Hannu Rajaniemi
A kauzalitรกs angyala
Ad Astra 2014
Copyright © Hannu Rajaniemi, 2014 First published in Great Britain in 2014 by Gollancz, an imprint of The Orion Publishing Group Ltd. Hungarian translation © Juhász Viktor, 2014 Borítókép © Sallai Péter, 2014 Szerkesztők: Kleinheincz Csilla, Szélesi Sándor Korrektor: Kelenik Éva Műszaki szerkesztő: Bartók Brigitta, Királyházi Csaba Borítóterv: Csigás Gábor
Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2014
ISBN 978-615-5229-45-9 Felelős kiadó: Bakos Péter igazgató Nébali Kft. 1061 Budapest, Káldy Gyula u. 6. www.adastrakiado.hu 06-1-445 1344
Epigramma „A férfi hirtelen félbeszakította a mondatot, és haragosan toppantott: – Átkozott Lupin! Hát sohasem fog megváltozni? Élete utolsó pillanatáig utálatos és cinikus akar maradni? Az ördögbe is, komolyodjon már meg! Itt az idő, most vagy soha: viselkedjen végre komoly ember módjára!” Maurice Leblanc: 813 „Gyerekkorban talán lehetetlen elképzelni, milyen az, ha valami véget ér. A soványka kislány a körülötte dühöngő háború ellenére sokkal jobban félt az örökké tartó unalomtól, mint attól, hogy soha többé nem csinálhat semmit, aminek értelme lenne, vagy attól, hogy a napok csak csorognak a semmibe, mint a haláltól vagy a befejezésektől.” A. S. Byatt: Ragnarok, The End of the Gods „Seaton ekkor valóban elvigyorodott. – Nos, mindig is tudta, hogy egyetlen dolog érdekel engem igazán: minél nagyobbat és jobbat teremteni.” E. E. „Doc” Smith: Skylark DuQuesne 5
Prológus Joséphine Pellegrini magányosan áll az időtlen tengerparton, és egyáltalán nincsen elragadtatva a világvégétől. A Nap lassan eléri a látóhatár szélét, narancsszínben izzó korongja a tenger nyugodt víztükrét érinti. Az égen mozdulatlanul lebeg a Föld gömbje. A kék és fehér foltok között sötét nyúlványok kergetőznek, lassan terjeszkednek, mint a kiömlött tinta pacái. Matjek Chen Sárkányai azok, és éppen magukba olvasztanak minden anyagot, energiát és időt. Már nem sok kell ahhoz, hogy befúrják magukat a haldokló világ kérgébe, és mohón zabálni kezdjék a föld alatti bakteriális bioszféra maradványait. Amikor pedig az élet utolsó védőbástyája is elesik, egymást is felfalják majd, és halott, csupa por és szikla bolygó marad utánuk. Ha már Ragnarökről van szó, Joséphine látott ennél jobbat is. Az előző ilyen alkalommal valami káprázatosan új dolog született. Most azonban csak egy vénségesen vén, szikkadt méhlepény hullik darabokra, aminek már amúgy is nagyon régen meg kellett volna történnie. Azért végignézi, ha másért nem, hát Matjek kedvéért: végtére is ez volt Chen utolsó nagy tette, mielőtt a defektálók mestere elragadta volna. Ó, a csodálatos, zseniális, életveszélyes Matjek! 7
Joséphine pontosan az ilyen grandiózus, kicsit gyerekes, de világnagy léptékű gesztusok miatt kedvelte. Engedélyez magának némi kilengést, és egy töredékpillanatra őszintén hiányzik neki a férfi szúrós pillantása és higgadt mosolya. Még azt is megbocsátja neki, hogy csapdába ejtette ebben az elmeburokban, amely olyan vén, mint az a húsgubó, ahonnan évszázadokkal ezelőtt ő maga kikelt. A finom, hófehér homok hűvösen simul kék erekkel telerajzolt lába alá. Amikor fázósan átkarolja magát, a karján ráncokba gyűrődik libabőrös, megereszkedett bőre. A derekában éles, nyilalló fájdalom araszol fel és le, mint valami lomha rák. A kor a legkegyetlenebb börtön mind közül. Ő könyörületes győztes lett volna. Csak meg akarta mutatni Matjeknek, hogyan kell uralni a világegyetemet. És a végén megkímélte volna az életét. Sajnálatos módon csődöt mondtak az eszközei. Az áruló, hálátlan Mieli a lehető legfontosabb pillanatban lázadt fel ellene, és nem kért a dicsőséges végzetből, amelyet Joséphine neki szánt. Jeanról, az ő Jeanjáról nem is beszélve. A tolvaj elárulta. A Kaminari-ékkő, a Planck-zárakat nyitó kulcs, amelyet a tolvajnak el kellett lopnia, hiszen Joséphine ezért menekítette ki a pokolból – csak egy másolat volt, amelyet a tolvaj évtizedekkel ezelőtt készített, hogy megtréfálja úrnőjét. És ezért keservesen meg fog fizetni. Mert az közel sem elegendő büntetés, hogy éppen élve falja fel a káoszkód Mieli hajójában. Minden szerszám kicsorbul egyszer. Ezt nem lett volna szabad elfelejtenie. És most a defektálók mesterének a foglya, aki egyszerűen itt hagyta, amikor megpillantotta az ékkőbe rejtett üzenetet. A végén mindent el fogok ragadni – mondta a nőnek. – De rád még szükségem van. Mintha Joséphine is csak egy eszköz lenne, akit nyugodtan el lehet hajítani használat után! Azok után, hogy az a fertelem 8
mindent neki köszönhet. Joséphine volt az, aki Mielit a Dilemmabörtönbe küldte a defektálók mesteréért, miután az gondosan elbújt a tolvaj elméjében, készen arra, hogy elszabaduljon, ha Jeant elkapják. És ezt a feladatát bámulatosan ügyesen teljesítette is egészen addig, amíg fel nem falta Matjeket és a nagyság hamis illúziójába nem ringatta magát. Ideje egy kicsit az orrára koppintani. A nő nagyot szippant a tengerillatú szélből, hogy felszítsa a szívében izzó harag lángjait. Őt aztán nem fogja ketrecbe zárni ez a Szása gogolkeltetőjéből szabadult, torz, félretenyésztett példány. Joséphine Pellegrini szilánkokra töri ezt börtönöcskét, úgy bánik majd el Matjek csiricsáré gyermekkori emlékével, mint Chen a Földdel. A defektálók mestere nagy hibát követett el, amikor magára hagyta. * Joséphine nem foglalkozik fájdalmasan sajgó tagjaival, és lassan letelepszik a földre. Mélyen a homokba fúrja az ujjait. A föveny még őrzi a képzeletbeli délután forróságát. Az ujjai között pergeti a homokot, az apró szemeken megcsillannak a lenyugvó napkorong sugarai. A nő alaposabban szemügyre veszi a szemcséket, megpróbálja kivenni a részecskék formáját, a cakkos mintázat legapróbb részleteit. Egyetlen vir, egyetlen zárt virtuális rendszer sem tökéletes: ezt alaposan megtanulta Jeantól. Ez ráadásul egy álomvir, egy ősrégi dzsánna pontos másolata, ami kevés ahhoz, hogy fogságban tartson egy Alapítót. A kulisszák mögött demiurgoszgogolok dolgoznak, világteremtők, akik kitöltik a hézagokat abban a pillanatban, amint valamit alaposabban megnéz. 9
