Domokos László - A Szellem Élete by Tudat Bázis

A SZELLEM ÉLETE Az evangéliumi tanítás a huszadik század világosságában

DOMOKOS LÁSZLÓ

Első kiadás 1928-ban 978 963 640 121 4 ISBN 9 63 640 121 7

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólnék is, szeretet pedig nincsen én bennem: ollyá lettem, mint a zengő érc és pengő cimbalom. És ha jövendőt tudnék is mondani és minden titkokat és minden bölcsességet tudnék is; és ha egész hitem volna is, úgyannyira, hogy a hegyeket elvinném helyekről: ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok“. PÁL APOSTOL

BEVEZETÉS 1. A halhatatlan szellem 2. E könyv módszere és célja 3. Ajánlás 1. Mióta ember él a Földön és munkájának verejtéke beharmatozza a göröngyöt, évezredek óta ragyogó álomként lebeg a sóvárgással telt lélek előtt az élet örökkévalósága. A legrégibb kultúráktól kezdve a modern filozófia hófedte magasságaiig minden életfelfogáson átrezdül, mint valami halk és finom sejtelem, a szellem halhatatlanságának tudata; a különböző korok vallási meggyőződésében éppen úgy, mint a pogány őshitben, a hindu bölcsészetben, az egyiptomiak és inkák nagyszerű közéleti szertartásaiban lobogó fáklyáként világol a lélek legmélyén rejtőző, ösztönös megérzés: hogy az öntudat túléli az ember halandó testét. A sír az életnek nem határköve, csak mérföldmutatója. Mégis, az önzéssel telített földi törekvéseknek abban a döbbenetes forgatagában, amelyben jelenleg élünk, az emberiségnek e fenségesen tiszta eszménye színében e1halványulva áll előttünk. Az utolsó évszázad rideg materializmusában a szellem oly mélyen belemerült az anyagba, hogy meglazult az égi szépségekkel fennállott kapcsolata. Amióta a géptechnika fejlődése új perspektívákat tárt fel az értéktermelő munka előtt s a könyvekben betűsorokba rótt gondolat egységes kultúrában foglalta össze a művelt világ fegyelmezett lelki tudását, azóta az ember mintha többre értékelné a maga teremtő művészetét, mint azt az ősi alkotást, amelynek chef d'oeuvre-je maga az ember: az emberi lélek a maga leheletszerű könnyedségével és finomságával, amint az ujjongás magaslatain szikrázva sugározza ki magából az örömet, vagy némán búsongva, elmerül a fájdalom sötét tavában. A tudás gőgje elragadta és vakká tette az emberiséget. Pedig bármilyen szép és nagy eredményeket mutat is fel az ember alkotó ereje, sohasem fogja megtalálni a kétségek között vergődő lélek kémiai ellenszerét; sohasem teremt életet, sohasem hoz létre örökre maradandót. Lehetnek csodálatos alkotásai a tudásnak és művészi teremtő erőnek: a kőbe faragott szépség elporlad, a büszke márványpaloták összeomlanak, a szó elhangzik és az államok kereteibe foglalt nemzeti kultúrák évezredek múlva nyomtalanul megsemmisülnek, jeléül annak, hogy minden földi mű alá van vetve a mulandóság törvényeinek, - de korokon és világok elmúlásán túl fennmarad a bűbájosan szép isteni alkotás: a lélek szépsége és halhatatlansága. A világtörténet hullámverésének legmélyebb pontján, a nagy háborúk után következett éjszakák sötétségében úgy ragyog felénk az örökkévaló élet, mint szentjánosbogár enyhe nyáréjben. Az emberek milliói loholva futnak el mellette; távoli célok után vágyakozva, fény és arany által elszédítve, örök kielégítetlenség lázában égve kergetik mulandó életük boldogságát és nem veszik észre, hogy csak meg kellene állniuk és kinyújtott kezükkel elérhetnék, amit keresnek. Nem követjük őket. Megállunk és olvassuk, amire szelíd nyári éjszakákon a végtelenség üdvözletét sugárzó csillagok tanítanak. Jöjjön velünk, akit kétségek gyötörnek: keressük együtt az élet világosságát. jöjjön a megtörött szív: rá fog borulni a reménység enyhe olajága. jöjjön a megfáradott, bús csüggedés: verejtékező arca felé odanyújtjuk Veronika tépett selyemkendőjét. jöjjön velünk mindenki, akit földre tiport az élet, aki elvesztette hitét és bizodalmát, aki bús bolyongással járja magános földi pályáját és nem talál sehol szelíd oázist, melyen kínban vonagló, vért könnyező lelkét megpihentesse, meggyújtjuk előtte az örökkévaló szeretet mécsesét és megvilágítjuk az utat, mely virágok között vezet Isten gyönyörű országáig: a boldog és örök életig. Kis csillag ég a mennybolt végtelenségében: a megismerés vágyának csillaga. Ez vezet bennünket, mikor gondolataink vándor darvak módjára átszelik a levegőeget és a nagy, boldog fényességen túl, a világ örök harmóniája felett hirtelen feltáru1 előttünk, mint valami sugárzó, szűzies pírban égő szivárvány: az Élet és Halál nagy misztikuma a maga leplezetlen őszinteségében és tisztaságában. Akik nem tudnak szabadulni az emberi tudás gőgjétől és a pozitívnak nevezett tudomány előítéleteitől, ám maradjanak vissza. Számukra nem tudunk semmi olyast nyújtani, ami hiú önelégültségük mérlegén érték

lehetne. Azokhoz szólunk, kiknek szellemüket nem homályosította el a földi tudás korlátozottsága; akik újat keresnek és van bátorságuk a megismerés igazságáért önmagukkal, múltjukkal, az egész világgal megküzdeni. Azoknak írunk, akik érzik a gondolat teremtő erejét és öntudatlan akarással sóvárognak minden titkok legősibb titka: az isteni szépség, erő és szeretet után. Mert ezt fogjuk nektek megmutatni, emberek. Sokaknak talán nagyon is szokatlan az a mód, ahogyan bizonyos dolgokról a közfelfogással egészen ellentétesen beszélünk. Némelyek tudománytalanoknak és rosszhiszeműeknek, mások - elnézéssel- megháborodottaknak fognak bennünket mondani. De a sok között lesznek kevesen, akik megértenek s észreveszik, hogy a kor lelke szól hozzájuk. Amit e lapokon írunk, az nem eredetiség hajszolása, vagy regényes és fantasztikus képek önkényesen összekuszált kaleidoszkópja, hanem a huszadik század szellemi öntudatra ébredésének kibontakozása évezredek rideg formalizmusából, mint mikor a fehér izzásig hevített acél szikrázva remeg a belső izgalom lázában és szét akarja vetni a forma bilincseit. Ilyen szikrázó, remegő, a régi formákból kitörni készülő lelkek vagytok ti magatok is, ó emberek! Ne csodálkozzatok tehát, ha csillagok isteni tűzijátéka villan fel előttetek. Nem kérünk sem e1őlegezett bizalmat, sem vak hitet. Csak tiszta, fogékony szívet hozzatok s érezni fogjátok, amint az örök igazság tavasza fehér virágok hűs harmatával permetezi be vágyó lelketeket. S ha megtaláltátok velünk azt, akit kerestek, nevezzétek bárminek: gondviselésnek, égi szerelemnek, boldog áhítatnak, Igazságnak, vagy Istennek, - győzelmet arattatok az élet felett s azt fogjátok mondani az apostol ujjongó szavával: „Hol vagyon, halál, a te diadalmad?... Hol vagyon, koporsó, a te fullánkod?“ 2. Az emberek, ha valami újat és szokatlant hallanak, rendszerint a szkepszis fegyverét szegzik az eretnek mellének és azt kiáltják: hol a bizonyíték? Semmit sem fogadnak el az érvek és alátámasztások légiója nélkül. Pedig az emberiség kultúrája nem kezdődik minden lélek számára elölről. Vannak kész tények, amiket egyszerűen átveszünk a régebben élt emberek életéből és tudásából, pusztán azért, mert ők nagy fáradság árán már eljutottak ezekhez az eredményekhez, s mi jelentékeny munkamegtakarítást érünk el, ha bizonyítékok helyett igazi tekintélyekre támaszkodunk. Minden gondolkozó és cselekvő ember hozzáad valamit ahhoz a tudásbeli kincshez, amit elődeitől vesz át; így halmozódik fel a kultúra gondolatkészlete és ezért jelentenek a későbbi korok haladást az előzményekhez képest. Az emberi tudomány könyvekben van leírva. De a könyvek néha megsemmisülnek s nagy katasztrófák olykor egész korok szellemi tartalmát letörlik a Föld térképéről. Mikor Julius Caesar idejében gyújtogatók felperzselték a világhíres alexandriai könyvtárat, közel kilencezer ókori papirusztekercs semmisült meg a lángokban, s ami a Ptolemaioszok e nagyszerű gyűjteményéből még megmaradt, azt később a keresztes hadak vallási türelmetlensége rombolta szét az alexandriai Szerapeionban. És mégis fennmaradt Egyiptom ősi kultúrája az utókor számára. Nem a gúlák és széttöredezett obeliszkek hieroglifjeiben, nem könyvekben, papiruszokon és cseréptáblákon, hanem fennmaradt a folyton megújuló, ezerszer új alakot öltött emberi lélekben: az egyiptomi múltból nyugatra áttelepült szellemcsaládok tagjainak emlékezetében. Igen: a tudás igazi kincsesháza az emberi lélek. Nem egyedül az én lelkem s nem egyedül a tiéd, nem a tudósoké és papoké, hanem mindnyájunk lelke, az egész emberiségé, azé a nagy szellemcsoporté, amely néhány százezer év óta benépesíti a földtekét. Egymásba kapcsolódó láncszemek végtelen sora ez; benne vannak a láncban a történelem színpadáról rég letűnt népek, az ázsiai őshazában élt eleink, benne vannak az élők lelkei s a halottak lelkei, benne vagyunk mi magunk sok száz változatban, mint sokszor elmúltak és mindig újra feltámadottak: eszmélők, gondolkozók, örökké élők. Szélesen hömpölygő életfolyam zúg át a világon és sok milliónyi lélek, mint a tejút csillagáradata, egymásba karolva, egyik a másikat emelve, taszítva, kergetve, ölelve kavarog benne, átvéve egymásnak kivillanó delejes szikraáradatát és egyre gazdagítva az emberi társadalomnak szellemi kincseit. Ezek a varázslatos szellemi kincsek soha el nem tűnnek. Ha az öntudat túléli az embert, az emberiség szellemi tartalma is örökké él. Él, fejlődik, gyarapodik. Csak olvasni kell tudni benne. A láthatatlan lélekben élő dús szépségeket és mély igazságokat tárjuk elődbe, olvasó.

Ne kérj tehát bizonyítékokat, mert azokra sem neked nincs szükséged, sem az igazságoknak. Ha részese vagy az emberiség nagy szolidaritásának és lelked alkalmas arra, hogy egy porszemet csatoljon mindnyájunk közös munkájához, úgy érezni fogod a szavak zengésén túlcsendülő, örök harmóniát, ami a világ teremtése óta minden emberhez szól, csak nem minden ember fogadja be a szívébe. E könyv módszere kerüli a vitatkozásokat, más életfelfogások cáfolatát és kritikai megvizsgálását. Egyszerűen csak tényeket ad elő, meggyőzni akarás és pretenzió nélkül, azok számára, akik a nem könnyen hozzáférhető igazságok eléréséért nem riadnak vissza a lelkiekben való fárasztó elmélyedéstől. Ezért a szerző nem helyez súlyt az előadottak bizonyítására, mert az élet és halál nagy kérdései is hívatlanul és magyarázatok nélkül tolulnak tudatunkba, s ehhez az isteni színjátékhoz a világosságot és értelmet nekünk magunknak kell, sokszor szenvedésteljes életünk véres áldozata árán, megkeresnünk. Aki maga nem keresi, nem is fogja azokat megtalálni soha. De aki vágyakozik az elrejtett értelem után, annak ez a könyv hasznos útbaigazításokat fog nyújtani. Napjainkban egy új világszemlélet filozófiai rendszere van kialakulóban. A XIX. század hanyatló kora elvégezte feladatát: kifejlesztette az egzakt tudományos gondolkozást, az ember lelkébe bevitte az erő, energia, teremteni tudás vágyát és képességét. Egy magasabb rendű szellemi felsőség ajándékai ezek a képességek s most, amikor a túlzásokra hajlamos emberiség már kezd visszaélni az ajándékokkal, ideje, hogy az önteltség és hatalmi őrület útvesztőjébe tévedt tömegeket ugyanaz a magasabb akarat, ugyanaz az isteni jóság és bölcsesség, mely e világ fundamentumának felvettetése óta a Föld sorsát tervszerűen intézi, új gondolatok és nemesebb tartalom által visszavezesse a szellemi fejlődés felfelé ívelő lendületébe. Az aranyló sugárzással felderengő, hajnalszerű világosság korunknak a szellemi tudományok iránt tanúsított mély érdeklődése. A materializmus romjain felépülő új világszemléletnek, a XX. század fejlődő szellemi öntudatra ébredésének halvány visszfénye ez a könyv. Célja az, hogy az egzakt tudományosság vértezetében hatalmassággá lett ember lelkébe belevigye azt a gondolatot, hogy nincs emberi mű, amely egy mindenen felülálló, sugárzó, nagy szellemegyéniségnek, láthatatlannak és örökkévalónak, észrevétlenül nyújtott, áldó segítségét, vagy szelíden elnéző türelmét nélkülözni tudná. Modern természettudományi felkészültséggel, mély lelki alázatban fejet hajtani Isten előtt: ez az új filozófia alaptétele és e könyv gondolatmenetének minden oldalon visszatérő, vezető melódiája. A legszebb és legmélyebben járó tanítás, ami valaha emberi értelemhez szólhatott, az evangéliumokban foglaltatik. Ez a tanítás így szól: a szeretet magasabbra emel, mint a tudás. A földi életnek nem az a célja, hogy az ismeretek mohó gyűjtése által az embert a természet győzelmes urává emelje; akik ezt állítják, azok nem ismerik a szenvedésnek, a születésnek, megpróbáltatásnak és halálnak igazi értelmét. A földi élet célja az, hogy megtanítson szeretni. Ezt a nagy gondolatot a legfényesebb és legmagasztosabb szellem, aki itt valaha fizikai testben élt, az evangéliumok sugárzóan tiszta eszményképe: Krisztus ajándékozta e világnak. O bizonyította tanítása és példája által, hogy ha földi ember ki tudja fejleszteni lelkének legfinomabb, láthatatlan rezgéseit, melyek részvétre, gyöngédségre, odaadásra, alázatosságra és szeretetre képesítik, akkor az a földi ember, mint az egész világtért benépesítő szellemi társadalom tagja, lelkében kiemelkedik a Föld porából s megvilágosodott értelemmel a legmélyebb bölcsességet kapja örök ajándékul. Aki pedig az ajándékot adja, az a bölcsesség örök forrása, akiről mondatik: az Isten szeretet... Az evangéliumi tanítás közlése idejében az emberiség szellemileg még gyermekkorát élte. Krisztus tehát példázatokban szólt tanítványaihoz és az evangéliumírók hűségesen feljegyezték a ragyogó tanításokat. Kétezer év szenvedéseiben ezek a mesék ködébe burkolt, mély igazságok nem hogy elhomályosultak volna, hanem az értelem fejlődő világosságánál egyre fényesebbekké váltak. Csak most tudjuk igazán megérteni ama zengő szavak mély értelmét. Amíg értelmetlenek, gőgösek és erőszakosak voltunk, csak a hit szelíd világossága fénylett, boldog ígéretként, az emberiség előtt: a hit, mely nem bírál, nem mérlegel, csak elragadja a lelket, hogy fenntartás nélkül belemerülhessen az álmodozás délibábszerű tavába. Walts bekötött szemű leány alakjában ábrázolja a reménység szimbólumát, aki tépett húrú hárfára hajtja a fejét és lelkének belső hangjait hallgatja: ilyen volt az emberiség két évezreden keresztül. De most, amikor az anyagok láthatatlan sugárzását már műszerekkel tudjuk mérni, amikor fizikai

ismereteink arról győznek meg, hogy körülöttünk, bennünk, az anyagban, levegőben s a világtérben érzékekkel fel nem fogható, láthatatlan anyagszerűségek csodálatos törvényei hatnak örökké: a lélek országa élő valósággá leli, a legendák meghaltak és a megismerés világossága megszületett! Ez a nagy gondolat a XX. század eszméletének világosságában e könyvben jelen meg először, mint az evangéliumi tanítás mély igazságainak korunk ismereteivel összecsendülő s a lelkekben sejtelemszerűen már régen zengő, szent harmóniája. A Szellem Élete tehát három nagy kérdésre igyekszik feleletet adni: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? Ehhez képest a könyv első része a kozmikus világtér szellemi lendületét tárgyalja, a második részben a Földön élő ember szellemi életének törvényszerűségeit ismertetjük, végül a harmadik részben arra a kérdésre válaszolunk, hogy a földi életsorozatok befejezése után hogyan fejlődik a szellem magasabb világok állomásain át felsőbbrendű lénnyé? 3. Boldog álomórák formákba halkult emlékét, ezt a szerény és igénytelen írásművet ajánlom az emberiség legnagyobb tanítómesterei egyikének, aki Krisztus nyomdokain haladva, végtelen időkön át lobogó fáklyaként ragyogja be a Föld szféráját; aki lényében a kékszemű Názáreti áldott szelídségét egyesítette az ő igazságának tiszteletet parancsoló erejével; aki évezredek óta él közöttünk és itt is marad, amíg a Megváltó szeretetét és tanításait bánatos szívek felé ragyogni kell: ajánlom PÁL APOSTOL fénylő szellemének. Soha, senki nem vitt nagyobb odaadást a szeretet isteni Mestere felé, mint ő; senkiben nem lobogott tisztultabb hittel a földöntúli igazság megérzése s mégis ő volt az, aki minden földi lény között talán a legmélyebben érezte át az élet nagy, szent földiségét. A Szentírásba foglalt gyönyörű levelei, példamutató élete és nagyszerű halála, amivel nevét és emlékezetét az emberiség történetébe beírta, úgy áhítják elénk törékeny földi alakját, mint a testté vált isteni szikra dicsőséggel teljes szimbólumát. Az ő tanításainak szelleme lengi át az itt leírt gondolatokat. Ő az, aki kétezer év óta ír, lelkesít, vígasztal és felemel; enyém csak a szeretet, mely hálás szívemben boldog égi fény gyanánt ragyog és áldott mesterem arcát aranyló glóriával övezi.

I. rész SZELLEMISÉG A KOZMIKUS VILÁGTÉRBEN A FÖLDCSILLAG ÉS AZ EMBER 1. A végtelenség egy állomása 2. Az emberiség szellemi előfutárjai 3. A történelem új felosztása 4. A vallás és tudomány ellentéte 1. A mélységből feltörekvő emberi szellem csüggedve, némán áll meg vándorútjában egy poros, sötét kis állomáson. Ez a vigasztalan kis odú a végtelenségnek ez az elhagyatott, szürke állomása a Földcsillag, a mi könnyel és vérrel áztatott lakóhelyünk. Mióta él ember a Földön? A tudomány nem ad e kérdésre határozott választ. A geológiai rétegekben talált csontmaradványok alapján csupán annyit lehet megállapítani, hogy az ember első megjelenése a több százezer éven át (Penek szerint félmillió évig) tartott pleisztocén-korszak (diluvium) legelejére, esetleg az azt közvetlenül megelőző pliocén-korszak végére esik. A negyedkorban a pleisztocén-korszak után a jelenkor (alluvium) következett, melynek időtartamát Penek ötvenezer évre, Pohlig harmincezer évre teszi; az antropológusok mindössze öthatszázezer éves emberi nemet feltételeznek. Ennek a meghatározásnak azonban két igen nagy fogyatkozása van. Az egyik az, hogy a geológiai korszakok valószínűen sokkal hosszabb ideig tartottak, mint ahogyan azt általában képzelik, a másik fogyatkozás pedig az, hogy a feltalálható fosszil csontmaradványok csak a ma élő embertípus korának hozzávetőleges meghatározására szolgálhatnak alapul, ellenben semmi nyomuk nem maradt azoknak a mai embertől nagyon is különböző, más emberfajtáknak, amelyek az egyre szaporodó bizonyítékok szerint a neandervölgyi ember korát évmilliókkal megelőzték és kultúrájuk minden nyomával együtt teljesen eltűntek a Föld színéről. Hogy milyen nehéz a letűnt korokba belelátni; azt semmi sem mutatja jobban, mint az a további bizonytalanság, mely az emberi kultúra kezdetének időpont ja tekintetében uralkodik. Az őskor évezredeibe vesző kőkorszak végén ott találjuk Franklin szerszámkészítő állatja (toolmaking animal) mellett ős-Egyiptom pompás építkezéseit; tehát talán ugyanazokban a napokban az európai erdőségekben még vadember módjára élt a barlanglakó, mikor a Földnek egy másik pontján, a Nílus völgyében már palotákban laktak és a csillagok járását figyelték az emberek. Az ellentétek még sokkal élesebbekké válnak, ha elgondoljuk, hogy az egyiptomi kultúrát mostani időszámításunk előtt négyezer, vagy legfeljebb hatezer évre vezetik vissza, pedig ez a kultúra a mi ismereteink szerint már 20-30 ezer évvel ezelőtt is csak hanyatló visszfénye volt egy sokkal magasabb, szellemi téren páratlanul ragyogóbb, még régibb virágzásnak. Itt tehát csodálatos disszonancia mutatkozik, melyhez hasonló antropológiai képtelenséget napjainkban is szemlélhetünk, amikor, nem is nagyon messze az európai kultúra útvonalaitól, még teljesen vad polinéziai szigetlakókat és emberevő új-guineai törzseket találunk. Azon a büszke fejlődési vonalon, melyet a tudománya jávai majomembertől (Pitheeanthropus erectus Dubois) a teremtés koronájának nevezett homo sapiensig kiépített, meglepő törési pontok mutatkoznak, főképpen pedig hiányzik a kapocs az állat és ember között, a heidelbergi és piltdowni hajnalember (Evanthropus) és a cro-magnoni, vagy grimaldii koponyatípus között. Teljesen hiábavaló a származástani elméletnek ma már különben is egyre halkuló, azon való erőlködése, hogy az állatvilág legfelső képviselői, a magasabb rendű emlősök és az ember közötti átmenetet megtalálja, mert ez az átmeneti alak a geológiai harmadkorban éppen úgy hiányzott, mint ahogyan hiányzik ma. A legújabb kori fosszíliák mellett található bizonyítékok meg éppen felkavarják a tudománynak minden

