Partium 2012-2013 tél by Unitariusalkotok

TOLLAM KISZÁRADT „FÖLÜLVE HALKAN, BETEGEN…” DE SZÉP SOROK! TOLLAM J. A. KÖNYVÉBE TESZEM: HALOTT. * FÁRADT. BŐR VAGYOK, CSONTVÁZ. TOLLAM KISZÁRADT. MEGCSÖNDESEDTEM. ÜRES A MARKOM. SOKÁRA LESZ NAPPAL, HA MOST ELALSZOM.

Partium

Huszonegyedik évfolyam, tél 2012/13 •

ÓSZABÓ ISTVÁN

Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat

300 Ft

Partium

• Farkas Gábor • Lackﬁ János • Ószabó István és Vári Fábián László versei • Benedek Szabolcs • Oláh András • Rimóczi László • Szirmai Péter és Sarusi Mihály írása

A Balázs Ferenc Kollégium emlékoszlopot állított a lakiteleki népfőiskolai udvaron. Az emlékoszlopot a mészkői unitárius lelkész avatta fel. Az Együtt nívódíjat a kárpátaljai folyóiratban megjelent színvonalas műveiért Lőrincz P. Gabriella kapta. (a képen Lőrincz P. Gabriella az oklevéllel és Bakos Kiss Károly költő)

Partium

Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat BENEDEK SZABOLCS (BUDAPEST) BERTHA ZOLTÁN (DEBRECEN) BÍRÓ JÓZSEF (BUDAPEST) FARKAS GÁBOR (DEBRECEN) FELHŐS SZABOLCS (VÁSÁROSNAMÉNY) HAMAR PÉTER (FEHÉRGYARMAT) HÁJAS CSILLA (BÁTYÚ) KOPPÁNY ZSOLT (BUDAPEST) KÜRTI LÁSZLÓ (MÁTÉSZALKA) LACKFI JÁNOS (ZSÁMBÉK) LŐRINCZ P. GABRIELLA (BEREGSZÁSZ) MARCSÁK GERGELY (UNGVÁR) OLÁH ANDRÁS (MÁTÉSZALKA) ÓSZABÓ ISTVÁN (DEBRECEN) PÁLFFY TAMÁS SZABOLCS (MAROSSZENTGYÖRGY) POMOGÁTS BÉLA (BUDAPEST) RIMÓCZI LÁSZLÓ (BUDAPEST) SARUSI MIHÁLY (BALATONALMÁDI) SZABÓ PÁL (HÓDMEZŐVÁSÁRHELY) SZIRMAI PÉTER (BUDAPEST) TAR BÉLA (BEREGSZÁSZ) VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ (MEZŐVÁRI)

Fedőlap: Hátsó borító:

Kárpáti P. Zoltán munkája: Téli táj Kocsis Csaba munkája: Kárpátalja Turul madár

Borítóterv:

Filep Anita (Mátészalka)

Lapszámunkat Kocsis Csaba fotói és Kárpáti P. Zoltán kárpátaljai téli felvételei illusztrálják.

Szerkesztők:

Bakos Kiss Károly (Beregújfalu) Elek Ottó (Nyíregyháza) Farkas Gábor (Debrecen) Varga János (Vásárosnamény-Vitka)

Főszerkesztő:

Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)

Főmunkatársak:

Kürti László (Mátészalka) Oláh András (Mátészalka)

Állandó munkatársak: Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Ószabó István (Debrecen) alapító főszerkesztő

Kiadja az Unitárius Alkotók Társasága. Székhely: 3534 Miskolc, Stadion u. 65. A szerkesztésért felel: Felhős Szabolcs főszerkesztő A kiadásért felel: Dr. Nagy Ákos elnök WEB: www.uart.hu www.partium.unitarius.eu E-mail: partiumlap@gmail.com unitariusalkotok@gmail.com unitariusalkotok@yahoo.com Internetes lapunk havonta jelenik meg, amely a www.uart.hu címen olvasható.

A szerkesztőség címe: Partium Műhely 4800 Vásárosnamény, pf.: 2. Tel.: 06/30 920-4905 Nyomda: Press Time Kft. 1066 Budapest, Lovag utca 14-15. E-mail: ptc@presstime.hu

Tartalomjegyzék Lackﬁ János Új naptár ...................................................................................................................................5 Pomogáts Béla Közösségi kultúránk – a nemzet megmaradása* ......................................................................6 Oláh András Blandrata ..................................................................................................................................9 Benedek Szabolcs A vértanú ................................................................................................................................16 Vári Fábián László A Földről régóta (részlet) .......................................................................................................22 Ady alkonya ...........................................................................................................................23 Beregi esték (részlet) ..............................................................................................................23 Diószegi Szabó Pál Sötét advent ............................................................................................................................24 Tar Béla Vak szemében .........................................................................................................................25 Szirmai Péter Dahlmann kérése ....................................................................................................................26 Sarusi Mihály Iván Józsi Csárlija ..................................................................................................................29 Rimóczi László Angyal ....................................................................................................................................36 Pluszbusz ................................................................................................................................39 Ószabó István Tollam kiszáradt .....................................................................................................................41 Nagygécen ..............................................................................................................................41 Rátett kézzel ...........................................................................................................................42 Fuss időtlen idő ......................................................................................................................43 Szabó Pál Értékelés és következtetések Nándorfehérvárelső török ostromáról (1440) ..........................45 Farkas Gábor Ordo ad Deum ........................................................................................................................76 Bíró József Talán .......................................................................................................................................78

tél

Lőrincz P. Gabriella Áramszünethiány ....................................................................................................................79 Pálffy Tamás Szabolcs depressio sanctageorgiensis ....................................................................................................80 Felhős Szabolcs A Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégium munkájáról ...........................................................81 Bertha Zoltán Vallomás a költészetről ...........................................................................................................83 Hamar Péter A nagypofájú ﬁckó komódja ..................................................................................................86 Kürti László Határsértések ..........................................................................................................................99 Oláh András Az elfeledettség homályából... .............................................................................................102 Farkas Gábor Evangéliumi ihletettségű identitástudat Reményik Sándor versvilágában...........................105 Koppány Zsolt Cárnő a rakparton .................................................................................................................110 Hájas Csilla Lucifer utódai .......................................................................................................................116 Marcsák Gergely Színház .................................................................................................................................119 Hétköznapok .........................................................................................................................119 HÍREK – 2012/13 TÉL ...........................................................................................................120

Partium

LACKFI JÁNOS

Új naptár Új naptár áll az asztalán mintha leteltek volna a tavalyi s a többi év előtte szépen sorban nem így pedig mert feketén megannyi temetésen bárki hiába álldogál nem történt semmi mégsem mert most szaladt le kenyeret venni öregdadus kidédnagymama karjai közt hajlott korában múlt ki jucika ki borzalmasan kínlódva halt meg most írt amerikából levelet üknagymama is volt itt aki még látta kossuthot szokás szerint a borbély ágyban nyírta üknagyapát s megjött még alig múlt dél az első háborúból leó soványan hastifusszal és elrobogtak a lovak újmódi omnibusszal és megtelt az előszoba a testes nagy batyukkal hollandiából egy család állított be azokkal a meerek ők az őseink és most bevándorolnak nem ismernek mást senkit itt nekik szállást ki adhat.

tél

POMOGÁTS BÉLA

Közösségi kultúránk – a nemzet megmaradása * 1

A magyar nemzet több mint ezer esztendős Kárpát-medencei története során igen sokszor került a végső veszélyeztetettség helyzetébe, amidőn számolni lehetett azzal, hogy szétszórja és felszámolja a történelem. Ilyen veszéllyel lehetett számolni az 1241es tatár támadás idején, az 1526-os mohácsi vereség után, a másfél évszázadig tartó török uralom idején, a tizennyolcadik század végén, midőn az ország magyar lakossága a korábbi túlnyomó többségből kissebségbe szorult, az 1848-1849-es szabadságharc leverése után és persze mindkét vesztes világháború után: a trianoni, majd a párizsi igazságtalan békediktátumok következményeként. Történelmünket tragikus vereségek kísérik, minden egyes vereség egy-egy baljós korszakfordulót jelent. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy ezek a korszakos vereségek mindig arra ösztönözték a nemzetet, hogy vizsgálja meg helyzetét, gyűjtse össze a túlélés erőtartalékait, és fordítsa meg a történelem pusztulásba vezető menetét. A hatalmas veszteségek valamiképpen mindig a túlélés akaratát ébresztették fel, az erőgyűjtés szándékát keltették életre. A tatárdúlás után IV. Béla király országépítő törekvéseiben, Mohács után a reformációban és a katolikus megújhodásban, illetve az erdélyi fejedelemségben, a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején abban a nemzeti megújhodásban, amelyet irodalmunk kezdeményezett, és amelyet mintegy történelmünk egyik legdicsőbb korszaka: a reformkor koronázott meg, a szabadságharc veresége és az önkényuralom után az 1867-es kiegyezésben, amely létrehozta a polgári Magyarországot, majd a későbbi korszakfordulók alkalmával: 1920, 1945 és 1956 után is a magyar szellemi élet, mindenekelőtt irodalmunk helytállásában, küzdelmeiben – és győzelmeiben. Valójában Kölcsey Ferenc Himnusza is annak a szándéknak a következménye volt, amely a lassú sorvadásnak indult nemzeti életet meg akarta erősíteni, a tragikus történelmi folyamatot meg akarta állítani, vissza kívánta fordítani. A szatmárcsekei magányában a nemzeti sorssal és jövővel küzdő költő sötét árnyakkal és jövendölésekkel viaskodott, ezek között is talán leginkább Johann Gottfried Herdernek, a világhírű német bölcselőnek a nevezetes „jóslatával”. Herder 1784 és 1791 között írott történelemfilozófiai főműve: az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit végigkísérte az emberiség történetét, s miközben a szláv népeknek fényes jövőt jósolt, a magyarságot a lassú elsorvadás és végül a kipusztulás rémével fenyegette meg. (Ezt tulajdonképpen a magyarokkal nem rokonszenvező szlovák Adam Kollár egy lapalji jegyzete nyomán gondolta így.) Herder nevezetes kijelentése a következőképpen hangzott: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.”

* Elhangzott a Magyar Kultúra Napja alkalmából a beregszászi ünnepségen 6

Partium

Mindenesetre Kölcsey, ahogy korának több kiváló magyar írástudója, így Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály vagy Katona József igen szigorúan és nem egyszer tragikus módon vetett számot a német gondolkodó lesújtó következtetésével, és ahogy korának, a tizenkilencedik század első évtizedeinek magyarsága, az akkori magyar irodalom megküzdött a nemzeti jövőkép sötét árnyaival, őt is számvetésre és ellenállásra késztette a „herderi jóslat”. Ugyanilyen költői küzdelemnek lehetünk tanúi Vörösmarty Mihály Szózatában. Hasonló lelki és erkölcsi küzdelmek nyomán születtek azok az elhatározások és kezdeményezések, amelyeket a korszak nagy magyar államférﬁainál találunk. Széchenyi Istvánra, Wesselényi Miklósra és másokra gondolok, mindkét kiváló gondolkodó, államférﬁ arra törekedett, hogy a nemzetet felemelje annak a süllyedésnek a mélyéből, amelybe szinte ellenállás nélkül alámerült. Amidőn Kölcsey Himnusza 1823ban megszületett, még érzékelni lehetett a közösségi erő bénultságát, de már feltetszettek az erőgyűjtés: a mostoha körülményekkel, a „balsorssal” való szembefordulós jelei is. Kölcsey nagyszerű költeménye éppen abban a történelmi pillanatban született, midőn a kezdeményező készség, a történelmi felemelkedés akarata már győzni készült a tehetetlenség, a tespedtség felett. Valójában ennek a történelmi pillanatnak az érzékelése, egyszersmind támogatása adta meg kivételes költői erejét. Midőn a falusi magányban élő költő, még tulajdonképpen hatékonyabb közéleti (vármegyei és országgyűlési) szerepvállalását megelőzően nagyszerű költeményét papírra vetette, a magyar nemzet jövője szinte bizonytalannak látszott. A gondolkodó magyaroknak, Széchenyi, Berzsenyi, Katona példája mutatja ezt, számot kellett vetniök azzal, hogy a magyarság elsüllyed a történelem viharai között, hiszen az a nemzet, amely Szent István korától a mohácsi vészig folyamatosan (több mint nyolcvan százalékos) erős többséget alkotott a Kárpát-medence népei között, addigra kisebbségbe szorult (alig több, mint negyven százalékos relatív többségnek jelentetett). Kölcseyt és társait így a „nemzethalál” réme kísértette, ezt a történelemi tapasztalatot és baljós szorongást erősítette meg „Herder jóslata”. A Himnusznak ezért mozgósító erővel kellett megszólalnia, ezt az erőt kívánta felmutatni mind a történelmi sikerek, mind a történelmi kudarcok felidézése, illetve az első és az utolsó szakaszban megszólaló megrendült fohász, amelyben a költő Isten kegyelméért esedezett. Szomorú módon, alig néhány történelmi korszak, így a néhány évtizedes reformkorszak, a félévszázados „kiegyezéses” kor, majd az 1920-as évek közepén bekövetkezett, szomorú módon csak másfél évtizedig tartó politikai és gazdasági konszolidáció kivételével a nemzet mindig a hanyatlás és a vereségek szabták meg – nem egyszer saját hibájából, hiszen mindkét világháború azt mutatta, hogy egy eleve vesztes háborútól még áldozatok árán is jobb távol maradni, mint vállalni a részvétel kockázatát. Ezért aztán szinte minden emberöltőben újra kellett kezdenünk történelmünket, nem egyszer, mint 1849, 1918 és 1944 után a „legmélyebb süllyedésből”. Ez az újrakezdés az 1989-1990ben bekövetkezett „rendszerváltó” korszakban is napirendre került, és ahogy a korábbi korszakváltások és nemzeti újrakezdések idején, most is, mondhatni, stratégiai tennivalókat jelölt meg a magyarság számára. Minden, a közéletben, a politikában tapasztalt zökkenő és tévút ellenére egy új reformkorszak tanúi és részesei, ha eléggé megfontoltak és bátrak – alakítói vagyunk. Következésképp számot kell vetnünk a múlttal, az

tél

elkövetett vétkekkel és mulasztásokkal is, és újra kell szőni a megtépázott, megbomlott közösségi szolidaritást: határokon belül és határokon kívül, a magyar nemzeti közösség minden része és tagja között. Új és korszerű nemzeti jövőképet kell kialakítanunk, nemzeti identitásunkat és kultúránkat meg kell erősítenünk, a kor követelményeihez kell igazítanunk. Mindebben Kölcsey élete és életműve is biztató erőforrás lehet, az ő hűsége, áldozatkészsége, cselekvő kitartása, közéleti bátorsága és bölcsessége. Kölcsey Himnusza, amelyet nemcsak énekelnünk kell, hanem meg is kell értenünk. Ennek az „új reformkornak” vannak gazdasági, gazdaságpolitikai, kormányzati és pártpolitikai feladatai –ezek elvégzésében bizony még sok a tenni- és kívánnivaló. Nekünk azonban, akik most Kölcsey Himnuszát idézzük magunk elé – épen a Magyar Kultúra Napján – mindenekelőtt nemzeti kultúránk gondozását kell szemünk előtt tartanunk. A köznevelés, az iskolai oktatás és a felsőoktatás, a művelődéspolitika és a művelődési intézmények, a magyar irodalom szükségleteit, hiszen elvégzendő feladat és megvédendő szellemi érték van éppen elég. Kivált, ha arra gondolok, hogy a magyar irodalom, a magyar kultúra számos hagyományos intézménye került igen nehéz helyzetbe, közöttük az is, amelyet itt és most magam képviselek – az Anyanyelvi Konferenciára, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságára gondolok. Ezt az intézményt, amelyet a tavalyi esztendőben cserben hagyott a magyarországi költségvetés, nekünk, akár személyes áldozatok árán, fenn kell tartanunk. Én nagyrészt annak a gondolatnak, szándéknak a jegyében vállaltam most itt: Kárpátalján szolgálatot, hogy ﬁgyelmeztessek arra, miszerint meggyőződésem szerint erre a hagyományos, már négy évtizede működő egyetemes magyar szellemi intézményre az előttünk álló esztendőkben is szükségünk van, és ezt a szükségességet a budapesti kulturális kormányzatnak is fel kell ismernie. A magyarság történelmi sorsa, ahogy ezt Kölcsey Ferenc élete és munkássága is mutatja, nem egyszer okozott reménytelenséget és csüggedést. Mégis, minden korban voltak szószólói a nemzetnek, akik szembe tudtak fordulni ezzel a reményvesztéssel – az ő példájuk ma számunkra is eligazítást jelent. Kölcsey és különösen a Himnusz, ahogy Illyés Gyula írta 1977-ben Válasz Herdernek és Adynak című korszakos esszéjében (mondhatni: politikai kiáltványában), arra bíztat, hogy a jövőt csak a munkánkba vetett bizalommal lehet építeni, ahogy Illyés mondotta: „hittel a jövőben”. Erre a hitre a mai magyarságnak is szüksége van, mindenkinek, nem csak az anyanyelvi mozgalom elkötelezett híveinek. Írását a költő a következőkkel zárta le, ezzel is mintegy Kölcsey Ferenc szellemi-erkölcsi tanítását követve és megismételve. „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Vereckei emlékmű (Matl Péter alkotása)

Partium

OLÁH ANDRÁS

Blandrata (Részlet a Blandrata Györgyről szóló készülő drámából) 2. jelenet Blandrata leteszi a könyvet az asztalra, megigazítja az öltözékét. Belép Janka és mögötte egy fiatalember. JANKA: Nagyságos Abafáji Gyulai Pál úr kér bebocsátást. Egyenest Krakkóból… BLANDRATA (felélénkül): Jól hallom? Te vagy az, fiam? De rég láttalak. Kerülj csak beljebb. (Elé siet, átölelik egymást.) Isten hozott! (Kedvtelve nézegeti az ifjút.) Megemberesedtél, mióta nem láttalak… GYULAI (szerénykedve): Ugyan, bátyámuram… Csak néhány ősz hajszálat szedtem össze… Örülök, hogy jó egészségben találom kegyelmedet. BLANDRATA (legyint): Egy orvos sose legyen beteg… Hanem mesélj, mi szél hozott haza Lengyelhonból? (Int a szolgálónak.) Janka, te elmehetsz! Majd szólítalak. (Janka meghajol és távozik.) Ülj csak le, fiam! Nekem is kényelmesebb. Megöregedtem, fáradékony vagyok… Épp egy kis bort iszogattam. Ha meg nem sértelek, töltenék neked is. GYULAI: Örömmel elfogadom. BLANDRATA (tölt, majd Gyulai felé nyújtja a kupát): Hát még egyszer: Isten hozott! GYULAI (Blandrata felé emeli a kupát): Isten éltesse kegyelmedet. (Kortyolnak egy keveset. Gyulai elégedetten csettint.) De rég ittam már ilyen jóféle hazai bort. Krakkóban már rég kifogyott az itthonról vitt készlet. Az ottani borok meg… (Legyint.) Zamatban, illatban föl sem érnek a magyarhonival… BLANDRATA (kézmozdulatával ismét hellyel kínálja a vendéget és ő maga is leül): Már beszélték a piactéren, hogy hazaérkeztél. Reméltem, hogy meglátogatsz. GYULAI: Annál is inkább, mert kifejezetten kegyelmed miatt utaztam haza. Őfelsége szívélyes üdvözletét hozom… Kegyelmed neve ma is komoly becsben van Krakkóban. Őfelsége pedig roppant hálás…

tél

BLANDRATA: Hagyd el a bókokat. Különben is… Aligha ezért tettél meg ilyen messzi utat. GYULAI: Miből gondolja, bátyámuram, hogy… BLANDRATA (elneveti magát): Tudod, ﬁam, nehéz azt elképzelni, hogy őfelsége Krakkóból pusztán azért meneszti hozzám a kancellária titkárát, hogy dicsérje buzgalmamat. GYULAI (bólogat): Való igaz, van más küldetésem is. BLANDRATA: Mondd hát, igyuk ki a keserű poharat is. GYULAI (elkomolyodva): Fontos, országos ügyről van szó, melyben bátyámuram segítségét reméli a király. BLANDRATA: Valóban? A segítségemet? GYULAI: Mi több: a helyzet megoldását… BLANDRATA (keserűn): Rég volt már, hogy a segítségemet kérte. Utoljára a krakkói királyválasztás előtt. Azóta mintha kevésbé lenne fontos a személyem. GYULAI: Ne higgye, bátyámuram. Őfelsége igen jó véleménnyel van kegyelmedről, az élettapasztalatáról, bölcsességéről… BLANDRATA (fáradtan): Ne kezd már, ﬁam, megint az üres szócséplést. Tudod, hogy ezzel nem veszel le a lábamról. GYULAI: Csak a cáfolhatatlan tényeket sorolom. BLANDRATA: A cáfolhatatlan tények egyike, hogy a koronázás után őfelsége hamar eltávolított Krakkóból. GYULAI: Mert itt Erdélyben volt szükség kegyelmedre, hogy őfelsége testvérbátyjának, Kristóf vajdának legyen támasza. BLANDRATA: No hiszen… GYULAI (gyanakodva): Kegyelmed sértve érzi magát… BLANDRATA (felhorkan): Sértve?! Én? Dehogy… (Föláll, az ablakhoz megy, majd hirtelen szembefordul Gyulaival.) Vagy mégis… Igazad van. Bevallom, nincs mit szépíteni rajta… Amikor a lengyel kapcsolataimra volt szükség, fontos voltam számára. 10

Partium

Mikor győzködni kellett az urakat, hogy Miksa helyett Báthori Istvánt válasszák királyukká, az egyik futár még le se törülte a port a csizmájáról, már érkezett a másik… S addig is… Nem múlt el úgy tanácsülés, hogy ne lettem volna mellette… Igenis, bánt a dolog. Fáj, hogy már nem kellek, hogy nincs szüksége rám. GYULAI (föláll, közelebb lép Blandratához): Hát épp ez az! Szüksége van. BLANDRATA: Ennyi év után? Ugyan… GYULAI: Csak kegyelmed tud segíteni. BLANDRATA: Kötve hiszem. Nekem itt már nincsen szavam. GYULAI: Hallgasson végig kegyelmed. BLANDRATA: Hiszen hallgatlak. GYULAI: Őfelsége nem akar újabb belviszályt. Most, hogy Bekes úrral megbékélt, minden erejét az orosz kérdés megoldására akarja fordítani. Iván cárral a háború elkerülhetetlen. Épp ezért nyugodt hátországra van szüksége. A meg-megújuló hitviták azonban minduntalan új feszültséget gerjesztenek. Gátat kell szabni, és meg kell fékezni a hitújítókat, hogy az ország belső békéje fennmaradjon. Ezt csak kegyelmed tudja keresztülvinni… BLANDRATA: Én? Ugyan miképpen? GYULAI: A vitát Dávid püspök gerjeszti. Őt kell jobb belátásra bírni. Kegyelmedre talán hallgat. BLANDRATA: Dávid Ferenc mindig is öntörvényű volt. Csak saját eszére és Istenre hallgat. GYULAI: De most tévútra tért… BLANDRATA: Ezt nem én vagyok hívatott megítélni. GYULAI: Az ország érdeke, hogy béke legyen a lelkekben. BLANDRATA (kesernyés mosollyal): És persze őfelségéé. GYULAI: A kettő ugyanaz. BLANDRATA: Valóban? Ezt ti Krakkóból ilyen pontosan látjátok?

tél

GYULAI: Krakkóban azt látjuk, hogy a széthúzás, az ellenségeskedés gyengíti az erőnket. BLANDRATA: Ez aligha vitatható. A kérdés inkább az, hogy melyik a tévút, melyik a zsákutca, és hogy hol az a mezsgye, amely mentén a béke megteremthető. GYULAI: Őfelsége kijelölte az utat. BLANDRATA: Őfelsége egyszer már tévedett, amikor azt hitte, hogy az egységhívők mind az ellenségei. GYULAI: Belátta tévedését. Lám, megbékélt Bekes Gáspár urammal is. Kegyelmedről pedig mindig is jó véleménnyel volt… BLANDRATA: A tordai döntést, a vallásbékét mégsem tartja tiszteletben. Egyes személyeket ugyan maga mellé fogad, de egyházunkat igyekszik háttérbe szorítani. GYULAI: Nem az egyházat, csupán az újítást tovább folytató Dávidot és követőit. Akik nem akarnak megbékélni, és tovább izgatják a lelkeket. BLANDRATA: Dávidtól távol áll az izgatás. Csak az igazát keresi. GYULAI: Lehet, hogy ez a célja, de a szószékről a kételyt hirdeti. A törvényt azonban ő sem veheti semmibe. Hisz ezzel a hatalom tekintélyét ássa alá. BLANDRATA: Lehetnek téveszméi. De ártani nem akar. GYULAI: De a hatása ártó... Őfelsége el van szánva rá, hogy ha békés eszközökkel nem sikerül rendet teremteni, keményen és vasszigorral sújt le az engedetlenekre. BLANDRATA: Akasztat, mint a kerelőszentpáli csata után? GYULAI: Az is bekövetkezhet. BLANDRATA: És te azt hiszed, ﬁam, hogy az erővel kikényszerített béke megnyugvást hoz a lelkekben? Lehet a nyugalom záloga a rettegés? Hát nem éppen a saját példád bizonyítja, hogy a félelem dacot szül, az erőszak pedig ellenállást? GYULAI: Megtanultam tisztelni a hatalmat. BLANDRATA: De előbb lázadtál ellene. GYULAI: Időbe telt, míg felismertem, mi az ország érdeke. BLANDRATA: Már másodszor szalad ki a szádon, hogy „az ország érdeke”… De

Partium

az ország mi vagyunk: te, én, Janka, és azok ott kint az utcán. S mi nemcsak békére vágyunk, hanem igazságra is. GYULAI: Nem mondhatja kegyelmed, hogy olyan ember volnék, aki az igazamért nem álltam ki. Ha Dávid püspök nincs, talán máglyán végzem magam is. BLANDRATA: Épp erre céloztam. Te magad is megharcoltad az utadat. Voltál lázadó Bekes Gáspár oldalán, voltál hitújító, s mint ilyen, nemkívánatos személy a fejedelem szemében. Most meg a kancellária titkára vagy. Második ember az udvarban. Üldözöttből lettél a hatalom eszköze. Az utad mutatja: magad is sokat változtál. GYULAI: Meggyőződésem ellenére sohasem cselekedtem… Változtam, ahogy idővel változunk mindannyian. Kegyelmed is… Antitrinitárius létére lett a katolikus Báthori udvari orvosa, tanácsosa. BLANDRATA: Erről beszélek. Mindannyian változunk. Hogyan akarhatja hát bárki is megtiltani Dávid Ferencnek, hogy ő ne változzon. Hogy ő ne azt hirdesse, amit legfőbb igaznak tart. Az igazság kereséséhez és a változáshoz neki is éppúgy joga van… GYULAI: Amíg nem szít elégedetlenséget és engedetlenséget. Amíg nem gerjeszt vitát és ellentétet! Amíg nem bolygatja meg a lelkek nyugalmát! BLANDRATA: Amikor te Fogaras várába bezárkóztál Bekessel, törted-e a fejedet azon, hogy példáddal fölborítod a köznyugalmat. Nem pusztán az igazságod érdekelt-e? GYULAI: A legjobb hitem szerint cselekedtem. BLANDRATA: Akkor hagyjuk meg Dávid Ferencnek is ezt a jogot. GYULAI: Nem értett meg kegyelmed. Itt már nincs tovább. A húr a végsőkig feszült, a türelem elfogyott. Őfelsége nem tűri, nem tűrheti tovább a lázítást. A hitújítás ellentétet, megosztottságot szül. És egy megosztott ország – főleg, ha a tüzet kívülről is szítják – hamar prédájául eshet az ellene fenekedő hatalmaknak. Épp ezért őfelsége el van szánva rá, hogy érvényt szerez a törvénynek, és véget vessen mindenféle hitújításnak. BLANDRATA: A hatalom erejével? GYULAI: Miként német földön szokás. Cuius regio eius religio. Akié a föld, azé a vallás… Egyházunk csak így menthető meg. A hatalom… BLANDRATA: Tisztában vagyok vele, hogy mire képes a hatalom… GYULAI (az ablakhoz lép, kitekint rajta, majd visszafordulva folytatja): A közjó érdekében, mindannyiunk érdekében mégis az volna a szerencsés, ha saját hívei állítanák meg Dávid Ferencet.

tél

BLANDRATA: De hát hogyan? GYULAI: Ki kell használni, hogy a népszerűsége és hatása mára megkopott… BLANDRATA: Tévedsz. Dávid nagy tekintéllyel bír ma is. GYULAI (kételkedve rázza a fejét): Korántsem… Nimbuszát alaposan megtépázta az enyedi zsinat, amelyen kimondták válását feleségétől, Baráth Katától… A lutheránusok alig várták, hogy visszavághassanak egykori püspöküknek. A gyilkos mondat pedig, mely Dávidot megrendítette, megalázta, Kolozsvárig is elhallatszott… Őfelsége erről gondoskodott… És valóban: „Aki saját házának feje nem tud lenni, hogyan lehetne az az egyházának?” BLANDRATA: Ördögi tervet sejtek… Én ebben részt nem vállalok. GYULAI: Hát nem érti kegyelmed? Dávid püspök odáig merészkedett, hogy zsidózó tanokat hirdet. Muszáj megállítani. Ha királyurunk erőszakra kényszerül, az az egyházunk végét jelenti. De vége van akkor is, ha Dávid Ferenc úr aláássa a fundamentumot. BLANDRATA (leverten): Semmit sem tehetek. GYULAI: Saját fegyverével kell legyőzni Dávidot. BLANDRATA (felkapja a fejét): Hitvitát akarsz? GYULAI (szembefordul Blandratával): Nyilvánosat. Hogy a nép lássa: tiszták az eszközök és szent a cél… BLANDRATA (keserű mosollyal): S hogy ne mártírként tekintsen a vesztesre. GYULAI: Kételyt kell ébreszteni. Fel kell nyitni a szemeket. El kell tántorítani a híveit… BLANDRATA: Ismerem a népet. Láttam őket Genfben, Lengyelhonban, és itt Erdélyben is. Egyik nap katolikus, másnap lutheránus, harmadnap sacramentarius, ahogy azt mondják neki… Láttam, hogyan emelték magasra Servetot, és azt is, hogyan tagadták meg. A nép vak. Meggyőződés nélküli. Követi szószólóit. Azt hiszi igaznak, amit azok annak mondanak. GYULAI: Új szószóló kell a népnek. Aki sarokba szorítja és elhomályosítja Dávidot. BLANDRATA (töprengve): Legutóbbi tétele, Jézus mibenlétének új magyarázata valóban zsidózó irányba mutat… 14

Partium

GYULAI: Ezt kell nyilvánvalóvá tenni mindenki előtt. BLADRATA (szinte csak magának): Azt mondja: Jézus nem Isten, és ezért imádni sem kell. Nem Isten, tehát segítségül hívni sem lehet… Pedig amikor a Szentírást idézi, maga is Őt hívja segítségül. GYULAI: Ebből is látszik: e vitának Dávid most csak vesztese lehet. A nép pedig a győzteseket szereti. Akikre felnézhet. Akiket kétely nélkül követhet. A vesztestől pedig szabadulni akar. BLANDRATA (rámutat az asztalon hagyott nyitott könyvre): Én ismertettem meg vele Miguel Serveto tanításait. Én adtam kezébe a pálcát, és most üssem ki belőle? GYULAI: Csak rá kell ébreszteni, hogy tévúton halad. BLANDRATA: Inkább úgy mondanám: vannak tévedései… GYULAI: Ezekre kell rávilágítani, és tételesen cáfolni… Jelen helyzetben csak kegyelmed képes erre. Csak kegyelmednek van olyan tekintélye, akinek a szavára odaﬁgyelnek. BLANDRATA (megadón): Ennyit talán vállalhatok… Egyébként épp a minap írtam neki. De ﬁgyelmeztetésem süket fülekre talált. Érveimet az asztal alá söpörte. Meg se próbálta megválaszolni őket – egyszerűen nem vett tudomást róluk. Csak valami megkérdőjelezhetetlen fensőbbségű kinyilatkoztatásokat tett… GYULAI: Ebből is látszik, hogy sarokba szorítható, legyőzhető… BLANDRATA: Ez csak azt bizonyítja, hogy vitába szállhatunk ugyan Dávid Ferenccel, de meggyőzni sohasem tudjuk. GYULAI (összeszűkült tekintettel): Akkor viszont buknia kell! Ez az egyetlen út. Nincs vesztegetni való időnk. Cselekedni kell! BLANDRATA (rezignáltan összezárja a könyvet): Annyit ígérhetek, hogy felkeresem, hogy megtudjam, hányadán állunk… Még a héten Kolozsvárra utazom. - FÜGGÖNY -

tél

BENEDEK SZABOLCS

A vértanú (regényrészlet) Két nappal a népköztársaság kikiáltása után a Ferenciek terénél bóklásztam éppen, amikor egy kollégába botlottam. Hajnal Jenő a neve, tehetséges, okos ﬁú, a Pesti Naplónál dolgozott, vagyis annál a lapnál, amelyre mi különösen odaﬁgyeltünk. Kétszeres okból: egyrészt, mert főszerkesztőnk Az Est megalapítása előtt náluk dolgozott, másrészt mert Miklós Andor tervbe vette a Pesti Napló megvásárlását, mondván, milyen szép is lenne, ha lenne egy reggel meg egy délben megjelenő napilapja. Úgyhogy amint megpillantottam, nyájasan megszólítottam, hová igyekszik, hátha megtudok tőle olyasmit, amit még nem hallottam. – Adyhoz megyek – mondta a futástól elfulladó hangon –, ide, a Veres Pálné utcába. Futott volna tovább, ám én megragadtam a kabátjának ujját. – Adyhoz? Minek? – Hatvany küldött. Értesítenem kell arról, hogy küldöttség megy hozzá a Nemzeti Tanácstól. – Én is megyek – szóltam azonnal, és nem törődvén Hajnal kolléga neheztelő pillantásaival, kocogni kezdtem mellette. Vagy két héttel korábban a Vigadó kávéházban találkoztam Ady Endrével. Rettenetesen nézett ki: a végtagjai egészen elvékonyodtak, erőtlen, sovány testén esetlenül ült hatalmas feje. A szeme alatt a szokottnál is vastagabbak és sötétebbek voltak a karikák, arcát mély ráncok és foltok csúfították. Akadozva, nehezen forgó nyelvvel beszélt, és amikor üdvözöltük egymást, ijesztően remegett a keze. – Kérlek – mondtam –, éppen itt van nálam egy recenziós példány az új kötetedből, szándékozok írni róla néhány sort Az Estbe. Dedikálnád nekem? Biccentett és mosolyogni próbált. Eléje raktam a kinyitott könyvet, egy töltőtollat is csúsztattam elé, amit ő suta mozdulatokkal, némi nehézségek árán megfogott, aztán odaszúrta a hegyét az első oldalra. A keze remegését azonban nem bírta csillapítani. – Ne haragudj. Letette a tollat és csoszogó léptekkel, döcögve távozott. A dedikálásból csupán egy tollhegynyi paca lett. Pont azon a délelőttön, amikor nem hagytam magam lerázni és követtem Hajnal Jenőt, mesélte Móricz Zsiga Az Est szerkesztőségében, hogy elkérte Adytól a győzteseket üdvözlő versének kéziratát – aznap jelent meg, amikor kikiáltották a népköztársaságot –, mire ő a szeme láttára miszlikbe szaggatta a papírt. A felesége avval próbálta vigasztalni Zsigát, hogy az nem is Ady kézírása volt: ő tisztázta le a verset, mielőtt elküldték volna a Nyugatba, ugyanis nem lett volna ember a szerkesztőségben, aki ki bírta volna silabizálni. A ház kapujához érve Hajnal Jenő megbékélt a jelenlétemmel. Megállt, kifújta magát és így szólt: 16

Partium

– Igazából Adynét kell értesíteni, hogy készítse föl a férjét a küldöttség látogatására. – De hát mit akar a Nemzeti Tanács Adytól? Belátom, buta kérdés volt, elvégre az új vezetés úton-útfélen a szellemi elődjeként emlegette Adyt, és köztudottan úgy tekintettek reá, mint akinek éveken keresztül komoly szerepe volt a forradalom előkészítésében. Egyszer az Astoriába is átcibálták, hogy megéljenezhessék az őszirózsás sapkát viselő katonák – kötve hiszem, hogy olyan sokan tudták volna közülük, ki ez a sálakba bugyolált, beteg ember –, a népköztársaság kikiáltása idején pedig beültették a Parlamentbe, mondván, egy ilyen történelmi esemény nem mehet le nélküle. – Jászitól jött az ötlet. Hogy föl kell Adyt köszönteni. Mielőtt… mielőtt… Hajnal Jenő elindult fölfelé a lépcsőn. A lakásban iszonyú hideg volt, ennek ellenére Ady pizsamában üldögélt szűk kis szobájában. Noha már találkoztak, Hajnal Jenőt nem ismerte meg, engem viszont (ekkor még azt hittem) igen. Amint közöltük a hírt, a felesége azonnal hívatta a szemközti borbélyt, majd arra utasította a cselédet, hogy készítse elő Ady ünneplő, fekete ruháját. – Hajszeszt is hozott? – kérdezte Ady a borbélytól. – Nem, kérem, azt nem hoztam. – Nyugodtan hozhatott volna, nem ittam volna meg. – Aztán hirtelen lendülettel Hajnal Jenőhöz fordult: – Te ugye, váradi vagy? – Igen, kérlek – biccentett örömmel amaz, merthogy a nagy költő ezek szerint mégis csak megismerte. – Na, hát akkor most már emlékszem. Váradon találkoztunk. Ugyanannál a szerkesztőségnél dolgoztunk. Hajnal mondani akart valamit, utána inkább csöndben maradt. Csak később, elfelé jövet árulta el, hogy amikor ő Váradon hírlapíróskodni kezdett, Ady már régen nem volt a városban. Az egész annyira nyomorúságos volt, tragikus szimbóluma annak az esetlen, sápadt forradalomnak. – Vonyica, ﬁam – mondta Adyné a cselédnek –, segítsen az úrnak az öltözésben. Mi addig a szűk kis szalonban ültünk. A két helyiség között nem volt ajtó, Adyné ugyanis a lakás berendezésekor úgy találta, hogy egy vastag kárpit jobban elnyeli az ihlet óráit megzavaró zajokat. Ennek ellenére a recsegő parketta közvetítette a költő tétova lépteit, és azt, ahogy Vonyica zsörtölődve megy utána, hogy álljon már meg és vegye föl ezt a pantallót. Ültünk a kerek asztalka körül. Adyné a tenyerébe támasztotta szomorú, bájos kis fejét. – Milyen érdekes lehetett! – mutatott ki hirtelen Hajnal az ablakon. – Itt, szemben a parancsnokság, ahonnét a katonák sorra átálltak az új kormány oldalára… Ady Endre közvetlen közelről láthatta a forradalmat. A feleség arca rezzenéstelen maradt. Odahajoltam hozzá: – Talán kellene írni egy rövidke szöveget, amivel megköszöni a Nemzeti Tanácsnak a látogatást…

tél

– Dadogva – szólalt meg Ady. – Ez legyen az első szó benne. Úgyis dadog mindenem. Talpra ugrottunk. Ezek szerint a kárpit mégse jó hangfogó. Ady ott állt a nem létező küszöbön. Vonyica után a feleségével vonult be a szobába, ezúttal szöveget írni. Mi addig Hajnallal csöndben várakoztunk. Borzalmas volt az a lakás. Nem a kinézete – avval éppenséggel nem volt semmi baj. Hanem a benne lévő hangok, a szagok, a hangulata. Minden zugában ott vigyorgott a halál. – Segítsenek, kérem – Adyné a félrehajtott kárpit mögül esdeklően nyújtotta felénk a kezét. Mindketten talpra ugrottunk, Hajnal Jenő volt a gyorsabb, ő írta meg Ady Endre nevében a köszönő szöveget. Már egészen beesteledett. Odakinn sötétbe borult az utca, idebenn Vonyica fölkapcsolta az összes villanyt. Ettől sem lett barátságosabb a lakás. Miután kész lett a beszéd, Ady a feleségére támaszkodva kicsoszogott. Nem bírtam nézni, ahogy lötyög rajta az ünneplő öltöny, elfordítottam a fejem. Mellém ült, és azt kérdezte: – Te is váradi vagy? Anélkül feleltem, hogy rápillantottam volna: – Nem, kérlek. – Akkor honnét ismerjük egymást? Szerencsére közben megérkezett a Nemzeti Tanács küldöttsége. Hock János, a Tanács elnöke, ez a forradalmi hevületű katolikus pap, aki már évekkel korábban is Károlyi híve volt, mondta a beszédet. Pár szót följegyeztem, noha nem hangzott el semmi különös. A szokásos frázisok, tele pátosszal és világmegváltással – épp eleget lehetett akkoriban effélét hallani. A hangulat viszont egészen emelkedett lett. Ady arca kisimult, tekintete csillogott, úgy tűnt, most tökéletesen érti, mi van körülötte. Még a felesége kutyája se tudott ebbe belerondítani, amikor nagy mérgesen kiráncigálta a helyéről Hatvany Lajos cipőfűzőjét. A köszönő beszédet azonban Hatvanynak kellett fölolvasnia: Ady párszor nekiveselkedett, de a „dadogva” szó után mindig megakadt. Ott volt még egy hölgy is, a feministák egyesületéből – hogy miként került oda, és miért pont ő, azt nem tudom, mindenesetre a nők nevében köszöntötte a forradalom költőjét, aki ekkor már csukott szemmel ült egy karosszékben. Miután a többiek távoztak, Hatvanyval és Hajnallal még maradtunk egy darabig, megbeszélni Adynéval, hogy mit írjunk meg ebből a kis ünnepségből. Utána mi is elbúcsúztunk és lementünk a forradalmi utcára, ahol hideg volt és vaksötét, de legalább volt némi levegő. Egyikünknek se volt kedve beszélni erről a délutánról. – Ideﬁgyeljél – mondta Hatvany, már a Ferenciek terén –, én most nem a Nyugatnál vagyok, hanem alapítottam nemrég egy új folyóiratot. Az a címe, hogy Esztendő. Kosztolányival, Karinthyval, Tóth Árpáddal szerkesztjük. Küldjél oda verseket.

