haladtak a szervezéssel, és hozzá is kezdtek a templom megépítéséhez. Ők már majdnem befejezték, mire mi eljutottunk odáig, hogy felépítsük a templomot. Nehezen született meg a megállapodás az együttmunkálkodásra. Ezért 1996-ban létrehoztunk egy új alapítványt, amelynek ugyancsak a Kós Károly Alapítvány lett a neve, aminek keretében a templomot építettük. A kuratóriuma élére engem választottak meg. Ekkor kezdődött meg a komoly szervezési munka.

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER A templom felszentelésre 1999. október 6-án került sor.

A gyülekezet nagyon lelkes volt, különösen Eszenyeiné Ilonka néni, aki idén 99 éves korában halt meg. Én olyan helyzetben voltam önkormányzati képviselőként, hogy be tudtam terjeszteni az igényeket, és érvelni mellette. Egyre gyűlt a reformátusok száma. A templom építéséhez nemcsak a százhalombattaiak adtak támogatást, hanem érdi, budapesti reformátusok is. Sőt Németországból és Svájcból is érkezett adomány evangélikusoktól. Ma is kéthetente evangélikus istentisztelet van a templomban.

- Milyen indíttatás vezette a könyv megírására?

- Felvetődött bennem, hogy le kellene

templomot igaz, hogy Finta József tervezte, de az illendőség megköveteli, hogy a tábla azt is tartalmazza, ki volt a belső építész, az építtető, az építő kivitelező. A belső tervező dr. Fekete György volt, aki most a Művészeti Akadémia elnöke. A templom építtetője pedig a Kós Károly Alapítvány volt, akit az Egyházközség bízott meg. A kivitelező pedig Euritma Kft volt, aki kitűnő munkát végzett.

- Miért pont a harang, a harangszó szerepel a könyv címében?

- Gyerekkoromtól kezdve hozzászoktam a harangszóhoz. Csokalyon, a szülőfalumban, ahol egyébként Fényes Elek, a magyar statisztika megteremtője is született, az Érmellék egy nádas-tavas része mellett

Fotó: Pap Miklós

írni a templom történetét, az utókor hiteles tájékoztatása érdekében. Ha egy településen felépül egy templom, arra évtizedek, vagy akár évszázadok múlva is vissza lehet emlékezni. Úgy, ahogy szülőfalum templomára is.

A történetet azonban nem feltétlenül könyv formájában kívántam megírni, csak úgy, az Egyházközség belső használatára.

Amikor azonban a templom falára olyan táblát helyeztek, amelyiken annyi áll, hogy épült Finta József tervei alapján 1999ben, akkor célszerűbbnek tartottam a történet könyv formájában való megírását. A

volt a földünk. Édesapámmal nagyon sokat dolgoztunk itt, és ott hallottuk a harangszó csendülését. A fűzfa tövében ettük meg az ebédünket, amit édesanyám hozott nekünk.

Ezekre a dolgokra mindig nagyon szívesen gondolok. Igaz, hogy nagyon sokat kellett dolgozni, de hát miért is születünk a világra? Ez a harangszó mindig a fülembe cseng, más harangszóval együtt, amelyekhez számomra kedves személyek is köthetőek. Gyerekkoromban a harangozó mindig megengedte, hogy felmenjünk a toronyba, és én is harangozhattam.

Kovács Edina

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER

15

A Würth család története – 10. (befejező) rész

A hatodik nemzedék A családtörténet írója, Németh István

1946-ban visszajött Kelenföldre, itt ismerkedett meg anyámmal, aki betanított szövőnő volt 1947-től, és minden nap várta a vonatot, hazafelé menve. Én 1950-ben születtem meg. Kelenföldön egy vasutas bérház szoba – konyhás lakásában laktunk, szüleim és én.

Féléves voltam, de már korán reggel vittek a szüleim bölcsődébe. Nagyszüleim ezen az áldatlan helyzeten próbáltak segíteni, amikor azt mondták: - Hag yjátok ezt a gyereket itt, ne hurcoljátok! -.

Amíg iskolába nem kellett járnom, ha nem is mindig, de többnyire Battán voltam.

Ahogy növögettem saját érdeklődésem szerint vettem birtokba a házat, az udvart, a környéket. Nagyanyám szeretettel oltogatta belém a régi magyar históriákat. Ötéves koromban, március 15-én felmásztam a szilvafára, és onnan mondtam a Talpra magyart, úgyhogy még a bikaistállóig is elhallatszott. A hízókat szőrén ültem meg, a kutyát, a Tigrist egy nagy fazékba befogtam és fuvaroztam. A tyúkólat kimeszeltem, azzal a színes festékkel, amit a Koltai bácsi meghagyott a szobák hengerezése alkalmából. Saját kis mákföldem volt, amit én gondoztam. Az asztalnál a nagyszülőkkel együtt ettem, soha nem ültettek félre, mint azt más gyereknél láttam. És ez akkor is úgy volt, ha nagy vendégség volt nálunk.

