EVOKﾃ，Iﾃ適 3.
Vรกgvรถlgyi Attila: Ringatรณ
Bódai-Soós Judit: Ringató Mosollyal játszol arcodon, szíved szabad madár. Szemedben huncut fény ragyog, dalod az égbe száll. Szeretni tudnék mást talán, ha nem lennék rabod, így talmi érzelem csupán, mit másnak adhatok. S ha már egy boldog nap után lehunytad két szemed, aludj el, drága kisbabám, és álmodj szépeket!
Lล rincz Mรกria Magdolna
Péter Béla elhűlten nézem, bár ezek nem antonioni kellékei: állat, emberalak miegymás! nézd csak meg jobban, hogy számlálhatatlan porcika és lóarc dermedt maradványai képeznek itt falat. kövült murális mű, anyaga talán kvarc, nem biztos. tudója a hely ásza, hádész. halálfiak homloklebeny-idézete, pokol tornáca ez. minek e topográfia? ráérsz kutatni végső utadon, ha bírád odapakol, s, már a tűz kiadta lelkét, s lett dermedt szürkülő tufa-fal. a hieroglifák a vég eljöttét mutatják. az úr emlékterme ez: tán az utolsó előtti ítélet. tudja az ég!
Jรกvorka Csaba: ร rรถmรณda
H. Gábor Erzsébet: Ragyogsz bennem Te ragyogsz ki két szememből, napsugaras mosolyomból, hogyha kinn a vihar tombol, nem érdekel engem az, íriszemnek fénye vagy. Te ragyogsz ki életemből, apró szobám ablakából, nincs is messze már a távol, tudom, lassan itt leszel, s lelkünk együtt ünnepel. Te ragyogsz ki verseimből, csengő rímek dallamából, minden szép szó gyöngy a szádból, örömforrás, óda vagy, ragyogsz bennem, mint a Nap.
Pokorni-Lovas Katalin
B. Láng Ernesztin: Régi kőkorsók virággal
Haász Irén: Régi kőkorsók virággal Moha tapadt rá, élő smaragd, idő-morzsolta perem alatt. Kút sötétjében papírtekercs, rajta vallomás – talán egy vers… - Nem jött a lányka, nem vitte el, kék madár röptét nem hitte el – egy emberöltő fakította, senki sem jött rá a titokra. A többi régi, sárga korsó virággal terhes, szirmot hordó. Testük borongó félhomályból bújik elő, mint arany szájról kacskaringózó szelíd szavak Napra forogva felizzanak.
Mik贸czy D茅nes: Bacchus a tihanyi dombok felett
JAZ: Bacchus a tihanyi dombok felett: Tétova tükrén tónak a csillám Elibém venyigék rőt katonák Nyári viharban a fűszer a villám Bort ide bort ide nagy lakomát Asztal alatt hever Ámor a mámor Sorra az étkek roskad a tál A kappan a vadkan friss füge rá bor Asszonyi testen a kéz muzsikál Dal van a létben a lében a halban Tó mederében a kecskeköröm Dobban a szívben a dallam a dallam Bor-Balatonban az életöröm
P贸th-Vecsei M谩ria: Sirat贸k
Marcsek Anna Mirtill: Siratók Hol jársz madár, szálló lélek? Fekete föld jajgat a szív, hideg a kéz, – kenyeret szelt, vállát fogta, – oszlop és híd. Hol jársz madár, szálló lélek? Isten felé zokog a szó, dermedt a láb, – küszöbön állt, csosszant lépcsőn, roppant a hó. Hol jársz madár, szálló lélek? Halott a csók, maró végzet, sirat az ének, – ezüst húr megfeszült, értük zengett. Hol jársz madár, szálló lélek? Mélységes űr, fátyolos szem, – fehér lovon szárnyal, suhan, megpihen, – az út rögtelen.
Balázs Zsolt: Suttogó éjjelen
Balázs Zsolt: Képírás Ahogy a fényeket be kell fogni, úgy a szavakat el kell engedni. Furcsa paradoxona, mégis valóságos értelmezése ez a művészeteknek. Összeköti őket a vágy gondolata, mely önző, önérvényesítő, beteljesítő. A művész egy pillanatának élete, vagy életének egy pillanata, összesűrítve várakozását, kiszolgáltatottságát, nappali harsonáját, éjjeli suttogását. Amik igazán fontosak, azok a suttogó éjjelek, amikor az elnyugvó lélek előtt feltárulnak a meztelen valóságok, hogy álomba öltöztetve, reggel elbocsájtva fennen hirdessék az életet. A művész szószólójaként, lombok simogatásába suttogva, virágok illatába karcolva az egyetlen őszinte és megrendítő üzenetet: én is itt éltem ezen a világon.