Partium

Senkit nem ért váratlanul a hír. Ady a Liget szanatóriumban halt meg. Móricz Zsigától tudom, hogy utolsó hetei mindenki számára rémálomban teltek: hol magatehetetlenül, idegláztól reszketve feküdt, hol pedig olyan rohamok törtek rá, hogy a szó szoros értelmében mindent szétvert maga körül. Korábbi szeretője – aki ezekben a hetekben a bolsevikokhoz állt és a Vörös Újság egyik szerkesztője lett –, Dénes Zsófia szeme láttára ízekre szaggatta a bibliáját. Ezt a temetésre menet elbeszéltem a grófnak is, aki szokás szerint nem szólt semmit, ám a tekintetén láttam, hogy élénk figyelemmel kíséri a szavaimat. A kormány a nemzet halottjának nyilvánította Adyt. Előszedték és leporolták azt az aktát, amely kilenc esztendővel korábban, Mikszáth Kálmán temetésekor készült, Jászi Oszkár ugyanakkor mindenkinek értésére adta, hogy ennek a mostani szertartásnak külsőségeiben annál szerényebbnek kell lennie. Az Ady által is képviselt modernségre hivatkozott, ám mindenki tudta, hogy ennek a kormányt is elérő szegénység az oka. A sírhelyet Hatvany Lajos Babitscsal és Móriczcal közösen választotta ki. A holttestet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel. A koporsót szinte azonnal beborították a virágok és a koszorúk, a gyászszertartáson pedig akkora tömeg gyűlt össze, amekkora bő két hónappal korábban, a népköztársaság kikiáltásának napján. Az emberek egymás sarkát taposták. Megragadtam Saint-Germain grófjának kezét, vonszoltam magam után, de így is hosszú időbe telt, mire eljutottunk a sajtó számára elkerített részig. Időnként véletlenül ráléptem az utunkban állók lábára, ilyenkor bocsánatot kértem, mire többen lepisszegtek, sőt hiába lobogtattam a sajtóbelépőmet, egyesek hangosan méltatlankodni kezdtek. Amilyen napokat éltünk, örülhettem, hogy nem lőttek belém. A koporsót ekkor már kihozták a múzeum főbejárata elé, a lépcsőkön az operaház kórusa énekelt. Hideg volt, de nem elrettentően hideg, és szokás szerint most is szemetelt az ég. – Ezt az embert nagyon szerethették – szólalt meg meglepően hangosan a gróf, mire végre elfoglaltuk a helyünket. – De ez sajnos gyakran csak a halála után derül ki az illetőről. A kollégák közül néhányan odapillantottak. Gyorsan a jegyzetfüzetembe merültem. Mivel a gróffal meglehetősen lassan lehetett haladni, kicsit késve érkeztünk, így arra már nem maradt időm, hogy az előző napi látogatásom után még egyszer fejet hajtsak a koporsó előtt. Amikor a kezembe vettem a jegyzetfüzetet, már javában tartott Haypál Benő lelkész beszéde. Néhány szót följegyeztem belőle. Utána Kunfi Zsigmond következett. Őt is ismertem, hírlapíró volt, szerkesztő és harsány szocialista. Egy tőlem meglehetősen távol eső társasághoz tartozott, amely hosszú éveket töltött avval, hogy kávéházi éjszakákon az elkövetkező világforradalomról ábrándozott. Az első oroszországi rebelliót követően oroszoknak nevezték magukat, onnét várták a minden szemetet kisöprő megtisztulást. Hogy az meglesz-e bármikor is, erősen kétlem, a földindulás irányát illetően azonban nem tévedtek. Kunfi ezúttal „a forradalomban megszületett Magyar Népköztársaság kormányának nevében, a forradalmi megújulást szomjazó magyar nép nevében” beszélt. Miközben szóvirágait hallgattam, és igyekeztem elkapni mondandójának lényegét, az jutott

tél

eszembe, hogy ezt az országot most ténylegesen is a hírlapírók irányítják. Talán ezért megy ennyire rosszul. Vagyis nem megy semennyire sem. – Adynál tüzetesebb, gyújtogatóbb csóvákkal senki sem járt az alatt a nagy grófi szérű alatt, amely a régi Magyarország volt – harsogta Kunfi, és én nem tudtam eldönteni, hogy ezt metaforának szánta-e, avagy a vidéken gyújtogató bolsevikoknak üzen ilyen szerencsétlenül. Föltehetően ő maga sem volt tisztában vele. A gyújtogató, csóvás embert különösen nagy ostobaság volt fölemlegetni. Ady nevezte így hajdanában Tiszát, akinek a gyilkosai még mindig szabad lábon voltak, és semmi jele nem volt annak, hogy a kormány komolyan rászánta volna magát a fölkutatásukra. Ilyen ez, amikor tollforgatók akarnak politikát csinálni. „Hunnia úri trágyadombja” – kapartam a következő szófordulatot a jegyzetfüzetembe a gróf élénk figyelmétől kísérve. – A forradalom egyik nagy magvetője, a lelkek fölgyújtója, bátor cselekvések és akaratok élesztgetője – ezeket mondta Kunfi Adyról, „a nép és nemzet, művészet és forradalmi akarat nagy halottjáról”, többször kijelentvén, hogy ő és a kormány többi tagja, valamint az új Magyarország képviselői mind-mind a második magyar forradalom Petőfije tanítványainak vallják magukat. – Ki az a Petőfi? – kérdezte a gróf, mire megint többen ránk figyeltek. A fülébe leheltem, hogy majd elmagyarázom, de nem voltam biztos benne, hogy hallott belőle bármit is. A szociáldemokrata párt képviselője következett. Hogy pontosan miért, azt nem tudom. Ady nemigen sorolta magát a szocialisták közé, legföljebb akkor ült az asztalukhoz, amikor másutt elfogyott a bor. Ha már mindenképpen pártot kellett választani, akkor inkább a Jászi Oszkár pártját választotta. Persze ő is megszólalt, már a rövidebb beszédet mondó szónokok sorában, Móricz Zsiga és Babits után. A gyászhuszárok vállaikra emelték a koporsót és lassan elindultak vele lefelé a lépcsőn a virágokkal borított hatlovas fekete hintó felé. Arról nem szólt a fáma, hogy honnét kerítették elő. Minden valószínűséggel valamelyik főúri kocsiszínből, de az is lehet, hogy a királyi palotából. Mintha még látni is lehetett volna az oldalán a levert címer helyét. – Nem panaszkodhatunk – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, egy idősebb kollégáé, akivel párszor találkoztam, de minduntalan elfelejtettem a nevét. – Szerencsés generáció vagyunk. Megélhettünk néhány nagy temetést. Többen helyeslően morogtak, és rögvest sorolni kezdték: Kossuth, Munkácsy, Rákóczi, Mikszáth… Nem fordultam feléjük, a hintót néztem, meg a koporsót, ahogy beléje erőltetik, és próbáltam arra is odafigyelni, hogy apja nevének hallatán a gróf nehogy megint megjegyzést tegyen. – Bizony – mondta valaki helyeslően az idős kolléga szavaira –, valóban szerencsés az a nemzedék, amely ily módon hajthat fejet halottai előtt. – Ugyan, kérem! – hurrogta le valaki. – Hát nem látják, mi folyik itt? Előszedték a régi temetések forgatókönyveit és fantáziátlanul lemásolták. Nem csak most, hanem minden más alkalommal. 20

Partium

– Nem a forma a lényeg, kolléga – csitította az előbbi hang. – Hanem a tartalom. Hogy kiktől búcsúzhattunk. Micsoda óriásoktól. Úgy látszik, a mi generációnk bővelkedett bennük. Így mondta: „bővelkedett”. A múlt időt különösen megjegyeztem. – Hát éppen ez az! – csattant föl valaki. Az ő hangját azonnal megismertem: Hajnal Jenő a Pesti Naplótól, akinek két nappal a népköztársaság kikiáltása után a nyakába akaszkodtam Ady lakásába menet. – Valamennyien jól ismertük a Bandit, és ha nem is szerette mindenki, avval mindnyájan tisztában voltunk, hogy kivételes szellemi nagyság. A mi szegényes magyar körülményeink között különösen az. Erre úgy búcsúzunk tőle, akár egy nyárspolgártól. Nevetséges, kérem. Ekkor már nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak hátra. Hajnalt nem láttam, mert Dömötör István, az Új Idők munkatársa eltakarta előlem. Éppen ő beszélt: – Nem ez a fő baj, kollégák. Hanem az, hogy mindenki ki akarja sajátítani a Bandit. A kormánytól kezdve az összes párt meg az összes frissiben alakult szervezet. Már most azon marakodnak, hogy melyiküké. – Egyiküké sem – jelentette ki a mellette álló Szenes Béla. – A Bandi nem a kormányé és nem a pártoké, hanem a nemzeté. – Leginkább a miénk – vetettem közbe –, elvégre mi ismertük a legközelebbről. Nem tudtunk vitázni tovább. A hintó elindult, a tömeg követte, és mi elsodródtunk egymás mellől. A temetőben elhangzott még egy szónoklat: a festőé, Kernstok Károlyé. Elég távol álltam tőle, ráadásul Kernstok meglehetősen erőtlenül beszélt, úgyhogy ebből nem hallottam semmit. Volt még egy rövid ima, azután ennek mintegy ellentételezéseként a munkásdalárda énekszója mellett elkezdték leereszteni és elföldelni a koporsót. Amikor a tömeg oszlani kezdett, odamentünk a sírhelyhez, hogy kondoleálhassak az özvegynek, aki mindvégig Babits Mihályba kapaszkodott. – Ez itten Rákóczi Lipót – mondtam aztán. – Ő is találkozott a Bandival. Azt, hogy gróf, szándékosan kerültem. Ebben a környezetben végképp nem hangzott volna jól. Viszont ez volt az első alkalom, amikor nyilvánosan, többek füle hallatára kiejtettem a nevét. Kíváncsi lettem volna a fogadtatására, ám az elmaradt. Senki nem kapta föl a fejét, senki nem mutatta, hogy a Rákóczi Lipót név ismerősen cseng neki. Az a néhány konﬂis és ﬁáker hamar megtelt a temető kapuja előtt, úgyhogy gyalog mentünk haza a Baross úton és az Illés utcán keresztül. Sokáig tartott az út, a gróf nagyon kifáradt, időnként meg kellett állni pihenni, a végén már alig bírta vonszolni magát. Két nappal később magas lázzal ágynak esett.

tél

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

A Földről régóta (részlet) megkörnyékezett az őszeleji álom holott bébi szél gügyög a lombokon bálványbarna csordák úsznak át a tájon takarékra kényszerítem pulzusom

embernek lenni semmiség lélekként látni borzalom a cinke bársonyos fejét hogy veri szét az ablakon áthevül felszáll kis szobánk lélekstátuszom elcserélem legyek imbolygó gyertyaláng szemöldököd zárójelében

durrog a december valaga szétfeslik hitvány nadrágja dacember voltam valaha most gyökerem valami rágja fogd vissza halálhíremet teremtőm ne terhelj jobban rakd meg szögekkel szívemet mielőtt utolsót robban …

Munkácsi vár bejárata

Partium

Ady alkonya Elhagy az árnyam, elmegyek, Csillag sincs velem. E homályt át nem ütheti, Megpihen szemem. Sorsomhoz szabott síri ágy A felnégyelt Haza, Testemnek tüzét csillapítsd, Tisza és Duna. Az alkony bíbor színre vált, Hitem erősítsem. A Pokol az, mely így üzen, Nem az Úristen. Kegyetlen szél kerekedik Holnap ilyenkor Kidőlt serlegekből elfolyik Az úrasztali bor. Im, most e vers is meggyötör, Alig létezem. Áldani készül s visszahull Ölembe kezem. Írhatta volna magyarul Akárki ﬁa, Parancsba kapván, hogy házát El kell hagynia.

Beregi esték (részlet) A nyár hevétől langyos még az aszfalt, de zörögve landol már a falevél. A szorgos szolgák bontják a nagy asztalt: rendnek kell lennie, hogyha jő a tél. A nap elmenőben csóvát vet a tájra, megszokottá válik lassan kint a füst.

tél

DIÓSZEGI SZABÓ PÁL

Sötét advent Gyászolok két női szívet, egy hűtelent és egy hívet; egy halottat és egy élőt, mert szerettem mind a két nőt.

Fájdalmamban megszakasszon: egy idős hölgy és egy asszony gyermekével… s kinek gyermek én maradtam, szinte szentnek.

Mind a kettőt eltemettem vagy Testben vagy Lelkiekben; nekik többé nem hiányzom, sötét advent lett, s karácsony.

Páratlanul szólt az Ének, pár-atlanul szól a Lélek: Fenyőm mellett nincs már senki, de gyűlölök most Szeretni!

Gyászolok két női szívet, nem kérdezem miért így lett.– Nagyanyámat tettem sírva, s párom engem taszít: sírba…

Mind a kettőt eltemettem, egyiküknek sírja: versem, a másikhoz majd kijárok, kinek neve, keze: Áldott! 2012. XII. 17.

Partium

TAR BÉLA

Vak szemében az Időnek görbe boton varjak ülnek cérnaszálon lóg a mennybolt benne ring a volt s a nemvolt a himbálódzó csillag-tenger egy szédelgő részeg cettel s gyomrában meg sok kis Jónás nagy szakálluk savba ér hitük fonnyadt töklevél vak szemében az Időnek füstölög a lámpabél

tél

SZIRMAI PÉTER

Dahlmann kérése (Novellák) A múlt héten becsöngetett a Maipún lévő lakásomba egy középkorú férfi. Jellegtelen arca volt, szürke, kopott ballonkabátja, és széles, európai kalapja, amit akkor sem vett le, mikor hellyel kínáltam. José María Dahlmann-ként mutatkozott be. Azt mondta, hogy Borges-sel kapcsolatban lenne egy elintéznivaló ügye. Kíváncsian pillantottam rá. – Akkor miért nem hozzá megy? – kérdeztem. – Itt lakik, a szomszédos házban. – Egy rövid levélben vázoltam neki a problémámat – mondta – , de Borges azt válaszolta, hogy szélhámosokat nem fogad. A férfire meredtem, de ő állta a tekintetem. – Tudja, az apámról lenne szó, Juan Dahlmann-ról. A dolog nagyon fontos nekem, és nem vagyok szélhámos. Hirtelen derengeni kezdett a dolog. Eszembe jutott a Dél című Borges-novella hőse, egy bizonyos könyvtáros, aki a kórházi ágyon visszaálmodta magát a múltba. Kényszeredetten elmosolyodtam. – És ezek után, én mit tehetek önért? – kérdeztem. – Borges azt írta, hogy Dahlmann alakját ő találta ki, nem mintázta senkiről, ha egy valós személlyel egyezik e név, az csak a véletlen játéka lehet. De ez nem így van! Acélkék, német szeme meg se rezdült. – Ön személyesen ismeri Borgest – mondta –, kérem, segítsen, hogy találkozhassak vele. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Borges csak a legkülönlegesebb esetekben fogad látogatót. A férfi, látva türelmetlenségemet, benyúlt a ballonkabátja belső zsebébe, elővett egy kis könyvet, és az asztalra tette. Hunyorognom kellett, hogy a borítón lévő kopott feliratot elolvashassam: Weil / Ezeregyéjszaka. A férfire néztem, és hevesen dobogni kezdett a szívem. – Apám a Córdoba utcai könyvtárban dolgozott – mondta és keresztbe vetette egyik lábát a másikon. – Egy furcsa baleset következtében kapott vérmérgezést, egy frissen festett ablakszárny sebezte meg, és kórházban halt meg 1939-ben. Ezt a kis könyvet apám hagyatékában találtam, de akkor nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán eltelt tíz év, fölmentem a padlásra, hogy kissé átláthatóbbá tegyem a káoszt, ekkor leltem rá egy ládára, amelyben legalább száz darab novellát találtam. Meglepő és megható pillanat volt, mikor világossá vált számomra apám titkos írói tevékenysége. A novellák egészen különösek, melankolikusak, de Borges hatását letagadhatatlanul hordozzák. Nézze meg például ezt! Elvette az asztalon heverő könyvet, kivett belőle egy megsárgult lapot, és odaadta nekem. A lapon zöld tintával írt szép, kalligrafikus írás látszott. Olvasni kezdtem. „Tegyük fel, hogy éjjel, az ablakon kinézve meglátsz az utcán egy idős öltönyös férfit. Görbe botja egyenletesen koppan az esőtől nedves kövezeten. Fölrántod a nadrá26

Partium

god, idegesen gombolod az inged, fölkapsz egy kabátot, lerohansz, föltéped a társasház kapuját, noha nem tudod, hogy mit fogsz mondani, ha utoléred. Az idős férfit befordulni látod a sarkon, de nem idegeskedsz, tudod, fiatal vagy, a te lépéseiddel, ha akarod, könynyen utolérheted. Azért megszaporázod a lépteidet, és fél perc alatt ott vagy a sarkon. A férfi, mozgásából látszik, nem siet, mégis messzebb jár, mint gondoltad. Alakja, még így távolról is, meleget csal a szívedbe. Rossz a tüdőd, de úgy gondolod, megéri a kockázatot: fölgyorsítasz. A férfi újra eltűnik egy szalagház mögött, de most már komolyan veszed az egészet, pár másodperc alatt te is a sarokra érsz. Megállsz egy pillanatra, nagyokat fújsz, és végigpásztázod a hideg lámpafényben fürdő utcát, keresed az idős embert. Csak egy másodpercre pillantod meg, alakja belevész a messzeségbe, látod, befordul a következő sarkon. Nem érted. Nem hogy nem kerültél közelebb hozzá, de még növelte is az előnyét. Futni kezdesz, ahogy csak bírsz, a szemedben ugrál az utca, fák, padok húznak el melletted; tudod, sem a tüdőd, sem az izmaid nem bírják sokáig, de úgy érzed, most nem veszíthetsz. A sarkon megállsz, megfogod a térdeid, zihálsz, aztán összeszeded magad, fölemelkedsz, a távolba nézel és keresed a férfit. De hiába erőlteted a szemed, nem látod sehol. Ott állsz még pár percig, keserű ízt érzel a szádban, aztán elindulsz visszafelé. Ilyenkor mindig megpillanthatsz egy öreget az egyik ablakban, aki gúnyosan mosolyog rajtad. (1979. március)” Megcsóváltam a fejem és visszaadtam a lapot. – A hagyatékból kiderül, hogy apám rajongott Borgesért – mondta –, de sohasem találkozhatott vele. Elsősorban a félénksége akadályozta meg benne. Borges persze azt sem tudta, hogy apám a világon van, mégis apám különös halála – talán irodalmár, könyvtáros barátaitól hallotta az esetet – felkeltette Borges érdeklődését. Mert a Dél című novella apám története. Elhallgatott. Csendben meredtem rá, gondolom, a megdöbbenés kiült az arcomra. Nagyot sóhajtottam. – És valójában mit szeretne Borgestől? – kérdeztem. – Szeretném, ha átírná apám történetét, hogy megváltoztathassuk a múltat. Fürkészve néztem az arcát. Kerestem az őrület jegyeit. – Nem hiszem, hogy kérésem teljesítése lehetetlen lenne. És ez igazán nagylelkű gesztus lenne Borges-től, ha már felhasználta apám történetét. Mellényzsebemből cigarettát és gyufát kotortam elő, és kissé idegesen rágyújtottam. Arra gondoltam a nikotin kicsit megnyugtat. A plafon felé fújtam a füstöt. – És akkor hogyan lenne? – hallottam saját hangomat, de magam sem akartam elhinni, hogy ráálltam egy őrült által kínált ösvényre. – Akkor a maga apja felgyógyulna és csatlakozna az egyik ultraista csoporthoz, mondjuk a Floridához. Megismerné Arlt-ot, Amorim-ot, Amado Alonso-t, hogy csak az A-betűseket említsem, vagy Pedro Henriquez Urenát. Nagyokat sétálnának Cortázarral. Mélyet szippantottam a cigarettából. – Nagyszerű – csillant fel a szeme –, megy ez önnek. Még mielőtt leülnék Borgessel, kérem, ezeket említse meg neki. Felpattant, összeszedte az asztalról a Weil kötetet, az elejébe csúsztatta apja novelláját, és mindezt a belső zsebébe gyűrte.

tél

– Akkor ezt meg is beszéltük. Két hét múlva ismét meglátogatom. Mit szól hozzá? Megkövülve ültem a fotelemben, a kezemben lévő cigarettából vékonyan szállt a füst fölfelé. – Akkor minden jót! – Mondta, két ujját a kalapjához emelve köszönt, hátat fordított, és kiment a bejárati ajtón. Pár percig mozdulatlanul ültem és úgy néztem az ajtóra, mint aki kísértetet látott. Aztán észbe kaptam, a cigarettából már alig volt valami. Egyet szippantottam belőle, aztán elnyomtam a hamutálban. Kimentem a konyhába és föltettem egy maté teát. Ahogy forrt a víz arra gondoltam, hogy ezt lehetetlenség beadni Borgesnek. Teljesen tanácstalan voltam. Aztán eszembe jutott, hogy fel kell adnom a csekkjeimet, levettem az összegumizott köteget a konyhaszekrény alsó polcáról, és megnéztem a bal felső sarokban teljesítési határidőt: 1988. január 31. Eszembe jutott, hogy Borges már két éve halott. Kezdtem ismét nyugtalan lenni.

Tiszabökényi református templom

Partium

SARUSI MIHÁLY

Iván Józsi Csárlija A lajtabánsági állatmesékből1* Iván fia Józsi, annak fia Csárli… Nem egészen! Az öregapja volt Iván, maga Charly – az, Csárli, ipszilonnal -, szülőatyja pedig csak Mátyás az áldott. Az öreg (a rendszerváltozáskori ifjú, ma lassan vénember) öregje, azaz nagyapja kolhozelnök lett, örege, azaz faterja – eléggé el nem ítélhető módon – végiglinkeskedte az életét, ellenben a legifjabb nemzedék…! (…amelyet lassan a még ifjabb követ, ha követ.) Méltó a tatához. Ugyanis ugyanabban a határrészben szerzett magának (s utódainak) birtokot, ahol öregapja kanászkodott. Már – még? - serdületlen ifjú korában, mert amúgy, mondom, inkább kisgazda számba ment volna. Pláne hogy az első téeszcsének mindjárt az elején az elnöke lett. Kapott persze néhány flemmert, de arra jobb fátylat borítani. Ne vádolhassanak bennünket megrögzött komcsiellenességgel, pláne ne szövetkezetellenességgel! Mert a szövetkezet tetszett volna Ivánnak is, Mátyásnak is, Karcsinak is, csak hát szövetkezet sem égen, sem földön nem volt itt a mi kis napnyugati vármegyénkben. Került, de azt pl. Hangyának hívták, kolhoznak semmiképpen sem. De ezt – most – inkább hagyjuk. Apja? Szerencsétlen Jóskája. „Józsi”! Így hívtak bennünket a tömlöcben. Minden rabnak az dukált Lajtabánság vármegyében: Józsi… Józsi, tedd ide, Józsi, tedd oda! Ej, te Józsi gyerek…, a kurva anyádat! Mert ilyen szépen tetszettek velünk ott beszélni az ötvenes évekbeli lágerban, ētásak. Állítólag nem csak Lajta-bánságszerte, hanem az egész csonka hazában. Megint ez az ētásazás. Nagyon unom! Ő igen, hát még mi. Farmer lett a kolhozelnök unokájából! Azon az alapon, hogy farmja van nekije. Nem tanyája, különösen nem szállása a gazdájának… Hetedhét országban. (Lajtán innen, Lajtán túl – helyett épp a patak két partján emerről. Hol van még onnan a Lajta…) Lehetne róla szó, nem arról van szó, de maradjunk Csonka-Lajta vármegyénél! Mátyás – már mielőtt elftárs (mondja: ētás) lett volna – szinte falta a lányokat! Nem úgy, mint ahogy a lányok szokták a fiúkat, nem, inkább csak módjával: mint minden valamirevaló ifjú ember! Kinek vér van a. Ne is mondd! Már mielőtt iskolaigazgató lett volna a megye egyik legszebb falujában. Mely legszebb községet elcsúfítva kezdtek neki a bányászati rendetetésű hegyrontásnak az erre akkoriban illetékesek. Ne szaladjunk ennyire előre! Maradjunk a tényeknél. Meg ott, ahol éppen vagyunk. Csak ezt ne mondd! Ilyenkor kitérek a hitemből. Könnyű annak, akinek nincs. Ne ízetlenkedj, mert megjárod! * Sarusi Mihály elbeszélése várhatóan a könyvhétre jelenik meg a Felsőmagyarország Kiadónál a Lajtabánsági állatmesék c. kötetben.

tél

Meg, meg. Pofa be, alapállás. Ilyen jópofa volt világ életében! Az első friss tanerőre azon minutában rávetette magát! Ki ne tette volna – akkoriban, magafajta -, ám a falu tele volt munkássá vedlett reakciós elemmel. Persze mert gazdaleszármazott kulákfattyú valamennyi rohadék bányásza! Másképpen honnan került volna ’bányász’ e gyümölcsöskert, szőlőlugasnyi táj földmívelő népéből, ha nem a földjüktől megszabadítottak alaposan összezavart soraiból… Maguk az összezavartak. (Ezt jólmegaszontad!) Ez lett volna a baj. Ez adja magyarázatát. A titok nyitja. Mit keresnek úgy az e járásba kirendelt illetékes ētásak. Akik abban voltak illetékesek, hogy nyakon csípjék az illetékteleneket. A hatalommal visszaélőket molesztáló piszok ellenforradalmárokat. Annyira nem, de. Valamelyest. Úgyhogy. Olybá is vehettük volna, már az első pillanatban! A másodikban. Matyi bácsi – akkor még tanár bácsi, mi több, akkorra már egyben igazgató kartárs – mindene volt, mondhatni a veszte lett a sok gyönyörű (én mondom, szinte mindig príma fölhozatal) kezdő tanító és tanár néni! … nénik csapata. Végeztek frissen, ki a főiskoláról, be a falusi tanodába, és már rájuk is szállt az igazgató bácsi. Akarja mondani előbb csak tanár bácsi, de, mondom, akkor már. Szóval egyhúztomban csak a szerelem! Mert neki ez ért a legtöbbet ebben a kibalzsamozott ’népi demokráciá’-ban. (Így szokta volt mondani Józsink, akarja mondani Mátyásunk, ha épp olyan a hangulata, ízetlenkedhetnékje támad – támadt, míg el nem vették neki ettől a kedvét az ētásak.) (Már megint ’ētásazol’, mire jó ez? Inkább néznél magadba. Te mitől voltál különb?) Volt benne egy kis ellenzékiség, nem mondom, de annyira azért nem, hogy példának okáért templomba járt volna (a szomszéd hetedik faluba, hogy a párttitkár, avagy a nemkülönben jelentgető szakszervezeti – ne adj Isten vöröskeresztes - titkár jelentse a följebbvalóinak, hogy a titkos politikai rendőrségről ne is beszéljünk.) Kezdő tanító néni, fiatal tanár néni, hogy az óvónéniket ne említsük… Mennyi fiatalság, finom érzelem, érzékenység, az a szende pillantás, szerénység okkal, ok nélkül, az első szóra nyakába borulás, némi taszigatás, noszogatás, mert azért nem törjük rá az ajtót tokostul, ne, mit tetszik gondolni, na de ētás… Ettől azért kiakadt! Párttag lett, de ētás nem. Lelke mélyén nem, csak kilsőleg. Ha kellett, ētás lett, de amúgy inkább úr szeretett volna lenni. Úr a magáéban, A magad szemétdombján! – rikkantott rá nem egyszer, hányszor de hányszor az édesanyja, az az áldott emlékezetű Katinka néni. A családban valójában egyedül ő maradt meg annak, aminek valamennyiüknek ma is lennie kellene, suttyomban ő keresztelte sorra a leszármazottakat. Hogy az egyre jobban rájuk telepedő párt hatalma alól legalább ennyire kihúzza magát és magukat. Matyi – akkor már megint Mátyás (az ölébe búvó nagylánynak Matyilinkó) – azon 30

Partium

nyomban megnősült, ahogy elvégezte a tanítóképzőt. A tanárképzőt később (levelezve) járta ki, már igazgatóként, mert hogy udvarias, készséges, szolgálatkész, alkalmazkodónak tűnő viselkedésével egy csapásra elnyerte a járási tanács (vagy már hivatal, a rosseb tudja utólag, de nem is ez a lényeg!), valamint a járási pártbizottság munkatársainak, majd vezetőinek a bizalmát. Végül is az elismerését, amivel elismerték a várható működését: hamarost ő lett a bányászfalu általános iskolájának az igazgatója! Mondom, még tanító bácsiként, ami akkor sem volt akármi. A tanár nénik, mit tehettek, félrehúzódtak, megadták rég magukat a sorsuknak, bár a tanár bácsik egy részének – pontosan kettőnek – nagyon nem tetszett ez a dolog az ő igazgatóságával! Ők régebben szolgáltak a faluban, az egyik a cserkészetet (amit akkor úttörőnek becéztek), a másik a röplabda csapatot igazgatta, kellő tapasztalatot szereztek az elmúlt több évtizedben ahhoz, hogy elvezessenek egy ekkora – hogy a tantestületről ne is beszéljünk, 253 tanulót befogadó – tanintézetet! Előbb elvégzed a pártegyetemet, ezzel máris egyetemi végzettséged lesz, aztán jöhet a tanárképző! A legjobb lenne, ha a marxizmus-leninizmus szakát végeznéd el, arra van nekünk a legnagyobb szükségünk – tódította a járási pébé másodtitkára, mondván, útba kell igazítania ezt a káder gyereket. – Hallom, tökös gyerek vagy! Csak így tovább. Pébé, vagy nem pébé, Mátyás kartárs kénytelen volt szolidan kiigazítani a pébé ētásat, hogy jó, jó, elvégez amit csak akarnak, de tanári szakra is szükség van, netán a fizikát, meg… – Végezz, amit akarsz, nálam demokrácia van! - adta ki az ukázt akkor már a pébé első embere a járásban. Úgyhogy rajtamaradt a számtan-fizika. Ilyen volt ő világ életében! Inkább valami művészpályára szánta volna magát, művelődéstörténet, esztétika, teológia – na ezt inkább felejtsd el (a nagyanyja szánta volna, ha szánhatja, a vén kálvinista banyája, az unokáját, lelkipásztornak, mert hogy a családban ez már előfordult, volt rá eset) -, vagy valami hasonló! Nem vegytan, természettan és természetrajz, számtan-mértan, élettan… Hagyjuk. A tanodában fizika-matek tanárra volt szükség, évek óta képesítés nélküli okította a falu nebulóit e magasabb tudományokra, úgyhogy föláldozta magát! – Tudod, a véremben van. Neki igen. Az áldozathozatal a közösségért. Mást ne mondjunk a párt ezt szimatolta meg a járásnál a pébén, ezért kezdték futtatni időnek előtte. Haladjunk sorjában. A vérében volt az áldozathozatal! Mit meg nem tett a pályakezdő kartársnőkért is?! Hazafurikázta az akkor már Skoda kocsijával a szolgálati lakásukra valamennyit a tanítást követően. Persze, egyenként. Baj abból lett, hogy már volt neki felesége, az is a tantestületben rontotta a levegőt, mi több, az első gyerekük is megszületett. Ráadásul a tantestület valamennyi - mind a három – hajadonja örömest beállt volna a csodálói közé. – Te, ez ekkora kan? Akkora, amekkora, az asszony nem följelentette? Szaladt a pébére, oda a járásira, a

tél

megye csak később került szóba, amikor a bányászok henyenap után henyehétbe fogtak, hogy NEM ENGEDJÜK AZ IGAZGATÓ ĒTÁSAT! Mert akkor már odáig fajult a dolog, hogy a falu bányászai sztrájkba kezdtek, hogy addig nem mennek le a kőfejtő aljába (oldalába, tetejibe sat.), míg le nem szállnak az iskolaigazgatójukról! – Hogy a pébe ne – tört ki a bányászok szószólója, amikor a megyei pébé is vizsgálódni kezdett. – Ētásam, azért modorálja magát! Nem a tanyán vagyunk. Ő mért ne, de. Az volt a baj (ráadásul!), hogy valakinek a bányászok közül valami eszébe jutott, mondhatni beugrott, mert még azt is a falra pingálták, hogy NEM, NEM, SOHA! – Szóval irredenták is vagyunk, ētásam?! Az kellett nekik, nem az ablakos tótnak a hanyatt esés egyvégtében azonnal. – Hogy mondtad, ētásak? Mert a pébé-titkár ētásazni szokott. ? Nézett rá, mint borjú az új kapura. Másnap kirúgta. Amúgy az lenne a rendes kiejtés, de mit lehet tenni? Aki ētás, az ētás. Értem? Kirúgni! Őt is, nem csak Matyit a tanodájából. Az éléről? Nem, mindenestül! ’Irredentizmus’… Az kellene még nekünk, nem Erdély. Nekem itt ne ’Erdélyezz’! Hallottam, meg van értve? Meg, hogyne. Nem, nem soha. Ezek megőrültek. Na várjál csak ētásam. Ētásunk. Matyit a rendőrök vitték el. ADDIG FOLYTATJUK A MUNKABESZÜNTETÉST, AMÍG MATYI BÁCSI VISZSZA NEM JÖN! Na, ez már szinte ellenforradalom. A falu azóta sem látott egyszerre annyi polgári ruhás meg egyenruhás idegent egyszerre a ma Fő utcának nevezett, akkor a korábbi Szent György utca név helyett a Fölszabadulásunk útja névvel kérkedő megnevezést viselő főuccán végig! De mindhiába. A bányászok azt követően álltak ismét kőfejtésbe, hogy Matyi bácsit megmutatták nekik – körbemutatták - egy (honvédségi) Csepel teherkocsiról. Akkor már rokkant volt, de onnan hogy látták volna? Vonakodva bár, de dolognak láttak, fölvették a kalapácsot, meg a vésőt, valamint a járszalagot. Bácsi’, jó, hogy nem. Akkor még alig múlt harminc. De hát az előremenetel. Aminek lőttek. Lőttek? Nem lőtték meg, nem amiatt betegedett le végérvényesen. A smasszer a fogházban lelökte a lépcsőn. – Nekem te ne smasszerozz, van annak becsületes neve, büntetés-végrehajtási személy! Esetleg még „személyzet”. 32

Partium

Apám, engem ezek tényleg lelöktek. Majd bolond lesz elhinni. Az ētásak ilyet hogy tennének vele, velük, velünk? – Persze egy kolhozelnöktől mit vársz. Ez kellett még az öregnek! Hogy még a fia is így merjen hozzá szólni. Lecsukatlak. – Késő, már kiengedtek. Azóta épp hogy megvannak egymással. Apja, fia, köszönni csak kell egymásnak, de amúgy mintha idegenek lennének. Matyit akkorra már rég otthagyta a felesége, a gyerekét nélküle nevelte föl, bár a gyerektartást levonatta a betegnyugdíjából, néha meglátogathatta a fia az ágyhoz kötött, majd tolókocsiba merészkedő egykori dirit, s épp úgy nem hitte el az apjának, hogy a „komcsi smasszerok” tették ezt vele. Ahogy az öreg Iván, gyermekünk tatája sem hihette ezt a dajkamesét. Majd épp az ő fiával tesznek ilyet. – Apám, nem kisgazda család a mienk? – Kussolj, ha mondom. Tegye magát kussba; az hiányzik, hogy ezt szajkózza. Ámbár már mindegy, rég nyugdíjas lehetne, ha erre szánná magát. De nem, a téesz-világ kezd megroggyanni, de ő most sem hagyja magát. Csak majd a kolhozok összeomlásakor-széthordásakor lát hozzá a végmentesítésnek. Így hívja, végmentesítés. Amit lehetett, hazamentett az unokájának. – Kinek, ha nem neked, fiam – cirógatta a lókötő antikommunista fia egyre ügyesebb nagyfiának, édes, ha nem is egy szem, de legkedvesebb lókötő iafiának a hátát. Nagyon talpraesett! Mint én voltam, lehettem volna, lennék – ábrándozott Iván tata az ő Karli nevű Csárlija láttán. – Tudod, minket jól becsaptak! Előbb a magángazdaság, abban szakadtunk meg, aztán a kolhoz, ott kellett ügyeskednünk, most meg újra a kapitalizmus! Én mondom neked. Mert, látható, már ő is ’kolhozoz’; bár más egy rossz szót nem mondhat a téeszcsére, téeszesítésre, elkommunizálásra, nem! Rajta kívül senki, ahhoz csak neki van joga. Mersze. Tudomása. Értem, tudomása! Tudása. Ha mondom. Mert most aztán fölszabadul! Ott lohol, liheg, szervez az unokája mellett. Szinte ahelyett. Teljesen helyette, mert Csárli mással van elfoglalva. Csak nem te is lányokkal. Nem, dehogy. Az asszonyokkal! Ez a modern világ. Mit kínlódni. Rosszabb, mint a nagyapja – örvendezik a vén sunyija boldogan. Az apja? Az valóban megjárta. Amikor bevitték a helybéli bányászati henyenap miatt az 1970-es években, a smasszer egy adott pillanatban. Nem smasszer volt, hanem ávós. Nem ávós, hadbíró. Katonai ügyész. Mert hadi síkra terelték volna az ügyet, mivelhogy a kőbánya az országhatár közelsége miatt hadműveleti terület számba ment. Hülyeségeket ne beszélj.

tél

– Ha mondom. A lényeg, hogy a smasszer (- Az ügyész…) a végén azt kérdezte tőlem: van valami kérdése? Nekem mi lenne, válaszoltam. Esetleg annyi, hogy nem tehetnének a női részleg odúinak egyikébe? Mármint hogy akkor, emiatt lökte meg a mi Matyinkat az ávós. (…ügyész, foglár, akarom mondani bévé-tiszt). Hogy majdnem a nyakát szegte. Akkorát esett, hogy az épp akkor megnyíló ajtón kirepülve emeletnyi bukfencezett a tömlöc lépcsején. Ez csak duma, nehogy bevedd! Mert Matyi meséjét Csárli – akkor még Karesz - szájtátva hallgatta. Az öregapja hogy tűrhette. – Mondtam már, ne hazudozz – és vitte onnan magával az unokáját. Már akkor. Lépcső ide, lépcső oda, Matyi se női részlegbe, se máshová ott nem került, robogott vele a mentő a katonai kórodába – ha jól vélekszünk, a Róbert Károly körútra -, és pár hónap múltán kiengedték, szabadon távozhatott. Mankó nélkül. Tolókocsiban. – Női részleg, odú… A k… anyád, Józsi – és már ütött is a tiszt ētás a bévében. Pébé? Nem, bévé. Ávó. ÁVH. Nem ávó, csak ávo. Hagyjuk. – ’Hadbíróság’; jó hogy nem ávéhá. Iván nehezen nyelte le, hogy ilyen fia van. Neki. Na, majd most. Az unokával megvalósítja azt, amiről maga fiatalon álmodni sem mert. Már három téesz vagyona a kezükben. A markotokban. – Mondtam, veled nem tárgyalok. Agyadra ment a sok nő. Vitán felüli, Matyit a nők iránt érzett véghetetlen vonzalom tette tönkre. – Ha még egyszer élnék, akkor is a nők boldogítására tenném az életem! Lüke. – Látod, fiam, csak így ne járj. A süket apád helyett engem kövess. Annyira nem követi, ez is járja a maga útját a szórakozás göröngyös útjain, de valóban hanyagolja az apját, nagyapja meg a mindene. Hogyne, dolgozik helyette. – Végre magamnak alkotok – szögezi le Iván, midőn az unokája cégcsoportját mozgatja. Nem is akárhogyan. Valóban. Hogy mi veszett el benne? Ha nincs kommunizmus… – Csak te ne bántsd a komcsikat! Kaptam én tőlük éppen eleget. Meg a szegény ember. Ő ugyan nem volt szegény ember, de hogy a szegény ember járt a legjobban. Ő csak úgy mellékesen. Hogy ma a régi szegény ember még szegényebb legyen, ő meg még gazdagabb. Lapozzunk! Ha mást nem, a kapcsolatait ma is kamatoztatja. Kapcsolat, kapcsolat, kapcsolat… És megint, él, mint… Iván Lajtabánságban! Ne bomolj. 34

