Buheráék társbérletben

Kapusi Krisztián www.coninprojekt.org Buheráék társbérletben – Sajó-menti vasemberek, avagy a nehézipar hatása a városképre, társadalomra Miskolcon és Rozsnyón CONIN projekt:

A projekt két szakmai stáb együttműködésére épült: egy műhely- és rendezvénysorozatra. Ennek gerince egy workshop-sorozat, amely közös tanulmányutakat (Selmecbánya, Graz) és egy közösségi film készítését is magában foglalta. Mindemellett társadalomtudományi kutatások zajlottak jórészt hasonló kimenettel: dokumentumfilm, kiállítások, kiadványok és kalandtúra készültek, valamint kulturális örökség napok és szakmai kirándulások zajlottak mindkét helyszínen.

A szakmai kapcsolat építése tehát erre a műhelymunkára épült, és ennek lényege a közös társadalomtudományi, mikrotörténeti jellegű kutatás volt, amely képes volt a két valaha ipari múlttal bíró város történetében a hasonlóságok és a különbözőségek megmutatására, ugyanakkor alkalmasnak bizonyult a tervezett szakmai tapasztalatcserére is.

Mindezekhez a szakmai muníció a főpályázó Észak-Keleti Átjáró részéről szilárd alapokon nyugodott: a 2008-tól zajló kutatások és projektek, illetve a különböző felvállalt ügyek tekintetében, míg a partner rozsnyói múzeumi stáb részéről szavatolt volt az intézmény múltját és jelenét ismerve.

A kötet célja az adott terjedelemben nem lehetett más, mint felvillantani a most zajló miskolci kutatások témáit, és bepillantást engedni azokba néhány érdekes eredményt megmutatva, valamint hírt adni a kimenetekről és néhány korábbi fontos előzményről, kapcsolódási pontról.

IMPESSZUM

Kiadja: az Észak-Keleti Átjáró Egyesület Szerkesztő: Darázs Richárd Szöveg: Balogh Attila, Bereczki Zoltán, Darázs Richárd, Fáy Ádám, Horváth Pál, Kapusi Krisztián, Koleszár Gabriella, Pavol Lackanič.

Tördelés, dizájn: Török Eszter Korrektor: Balogh Attila A fotók az egyesület korábbi és újabb kutatásaiból származnak (2008-2018).

Még egyszer köszönet értük a miskolci családoknak, archívumoknak!

Miskolc, 2018. www.atjarokhe.hu ISBN 978-615-81150-1-8

A projekt tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.

DRÁZUS, SAJÓ, SZINVA Sajó-menti vasemberek – néhány érdekes kapcsolat a két város között az újkorból.

A Gömör-Szepesi érchegységből fakadó Drázus patak sziklás medre a csucsomi völgyben éri el Rozsnyót, és a város alatt torkollik a Sajóba. Mialatt a Tiszához ér, a Sajó köti össze Rozsnyó vidékét Miskolccal, a Szinva patak völgyével.

Három vízfolyás, három rózsa. Miskolc egyik nagy múltú épületének (Széchenyi u. 33. szám) hagyományosan „Három Rózsa” a neve. Napjainkban is álló tömbje 1878-ban épült a Szinva patak felett ívelő Forgó-híd (mai „Villanyrendőr”) és az északra vezető országút találkozásához. Helyén ezzel a névvel már a reformkorban is létezett vendégfogadó, Kossuth Lajos későbbi kormányzó volt 1840-ben a legkedvesebb szállóvendége. Kossuth Lajos a Három Rózsában és a három rózsa városában. Róna József szobrászművész munkái közül 1898-ban a miskolcit, majd 1907ben a rozsnyói Kossuth-szobrot leplezték le.

Három vízfolyás… Három rózsa díszeleg az emlegetett patinás miskolci épület homlokzatán, akárcsak Rozsnyó város címerén. Gömör szellemi életének központja, a „Drázus-parti Athén” valahogyan a rózsától származtatta nevét.

Rozsnyó és a közeli Rimaszombat testvéries barátságát demonstrálta, hogy 1850-ben egymás címere után nevezték legjelentősebb szállodáikat, így került a Fekete Sas épülete Rozsnyó főterére, Rimaszombatba pedig a Három Rózsa. És Miskolcra? Ma még nem tudjuk, sok egyéb közös vonás viszont tényszerű.

A biedermeier keresett portréfestője, Latkóczy Lajos (1821 – 1875) rozsnyói születésű miskolci művészként fejezi be evilági pályáját. A portrés Latkóczyhoz képest inkább a tájképeivel kitűnő Markó Károly (1793 – 1860) rokonságának Rozsnyó az ősi fészke, szülővárosa. Nemesi kutyabőr igazolja patinás eredetüket, a polgári jólét viszont a bőrfeldolgozó manufaktúra, korszerűsödő bőrgyár hozadéka. A Drázus partján álló irodaépületét immáron a városi múzeum használja – Markóékéhoz hasonlóan nemes célkitűzésekkel és korszerű szemlélettel – a kultúra szolgálatában.

Markó Pál (Rozsnyó, 1817 – Miskolc, 1888) rozsnyói kötődése és a bőrgyárbéli érdekeltsége élete végéig megmaradt, ő maga viszont 1855-ben a feleségével és gyermekeivel Miskolcra költözött. A rozsnyói bőrgyár igazgatójaként nyert aranyérmes oklevelet Miskolcon a gépszíjaival, bőrből készült cipőtalpakkal az 1871. évi ipari kiállításon. Jelentős közéleti szerepet vállalt a borsodi megyeszékhelyen, 1868-tól tagja volt az evangélikus egyháztanácsnak. Fia, Markó László (Rozsnyó, 1848 – Miskolc, 1918) Bécsben szerzett orvosi diplomát, vármegyei főorvosként, evangélikus iskolaszéki vezetőként és a Miskolci Polgáregylet elnökeként fokozta a család elismertségét. Rozsnyói kapcsolatrendszerük és rokonságuk megmaradt, a bőrgyár viszont kikerült érdekeltségükből, egy 1938. évi kiadványban ehelyett már a „a Markó-féle juhtúrót, a kirándulók kedvencét” propagálták mint Rozsnyó egyik keresett termékét.

Miskolc környezetében, 1868-ban kezdte meg a termelést a Diósgyőri Állami Vasmű és tartozékai között a perecesi szénbánya. Rozsnyóról nem csak juhtúró került a városba. A Miskolc környéki bányákban használt olajmécseseket mai napig megőrizte a Herman Ottó Múzeum, a rozsnyói L. et J. jelzésű cég gyártmányait használták a helybéli bányászok. A nehézipari termelés gyárkéményei, kohói és tárnái már a XX. század kezdetétől alapvetően befolyásolták Rozsnyó és Miskolc városképét, társadalmát, a lakosság életmódját.

Balogh Attila

´ VIGJÁTÉK A PALOTÁBAN, THRILLER A SELYEMRÉTEN Hiánypótló filmtörténeti áttekintésünk arra keresi a választ, hogy mikor milyen filmes alkotás játszódott városunkban, illetve mely műveket forgattak itt.

Hogy a Meseautó „miskolci” film, mindenki tudja, azaz tudni véli. Ugyancsak nagy az Utánam, srácok! tévésorozat miskolciságának ismertsége. Valójában egyikről sem mondható ki kerek perec, hogy itt játszódik a története, avagy hogy alapvetően a településen zajlott volna a forgatások egésze, az 1934-es mozibemutató előtt, illetve 1974-ben.

Ami a helyszíneket illeti, a lillafüredi Palotaszálló egészen nyilvánvalóan a legtöbbször vászonra és képernyőre került Borsod megyei színhely.

A Meseautó zöme a fővárosban játszódik, budapesti helyszíneken és filmstúdióban készült el. A cselekmény Pestről a másfél órás mozi harmadik harmadában kerül át Lillára. Bükki tájat látunk, a néhány évvel korábban megépült szálloda épületét, kívül-belül (utóbbira nincs megerősítésünk), felülnézetből Felső-Hámort. Előzőleg annyi hangzik el a főszereplőnő Perczel Zita szájából, hogy „Víkendre megyek [...] A társammal, Lillafüredre”. Majd a férfi főszereplők egyike, Kabos Gyula autóbuszra száll, melynek oldalán az útirány jelzése: „Budapest – Lillafüred”, alatta: „Miskolc”.