Esetleg a nagyapám ölébe vett és együtt ültünk a főhelyen, de akkor az ő borából kicsit ihattam. Úgy beszéltek velem, mint felnőttel. Nagyapám nagyon tudott tüzelni, jó meleget csinált éjszakára. A rádióban a nyolc órás krónikát meghallgattuk aztán jött az aktuális regény hangos olvasása, nagyanyám részéről, amit a nagyapámmal hallgattunk. Így korám megismerkedhettem Móricz Zsigmond Rózsa Sándorával, Zilahy Lajos Két foglyával, meg Kemény Zsigmond Zord idők című könyvével. Ezek folytatásban mentek estéről estére, kora tavaszig. A

beszélgetésüket is jó volt hallgatni. Ha valami nem értettem rákérdeztem, élvezettel megmagyarázták.

Nyáron, amikor a kukorica nagy volt, a nagyapámmal háborúsdit játszottunk. Én voltam a labanc ő meg a kuruc és a lövedék, meg a kukoricán található üszöggomba. A csata végén mindenünk csupa fekete lett. De érdekes volt, amikor a nagyapám megmutatta, hogy a kocsiúton, amikor sokáig nem esett eső és hatalmas volt a por, hogyan lehet rakétát készíteni ebből a porból. Tenyérbe kellett venni a port, jól megtömöríteni és tíz-15 méterre elhajítva lehetőleg ez a „találmány” az ég felé valóban rakétaszerű porcsíkot húz. De az egészen biztos, hogy a ruha és a test minden része poros lett. Hazatérve és teljes test, fürdésre szorult.

1956. augusztus 30-án szomorúan búcsúztunk el, mert menni kellett haza Kelenföldre, iskolakezdésre. Szegény nagyanyám, a kertajtón kísért ki mondván: - Kisfiam vége az aranyszabadságnak” Igaza volt. Az 1956. október 23-i események Kelenföldön, október 30-tól Battán értek. Nagyon jól emlékszem rá, hogy mit láttam és hallottam. Október 23-án délutános voltam, első osztályos, a Bartók Béla úti iskolában. Másnap reggel a rádiót bekapcsolva, abból lövések hangzottak. Időnként mondtak valamit, és egy nagyon szép, de szomorú hangzású zene szólt folyamatosan.

Szüleim lementek az utcára onnan röpcédulákat hoztak haza, iskolába menésről szó sem lehetett. Legközelebb 1957. január 12-én mehettünk iskolába. A Kelenföldi pályaudvarral szemben egy szovjet harckocsi bázis létesült, 20-30 tankkal. Pár nap múlva az ablakból láttuk a harckocsik tetején, az összeégett orosz katonák holttestét a körtéri harcokból visszatérve. Hétvégén anyámmal mentünk vonattal Battára, mikor már az állomáson, a lyukas nemzeti zászló lobogott.

Nagyapáméknál – emlékezve az elmúlt háborúra- be volt lakályosan rendezve a pince, pokrócokkal, gyertyákkal, ugyanis az a

hír terjedt el, hogy a tököli repteret vagy gyalogsággal, vagy idegen gépek bombázásával be fogják venni. Első dolguk lesz az érdi lőszerraktár felrobbantása. Tanulva az 1944. december 5-i eseményekből, mikor a házra akna esett, éjszaka mindenki a pincében aludt. A repteret senki nem bántotta, de az érdi lőszerraktár ezen az éjszakán valóban óriási robbanásokkal megsemmisült, jól hallottuk. Telt-múlt az idő már november közepe volt, de az én iskolám csak nem nyílt meg.

A szüleim úgy döntöttek, mivel Százhalombattán az iskola működik, hát menjek én itt az elsősök közé. Be is fogadtak, mint vendég gyereket, de itt különös helyzetet találtam. Az évfolyamok nem voltak elkülönítve, hanem együtt volt legalább három különböző korú osztály. Ezt azért elég jól ki lehetett bírni, meg az újdonság erejével is hatott. Két unokatestvéremmel is találkoztam, a Würth Ildivel és Györei Jánossal. Talán az első nap történt, hogy az olvasó és énekes könyvet elővéve és azokat lassan lapozva, a tanító néni, ahány vörös csillag volt a képeken, azt a kiosztott kis fehér vignyettás papírral leragasztatta, aztán ment minden tovább, ahogy kellett. November közepén hazavittek egy hétvégére, és a keresztapám, aki teherautó vezető volt beültetett maga mellé és bejártuk Budapestet. A Bródy Sándor utcában voltak rokonaink, a rádióval szemben laktak. Láttam a rommá lőtt rádió épületét, a Kálvin téri házakból csak a tűzfalak álltak, aztán a Budaőrsi úton Sasad felé mentünk.