Partium

Szegény Matyi, vele elbánt az élet. A sok kis pipi messze repült, tovahussant, ahogy őt bekopertázták, de az egyik megvárta - a sok közül az egyik. Most gondold el, ha nincs neki sok szeretője, hogy maradt volna abból a sehányból egy is? Így a majdnem százból egy csak kitartott. Ma is ott áll a széke mellett. Segít neki. – Azt a komcsi apámat ide be ne engedd. Őt nem. Se az apja, se a saját édes gyermeke nem hitte el neki, hogy agyonverték a börtönben a kommunisták. Hogy lehetett volna ez akkor a szocialista törvényesség idején! Majd éppen az ő drága ﬁukat, apjukat bántják. Hogy hihették volna. Nem és nem. A saját testvére sem köszön neki. – Majd ha abbahagyod a komcsizást. Mátyás, lerokkantott iskolaigazgató, egykori tömlöcbeli ’Józsi’, akit legföljebb az azóta bezárt üzem kőbányászai közül néhány keményebb fejű emleget: volt nekünk egy iskolaigazgatónk, aki szembe mert szállni a munkásnyúzó hatalommal, a járással, az ētásakkal… Lányok, tanító nénik? Piha, mit számít! Attól még szebb az igaz történet! A szerelem és a szabadság oltárán áldozta ifjú életét. Szoknyabolond volt, mert akkor még megtehette! Attól, hogy kommunizmus volt, még robbanhatott benne az életkedv? Mint nálunk a bányában a… Már egész legenda. Állítólag ﬁlm is lesz belőle. Mozi. Szóval az apja Iván, azaz Józsi, jómaga Csárli. – Mi vagy te, szajkó? Nem, mátyásmadár. Hogy az öreg mért lett János helyett Iván? Tán a fogság miatt, mert hogy az ő apja – Károlyunk dédöregapja – a szikla szabdalta Doberdót és a végtelen orosz arcvonalat követően megjárta a Szibéria nevezetű félvilágrésznyi tartományt. Iván, Ivánka, mikor nő be a fejed! – mondta, ha merte volna, a téeszcsét elvből gyűlölő kisgazda asszonya, Károlykánk áldott emlékezetű öreganyja. Matyi, Matyilinkó, több eszed lehetett volna! – mert nem volt, tény s való. Csárli, Karli, Karesz, most aztán mindent bele! Amit őseid elmulasztottak, pótolhatod. A Mindent vissza helyett Mindent neked! Ja, ja, hogy oda ne rohanjunk. Csak azt a Józsit ne emlegesd… - szokott néhanap a tolószékben kifakadni Matyi bácsi. Mert hogy, hálá istennek, azért az igazi (tömlöclakó) ’józsi’-vá válást a szerencsétlenség megakadályozta. Akkor néztünk volna ki… – Mit gondolsz, te mért lettél Matyi idejében Matyi, hékás? Nagy okos. A nagy eszével.

tél

RIMÓCZI LÁSZLÓ

Angyal K. Géza pénzügyminiszter sose bízott azokban, akik csak salátát esznek ebédre. Ilyenkor fasírozottat meg rántott húst piszkál az ember, mert egy egészséges gyomor ilyesmiket kíván, nem szójacsírát. K. Géza vidéki gyerek, hurkán nőtt fel, hurkát eszik, ha teheti, ha talál egy szép példányt Zsani anyó kifőzdéjében. De csak délben, mert szerinte a dél derekán bármennyit és bármit lehet enni, estig úgyis levonul minden. Megﬁgyelését 5 ezer éves tudomány is alátámasztja, ugyanis az ajurvéda szerint a déli órákra időzített étkezés az optimális, mert akkor ér tetőpontjára az agni, a tűzerő – tehát mehet a bélésbe az a zsírmalac, salátázni meg este kell. Akinek bőséges az ebédje, de szerény a vacsorája, annak sokkal szebb, gömbölyűbb, áttekinthetőbb és egységesebb a szara is. Tessék kipróbálni és megﬁgyelni! K. Géza életében mindig fontos szerepet játszott az étkezés, egyetlen nap sem múlt el evés nélkül. Rendszeresen fogyasztott levest, főételt és desszertet is, rendesen megrágta a falatokat, nyelt, emésztett, …de aztán jött M. Lajos kulturális miniszter és a békés táplálkozás átalakult valami egészen mássá. Mióta a közös időbeosztás és az euro bevezetése körüli háttérhacacáré összeboronálta őket, Gézának muszáj Lajossal együtt ebédelnie. Kénytelen volt feladni a nyugodt rágás, nyelés és emésztés örömeit, sajnos, ezeknek egy darabig vége. És a leves után bármi következett is másodiknak, Gézának az már nem esett olyan jól. M. Lajosban állandóan buzgott a gasztro-harci szellem, ugyanis rendszeresen leves-versenyre hívta a pénzügyminisztert. Géza szerint ez elől ugyanúgy gyávaság lett volna kitérni, mint amikor a huligán melléd áll a piros lámpánál, bőgeti a motort, és vigyorogva rád néz, azt üzenve, hogy zöldre vagy startolsz, vagy szégyenbe maradva betartod a megengedett sebességet, és versenyen kívül, békésen elgurulsz, nézve, ahogy elhúz melletted. Az ülések után rendszeresen Zsani anyó kifőzdéjébe mennek ebédelni. Amint leülnek a tálcájukkal, Lajos elkapja a levesét, gyorsan visszaszámol (3, 2, 1!) és máris heves kanalazásba fog. Amikor végez, lecsapja a kanalát, feltartja mindkét kezét a magasba, és azt kiabálja: „Én vagyok az angyal!”. Géza eleinte könnyedén vette ezt az egész hülyeséget, néha még elismerő mosolyra is futotta, ám később erős kényszert érzett, hogy komolyabb ellenfélnek mutatkozzon, mivel Lajos sosem mosolygott vissza. Az emberben születése óta ott höcög a versenyszellem és nem olyan egyszerű elnyomni. Hiába vette fel a kanalat K. Géza pénzügyminiszter, M. Lajos kulturális miniszter rendszeresen lekanalazta. Géza egyszer sem lett angyal. Mindig alulmaradt a kulturális miniszterrel szemben, és fogalma sem volt, hogy Lajos hogyan tudja ilyen sebesen a szájába juttatni és lenyelni a levest. Olyan is előfordult, hogy Gézának sikerült behoznia a lemaradást a kulturális miniszterrel szemben, Lajos hetykén engedte, hogy beelőzze, majd hirtelen rástartolt és befutott. Lajos újra lecsapta a kanalát, feltartotta a kezét és azt kiabálta: „Én vagyok az angyal!” Géza akárhogy iparkodott, Lajos mindig nyelvbedobással nyert és angyalosodott. Pedig Géza igazán próbálkozott, annak ellenére, hogy sűrűn az orrába szaladt a csigatészta, vagy egy apróbb répadarab, ilyenkor vagy köhögő-rohammal adta 36

Partium

fel, vagy folytatta, de a leves már az állán csurgott végig. Egyszer sem lett angyal. Talán genetikai okok miatt – gondolta Géza. - Nem működik rendesen a levesnyelő funkció a torkomban, vagy a fasz tudja. A pénzügyminiszter ma is vesztett: az a hülye Lajos sebesen fellefetyelte a tűzforró gulyáslevest, beletolta mindet az arcába, és megint ő lett az angyal (Géza megesküdött volna rá, hogy egy pillanatra gőzfelhőt látott felszállni Lajos orrlyukából). A lényeg, hogy Gézát újra legyőzték, lazán, torokból, levessel. Talán már sosem lehet angyal… A háttérben éppen valamelyik csatorna valamelyik híradója ment: „…újévi tűzijátékkal és rock koncerttel köszönti hazánk az euró január 1.-i bevezetését, ezzel a metódussal belépünk az euróval fizető uniós tagállamok közé. Lázban ég a haza, ugyanis – mint az köztudott - négy nap múlva, 2017. január 1.-jén Magyarországon is megkezdődik az új pénznem beiktatásának hivatalos ünnepe. A köztársasági elnök reményei szerint az euróövezeti tagság védőpajzsot nyújt majd hazánknak a pénzügyi válságok időszakában. Az euró hazai bevezetésének hivatalos díszünnepségéhez már csak négyet kell aludni!” Géza másnap újra együtt volt kénytelen falatozni azzal az emberrel, akit egyre jobban gyűlölt, a levesbajnok Angyal-Lajossal. A másik hátráltató tényező, amiben Géza az állandó vereségének okát látta, az volt, hogy miközben Lajos szemben ül vele és vadul a szájába dobálja a levest, ezalatt végig idétlen tekintettel mered rá, kigúvadt szemekkel, mint valami gonosz szakállas, és kurvára éhes kobold. Géza ilyenkor bénultan néz vissza rá, nem tud mit csinálni, máshova nézni, le az asztalra, bele a levesébe, vagy fel a plafonra - egyszerűen képtelen nem ránézni, mintha a gonosz Lajos hipnotizálná. Ebéd után Géza beült a szolgálati Mercijébe, elővett a kesztyűtartóból egy Ósanos zacskót és mindent belehányt, amit az imént megevett. Lihegve dőlt hátra az ülésen, és hogy egy kicsit lenyugtassa magát, bekapcsolta a rádiót, de nem Ace of Base ment: „…három nap múlva, 2017. január 1.-jén, az Újév kisbabakorában, a Kossuth téren, pontban éjfélkor felvillan az életnagyságú EUR devizakód, szikrázik összevissza, amit majd szépen megszokunk, végül finálé is hullik, mert hogy € - szimbólumos lufik potyognak majd az égből, mindenki örömére. Pontban éjfélkor egy kivilágított euróballon fog visszaszámlálva szétpukkanni, eurós édességet szórva a lakosság javára! A Parlament dísztermében és az Operaházban egy időben indul majd a díszvacsora, eredeti francia, szlovák és tradicionális magyar kajákkal. Igen. Nagy nap lesz. Sunázzad majd!!” Új nap, új ebéd. Lajos sebesen kanalazta a krumplilevest, meredt, bámult, guvadt, nyert, feltette a kezét, kieresztette a hangját: „Én vagyok az angyaaaal!!”. Géza egy darabig követte, és egy pillanatra úgy látszott, meg is nyeri a csörtét, de Lajos újra csak hetykén szórakozott vele, mert a hajrában rástartolt, megdöntötte a tányérját és leelőzte őt. Géza a szalvétájába sírta magát. A pénzügyminiszter ezeken a napokon otthon, zajos magányában sem tudott nyugodtan enni. Három kiló le is pergett róla. Hátuk mögött halkan surrogott a tévé: „… már csak kettő nap múlva! Kettő nap múlva euró! Az Európa Parlament a jövő keddi plenáris ülésén tart vitát az euró előtt álló jövőbeni kihívásokról, és az egységes európai valuta bevezetésének kezdeti lépéseiről Hungaryban. Az euró az EU közös gazdasági és monetáris politikájának fő eszköze, aki elárulta nekünk, hogy így, az elején, szívesen segíti gyerekcipős lépéseinket. A Kossuth téren zajló programokkal párhuzamosan várja a Millenáris Központ az euró rajongóit egy forralt borra

tél

és lóvéval kapcsolatos logikai játékokra, akár az egész családot! A miniszterelnök úr saját bevallása szerint személyes kezével szór majd csokieuróst a nép közé.” Pénteken Jókai bableves volt. Egy darabig fej-fej mellett haladtak, majd Géza leaspirált egy keményebb babszemet, és egy hosszúkás köhögő rohammal adta fel a mezőnyt, nem bírta tovább, fuldokolva diszkvaliﬁkálta magát és bedobta a szalvétáját. Lajos a kanalát dobta fel, hetykén a levegőbe, elkapta, és émelyítően kényelmesen folytatta levesét, közben mosolyogva nézte, ahogy kollégája hangosan tisztul. A kulturális miniszter elégedetten dőlt hátra, kék nyakkendője sötét pettyekkel gazdagodott, végül elfordult, és a pult fölé szerelt tévére meredt: „…Holnap! Már csak holnapig kell aludni! Az euró bevezetésének díszünnepsége tűzijátékkal! Azok a tagállamok, akik eddig bevezették, általános gazdasági fejlődésük egyik sarokkövének tekintik a szépséges pénznemet. Megéri. Ne feledjék a holnapi pazar állami programokat, a Millenárist, meg a Parlamentet. Én ott leszek! Suhéé ” Elérkezett a nagy nap. A Kossuth téren trombitás tömeg hullámzott, nyakig begombolt vidámságban, még az ünnepnépet körülvevő, tréfás papír eurósapkát viselő rendfenntartók is csak néha szóltak egy-egy elrepülő pezsgősüveg miatt. Forró hangulat verte vissza az éjfél felé kanyarodó, haldokló óév harapós mínuszait. Trombitavirágok nyíltak az ünneplő szájakon, valaki örömében zokogott, valaki más miatt. Zsibongva hullámzott az örömmasssza. Az emberkert szerpentin-hajtásokat növesztett, pezsgővel öntözte magát és konfettit hányt. Odabent, a Parlament egyik csendes irodájában bekapcsolva maradt a tévé, benne éppen a végéhez kanyarodott a miniszterelnök beszéde: „…nagy dolog ez a mai, és marhára felüdítjük az estét a pompájáig…” (taps) – innentől egy lelkes műsorvezető vette át a szót: „Köszönjük, miniszter úr, maga egy jópofa ember!... És elérkezett a nagy pillanat. A Parlament dísztermében vagyunk. Mit látok? Díszmagyarba öltözött vitézlovas kísérettel ügetnek a csárdást járó lányok, euró alakú süteményeket látok az asztalon, az euróra faragott jégszobrok tövében trikolor marcipánmező, hmm … És éppen most szolgálják fel a levest… Gulyásleves. A honvédelmi miniszter mellett ül a szlovák miniszter és annak felesége… tőlük jobbra foglal helyet a pénzügyminiszter, mellette ül a kulturális miniszter… Ejha, nagyon éhesek lehetnek, mert mindketten egyből nekiesnek a levesnek… Hej, de sebesen kanalazzák, …szoros a mezőny, …egyelőre Géza vezet… de most Lajos behozza… átveszi a vezetést!… mindjárt megvan… GYERÜNK LAJOS, GYERÜNK, MEG TUDOD CSINÁLNI, FIÚ …MINDJÁRT MEGVAN, …MÁR CSAK PÁR KANÁL, és te vagy az angyal! …És igen, megvan, legyőzte a hülye Gézát!! Ő lett az angyal! Lajos az eurókorszak első angyala!!” Géza nem bírta elviselni az újabb - ráadásul nyilvános - vereséget: felkapta a súlyos, ezüst leveses tálat, útközben kiborítva belőle, ami még benne volt, végig a fehér abroszon, és teljes erővel lesújtott vele Lajos fejére. Egyszer. Kétszer. Hatszor. A kulturális miniszter koponyája csak a második csapásnál koppant az asztallapon, majd klopfolásról-klopfolásra elkezdte felvenni a tőle nem messze illatozó márianosztrai pacalpörkölt állagát. – ÉN VAGYOK AZ ANGYAL, BAZMEG! ÉN VAGYOK! – kiabálta Géza, de a tényeken ez mit sem változtatott. 38

Partium

Pluszbusz …elnézést, nem sejti, hogy mikor indul a busz? Vagyis, illetve, mióta nem érkezik? Már beszélni sem tudok… Igen? Várni kell, várni. Mer’ a 98-as az 21:00 után egyre ritkább. A 22:45-ös elment, most jön az egészes, vagy ha kimarad sajnos, akkor már csak a 23:15-ös. 23:00 után ez van. Ha az egészes ki szokott maradni, akkor a bkv be szoktak iktatni egy pluszbuszt ilyenkor. Éjszakaizni meg azért nem akarok, mert sok a neveletlen ﬁatal, aki hangosra issza magát, aztán közeledik, hogy milyen a sapkám, meg hülye a szatyrom és mi van benne? Inkább sietek, hogy elérjem a nem-éjszakait, az utolsó 98-ast. Szerencsére egyre enyhébbek a telek, nincs olyan rihe hideg. Hoztam egy kis csontot a blökinek a vágóhídról, nem ott dolgozom, csak a közelében. Azért csak blöki, mert direkt nem adok neki nevet. Az Illatos útról hoztam ki, magamnak, ajándék-házőrzőnek, ajnároznivalónak, és már akkor is volt vagy 8 éves. Ugye, ez emberévben még semmi korú, de kutyának már idősecske. És most ha adok neki nevet, mittudomén, Pál, akkor még 4-5 év kb. és eldöglik. És ha neve van, akkor jobban fog fájni, mert akkor fogom fel, hogy az állatom konkrétan volt. Mert míg élt, természetes volt, hogy van. Ezért ügyelek rá, hogy ne szeressem túl a dolgokat. Kár, hogy az embereknek is mind van nevük, kivétel nélkül, sokkal könnyebb lenne búcsúzni tőlük, elfelejteni őket névmentesen, nem gondolja? Így a 10 ujjamon meg tudom számolni, kiket sajnáltam, akiket temetni kellett. Észrevette, hogy mindig azok halnak meg, akiket szeretünk? Akiket meg utálunk, azok nevét valahogy csak ritkán olvassuk gyászértesítőn. Szerencsére egyre enyhébbek a telek, nincs olyan rihe hideg. Kérdezzen meg engem, hogy tetszik-e nekem ez a felújított PlázaKöki? Mert tetszik, de csak a széléről, bent még nem voltam: annyira fényes és jól szituált, hogy félek beljebb menni, hátha rám szólnak. Azt hiszik, csöves vagyok és csak kakálni jöttem be shoppingolás helyett. A felújítás megnyitja a lehetőségeket, felzárkózást tesz lehetővé üvegileg, mert sok ablaka van. Jobb a felújítás óta, mert az utas leszáll, nyakig bele a légkondiba és meg van a mindennapi bevásárlása is. Jobb, igen, jobb a felújítás óta, mert szép ruhában is lehet már utazni és nincs annyi rablás sem. Féltem a haramiáktól, egyszer kiraboltak engem, de még a nejemet is, fegyvert fogtak ránk, pengés marokfegyvert. Inkább odaadtunk nekik mindent, nem volt érték, vigye, csalódni fog, ha otthon kibontja. Még örültünk is neki, hogy nem nekünk kell azt a sok nehéz szemetet hazacipelni. Mindegy. Szerencsére egyre enyhébbek a telek, nincs olyan rihe hideg. Na, ott jön már valami. Aj, ez a 85-ös. Ez nem kell. Ha kimarad a 98-as, akkor a bkv szokott küldeni egy pluszbuszt ilyenkor. Jó, van a reptéri 200-as, de a 200-assal csak félútig mehetek, le kell szállnom a Felsőcsatárinál, aztán onnan egy nagy séta, házak között. Szerencsére most nincs hideg, jó itt állni a megállóban, a puha… a puha… na, mindegy. Régen, amikor tudja, hol dolgoztam? az ecserinél, onnan jöttem ide metróval, a még átépítetlen Kökimegállóba. Akkor a szabadlevegő alatt álltunk és vártuk, de jobban beláttuk, mint így, mert az oszlopoktól most nem látom, ha kanyarodik, tetszik érteni? Kérdezzen meg engem, hogy mit csinálnék? Mit szerelnék fel? nagy monitoro-

tél

kat, ami mutatja, hogy a busz közeleg, és akkor gyorsan rá tudok készülődni, eldobom a cigit, a dobozos sopit, meg ami még nálam van, és ugrásra készen állok, helyért. Ez már más. A szokatlantól eltérő. Tessék nézni, vettem a múltkor ezt az ételhordót. Emlékszik? Emlékszik még azokra az aluhordókra régenről? Jaj, azokba’ akár plutóniumot is szállíthatott az ember, lóbálhatta, mint pap a tömjénhordó izéjét, nem esett szét, stabil volt, de ez alig két hetes, műanyag lófos, és tessék megnézni, hogy már jön szét ott alul, nem lehet az emeleteket úgy egymásra rakni, hát lötyög az összsúlya! Pedig nincs benne leves, se rántott szelet. Nincs. És mégis csálé, ahogy van. Olcsó globalizált szégyen. Ez egy teszkós szar, ezer forint volt, de a merevítője, meg a füle olyan nehezen megy át a pántokon, …tudja, mi kéne rá? megmondom magának: egy tömítőkarika, amolyan gumigyűrű, minden-minden fazékemelet közé és akkor nem lötyögne, habár se állna peckesen. Csúszik szét, nézze. Én is tudok úgy viselkedni, mintha valaki volnék. Abszolút. Kérdezzen meg engem, hogy örülök-e annak, ha a busz várat magára, nem jön, nem kanyarodik, nem puffog, nem nyitja az ajtaját! Meg a szegény kerekes-székesek…! hogy száll fel a régi, magasított buszra? Sehogy! Aztán ezért lesznek agresszívak később, mondjuk társaságban, pl. étteremben, ahogy gurulgat az asztalok között, direkt nekimegy a tiédnek, öledbe megy a húsleves, és te nem anyázhatod le, mert szegény ilyen állapotban van. Amikor meg elkapod a tekintetét, míg te a levesed törölgeted magadról, ott ül a szemében, hogy „na, rajta, ki mer-e bukni a szádon az az anyád?” És látja rajtam, hogy majdnem merne…. De nem mer. Biztos, hogy sok a rendes köztük, persze, aki nem lábra megy, de biztos van olyan is, aki visszaél a székével. Hoztam a blökinek egy kis csontot… Gyakran tűnődöm rajta, hogy az a kis szőrös jószág eléggé örege-e? egyáltalán, hogy éli meg magát? Egy kutyának nincs haláltudata, vagy nem tudom, maga szerint van? a blöki úgy ahogy elfogadta a szerepét: a nejem ajnározza, ő meg nagy szemekkel hagyja, tűri és élvezi. Jaj, ne tessék mondani, olyan értelmes, amikor koldul az asztalnál, de amikor nem adok, bemegy a feleségemhez árulkodni! Nagyon jópofa. Este nem ugat, nem kiabál. Jöhetne már egy 98-as, vagy küldhetnék azt a pluszbuszt, sietnék haza. Szerencsére egyre enyhébbek a telek, nincs olyan rihe hideg.

Tiszabökényi ház

Partium

ÓSZABÓ ISTVÁN

Tollam kiszáradt „Fölülve halkan, betegen…” De szép sorok!

Tollam J. A. könyvébe teszem:

halott. * Fáradt. Bőr vagyok, csontváz. Tollam kiszáradt.

Megcsöndesedtem. Üres a markom. Sokára lesz nappal, ha most elalszom.

Nagygécen Irgalmad kértem. Úristen, ma én is ott álltam, a kőnek támasztva vállam, Nagygécen, romtemplomod ajtajában, roskadtan, kifogyva szavaimból, kenyérből ínségemben, a vízből szomjamban.

tél

Rátett kézzel Balázsi Lászlónak

Nyitott tenyerem napja kit támaszthatna fel? Ráolvasás-motyogásom imádsága harmadnapra…

Ki mást, ilyen egymásra temetkezésben? Egymás tetején málló rothadásból. Kit támasztanék fel ilyen egymást lerántó fájdalomban. Ilyen egymást tartó, egymást ellökő ájulásban, ki mást? Ilyen halálra vak farkasvakságban. Műanyag porhüvelyben marék porból, kit? Kit támaszthatnék fel mást ilyen reménytelen, ilyen harangozópénzzel, ráolvasás-motyogásom imádságával, rátett kézzel.

Tiszapéterfalvi kép

Partium

Fuss időtlen idő A tanúhegyekre - koporsók; zudítsd a szót dübörögve.

Ne suttogd. Ne mondd. Kiáltozd. Átkozd a világot. Átkozd.

Fut testvérem, Fut a kozmikus tavaszban, kiáltozva.

A szó a Legfőbb Létező. Kiáltozd szavaimat. Fuss, teremtő őserő. Kozmikus feltámadás, tavasz. Fuss időtlen idő.

Fut a föld ősdíszletei, napok, holdak közt, a vaknap- s neon fényködökben.

Fut testvérem. Sámán. Föl az Életfára. A világ tetejére. A Hét Égbe följut.

Nincs a versnek vége. Folyékony. Porózus. Légnemű. S mint egy halálos adag… szavaim szívta tüdejébe.

tél

S nincs szünet, míg áll a világ - Bábel. Fut körbe-körbe; s ahogy fut, egy-egy szót kiált el.

Fut a szavak csodaszarvasa. Fuss testvérem, kiáltozz bennünket!

Emlékezz ránk.

„Énekel. Kottavonalak a föld rétegei. Földnek arccal és hanyatt, földben föld: anyám-alak.” Kiáltozd szavaimat.

„Meghalt nékem mindenkim.”

„Bondul a harang. kakas kiált. Árjába folyónak merítem korsómat. Útra kelek én, még ma, vagy holnap.”

Te ne tedd el „ünnepre”. Testvérem, fuss! Kiáltsd szavaimat messze.

Partium

SZABÓ PÁL

Értékelés és következtetések Nándorfehérvár első török ostromáról (1440) (Negyedik közlemény) I. Az ostrom rövid rekonstrukciója1 Az ostrom menetének rekonstruálását a rendelkezésre álló forrásaink összevetésével kíséreljük meg. A latin nyelvű forrásaink az ostrom felfejlődését aránylag jól ismertetik. A polgárháborúval elfoglalt ország figyelmét lekötötte az egymás elleni harc, amelyről viszont a törököknek jó ismereteik voltak, ez indokolta a támadás időpontját (Thuróczy, Bonfini, Callimachus).2 Erről a latin forrásokat felhasználó poszt-bizánci forrásunk, az Anonymous Zoras is tudott.3 Bár az Oszmán Birodalomban teljes mozgósítást sejthetünk, egyik forrásunk sem említi a vár alá felvonuló ostromlók létszámát. A török oldalon, a Dunán felhajózó flottáról egyedül a bizánci forrásaink tesznek említést. Dukasz több mint száz hajóról tudott.4 Az oszmán-török Ásikpasazáde pedig arról írt, hogy a törökök által szerzett foglyok száma végül nagyobb lett az ostromlókénál.5 Az ostrom első szakaszában a török sereg teljesen körülzárta a várat, azaz blokád alá vette (Thuróczy, Bonfini, Callimachus). A törökök hosszú ostromra rendezkedtek be, amely megakadályozta a külső segítség bejuttatását, de lehetőséget adott a vár védőinek kiéheztetésére is. Ezt Dlugos meg is fogalmazta.6 A latin nyelvű lengyel forrásaink említik egyedül I. Ulászló lengyel-magyar király követküldését II. Murád szultánhoz, amelynek célja az időnyerés és a törökök szándékának kiderítése volt. Azonban a szultán a követeket – jogsértő módon – visszatartotta és letartóztatta. A

2 3 4 5 6

tél

Jelen tanulmányunk a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült és az e tárgyban készülő PhD disszertáció részét képezi („1440–Nándorfehérvár első török ostroma”, SZTE–BTK Történettudományi Doktori Iskola, medievisztikai alprogram). Előzményeként tekinthetők: Szabó Pál: „Ahol Magyar Királyságunk épsége ered” Nándorfehérvár első török ostroma (1440). Belvedere Meridionale 2010/ XXII. 3–4. (április–május, 59–85. A továbbiakban: Szabó 2010); Uő: „nem jegyeztek fel többet néhány szűkszavú mondatnál” Nándorfehérvár első török ostroma a magyar történetírásban Partium 2011/2012, XX. évf. tél, 12–19; Uő: Új fejezetek Nándorfehérvár első török ostromáról (1440) 1. rész. Partium 2012, XXI. évf. (nyár) 80–96. (A továbbiakban: Szabó 2012a.); Uő: Nándorfehérvár első török ostromának kül- és belpolitikai előzményei (Második közlemény) Partium 2012, XXI. évf. (ősz) 8–29. (A továbbiakban: Szabó 2012b); Uő: Nándorfehérvár első török ostromának forrásai (Harmadik közlemény) Partium 2012, XXI. évf. (ősz) 109–131 (A továbbiakban: Szabó 2012c) Szabó 2012c 110,113. Szabó 2012c 126. Szabó 2012c 125. Szabó 2012c 128. Szabó 2012c 115.

követek száma és személye Dlugosnál, valamint Callimachusnál eltérő.7 Azt is tudjuk, hogy az ostromló sereg jól fel volt szerelve a vár megvívásához használt, szokásos ostromgépekkel. Thuróczy és Bonfini ezek mibenlétéről még általánosságban fogalmazott.8 Dlugos tudott az ostromlóknál lévő faltörő bombardákról és a védők által használt bombardákról, amellyel a török hajókat eredményesen lőtték. Callimachus a törökök által használt faltörö gépeket és fából készített ostromtornyokat is megemlített.9 A bizánci források – saját szövegértelmezésünk szerint – az akkor újnak és korszerűnek számító tűzfegyverek használatáról szintén tudtak. Khalkokondülész szerint az ostromlók ágyúkkal törették a falakat, a védők pedig erre ágyúkkal és puskákkal válaszoltak.10 Amíg Dukasz a támadóknál lévő kőhajító gépekről írt, addig a védőknél puskák használatáról tudott.11 Anonymous Zoras leírásában pedig a törökök által használt bombardákat találjuk meg.12 Az általunk használt oszmán-török források ostromgépekről nem tettek említést. Az ostromgépek, ágyúk eredményességéről szólva meg kell jegyeznünk, hogy a vár falainak rombolásáról ellentmondásosak a források információi. Míg a források egy része (Thuróczy) a falak teljes rommá lövéséről szól, addig mások csak részleges pusztításról tudnak (Bonfini, Dlugos).13 Khalkokondülész pedig Evrenosz fia Ali támadása során tudósított a várfal egy részének lerombolásáról.14 A falak pusztítása valószínűleg nem lehetett teljes, hiszen a Thuróczy és Bonfini, valamint Anonymous Zoras szerint a védők a nappal lerombolt falakat éjszaka meg tudták erősíteni vagy fel tudták építeni.15 Amíg a Nándorfehérvárt védő kapitányt, Tallóci Jovánt forrásaink megnevezik (Thuróczy, Bonfini, Dlugos, Callimachus, Anonymous Zoras), az ostromló sereg vezéreiről, a szultánon kívül, alig van információnk. Érdekes módon erről az oszmán-török források sem számolnak be. Talán ebben a vereség ténye is közrejátszhatott. A bizánci források közül egyedül Khalkokondülész nevezi meg az előbb említett és az ostromban vitézkedő Evrenosz fia Ali-t, aki a török forrásokban jól azonosítható korábbi magyarországi, majd albániai portyázásai kapcsán.16 A szultán, miután a hagyományos módon, a falak töretésével és a falakra vezetett rohamokkal célt nem ért, más technikát választott: földalatti aknákkal próbált bejutni. Ezek létéről azonban a forrásaink megoszlanak. A magyarországi latin nyelvű forrásaink, Thuróczy és annak nyomán Bonfini írják le a földalatti aknák alkalmazását, a bizánci források közül pedig az őket felhasználó

7 8 9 10 11 12 13 14 15 16

Szabó 2012c 116, 120. Szabó 2012c 110, 113. Szabó 2012c 116, 118, 120–121. Szabó 2012c 124. Szabó 2012c 125. Szabó 2012c 126. Szabó 2012c 111, 113, 116, Szabó 2012c 124. Szabó 2012c 111, 113, 126. Szabó 2012c 124; Szabó 2012b 12, 18. Lásd még: I. Melikoff: Ali Ewrenos Oghullari. The encyclopaedia of Islam. Volume II. (Ed.: B. Lewis, J. Schacht, Ch. Pellart) Leiden–London 1965. 721.

Partium

Anonymous Zoras.17 Az oszmán-török forráscsoportból, a Tarihi Üngürüszből ismert, a védők által alkalmazott „föld alatti folyosókat” is ide soroljuk.18 Ezek egységes abban is, hogy a védők is ellenaknával, annak berobbantásával hárították el sikeresen e támadást. A forrásaink másik része is hivatkozik robbantásra, de nem a föld alatt, hanem a várárok sáncában. A latin nyelven író lengyel krónikásaink, Dlugos és Callimachus szerint a védők a törökök által a várárokba előzőleg belehordott fahasábokra puskaport szórtak. Majd ezt akkor gyújtották meg, amikor a falakra irányuló roham megindult.19 A bizánci szerzők, valamint az oszmán-török források nem tesznek említést aknák vagy várárkok felrobbantásáról. A kérdés megoldásához közelebb visz bennünket az, ha tudjuk, hogy véleményünk szerint mindkét ostrommódszernek lehetett valóságalapja. A várárok feltöltése még az ostrom első szakaszához tartozhatott, amennyiben ezáltal nemcsak a létrákat, hanem az ostromtornyokat is így lehetett a falakhoz közel vinni és onnan eredményes rohamot indítani. A hosszan elhúzódó ostrom során folyamatos kísérlet volt a védők megadásra való rábírására. Míg Thuróczynál és Bonfininél, valamint Anonymous Zorasnál a török táborból a nyílvesszőn belőtt üzenet a védőket csupán a török akna helyéről informálta, addig Dlugos és Callimachus szerint a várba belőtt nyílvesszők a vár megadásáért kilátásba helyezett jutalmakat is tartalmazták.20 II. Murád szultán ugyanezt tette már 1430-ban, Thesszaloniké ostromakor is. Joannész Anagnosztész szerint „a legtöbb levelet nyílvesszőkkel küldte be a várba” (Szabó Pál fordítása).21 A forrásokból az a következtetés vonható le, hogy a szultánt végül a veszteségei kényszerítették az ostrom abbahagyására és a visszavonulásra. Konkrét adatokról azonban alig van tudomásunk. A védők soraiban lévő veszteségekről egyik forrásunk sem hagyott ránk információt. A török veszteséget a berobbantott aknában Thuróczy és Bonfini 17 000 főre teszi. Ennek nagyságát Bonfini jobban érzékelteti azzal az adatával, hogy 20 000 ember dolgozott az ásás során. Bonfini szerint a város ostromában ezenkívül még 8 000 ember esett el. Dlugos és Callimachus sem írt számszerűsített veszteségekről, a bizánci forrásaink közül egyedül Anonymous Zoras vette át Bonfini adatait.22 A bizánci Dukasz erről nem tesz említést, de írt a török táborban pusztító dögvészről és a védők puskái által okozott pusztításokról.23 Az oszmán-török források pedig a törökök által szerzett zsákmány óriási voltát hangsúlyozzák.24 Az ostromló török flotta harcáról és veszteségeiről egyedül Dlugos és Callimachus

17 18 19 20 21

Szabó 2012c 111–112, 114, 127. Szabó 2012c 130. Szabó 2012c 117–118, 121. Szabó 2012c 111, 114, 117, 120, 127. Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae Georgius Phrantzes, Ioannes Cananus, Ioannes Anagnostes. Bonnae 1838. 498. 7–8. (A továbbiakban: CSHB 1838) 22 Szabó 2012c 113, 114, 127. 23 Szabó 2012c 125. 24 Szabó 2012c 128–129.

tél

emlékezett meg.25 Pedig az ostromban fontos szerepe lehetett, mert a folyók felőli vízi utat zárták el. A törökök az 1430-as évekre felismerték az Al-Duna fontosságát a Magyar Királyságba való betörésekre, illetve a kisebb ágyúik szállítására.26 A török ﬂotta egyre növekvő fenyegetéséről és funkciójáról már az átutazó Bertrandon de la Brocquière is megjegyezte, hogy a Nisava és a Morava-folyók torkolatánál a törökök általában 80-100 gályát, tutajt tartanak a lovasságot és a sereget átszállítani háború idején.27 Sőt 1432-ben, leírása szerint, Galambócnál „A törököknek itt száz naszádjok van Magyarország megtámadására. E hely parancsnoka a fent említett Cenaym bey (Szinán bég)”.28 Az 1437. évi hadjárat egyik célja pedig ezek megtámadása és megsemmisítése volt.29 A Dunán a XVI. században Galambócon és Szendrőn már török hajóépítő telepek voltak.30 Figyelembe kell vennünk azt is, hogy Nándorfehérvár ostromával egyidejűleg portyázó-fosztogató török seregek is betörtek az országba. Dlugos szerint Erdélyben a török sereg sok foglyot szedett és rabszolgává tett.31 A kortárs török történetíró, Ásikpasazáde például a Száván átkelő seregben lehetett. Nesri és Szeád-Eddin munkájában szintén megemlékezik a Száván túli portyázásról.32 A latin nyelvű lengyel forrásaink szerint Murád szultán a lengyel követeket csak az ostrom befejeztével engedte el. Dlugosnál bővebben erről Callimachustól tudunk meg részleteket. Ulászló király nem fogadta el Murád túlzó békefeltételeit és katonai segítséget kért és kapott Lengyelországból.33 Az ostrom következményeképpen azonban a várhoz közel lévő Zsarnó várát (török nevén Havale) az ostrom után a törökök újra elfoglalták és onnan megﬁgyelve, továbbra is fennállt a lehetőség a védők nyugtalanítására.34 Egy további következmény pedig a déli vármegyék népesedésében mutatkozott meg. A szerb lakosok egy része, főleg Kevéről, a töröktől való félelemben a Csepel-szigetre költözött és 1440. október 10én I. Ulászló engedélyezte számukra Kis-Keve (a mai Ráckeve) megalapítását. Keve és Krassó vármegyék törvényhatóságai megszűntek. Az utolsó főispán Kevében és Krassóban éppen Tallóci Frank volt.35

25 Szabó 2012c 118, 121. 26 Gábor Ágoston: Guns for the Sultan. Military Power and Weapons Industry in the Ottoman Empire. Cambridge 2005. 18. (A továbbiakban: Ágoston 2005.) 27 The travels of Bertrandon de la Brocquière. In.: Early travels in Palestine. London 1848. 358. (A továbbiakban: Brocquière 1848) 28 Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten. Összegyűjtötte és jegyzetekkel kísérte Szamota István, Budapest 1891.81. (A továbbiakban: Szamota 1891) 29 Szabó 2012b 14–15. 30 Ágoston 2005. 50. 31 Szabó 2012c 118. 32 Szabó 2012c 128–129. 33 Szabó 2012c 122–123. 34 Szabó 2012c 131. 35 Milleker Bódog: A töröknek első betörései Dél-Magyarországba Zsigmond és Albert királyok idejében és Keve és Krassó vármegyék megszűnése 1393–1439. Temesvár 1914. 39.

Partium

II. Az ostrom kezdete, vége és a szultáni hadsereg akciórádiusza Az 1440. évi nándorfehérvári ostrom kevés konkrét adata közül a legfontosabb a források által említett hosszú ostromidő. Ezt Thuróczy, Bonﬁni, Anonymous Zoras és a Tarihi Üngürüsz hét hónapban, Dlugos és Dukasz hat hónapban határozta meg.36 Ezt azért fontos kiemelnünk, mert Thuróczy szerint a törökök is számon tartották és az 1456. évi ostrom alkalmával erre emlékeztették II. Mehmed szultánt (1444–1446, 1451–1481).37 Sajnos a rendelkezésre álló források a vár 1440. évi ostromának pontos kezdetét és befejezését nem, csupán az időtartamát határozzák meg. Így következtetnünk kell a valószínű időpontokra. A török sereg legkorábban – a később évszázadon át is követett szokásos időben –, az oszmán katonai hagyomány szerint, az első fű kisarjadásakor, a török nyári félév kezdetén, Hizir Iljász napjától, április 23-tól (a keresztény Szent György-nap) indulhatott útnak.38 Ez a lovasság szempontjából volt meghatározó. A hadműveletek befejezésének hagyományos ideje pedig október 26. Kászim-napja, török téli félév kezdete volt (a keresztény Szent Demeter-nap).39 Mivel a szultáni hadseregek a XV. században – sőt később I. Szülejmán szultáni seregei sem – még nem tudtak az országban áttelelni, a szultáni fővárosból elinduló és visszatérő sereg hatékonysága kapcsán nem feledkezhetünk meg az akciórádiusz, a hadsereg működési hatósugarának ﬁgyelembe vételéről sem. Első megközelítésben komoly különbséget találunk, mivel ez a hatósugár Nándorfehérvár 1440. évi ostroma esetében más feltételekkel alkalmazható. Ebben is lényegesen különbözik Nándorfehérvár második, 1456. évi szultáni ostromától, amikor már a törökök a bizánci fővárost elfoglalták. 1440-ben az Oszmán Birodalom központja közelebb, az európai Drinápolyban volt. Ahogyan Perjés Géza is megállapította az „oszmán állam helyzete igen kedvező, mivel a hadműveleti vonala rövidebb, azonfelül belső vonalon volt.”40 Elvileg az akciórádiuszban Nándorfehérvár így könnyebben volt elérhető, mint 1453-ban, Konstantinápoly oszmán-török elfoglalása után. A Magyar Királyságot egyrészt délről Drinápolyból (Edirne) a Havasalföld felől lehetett gyorsabban elérni, ez Erdélybe való betörést jelentett. Ezt a reális lehetőséget már Zsigmond király is felismerte. Pásztói Jánoshoz írott….évi oklevele szerint: „Bajazid a törökök ura óriási hadseregével személyesen a Tengeren innen, Adrianopolis városában van, ahonnan 5 nap alatt (sic!) könnyen el tud érkezni a Dunához…” (Szabó Pál fordítása).41 Az egyedüli nehézséget viszont a Dunán való átkelőhely keresése jelentette, 36 Szabó 2012c 112–113, 114, 118, 125, 127. 37 Szabó 2012c 112–113. 38 A kérdés áttekintése: Tóth Sándor László: A Kászim-nap és a tizenöt éves háború. Hadtörténelmi Közlemények 1995/2. 25–33.(A továbbiakban: Tóth 1995.) Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000. 90. (A továbbiakban: Tóth 2000) 39 Tóth 2000. 89. 40 Perjés 1966. 866. Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései. (1356– 1699) Hadtörténelmi Közlemények 1966. 862–872. 41 Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393–1437). Hadtörténelmi Köz-

tél

amelyen csak Gyurgyevo (Jerköki) megépítése segített. Ezt az útvonalat használták a törökök már az első támadó portyáik során, de szultáni fősereg is választotta: II. Murád 1438-ban, Erdély elleni támadásakor.42 Havasalföld oszmán függésével pedig ezen útvonal akadálytalanul rendelkezésre állott és az a királyi jóslat is, amelyet még Zsigmond tett a fenti oklevélben szintén beteljesült. „…a vlahok látják, hogy segítségünktől meg vannak fosztva, nem maradnak meg hűségünkhöz, hanem rövidesen alávetik magukat a török igának…” (Rázsó Gyula fordítása).43 A másik útvonal Szerbia felől kínálkozott. Perjés Géza szerint a Drinápoly–Nándorfehérvár közötti rövidebb távolság körülbelül 50-70 nap alatt volt teljesíthető.44 Az indulás kezdő időpontjaira nézve későbbi analógiát keresve megtudjuk, hogy 1526-ban például Konstantinápolyból április 23-án indult a szultáni sereg és június 30-án ért Nándorfehérvárba. Ez kb. 900–1000 km, 67 nap alatt. Még így is legalább négy hónapos hadműveleti időt tett lehetővé.45 Perjés Géza szerint 1526-ban a szultáni sereg és a zsoldosok május 3-án érkeztek meg Drinápolyba, de csak 8-án indultak tovább.46 Vagyis 53 nap alatt tették meg ezt az utat Nándorfehérvárig. Szántó Imre a szülejmán-i hadjárati naplók alapján 1526-ban 71, 1529-ben 68, 1532ben 60 napot említ Isztambulból Nándorfehérvárra és 2 vagy 2,5–3 hónapos hadműveleti idővel számolt. De 3 hónapnál (július–augusztus–szeptember) az élelemszállítás és a szállítás nehézségei miatt nem többet.47 Rázsó Gyula 1973-as tanulmányában követte Perjés megállapításait, csak némileg módosított rajtuk. A XIV–XVII. században a szultáni sereg legkorábban áprilisban gyűlt össze, Konstantinápolyban, május elején Magyarország felé indult, július derekára érte el Belgrádot és 3, 3,5 hónap hadműveleti idő állt rendelkezésükre. Rázsó is bár ﬁgyelembe vette Drinápolyt, de hozzátette: „a török hadak 1453 előtt Bizánc helyett Drinápolyban gyülekeztek, éppúgy július (sic!) derekán érték el Belgrádot, mint utódaik.”48 Ebben éppen 1440-es ostromra hivatkozik, amikor szerinte „1440. június végén vagy július elején kezdődhetett Belgrád ostroma” Ehhez a megállapításához viszont nem vette ﬁgyelembe a tizenhat évvel korábbi ostromra vonatkozó források nagyjából egybehangzó adatait, és az 1456. évi ostromot vette párhuzamnak. Mégpedig Thuróczy leírásából, amikor is az ostrom kezdetén „Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárat…”49

42 43 44 45 46 47 48 49

lemények 1973/ 3. 424. „Bayzat turchorum deminus cum maximo exercitu in civitate Adrianopolis sit personaliter citra mare, unde faciliter posset in diebus quinque usque ad Danubium pervenire…” (Zsigmond okl. I. 5769) (A továbbiakban: Rázsó 1973.) Szabó 2012b 15–18. Rázsó 1973. 424. Perjés Géza: Mohács. Budapest, 1979. 64. (A továbbiakban: Perjés 1979) Perjés 1979. 54. Perjés 1979. 337. Szántó 1980. 117. 64. számú lbj. Rázsó 1973. 410. Rázsó 1973. 410. A 25. lbj.-ben.