Hídvégi Andrea: Unikornis
Fábián József: Unikornis Nem hívtalak, csak elém kínált az élet. Sírásod rezonált új dallamot bennem; hiszen régen volt, amikor szerettem, nem hajtotta senki szívemről a rémet. Sírásom hallottad az ezredik hajnalon, mikor szarvam porát űzték vadászok, és nem volt már barlang, ahová bemászok, utamra ültél a hideg harmaton. Engem be nem foghat oly vadász soha, akinek szíve gonosz vagy mostoha; hálója elől kitér a bölcs vad. De ha utamba ülsz egy alkonyon, és szarvas fejem öledbe hajthatom, attól kezdve már parancsolóm vagy.
Patai Katalin: A nรกdasban
Vermuth Attila: Egy utolsó vacsorára Tussal húzott nádakba nyúlik majd egy hajó, elhűlő vízleves kéklő csendet fial. Hogy sötétbe kanalaz minket az este: álomnál több egy valóságnyival.
Zsolnai Tímea: Csillaggá csókoltalak
Gősi Vali:Csillaggá csókoltam (Csillag-fiamnak) Voltál az áhított, édes teher, gyönyörű kínban szült varázs… Öleltem pöttöm testedet, míg csitult a rémült sírás. Hozzám hajolsz ma a végtelen, hűvös-kék felhőkön át: csillaggá csókoltam lényedet: fényem vagy, vigasztalás.
Vรกgvรถlgyi Attila: Lรณtusz-รกlom
Vasi Ferenc Zoltán: Lótusz herceg éjszakái Színarany kádban fürdetlek éjjel, szivárvány-vágyadban fürdőzöm éppen; • megtisztult szívem gyémántvizében. Száz-álmú Holnap reggel palástja boldogság-ima önkoronázta, • dallal és verssel búzája áldva. Sírnék! – bolyongok bíbor mezőkön: ezüst virágok, smaragdos könnyek • hullajt a mámor harmatos órán; s kezem ügyében Hold-Napnak kulcsa.
Póth -Vecsei Mária: Születés
Szakáli Anna: Várj engem! Hajszálereken sarjadó ágak kúsznak, utakat hálózva egyik, másikat kerül. Fraktálok képletrendszerén belül, kusza-szabály szerint sűrűn átfon, elindul a vér, lüktető kánon, lassan hozzád ér szívem hangja: Élek! Várj engem anya!
JĂĄvorka Csaba: Rend szĂźletik II.
Jámbor Magnetta: Ha megszületik Hidd el! – a világ úgysem omlik össze! – szóltam magamhoz végső rettenetben. Annyi szimmetria és késélű rend vár, de nem nekem kell lebontani mindet! Mentem tovább, mintha zsinórokkal szegett út vezetne: bonyolult rendszerek útvesztőiben. A vad zsivajgás és a mélység réme, a múlt kavargó, földöntúli képe itt összefolyt egy halvány glóriában, s a megszépítő végső kötelesség új dombra vitt fel, örök szembeszélben, – és eltökéltem: én új rendet találok! ha megszületik, bölcsőjéhez állok. Őrző leszek, és sújtson bármi átok, nem leszek hű bezárt ketrecekhez, csak a Végtelenre nyíló Képzelethez!
