Riport > Jegyzet
2011. december 20. | 51–52. szám
Mindketten azon dolgoztunk, hogy mihamarabb letelepedhessünk Svájcban. Nem »csak« egy szerelem volt ez, hanem valami sokkal mélyebbről jövő kapcsolat. Elég volt egymásra néznünk és tudtuk, mit akar a másik” – idézi fel emlékeiben a férfival töltött időt. A szerencsétlenség egyik pillanatról a másikra írta át élete addig megszokott forgatókönyvét. „Közhelynek tűnhet, de azt tartom, sokkal jobban oda kell figyelnünk másokra. Mindig azt mondjuk, ezeket az alapvető dolgokat tudjuk, de mégis másképp cselekszünk. Talán túlságosan is könnyelműek vagyunk, mi emberek. Ha egy balesetről, tragédiáról hallunk, vagy nem törődünk vele vagy azt gondoljuk, velünk ez nem történhet meg. De igenis, megtörténhet. Mindenkinek azt tanácsolom, ha úgy érzi, nincs formában, nem »vezetőképes«, ne üljön autó-
ba, motorbiciklire, mert nagy árat fizethet érte” – halkul el a hangja. Azt mondja, két gyermeke, a tizenhat éves Stanko, valamint nyolcéves kislánya, Sofia adja számára az erőt a gyógyuláshoz. És a sok barát, ismerős, kolléga, akik folyamatosan kapcsolatban vannak vele, érdeklődnek, igyekeznek jobb kedvre deríteni őt. A munkahelyére pedig visszavárják. „Látod, rengeteg okom van tovább folytatni és kötelességem is meggyógyulni azokért, akik szeretnek és akik nekem fontosak. Annak örülök, hogy a karácsonyt velem töltik majd a gyermekeim is. A legfőbb vágyam, hogy bepótoljuk azt a néhány hónapot, ami a baleset miatt kimaradt az életünkből” – mosolyodik el a búcsúzáskor. Aztán kissé elkomorodik a tekintete. Talán ismét átvillant rajta, hogy Dirk már nem lehet velük. Undesser Tímea
Archív felvétel
Boldog idők
És éltek tovább a holtágban Úgy terveztem, horgászként, hogy mostani karácsonyunk vigíliájának estéjén végre saját erőmből kerül ponty az ünnepi asztalra, azaz minden tudásomat, fortélyomat bevetve, és hát a szerencsével is számolva. Ha kárász, dévér akadna, azt sem dobom vissza, hogy a csukát, süllőt ne is említsem. Ám tervem – álmom? – szertefoszlott, úgyhogy piacról lesz megint hal a tányéron, a feleségem révén. Természetesen második fogásként, vagyis a káposztaleves elfogyasztása után. Azelőtt, fiatalabb és aktívabb horgászkoromban is előfordult velem, hogy ősszel nem jutottam ki a vízpartra, vagy ha igen, a szerencsével álltam hadilábon. De történt egyszer régen egy különleges eset. Előrebocsátanám, horgászember soha ne vigyen magával vagy menjen olyasvalakivel pecázni, aki látni sem bírja a kifogott halat, ki nem állja a szagát, vagy úgy megesik rajta a szíve, hogy ott helyben azonnal visszadobja még a méretesnél méretesebb példányt is. Frissen házasodott barátom, a történet főszereplője, hasonló, mégis más, számomra addig ismeretlen
kategóriába tartozott. Felajánlotta egy napon, hogy kocsijával elvisz családostul horgászni a Duna olyan, meglehetősen elmocsarasodott, vízinövényekkel benőtt, de halban még gazdag holtágára, amelyet már csak erecskék kötnek össze a nagy folyóval. Úgy is történt, s amíg mi a szép, napfényes időben élveztük a pecázást, kapást kapás követett, addig barátunk járta a közeli erdőt, növényeket gyűjtött, fényképezett, meglátogatta gátőr ismerősét. Alkonyodni kezdett, amikor a zsákmánnyal elindultunk haza, ha pontyot nem is sikerült megakasztanunk. De már előtte megegyeztünk a feleségemmel és a fiammal, hogy az összes halat barátunknak ajándékozzuk. Barátunk tiltakozott, mondván, a felesége nem szereti a halat, meg ki pucolja meg őket, de mire a házuk elé értünk, mégis átvette a táskát, melyben még itt-ott csapkodtak a kárászok, keszegek, compók, dévérek, sügérek. Aztán másnap csengetnek, barátunk áll az ajtóban. Ennyire szaporán nem szoktunk találkozni, de mint megjegyezte, nem bírta ki,
hogy ne jöjjön és ne mesélje el, mi történt tegnap este náluk. Miután vizet engedtek a fürdőkádba, beleöntötték a táska tartalmát. Kis idő elteltével életre kaptak még a kevésbé szívós halak is, és elkezdtek úszkálni. A látvány elbűvölte, majd folyamatosan egyre mélyebben, végül könnyekig meghatotta a feléségét, aki ekkor már a kád szélén ült, maga mellé szólít-
29
va a férjét is, aki pedig a felesége láttán lágyult el. Szegény halak, kiragadva természetes környezetükből, otthonukból. Hogy érezhetik magukat? Látod, az a kicsi ott milyen szomorú? Biztos, hiányzik neki az anyukája. Amaz meg csak áll mozdulatlanul. Imigyen filozofálgatott, könnyek között a kád szélén, hol a vízbe, hol egymásra nézve az ifjú pár, mígnem éj-
fél felé úgy döntöttek, nyomban autóba ülnek és visszaviszik a halakat a hazájukat, otthonukat, szülőföldjüket jelentő holtágba. Nem haragszol, ugye, kérdezte a barátom. Mit mondhattam volna?! Bizonyos helyzetekben nincs örömösebb és megnyugtatóbb érzés, mégha a racionális megfontolás ellenkezne is, a lélek szavánál, parancsának teljesítésénél. Hátha még az a társunkban is ugyanúgy visszhangra talál. Bodnár Gyula
Fogas Ferenc illusztrációs felvétele