Így is van. Joséphine átható pillantásától egy pillanatra megvonaglik a vir szövete. A felvillanó repedésbe pedig már be is löki saját Alapító-kódját: az a kis, vörös apróság és az ágy és az eskü. A valóság leheletnyit enged, megnyílik egy kicsit, és Joséphine érzi alatta a firmamentumot, a lágy föveny alatti kemény széleket. A firmamentumot természetesen Matjek kódja pecsételi le, de attól még hallja a folyamatos suttogást. Ki az? Alapító! Hsziao! Félelem! – csipogják a hangok. A demiurgoszok összerezzennek, és azonnal szétrajzanak, amint hozzájuk ér, de a nő nyugtató hangon beszélni kezd hozzájuk: Várjatok! Maradjatok! Játsszunk! Joséphine ismeri ezt a kopírklánt. Buzgó, gyerekes, és nagyon, nagyon magányos másolatok mindannyian. Hirtelen feltámadó érdeklődéssel fordulnak visszafelé. A nő elmosolyodik. Lehet, hogy éppen egy omladozó emlékburok foglya, és igen, elvágták saját Alfa aspektusától, de akkor is ő a felfoghatatlanul öreg Joséphine Pellegrini, aki pontosan tudja, hogyan kell a gogolokkal bánni. Attól még, hogy ő be van zárva ide, parancsolhat a demiurgoszoknak, és ha ez sikerül, akkor talán teremthet magából egy részmásolatot, önmaga fakóbb árnyékát, aki kisurranhat a réseken. Először is tennie kell egy próbát. Fessétek át nekem az eget! – adja ki a parancsot. – Fessétek ki minden zegét és zugát! Látni akarom a Rendszert. A demiurgoszok vidáman loholva engedelmeskednek. Pontosan erre a célra hozta őket létre a gazdájuk, hogy úgy formálják a virt, mint egy álmot, és zsúfolásig töltsék történetekkel – meg a történetekbe rejtett történetekkel –, amelyeket más gogolok gyűjtenek nekik a távoli külvilágból. Az eget elöntik a háború és a pusztítás lángjai. * 10
Joséphine előtt alakot ölt a Rendszer: úgy forrong, mint egy felbolydult méhkas. A demiurgoszok örvénylő galaxisként ábrázolják, ahol minden egyes csillag egy hajó. A Fősodor, a Rendszer égi artériája zsúfolásig telt menekültekkel – mind az Öv jelentéktelenebb civilizációi, amelyek eddig a Szobornoszt izzó ragyogása mellé húzódtak, hátha sikerül elkapniuk egy-egy lángoló szikrát. Most pedig fejvesztve iszkolnak, mert azt hiszik, eljött az elmék nagy betakarításának ideje, és őket is felfalják a hatalmasok. Joséphine gúnyosan felmordul – inkább hálásnak kellene lenniük, amiért a nagy kollektív tervet szolgálhatják. Ha azt veszi, mi mindent láthatna Alfa aspektusa milliárd szemén keresztül, akkor a látvány legfeljebb a barlang falán táncoló árnyékhoz mérhető, ennek ellenére sugárzó elégedettséggel mosolyog a demiurgoszokra. Remek munka. Most pedig mutassátok meg a húgaimat és nővéreimet! Az ég kitágul, és hirtelen ott a Nap, a körülötte keringő szo bornoszt napvájó gépezetek meg az okosanyaggyárak, majd sokdimenziós térképpé alakul, amely képes megjeleníteni a rajonokat, az oblaszty-hajókat meg a gubernijákat, a bennük rejtőző sokfazettás virekkel együtt, ahol számolatlanul nyüzsögnek a go golok, mint idegsejtek a Szobornoszt gigászi agyában, a kozmikus gondolathálóban. És ez az agy éppen háborúban áll saját magával. A nővérei a vasziljevekkel és a hszien-kukkal csatáznak. Ez a konfliktus nagyon-nagyon régóta érlelődött már, alapértelmezett évszázadok és szubjektív örökkévalóságok alatt felgyülemlett intrikák és hátbaszúrások eredménye. Joséphine tisztában van vele, hogy a Pellegrini kopírklán el fogja veszíteni ezt a csatát. Az Alapítók marsalltudatai és fegyverei egyformák, ezért kizárólag a létszám számít. Viszont még mindig nem túl késő. Josephine fejében lassan körvonalat ölt egy terv, amellyel egységbe forraszthatja az Alapí11
tókat – ráadásul elejétől fogva ezt akarta. A defektálók mestere továbbra is hasznos eszköz lehet a számára, a közös ellenség, aki még a vasziljeveket meg hszien-kukat is Joséphine oldalára állíthatja. Szása biztosan csatlakozni fog hozzá, a többiek meg majd szépen követik a példáját… A nő gondterhelten összehúzza a szemét. Valami nincsen rendjén az ütközet mintázatával. Az égbolton visszatükröződő miriádnyi énjének összessége elcsúszott, megnyúlt képpé áll össze, mintha egy vidámparki szellemkastély torzító tükrében bámulná magát. Aztán hirtelen megjelenik előtte a mintázat, és felismeri benne a defektálók mesterének a keze nyomát. Tágra nyílt szemmel mered a formálódó apokalipszisbe, a különböző röppályák, ütközetek és szobornoszt gondolatfoszlányok ívéből kirajzolódó végzetbe, amely sokkal hatalmasabbnak ígérkezik annál, mint amilyenről Matjek valaha álmodni mert. * Joséphine sokáig nézi a háborút. Mintha egy fegyver torkolatába bámulna, mintha tétlenül meredne a gépiesen, megállíthatatlanul forduló töltényhengerre, a lecsapni készülő kakasra, amit mennydörgés, fehér izzás és sötétség követ majd. És ekkor hirtelen teljes valójában felfogja, micsoda valójában a defektálók mestere. Joséphine végül lehunyja a szemét, elhever a hűvös fövenyen, kinyújtott karral fekszik ott, akár egy kiterített holttest. Hallgatja a tenger sistergős zúgását. Azt akarta, hogy lássam, gondolja. Pontosan tudta, mit fogok tenni. Ezért hagyott itt magamra. Évszázadok óta most először tolul fel benne az űr, a kísértés, hogy végre véget vessen mindennek. 12
Szomorú vagy? – faggatóznak a demiurgoszok. – Akkor mutatunk még neked egy csomó mindent! Égfestők vagyunk! Világépítők, dalnokok, szobrászok! Joséphine ökölbe szorítja a kezét, amíg bele nem sajdul minden bütyke. Aztán felül és végignéz a lassan sötétedő parton. Lábnyomai takaros mintázatban követik a tenger ívét. Feláll. Itt az idő, hogy én mutassak nektek valamit – mondja. – Ha segítetek, közösen csinálhatunk nektek egy barátot. Figyelünk! Teremtünk! Alkotunk! – zúgja a demiurgoszok kórusa. Joséphine elindul a parton. Lassú, megfáradt mozdulatokkal saját lábnyomaiba lép. Hideg hullámok nyaldossák a bokáját. Fent, az égen ekkor kezdődik a valódi világvége. Joséphine rá se hederít. Minden erejével az utolsó reménysugáron dolgozik, amelyet emlékekből és homokból fog létrehozni.