Jeles Teréz: Őszidő
Pongrácz Ágnes: Őszidő Téged éppen azért vonzanak a fák amiért engem is – a lelkükbe látsz és amíg ecsetvonásaidtól a kép megtelik – elhangzik egy-egy könyörgő – s néhány hálaének tudod a fák is félnek nézd ezt a csodát Te azt mondod őszidő én azt mondom élet egy anyát látok a három gyermekével másnak hibásak de neki szépek s nem apró ágak futnak ott hanem a szeretet keresztül-kasul védi a szenteket alul a lét tüze – felül a vigasz vár őszidő?! tényleg mintha ősz lenne itt éppen a harangok Rómába a fák az emberekhez térnek talán bíznak bennünk – nem tudom
Ábrahám Béla: Emlékek
Simon Ilona: szentivánéj mától egy kicsit rövidebbek a nappalok őszbe gyűrűzik az izzószál bár még hús érlel magot ez még nyár de majd sorra hasadnak a dinnyék szőlők tömör fürtjén burkot repeszt a prés erjedni kész lesz a híg arany most még grill füstje űzi a labdázókat messzebb kislapát vakol homokvár falán de túlcsordult már az éjszak hordókat görget a megnyert hajnalon pincékben majd egy lépcsőfoknál elalszik a gyertyaláng s az elhagyott buborékfújón őszi eső nyári álmot pattog a játszótéri padon
Balázs Zsolt: sosemvolt télen
Hajdu Erzsébet: elvágyódás arcod előtt már a fölszántott rögök nyugalma varjúszárnyakkal fellobogózott az égbolt majd hóval terít a szél a madaraknak szemedben mégis a tavasz vadvirágokkal felszentelt útján a hosszú nyárba siető tölgyerdő szalad
Lล rincz Mรกria Magdolna
Simon Ilona: Elvérezve Képeinket egymás mellé szerkesztettem a számítógép monitor ablakán, egészen régről, amikor még mi ketten nem tudhattuk, hogy egyszer lesz talán. De ilyen az Isten, úsztat, klisékbe tesz, átlátszó falak közé aranyhalnak, és aszerint válogat be kísérlethez, melyiknél tetőzik az adathalmaz. Így lettünk mi egy pár, parttalan jövőbe vetve, ahol nincs se kígyó, se alma, kiűzettünk, s a virtuális lövöldebazár nem ad ki már se élve, se halva.
Novák Péter: Balatoni Impresszió
Székely Tamás: Tóparti pillanat Tág itt a fent és a lent, párásan összecsobban. Ring most a kint és a bent, égszínkék foglalatban. A fény csapongva járja a vitorlák vásznait, a mélység sóhajába merítve foszlányait. Egy vijjogás a tájra csendes árnyékot terít, felszín alatti álma hűvös titkokat hasít. Könnyű cseppekbe zárva messzeséget tart a tér, feloldó búcsúzása, szemeimben partot ér.
Szilv谩ssy Ildik贸: Padon
Zajácz Edina: Padon Ülünk a padon karnyújtásnyira, nincs köztünk ismeretlen hajlat, csordultig teltünk, akár egy ásványvizes flakon. Délibábképzetem vajon mit akarhat? Aszalt szilvává soványodott létünk, épp úgy, mint két kicsi mellem, a ritmus is szabálytalan néha, ez az állandóság maradt fedetlen. Lehettem volna kedvesebb, mutatós, mint holtakon az ünneplőruha, valami egészen elkerülhetetlen, ostoba mámor, a mozdulatlan mindenek fölötti, vagy a belőled szakadt indulat néhányszor. Látod, az óceán is vízhalom, szeleteket vágok a mából, érted az időt folyton megcsalom, most én, holnap majd te játszol.
Hollai Krisztina
JAZ: Cím nélkül: Hólepte utcák, sárga lámpafény Az élet emlékké olvadó regény Hónak levéből vonja firniszét A képre a mester - idő keni szét Gyermekkoromnak hűtlen vásznai Hogyan tudtatok semmivé foszlani? Boldog képeket csak sárga lámpafény Vetít már hulló hópelyhek függönyén
Torjay Valter: A hajnal és a magányos utcai lámpa
Vázsonyi Judit: Miként a fáradt esti fények bóbiskolnak, s aludni térnek a réten a bogarak, kialszik a parázs távoli tábortüzekben, emléked úgy csitul szívemben. Valaha volt borzongás ma holt, -talanná lettek a szavak és az egykor eleven terem nyitott ablakán át elszállt az utoljára elszívott cigaretta füstje.
Müller Katalin: Séta a Bükkben
J. Simon Aranka Még nem hunyta le szemét az ég tetszhalott fákra szállingóz az alkony s míg leple alatt tovafut lopva, titkon, a didergő ösvény napról álmodik nem rezzen levél az ágakon most csak a hóba zárt fájdalom hallgat nagyokat, s a fázós est bundásan ballag a tünékeny élet nyomában.
Rába Ildikó Mariann: Téli séta téli sétánknak csak a tavasz eljötte fog véget vetni
Benk Katalin: Balaton ĂŠszak
Sima István: Balatoni látkép A nyugovóra térő Nap vöröslő lángkorongja Átragyog a tanúhegyek kopott kúpjai között Aranyleplet terít a Balaton vizére Mielőtt lebukna a láthatár mögött Badacsony robosztus bazaltszikláin Szőlőskertek kúsznak a hegyoldalra fel A présházak előtt jó bort iszogatva A borász és vendége víg dalt énekel A túlpartról persze mindez már nem látszik Idáig nem jut el a mulatság zaja De a tó, s a hegyek festői látványa Ideköt, rabul ejt, és nem ereszt haza!