A nyolc esztendővel később azonos kaptafára készült Egér a Palotában című vígjátékban (1942) hasonló helyszínek tűnnek fel. A nyitó stáblistán a felirat: „A külső felvételek Lillafüreden a Palota Szállóban a m. kir. Földművelésügyi min. támogatásával készültek” (sic!).

Ugyanitt: „Lillafüredi külsőfelvételek: Fekete Ferenc” [sic!]. Többlet a jóval sikerültebb elődhöz képest: csónakozás a Hámori-tavon.

Lillafüred felbukkan az 1974 nyarán-őszén készített ifjúsági tévésorozat egyik-másik epizódjában is; a Palota csak egy pillanatra a távolban, de a kisvasút, a fenti parkoló, a viadukt, a „mesekert” valós forgatási színhely. Az Utánam, srácok! ugyan egyetlen helyszínen, egy településen játszódik végig, de a forgatások helye egymástól kétszáz kilométerre találhatóan csoportosítható. Nincs kimondva (a forgatókönyvvel párhuzamosan írt regényben sem leírva), hogy Miskolcon vagyunk, de féltucatnyi miskolci helyszín egyértelműen azonosítható.

Minden más jelenetet, amely nem jellegzetesen miskolci, azt Budapesten vagy környékén vették fel. A lakótelep, az iskola, a barlang: miskolciként való vélelmezésük téves – bár közkeletű tévedés. (És kiirthatatlan.) Helyesen azonosíthatjuk viszont az Avasalja utcát, a diósgyőri várat, Felső-Hámort, a Széchenyi utcát, a diósgyőri lakótelepet, a tapolcai barlangfürdőt, valamint a kohászatot, a hűtőtornyok környékét és gyári pályaudvar sínpárjait.

Két további Miskolcon játszódó film kevésbé ismert, noha az egyikben el is hangzik a város neve, s a másikban ugyan csak annyi utalás, hogy „a város”, de Lillafüredet meg is említik, és a sztori zöme egyértelműen Miskolchoz kötődik. Ezek: az 1951-es Teljes gőzzel (Tiszai pályaudvar és kapcsolt részei), és az 1974-ben bemutatott tévéfilm, a Különös vadászat, amely egy bükki környezetre hangszerelt kémhistória (Palotaszálló, Hámor, Vasgyár, Gózon Gyula utcai vasúti átjáró).

A miskolci Boniésklájd (2004) értelemszerűen miskolci történetet dolgoz fel és többé-kevésbé hiteles, eredeti helyszíneken forgatta le Deák Kriszta rendező a valós alapokon nyugvó sztorit a modernkori rablópárosról. Felismerhető helyszínek: Avas, kilátó, belváros, Gömöri-felüljáró, Katalin utca, Lillafüred.

Az Utolér című thriller (2012) miskolci helyszínei: Görömböly, Selyemrét, avasi lakótelep, vasgyári piac, Dayka Gábor utca.

Tagja felsorolásunknak a Magyar vándor (2004) című alkotás is, amelyről feltételezzük, egy részepizódjában tudatosan idézi meg a hét évtizeddel korábbi elődöt: a Meseautó palotaszállós jeleneteit.

Huszárik Zoltán Szindbádja (1971) korcsolyázós pillanatait a Hámori-tavon vették fel, bár ez alig több mint néhány másodperc Latinovits Zoltánnal és partnerével, Nagy Annával.

A Tamás és Juli (1997) egy fiktív bányásztelepen játszódó szerelmi történet, Enyedi Ildikó filmjében felismerhető Lyukó, illetve Hámor és az ottani Szikla büfé.

A Kár a benzinért című szkeccsfilm (1964) egyik mini-sztoriájában a hivatali sofőr (Sinkovits Imre) újdonsült nejét Lillafüredre hozza nászútra. Kocsijukból kiszállva gyönyörködnek a Palotaszálló idillien vonzó látványában.

Az e statisztika szerint „legmiskolcibb” filmszínész, Sinkovits a főszereplője Herskó János drámájának, a Párbeszédnek (1963) is. Karaktere a fővárosból Ózdra kerül, munkába a borsodi megyeszékhelyről jár, itt húzza meg magát egy ideig. Betér az Avas szálló presszójába, az ablakon kinézve mi is látjuk a Széchenyi utcát, az Aranyszarvas gyógyszertárat és az Erzsébet tér túloldali saroképületét.

BUHERÁÉK TÁRSBÉRLETBEN A Conin projekt kiállítása a Herman Ottó Múzeumban a Papszeren 2018. október 25. és december 21. között

Kicsit berúgtam a vállalati bulin…

Hallottátok ezt a viccet?

Szombaton moziba megyünk!

Az Utánam, srácok! megy a tévében!

Voltunk Cseszkóba’, olcsó a tornacipő!

Igen jól szólt a rezesbanda!

SAJÓ-MENTI VASEMBEREK, AVAGY A NEHÉZIPAR HATÁSA A VÁROSKÉPRE, TÁRSADALOMRA MISKOLCON ÉS ROZSNYÓN

Típusként elképzelt családunk az 1950-es években – tekintettel a nehézipar kínálta munkalehetőségekre – vidékről költözött az acélosodó Miskolcra. Társbérletként jutottak egy igen alacsony komfortfokozatú ingatlan folyosójához, a patinás épület szebb napokat látott a „boldog békeidőkben”, immáron viszont – az államosítás után – apróbb helyiségekre osztva, rászorulóknak kiutalt lakásként hasznosította a városi tanács.

A család szerencse folytán, egy nyeremény-akció keretében televíziókészülékhez jutott. Nagy szám volt, a szomszédok seregestől átjártak hozzájuk megnézni az esti műsort, széket és fröccsöt hoztak maguknak.

A szükséglakás most éppen üres… hűlt helye a családnak és a szomszédságnak. Nézzünk be hozzájuk! Ismerjük meg az utánuk maradt szegényes berendezést és az annál feltétlenül színesebb gondolataikat, vágyaikat, beszédtémáikat!

ERRŐL BESZÉLTEK A SZOMSZÉDOK:

Ha lakást kapnánk az épülő lakótelepen…

Hallottátok, mi volt a gyárban? Öreg szakik mesélték

Ha személygépkocsink volna…

Emlékeztek, amikor felvonultunk?

Az üzemi kiránduláson…

Jó lenne egy víkendház…

Kimentél a meccsre?

Pisti bevonult, Józsi leszerelt…

Szakszervezeti beutalóval üdülhetnénk…

Betört az ablak, kamáztak a grundon a gyerekek

Fáy Ádám

A „HÁROM NAGY” ZENEKAR

Miskolc városában a huszadik század elejétől kezdve számtalan kisebb-nagyobb fúvószenekar alakult. Aki megélte a városnak e korszakát, biztosan emlékszik a „három nagy” zenekarra: a Vasutas Fúvószenekarra, a Vasas Fúvószenekarra, és a Bányász Fúvószenekarra.

Ezek működtek talán a legnagyobb tagsággal, és leghosszabb ideig; s bár az előző kettő – részben a fenntartó vállalatok megszűnése, illetve a finanszírozás hiányában – már megszűnt, a bányászzenekar a mai napig létezik.

Mindhárom miskolci zenekar egy-egy nagy állami vállaltnak köszönheti létezését; a Vasutas Zenekar a „vasútnak”, a Bányász a bányavállalatnak, a Vasas pedig a vasgyárnak (beleértve a kohászatot – Ógyár, majd LKM; illetve a gépgyárat, fegyvergyárat – Digép).