megállapítását. Még 1925ben történt, hogy a francia Vichy mellett a gloseli pusztán egy földműves kőkorszakbeli csontmaradványokat talált, amelyek mellett Írásjelekkel tarkázott kődarabok hevertek. Egy ideig hamisítványoknak tartották ezeket a kőkorszakbeli Írott emlékeket, de az 1927. év őszén Amszterdamban összeült nemzetközi antropológiai kongresszus annyira érdekeseknek találta azokat, hogy világhírű tudósokból álló bizottságot küldött ki a gloseli pusztára az ásatások továbbfolytatása végett. A bizottság megkezdte nevezetes munkáját a Champ des Morts földjében s már a második napon betűkkel telerótt olyan kőtáblákat talált, amelyekről Ferrer professzor, a strassburgi múzeum igazgatója ott a helyszínen megállapíthatta, hogy a kőkorszak legelején élt ember tudott írni és olvasni. Faragott csontdarabok, iramszarvas rajzával ékesített feliratos táblák és kőbálványok kerültek napfényre, s ezeknek bizonyító erejével szemben a kiküldött nemzetközi bizottság nem halogathatta tovább annak a tapasztalati ténynek a megállapítását, hogy a több százezer évvel ezelőtt élt kőkorszakbeli ősember, a mai európai emberrasszok kétségtelen előde, ismerte az írás művészetét és hitt a halál utáni életben, tehát az emberiség sokkal régibb kultúrára tekinthet vissza, mint azt még a legmerészebb képzelet is állítani merné! A gloseli lelet hitelességét természetesen kétségbe vonták, s e pillanatban (1928-ban) még nem lehet tudni, hogy a nagyfontosságú kőtáblák hamisítványok-e, vagy tényleg történelmi érdekességű dokumentumok? A tudósvilág ab ovo minden új felfedezést visszautasít, ha annak belső igazsága nem harmonizál az ismert és elfogadott rögeszmékkel. Mikor a múlt század hetvenes éveiben Graham Bell a telefonkészülék ősét a párizsi akadémián bemutatta, a hallgatóság első padsorában egy ősz tudós hirtelen felpattant és ezzel a kiáltással hagyta el a termet: - Nyomorult hasbeszélő! Lehetséges, hogy a gloseli lelet sem a neandervölgyi ember műveltségének maradványa, hanem egy jóval előbb élt, más, fejlettebb embertípus írásművészetének bizonyítéka. De hogyan fogadhatná el a tudósvilág, hogy a barlanglakó, vadölő, kőszerszámokat gyártó ősember előtt már palotákat építő, cserépre író emberi társadalom létezhetett volna? Hiszen akkor nem lehetne tovább fenntartani a majomtól származás darwini teóriáját! Bennünket nem nagyon érint, hogy a gloseli lelet hitelességének problémája hogyan fog megoldódni, mert ezen az egyen kívül sok más adat is erőteljesen kikezdte már a XIX. század származástanának korhadt elméletét. Ma már joggal lehet sejteni, amit később valószínűleg újabb leletek fognak majd megerősíteni, hogy százezer évekkel a kőkorszakbéli ember primitív kultúrája előtt már éltek emberi lények, akik ismerték az érceket, palotákat építettek, megfigyelték a csillagok járását és tudtak a lélek halhatatlanságáról, vagyis olyan képességgel rendelkeztek, amelynek legjavát magukkal hozták előbbi életkörülményeik közül, talán egy más csillagvilágból, ahonnan ide átjöttek. A Föld őskorában történeti szerepe volt a szubtropikus flórának, mely a legendás kétéltűeknek és csúszómászóknak, a karbon és perm korszakok e jellegzetes állatainak szolgált ragyogó keretül. A triászkorszakban megjelentek az alsóbbrendű emlősök, a júrában a madarak, a krétában a kígyók és végül az eocén, oligocén és miocén korszakok elhozták a Földre a majmok társadalmát. De a faunának e fokozatosan emelkedő vonala mellett párhuzamosan működtek már az emberszellemi erők is, hogy a Föld-csillag felszínét alkalmassá tegyék olyan életviszonyok megteremtésére, amelyek a mai konstrukciójú ember-rassz fenntartására alkalmasak. A prehisztorikus idők emberének más volt a fizikai teste, mint a mai idők emberének teste. Ezek a régi embertípusok, miután a Föld felszínének és levegőjének asszimilálásában rejlő hivatásukat elvégezték, ismét elhagyták a Földet, kultúrájuk emlékeit pedig elnyelte a tengerek áradata, vagy elsöpörte a negyedkori jégár. Nagy szellemi kincsek mentek így veszendőbe, s az elmúlt koroknak emléke nem maradt fenn másutt, mint az itt élt s innen eltávozott szellemcsoportok öntudatában; de ha egykor a föld alól kézzelfogható bizonyítékok fognak majd előkerülni, a késői tudomány csalódottan temeti majd el a majomtólszármazás hiú és tarthatatlan elméletét. A történelem előtti időket óriási szakadékok, roppant világkatasztrófák választják részekre. Mintegy négy és fél, esetleg ötmillió évre lehet tenni azt az időt, amióta a Földön emberek élnek. Ez az idő, mely a nagy geológiai korszakok lezajlása és a szerves élet feltételeinek megteremtése után következett, korántsem lett volna elégséges ahhoz, hogy a történelemben szereplő ember a darwini teória szerint az ős életcsírából, vagy akár csak a geológiai másodkorban élt óriás hüllőkből emberré fejlődhessék. Olyan erőknek kellett közreműködniük a mai ember típusának kiképzésében, amelyek az anyag ismert törvényszerűségei által meg

nem magyarázhatók, amely erők tehát a természeti viszonyok felett éppen úgy uralkodni tudtak, mint az anyag felett. Vagyis láthatatlan erők, szellem erők működtek itt. Egy világok sorsát intéző, ős teremtő Akarat lökte az emberiség szellemét és ős-sejtjét a Földre, mint a végtelenség egy állomására, hogy a világűrnek e fejlődésben levő bolygóját saját szellemiségével átitassa, formálja, művelje és a fejlődés örök törvényei alá kényszerítse. Mikor az emberiség olykor-olykor eltévelyedett valódi rendeltetésétől és hívatását helytelenül töltötte be, az ős Akarat alatt működő erők megrázták a föld sarkait, kettéválasztották a sziklákat és tengereket, és a lázadozó embercsoport szellemeit ismét kilökték a világtérbe, hogy a Föld törvényszerűen rotáló, harmonikusan működő új szellemek, új emberek rajával népesíttessék be. Az ilyen világkatasztrófák mindenkor nyom nélkül megsemmisítették az emberi alkotásokat; de az új jövevényeknek - ez a legcsodálatosabb - nem mindenkor kellett munkájukat az első szerszámkészítő ember kezdetleges kísérletezéseinél kezdeni. A történelem előtti időkben a Földön élt nagy szellemcsoportok, ha látszólag nyom nélkül tűntek is el a Föld színéről, nagyszerű hivatást teljesítettek: átitatták e bolygó levegőjét, földjét szellemiségük sugárzó delejes erőivel és ekként lehetővé tették a később érkezett, ma élő emberiség itteni letelepülését. Nemcsak maguk asszimilálódtak, hanem magát a Földet is asszimilálták: belső anyagrezgéseit átalakították és ezzel képessé tették az utánuk következő emberfajok hordozására. A földi kultúra fejlődése tehát a történelem előtti időkben nem lehet folyamatos, hanem szakadékokkal, zökkenőkkel darabokra tört. Vajon hogyan származtathatnók le a régészek által öt-hatezer évesnek vallott kőkorszakbeli ember kezdetleges szerszámait a tízezer évvel ezelőtt épített, nagyszerű egyiptomi királysírok kultúrájából? És Egyiptom előtt, mint Platón és Szolón régi egyiptomi bölcsek szájhagyományai alapján vallották, már évezredeken át virult az Atlanti-óceán közepén egy óriási szigetország népének kultúrája, mely nagyobb és emelkedettebb volt, mint magának Egyiptomnak kultúrája. Nem lehet messze már az idő, amikor valamely kiásott egyiptomi királysír felirataiból tényként fogják megállapítani, ami ma még csak sejtés: hogy Egyiptom őslakói egy nagyműveltségű ázsiai nép leszármazottai, részben pedig az Atlantisz szigetéről elmenekült atlantidák voltak, akik az akkor még víz alatt álló Szaharán keresztül, hajón jutottak el keletre, ekként élvén túl fajuk zömének és egy hatalmas világrésznek tengerbe süllyedését. Talán a Biblia által említett Noé bárkája volt az atlantidák menekülési eszköze, mely az Ararát hegyén fennakadt? Ezt a feltevést megerősíteni látszik az a feliratos cseréptábla, melyet Szardanapal ninivei palotájának romjai között találtak s mely az özönvíznek leírását tartalmazza, világos jeléül annak, hogy az Atlantisz tengerbe süllyedésének története nem csak az egyiptomiak és zsidók körében, hanem az asszírok és a velük rokon más népek előtt is széltében ismeretes volt. Bárhogyan történt is, bizonyosnak látszik, hogy nem az Atlantisz volt a prehisztorikus kor pompás és eredeti kultúrájának egyetlen színtere, mint ahogyan nem az ős-Egyiptom képviselete a Krisztus előtti tízezer évek legmagasabb kultúrszínvonalát sem. A Kaukázusban, a délamerikai Cordillerákban, Afrika déli területein és azóta elsüllyedt szigetországokban szintén éltek nagy embercsoportok, amelyek a mai emberfajoknak nem voltak ősei, s amelyeknek kultúrájáról eleddig egyetlen muzeális emléket sem sikerült találnunk. Az ember szelleme nagy csoportokban, idegen világokból jött erre a Földre, anyagi csíráját pedig olyan erők bocsátották rendelkezésére, amelyek az anyag törvényei felett tudás és akarat mindenhatósága révén uralkodni tudtak. A Földet elözönlő e nagy csoportokban természetesen különböző fejlettségű szellemek foglaltak helyet: voltak közöttük olyanok, akik itt vadember módjára erdőkbe vonultak és harcaik alkalmával egymást felfalták; viszont voltak olyanok is, akik előzőleg más primitív égitesten élték át primitív életfokozatukat, s itt már legelső testbeöltözésük alkalmával szelídebb társadalmi formákat tudtak meghonosítani. A mai polinéziai szigetlakó és a mai kultúrember között fennálló igen jelentékeny értelmi különbséget sem lehetne megérteni, ha nem tudnánk, hogy a ma élő félvad törzsek többnyire idegen világokból érkező, fejletlen szellemcsoportok, amelyek saját fejlődési színvonaluknak megfelelően, törvényszerű szükségesség folytán települnek meg a Föld ősvadonaiban, hogy ily alacsonyabb rendű életsorozatok keretében a Föld anyagrezgési viszonyaihoz asszimilálódhassanak s ekként mintegy megszerezzék a magasabb életnívó megteremtéséhez szükséges szellemi erőkészletet.

2. Az előbbiekből következik, hogy amikor a földi emberiség első szellemcsoportja a Földre megérkezett, a csoportban már voltak kimagasló egyéniségek, akik öntudatlan sejtésként magukkal hozták előbbi szabad szelleméletük emlékeit. A kultúra kezdő évezredeiben, mikor a fejlődő öntudat lassanként értékelni kezdte az élet értelmét és jelentőségét, a gondolkozás legfőbb problémája kétségkívül a halál rejtélye volt. Az ősember megdöbbenve figyelte a halálos dermedtségbe merevült test kihűlését s hosszú éjszakákon keresztül tépelődött a szent titok felett, mialatt lelkében öntudatlan emlékezéssel kirajzolódott a testen kívüli élet képe. Így keletkeztek, félig elképzelés, félig emlékezés útján a gyönyörű legendák arról a boldogabb világról, amelybe a holtak lelkei átköltöznek. Az őskori mítoszok a túlvilág legkülönbözőbb alakjaival népesültek be, akik részt vettek az emberek dolgaiban s egyesek, mint például a görög hitrege istenei, a Föld lakóival sokszoros személyes vonatkozásba is kerültek; annyira élénk és tudatos volt a görög léleknek a „daimonokkal“ való érintkezése. Boldog őskor volt ez, melyben a színes képek halmozásában gyönyörűséget találó képzelet szabadon merülhetett el a valóság és költészet csodálatos színjátékában. Évezredek hagyományainak apáról-fiúra szállása közben lassanként kialakult az egész hitvilág, minden népnél más, de a lényegben sokszor azonos legendakörrel, aszerint, hogy milyen gazdag és színes volt az egyes népek lelki élete s hogy kimagasló egyéniségeik mennyi emléket tudtak magukkal hozni abból a korukból, amikor még szabad szellemekként a végtelenség útjait járták. A legrégibb kultúrhelyek az áldozati dombok s a templomok voltak; itt zajlott le a szellemi élet, itt születtek meg az új ismeretek s ezért a magasabb kultúrfokra feljutott őskori ember, aki előtt nem maradt rejtve a matematika, csillagászat és vegyészet pozitív ismeretanyaga sem, minden szellemi gyarapodást az istenek ajándékának tekintett. Mai műveltségű ember hamar rámondja erre: gyermekes naivság. De talán helyesebb volna azt mondani: tisztább szellemi öntudat, a mostaninál kevesebb gőg és sokkal több intuíció. Az akkori ember életét valami tiszta, gyermeki odaadás hatja át, mellyel földi sorsát az égi hatalmak kezébe letette. A szelíd merengésbe ringató hit világa volt ez; a hité, mely lehetett tévelygő, olykor lehetett túlzásokba csapó és vaksággal fátyolozott, de nagyon sokszor volt az emberiség világító fáklyája, mely a tépelődés mély borulatába merült szellemet szelíd fényével az örökélet boldogságának kapujáig elvezette. Az emberiségnek ez a gyermekkora valóban nem volt ment felsőbb irányítástól. Az öntudatlanságból való lassú kiemelkedés történelmi távlatból olyannak látszik, mintha a tévelygések hosszú során átvergődő emberiséget itt-ott felcsillanó lángelmék vezették volna az öntudat kikristályosodása felé. Pedig az igazán alapvető, nagy kérdésekben, mint amilyenek a lélekvándorlás, az isteni gondviselés, a túlvilág, nem hadvezérek, bölcsek és testben élő egyéb tanítómesterek, hanem a világmindenség alkotójának műhelyéből küldött szellemi előfutárok szabják meg az irányokat. Az asztrális világban működő, földi szem számára láthatatlan intelligenciák hatalmas rajokban lepik el a fejlődő világokat és évezredeken át tartó, szívós küzdelem árán sugározzák be az emberek szívébe a létezés titkainak sejtelmét. Ezért van, hogy az ősi kultúrák mindegyike, bármennyire önállóan fejlődött is, hitbeli kérdésekben azonos formákhoz jutott el; például az amerikai felfedezők csodálkozással állapították meg, hogy Amerika őslakói az újszülöttet vízzel keresztelik és vallási szertartásaikban különös tisztelettel illetik a szimbólumként ismert keresztet. Még mai nap is van naprendszerünkben bolygó, melynek lakói csak a most folyó korban kezdenek a halál jelentőségére és a szellemeknek a síron túl való életére eszmélni; ez a bolygó a Földnél jóval fejletlenebb Merkúr. A Merkúrban hatalmas szellemcsoportok most végzik azt a munkát, amit több millió évvel ezelőtt a Föld szférájában végeztek: megtanítják az ottani embereket arra, hogy halottaikat eltemessék s róluk kegyelettel megemlékezzenek. Későbbi korokban majd elő fogják segíteni, hogy magasabb fejlettségű bolygókról, például a Földről, apostoli missziót vállaló szellemek nagyobb csoportokban menjenek a Merkúrra, akik ott fizikai testben megjelenve, újabb közléseket fognak adni az ottani lelki kultúrának. Így történt ez a Földön is. Az emberiség gyermekkorának irányítása a láthatatlan szellemvilágra tartozott mindaddig, míg el nem jöttek a bölcsek és próféták, hogy megalkossák a tiszta élet törvényeit. És az ő hosszú, előkészítő munkájuk után végre megérkezett Isten követe, hogy az idők teljességében megmutassa az ő mennyei Atyjának országát. Krisztus földi élete az érzelmi élet gazdag kivirágzásának aranykorát ajándékozta

a világnak. Amely pillanatban az ő nagy földi munkája befejeztetett, ugyanakkor kezdődött az emberiség felelősségteljes, érett férfikora; azontúl az ember nem volt gyermek többé, mert önmagára utalva, saját szabad elhatározásából kellett a lélek tiszta vágyai és az anyagi test nyers ösztönei között választania. 3. A szellemélet egyik legmélyebben szántó törvénye az, hogy mikor az egyéni öntudat jóságot és szeretetet sugárzó magasabb vezetők által rávezettetik a törvények ismeretére, akkor minden külső befolyás hosszú időre eltűnik. Az egyéniség megismeri helyzetét, saját erőit és képességeit, a jót el tudja választani a rossztól, tehát felelősségérzete teljessé válik. Ilyen helyzetben a szellemi vezetők magára hagyják, hogy most már szabadon érvényesülhessen az egyéniség önálló akarata. Nagyban ugyanez történt az emberiséggel is. A krisztusi kinyilatkoztatás korszaka a tanítás, a megismerés ideje volt; az égi követ elhozta a tisztultabb morál törvényeit s mikor tanításait vére hullásával megpecsételte, mikor ámuló tanítványai előtt porhüvelyét dematerializálva, ismét visszaszállt az égbe, attól a pillanattól kezdve a mélyen megdöbbent emberiség egyedül maradt a maga kétségeivel, hogy saját maga erejéből keresse emelkedésének útjait. A történelem számtalan bizonyítékot szolgáltat ama megfigyelés igazsága mellett, hogy az emberiség a nagy események reakcióiban dolgozza fel az új ismereteket. Minden erőteljesebb lökés, mely a földi kultúrákat előbbre vitte, hosszú visszaesést vont maga után. A reakciók néha évszázadokig tartó, súlyos lelki válságokat idéznek elő; téveszmék, túlzások, szörnyű erőszakosságok és embervoltunk szégyenére váló kegyetlenkedések hullámai borítják el a világot, százezreket hordva máglyára és vérpadra. A Föld fejlettségi fokának alacsonyságából következik, hogy itt a haladásnak minden lélegzetvételét időben jóval hosszabb visszaesések követik; a legcsekélyebb emelkedés után hosszú megállás, dermesztő csüggedés hínárja bénítja meg a lelkeket. Így süllyedt bele az emberiség a krisztusi idők nagy világeseményei után a tévelygések és nyugtalan keresések útvesztő éjszakájába: a középkorba. Jött a nagy népvándorlások korszaka, az ököljog uralma, a nyers erő és faji önzés tobzódása. A középkor a pogány testiség kultuszát termelte ki, s míg a kolostorok mélyén önostorozó extázisba csapott a vallási túlzók lázálma, addig az emberiség profán tömegei mind jobban elmerültek az anyag imádásában, a testi élet nyers örömeinek hajszolásában. A hitélet dekadenciája roppant rombolást vitt véghez a lelkekben. Nagy szellemcsoportok jelentek meg a Földön, hogy itt ellensúlyozzák és lerombolják az eszmélni kezdő szellemiség templomait. Az emberiség első nagy próbája volt ez felelősségének megismerése után. Ezidőtájt élesedett ki a vallás és tudomány között jelentkező ellentét. A hitből az egyházak dogmákat származtattak le és az elfogultság e bástyáit vérfolyamokkal övezték; Giordano Brunót tudományának szabadelvűségéért máglyára hurcolta az inkvizíció és XIII. Gergely pápa hálaadó istentiszteletet rendelt el, mikor a francia protestánsok tömeges legyilkoltatásáról értesült. A formalizmusba merevedett egyház így mintegy kerékkötőjévé vált a szellem szabad feltörekvésének és a maga részéről mindig mélyítette azt a szakadékot, ami a gondolkozni, ítélni, következtetni szerető lélek és a vak engedelmességet követelő dogmák között keletkezett. A reakció tehát a hit köntösébe öltözött, hogy diszkreditálja magát a hitet. Másfél ezer évig tartott az emberiség lelki bénulása. Csak a XV. században indultak útnak a nagy felfedezők, s a XVI.-ban léptek fel a hitújítók, hogy felszabadítsák a gondolatot a formák és tekintélyek szörnyű nyomása alól. Az eszmélni kezdés úttörőivel együtt, a XVII. században jelentek meg a történelem színpadán a nagy tagadók, akik a pozitív ismeretek abszolút fölényét szembehelyezték a hagyományok sejtéssé halkult eszmegazdagságával; jöttek az enciklopédisták és természetimádók, megjelent a gőzgép, az ipari munkamegosztás és a kapitalizmus; feltalálók százai árasztották el a Földet; nagyszerű orvosok, kémikusok, fizikusok, mérnökök és természetvizsgálók tárták fel az élet érzékelhető titkait. A pozitív ismeretanyag gyűjtésének láza annyira általánossá lett, hogy a XIX. század második felében művelt emberre nézve teljesen tarthatatlanná vált a természettudományi gondolkozással való szembehelyezkedés; ez időben az egész kultúrvilág érdeklődését a baktériumok, az elektromos erő gyakorlati

alkalmazásai, kémiai és fizikai újítások, az ember agybeli tudásának odaadó bámulása és frappáns kimélyítései kötötték le. Szóval, bármilyen hatalmas lökést adott is a tudomány az emberiség szellemi emelkedésének, ezen a téren is jelentkezett a mérséklet nélkül való lelkesedés reakciója: az emberiség olyan erőteljesen vetette bele magát a pozitív természettudományi ismeretanyagba, hogy végül is kénytelen volt megtagadnia saját szellemiségét, lelkének az anyagon túl világító, nagyszerű örökkévalóságát. A materiális gondolkozásnak ez a csodálatos merevsége kétségkívül emberi mű, emberi fogyatkozás. Magunkra hagyatva, a világmindenség nagy szellemi közösségéből kitaszítva, eltévelyedtünk a földi célok útvesztőjében és lelkünkben feledésbe merült régi hivatásunk éber érzése. Az elhagyatottság nagy próbáját az emberiség kiállotta ugyan, de megtépve, elzüllötten, magával meghasonulva került ki belőle. Isteni volt bennünk az értelem nagy megismerő ereje, de emberi módon használtuk fel azt: ahelyett, hogy repülni tanultunk volna, beleástuk magunkat a föld mélyébe és eltemettük magunkat az anyagba világos öntudatunkkal, szellemiségünkkel, örökkévaló eszméletre hívatott isteni természetünkkel együtt... Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a földi emberiség történetét, azt a megállapítást kell tennünk, hogy annak ókorra, középkorra és újkorra való, most használatos felosztása nem felel meg a tapasztalati tényeknek. Amerika felfedezése kívül álló, mondjuk: kozmogóniai nézőpontból szemlélve nem kimagasló világtörténeti esemény s ennél fogva nem választhat el olyan korszakokat, melyek belső tartalomra nézve nem különböznek egymástól. Erre a felosztásra az emberiségnek csak azért volt szüksége, hogy a természettudományi gondolkozásnak és a technikai találmányok fellendülésének korát túlértékelve, a modernség századait megkülönböztesse a „vallási tévelygések“ lenézett korszakától. A legújabbkori szellemi ismeretek alapján saját szempontjainknak megfelelően, - tehát a Föld történetét a következő új szempontok szerint kell nagy korszakokra osztanunk: 1. Az ókor mintegy ötödfélmillió évvel ezelőtt, az ember első földi megjelenésének időpontjában kezdődik és egészen addig tart, amíg a zsidóság nagy szellemcsaládja a történelem színpadán meg nem jelent. Ezt a hatalmas epochát magasabb szellemi előfutárok irányító befolyása jellemzi; rendeltetése az volt, hogy előkészítse a Föld szféráját magasabb rendű szellemerők testi életére. 2. A középkor a zsidó szellemcsalád megjelenésétől napjainkig terjedő időt foglalja magában. Kezdete mintegy huszonötezer évvel ezelőtt folyt korszakra esik, csúcspontját pedig az a világtörténeti súlyú esemény jelenti, amely az evangéliumi tanítás közlése által óriási lökést adott az emberiség fejlődésének. Krisztus földi életének befejezése után a kor hanyatlását, az események reakciójának tobzódását szemlélhetjük: a Föld reszket és dübörög az ég ajándékának súlya alatt. Vallásos tévelygéseken, az e1borultság lelki tespedtségén és a tudományosnak nevezett materiális megkeményedésen át vezet a szellemi öntudat megvilágosodása felé. Napjainkban ennek a megtisztulásnak átmeneti korszakát éljük. 3. Az újkor az emberiség szellemi eszméletre ébredése, a léleknek és öntudatnak az anyagból való kibontakozása lesz. Már nincs nagyon messze. Aranyló sugarai sok szívet megérintettek már a mi korunkban is, mintha távoli harangszó megrezdülő hangjai szólongatnának bennünket friss hajnal pirkadáskor. 4. A mi korunk etikája, filozófiája és természettudományos meggyőződése vigasztalan ellentmondások és nagy hazugságok tükörképét mutatja. Mindenki szemlélheti ma a hit és tudás között fennálló hatalmas ellentétet. Míg a középkorban a dogmatikus egyház volt a szellemi előhaladás kerékkötője, addig ma ezt a szerepet a dogmatikus tudomány tölti be. Nincs hálátlanabb dolog, mint új csapást vágni a tudomány területén. Láthatatlan erők játékszere az ember, de abban az illúzióban él, hogy ő játszik az erőkkel. Lenézik ma azt, aki a titkok mélységeit elfogulatlan értelemmel fürkészi. Rejtelmes gyógyító erővel rendelkező emberek jelentkeznek itt és ott, akik az orvostudományt sohasem tanulták; a bénák, idegsorvadásosak százait gyógyítják meg szuggesztív delejes erejükkel, míg a hivatalos tudomány vétót nem kiált és börtönbe nem hurcolja a „kuruzslókat“... Vajon mi más ez, mint az inkvizítorok türelmetlensége, mellyel a kopernikuszi világrend ellen küzdöttek laboratóriumokban be nem bizonyítható, rejtelmes erők létezését feltételezni, műszerekkel meg nem mérhető, nem látható lelki kölcsönhatásokat kutatni, általában hinni és érezni ott, ahol a pozitív tudás kielégítő