Partium

Azonban számunkra úgy tűnik, hogy mind Perjés, mind Rázsó megállapításait módosítanunk kell. Mert ismertetett forrásaink következetesen 6–7 hónapos hosszú ostromról szólnak és a hadtörténészeknek így – látszólag – ellentmondanak. A fenti adatokkal számolva a török sereg 1440 áprilisától csak június vagy július közepére ért volna oda, amelyet forrásaink nem támasztanak alá. Tehát mindenképpen a korábbi odaérkezés a lehetséges. A szerb történészek közül Jireček szerint a török sereg valószínűleg már áprilisban érhetett Nándorfehérvár alá, de május második felében a vár már mindenképpen ostrom alatt lehetett.50 Ezt alá is támasztják az ostrom előzményeinél tárgyalt, május 20-i és a június 7-i oklevelek, amelyekben Tallóci Frank már pénzbeli segítséget kért, illetve a király hadisegély ﬁzetését parancsolta meg Szomolnoknak.51 Sőt pontosítani tudjuk az ostrom kezdetét is. Dlugos krónikája szerint Ulászló székesfehérvári megkoronázása után, Budára érkezésekor (július 23) a török ostrom már három hónapja folyt.52 Akkor tehát már április második felében ténylegesen meg kellett kezdődnie. A kérdés megoldásához azt kell tekintetbe kell vennünk, hogy milyen oszmán–török sereg érkezett meg Nándorfehérvár falai alá? Tudjuk, hogy később sem az egész szultáni sereg gyülekezett Drinápolynál, hanem általában csak a ruméliai (európai) hadsereg, amelyhez a felvonulási területen vagy a határvidéken csatlakoztak további alakulatok, amely meggyorsította a menetidőt, megnövelte a szultáni sereg akciórádiuszát. Ha mindkét hadsereg részt vett az európai háborúkban, akkor ruméliai sereg rendszerint Szóﬁánál gyülekezett, az anatóliaiak pedig Gallipolinál átkelve Drinápolynál csatlakoztak a szultánhoz. De nemcsak a központi haderőt kell számításba vennünk, hanem a tartományi alakulatokat is. Ezek közül a határvidéki akindzsi-katonaság legalább ilyen fontos szerepet töltött be és valamelyik felvonulási területen lévő végvárnál gyülekezett.53 Az akindzsik a hadsereg portyázói és elővédjei voltak.54 Ezen a ponton azzal számolunk, hogy az áprilisi ostrom megkezdését még nem az úton lévő szultáni fősereg(ek), hanem a határhoz legközelebb lévő végek őrsége, a közeli szandzsákok alakulatai és az akindzsik kezdhették meg. Szántó Imre szerint az ostromokat még a XVI. században is „A török végek őrségei, valamint egyes közeli szandzsákok csapatai már március–április hónapokban megkezdték…”55 Véleményünk szerint Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál is ehhez hasonló történt. A latin nyelvű forrásokban nem szerepel korábban érkező török sereg, sőt a török sereg vezéreit sem tudjuk meg. Annyit tudunk csupán, hogy a védők kezdetben az ostromlók elé vonultak és Thuróczy szerint is a védősereg „csatázva vonult vissza

50 51 52 53 54 55

Јиречек 1952. 363. Szabó 2012b 28–29. Szabó 2012b 28, Szabó 2012c 115. Perjés 1979. 63. Generál Tibor: Allah serege. Budapest 1987. 178. (A továbbiakban: Generál 1987.) Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541–1593. Budapest 1980. 18. Továbbiakban: Szántó 1980.

tél

a várba”.56 Hogyan történhetett mindez? Nem a teljes szultáni sereg vonul ekkor még fel a vár falai alá. A bizánci források leírását is ennek megfelelően kell értelmeznünk. Így a Khalkokondülész által megemlített Haliész, azaz Evrenosz ﬁa Ali az elsők között harcolt. „Haliész, Brenedzésznek a ﬁa, aki a táborban bátorságáról volt híres, először kezdett harcot a falnál az övéivel, és miután árkot (taphron) ásott, a városhoz legközelebb táborozott le saját csapataival…”57 Aliról azt tudjuk, hogy a híres Evrenoszfamília tagjaként az akindzsik vezetője volt. Már Thesszaloniki 1430. évi ostrománál kitüntette magát és felderítő hadjáratot is vezetett a Magyar Királyságba. Sőt, – némi túlzással – az Iszlám Enciklopédia rövid megjegyzése szerint még a Nándorfehérvár elleni ostromot is ő vezette.58 1440 áprilisában – véleményünk szerint – először az Ali vezette sereg érkezett meg Nándorfehérvár falai alá, és kezdte meg a harcot, ahogyan erről Khalkokondülész beszámolt. A II. Murád vezette összegyűjtött szultáni fősereg pedig a szokott „menetrend” szerint később érkezhetett a várhoz. Dlugos adatával számolva, júliusban, I. Ulászló koronázása után, amikor az új király követet küldött a szultánhoz, II. Murád már valóban a helyszínen volt. Ezt a legalább kétfázisú mozgósítási gyakorlatot II. Murád szultán korábbi, legalább ilyen nagyszabású hadjáratával is alátámaszthatjuk, amelyet 1422-ben Konstantinápoly ellen vezetett. A poszt-bizánci Névtelen Krónika, Anonymous Zoras beszámolójából erről is értesülünk (Codex Barberinus Graecus 111. 37v). Murád szultán „először a ruméliai sereggel előreküldte Mikháloglé-t, (Mikháloglu-t) aki megszállta a Város területeit, felprédálta és sokakat rabszolgává tett a Város és a rómaiak területéről. Elérte és a falakhoz közel elkezdte az ostromot. Akkor még bombardákból és puskákból nem sok volt. Néhány nap múlva érkezett meg Murád szultán a maradék sereggel, a janicsárokkal és az anatóliai seregekkel. Megközelítette, majd a falakhoz közel letáborozott. A sátrai a Város egyik oldalától egészen a másikig tartottak és elkezdte a falakat a bombardákkal ostromolni… (Szabó Pál fordításai).59 Murád kétfázisú mozgósítása e forrás által jól érzékeltethető. A ruméliai sereg vonult elsőként a falakhoz, majd ezután érkezett a szultáni fősereg. Csak a Drinápoly és Konstantinápoly közötti –Nándorfehérvárnál rövidebb– távolságon múlott, hogy a szultáni sereg megérkezése csupán néhány napot vett igénybe, míg ugyanez 1440-ben három hónapot. Az is feltűnő, hogy Konstantinápolyt is a szárazföld felől teljesen körülvette seregével, ahogyan később Nándorfehérvárt is, elzárva egy leendő felmentő sereg útját. Hogy 1440-ben nem Mikháloglu volt ott, annak az is oka, hogy ő nem sokkal Konstantinápoly ostroma után meghalt.60 1440-ben az akciórádiusz másik fontos összetevője, a hadműveleti idő is legalább két

56 Szabó 2012c 110. 57 Szabó 2012c 124. 58 The encyclopaedia of Islam. Volume II. (Ed. B. Lewis, J. Schacht, Ch. Pellart) Leiden-London 1965, 721. 59 Zórasz 1958. 59–60. 60 Colin Imber: The Ottoman Empire. Istanbul 1990. 95. (A továbbiakban: Imber 1990.)

Partium

hónappal meghosszabbodott, az Ali által megkezdett, majd a szultán vezette ostrom öszszességében 6 hónapig is eltarthatott. Ezt mind az ismertetett latin nyelvű lengyel, mind a görög nyelvű bizánci forrásaink alá is támasztják. Így, véleményünk szerint az ostrom október második feléig is eltarthatott. Sőt, a Thuróczy, Bonﬁni, Anonymous Zoras és a Tarihi Üngürüsz által említett 7 hónappal számolva még novemberig is kitolódhatott. Ehhez hozzávesszük azt a tényt is, hogy a hadműveletek záró időpontja Nándorfehérvár első ostromakor még nem alakulhatott ki kötelezően. Mert a XVI. századi történetírónk, Istvánffy Miklós az 1551-es török hadjárat leírásakor közbevetően megemlítette, hogy éppen II. Murád szultán az 1444-es várnai győzelmét követően adományozta azt a jogot hadseregének, hogy Szent Demeter napja elmúltával már nem kényszeríthetők a további táborban maradásra. Bár Istvánffy – tévesen – I. Murádot írt, a szövegből egyértelmű II. Murád személye. „I. Murád szultán, amikor Ulászlót, Magyarország és Lengyelország királyát a várnai csatában legyőzve és megölve nagy győzelmet aratott, megadta azt a jogot, hogy Szent Demeter napja után –ezt a napot ők Kassonginnak nevezik–, nem kényszeríthetők arra, hogy táborban legyenek.” (Juhász László fordítása).61 Vélhetően éppen az ilyen elhúzódó ostromok – mint az 1440. évi is – és hadjáratok vezettek a rendelkezés megalkotásához. Sőt hat évvel később, 1450-ben az albániai Kruja ostromakor Murád egészen télig elhúzhatta az ostromot, akkor azonban abba kellett hagynia. Khalkokondülész alábbi szöveghelye legalábbis ezt bizonyítja: „…mivel nem tudta elfoglalni, elvezette a katonákat. Mert látta, hogy a tél és az év végének közeledte már gyötri a sereget.”(Szabó Pál fordítása).62 1440 kapcsán a lengyel humanista, Callimachus is említi a szultán félelmét a seregben kitörő elégedetlenségtől az elhúzódó eredménytelen ostrom miatt.63 Ezután a török katonaság szükség esetén kényszeríthette is a vezérét a téli szállásra való hazatérésre.64 Összegezve megállapítható, hogy a szultán 1440-ben a teljes hadműveleti időszakot Nándorfehérvár ostromára szánta, ebben is eltérve az 1456. évi ostromtól. II. A szemben álló seregek valószínűsíthető létszáma Sajnos a szembenálló hadseregek létszámát forrásaink nem említik. Így a nándorfehérvári védősereg valószínűsíthető létszámát becslés helyett csupán valószínűsíthetjük. Szerencsénkre az ostrom előtt 7 évvel korábbról rendelkezünk Zsigmond király 1433. évi hadügyi javaslatával, amelyben már számszerűsítve szerepelnek az egyes tisztségviselők és vármegyei zászlóaljak tervezett létszámai is.65 Bár ez a nemesi hadfelkelésre 61 Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. (ford.: Juhász László) Budapest 1962. 205. Idézi: Tóth 1995. 31. 62 Laonici Chalcocondylae Historiarum demonstrationes. Tomi II. Pars prior. Libros V-VII. continens. Ed.: Eugenius Darkó. Budapestini 1923. 121, 4–6. (A továbbiakban: Darkó 1923. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm.) 63 Szabó 2012c 119. 64 Tóth 2000. 89. 65 Idézi: Magyarország történelme. Írta Horváth Mihály. Második kötet. Pest 1871. 498–502. (A továbbiakban: Horváth 1871.)

tél

vonatkozik, de belőle összegyűjthetjük a mozgósítható seregeket. A horvát báné 500 lovas, a szlavón báné 500 lovas, a vránai perjelé 500 lovas, a szerb despotáé 8000 lovas, a macsói báné 400 lovas, Tallóci Matkóé 1000 lovas (Szrebernik miatt), a kalocsai érseké 500 lovas. A vármegyei dandárok közül: Keve 100 lovas, Krassó 100 lovas, Temes 200 lovas, Zaránd 300, Arad 100, Csanád 300, Csongrád 200, Torontál 100 lovas.66 Az ekkori bandérium 500 főből állt. Ebből azonban hiányoznak még a főurak bandériumai, a jászok, kunok és a városok fegyveres csapatai. Bár e javaslatból végül országgyűlési dekrétum nem lett, de a vármegyék megtárgyalták és a későbbiekben felhasználták. Számunkra irányszámokként jól használhatók. Tudjuk, hogy Brankovics nem vett részt a vár védelmében, bandériumával nem számolhatunk. Újlaki Miklós macsói bán bandériumával sem. A Tallóciak ekkor viselt tisztségei alapján szóba jöhet a horvát–szlavón báni 500–500 fő, Tallóci Matkó 1000 fő, vránai perjeség 500 fő, a kalocsai érsekség jövedelmeiből 500 lovas, valamint a megyei bandériumok közül Keve, Krassó 100–100 fős csapatai. A megelőző török határbetörések alkalmával láttuk, hogy Tallóci Frank kevei ispánként a vármegye bandériumát többször is összehívta. Ezeket is összegezve a teljes mozgósítható létszám még mindig csak 3 200 fő! Az 1456. évi ostrom adatait felhasználva Barta Gábor az akkori védősereget 6–7 000 főben állapította meg. De hozzá kell tennünk, hogy a vár befogadó képessége nem volt nagy.67 Összehasonlításképpen említjük csak meg, hogy az 1498. évi országgyűlés dekrétumában viszont rögzítették a bandériumok számát, azonban a megyei bandériumok számának megállapítása nélkül. A kalocsai érsek 1 bandériumot, a vránai perjel 1 bandériumot (20. cikkely), a horvát bán, a temesi ispán 1 bandériumot volt köteles kiállítani (21. cikkely), a despota pedig 1000 lovast (22. cikkely).68 A II. Ulászló-féle 1492. évi Decretum Maius szerint minden egyes bandériumban 400 katona, a félben 200 katona volt, akiknek egyik részét fegyveresek, másik részét könnyű fegyverzetűek, huszárok (huszarones) alkották (20. cikkely 1. §).69 Az ostromló török sereg létszámát sem adják meg forrásaink. Talán leginkább a veszteségek révén becsülhetjük meg az ostromlók számát. Láttuk, hogy Thuróczy és Bonﬁni az akna berobbantásakor meghalt törökök számát igen sokra, 17 000-re tette. Bonﬁni emellett megemlítette, hogy 8 000 ember a város körüli harcok során halt meg.70 Ha elfogadjuk az adataikat, akkor legalább 25 000 fős török veszteséggel kell számolnunk. Azt is tudjuk, hogy az oszmán sereg nagyszámú foglyot tudott ejteni, amelyet török forrásaink kiemelnek. A nagyszámú foglyok őrzése és szállítása is megkövetelt egy bizonyos létszám limitet, amellyel ez még biztonságosan végrehajtható. Ásikpasazáde

66 Horváth 1871. 498–500. 67 Barta Gábor: Nándorfehérvár 1456. Budapest 1985. 230. (A továbbiakban: Barta 1985.) 68 Magyar Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) 1000–1526. évi törvényczikkek. (ford.: Nagy Gyula, Dr. Kolosvári Sándor, Dr. Óvári Kelemen; szerk.: Dr. Márkus Dezső) Budapest 1899. 606–607. (A továbbiakban: CJH 1899). 69 CJH 1899. 492–493. 70 Szabó 2012c 113,114.

Partium

szerint a foglyok száma nagyobb lett az ostromból visszavonuló seregnél.71 Az oszmán sereg maximális létszámát pedig a hosszú, féléves időszakig tartó élelmiszer-ellátás jelentősen korlátozhatta. Ugyanis a környező vidékekre vezetett portyázás, rablás sem bírt ellátni hosszú időn keresztül egy óriási ostromló haderőt. Callimachus ír egyedül arról, hogy a szultán éhség miatt lázadástól kezdett tartani.72 Az 1456. évi ostromra vonatkozóan már számszerű adatokkal is dolgozhatunk. Legutóbb Cseh Valentin összegezte a létszámadatokat. Az oszmán hadsereg létszáma a XV. században kb. 70 000 fő lehetett, de ezt egyszerre fegyverbe hívni nem volt lehetséges.73 Ehhez képest a források kb. 160 000–100 000 főt említettek, amely mindenképpen túlzónak tekinthető. A kutatók (Held József, Fodor Pál) egy kb. 70 000–50 000 fős létszámot valószínűsítenek.74 A tizenhat évvel korábbi ostrom vonatkozásában ezt vesszük mi is ﬁgyelembe. További adatok nélkül becslésekbe nem bocsátkozunk, csak feltételezzük, hogy kb. 70 000–100 000 fő lehetett a teljes haderő. III. Az ostromban alkalmazott haditechnika: aknászat Az 1440. évi várostromban, a források egy része szerint meghatározó volt az aknász ostromtechnika (undermining) és a védők által újszerűen alkalmazott tűzfegyver. Az aknaásás, a föld alatti folyosó (cuniculus) az ókorban is ismert és alkalmazott haditechnika volt és ehhez főleg bányászok kellettek. A késő császárkori római hadászati író, Publius Flavius Vegetius Renatus (Kr. u. IV-V. sz.) Epitoma rei militaris című munkájának IV. könyve információt szolgáltat e technikáról.75 A 24. fejezet ismerteti az aknakészítés fogalmát és két lehetséges módját. „Nagy tömeg munkába állításával tehát a bányák mintájára … nagy erőfeszítéssel leásnak a földbe és barlangot vájva alagúton törnek a város elestére. … Vagy behatolnak ugyanis a városba és éjszaka, úgy, hogy a városbeliek semmit sem vesznek észre, az aknán keresztül kimásznak, a kapukat megnyitva csapataikat beengedik. … Vagy pedig, amikor a falak alapzatáig jutottak, nagy részét aláássák és száraz támfákkal hevenyészve feltartják a fal leomlását. Felülről rőzsét kötöznek és egyéb tűztápláló szereket, majd előkészítve a harcosokat, tüzet bocsátanak a szerkezetre. A faoszlopok és a deszkázat leégvén a fal hirtelen beomlik, s út nyílik a betörésre” (Várady László fordítása).76 Az aknakészítés technikája a középkorban a Zsigmond-kori Magyarországon is ismert volt, elsősorban az ekkoriban elterjedő német és itáliai haditechnikai traktátusokból. Például Konrad Kyeser (1366–1405) Bellifortis című munkájának második fejezete az

71 72 73 74 75

Szabó 2012c 128. Szabó 2012c 119. Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456. Keszthely 2007. 92. (A továbbiakban: Cseh 2007.) Cseh 2007. 101. Flavius Vegetius Renatus: A hadtudomány foglalata négy könyvben. A hadművészet ókori klasszikusai. Szerk.; bev. tanulmányt írta Hahn István. Budapest 1963. 753-865. (A továbbiakban: Vegetius 1963) 76 Vegetius 1963. 852.

tél

aknakészítés eszközeivel foglalkozik.77 A sienai hadmérnök, Mariano di Jacopo Taccola: De ingeneis című munkájában (1427–1433) – amelyet a szerző egyúttal Zsigmond királynak ajánlott –, a III–IV. könyv ismerteti az ellenséges városfal aknák és lőpor segítségével való megsemmisítését. Taccola az aknák alkalmazásának módszereiben pedig a híres építész, Brunelleschi tanácsait is ﬁgyelembe vette.78 Ezek a munkák segítenek a forrásokban leírt eljárásokat tipizálni és azonosítani. Vegetius műve a középkorban – számos szemléltetett kiadásával (1471, 1532, 1534) együtt – ismert volt79 az aknakészítés két módszerével együtt. A keresztes várak ostrománál az alagutat többnyire csak a várfalig ásták. Véleményünk szerint a várfalon túli akna ásásának módszere azonosítható Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál, Thuróczy és a Bonﬁni leírásaiból.80 Khalkokondülész nem említ föld alatti alagutakat, aknákat, hacsak az Ali-féle harcnál a falak leomlását nem tekintjük a fal aláaknázásának.81 Pedig II. Murád szultán már korábban is alkalmazta a föld alatti aknatechnikát. Thesszaloniké (Thermé) városát a törökök még 1422 nyarán blokád alá vették, majd egy év múlva Andronikosz Palaiologosz deszpotész, mivel úgy vélte, hogy tovább nem tudja megvédeni a várost, felajánlotta a velenceieknek.82 Végül 1430 márciusában maga II. Murád szultán indult a város és a velenceiek ellen.83 Khalkokondülész egyértelmű megfogalmazással beszámol föld alatti aknákról, alagutakról. „Amouratész pedig ezek után Thermé ellen vonult, megostromolja a várost megfeszített erővel. Ostromgépeket (mékhanasz) vitetett a falhoz, azonban a város elfoglalása ebben semmi előnyt nem biztosított. Ott, ahogyan mondják, megegyezett a városban lévőkkel az árulásról. Azonban, ahogy mondják, a házaik alól majd kifelé vezető aknákat/alagutakat (orügmata ektosz feronta) ásókat a velenceiek tetten érték. Az aknát ásók/aknászok (orüsszontes) a falakról leereszkedve, elmenekültek Amuoratész táborába. Később, ahogyan megtámadta (t. i.: Murád) a magaslatról, erővel elfoglalta és leigázta a várost” (Szabó Pál fordítása).84 Az aknák használatáról az ostrom szemtanúja, Joannész Anagnosztész is beszámolt.85 A végső roham alkalmával, 1430. március 29-én „akiknek nem volt lehetséges (t. i.: bejutás–Sz. P.), azok az ostromlétrákon, aknákon át, amelyekből sokat készítettek, a városba futva beözönlöttek.”(13. ) „A létrákon és az alagutakon át –ahogyan elmondtuk–, a harcosok a városon belülre jutottak. Egyesek a házakat és az embereket támadták

77 Veszprémy László: Haditechnikai újítások és kéziratok Zsigmond környezetében. In.: Lovagvilág Magyarországon. Budapest 2008. 190. (A továbbiakban: Veszprémy 2008b) 78 Veszprémy 2008b. 195-196; Uő.: Egy korareneszánsz haditechnikai kézirat és szerzője. Mariano di Jacopo Taccola: De rebus militaribus – A hadi eszközökről. In.: uo. 210-211. 79 Walter Zöllner: A keresztes háborúk története. Budapest 1980. 215. (A továbbiakban: Zöllner 1980.) 80 Veszprémy 2008b. 217-218; Szabó 2012c 111–112, 114. 81 Szabó 2012c 124. (97. lbj.) 82 Imber 1990. 97; Szabó 2012b 9. 83 Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása. II. (Fordította: Baán István) Budapest 1997. 443. (A továbbiakban: Bréhier 1997.), Imber 1990. 109–110. 84 Darkó 1923. 13, 23–24; 14, 1–10. 85 CSHB 1838. 507–508. E török ostrom összegyűjtött bizánci forrásairól lásd: Thessalonique. Chroniques d’une ville prise. Ed.: Paolo Odorico, Toulouse 2003.

Partium

meg, mások pedig a város kapuit azért, hogy kinyissák, és Murád az egész hadseregével a városba bejusson.” (14. Szabó Pál fordítása).86 Azt is megállapíthatjuk, hogy Thesszaloniké ostromakor a szultáni sereg már gyarapodhatott átmenekült aknászokkal, de a török hadseregben is voltak aknászok, a lagumdsik, akik a műszaki szolgálathoz tartoztak. Nevük a lagum akna szóból ered.87 Az egyik részük közvetlenül a szultáni seregekhez tartozott, a másik pedig a tartományokban állomásozott. A nagy hadjáratok alkalmával a birodalom bányáiból toborozták a szakképzett bányászokat.88 (Ezért is lett fontos a Balkánon Novo Brdo elfoglalása 1441-ben.) A mesterek a hozzájuk rendelt bányászokkal az aknák fúrását, ellenaknák készítését, betömését és robbantását végezték. Ilyen csapattestek a XVI. században Isztambulban már laktanyában voltak, amely az első török hadmérnöki főiskolának volt tekinthető.89 A nehéz kérdés az, hogy Thuróczy és Bonﬁni Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál sajnos nem említi az aknaásás lehetséges helyét. A Thuróczy-kommentár például a távolibb Avala hegyről valószínűsíti, ahol a középkori Zsarnó vára állt.90 Azonban ezt mi szeretnénk pontosítani. A Reuters 2009. június 8-i számában Alexander Vasovic arról írt, hogy a belgrádi Underground (Andergraund) klub falaihoz közel van egy középkori tömegsír, amely egy berobbantott aknában őrzi a török holttesteket az 1440. évi ostromból. A török holttestek a kőtörmelék alatt maradtak, elzárták az egyik ilyen alagutat.91 Ezt a cikket vette át a magyar internetes sajtó Kultúrpart hírportálja június 16-án.92 Innentől válik érdekessé a probléma. Nemcsak azért, mert igazolja Thuróczy hitelességét, hanem mert feltételezésem szerint a club helyének azonosításával meghatározható lenne az egykori akna berobbantásának helye is. A belgrádi terepbejárásom alkalmával ezt ellenőriztem (2012. április 20.). A vár 1440. évi ostromának e fontos emlékében egy szórakozóhely üzemel. Ez a club ma Soho Republic néven működik a Pariska út és a Karagyorgyevics utca kereszteződésében – az egykori Szabácshoz vezető út elágazásánál (Pariska 1a, 11 000 Beograd), a Száva-felőli parthoz közel. Jól látható a bejárat széles íve és mélysége. A belső felmérésre, fényképezésre a Az egykori alagút ma látható bejárata Belgrádban (2012. április 20, a szerző felvétele) 86 87 88 89 90

CSHB 1838. 507, 13–17; 508. 20–23; 509. 1. Török történetírók I. kötet 1893. 413-414. Ágoston 2005. 40. Generál 1987. 157. Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum II. Commentarii. 2. Ab anno 1301 usque ad annum 1487. (composuit Elemér Mályusz adiuvante Julio Kristó) 319. (Ad. cap 230.) 91 „Only a few patrons enjoying drinks at Belgrade’s Underground club know that a Medieval mass grave lies just beyond the bar’s walls. To repel Turkish invaders in 1440, Christian defenders of the city used a giant gunpowder mine to blow up hundreds of attackers digging tunnels beneath the city, Turkish bodies remained in the rubble that sealed one of the tunnels, meters away from the club’s bar.” 92 KultúrPart. 2009. június 16. „Tömegsírok Belgrád alatt!”

tél

tulajdonos és a hatóságok engedélye szükséges. A külső felvételeink viszont a terepmagasságok helyszíni ellenőrzésére kitűnően alkalmasak. Ezek megerősítik Thuróczy és Bonfini azon beszámolóját, hogy ez olyan hely, ahonnan a védők a várból valóban nem láthatták az akna ásását. De pontosítja Bonfini azon megjegyzését is, hogy a kijárat „a folyóhoz közel” van, ez pedig így a néhány méterre lévő Száva-folyó. Az is beigazolódik, hogy a bejárat a vártól messzebb, valóban körülbelül „egy-két római mérföldnyire” van, de ez semmiképpen nem lehet az innen túl távoli Avala-hegyen. Egyúttal, mivel más aknáról a források nem tesznek említést, fel kell tételeznünk azt is, hogy ez volt az egyetlen, amelyet az ostromban a törökök használtak. Nemrégiben Zoran Lj. Nikolič és Dr. Vidoje D. Golubovič szerzőpárostól hiánypótló munka jelent meg, amely Belgrád alagútjait veszi sorra.93 Ebben röviden áttekintették az 1440-es ostromot is és az alagútkészítést is. Azt viszont lehetségesnek tartották, hogy a közelben rejtőzhet más eddig fel nem tárt török tömegsír is.94 Azt a helyszínen ellenőriztük, hogy ezt az alagutat nem a Duna felől, hanem a Száva felől kezdték ásni az aknászok. Az is látható volt, hogy a fent említett föld alatti tömegsír a vár délkeleti és délnyugati falától elég messze van. Az aknaásásról szóló két forrásunk közül, Thuróczy arról ír, hogy a törökök alagútja elérte a várfalat, mégpedig „a vár falain belül”(intra menia).95 De egyáltalán nem biztos, hogy ez a törökök alagút-szakasza volt. Ezt erősíti meg másik forrásunk is. Bonfini szerint ugyanis a törökök csak „a falakig vitték az alagutat…(ad menia)”96A tömegsír mai helye alapján sokkal valószínűbb, hogy a berobbantás helye nem a várfalon belül, hanem azon jóval kívül lehetett. Ennek is megvan a maga ésszerű indoka, hiszen ha a védők igyekeznek minél gyorsabban megelőzni a törökök aknájának a falakhoz közelébe jutását, annak berobbantása egyre kevésbé veszélyezteti a vár saját falainak stabilitását. Így inkább a védők alagútja haladhatott át a várfaluk alatt, mintsem a törököké. Ezzel az „előrefúrással” még idejében elérhették a félig elkészült ellenséges aknát és a vártól távol, annál nagyobb, biztonságos távolságban robbanthatták be, amelynek emléke lehet ez az előbb említett török tömegsír. Az aknák ásását alkalmazta később II. (Hódító) Mohamed szultán (1451–1481) is 1453-ban, Konstantinápoly erős falai ellen. Konstantinápoly török ostroma analógiákkal szolgálhat az előbbi, szűkös ismeretek kiegészítéséhez.97 Mivel nem volt kellő szak-

93 Zoran Lj. Nikolič–Dr. Vidoje D. Golubovič: Beograd ispod Beograda. Beograd 2002. (A továbbiakban: Nikolič–Golubovič 2002) 94 Nikolič–Golubovič 2002. 32–33. 95 „hostilis fossa intra menia castri ad fossam per castrenses egestam deducta esset…” Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Ediderunt Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Budapest 1985. 243. 5–6. 96 „illi ad menia cuniculos continuato labore prope subduxerant” Antonius de Bonﬁnis Rerum Ungaricarum decades. Ediderunt: I. Fogel et B. Iványi és L. Juhász. Tomus III. Decas III. Lipsiae, 1936. 102. illetve magyarul: Antonio Bonﬁni: A magyar történelem tizedei. Fordította Kulcsár Péter, Budapest. 1995. 591 97 Az ostrom legújabb feldolgozása: Marios Philippides–Walter K. Hanak: The Siege and the Fall of Constantinople in 1453. Farnham–Burlington, 2011. (A továbbiakban: Philippides–Hanak 2011)

Partium

értelmű aknásza, hivatásos bányászokat kellett hozatnia. Így szerbeket például a Novo Brdo-i ezüstbányából.98 Aknák ásására 1456-ban nem került sor, ám Nándorfehérvár végső, 1521. évi török ostroma jó párhuzamot kínál számunkra. A török sereg immár a várostromra alkalmas nehéztüzérséggel felszerelkezve látott hozzá az ostromhoz, de az aknászok szerepe szintén döntő jelentőségű volt a vár feladása szempontjából. Lutfi pasa leírása szerint, amikor a külső várat elfoglalták, a 28. napon aknával robbantották fel az éléskamrául szolgáló tornyot.99 IV. Alkalmazott tűzfegyverek: ágyúk, puskák, mozsarak Nándorfehérvár 1521. évi török ostrománál már az oszmán hadsereg birtokában volt a megfelelő modern tüzérségnek, ami 1440-ben még hiányzott. A XV. század volt ugyanis a tűzfegyverek megjelenésének a kora. Az új fegyverfajtát kezdetben a közelharcon alapuló, kifinomult lovagi harcmodor megszégyenítésének, sőt – mivel a hangjuk a mennydörgést utánozta – egyenesen Istenkáromlásnak tartották, amely még a török Ferdi előbb idézett írásában is visszaköszön.100 Jelentőségük a százéves háborúban is főleg a várak ostromában és védelmében volt, együtt alkalmazva még a mechanikus kőhajító gépekkel.101 Ezek lehettek nagy, nehéz ágyúk, amelyeket a falakon való rés ütésére használtak, a kisebb, hosszú csövű ágyúkat pedig a védők lövésére. Az anyaguk a XV. században még a költséges bronzból (réz és ón ötvözete) volt, az öntése nagy szakértelmet kívánt, elsősorban a harangöntőktől. A golyók nagysága is a kis söréttől a hatalmas kő- és vasgolyókig terjedt. Az ágyúkat felhevített vasrúddal sütötték el. Használatukat akadályozta, hogy a töltés, tüzelés, újratöltés hosszadalmas volt és minden lövés után ecetes vízzel ki kellett mosni.102 Felhívjuk a figyelmet, hogy Európa keleti felén, a haditechnika iránt érdeklődő bizánciak számára is újnak számított, alkalmazásukról egy-egy esemény kapcsán történetíróik is pontosan beszámolnak. Kritobulosz mellett, az általunk többször idézett Laonikosz Khalkokondülész munkája V. könyvében egy egyedülálló, hosszabb részt szentelt ennek az új találmánynak és működésének, amelyet II. Murád szultán már ostromban is használhatott. A vonatkozó szöveget érdemesnek tartjuk teljes terjedelmében közölni, amelyből jól lemérhető a XV. század kíváncsi-kutató emberének csodálkozása új, rejtett kémiai erők láttán. Khalkokondülész először az eredetük kideríthetetlenségéről elmélkedik, majd a német földről származtatja azt. „Úgy tűnik (számomra) hogy az ágyú (télebolosz) nem régi (találmány) ahhoz, hogy kapcsolatban álljon a régiekkel, és rejtve maradt volna elménk

98 Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453. Budapest 20002. 123-124. 99 Török történetírók II. kötet. 1896. 8. 100 Veszprémy 2008b. 217. 101 Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. In.: A magyarok Európában. I. Budapest 1990. 252. 102 John Gillingham: A Rózsák háborúja. Budapest 1985. 31-32.

tél

elől. Arról, hogy honnan vette eredetét, és hogy az emberek közül kik jutottak el az ágyú ismeretéhez, én nem tudom biztosan elmondani. Mindenesetre úgy gondolják, hogy ezek a németektől erednek. Nekik jutott eszükbe ez a szerkezet (mékhanén). Viszont a puskák103 (téleboliszkoi) a germánoktól rövidesen eljutottak a lakott világ más népeihez. Az ágyúkról (téleboloi) azonban lehetetlenség kétségtelenül biztosan tudni, hogy honnan vették eredetüket.” (Szabó Pál fordítása.) Itt közbevetjük, hogy Kritobulosz is az eredetükről hasonlóan tartotta, hogy „ez a találmány új, a germánoké vagy a keltáké” (Szabó Pál fordítása, I. 30. 6.).104 Khalkokondülész az ún. fekete lőpor vagy „füstös” lőpor összetételét is ismertetve, alkalmazásának hatékonyságát méltatja. A bizánci szerzőnél feltűnik a használatának elítélendő, „ördögi” volta, kémiai reakciójának démoni ereje ellenére. „Azt tartják erről, hogy az az erő és a rendkívüli gyors mozgás, ahogyan a fenyegető kőlövedék ahová csak eljuthat, az emberi testnek okoz legnagyobb sérülést, minderre pedig a lőpor képes. A nitrátpor bír ilyen erőt, antracittal (t. i.: tiszta szénporral) és kénnel összekeverve. Így tehát a világon jobbnak tartják a fegyvereknél. Amiért is ebben dicsőségből kevesebbet bír, viszont démoni gyors mozgást.” Ezután a kezdeti ágyúk anyagát és az ágyúöntés tökéletesítését ismerteti, a bronzot tartva a legjobbnak. Ami számára a legmegdöbbentőbb, az a hatalmas távolság, amelyre ellőhet. „Úgy tűnik, hogy az anyaga először vasból volt, majd a kísérlet után, ahogy az úgynevezett öntésre rájöttek, ötvözve a rezet az ónnal, ezt jobbnak és erősebbnek tartják kőlövedéket kilőni. Kifejteni, hogy milyen az alakja, bizony teljesen fölösleges, mindenfelé látható. Hosszúkás, viszont amennyivel hosszabb lehet, annyival messzebbre lövi ki a lövedéket, úgyhogy »messzire sújtó« (télebolosz), ahogyan erről magunk meggyőződtünk, ellövi lövedéket 70 sztadionra,105 körülötte egyforma sugárban, mindenfelé reng a föld.” A bizánci tudós számára megmagyarázhatatlan ez az erő, amely a fekete lőporban keletkező robbanásban rejlik. Ennek okát keresve követi az ókori szerzők (Arisztotelész, Hérón) pneumatikai nézeteit a csőbe szorított levegő/lőporgáz viselkedéséről.106 Ebben felfedezhetjük a világ alapelemeinek egymásba való átalakulását (itt: levegőből tűz), a levegő testként való kezelését (ami a lövedékre kölcsönhatást képes kifejteni), valamint az ún. horror vacui elv meglétét, amely szerint a természet nem tűri légüres tér, vákuum keletkezését. Mivel ez esetben, szerintük, a robbanáskor az égés elpusztítaná a teljes levegőt.107 Azt viszont megsejtették, hogy a fekete lőpor levegőtől elzárva is „ég”, csak azt nem tudták, hogy azért, mert egyik alkotóelemében (a kálisalétromban) már tartal-

103 Lásd alább az 1440-es eseményeket tárgyaló Khalkokondülész szöveg alapján általunk korábban meghatározott jelentést. 104 Idézi: Philippides–Hanak 2011. 415. 105 Ha 1 sztadion=177 m, akkor ez 12 390 m lenne. Habár ez a szám túlzónak tűnik, harmadára, negyedére az ágyú ellőhetett (3-4 km). 106 Kádár Zoltán–Szabó Árpád: Antik természettudomány. Budapest 1984. 169. (A továbbiakban: Kádár– Szabó 1984) 107 Kádár–Szabó 1984.173.