Ott egy teherautóra embereket tereltek, géppisztolyos munkásőrök, a puskatussal verték őket, ahogy felmásztak az autóra.

Soha nem felejtem el!

Lezárva nagyszüleink generációjának történetét, 1956 százhalombattai történéseihez tennék hozzá, egy eddig nem ismert családi mozzanatot. Olvasva Szaniszló József által írt könyvet, ami Sefcsik István naplója alapján dokumentálja a battai eseméè

16 nyeket, minden úgy volt a temetőben lévő szobordöntéssel kapcsolatban, ahogy a naplóban feljegyezte. Azt, hogy nagyapán miért „fékezte le magát” - így jelent meg a könyvben- a szobordöntéssel kapcsolatban, azt senki nem tudja és sajnos a lényegen nem is változat. Most ennek a magyarázatát adom.

1956. október 26-án a téglagyári műhelyesek a nagyapámmal együtt elhatározták, hogy este ők ledöntik a szovjet emlékművet.

Egymást erősítve jól kitárgyalták a politikai eseményeket. Nagyapám még azt is felajánlotta, hogy előtte főz egy jó halászlét, isznak rá pár pohár bort, és úgy mennek a temetőbe. Na, ez volt a szegény nagyapám rossz gondolata, mert ha hallgat, megy emlékművet dönteni és nem így kerül be ebbe a könyvbe. Késő délutánra a halak megpucolva, csak fel kellett volna tenni a sparheltre.

Ezután körülbelül a következő párbeszédismerve őket- kezdődhetett nagyanyámmal, ami megváltoztatta a megbeszélt terveket.

- Antal, te mit csinálsz?

- Halászlét főzök.

- Most hétköznap este?

- Most, mert jönnek a műhelyesek. Utána meg lesz egy dolog.

- Mi az a dolog, megint mentek le a kocsmába tovább inni? Más ember örül, hogy itthon lehet, te meg mész el? Én meg itt ülök egyedül.

- Nem a kocsmába megyünk, a temetőbe.

- Na most aztán beszélj értelmesen, minek mész te a temetőbe?

- Ledöntjük az orosz emlékművet.

- Na azt adja az Úristen, hogy Te elmész!

Innen te nem mész sehova!

- Megbeszéltük, megígértem.

- Nekem Te mást ígértél, mikor írtad a levelet a fogságból.

- Az akkor volt.

- Akkor is mondtam, hogy ne menj az összeírásra, Érdre, de csak mentetek. Hova teszed az eszed, te szerencsétlen. Újból elvisznek Oroszországba. Becsuknak és agyonvernek benneteket! Ha elmész engem, többet nem látsz! Én itt akasztom fel magam!

- Miért beszélsz ilyen marhaságokat?

- Mert ez így lesz.

- Mit csináljak a halakkal?

- Vidd el az Annushoz, maradj ott, aztán én bezárkózok.

- És mit mondok holnap a műhelyeseknek?

- Ha akarod, mond meg, hogy én nem engedtelek, aztán aki nem hiszi, küld hozzám!

- Nekik is van feleségük.

- De egy sem tudja, hova megy az ura, ha tudná, nem engedné.

- Na, akkor megyek az Annushoz!

- Maradj is ott, amíg át nem megyek!

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER Máig ható súlyos választás volt, de nagyanyám nem játszott a szavakkal, el volt keseredve a gondolattól is, hogy újból egyedül marad. Nekem sokszor elmondta, hogy milyen kevés választotta el életének eldobásától, a reménytelen helyzetekben. Úgy érezte idős korára, még egyszer nem bírná ki, hogy a férjét elviszik mellőle. Nagyanyám realista, ha úgy teszik talán önző volt. Nem kereste az eset kompenzációját, de mégis az élet produkált egy esetet, amit soha senki nem tudott eddig, de alkalmam nyílt rá, hogy most leírhatom.

1956. november 10. körül a konyhában vagyunk, ugat a kutya, nagyanyám kimegy és bekísér 4 sorkatonát. Elnézést kértek és segítséget, hogy juthatnak legközelebb Érdre?

- Ezen a földúton egyenesen.