magyarázatot adni nem tud: egy időben éppen olyan merénylet volt a közvélemény szemében, mint a pápai szék előtt egykor azt állítani, hogy a Föld forog a Nap körül. Azok szerint, akik modern tudósoknak nevezik magukat, a hit nem egyéb önáltatásnál; gyenge intelligenciák babonás vigasztalója, szentelt víz, ami csak arra jó, hogy altatgassa az igazság komor arcától megrémült öntudatokat. A vallások már nagyon sok koncessziót tettek a tudománynak, de a tudósok még mindig késnek azoknak a lélektani kutatásoknak feltárásával, amelyek bizonyossá tehetnék, hogy a hit éppen olyan kisugárzása a szellemnek, mint a radioaktív anyagok emanációja. Pedig, hogy egyebet ne említsünk, maga a legpozitívebb tudomány sem boldogul már hit nélkül, mert egyetlen olyan ismeretág sincs, amely ne támaszkodnék a hipotézisek egész légiójára. Márpedig a, hipotézis nem egyéb, mint hite olyasvalaminek, amire pozitív bizonyítékunk egyelőre hiányzik. Nagyon sok ilyen hipotézis megdőlt már a tudomány haladása során. Gondoljunk fiatal éveinkre, amikor lobogó lelkesedéssel ünnepeltük az emberi agy nagyszerű építményeit: a filozófiai rendszereket. Mindnyájan voltunk valaha tagadók és pozitivisták, ha nem ebben az életünkben, talán egy előzőben, melynek részleteire csak lázálmainkban - vagy azokban sem - emlékezünk. Mindnyájan tetszelegtünk magunknak szellemi erőnk fölényes biztosságában s elég öntudatosaknak éreztük magunkat arra, hogy a halált annak fogadjuk el, aminek akkor láttuk: szép, nyugodt, biztos és végérvényes elmúlásnak. A fiatal erők tobzódása idején a lélek telve van önbizalommal és nyerseséggel; hajlandó mindent önmagára vezetni vissza és megalázónak tartja, hogy sorsának intézésében kívülálló erők érvényesülését elismerje. De amint nő az életkor és a szellem kibontakozik az önzés és anyag ködéből, azonképpen szélesedik a lélek befogadóképessége; később már nem tartja magát abszolút biztos kősziklának s megérzi a nagy titkok érintését, amint leheletszerű csókkal illetik az emberi szívet és égő könnyet pergetnek rá a fájdalom forrásából. Ezen a ponton hajlik vissza a tudás útja a hit útja felé. Vannak, akik egy-egy földi élet keretén belül sohasem bontakoznak ki az anyagból, melybe öltöztek. Ezek tudásuk fejlesztésében látják létük egyedüli igazolását s rendszerint nem veszik észre, hogy az igazi tudás ellen az elfogultság nagy kőkoloncaival bástyázzák körül magukat. Mások felszabadulnak az anyag nyomása alól és megfigyelik, hogy látásuk mezeje csodálatosan kibővül, ha nem ragaszkodnak túlságosan ahhoz a beidegzett formához, hogy mindent kézzel fogjanak meg s minden új ismeretet műszerekkel tudjanak megmérni. Vannak érzékeink, melyek hírt adnak a durva anyagon kívül lejátszódó eseményekről; egy egészen külön világ van körülöttünk, amelyről a tudomány majdnem semmiféle értesítést nem ad. Értelmünk tágulása és felfogóképességünk ereje vezet bennünket az új világ kapujához. Felnyitjuk azt, benézünk rajta, - mintha a menny arany kapuján pillantanánk be az ígéret örök országába... Vajon mi képesít arra, hogy használni tudjuk titkos érzékeinket? A léleknek az az ereje és akarata, hogy új igazságokat ismerjen meg. A hit, hogy ilyen felismerhető, megérezhető, nagy igazságok vannak. Az igazi hit nagyobb realitás, mint a tudós lelkiismeretes önkorrekciója: a hit a maga fejlődési vonalának legmagasabb pontján nem egyéb, mint tiszta intuíció, a lélek világító ereje, a megismerés abszolút biztossága, a szellemnek az anyag felett elért gyönyörű diadala. Ebből következik, hogy a hit és tudás, a vallás és tudomány között fennálló ellentétnek egykor el kell simulnia. „Az örök Igazságra esküszöm, - szólt száz évvel ezelőtt de Maistre, - hogy a tudás és hit soha ellentétbe nem kerülhetnek...“. Úgy érezzük, igaza van. Az emberiség olyan hatásokat, olyan eredményeket fog megismerni, amelyek a pozitív természettudomány elfogadott törvényeivel nem magyarázhatók meg. Ennélfogva keresni fogja a tünemények titkait és nem fogja többé tagadni, hogy a láthatatlan világ új dimenziókat nyit a megismerés előtt. Hol van elraktározva az évezredek óta gyűjtött ismeretanyag, amit valaha emberi tudás megoldott, vagy megoldottnak vélt? Az ezerszer új alakba öltöző és ismét átváltozó szellemben. Szomorú volna, ha a megismerés eredményei csak a legkiválóbb emberek agysejtjeiben élnének és csupán könyvekben őriztetnének meg a jövő számára. Amit földi ember valaha átérzett és gondolatai közé befogadott, az abban a lélekben, - akárhány élet súlya alatt görnyedezik, - mind külön-külön élmény gyanánt él; időnkint el-elhomályosul, de aztán ismét régi fényében ragyog fel, hogy megvilágítsa az utat, melyen a magános szellem halad a végtelenségben. Már a legrégibb kultúrák ismerték a lélekvándorlás tanát s az ősi vallásfilozófiák évezredekkel ezelőtt

biztos megérzéssel mutattak rá arra a szükségességre, hogy a testből elszállott szellemnek, ha fejlődni akar, újból testbe kell öltöznie. Az új életből a réginek öntudata ki van törölve, de vannak szerzett tulajdonságok, amelyeket a szellem az új életváltozatokban soha el nem veszíthet. Ez a megismerésbeli plusz az, ami a lélek fejlődését, állandó emelkedését biztosítja. A földi kultúrák ismeretanyaga tehát nem a legkiválóbb emberek agysejtjeiben van letéve, hanem részletekre szaggatva ott él minden teremtett szellemben, aki tudatos értelemmel igyekszik elmélyedni az élet nagy titkainak megismerésében. A tudomány nem haladhat tovább azon az úton, melyen a lélek megérzésének kincseit a maga haladása árán eltiporja. A tudománynak és hitnek össze kell békülniük, mert mind a kettő a lélek legbelső szükséglete. Korunk vezető szellemei mit sem akarnak tudni e mély szakadék jelentőségének felismeréséről. H. G. Wells írja korszakos, nagy művében I ezeket az érdekes és jellemző sorokat: „Bár sok bolondot írtak össze a vallás és tudomány viszályáról, ez a viszály csak költött valami. Amit a világvallások kivétel nélkül ihletett erővel hirdetnek, azt a történelem, amely egyre világosabban lát és a tudomány, amelynek szemhatára egyre tágul, logikus és bizonyítható tény gyanánt szögezi le. Az emberek egyetlen testvéri közösségbe tartoznak, egyetlen közös törzsből származnak, az egyes emberek, a nemzetek és a fajták elkeverednek, elvegyülnek és szakadatlanul, újból meg újból egymásba olvadnak, míg a csillagok között keringő e kis planétán ki nem bontakozik az egyetemes, közös emberi végzet. Ma már a lélektan tudósa segítségére siet a prédikátornak és lelkünkre köti, hogy addig az emberi szív nyugalmát meg nem leli, az emberi lélek biztonságra és egyensúlyra nem számíthat, amíg az ember életét el nem veszíti, hogy újra megtalálja; amíg meg nem fékezi és meg nem fegyelmezi érdekeit és akaratát, hogy felülemelkedjék a kapzsiságon, vetélkedésen, félelmen, ösztönön és szűk családi szereteten... Akár vallásos cél tudattal éljük életünket, akár tökéletesen tagadjuk a vallásos eszmék célravezető Voltát, az alapvonal mindig ugyanaz marad...“ Nyilvánvaló, hogy ez okfejtés csupán a vallásos és tudományos etika céljainak hasonlóságában mond igazat, ellenben végső következtetésében, hogy tudniillik az alapvonal mindig ugyanaz marad, akár vallásos céltudattal éljük életünket, akár tökéletesen tagadjuk a vallásos eszmék célravezető voltát, nem egyéb kiáltó hazugságnál. A vallásos eszmék arra tanítanak, hogy az emberi tettek felelőssége fennáll a bírói fórumok és népszövetségi határozatok döntése után is; tanítanak arra, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ s hogy más kárán anyagi előnyöket keresni nem szabad. Hol vagyunk ezeknek az alapvető eszméknek etikai elismertetésétől a mai társadalmakban, amikor a természettudományi gondolkozás materializmusa lerombolta a szellemi felelősség érzését és az okszerű önzést a társadalmi boldogulás alapjává tette meg? Évszázadokon át tetszelgett az emberiség a humanizmus csillogó köntösében s mikor a népek háborújában színt kellett vallania, eldobta a fehér köpönyeget, fegyverbe öltözött és milliószámra öldöste embertársait. Ha a humanitárius modern emberről lefejted a tudós-tógát, előtted áll a gyilkolásra kész vadember. És ha nincs háború, akkor vajon nemesebb és emberszeretőbb-e az ember? Nem csellel és pénzzel igázzák-e le hatalmas birodalmak a gyöngébb nemzeteket? Nem látjuk-e naponta a kapitalista társadalmak által eltiport embermilliók szörnyű szenvedését? Nem élnek-e vissza a tömegek szavazati jogával ravasz és lelkiismeretlen politikai kalandorok, hogy saját egyéni hiúságukat és egyes osztályok mérhetetlen anyagi kapzsiságát kielégíteni igyekezzenek? Mindezek a végzetszerűen súlyos visszaélések egyáltalán nem volnának lehetségesek, ha a köztudatban benne élne a lelkiismereti felelősségnek az a mértéke, amely a vallásos meggyőződésben gyökerezik. Ellenkezőleg: éppen a szellemi felelősségérzetnek teljes hiánya és korunk gondolkozásának abszolút anyagiassága okozzák, hogy a modern ember csak elméletnek és dísznek alkotta meg a mai kor etikáját, a gyakorlatban azonban a kíméletlen önzés és eltiprás politikáját követi. Ezt a hallatlanul mély lelki szakadékot éppen az a körülmény okozza, hogy a tudománya által hatalmassá lett ember a praktikus életben egyszerűen felrúgta a lelkiekben oly ellenállhatatlan szépséggel és igazsággal sugárzó alapigazságot: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“… Az alapvonal tehát korántsem ugyanaz, mint Wells állítja, hanem teljesen ellenkező. Ebből következik, hogy hamisak mindazok az alapelvek is, amelyeken a mai társadalmak felépülnek. Nem igaz az, hogy ha a jelenkori gazdasági rend alapjává az önzés helyett a szolidaritást tennék, akkor ez a rend felborulna. Nem igaz, hogy ha előjogokkal rendelkező történelmi osztályok helyett a dolgozó tömegek befolyása érvényesülne, az államok megdőlnének. A gyöngék eltiprásának, a műveletlenek kitagadottságának és az anyagi jólét

hajszolásának mai rendszere csak olyan életfelfogás mellett lehetséges, mely az elmúlással mindent elintézettnek tekint. Itt tehát a materiális életfelfogás áll szemben azzal a másikkal, amely szerint Van síron túli élet, van az emberi tettekért fennálló, örök felelősség és Van az emberi akarattói független, nála sokkal hatalmasabb, láthatatlan, magasabb rendű Élő Öntudat, aki végtelen türelemmel és elnézéssel teret ad az emberi törekvéseknek de kérlelhetetlen szigorúsággal meghozza majd a tettek következményeit is. Korunk emberi társadalma egyetlen lépést sem tehet előre; míg tudományának ezeket a gyarló félszegségeit ki nem küszöböli s a mai ismeretek teljességével rendelkező, modern ember lelkének vissza nem adja a láthatatlan és érzékelhetetlen dolgok megismerésének vágyát. Ha úgy tetszik, ám tegye ezt tudományos felkészültséggel, reális ismeretanyaggal. Kant írja „Träume eines Geistersehers” című művében: „Bevallom nagyon is hajlandó vagyok azt állítani, hogy a világban anyagtalan természetek léteznek és saját lelkemet ezeknek a lényeknek osztályába sorozom. Valamikor be fogják bizonyítani, hogy az emberi lélek már ebben az életben is felbonthatatlan összeköttetésben áll a szellemvilág valamennyi anyagtalan természetével, ezekre kölcsönösen hat és tőlük benyomásokat vesz át“. Íme, a königsbergi bölcs már több mint száz évvel ezelőtt megjelölte az irányt, amely felé a tudománynak haladnia kell. O volt az, aki szilárdan kitartott ama hite mellett, hogy a világtért valami érzékelhetetlen, sűrű anyagnak kell betöltenie, - amit el is nevezett éternek; akkor megmosolyogták, de ma, a rádió korában, az étert már mindenki ismeri. Másik jóslata is ugyanígy fog majd beteljesedni. A tudomány kénytelen az érzékeken felül és kívül található világ törvényeivel foglalkozni és az e téren várható eredmények meg fogják hozni a tudomány és hit harmóniáját. Történelmi pillanat volt az, mikor az angol tudományos világ legelőkelőbb testülete, a British Association az 1927. év szeptemberében tartott kongresszusán kimondta, hogy ma már nem lehet mereven tagadni a halál utáni élet lehetőségét s éppen ezért a jövőben a lélekkutatás problémáinak sokkal tágabb teret kell biztosítani. Az angol lélekkutató társaság volt elnöke, dr. T. W. Mitchell ez alkalommal tartott előadásában a telepatikus jelenségek vizsgálata során bebizonyította, hogy a halottak gondolkozása valamilyen formában továbbra is megmarad és a halottak eszméletének bizonyítékai információs forrás gyanánt az élő emberek számára hozzáférhetőeké váltak. Az előadás hatása alatt Sir Oliver Lodge, Angliának ma élő legnagyobb tudósa, korszakalkotóknak nevezte ezeket a megállapításokat, melyek az egész világ figyelmét ráirányították a lelki élet rejtett titkainak óriási jelentőségére és megjelölték a további kutatásnak egyedül lehetséges irányát. Íme, már napjainkban elérkeztünk annak a szédületes perspektívájú elvnek a megismeréséhez, hogy eddig beidegzett egész tudásunkat a halhatatlan lélek törvényszerűségeinek behatóbb kutatása által teljesen új alapokra kell helyeznünk. Egy elkövetkezendő, ragyogó új korszaknak hajnalhasadása dereng a Föld-csillag felett. A tudománynak ott kell keresnie a még hiányzó megoldásokat, ahol azok elrejtve vannak: a lélek titkos rezdüléseiben. A megismerés vágyának olyan intenzívnek kell lennie, hogy ne botoljék meg mindjárt az első akadályban: a tudományos dogmatizmusban. Vesse el a lélek bilincseit: a formákat. Általában ne mondjuk soha, hogy a pozitív gondolati megállapításokból ki kell zárni a lélek titkos megérzéseit; idegen világból hozott, gazdag ismeretanyag van azokban elrejtve és felhalmozva. Az a gondolat, amelyből hiányzik az érzelem meleg fénye, csak annyira világít, mint a gyertyaláng. Az igazság az, aminek hódító erejét agyunk és szívünk egyszerre érzi; a gondolat saját belső ereje, az érzelem világossága, a szeretet odaadása avatja sugárzó, arany nappá; mely önmagában él és titkos fényrezgéseket küld a világmindenség távoli régiói felé. Ha jót akartok tenni emberekkel, ne neveljétek őket rideg formatudósokká, mert a beidegzett ismeretanyagon keresztül csak távoli s elérhetetlen világosság gyanánt fog feléjük derengeni az élet célja és igazi értelme, - hanem neveljétek őket örülni tudó, melegszívű, szerető, érző lelkekké, hogy a földi élet szépségeivel szemben és a bölcsességre való törekvésben mindenkor meg tudják őrizni gyermekkoruk üde fogékonyságát. Meglátjátok, hogy a szeretet és megértés iskoláját járva, mélyebb és tisztultabb igazságok fognak előttük feltárulni; igazságok, melyek a végtelenség isteni forrásából fakadnak s a tudásra vágyó, hitben megfinomult szellemet a boldog öntudat szárnyaira emelik.

SZELLEMEK AZ ÖRÖK VÁNDORÚTON l. A szellem születése 2. A szellem bukása 3. Az anyagvilágok benépesedése 1. Nyugtalan, lobogó fénycsóvához hasonlatos egyéniségünk isteni része. Kicsi lángocska, mely hol itt, holott villan fel, mint a lidércfény; néha évszázadokig bolyong a végtelenségben, hogy újból és újból leszálljon sötét mélységek dermesztő homályába: élni, szenvedni és meghalni. Mint ahogyan üstökös jár az égen: jő a végtelenség éjszakájából, sugárkévéjével végigsúrolja a csillagsátort, ragyog, szikrázik s azután ismét elrohan a kiismerhetetlen messzeségbe, - úgy suhan keresztül a világon az emberi szellem. Fekete éjből rohan elő és fel nem mérhető távolságban tűnik el ismét. Bölcsője a teremtés lázában égő gondolat és sírja nincs sehol, mert a szellem örökéletű, mint alkotója, az isteni teremtő erő. Végeérhetetlen, örök bolyongás ez a végtelenség sugaras mezején. Hol születik a szellem? Hogyan emelkedik magános öntudattá? Hogyan alkot magának fizikai testet az anyagvilágokban és sok-sok életen keresztül hogyan emelkedik a szabad gondolat legmagasabb csúcsait jelző világokig? Olyan kérdések ezek, amelyek minden szívben a nyugtalan érzések egész felhőjét kavarják fel s amelyekre a gondolkozó agy tépelődve keresi a választ, sokszor egy egész életen át hiába. Ezeket a nagy titkokat fogjuk e fejezetben tárgyalni. Nyomon követjük a szellem örök vándorlását, amint az anyaggal folytatott küzdelméből szörnyű megpróbáltatások és fájdalmak árán felemelkedik a bölcsesség és szeretet filozófiai nyugalmáig. Az állomások, amiket földi vonatkozásban életeknek nevezünk, a csillagvilágok és naprendszerek, amiken átvonulunk, jelzik a szellem útját a végtelenségben. A keresztyén egyházak azt tanítják, hogy valahányszor újszülött pillantja meg a napot, mindannyiszor új lélek teremtetik: Az egyházak szerint a lélek hordozza porruháját, azután elrongyolja azt s visszatér teremtőjéhez, hogy megvárja az utolsó ítéletet; szétporlott csontjait ekkor ismét össze kell szednie a feltámadáshoz. Szavak, szavak, dogmákká sűrített vaskosságok ezek, melyekben elhomályosult a lényeg. Krisztus csodálatosan szép tanításai az emberek nyelvén téveszmékké ferdültek. Mintha látnánk a Megváltó bánatos, kék szemét s hallanánk Nikodémushoz intézett, mély jelentőségű szavait: „Ne csodáljad, hogy azt mondám neked: szükség néktek újonnan születnetek. A szél, ahová akar fújni, fú és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő s hová megyen... Te Izraelben mester vagy és ezeket nem tudod? Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt mondjuk és amit látunk arról teszünk bizonyságot; de a mi tanúbizonyságunkat el nem fogadjátok... Ha a földi dolgokat mondtam néktek és nem hiszitek: mimódon hiszitek, ha mennyeieket mondándok néktek?“ (Ján. III: 7-8; -12). Krisztus tehát eléggé nyíltan tanította a szellemnek földi testbe való gyakori visszatérését és ezekben a szavakban nyomatékosan még azt a figyelmeztetést is kifejezésre juttatta, hogy nem képletesen, hanem a szó valódi értelmében beszélt a tárgyról. Földi dolgok ezek, - úgymond, - veletek történnek s még sem hiszitek? Csodálkozik azon, hogy valaki, aki Izraelben mesternek mondatik, olyan naivságot kérdez, hogy mi módon mehet valaki vissza az anyja méhébe? Hiszen a zsidóság műveltebb körei abban az időben régen tudtak a szellemek újjászületéséről, várták, hogy Illés új alakban megjelenjék, mint ahogyan az írások ezt meg is ígérték. És a Krisztus tanításain felépült egyház mégis elvetette a reinkarnáció tanát. A keleti vallások viszont erre a gondolatra építik fel egész filozófiai rendszerüket. A bűnös embert fiatal és fejletlen szellemnek tartják, aki még keveset élt. A buddhizmus felfogásában a testi életek sorozata a fejlődés emelkedő vonalát jelzi: minél többször élt a szellem földi testben, tehát minél idősebb a szellem, annál fejlettebb. Látni fogjuk, hogy ez a feltevés nem alkalmazható törvényszerűen minden életsorozatra, mert a szellem fejlődése nem mindig mutat egyenesen felfelé ívelő vonalat, hanem abban sok törés, visszaesés, elhanyatlás is mutatkozik. A legfejlettebb szellem is ki van téve az ismételt elbukás veszélyének; a földi élet mindig kockázatos vállalkozás és aki csónakon akar átmenni a tenger túlsó partjára, nem tudhatja,