1 A tolvaj és a végső ütközet
Alig hagyjuk el a Mars pályáját, amikor Matjek megtudja az igazat Narniáról, aztán segít nekem megtalálni Mieli nyomait. – Nem lehet, hogy ez a vége! – kiáltja, és felmutat egy könyvet. Megviselt, méretes, lila borítójú kötet, a borító kör alakú ablakra hajazó, sárga foltjában éppen seregek rontanak egymásnak. A könyv olyan nagy, hogy a négyéves fiú kénytelen két kézzel a magasba emelni. Egy ideig küzd a súllyal, aztán lecsapja elém az asztalra. Most látom, hogy A végső ütközet az C. S. Lewis-tól, és elfojtok egy sóhajt. Mindjárt jönnek a nehéz kérdések. Az utóbbi néhány szubjektív napban a hajónk, a Ruhásszekrény parányi fővirje nyugodt hely volt. A szimulációt én magam készítettem Matjek egyik álma alapján. Mennyezetig érő könyvespolcok tömjénillatú labirintusa, ahol a polcokon a lehető legkülönfélébb méretű és borítójú könyvek állnak halmokban. Matjek meg én általában az előtérbe beszuszakolt apró kávézó durván ácsolt fa asztalánál ülünk, amelyet fényárba borít a kirakaton bezúduló napfény. A kirakaton túl – köszönhetően a virnek, amely a képzeletbeli üvegre festi számunkra a látványt – a Fősodor zubogó 15
áradata hömpölyög, sok-sok ezer gondolatfoszlány, normálhajó, sziklahajó, sugárzsoké és ezernyi más különböző hajótípus, amelyeket a Ruhásszekrény csillogó napvitorlái miriádnyi tükörkép-szilánkká szórnak. Valahol hátul pedig, a polcok mögötti félhomályban a kék és ezüst borítójú könyvekben tárolt, fraktálisan tömörített elmék, Szirr egykori lakói, dzsinnjei és istenei pusmognak egymás között papírzizegésre emlékeztető hangon. Matjek egészen eddig öklére támasztott állal, csendben falta a könyveit. Ami nekem tökéletesen megfelelt: eléggé lefoglalt, hogy a Föld halálsikolyainak kórusában felkutassam Mielit. – Nem halhatnak meg csak úgy! Ez nem ér! – fakad ki Matjek. A fiúra pillantok, majd megpörgetem az ujjaim között az egyetlen zoku ékkövemet – smaragdzöld kristálykorong, tejszínű erezettel, egy barátságos cetomorf ajándéka. – Ezt figyeld, Matjek! – szólok oda neki. – Mutassak egy trükköt? A fiú válasz helyett helytelenítő pillantást vet rám. A szeme őszinte és érdeklődő, áthatóan kék tekintete azonban furcsán elüt lágy vonásaitól és kerekded arcától. Bennem azonnal kellemetlen emlékeket idéz abból az időből, amikor idősebb énje elfogott, és neuronról neuronra szétszedte az agyamat. A fiú ellentmondást nem tűrő mozdulattal összefonja a karját a mellkasán. – Nem érdekel. Azt akarom tudni, létezik-e másik befejezés. Mert ez nem tetszik. Az égnek emelem a tekintetemet. – Nem tudom. Miért nem fogsz inkább egy másik könyvet, ha ezt ennyire utáltad? Nem sok kedvem van most ehhez a beszélgetéshez. Ügynökeim – nyílt forráskódú, kognitív szoftverek, patkányok és fonalférgek távoli leszármazottjai – éppen a Rendszer publikus 16
virtuáltereit túrják, hogy nyilvános felvételeket gyűjtsenek a Föld pusztulásáról. Folyamatosan érkezik a kvuptok áradata a fejembe, az ósdi bárkánk falain túl kavargó űrhajók viharfellegéből hűvös esőcseppekként záporozik rám a rengeteg információ. És minden egyes csepp, akár az óramutató kattanása, ami a Mieli életéből megmaradt időt számolja. * Egy ceresi vákuumsólyom életfolyama. A szemcsés felvételt egy értelemmel nem rendelkező törékeny űrbéli organizmus napvitorlaszerű szárnyát borító fényérzékeny bakteriális hártya rögzítette, miközben tulajdonosa fajtája egyik nőnemű egyedét kergette a Föld mellett. Nem elég részletes. Következő! Egy virtuálfelvétel a Sagan zoku Ganümédészen elhelyezett szintetikus apertúrasorának nyilvános csatornájából. A szívem azonnal a torkomba ugrik. Nem rossz! Már fel is villan előttem az alig pár napja rögzített, hiperspektrális felbontású adatcsomag, és mintha sarki fényben repülnék, sokszínű fényfüggönyök között, amelyek egyszerre, döbbenetes részletességgel mutatják a Föld felszínét és a környező teret az űrben. Mindegyik rétegen sötéten tátongó szakadások a Sárkányok, de ezúttal nem foglalkozom velük. Egyetlen gondolattal ránagyítok az L2 Lagrange-pontra és az ott keringő mesterséges hulladékra. Gyerünk már! – De én tudni akarom! – kiáltja a távolban egy akaratos hang. – Ki volt a császár? Mi lehetett a tengeren túl? Aslan miért nem oroszlán többé? A virtuáltérből rögzített felvétel olyan részletesen ábrázolja az űrbéli Sargasso-tenger szóban forgó szegletét, hogy még a szintetibió-cafatok és az összes műholdtörmelék téridőben ha17
gyott nyomát és történetét is vissza tudom követni rajta – az egyetlen bökkenő, hogy Mieli szerint ott kellett volna lennie Perhonennek is, viszont ez nem így van. Fojtott hangon szitkozódom. – Hé, nem beszélhetsz csúnyán! – Valahol nagyon messze Matjek éppen az ingujjamat rángatja. Rendkívül frusztráló ez az egész. Minden fellelhető nyilvános adat sérült, még a zoku érzékelők elméletileg hamisíthatatlan kvantumvízjelével ellátott adatai is. Az egésznek semmi értelme, hacsak nem valami hatalmas léptékű eltussolás folyik éppen. Akkor viszont lehet, hogy már el is késtem. Hol a pokolban lehet az a lány? Megdörgölöm a szememet, és újabb parancsot adok az ügynökeimnek: ezúttal a Fősodor ideiglenes hálózataira küldöm rá őket, hátha másnak is feltűnt ez a furcsa jelenség, aztán hagyom, hogy kvuptjaik háttérzajjá fakuljanak a fejemben. Hirtelen rendkívül hiányoznak Perhonen kémgogoljai, bár közel sem annyira, mint maga a hajó. – És miért kellett a végén az arcába nézniük? Például a hajó ebben a helyzetben pontosan tudná, mit kell mondani. – Figyelj, Matjek, rendkívül sok dolgom van. Nagyon elfoglalt vagyok. – Segíthetek! Jól tudok dolgozni. – Szerintem nagyon unalmasnak találnád – jegyzem meg óvatosan. – Felnőttdolog. Ezzel nem sikerül meghatnom a fiút. – Anyu is mindig ezt mondja, aztán egyszer elmentem vele dolgozni, és nagyon vicces volt. Bedöntöttem egy derivatív kvantumpiacot. – Az én munkám közel sem olyan izgalmas, mint a mamádé. – Amint kimondom, tudom, hogy ezzel hibát követtem el. 18
– Nem hiszek neked! Én is ki akarom próbálni! – A fiú a zoku ékkő felé nyúlna, de elkapom előle, megpörgetem az ujjaim között, majd eltüntetem. – Matjek, udvariatlanság kérdezés nélkül elvenni mások játékát. Emlékszel, mit mondtam? Arról, hogy mit is csinálunk itt? A fiú lehajtja a fejét. – Megmentjük Mielit. – Úgy van. Azt a kedves, szárnyas hölgyet, aki egyszer meglátogatott téged is. Ezért jöttem vissza hozzád. Szükségem volt a segítségedre. Ezért vagyunk most a Ruhásszekrényben. Még azt is megengedtem, hogy te nevezd el a hajót, nem? Matjek biccent. – És kitől mentjük meg Mielit? – Mindenki mástól – feleli a fiú. * Vigyázz rá! Helyettem. Ígérd meg! – mondta nekem Perhonen. Amikor a szobornoszt Vadász megtámadott minket, a hajó úgy próbálta megvédeni Mielit, hogy inkább kilőtte az űrbe. Akkor biztosan jó ötletnek tűnt. A probléma csak annyi, hogy Mieli két évtizeden át dolgozott a Szobornosztnak, és a fejében az egyik Alapító gogolja lapul. Ami pontosan olyasmi, amiért a Rendszer különböző hatalmai egészen sok mindent hajlandóak lennének megtenni, különösen most. Ott van például a Nagy Játszma zoku, a zokuk hírszerző ágazata. Még az is lehet, hogy ők kedvesen látnának neki a feladatnak, de attól függetlenül, amint megtalálnák Mielit, meghámoznák az elméjét, mint egy narancsot. A pellegrinik, a vasziljevek, a hszien-kuk vagy a csenek sokkal kevésbé lennének udvariasak. Arról a zsoldoskompániáról nem is beszélve, akiknek soraiba Mieli még a Földön férkőzött be, majd elárulta őket. 19