Körmendi Rita: Tükörkép
Székely Tamás: Esti tükörkép Kecses faág a folyó fölött, felhőt karolsz az alkonyatban, lombodba már a csend költözött, és elsötétül egyre jobban. Altató zenédet hallgatod, a távoli partok dallamát, amit mondanál, s csak suttogod, a felszín az éjnek adja át. A felszín a mélybe oldja át, amit mondanál és titkolod, a változás parttalan szavát, majd felébredéskor hallhatod. Ha feltekintesz egyre jobban, látod a csend lombjai mögött, a végtelen ég mozdulatlan, mint kecses faág a víz fölött.
Bartók Andrásné Gyöngyvér: Remény a reménytelenségben
Képes Anett: Emlékezem A haj kiloccsant vér, Zuhatag a mélyben, Jégként olvad el a whiskyben, Virágvelő az agy. Emlékezz, ahogy megtört a perc. Fénnyel birkózik a sötét, Az ablak megremegi a dörgést. Lehajtom fejem A lámpa és redőny képezte keresztnél, Úgy imádkozom Megérdemelhetetlen bocsánatért.
Torjay Valter: A bolond ĂŠs a madĂĄr
Pásztor Piroska: Séta Sétál, tompa fényű szemekkel a kockás követ nézi, motyog magában: itt még a fényen is rács van. A kilincs kívülről nyílik, talán holnap kimehet, mindig azt ígérik. Kintről a rács mögötti élet furcsa, bentről őrültnek tűnik az utca, az ablakban kíváncsi vadgalamb, bent csend, kint sok-sok furcsa hang. A madárnak adja kenyere felét, s kitárja felé száraz tenyerét.
Szilvรกssy Ildikรณ: Szivรกrvรกny-libikรณka
Mersdorf Ilona: Szivárvány-libikóka Fehér izzású szivárványok homorú tükrében látom magamat. Nem vagyok több, csak egy bohóc, akinek vállán nem fér el egy egész világ terhe. Nem akarok tovább szivárvány-libikókán fel-alá hintázni, mikor a másik oldalról az egész világot belátni.
Patai Katalin: Ĺ?sz
Ligeti Éva: Őszsóhaj Színes szilánkokra tört a lomb, terepszínben kúszik az avar, rejtőzködő zöld és tarka domb, itt van az ősz, újra felkavar. Bogyók a bokron, fagy csípte fák, hűvös a szél már, rajtam kabát, hallgatom őszidő sóhaját, várnak a csókok, s pár jó barát. Vermuth Attila: Őszünk Ha túlér a gyümölcsök magvas tékozlása, patyolatfény árvaságunk avarba fordul; falattá foltozott húsunk maradékán, napcsendű csókokkal tanulj csak holdul...
Zsolnai Tímea: Lelkem Szürke ég
Zajácz Edina: Lelkem szürke ég Milyen suta ez a délután, perceit hullatja az estre, csak úgy beszöktél a tél után színehagyott életembe. Nélküled a lelkem szürke ég, torzonborz, pihegő gerle, ha magasra tartanál repülni még, akkor sem indulnék semerre. Szivárvány-szádon fénylenék, mint apró szentjánosbogár, szép holnapunk vajon lesz-e, ha elhinti utolsó sugarát a nyár?
Novák Péter: Mesedélután
Vázsonyi Judit: Tudod, anya? Tudod, anya, a medvék medvékről mesélnek, igen! Ott a polcon fenn minden délután brummog ám egy mesét az én Brumm-mamám. Ha elég csendben vagy, hallhatod, amint zizegnek titkon a könyvlapok. Ilyenkor aztán Jancsi bohóc is csendben ül, csupa fül, nem hentereg, és nem gurul el a pöttyöslabda, a dobókocka sem tekereg. Hallgatják mind, hogy: “Túl az Óperencián, valahol élt egy szépséges medvekirálylány és egy medvelegény. Szegény, neki csak egy bundája volt...” és még azt, hogy: “ Hol... volt, hol... nem volt.”