Partium

mazza az oxigént. „Úgy tűnik, hogy ennek a tűznek az ereje a dörgést és a rendkívüli gyors mozgást maga okozza, ahogyan a kőlövedék halad. Úgy tűnik, hogy ez a nagyon nagy alapelv képes erősebbé és démonivá lenni, ahogyan a lőporgáz robbanást okoz és tűzzé alakul át. Így: akár úgy –hogy ne jöjjön létre vákuum (kenosz) – dörgés és gyors mozgás keletkezik; akár pedig úgy, amikor a tüzet hozzáteszik ehhez az erőhöz, miután (t. i.: a csőben) kényszerítve van, hatalmába keríti az anyagot (hülé) és ez a kényszerítő (erő) keletkezik, mindkét esetben ezekre képes! Úgy tűnik, hogy valamennyi: ennek a tűznek az ereje, és hogy a lőpor (konisz) megnöveli a tűznek – a természetétől fogva már benne meglévő – erejét, és a tűz által mozgatja és lövi ki rendkívül messzire” (Szabó Pál fordításai).108 A bizánci történetírók közül ehhez jól társítható Kritobulosz II. Mehmed szultán életéről szóló munkájának I. könyvében (I. 139.) található, az ágyúra és a fekete lőporra vonatkozó leírás. „Ez a germánok és kelták körülbelül százötven esztendős vagy valamivel régebb igen okos és fölöttébb elmés találmánya, s különösen elmés találmány a töltés (=lőpor) egybeállítása és elkészítése, mely a legmelegebb és legszárazabb félékből, kénkőből, szénből és száraz, meleg gőzt adó füvekből (sic!) van egybeállítva, mely gőz szűk, erős és szilárd réztestbe fojtatván és sehol másutt mint itt, sehogy rést nem találván a belső taszítás és erő által mozgásba hozva, a kőnek ily roppant nagy erőt és sebességet ad, de gyakran még a rezet is szétrepeszti” (Szabó Károly fordítása).109 Az oszmán sereg azonban még sokáig nélkülözte a várostromra alkalmas nehéztüzérséget. Bár e bizánci forrás szerint korábban lehettek ágyúik, de ezek többszörös falak áttörésére elégtelennek bizonyultak. Erre a legjobb példánk az, amikor II. Murád 1422 júniusától augusztusig ostrom alá vette Konstantinápolyt, de a falak és a védők bátor helytállása kifogtak rajta.110 Óriási földhalmokat hordatott össze. A hagyományos ostromgépei (hajítógépek, ostromtornyok) között viszont már voltak tűzfegyverek, talán ágyúk, „mozsárforma bombavetők” amelyek nagyobb robajt csaptak, mint amekkora kárt okoztak.111 Az imént idézett ágyúleírás éppen ennek az ostromnak az ismertetését szakította meg. Khalkokondülész munkája is jól mutatja, hogy bár a szultán a régi és az új eszközöket egyaránt bevetette, mégsem érte el velük a célját. „Amouratész ahogy felkerekedett, megostromolja Büzantiont a tengertől a tengerig (t. i: a Fekete-tengertől a Márvány-tengerig). Ágyúkkal (téleboloisz) lövette a falat és bizony megpróbálta, mégsem sikerült lerombolnia. A kőlövedékek pedig 3 féltalanton112 súlyt nyomtak, úgyhogy a fal szilárdan ellenállt ezeknek az ágyúknak és sehol nem omlott össze. … Akkor tehát Amouratész, Mehmed ﬁa megpróbálta ágyúkkal és más ostromszerkezetekkel (téleboloisz kai allaisz mékhanaisz) a falakat igen-igen sok napon át törni, a falakon mindenfelé, és megpróbálta elfoglalni. Azonban kiverték őt, ellökvén az ostromlétrák-

108 Darkó 1923. 10, 14–27; 11, 1–20. 109 Idézi: Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon 1711-ig (Negyedik közlemény). Hadtörténelmi Közlemények (27) 1926/4. 397. 110 Runciman 2000. 54. Veszprémy 2008b 200. 111 Bréhier 1997. 439. Bréhier szerint ezek „mozsárforma bombavetők” lehettek. 112 Ha 1 talanton=20,4 kg, akkor ez 30 kg.

tél

tól. A görögök letaszítva a szultán újonnan érkezettjeit és közülük néhánynak maguk levágva a fejét, magukhoz ragadták. Amouratész, mivel semmit sem jutott előbbre a vár elfoglalásában, bosszankodott és elcsüggedt, mégis vágyott a város elfoglalására. Az ott táborozóhoz a görögök pedig követeket küldtek, de ő nem akart megegyezést kötni. Nem sok idő múlva hazatért és ott a seregét elbocsátotta” (Szabó Pál fordítása). 113 Ezt megerősíthetjük Anonymous Zoras (Codex Barberinus Graecus 111) beszámolójával is (37v). „Murád, amikor rendbe szedte, megerősítette uralmát és megszilárdította azt, összegyűjtötte seregét és arra készült, hogy megtámadja Konstantinápolyt, azért hogy bosszút álljon. Előreküldte Mikháloglu-t a ruméliai hadsereggel, aki megtámadta a Városrészt, felprédálta és sok rabszolgát szerzett a rómaiak Városának falvaiban. A Város falainak közelébe jutott és harcolt. De ekkoriban még nem volt sok bombarda (ágyú, loumpardesz) és puska (toufekia). Néhány napon belül megérkezett Murád szultán a maradék sereggel, a janicsárokkal és az anatóliai hadsereggel. Megközelítette a falakat és letáborozott. A sátrai a Város egyik részétől egészen a másikig elértek. Elkezdte a falakat bombardákkal (me loumpardesz) lövetni, de a falak erősek voltak és nem omlottak le...(Szabó Pál fordítása).114 Láttuk, hogy hasonló történt az 1439-ben, Szendrő ostromakor használt ágyúk és ostromgépek esetében is, amíg a várat át nem adták a szultánnak. A Nándorfehérvárral való párhuzamként említjük még az albán erődök közül a Kruja elleni oszmán–török ostromokat. Mert 1440 után tíz évvel II. Murád más hadszíntéren sem boldogult a nagy várak ostromával. A szultán 1450-ben személyesen indult el a hadseregével. A több mint öt hónapos –május 14-től október 26-áig tartó!– ostrom során a környéket elpusztították, de az 1500 fős védősereg sikeresen megvédte a várat. Ebben az is segített, hogy a vár teljes körülzárása nem sikerült, mert Szkander bég kívülről tudta támadni az ostromlókat.115 Khalkokondülésztől tudjuk azt is, hogy Murád ágyúkat használt Kruja (Kroué) ostromakor. „Amuratész előkészítette az ágyúkat (télebolousz) maga letáborozva azért, hogy a falakat töresse, és ott maradt a városba újonnan érkezettekkel. Miután itt mindent előkészített, a falat ágyúkkal (téleboloisz) lövette és nagy részét lerombolta. Szkenderész pedig a hegyről tüzeket gyújtott, jelezvén a városban lévőknek, hogy mihelyt szükség lesz rá, ő maga fog segíteni.” (Szabó Pál fordítása).116 Kruja erejét is jól mutatta, hogy II. Mehmed 1466-ban, 1467-ben ismét megostromolta, de csak harmadjára, 1478-ban tudta elfoglalni.117 II. Mehmed korában a törökök az ágyúöntéshez elsősorban külföldi mestereket alkalmaztak. Ehhez – ahogy erről Kritobulosz és Khalkondülész is beszámol – éppen az erdélyi magyar származású Orbán mester segítette hozzá a törököket. Miután Bizánc

113 Darkó 1923. 10, 9–14; 11, 21–22; 12, 1–10. 114 Geórgiosz Zórasz: Khronikon peri tón tourkón szoultanón. Athénai 1958. 59. 34–37, 60. 1–8. (A továbbiakban: Zórasz 1958. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm.) 115 Balla Lóránt: Az albánok harca a törökök ellen a 15. században. Világtörténet 1991. tavasz–nyár, 52. (A továbbiakban: Balla 1991.) 116 Darkó 1923. 124, 4–10. 117 Balla 1991. 54.

Partium

nem tudta őt szolgálatába fogadni, az addigi fővárosban, Drinápolyban a török ágyúöntő műhely vezetője lett, és a hatalmas méretű „Basilica” nevű ágyút is ő készítette el.118 II. Mehmed szultán 1453-ban már ennek birtokában foghatott Konstantinápoly ostromához.119 Nem túlzás azt állítanunk, hogy a várostromokhoz szükséges falromboló nehéztüzérség feltalálása Orbán mester nevéhez fűződik. Az ehhez szükséges technológiát tőle vették át. Ennek közismert példája az az óriáságyú, amelyet a török Munir Ali 1464-ben készített és ma a londoni Towerban látható.120 Ágoston Gábor az oszmán–török tüzérségről írt monográﬁájában megerősítette a bizánci forrásaink információit azzal, hogy a törökök az 1422-es Konstantinápoly elleni ostromban, Thesszaloniké 1430. évi ostromában használtak ágyúkat.121 Fodor Pál szerint az oszmán–török tüzérség felállítása egyébként is az 1440-es évekhez köthető. II. Murád uralkodása alatt már feltételezhető egy ﬁzetett, elkülönített tüzérség. De a használt tűzfegyverek sokkal inkább a mezei ütközetekben voltak hatékonyak, mintsem a várostromoknál.122 Így a magyar várostromoknál 1439-ben és 1440-ben, II. Murád – Khalkokondülész szerint – használt ágyúkat, de nem bízhatott eléggé bennük, mert mellettük – Dukasz beszámolója alapján – kőhajítógépekkel is törette a falakat. A védők viszont már fel voltak szerelve tűzfegyverekkel is. Erről nemcsak Khalkokondülész tanúskodik, hanem Bertrandon de la Brocquière lovag is, aki 1432-ben 3 nagy bronz ágyút említ, kőgolyókkal.123 Nándorfehérvár fegyverrel való felszerelésében fontos évnek tűnik az 1435. esztendő, amikor hajókon küldtek korszerű fegyvereket a várba.124 A Magyar Királyságban a tüzérség Zsigmond király idején honosodott meg, megszaporítva a hadászati szakmunkákat is.125 Nálunk elsősorban a déli, dalmáciai hatás érvényesült a balkáni hadjáratok miatt. Azt is meg kell jegyezni, hogy a tüzérség ekkor még nem fegyvernem, katonasággá csak eseti jelleggel válik. A királyok is gyakran a városoktól kölcsönöztek hadianyagot. A tűzfegyverek készítése is a városokban céhkeretek között működő mesterség. Például jellemző a korban az a vá-

118 Veszprémy László: Egy korareneszánsz haditechnikai kézirat és szerzője. Mariano di Jacopo detto il Taccola: De rebus militaribus. In.: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon. (Válogatott tanulmányok.) Budapest 2008. 201. (A továbbiakban: Veszprémy 2008) 119 Runciman 2000. 86, 121. 120 A méretei: a hossza 5,18 m, súlya 18,6 tonna. Charles Efoulkes: Tha Dardanelles’ Gun at the Tower. Antiquarian Journal. Vol. 10. (1930), 217-227. 121 Ágoston 2005. 17. 122 Fodor, Pál: Ottoman warfare 1300–1453. In.: The Cambridge History of Turkey. Volume I. Byzantion to Turkey, 1071–1453. Ed.: Kate Fleet. Cambridge 2009. 209, 218. 123 Szamota 1891.80; Cseh 2007. 67. 124 Szabó 2012b 13. 125 Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon 1711-ig. Hadtörténelmi Közlemények (27) 1926. (A továbbiakban: Iványi 1926) Illetve utóbb: Veszprémy László: Illusztrált technikai és haditechnikai kéziratok Zsigmond korában. Művészet Zsigmond király korában. II. kötet. Budapest 1987. 212-225. Uő.: Zsigmond a katonai reformer? A haditechnikai írásbeliség és a technikai újítások kora. Hadtörténelmi Közlemények 1998/3. 657-665.

tél

rosi harangöntőmester, aki ágyút is tud önteni.126 A bombarda szó először egy 1392. évi zágrábi oklevélben fordul elő. Sőt 1351-ben, a magyarok ellen a velenceiek Zárába puskásokat küldtek.127 A Thuróczy leírásában szereplő „ceteris tormentorum generibus” kifejezésbe a tűzfegyvereket is bele kell érteni.128 Ugyanis a tormentum fogalmába többféle fegyver beletartozott: nemcsak a hajítógép (tormentum iaculamentarium), hanem a puska, vállpuska (tormentum humerale) is.129 Sőt véleményünk szerint ide vehetjük az 1435. év korábban említett perhalasztó iratában szereplő „aliorum ingeniorum ac instrumentum bellicalium” kifejezést is.130 Nemcsak a latin forrásokban, hanem a bizánci forrásainkban is rendkívül nehéz a tűzfegyverek korai használatát a szövegekben azonosítani, mert a bizánci szerzőknek, hogy le tudják írni e találmányokat, vagy általánosabb jelentésű, régi kifejezéseket kellett alkalmazni vagy pedig új szavakat, fogalmakat kellett megalkotniuk. Mariosz Philippidész felhívja a ﬁgyelmet arra, hogy a nyelvük évezredes hagyományát féltő bizánci szerzők tartózkodtak az idegen kifejezések közvetlen átvételétől. Igyekeztek elkerülni és archaikusabb, általánosabb jelentésű szavakat találni.131 Erre a télebolosz szó a legjobb példánk. Megjegyezzük, hogy e „messzire ható fegyver” jelentésű szót már Sztrabón is használta egy közbevetett megjegyzésében, megkülönböztetve a közelharc fegyvereitől (Geógraphika 10. 1. 12). „A harci szokásokat és fegyverkezést illetőleg ma sincs mindenütt azonos szokás, és azelőtt sem volt; egyesek messzeható fegyvereket használtak, amilyenek az íjászok, parittyások és dárdavetők, mások azonban a közelharcra alkalmas fegyvernemeket, amilyeneket a karddal és a kinyújtott dárdával harcolók” (Földy József fordítása).132 Sztrabón kifejezését már az ágyúra használta Khalkokondülész például Konstantinápoly 1422-es és Szendrő 1439-es török ostrománál.133 Így találkozunk a nyelvüket megőriző bizánci szerzőknél az új találmányú ágyúra a régi télebolosz, szkeué, helepolisz/ helebolisz, aphetérion megnevezésekkel. Kritobulosz bizánci történetíró szerint a legfőbb nyelvi probléma az volt, hogy: „semmilyen régi elnevezés nem található erre a szerkezetre (mékhané), hacsak nem mondhatná valaki helepolisznak vagy aphetérionnak, a mostaniak azonban mind közös elnevezéssel ezt csak szkeuénak nevezik”134 (Szabó Pál fordítása). A nyugat-európai nyelvből való közvetlen átvétel ezen bizánci „nyelvújításban” elképzelhetetlen volt. A túl általános megnevezések viszont tűzfegyver használatot is rejthetnek, és bennünket egyaránt arra késztetnek, – hogy akár új, akár már koráb126 127 128 129

Iványi 1926. 15. Veszprémy 2008. 197–198. Szabó 2012c 110. Glossarium mediae et inﬁmae latinitatis Regni hungariae. cond.: Antonius Bartal. Lipsiae MCMI. 668. 130 Szabó 2012b 13. 131 Philippides–Hanak 2011. 415. 132 Strabón Geógraphika. Fordította: Dr. Földy József. Budapest 1977. 477. 133 Szabó 2012b 20. 134 Idézi: Philippides–Hanak 2011. 415.

Partium

ban lefordított szöveghelyekről is van szó – ezeket is ebből a szempontból újra meg kell vizsgálnunk és értelmeznünk. Joannész Anagnosztész Thesszaloniké oszmán–török ostromakor szkeuéról írt. „Mi mindenekelőtt az úgynevezett ágyút (szkeué) használtuk, amelynek egyedül csak a hangját hallottuk, viszont sosem láttuk valamit az erejéből… ”135 „A tömeg nemcsak nyilakat használt, hanem úgynevezett ágyút. (szkeué)”136 „Látjuk, hogy parancsra az egész tömeg a várfalhoz közeledik. Látjuk egyrészt ostromlétrákat, másrészt deszkákat vivőket, másokat vesszőkből font pajzsokkal, egyszóval ostromeszközökkel (helepoleisz)…” (Szabó Pál fordítása)137 Felbukkannak azonban új kifejezések is. Azonban a latinból vagy olaszból közvetlenül átvett boumpardosz, boumparda, loumparda kifejezések ritkák. Felhasznált forrásaink közül csupán Anonymous Zoras, a népi görög nyelven írt Codex Barberinus Graecus 111. kódexe használta. Mert a loumpardesz szó fordul elő II. Murád 1422-es konstantinápolyi (37v) és 1440-es nándorfehérvári várostromainál (40v–41r) is. Érdemes tehát ﬁlológiai szempontból is szemügyre vennünk az 1440-ről szóló bizánci forrásainkat. Előbb mondottuk, hogy az ágyúra Khalkokondülész a legjobban elterjedt télebolosz szót alkalmazta.138 De van egy másik kifejezése is. Mi lehet a védők által használt téleboliszkosz? Nyelvtanilag az előbbi kifejezés dēminutívája: téleboliszkosz, amelyet így „kis ágyú”-nak, azaz puskának fordítottam. Így vált érthetővé a korábban tárgyalt – az 1422-es bizánci főváros ostromát megszakító – technikatörténeti kitérő is. Csak közbevetetten jegyzem meg, hogy Anonymous Zoras a puskára új kifejezést, a toufekia szót használta, amelyet viszont nem használt az 1440. évi nándorfehérvári ostrom leírásában. Véleményünk szerint ezt még az oszmán-török szóhasználat átvette, mert a puskásokat tüfekçi-knek nevezték.139 Az 1440-es török ostromnál bizánci történetíró Dukasz a tűzfegyverre nem a télebolosz vagy a téleboliszkosz szót alkalmazta. Tisztában volt az ágyúkra használt szkeué általános jelentésével vagy pedig saját találmányú kifejezést használt (khóneia). Nándorfehérvár ostrománál azonban elég körülményesen, megfelelő szavakat keresve, de egyedülálló részletességgel leírja azt a védők által használt, bronzból készített mékhanét, amelynek maga is elismeréssel adózik. Valamint pontosan ismerteti a fekete lőpor három összetevőjét is. A szövegrészletet – az elemzés miatt – új fordításomban közlöm.140 „Mivel reájuk (t. i.: a törökökre) pontoszi dió nagyságú ólomlövedékeket

135 136 137 138 139

CSHB 1838. 499. 13–15. CSHB 1838. 504. 4–5. CSHB 1838. 501. 22–23, 502. 1–2. Philippides–Hanak 2011. 415. Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai tüzérség. Párhuzamok és eltérések az oszmán és az európai tüzérség fejlődésében a 15–17. században. Történelmi Szemle 1992/ 3–4. 187. Lásd még: Csáki Éva: Török–magyar szótár. Budapest 20012. 344. (tüfekği); Gustav Bayerle: Pashas, begs and effendis. A historical dictionary of titles and terms in the Ottoman Empire. Istanbul 1997. 160. (tüfekçi, tüfengendāz=musketeur) 140 Lásd korábbi fordításomat: Szabó 2010. 77. Mint utólag kiderült, lábjegyzetben már ismertették. Azt a szövegrészletet Déri Balázs fordította. In.: Veszprémy László: Egy korareneszánsz haditechnikai kézirat és szerzője. Mariano di Jacopo detto il Taccola: De rebus militaribus. Hadtörténelmi Közlemények

tél

lőttek bronzból készített eszközből, amelyben belül egyenes sorban 5 vagy 10 lövedék (bolidasz) van. Hátulról pedig ennek a nádhoz hasonló érccsőnek a felszerelése tele van salétrommal, kénnel és faszénnel. Bizony kátrányszagot (áraszt), amikor a tűz szikráját odaérintik ehhez a keverékhez, és hirtelen ráteszik. Amikor a levegő beszorul, a lövedékek miatt, a kényszerítő erőből kifolyólag, kilövi a lövedékeket. A kilőtt lövedékek közül az, amely a »fűhöz« (sic!) közel van, löki az ennek előttit, emez pedig elölről az előzőt” (Szabó Pál fordítása).141 Már Khalkokondülész is említett a védők között puskákat. Azonban iménti ﬁlológiai érveink után, Dukasz leírása alapján megkíséreljük rekonstruálni a fent leírt fegyvert, ami ilyen nagy hatékonyságú. Ez az ún. szakállas- vagy sáncpuska lehetett, amelynek Szakállas vagy sáncpuska vázlatrajza e forrás alapján elkészített re(Készítette Dani Dániel Pál) konstrukciós vázlatrajzát Dani Dániel Pál történész készítette el és az alábbiakban közöljük. A szerb történész, Kaлић is megemlíti, hogy: „A védőknek puskáik is voltak, amelyektől sok török elesett.”142 A forrás leírása tartogat számunkra néhány haditechnikai újdonságot. A szakállas puskák tulajdonképpen átmenetet képeznek az ágyúk és a későbbi puskák között. A szakirodalomban „kézi ágyúként” is emlegetik (hand-cannon). Tulajdonképpen ki voltak támasztva, nem kézzel kellett megtartani, ami pontosabb célzást tett lehetővé. A várfalra is helyezhették és a kilövéskor keletkező visszarúgó erőt egyedül a „szakáll” fogta fel. Emiatt nagyobb lőportöltetet használhattak és messzebbre lehetett lőni, mint a kisebb kézi puskákkal vagy az íjakkal, számszeríjakkal. A nagyobb tűzerővel könnyedén át lehetett a páncélt is lőni, holott a korabeli kézifegyverek erre képtelenek voltak. A kézi tűzfegyverek még a XVI. században is gyengék voltak a jó minőségű páncélok ellen. Talán ez okozhatta, hogy az 1440. évi ostrom során a törökök mindenképpen közel merészkedtek a falakhoz, bízva e fegyverek gyengeségében és a hagyományos hidegfegyverek elhárításában. A szakállas puskák ekkor újnak számítottak a korabeli hadászatban. Az anyaguk kezdetben bronz, később pedig vas volt. Az első példányok a XIV. század végén jelentek meg. Ilyen a svédországi Mörkö mellett előkerült lelet. Egy hatszögletű bronzból készült cső, alul jellegzetes „szakállal”, felül pedig egy Jézus irányzékﬁgurával. 1426-ból való

1988/ 1. 19. (Illetve: Veszprémy 2008. 218.) Köszönöm Veszprémy Lászlónak, aki időközben erre felhívta a ﬁgyelmemet. 141 V. Grecu, Ducas, Istoria Turco-Bizantină (1341-1462), Editio Academiae Reipublicae Popularis Romanicae. Bukarest 1958. 265, 1–7. (A továbbiakban: Grecu 1958. Az oldalszám után a sorokat is jelölöm.) 142 KAЛИЋ–МИЈУШКОВИЋ 1967. 112.

Partium

a németországi Schleswig tartományból, a Vedelspang-kastélyból előkerült ötszögletű, vasból készített cső. Továbbá fennmaradtak a XIV-XV. század fordulójából eredeti fa ággyal és hosszú tussal készített példányai is, amelyekre maga a cső vaspántokkal volt felerősítve.143 E viszonylatban – véleményünk szerint – Dukasz fenti leírása 1440-ből a szakállas puska közép-európai várostromban való alkalmazásának első említése. A leírás a lövedékek szempontjából is újszerű. Dukasz említi, hogy 5 vagy 10, „pontoszi dió nagyságú ólomlövedékeket” lőtt ki. A lövedék nagyságának meghatározásához tisztázásra vár: Mi az a „pontoszi dió”? Az idősebb Plinius: Természetrajz című munkájának XV. könyvében a dió több fajtájáról értekezik. Megemlíti, hogy a dióbél négy részre osztott a diók többségénél, míg másoknál egységes egész. Vagyis a rendszertanában a diók fajtáihoz sorolta a mogyorót is. A keresett faj a Pliniusnál szereplő abellai dió, amely valójában mogyoró, amelyet korábbi hazájáról mondanak csak pontuszinak. Puha szakáll borítja, de a héj és a mag egy egészet alkot (15. 24. 88.).144 Az abellai mogyoróról már M. P. Cato is megemlékezett.145 A bizánci szöveg szerint ezeket a mogyorónyi lövedékeket egymás után egyenes sorban tölthették be a csőbe. A lőpor robbanóereje miatt a lőpor melletti golyó után a többi golyók egymást „lökték ki”, mégpedig a mögötte levő az előzőt. E módszer a nem célzott lövésnél, főleg a várfalnál nagy tömeg ellen vívott közelharc visszaverésére kiválóan alkalmas lehetett. Hasonlatosan az ágyúk kartácstüzéhez. A lövés „nagy terítése” miatt ez a használat a mai értelemben vett „sörét” elődjének tekinthető.146 Dukasz kifejezetten említi az ilyen lövedékek okozta pusztítást az ostromlók között. A lőszerek egyes fajtáinak korabeli magyarországi elterjedésében a városi számadáskönyvek nagy segítséget nyújtanak. Monograﬁkus hadtörténeti munkájában Iványi Béla is elismerte, hogy a XV. század második felében a kő mellett már vas- és ólomgolyók is voltak. Az 1430-as, 1440-es években főleg a kőgolyók kifaragási díjait rögzítették, de az eperjesi számadáskönyv például Pozsonyban 1439–1440-ben ólomgolyókat említ, Dukasszal egybehangzóan.147 De 1440-ben Pozsonyban kőből készített öntőformában ólomgolyók öntéséről is tudunk. 1442-ben az eperjesiek „lőfegyverekhez való sörétet” („ad pixides wlgo schrote”) vásároltak.148 Dukasz a gömbölyű alak mellett viszont leírja, hogy a lövedék lehetett hosszúkás

143 William Reid: Tha lore of arms. Gothenburg. 1976. 58–59. (A továbbiakban: Reid 1976) Ezúton köszönöm Dani Dániel Pálnak, aki e művet szívesen rendelkezésemre bocsátotta. 144 C. Plinius Secundus: Naturalis historia. (Természetrajz XIV-XVIII.) Fordította: Hoffmann Zsuzsanna, Szeged. 2009. 56. Itt köszönöm meg Dr. Hoffmann Zsuzsanna egyetemi docens segítségét. Az avellai/ abellai mogyoró (Corylus avellana) valójában nem pontoszi eredetű, a jégkorszaktól kezdve egész Európában elterjedt vadmogyoró fajta volt. 145 M. Portius Cato: A földművelésről. (X. 8. 2.; 18. 9) Fordította: Kun József, Budapest 1966. 107. 146 Ez a korai elv mindenképpen ﬁgyelemre méltó, mert ma is használatos például a 00-ás vadász sörétben, ahol 3x3 golyó van egymásra rétegezve. 147 Dr. Iványi Béla: A tüzérség története. Harmadik közlemény. Hadtörténelmi Közlemények 1926. 274, 277. A továbbiakban: Iványi 1926. 148 Dr. Iványi Béla: Adatok az eperjesi ágyúöntőház és puskapormalom középkori történetéhez. Első közlemény. Hadtörténelmi Közlemények 1913. 318.

tél

alakúra és szöghöz hasonlóan hegyesre kovácsolva, ami a félelmetes röppályát és átütőerőt biztosított. Ezzel a páncélt is át tudták lőni. Ez pedig magyarországi viszonylatban, véleményünk szerint, az első említése a kúpos, hegyes lövedéknek. „Ekképpen az erő, amíg nyílásban rendelkezésre áll, lövedéket lő ki (bolida), sőt ellő egészen 1 római mérföldig is. Történetesen akár ember, akár élőlény, noha felfegyverezve járjanak, e »fű« ereje (dünamisz tész botanou) annyira erős, hogy a lövedék (bolisz) átdöfvén egyet, nem lesz puha a másikig érve. Sőt, nemcsak két testben nem merül ki az ereje – noha azok fegyvert viselők és páncélozottak –, hanem, amikor a golyó fémből/vasból vagy valamilyen más anyagból van kovácsolva (t. i.: fegyverkészítésre használva), kalapáccsal pedig hosszúkás alakúra kialakítva – éppúgy, mint egy hálószög –, áthatol az a Föld legmélyén is, akár a Tüzes-folyó”149 (Szabó Pál fordítása).150 A szakállas puska e funkciójában pedig a mesterlövész puskák elődjének is tekinthető. Nagy távolságból irányzott, nagy tűzerejű lövés leadására is alkalmas lehetett. A várostrom során mind a terítő, mind az irányzott lövésre való alkalmassága miatt egyaránt hasznosnak nyilvánulhatott a védők számára. A Dukasz-féle fegyverleírás tehát mindenképpen figyelemre méltó magyar hadtörténeti vonatkozásban. De korántsem merítettük még ki a lehetőségeket, mert egy további megjegyzésünk a korabeli lőporra vonatkozik. Ugyanis nemcsak filológiai, hanem technikatörténeti jelentősége van annak, hogy egyes bizánci szerzők a fekete lőporra nem is a por, hanem a botané kifejezést használták. Mert míg Khalkokondülésznél a konisz (por), addig Kritobulosznál és Dukasznál a botané (fű) szót találjuk.151 Sőt, Joannész Anagnosztész is így említi ezt Thesszaloniké 1430. évi ostrománál. „így mivel nálunk elkészített puskapor (botané) bőven volt, mindazt a kellő alkalomkor bőven használtuk.” (Szabó Pál fordítása).152 Dani Dániel Pál hívta fel a figyelmemet arra, hogy a lőpor egyik alapanyaga, a dukasz-i szövegben szereplő „salétrom” nemcsak kálisalétrom (káliumnitrát) lehet, hanem ammónium-nitrát is, amely készülhetett vizelettel átitatott szalmaőrleményből is. Valószínűleg ez lehet a bizánci szövegekben szereplő „fű” és ilyenek lehettek a kritobulosz-i „száraz, meleg gőzt adó füvek”is. Ezt alátámasztja a botané szó másik jelentése: takarmány.153A problémával Szajkó István lőpormérnökhöz fordultunk.154 Kézirata abban, hogy a salétrom gyűjtése az istállókban, állati vizelettel is történhetett.155 Nándorfehérvár 1440-ben, az ostrom idején a lőporral való ellátottságban is jól állhatott. A végvárak tüzérségi anyaggal, lőporral való ellátása elvileg a király feladata volt. Lőporhiány esetén gyakran a várak egymástól kölcsönöztek vagy erőszakkal vettek el. Iványi megállapítása szerint ugyanakkor a középkori Magyarországon a lőporkészlet

149 Az Alvilágban folyó Phlegethón-folyó. 150 Grecu 1958. 265, 7–15. Szabó 2010. 78. 151 Marc C. Bartusis: The late Byzantine army: arms and society, 1204–1453. 1997. 336. 152 CSHB 1838. 499. 15–16. 153 Ógörög–magyar nagyszótár. (szerk.: Györkösy Alajos, Kapitánffy István, Tegyey Imre) Budapest 1993. 192. 154 Szajkó István: A fekete lőpor. Balatonfűzfő 2005.(kézirat, a továbbiakban: Szajkó 2005.) 155 Szajkó 2005. 6.

Partium

csak kevés várban volt a lőfegyverállománnyal megfelelő arányban.156 Mi ide soroljuk Nándorfehérvárat is. Lőporhiányról nem írnak forrásaink, sőt a latin nyelvű lengyel forrásainkban (Dlugos, Callimachus) láthattuk, hogy a védők a puskaport szórták a törökök által a várárokba dobott fahasábokra, hogy azokat meggyújtsák.157 Az aknakészítést említő forrásaink pedig megemlékeznek arról, hogy a török akna berobbantását szintén puskaporral végezték el.158 Ez mindenképpen a várvédő Tallóciaknak köszönhető. Ezzel még korántsem fejezhetjük be a Tallóciak magyarországi haditechnikai érdemeit. Szeretnénk kiemelni egy másik újnak számító tűzfegyver korai alkalmazását: a bombavető mozsarakét, amelynek rajzát Dani Dániel Pál készítette el és az alábbiakban közöljük Az 1437. szeptember 27-i adományozó oklevél szerint már Galambóc 1428. évi magyar ostromakor bombavető mozsarakat használtak a Tallóciak.159 Galambóc földrajzi elhelyezkedését A bombavető mozsár rekonstrukciós rajza (Készítette Dani Dániel Pál) látva érthető, hogy a meredek várfalak ellen a nagy átütőerejű, de alacsonyabb és hosszabb röppályájú (alacsony szögcsoportú) lövésre képes ágyúk vagy a fából készült kőhajítógépek nem megfelelőek. Azt is megállapíthatjuk – Dukasz a nándorfehérvári, valamint Khalkokondülész az 1422-es konstantinápolyi és az 1439-es szendrői ostromról szóló beszámolóiból következtetve –, hogy Murád szultán hasonló problémával küszködhetett Nándorfehérvár 1440. évi ostroma során is. 1428-ban Tallóci Matkó „a kövek lövedékeinek sokaságával, a bombavető mozsarakkal lövést lövésekkel folytatva hevesen végezte az ostromot.” Azt is tudjuk róla, hogy 1436-ban a dalmáciai Szinj várának ostromakor szintén így volt eredményes.160 A bombavető mozsarak közép-európai alkalmazásában ez az időpont az elsők között szerepel. Tudunk híres ausztriai mozsarat az 1425 körüli időkből, amely 34,6 hüvelyk (88 cm) széles, 1,44 m hosszú és súlya 9,8 tonna, amellyel 690 kg súlyú golyót lőhettek ki (Der Grosse Pumbard von Steyr).161 1409-ben, Marienburgban a Német Lovagrend ágyúöntödéjében készített mozsár (Faule Grete) csőhossza 150 cm, súlya 4,6 tonna. A francia Musée de l’Armée őriz 1450-ből egy 82 cm-es mozsarat. Mi pedig vegyük ezekhez hozzá Bertrandon de la Brocquière lovag tudósítását a Nándorfehérváron látott három bronzágyúról közül különösen az egyikről! „melyek

156 157 158 159 160 161

tél

Iványi 1926. 273. Szabó 2012c 117, 121. Szabó 2012c 112, 114. Szabó 2012a 92. Szabó 2012a 94. Reid 1976. 113,

egyike oly óriási volt, minőt még soha sem láttam, csövének belseje ugyanis 42 hüvelyk széles volt, azonban a vastagságához képest azonban rövidnek találtam. (Szamota István fordítása)”162 A hüvelyk fajtájától függően ez 84–130 cm-es csőátmérőt jelentett.163 Hogy ez mennyire korszerű technikát jelentett, azt jól mutatja, hogy még a sokat látott burgundiai lovag számára is hihetetlennek és újnak számított. Megállapításunk szerint ez egy bombavető mozsár volt, amelyet Nándorfehérvárott tartottak. Ha felidézzük a perhalasztó oklevelek rövid tudósításait a Nándorfehérvárba irányuló 1435. évi fegyverszállításról, feltűnő a vízi út használata. Ezek a mozsarak is ugyanis olyan óriási súlyúak voltak, hogy szárazföldön nemigen lehetett szállítani. Erre a legalkalmasabb a Dunán a Pozsony–Buda–Nándorfehérvár hajóút használata, amelyet Hunyadi János 1448-ban is használt.164 Brocquière megjegyzi, hogy a Nándorfehérváron látott 3 bronzágyú közül kettő két darabból állt.165 Az ágyúk is általában két – esetenként összeszerelhető – részből álltak, a csőből és a lőporkamrából. Még az óriás ostromágyúk is szétszerelhetők voltak, ez Orbán mester technológiai újítása, amelyet Kritobulosz leírása is megerősít (I. 30. 1.).166 Ha a Cseh Valentin által idézett Brocquière-szövegrészletnek hitelt adhatunk, Nándorfehérváron léteztek leszerelhető lőporkamrás nehézágyúk. Az ágyúk elsősorban, mint várvívó fegyver, támadófegyverként váltak be, de a védelem is alkalmazhatta az ostromműveletek állandó megzavarására.167 1440-ben mind a támadó, ostromló mind a védő tüzérség egyaránt alkalmazta. Azt is megemlíthetjük, hogy az a forrásainkban gyakran szereplő epizód, amikor a védők kirohanásokat intéztek a támadókra, az ostromló tüzérség ellen is irányulhatott, akár a tüzérszemélyzet megölésére, akár az ostromgépek és ágyúk tönkretételére, ahogyan az később, 1456ban, a második szultáni ostrom alkalmával történt. Összegezve megállapíthatjuk, hogy mind 1428-ban Galambóc magyar, mind az 1440-ben Nándorfehérvár török ostromakor a Tallóciak korszerű tűzfegyvereket használtak. Mivel a Tallóci-család a nemzetközi déli kereskedelem fontos szereplője volt a térségben, a Magyar Királyságba éppúgy importálhatták ezeket a fegyvereket is. Mindkét ostromban tanúsított magatartásuk egyúttal megmutatta a tüzérségben és az ostromtechnikában való jártasságukat, szakértelmüket is.

162 Szamota 1891. 80; hibásan idézi Rázsó Gyula 32 hüvelyk szélességet említve (Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest 1987. 185–186); Cseh 2007. 67. 163 1 hüvelyk=2,0-3,1 cm. 1 királyi hüvelyk 2,6 cm. Általában 2,54 cm. Megjegyzendő, hogy éppen Zsigmond király volt az, aki az 1405. évi városi dekrétumában (1. capitulum) egységesítette a mértékrendszereket, a budait téve meg országosnak. Bogdán István: Régi magyar mértékek. Budapest 1987. 55. 164 Iványi 1926. 135. 165 Idézi: Cseh 2007. 67. Viszont ez a részlet Szamota kiadásában nem található. Szamota 1891. 80. 166 Idézi: Philippides–Hanak 2011. 414. 167 Iványi 1926. 408.