Meg kell találnunk a lányt, mielőtt bárki másnak sikerülne. És már most több alapértelmezett nap telt el az eltűnése óta. Még ha tudnánk, hol van Mieli, akkor sem lenne egyszerű eljutni hozzá. Remek kis hajónk, a Ruhásszekrény nem más, mit egy kupacnyi, szénből készült nanocső egy cseresznye méretű primitív okosanyag-pacsmagban, amelyet papírsárkányra emlékeztető napvitorlák vonszolnak magukkal az Övön keresztül, a Fősodor egyik ágán a Szaturnusz felé. Egy 3000 tonnás Wang-lövedékből kelt ki, amikor begyújtottam alatta egy 150 kilotonnás atomtöltetet, hogy megmeneküljünk a haldokló Földről. A hajót védelmező egykori fémburok szilánkjaiból még kering körülöttünk valamennyi, mint egy bórral ötvözött acélból összeállított háromdimenziós kirakós, az elhasznált gyorsulástompító zselé megnyúlt foszlányait pedig úgy vonszoljuk magunk után, mintha egy autó ablakából kilógó vécépapírszalag lenne. Ha választhatnék, mivel indulok az egész Rendszert behálózó hajszára, nem ez lenne a befutó. Ha pedig megtalálom Mielit, és megtudja, mi történt Perhonennel, akkor vér fog folyni. Főleg az enyém. * Gyengéden megfogom Matjek vállát. – Úgy van. Mindenki mástól. – De én is szeretnék segíteni Mielin. – Tudom. Most azonban azzal segítesz a legtöbbet, ha szépen csendben elvonulsz olvasgatni. Menni fog? A fiú duzzogva lebiggyeszti az ajkát. – A Hercegnő azt mondta, nagy kalandra indulunk. Arról szó sem volt, hogy ennyit kell majd dolgoznod. – Nos, a Hercegnő nem tud mindent, amit én viszont igen. 20
– Tudom! Ezért akartam beszélni veled. Azt hittem, a barátom vagy. Hirtelen hideg csomó támad a mellkasomban. Nem szívesen ismerem el, de kizárólag önző okokból hoztam magammal a fiút: Matjek dzsánnája az egyetlen hely, amelyhez Chen Sárkányai hozzá sem érhettek. Arról az apróságtól nem is beszélve, hogy nem is olyan régen még el akartam lopni a lelkét. – Természetesen a barátod vagyok, Matjek. Szóval miért is bosszantott fel annyira az a könyv? A fiú egyik lábáról a másikra áll, majd kristálytiszta szeme elkapja a tekintetemet. – Ez a hely olyan, mint Narnia? – kérdezi. – Mindketten halottak vagyunk? * Egy ideig szótlanul bámulok rá vissza. – Miért kérdezed? – szólalok meg végül. – Ha belegondolsz, akkor nem butaság. Arra emlékszem, hogy belépek Mr. Perenna fehér szobájába. Mintha nagyon beteg lettem volna. Volt ott egy ágy, aztán egyszer csak a tengerparton találtam magamat, és megint teljesen jól voltam. – Ez sosem jutott eszembe, amíg ott voltam – folytatja a fiú. – Csak játszottam. Apu meg anyu azt mondták, még maradhatok egy kicsit. Úgy volt, hogy visszajönnek értem, de sosem jöttek. Mintha csak álmodtam volna az egészet. Aztán jött Mieli, és felébresztett. – Vagyis elképzelhető, hogy nagyon beteg voltam, és a valóságban meg is haltam, ezért a tengerpart Narnia, te meg Cincz Vitéz, a hős egér. 21
Matjek négyéves volt, amikor az elméjéről másolatot készítették, és azt elhelyezték a dzsánnában. Az utolsó valódi emlékképe, amikor a szüleivel elmentek a feltöltőcég irodájába: a többi egyetlen végtelen délután a tengerparton. Az ő szemszögéből nézve arról van szó, hogy az egyik képzeletbeli barátja, akit csak Virághercegnek nevez, egyszer csak eljött érte és magával vitte egy páratlan kalandra. Az igazán ijesztő ebben az, hogy talán nem is téved. Viszont nem bírom rávenni magamat arra, hogy elmondjam neki az igazat: a szülei évszázadok óta halottak, a világot pedig, amit ismert, felfalták a Sárkányok, akiket saját jövőbeli énje teremtett. – Matjek… Egy töredékmásodperc alatt számításba veszem a lehetőségeimet. Visszaállíthatnám a gogolját egy pár nappal korábbi időpontra, hogy elfelejtsen engem és A végső csatát. Újrateremthetném a tengerpartját. A végtelenségig játszhatna tovább egyedül. Nagy levegőt veszek. Mielinek ez egyszer igaza volt. Bizonyos határokat nem szabad átlépni. Nem teremthetek Matjekből egy szerkesztett, cenzúrázott gogolt, olyat, mint amilyen én is vagyok. Nem vagyok hajlandó börtönt építeni a fiúnak. Megfogom Matjek apró kezét. Finoman megszorítom az ujjait, és próbálom megtalálni az alkalomhoz illő szavakat. – Nem vagy halott, Matjek. Halottnak lenni teljesen más. Hidd el nekem, én aztán tudom. De léteznek dolgok, amik többféle módon lehetnek valódiak. A szüleid sohasem hittek bennünk, igaz? Bennem, a Hercegnőben, a Fénypolipban, a Zöld Katonában? Nem is olyan egyszerű anélkül kimondani ezeket a neveket, hogy megremegne a hangom. Matjek képzeletbeli barátainak – vagy távoli leszármazottjaiknak, az aunoknak – említése határozottan felkavar. Azt állítják, közéjük tartozom, mellesleg meg22
mentettek attól, hogy a Föld légkörében felfaljon a káoszkód. De Perhonen pusztulásáról ők tehetnek. Matjek lassan bólint. – Azért, mert a szüleid nem látták ezt a helyet, a történetek világát. Ami viszont ettől még nem Narnia. Amint megtaláljuk Mielit, ígérem, visszaviszlek a valódi világba. Előtte azonban szükségem van a segítségedre. Oké? – Oké – válaszolja szipogva. Elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt. Aztán a fiú ismét a szemembe néz. – Herceg? – Igen? – Mindig elfelejtem azokat a történeteket, amiket álmomban hallok. A gyerekek is mindig elfelejtik Narniát. Fogok rád emlékezni, amikor visszajössz? – Természetesen emlékezni fogsz rám. A szó hirtelen mennydörgő visszhanggal zúg végig a gondolataim között. Emlékezni! Tébolyult vigyorral felkapom a fiút és megölelgetem. – Matjek, egy zseni vagy! Egészen eddig nyilvános adatforrásokban kerestem Mieli nyomát, de ezeket ismeretlen erők megcsonkították. Viszont létezik egy hely a Naprendszerben – az egyetlen hely –, ahol mindenre emlékeznek. És mindenkinél jobban értenek a titoktartáshoz. * Nem egyszerű feladat anonim kvuptkapcsolatot létesíteni a Mars királyával, de végre van egy tervem, és ettől elönt a lázas munkakedv. Sikerül rábeszélnem Matjeket, hogy következő olvasmányaként próbálkozzon egy késő huszonegyedik századi, 23
algoritmussal generált, neuroadaptív fantasyvel – remélem, ez egy ideig lefoglalja. Pár fénypercre vagyunk a Marstól, ezért lelassítom a szubjektív órajelemet, hogy meggyőzően szimulálhassak egy valódi beszélgetést. Teremtek egy lassú idejű szubvirt, és belépek: semmi különös, csak egy emlékszilánk a már látott hszien-ku múltszimulációból, a régi Föld egyik párizsi pincekocsmájából, ahol békésen zajonganak az áttelepült külföldiek. Egy vodkanarancsra azért szakítok még időt. Definíció szerint a detektív és én ádáz ellenfelek voltunk, és még akkor sem szívesen kérnék tőle segítséget, ha nem egykori szeretőm fia lenne. Még az utolsó előtti pillanatban is más lehetőséget próbálok találni, gyorsan rájövök, hogy nincs, így gyorsan útnak indítom az első kvuptot, amihez gondosan csatolok egy vigyort is. Hogy vagy, királyom? Ne nevezz így! – érkezik a válasz. – Elképzelni sem tudod, mivel jár ez. – A kvuptot bosszúsan összecsikorduló fogak érzése kíséri. Elmosolyodom. Pedig kiérdemelted ezt a rangot, Isidore. Igazán elfogadhatnád. Mi akarsz, Jean? Nem számítottam rá, hogy valaha még hallok felőled. Csak azt ne mondd, hogy vissza akarod kérni az órádat. A fiú határozottan oroszlánkarmokat növesztett. Tartsd meg az órát nyugodtan. Ha jól emlékszem, mindig is hajlamos voltál mindenhonnan elkésni, legalábbis Pixiltől ezt hallottam. – Más helyzetben hagynám, hadd rágódjon ezen egy darabig, de nincsen időnk. – Nem, másra van szükségem. A segítségedre. Sürgősen. Mi történt a Földön? – A kérdésből nyíltan kiérződik a mohóság. – Neked is részed volt benne? 24