- Így nem mehetünk, keresnek bennünket, tudnának civil ruhát adni?

Nagyanyám kerül, fordul, rossz gúnyákat szed elő, nadrág, kabát, pulóver, sapka is akad, meg egy rossz kalap.

- Na öltözzenek át.

A legszükségesebb ruhát levetették, átöltöztek, amit már vitt is nagyanyám egy kukorica kupac alá.

- Emberek egyenek pár falatot, igyanak egy kis bort!- kínálta őket.

Nagyon megköszönték mindnyájan és elindultak Érd felé. Nagyanyám egy cekkerben valami útravalót is készítve, kikísérte őket.

- Vigyázzanak magukra, és ne együtt menjenek!

- Megpróbáljuk, köszönünk mindent.

Eltelt egy jó óra, katonai autó érkezik, magyar tisztek jönnek be a házba.

- Nem láttak négy katonát?

- Nem láttunk senkit, a kutya sem ugatott, akkora itt a sár, hogy nem is jár erre senki.

- Ha látnának katonákat, szóljanak a helyi rendőrnek. Na, viszont látásra!

Amerről jöttek, arra vissza is fordultak.

Másnap a sparheltbe szépen összeszabdalt katonaruhák égtek, a kémény meg okádta a füstöt.

- Szegények csak érjenek oda ahova indultak- mondta nagyanyám.

- Szerencséjük volt, hogy erre jöttek, az is jó, hogy nagy a sár.-- mondta rá nagyapám.

- Volt pokrócuk is, azt is eltüzelted?

- Nem azt elraktam.

Az 1950-es évek végén egy érdekes zenei divat áramlat lengte be Százhalombatta és környékét, de lehet, hogy máshol is megjelent. A gyerekek tömegesen tangóharmonikázni akartak. Ki magától, mások zenetanári segédlettel. Azt tudom, hogy a velem egyidős Würth Ildi már olyan szinten harmo-

nikázott, hogy a disznótoron jelenlévők nagy tetszéssel hallgatták és még énekeltek is hozzá. A nálánál is fiatalabb Würth Irén -5 évesen- pedig az asztalra téve tánctudományát mutatta be 5 éves korában és a siker nagy volt, a szülők büszkék voltak csemetéik tudására és bátorságára. Az én anyámban is felébresztették a hiúságot, hogy akkor nekem is harmonikázni kellene. A Károlyi tanár úr járt is leckéket adni, de nekem ez egyáltalán nem ment, teljesen tehetségtelennek bizonyultam. A 60-as években nagyanyám sokoldalúságát dicsérte, hogy rendszeresen hívták lakodalmakba sütni-főzni, de az igazi specialitása a tortakészítés volt. Ő mindig főzött krémmel, készítette a tortákat, süteményeket. Ezek még a mai időkben is, megállnák a helyüket.

Ezekben, az években olyan változások álltak be Százhalombattán, ami minden itteni családra kihatással volt. Elkezdődött a falu ipari centrummá válása. Egyszerre épült az erőmű és a kőolaj finomító vállalat. Óriási jövés-menés támadt a falunkban, a világ, ha akartuk, ha nem, bejött a Százhalombattára. Meg persze mi is elindultunk a nagyvilág felé. Sokáig a százhalombattaiak passzív részesei voltak a gigantikus építkezéseknek.

Az én szüleim sajnálatosan elváltak és Kelenföldről hazaköltöztünk Százhalombattára. Egy közös udvarú házat vettünk meg a falu végén. Szemben azzal a házzal ahol az első iskola volt. Nekem ebből egyetlen megnyugvásom lett, hogy nagyszüleimhez közel kerültünk. A 7-8 osztályt a falusi iskolában végeztem, egy teljes számjellel javult a bizonyítványom a Bartók Béla útihoz képest.

Itt minden nagyon emberi, praktikus és egyszerű volt. Két unokatestvéremmel is jártam egy osztályba. Nagyon jó tanítók vettek körül bennünket, a Kanyicska Béla tanító úr, aki a matematika kémia, fizika tantárgyakat tanította. Névnapokon együtt borozott, nótázott a nagyapámmal. Mohácsi tanító úr a magyart oktatta és szervezte az úttörő szövetkezetet. Mindkét évfolyam végén kis színdarabot adtunk elő, a bevételekből pedig a ballagásunk költségeit fedeztük. Ebben az időben született meg anyám második házasságából húgom, Demény Julianna.

1962 nyarán az első munkahelyem a battai téglagyárban volt, nagyapám protekciója folytán. Vízhordói beosztásba kerültem, egy piros ceglédi kannával hordtam az artézi kútról a vizet, a szárítók alatt dolgozó, és a vizes téglát rakó nők részére.