Megalakulásuk pillanatában és történetük korai szakaszában a zenekarok tagsága szinte teljes egészében olyan munkásokból állt, akik amatőrként, kizárólag a zene és az ügy iránti lelkesedés miatt vettek részt a közös munkában. A zeneiskolai képzés Miskolcon a XX. század első felében sokkal kisebb volumenű volt, mint a század második felében. A leendő zenészek tipikusan az iskola vagy a munka mellett tanultak, a karnagytól, de még inkább az idősebb zenészektől. Persze találunk olyanokat is, akik valamilyen intézményes képzésben azért részt vettek. További jellemzője e zenekarok kezdeti időszakának, hogy a tagság csak és kizárólag a fenntartó vállalat dolgozóiból állt. „Bizony a régi Vasas zenészek kiöregedtek. De addig, azt lehet mondani, hogy csak gyári dolgozók voltak. Ugyanúgy, mint Perecesen a bányászok. Vagy a Vasútnál a vasutasok.” 1

„REPÜLŐ ZENEKAR”

Nagyon sok fúvószenész – a gyári munka, és a nagyzenekar mellett – hosszú időn keresztül „vendéglátózott”, illetve „lagzizott”: falusi lakodalmakban és üzemi bálokban játszott. „A nyári szezonra, amik voltak, ugye, a szabadtéri szórakozóhelyek. Ezek a kerthelyiségek a Győri kaputól kezdve, a Vasgyárban is, meg Miskolcon is rengeteg ilyen szabadtéri kerthelység volt, és akkor szerződéssel vettek fel zenészeket erre az időszakra. Nem állandó munkahelyre, hanem arra a három hónapra, a nyári időszakra szerződést kötöttünk a Vendéglátóipari Vállalattal, másodállásban, a munka mellett, szabadidőben. Ezt abban az időben úgy nevezték, hogy ’repülő’ zenekar. Minden szórakozóhelyen ott lévő állandó zenekarnak volt egy szabadnapja. És akkor mi [a ’repülő’ zenekar] mindig odamentünk, arra a szórakozóhelyre, ahol szabadnapos volt a zenekar.

Játszottunk Lillafüreden, még megvolt a Tölgyfa meg a Vadász vendéglő. Itt is volt még lent Újgyőrben a Rózsakert vendéglő, megvolt a színházzal szemben a Polónia étterem, ugye, a lengyel étterem, ott is játszottunk. Akkor az Ady-hídnál a sarkon, Gyöngy presszó volt valamikor, ott is játszottunk, akkor kint Tapolcán a kerthelységben. A nyár ezzel telt el, a többi időszakban pedig csak maradt a fúvószene.” 2

KARNAGYOK

„Deli Károly azt csinálta, hogy a Pingyom-tetőn ott voltak az orosz katonák, nem tudom, század, ezred, akármi, és kiment oda hozzájuk, és kért a sapka elé, vagy ide erre a részre, ilyen réz… A ruszkiknak is volt, ő is kért, hogy a mi zenekarunknak is legyen. Van olyan kép, amin az van. És úgy néztünk ki, mint a tábornokok. A többi zenekar – mert akkor még megvolt mind a három zenekar –, a többi zenekar mindig csúfolt bennünket, hogy a tábornokok.” 3 „Igen, nagyon jó karmester volt Ujj Viktor a Vasasban. Rendkívüli ember volt, rendkívüli! Már zenei tudásba, meg egyébként is. Hát ő tanár volt, sőt, igazgató is volt a vasgyári iskolában. Egyébként zongora, orgona, tuba, fuvola, mindenen játszott, igen-igen nagy tudású. És úriember volt.” 4 1

Interjúrészlet – Kerekes Lajos,

2

Interjúrészlet – Nemeskéri László,

3

Interjúrészlet – Kerekes Lajos,

4

Interjúrészlet – Kerekes Lajos

A VASAS SZAKMA OLYAN, MINT A BICIKLIZÉS „A Dimávagnál voltam, a tmk-ban dolgoztam, az 1950-es évek elején.

Egy öttagú brigádban voltam. Abban az időben a gyártó gépsort állandóan karban kellett tartani, be volt ütemezve, mikor kell nagyjavítás, kisjavítás, közepes javítás... Megvolt, mikor kire kerül sor, ki mit csinál, és voltak váratlan meghibásodások, amikor szintén arra alkalmas embert küldtek ki.

Gombos Gyuri bácsi, Juhász Pista bácsi, Molnár Pista bácsi, ő volt az üzemfőnök, sok Pista bácsi, persze, bácsiztam őket. Az egész részleg egy üzemcsarnokban volt, csak a tmk, eleinte egy csoport, aztán amikor már tervszerűen beütemezett nagyjavításokat is csináltunk, akkor kaptuk meg az egész csarnokot. Felváltva, rotációban, mindig kapott valaki nagyjavítást, gyorsjavítást, vagy közepeset, vagy én voltam az ügyeletes gyorsjavító. A nagyjavításokra egy műszakban, de a váratlan meghibásodásokra volt mindig két- vagy háromtagú brigád, változó emberek, az három műszakban.

A tmk nem termelő üzem volt. Nagyon hamar elkerültem a nehézszerszám-gépgyárba, ott úgynevezett nehézszerszámokat gyártottunk, ezek a hadiiparban használt nehézszerszámok voltak, ágyú, löveg. Az ázsiai belövő pályákon voltak kisebb nagyobb balesetek, de halálesetre nem emlékszem, hogy lett volna. A belövéseknél kifejezetten szakemberek voltak jelen. Óriási hajó-, dízelmotorok, ha jól emlékszem, még harckocsikat is gyártottunk, motort is, toronytól kezdve, mindent, különböző légvédelmi lövegeket, óriási csőhuzamok voltak, meg fúrók, függőleges gépek, olyan, hogy egy emelet mélységbe le volt süllyesztve a gép, és így is felért a csarnok tetejére, ami volt húsz méter.

Ott ért engem baleset, amikor megégett a testem több mint negyven százaléka. 1952. november 9-én ünnepeltük a november 7-i ünnepet. Az üzem két napig zárva volt, mert olyan napra esett, már nem emlékszem, melyik napra, de két napig mentünk dolgozni mi, a tmk-sok, de azt hiszem, a többi részleg is az ünnep miatt.

Olyan hideg volt a tmk-ban, hogy volt nekünk egy asztali rezsónk, azt bekapcsoltuk és azzal fűtöttünk, oda mentünk melengetni magunkat, mert hát le volt állítva a fűtés, abban az időben lényeges volt, mennyi energia folyik. Tehát mindenki odament a rezsó mellé, összehúzódva, munkásruhában, és hát ki-ki előtte, a 7-i ünnepség előtt, ugye, kimostuk petróleumban az olajos munkaruhákat, az két napig száradt, de miután hideg volt, hiába volt kiöblítve, ettől a melegtől begőzölt és belobbant a ruha rajtam. Hát szaladtam volna ki, az udvaron állt egy óriási víztároló medence, oda gondoltam, mikor elindultam futva, hogy beleugrok, de a másik csarnokból jött ki valaki és odakiabált: Feküdj a pocsolyába! Mert enyhe idő volt, és belehemperegtem a pocsolyába, így aludt el a tűz. Aztán elvittek a mentők a kórházba, ahol kiderült, hogy a testem több mint negyven százaléka – főleg a hátsó fele szerencsére – megégett, túléltem. Hát, 17 éves voltam akkor, ugye, a fiatal szervezet talán. Ha a medencébe ugrottam volna, lehet, hogy megfulladok és ott halok meg.

Három hónap, mire felépültem. Kettő a kórházban, és onnan még, főleg a karomra, oda pótolni kellett bőrt, mert rövid ujjú ing volt rajtam, ott közvetlen égett a bőröm, a zsírom. Na, az volt egy nagy baleset. Tudod, mi az érdekessége ennek? Hogy most, pár éve derült ki Budapesten, egy ismeretségi körben összejöttünk és beszélgettünk a Digépről, kiderült, az a valaki, Kovács György, hasonló korosztály, ő is ’35-ös, 11 hónappal idősebb talán, én novemberi, ő januári, és szó esett a nehézszerszámgépről. Elkezdtünk beszélgetni, mondom, nekem volt ott egy balesetem. Mi volt az? – kérdezi. Hát, mondom meggyulladt a ruha rajtam és égtem és rohantam.