Nemes Zoltán ‘mettor’: Dies irae
Vázsonyi Judit: Dies irae Tegnap volt, vagy holnap lesz talán, az emlékezés kopott téglafalán alig hagyott nyomot, elfutott, túllépett kretén keretén és megállt a korhadt, vén IDŐ
Újvári Cseh Péter: Dies irae Szétszabdalt arcom, várok A képmásod fáradt, s látom Hogy benőnek az évek Már nem félek Hiszen minden hiába Soha többé nem Borulok virágba
Vรถrรถs Vali: Lรกngvirรกg
Vasi Ferenc Zoltán: Szirom szárny parázs Világ virága, te, égő liliom, erdőn, fészekben szárnyakat bontó – Világ parazsa, te, mellben dobogó, ágakról libbent csodás csacsogó – fogj hamar dalba! Fogj velem dalba, világom virága, csacsogó Liliom, madarak egében parazsam lobbanjon!
Benk Katalin: Budapest
Major Gabriella: Leporello Hidak láncára aggatott képek füzére szívembe agyamba égett Egyiken bűvöl a panoráma máshol a lábad nyomára sikátor árnya vetül vagy hegyoldalt barázdál a kőlépcső s az égig meg sem áll ha nem lapozol a fekete szmoglepte salétromos fénykerülte falak tövébe hol a remény csak ritka de törékeny sápadt szirmú virág a járdaszélen Olykor megmarad s örökzöld repkénnyel felfut a tetőkig növekvőn fel S ha vattafelhő lóg az azúrégen délben jó rá bambulni tétlen hol a madár röpte a gépmadáré s a zene csöndje a gépvilágé de a gyeptégla zöldjén harmat csillan illón reggel a Nap alatt Veled marad fénye, ha hagyod S emlékekből képzel képeslapot
B. Láng Ernesztin: Jégvirágok
Lupsánné Kovács Eta: Jégvirág Jégvirág az üvegen, a tél jeges csokra, hűvös éjjel a zord szél idevarázsolta. Ráragyog a napsugár, könnyezik a bokra, a Nap nézi: miattam rövidül a hossza? Zord, vacogó, téli éj az üvegablakra könnyedén, úgy hajnalig, újra felrajzolta. Dúsabb lett, mint valaha, virágszálak bojtja, ezüstösen pompázik a tél jeges csokra.
Ábrahám Béla: Kockaváros
Pongrácz Ágnes: galambok én szeretem a kockavárost mert ott laknak a kockafejek – repülő galambpár és felettük a kék ég helyett füsttengerek – a kockavilágban kockaszín az élet s a kockakottákból a kockazenészek nem muzsikálnak – mindenki hallgat még a Szentlélek se száll le senkire minek – ha a kockaistenek jóllaktak már szelíd kockaálmokon – szomjazom a kékre s megfulladok – én szeretem a kockavárost de még jobban szeretem a zöld gyepet az ezüstös erdőket és a madáréneket ugyan hol van kockaváros erre felénk nem lehet
Vörös Vali – Zsidákovics Mihály: Lélekfa
Vassné Szabó Ágota: a diófa titka Nézd, barkát dajkál a vén diófa. Szerelmes törzse megrepedt, de vágyában még zöldbe pöndült, s nyögve, reccsenve hordoz számtalan új életet. Nevetve bújtunk el mi is egy tarka-vásznas vágy alatt. Cikkant pajkosan a kedvünk, s a bús öregség néhány percre megriadt. Mert ketten erősebbek lettünk, jó-néhány pókhálót leszedtünk, mit fonni kezdett már körénk, és azóta – néha nyögve, recsegve –, de hordjuk egymás életét. Nézd, barkát dajkál a vén diófa, s mikor a szívünk megreped, alája fekszünk – por a porban –, s együtt nevelünk számtalan újabb életet.
Szolnoki Ágnes: Tátongó égbolt
Vassné Szabó Ágota: Rendezvous Ma randevút adott a hold az égen. Keleten bevárta a napot, míg kövér hasából a makulátlan kék ég egy apró darabkát kiharapott. Megbűvölve néztem, ahogy fényükkel átölelik egymást, s a fogyó holdat csókolja a nap, és a délelőtti őszi hideg fényben, – szégyenében –, a madárijesztő szemére csúszik a szalmakalap.
Novรกk Anna: Lรกtomรกs
Vassné Szabó Ágota: huss Feneketlen mély kút ágasán libikókázott a múlt. Tükrébe mártotta magát, s nevetve száz darabra hullt. Gyűrűzve lemerült, majd gyöngyözve a felszínre került. Aztán fuldokolni kezdett, hát elrúgta magát a mohos faltól, s a gémre menekült. Nyomott vödör nyekergett annak a végén, fekete festékkel mázolták rá: JELEN. Benne üldögélt moszatként a jövő, s ő elgondolkodott ezen a jelen. Visszamászott a rozzant kútkávára, és sírva száz darabra hullt. Mohó száz szarka a csőrébe kapta, s huss, elreppent a múlt.