hogy lesz-e ehhez elég ereje és kitartása? Tény, hogy lehet látni embereket, akik fiatal szellemeknek látszanak, mert talán először élnek a Földön; de még azok sem itt kezdik szellemi életüket, hanem mélyebb anyagvilágokból érkeznek. Olyanok, mint a bárdolatlan dél-afrikai vadember valamely modern nagyváros forgatagában. Milyen messze felette áll az ilyen ősembernek a kultúrált európai család gyermeke, aki tízéves korában talán Bach áhítatot keltő zenedarabjait játsza, vagy költők nagyszerű műveiért lelkesedik! Ha minden egyéni öntudat csak a földi születés pillanatában keletkeznék, az emberek között nem lehetnének olyan nagy értelmi és etikai különbségek, mint amilyenek tényleg vannak. Minden felemelő etikai érzés nagy fáradsággal szerzett sajátunk; sok életen át szenvedések és megaláztatások árán érlelődött meg lelkünkben a jónak és igaznak az az értékelése, ami a tapasztalatok hiányában szűkölködő, fejletlen szellemnek még nem életszükséglete. A szellem élete tehát nem kezdődhetik a földi születés pillanatában. Sok ezer évvel előbb, a világmindenségnek egy távoli pontján kezdett el égni az a parányi lángocska, amely a fejlődésnek törvényszerű fázisain áthaladva, végre elérkezik az emberi élet kapujához, hogy megkezdje a legnehezebb iskolák egyikét. A világon átáramló nagy életfolyam az a szél, „melynek zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő s hová megyen“... Krisztus tudta, érezte, tanította. „Az én Atyámnak házában sok hajlék van“, - mondá; nemcsak ez a szegényes, göröngyös, verejtékes Föld, hanem napok és holdak és más égitestek végtelen sora, ahol mindenütt élnek emberek és örülnek, vagy szenvednek aszerint, amint fejlődési vonaluk mentén elérkeztek a tiszta szellemi öntudat magasságáig, vagy még mélyen benne rejtőznek az öntudattompító anyagban. Ahány csillag, annyi állomás. Sok mellett csak elrohanunk, figyelmünkre sem méltatva, mint ahogyan sötét éjszakában elfut a tűzszemű lokomotív a kicsiny őrházak mellett, pedig ~ kicsiny hajlékokban is lámpafény és élet van s mindkettőnek melege kiszűrődik a néma éjszakába. Más állomásokon hosszasan s cél nélkül vesztegelünk, újból és újból visszatérünk, amíg csak észvesztő rohanásunkban hirtelen zökkenővel le nem térünk a nyílegyenes pályáról, hogy véresen leguruljunk a töltésről, tompán és süketen belefúródva a nyirkos földbe... A gőzmozdony és a magános szellem útja telve van kockázattal. Az ősszellemek születése egybeesik a világ teremtésével. „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala...“ A galamblelkű evangéliumíró e meghatározása felölel mindent, amit a teremtés kezdetéről földi értelemmel felfoghatunk. A világmindenség keletkezése időben és távolságban annyira messze van tőlünk, hogy még csak helyes fogalmat sem tudunk róla alkotni. De földi életünk céljától nagyon távolra is esik az a törekvés, hogy minden létező végső okát és a végső ok anyagi megnyilvánulásának formáját, a világot, filozófiai meghatározások bilincseibe zárjuk; csak emberi gőg képes ily céltalan játékra. Sokkal magasabb értelemre kell fejlődnünk, hogy e gondolat távolságait átfoghassuk. Annyi bizonyos, hogy Isten a teremtés kezdetén tiszta és szabad szellemeket teremtett, akik bűn nélkül valóak, szépségtől és örömtől sugárzóak voltak. Ez a megismerés, mint ösztönös kincse az eszmélni kezdő öntudatnak, minden ősi kultúrában feltalálható, annak jeléül, hogy az ember ezt a tudatot szelleméletéből hozta magával. A teremtés ma is tart. Szakadatlan, végtelen áramlás hatja át az egész világot: Isten kiapadhatatlan szeretete, mint örökké bugyogó; tiszta forrás, ma is az idők végtelenségén keresztül folyton alkot új szellemeket és új világokat, elbocsátván pályájukon az égitesteket és szellemcsoportokat s táplálván az örökkévaló élet tengerét új vizekkel. A szellem csoportok között tehát különbséget kell tenni. Először is élettartam tekintetében, mert az évezredek óta fejlődő csoportok a szellemi erőknek sokkal nagyobb komplexusát tudták már tulajdonukká tenni, mint azok a csoportok, amelyek munkájukat későbben kezdték. Másodsorban pedig jelentékeny különbség áll fenn a származás helye tekintetében is. Vannak szellem csoportok, melyek üstökösökben születtek; vannak mások, melyek szoláris fényű napokban, vagy ilyen napok bolygóin kezdik pályafutásukat. Ha az egyes csoportok elhagyják ősi naprendszerüket és más naprendszerbe térnek át, magukkal viszik származási helyük természetének megfelelő eredeti erőiket, melyek egy másik világban bizonyos ideig még rejtelmes, különös, titkos tulajdonságokként kísérik őket. Isten minden szellemnek külön, egyéni életet ad, de mégis a szellemek csoportonként teremtetnek és e

csoportok keretén belül határtalan szolidaritás uralkodik. Bármilyen merészen emelkedik fel fejlődése során egy-egy magános szellem, addig nem szállhat magasabb naprendszerbe, míg csoportjának minden egyes tagja fel nem emelkedett a kiváló vezetők által elért színvonalra. Ebből következik, hogy a szellemcsoportok Istentől nyert hivatással végzik feladataikat; vándorlásaikat pedig nem ötletszerűen irányítják, hanem felülről kapják az utasítást, mikor fejlődésük számára új teret keresnek. 2. A vallások nagyobbára megegyeznek abban a tanításban, hogy az ősvilágosságban teremtett szellemek mind tiszták és szabadok voltak, de bukásuk folytán eltávolodtak Istentől és ennek a bukásnak következménye a szenvedésteljes földi élet. Ezzel szemben keleti vallási motívumokon nevelődött egyes teozófiai Írók mit sem akarnak tudni a szellemek bukásáról. Szerintük a mindenséget alkotó örök értelem, Logosz, a szellemvilágot mintegy kilélegzette önmagából és a szellemek e kilélegzési processzus határpontján jutottak el a legnagyobb sűrűsödést jelentő anyagvilágig, az ásványországig. A szellem éltetni kezdte az ásványvilágot s ekkor, Logosz lélegzésének visszatérése folyamán, a szellem emelkedni kezdett, hogy a növényvilágon, állatvilágon, végül az emberi fokozaton át ismét visszaszálljon teremtőjéhez. Látnivaló, hogy ez elméletben, melyet C. W Leadbeater, ismert okkultista író A Teozófia Alapelvei című művében fejt ki, teljességgel hiányzik az anyagvilágban élő szellemiség felelőssége. Hiszen tény, hogy a sűrű anyagba való süllyedést és abból való felemelkedést lehet ki- és belélegzéshez is hasonlítani, de hol marad e hasonlatból Isten örökkévaló szeretete, mellyel az emberi nemet mindenkor elárasztotta? Feltételezhető-e, hogy a szenvedés Istentől ered, hogy Isten a bűnt, betegséget, küzdelmet teremtő kedve játéka gyanánt adta a világnak; feltételezhető-e egyáltalán, hogy Istentől származhat valami, ami bűnhöz és szenvedéshez hasonló, tehát ami nem tökéletes? Nem, elméletekkel nem lehet megszűntetni az emberiség felelősségét a bűnért, ami elkövettetett. Az a számtalan szellemcsoport, ami az anyagvilágokat benépesíti, megtévedt, elbukott, Istentől eltávolodott szellemek társasága. A teremtés műve szent és tökéletes; az ember az, aki a maga nyugtalanságával és tévelygéseivel e nagy műben, disszonanciát idézett elő; az ember az, akinek egykor a küzdelmes földi életek hosszú során át ismét vissza kell érkeznie az ősi tisztasághoz és tökéletességhez. A bűnt és szenvedést az ember maga teremtette. Az emberi szellemnek, mielőtt megkezdette volna az isteni világterv keretében kijelölt rendeltetése betöltését, ős szellemi törvény szerint, mely azóta is folyton él és uralkodik, meg kellett próbáltatnia. Mint mikor az emberek hidat építenek és használatbavétel előtt hatalmas súlyokkal rakják meg azt, hogy kipróbálják a teherbíró képességét: úgy terheltetett meg a tiszta szellem is vágyakkal és nyugtalanságokkal, melyek a világmindenség szent harmóniájából való kilépésre ösztökélték. És ez a próba igen sok esetben tragikusan végződött: az ős emberszellem a nyugtalanságot választotta, a tisztaságában isteni képességű szellemlény elbukott. Az első teremtés alkalmával született tiszta szellemek sajátságos kétféleségű rezgési erővel voltak felruházva; ezeknek egyike a teremtő, nemző, cselekvő erő, másika pedig az elfogadó, vonzó, asszimiláló erő. Az egész világmindenségben mindenütt kísért ez a csodálatos kettősség: pozitív és negatíveleme ugyanannak a működő erőnek, mintha a világ egyensúlyának lelke, az erők ölelkezésének titka rejlenék benne. A tiszta e1sődök erejüknek e kétfélesége által az isteni világterv hű munkásaivá váltak; szabad elhatározásból követték a törvényt és együtt keringtek mindazokkal az erőkkel, amelyek Isten felséges alkotásának egyensúlyát biztosították. Évmilliókon át minden életnyilvánulás boldog összhanggá olvadt össze; a világot áthatotta a legcsodálatosabb, legszentebb erő, melynek tudományos meghatározása teljesen hiányzik az emberek nyelvében, mert az emberek ezt az erőt, a szeretetet, nem képesek élő és ható valóságként felfogni; hanem csupán fogalomként ismerik. Talán így tudnánk legérthetőbben meghatározni a szellem szeretetének lényegét: boldog adakozó kedv, mely a rezgési erő szikrázó kisugárzása által önmagát osztja szét mások között s ebben önmagának van a legtöbb öröme. A szeretet hatotta át az elsődök szellemét, mikor kétféle delejes erejük összhangját a teremtésben való szolgálatra felhasználták és mikor az isteni ősvilágosság fényében harmonikusan együttműködő, ujjongó csoportokká egyesültek. Intelligenciájukban volt a továbbfejlődés lehetősége.

Ennek a továbbfejlődésnek az útját vágta el a tragikus szellembukás. A Szellem, Erő, Anyag című, médiumi úton írt mű szerzője a szellembukást így definiálja: „Az elsődszellemekbe belopózott a gőg gondolata; az a gondolat, hogy Istennel egyenlőkké legyenek, hogy ellenrotációt, új mozgást kezdjenek, kettősségükből kilépjenek és mint Isten, önálló ént alkotva, maguk teremtsenek. Semmi alsóbbrendűt nem láttak maguk mellett; ők voltak a teremtés legkiválóbbjai, csak Isten állott felettük a maga változhatatlanságában és egységében elérhetetlenül. Isten visszfénye voltak, az ő törvényét kellett követniük. Így estek a szellemek minden kiválóságuk mellett is túlzásba, gőgösek lettek abban a törekvésükben, hogy Istennel egyenlőek legyenek“. A törvénnyel való meghasonlás belső meghasonlást idézett elő. Az ősszellemek szándékosan megakadályozták saját kisugárzásukat, hogy erejüket önálló teremtés számára koncentrálják; ezáltal túl feszítették saját delejes töltésüket. Kettős lényüknek elfogadó részében feltámadt az elszakadás vágya. A túlingerlés folytán az ősszellemek kettészakadtak s végtelenül finom rezgési erejük a kifejtett ellenállás következtében durva elektromos töltéssé sűrűsödött, ami taszító erővel ruházta fel őket. Az így bekövetkezett első szellembukás hozta tehát létre az úgynevezett szétvált duál-szellemeket, akik egymásnak kiegészítő részei s akik a földi életsorozatokban a férfiúi és női jelleg kialakulásában külön egyéniségekként jelentkeznek; továbbá a szellembukás volt okozója annak az erősűrűsödésnek is, mely a leheletszerűen finom hatásokra alkalmas delejes szellemerőt brutálisan nyers hatássá, az olyannyira romboló elektromossággá formálta át. Természetesen nem minden elsődszellem bukott el. A tiszták és erősek követték az isteni törvényt, a megtévedettek pedig szellemükben megbénulva, intelligenciájukban megzavarodva, erejükben kimerülve olyan törvénybe ütköztek, melyet Isten örökkévaló kegyelme állított zuhanásuk elé. Ez a törvény az anyag törvénye. A villamos erejük által megsűrűsödött szellemek végtelenül parányi anyagcsöppecskék tömegévé alakultak, amelyek a világmindenség napjaiból kiáramló vonzás hatása alatt e napok körül keringeni kezdtek, saját ellentétes rotációjuk pedig egyidejűleg örvénylő ellentétes forgásba kényszerítette őket. Így keringésük kettős mozgásban nyilvánult meg. Az ellentét által teremtett káoszba tehát az anyag törvényei vitték bele az új összhangot; az anyagba sűrűsödött szellemiséget az anyag törvényei emelték ki mély kábultságából s ezek a kényszerítő erők adták meg a lehetőséget arra, hogy a megtévedt, elbukott szellemi erők ismét visszatérhessenek az örökkévaló Isten birodalmának tisztaságába. Ez a gondolatmenet nem valami emberek által kitalált elmélet, hanem az ős-teremtést nyomon követő, egyszerű tényeket kifejező megállapítás, mely egyúttal szimbóluma a világmindenség és élet legnagyobb rejtélyének. A szellemi erők anyagba-sűrűsödése volt közvetlen előidézője az égitestek születésének: Láthatjuk, hogy minden anyagot szellemiség hat át, s hogy a megsűrűsödött, elbukott szellemnek azért kell belemerülnie a fizikai világba, mert egyedül az anyag törvényeinek kényszerítő ereje tudja őt megtisztítani a szellemgőg végzetes következményeitől. A földi test bilincseibe zárt lélek ugyanis nem reagál olyan intenzíven a démonikus szellemi erők villanyos vonzására, mint ha kötetlen állapotban volna, az anyag bilincse hozzásegíti a szellemet ahhoz, hogy régi akarati szabadságát fokozatosan visszaszerezze. Azért kell tehát anyagi testben élnünk, hogy megismerjük az újból való felemelkedés lehetőségét és módjait. Lázadozunk a földi szenvedések, küzdelmek és megpróbáltatások ellen s bár ezek a szenvedések azt mutatják, hogy az anyagba való süllyedés maga is nagy próba és erős kísértés, azért a szenvedések mégis emelnek bennünket, sokszor anélkül, hogy sejtelmünk lenne róla. Így ismerjük meg létezésünk igazi okait és célját; így látunk be az élet értelmébe, megtalálván pontos magyarázatát mindannak, amire a filozófiai és természettudományi gondolkozás felvilágosítást adni nem tud. Eredendő bűn tehát, amely minden élő embert egyformán sújt, szellemi életben nincsen. Minden szellem önmagában vétkezik; bűne és felelőssége teljesen egyéni és differenciált. 3. A kozmikus őstörténet az első szellem bukás által még nem jutott nyugvóponthoz. A dermedtségbe sűrűsödött szellemeket az ősnapokból kiáradó, meleg rezgéshatás új életre ébresztette s ez az ébredés a félanyagi

világokban következett be. Az ellentétes szellemek egy része itt megismerte tévedését és őszinte megbánással tért vissza a törvényes világrendbe; egy másik, igen jelentékeny szellemcsoport azonban haraggal és gyűlölettel utasította vissza a segítő kezet. Hatalmas méretű szakadás, katasztrofális zuhanás követte az ellentét szellemi erejének fellángolását és bekövetkezett a második szellembukás, mely az elsőnél sokkal jelentékenyebb eredményekhez vezetett; a szellemek itt nem veszítették el öntudatukat, hanem teljesen tiszta eszm élettel választották a tagadás útját. Ezekből a szellemi öntudattal pártütőkké vált angyalokból lettek a démonok; Lucifer csatlósai, akik évmilliókon át égnek szenvedélyeik tüzében, míg roppant erőfeszítéseik ellenére végre is beleütköznek az anyag törvényeibe s azokon összetörik magukat, mint a kalitkába zárt madár; végre hosszú vergődéseik után kifáradnak, megmerevednek és önmagukkal megbékülnek. A világok, amelyeken élnek, terhesekké lesznek sűrű villamos rezgéseik által és szikrázó tűzkarikák alakjában kiröpítik terhüket a végtelenségbe, ahol időtlen időkig kerengő bolygóknak és holdaknak válnak akaratlan építőivé. A teremtés első korszakában létrejött ősvilágok lakói között kétféle szellemcsoportot különböztethetünk meg tehát: tiszta, elsődöket; kik Isten törvényében élve, akaratának végrehajtói és alkotó munkájának részesei voltak, továbbá bukott elsődöket, kik szabad elhatározásból az ellentét szolgálatába szegődtek. A bukott szellemek fizikai test felvételének kényszere nélkül, tetszés szerint változtatják alakjukat; a számukra kijelölt mély anyagvilágok szférájában élnek és csak akkor alkotnak maguknak fizikai testet, ha az emberek között romboló munkára vállalkoznak. Démonikus erejű, villanyos rezgésekkel telt, gőgös egyéniségük minden cselekvésükben beleütközik a törvénybe, mégis ezredéveknek kell elmúlniuk, míg az ilyen, önmagukkal meghasonlott szellemegyéniségek kimerülve és megmerevedve belesüllyednek a legridegebb és legsűrűbb anyagvilágokba, hogy ott sűrű szellemiségükkel áthassák az ásványokat és az anyag törvényei szerint évmilliókon keresztül, az elemi szellemek fokozatán, továbbá a növény- és állatvilágon át ismét felemelkedjenek a szellemi öntudatig. Ehhez azonban önmaguk ereje kevés. Isten szeretete és kegyelme hívja őket új életre; az anyagba süllyedt, bukott szellemek nem kap1atják vissza szellemi szabadságukat addig, míg Isten újból szabad szellemekké nem teremti őket. E kegyelem által teremtett szellemek születése tehát jelentékeny mérvben különbözik az elsődszellemek születésétől. Az elsődök közvetlenül Isten ősvilágosságából születtek, a másodlagos szellemek pedig, akiket embrió-szellemeknek is szokás nevezni, az ellentét mélységeiből merültek fel és a természeti élet minden fázisán - mintegy a darwini teóriának megfelelően - fokozatosan át1aladtak, hogy egy nagyszerű pillanatban reájuk hullhasson az ősvilágosság fénye s ezáltal az isteni erő szikrája felgyújthassa életük fáklyáját. Ilyen másodlagos szellemek népesítik be a megalakuló új anyagvilágokat; ilyenek voltak a Föld első lakói. Ezek az ősi földlakók azonban nem azonosak Ádámmal és Évával. Ádám és Éva nem az emberiségnek, csak a zsidóságban megtestesült szellemcsoportnak voltak ősei, mert már sok százezer évvel azelőtt más szellemcsoportok népesítették be a Föld tájait és utánuk is jöttek még más ősszülők, akik nem Ádámtól és Évától származtak, ellenben nagy népfajoknak megalapítóivá váltak. E csoportok hivatásszerű munkáját és egymásutánjuk rendjét későbbi fejezetekben fogjuk tárgyalni; e helyen csupán azt kell megjegyeznünk, hogy Ádám és Éva, a történelmi zsidóság ősei, nem voltak a legmélyebb anyagvilágból kiemelkedő másodlagos szellemek, hanem bukott elsődök, akik nem zuhantak le egészen a legsűrűbb anyagvilágig. Ezért nevezhették magukat a zsidók Isten „választott“ népének. A másodlagos szellemeknek a Földön való megjelenésével kezdődik a kozmikus világtörténetnek az a korszaka, amelyről a Védák és Upanisádok már képletes felvilágosítást nyújtanak. Az ószövetségi iratok közül Mózes könyvei médiumi úton nyert, magasabb szellemi kinyilatkoztatások, melyeket Isten által küldött tanítószellemek sugalltak. E szóképekben és allegóriákban közölt tanításokból megtudjuk, hogy a Földet benépesítő szellemek fél anyagi világokban születtek, tiszták és boldogok voltak; ismerték a duálság törvényét, de ismerték a törvény és ellentét között álló szakadék mélységét is. Az ellentét volt a „tudás fája“, melynek gyümölcsét megízlelniük nem volt szabad. A bűn gondolata (a „kígyó“) az ősi duálszellemek elfogadó részében (női felében) fészkelt meg, belső meghasonlást idézett elő s bukásba döntötte e szellemeket is éppen úgy; mint hajdan a tisztának született elsődöket. Így kényszerültek, másodlagos szellemek leszállani a sűrű anyagvilágokba, hogy arcuk verejtékével keressék meg kenyerüket, és fájdalommal szüljék gyermekeiket, vagyis: hogy szenvedés és küzdelem árán megtisztuljanak a lezuhanás szennyétől és ismét

visszanyerjék teljes szellemi öntudatukat. A Föld lakói ma, igen csekély kivétellel mind ilyen szellemek. Örök körforgás ez az idők végtelen rotációjában. Amíg szellemek élnek, - már pedig az egész világ telítve van szellemi erők határtalan változataival, - addig mindig lesznek kísértés folytán megtévedt és lezuhant szellemi egyéniségek, akik évmilliók roppant erőfeszítései árán, lépésről-lépésre igyekeznek visszaszerezni elvesztett pozícióikat a tisztaság, szépség és isteni teremtő erő boldog birodalmában. A szellemek örök vándorlása ez, egyik világtájról a másikra, egyik csillagról a másikra, szeretve, küzdve, megalázkodva, könnyözönben fuldokolva s mégis boldogan a megtisztulásnak ama lehetőségétől, hogy egykoron minden terhet lerakva, tiszta fényként borulhatnak le a világmindenség örök alkotója előtt, maguk is istenekké válva, a Legtisztább Fény boldog dicsőségében osztozkodva.