Mondja: Te voltál az? Mondom, mi az, hogy te voltál az? Hát én ordítottam neked, mikor a másik csarnokból jöttem ki, hogy feküdj a pocsolyába! Képzeld el! És azóta is jó barátok vagyunk. Kiderült, ő is Miskolcról származott és ott dolgozott, csak ő a szereldében.

Nem, nem büntettek meg, ez egy fatális baleset volt. Az az igazság, hogy tilos volt a munkaruhákat ott bent kimosni, mert a petróleum nem arra szolgált, az azért volt, amikor a gépeket szétszedtük, nagyjavításkor főleg, arra való volt a petróleum, az alkatrészeket lehet vele mosni. Nem kaptunk retorziót, mert nem használtuk el az üzemanyagot, de azért megtiltották, utána ilyet nem lehetett csinálni.

Mindenki vigye haza vagy mosodába, vagy akárhová a munkásruhát. De az olajos, zsíros munkásruhából legjobban ez hozta ki, csak utána az volt a jó megoldás, hogy a mosógépben rendesen kimossuk, amikor már nem olajos, de akkor én ezt nem csináltam meg. Átöblítettem az egészet, meg a gyárban volt egy nagy centrifuga, amivel a forgácsológépekről lekerülő fémforgácsról centrifugázták le a gépeken a hűtőfolyadékot, ami rákerült a forgácsokra, a repceolaj, a hűtőfolyadék, azt hivatalosan azért, hogy ne kerüljön az olaj vissza a kohóba, mert azt vitték vissza a kohóba, az acélanyagot, amit leforgácsoltak.

Amikor felgyógyultam, ugyanoda kerültem vissza, persze, minden további nélkül, aztán onnan kaptam meg a Szakma ifjú mestere címet, amikor levizsgáztam, az ezüst érmet, és ’60-ban amikor lehetőségem nyílt, hogy elmegyek színésznek, akkor hívtak, mert itt amatőrként az LKM színjátszó csoportjában és bábcsoportjában játszottam, akkor nyílt lehetőség arra, hogy a főiskolára menjek, aztán meg az Állami Bábszínházhoz. ĺgy került sor arra, hogy elmentem Budapestre és végleg feladtam a vasas szakmát. Amit természetesen nem lehet feladni, mert az egy életen keresztül benne marad az ember kezében. A vasas szakma olyan, mint a biciklizés, ha megtanulja valaki, az a lelkében benne van.”

Gyurkó Henrik

A Diósgyőri Gépgyár 3-as telepének makettje az Amikor még fújt a gyár című kiállításon, az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány gyűjteményéből; a jobb alsó saroknál látható az egykori tmk-műhely, illetve a víztározó kicsinyített mása

„A diósgyőri vasgyár: ott szabadultam fel mint vasesztergályos. Édesanyám korán meghalt. Anyai rokonaim laktak Miskolcon. Másfél éves voltam, mikor odavittek magukhoz ’36-ban, aztán a szülőfalumba jártam iskolába. Jól tanultam, nagy továbbtanulási láz volt akkor az országban: előttünk a jövő! Gimnáziumba nem kaptam helyet, úgy határoztam, a vasiparban szeretnék dolgozni. ĺgy kerültem a Vasgyárba.

Henrik olyan cipőben járt, mint én. A balesetre úgy emlékszem, hívták a mentőt, elvitték, mi megnyugodtunk, hogy jó kezekben van. Ez a része véget ért.

Aztán találkoztunk [fél évszázad múltán a fővárosi] XVII. kerületben, volt egy összejövetel. Elhangzott Miskolc neve, hogy én is ott tanultam a szakmát, és akkor...

A nagy pocsolyára emlékszem, kimentettük a helyzetből Henriket, megcselekedtük – sokáig beszéltek róla, az [iskolai] osztályban kaptunk dicséretet, Kozma tanár volt az osztályfőnök; mi természetesnek tartottuk, hogy segítettünk.”

Kovács György

Bereczki Zoltán

DIÓSGYŐR-VASGYÁRI KOLÓNIA 3D ELŐZMÉNYEK

2010 elején egy Google által hirdetett pályázatra készült el a diósgyőr-vasgyári kolónia néhány épületének modellje (készítette: Bereczki Zoltán építész). Az ipari örökség helyi modellezésének következő eredménye volt, amikor 2014-ben a Tündérkert projekt keretei között elkészítettük a Vasgyár bányatelepének, Perecesnek a virtuális múzeumát, a XX. század eleji állapotok 3D-s megjelenítésével (perecesitanosveny.hu). Az évek során folyamatosan napirenden volt a vasgyári kolónia modellezésének a folytatása is. A fő cél az volt, hogy Pereceshez hasonlóan itt is a kolónia XX. század eleji fénykorát jelenítsük meg, hogy ráébresszük a közvéleményt, a jelenleg meglehetősen lepusztult állapotú, kimondottan rossz környéknek számító terület jelentős értékeket hordoz.

A KOLÓNIA ÉPÜLETEIRŐL

A Diósgyőri Vasgyár az 1860-as években létesült, névleg Diósgyőrben, a valóságban azonban az akkor még teljesen különálló Miskolc és Diósgyőr közötti üres területen. A tisztek, altisztek, munkások elszállásolására létesült telep – többek között az önellátásra való törekvés miatt – hamarosan önálló településsé vált, még ha jogilag nem is sikerült a leválás Diósgyőrről. Legnagyobb tömegben természetesen a lakóházak vannak jelen, de a fejlett infrastruktúra sok középületet is igényelt. ĺgy az évtizedek során iskolák, templomok, többépületes kórház, kereskedelmi és vendéglátási épületek, gyógyszertár, posta létesült. ´A projekt során az alábbi épületek modelljei készültek el:

LAKÓÉPÜLETEK • •

IGAZGATÓI HÁZ ´ HÁROM TIPUSÚ TISZTI HÁZ

KÖZÉPÜLETEK • •

HIVATALHÁZ ÓGYÁR TÉR ÉPÜLETEI: konzum két vásárcsarnok I-es kapu épületei tejcsarnok fürdő • ANGYALVÁR • LÁNYISKOLA • FIÚISKOLA

LAKÁS, KÖRNYEZET, MUNKAHELY - XX. századi iparvárosok arculata, társadalma és termelése tudományos konferencia 2018. november 28. MAB-székház

A szocialista városok és az ipari örökség A CONIN projekt A diósgyőr-vasgyári kolónia Rozsnyóbánya ipari épületei Drázus, Sajó, Szinva MoziMiskolc Az avasi kilátó grafikus ábrázolásai Munkáskép és média Népmobil: autók a 70-es években A miskolci lakótelepek Nyári konyhák a kolóniákon A salgótartjáni kolónia Fekete Könyvek: fegyelmezés a RIMA-nál Fúvószenekarok Miskolcon és Roznyón Magyar vasércbányák Rozsnyón Egy munkáslakótelep Munkásjólét és kultúra a Vasgyárban A vas és Miskolc Ipari örökség tábor Vasgyári éden Tarna-menti településkép A kazincbarcikai vegyipar Parkok, kiskertek, garázsok Pécs-Uránváros A MÁVAG-kolónia Munkás-higiéné Angyalföldön

GSPublisherVersion 0.0.100.19

A

Horváth Pál

ROZSNYÓ A ROZSNYÓI BÁNYATELEP A bányatulajdonos, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RIMA) az összes bányaüzemeihez lakótelepeket építtetett, hogy elegendő munkaerőt biztosítson az üzemei részére.

Rozsnyóbánya (Rožňava Baňa) és a lakótelep felépítésének a kezdete 1905-be nyúlik vissza. A települést a társaság közvetlenül a Szadlovszki-táró (štôlňa Sadlovký) torkolatánál kezdte építeni. 1909-ig a táró torkolata előtt felhúzták az üzemi, illetve adminisztratív épületeket, az egészségügyi központot, az üzleteket, az élelmiszerraktárt, valamint a közép- és felsővezetői szakemberek lakásait. Az efölötti domboldalban fokozatosan alakították ki két sorban a lakótelep munkásotthonait. Minden sorban 13 földszintes házzal, és minden házban 6 lakással. A lakáshoz hálószoba, konyha és kamra tartozott. A lakásokban nem volt sem mosdóhelyiség, sem vízvezeték.