Jobb, ha nem tudod a részleteket. Az viszont engem is nagyon érdekel, mi történt… és pontosan ezt szeretném kideríteni. Átküldöm neki a marsi emlékszilánkok protokolljára optimalizált, gyors összegzésemet arról, milyen módszerekkel próbáltam eddig Mieli nyomára bukkanni. Isidore, valakik minden nyilvános adatba belepiszkáltak, amit csak találtam. Viszont könnyen lehet, hogy a Labirintus exomemóriáját békén hagyták… ha még a Szobornoszt is megszenved a titkosításotokkal, abba bárki másnak könnyedén beletörhet a foga. Szükségem lenne az adott időszakból származó felvételre, amelyen a Föld és a Fősodor szerepel. Isidore válasza szinte reszket a lázas izgalomtól. Ez majdnem ugyanaz, mint ami a Királysággal történt! Múlthamisítás, csak sokkal grandiózusabb léptékben! Ehhez a kriptaktőr-kulcsot kell használnom majd… De miért vállalna valaki ekkora erőfeszítést? Talán az a valaki valóban retteg egy esetleges Sárkányfertőzéstől. Ez a legjobb válasz, amit az ügynökeim ki tudtak szűrni a Fősodor pletykáiból. – Hacsak nem Mielit akarják teljesen eltüntetni. Arról ugyan elképzelésem sincsen, miért mozgósítana valaki ekkora erőket csak azért, hogy elrejtsen egy oorti lányt, még akkor is, ha az illető Joséphine Pellegerini embere. Isidore, siess, kérlek! És ne ártsd bele magadat túl mélyen! Neked egy bolygót kell irányítanod. Javában zajlik a szobornoszt polgárháború, a szokásos illemszabályok már nem számítanak. Ha megtudják, hogy nálad van a Kulcs, azonnal ott lesznek a nyakadon. Ne nagyon kalandozzon el a figyelmed! Mint már mondtam, elképzelésed sincs arról, milyen az életem! – fortyan fel Isidore válaszkvuptja. – Tessék, itt van. – A kvuptlinket elárasztja az emlékszilánkok sűrűre tömörí25
tett áradata. Az egészet eltárolom későbbi elemzésre, és egy pillanatra hálát adok magamnak, amiért megtartottam azokat a vasziljev-eredetű eszközöket, amelyekkel nem is olyan régen emuláltam és feltörtem az exomemóriát rövid, de emlékezetes marsi látogatásom alkalmával. Köszönöm, Isidore. Leköteleztél. – Egy pillanatra elhallgatok. – Kérlek, add át üdvözletemet Raymonde-nak. – A feltámadó, keserédes érzést vodka-citrommal próbálom leplezni, és inkább az ital fanyar ízét küldöm a kvupttal. Úgy lesz. De Jean, miért akarod ennyire megtalálni Mielit? Vállvetve harcolt Raymonde-dal, a hajója megmentett minket a phobosoktól, és ezért mindannyian szörnyen hálásak vagyunk, de te mit akarsz törleszteni neki? Nekem úgy tűnik, hogy szabad vagy. Mehetsz, ahova csak akarsz. – A keserű mellékíz ezúttal tőle jön. – Az alapján, amit Mieliről tudok, képes vigyázni magára. Miért küzdesz ilyen elszántan érte? A kérdés váratlanul ér. Meglepetésemben engedem, hadd csorogjon az idő a szokásos medrében, hogy át tudjam gondolni a választ. Isidore-nak igaza van. Bármerre elindulhatnék. Bárki lehetnék. Ha akarnám, elmehetnék a Szaturnuszig és még tovább, keresnék valakit, akire rábízhatom Matjeket, aztán visszaváltozhatnék Jean le Flambeurré. Perhonen egyszer azt kérdezte, mihez kezdek, ha a küldetésünk véget ér. Most, hogy ismét eszembe jut a kérdés, olyan érzés fog el, mintha egy meredek sziklafal pereméről bámulnék a mélybe. Félelem rántja görcsbe a gyomromat. Mire előkeveredtem a Dilemmabörtönből, alig maradt bennem bármi érintetlen. Mi más maradt nekem az ígéreteken kívül? Arról nem is beszélve, hogy Mielinek még van esélye. Egész életében az elveszített szerelmet hajszolta, és mint kiderült, teljesen feleslegesen. Mindenkivel ez történik, akit Joséphine Pellegrini megérintett, mint azt a saját bőrömön megtapasztalhattam. 26
Mert ez pont olyasmi, amit Jean le Flambeur tenne – súgom a kvuptcsatornába. – Legyél óvatos, és ne kerülj bajba, Isidore! Ezzel megszakítom a kapcsolatot, és fejest ugrok az adatokba. Addig keresgélek, amíg a virágok emlékei között rá nem bukkanok Mielire. * Az adat a Hallgatagok sokfelhasználós alapú távcsövéből származik. A Labirintus technológiájára jellemző módon inkább tűnik művészeti installációnak, mint mérnöki munkának: szintetibió virágok fényérzékeny szirmokkal, amelyek a város lábnyomaiban szárba szökkenve, közösen formáznak egyetlen gigászi képalkotó eszközt a Mars felszínén. Ezek a virágok roppant, összetett szemként fürkészik a marsi égboltot, amíg a phobosok fel nem falják őket. Az adatokat a Labirintus exomemóriája tárolja, ezért ezekhez hozzáférni olyan érzés, mintha eszembe jutna egy emlékkép. Hirtelen beugrik az a parányi fénypont az égen. A hétköznapi emlékképekkel ellentétben itt minél jobban összpontosítok, annál élesebb a kép, és egyszer csak megpillantom Perhonen szárnyas pókhálóformáját. Egy gondolattal a megfelelő pillanathoz ugrok. Valami villan, majd egy kisebb alak válik le a hajóról, és pörögve távolodik a fekete semmiben. Mieli. A virágok szemével követem az útját. A sötét köpenyt viselő nőalak egészen addig forogva, bukfencezve lebeg a semmiben, amíg egyszer csak meg nem érkezik egy hajó, ráadásul egy zoku hajó, egy gömb alakú, üveg óramű. Valódi alakjukat viselő zokuk – emberi arcok, testük mikrorobotok hömpölygő felhője, ékköves glóriával – bukkannak fel és veszik körül azonnal. A következő pillanatban Mieli már ott sincs, a hajó pedig stabil egy g-vel folytatja útját a Fősodor felé. 27
Már szólítom is az ügynökeimet. A Fősodor nyilvános virtuálfelvételei alapján alig egy pillanat alatt azonosítják Mieli megmentőit. Ez a Bob Howard, a Szivárványtábla zoku egyik járműve – egyike azoknak a rendszergazda hajóknak, amelyekkel a zokuk a routerhálózatuk karbantartását végzik. Szokatlan módon most éppen a Szaturnusz felé igyekeznek egy méregdrága, egy kilomérföldes sugárnyalábon, vagyis megközelítőleg tizenhét nap múlva érkeznek meg Supra Citybe. Egy rendszeradmin hajó esetében ez szokatlanul pazarló módja az erőforrások felhasználásának, különösen a Belső-Naprendszer jelenlegi kaotikus állapotait tekintve. Ujjaimra támasztott állal gondolkodom. Mieli a Nagy Játszma zokunál van – efelől most már semmi kétségem nincsen. Ez a zoku folyamatos jelenlétet tartott fent a Föld közelében – ezt onnan tudom, hogy egyszer meg akartak ölni Szirrben. A Szivárványtábla tagjai közé beépített ügynökük valószínűleg rájött, micsoda remek információforrásra tehetnek szert, és már meg is kapta a parancsot, hogy a Szaturnuszra vigye Mielit. Nyilván átlökhették volna egy kapun valamelyik zsebvilágukba is, hogy kvantuminformációkká alakítsák, és a routerhálózat segítségével fénysebességgel juttassák Supra Citybe – viszont van rá esély, hogy a lány szobornoszt harci beültetései megsemmisítik magukat, ha átlép egy kapun. Nem, mindent meg fognak tenni, hogy egyetlen atomja se sérüljön útközben, ezért valószínűleg biosztázisban szállítják. Felhajtom az utolsó kortyot, hátradőlök a székemen, és hagyom, hadd csapongjon körülöttem a beszélgetés moraja. Még van időnk. Már most érzem, amint egy terv halovány körvonalai formát öltenek a fejemben. Sajnálatos módon a Ruhásszekrény sohasem lenne képes ilyen hamar eljutni a Szaturnuszra. Nem kizárólag szépészeti problémáim vannak a dzsánna-hajóval. Másrészt viszont Isidore remekül rátapintott a lényegre. 28