CSILLAGVILÁGOK SZÜLETÉSE ÉS ELMÚLÁSA l. Porszemek, melyek csillagokká nőnek 2. Az Uránusz és Neptun rejtélye 3. Új hold jelen meg az égen 4. Hulló csillagok, elpusztuló világok 1. Nem múlik el pillanat, melyben új szellemek és új világok ne születnének. A mindenség alkotójának teremtő kedve a másodperc milliomodrészének megfelelő idő alatt is szakadatlan izzásban ontja magából a szellemet és erőt, új öntudatok és új égitestek megszámlálhatatlan légióját teremtve. Halljátok a nagy csendet, a végtelenség ünnepélyes lélegzetvételét? A színek bűbájos változatában égő csodavilágok száguldó keringéssel rohannak az űrben, anyagjuk szikrázva porlik az ég zenit je felé; a magasságokban halk, finom zene csendül: az élet örök tavaszának himnusza... E beszédes némaságban láthatatlanul, a szeretet, életre hívó melegét sugározva, örökmosolygón él és teremt a Nagy Álmodó, kinek minden öntudatrezdüléséből fájdalomban és örömben ölelkező új csillagvilágok születnek. Új égitestek különböző módokon keletkezhetnek. Részletesen tárgyalni fogjuk e módokat, habár semmi közösséget sem mutatnak az asztronómusok által felállított s ma még általánosan elfogadott elméletekkel. A modern csillagászat azonban e tudományágnak még csak bölcsőkorát jelenti s az asztronómusok részéről várható mély lenézést azzal a mindent megértő szeretettel kell fogadnunk, ami a jóhiszeműséget általában megilleti. Hogyan tudnánk a modern csillagászat megállapításaival együtt haladni, mikor tudósaink nagy részben még ma is mereven tagadják, hogy más égitesteken emberek élhetnének s például a hozzánk oly közel eső Holdon sem voltak képesek az élet nyomait felismerni? Nagyszerű találmányokként ünneplik a csillagvizsgáló intézetek refraktorait, mit sem tudván arról, hogy például a marslakók már régen olyan műszerek felett rendelkeznek, amelyek rádióhullámok által közvetített képeket fotografálnak és tükröztetnek, amelyek által tehát a marslakók kényelmesen megfigyelhetik a mi szabad mezőink üde zöldjét és folyóink ezüst csíkjait. Ha a modern asztronómia mostani kezdetleges műszerei helyett használni fogja a rádió várható tökéletesítése útján kifejlődött távolbalátó és távolról fotografáló készülékeket, az így szerzett új megismerések alapján régebbi hipotéziseinek egy részét egyszerűen téveseknek fogja felismerni. A XX. század csillagászai azt tanítják, hogy a Nap egykor óriási kiterjedésű ködfolt volt, amilyeneket ma is találhatunk az Androméda és Orion csillagképében. A Nap ködfolt ja, mely eredetileg a legszélsőbb bolygó, a Neptun ekliptikájának határáig terjedt, folyton sűrűsödött, összehúzódott s míg izzó anyaga középpontban helyezkedett el, kerületének egyes megcsomósodott pontjai szilárd anyaghalmazzá verődtek össze. A KantLaplace-elmélet szerint így keletkeztek volna a Naprendszer bolygói, kivétel nélkül mind a Nap anyagából szakadván ki s helyezkedvén el önálló égitestként a kozmikus világtérben. Ezzel szemben a szellemtani ismeretek a bolygók keletkezésének kétféle módját ismerik. Az egyszerűbb mód az, mikor egy sebes körforgásban levő égitest anyaga folytonos kihűlés közben egyenlőtlenül sűrűsödik s a sűrűbb anyagot a centrifugális erő kiröpíti a végtelenségbe. Így keletkeztek a naprendszer bolygói közül a Merkúr, Vénusz és Jupiter, kiszakadván a Nap tömegéből, amint ennek tisztulása és fejlődése kívánatossá tette, hogy bizonyos megsűrűsödött részeitől megszabaduljon. Ez a bolygókeletkezési rendszer tehát nagyjában ugyanaz, mint amit a csillagászati tudománya Kant-Laplace-elmélet értelmében feltételez és megállapít. A másik mód azonban ettől jelentékenyen különbözik s abban áll, hogy a már meglevő és szabályszerűen rotáló égitestek tömege állandó porlás következtében, végtelenül finom anyagrészecskéket dob ki az űrbe, amely részecskék ott idők folyamán delejes egymásra hatás következtében körforgásba kerülnek és ködfoltokká, majd szilárd égitestekké sűrűsödnek. Ezen a módon született a Föld, Mars és a Szaturnusz; ezért van, hogy míg az előbb említett három bolygó anyaga homogén, addig az utóbbi háromnak összetétele réteges struktúrájú s belsejében nagy üregek észlelhetők. Az égitestek keletkezésének ezt a második módját, - eltekintve Suante Arrhenius nagyszerű

megállapításaitól, melyeket azonban eddigelé még nem ismertek el általánosságban - a tudomány egyáltalán nem méltatta figyelemre. Pedig óriási fontosságú megállapításról van szó. Elsősorban is minket, földlakókat, igen mélyrehatóan érdekelhet, hogy bolygónk nem a Nap testéből szakadt ki, hanem több más égitestnek elporlott részeiből, évmilliók csendes és észrevehetetlen munkája közben keletkezett; de nagyon fontos megtudnunk azt is, hogy a legtöbb hold is ilyen módon született, sőt napjainkban is állandóan születnek új holdak anélkül, hogy a sűrűsödő anyagnak, katasztrofális kiszakadását szemmel kísérhetnők. Képzeljük el, hogy a Föld légkörének áramlása a porszemek miriádjait kavarja fel; porszemeket s azoknál még sokkal parányibb anyagtöredékeket, melyek leválnak a szétmálló kőtömegekről s a legkisebb levegőmozgás által belelöketnek a felhőket kergető szélviharokba. Minden anyagnak van ilyen disszociatív mállási képessége és minden égitest állandóan és bőkezűen pazarolja tömegét. Ismerjük Aitken kísérleteit és ezekből tudjuk, hogy városok felett egy-egy köbcentiméternyi levegőben százezernyi porszemet lehet finom műszerekkel kimutatni; Aitken még a Rigi-Kulm tiszta levegőjében is 6000 porszemet számlál meg köbcentiméterenként. Azt is tudjuk, hogy ha a levegőben nem volna annyi szilárd alkatrész, sohasem lehetne eső, mert a vízgőznek nem volna mire lecsapódnia. Azt lehetne azonban gondolni, hogy a legparányibb anyagrészecske is alá van vetve a gravitáció törvényének s ennélfogva bolygójának légkörét el nem hagyhatja. De minden égitestnek van egy sajátságosan aktív erőkészlete is: a delejes kisugárzás, mely a végtelen anyagparányokat szárnyai ra emeli; olyan erő ez, melynek lényegére nézve a tudomány még megközelítően sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Az anyag körforgásának két össze tevő ereje: a centrifugális és centripetális erő csak addig van egyensúlyban, amíg a körforgás hibátlanul szabályos, de a legcsekélyebb erő-túlsúly kilengéseket idéz elő. Az ellentétes erők e küzdelme még szembeötlőbb a világok születésének előbb ismertetett módjánál, amikor összesűrűsödött anyagtömegek a belső delejes kisugárzás által akkora lendületet nyernek, hogy a centripetális erő pillanatnyi teljes megsemmisülésével kiröpíttetnek a kozmikus világtérbe. Az égitest delejes kisugárzása mintegy szárnyakat ad a nyers tömegnek s a világtérben elhelyezkedett szabad delejes gócpontok vonzási ereje is jelentékenyen közreműködik abban, hogy a centripetális erő elveszítse jelentőségét. Ha tehát a mozgási pályájából kitért anyagtömeg ily erőteljesen reagál delejes kölcsönhatásokra, mennyivel intenzívebben engedelmeskedniük kell a végtelen parányi súlyú porszemtöredékeknek! Mióta a tudomány ismeri a világtért betöltő éter rezgési képességét és a megfigyelt jelenségeket rádióhullámok közvetítésére használni is tudja, az anyagparányok elszabadulási képessége valószínűen nem sokáig marad titok a fizikusok előtt. Rutherford már 1911-ben rámutatott a rendkívül kicsiny anyagparányoknak arra a különös tulajdonságára, hogy a negatív elektromosságú elektronok a pozitív töltésű mag körül elliptikus pályán végtelen gyorsasággal keringenek és hogy ez a mozgás teljesen a bolygóknak a Nap körül való keringését utánozza. Suante Arrhenius, a zseniális svéd tudós a sugárzási nyomaték fogalmának meghatározásával a kérdés legbelsőbb lényegét érintette. Felfogása szerint mikroszkopikus nagyságú testecskék - 0.0001 milliméternél nem nagyobb átmérőjűek - a Nap sugárzási nyomása által kényszerítve, legyőzhetik a nehézkedés törvényeit és a Nap sugaraival, mintegy azoknak szárnyán, kikerülhetnek a térbe. Mivel Arrhenius kísérletileg meggyőződött arról; hogy bizonyos spóra-fajták még 250 °C hideget is e1bírnak, az organikus életnek az egyes világrendszerek között ez úton való kicserélődése nem látszik többé lehetetlennek. Arrhenius elmélete arra vezet, hogy a világtért is úgy kell tekintenünk, mintha az életcsírákkal és szabad anyagrészecskék parányainak miriádjaival volna telítve. A további kutatásnak ezen a nyomon kell továbbhaladnia. Mi azonban nem várjuk meg, hogy a tudományos akadémián elfogadják Arrhenius nagy szellemének megállapításait; hanem elmondjuk az 01vasónak, hogy testen kívül élő; bölcs szellemegyéniségek hogyan látják a világok keletkezésének problémáját? A disszociált anyagrészecskék bolygójuk, vagy napjuk delejességével telítve kerülnek ki a végtelenségbe. Ez a delejes töltés azonban nem homogén tulajdonságú, mert jelentékeny különbség van abban, hogy az anyagparány az északi, vagy déli félgömbről került-e le, továbbá, hogy anyagánál fogva intenzívebben, vagy gyengébben tudja-e a kapott delejességet lekötni? A végtelenségben úszó anyagparányok tehát különböző delejességűek s könnyűségüknél fogva végtelenül finom érzékenységűek más delejes hatások

iránt. Ezek a hatások működnek közre abban, hogy a delejes szimpátiák új csoportosulásokat hozzanak létre közöttük; a világmindenségben nincs múló idő, a történések időhatárok nélkül kapcsolódnak egymásba s évezredek múlva a hasonló delejes töltésű anyagparányok már egységes rotációban kavarognak egy ismeretlen pont körül, ahol néma öntudatlanságban összeölelkezve, végzetszerű eszközeivé válnak valamely új világ megszületésének. Nagy kérdés most már, hogy a naprendszer mely pontjain állhatnak elő ilyen új sűrűsödések? Miféle törvény szabja meg a születendő bolygó helyét és pályáját? A törvény igen egyszerű, csak földi fogalmak szerint való kifejezése nehéz. Minden bolygónak erős delejes kisugárzása van s ezek a delejes mezők - rezgési frekvenciájuk szerint síkokra oszolva, - egymást bizonyos csomópontokban metszik. Az anyagparányok a metszési csomópontok felé sodródnak s azokban örvényszerűen kavarognak, a rotáció örök törvénye szerint keresve az egyesülés formáit. De a delejes síkok és vonalalak igen számos metszőpontban találkoznak s azt, hogy a sűrűsödő anyagrészecskék melyik metszőpontban kezdjék meg ködfolttá sűrűsödésüket, az egymás mellett elhaladó naprendszerek relatív helyzete határozza meg. Ha például az Atair, vagy Capella naprendszere, vagy az a naprendszer, mely a mi szabad mozgásunkat legtöbbször befolyásolja: a Herkules Alfája (Ras Algethi) kerül delejes relációba a mi Napunk rendszerével, akkor a két érintkező pályájú „állócsillag“ tengelyének hajlási szöge teremti meg az új világok elhelyeződési lehetőségeit olyanformán, hogy ha a hajlási szög 90 foknál nagyobb, akkor a külső nagy bolygók 0upiter, Szaturnusz) közelében képződött delejes metszőpontok hatása érvényesül, - viszont ha a hajlási szög 90 foknál kisebb, akkor az új csillagvilágok a belső, kisebb bolygók (Merkúr, Vénusz) delejes régiói által köttetnek le. A szomszédos naprendszernek e jelentős helymeghatározó közreműködése természetesen azoknak a bolygóknak elhelyezkedésénél is érvényesül, amelyek egy tömegben szakadnak ki a Napból. A Herkules Alfája általában sűrűn és igen intenzíven belejátszik a mi naprendszerünk életébe. Két szomszédos naprendszer tengelyének hajlási szögétől ugyanis nemcsak az újonnan keletkezett bolygók elhelyezkedése, hanem az új bolygók fejlettségi foka, szellemi színvonala is erősen függ. Nagy hajlási szög mellett, mint fentebb már jeleztük, az új égitest a külső, nagy bolygók közelében helyezkedik ugyan el, de ebben az esetben fejlettségi foka alacsonyabb lesz, mint szomszédjainak fejlettségi foka; kis hajlási szög mellett viszont a belső, kis bolygók delejes csomópontjainak vonzása érvényesül, de az új égitest magasabb szellemi fejlettségű lesz, mint azok a szomszédjai, amelyek közelükbe vonzották. Jól meg lehet ezt figyelni a Vénusznál, mely a Nap közelében, nála jóval alacsonyabb szellemi színvonalú bolygók szomszédságában helyezkedett el. Az anyagparányok lerakódása útján létrejött égitestekről meg kell még jegyeznünk azt is, hogy anyagtestükben réteges struktúrát figyelhetünk meg. Éppen ezáltal válik lehetővé, hogy az ilyen bolygók belsejében nagy üregek képződjenek s néha még a bolygó szellemvilágának élete is a felszínről a belső üregekbe helyeződik át, mint általában az igen zord életfeltételekkel rendelkező legtöbb holdon. Ugyancsak ez a réteges struktúra adja meg a földrengések lehetőségét is; a Vénuszban, vagy Jupiterben soha sincsenek földrengések; mert ezek a bolygók nem ezen a módon keletkeztek. 2. Ha valaki számon kérné tőlünk, hogy a naprendszer bolygói között miért nem említettük a két néma csillagkolosszust, melyekről olyan keveset tudunk: az Uránuszt és a Neptunt, - igazán nagy zavarba hozna bennünket. A szakkönyvek ugyanis teljes bizonyossággal állítják, hogy e két bolygó roppant távolságokban kering a Nap körül, sőt mindenkor az emberi tudás és a matematikai számítás diadalaként szokták feltüntetni azt a módot, ahogyan Leverrier a Neptunt egyszerű geometriai és matematikai számítás alapján felfedezte; nagy látókörű, a földi szféránál sokkal magasabban élő szellemegyéniségek viszont éppen ilyen határozottan azt hangsúlyozzák, hogy ez a két bolygó nem tartozik a mi naprendszerünkbe, s egyik sem kering a Nap körül. Nagyon nehéz kérdés ez s nem helyezünk rá súlyt, hogy itt részletesebben megvilágítsuk. De rá kell mutatnunk néhány különös momentumra. Mikor Leverrier párizsi dolgozószobájának asztalán számítás útján meghatározta a Neptun pályáját, a csillagvizsgálók az ég megjelölt helyére irányították távcsöveiket és - az

egykorú feljegyzések szerint - „csekély eltéréssel“ megtalálták a keresett bolygót. Itt már mindjárt gyanút kellene fognunk, mert a világmindenség a legtökéletesebb matematikai törvényszerűségek egyensúlyi állapota lévén, benne a legcsekélyebb eltérés világok pusztulását jelentheti. A matematikában a legparányibb hibának sincs más megjelölése, mint hogy - hiba. Ha Földünk egy fokkal kitérne pályája irányából, könnyen katasztrófát idézne elő; képzeljük el most már a Leverrier számításában jelentkezett egy foknyi „csekély“ eltérést a Neptun távolságában, tőlünk négyezer-ötszázmillió kilométernyire! Azonban más bajok is vannak itten. Mikor Laplace felállította bolygó keletkezési híres elméletét, olyan büszke volt megismerésének biztosságára, hogy fogadást ajánlott, akkori fogalmak szerint rengeteg összeg: hárommilliárd erejéig, hogy minden később felfedezendő bolygónak ugyanolyan irányban kell a Nap körül keringenie, mint a már ismert többi bolygónak; vagyis nyugatról keletre, az ekliptika síkjában haladva. Nagy volt aztán a meglepetés, mikor rájöttek, hogy az Uránusz-lakók kétségkívül tiltakoznának Laplace törvénye ellen, - ha erre módjuk lenne. A földi csillagászok úgy tudják, hogy a Jupiter és Szaturnusz holdjainak keringési síkja csaknem egybeesik e bolygók egyenlítőjének síkjával, ha tehát valamely bolygónak az egyenlítőjét, vagy forgási tengelyét távcsővel nem tudjuk meghatározni, holdjainak járásából bizonyos következtetést vonhatunk az egyenlítő síkjának helyzetére nézve. A megdöbbenés akkor lett teljes; mikor észrevették, hogy az Uránusz négy holdja olyan síkban kering, mely csaknem derékszöget formál e bolygó pályájának síkjával. De az Uránusz-holdak még ennél is vakmerőbbek: mind valamennyien retrográd irányban mozognak! Ezekből az adatokból tehát joggal lehet azt következtetni, hogy az Uránusz tengelye majdnem benne fekszik abban a síkban; amelyben e bolygónak a Nap körül keringenie kellene és hogy e bolygó akként forog tengelye körül, hogy a Nap az Uránusz egén nem keletről nyugat felé, hanem nyugatról kelet felé haladni látszik. Ezek a csodálatos megfigyelési eredmények méltán kelthetik azt a gyanút, hogy az Uránusz nem illik bele a mi naprendszerünk törvényszerűségébe. De az emberek nem egykönnyen mondanak le rögeszméikről. Megelégszenek azzal a megállapítással, hogy nem ők tévedtek, hanem a teremtő; mert ha az Uránuszon ilyen képtelen viszonyok uralkodnak, ennek az a következménye, hogy ott emberek nem élhetnek. Mikor Bouvard 1821-ben kiszámította az Uránusz pályáját, a tabellák már néhány év múlva használhatatlanoknak bizonyultak. Akkor az eltéréseket kívülről jövő háborgatások eredményének tulajdonították. A külső háborgatások törvényszerű összefüggéseit keresve, jutott el Leverrier a Neptun felfedezéséhez, a naprendszer nyolcadik bolygójának jelentvén ki azt, holott számításainak eredménye igazság szerint csupán csak arra az egyetlen következtetésre jogosított, hogy az Uránusz és a Neptun pályái kölcsönösen hatnak egymásra. Mint mondtuk, ennek a kérdésnek részletesebb fejtegetésébe belemenni nem kívánunk, egyszerűen csak rá akartunk mutatni arra a tényre, hogy itt mélyreható ellentétek mutatkoznak, melyeknek megvizsgálása és felderítése egy későbbi kor asztronómusainak lángelméjére vár. Kozmikus dolgokban az intuitív megérzés gyakran megelőzte már a pozitív tudományt; ennek igazolására csupán a Mars holdjainak esetére utalunk, tudva lévén, hogy e holdak létezésével felfedezésük előtt már egy évszázaddal foglalkoztak az irodalomban. A jelek ebben az esetben is azt mutatják, hogy az Uránusz és a Neptun nem tartoznak a mi naprendszerünkbe, hanem mind a ketten egy olyan magasabb rendű Nap körül keringenek, amelynek valószínűleg a mi Napunk is csak egyik bolygója. Okunk van azt hinni, hogy ez a magasabb rendű Nap - a Szíriusz. Titok ez, melyről nagy látókörű szellemi vezetők nem szívesen beszélnek. S ha évszázadok múltán, jobb számítási eredményekkel dolgozó tudósok igazolni fogják itt minden alátámasztás nélkül álló tételünket, hogy az Uránusz és Neptun nem tartoznak a mi naprendszerünk bolygói közé: mi előre elhárítunk magunktól minden érdemet. Minden igazi tudás az ég ajándéka. 3. Éjszakáink ezüstfehér szövétneke, a Hold, némán és titokzatosan száll a földi tájak felett. Azt mondják róla, hogy a Holdnak nincs levegője, tehát ott semmiféle élet nem lehetséges; a tudomány megállapítása szerint a Hold kihűlt, halott égitest. A „kihűlés“ szűkös fogalmát szokták alkalmazni egyébként a Nap összehúzódására is; az asztronómia szerint a bolygók a Nap kihűlése folytán váltak ki a központi tűzköd anyagából. Milyen szegényes a földi ember szókincse és képzelőereje, hogy e nagyszerű folyamatra, amikor a

végtelen égboltozat aranyfényű Napja méhében fogan, nem tud más kifejezést alkalmazni, csak azt, hogy „kihűlés! „... Kihűl a szív, ha elszállt belőle a részvét és szeretet; kihűl a szellem, ha nincs meg benne többé az istenséggel való együttérzés öröme. Valami ehhez hasonló az életet árasztó Nap hűlése is. Nem hígfolyó láva, nem tűz és láng a Nap, ó nem! A Nap magasrendű égitest, tiszta és boldog, ~.int a tisztának és boldognak teremtett elsődszellemek birodalma. Örök tavasz, örök szépség uralkodik ott, mint egykor a legősibb szépségekkel telt paradicsomban. A kozmikus világűrben az ilyen csillagvilágok száma végtelen. A teremtés kezdetétől fogva szaporodnak és sokasodnak a Napok; minden nagy szellemi mozgalom, ami a végtelen mindenségben lejátszódott, új árnyalatbeli különbségeket alkotott közöttük s az ősvilágok abszolút tisztaságával szemben megteremtette a másodrendű, harmadrendű s még alacsonyabb rendű Napok rendszerét. Ami Napunk hatodrendű, a Szíriusz ötödrendű. A világmindenség nagy katasztrófájának utolsó és utolsó előtti jelzőlámpái ők, mutatván az utat az eltévelyedettek miriádjainak, akik bolyongásuk éjszakájából ismét az ősfényhez: az Örök Világossághoz vágyakoznak visszatérni. A világok „kihűlése“ csak szimbólum; nem más ez, mint a szférájukban élő szellemi erők eltávolodása az isteni gondolattól. A szellemvilág kutató értelme megismeri a végtelen távolságait és gyakran beleszédül a látvány fenséges mélyébe. Az egykor szabad szellemek elvesztik tiszta szellemiségüket, anyaggá sűrűsödnek, s amint fogy szeretetük melege, úgy ejti őket hatalmába a küzdés ridegsége és a szeretetlenség fagyos áramlása. Az anyag sűrűsödését tehát mindenkor a szellemi erők nagy tömegének elanyagiasodása, érzékivé válása előzi meg. A világok éppen úgy, mint a magános szellem, tisztulni fejlődni, emelkedni akarnak; a rajtuk működő szellemi erők tudatosan kiválasztják a fejlődést gátló, sűrű anyagokat és igyekeznek azok tömegét a végtelenségbe kihelyezni. Új világoknak ilyen módon történő születése a már létező világok durvább rezgéseinek kiválasztódása útján következik be. Szellemi tömegmozgalom ez: az alkotás vágyának küzdelme a rombolás fergetegével. Az anyagi kiválás a szellemi erők nagy tömegét ragadja magával s ezek a lázadozó, forrongó, nyers erők szikrázva feszítik az anyag bilincseit, de tehetetlenül körben keringenek az elvesztett paradicsom, a terhétől megkönnyebbült anyanap körül. A Nap pedig, e felségesen tiszta és nagyszerű fényözön, a lázadók eltávolítása után a maga hódító fényességében folytatja útját a végtelenségen át, melegséget és boldogságot sugározván hűtlen fiaira... Az imént megszületett új égitesten azonnal megjelennek az égi hírnökök. Magasabb fejlettségű szellem csoportok ezek, melyek ott nem alkotnak maguknak fizikai testet, csak azért szállnak le az új bolygóra, hogy annak testét tervszerűen fejlesszék és alkalmassá tegyék a később testbe öltözendő szellemek számára. Az ilyen bolygók legbelső magja izzó gázszerű; a magot cseppfolyós anyagréteg veszi körül, míg a felület legkülső rétege, amennyiben az ásványvilág legnagyobb sűrűsödésének feltételei jelen vannak, hamarosan szilárd halmazállapotúvá tömörül. A bibliai szimbolikus hat nap s a geológiai korszakok építési munkáját az elemi szellemcsoportok hatalmas tömege végzi magasabb szellemek vezetése mellett. A legelső emberpár fizikai testének megalkotása mindig materializáció útján történik. A bolygók fejlődését irányító vezető szellemek akaratukat és delejes erejüket összpontosítva, materializálják az első növényi és állati sejtet, majd az idők teljességében az első embert. A bolygó legelső lakóinak szintén csak az a hivatásuk, hogy alkalmassá tegyék a terepet a később érkező, nagyobb szellemcsoportok számára, - amint ezt a Föld prehisztorikus korszakaiban szereplő szellemcsoportok működésének leírásánál később majd látni fogjuk. Ahogyan a naprendszerek szellemi központjai a fénynek, melegségnek és delejes erőkisugárzásnak örök forrásai: a Napok kiszakítják testükből az összesűrűsödött anyagot, ugyanúgy az egyes bolygók is folyton fejlődni, tisztulni, emelkedni akarnak. A bolygók tehát eltávolítják saját testükből a felesleges szellemi erőket, a fejlődésüket akadályozó durva anyagrezgéseket és a túl nehéz, túlsúlyos anyagot. A kitaszított részek holdakká válnak és hűségesen kísérik az anyabolygót. Míg azonban a naprendszerek bolygói, mint e fejezet első részében kifejtettük, kétféle módon válhatnak ki az anyanapból, vagyis kiszakadhatnak belőle egyetlen nagy tömegben, vagy eltávozhatnak láthatatlanul parányi anyagrészecskék miriádjaiban, addig a holdak keletkezésénél a nagy tömegű kiszakadás esete sohasem fordul elő. A holdak tehát szinte észrevétlenül kezdik meg pályafutásukat. Törvény ez, mely alól nincs kivétel. A holdak keletkezése mindenkor anyagparányok kiválasztódásához fűződik. Elhelyezkedésüket ugyanolyan