Minden házhoz egy közös udvar tartozott a hat család részére. Az ivóvizet az utcán lévő kutakból vehették. Két-két házhoz tartozott közös kút és nyilvános vízcsap. „A tisztilakások az úgynevezett Urak során voltak. Szintén földszintesek, de több szobásak, fürdőszobával, vécével, padlásszobával, külön udvarral. A lakásokhoz kert is tartozott.” „A RIMA tisztségviselői nem kaptak magas fizetést, de más előnyökkel rendelkeztek – lakást és kertet kaptak. A RIMA társaság kertésze törődött a kertekkel. A magas rangú dolgozók ingyen kapták a tüzelőanyagot és a villanyáramot. Ezzel megpróbálták elérni, hogy a felsővezetők hűségesek maradjanak a céghez. Nem messze a kaszinótól istállók álltak, ahol a lovak elő voltak készítve a hutman, avagy főfelőr számára. Minden lópárral egy kocsis törődött, etette és pucolta őket. A kocsisok tisztségviselőket, vagy pedig a feleségeiket vitték lovaskocsival Rozsnyóra, ha szükségük volt valamit elintézni, bevásarolni.” „Valamikor igen régen, ahol most is van az üzlet Rozsnyóbányán, hát ott volt a provizorát. Könyvecskére adták a bányászoknak, amikor volt a fizetés, akkor összeszámolta és ment kifizetni az izét. Helyben fizettek, mindent felírt az elárusító. Mikor volt a havi fizetés, akkor mentek a könyvecskével és mindent kifizettek.” „Kemence Rozsnyóbányán – a kolóniabeli asszonyok oda hordták sütni a kenyeret, azután Szőllős-Sajóházáról, a pék volt, ő vette át és sütött ott a kenyeret a szociban. De azelőtt ragasztottak egy biléták a kenyér tetejibe, hogy kié. Oda hordták megsütni: otthon megdagasztották és oda hordták szakajtóban.”

Egyidejüleg az üzem és bánya telepépítésével a RIMA a telepen iskolát is alapított, tanári lakással. Az iskola a telepen lakók gyermekei részére szolgált. A fenntartásáról és a tanárok fizetéséről a bányatársaság gondoskodott.

Az ’50-es és ’60-as években a település lakosságának az életkörülményei javulni kezdtek. A településen ivóvízvezeték épült ki és minden lakásba bevezették. A munkások lakáskörülményeiben addig igen csekély javulás volt csak érzékelhető. A többtagú családok is egyszoba-konyhás lakásban éltek, nagyon nehéz életkörülmények között. A lakhatási kérdést csak az új lakások építése oldotta meg Rozsnyón. A munkáslakásokat a településen 1964 után kezdték eladogatni.

A ROZSNYÓI BÁNYATELEP 3D-S BEMUTATÁSA A rozsnyóbányai kolónia 3 dimenziós megjelenítésének ötlete 2017 őszén vetődött fel egy határon túli Interreg (SKHU 1601/4.1/342) projekt keretében, Magyarország és Szlovákia (azaz Miskolc és Rozsnyó) együttműködésével. Az elkészült 3D-s digitális modellek különféle épületeket ábrázolnak, a 20. század elejétől egészen az 1980-as évek végéig. Megmutatni igyekeztünk lakóházakat, irodaépületeket és ipari épületeket egyaránt. A munkám a Diósgyőr-Vasgyár 3D-s vizualizációjához kapcsolódik, amit Bereczki Zoltán végzett el, együttműködésben jelen projekttel. A digitális megjelenítés a Google Sketchup 2017 nevű szoftver segítségével készült, alapjául pedig az épületek korabeli tervrajzai, egykori és napjainkbeli fényképek, valamint Googlemaps-térképek szolgáltak.

A 3D-s bemutató a következő épületeket tartalmazza: • • • • • • • • •

A bányaüzem igazgatósági épülete 1903-ból Az új igazgatósági épület Dupla üzemcsarnok 1988-ból Vasúti rakodóház A munkásőrség üzemi egységének épülete Buszmegáló és üzemi parkoló Rozsnyóbányán A rozsnyói vasércbánya mellett működő szakszervezet székháza Szénraktár és ércpörkölő Forgókemence és vasércfeldolgozó épület

A TELEPRŐL

PÖRKÖLŐ

A rozsnyóbányai telep két sorban kialakított lakóházakból áll. Mindkét sorban 13 egyszintes épület található, és minden épületben 6 lakóegység volt kialakítva. A lakások egy szoba, konyha és kamra alaprajzúak. A lakásokban nem volt vízvezeték, sem fürdőszoba. A házakat bádogtető fedte, a homlokzatot mindegyiken egyformán okkersárgára festették. Az udvar közösen szolgálta ki a hat családot.

Az illemhely a két épület állt, fából megépítve. Az elégtelen higiéniai berendezés kellemetlen bűzt árasztott, sőt, gyakran járványos betegségeket okozott. Ezeket a hiányosságokat csak 1945 után szüntették meg.

A hivatalnoki (egy szintes) lakások már több szobásak voltak, fürdőszobával, saját vécével, manzárdszobával és saját udvarral rendelkeztek. Az udvaron volt található a mosóház és minden lakáshoz tartozott kert is.

Ahogy az üzem épült-bővült, a rimamurányi társaság a telepen iskolát is építtetett, mellette lakást a tanítónak. Az iskolában a telepen élő munkások gyerekei tanulhattak.

A pörkölőt a Rozsnyó–Dobsina vasútvonal mentén helyezték el, ahonnan egyenesen vezettek a sínek a pörkölőhöz és az áramelosztóhoz. 1901 és 1909 között felépült hatvan pörkölőkemence, vaslemezekből. 1935-ben további két kemencét létesítettek, ezúttal mechanikus hordozóelemekkel. Az utolsó pörkölőkemencét 1955-ben építették, ugyanabban az évben leállították a Fleischne-Apold kemencét.

A kis kézi kihordású pörkölőket 1969-ig fokozatosan leállították. Ezt követően az épületet lebontották.

AZ ÜZEM A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Rozsnyóbányán egy teljes ipari komplexumot épített fel, ennek részeként: a gravitációs vas-ércfeldolgozót, pörkölőt, forgókemencét és különböző más részlegeket. A vasércfeldolgozó épülete 1905-ben, az üzem központjában, kb. 150 méterre a Sadlovsky akna nyílásától épült, aztán 1929-ben létesült a gépesített pörkölőkemence. Ez a berendezés fel volt szerelve válogatószalaggal és zúzóberendezéssel. Az előkészített zúzott vasércet mozdonyos bányacsillékkel szállították a pörkölőbe. Később ezt a szállítási módot a szalagrendszer váltotta fel. 1972-ben az ércfeldolgozóban tűz keletkezett, jelentős károkat okozva. 1976 decemberében elavultnak, kevéssé hatékonynak nyilvánították, ezen a címen aztán ki is vonták a termelésből, a következő évben pedig teljesen felszámolták.

AZ ÜZEMVEZETŐSÉG ÉPÜLETE Az eredeti üzemvezetőségi épület 1903-ban épült. A Rozsnyói Bányászati Múzeum gyűjteményében megtalálhatóak az épület korabeli tervrajzai. Az évek során több változáson átesett, mindazonáltal az épület a mai napig áll. Az új igazgatósági épület a múlt század ’80-as éveiben épült. Jelenleg mindkét objektum igen rossz állapotban van. Valamivel jobb a munkásőrség 1980-ban épült otthonának állaga, ami az új igazgatósági épülettel szemben található.

Az új ipari övezet építése idején, 2004-2008 között Rozsnyóbányán számos üzemi létesítmény megszűnt. A megmaradt épületek egy részét kis- és középvállalkozások használják. Rosszabb a helyzet a bányatelepi lakóházakkal, ahol az utóbbi időben hátrányos helyzetű családok kaptak otthont, ez kihatással van a házak jelenlegi műszaki állapotára.