Partium

V. Vég nélkül… a végeken: a Tallóciak és a Hunyadiak Az 1456. évi nándorfehérvári diadallal összehasonlítva szembetűnő, hogy az 1440. évi ostrom során a védőknek sokkal hosszabb ideig – hat-hét hónapig! – kellett szembenézni a szultáni sereg túlerejével és külső katonai segítséget sem várhattak. A védők és a Tallóciak helytállásának e tekintetben az őket megillető helyre kellene kerülniük a hazai történetírásunkban. Az eseményekből az is látszik, hogy maguk a kortársak sem fordítottak kellő figyelmet a déli végvár sikeres megvédésére, a polgárháborús események kötötték le erejüket. Nemzetközi visszhangot, elsősorban a Pápaság figyelmét sem keltette fel, hiszen nem is szerveztek keresztes sereget, a két egyház uniója lett a fontosabb probléma. A tények alapján továbbá azt gondolhatnánk, hogy Nándorfehérvár sikeres megvédéséért hálátlan volt az uralkodó. 1441-ben ugyanis Tallóci Jovánt leváltották és Hunyadi Jánost nevezték ki erdélyi vajdává, temesi ispánná és nándorfehérvári kapitánnyá. Mintegy generáció-váltásként Hunyadi ekkoriban emelkedett fel az országos politika szintjére. Hunyadi már korábbról ismerte a Tallóciakat és Nándorfehérvárt. Legutóbb, Engel Pál is rekonstruálta a „pályakezdés éveit.” Hunyadi Csáki György székely ispán familiárisa, 1426-ban Lazarevics Istvánhoz került apródként.168 Ekkor ismerhette meg igazán Nándorfehérvárt. A despota halála után a Tallóciakkal való kapcsolata is megkezdődött. Az akkori szörényi bán, Tallóci Frank szolgálatába állhatott. Habsburg Albert király 1439-ben a két Hunyadit nevezte ki szörényi bánná Tallóci Frank helyére. Önmagától adódik a történelmi regényírók által is felvetett izgalmas kérdés: részt vett-e az 1440-es nándorfehérvári ostromban? A Hunyadiak – mert Hunyadi János testvérét, az ifjabb Jánost is meg kell említenünk – 1439. és 1440. évi tevékenységére vonatkozóan két oklevél ad választ. Fontos ismeret számunkra Albert király 1439. május 9-én, Pozsonyban – Hédervári Lőrinc nádor által – kelt királyi oklevele, amelyből azt tudjuk meg, hogy ekkoriban Hunyadi az ifjabb Jánossal a Nándorfehérvártól keletebbre lévő végvonal várainak – Szörény, Győrény, Orsova és Miháld (Zewrin, Gewryn, Orswa, et Myhald) – korszerűsítésével, megőrzésével (conservatio) voltak elfoglalva. A feladatukból adódó költségek fedezésére pedig „mindkét Hunyadi Oláh Jánosnak” (utriusque Johannis Olah de Hunyad) zálogba adta Szabadka, Madaras, Tavankút, Halas mezővárosokat és a Bodrog vármegyében lévő Csőszapa birtokának felét „ugyanezen váraink megvédésére” (pro eorundem Castrorum nostrorum conservatione).169 I. Ulászló pedig 1440. augusztus 9-én, Pozsonyban királyi birtokadománnyal megjutalmazta „mindkét Hunyadi Jánost, Wajk fiait” (utriusque Joannis filiorum Wayk de Hunyad), szörényi bánokat az addigiakban a török ellen tanúsított hadi érdemeikért. Azonban ezek közül a Csáki László erdélyi vajdával együtt a „Hegyeken túli részeken” (in partibus Transalpinis contra et aduersus perfidissimos Turcos) a törökök elleni har168 Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Budapest 1980. 85. (A továbbiakban: Teke 1980). 169 Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. II. rész. Szabadka, 1892. 4-5. (2. sz. oklevél). Itt köszönöm meg Szabó Józsefnek (Bajmok, Vajdaság) a segítségét.

tél

cokat emelik ki. Továbbá azért, mert „mindkét János a Dunán inneni várainkat, amelyek a mi Alsó Részeink végvonalában vannak, különösen Orsovát, Szörényt, Miháldot és Győrént és más ezekkel szomszédos erődöket megtartják és kormányozzák” (Szabó Pál fordítása). A király pedig új adomány jogcímén nekik adományozza az addig Erdélyhez tartozó Solymos, Berekszó, Nyavalyás és Burján városokat.170 Így nem valószínű, hogy feladatukból adódóan Nándorfehérvár 1440. évi ostromakor ők is jelen lettek volna. A forrásaink nem tesznek erről említést. Egyedüli lehetőségként az marad számunkra meg, hogy a portyázó török seregrészek talán érinthették a felügyeletük alá tartozó várak körzetét is. Hiszen Dlugos szerint Erdélyből is számtalan rabszolgát szedtek.171 Az idős Tallócival mégis igazi barátságba került az ifjú Hunyadi. Bonfini említést tesz egy bizonyos Csanádi Ferencről, akiről Engel Pál derítette ki, hogy nem más volt, mint Tallóci Frank. Bonfini leírja, hogy Tallóci („Csanádi”) annyira megkedvelte, hogy őt fiaként tartotta, Hunyadi (Corvinus János) nála kezdte az újonc éveit. Sőt Hunyadi később, már kormányzóként, továbbra is tisztelte Tallócit. Amikor ő belépett a tanácsterembe, mindig felállt előtte vagy előre engedte. Így tisztelgett, és megvárta, amíg leült, utána foglalt helyet (3. 9. 195–200.). Mályusz Elemér szerint Tallóci Frank megérezte, hogy Hunyadi lesz az ifjú és méltó utóda a déli végeken. Azt mondhatjuk, hogy a király őt nem leváltotta, hanem felváltotta Hunyadival és Tallóci a korban szokatlan módon visszalépett a javára.172 A Tallóciak a házasságuk révén illeszkedtek be a magyar főurak közé, a hatalmuk azonban csak a királyi hatalmon alapult, ezért volt törékeny. Bár különböző jogcímeken, de csupán honorbirtokként tartották kezükben a várakat, és nem magánbirokként, mint a bárók. Így a mindenkori királyi hatalom függvénye volt e várláncolat kézben tartása.173 A Tallóciak 1440 utáni sorsa kevésbé ismert. Tudjuk, hogy 1441–1443 között Tallóci Frank török fogságba esett, ahonnan 1444 januárjában szabadult ki.174 A Hunyadival való barátsága továbbra is megmaradt. Kiszabadulása után ott volt az 1444-ben II. Murád ellen vívott várnai csatában. Részt vett Hunyadi újabb hadjáratában, és Thuróczy beszámolója szerint 1448-ban a II. rigómezei csatában halt meg.175 Petkó megtartotta haláláig a horvát-dalmát bánságot (1453). Matkó, aki a család támasza volt, folytatva a Cillei Ulrik déli terjeszkedésével a harcot a szlavón bánságért, 1445-ben halt meg. A

170 Gr. Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. X. kötet. Pest 1853. 89–90. (39. sz. oklevél). „vterque Johannes castra nostra cis decursum Danubij, in conﬁnijs parcium nostrarum inferiorum situata, presertim Orsauam, Zewryniem Myhald et Gyewren, aliaque fortalicia hys propinqua tenentes et gubernantes…” 171 Szabó 2012c 118. 172 C. Tóth Norbert: Mesélő krónikák, 149. rész (2004. február 17-i adás, MR1 Kossuth Rádió) 173 Mályusz Elemér: A négy Tallóci ﬁvér. In.: Klió szolgálatában. Szerk. Soós István, Budapest 2003. 157. (A továbbiakban: Mályusz 2003) 174 Mályusz 2003. 162. 175 Mályusz 2003. 162. Lásd még: Mályusz Elemér: Zsigmond uralma Magyarországon. 1983. 132. (A továbbiakban: Mályusz 1983)

Partium

várvédő Tallóci Jován sorsáról még kevesebb ismeretünk van. Azt tudjuk, hogy Pekrec várának védelmében esett el, midőn már Szlavónia Cillei Ulrik kezébe került.176 VI. „eltekintve Belgrád 1440. évi sikertelen ostromától” – Az ostrom elhelyezése a török-magyar küzdelemben Az 1440. évi ostrom súlyát, szerepét röviden értékelve nem mindegy, hogy azt a Magyar Királyság vagy az Oszmán Birodalom szempontjából vizsgáljuk. A magyarországi oszmán-török hódítás menetét, módszerét Rázsó Gyula négy szakaszra bontva tárgyalta. Számunkra az első két szakasz deﬁniálása bír fontossággal. Rázsó szerint az első szakasz a határvidékeken török portyázók támadásával, állandó betörésekkel indult. Nálunk ez a szakasz az 1390-es évektől egészen 1526-ig húzható meg, de Szerbiában már az 1360-as évektől kezdődött el. Ezzel párhuzamosan már elkülöníthető egy második szakasz is, amelyben pedig reguláris török hadseregek hódítási kísérleteivel kell számolnunk. Rázsó ide sorolta az 1456. évi és az 1526. évi szultáni támadást, de 1440-et nem említette.177 Az általunk az alábbiakban tárgyalt események e két szakaszba illeszthetők bele. Az Oszmán Birodalom szemszögéből nézve azonban nagyobb időtartamú léptékeket kell használnunk. Ezt Perjés Géza végezte el. Az 1356–1699 közötti európai török háborúk időszakát osztotta fel szakaszokra. Az első periódust 1356–1453 között különítette el, Konstantinápoly oszmán elfoglalásáig. Perjés szerint ekkor az oszmán hódítás üteme felgyorsult. Ebben a szakaszban megemlítette Nándorfehérvár 1440-es oszmán ostromát, de érezhetően kivételesnek tartotta, amely nem illik bele az általános jellemzőkbe. „Megalapozatlan vállalkozásokba nem fogtak és a zsákmányszerzést és felderítést szolgáló portyázásokon kívül nagyobb szabású hadjáratokba nem kezdtek, eltekintve Belgrád 1440. évi sikertelen ostromától.”178 Kétségtelenül érdekes megfogalmazású mondat, amely látszólag mindent tartalmaz, de a negatív elemeket jobban hangsúlyozza, és amelyben az 1440-es ostrom csupán kivételnek mutatkozott. A turkológusok ﬁgyelmét sem keltette fel. Fodor Pál legutóbbi nagyívű áttekintésében az ostrom elhelyezése nem szerepel.179 Papp Sándor pedig a diplomácia- és kapcsolattörténet szempontjából vizsgálta az egész időszakot.180 Szakály Ferenc viszont a hadtörténész szempontjából szisztematikusan tekintette át a török–magyar küzdelem Mohács előtti időszakát.181 Alapmegállapítása akár 1440 máig hiányzó kutatástörténetét

176 Mályusz 2003. 163; Mályusz 1983. 132. 177 Rázsó 1973. 413. 178 Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (1356–1699). Hadtörténelmi Közlemények 1967. 353. 179 Fodor Pál: A szimurg és a sárkány: Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1533). In.: Közép– Európa harca a török ellen a 16. század első felében. (szerk.: Zombori István) Budapest 2004. 9–35. 180 Papp Sándor: Magyarország és az Oszmán Birodalom (A kezdetektől 1540-ig). In.: Közép–Európa harca a török ellen a 16. század első felében. (szerk.: Zombori István) Budapest 2004. 37–90. 181 Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526) In.: Mohács: Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulóján (szerk.: Rúzsás Lajos, Szakály Ferenc) Budapest 1986.

tél

is megmagyarázza: „A részletekig hatoló kutatás nálunk mindig is néhány csomópontra – főként Hunyadi János és Mátyás háborúira, Magyarország bukására – összpontosult.”182 Szakály már felismerte és elkülönítette az 1438–1442 évek szakaszát, amelyben „minden korábbinál erősebb és koncentráltabb török támadássorozat kezdődött”. II. Murád erdélyi hadjárata, Szendrő elfoglalása után Nándorfehérvár ostromát is ide sorolta, de kellő súllyal ő sem értékelte, inkább a déli vármegyék elnéptelenedését emelte ki. „Bár a három hónapos ostrom (sic!) sikertelenül végződött, s a szultán elfogadta I. Ulászló békeajánlatát, az 1440-es hadjárat betetőzte a Délvidék pusztulását.” A történészek, turkológusok eddigi értékelése átfogó és nagy időszakokat vett alapjául, ahhoz viszont, hogy „ﬁnomítani” tudjunk rajta, második közleményünkben részletesen fel kellett térképeznünk a török–magyar hadieseményeket, de az 1440. évi ostrom szempontjából.183 Nándorfehérvár 1440. évi szultáni ostromát elhelyezve a magyar és európai események között, munkánkat összegezve megállapíthatjuk, hogy a török-magyar küzdelemben az 1389-től kezdődően alapvetően védekező török elleni stratégiát 1440-től felváltotta egy támadó szakasz a város második török ostromáig, 1456-ig.184 Ebben az ún. védekező szakaszban mi egy 1428-tól kezdődő alperiódust különítünk el, amely Galambóc magyar ostromától indult. Majd a fokozatos határmenti török betörések után II. Murád szultán Magyarország ellen vezetett hadjárataiban éri el tetőpontját (1438, 1439, 1440). A hadműveletekben kulcsfontosságú várak elfoglalása volt a kitűzött cél. Tegyük hozzá, nemcsak a magyar hadszíntéren. Ezt mutatta a velencei–bizánci „fronton” Thesszaloniké elhúzódó ostroma és elfoglalása (1430). A balkáni szerb–magyar hadszíntéren célponttá fokozatosan ekkor válik Szendrő, azután Nándorfehérvár, egyre fokozódó török betörésekkel. Ezt váltotta fel a belső polgárháború végén, magyar részről, egy 1440-től kezdődő offenzív szakasz, amelynek során –Zsigmond király módszerét folytatva– ismét támadó hadműveletekre került sor a Balkánra. Ide sorolható Hunyadi 1443–44-es téli hadjárata, az 1444-es várnai csata, 1448-as második rigómezei ütközet és az 1454-es hadjárat.185 Ha a mezei ütközetekben győzelmeket is aratott, de az erős várakkal II. Murád továbbra sem boldogult, amelyet az albániai Kruja 1450-es ostromkísérlete jól példázott. A saját korában Nándorfehérvár 1440. évi ostromának sikere serkentőleg hathatott volna egy egységesnek szánt európai törökellenes fellépéssorozatra is. Itt elősorban a keresztes háborúk szervezését vagy támogatását emeljük ki (1443–44, 1456). Továbbá

(A továbbiakban: Szakály 1986). Ugyanez korábban:Szakály, Ferenc: Phases of Turco-Hungarian Warfare before the Battle of Mohács (1365-1526), in Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 33 (1979) 65-111 182 Szakály 1986. 11. 183 Szabó 2012b 8–29. 184 Figyelemre méltó, hogy Engel Pál és Szakály Ferenc is a Magyarok Európában I-II. című szintéziseikben 1440-nél húzták meg a határt. Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Budapest 1990; Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Budapest 1990. 185 Teke 1980. 198. Gyula Rázsó: Hungarian strategy against the Ottomans (1365–1526). 230. In.: Ch. Oman: The art of war in the Middle Ages. New York 1953.

Partium

I. Ulászló magyar királyságával a lengyel érdeklődés is megnőtt e térségben, hiszen a lengyel–magyar király könnyebben harcolhatott magyar földön a török ellen, mint a sajátján.186 Azt is hozzá kell tennünk, hogy ennek az aktív balkáni katonai tevékenységnek nem csupán törökellenes éle volt. A hadjáratok irányát ﬁgyelembe véve ezek részét képezték az oszmánoktól szorongatott Bizánc megsegítésének, egészen Konstantinápoly 1453ban bekövetkezett oszmán elfoglalásáig.187 Ha 1521 vonatkozásában általában kiemelik azt a tényt, hogy az 1456-os nándorfehérvári diadal hatvanöt évvel akadályozta meg az ország déli végvárának elfoglalását, tegyük hozzá: 1456-nak az előzménye 1440 volt és a vár az 1440-es, első sikeres ellenállásától számítva, összességében nyolcvanegy évig tartóztatta fel az oszmán–törökök hódítását. Megköszönve Felhős Szabolcs főszerkesztő segítő támogatását, az ostromról szóló tanulmány-sorozatunk végére értünk. Reményeink szerint egyszer bővített, egyesített formában, könyv alakban is eljut majd az olvasó közönség kezébe és nem a témájához hasonló mellőzött sors lesz osztályrésze.

a Balázs Ferenc Kollégium emlékoszlopa a Lakiteleki Népfőiskola udvarán

186 Jakub I. Grygiel: Great powers and geopolitical change. 2006. The geostrategy of the Ottoman Empire (1300–1699) 105. 187 Lásd: Kapitánffy István: Propugnacula Christianitatis. Magyar–bizánci kapcsolatok a birodalom bukásának idején. In: Hungaro–Byzantina. Budapest 2003. 99–119.

tél

FARKAS GÁBOR

Ordo ad Deum e tájon teremtett skandáló nyelvtanom bár nyakig ér már a mocsok meg nem tagadhatom

s bár fogamban tartva mint kölykét az állat át a túlpartra a szerelmet már nem vihetem

s bár lapul a megtanult szó lappang a remény

s bár a parkban régi szerelmek lábnyoma

de a ﬁú szavában már az óda tétova

s bár áll még a szőlőkaró a régi kerítés mellett

már úr a mindent elnyelő rozsda

bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép nincs bűneinket jól festő költői kép

és hiába virrasztó éji felleg hiába a költő a bűntelen

Partium

népekkel osztozunk ugyanazon szégyenen

és így vagy úgy de mindnyájan születünk küzdünk halunk enyésznek csontjaink és végül bizonyára fel is támadunk

mert bűnünk a Lét: az ergo sum.

Ordo huminis ad Deum.

Utcakép Benén

tél

BÍRÓ JÓZSEF

Talán ( – Cseh Károly emlékére – )

talán – ha TEREMTŐNK előtt térdepelvén : esdve – kegyeleméért : bűneink megvalljuk talán – majd bebocsát tünde országába : álomhószín – fényben : lépjünk csillagverset

–––

Partium

LŐRINCZ P. GABRIELLA

Áramszünethiány Jeszenyin, Nemes Nagy, Szabó Lőrinc között Bolyongok órákon át. Nincs szükség a Könyvekre, Valaki ezt mondta. Az onlájn képeslapon szép A virág, még az Idézet sem utolsó… Hirtelen mindenki proﬁ Fotós lett. A digitális fénykép nem Sárgul az idővel, Hogy nyomtalan elmúlik, Senkit nem zavar… A pillantás, az érintés Szükségtelen. Szmájliszívektől Lázas a homlok. A telefonálás Elcsépelt szokás, A hangokból bármi kiderülhet… Lassan tompulnak Az érzékszervek.

Egy dolog hiányzik: Egy világraszóló, Évekig tartó, Teljes Áramszünet.

tél

PÁLFFY TAMÁS SZABOLCS

depressio sanctageorgiensis mert megtehetném hogy ne tegyek rendet ablakrács fényénél írjam a trendet magamba roskadva semmit sem szólva szerinted e helyzet borzasztó volna

mert megtehetném hogy ne szóljak semmit üvegpohárban nézzem a brandyt vállamon érzem mekkora presszió képernyőittas jeges e szesszió

de nem teszed azt hogy ne szóljál értem hisz munkámért jussom sohasem kértem te tartottál engem s én éltem vakon

de nem teszed azt hogy ne adjál ennem kitöltöd a kávét hiszel még bennem helyettem ﬁzetsz búskomor tegnapom Marosszentgyörgy, 2012. január 26.

Tiszabökényi porta

Partium

N É P F Ő I S K O L A I R O VA T

FELHŐS SZABOLCS

A Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégium munkájáról Az elmúlt két évtizedben a Lakiteleki Népfőiskolán két kollégiumi forma alakult ki. Az egyik a terepet járó, népismereti kollégium. A másik népfőiskolai kollégiumi forma két esztendős. A hallgatók negyedévente találkoznak egy-egy hétvégén, s péntek estétől vasárnap délig konzultációk, tréningek, közösséget szervező, erősítő gyakorlatok, interaktív foglalkozások segítenek föltárni az adott témakör ellentmondásait, összefüggéseit. 2011 februárjában három kollégium indult: az Apor Vilmos Közéleti Kollégium, a Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégium és a Szent-Györgyi Albert doktorandusz hallgatók Kollégiuma. A Balázs Ferenc Népfőiskolai Kollégium azzal a szándékkal indult, hogy megismerve a népfőiskolai mozgalom lényegét, küldetését a Kárpát-medencében kiterjesszék a népfőiskolai mozgalmat, és az anyaiskolához (Lakitelek) kapcsolódó intézményeket hozzon létre. Nyugaton Vasváron, Közép-Magyarországon Nagykátán és Baján, keleten Túristvándiban és Erdélyben Bükfalván, Csíkszentimrén, ill. a Délvidéken lesznek kiemelt népfőiskolai központok. „Valamennyi kollégiumunkat jellemzi a nemzet iránti elkötelezettség és a fokozottabb közéleti érdeklődés. Alapelv, hogy a vonzó ismeretbővítés mellett fejlesszük a közösség iránti érzékenységet” összegzett Lezsák Sándor a kollégiumok zárásán. Két év alatt megtanultuk, hogy az egyetemes magyarságban szabad csak cselekednünk, csakis így érhetünk el tartós eredményeket. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy az ember igazi lehetősége a másik emberrel való kapcsolatában van és mindig közösségben kell gondolkodnunk és cselekednünk. Csakis ebben a szellemben tudunk egészséges közösségi tereket létesíteni, kiépíteni a népfőiskolai hálózatot a Kárpát-medencében. Másik fontos szempont, hogy feltétel nélküli szeretettel végezzük népnevelő munkánkat. S ezt össztársadalmi feladatnak kell tekintenünk. Megtanultuk, hogy szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra. A népfőiskolai munkánkban el kell érnünk, hogy a lélek felől közelítsük meg mindennapi munkánkat. Prófétalelkületű névadónk szellemében közösség alakult a Kollégiumban, ahol közösségi munka zajlott, átélhettük az együvé tartozás felemelő élményét. A Kollégium hallgatói ökumenikus szellemben munkálkodtak (katolikus, református és unitárius) Mi, unitáriusok is szép számmal képviseltettük magunkat. Mészkőröl az unitárius lelkész házaspár és egy-két ifjúsági munkás, Magyarország-

tél

N É P F Ő I S K O L A I R O VA T ról az UART (Unitárius Alkotók Társasága) képviseletében Felhős Szabolcs, az UART alelnöke Vásárosnaményból és Szigeti Gábor, az UART budapesti megbízottja vettek részt a Kollégium munkájában. Az itt szerzett ismereteket, kapcsolatokat a Balázs Ferenc Beregi népfőiskola további munkájában hasznosítjuk. Ez a népfőiskola elsőként bontott zászlót a hátrányos helyzetű beregi térségben 1988ban. Évadnyitó ünnepségét 1989. december 3-án, Tarpán tartotta. A következő foglalkozásokra a beregi falvakban (Barabás, Csaroda, Tiszaszalka) és Vásárosnaményban került sor. A népfőiskola munkáját a Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör és az MDF Beregi szervezete támogatta. Állandó székhelye Vásárosnaményban van. Hallgatóságának száma állandóan változott 20 és 50 között. Mivel az 1989/90-es év a társadalmi átalakulás, a rendszerváltás időszaka, ez alapvetően meghatározta a Beregi népfőiskola első évfolyamának jellegét. A névadónk, Balázs Ferenc népnevelő lelkész szellemében igyekeztünk a beregieknek az új közéletiség kialakításában, az öntudat építésében, hogy minél jobban megállhassák a helyüket. Az elindulásában ösztönzőleg hatott a Nyíregyházi Közéleti Népfőiskola és a Keresztény Népfőiskola már meglévő működése. Mindkettőjükkel állandó kapcsolatot építettünk ki, így a közéletiség és a keresztény szellemiség a Beregi Népfőiskola alapvető tényezőjévé vált. A harmadik korszakában a beregi népfőiskola a beregi cigányság identitástudatával és a közéletbe való beilleszkedéssel foglalkozik. „nincs idő tévutakra” A beregi cigányság 80%-a a falvakban, apró településeken él. A falu előnyeit csak úgy tudnák a maguk javára fordítani, ha a népfőiskola mezőgazdasági ismereteket nyújt háztáji gazdálkodás megtanításával tudják elsajátítani. Fontos, hogy a növénytermesztés, a konyhakertészet és az állattenyésztés területén tudjon dolgozni, mert ezáltal a család élelmiszerellátása biztosítva lehet. Mindehhez elengedhetetlen az identitástudat erősítése. Csak a szabad, öngondoskodó ember, aki tisztában van gyökereivel, tud továbblépni. Fel kell szabadítanunk a cigányságot, hogy hasznos tagja lehessen a helyi közösségnek. Ezt előmozdítandó közösségi tereket kell létesítenünk a többségi társadalommal. Jelszavunk: ébredjetek! Természetesen mindezt feltétel nélküli szeretettel kell végeznünk! Ez keresztényi, népnevelő szolgálat és össztársadalmi feladatunk!

Partium

BERTHA ZOLTÁN

Vallomás a költészetről Mi a költészet? – Mi az élet! Ha az utóbbira tudnánk, lehet, az előbbire még akkor sem lennénk képesek felelni. A misztérium további titkát miképpen kutathatnánk? Kérdésre kérdés, kétségre kétség. S az igazi jó kérdés az, amire nincs válasz; amire van, hogyan lehetne kérdés? Mit mond a költő? Hogy a „szó nélkül nem történhet semmi”; hogy a szó „elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain” (Nagy László). Mert a vers nyelv, rejtély és felismerés, szellem és teremtés. Érzéki csoda és érzékfölötti őstörvény egyszerre. A spirituális lényegvalóság inkarnációja, a lélek szava, a lélek nélküli szó életre lehellése. De csak akkor, ha az a tényleges költőszemélyiségtől közvetlen hitelességgel eredő belső hang és jelnyelvi forma kiáradása, mert csupán az elidegeníthetetlen saját lehet igaz és egyetemes. Csalóka ám a nyelvi művészet: mintha nyelven keresztül mindenki értené vagy megérthetné a másikat. De még a hétköznapi beszéd is félreérthető; hát még a megtévesztőn ismerős szavakat másik dimenzióban áramoltató sorsbeszéd és sors-nyelvezet! A transzcendencia igézete és varázslata: benne a nyelvben és mégis túl a nyelven. Benne a létben és mégis megborzongani, megrendülni, emberminőségben átlényegülni a vers-szó, a vers-mondat, a költemény-katedrálisok egész univerzumából sugárzó mélyebb és magasabb szférák hatásától: ez maga a költészet, az írásművészet utolérhetetlensége. Semmi mással nem helyettesíthető értékjelentések által megalkotott vonzástere az egzisztenciának, hogy a benne részesülő létező lény attól megragadottan önnön végigazságaira pillanthasson. „A műben az igazság megtörténése működik. (…) Az igazság a létező világlásaként és elrejtéseként akkor történik meg, ha megköltik. Minden művészet – mely megtörténni engedi, hogy a létező igazsága mint olyan eljöjjön – a lényegét tekintve költészet. A művészet lényege, amire a műalkotás és a művész egyaránt rá van utalva, az igazság működésbe-lépése” (Martin Heidegger). Az igazság pedig az ember kettős természetétől elválaszthatatlan: antropologikum és metaﬁzikum összefüggései a feltétlen önértékek kölcsönösségére világítanak. „Az igazság a lét igazsága. A szépség nem e mellett az igazság mellett fordul elő. Akkor jelenik meg, amikor az igazság művé válik. A megjelenés, mint az igazságnak a műben és műként való léte: a szépség” – ugyancsak Heideggert idézve. De a nagy magyar esztétára, Sík Sándorra hivatkozva is tudhatjuk a lírai kifejezés összetettségéről, hogy „az érzéki jelenség szellemi úton válik benne szemléletessé, a szellemi pedig érzéki úton.” Az ember, a költő, a mennyek és poklok, ég és föld, humanitás és a divinitás között hányódó teremtmény azonban beletartozik identitásának egyénen túli meghatározó tartományába: népének teljes kulturális közegébe, légkörébe, emlékezetébe, hagyományés lelkivilágába is. S ha a „mindenkori nyelv ama kimondás megtörténése, melyben egy népnek történetileg kibomlik világa” (Heidegger), akkor az irodalom a nyelvi-kulturális (sőt erkölcsi, vallási, társadalmi) önazonosság és megmaradás egyik pótolhatatlan felté-

tél

telévé nemesedik. A költészet megóv a történelmi létrontás megannyi katasztrófájának legpusztítóbb változatától: a bűn, az embertelenség, a népirtó erőszak bárminemű morális elfogadásától; a beletörődéstől, a szellem lefegyverzésétől. Mert amit őriz, az maga a vigasz és a túlélésre biztató erő. „A költészet örökletes gyógyír; a népé különösen. / Mindig akad valami, amivel szemben védtelen az ember. S amíg akad, addig van költészet is” (egy másik költővel, Szilágyi Domokossal szólva). A magyar nép- és műköltészet hatalmas kincsestára különösképpen példázza, hogy a művészi szó miként emelkedik egyben megtartó erővé. Mert a nemzet fennmaradását a kultúra folytonossága jelenti, amint fordítva is: a kultúráét a nemzeti közösség léte biztosítja. Az emberiség javát szolgáló és értékgazdagságát növelő kultúráról nem lehet lemondani: a létharc és a szellemi küzdelem egybeszövődik. Sorsköltészetünk ragyogó önismeret-bővítő sorstükre annak, hogy a szellem jelzőfényei szerint cselekvő magyarság kataklizmatikus históriájában hányféleképpen fonódott össze a megmaradásakarat a hittel és a reménnyel. S hogy a lét- és hitküzdelem milyen remekművek sokaságában szakralizálódott, kristályosodott egy szerencsétlenségében olyannyiszor megalázott kollektívum önfelmutató, öntanúsító morális credo-jává és vallomásává. A magyar nép legmélyebb-legautentikusabb fájdalmai, vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel ezekben az alkotásokban, s a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresztény vallási tradíció ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, a tágabb és szorosabb értelemben vett zsoltáros ének, vagy az archaikus-mitologikus folklórörökségben is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi műforma poétikai-esztétikai színességében. Velejéig átitatódott a magyar líra a folytonosan érvényesülő biblikus vonatkoztatásrendszerrel. A magyar sors gyakran a krisztusival látszódott egybeesni, illetve az ahhoz való hasonlatosságában ábrázolódott. Az „imitatio Christi” vagy az „athleta Christi” gondolatától a „Húsvéttalan a magyarság” tragikus panaszán át a „Népek Krisztusa, Magyarország” katartikus felismeréséig, régi, törökdúlásos századoktól 1956-ig, Zrínyitől Adyig és Máraiig folytonosan megnyilvánult az érzelmi, értelmi, erkölcsi hozzákötődés a krisztusi üzenethez. A fájdalom a passióhoz, a szenvedéstörténethez, a remény a feltámadás, a megváltás üdvtörténetéhez kapcsolódott: a krisztológiai sorsazonosításban, sorspárhuzamosításban a magyar közösség és képviselője – a magyar lélek megszólaltatója, a magyar írástudó – a saját élményét vetítette ki. A krisztusságélményt mintegy a saját tapasztalataként érezte át. S a válságos idők szűnhetetlenségében az isteni üdvterv valóban az utolsó, egyetlen valóságos kapaszkodóként szolgált. „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” (Ady Endre); „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József) – a végtelenségig sorjáztathatnánk azokat a költői üzeneteket, amelyek emberség és magyarság egymástól való eltéphetetlenségét nyomatékosítják. Sok évszázadon át hallatszó igék véshetik a modern időkben is tudatunkba, hogy ami egy nép számára létszükségleti szellemi érték, az veszteség 84

Partium

nélkül nem iktatható ki a világkultúra egészéből sem. Ezért ragaszkodni ahhoz, ami a miénk, nem bezárkózás, hanem ellenkezőleg: távlatnyitó örök emberi kötelesség. Ha megsejtünk tehát valamit abból, hogy mi a költészet, nem lehet nem ráébrednünk a minden nemzet, így a mi szétszóratott és sokfelől veszélyeztetett népünk alapigényéből is fakadó küldetésparancsra: ami nem más, mint hűség, megőrzés, gyarapítás. Eszméljünk a „sajátosság méltóságának” eredendő bizonyságával, a hozzájárulás és az egyenrangú részvétel önérzetességével. „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” – hirdethetjük Kosztolányival, vagy Makkai Sándorral: „Nem érette, az ő kedvéért, hanem önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának, vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.” Ha van, ami köt és emel – köt a bennünk és emel a fölöttünk lévő értékekhez –, az életigazító irodalmunk, költészetünk bűvöletes glóbusza és mindenségátölelő galaktikája.

Beregszászi zeneiskola

tél

HAMAR PÉTER

A nagypofájú ﬁckó komódja (Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című misztériumjátékának paródiája) Szereplők: NARRÁTOR A NAGYPOFÁJÚ JUCI NŐI HANG NARRÁTOR a függöny előtt Hol volt, hol nem volt, mint A mesében, vagy kint, Hol zajlik a mocskos élet, S nem láthatni semmi szépet, Csajok, simlis srácok! Mesét láttok itt ma, Romantika nyista, Rosszul ér a móka véget. Ez a színpad, vagy az élet? Csajok, simlis srácok! Apró, piszkos dolgok, Senki se lesz boldog. A világ kint szarral tele, Mégse abba döglünk bele. Csajok, simlis srácok Szétnyílik a függöny, a játéktéren homály van, és megszólal halkan a zene. Zene szól (a narrátor cigarettát vesz elő és gyufát gyújt), a láng ég (rágyújt), Kezdődjék a játék. Ajtó nyílik mindjárt ott fent. Tapsoljatok, ha majd lement. Csajok, simlis srácok! Olcsó, ócska móka, Kár is szólni róla. Mégis hallgassátok! (El)

Partium

A játéktér kivilágosodik. Pincelakás. A nézőtérrel szemben vasajtó, ahonnan lépcső vezet le a lakótérbe. Jobb oldalon, az előtérben hatalmas komód, hét ﬁókkal. Balra heverő. (A további berendezés rendezői ízlés szerint.) Nyílik a vasajtó és a vakító fehér négyszögben megjelenik a Nagypofájú és Juci fekete sziluettje. A NAGYPOFÁJÚ Na megjöttünk, gyújtok villanyt. Egyetlen, dróton lógó villanykörte gyúl ki a helyiségben. Ez itten az én kis kéróm. Nem mondom, hogy összkomfortos. Jössz-e, Juci, mégis hozzám? JUCI Jövök, jövök, Nagypofájú! A NAGYPOFÁJÚ A lépcső alján áll. A falon keresztül jól hallható, hogy a szomszédban lehúztak egy WC-t. Nem hallod a síró jajszót? Ugyanonnan hallik, hogy valaki felrúgott egy fémedényt. Nem hallod a vészharangot? Anyád rögtön idedzsalál, Apád segged széjjelrúgja, Vőlegényed idegbajt kap. Juci, azért jössz-e hozzám? JUCI Jövök, jövök, Nagypofájú! Megáll a lépcső közepén. Az ajtón beeső fénykéve megvilágítja a lépcsőt és kettejük alakját. A NAGYPOFÁJÚ Mi van, Juci, mennél vissza? JUCI A rossz bajnak mennék vissza? Csak a korlát ragad itten. A NAGYPOFÁJÚ Nyitva van még fenn az ajtó.

tél

JUCI Lábam remeg, de jövök már, Többet ittunk a kocsmában, Mint amennyit kellett volna. A NAGYPOFÁJÚ Nyitva van még fent az ajtó. JUCI Nagypofájú! (Lejön néhány lépcsőnyit) Elhagytam a fatert, mutert, Elhagytam a vőlegényem, Elhagytam a dzsekimet is, De kéródba csak eljöttem. A NAGYPOFÁJÚ Gyere, Juci, gyere bazmeg! JUCI Megyek, megyek, Nagypofájú! A NAGYPOFÁJÚ Ez itt az én kéróm, Juci! JUCI Azt beszélik kinn a népek, Megkopasztják, aki bejön, Megszikkasztják, kibelezik, Szűzen innen nő nem tért meg, Rossz híred jár a környéken. Szünet Milyen sötét a te kéród! A NAGYPOFÁJÚ Nyitva van még fenn az ajtó. Mi a francért nem csuktad be? JUCI Kitört a frász, hogy megtudjam, Milyen kégli lehet itt lent, Kíváncsiság gyötört folyton.

Partium

A NAGYPOFÁJÚ Juci, itt maradsz-e nálam? JUCI Nagypofájú! El ne küldjél, A rohadt sok pia miatt Küszöbödön hasra esnék. A Nagypofájú felmegy a lépcsőn, becsukja a vasajtót, Juci közben körülnéz a helyiségben. JUCI Micsoda egy kégli ez itt? Nincsen ablak? Nincsen erkély? A NAGYPOFÁJÚ Nincsen. JUCI Hiába kinn jó levegő? A NAGYPOFÁJÚ Hiába. JUCI Se levegő? – Se világos? A NAGYPOFÁJÚ Büdös – sötét. JUCI A muterom ha ezt látná, Azonnyomba’ hátast dobna. A NAGYPOFÁJÚ Legalább a nyakát törné. JUCI Sötét a te kéród, haver! Sötét, sötét, milyen sötét! A NAGYPOFÁJÚ Veszek néhány villanykörtét.

tél

JUCI Körbetapogatja a falat Vizes a fal, Nagypofájú! Csőrepedés volna itten? Sír a kéród, sír a kéród. A NAGYPOFÁJÚ Albérleti fürdőszoba, Szép tisztára subickolva, Jobb lenne ott fickándozni Vőlegényed karjaiba’? JUCI Hagyjál békén, Nagypofájú, Minek nékem fürdőszoba? Nem kell nekem fürdőszoba! Nem kell… nem kell… nem kell… Milyen sötét a te kéród! Milyen sötét a te kéród! Lökött, lökött Nagypofájú. A NAGYPOFÁJÚ Ha nem tetszik, miért jöttél? JUCI Azt csak a jó boga tudja! Kíváncsivá tett sok duma. Ezt a kérót rendbe tenni, Nincsen az a mesterember, Én meg biztos nem nyalom fel A vizet a fal tövében. A NAGYPOFÁJÚ Nem mondom, hogy minden oké. JUCI Szemügyre veszi a komódot, próbálja nyitni a fiókokat, de azok zárva vannak. Milyen bazi, nagy fiókok! Hét nagy bazi csukott fiók. A NAGYPOFÁJÚ Hogy te milyen perfekt számolsz!

Partium

JUCI Mi a brantnak vannak csukva? A NAGYPOFÁJÚ Ahhoz neked semmi közöd! JUCI Nyisd ki, nyisd ki! Nekem nyisd ki! Minden ﬁók legyen nyitva! Szeretném azt megtudni, hogy Mi a francot tartasz bennük! A NAGYPOFÁJÚ Nem én! JUCI Derüljön ki a te titkod, Hideg kéród sötét titka! A NAGYPOFÁJÚ Odakinn meg dumáljanak? JUCI A te titkod derüljön ki! Nem érdekel, mit mondanak. Nyisd ki! (kiabál és két ököllel veri a ﬁú mellét) Nyisd ki! A kiabálásra a szomszédból dörömbölni kezd valaki, és egy sipító női hang hallatszik. NŐI HANG Pofád befogd! JUCI Jaj, mi volt ez? Ki sóhajtott? Nagypofájú! Mit hallottam? Milyen furcsa a te kéglid! A NAGYPOFÁJÚ Félsz? JUCI Fél a rosseb. Mitől félnék?

tél

A NAGYPOFÁJÚ Tényleg nem félsz? JUCI Nyissuk ki a fiókokat! Gyere, nyissuk! Ketten nyissuk! Mégis inkább én nyitom ki. Szépen, halkan fogom nyitni. Nagypofájú, add a kulcsot, Add ide, mert tökön rúglak! A NAGYPOFÁJÚ Erőszakos vagy te, Juci! A Nagypofájú nyakában szíjra fűzve egy vaddisznóagyar és hét kis kulcs lóg. Az első kulcsot leveszi, és a lány kezébe adja. JUCI Köszi, köszi, Nagypofájú! Tudtam én, hogy jó krapek vagy. Odamegy a komódhoz. Én akarom kinyitni, én! Elfordítja a kulcsot a zárban, és kihúzza fiókot. Jaj! A NAGYPOFÁJÚ Mit nyögsz? JUCI Pajszer, ráspoly, hidegvágó, Ütvefúró, flex, kalapács. A NAGYPOFÁJÚ Ez a szerszámláda, Juci! JUCI Minek neked ennyi szerszám? Minek? Minek, Nagypofájú? A NAGYPOFÁJÚ Csak.

Partium

JUCI Gyanús nekem ennyi szerszám, Nincsen itt mit javítani. A NAGYPOFÁJÚ Jön a szomszéd, ez is, az is, Kéri egyik, kéri másik. Közben a plafonon az egyik neoncső vibrálni kezd, majd folyamatosan világít. JUCI Nézd csak, nézd csak, Nagypofájú! Éled a fény, látod, látod! Kicsi patak. Szép fénypatak. Letérdepel Ide gyere, Nagypofájú, Gyere, pancsikáljunk benne! A NAGYPOFÁJÚ Bolond vagy te, édes lelkem. JUCI Figyu, figyu, hogy dereng már! Feláll A többit is ki kell nyitni! Minden fiók legyen nyitva. A NAGYPOFÁJÚ Ha hibbant vagy, akkor nyissad. Odaadja második kulcsot. JUCI Gyorsan nyitom, máris nyitom. Elfordítja a kulcsot, és felgyullad a sorban a második neon is. A NAGYPOFÁJÚ Na, ez meg még sose égett. Ennyi hasznom van belőled. JUCI Kihúzza a fiókot. A szentségit!

tél

A NAGYPOFÁJÚ Meglepődtél? JUCI Sorban rakja ki a tárgyakat a komód tetejére. Pillangókés, bézbólütő, Pisztoly is van, boxer is van. A NAGYPOFÁJÚ Itt tartom a fegyvereket. JUCI Minek neked a sok fegyver, Sok-sok fegyver, véres fegyver? A NAGYPOFÁJÚ Ez Juci, csak önvédelem! JUCI Add ide a többi kulcsot! A NAGYPOFÁJÚ Miért, Juci? JUCI Idejöttem kíváncsian, S addig itt mi le nem fekszünk, Amíg mindet meg nem néztem. Add ide a többi kulcsot! A NAGYPOFÁJÚ Adok neked három kulcsot, De aztán a szádat befogd, S akármit látsz, pofa súlyba! JUCI Add ide a három kulcsot. A Nagypofájú átadja a három kulcsot. Juci odamegy a komódhoz, de tétován áll előtte. A NAGYPOFÁJÚ Mi a túró? Mért nem nyitod? 94

Partium

JUCI Kezem remeg. Hogy bassza meg! Végül kinyitja a harmadik fiókot, közben kigyúl a harmadik neon is, a lány pedig kimarkol a fiókból egy csomó nyakláncot, klipszet, női csecsebecsét, és a fénybe tartja. Óh, be sok kincs, óh be sok kincs! Rakosgatja a „kincseket” a kövezeten a fénypászmára. Loptad, ugye, piszkos tróger? A NAGYPOFÁJÚ Mire gondolsz, hova gondolsz? Nem loptam én életemben. Egy haverom kért meg régen, Vigyázzak a holmijára, Míg egy kicsit hűsöl ott bent. JUCI De gazdag vagy, Nagypofájú! A NAGYPOFÁJÚ Viselkedjél kedvem szerint, Választhatsz akkor magadnak! JUCI Visszarakja a bizsukat a fiókba, és nyitja a negyediket. Újabb neon gyúl ki. Mi a túrót rejtesz ebben? Kiemel egy tő száraz növényt. Kecskéd van tán, neki szedted? Szedi ki a többi száraz tövet is. A NAGYPOFÁJÚ Rakod vissza, piszkos kurva! Bezzeg a cigimet szívtad, Egy szóval se tiltakoztál, Hogy elbódít, elvarázsol. Vadkender ez, hát nem látod! JUCI Hú, te, tényleg. Nagyon baró! Mért nem vettem észre rögtön? Sose láttam ennyit együtt. Ezért akár lecsukhatnak.

tél

A NAGYPOFÁJÚ Csak ne dumálj, nagyon kérlek! Nyissad ki az ötödiket! Érjünk el már a végére, S feküdjünk a heverőre! JUCI Kanosodsz már, ágaskodsz már! Pedig van még három fiók. Kinyitja az ötödiket; a negyedik neon pislogni kezd, majd elalszik. A NAGYPOFÁJÚ Ruhadarabokat emel ki a fiókból. Selyembugyik, bársonybugyik, Méltóságos szép kegytartók, Két kék melltartót is kivesz, elhelyezi egymás után a komódon. És kék hegyek szépen, sorba, Vagy mint a tevéknek púpja. (röhög) JUCI Egy nagy marok fehérneműt emel ki a fiókból. Ennyi nőt gerincre vágtál, Megpitykéztél, kamatyoltál, Megdugtad te sorba mindet, Nem szégyelled, nem szégyelled? De szemét vagy, Nagypofájú! A NAGYPOFÁJÚ De hiszen ők, csakúgy, mint te, Önként jöttek, kínálkoztak. Mért szégyellném, mért röstellném? Ki a vétkes? Biztos nem én! JUCI De bizony te, Nagypofájú! Lássuk hát a hatodikat! A NAGYPOFÁJÚ Nem érdekes, ami ott van, Hagyjad, Juci, hagyjad, hagyjad! Gyere inkább, szeress engem!