törvények szabják meg, mint amilyenek a bolygók helyét kijelölik, a különbség csak az, hogy holdak olykor együttállásba került két bolygó kisugárzott anyagrészecskéiből is alakulhatnak. Ha ezeknek a bolygóknak tengelyszöge nagy, akkor a holdképzésben csak az egyik bolygó vesz részt, és az új hold a nagyobbik bolygó kísérőjéül szegődik; a kis hajlásszög mellett kooperáló bolygók mindketten részt vesznek a képződő új hold megalkotásában és a születendő égitest a kisebbik bolygó vonzási erejének fog engedelmeskedni. A holdak kiválása mindig evolúciós folyamatot jelent ugyan, de a holdak száma nem fejezi ki a bolygók fejlettségét, ami abból is látszik, hogy a Szaturnusznak és Jupiternek egyenként kilenc holdja ismeretes eddig, a szintén igen fejlett Vénusznak pedig egyáltalán nincs is holdja. A Föld Holdja viszont kétségtelenül a fejlődés folyamán, ennek érdekében vált ki az anyabolygó testéből; a Föld átment tisztulási folyamatának első nagy epocháján és szükségessé vált, hogy bizonyos sűrű anyagrészecskék tömegétől megszabaduljon. Napjainkban vége felé közeledik a Föld második nagy epochája, mely ismét új hold kiválásához fog vezetni. A világháborúnak nevezett roppant méretű szellemi örvénylés, melyhez fogható horderejű népmozgalom a népvándorlás kora óta nem volt, egy tömegben mintegy huszonöt milliónyi vagy ennél is több szellemet szabadított fel az anyagi lekötöttségből. E hatalmas szellemcsoport egy részének egyszerre kellett a Földről eltávoznia, mert a világháború tragikus színjátéka csak alkalom volt arra, hogy a Föld az ő terhessé vált rezgéseinek egy részét kitaszíthassa a kozmikus világtérbe. A nagy vérontás tehát a Föld fejlődése tekintetében nem volt ellentétes a világterv evolúciós menetével. Mikor a nagy háború befejeztetett és az asztrál világban beállott roppant tömegmozgalom - a középkori nagy népvándorláshoz hasonlóan - az összetartozó szellemtömegeket az örök élet törvényei szerint rendekbe tömöríthette: a japán szellem csoport is kilökött magából egy töredéket, mint ismeretes, a földrengés által. Most már együtt volt az egész társaság: a Hold-expedíció. Az 1925. év májusában, egy csendes éjjelen, Berlin felett óriási méretű izzó tűzgolyót láttak, mely egyre távolodott, egyre kisebbedett, míg végre eltűnt a messzeségben. Hihetetlen szolidaritással egymásba kapaszkodó, gomolygó asztrális tömegek voltak ezek, melyek a föld pálya egy delejes gócpontján forgó mozgásba kerültek; abban a pillanatban elkapta őket a világmindenség forgószele és kettős rotációban száguldottak tovább az elhagyott Föld körül, mely nem engedte ki hűtlen fiait a saját bűvköréből. Egy későbbi időpontban, 1927 májusában Belgrád fölött látták a szokatlanul vörös fényű tűzgömböt; fényereje nagyobb volt, mint az állócsillagoké, és száguldó gyorsasággal repült nyugat felé. Mintegy tizenöt percig volt látható. Az új Hold szellemcsoportjának bíborfényben ragyogó búcsúcsókja izzott azon az éjjelen a Föld légkörében. A végtelenségbe kiszórt anyagparányok már évezredek óta bolyongnak és keringnek a delejes csomópont körül, s most útnak indult a holdlakók új gárdája, a csüggedt kivándorlók néma serege: azon a kicsiny anyaghalmazon megalapítani az új csillagvilágot és kezdeni elölről a küzdelmet és szenvedést, a Földön elhibázott életsorozatok újraálmodását. Leheletszerű ködfolt képződik a térben, mely egyre sűrűsödik. Évszázadok, évezredek kellenek hozzá, míg az anyagparányok szakadatlan súrlódása izzó tűzf91yammá alakul. És a messze jövőben egy távoli kor pásztora esthajnal táján új holdsarlót fog megpillantani a nyugati égen, nem messze a régi Holdtól, amint sietve átszeli a látóhatárt és lehanyatlik a kék hegyek mögé. Özvegyek és árvák könnyéből született az új csillagvilág, és akkor már ott is testben élnek, küzdenek, marakodnak, remélnek és szeretnek majd az új típusú holdlakók, az egykori földi emberek... Sic transit gloria mundi... Az 1926. év tavaszán a kitűnő Pickering amerikai csillagász, aki elsőként merte észrevenni, hogy a régi Hold krátereinek mélyén tömegmozgalmak látszanak, tehát az ősrégen ismert Hold nem lehet lakatlan, már az új égitest számadatait is meghatározta. Szerinte az új Hold átmérője mindössze kétszáz méter, és új kísérőnk alig négyezer kilométernyi távolságban, roppant gyorsasággal száguld a Föld körül: minden három órában megkerüli az anyabolygót. A Föld második Holdja ezzel élő valósággá lett, s már csak idő kérdése, hogy megmutassa sápadt arcát az emberiségnek. Így fejlődik minden a világon, ami sötétségből bontakozik ki, s belső erejénél fogva emelkedik az örök világosság felé. Az anyag tisztulásának módja ez, a kollektív szellemi öntudat küzdelmes felfelé-törekvésének könnyel, vérrel és dicsőséggel teljes apoteózisa. Az ilyen folyamatoknak előre meghatározott irányuk és lendületük van, de nagy kilengések lehetségesek egyes szellemcsoportok tervszerű munkálkodása erősen

érlelheti, vagy hátráltathatja a születendő égitestek evolúciós kiválását. A bolygók és napok megsűrűsödött anyagának kiszakadása rendszerint világkatasztrófa jellegét viseli magán, míg az anyagparányok finom szétosztódásából és delejes kapcsolatok által történt újabb egyesüléséből mindig olyan világok születnek, amelyeknek jövetelét tudatos és tervszerű szellemi akarat előzte meg. A teremtés folyamatát sohasem lehet befejezettnek tekinteni; az Alkotó egy pillanatig sem pihen, s műve minden ténnyel új fejezethez ér. A végtelenség ködéből előhívott szellemcsoportoknak ő jelöl ki új működési teret; kivetíti magából a gondolatot, s csodálatos teremtő akarata ebben a pillanatban már meg is indította a cselekvéseknek azt a sorozatát, mely öntudatos szellemi tervszerűséggel világokat teremt, hogy elhintse azokon a szeretet és öröm virágjának zsenge magvait. De mire a magvak az emberi szívekben kikelnek, az öröm fájdalommá változik bennük... A teremtés nagy művét földi értelemmel fejezetekre boncol ni nagyon kevéssé lehet. Nézzetek fel az égre, és ködfoltok millióit fogjátok látni, amint elhelyezkedve valamely delejes gócpontban, szakadatlan forgás közben csiszolják és sűrítik anyagkészletüket. Így keletkeznek az új világok, mikor Isten áldott keze hajlékot épít a végtelenségből előhívott új szellemcsoportok számára. Semmi sem vész el, csak átalakul; óráról-órára, percről-percre új szellemegyéniségek indulnak hosszú vándorútra, hogy keressék az isteni titkok összefüggését. Milyen megbabonázóan szép ez a lázas teremtő munka! Legfelül van a Nagy Láthatatlan, akiről mondatik: „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala“... Belőle indul ki minden teremtő akarat. De alighogy kibontakozott a felséges öntudatból az akarat szikrája, már átveszik a tett kényszerét a törvények; törvények, melyek kiszámíthatatlan idők óta azonos pályákra szorítják az erőket és anyagokat. És a törvények által megadott kereteken belül működni kezdenek a teremtés szolgálatára rendelt szunnyadó öntudatok: az elemi szellemcsoportok, melyek a delejes hullámzásokat, villanyos erőhatásokat kavarják; a ködfoltokká alakult anyagparányok tömegét a Napból kiszálló, nagy szellemcsoportok öntudatos munkája gyúrja, fejleszti, ragadja tovább, elhintve az élet első csíráját és hozzásegítve az új világ Ádámját, hogy öntudatosan felépíthesse anyagtestét. Így indul meg az élet az új bolygón, s így válik az az emberi munka templomává, a szellem lakóhelyévé, az isteni öntudat alkotókedvének örökszép mesterművévé. 4. Amint születnek új világok, úgy pusztulnak is. Figyeljük meg naprendszerünkben a Mars és Jupiter között keringő parányi aszteroidokat: valamikor, a kozmikus időkben itt járta égi pályáját a naprendszer hetedik nagy bolygója, mely azóta darabokra szakadva, mintegy hatszáz kisbolygónak adott életet. És e hatszáz között nincsen egyetlen egy sem, amelyen a tudatos szellemi életnek valamely változatát fel ne lehetne találni! Az augusztusi nagy csillaghulláskor hulló meteoritok özönében láthatjuk késői tanúit ama roppant méretű világkatasztrófának, mely pozdorjává zúzta a naprendszer egyik legszebb csillagát, s kilökte a végtelenségbe annak szerencsétlen lakóit... Nem babona az, mikor egy-egy csillag lefut az égboltozatról, és kis falusi házak rácsos kapuja előtt sóhaj száll utána: „Vajon ki halt meg?“ Egy fényes, büszke csillag halt meg. Amikor gyorsan lefutó meteoritot látunk, mindig két égitest halálos összecsapására kell gondolnunk, melyeknek karmájuk lejáróban van, s halálukat többé nem kerülhetik el. Összecsapnak, megütköznek, s az egyik, halálos sebet kapva, élettelenül zuhan alá. Úgy cselekednek, akárcsak az emberek. A bolygók pusztulása akkor válik törvényszerű és elháríthatatlan valósággá, amikor további létezésüknek nincs semmi célja. Ez kettős okból következhetik be: vagy azért, mert a bolygó már elérte fejlődésének legmagasabb fokát s a további fejlődésre anyaga nem alkalmas többé, vagy pedig azért, mert elvétette megszabott célját, fejlődése megakadt, vagy visszahanyatlott. Az első esetben a bolygó feloszlása katasztrófa nélkül következik be, mint valami csendes, halálos elmúlás; a másodikban azonban szörnyű szellemi harc árán, erőszakosan taszíttatik pusztulásba. Mert a világmindenség korántsem olyan változhatatlan örök némaság, mint amilyennek az álmodozó földlakó elképzeli. Vannak szférák, melyekben boldog béke és sugárzó szépség honol e szférákban a töké-

letessé vált, tiszta szellemek élnek, kiknek Istennel való beszéde a gondolatrezgések kifejezhetetlenül finom árnyalatait hozza létre. A rezgéseknek színük, illatuk és zenéjük van; e szférák valóban a szépség, dal, béke és boldogság bűbájos édenkertjei. De a roppant világtér végtelenségében nyugtalan sistergés, forrongás, zakatolás, őrjöngő futkosás láza remeg. Rettentő hangzavar, eszeveszett harc dúl a csillagok között, s a szellemi erőknek hatalmas megfeszítésére van szükség, hogy a világ egyensúlya állandóan fennmaradjon és a villámgyorsan rohanó égi vándorok mindegyike szabad utat találjon száguldásában. Egyetlen másodpercnyi kisiklás elég lenne arra, hogy a világok egész sora megsemmisüljön. Amikor egy-egy bolygó elérkezett korának legvégső határáig, és magasabb szellemi erők irányítása mellett belerohan egy égő Napba, vagy lezuhan valamely roppant méretű üstökösre, akkor már régen nincs rajta a fizikai életnek semminemű formája. Nem kell tehát félni az üstökös gáztámadásától, a világ katasztrofális pusztulásától, mert a jótékony isteni bölcsesség előbb kioltja a veszni induló bolygón az élet legutolsó mécsvilágát is, mielőtt letaszítaná a bukott csillagot a pusztulás éjszakájába. Fizikai fájdalom tehát nincs az ilyen bolygón, de van szellemi fájdalom: azoknak fájdalma, akik nem tudtak felemelkedni a veszendő égitestről, sőt akik maguk okozták annak bukását. Az ilyen szerencsétlen szellemcsoportoknak végig kell szenvedniük a szörnyű pusztulást, mert egyrészt néhány elkésett, ottmaradt szellem egyéniség kedvéért nem tarthat fenn a gondviselés egy egész világot, másrészt pedig az ilyen szánandó lelkeknek szükségük van a hontalanná válás tragikus átélésére, hogy új hazába vágyakozzanak. A pusztulás formáját tekintve, lehetséges, hogy a bolygó összeütközik más égitesttel, vagy valamely óriási Nap mellett elhaladva belehull annak tömegébe. Ez a leggyakoribb eset. Mikor a bolygó közel érkezik a Naphoz, szellemlakói kétségbeesett harcba kezdenek; roppant erővel sugározzák ki taszító erejüket, és igyekeznek leküzdeni az óriás vonzóerejét. De minden hiába. A Nap ezerszer nagyobb tömege és számtalanszor fejlettebb szellemi kiválósága minden ellenállást játszva küzd le, a bolygó lezuhan, és a szellem lakók taszító ereje csupán arra alkalmas, hogy mint valami rugalmas tömeg, visszapattanjon az összeütközés erejétől, és az egész társaságot kirepítse a végtelenségbe. A Napnak nem kellenek a gyűlölködő, haragos lakótársak... Felületén roppant sistergés támad, iszonyú vihar tombol, felhők, ködfoltok keletkeznek, amelyek száguldó sietéssel távolodnak a semmiségbe és viszik magukkal a hontalanná vált szellem lakók gomolygó tömegét. A mi Napunk felszínén gyakran láthatunk ilyen ködfoltokat, s távcsővel is szemlélhetjük a roppant méretű protuberanciákat... Ezek a napfoltok, melyeknek a természetét a tudomány még nem tudta felderíteni, a Napba belehullott égitestek katasztrofális felbomlását jelzik számunkra. A kitaszított szellemlakók mindig anyagot visznek magukkal, legtöbbször gáznemű anyagot, olykor pedig, sűrűségi fokuknak megfelelően, szilárd anyagrészeket is. Évezredeken át keringenek vele a világmindenségben, látszólagos cél nélkül, míg végre valamely csillagba le nem zuhannak. Mikor egy-egy meteorkő lecsap a mi Földünkre, azzal mindig jelentős szellem tömeg is érkezik; új ásványok, új életcsírák, delejes rezgések így származnak át egyik égi testről a másikra, és ezek az ilyen módon közvetített rezgések gyakran új vágyakat és indulatokat ébresztenek, aszerint, hogy az elpusztult bolygó milyen hatásokra volt képes., De így hurcolnak át dögvészeket és nagy természeti csapásokat is. És mindez nem a véletlen műve, hanem tudatos, tervszerű előrelátásé, szellemi irányításé! A megsemmisülés másik módja az üstökössel való találkozás. Az üstökös csóvájában gázok vannak, melyekben a bolygó elég; a gázok körülfonják a bolygó anyagát és kémiailag egyesülnek vele. Ez természetesen mindig hatalmas gáztömegek kicsapódásával jár; láthatatlanul finom és parányi anyagrészecskék válnak ki az égés folyamán, s ezek kirepülnek a világtérbe, hogy száguldjanak időtlen-időkig, egykor pedig lehulljanak más bolygókba, új nyugtalanságokat szórván azok lakóinak lelkébe. Mert a meteorkövek rendszerint kedvezőtlen hatású erőket hoznak magukkal; fejlett csillagvilágokkal nem történnek ilyen katasztrófák. Azok a bolygók, melyek e1érték fejlődésük legmagasabb fokát, s ekként betöltötték hivatásukat, nagyobb rázkódtatások nélkül, szinte észrevétlenül oszlanak fel a végtelenségben. A szellemi erők működése itt lassanként és rendre megszűnik; előbb elfogy a bolygó elektromos töltése, azután delejessége sugárzik szét a mindenségben; végül nehézkedési ereje porlik el, mert hiszen a nehézkedés is anyagszerűen ható erő, mely elhalványul a belső tartalom folytonos fogyása folytán. Az anyag béklyói lehullnak, s a bolygó apró

porszemenként, csendesen, évezredeken át haldokolva, néma szomorúságban és elhagyatottságban széthull a világmindenségben. Íme: így működnek a rejtelmes szellemerők, világokat építve és rombolva, szétosztódva az egész univerzumban. Egyetlen tenyérnyi hely nincs a kozmikus térben élet és gondolat nélkül. Vajon nincsen-e szellemi élet a világmindenség rohanó égi csodáin, az üstökösökön? Kétségkívül van. Az üstökösök is azonos törvényszerűséggel születnek mint a bolygók, sőt ők maguk is bolygók, s nem tudnak elszakadni napjuktól. Sűrűbb magjuk a delejes erők szellemeinek lakóhelye, fénycsóvájuk pedig nem egyéb, mint saját napjuk villanyos kisugárzásával azonos töltésű villanyosság; a fénycsóva éppen azért van mindig oppozícióban a Nappal, mert azonos villanykisugárzásuk taszítja egymást. Így kereng a mi szűkebb végtelenségünkben, a Nap hatalmas rendszerében, a bolygók, holdak, üstökösök és aszteroidok külön-külön világa. E könyv harmadik részében részletesen ismertetjük az egyes bolygók fejlettségi viszonyait, azért itt csak futólagosan jegyezzük fel, hogy naprendszerünk legalacsonyabb fejlettségű bolygója a Merkúr, melynek lakói állandó harcban élnek és a legyőzött ellenséget fel falják; a Föld és Mars megközelítőleg azonos színvonalon állnak, azzal a különbséggel, hogy a Mars a technikai tudományok terén jóval előttünk jár, viszont szellemi öntudat dolgában a Föld színvonala alatt marad. Az anyagvilágok legtökéletesebbje a Vénusz, melyet a szeretet és a virágok bolygójának szokás nevezni. A Szaturnusz és a Jupiter már csak fél anyagi világok, melyek közül a Jupiter áll magasabban. A Szaturnusz a művészetek és a szépség hazája, a Jupiter pedig a tudományé és a mindent megértő, szeretetből és szolidaritásból fakadó, teljes és boldog odaadásé. Naprendszerünk legmagasabb szellemei a Napban élnek . ...És ezt a hosszú vándorutat mindnyájunknak végig kell járni egyszer. Olykor többször is. Az ember gyarló: sokszor megáll és sokszor elbukik. De verejtékes arcunkat mindannyiszor fölemeljük és reánk hull a felkelő Nap aranyos bíbora, biztatva, hívogatóan, vezetve fölfelé, egyre fölfelé...

A NAGY MAGÁNOS 1. Isten a legmagasabb szellemegyéniség 2. Isten fejlődése 3. Három az egyben 1. Csillagvilágok és messze gomolygó ködfoltok felett, hova a sebes szárnyú képzelet el nem ér, örök némaságban él és működik a rejtelmes szellemegyéniség, akit soha senki nem láthatott. Minden dolgoknak kezdete és vége, e világ alkotója, fénynek, melegségnek, boldog erősugárzásnak örök forrása ő. Hozzá fogható nincs sehol, mert felül áll mindenen: ő a nagy Magános. Megbénul a nyelv, és csüggedt szárnyakkal hull vissza a gondolat az égből, mikor ridegen csendülő szók formáival kell kifejezni az isteni szépséget, ami sajátja. Azt sem tudom, minek nevezzem: erőnek, fénynek, az ős természetben szétosztódott öröklétnek, személytelen titoknak, vagy egyetlen, hatalmas, nagyszerű egyéniségnek? Háromságnak vagy örök egységnek? Bosszúálló Jehovának, villámot szóró Zeusznak, hadakozó Hadúrnak vagy megbocsátó Istennek? Ember sohasem látta s csak szánalmas dadogás minden kísérlet, mely titokzatos lényének elemeit emberi képre kívánja formálni. Semmihez sem lehet őt hasonlítani. A régiek féltek tőle, ha villámaival beleszólt az emberek nagy harcaiba; a mostaniak azonban a villámokat elvezetik a földbe és könyveket írnak az Emberről, mint a teremtés királyáról. A modern ember a természet életadó lelkének, valami személytelen eszménynek ismeri őt, aki minden reális számításon kívül esik, s akiről nem kell beszélni, mert hiszen nem élő valaki, csak gondolat, elvont fogalom. Az ókori ember életének minden körülményében érezte a szellemvilág befolyását; az ókori ember sokisten-hívő volt. A mai kor gondolkozója, miközben a távcsővel és mikroszkóppal minden titkot megfejthetni vél, a természet ismeretén felépült panteizmusba foglalja vallásos érzését, vagy minden további aggodalom nélkül, őszintén és nyíltan istentagadó. A természettudományi gondolkozás szinte tetszeleg magának azzal a bátorsággal, amely az emberiség gyermekkorának és ifjúságának „balga hagyományait“ foszlányokká tépni segíti. Ez a sajátságosan merev felfogás ma úgy hozzátartozik a műveltséghez és okossághoz, mint az algebrai törvények ismerete. A tagadás szelleme, lehet mondani, az iskolai tanulmányok lélektelen betűin át lopózik be az öntudatba. Akinek valami belső megérzés meg nem súgja az igazságot, ugyancsak zavarban van, míg a korunkban szokásos könnyed életfilozófia halvány mécsvilága mellett a XX. század éjszakájában megtalálja a sötétségen átderengő, örök világosságot... Mert Ő senkinek sem tárja fel magát, aki a fényt lelkében nem sóvárogja. Mintha behunyná a szemét: örök mozdulatlansággal tűri, hogy szentségtörő ajkak a tagadás szikrázó gondolatszilánkjait szórják feléje. Ő vár, örök elnézéssel és hideg fenséggel, a szeretet és bölcsesség mindent megbocsátó, mosolygó nyugalmával vár, vár, vár... Az egész világmindenség át van itatva lényegével. Mindenben ott van, s azért mégsem ő maga a világ. A világ csak a puszta anyag. Halott volna a világegyetem, ha ő szellemével nem telítené a Nagy Magános nem egy a természettel, a csillagos éggel és az érzékek előtt feltáruló végtelenséggel: Isten egymagában álló, külön személyiség, élő, teremtő, sugárzó szellem, aki egyéni akarata, bölcsessége és szeretete által kormányozza a világol. A természet csak anyagszerűen megsűrűsödött visszfénye, reakciója egy határtalanul finomabb és eszményibb elgondolásnak, ami az ő lelkében örök tökéletességben él. Teremtett, hogy szerethessen bennünket, és szeret, hogy hosszú küzdelmek árán megtanuljuk Őt szeretni. Él, hogy élhessünk; szeret, hogy szerethessünk. Le tud ereszkedni a legparányibb földi féreghez is, hogy megérintse szívét, s azért mégis elérhetetlen magasságban sugározza be az egész végtelenséget az ő egyéni, szent magánosságában.