Terveink között szerepel a jövőbeli 3D-s vizualizáció révén megjeleníteni további épületek digitális modelljeit az érintett területről.

Koleszár Gabriella BÁNYÁSZATI ISKOLA ROZSNYÓN A valamikori múltban a bányaszakemberek a mindennapos munkájuk mellett igyekeztek a bányásznövendékeket tanítgatni. Ebben a régióban többnyire magányos kitermelők tevékenykedtek, zömmel felszíni lelőhelyeket termeltek ki.

Miután a bányák a magyar állami kincstárhoz kerültek, Szepes és Gömör vidékén is elkezdődött a bányaaltisztek szervezett kinevelése. Először is 1747-ben megalapították Szomolnokon (Smolník) a bányászati iskolát, majd 1860-ban Dobsinán (Dobšiná). Miután utóbbi 1896-ban megszűnt, idővel újból megmutatkozott a bányaaltisztek hiánya.

A 20. század elején, amikor a vasérc termelése megugrott, egyre több gépet kezdtek használni. Az ipari munkálatok irányításához már nagyobb tapasztalatra volt szükség, amit a szakmailag nem kellően képzett műszaki vezetők már nem tudtak elégséges színvonalon biztosítani.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület borsod-gömöri osztálya azzal a gondolattal állt elő 1903-ban, hogy alapítani kellene egy bányászati ipariskolát. Az 1904. márciusi bizottsági ülésen Rozsnyón megválasztottak egy bizottságot az iskola létrehozására, amely javasolta „bányász-iskola létrehozását bányaaltisztek kiképzésére Dobsinán vagy Rozsnyón, mint esti iskolát, amelyen a tanulók a bányabeli munka után vennének részt. Az oktatás 2 éves lesz, évfolyamonként két szemeszterrel. Napi 3 óra a tanítási idő. Az intézmény az OMBKE borsod-gömöri szakosztálya hatáskörébe kerül, és az állam fogja felügyelni az oktatást”. A benyújtott javaslatot jóváhagyták. A vezetés úgy döntött, hogy az iskolát Rozsnyón hozzák létre, a múzeum épületének egyik helyiségében.

A háborús események következtében az iskola 1917-ben megszűnt.

Terveink között szerepel a jövőbeli 3D-s vizualizáció révén megjeleníteni további épületek digitális modelljeit az érintett területről.

BÁNYÁSZATI SZAKISKOLA ROZSNYÓN 1946-ban alapították meg a Vasércbányák Nemzeti Vállalatot (Národný podnik Železorudné bane), a legnagyobb üzemeivel: Ötösbánya (Rudňany), Rozsnyó (Rožňava), Alsó-Sajó (Nižná Slaná), Vashegy (Železník), Dobsina (Dobšiná) és Iglófehérhegy (Mlynky). A legnagyobb nehézséget ekkor a szakképzett munkaerő hiánya jelentette. Az ötösbányai üzem példája nyomán, ahol az üzemi szakiskolát hoztak létre, ez az oktatási forma kezdett terjedni Gömör megye más vidékein is, így Rozsnyón a bányásznövendékek intézményének megalapításával. 1948. szeptember 1-én indult az első iskolaév a mai Bányászati Múzeum épületében, összesen 17 résztvevővel.

A tanulók az 1. és a 2. tanévben váltakozva érkeztek: egyik héten az elméleti oktatásra, a második héten a szakképzésre. A 3. tanévben kéthetente jártak: két nap elméleti oktatással és többi napokon a szakképzéssel. A hároméves tanulmányok sikeres teljesítésével és a záróvizsga letételével a végzős megkapta a gyakornoki bizonyítványt.

Rozsnyón a Bányászati Szakközépiskolát az 1980. június 30-i határozattal hozták létre. Az 1990/91-es tanévben a szakközépiskola megnevezésből kiesett a bányászati cím, mivel az összes bányász-ágazat oktatását eltörölték.

SZABADIDŐ Az első kulturális intézmény a rozsnyói bányatelepen az úgynevezett legényegylet–olvasóklub volt, 1907-ben alapították. Abban az időben fejeződött be a lakótelep építése és a az üzemi épületek is már a befejezés előtt álltak. Az olvasóklub székhelyeként az úgynevezett provizorát (eredetileg: gyári élelmiszerraktár) szolgált. ĺgy hívták azt az épületet, ahol az élelmiszerbolt, a kocsma és a társalgó helyiségek (tisztikaszinó; külön a magasabb rangú tisztviselők és külön az alacsonyabb rendű technikusok számára) működtek. A kaszinóba csakis férfiak jártak, esténként ott kártyáztak. Az olvasóegyesület helyiségeiben azon kívül, hogy újságokat lehetett olvasni és könyveket kölcsönözni, engedélyezett társjátékokat is játszhattak. Ez az egyesület volt az egyetlen kulturális és szociális központ a bányatelepen élő munkások számára. Mindazonáltal a kolónián nem hiányozhatott sem a tekepálya, sem a teniszpálya.

Az üzemi fúvószenekar 1916-ban alakult meg, s ezután részt vett minden nyilvános ünnepségen, koncerteken, üzemi ünnepi alkalmakon, amiként az üzem munkásainak temetkezésein is. A zenekar mellett dzsesszzenekar is működött, amely a táncmulatságokon lépett fel. „A Kálváriára gyakran jártunk kirándulni, onnan szép utacska vezetett a rozsnyói fürdőhöz. Mint középiskolások, gyakran mentünk a fürdőbe, például ötórai teára, ahol élő zenekar játszott. Öttől nyolcig, vagy úgy valahogy, ez az időszak a diákoké volt. A fürdő abban az időben nagyon szép volt, még csónakázni is lehetett ott.“ A kultúra 1945 után egyre inkább fejlődött, minden dolgozó számára elérhetően, a szakszervezetek védelme alatt. A kulturális tevékenységek hátterét az üzemi klub biztosította (a ROH kötelékében), amelyet az egykori provizorát felújított épületében alakítottak ki. Az említett zenei részlegen kívül a könyvtár is itt volt, továbbá a színjátszó kör, illetve 1950-ben beindult a filmvetítés. Négy évre rá fejezték be a klubépületében a mozi kialakítását. Abban az időben ez a szélesvásznú filmszínház volt az egyetlen ilyen az egész rozsnyói kerületben. Az üzemi klub kulturális és sporteseményei 1961 óta fokozatosan váltak egyre intenzívebbé. Asztalitenisz- és tekeversenyek, sakkbajnokságok, farsangi és szilveszteri bálok, teaestek, társutazások, a fotósklub fényképeiből összeállított kiállítások s még sok minden más. A Bányász (Baník) sportklub sok éves tevékenységet folytatott, többek között labdarúgásban, kosárlabdában, asztaliteniszben, természetjárásban, atlétikában.

Pavol Lackanič BÁNYÁSZ FÚVÓSZENEKAR ROZSNYÓN A fúvószene a 19. század közepétől különleges zenei műfajnak számított az európai országokban, miután kivált a nagy klasszikus zenekarokból. Stílusa az európai klasszikus és népzene kombinációjából ered. Ez egy olyan játékos zenei műfajjá vált, amely azóta is széles körben népszerű, jellemzően felvonulási, gyász-, tánc- (polka, keringő), valamint koncertzeneként. Szórakoztató műfajként széles választékban vonultat fel a fúvóshangszerekből (trombiták, klarinétok, kürtök), a ritmikai alapot pedig főként az egyszerű ütőhangszerek adják (nagydob, kisdob, cintányérok).

Az Osztrák-Magyar Monarchiában a fúvószenekarok elsőként a hadseregben jelentek (katonazenekarként), repertoárjuk értelemszerűen a katonaindulókra szorítkozott. Szlovákiába a fúvószene nyugatról, vagyis Csehországból és Morvaországból érkezett. A fúvós együttesek gyorsan elterjedtek az iparvidékeken, idomulva a tipikus helyi zenei kihívásokhoz – munkás, tűzoltó és bányász zenéhez.