Mindenki ugyanabból a kannafedélből ivott, meleg volt, és én folyamatosan hordtam a vizet úgy a kúttól 155 méter távolságra.

Mindenkinek volt egymáshoz és hozzám is egy-két szava, de szomjasak nem maradtak, ez biztos. Emlékszem a víz kicsit kénes,

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER erősen rozsda ízű, de jó hideg és üdítő volt.

Ez a fúrt kút, amiből folyamatosan zubogó víz folyt a mai buszforduló alatti gödörben egy vascsőből, közel a Dunához. Sajnálatos, hogy ez a közkincs a mai emberek számára nem látható, nem is tudnak róla, mert ki tudja milyen okból, be lett temetve.

Ezt követően 18 éves koromig minden nyáron 7-8 hetet a battai, később az érdi téglagyárban dolgoztam. Egyre több pénzért és egyre nehezebb munkával. A téglagyári fizikai munkák mind nehezek és mostoha viszonyok között folytak. Abslagolás (kazlazás, azaz a magas szárítóban lépcsőzetesen, a félig száraz téglát szellősen hézagolva egymás mellé rakja három ember adogatás mellett),a nyerstégla lerakása, amint az a présből kijön, vagy az égett tégla kihordása a kemencéből. Ezek a téglák még melegek a felületük mind a smirgli és finom por száll a levegőben. A munka kezdete hajnali 4 óta volt és déli 12-ig tartott.

Később hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen munkákat végezhettem, mert ez erős fizikumot, kitartást, állóképességet eredményezett, és ezek után, amit az életben fizikai munkaként kellett végeznem, ez mind ennél csak könnyebbnek bizonyult.

1962-63 nyarán a százhalombattai téglagyárban dolgoztam a velem egykorúak társaságában, mégpedig Sefcsik Zsolt, Sefcsik Gergely, Mennyházi Kálmán, Mennyházy István és Papp Sándor társaságában. Meg kell emlékeznem a téglagyár akkori vezetőiről, akiknek bokros teendőik mellett, ránk gyerekekre is jutott a figyelmükből. Ők voltak Praczkó József igazgató, Sinkó Ferenc és Mennyházi István, akik abban az időben műszakvezetők voltak. Értelmes munkát adtak részünkre. 1965-től 68ig az érdi téglagyárban dolgoztam, mivel a gimnáziumban osztálytársam volt Keszler Vince, akinek szülei a gyárban dolgoztak. Így nyáron is együtt lehettünk a munkában osztálytársainkkal. Részemről nem kis feladat volt hajnali négyre megjelenni a munkahelyen. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a nyári munkáimat is mbeszámolták a szolgálati időmbe.

1964.-ben eladtuk a faluvégi házunkat és elkezdtek anyámék építkezni Újtelepen arra a telekre, amit anyám, és apám közösen vettek. Válásuk után apám a saját részér anyámnak ajándékozta, hogy el tudjunk kezdeni építkezni. Rengeteget dogoztam az építkezésen, nem is volt szerencsés az időpont, hiszen én ekkor voltam 1-2-os gimnazista. Amíg a házunk el nem készült nagyszüleinknél laktunk hatan. Ebben az időben unokatestvéreim is vagy középiskolába jártak, vagy szakmát igyekeztek tanulni.

Magam az érdi Vörösmarty Gimnáziumba

jártam de itt érettségizett pár évvel utánam Würth Irén is. A sok ismerős mellett egy rokonom, sőt bérma keresztapám Pfeiffer Ádám is tanított fiatal kezdő pedagógusként, kémiára. A helyzet kicsit furcsa volt, de az élet bebizonyította, hogy a többiekkel egyenlő elvárások, és értékelések mellett ebből nem lehet senkinek kínos helyzete, azt hiszem nem is volt ilyen. A Pfeiffer tanár urat a diákok kedvelték és elismeréséért tudtak áldozatot hozni a tanulással, és figyelemmel. Itt említem meg, hogy amikor a főiskolára járva az első év végén kémia szigorlat alkalmával nehézségeim támadtak segítségemre volt a korrepetálásomban. Arról is meg kell emlékeznem, hogy érdekes módon az ő családjuk adta a keresztszülőket a mi águnknak.

Anyám keresztanyja az Ica néni id. Pfeiffer Ádámné volt, az én keresztanyám pedig lánya, Ilike Szalma Istvánné. Az Ádám nővére, aki minden családtagért rajongott, de a mulandóság szegényt korán elszólította a családtól. Pfeiffer Ádámra mindenki felnézett a családba, mert ő volt az első, aki nem mesterségbeli, de tudományos, illetve tanári végzettségével boldogult az életben.