Balรกzs Zsolt: Vรถrรถsben szรถkik a nyรกr
Bödő Krisztián: Láz-köpenyű nyár Palettára csordult az egres-csók. Bók; június emlékére a nyárnak. Arany gabonakalász is meghajol és dalol. Hangja elmossa a tájat. Préda nélkül, mint csúf vadász szalad a nyár szőlőtőke lábakon (láz-köpenybe rejtett meghalás), szíve nyúlna ökörnyálas ágakon. Amott már sötét ráncot jár az ősz, Árka mély. Érik és reped a világ. Emitt vánszorog egy néma csősz, lábnyomában szederlila fulladás.
Mikóczy Dénes: Ébredés
Csata Ernő: Ébredés Parttalan időben, hajnalok csendjén, álmaim lebegnek tova, vergődnek, úsznak ki tudja hova, valami mély, távoli fény színe gyűrűzik, hulláma elnyelne, húzna, de hiába, ijedtemben a sodródó mába, beleakadok álmosan, újra.
P贸th-Vecsei M谩ria: Magasban
Csata Ernő: A fenyő (haikusor) Egyszer utánad is eljön a szél, ne félj és földre ledönt. Suhogó ágad hűvösségére, senki nem emlékszik majd. Fészeklakóid, csörtető zuhanásod szétcsiripelik.
Hollai Krisztina
Sima István: Riomaggiore Miként a kagyló, mely gyöngyöt rejteget Úgy őrzik az utcányi falvat a hegyek, Hogy a vándor is csak szándékkal találhassa meg Pár lépcsősor, pár ház csupán, zsalus ablakok Omladozó falú templom, szűk sikátorok S az utca alján partra húzott bárkák, csónakok Vén cédrusok, zöld kaktuszok, oleanderek Kapaszkodnak a sziklákon a kék tenger felett S kinn a vízen napbarnított halászemberek Esténként a csendes utca benépesül A vendéglők asztalára ízes bor kerül A levegőbe hal és pizza illata vegyül A kagyló héja így felnyitva csodát láttatott Liguria rejtett kincse elkápráztatott, Boldog vagyok, hogy én is jártam ott!
Streit G谩bor: J贸zsef Attila
Ádám Tamás: J. A. gyufái Csontosodik az ősz, behozod a számmisztikát. Ellened ragyognak fehér varjútollak. Bordó függönyök égnek, olvasol belőlük. Vastagszik, elakad, ami nincs. Dobozában vacog három kitiltott gyufaszál, lobbanó indulat, pazar kilátás. Metszett szentháromság. A kilences kórterem oszthatatlan, az asztalon csontozatlan napok, csontkukacok. Elmetszett erőterek rajza plafonra írt kórlapon. Bejátszható az Allegro Barbaro. Könyved sorszáma. Hatodikán hatkor indulsz, de autodafét jelez a riasztó, olvad. Beválthatatlan bónuszt hoz F., sorvad a múlt. Arc háromszoros ellenfényben. Igazoltatáshoz kép a túlvilágra.
JĂĄvorka Csaba: Rend szĂźletik III.
Péter Béla: Látod az úr,idők múltával, olyan furán bámul! teljesen megszédít ez a hideglelős nézet. persze, a gyanútlan halandó csak ámul: mi ez a tört optika, tükörszoba-igézet? mondd, hol járható ez az imbolygó korzó, hol a sátán gáttalan gúnyolódhat velem? de hát ki mondja ki végre, amit lát: torzó! hm, a nyelvre csúf terheket ró a félelem. valaki kénye kedve szerint hajlítgat teret, mi pedig, megannyi kiszolgáltatott állat, jámbor szelíden vágunk magunkon eret. az úr arca rezzen, és megvon két vállat.
Nemes Zoltán ‘mettor’: Buddha Pannóniában
Jámbor Magnetta: A Halhatatlan Őserdő – csendes, mint a sírbolt, Nagy hűvös, hindu márványkripta, Véghetetlen terekből rabolt Ligetekben vár méla titka. Zöld fátylakkal oson a fény be, Imbolygók a misztikus árnyak. Alig látszó pannó-keretbe: Buddha szent templomába járnak. Pannon erdők bükk-tölgy honában, Ahol a csúcsok összeérnek, Derengő opál kupolában „mani pad me humot” zenélnek. Csak bölcs mosolyt küld Buddha szája, Hiszen mi elzeng, nem örök! – A Halhatatlan némasága Virraszt az őrző fák között.