A bányász fúvószenekar mint a társadalmi és kulturális élet jelentős elemew a 19. század végén jelent meg a mai Szlovákia iparosodott területein. Gömörön a legrégebbi fúvószenét Dobsinán (Dobšiná) találjuk, ahol 1890-ben alakult meg az együttes, tűzoltózenekarként. A régióban az a fúvószenekar is jellemzően tűzoltózenekarként szolgált, amely a közeli Betléren (Betliar) jött létre 1897-ben.

Rozsnyón (Rožňava) a nagyzenekari fúvószene megjelenése az 1914-hez esztendőhöz kötődik, amikor már működött a bányaüzem Rozsnyóbányán (Rožňava Baňa). Az együttes 23 taggal, valamint az összes jelentősebb hangszerrel, eszközzel rendelkezett. A főként gyári dolgozókból álló zenekart karmesterként id. Alojz Giesel vezette, majd 1920-ban ugyanezen a poszton Ladislav (László) Kubík tűnt fel, ezután a zenekar szinte változatlan összeállításban működött 1922-ig, amikor Alojz Giesel visszatér az élére, s ott is maradt 1930-ban bekövetkezett elhunytáig. Munkássága folyamán kinevelte fiát, ifj. Alojz Gieselt, úgy is mint utódját a zenekar élén, aki 1954-ig sikeresen vezette az együttest. Az általa vezetett bányász fúvószenekar az 1. Csehszlovák Köztársaságban rendszeresen játszott: ünnepi alkalmakkor (például május 1-én), de szervezett munkásgyűléseken is a városban. Egyedül a 1938–1945 közötti időszak volt kivétel, amikor Rozsnyót a bécsi döntés alapján Magyarországhoz csatolták és karmesternek nem különösebben népszerű Michal Lőcseit nevezték ki. Mint fennmaradt, arrogánsan viszonyult a zenészekhez, de a társadalmi és nemzeti feszültségek kiéleződése, valamint az alacsony szakmai színvonal is a zenekar hanyatlásához vezetett a világháború időszakában. Visszatérte után a közkedvelt Lojzi bácsi, azaz ifj. Alojz Giesel súlyos sebesülései dacára, felelősségteljes hozzáállásával és a magas szakmai színvonal révén újból felemelte a zenekar művészeti szintjét az eredeti nívóra. Az ő halálát követően, 1955-ben rövid időre (négy hónapra) helyét Imrich Mikuš, a munkásénekkar dirigense vette át.

A rozsnyói bányász fúvószenekar történelmében az utolsó karmester Karol Králik lett, 1956-ban. Ő fiatalon a kassai karmesteri képzés növendéke volt. Posztján negyven hosszú éven át kitartott, és hála neki, jelentősen növekedett a zenekari munka minősége és szakszerűsége. Vezetése alatt fokozatosan nőtt a tagság, amit a fiatal és tehetséges zenészek célirányos oktatásával ért el (zömükben a rozsnyói bányászati ​​kar hallgatói voltak). A zenekarvezető törekvéseit a rozsnyói vasércbánya igazgatósága és a helyi szakszervezet (ROH) is segítette.

Különösen a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben volt érzékelhető, hogy a közvélemény előtt mennyire megnövekedett az együttes jelentősége. A bányász fúvószenekar nem hiányzott semmilyen fontos nyilvános eseményről Rozsnyón vagy a környékén, így lett a város és a tágabb régió társadalmi életének része: mint a május 1-i és 9-i ünnepségek, a bányásznap, különféle fúvószenei fesztiválok, továbbá gyászszertartások, bányásztemetések. Karol Králik karmester szakmai munkája a rozsnyói fúvószenekari hagyományok megőrzésében is kamatozott, ami többek között a rozsnyói általános iskolák diákjaiból megalakult fúvószenekar, az Úttörők Bányász Fúvószenekara (Pionierska dychovka Mladý baník) létrejöttében is testet öltött.

Ez utóbbi is Karol Králik vezetése alatt működött, önállóan, Rozsnyón 1947–1983 között, és biztosította a bányász fúvószenekar folyamatos utánpótlását.

Az 1980-as esztendő folyamán a vasércüzem zenekara Rozsnyóbányán összesen 123 előadást tartott a nyilvánosság számára.

A múlt század ’80-as éveinek második felében az együttes története csúcspontjára ért Gömörben. Akkoriban tíz aktív zenekar működött a térségben, mindegyik 20-25 taggal. A rozsnyói bányász fúvószenekarban (együtt számolva az úttörőkkel) több mint 100 zenész szerepelt.

A ’90-es évek elejére a város és a régió gazdagsági visszaesése következett el, beleértve a Rozsnyói Vasércbánya üzem leépülését. Máshol is csoportos leépítések, a termelés visszaesése zajlott. Ezek a tényezők a fúvószenekar életében is tükröződtek, amely fokozatosan leromlott, elhalt. A nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült elkerülni a kedvezőtlen végkifejletet: 1996-ra, miután a városi önkormányzat hatáskörébe került, a zenekar meg is szűnt.

Koleszár Gabriella A ROZSNYÓI MUNKÁSDALÁRDA A rozsnyói Dalárda megalakulása az 1863-as év utolsó negyedére vezethető vissza, amennyiben 1864. január 28-ára vonatkozóan már az első nyilvános fellépést hirdeti egy fennmaradt meghívó levél.

A megalakulás idején kis létszámú férfikórussal indultak, ami fokozatosan növekedett. A dalárda tagjainak túlnyomó része bányászokból, munkásokból, iparosokból és csekély része értelmiségiekből tevődött össze. Elsősorban mint férfikórus működött, csak különleges alkalmakkor bővítették ki női énekesekkel.

A megalakulástól 1900-ig önálló dalárdaként működött. Akkortól pedig különféle egyletek énekkaraként, majd 1950-től mint a Csemadok rozsnyói helyi csoportjának énekkara szerepelt.

Fénykorát Román János karnagy vezetése alatt élte a ’30-as években, amikor több városban is felléptek. A karnagy vezetésétől kezdve a dalárdának saját egyenruhája, sapkája és nyakkendője volt. A ruha fekete, a sapka szintén fekete bársony, kemény silddel, és elöl a dalárdajelvénnyel: aranyszínű babérkoszorúban a líra, abban a három rózsa és a keresztbe tett bányászkalapács. A nyakkendő szintén fekete ripsz anyagból volt, 5-6 cm széles szalag masnira kötve, majd a lelógó részen arany rojt volt, úgynevezett Petőfi-masni. A fekete ruha megmaradt, de a nyakkendő és a sapka megszűnt a dalárda ujjászervezése idején, amikor a csoport a Csemadok keretén belül kezdett működni 1950-ben.

Az énekkar 1950-60 között számos sikeres fellépést könyvelhet el, különösen 1952-től, amikor Varga Ferenc karnagy kezdeményezésére megalakult a vegyeskar.

Koleszár Gabriella A POZSÁLÓN ÁLLÓ MENEDÉKHÁZ TÖRTÉNETE (1989-IG)

Rozsnyóbányán gazdag kulturális élet zajlott, különösen 1948 óta a ROH keretében működő üzemi klub révén. A Bányász (Baník) sportegyesületnek is – amelyet 1945 után átszerveztek – gazdag a hagyománya. Kezdetben labdarúgásban, a (görög-római) birkózásban és asztaliteniszben jeleskedtek csapatai. A sportklubot később átnevezték: Bányász Testnevelő Egyesület (Telovýchovná Jednota TJ Baník). Számos szakosztálya létezett: a futball mellett kosárlabda, asztalitenisz, testépítés, könnyűatlétika, szabadidős testnevelés és turisztikai csoport.