Az 1960-as évek végétől először a lányok, majd őket követve a fiúk is családot alapítottak. Würth Ildikó Héthelyi Bélával kötötte össze a sorsát, és ebből a házasságból született Ildikó. Héthelyi Béláné sok éven át a TEHAG megbecsült dolgozója volt, ahol kifejezetten szeretett lenni, és a sok ismerős, összeszokva tette a dolgát, amíg létezett a TEHAG. Ezt követően varrás bedolgozásból nevelte gyermekét. Az Ildi, amióta elsősorban már csak magát kell, hogy eltartsa minden százhalombattai rendezvény résztvevője, szervezője, és ha kell vállal társadalmi munkát, feladatot. A világra meglehetősen nyitott, a dolgokról megvan a véleménye, magát képezi minden olyan dologban, ami segíti személyiségét a mindennapok taposómalmából, a mindenségbe emelni. Lánya Héthelyi Ildikó élete kiteljesedését kapta meg két aranyos kislányától, a harmadik Ildikótól és Lilikétől. Nemcsak saját gyermekeit veszi szeretettel körül, évek óta az egyik óvodában is a kisgyerekek jószívű óvónénije.

Mindezt párja Vlkovszki Zsolt mellett teszi. Würth Irén középiskolai tanulmányait befejezve, mint idegenvezető ténykedett, bel- és külföldön. Thorday Csabával házasságot kötött, született egy fiúk Csaba, és egy lányuk Kati. A kis Csabát egy súlyos betegség támadta meg. Azért, hogy a lehetetlent is legyőzze az édesanya mesébe illő, és az átlag ember számára elképzelhetetlen helyekre, és helyzetekbe sodródva, harcolt kisfia életéért, de a kis Csaba elment a családunkból.

17 Kati lányuk házasságot kötött Györei Péterrel. Itt írom le először, hogy megszületett ott a hatodik nemzedék, Györei Liza, és Györei Levente személyében. A két lány öccse, Würt István gépkocsi vezetőként járta az országot. Hevesvezekény községben magakadt a szeme Lovász Erzsikén, akit elvett feleségül, azóta is ennek a Heves megyei falunak a lakója. Van egy fia István e -néven már a harmadik. A pék szakmát gyakorolja, és a név sem hal ki, mert itt is megszületett tavaly, Würth Balázs.

Visszatérve Würth Sándorékhoz a legidősebb Marika a kereskedelemben dolgozott. Férjhez ment Duhony Lászlóhoz, és két fiúk László, és Zoltán és egy lányuk, Tündi született. Sajnos napjainkra már, sem édesanyjuk Marika, sem édesapjuk Laci nem él.

Itt is megjelent a hatodik generáció a Tündi fia Vendingszki Gábor, és a fiúknál Emília És Anikó. Ifjú Würth Antal, az „Öcsi” egyértelműen a Duna rajongója, és ismerője volt, a Dubecz nagyapjától első kézből ismerte a vízi világot, a halászatot is, eredetileg ezt szerette volna élethivatásának választani.

Aztán az élet másfelé terelte gépkocsivezető lett, megházasodott. Felesége, Szabó Mária. Két gyermekük született Roland és Patrícia. Hosszú időn át közös munkahelyünkön a Benta Völgye Szövetkezetben együtt töltöttük a vezetőségben választott tisztséget. Az újonnan létrejött Agro-Benta Kft-ben pedig mondhatom, hogy egy munkahelyünk volt. Utóbb önálló vállalkozásba fogott, amely szállítmányozással, majd egyéb szolgáltatói feladatokkal bővült. Iparkodó, családszerető embernek ismertem, munkatársai szerették, hallgattak rá. Fiának Rolandnak ikergyermekei vannak, egy fiú Roland Antal, és egy lány Ramina. Édesapja vállalkozását viszi tovább Hunpat-rol Kft néven. Sajnos édesapja igen korán, és váratlanul elhunyt.