2. Nehéz a test bilincsébe zárt földi ember számára szavakat és formákat találni, amik által az isteni gondolat szépsége kifejezhető. Ő maga, bár lényegében egy, nekünk, anyagba zárt parányi értelemszikráknak háromszoros alakban mutatja meg magát, mert ebben a hármas tagozódásban a szellem könnyebben fel tudja fogni lényének csodálatos mivoltát. Egészen soha sem fogjuk őt megérteni; későbbi fejlődésünknek bármilyen távoli pontján is mindig megmarad számunkra a sóvárgás örök kielégíthetetlensége, ami legtisztább vágyunkat e gyönyörű szavak zenéjével telíti: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!“ A csillagvilágokat egyensúlyban tartó, határtalan őserő Ő, aki mindig tud adni, s akinek senki sem adhat semmit. Ő az, aki öröktől fogva van, és öröktől fogva teremt; minél adakozóbb, annál tökéletesebbé válik. Hogyan, a tökéletesség eszményképe évmilliók hatalmas epocháinak elmúltával változó arcot fog nekünk mutatni? Lehet még tökéletesebb az, ami már tökéletes? Igen: Isten nem áll meg egy helyen, Ő nem pihen tétlenül műve meddő szemlélésében, hanem forr, gondolkozik, teremt, él és hat örökké, a cselekvésnek pedig elválaszthatatlan, törvényszerű kísérőjelensége a fejlődés. Nemcsak mi fejlődtünk a teremtés óta, hanem fejlődött ő is; idővel isteni képességű, teremteni tudó, hatalmas szellemekké válhatunk, de Őt, a nagy Magánost, soha igazán megközelíteni nem fogjuk tudni. Fejlődése végtelen nagyot haladt azóta, mióta mi élünk; ezt érezzük, tudjuk, de fejlődésének kezdetét, végét, lényegét és természetét fel nem foghatjuk soha. Csupán azt az egyetlen egyet tudtuk megtanulni tőle, hogy a szeretet adakozásában mutatkozó határtalan odaadás az, ami bennünket istenekké emelhet. Ez lényege, ez legszebb és legszentebb tanítása. Ne csodálkozzatok, ha azt mondjuk: Isten folyton fejlődik. Krisztus is mondá: „Az én Atyám mind ez ideig munkálódik, én is munkálódom“ (Ján. 5: 17.). Az örök tevékenységben pedig benne van az örök fejlődés. Mi ugyan nem tudjuk értelmünkbe befogadni, hogy lehet-e tökéletesebb az, aki már tökéletes; de Isten létét sem tudjuk értelmünkkel megközelíteni. Munkája, lénye, ereje, szeretete épp oly csodálatos és megfejthetetlen titok számunkra, mint fejlődése. 3. Isten az örök bölcs, az örök nagy: a Három az Egyben. Ő a múlt; éli a jelent s benne lobog diadalmasan a messze jövendő. A nagy Hármasság, aki mégis mindig Egy; osztódik háromfelé, de megmarad egynek. Szent titok, - mégis mindnyájunk legszebb kincse. Eszményi szépség, - mégis ujjongó, boldog, drága valóság... Az Atyának nevezett Egy: a múlt, aki teremtett. Élő lelke a világ egyensúlyát fenntartó törvénynek, elmúltakból megalkotója örök jövendőnek. Forr benne a múlt cselekedeteknek jövendő törvénye. Nála raktározódik el minden szó, nála van a törvény, az igazság, amit a gyarlók bosszúnak neveznek, mert vak szemeikkel nem látják a múltat, nem látják az igazságosságot. Benne nyugszanak az örökkévalóság igéi, míg életre nem kelnek. Az Atya az, aki ráteríti a fátyolt a múltra. Ő az a szerető, aki a múltak fájdalmából örömet teremt. Ő az örök megbocsátó. Elfogad minden fájdalmat, hogy örömmé változtassa. Ő az örök törvény: kérlelhetetlenül mutatja Mózes törvény tábláját és az idők éjszakáján át sugározza az akarat és tett roppant erejét. De megmutatja magát nekünk egy sugárzó, kék szempáron át is: a jelennek felvirágoztatója, éltetője az emberré vált Isten, a Fiú. Ő a szent Második, aki megjelentette magát nékünk e szavakkal: „Én és az Atya egy vagyunk“. Adhatna-e örömet, jelent, boldogságot a Fiú, ha nem volna ott mögötte a múlt? Hozzá megyen a jelennek minden érzése, s belőle fakad a legtisztábban rezdülő szeretet, amikor megtörött szívét odateszi a béna koldus: a föld szánalmas vándora elé. Szeme rajta nyugszik a pihenő világokon; fáj neki a látott szenvedés, de keze fáradhatatlanul írja azért a törvényt tovább, mert a törvény a gyógyító ír, amivel az Áldott Orvos sebünket illeti. Önmaga lelkét adja a szellemeknek, hogy szenvedni tudjanak. Ő adja az erőt, hogy haladhassunk a tökéletesség felé vezető rögös országúton. A Második az Egy-ből. Egyik kezével megkoszorúzza a múltat, másikkal rámutat a jövőre és fénnyel sugározza be a jelent. Az élet királya Ő: Krisztus, aki lehajolt hozzánk és hószín-ruháját besározta a földnél földibb ember bűnének szennyével...

És a tiszta felhők felett, melyek Isten követei a kék tavaszi égen, az eszmények magasságában ott ragyog felénk a szent Harmadik: a jövendő, a Szent Szellem. A szeretetből folyó önzetlen cselekvések örök forrása Ő. Besugározza az élő világot és erejét adja, hogy megteremthessük általa a jövőt. Amikor a törvény nem kényszerít bennünket tettekre, amikor egy-egy pillanatra lerázzuk magunkról elmúlt cselekvések szörnyű következményét, a karma bilincseit: Ő az, aki megihlet, eltölt, inspirál és megszentel bennünket. Ő adja a szellemnek a jó cselekedetekre képesítő erőt. A szeretetet és örök jóságot sugárzó jövendő, a Harmadik az Egy-ből, a Szent Szellem galambszelíd érintése emel fel bennünket a Föld verejtékes és véráztatta porából a boldog szépség isteni öntudatára. Három részre kellett magát, felbontania az Istenségnek, hogy lényegét megmutathassa nekünk. És ez a rejtélyes hármasság nemcsak a keresztény misztika kincse, hanem ott lappang minden fejlett őskori kultúrában. A hindu ősvallásban Trimurti csodálatos személyiségében egyesül Brahma, a teremtő isten, Visnu, a megtartó és szerető isten, végül Siva, a romboló és megelevenítő tűz istene. De azért Buddha, Laocse, Mohamed mindig csak egy és egyedülvaló, örök Istent érzett maga felett. Mert ez a három mind benne van az örök Egy-ben. Más kultúrák külön szellemekként fogták fel az isteni tulajdonságok mindegyikét: Odin a germán mitológiában, Zeusz a görög regevilágban az istenek egész táborkara által övezve él és uralkodik a világ felett. A zsidóság, világtörténeti szerepéhez híven, emberi elesettségének érzetében az örök Háromságnak csak egyik alkotó elemét, az Atyát látta meg, akit a maga vakságában bosszúálló Jehovának érzett, és mikor eljött a Fiú, megtagadta, keresztre feszítette benne saját isteni eszményét, mert szelíd szemének kékségében nem ismerte fel és nem érezte meg Jehova villámait... De vajon nem ugyanezt teszi-e a modern kor embere, mikor szívét elzárja az örök szeretet sugárzása elől, és megtagadja az Egy-ben mind a hármat egyszerre?… A végtelenség vizei felett lebegő Nagy Magános csak mosolyog és szeret, és vár, vár örökké. Az ember kivetheti őt szívéből, de O nem veti ki az embert soha. Elérhetetlen fenségében számon tart minden gondolatot és néhány kevés igazért megtartja a tévelygők miriádnyi tömegét. Amit senki sem lát, ő látja az eljövendő idők minden rejtelmét, és a földi vérözön felett megmutatja nekünk a szeretet áldott napjának hajnalpírját, amint aranyfénybe vonja e lomha sárgolyó elvénhedt sarkait.

KRISZTUS 1. A földlakók megtudják, hogy szellemek 2. Krisztus világszellem 3. Új Jeruzsálem 4. Krisztus nem áldozat 1. Az idők teljességében, midőn a Földön élő emberiség már megérett arra, hogy felelősségének tudatára ébredjen, felöltötte testruháját a legmagasabb szellem, ki e mély anyagvilágban önkéntes megalázkodásként megjelenhetett. Lejött a Földre, hogy olyanná váljék, amilyenek mi vagyunk. Sárruhánkba takarta tisztaságát, lelkébe bevette a föld porát és vitte keresztjét a hosszú úton, míg le nem roskadt alatta. Emberek kísérték diadalmasan örvendező szívvel; kísérték, mint gonosztevőt, akitől meg kell szabadítani a világot. És a sziklák nem váltak ketté szentségtörő lábaik alatt és a szörnyű bűn nem perzselte fel sötét lelküket! Elborult a nap; fáradt felhők lomhán úsztak az égen, és megülték lelkét annak a kicsiny csapatnak, mely csüggedt tehetetlenséggel, sírva és remegve lopózott a rettenetes menet után, könnyel öntözve Krisztus vércseppjeit az országút porában... A tavasz röppent el az emberek szívéből, mikor a keresztfán minden elvégeztetett. „Vala pedig mintegy hat óra és setétség lőn az egész tartományban mind kilenc óráig. És meghomályosodék a nap és a templomnak kárpitja középen kettéhasada...“ Zord szélvész rázta meg a világ sarkait; egy döbbenetes erejű, szörnyű jaj sikoltott át a levegőn s az emberek abban a rettenetes pillanatban megérezték, hogy Istent szegeztek rá a fájdalom keresztjére... Az emberiség legnagyobb próbája volt ez, s egyúttal legmélyebbre zuhanása. Nem ismerte fel a Földet benépesítő szellemcsoport, hogy az a tiszta és tökéletes Szellem, aki földi porruhában szeretetet és jóságot sugárzott minden teremtett lény felé, a világokat fenntartó ős isteni világosság követe volt e Földön: fény a legnagyobb fényből, erő a leghatalmasabb alkotó erőből, bölcsesség a világok egyensúlyát fenntartó, örök bölcsességből. Nem ismerte fel, hogy Isten maga lépett a Földre, belesugározni az emberi szívbe a szellemi öntudat boldogságát. „Én vagyok, aki bizonyságot tészek magam felől és bizonyságot tészen énfelőlem, aki elbocsátott engem: az Atya“, - mondá szelíden a szeretet apostola, és e mély értelmű szavak titka, mint tavaszi nap áldott melege, évezredes bánatokról olvasztotta le a dermesztő jégkérget azoknak szívében, akik őt felismerték. Krisztus tudta, hogy az emberiség nagy tömege őt meg fogja tagadni, tudta és akarta, hogy a végzet, mely efelől eleve megíratott, beteljesedjék, habár egyetlen gondolatával megsemmisíthette volna nemcsak ellenfeleit, hanem ezt az egész tökéletlen anyagvilágot. Meghalt a keresztfán, hogy példájával tanítson minket és megbizonyítsa, hogy a lélek nem akkor fejlődik, mikor a test ujjong, hanem a szenvedésben száll diadalmasan Istenhez, aki teremtette. Soha nagyobb jelentőségű, tisztább és érthetőbb szózat nem érkezett hozzánk az égi magasságokból, mint ez. Soha mélyebben nem láthattunk élet és halál rejtelmeibe, hanem ha Krisztus égszínkék szeme által. Ami azelőtt kétséges volt: általa megvilágosodott; ami bánattal és szomorúsággal töltött el: boldog reménységnek hírhozójává lett. Krisztus által, Krisztusban jelentette ki nekünk Isten, hogy szellemek vagyunk, akik ebben a durva anyagvilágban csak átmenetileg tengődünk, amíg vissza nem nyerjük régi szárnyunkat és bűntől, szennytől megtisztulva ismét szállani nem tudunk a végtelenség aranysugaras szellemi régióiban. Sőt, ennél még többet is mondott Krisztus. Azt mondta, hogy mi, földi testben élő, gyarló teremtmények, istenek vagyunk, mert Isten lényéből születtünk. Ezt a kijelentést a szó valódi értelmében kell venni, mert ő is így értette. Istenekül teremtettünk, és újból azokká leszünk, ha lelkünk be tudja fogadni Krisztus tanításának szépségét. „Ragadozának köveket a zsidók, hogy megköveznék Őt. Felele nékik Jézus: Sok drága dolgokat mutattam néktek az én atyámnak nevében, azok közül a dolgok közül melyikért köveztek meg engem? Felelének néki a zsidók, mondván: A jó cselekedetért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért; tudniillik, mert te ember lévén, Istenné tészed magadat!

Felele nékik Jézus: Nemde nem meg vagyon-é írva a ti törvénytekben: Én mondám, Istenek vagytok? Hogyha azért azokat mondta Isteneknek, akiknek Isten szólott, és az írás meg nem hamisíttathatik, Én rólam, kit az Atya megszentelt és e világra elbocsátott, azt mondjátok-é ti: Káromlást szólasz, mivelhogy ezt mondám: Istennek Fia vagyok? (Ján. 10: 31-36.) Az írás és törvénykönyv, amire Jézus hivatkozik, a 82. zsoltár hatodik verse. Íme, megmondatott már régen, ama hárfapengető Dávid király korában, hogy az emberek istenek voltak és istenekké lehetnek, ha az örökkévaló öntudat szikrája kigyúl bennük; de Krisztus volt az, aki ezt a tanítást hangsúlyozottan kijelentette és a halálból való feltámadásával meg is bizonyította. 2. Amikor ama világraszóló eseménytől terhes esztendő elkövetkezett, és a betlehemi jászol világossága szétáradt, sietve jöttek nagy szellemcsoportok, hogy kénköves lángot fújjanak a kisded bölcsője felé. Ezrével gyilkolták le a csecsemőket, és anyák könnyévei öntözték az utakat, melyeken az isteni gyermek egykor haladni fog. A nagy dráma első felvonása megkezdődött, de megkezdődött minden egyéni élet drámája is, és e sok millió élet észrevétlenül egyetlen kérdés körül kezdett keringeni: felismeri-e az emberiség Krisztust, vagy nem ismeri fel? Gondoljátok, hogy e kérdés csak az egykorú zsidóságot érdekelte és a későbbi korok emberisége fáradtság és lelki küzdelem nélkül jutott a „megváltás“ előnyeinek élvezetéhez? Ó, nem. Krisztus nem azért jött, hogy megváltson bennünket; hiszen őelőtte is mindenki meg tudta váltani saját magát, a megtévedt szellemek azelőtt is megtalálhatták az utat Istenhez. Hatalmas tömeg ember él a Földön, akiknek sejtelmük sincs a krisztusi áldozatról, s talán mégis közelebb vannak Istenhez, mint sokan azok közül, akik keresztyéneknek nevezik magukat. Mert a nagy kérdés Krisztus után is fennmaradt, s évezredek óta, sőt e most folyó időben is minden egyéni életnek sarkpontja, végzete, boldogsága és boldogtalansága ebben a nagy problémában csúcsosodik ki: felismeri-e vagy nem ismeri fel Krisztusban Isten küldöttjét? Nem olyan könnyen érthető a művelt zsidóság tévedése, mint amilyennek első pillanatra látszik. A názáreti ács fia egyszerű halászok és vámszedők társaságában élt; az akkor is mélyen megvetett legszegényebb néposztály körébe tartozott. Életének külsőségeiben gondosan került mindent, ami szellemének rendkívüliségét elárulta volna, csupán lénye sugározta lelkének nagyszerű erejét. Aki tekintetének melegségében, hangjának csodálatos rezdülésében nem érezte meg az isteni szeretet melegét, aki általában érzéketlennek mutatkozott a szív hangjai iránt, az könnyen beleeshetett abba a tévedésbe, hogy a próféták által hirdetett Messiás kedvezőbb körülmények között érkezett volna az emberek közé. Senki sem bizonyította a hitetlenek számára, hogy ez, ímé, az Istennek egyszülött Fia; csak a lelkek legmélyén élő ösztönös megérzés intuitív ereje adhatott útbaigazítást. Akik pedig tudtak és láttak, azok kunyhókban élők, rongyosak, lenézettek voltak csak úgy, mint ma, amikor a legtisztább földi szellemek sokszor darócban élesztgetik a lelkek szunnyadó tüzét. És kétezer esztendő óta, amióta tudjuk, hogy megszületett, hogy itt járt közöttünk és élete nagy tanítását kitörölhetetlen emlékként beleégette minden lélekbe, - nem tagadják-e meg Őt ma is az emberek milliói? Nem beszélek az abszolút „műveltekről“, akik szégyenkeznek az emberiség együgyűsége és istenhite miatt, s akik Jézust ügyes varázslónak vagy a legjobb esetben exaltált prédikátornak vallják hanem a vallásosakról és rajongókról, akik könyveket írnak a problémáról, s évszázadokon át vitatkoznak ama kérdés felett: vajon isten volt-e vagy ember? A világteremtő Őserőnek Fia volt-e vagy maga az örökkévaló Isten? Nemcsak emberek, hanem maguk a szellemek is - dogmatizmusra hajló, a végtelenség nagy távlatának áttekintésére nem képes szellemek - sokszor tévedésben vannak Krisztus lényének igaz értékelése tekintetében és sok helyütt tanítják, hogy, Krisztus egyike ama tisztán maradt elsődszellemeknek, akiket az Úr az ősvilágosságban teremtett, s akik nem buktak el, mint mi, e Földnek tévelygő vándorai. Efféle tanítások olyan spiritualista körökben érkeznek, melyeknek tagjai elméleti spekulációkra hajlamosak és dogmáikhoz épp olyan szívósan ragaszkodnak, mint maguk az egyházak. Sokan élnek még a mai emberi társadalom soraiban olyanok, akik a hajdani zsidóságból emelkedtek ki és szétszóródtak az egész világon, hogy más szellem családok légkörében könnyebben megismerhessék annak

tanítását, akit egykor megtagadtak és keresztre feszítettek. Ezek a szellemiségek természetesen még szaturálva vannak régi életeik hűvös realizmusával, a tanítást csak részletekben fogadják be lelkükbe és nehézkesen haladni tudó konzervativizmusuk minden meddőségével ragaszkodnak ahhoz a megállapításhoz, hogy Krisztus tisztán maradt e1sődszellem, amilyen van a világon ezer, vagy néhány millió. Amíg a Földön élnek, ismereteik fejlesztésében megelégszenek e szerény lépéssel, mellyel a nagy titok felé közeledni látszanak; amint átlépnek az asztrál világba, prédikátori vágyak támadnak bennük, és hivatottságot éreznek, hogy az embereket tanítsák. S miután az igazságról mindenki csak annyit tud tanítani, amilyen mélyen abba belemerülhetett s amennyit abból a saját lelkébe be tudott fogadni, nyilvánvaló, hogy az a szellem, aki Krisztus csodálatos és fenséges lényében nem tud többet meglátni a tisztán maradt e1sődszellem áldozatos hősiességénél, a maga jóindulatában is az emberiség nagy tömegének lelkét árnyékolja be tekintélyének felhőjével. Van egy másik kimagasló szellemi mozgalom, a mostani idők rendkívüli horderejű szellemi lendülete, mely az önzetlen szeretetre képes, lelki világosságban élő emberek nagy tömegét testvéri együttérzésben egyesíti az egész világon. Ez a mozgalom a teozófia. Tanításai mélyrehatóak és rendkívül alaposak, jeléül annak, hogy a mozgalom szellemi tartalma igen fejlett, magas szellemek bölcsességéből árad a világra. Az a kép, az a jellemzés azonban, amit a teozófia Krisztus történeti alakjáról ad, a keleti és nyugati szellem igen jelentős különbözőségét tárja elénk és elhinti annak a gyanúnak a magvát, hogy vagy az egyik, vagy a másik felfogásban végzetes szellemi fogyatkozás rejtőzködik. A keleti forrásokból táplálkozó okkult filozófia ugyanis azt tanítja, hogy a Földet benépesítő szellem csoportok egymásnak helyet adó, nagy gyökérfajokban élnek. Mikor egy-egy gyökérfaj már betöltötte hivatását, rendesen megjelenik körében egy nagy Világtanító, mint a következő gyökérfaj képviselője, hogy az eljövendő új szellem csoport számára a talajt előkészítse. A harmadik gyökérfaj életének alkonyán Gautama Buddha vezette be a negyedik gyökérfajt, ennek hanyatló korszakában pedig ezt a világtanítói tisztet az Úr Maitreya látta el, aki azonos a nyugati egyházak által Krisztusnak nevezett tanítószellemmel. Napjainkban az ötödik gyökérfaj hanyatlását szemlélhetjük, s a keleti vallásfilozófia ismét várja a Világtanítót, az elkövetkezendő hatodik gyökérfaj képviselőjét. A teozófia nagyon sok adeptust, isteni képességekkel rendelkező, magasra fejlett szellemet ismer, ennélfogva a keleti okkult filozófia vezető egyéniségei nem helyeznek rá nagy súlyt, hogy a Világtanítónak nevezett nagy szellem kilétét közelebbről meghatározzák. Mégis az egész világon elterjedt az a felfogás, hogy Maitreyának számos reinkarnációja ismeretes, sőt igen sokan vallják, hogy Maitreya ugyanaz a szellemegyéniség, aki előbb mint Gautama Buddha élt a Földön. A részletek nem fontosak. A lényeg az, hogy Krisztus ebben a megvilágításban nem több sugárzó szellemi erejű adeptusnál, akihez hasonló magas szellem előtte is, utána is több ízben élt a Földön, legalábbis annyi, amennyi öt gyökérfaj munkájának előkészítéséhez szükségesnek mutatkozott. Ezzel a tanítással szemben áll a nyugati vallásfilozófiának és a nyugati okkultizmusnak az az alapvető elve, hogy Krisztushoz hasonló szellemegyéniség sohasem élt a Földön, mert Krisztus nem vallásalapító, nem egyetlen gyökérfaj képviselője, tehát egyáltalán nem földi méretű szellem, hanem az ismert és ismeretlen csillagvilágok kereteit túlhaladó, a teremtés munkájában részes Istenszellem, aki nem fajokat és bolygókat vezet, hanem a szellemi emelkedés csodálatosan nagyszerű fejlődési folyamatát irányítja az egész kozmikus világtérben. Nyilvánvaló, hogy a felfogásokban mutatkozó mélyreható ellentét nem fejezhető ki ilyen egyszerű szavakkal: Isten volt-e tehát vagy ember? A teozófia adeptusai isteni képességű szellemek, s mindnyájan e1ismerjük annak lehetőségét, hogy egykor, fejlődésünk egy későbbi fázisában, a tökéletesség emelkedettebb színvonalán ilyen értelemben mi magunk is istenekké válhatunk; viszont kétségen felül áll, hogyha bármilyen magas szellem fizikai testet alkot magának, ezáltal emberré válik. Itt tehát nem a szavakon s a szavak értelmén múlik az igazság megismerése, hanem magán a lényegen. A lényeg pedig az, hogy kinek látjuk, kinek érezzük Krisztust. Hogyan érezzük, hogyan fogadjuk az ő nagy szellemének reánk áramlását: okoskodással és közönnyel, vagy sugárzó, boldog, nagy, szent ujjongással? Krisztus világszellemi jelentőségének meghatározása talán nem időszerű ma, amikor nem arról van szó, hogy megfeszítsük-e őt vagy ne feszítsük meg? Sokan elhárítják maguktól a felelősséget és azt mondják: „Mit