Jelen eszmefuttatás a turistacsoporttal foglalkozik és a Pozsáló hegyen lévő menedékház történetével, a Barátkő szikla (skalisko-Baračka) megmászásának hagyományaival, amely a Szlovák Érchegység legkeletibb csücske, elválasztja Szepest Gömörtől, és északra helyezkedik Rozsnyótól: Pozsálónak nevezték el. Legmagasabb csúcsa a Barátkő 1293 méterrel a tengerszint felett. Mivel ez a legmagasabb pont a környéken, a tetejéről csodálatos kilátás nyílik körben. ĺgy Rozsnyóra és a Szlovák karsztra, a Szlovák Érchegységre, de kedvező időjárás esetén a Magas-Tátrára, továbbá a Királyhegy (Kráľova hoľa), a Lőcsei-hegység és a szepesi vár is láthatóak. „A Pozsáló hegység és szikla a legszebb csúcsok közé tartozik Szlovákiában. Felvidéken nem csak az érc gazdagsága volt ismert, hanem a Tengerszem is.” Ugyanakkor minden 32-33 évben a hegység kinyílt és rejtett forrásokból 12 napon át feltört a víz. A feljegyzések szerint ezt a jelenséget 1780-ban, 1813-ban, 1894-ben, 1897-ben, 1905-ben, 1954-ben egyaránt megfigyelhették. Csusom község fekvése is bizonyítja, amely még a 20. század első felében a Drázus-patak keskeny völgyének jobb oldalán helyezkedett el.

A Pozsálón álló menedékház előzményei az 1918 utáni időszakba nyúlnak, amikor Szlovákia egész területe a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott. A város politikai irányítását a bevándorlók Csehországból átvették. A település új lakói szerették a természetet, a turisztikát, a téli sportokat, a síelést. Egy februári vasárnapon, 1924-ben a rozsnyói postahivatal két alkalmazottja, Jozef Baštýr és Václav Mazánek elindultak a Pozsálóra, és egy tragikus baleset nyomán egyikük odaveszett. Egy évvel később a testvérpár, Ladislav és Vojtech Pástor szintén eltévedtek a sűrű ködben a Pozsáló déli oldalán, síléccel a lábukon. Ekkor a szüleik által megszervezett mentőakció sikeresebb lett, erősen lehűlt állapotban, de időben rájuk találtak. Ezek után vetődött fel a turisztikai menedékház felépítésének ötlete a Pozsáló oldalában. A döntést a csehszlovák turisták klubjának közgyűlésén 1933-ban hozták meg. Ján Horák volt az épület legnagyobb befektetője, ezért a turistaházat először róla is nevezték el. A menedékházat a Pozsáló déli oldalán építették fel, mintegy 1150 méteres tengerszint feletti magasságban, a források közelébe, Csucsom községhez tartozó területen. A beruházást adományokból és kölcsönökből finanszírozták. Az új épületet 1933. december 17-én nyitották meg.

További helyiségekkel 1935-ben bővítették ki a házat, és Pozsálóra (Volovec) nevezték át. Rozsnyó 1938-ban a bécsi döntés nyomán Magyarországhoz került és a magyar hadsereg bevonult a városba. A pozsálói Barátkő az akkori Magyarország legmagasabb csúcsává vált (kevesebb mint fél évre, 1939. március 15-ig). A Pozsáló gerincén a magyar katonák járőrözni kezdtek, a menedékház a határmenti térségbe esett. Ennek ellenére a magyar turisták folyamatosan látogatták ebben az időszakban is, hiszen a környék az akkori Magyarország egyik legszebb kirándulócélpontjának számított.

1939 januárjában Rozsnyón megalapították a Magyar Turista Egyesület felső-gömöri osztályát, amelynek irányítása alá került a Pozsáló (Volovec) menedékház. Abban az időben egy meteorológiai állomás és szálláshely jött létre az épületben.

1940 februárjában az MTE klub síszakosztálya a Pozsáló lejtőin remek síversenyt szervezett a télisportok népszerűsítése érdekében.

A világháború alatt a természetjárók klubja fokozatosan elvesztette tagságát, sokan elestek a csatatéren, de maga a turista tevékenység is veszélyesnek minősült (a turistákat kémeknek vagy partizánoknak tekintették), ezért le is állt a klub szervezete. 1942-ben Ján Lipták és a felesége, Mária lettek a menedékház gondnokai. Mivel a férfi 1952-ben elhunyt, a feleség folytatta tovább a gondnoki tevékenységet, 1955-ig. Nem maradt teljesen egyedül: segítője Laci nevű szamara lett, hetente 14 kilométert gyalogolva Rozsnyóra és vissza. Az állat 1955 januárjában elpusztult, félúton a menedékházhoz.

A háború utáni időszakban a szervezetlenül érkező turisták és a rozsnyói vasércbánya sportklubjának tagjai gondoskodtak a menedékházról. A háznak mindaddig, amíg a Telovýchovná Jednota Baník Rožňava (a Rozsnyói Bányász Testedző Egylet) 1953-ban megalakult, valójában nem volt állandó házigazdája.

1953-ot követően, a politikai helyzet stabilizálódása után Pozsáló a természetkedvelők számára rendszeres találkozások helyszínévé vált. Az 1955-65-ös években a szervezett turisták a TJ Baník Rožňava természetjáró szakosztályának tagjaiként jártak ide, Ladislav Dittel vezetésével.

Az 1960-as években Pozsálón minden évben síversenyeket tartottak, Pozsálói Nagy Szlalom címmel.

Amikor 1969-ben kialakult a konkurrens sportegylet, a TJ Elán Rožňava, annak a természetjáró szakosztálya lett a legerősebb és legaktívabb klub a kerületben. 1968 augusztus 1-én Anton Laščák és felesége átvette a menedékházat Pozsálón. Gondnokságuk idején az objektum ellátása és tisztasága kifogástalanul megoldott volt.

1978 óta a TJ Baník Rožňava újjáélesztette a város legrégebbi turisztikai szervezetének tevékenységét.

1979. január 6-án Jozef Laščák megszervezte az 1. Újévi Túrát a Pozsálóra.

Laščákék 13 éven át tartó gondnoksága után a menedékházat Ľudovít Havran és felesége, Margita vette át.

A Pozsáló történetének fontos mérföldköve az 1982-es év, amikor megvalósult a villamosítás. Az elektromos vezetékek a föld alá kerültek. A földmunkákra a TJ Baník klub természetjáróin kívül nagy számban jelentkeztek önkéntesek is – Pozsáló kedvelői, természetjárók, köztük nők is. Tréfásan úgy mondták: Máris szomszéd a Kökörcsin utcából is jelentkezett (a Mézga család című magyar rajzfilmsorozatból). A földmunkákat rekordidő – két nap – alatt befejezték. A menedékház villanyszerelését a Železorudné bane Rožňava (a Rozsnyói Vasércbánya) biztosította. A villany ünnepélyes bekapcsolása 1982. december 17-én történt meg. Újévi hagyomány lett kilátogatni a Pozsálóra, amely tradíció 1979-ben indult és a mai napig is tart, 2018 januárjában már a 40-ik évfolyam követte. A túrázók minden évben találkoznak a Barátkőnél január első szombatján.

A Rozsnyói Bányászati Múzeum (Banícke múzeum v Rožňave) is évek óta szervez újévi kirándulást a Pozsálóra, az intézmény munkatársai ilyenkor együtt kirándulnak oda. Sőt, már korábban, 1977-ben elkezdték ezt a hagyományt. Az első időkben két napra kimentek a Pozsálóra, később már csak egynapos volt a túra. Nem csak a múzeumi munkatársak és családtagjaik vettek részt ezen, hanem más múzeumok dolgozói is, és nem pusztán Szlovákiából, de Magyarországról is. Különösen a miskolci Hermann Ottó Múzeum munkatársai kedvelték a téli túrát a Pozsálóra és minden alkalommal eljöttek. Az utóbbi években ez a tradíció elhalt, de remélhetőleg hamarosan sikerül újraéleszteni.

A CÉLVÁROS

KAMA

http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/

KOFFERTURÁK -

http://kofferturak.hu/

http://kamaprojekt.hu/

UTÁNAM SRÁCOK VÁROSI TÚRÁK KEZDŐKNEK ÉS HALADÓKNAK I. II. http://utanamsracok.blogspot.com/p/us-varosi-turak-kezdoknek-es-haladoknak.html

UTÁNAM SRÁCOK FESZTIVÁL

http://utanamsracok.blogspot.com/

MISKOLC 2018