Würth Zsuzsanna élete is fordulatokban gazdag volt, születésénél fogva hátránnyal indult, mozgássérültnek született, és mégis az élet olyan túlcsorduló vitalitásával jutalmazta, ami párját ritkítja. 19 éves korában született egy kisfia Antal Sándor. Ő él az édesanyjával, nincs gyermeke. Húsz éves korában megszületett második gyermeke Mónika. A Zsuzsa édesapjának volt egy nagyon jó, szinte testvérként szeretett katonatársa, Miklós István Bogyiszlón. Ő megházasodott és elvette Tóbi Juliannát. Házasságukból nem születhetett gyermek. Így a két jó barát egymással megegyezve és Zsuzsannával megbeszélve, örökbe adták ezt a kislányt a Mónikát. Fel is nevelték és ennek a lánynak 9 gyermeke született. Így a Zsuzsi, családunk negyedik generációjának tagja, a legtöbb unokával dicsekedhet. Név szerint è

18 Szabó Mónika, Gabriella, Sándor, Noémi, Mészáros Nóra, Miklós, Sándor és Ákos.

Az életkoruk 2 éves kortól, 21 éves korig terjed. Mint az előzőekben már írtam édesanyámnak ketten vagyunk gyermekei.

Biológiai és mezőgazdasági érdeklődési, körömnek megfelelően Mezőgazdasági Főiskolát végeztem, mint állattenyésztési üzemmérnökként végeztem. Kötelező gyakornoki időmet az érdi Benta Völgye MGTSZ-ben töltöttem. Majd 1972-ben sorkatonai szolgálatra, Várpalotára vonultam be. Onnan leszerelve 1974-ben visszatértem a szövetkezetbe, ahol olyan kérés volt felém, hogy vegyek részt az újonnan épült szarvasmarha telep beüzemelésében, és az akkor Finnországból importált, Finn AISH-ire tejelő szarvasmarhafajta honosításában. Itt dolgoztam a szarvasmarha telep megszűnéséig, 2007. őszéig. A szakma lehetséges összes lépcsőfokát bejártam ezalatt. Szakmai pályámat az Agro- Benta Kft ügyvezető igazgatójaként fejeztem be. Szakmai működésemmel párhuzamosan mindig vállaltam a szakma érdekképviseletét, azaz úgy gondoltam, a ”szótlan”, mindenbe belenyugvó kollégák helyett is felemelem szavam megyei, és országos szinten is. Régóta a Pest Megyei Szarvasmarha Tenyésztési Választmány elnöke vagyok. 12 éven át a Tejtermék tanács elnökségének Pest megyei képviselője voltam. Tüntettem a tej árakért, Alsónémedin át Luxemburgig, a hatos úttól a Parlament előtti Mártírok teréig, ahol két liter tej demonstratív kiöntéséért eljárás indult ellenem. 1971 óta a százhalombattai Római Katolikus Egyházközség választott képviselője, jelenleg annak a világi elnöke vagyok. A helyi Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) titkáraként ténykedek. A helyi „Dalárda” tagjaként színesítjük az évi 2025 rendezvényünket. 1976-ban megházasodtam, feleségem Kecskeméti Mária, akit a munkahelyemen ismertem meg. Ő akkor végezte a főiskola utolsó évét. Általa kerültek gyermekeimbe a székelységre utaló keleti vonások jellegzetessége, ilyen a mongol folt, ami a születést követő pár hónap után eltűnik, és a kissé ferde vágású szemek. Ezeket a jegyeket mutatja családunk legifjabb tagja Szonja is. A három gyermek vállalása három újrakezdést jelentett feleségem számára, sőt a negyedik is megtörtént. A közös munkahelyünk megszűnését követően jelenleg a Matrica Múzeum külsős munkatársa.

Az első gyermekünk Annamária, középiskoláját az érdi Vörösmarty Gimnáziumban végezte, majd a budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem jogi karán szerzett diplomát. A Richter Gyógyszergyárba került, és ott gyógyszerek szabadalmi védjegyének területét kapta feladatul. Férjhez ment

SZÁZHALOM • 2015. NOVEMBER-DECEMBER Kaisinger Tiborhoz, és egy kisfiúnak Endrének, és egy kislánynak Szonjának adott életet. Lányom férje, jogászként hivatásának a diplomácia területét választotta. Következzék egy igazi kis történet a hatodik nemzedékből: Endre unokám, aki édesapja munkája folytán Athénban született 2011 húsvétján jött először Magyarországra szüleivel. Életében először itt volt templomban.

Nagyszombaton az esti „hosszú misére” hozták el, már lezajlott a tűz és vízszentelési szertartás, én bent voltam a misén, tudtam, hogy jönnek a lányomék az unokával. Figyeltem mikor sír fel egy kisgyerek. Az biztosan ő lesz. Egyszer csak egy robajt hallok az előtérből, rosszat sejtve gondoltam, hogy a baldahin dőlt el. Évtizedekig magam is hordoztam, szereltem ezt az alkalmatosságot, de most mások vették pártfogásba.