Most már valóban szabad vagyok: szinte a bosszantóan tartós másolásvédelem maradt az egyetlen kognitív bilincs azok közül, amelyekkel Joséphine egykor fogollyá tett. Amióta elhagytuk a Földet, folyamatosan a másik hajómon jár az eszem, a valódi hajómon, a Leblancon, amely a Gun Club zoku fegyverraktárában rejtőzik a Iapetuson. Ha időben odaérnék… Vagy ha lelassítanám az eseményeket. Szinte teljesen lefoszlik rólam a bizonytalanság. Ismét önmagam vagyok. Teljesen elmerülök a terv részleteiben. Egy kvantumalapú piramisjáték! Néhány hús-vér test, egy diónyi komputrónium, egy csomó kvantumkötésekkel kapcsolódó EPRpár és néhány különlegesebb hidrogénbomba… Vissza fogom szerezni a lányt, Joséphine. El fogom lopni tőled. * Legnagyobb meglepetésemre az egészből a piramisjáték megszervezése megy a legkönnyebben. Négyes szintű navigátor lettél! Amint megérkezik a Fősodor zoku kvuptja, rögtön elönt az üzenethez csatolt váratlan elégedettség, amiért létrejött köztünk a kvantumkötés, a jutalom, hiszen sikerült rábukkannom egy újfajta összehangolási egyensúlyi állapotra, amely egy csapásra megoldja a Jupiter egyik Lagrange-pontján átvezető röppályák közötti egyeztetési problémákat. Azt természetesen nem kell tudniuk, hogy magát a problémát is én teremtettem egy botnet segítségével. Licitálj és csapj le erre a különleges, tömegesen streamelt gyűjtögető feladatara: vadászd össze a kitételeknek megfelelő szilánkokat, és juttasd el őket a Iapetusra! Ajánlat: kombinatorikus aukció a Iapetus melletti folyosó használatára vagy ezzel egyenértékű kvantumkötés a Fősodorban. Egy cetomorf jármű – az ember-bálna hibridek hajója, egy szintetibió memb29
ránba zárt hatalmas vízbuborék – le is csapna az ajánlatomra, és hajlandóak lennének összeszedni, majd a Szaturnuszra szállítani a Wang-lövedék szilánkjait. Beállítok egy mentális emlékezetőt, hogy majd később alaposabban is foglalkozzak velük: egyelőre még nem engedhetem meg magamnak a dolgot. Önkifejezés. Vágy. Kollektíva. Csatlakozz. A kvuptban ezer különböző hang harsogja ugyanazt. Szép nagy halra bukkantam: egy vénuszi lebegő városra, amelyet házibarkács módon kalapáltak egy űrhajóba. A Vepaja nevű hajó Szobornosztszintű komputróniumot szállít. Néhány milliszekundumot megér nekem, hogy kifogjam ezt a zsákmányt, ezért átküldök nekik egy kvantumszerződést. A város nem olvassa el az apró betűs részt. Nehéz is lenne a dolguk – ha pontos akarok lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy csak annyira könnyű, mint a P=NP probléma megoldása –, hiszen csak a szerződés ellenőrzése annyi számítási időt venne igénybe, amennyi a világegyetem életébe már nem fér bele. A Föld pusztulása meggyőzte az Öv világait arról, hogy a Szobornoszt végül elkezdte aktív asszimilációra épülő hadjáratát. A Fősodor zsúfolásig megtelt, és minden menekült olyan gyors, alacsony energiafelhasználású röppályáért verseng, amellyel kijuthatnak a Belső-Rendszerből. Én szimplán csak egyike vagyok azoknak a vállalkozó szellemű egyéneknek, akik kollektív számolókapacitást kínálnak a közeli hajóknak, hogy megtalálják a Belső-Rendszerből kivezető legjobb útvonalat, és kvantumkötést létesíthessenek a Fősodor zokuval. A trükk a szerződésben elrejtett egyszerű kvantumprogram, amely engedélyezi, hogy mindenből, ami csak befolyik a kollektíva tagjaihoz, rögtön lefölözhessem a magam hasznát – illetve algoritmikus liciteket tehessek bizonyos pályagörbékre, hogy nagyon kívánatosak legyenek. A Macilaci-14 urzomorf sziklahajó támadást indít a Pihekönnyű és a Becsület névre hallgató ceresi hajók ellen. 30
Ettől viszont akaratlanul is összerezzenek. Ez a tervem szükségtelen következménye. Egy urzomorf sziklahajó – pattintott kőbaltára emlékeztető, több kilométer hosszú szintetibió-burok és fúziós lángcsóva – nem hajlandó belenyugodni, hogy elveszítette a licitet az egyik röppályára. A ceresiek könnyű, vékony medúzahajói azonnal lecsapnak rá. A Fősodor zoku komoly erőfeszítésekkel próbálja kordában tartani a pusztítást: saját kvantumhajókat küldenek ki, és áthelyezik a fényfeldolgozókat, hogy eltereljék a forgalmat a csatatér egyre nagyobbra hízó buborékjától. Fennakadások a tömeges streamben a szaturnuszi folyosón. A Bubble Bobble streambárka pozíciókat vásárol magának. A marsi röppálya fényfeldolgozója üzemképtelen. Poincaré-invariáns igénylése folyamatban. Cél: felszíni hozzáférés a szaturnuszi kilomérföld-sugárhoz. Derivatívák vásárlása folyamatban. Cél: jövőbeli hozzáférési jogok a szaturnuszi kilomérföld-sugárhoz. Önkéntelenül is visszatartom a lélegzetemet. Ez a legjobb a zokuban: az ékköveik kényszerítik őket, hogy engedelmeskedjenek a zoku közös akaratnak. Elégedetten figyelem, amint a Fősodor zoku egy lassabb sugárra irányítja át a Bob Howardot. Sok időt nem nyerek vele – egy hetet legfeljebb –, de az is elég lesz arra, hogy közvetlenül a Szivárványtábla zoku hajója után érkezzek a Szaturnuszra. Remélhetőleg ennyi idő alatt a Nagy Játszma zoku még nem töri meg Mielit teljesen. És természetesen most már éppen elég kvantumkötéssel rendelkezem ahhoz, hogy megvásárolhassam a Iapetusi munkához szükséges eszközöket. Széles mosollyal visszalépek a Ruhásszekrény elsődleges virtuálterébe. * 31
A könyvesboltban havazik. Méretes, hófehér pelyhek szitálnak a mennyezetről. A polcok hólepte fáknak tűnnek, a kávézó asztalainak nyoma veszett, csak egy sudár lámpaoszlop áll a helyükön. A kovácsoltvas burájú gázlámpa sárgás, reszketeg fényt áraszt. Lélegzetem felhőként gomolyog. Hideg van. Matjeknek nyomát sem látni. Valahonnan a messzeségből parányi harangok csilingelése hallatszik. Kis lábnyomok vezetnek a polcok közötti homályba. A földön elhajított cukorkás papír hever, ezüst és lila színe élesen elüt a hó fehérségétől. Lokum. – Matjek! – kiáltom, de a hóesés letompítja a hangomat. Nem kapok választ. Hogy a pokolba volt képes ennyire felforgatni a virt? A hónom alá szorítom a kezemet, mielőtt megfagynék, majd tapogatózva keresgélni kezdem az Alapító-kódomat, hogy helyrehozzam a károkat, melyeket a Naprendszer leendő istencsászára okozott. Hógolyó csattan szét a tarkómon. Hirtelen csak pislogni tudok a nyakamba csorduló, bizsergető hidegtől. Valahonnan a sötétből Matjek nevetése hallatszik. Még mindig javában a fejemet törölgetem, amikor egyszer csak megérkezik a kvupt. Isidore? Jean! Nem fogod elhinni, mit találtam! – Küszködve próbálom fogadni az átküldött exomemória-szilánkot, a hirtelen bevillanó emlékképekben a marsi égboltot látom, egy férfi ujjai között fényes csillag lángol. – Nem csak a Földről van szó, hanem a Villanásról, az Összeomlásról, ezt látnod kell… A detektív hangját elmossa a képek áradata. Phobosok záporoznak az égből. Fényoszlop magasodik a látóhatáron. Földrengés rázza meg a Marsot, az egész bolygó megkondul, mint egy gigászi harang, a Labirintus elveszíti az egyensúlyát. Aztán csak a csend.