Tรณth Eszter: Infรกnsnล rรณzsรกval
Vassné Szabó Ágota: Hattyúdal Még őrizte a lég a barna-rög párolgó illatát, és a szerelmes kicsiny pacsirta a rózsalugasra szállt. Oly szép és langyos volt az este. Piciny szíve fricskázta a halált, de zuhanni vágyott a teste, és lelkestül egy morcos tüskének adta el magát. Szerelmes trillája vérrel fröccsent az éjben, ahogy a gébics csapdájába szállt: felszúrt, vergődő porhüvelyében sokáig kínlódva a halált. És jött egy üdítő zápor, mi ernyedt torkának új erőt adott. Zengett a dal, s elhulló vére vörösre pettyezte a pirkadatot.
Zsolnai Tímea: Újjászületés
Gősi Vali: Újjászületés Most minden hajnalt áldva élek át: már fény töri át szobám ablakát, és új erővel tölt el a tavasz, s mi évtizedig bánatból fakadt: pirkadatkor fölragyog a csönd. Messze tűnik a sötét látomás, az otthonom már nem csak puszta ház, közel hajol hozzám a végtelen, egy régi emlék dereng hirtelen, és könnyeimen gyémántfény ragyog. A könnyű légben felhők foszlanak, mint fényes szárnyú főnixmadarak, ha megújulnak halott hamvakon, és feltámadnak fahéj-ágakon, tűzhalálból, arany lángolással. Ilyenkor az élet gyönyörű, virág éled velem, zsenge fű. Valami nagy-nagy ünnep közeleg, s én vágyakozom, mint egy kisgyerek: újjászületünk mind e tavaszban.
Bartók Andrásné: Gyöngyvér: Tűzmadár
H. Gábor Erzsébet:Tűzmadár Tűzmadár vagyok, üldözött, repkedve ég és Föld között, veszélyes létem kedvelem, kihívás lángló’ életem. Orvvadász vagy te, üldöző, tollam szavakkal fényező, kalicka ajtód nyitva vár, tudom, hogy nincsen vissza már. Trófeád lettem, ékszered, szentélyed és a végzeted. Lábad elé – hisz az helyem, hullok, mint omló, lágy selyem. Oltár a csendünk – hallgatunk, egymás tüzében hamvadunk.
Jávorka Csaba: Lélekfosszíliák
Szilvássy Ildikó: Lélekfosszíliák kábult erdőnek kőmaradéka foszlik lélekpárává
Császi Zsüliet: Elefántcsont-torony Légy üdvözölve! A magány hullámzó óceánján. Elmerengve játszom a múlt zongoráján, Árnyékok táncolják a jelen végződéseit Hegedű húrjai kísérik a jövő képeit. Zárt falak között néma sziluett Az időutazó bohóc felnevet.
Zsidákovics Mihály: Ébredés
Pivarnyik Anikó: Ébredés Még nem volt más az első derengés Mint ígéret, majd elmúlik ez is Mikor zár csikordult húsomba marva Rongyosra téptem számat, lelkemet Nem több, három emelet a mélység Vonz az utca, belül a sötétség Sikolt és követeli jussát Hajnalodik; már nem értem miért Csak nézem áhítattal, s lehajtom Mélyen a fejem, győztél Megyek tovább Egy újabb éj, mert elengedtelek Gyötrődöm, ablakomon Bánat-pára ül, kilélegzem hiányodat Hinni akarom, hogy ez a való Nem hagyod Megmutatod újra arcodat, és én már Nem akarok, csak hiszek… Hajnalodik
Benk Katalin: Telihold
Lupsánné Kovács Eta: Pihenő Igéző a tó, a csendje, pihen a szél partra vetve; a levegő rezzenetlen, lét alszik a porszemekben. Víz ölében apró csónak mesét susog a kis tónak... mielőtt a Nap ébredne, megmerül a Hold is benne.
Rába Ildikó Mariann: Telihold szelíd mosollyal lebeg az égi kékben, - süllyeszti a fény
Radó László: Kompozíció
Somfai Anna: Prizma Pillanat vágyak színekbe zárt tér: megtört kibontakozás.