Felálltam és mentem a bejárat felé. Látom ott áll a vejem és előtte a babakocsi, benne pedig az Endre, mellettük összeomolva a baldahin. Mondja a vejem, hogy megálltak a fal mellett és egyszer csak a babakocsira rácsúszott a fal mellé támasztott baldahin és, hogy nagyobb bal nem történt a babakocsi lehúzott fedele óvta meg az unokámat, na meg a jó Isten. Furcsa helyzet volt, de szerencsésen végződött. Így védje meg az unokámat egész életében.

Ide kívánkozik még a következő személyes vallomásom a Würth nagyapámmal és Endre unokámmal kapcsolatban. Eddig minden közeli hozzátartozómtól halála előtt el tudtam búcsúzni. Annak idején 1984. novemberében, amikor a nagyapám meghalt ez nem történt meg. Temetése után hetekkel egy érdekes és felejthetetlen álmom volt. Nagyapám nem szólt semmit, odajött hozzám és megölelt. Ez az ölelés egyszerre volt gyengéd és mégis határozott, éreztette az utolsó búcsúzás felejthetetlenségét, és az örök vigyázás lehetőségét. Unokám még nem tudott beszélni, de ki akarta fejezni felém a ragaszkodását, amikor karomra vettem, hozzám bújt és átölelt ugyanazt az intenzitású ölelést éreztem, mint akkor álmomban, ahogy nagyapám elbúcsúzva megölelt. Egész testemben éreztem üknagyapa- unoka és magam egyszerre való találkozását, egy ölelésben találkozott, a régmúlt és a jelen. Kedves olvasó figyeljetek az ilyen jelekre. A másik unokám Szonja 2014. március 25-én született. Ez egy jeles nap: Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. A magyarság de az egész emberiség életvállalásának kifejezése. Az élet mindent felülíró győzelme. Életet lehelni az élet ellenes világba! Üzenet ez a javából! Érdekes egybeesés mondhatnám a véletlenek játéka folytán az én Anna lányom és unokatestvérem, sz.

Würth Irén lánya Tordai Katalin egy nap különbséggel ugyanabban a kórházban hozták világra rokon gyermekeiket!

Fiam László, inkább technikai érdeklődése révén a középiskola után a kertészeti Egyetem Élelmiszeripari Főiskolai karán végzett szeszipari szakon. Azóta a ZWACK Unikum RT.-nél fejlesztő mérnökként dolgozik. Megházasodott Pálosi Hajnalkával, aki Százhalombattán tanítónő. Szenvedélyes természetbarátok. Felesége Hajni az egyik helyi állatvédő egyesület elnöke. Istápolnak minden néven nevezendő állatot. Harmadik gyermekünk Nóra kezdetektől kifejezetten humán érdeklődésű. Középiskoláját a budai József Attila Gimnáziumban végezte, majd ezt követően a piliscsabai Pázmány Péter Tudományegyetem Mesterkurzusát elvégezve művészettörténész diplomát szerzett, és e végzettséggel keresi megbízható, állandó, hasznos munkahelyét. Sok-sok ingyenes munkáját örömmel veszik kézhez.

Húgom Demény Julianna, anyám második házasságából született. Édesapja korán meghalt, így a szülői házban anyámmal együtt éltek, annak haláláig. A Jutka kereskedelmi végzettséggel, férjével, Kiss Mártonnal a külügyi vendégházak ellátásával foglalkoztak, majd elváltak. Egy gyermekük született Kiss Krisztián, aki különösen tehetséges táncosnak született. Anyai nagyapja Demény ágán örökölte a testfelépítését, tánctehetségét, és ezt jól fejlesztette, megfelelő iskoláztatás mellett. Hivatásos táncosként a Markó Iván vezette balett táncegyüttesben annak felbomlásáig, évekig sikeresen szerepelt. Jelenleg a Fővárosi Operett Színház táncosa Természetesen a kezdetekben ő is a battai Forrás együttesben kezdte pályafutását. A Pesti Magyar Színháznál táncot oktat színészek részére.

Ismételtem jelzem, eljutottam a hatodik nemzedékig az írás nem azért született, mert kiváló és különleges család lennénk, inkább példa és bátorítás akar lenni, hogy nem haszontalan dolog a múlttal foglalkozni. Ami ma történik az holnap már a múlt. Amit okulásul leírunk, az nagy valószínűséggel fenn marad, és az írást is könnyebb folytatni egy összegző szövegből, az adatok és közlések biztonságából.

A következő nemzedékek feladata a másokért való tevés ideje lesz. Nem csak a mi családunkba, de általánosan és ebben hajtóerő az isteni gondviselés kell, hogy legyen. Weöres Sándorral szólva: ”Egyetlen ismeret van a többi toldás, alattad a föld, fölötted az ég. És benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben”.

Németh István