2 Mieli és a hegy
A boszorkány miatt érkeztél a hegyre. A meredek sziklafalakat és a teknő alakú, fehér csúcsot csipkeszerű felhők takarják. A hegy magányosan magasodik az égre, úgy tökéletes, ahogyan van, mit sem érdekli az emberi kéz által kivájt keskeny ösvény, amely cikkcakkban tör felfelé előtted, mint a sebet összefércelő fonál. Visszagondolsz az eddig megtett útra és az eddig meghozott döntésekre. Mindegyik egy zsinegre felfűzött gyöngy, egy ékkő a nyakláncban, szépen sorban, egymás után. Megigazítod a katanát, és nekivágsz az emelkedőnek. A szél füstszagot sodor feléd. Valahol a hátad mögött fehér oszlop emelkedik az ég felé. Még mindig lángol a falud. * A gakik kora este támadnak, amikor felérsz a hegygerincre. Már a felhőréteg fölött jársz, és a nappal utolsó sugarai kékesen rózsaszín masszává festik a felhők felszínét. A fehér hegyol33
dalon lefelé szánkázó szél hideg, és parányi hópelyheket sodor magával. Juki Onna, a fehér boszorkány lehelete, aki pontosan tudja, hogy jössz. A fejed fölé tornyosuló hegyoldalban mély gödrök tátonganak. Ezekből másznak elő a gakik, lassan, mintha sápadt nyelvek tapogatóznának elő fekete szájakból. Girhes, aszott teremtmények, csak a hasuk puffadt a sötét vértől. A levegőbe szimatolva közelednek lefelé a lejtőn, először még bizonytalanul, aztán elnyújtott szökellésre váltanak. Katanád saját akaratából csusszan elő a hüvelyéből. Ragyogó ezüstszilánk a félhomályban. A legelsőnek érkező gaki sziszegve csap feléd kaszára emlékeztető karjával. Elég egy szippantás a bűzéből, és máris öklendezned kell: ürülék, ázott föld és bomlás szaga árad belőle. Katanád villámként hasít a sötétbe. Hamuszínű folyadék fröcsköl a gaki csonkolt mancsából. A lény dühösen csattogó agyarakkal, sárgán izzó szemmel hátrál. Ekkor pillantod meg kicsit feljebb, jobb kéz felé a két másikat, akik széles ívben próbálnak meg az oldaladba kerülni. Nem sokkal lejjebb van egy sziklanyúlvány, egy méretes, függőleges kőtömb, ahol legalább a hátad biztonságban lehet. Viszont ahhoz meg kellene kockáztatnod a meredek, havas lejtőt. Az egyik gaki dönt helyetted, amikor egyszer csak rád ugrik, mintha fel akarná nyársaltatni magát a pengéden. Könnyedén eltáncolsz előle, és belevágsz a lábába. A lény már bukdácsol is lefelé a lejtőn, te pedig nyomulsz utána, hátborzongató ugrásokkal szökellsz a talpad alatt meginduló, ingatag sziklaszőnyegen, és csak fohászkodni bírsz, nehogy kiforduljon a bokád. A kőtömb közelében majdnem felbuksz, de a zuhanást sikerül bukfenccé tompítani, és már talpon is vagy, és zihálva megpördülsz. A hátad ugyan védve van, de a gakik csapkodva, sziszegve, köpködve, fogukat csattogtatva nyomulnak feléd széles 34
félkörben. Vársz. Feltámad a szél. Jó hely ez a halálra. Egyedül azt sajnálod, hogy Juki Onna megmenekül a bosszúdtól, és örökre megtarthatja a szeretőd lelkét. Olyan finoman fogod a katana markolatát, mint egy kalligráfus az ecsetet, és felkészülsz arra, hogy a halál haikuját írjad a hóba. Tollas nyílvessző csapódik a középen álló gaki nyakába, majd gyors egymásutánban újabb és újabb lövedékek záporoznak a többire. Fürge, csosszanó léptekkel megindulsz előre, és felváltva csapsz le jobbra meg balra. Az egyik gaki feje pattogva gurul lefelé a lejtőn. A gakik mögött megjelenik egy másik ronin. Az idegen – aki karcsú testalkatából ítélve nő – naginatát forgat, és egy uszagiálarcot visel, a démonnyúl kereszttel díszített fehér maszkját. Széles ívben megpördíti a hosszú nyelű fegyvert, amivel rögtön megtisztítja maga körül a terepet, majd egyetlen határozott mozdulattal mellkason szúrja az egyik gakit. Megtorpan, és rád néz. A maszk mögött megvillan a szeme. Ezután hamar vége az összecsapásnak. Összehangolt mozdulatokkal harcoltok, fürge kardcsapásokkal és messzire elérő naginatával. Olyan érzésed van, mintha újra a dódzsóban lennél, és váratlanul még a hepehupás terepen is könnyedén mennek a bonyolult mozdulatok: a gakik úgy hullanak előttetek, mint a frissen kaszált búza. Hamarosan menekülőre fogják, csak csonkolt testek maradnak utánuk. A sziklákat a belsőségeik festik iszamósra. Amint vége a harcnak, te hajolsz meg elsőnek. – Tiszteletreméltó ronin – mondod. – Megmentetted az életemet. A nő válaszul szintén meghajol, majd leveszi az álarcot. Bőre sötét, hosszú, éjfekete haja csatakos az izzadtságtól. – Részemről a megtiszteltetés – feleli. A hangja halk és finom, mint a véres pengén végigsimító selyemkendő suttogása. – Nélküled magam is a gakik prédájául estem volna. 35
Ismét fejet hajtasz. – Kit keresel, uszagi-szama? – Juki Onnát, a boszorkányt, mert megkárosított – mondja. Ismét feltámad a szél. – Baljós név ez. Én is őt keresem. – Egyesítsük erőinket? Közösen végezzük be bosszúnkat? Egy pillanatra tétovázol. – Magányosan járom az utamat – feleled végül. – És magányosan nézek szembe a hegy veszedelmeivel. – Megértelek. De mindketten hosszú utat tettünk meg idáig. Ma éjjel még őrizzük egymás álmát, és reggel majd elválnak útjaink. Biccentesz. Közösen felkapaszkodtok az ösvényig, és onnan haladtok tovább felfelé az uszagi-roninnal az élen. Közben próbálod kizárni a tudatodból azt a suttogó hangot, amely folyamatosan motyog a gondolataid között, és olyan érzés, mint a tűz meg a kénkő, az arcodba harapó vas. Mieli, te bolond, mondja a hang. Mieli, ébredj fel! * Nyamvadt, alacsony fenyőfák karéjában vertek tábort. Sokáig egyikőtök sem szólal meg, csendben ültök, és a soványka elemózsiátokból megmaradt rizslepényt majszoljátok. – Enyém lehet a megtiszteltetés, hogy vállaljam az első őrséget? – kérdezi az uszagi-ronin, miután végeztetek az evéssel. Ha elfogadod az ajánlatot, az a gyengeség jele, ezért egyszerűen nemet intesz. És mi van akkor, ha a boszorkány küldte, hogy tévútra vezessen? A legenda szerint a hegyen minden az övé. De természetesen az uszagi-ronin szemszögéből nézve te is nyugodtan lehetsz Juki Onna kreatúrája. Vagyis lehet, hogy valóban tiszteletből ajánlja fel az első őrséget. Egy ideig szótla36
nul méregetitek egymást, és végül ő az, aki elfordul és kiteríti a matracát. Bólintasz, a térdedre fekteted a katanát, és a lángokat nézed, miközben a ronint elnyomja az álom. A hegy suttog az éjszakában. A madarak rikoltása, a szél, és más, jóval fertelmesebb teremtmények távoli lármája egyetlen hatalmas, mormoló hanggá áll össze, és egyenesen hozzád beszél. Ne bízzál a nőben, Mieli. Ő is közéjük tartozik. Rá sem hederítesz. Nyilvánvalóan egy baku, egy álomzabáló motyog neked, Juki Onna egy újabb szolgája. Viszont most tudatosul benned, egészen eddig mekkora űr tátongott a mellkasodban, amit az alvó ronin alakja valahogy mégis tökéletesen kitölt. A lángok színesen, ragyogóan táncolnak, mint egy gésa legyezője, formájuk néha egy pillangó szárnyának rebbenését juttatja eszedbe. Vagy talán egy dobogó szívet. Egyszer csak észreveszed, hogy a ronin a matracán ül, és téged figyel. – Kimerültnek tűnsz – mondja. – Most aludj te! Pirkadatkor felkeltelek. Őt nézed, miközben elnyom az álom. * Álmodban meglátogat Juki Onna. Egyáltalán nem hasonlít a történetekben szereplő boszorkányra, de végtére is a pont legenda szerint számtalan alakot ölthet. Neked egy vörösesbarna hajú gaidzsin nőként jelenik meg, aki különös, fehér ruhát és gyémánt nyakéket visel. – Nincsen sok időm, Mieli – mondja. – Nagyon elszántan kutatnak utánam. Ez egy zoku zsebbirodalom. Egy játék. Ha vir lenne, segíthetnék, de itt nincsen hatalmam. Át akarnak verni. A mechanizmusaik a viselkedésedet manipulálják és elnyerik a 37