J. Simon Aranka (cím nélkül) Porban, fáradt lábak ottfelejtett nyomán hínáros vizek mélyülő tükörszínein sosemvolt bűvös éjek elveszett hajnalán holdba rögzült fények sápadt íve ring szívben húsban sóhajban könnyben ki nem mondott szóban az élet üzen talán… s a kőbe zárt gondolat kitör, utat talál.
Lőrincz Mária Magdolna (cím nélkül)
Péter Béla: after tengődött itt valaki, sőt élt. most egy kietlen rablak, félkegyelmű vagonját látni, ahol már minden elmúlt. az idő már kibicsaklott, és csak egy galván-foltos ablak, mint régen megvakult koldus, rezzenetlen szeme bámul az ismerhetetlen táj dermedt csendjében. kopott ködök szívták szét e rideg látkép rasztereit. az elázott, s rothadásnak indult vidéken már senki sem őrködött a semmi felett, amit a feledés rommá alázott.
Tรณth Mรกrta: Amikor a kรถd felszรกll
Pongrácz Ágnes: Amikor a köd felszáll Neptunusz felkelt ma reggel is – ahogyan szokott – azaz mégsem teljesen úgy mert nyugodt volt – nagyon nyugodt a víz se rezdült – az ég se rezdült minden egyforma s minden tenger-színű volt aztán amikor a köd felszállt Neptunusz úgy döntött hogy inkább visszamegy a görögökhöz és Poszeidón akar lenni újra Aigai-ban – mert Poszeidón egy főisten – a legsötétebb szikla tövén aranyló pontokat rajzoltak ezek a gondolatok és amikor a köd felszáll majd én is hazatérek – ám addig mítoszokról álmodom
Vรถrรถs Vali: Szemtล l szemben
Karacs Andrea: Szemed a világ Mindent megölt, csak ő maradt, Így lett a Föld, az űr, a Nap, A tenger, s annak száz hulláma, Ételt adó búzatábla, Felnevelő zöld mező, Holdfény, némán reszkető, Mély kút, amely eltemet, A világ lett szemed.
Zsidรกkovics Mihรกly: Hajnali villamos
Salamon József Imre: Hajnali villamos Ott cseng a fülemben Az a régi dallam Csilingelést hallok Minden vágyban, dalban Utazom hát hozzád, Ki villamosom várva Megfürödni készülsz Minden boldogságba’. Átsuhantam víz fölött, Csillagaim hagytam Nagykabátba öltözött Szívemet nyugtattam Eső mosta utamat, S ha tisztaföldre lépek Átölelek hozzád Minden meseszépet.
Nemes Zoltán ‘mettor’: Múlt idő
Szakáli Anna: Szemében a fény Ragyoghat a hajnal, vagy szilánkokká törhet ívének ragyogása, szembogara messze néz, bár soha nem tekintett a szférákon túlra, mindig benne ragyogott a szivárvány húrja, s ettől pillantásában didergővé vált, csönddé aludt a fény.
Jeles Teréz: Aggastyán:
Szepesi Zsuzsanna: A vén tölgy Párába burkolózott a völgy, ezüst fátyol leng ott minden fán. A dombtetőn uralkodó tölgy búban-gondban felsóhajt árván. Emlékeit kinek adja át, kire hagyja itt az őrhelyét, ahonnan a messzeségbe lát, lesheti a sűrű rejtekét? Évszázados ága csupasz már, görcsöket rakott rá az idő. Régen fészkelt rajta sok madár, dalukat úgy várta az erdő. Merev törzse fájón nyikordul, `hogy pajkosan belekap a szél; majd még egyet sóhajt fanyarul: talán ez lesz az utolsó tél!
Novák Péter: Lebegés
Mohai Szilvia: Víz-leány Fáradt bárkává lett testem A víz színén ringom resten Alattam csönd, felettem éj Bennem mardosó nincs-esély Hold simogat, égi lámpás Tudja, rám még sose várt más Fény-csókja édes, altató S így befogad a büszke tó Hazaértem végül, látod Itt nem bánt többé hiányod Fürdesz majd e tóban egyszer S ölellek ezer vízcseppel
És egy vers a segítőnktől:
Fecske Csaba: Palimpszeszt szellőztetni nyitok ablakot reggel és látom az ősz halott -de hagyjuk most a hangaszálat – orromba csap az avar szaga a fák levetkőztek éjszaka a nyarat gyorsan elfeledve ítélet pecsétjeként szárad a rozsdásodó füvön árnyad nem te következel utánad e földön többé sose látlak a tegnapé vagy nem a máé vakon követsz szív régi vágyat ó idő szaga hangaszálak