Partium

JUCI Szeressen téged a hóhér! Ide a hatodik kulcsot! Nyúl a nyakszíj felé, de a fiú elkapja a kezét. A NAGYPOFÁJÚ Nyugi, nyugi, elszakítod. Juci, Juci, meg vagy veszve. Odaadja a hatodik kulcsot. JUCI Kinyitja a fiókot, ami ásványvizes palackokkal van tele; közben elalszik a harmadik neon. Hát ez meg mi, Nagypofájú? A NAGYPOFÁJÚ Könnyek Juci, könnyek, könnyek. JUCI Ne szórakozz, tényleg mondd meg! A NAGYPOFÁJÚ Könnyek, Juci, könnyek, könnyek. A sok csaj mind telesírta, A könnyeit mind itt hagyta. JUCI Szórakozz a muteroddal! Ide a hetedik kulcsot! A NAGYPOFÁJÚ Az a fiók üres, üres. Nincs, ha mondom, benne semmi. Elkapja a lányt, ölben viszi a heverőre, s hanyatt löki. A heves ellenkezés miatt letépi róla a pólóját. JUCI Hagyjál békén, nincs kefélés! Lerúgja magáról a fiút, kibújik a keze közül, a komódhoz szalad és felkapja a pillangókést, majd elkezd hátrálni a lépcső felé. A NAGYPOFÁJÚ Feláll, a komód tetejéről leveszi a bézbólütőt, és a lány után siet. Szembefordulnak.

tél

JUCI Takarodjál az anyádba, Tolvajjal én nem fekszek le, Kurvapecér se érdekel. A NAGYPOFÁJÚ De finnyás vagy, piszkos rima. Nem kapsz most már tőlem semmit. JUCI Kussolj, szemét, hagyj elmenni! A NAGYPOFÁJÚ Közeledik a lány felé, aki megnyomja a pillangókés kioldó gombját. Ekkor a fiú lesújt a bézbólütővel, s a lány kábultan elterül. Nincsen órám, de ha lenne, Mindjárt ütne tizenkettőt, Ezért aztán ez az éjjel Övé lesz már mindenestül. Ez az éjjel övé most már. Ez az éjjel övé most már. Kihúzza a hetedik fiókot, ami üres és belefekteti a lányt, majd visszacsúsztatja. A színpad elsötétül. A zene felerősödik.

Partium

KÜRTI LÁSZLÓ

Határsértések Bakoss Kiss Károly: Része még Bakos Kiss Károlynak immár második verseskötete lát napvilágot az Intermix Kiadó gondozásában, mégis az a benyomásom, hogy épp most lett csak készen az első komplex könyvével. Most összpontosult az a költői világ, ami lényegileg jellemző a szerző markáns és aszketikusan feszes lelki- és versvilágára. A rend kedvéért mégis: „Legyen vers” című első kötete 2007-ben, „Része még” című versanyaggal kiegészített válogatása 2012-ben jelent meg. Utóbbi, nevében is hordozza azt a megállapítást, hogy nemcsak építkezik az első kötet anyagából, tovább bontakoztatva sajátos lírai világát, de ﬁxálja is azokat a verseket, amelyek már korábban költői szintre emelték Bakos Kisst. E kettős kötet hátterében, nem a szellemi bizonytalanság, hanem a költő szikár és önkritikus életének nehezen verssé manifesztálható ihlete áll, illetve az, hogy a „Legyen vers” kötetanyag komolyabb darabjaival válhatott csak kerek egésszé az eddigi pályamű a „Része még” kiadványban. Így vall a szerző: „A vers, mint zene, mint kép, mint dráma és történés a nyelv alakíthatósága folytán vált ellipszisem gyújtópontjává, s máig vonzásának foglya vagyok. A szent játék, mely a mélységekből a magasságokig, szakralitástól a profánig a lét tiszta párlata, s mint ilyen a szóbeli közlés legkoncentráltabb módja. Manapság irodalmár körökben szinte divat a líra válságáról, közeli haláláról beszélni. Bár a válsághangulat nem teljesen alaptalan, e téren talán vigasz, hogy a műnem története során volt már csak élőszóban virágzó, szólt már sokakhoz és volt már keveseknek. Minden esetre hiszem, hogy az esztétikai szépség ekképpeni megfogalmazása, mint minden művészetnek, a barlangrajzoktól az ipari formatervezésig, a munkadaraboktól a szimfóniákig, úgy a vers is a lélekkel bíró ember örök szükséglete marad. Hogy a születés és a halál végpontjai között csillapodjon a lélek tárnáiban megbúvó félelem, hogy a halandó megélje a teljességet e számára szűkre szabott képlékeny időben.” A kötet borítójának illusztrációja már önmagában fájdalmat ébreszt bennem és a kirekesztettség élményét idézve, mintegy huzagolja az olvasó gondolatait a csikorgóan mély, átvészelt időszakok vallomásai felé. A fotó alkonyulatban fényképezett, kifeszített szögesdrótot ábrázol, melynek feszültsége az egész kötet hangulatát áthatja. Egy megosztott világot tár elénk, örökös rabságot, amit a szabadság, anyaország, anyaméh gondos és makulátlan reményével, ideájával ellensúlyoz. Az elvágyódásával folytonos önmeghasonulást rozsdál a szemlélődő elé, illetve az elszakítottság Trianonját, a születés véresen mocskos otthontalanná válását egy tollvonás vagy éppen köldökzsinór

tél

nyisszanás gesztusától átlényegülve. Az anya megjelenésének víziója, egyetemesíti a határon túli lét kirekesztettségének reménytelenségét biológiai, földrajzi, politikai, kozmológiai és egzisztenciális értelemben, de mégis a megtisztulás ígéretével: „Túl a soksok dróthatáron/ Anyám jár a kútra nyáron/ Vödrét folyton hitbe mártja/ Vak hitének fény az ára” Ez a pozíció, mintha folytonos határsértési aktust generálna, egy vízum nélküli szabálytalan vagy jogtalan létbe taszítaná a Beregszászon élő költőt. A kötet alapgondolatként hordozza magában azt a szemléletet, mely szerint nemcsak a létezés szabadságának biztonságát nem tarthatjuk evidensnek, de e lehetőségnek rendkívül komplikált szegmentumait is alig lokalizálhatjuk a fejlődésünk vagy önnön megjavításunk kedvéért. E szellemi értelmű nagykorúság elérésében lehet az egyetlen tisztességgel végigvitt felelős élet. Bárhol is él az ember, csakis a hazatérés nyugalma, a magzati létállapot legitim egzisztenciájában szentségesülhet, vagy marad a siettetés, a rossztanuló önsorsrontó élet gesztusaiban, szuicid módon, a szögesdrótoktól átszőtt világból az anyaölbe/ anyaföldbe való zuhanás visszalényegülés. A halál, ha siettetett, legalább úgy nem vezet el megigazulásba, valamint gyors és garantálhatóbb hazatérésbe, mint egy rosszul vagy el sem kezdett élet. Bakos Kiss Károly pontosan tudja, és következetesen kerülni igyekszik a csapdákat. Kevesek privilégiuma csak, hogy életében szellemi autonómiába jusson, önnön létezésének legelemibb pontos megértésébe és egy élhetőbb világ megteremtésébe. A szögesdrótok „átszakításának” gesztusa éppen az önállóságot igyekszik megteremteni. A határsértések lehetőségeit a kötet úgy kínálja fel, mint intim, de kötelező önkísérletet, a szabadulás sokféleségének, különös módozatait, ahogyan a napnyugta vagy a pirkadat követeli meg a testi nyugalmat, csillapodást avagy a ﬁzikai élet cselekedeteihez elengedhetetlen izmok feszülését- ernyedését, hétköznapiságunk szürke rutinjaiban. A vízum nélküli határátlépés kínálkozó lehetőségein kívül Bakos Kiss Károly, egy szellemi átbillenéssel, egzisztenciális disszidálással is meghaladni igyekszik önmagát. Előrevetíti, majd következetesen bontja ki a kötet ciklusaiba komponálva a szabadulás szintereit, hol József Attilát, Pilinszkyt, hol másokat híva segítségül. „Hogy meddig szól a vízumom/ Azt halandó nem éri át/ Csak önmagamnak mormolom/ te bolond hány hét a világ/ S ahány a hét annyi táj/ Akár ha el sem mozdulok/ Mert szól a szív és szól a száj/ De az útlevél nem én vagyok/ A kötetet áthatja a határon túli magyar lét nyomorúságos árvaságának érzése, majd az országhatároktól mentes, belső, egzisztenciális élet reménytelen létpozícióiból reflektál a világra. Ez nem kevesebbet kíván a szerzőtől, mint olyan mélyre merészkedni a személyessé tett válságaiba, ahonnan, már alig garantálható egy stabil létbiztonság újbóli megteremtése. Olvasás közben az a félelmem támad, hogy a költő nemcsak az érzéki létezés vagy földrajzi határainak elhagyásával foglalkozna, de a ﬁzikai létből is kivonni igyekezne magát, pedig bátran néz szembe félelmeivel, vállal, ért, és tisztán fáj bele világának megértésbe. Szándékoltan túlcipeli, túlzottan otthonossá téve a létezésének bizonytalanságait és méltatlan léthelyzeteit. A fájdalomhatárok túlgerjesztésével, amit még ember elbír, elbírhat, azt magára is veszi Bakos Kiss Károly. Feszes szövegkontextusai mégis úgy futnak át egymáson, mintha menekülési gyalogutak, grádicsosan sajátos élű élettörmelékek lennének, melyek nem csak könnyű sebekre elegendő megiramodások, de a mezítlábas, önnön és mások sorsának megváltására is alkalmat

100

Partium

kínálnának. / Vagyunk a rángó békaláb/ Csak szerv a savban amputált/ Csak végtagok és rugdosás/ Csak teste nélkül Teste más/ Szike élnek van kitárva/ Tű s a cérna kulcsra zárva/ S az edzett acél fémlapok/ A mindig metsző tegnapok/ A mindig fájó vagdosás/ Csak tátogás és csapkodás..” Talán ez a paradox reménytelenség, ami közelebb hozza, szeretnivalóbbá teszi Bakos Kiss Károly versvilágát, racionalizálva a tehetetlen izomrángást, pengeélesen villantva az olvasó szeme elé a harántizmok elektromosan stimulálható kegyetlen tényközléseit, bravúros formákban. Máshol éppen a tiszta nyugalmat, markáns biztonsággal parancsolja maga köré. Ezzel nem saját fájdalmait csillapítja, épp ellenkezőleg, írott és „íratlan szabály”-aival tovább ostorozza magát, még elevenebbé téve sebeit. Ahogy az egyik arc poeticájában is olvasható: „Legyen vers, hogy legyen minden./ Szív ne vágyjon menni innen./ Ész ne vágyjon megbomolni./ Hisz a test sem olyan holmi,/ Mit levetni könnyű lenne./ (Azért van, hogy legyünk benne.)/ S legyen ír, hogy így ne fájjon/ A mozdulat e nyesett tájon./ Mindnek társ, hogy el ne essék,/ Aki esne. Szava: tessék!/ Legyen tűz, ki fázik, annak./ S ezt nevezzék, akik vannak,/ Mind szabálynak:/ Íratlannak.” Az ilyesfajta sorokban rejlő fizikai tehetetlenség, másutt szuicid gondolatok gyakran visszatérő motívumai ”Hull a felleg, alja rozsdás./ A bodza most is illatos./ Jár a város. Csupa mozgás./ Sárga csík a villamos./ A kádvíz csöndes és piros.” olyan feszültséget fokoznak, amelyeket követően aggódva várja az olvasó a feloldozást, a könnyű és nagyvonalú reflektálatlanságot vagy éppen azt a fókuszt, ahol már szeretni, élni, dolgozni is biztonságosabb. A kötet öt ciklusra szerkesztett, hatvankét, vagyis hatvanegy verset foglal magába. Talán el tudnám fogadni, akár szigorú szerkesztői megfontolásból is, hogy más-más ciklusban, de egy köteten belül, ugyanaz a vers kétszer szerepeljen, ez esetben viszont nem tartom szerencsésnek a négysoros „áramütés” című szöveg ismételt szerepeltetését, sőt kifejezetten szerkesztői figyelmetlenségnek hat számomra. Az igényes versek, hol szonettekben, dalokban, máshol szabadabb formákban vallanak egy harmincegynehány éves szerző világáról. A javarészt hagyományos iskolán nevelkedett lírikus, nagy szakmai biztonsággal teremti meg a szövegek sajátos, belső feszültségét és emeli esztétikai élménnyé verseit. A magyar-ruszin nyelvhatáron, Beregújfaluban született Bakos Kiss Károly indulását kiváló mesterek segítették, kísérték, úgymint Vári Fábián László és Dupka György. Aki beleszületik az öröklött, anyátlan, árva létbe, még inkább emlékeztetve van az eredendő bűnt követő kitaszítottság érzületére. Ennek újraidézése, szögesdrótként rázza meg az immár öntudatra ébredt kollektív szégyenérzetünket. Mindannyian kódoltak vagyunk egy antropológiai állandóságra: a bűntudatra, ami a kiűzetésben, az öröklött és néha, költőien hatványozott szorongásban, az emlékezés esendőségében formálódik vissza Ádámian, Évaian vagy éppen Júdásian fájdalmassá. „Bár harminc pénzük visszadobtam/ De már e harminc pénz vagyok/ Hogy eszem váza összeroppan/ Gyilkosaim az angyalok”. Bárhogyan is, de Bakos Kiss Károly vezekel a „Része még” kötetben, mégpedig olyan bűnökért, amelyeknek nem okozója, de a megváltás gesztusát, lehetőségét, stigmáit magára véve, a szabadulást is megkísérelve zár néhány fontos, reménytelenül örök áramkört. „Nagyfeszültség az ég sehol./ A képzelet rövidre zár./ Szemhez szürkül a póznasor./ Dróthoz kötözött madár.”

tél

101

OLÁH ANDRÁS

Az elfeledettség homályából... Két könyvről A kancellártól a szélhámoskirályig A jelenkor sztereotípiákban gondolkodó közvéleménye mit is tud Mátészalkáról? Talán azt, hogy „gyászba’ van” – mert Gacsaj Pesta balladájáról hallottak már, ha történetét nem is ismerik pontosan. Az idősebbeknek eszükbe jut még esetleg a Kádár-korszak közhelybélyeggé váló fekete vonata, de ezzel ki is merült az ismeret. Valljuk be, ez méltatlanul kevés. Generációk nőnek fel úgy, hogy még csak rá sem csodálkoznak az őket körülvevő hétköznapi csodákra. Pénzes Ottó tanáremberként diákjai körében szembesült azzal a ténnyel, mennyire keveset tudnak azok városuk múltjáról, az ide kötődő hírességekről. Ez motiválta, hogy szülővárosának, Csonka-Szatmár vármegye egykori központjának a múlt homályába vesző emlékeit előkotorja, és szembesítse a hálátlan utókort azzal az értékkel, amit az elmúlt századokban ez a kisváros nekünk és a nagyvilágnak adott. Így elevenednek meg a könyv lapjain azok a már-már elfeledett alakok, történetek, akik és amik Mátészalka múltjához szervesen hozzátartoznak. Elsőként mindjárt Szalkai Lászlót említem, az egykori cserzővarga ﬁát, akiből korának szeretett-gyűlölt hatalmassága, királyi kancellár és esztergomi érsek lett. S bár történelmi szerepét sokan vitatják, a tény, hogy Szalkai azon magyar főurak közé tartozott, aki életét áldozta a mohácsi csatában a hazájáért. Az irodalmi élet nagyjai körül is sokan kötődnek a városhoz. Itt született Képes Géza, a Baumgarten- és többszörös József Attila díjas költő és műfordító, de megfordult is Szomory Dezső, és itt házitanítóskodott több helybéli családnál is Kiss József (akit Kosztolányi az utolsó legitim költőfejedelemnek nevezett). Az 1848/49-es szabadságharcot követően pedig itt bujdosott Vay Mihály kúriájában Vörösmarty Mihály és Bajza József. (Melocco Miklós állított nekik emléket az egykori Vay-kúria helyén álló Kastélyszálló homlokzatán.) Egy ideig itt éltek és jártak iskolába a Pongrátz-testvérek, az 1956-os forradalom későbbi emblematikus alakjai. De itt végezte a gimnáziumot és itt írta első irodalmi zsengéit Frankl Béla is, aki később (új nevét a város nevéből származtatva) Zalka Máté néven vált híressé és hírhedté – hogy végül Lukács Pál néven a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádok tábornokaként veszítse életét. Azt is kevesen tudják, hogy a mai Magyarországon először itt gyulladt ki az elektromos közvilágítás (1888-ban) – köszönhetően a zsidó gyártulajdonos Schwarz Mórnak. (A család később a Szalkay nevet vette fel. Egyikük, Schwarz Jakab Ferenc Józseftől nemesi címet is kapott. Színészóriások, színi igazgatók születtek e tájon – vagy származott innen a családjuk. Kevesen tudják, hogy a Petőﬁ által versben is megénekelt Szentpétery gyermekkorában 102

Partium

10 évig Mátészalkán élt, vagy a későbbi híres színi igazgató, Szendrey Mihály a város szülötte, ahogy itt született Szalkay Lajos is, aki Kertész Mihály (ő Michael Curtiz néven a Casablanca című film rendezőjeként később Oscar-díjat kapott) 1918-ban forgatott filmjében, a Tatárjárásban az egyik főszerepet játszotta De említhetnénk még Békefy Lajost is. Ám talán mindegyiküket elhomályosítja a Hollywoodot meghódító név: Toni Curtis, aki ugyan már Amerikában született, de édesapja innen vándorolt ki az Újvilágba. Itt született viszont Adolph Zukor (Cukor Adolf), a hollywoodi filmgyártás úttörője, aki életművéért kapott Oscar-díjat 1949-ben. Akadnak persze furcsaságok is. Olyan hírességek, akiket a véletlen köt a városhoz. Ilyen személy Zielinszki Szilárd, a későbbi mérnök-tudós, vasbeton-szerkezetes építkezés úttörője, vagy Kosutány Ignác, a híres jogtudós. Ők a sors különös szeszélye folytán kerültek kapcsolatba a várossal: mindkettőjüket itt szülte az éppen átutazóban lévő édesanyjuk. És ne feledkezzünk meg a már említett Szendrey Mihály testvéréről sem. Róla film is készült annak idején. Strasznov Ignácról van szó, a szemérmetlenül pimasz, de bohém és szellemes (és történetei miatt igenis szerethető) világhírű szélhámosról, aki 20 börtönben eltöltött év után hazatért szülővárosába, hogy Péchy főispán társaságában kártyázgasson, és amatőr színtársulatban föllépve kápráztassa el a nagyérdemű publikumot. De szó esik a könyvben az első királylátogatásról, ami V. István nevéhez fűződik, a Csaholyi-családról, akik évszázadokon át voltak urai-birtokosai e vidéknek, Szalkai László testvéreiről (Mártonról és Balázsról – ez utóbbi megjelenik Gárdonyi híres regényében, az Egri csillagokban is), az 1848/49-es szabadságharc innen elszármazó hőseiről, Kézy Lászlóról és Dorgay Károlyról (ez utóbbi a várfogságból kiszabadulva végül Mátészalkán lett postamester, s itt is halt meg – 2012 óta köztéri szobor őrzi az emlékét). Kossuth Ferencről, az egykori kormányzó fiáról, aki szintén megfordult a városban. Csíki Júliáról, a híres táncművészről, és persze még sok mindenkiről, akik megfordultak vagy nyomot hagytak a városban. Élvezetes, szórakoztató olvasmány Pénzes Ottó könyve. „Igaz mesék” – ahogy a szerző maga is megfogalmazza –, amit gyermekek és felnőttek egyaránt érdeklődéssel lapozgathatnak. (Pénzes Ottó: A kerek világ közepén – Mátészalkai Művészetbarát Egyesület, 2012.)

„Segítsééég: szabad vagyok” Egy méltatlanul elfelejtett költőnek, Simonyi Imrének állít emléket új könyvében a pályatárs, Sarusi Mihály. A kötet nem a költő pályájának, művészetének értékelésével, munkáinak boncolgatásával foglalkozik, hanem a hús-vér embert mutatja be. A három rövidke írás szubjektív adalék a korszak egyik jelentős alkotójáról. Sarusi a békési évekből ismeri a költőt – ahová ’56 utáni (önkéntes?) száműzetése idején visszahúzódott. Kapcsolatuk emlékei képezik az itt közölt három esszé („kurta beszély” – ahogy a szerző fogalmaz) alapját.

tél

103

Az első írás (Simonyi a legnagyobb) a hétköznapok Simonyiját mutatja be rendkívül érzékletesen – fölidézve kapcsolatuk egy-egy jellemző epizódját, s a költőhöz fűződő anekdotákat. (Például egy 1971-es történet, amikor közeledését „…azzal utasította el egy ﬁatal hölgy, hogy Imre minap a társaságában azt állította, hogy neki már csak akkor sikerül, ha a nő kézen áll, s a kisasszonynak ez, bármennyire igyekszik, nem megy… De nem tetszett Imrének, ha valaki az ő hangján szólt vissza!”) Egy öntörvényű, makacs, barátait megtartani nem tudó (nem akaró?), mindenkit elmaró, mindenkibe belekötő, olykor a vulgarizmus határát súroló szókimondásáról híres, durva és kíméletlen, magának való személy arca bontakozik ki, aki hitében, őszinteségében mégis szeretnivaló. S bár magától mindenkit eltaszított, s életének utolsó szakaszában a Dob utca 6. szám alatti „egyszemélyes fegyenctelepen” vegetált, és „alig várta, hogy rányissák az ajtót”. Emberségből azonban – minden különcsége ellenére – jelesre vizsgázott. „Negyvennégyben előbb zsidót, majd németet ment, a nácik ellen fegyvert fog, utóbb hasonlóra buzdít az orosz ellen… Mindig a kisebb, a védelemre szoruló mellett találod.” A második rész (Simonyitól Simonyiig) a költő szülőfalujának bejárása révén keletkezett. Simonyifalva egyben a költő névadója is – hisz őt eredetileg Szmolának keresztelték. A falu mai lakói közt egykori rokonokra is rábukkant a szerző, őket bírja emlékezésre, ám a Simonyi-emlékház ötlete már politikai töltetű felvetésnek bizonyul, óvatosan kell kezelni: „…azt mondanák, hogy magyarkodunk! Kérjék inkább a szlovákokat vagy a németeket, hogy Simonyi Imre Annabringságára vagy Szmolaságára hivatkozva ők szerezzenek a havaselvi székesfővárostól némi pénzt.” Az esszé zárófejezete az unokahúg (Hévízi Ottilia) levele, melyet az akkor már évek óta halott nagybátyjának írt, s amely újabb adalékkal szolgál arra nézve, hogy zárta be maga mögött az utolsó ajtókat is a költő. A kötet végén Sarusi Mihály Simonyi Imrével 1971-1992 között folytatott levelezésének kivonatát olvashatjuk. A többnyire kurta, csak a lényegre szorítkozó írások tovább árnyalják a költőről kialakított képünket. Miként a szerző is megfogalmazza: „E levelekből kiderül, miért volt köztünk tartózkodó a viszony. Hogy miért távolodtam el tőle újra és megint… Hogy valamikor újfönt csak rányissam az ajtót a Dob utcában, a 48-as utcában, majd végül az Erkel téren. Rányissak, amíg tehetem.” Sarusi Mihály Simonyi-portrévázlata az ünnepi könyvhétre jelent meg. Nem monográﬁa, hanem szubjektív magánvélemény. Mint azt egyik méltatója találóan megállapítja: „Érdekes, értékes kísérlet szavakba foglalni a lehetetlent.” (Sarusi Mihály: Simonyitól Simonyiig. Három kurta beszély a vég-gyulai költőről. Békéscsaba, Magyar Téka Erkel S. Könyvesház, 2012. 68 p.)

104

Partium

FARKAS GÁBOR

Evangéliumi ihletettségű identitástudat Reményik Sándor versvilágában1 Előadásom rövid összefoglalót ad Reményik Sándor evangéliumi ihletettségű költészetéről kiemelve néhány jelentősebb versét. Az időkeret miatt nem vállalkozhattam a teljes költői életmű bemutatására, a lét- és önértelmezés aspektusait részletezve Reményik Sándor versvilágában. Ez egy jövőbeni disszertáció feladata lesz majd. Reményik költészetében a nemzeti és a vallási identitástudat elválaszthatatlan egységet képez: ez nem csupán erdélyiséget vagy az evangélikus felekezethez tartozást jelentette számára, hanem egy olyan, a kereszténységre és magyarságtudatra épülő identitást, amely egyaránt ragaszkodik anyanyelvéhez, szülőföldjéhez és a Biblia igéjéhez. Babits Mihály így jellemezte a szerző identitástudatát: „A magányos költőhöz közelebb van talán a haza, mint máshoz: minden emberi dolgok közül ez van legközelebb. (…) A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”2 Reményik a trianoni békediktátum ihlette Végvári álnév alatt közölt versei miatt az elmúlt évtizedekben az irodalomtörténeti diskurzusokból mellőzötté vált, de ha az erdélyi magyarság akkori léthelyzetét, a többségi román vezetés elnyomásra és megalázásra, valamint erőszakos asszimilációra épülő politikáját tekintjük, nem csodálkozhatunk a Végvári-versek írójának hangnemén: „Ha vihar volnék… de nem vagyok vihar, Csak könnyem csordul A néma csendben és fogam csikordul.” Ám 1918-ra végleg elcsitul ez a visszafojtott düh Reményik lelkében, és „vad tusák közül / Immáron Istenéhez menekül.” Így fogalmazza meg maga a költő Mért hallgatott el Végvári? című költeményében a vallásos hitbe, az Evangéliumok szavaiba helyezett reményt kifejezve a dühöt háttérbe szorító megtartó irgalom erejét. Reményik Sándor versvilágában az 1910-es évek végétől jelen volt a türelem és a szeretet vallomásos, lírai kifejezése olyan biblikus jelleggel, amely tematikáját tekintve az evangéliumi örömhírtől az Apokalipszis végítéletének eschatologikus összefoglalásáig vezet. Reményik magát a költészet tettét is vallásos cselekedetnek tartotta. Ahogy A test Igévé lőn című versében fogalmaz: „Így képzelem én a költészetet: / Új evangéliumnak, / Melynek alfája és omegája / Ez a tétel: / A test Igévé lett”. Ennek tükrében jogosan különbözteti meg Pomogáts Béla Reményik Sándor költészete című 2008-as

1 Előadás, elhangzott az ELTE által szervetett Lét- és önértelmezés a Biblia tükrében című konferencián 2012. november 9-én 2 BABITS Mihály, Az erdélyi költő, Nyugat, 1940/8, 388-399.

tél

105

tanulmányában a költő evangéliumi és apokaliptikus verseit3. Míg előbbiekben a természetben és a köznapi életben is jelenlévő isteni gondviselés jelenik meg lírai képekben, utóbbiakban – Pomogáts Béla szavaival – „az ószövetségi próféták istenkereső szenvedélye vagy az Apokalipszis rettegése uralkodik”. Reményik Sándor hitt abban az egyetemes jóban, ami áthatja az emberiséget a kezdetektől, és ami az Istenhitben gyökerezik. Innen ered mély, átélt és líráját is átható vallásossága. Az 1920-as évek „erdélyi költői triászának” másik két szerzőjétől – Áprily Lajostól és Tompa Lászlótól – a nyilvánvaló tematikai hasonlóságokon túl (miszerint mindhárman a közös eszmélkedést és eszménykeresést helyezték versviláguk középpontjába) szintén ez különböztette meg. Míg azok az erdélyiségnek adtak hangsúlyt, Reményik az emberiség alapvető hajlamát hangsúlyozta a jóságra. Ahogy Németh László fogalmazza meg egyik írásában: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [...] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is”.4 Az emberi emelkedést, az egyetemességbe vetett hitet tehát előbbre helyezte az aktuális történelmi-politikai viszonyoknál. Költészetében is kimutathatóan identitását az előbbi inkább meghatározza, mint erdélyisége. Már a költő első 1918-as Fagyöngyök című kötetében találunk vallásos hitre épülő létértelmező verseket: a Tér és Idő, vagy a Forma című költemények a skolasztikus létfilozófia személyes hangvételű összefoglalásai. Az emberi történelem meghatározói, a tér és az idő (a Tér és Idő című versben mindkettő nagy kezdőbetűvel, mintegy megszemélyesítve szereplő fogalmak). Ezek egyben korlátai is a testben létezésnek: „A Tér a behavazott pusztaság (…) Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom” – a versben a panteista szemlélet az uralkodó, tehát a bűnt allegorikusan kifejező előbb idézett sort megelőzi az Isteni létet tükröző természeti elemek felsorolása: „A Tér (…) részei: egy talpalatnyi föld,/Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő”. A Tér kiterjedése és az Idő ebben az értelemben a Teremtő metaforái, és az emberi lét kicsinységét, a születés-elmúlás szisztémájának visszavonhatatlanságát fejezik ki a vers nyitó és záró keretében: „A Tér a behavazott pusztaság (…) S az Idő behavazni újrakezd,/Az Idő, ez az örök hóesés.//És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.” Hasonlóan panteista szemléletű a Forma című költemény is. Azonban szemben a Tér és Idővel a természet részeként értelmezett emberi létezésnek nem annyira a korlátait, mint inkább azok leküzdését fejezi ki: „Sötét anyag: ím lebirkóztalak,/Belőled lettem: ám urad vagyok.” A kicsiny ember reflexiója, tudatára ébredése ez saját létezésének fontosságára a Teremtésben. Ennek a tudásnak a birtokában önérzetesen fejezi ki a költő ezt a fölényt a vers végén: „az én fényem ragyog”. Az 1920-as években Reményik költészete egyre inkább egyetemesebbé válik. Az erdélyiség, a magyarság tudatának megfogalmazását felváltja az emberiség közösen megtapasztalt előélményének, a teremtettség transzcendentális összefüggéseinek lírai kifejezése a Biblia tükrében. Az 1925-ös Egy eszme indul című kötet olyan versei jelzik 3 POMOGÁTS Béla, Reményik Sándor költészete = P. B., Egy eszme indul – Reményik Sándor arcképéhez, Bp., Kairosz, 2011, 16-17. 4 NÉMETH László, Reményik Sándor, Protestáns Szemle, 1927. szeptember, 442–446.

106

Partium

ezt, mint a Kegyelem vagy Az én békességem. A Kegyelem első szakaszában mintha Madách történelmi színeit már megtapasztaló, a tizenötödik színben erejét vesztett, lelkében legyőzött Ádámot szólítaná a lírai én: „Először sírsz./Azután átkozódsz. (…) Szótalanul, gondolattalanul/Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:/A bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség/Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!” A reményvesztett állapot mértékét a fokozás nyelvi alakzatával ábrázoló első részben megfogalmazódik az emberi identitás alapvetése is: „Akarsz, eget ostromló akarattal” És mikor már ez az akarat nem tesz szabaddá, mert magában rejti a kényszerű folytonos újrakezdés rabságát, „akkor – magától – megnyílik az ég”. A vers utolsó szakaszának gondolatritmusra épülő szerkezete mintha a fokozás feszültségét ellenpontozná: „Akkor – magától – szűnik – a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény.” A költő itt túllép a madáchi tézisen, a küzdés és az Istenbe vetett bizalom tézisén. A katolikus teológia modern irányzatának szentségtana állításáig jut el Reményik Sándor: a szentségek akkor is működnek a Szentlélek által, ha a hívő nem járul a szentségek kiszolgálója elé – vagyis profán megfogalmazásban maguktól fejtik ki erejüket. E teológiai tétel alapján válik érthetővé a költemény utolsó sora: „Ez a magától: ez a kegyelem.” Reményik Sándor hitéből fakadóan az erdélyi tájról is, mint keresztény költő írt. A tájban a teremtés csodáját látta tükröződni, így a hegyekbe, erdőkbe, vadvizekbe ugyanazzal a hittel merült el, mint a Biblia szavaiba. Nem véletlen tehát, ha így fogalmaz az 1921-es borbereki versek Bevezető énekében: „Most elsüllyedt a nagyvilág / Csak e völgy van s e vadvizek. / Tőlük tanulok énekelni, / Rájuk nézek, bennük hiszek.” Egyfajta immanens, panteista Istenkép ez is, ami leginkább az 1918-as Fagyöngyök kötet verseire, de a költő későbbi költészetére is jellemző, és nem idegen a huszadik századi erdélyi költészet egészétől sem – gondolok itt Áprily Lajos vagy Kányádi Sándor vallásos témájú lírai világára (utóbbinak elsősorban kilencvenes évekbeli költészetére, a Valaki jár a fák hegyén és a Szürke szonettek című ciklusok verseire). Reményik közösségi szemléletű, keresztényi elkötelezettségű lírájának nyilvánvaló alapja a templom, az egyház anyaországitól eltérő, magasabb szintű szerepe a romániai kisebbségi közösségekben. Ugyanis amíg a többségi románság ortodox, vagy kisebb részben görög katolikus, addig az erdélyi és csángó magyarság, valamint a szászok a nyugati keresztény egyházak valamelyikéhez tartoznak. Ilyen módon tehát a felekezeti hovatartozásnak nemzetiségi izoláló szerepe is van. Jól megﬁgyelhető ez a moldvai csángóknál, akiknek identitástudatát nagymértékben a román ortodoxtól eltérő római katolikus hit határozza meg, és kisebb mértékben magyarságtudatuk. Amikor tehát Reményik Sándor föltette a kérdést Templom és iskola című versében – „ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában ne hallja szülője szavát?!” – arra a három sarkalatos tényezőre utalt ezzel, amely minden korban, minden hányattatás, elnyomás és megalázás közepette képes megtartani a magyarságot nemzeti

tél

107

önazonosságának, identitástudatának teljességében. Ezek: a keresztény hit és az egyház, anyanyelvünk, és a család. A harmincas évek radikalizálódó történelmi-politikai eseményei ihlették Reményik Sándor már fentebb említett apokaliptikus verseit. Ezek közé sorolható többek között az Igaz beszéd hitem dolgában, az Ezt akartam és az Elkéstetek. Mindhárom vers a harmincas évek nyomasztó légkörében született, mikor Reményik Sándor gondviselésbe vetett hitét is kikezdték azok az események, melyek a II. világháború kitöréséhez vezettek. Az 1936-os Igaz beszéd hitem dolgában a gyónás, a hitvallás párbeszédes formájára épül. A kérdező ezért lehet egy pap vagy lelkész, de lehet a lelkiismeret is. Az azonos – kérdezz-felelek – ritmusra hangolt versszakok formailag ellensúlyozzák a (belső) párbeszéd feszültségét, amely abból adódik, hogy a kérdések a keresztény hitvallás Credoban megfogalmazott alapvető tételeit érintik, és a lírai én válaszai nem kikezdhetetlen, inkább kételkedő hitet sugallnak: „- Istent, mondd, érezted-e mint Atyát? – Soha. Ködös volt, ködös valami. Legtöbbször a Szépségben láttam. Nem tudok róla többet vallani.” Leginkább a pályatárs Ady Endre kételkedő, olykor a Teremtőtől az emberi sors viszontagságait számonkérő istenes verseihez hasonlítható ez a viszony a hithez. De amíg Ady verseiből kiolvasható identitását a vállalt közösségi/prófétai szerep, a forradalmiság jelenti, Reményik – ahogy Babits fogalmaz – „magányos és befelé élő ember”.5 A harmincas évek végére aztán ismét halkul a költői hangnem, de nem az evangéliumi örömet fogalmazza újra az egyre betegebb Reményik Sándor, inkább a Szent Pál leveleit idéző Istenlép jelenik meg e kései verseiben, mint például az 1939-es Ne ítéljben: „Istenem, add, hogy mind halkabb legyek – Versben, s mindennapi beszédben csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább simogatás” Meglepően az Igaz beszéd hitem dolgában című verssel egy kötetben, az 1940-ben megjelent Magasfeszültségben helyet kapott Ne ítélj című vers az Evangélium egyik jelenetének, a házasságtörő asszonyt a kövezni akaró néptől védő Jézus beszédének teológiáját idézi: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”6 A költő egyetemessé emeli (az emberiségre vonatkoztatva), mégis személyesen értelmezi a gondolatot: „Istenem, add hogy ne bíráljak (…) Mi olyan együgyűn ítélünk/S a dolgok olyan bonyolultak.” Ezzel a költészet nyelvén is felülírja korábbi haragos/hazaﬁas Végváriverseit kifejezve, hogy az emberi létet nem az emberi akarat, hanem az isteni kegyelem határozza meg: 5 BABITS Mihály, Az erdélyi költő, Nyugat, 1940/8, 388-399. 6 János Evangéliuma, 8. fejezet, 7. szakasz = Szent Biblia, Bp., Szent István Társulat, 1996.

108

Partium

„A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak.” Ha összegezzük, elmondható, hogy Reményik vallásos líráját egyformán meghatározza az ószövetségi/profetikus, a szent páli, a modern ökumenikus és a panteista Istenkép. Költészetében ez a többrétegű hitvallás, és a nemzeti öntudat elválaszthatatlanul, egyszerre van jelen. Ilyen értelemben vallásos identitástudata mintegy hazaszeretetének reﬂexiójaként jelenik meg költészetében. Vagyis: a közösségi tanúságtétel nála nemcsak az egy nemzethez tartozáson, a közös nyelven, a közös megalázott, kisebbségi sorson, hanem a közös isteni kegyelembe, a megtartó irgalomba vetett hiten is alapul. Ha költészetének hatástörténetét vizsgáljuk, elmondható, hogy ugyanez a szemlélet határozta meg az első Forrás-nemzedékhez tartozó Szilágyi Domokos, valamint Kányádi Sándor kilencvenes évekbeli és Iancu Laura jelenlegi költészetét. De a lírikusokon kívül hasonló gondolatmenet jelenik meg Illyés Gyula és Németh László prózájában is.