bizalmadat. Alapító fivérem is tőlük tanulta mindezt. Ne bízzál a nyúlban. – Bármit is mondanak neked, ők mind a Nagy Játszma zoku tagjai. A protokollháborúban ellenük harcoltál az én parancsomra. Nem felejtették el. Amilyen gyorsan csak bírsz, el kell menekülnöd ebből a zsebbirodalomból, mielőtt rám találnak. A nő komor arccal pillant rád. – Elárultál, de én nem árultalak el téged. Bármikor megsemmisíthetem magamat, és akkor egyedül maradsz közöttük. Ezt ne felejtsd el. Egy pillanatra sem. Aztán szétfoszlik, és elnyeli az álom maradéka. Hatalmas pillangó szárnyal a semmiben. Egy menyétszerű férfi úgy vigyorog, mintha ő lenne a Majomkirály. Lázas rémálmok mind, a boszorkány káprázatai. Arra ébredsz, hogy az uszagi-ronin téged néz. Vízzel kínál: a tűz már kialudt, az égbolt ismét fakó. Hideg van, reszketve tartogatod a szádban a poshadt kortyot. A nőt méregeted. Kétség sem férhet hozzá, hogy a hegy boszorkánya az, aki az álarcok és hazugságok mestere, nem ez a ronin, aki becsülettel harcolt melletted vállvetve… nem igaz? Az álom különös, kesernyés utóízt hagy a szádban. Mintha barackmagot ettél volna. – Döntöttem – szólalsz meg végül. – Másszuk meg közösen a hegyet! * Szélrohamok süvítenek lefelé a hegyoldalon. Üvegszilánkokként hasogató esőcseppeket sodornak maguk előtt. Az uszagironin selyemből font kötelet teker le a derekáról, és közös erőfeszítéssel megmásszátok az előttetek magasodó, sima sziklafalat. A sarud talpa alól egyszer kifordul egy kődarab, és a kötélen 38
lógva lengedezel a mélység felett. Az uszagi felhúz maga mellé. A vékony kötél mély sebet vág a tenyerébe, de egyetlen szóval sem panaszkodik. Mire felkapaszkodtok a szikla tetejére, már nincsen szükség szavakra. Sorsotok innentől fogva egy, elválaszthatatlanul összeköt benneteket a vér és a selyem. Amint egyre magasabbra másztok, úgy erősödik benned az az idegen jelenlét érzete. Talán a kegyetlen szél teszi, vagy az örökösen változó, lélekölő táj látványa. Bármi is az, retteg a roppant hegy súlyától, és elszántan próbálna menekülni. Suttogva magyarázza neked, hogy cselekedeteid eredményét nem a természet, hanem a Változások Könyve, a kocka pördülése határozza meg, hogy mindaz, amit a roninnal együtt véghezvittetek, valójában lehetetlen, és mindkettőtöknek súlyos sebekkel, törött csontokkal kellene itt hevernetek. Próbálod figyelmen kívül hagyni a hangját, de egyre nehezebben megy. Délre szürkére vált az ég. Ádáz hóvihar kerekedik, és kénytelenek vagytok menedéket keresni egy öreg sintó templomban. Ekkor csapnak le rátok fentről a tenguk. A madáremberek fekete szárnya árnyék csak a havas háttér előtt, arcukat fehér por takarja, orruk csőrre emlékeztet, kardjuk ívelt vaspenge. Csontjuk üreges, testük könnyű, ezért rongybabaként repülnek szét a csapásaitok előtt. Azonban túlságosan sokan vannak, és egy idő után kénytelenek vagytok egyre mélyebbre húzódni előlük a templomba. Amíg az uszagi-ronin feltartja a tengukat, az egyik Buddha-szobor lábánál rábukkansz egy tekercsre, egy szent szövegre, amely hangosan felolvasva messzire űzi a madárembereket. A ronin nem vészeli át sértetlenül a csatát: az egyik tengu karma felhasította az oldalát. Amennyire tőled telik, bekötözöd a sebet, de a ronin az út további részében a naginatára támaszkodva tud csak követni. 39
Napszálltakor megérkeztek a hatalmas kráter pereméhez, és megpillantjátok Juki Onna palotáját. * A boszorkány palotája, amely a legendák szerint képes különböző alakokat ölteni, ránézésre nem úgy fest, mintha emberi kéz építette volna. Kőkarmokkal kapaszkodik a kráter peremébe. A falak fehérek, akár a csont. Három magasba törő védmű gyűrűjéből áll, mindegyik szürke sziklaalapzaton áll. A falak tetején meggyötört, csupasz fák nőnek, és sötéten hunyorognak feléd a lőrések. A körkörös falak tövében alacsony házikók tapadnak egymáshoz. Az erőd leginkább egy gigászi, gonosz madár fészkére emlékeztet. Átsétáltok a kapun: a vas kapuszárnyak tárva-nyitva állnak, mintha csak rátok vártak volna. Védtelennek érzed magadat. Az első gyűrűt átszelő hosszú átjáró keskeny, meredek lépcsősorrá alakul, apró udvarokon és elhagyatott tornyokon vezet keresztül. Kőarcok merednek rád mindenhonnan, és némelyikben mintha halott ellenségeidre ismernél. A harmadik belső vár közepén hatalmas udvarház áll. Rozsdás kardokat szorongató, sötét páncélos szamurájok őrzik, de nem próbálnak feltartóztatni. A tróntermet halványkék lánggal égő fáklyák világítják meg. És végre itt van a hófehér, gyönyörű és halálos Juki Onna is. Ismerős alak kuporog a lába előtt a padlón, egy selyemruhás lány. Az arca árnyékban marad, a haja szemébe lóg. Nagy kupac búzaszem hever mellette, azt számolja. A szíved azonnal a torkodba ugrik a látványtól. – Nem lett volna szabad eljönnöd ide – mondja Juki Onna fagyosan. A szádat ismét elönti a keserű íz. 40
– Lemondok a javadra a megtiszteltetésről – mondja az uszagi-ronin. – Bátorságoddal kiérdemelted, hogy te olthasd ki az életét. Valami van a szádban: egy barackmag. Nyelveddel végigsimítasz durva, egyenetlen felületén. Egyetlen villámgyors mozdulattal katanát rántasz, és az uszagi-ronin gyomrába döföd a pengét. Amint a szemében kialszik a fény, benned feltámad a bűntudat. – Nem azért jöttem, hogy kioltsam az életét – mondod –, hanem azért, hogy felajánljam neki a szolgálatomat. Végig azt kívántam, bárcsak téged ragadna el elsőnek a hegy, bárcsak az életemet áldozhatnám érted. De ezzel már elkéstünk. – Helyesen cselekedtél, gyermekem – mondja a boszorkány. – Most pedig járulj elém, és vedd át a jutalmadat! Int, és a lábánál kuporgó lány bizonytalanul feláll. Azonnal odarohansz hozzá és megöleled. Zizegő nesszel gyűrődik az érintésedtől. Se húsa, se csontja. Egy posztóbaba csak, semmi több. Juki Onna kacagása perzselő, fagyos és kék, mint a havon megcsillanó napfény. Elengeded szeretőd bábu-mását, és térdre rogysz. A katanád mohón mélyed a húsodba. Legnagyobb meglepetésedre a penge nem hideg, hanem tűzforró, perzselő fémszilánkként hatol a szíved alá. Mindkét kézzel megragadod a pengét, és felfelé rántod a fegyvert. Ebben a pillanatban eltűnik a boszorkány, és vele együtt szétfoszlik a világ is. És hirtelen Mieli vagy, Karhu lánya. És Mieli egy erkélyen áll. Alatta kéken csillog egy csatorna. A mesterséges folyó nyílegyenes fonálként tart a végtelenbe, míg a felfoghatatlanul távoli messzeségben el nem nyeli a pára. A langyos szél puhán simogatja az arcát. És a feje felett, a magasban, a gigászi szaturnuszi égboltot roppant gyűrű hasítja ketté.