Munkácsi várrészlet

tél

109

KOPPÁNY ZSOLT

Cárnő a rakparton 2012-ben lenne nyolcvan éves Szemes Mari Kossuth-díjas színművész „1982-ben, a nyári szünet előtt ’telitalálattal’ mutatkozott be a József Attila Színház Kamaraszínháza a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. Bíró Lajos-Lengyel Menyhért háromfelvonásos vígjátéka igazi közönségsiker. A két szerző neve nem ismeretlen a hazai nézők előtt. Bíró Lajos sok nagy sikerű film forgatókönyvírója, hogy csak egyet említsek: a Bagdadi tolvaj. Lengyel Menyhért Bartók Csodálatos mandarin c. táncjátékának szövegírója. Mitől lett sikeres a Cárnő? A két szerző a vígjátéki elemek egész arzenálját vonultatta föl a színpadon, Sík Ferenc a rendező tudása legjavát adta a műhöz, s kellett hozzá egy színész, aki elhitette velünk, hogy Szentpétervárott vagyunk, hogy Katalin cárnő olyan volt, amilyennek láttuk a színpadon, s ez a színész Szemes Mari! Ő az a színész, aki mindezt tudja. Aki úgy van jelen a színpadon, oly természetességgel, ahogyan a virágok nyílnak, ahogy élünk és meghalunk, ahogyan föltámadunk. Az előadások során nincs az a férfi, aki bele ne szeretne! Csodálatosan játszik! Nincs az a színészi eszköz, amit ne tudna, amit ne alkalmazna mesteri módon. Nem rutinosan! Tisztán! Mintha most lépne először a világmegváltó deszkákra, de nem a világmegváltás tudatos céljából. Az inkarnáció magától bekövetkezik... Ezek után érthető, hogy kegyeit a főhadnagyból őrnaggyá előléptetett fiatalember boldogan elfogadja, sőt, minden áldozatra is képes szeretett uralkodónőjéért, aki nemcsak cárnő, hanem asszony is, a szó impozáns, szuggesztív értelmében az. A cárnő fölébredt... a cárnő mindjárt megérkezik... Feszülten várakozik mindenki. Olyanféle ez a várakozás, mint amely egykor a Luxemburg grófjában Honthy Hanna érkezését megelőzte. Madame Fleury már elindult... mindjárt megérkezik... Amikor belép ezek után az operett utolsó királynője az illúziókeltés minden bájával, sármjával, eleganciájával, fölzúg a taps. És belép Szemes Mari. A szerep szerint fáradtan, kialvatlanul másnapos uralkodónő. A taps először erőtlenül csodálkozó, majd zúgni kezd, végül fokozatosan egyre ütemesebbé válik.” Eddig a cikk a Pesti Műsorban. Legalábbis azt hittem, így jelent meg. Rohantam is. Tudom, legyintettem a portásnak, jobbra az első ajtó. De várjon! A művésznő még nem érkezett meg! Jó, jó, várok, lihegtem. Kezemben papírjából félig kibukva türkiz szegfű billegtette illatos fejét. És beviharzott Szemes Mari. Hangom elcsuklott. Mint mindig, amikor ránéztem. – Írtam... egy cikket. Szeretettel és kézcsókkal ajánlom. És virágot is... – Drága vagy! – Azzal kikapván kezemből a lapot, be sem lépve öltözője ajtaján, elolvasta az alig másfél flekkes cikket. Kissé lehajtva fejét, fölnézett rám. De úgy, szemében olyan szomorú tűz égett, mint a Mamma Rómában Anna Magnaniéban, amikor Ettore igazi énjével szembesült. 110

Partium

– Te hülye vagy? Mi ez? – Hát... – csak ennyit tudtam kinyögni és egy szót sem értettem az egészből. Talán baj, hogy Honthyhoz hasonlítottam? Bárki örülne... A lapot visszanyomta kezembe, még a virág is ottmaradt az ajtó melletti fotelban. Ahogy kullogtam, már kint az angyalföldi utcán, belelapoztam az újságba. Mi az, amitől lehülyézett? Talpaim menten gyökeret hajtottak a kopott aszfaltba. Ha ez a cikk kandisznó, akkor kimiskárolták. Ha utcalány, megborotvázták az arcát. Ha lélek, akkor kitépetett, elűzve az Istent. Én marha! Nem olvastam el, mielőtt odaadtam volna... Az írás végén ugyanis nem volt hasonlat. Csak annyi, hogy a Cárnő másnapos, kialvatlan és az előadás végén fölzúg a taps. Na, gondoltam magamban, ezt aztán sohase fogja megbocsátani ez a démoni színésznő. Még a hetvenes évek közepén, egyszer csak beleszerettem. Kései érettségem minden, anakronisztikusan kamaszos görcsével. A halálvágy, a szomorúság sötéten csillogó magányában. Annyi levelet írtam neki, hogy talán senkinek. Csak nem jött a válasz! Aztán az Egyetemi Lapok közölt tőlem egy szonettet, amolyan csetlő-botló versikét, Szemes Mari címmel. Rohantam a postára. Ha erre sem reagál, akkor vége mindennek. Hamvába holt szerelem. A kertkapura szerelt nyikorgó ajtajú apró faláda felém hajított egy borítékot, amit én úgy öleltem magamhoz, mint anya frontról visszatért, már halottnak hitt gyermekét. Írt nekem! „Kedves Zsolt, ﬁatal Barátom! Minden levelét kézhez kaptam és el is olvastam, nem tagadom, jól esett lendülete és szeretete, mellyel nem tudom, mióta kíséri utamat. Főleg abban nem vagyok biztos, hogy valóban ilyen vagyok-e, amilyennek lát, vagy csak költői ihletettsége ragadja szenvedélyesebbé. Ez azt hiszem, lényegtelen is, a fontos, hogy ha valóban hatni tudtam Magára játékommal igaz és egyedüli legyen, mert csak így van még értelme küzdeni és tovább hinni, bírni az életet, a napokat, a perceket! Gondolom, Maga is vívja a maga harcát elhivatottságáért, az önkifejezéséért, melyhez őszintén kívánok erőt, kitartást, hitet! üdvözlettel: Szemes Mari” A boríték pecsétjén a föladás dátuma: 1976. XI. 28. Ez a levél a kis csepeli suhancnak olyan volt, mintha a Tudományos Akadémia rendes tagjává avanzsált volna. Olyan álom, amelyből nem lehet fölébredni. Az egyetlen levele. Pakson is járt a színházával. Én állig fegyverben, őrszolgálatban, csak nem lépek oda, hogy én vagyok én, aki annyiszor és elepedek, nem, én csak álltam, hallgattam a kacagását, ahogy beült az autóba, a többiekkel. 1980-ban végre kezet csókolhattam neki. Megforgatott. – Hát te vagy az? Hadd nézzelek! Akkor hát mégsem reménytelen? Később mesélte: a ﬁa, aki idősebb nálam egy esztendővel, minden héten kivett egy levelet a ládából és közölte anyjával: – Megint írt a szomorú költőd!

tél

111

No, nem hívott ő sehová. Nem mondta, hogy kedves ﬁam, jöjjön be hozzám, ha éppen arra jár. De miért is jártam volna éppen arra? De miután nem tűröm jól a várakozást, bementem a József Attila Színházba, előadás után. Leültem vele szemben, lábát keresztbe ejtve a fürdőköpeny megnyílt valahol a combközép-tájon, nyeltem egyet, azután még egyet, ahogy felém hajolt és a mély dekoltázs... – Mondd, te nem mint nőt szeretsz engem? – A kérdés úgy fejbekólintott, hogy majdnem leestem a székről. – Ó, nem, nem... engem csak a művészet... szóval ne tessék azt hinni. Másnap már bántam az egészet, mert hátha épp ettől sértődik meg, hogy én őbenne nem látom meg a gyönyörű és kívánatos nőt. Azonnal tollat ragadtam és megírtam mindent. Hogy szeretem mint nőt, szeretem mint művészt. Tehát: művésznőt. Na, erre aztán nem jött válasz. Később is csak telefonon érintkeztünk, vagy találkoztunk valamelyik színházban. Jött számtalan „éppen”. Éppen arra jártam, ahol lakott, az Újlipótvárosban, a Katona József utca és a Pozsonyi út sarkán. Éppen egy barna Wartburg mellett várakoztam a csöppet sem barátságos zúzmarás ködben, mert valaki azt mondta, ilyen kocsija van. Nem jött senki a kocsihoz aznap éjjel, s a fagyhalál küszöbén hazakullogtam. „Éppen” lakásával szemközt horgonyoztam, amikor vélt ablakában megbillent a függöny, mozgolódás látszott a homályban, majd rövid idő elteltével – mikor már közelebb merészkedtem a hatalmas bérház kapujához –, két nő billegett harsányan a gyér lépcsőházi fényben, talán észre sem véve kukucskáló fejem. A napszemüveges nő Szemes Mari volt. Gyorsan oldalt fordultam. Néztem a vakolattalan, malterhurkás téglafalat. Mint kivégzés előtt, a golyóra várva. Három-négy perc biztosan eltelt, mire meg mertem fordulni. Még csak hasonló nőt sem láttam. De nem is volt senki hozzá hasonlatos. Később, egy előadás után belémkarolt. – Már meg sem ismersz? – Én, hogyhogy? – nyögtem, de már elfelejtettem a napszemüveges epizódot. Aztán emlékeztetett, s így kénytelen voltam hazudni. Rövidlátó vagyok – ez igaz! – s talán ezért... De, hogy én, ne köszönnék...! Hát ezt, ilyet, ne is föltételezzen a művésznő! Egész egyszerűen nem mertem bevallani, hogy megakadt bennem a szó. Mert mit mondhattam volna? Az „éppenekre”? Ő már nevetett az egészen, olyan jóízűen, mintha mulatságba tartott volna, vagy onnan jön, de előadásról jött és öles léptekkel, ugyanakkor nagyasszonyi méltósággal vonult a megsemmisülés felé. A Cárnő elköltözött. Egyelőre csak a rakpartra. Szemben a Margit-szigettel. Horthyház. Itt volt az utolsó lakása. – Ha írsz, vigyázz! Már nem Újpesti-rakpart! Kun Béla vagyok! – Figyelmeztetett. – Aczél is ide költözik, a közelbe. Képzelheted. Elképzeltem. Mindent otthagyott. Élete színházát, a József Attilát is. Átment a Nemzetibe. – Itt megölnek engem! – Akkor miért megy? – Hülye vagy! Mert lépni kell. Mert, egyszerűen muszáj. Ment. Megbánta? Nem tudom. Sosem beszélt erről. A Kossuth-díj is megtalálta. Lehetett volna előbb. Vajon miért nem gondoltak rá korábban? Pedig, amolyan népfrontos is volt. Meg Pro Urbe-díjas. Szívből, zsigerekből csinálta azt is. Mindent. – Ha, például 112

Partium

ﬁlmen arra kérné a rendező, hogy öljön meg egy állatot, megtenné? A ﬁlm kedvéért? – Még nem volt ilyen... Csirkét már vágtam, kétszer is... Kislány koromban. Aztán nem is olyan régen. Nem volt, aki megtegye. Meg aztán – huncut fény villant a szemében –, az unokáim éhesek voltak. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Eltökélt volt. – Pulóverben jöttél? – Illetlenség? – Hát, tudod, itt a Várszínházban... Én nem tehetném meg... Mégiscsak Szemes Mari vagyok! Igaza volt. Bár megtehette volna. Pontosan azért, mert Szemes Mari. Mint Picasso az atlétatrikójában. Fogadásokon. A színészet Picassoja otthonában is elegáns volt. Lenyűgözően nőies. Egy Kossuth-klub-béli estje után fölvitt magához. A Duna hűvösen sötétlett. Cárnő a rakparton. Megérkeztünk. Neve mellett, a postaládán piciny piros szív. Aztán nem volt megállás. – Vedd le a cipődet! Mostál már kezet? Na, mi az, mit vacakolsz? – Jé, micsoda süllyesztett fal a fürdőben! – kiabáltam kifelé. – Ne beszélj annyit, mert kihűl a kávé. – Alkoholt tetszik inni? – Igen. Tetszik. Olyan nagy baj? Valahogy le kell eresztenem... És én csak néztem, néztem, óvatosan, lehetőleg nem fészkelődve a királyi trónusokhoz hasonlatos hatalmas háttámlájú bordó-bársonyos székek egyikén, a hallt majdnem teljes egészében elfoglaló ebédlőasztal mellett. – Hívd föl az asszonykádat, biztosan aggódik már! Puff neki! Valamit azért csak megérzett abból a szenvedélyes szeretetből, amelyet iránta éreztem, mert amikor fölhívtam, hogy jöjjön már el hozzánk is egyszer, halálos komolysággal mondta: – Csak akkor, ha az én drága kis baknyulam is otthon lesz! Na, nem mintha félt volna tőlem. Barátokká nőttünk. A baknyúl a feleségem. Imádták egymást ők is. Operaház. – Ne hidd Arankám, hogy ha szólista leszel, akkor jobb lesz a sorod! Megtehetik, hogy nem adnak szerepet. És akkor még jobban fog fájni... – igaza lett. De eljött. Amolyan buzdítóként. Orosz Adél az igazgatói páholyban. Fölállt Szemes Mari. Furcsa erkély-jelenet. – Aranka miatt jöttem! Micsoda tehetség! – Több, mint ezer néző fejkapása. A páholy felől kényszeredett mosoly, biccentés. Mari oldalba bök. – Még a VIT-ről ismerem. Az ősidőkből. Komolyan gondolta a „micsoda tehetség”-et? Rejtély. Nem is fontos. A gesztus. Az invokáció. Tett valamit. Sokat nem tudtam mellette beszélni. Ha beindult, ledarált volna egy dél-olasz kofát is. Csak mennyivel szellemesebben! Végzetesen. Igen, ő valóban a végzet asszonya volt. Sütött. És mégis: hozzá lehetett dőlni, mert a hőfok sohasem égette meg az ember bőrét. De melegített. Nem fértem a bőrömbe. Autóval hozott le a Várszínházból, ahol feledhetetlen Dulcinea volt Vészi Endre tra-

tél

113

gikomédiájában, a Don Quijote utolsó kalandjában. – Hát... azok a mellek... – mormogtam magam elé, s fölvillantottam emlékezetemben a jelenetet, amikor a tüzes asszonyt eltakarják egy fürdőlepedővel, de ő csak pöröl, pöröl, s a nagy hadonászásban a vászon szélére buggyan húszéves-szépségű keble. – Na, jó, hagyjál engem békén. – Azzal valahol a Moszkva tér táján erélyesen fékezett. – Innen már haza tudsz menni villamossal is. Szégyelltem magam. Pedig másra is emlékeztem ám! Hatalmasan játszott, Vészi remekében. Csak csipkelődni akartam. 1988. elején nem ismertem meg a hangját a telefonban. Menthetetlenül berekedt. És elindult a lavina. Mert a rekedtség nem múlt. Ma sem tudom, mi a betegség pontos elnevezése. Nefrózisra gyanakszom. Merthogy a veséjével volt a gond. A szervezet szűrőberendezésével. Ő azt mondta, hogy Magyarországon talán, ha három ilyen beteg van. Borzongató kiválasztottság. A Szent Margit Kórházba került. Rohantam hozzá. Szeme körül vastag karikák. Egyedül feküdt a kórteremben. – Jön a könyvem. Most már biztosan jön! – Jellemző volt ez a kitörés mérhetetlen önzésemre. De akkor még nem tudtam semmit. Igaz, később se. Ma éppúgy tanácstalan vagyok. Persze, mindegy. A tények makacs dolgok, ahogy Pilinszky mondta. Hiábavaló minden fejtörés. Vagy mégse? És ha újra találkozunk? Fölkészülten kell majd eléállni. Május volt már, reményteli színek villództak mindenfelé. Még a kórház fái sem suttogtak halálról. Verseskönyvem éjjeli szekrényén pihent. – Tudod, hogy majdnem megütött a guta? Lapozom itt ezt a könyvet, na, mondom magamban, ez a Zsolt csak a Törőcsiknek ajánlott verset, de aztán megnyugodtam. A Miatyánk, az enyém. – Halkan, mintha csak magának mondaná, fölolvasta: „Miatyánk, nem vagyunk a Fiú, / csak utódai a méltánytalanságban. / Miatyánk, ne vigyél minket / a gonosz közelébe, / mert jobbakká válunk / az ördögöknél. / Miatyánk, jöjj egyszer közénk / kételkedve a föltámadásban; / a látvány csalóka lesz: / mi boldogok vagyunk, / mint a férgek a sírboltozatban. / De szabadítsd meg testünket / az irigy legyektől / ételünket a patkányoktól, / italunkat a köpésektől, / s minket magunktól.” – Nagyon szeretném, ha föl tetszene olvasni pár versemet az Írószövetségben, az estemen. – Hebegtem. – El tetszik vállalni? - Neked ne vállalnám? Már kinyomtatták a meghívókat, amikor valakivel telefonáltatott, hogy rosszabbul van. Micsoda emlék lett volna! Így csak a hátam mögött a polcon, dedikált fotója: „A CÁRNŐ ’81. X. Koppi Zsoltinak. Az utolsó dedikációm talán?? Örök szeretettel egy csonka Sz. Mari.” A dátum: 1988. VII. 11. Ősszel a ﬁa másodszor nősült. Úrrá lett rajta az izgalom. – Gyönyörű tetszik lenni! – Mosolyogtam rá és megcsókoltam a kezét, a házasságkötő ridegen hűvös folyosóján. – Nézd a lábam! Ordítani szeretnék. Megvastagodott bokája miatt lába alig fért a cipőbe. Fájdalmasan sírt. Végig fogtam a kezét. Jó kezekben van a ﬁa! A Cárnő ismét otthon volt, a rakparton. A kínosan tiszta szobákba zsivajba öltözött szomorúság sétált lehajtott fővel. Csak a színésznő volt határtalanul boldog. A Székes114

Partium

fehérvárról hozatott misebor az asztalon. Lassú ünnepélyességgel fölolvasta Szent Pál Apostol a Korintusiaknak írt első leveléből a 13-dik verset, a Szeretet Himnuszát. Senki sem látott itt színről színre... csak tükör által homályosan. A fojtogató sírás melletrázó fájdalmával. December volt már, s egy csütörtöki nap. A kórtermi fehér, gurulós ételhordó kocsin kékszélű porcelánban a megdermedt sárgaborsó főzeléken vastag volt a bőr. Szemes Mari jókorát rúgott bele és kiabálni kezdett: – Beöntést! Adjanak beöntést, mert nem bírom tovább! – Akkorra már rendszeresen centrifugálták a vérét is. Leültem az ágy szélére. – Érzed, érzed, milyen hideg a kezem? A lábam is... – suttogta, s valóban: jéghideg volt. Bokája megint karcsú, vékony aranylánc csillogott rajta. Átöleltem. Nyakán, a jobb oldalon véraláfutás. Bőréből kiálló, lezárt kupakjával kanül meredt rám. Puhán fogtam. Most öleltem először és utoljára. Szombaton halt meg. Azt mesélik, hogy amikor a pap föléje hajolt, föladván az utolsó kenetet, a Cárnő kinyitotta a szemét. – Már a gödörben vagyok? Az óbudai temető ravatalozójának környéke benépesült ezen a hideg napon. Kis állványon a hamvak nyugodtak. A sarokban, mögöttem egy ember, fehér bajusszal. Úgy elbújt, hogy ha valaki keresi is, biztos nem találja. Kölcsönös fejbiccentés. Göncz Árpád. Szemes Marinak írta a Magyar Médeát. Szemes Mari maga volt a Magyar Médea. És Cárnő. Holtában is. Örökké. Sírja oly kicsiny, hogy az ember szinte rálép. A Köztársasági Elnök nemrég odasúgta nekem: – Hál’ Isten, mindig van a sírján virág. Ha senki sem vinne, akkor is volna. Mert ebből a hamuból csak virág nyílhat. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – A gondolat birodalma (1994)

Munkácsi vár

tél

115

I F J Ú S Á G I R O VA T

HÁJAS CSILLA

Lucifer utódai Valahányszor a nagybátyámék nálunk nyaralnak, sokkal több gyógyszer fogy. Főleg az idegnyugtató pirulák mennyisége csappan meg feltűnő hirtelenséggel. Idén már az érkezésük is fejedelmi volt: a szerelvény csak több perces késéssel indulhatott tovább, mert leszállás után Botondnak sikerült befeküdnie az egyik kocsi alá. Az események ilyetén alakulása miatt távolabbra húzódtam, nehogy úgy tűnjön, mintha ismerném őket, vagy – ne adj Isten! – a rokonaim lennének, mert az állomásfőnök indulatából ítélve nagyon pofonszagú volt a levegő. A távolabb húzódás gyenge trükk az unokaöcséimmel szemben, még soha nem vált be. Persze, most is hamar kiszúrták, hogy ott vagyok, és üvöltözve kezdték ecsetelni úti kalandjaikat. Felettébb izgalmas történet volt, de nem tartott sokáig, mert hazaérkeztünk. Azazhogy csak én, nekik még két hosszú utcányi sétájuk maradt keresztanyámékig. Hangsúly a hosszú szón, hála az égnek. Másnap Munkács várába látogattunk, hogy a kölykökre némi kulturális tudás is ragadjon, ne csak piszok. A vonaton alig féltucat utas adott tanácsot, hányféle módon lehetne a kölyköket miszlikbe szabdalni, hogy a látvány még esztétikus maradjon, s hogy pár kötéldarabbal és egy szigetelőszalaggal milyen hatásosan lehetne csendre, mozdulatlanságra bírni őket. Rokonszenves embereknek tűntek, biztosan megtaláltam volna velük a közös hangot, ám ezek a kedves emberek a következő megállónál leszálltak. Én maradtam, ezért buzgón helyeseltem a bácsikámnak, aki háborgott: nahát, milyen förtelmes emberek vannak; ezeket a tündéri gyermekeket nem szeretni – felfoghatatlan… Tiszta szerencse, hogy az ember nem tudja szembeköpni magát. A gyehenna tüzén égjenek el ezek a tündérek, s inkább előbb, mint utóbb. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy a tündérek így néznek ki: tetőtől talpig szurtosan, sebhelyesen, csorgó orral. Rettenetes. Ekkor jöttem rá, pontosan mit takar az ördögﬁóka fogalma. A felfedezés cseppet sem volt ínyemre. Az út további része viszonylag békésnek bizonyult. Leszámítva négy pisilni kell!, három éhes vagyok! és hatvannégy mikor érünk már oda! Követelődző megnyilvánulást, nem történt semmi különleges. A hatvanötödik mikor leszünk már ott! kiáltásra odaüvölthettem: máris! Vészesen közeledett az állomás, gyorsan összevakartam a két gyereket. Visszaadtuk a szomszédos ülésen kucorgó bácsinak a szemüvegét, leszaggatott gombjait, ráadásul Tomi minden fenyegetésem ellenére, vidd haza a nyusziknak, bácsi! felkiáltással markába nyomta félig megrágott almáját. Nem győztem mentegetőzni. Ezek után sietve leszálltunk, mert nálam már kezdett szakadozni a cérna. Remélem, soha többé nem találkozom az öregúrral. Így szokott ez lenni. Az ember lehetetlen ala-

116

Partium

I F J Ú S Á G I R O VA T kokkal körülvéve ismer meg szimpatikus embereket. És az emberek dühöngő őrültet látnak benne. Tévesen persze. A nagy sietség miatt egy megállóval korábban szálltunk le, ami elég hosszú gyaloglást jelentett a hatvanfokos melegben. Aki hülye, haljon meg. A két fiú minden útszéli elhagyatott bódéra ráfogta, milyen jó kis bunkert lehetne varázsolni belőle. Az egyikbe ott helyben be akartak költözni. Olyan határozottan körvonalazták a dolgot apjuknak, hogy egy pillanatig azt hittem tényleg ott hagyjuk őket. Csak azt bántam, hogy a viskó nem dzsungel közepén áll; béke és nyugalom honolt volna a világon. Mikor az apjuk is szóhoz jutott, eléggé világosan tisztázta: nem mindjárt megyünk tovább, hanem most rögtön. A gyengébbek kedvéért: azonnal. Végtelennek tűnő röpke óra múlva eljutottunk a vár alá, ahonnan már csak fel kellett sétálni az emelkedőn. A meredekségét kilencven fokosra saccoltam, de ehhez nagyban hozzájárult a súlyos hátizsák, tömve minden olyan vacakkal, amire véletlenül sem volt szükség. Csak akadjon egy idióta, aki cipeli. Hát akadt. A két átokfajzat olyan mély benyomást tett a jegyszedőre, hogy nem is kellett fizetnünk. Szerintem az a néni még most is tablettákat szed csuklás ellen. A kapun belül nagybátyám azonnal figyelmeztette a biztonsági őrt: ha meglát egy magányosan kódorgó kisfiút, őrizze meg a nyugalmát, mert hamar megjelenik a másik is; az a fontos, hogy semmiképp ne engedje ki őket a kapun. Egy pillanattal ezután – ki merre lát! - a két gyerek öt felé szaladt. Nagybátyám ennek ellenére a nyugalom eleven szobraként, érdeklődve járta a termeket. Tudta, rossz pénz nem vész el, majd csak előkerülnek a kölykök. Ebben én is biztos voltam. Az ilyen pénz óceáni mélységbe süllyesztett, bekötött szájú zsákból is előkerülne. A visításokból, lábdobogásból, felháborodott turisták kiáltozásából egyébként tudni lehetett, merre járnak a kölykök. Egyszer csak hirtelen csend lett. Rosszat sejtve elindultunk a legutóbbi zajforrás felé. Botond és Tomi az ajándékokat árusító néni asztalkája előtt álldogált. Akár hiszik, akár nem: megilletődve! Szakértő szemmel mustrálták a kirakott apróságokat. Mindaddig szakértették a szuveníreket, míg az egyik kiskutyának letört a füle, egy másik pedig kettéhasadt. Kénytelenek voltunk kifizetni a kárt, mert a néni hosszas győzködésre sem hitte el, hogy az előttünk járó turistacsoport gyerekei okozták; abban a csoportban ugyanis csak egyetlen gyerek volt, az is az anyukájában tartózkodott. Gyorsan tovább álltunk, mielőtt a fiúk újabb portékát szakértettek volna meg, mert arra már nem lett volna pénzünk. Lucifer utódai egész délelőtt fagyit követeltek, és most már nem halaszthattuk tovább igényeik kielégítését: kaptak egy-egy jókora adagot. Titokban az reméltem, berekednek tőle, és akkor nem kell hallgatnom a kurjongatásaikat. Mert lássuk be: az ember szívesebben gyönyörködik két némán futkározó, mint velőtrázóan sikoltozó és kacarászó elmebetegben. Tomiékat ritkán látni csendben, fegyelmezetten ülni. Esetleg alvás közben. Pár ilyen nap után az ember elgondolkodik az élet értelmén, de képtelen megfejteni a talányt.

tél

117

I F J Ú S Á G I R O VA T Aztán az események váratlan fordulatot vettek: a két ﬁú elfáradt. Elindultunk kifelé a vasútállomásra. Útközben a ﬁúk minden villanypóznánál megálltak letépni az álláshirdetéseket, Tomi pedig jó lesz még valamire alapon felszedte, zsebébe tömte az útjába kerülő söröskupakokat. Élelmes kis ember, és érzelmes is. Kettőjük közül őt nevezném könnyebben kezelhetőnek, gyorsan hozzátéve: az ő kezelhető személyisége köszönőviszonyban sincs azzal a fogalommal, ami alatt normális gyereket értünk. Amikor az egyik útszéli kukából is előkotort valamit, majd kiugrott a szemem. Hogyan sikerült elérnünk a vonatot? Ebben két rövidke mondat segített. Az egyik: a vonat húsz perc múlva indul. A másik: a következő csak este. Ezzel mindent megmagyaráztam. Hála istennek, a vonaton alig volt utas. Na persze, ilyen rekkenő hőségben az épeszű emberek otthon, leeresztett redőnyök mögött pihennek. Szerencsére a kölykök annyira eltikkadtak a kánikulában, hogy teljesen átlagos emberekként utazhattunk mi is. Leszámítva, hogy Botond megállónként legalább három őrölt kacajt hallatott. Valószínűleg ennek a nevetésnek köszönhetően teljesen üres kocsiból szállhattunk le. Hazafelé botorkálva Tomi újabb söröskupakokkal tömködte a zsebét, amik reggel óta kerültek az útra. Zsebében minden lépésnél mulatságosan megcsörrentek a kupakok. A nyaralásuk természetesen most sem egy napig tartott, továbbra is Lucifer utódaihoz méltón viselkedtek, de az már más történetbe kívánkozik.

118

Partium

I F J Ú S Á G I R O VA T

MARCSÁK GERGELY

Színház Köpenyét a fogasra dobta. Nyakkendőt kötött. Bezárta rendelőjét és kifelé menet még a bágyadt nővérekre köszönt. Kivette a zsebéből a meghívót. Összegyűrődött. A színházban épp a főpróbát tartották. Színpad. Vizeslavor. Műanyag kés. Kis pénz, kis díszlet. A színész eljátssza, hogy nem izgul. A kocsija begördült a parkolóba. „Esztétikai élményre vágyik”. Előre nem ül, mert a hangfalak megsüketítik. Inkább középtájt, onnan jól lát és a nyugdíjasok sem takarnak. Elhúzzák a függönyt. Színpad, vizestál, konyhakés. A színész szótlanul bejön, törökülésben a vizestál felé görnyed. Felvágja az ereit és kézfejét a langyos vízbe ereszti. Nyög, aztán eldől. Csend és döbbenet. Érkezik egy SMS. Susogás: Mondtam, hogy vedd le a hangot. Valaki elkezd tapsolni. Aztán az egész nézőtér tapsol. Vastaps. Álló taps, ujjongás. Felszalad a színpadra. Rutinosan pulzust keres. Meghalt! Meghalt! Őt is megtapsolják. Egy producer a színigazgatónak épp turnét ajánl. Elfogadja. Végül is elég nagy a társulat.

Hétköznapok Jó volt leülni egy kicsit. De most már hazamegyek. Még dél sincs. Jön egy teherautó, jóelőre nagyot szippantok a levegőből. Még alig hagyott el, mégsem bírom. Tüdőzöm a benzines port. Az iskolánál gyerekek. Biztos szünet van. Valamit játszhatnak, vagy gúnyolják azt a ﬁút. Igen, csak harminc ismerőse van fészen. Szerintem meg a füle is nagy. Rámnéz, szeretné, hogy segítsek. Na jó, talán majd délután bejelölöm. Egy ablakban ciklámen virít. A múltkor olvastam, hogy mérgező. Meg azt is, hogy a természetben mindennek oka van, nagy pontossággal kiszámítva. De vajon mitől tart egy szobanövény? Elfordítom a kulcsot a zárban. Hazaértem. Cipő, dzseki le. Táska az ágy végébe, ledőlök. Kassák rámbámul a tökéletes arcával. Mondani akar valamit. Olyasmit nyög ki, hogy a vakok is könnyeznek és a hegyi falvakban kikötött egy hajó. Ne törd magad, Lali! A lábujjammal bekapcsolom a gépet.

tél

119

HÍREK – 2012/13 TÉL A magyar kultúra napja „A magyar kultúra ápolásának és tiszteletének jelen kell lennie a mindennapi szavainkban, tetteinkben is” 1823. január 22. Szatmárcseke. A kézirat szerint Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. A 190. évforduló alkalmából a nyíregyházi megyeházán és a szatmárcsekei református templomban rendezett ünnepséget január 20-án a megyei önkormányzat, a Kölcsey Ferenc Társaság és Szatmárcseke önkormányzata. A Kölcsey Ferenc-emlékplakettet idén Korniss Péter, Kossuth-díjas és Pulitzeremlékdíjas fotóművész kapta. A laudatiót Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke tartotta.

A Magyar Kultúra Napját méltatták Beregszászban A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) több civil szervezettel közösen január 24-26. között ünnepi rendezvénysorozatot szervezett Ungváron, Munkácson, Beregszászban és Péterfalván. A beregszászi ünnepi program hagyományosan a Kölcsey-emléktábla koszorúzásával kezdődött, ahol Zubánics László, a KMMI elnöke, Pomogáts Béla irodalomtörténész, valamint Babják Zoltán, Beregszász alpolgármestere emlékezett meg az egykori magyar költőről, politikusról, nyelvújítóról. Zubánics László elmondta: azok a gondolatok, amelyeket Kölcsey a maga idejében megfogalmazott, ma is érvényesek. Ezeket érdemes továbbfejleszteni és elmagyarázni a velünk együtt élő többségi nemzetnek, hangsúlyozva, hogy nem akarjuk az ő nyelvi jogaikat csorbítani, hanem csak azokat a törvény adta lehetőségeket akarjuk alkalmazni, amelyek a kisebbségieket a világon mindenütt megilletik. Hangsúlyozta: ha valaki több nyelven beszél, az magasabbra emeli az embert, majd Tarasz Sevcsenkót idézte: A másét is tanuljátok, a magatokét se szégyelljétek. A történész röviden kitért a 2013-ban esedékes népszámlálásra, kiemelve, hogy nagyon fontos magyarságunk vállalása. Babják Zoltán hangsúlyozta: himnuszunk születésnapját, január 22-ét legújabb kori történelmünk avatta a magyar kultúra napjává. Ezen a napon ünnepelhetjük, hogy létezik egy olyan közös kincsünk, amely meghatározza létünket, gondolatainkat, amely megtart, erőt ad és gyarapít – ez a magyar kultúra. 1992. szeptember 6. a posta épületének falán felavatták Bíró Lajos szobrászművész alkotását, a Kölcsey-emléktáblát, amely annak állít emléket, hogy a szatmárcsekei birtokára visszavonult költő ide, mint a legközelebbi állomásra, Beregszászra járt át küldeményeiért. Azóta Beregszászban ez lett a megemlékezések helyszíne. Az alpolgármester végezetül Kölcsey Ferenc szavait idézte: Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. 120

Partium

Pomogáts Béla Illyés Gyula gondolatait idézte a Nyugat című folyóiratban 1938-ban megjelent tanulmányából. Mint mondta, ebben Illyés arról is ír, hogy a reménységet abból a történelmi örökségből kell meríteni, amelynek egyik megszólaltatója éppen Kölcsey volt. Ha méltóak akarunk lenni elődeinkhez, nekünk is a remény felé kell fordulnunk, és a Himnusznak a sokszor nagyon pesszimista jóslatai és megállapításai ellenére is erőt kell adnia a továbbéléshez. Beregszászban és Kárpátalján, ha fogy is a magyarság, idővel a magyar életerő, értéktudat és a hagyományaink – amelyeket Kölcsey vagy Illyés Gyula jelentenek – megerősítenek bennünket és erőt adnak ahhoz, hogy küzdjünk meg önmagunkért, nemzetünkért, anyanyelvünkért. Erre buzdít a Himnusz is. A felszólalásokat követően a jelenlévők elhelyezték koszorúikat az emléktáblánál.

*** A program az Európa-Magyar Házban folytatódott, ahol A kulturális nemzetegyesítés rögös útján címmel tartottak értelmiségi fórumot. A rendezvény nemzeti imádságunk eléneklésével kezdődött. A jelenlévőket Zubánics László köszöntötte, aki Kosztolányi Dezső szavaival nyitotta meg az ünnepi programot, majd részletesen ismertette Kölcsey Ferenc munkásságát, nemzete iránti elkötelezettségét. Ezt követően Bakos Kiss Károly költő olvasta fel Kölcsey Ferenc Hymnus, a Magyar nép viharos századaiból című költeményét. Tóth István, Magyarország beregszászi főkonzulja kifejtette, hogy a határon túli területeken a magyarság megmaradása a nyelvi szabadságharcok jegyében zajlik. Az anyanyelvi oktatás, a magyar kultúra ápolása nem magától értetődő, jogainkat követelni és gyakorolni kell. Ez a küzdelem most is folytatódik, hiszen az ukrán törvényhozás elfogadta a regionális nyelvekről szóló törvényt, amelynek teljes kibontakoztatása érdekében a magunk feladatkörében minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Ha ez megvalósul, jövőre még oldottabban tudjuk majd ünnepelni a Magyar Kultúra Napját. Pomogáts Béla irodalomtörténész A kulturális nemzetegyesítés rögös útján címmel tartott vitaindító előadást, amelyben hangsúlyozta, hogy a nemzet megosztott, holott egyesíteni kellene. Ennek megvalósítására három nagy feladat áll előttünk. Az első és legfontosabb a nemzet kulturális egyesítése, hogy megismerjük népi kultúránkat, hagyományainkat, a magyar irodalmat, művészetet. A másik nagy feladat a politikai nemzet kialakítása, amiben sokat segíthet a magyar állampolgárság megszerzése. A harmadik, hogy európai nemzetként kell gondolkodnunk, léteznünk. Példákat hozott fel a magyarság nemzetközi megítéléséről. Hangsúlyozta: magyarnak lenni nem pusztán nemzetiség, erkölcs, magyarnak lenni feladat. Felszólalását követően átadta a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia elismerő okleveleit. Átadták az Együtt című folyóirat Nívódíját is, amelyet idén Lőrincz P. Gabriella költő érdemelt ki. A 2008-tól publikáló ﬁatal szerző laudációját Vári Fábián László József Attila-díjas költő olvasta fel. A Kárpátaljai Magyar Művelődéi Intézet oklevelekkel ismerte el azon kárpátaljaiak tevékenységét, akik a magyar közösség érdekében kifejtett önzetlen munkájukkal 2012ben hozzájárultak az intézet rendezvényeinek sikeres lebonyolításához.

tél

121

Folytatva az elismerések sorát, a magyar hazáért és nemzetért végzett áldozatos munkássága elismeréséül a Vitézi Rendért Érdemérem kitüntetésben részesült Dupka György, amelyet v. Varga László, a Vitézi Rend főszéktartó törzskapitánya adott át. Az ünnepi rendezvény keretében bemutatásra került a Szárnypróba című kiadvány, amely a KMMI Tehetséggondozási Programja keretében 2008–2012. között meghirdetett alkotói pályázatok díjazottjainak antológiája. A kötetet Csordás László, a kiadvány szerkesztője, valamint Dupka György, az Intermix Kiadó igazgatója ismertette. Ezt követően a szerzők lehetőséget kaptak arra, hogy részleteket olvassanak fel műveikből. A program folytatásaként sor került Kocsis Csaba berettyóújfalui fotóművész kiállításának ünnepélyes megnyitójára, ahol Hajdú Lajos, Berekfürdő polgármestere mondott beszédet. Ezt követően Kocsis Csaba kárpátaljai költők maga által megzenésített verseit adta elő gitárkísérettel. A rendezvényen sor került a Vitézi Rend Kárpátaljai Törzskapitánysága zászlójának ünnepi felavatására és megáldására. A Vitézi Rendet Horthy Miklós kormányzó hozta létre 1920-ban. Tagjaivá olyan személyeket avattak, akik harcokban vagy esetleg más módon tűntek ki a magyar nemzet szolgálatában. A zászlót v. Molnár Zsolt címer- és zászlókészítő ismertette, átadta v. Kövér György törzskapitánynak, majd v. Pocsai Vince és v. Héder János református lelkészek megáldották azt. A rendezvényen többször is fellépett a Kovács Sándor által vezetett BorzsaVári népi zenekar. Molnár Bertalan

*** Január 18-19. Zentán megtartották a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségét, amelyen átadták a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjat, valamint a Vajdasági Szép Magyar Könyv 2012 pályázat díjait. A rendezvényen köszöntötték az anyaországi, vajdasági, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és muravidéki művelődési központok küldöttségét. A rendhagyó ünnep keretében került sor a Kárpát-medencei magyar közművelődési ernyőszervezetek és művelődési intézetek képviselőinek hagyományos fórumára, ahol megvitatták a magyar kultúra előtt 2013-ban álló feladatokat.

*** Az Együtt című irodalmi-művészeti-kulturális folyóirat szerkesztőbizottsága Együtt Nívódíjban részesítette Lőrincz P. Gabriella beregszászi költőt a Magyar Kultúra Napja alkalmából.

*** A Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriuma a Magyar Kultúra Lovagja címet adományozott Punykó Mária pedagógusnak, az Irka c. újság főszerkesztőjének. Mindkettőjüknek szívből gratulálunk!

122

Partium

2012-ben a mátészalkai születésű Hauser Adrienn zongoraművész, a tiszadobi zongorafesztivál megálmodója nyerte el a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei vállalkozók által létrehozott Príma díjat.

*** A Képes Géza Könyvtár és a Vörösmarty Kör vendége volt Halmosi Sándor, partiumi származású költő. Ibrahim - A menta ízei című verseskötetének bemutatójára november 28-án került sor a könyvtár olvasótermében. A kötetről és a költészetről Oláh András beszélgetett a szerzővel.

*** Decemberben először Nagykárolyban – a Károlyi-kastély kiállítótermében –, majd Mátészalkán, a Kincses-házban tekinthették meg az érdeklődők Csizmadia Zoltán festőművész tárlatát. A mátészalkai kiállítást Oláh András költő nyitotta meg.

*** Ugyancsak két helyszínen került sor Kürti László új verseskötetének (Testi misék) bemutatására. December 12-én a Képes Géza Városi Könyvtárban megrendezett estet Antal Balázs főiskolai tanár moderálta. A Vörösmarty Kör rendezvényén pedig, amelyet a Kastélyszállóban tartottak január 9-én, folyóiratunk főmunkatársa, Oláh András beszélgetett a költővel.

*** Január 20-án ebben az évben is Szatmárcsekén ünnepelhettük a magyar kultúra napját, melyet a Kölcsey Társaság kezdeményezése hívott életre 1989-ben. A nap ünnepi szónoka a Kölcsey-plakettel jutalmazott Kossuth-díjas fotóművész, Korniss Péter volt.

Dél-alföldi hírek 2012. november 5-én a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központban Bátki Fazekas Zoltán operaénekes művésztanár, költő, a Szegedi Írók Társaságának tagja „Húsz éve Vásárhelyen” tartott jubileumi verses–zenés műsort, amelyen egykori növendékei léptek fel egy-egy dallal. Az esten Juhász Erika énekelte Diószegi Szabó Pál „Miért nem jöttél” című, erre az alkalomra írt bossa nováját. November 15 -én Budapesten, a Magyar Írószövetség Bródy Sándor utcai székházában lapunk állandó munkatársának, Diószegi Szabó Pál költőnek, a Szegedi Írók Társasága alelnökének volt a bemutatkozó estje. Az új tagok közül még Bereti Gábor, Duray Miklós, Fedina Lídia, Mirtse Zsuzsa, Pollágh Péter, Reisinger Attila, Suhai Pál és Tímár Gábor írásait olvasták fel. November 24-én a hódmezővásárhelyi újvárosi református templomban az orgona megjavításáért zenés istentiszteletet és jótékonysági keresztény koncertet tartottak, amelyen közreműködtek Diószegi Szabó Pál (gitár), Juhász Erika (ének), Szél Gábor (billentyűk), valamint Kocsis Ádám, Kocsis Ábel, Kocsis Balázs debreceni és pápai teológushallgatók.

tél

123

December 11-én a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatták be a Vásárhelyi Látóhatár, helyismereti, irodalmi, művészeti negyedéves folyóirat téli lapszámát. A vendégek: Dr. Nagy Imre, intézményigazgató, Csányi Viktor régész-muzeológus, Dr. Domokos Tamás malakológus és Gajdán Bálint, a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ igazgatója voltak. December 13-án nyílt meg Szegeden a Szent-Györgyi Albert Agóra tudományos és kulturális központ, amelyben helyet kapott az SZTE informatikatörténeti múzeuma és látványlaboratórium is. December 21-én, a szegedi Somogyi–Könyvtárban Temesi Ferenc: Bartók című új regényét Veszelka Attila költő, a Szegedi Írók Társaságának elnöke mutatta be. Az esten Bartók művek is elhangzottak Tarnai Dávid, Hartl Bence, Bujdosó Géza és Surján Noémi előadásában. 2013. január 10-én a szegedi Somogyi-könyvtárban Pipás Pista- a tanyawestern születése címmel beszélgetést tartottak Pozsgai Zsolt íróval új darabjáról, amelynek ősbemutatója január 25-én lesz a Szegedi Nemzeti Színházban. Az est házigazdája: Gyüdi Sándor főigazgató volt. A Magyar Kultúra Napja alkalmából tartott hódmezővásárhelyi rendezvénysorozat részeként január 19-én, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban a helyi születésű íróról, Kárász Józsefről ünnepélyes irodalmi emlékestet rendeztek Dr. Tóthpál József címzetes főiskolai tanár, a filozófiai tudományok kandidátusa és az író fia, ifj. Kárász József vezetésével és közreműködésével. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata és Közgyűlése pedig immár hagyományosan a Magyar Kultúra Napján adja át a Bessenyei Ferenc művészeti díjat az országos és a helyi kulturális élet csoportos és egyéni díjazottjainak. Január 22-én a hódmezővásárhelyi Városháza dísztermében Jordán Tamás színművész, valamint a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandár Hódmezővásárhelyi Zenekara veheti át az elismerést. Ezután pedig a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban gálaestet rendeznek. Idén két 75 éves hódmezővásárhelyi festőművész munkáiból láthatunk kiállítást. Január 22-én nyílik meg Holler László kiállítása az Alföldi táj vonzásában címmel az Alföldi Galériában, január 26-án pedig Hézső Ferenc Munkácsy-díjas festőművész jubileumi kiállítása az Emlékpont Múzeumban. Január 25-én, a Németh László Városi Könyvtárban a „Magyar költők istenes versei” sorozatban Jürgen Thuswohl misszionárius, teológus tart előadást Tóth Árpádról. Ugyanitt január 28-án a Vásárhelyi Esték műsorsorozatában pedig Zoltai Attila hódmezővásárhelyi festőművész, tanár mutatkozik be. A házigazda: Fényesi Tóth János. Diószegi Szabó Pál

A TÁMOGATÓINK: Unitárius Alkotók Társasága (UART Miskolc) Balázs Ferenc Beregi Népfőiskola (Vásárosnamény) 124

Partium

Huszonegyedik évfolyam, tél 2012/13 •

ÓSZABÓ ISTVÁN

Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat

300 Ft

Partium

• Farkas Gábor • Lackﬁ János • Ószabó István és Vári Fábián László versei • Benedek Szabolcs • Oláh András • Rimóczi László • Szirmai Péter és Sarusi Mihály írása