törődöm e kínzó, nagy kérdéssel? Igyekszem jó emberré lenni s tőlem lehet Krisztus akár elsődszellem, akár keleti mágus; a lényeg az, hogy parancsolatai szerint éljek...“ De akik így beszélnek, azok hasonlatosak a büszke rómaihoz, aki kezét mosva, egykedvű lélekkel nézte a Golgotára induló tömeget: sem védeni, sem ostorozni nem kívánta a zsidók királyát. Jaj a közömbösöknek! Krisztust nem elég ismerni és elismerni, mert ő nem azért jött közénk, hogy tekintélyt szerezzen. Krisztust nem elég Mesternek vallani, mert a legigazibb és legnagyobb mester is csak azt mondhatja róla: „Én utánam jő, aki nálam erősebb; kinek nem vagyok méltó, hogy lehajolván, sarujának kötelét megoldjam. Krisztust szeretni kell annak, aki igazán megérteni és szívébe befogadni akarja, mert Ő szeretetre tanított bennünket, és csak az lehet teljes lélekkel az Ő tanítványa, aki boldog üdvözüléssel érzi, hogy messze, a végtelenség sugaras mezőin túl, él egy hótiszta isteni Szellem, akinek áldó szeretete örök mosolygással ragyog felénk s aki erejét adja nekünk, hogy feléje vágyakozhassunk, hozzá emelkedhessünk. Krisztus istensége tehát nem lehet dogma. Aki csak azért vallja őt Istennek, mert egyházi tekintélyek így tanítják, az nem érzi ennek az örök tevékenységben sugárzó világszellemnek az erejét, amivel öntudatunkat belekapcsolja a végtelenségbe. Azért valljuk őt Istennek, mert tudjuk, hogy minden létező felett uralkodik a szeretetnek olyan gazdagságával, ami csak annak az egyetlen lénynek a lelkéből fakadhat, akit Istennek nevezünk. Szomorú közönyre és fásult érzéketlenségre vall az a feltevés, hogy Krisztus semmivel sem több egyszerű vallásalapítónál vagy prófétánál, aki erkölcsi szabályokat adott népének. Mózes, Buddha, Laocse, Zoroaszter, Mohamed a maguk korának legkimagaslóbb szellemegyéniségei voltak, évezredeken át világítottak, de hatásuk nem terjedt túl egy-egy nagy világrész határain, nem érintette az örök emberi kérdések legmélyebbjének, a szeretetnek mint életformának legbelsőbb lényegét. Amióta szellemcsoportok élnek ezen a Földön, mindig voltak próféták, kiváltságos, nagy lények, akiknek szelleme a földi testben is meg tudta őrizni világosságát és erejét. Ezek a médiumi képességekkel megáldott, tisztult szellemegyéniségek állandó összeköttetésben állottak a szellemvilággal, sugalmazásokat kaptak, törvényeket írtak, az isteni gondolat hírvivői, a jóság és kegyelem közvetítői voltak. De működésük tere mégiscsak egyedül ez a mély anyagvilág volt, a mi nehézkes, bűnös, nyomorult kis lakóhelyünk, a Föld. Ők mégiscsak emberek voltak, és nem istenek. Krisztus lelkének fénye nem csupán a mi tévelygő járású sártekénket világítja be, hanem az egész mindenséget. Ahogyan leszállott hozzánk és megsimogatta fáradt szívünket, ugyanúgy leszállott más anyagvilágokba, más bolygókba, más fizikai mélységekbe is. Nincs a kozmikus világűrben egyetlen parányi égitest, melyre rá ne ragyogott volna Krisztus szemének meleg sugara. A prófétákat ám nevezzük, ha úgy tetszik, adeptusoknak és világtanítóknak, - hiszen az emberiség nagy tömegeire nézve ez a bűnökbe süllyedt, nyugtalanul siető, hitvány kis földgolyó az egész világot jelenti; - de érezzük meg, hogy a próféták a mieink voltak, hozzánk hasonló lények, a Föld választott gyermekei, Krisztus pedig világszellem, maga a legszemélyesebb isteni Szépség, Erő és Szeretet, akinek rezgései messze e kicsiny Föld szféráin túl, a végtelenség ködös távlatainak legszélső zugáig terjednek. Nincs fájdalmasabb, kínzóbb, szörnyűbb sötétség, mint nem érezni e világszellem lobogásának melegét; nincs végzetesebb szellemi fogyatkozás, mint Istent leráncigálni magunk mellé a porba és hozzámérni őt halandó földi emberekhez! Újkori történelemfilozófusok, mint Renan és Brandes, azt vallják, hogy Krisztust az egyházak tették istenné, mert e legendaszerű beállítás emeli az egyházi tanítások tekintélyét. Milyen végzetesen és rombolóan emberi ez a gondolat! Az apostolok, akik Krisztus isteni lényének felsőbbrendűségét megérezték, kétségkívül nem voltak kiművelt elmék, de szívük egyszerű nemességévei mégis jobban meg tudták közelíteni az elrejtett igazságot. A hegyi beszédben mondatik, hogy „boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják...“ Krisztus istenségének gondolatát tehát nem kellett az egyházaknak kifejleszteniük, mert ez a gondolat már benne volt azoknak az egyszerű embereknek a tudatában, akik Krisztus közvetlen környezetében élve, őt minden cselekvésében közelről megfigyelhették, és emberi mértéket meghaladó képességeiben felismerték a világszellem erejét. Olvassuk el ama fenséges szavakat, melyek a tanítvány szívének vérével a legmegragadóbb könyvek egyikében írattak: „Ez vala amaz igaz Világosság, mely megvilágosít minden e világra született embert.

E világon vala és evilág Ő általa teremteték; de e világ Őt meg nem esméré. Az övéi közé jöve és az övéi Őt be nem vevék. Valakik pedig Őt bevevék, ada azoknak ily méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az Ő nevében hisznek. Kik nem a vértől, sem a testnek akaratjátói, sem a férjfiúnak indulatjától, hanem Istentől születtettek. És amaz ige testté lett és lakozott mi közöttünk és láttuk az Ő dicsőségét, úgymint az Atyának egyetlenegy szülöttének dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Ján. 1: 9-14.) E klasszikus veretű, zengő gondolatok, melyek alázatos szívű, bölcs ember agyából születtek, mutatják, hogy e világon élő minden teremtett lélek életének tartalmát, jelentőségét, szerepét és igazságát az szabja meg, hogy mennyit értett meg az isteni titokból, mit lát meg azokból a nagyszerű vonatkozásokból, amik a földi szem előtt rejtve vannak? Felismeri-e Krisztust, vagy nem ismeri fel? Mert akik felismerik Őt, azoknak „adatik ily méltóság, hogy Istennek fiaivá lennének“. Azok elmenőben vannak e Földről, a fájdalom és könny hazájából, hogy ismét szabad szellemekké válva, részesei lehessenek a szabadságnak, bölcsességnek és szeretetnek, ami a tökéletessé vált szellemek sajátja. Krisztus által leszünk ismét Isten fiaivá, boldog és szabad szellemekké. Felelősség tekintetében azonban ember és ember között igen mélyreható különbségek állnak fenn. Fejletlen szellemegyéniségektől nem kívánhatjuk meg a belátásnak és megismerésnek azt a fokát, aminek hiánya a földi életsorozatok változatain már átment, tisztultabb szellemeknél súlyos fogyatkozásszámba megy. A nomád életet élő vadember felelőssége eltörpül a gondolkozni és következtetni tudó, kulturált társadalmi lény felelőssége mellett, s ezért súlyosan vétkezik önmaga ellen az, aki az életcélok megítélésében elveti a szellemi életből magával hozott, tiszta öntudatot és anyagiassá, tagadóvá, önzővé válik. Az ilyen embernek a lelke megkeményedett, durva burokkal van körülvéve, s földi életét nem emelkedésre, hanem az anyagban való elmerülésre, süllyedésre használja fel. Valóban jobb lett volna meg sem születnie. Ami a keleti vallásfilozófiának a nyugati kultúrákba való beszívódását illeti, ez valószínűleg annak a szellemi népvándorlásnak a kísérőjelensége, mely a hindu szellemcsalád tagjait az újabb reinkarnációk sorozatában nyugatra hajtotta. A régi hindu társadalom, mely egykor Buddhával együtt élt a Földön, - amint ezt a későbbi fejezetek során látni fogjuk, - már régen más csillagvilágokba távozott, a csoport visszamaradt tagjai azonban nyugatra vándoroltak, és angol nemzeti keretekben vállaltak nagy jelentőségű munkát. Szellemük még át van itatva a nagy próféta tanításainak finomságával s szeretetük érthető elfogultságában nagyobbra értékelik őt valódi jelentőségénél. Buddha megtisztította híveinek szellemét a földiségtől, vágytalanságra, önmegtartóztatásra, tisztaságra, önfegyelmezésre tanította őket, de földi életében sohasem jutott el Isten személyiségének felismeréséig. Szabadságra vágyó, igen önzetlen és végtelenül odaadó, tiszta szellem volt már földi életében Buddha, de a cselekvő szeretetnek azt az eszményét, akinek mi Istent látjuk, ő nem tudta még akkor befogadni a szívébe, mert elmélkedés által nem jutott olyan messzire, mint egy kevésbé fejlett szellem cselekvő szeretet által. Amit ő nirváná-nak nevez, az a panteizmus békességében való felolvadás; ezzel szemben Krisztus megmutatta nekünk az örökké tevékeny, alkotó Istenszellemet, s azt a kijelentést hozta nekünk, hogy a szeretet nem az élet alázatos tűrésében, hanem a jó cselekedetek szakadatlan gyakorlásában áll. Buddha szellemének egyetlen, nagy fogyatkozása az, hogy nem ismerte Krisztust és nem tanulhatott tőle. A buddhikus tanítás tehát nem teljesen veszélytelen a Krisztus által irányított szellemi fejlődés menetére nézve: a modern emberi társadalmakra nézve a keleti szellem világi ismeretek befogadása próba, hogy azokkal szemben megérezze az evangéliumi tanítás hódító tisztaságát és felsőbbrendűségét. 3. Jézus földi életének vannak fehér lapjai, melyekre a történelem nem jegyzett fel semmit. Tizenkét éves korától, amikor a templomban bölcsességével ámulatba ejtette a papokat, harmincéves koráig eseménytelen visszavonultságban töltötte napjait. Némelyek azt mondják: ez időben keleten élt és ariánus papoktól tanult; mások ariánus származásúnak vallják őt magát is. E feltevéseknek nincs komoly alapjuk. Jézus ízig-vérig zsidó volt, s azért választotta ezt a fajt, mert a történelmi zsidóság volt akkoriban az egyetlen szellemcsalád a Földön, mely még az ősteremtésből származott. A zsidóság sokszázezer éves szellemi fejlődés után már

tisztán érezte az erkölcsi törvényt és alkalmas keretül szolgálhatott arra, hogy a leghatalmasabb erejű világszellem itt fizikai testben megjelenhessék. Csak ily nagy világszellem képes arra, hogy amíg fényével áthatja és melegíti a mindenséget, addig saját tiszta szellemiségén erőt véve, puszta akaratával belekényszerítse magát a durva anyagba. A világszellem isteni része fent maradt az ő örökre kiismerhetetlen birodalmában, csak lényének egyetlen szikráját küldte le a Földre, mint ahogyan más időkben más csillagvilágokba is leszállott, hirdetni a megtévelyedettek számára az élet és lélek örökkévalóságát. Jézus tehát az idők teljességében láthatóvá lett isteni gondolat megszemélyesítője. Már évezredekkel jövetele előtt nagy szellemcsaták folytak le a földi szférákban: idegen naprendszerekből érkező, durva rezgésű szellemcsoportok próbára tették a zsidóságot és kiválasztották belőle a bukásra hajlamos elemet. Azután jöttek a próféták és papi fejedelmek, előhírnökei a világraszóló eseménynek, s jött végül Keresztelő János: „Én utánam jó, ki nálam erősebb, kinek nem vagyok méltó, hogy lehajolván, megoldjam sarújának kötelét. Én jóllehet keresztellek titeket vízzel, de ő keresztel titeket Szent Lélekkel“. (Márk 1: 7-8). Akkor már az egész világon ismerték a kereszt szimbólumát, hiszen a dél-amerikai inkáknál már kétezer évvel a júdeai események előtt vízbemerítéssel és a kereszt jelével avatták az újszülötteket. A világ felett régóta ott lebegett Christos ígérete, a szellemszemek évezredek óta látták az égen a lángoló keresztet, a szenvedésnek és feltámadásnak örök emlékeztetőjét. És Jézus harminc éven át szemlélődött, tanult, elmélkedett, hogy szellemének porruháját alkalmassá tegye a nagy bizonyságtételre, és hogy e drága hamvvederben teljesen el tudja burkolni isteni felsőségét. Igazán és egészen emberré kellett lennie, mert csak így lehetett teljes az emberiség nagy megpróbáltatása. Jézus gyermekkora és ifjúsága azonban nem volt olyan eseménytelen, mint amilyennek gondolhatnánk. Az egykorú iratok között fennmaradt néhány igen érdekes feljegyzés, amely azt bizonyítja, hogy csodálatos események éppen úgy történtek a fejlődő gyermekifjú körül is, mint a betlehemi jászol körül. Csakhogy ezekkel az eseményekkel szemben már a régi egyházatyák idejében felmerültek a kritikai aggodalmak, mert az egyházi férfiak nem tudták a gyermek Jézus cselekvéseit a Bölcsesség Mesterének későbbi tanításaival összehangolni. Ezért Origenesz és Euzébiusz egyházatyák tekintélyének hatása alatt a laodikeai zsinat 360ban elvetette azokat az iratokat, amelyek - mint Jakab Evangéliuma, - a gyermek Jézus élettörténetének megállapítása szempontjából különben felette becses adatokat tartalmaznak. De bár az emberek félretették emlékezetükből azt, amit abban megtartani nem kívántak, egyetlen epizódnak a töredéke sem veszett el az utókor számára. Hiszen szellemi értelemben a kétezer évvel ezelőtt lezajlott események a tegnap történetéhez tartoznak. Amikor a gyermek agyagból verebeket formál a vízparton, akkor játszik és képzeletével életet ad a holt anyagnak; de ha ez a gyermek véletlenül a názáreti ács fia, és ha mord egyházi férfiú kérdőre vonja, hogy hogyan mer szombatnapon a törvény ellen véteni: akkor abban a szelíd tekintetű kisfiúban felébred a világosságot hordozó, nagy szellemegyéniség öntudata, szemében megjelenik a szomorúság amiatt, hogy a törvény ezen a földön elfojtja a gyermek örömét, búsan int kezével a kis agyagverebek felé, és azok a feléjük áradó isteni szépség ereje által életet nyerve, hirtelen felröppennek, csicseregve mentvén boldog kis életüket az emberek haragja elől .. Ilyen és ehhez hasonló epizódok talán nem alkalmasak kanonikus könyvek tekintélyének emelésére, de nagyon érdekesek azok számára, akik Jézus földi életében egy minden korláton túlnőtt szellemegyéniség önfegyelmezésének ragyogó dokumentumait keresik. Jézusnak az volt a feladata, hogy egészen és igazán emberré váljék. Könnyű ez magunkhoz hasonló, gyarló teremtményeknek, de nehéz az istenszellemnek, aki világokat épített és lerombolt egyetlen gondolatával. A gyermek Jézus életének eseményeiben gyakran látjuk még az anyagbilincsbe alig-alig beférő nagy szellemegyéniség sűrű kikapcsolódásait. Amikor a bölcsőben fekvő csecsemő gőgicsélő szava értelmetlen hangokat hallatott, akkor az istenszellem teljesen bele volt kapcsolódva testébe, de amikor váratlanul megszólalt és csodálatos kijelentéseivel bámulatra ragadta a felnőttek társaságát, - amint ezt Jakab evangéliumának nem egy helyén olvassuk, - olyankor kihelyezkedett a testéből és kívülről sugározta rá erejét arra a finom organikus műszerre, az agyvelőre, amelynek beszélőszervei kénytelenek voltak a roppant fölényű szellemi akaratnak engedelmeskedni. Azért érintjük itt ezt a kérdést, mert Jézus ifjúsága eseménytelenségét illetően van egy teltevés, amellyel szembe akarunk szállni. Bizonyos írók és bölcselők azt tartják, hogy Jézus harmincéves koráig normális

emberi szokásoknak megfelelően építette és fejlesztette fizikai testét; amikor e munkájával elkészült, akkor kilépett testéből és átengedte azt annak a másik egyéniségnek, akit Krisztusnak ismerünk. Eszerint Jézus és Krisztus két külön szellemegyéniség lettek volna; Jézus magasra felfejlődött adeptus, aki e jelentős földi élete után már többször élt, s többek között Thiánai Appollóniusz néven is ismeretes. Ez a tanítás olyan szellemcsalád köréből ered, amely a földi testnek ilyen módon való átengedését nemcsak megengedhetőnek tartja, de igen ritka esetekben néha gyakorolja is. Abból azonban, hogy ilyen átengedés lehetséges, nem következik, hogy Krisztus a fizikai testbe való beköltözésnek csakis ezt a módját választhatta. Az a szellemcsalád, amelyről beszélünk: a hindu földön élő nagy szellemcsoport, egy idegen naprendszerből hozta az anyagra ható különös erejét és a földi életsorozatok fejlődési vonalának menetén lassan-lassan teljesen elveszíti azt, annak jeléül, hogy itt magasabb rendű szellemi erőket sajátíthat el. Krisztusnak szellemi ereje nem volt ilyen származásbeli korlátok közé szorítva. Ő a végtelenség sugaras mezőiről jött, a legmagasabb szférából, melyben Isten lakik, ő tehát kezdettől fogva, amikor Gábriel nevű tiszta e1sődszellem Mária méhében a születendő test első anyagcsíráját materializálta, tudatosan és saját erejével építette fel földi testruháját. Jézus és Krisztus személye tehát egy és elválaszthatatlan. A Jézus nevet emberek adták, a Christos-t maga választotta sok évezreddel azelőtt, mikor elhatározta, hogy a földi emberek javáért egykor szégyenteljes halállal a keresztfán fog szenvedni és meghalni. Napjainkban ismét benne él a lelkekben a sejtelem, hogy Krisztus eljő az emberiséghez. Maga az Üdvözítő célzást tett erre, mikor a messze jövő várható megpróbáltatásairól beszélt: „Akkor lésznek jelek a napban, a holdban és a csillagokban... Az emberek elámulnak a félelem miatt és azoknak várások miatt, melyek e földnek kerekségére következnek: mert az egeknek hatalmasságai megindulnak. És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel...!“ (Luk. 21: 25-27). A mai ember megkínzott lelke riadtan figyeli a jeleket: nagy földrengések, áradások, ciklonok, roppant méretű szerencsétlenségek csapnak le a Föld legkülönbözőbb pontjaira, és ezerszámra törlik ki az embereket az élők sorából. A nagy háború után szörnyű gazdasági válság szántja végig az egész lakott világot, a nyomorúság, szenvedés, munkanélküliség soha nem ismert arányokat öltött. Egy végső, nagy próba előtt áll az emberiség, vagy talán már benne is van a próba örvénylő forgatagában; milliók élete aláhanyatlott és milliók vesztették el mindenüket, ami nekik azelőtt becses volt. A megkínzott földlakó tehát vágyó lélekkel sóhajt a magasságok Istene felé és Krisztust várja, Krisztust hívja, Krisztust sóvárogja évezredek óta visszafojtott, égő, lobogó vággyal... Vajon eljő-e hát? „Bizony mondom néktek, semmiképpen e nemzetség el nem múlik, mígnem mind ezek meglésznek“ , mondá a Názáreti a jövendölések idejére nézve. (Luk. 21: 32). Az a nagy szellemcsoport, az a nemzetség, amely Krisztus földi életének idejében itt élt, még ma is a Földhöz van kötve, s talán éppen most, a XX. század e gondterhes esztendőiben érkeztünk el ahhoz a végzetteljes időszakhoz, amikor az évezredes, nagy epochát le kell zárni, hogy egy új, boldogabb, szebb kor következzék, amire ráillik a megjelölés, hogy „ez az Isten országa...” Az emberiség bizonytalanságban van afelől, hogy Krisztus újraeljövetelét hogyan kell érteni. Igen magas látókörű, sugárzó szellemegyéniségeknek sokáig az volt a nézetük, hogy Krisztus szellemben fog a Föld lakóinak megmutatkozni, mint ahogyan a Földnél magasabb bolygóvilágok lakói is láthatják őt olykor-olykor, anélkül, hogy náluk fizikai testben megjelennék. Az utolsó évtized alatt azonban a teozófiai mozgalomban híre kelt, hogy Krisztus földi testben mutatkozik meg az emberiség előtt, mégpedig úgy, hogy átveszi egy harmincéves hindu bölcsnek, Krishnamurtinak a testét. Ez a felfogás, mely nem tudott általánossá lenni, s mely egyébként nemcsak a vallásos hagyománnyal, de a szellemtani ismeretekkel is ellenkezik, megbontotta a teozófiai mozgalom egységességét és a krisztusváróknak az a tömege, mely a Krishnamurti személyéhez fűződő feltevést elfogadta, 1911-ben Keleti Csillagrend elnevezéssel Benáreszben új páholyt alapított. E rend tagjai nyíltan vallják, hogy összejöveteleik alkalmával már több ízben szólt az emberiséghez Krishnamurti által a Nagy Világtanító, akit ők soha más néven nem neveznek, de egyes vezetőik bevallása szerint ugyanazt a szellem-egyéniséget ismerik fel benne, akit a régi hindu vallás Buddhá-nak, a keresztyén vallás pedig Krisztusnak nevez.

Fentebb már elmondtuk véleményünket arról, hogy mit tartunk e két külön szellemegyéniség összehasonlításáról vagy összetévesztéséről. Az emberek balgák és kicsinyesek, ragaszkodnak rögeszméikhez, a nagy eseményeket önmaguk törpe araszaival mérik. De hiszen e megállapítások nem is túlságosan fontosak. Ezek csak formák, csak feltevések, emberi gyarlóságok. A lényeg az, hogy akinek hangja belehull a lelkünkbe, Isten szavát hozza-e nekünk, vagy a kísértőét? Szeretetet és igazságot ad-e, vagy gyűlöletet és hamisságot? Ezt kell vizsgálnunk. A legelső alkalommal, 1925. december 28-án, mikor Adyarban Krishnamurti beszéd közben mintegy transzállapotban, végtelenül szelíd hangon szólt hallgatóihoz, a következő szavak hangzottak el ajkáról: „Azokhoz jövök, akik rokonérzésre és boldogságra vágynak, akik megenyhülés után sóvárognak. Akik mindenben boldogságot akarnak találni. Reformálni jövök, nem pedig lerombolni. Nem pusztítani, hanem építeni...“ Ezek a zengő, gyönyörű igék nem idegenek nekünk, mert valóban a Krisztus lelkének szelídségét és jóságát sugározzák felénk. Ha ezt megértjük és felfogjuk, miért ütköznénk meg a formákon? Végre is: semmi akadálya sincs annak, hogy egy magasra felfejlődött, tiszta életű földi embernek, mint médiumnak testén át Krisztus szólhasson hozzánk. Bizonyára van oka, hogy szóljon. Hiszen korunkban a bűnözők, gyűlölködők, zsarnokok, tolvajok ma szüreti tor mámorában élnek; a népek milliói a nyomorúság rabigájában görnyedeznek. Vége felé jár a materializmus nagy világtörténelmi epochája s már ébredezik az új korszak, a szellem szabadságának és a testvériesülésnek korszaka. Ha valaha szükségük volt a jóra törekvőknek Krisztus vigaszt ló és erősítő szavaira, úgy ma igazán nagy szükségük van. 7Qlán ezért jön el, hogy szívünkbe ismét beleragyogjon? Krishnamurti évezredeken át készült nagy hivatására, hogy eszköze lehessen a legmagasabb szellemi régióból érkező sugár leáradásának. Bölcs és tiszta szellem ő, Istennek választott edénye, mint a próféták és apostolok. Amint felismerte hivatásának fájdalmasan boldog nagyszerűségét, hirtelen felszabadította szellemét az emberek gyámkodása alól, lerázta magáról a dogmák és ceremóniák nyűgét és Krisztustól tanult bátorsággal kezdte hirdetni az örök igazságot... A hollandiai Ommenben történt ez 1928 augusztusában, ott vált bizonyossá a szellemi élet öntudatos részesei előtt, hogy Krisztus üzenetet akar küldeni a ma testben élő szellemvilágnak, mert korunk szellemi fejlődése szükségessé tette, hogy az embernek Fia megjelenjék a felhőben, hatalommal és dicsőséggel... És lészen új ég, új föld, új Jeruzsálem! Mi, a szellem örök életének hirdetői, egykor láttuk Krisztust a keresztfán, és zokogtunk lábainál, akár testben, akár szellemben éltünk is akkor, amidőn az emberiség legnagyobb tragédiája szemünk előtt lejátszódott. Látnunk kell tehát most is, mikor megtévedt embertestvérek milliói tépdesik az ő áldott emlékét, hogy a krisztusi gondolatot most is sárral dobálják, kigúnyolják és letiporják a farizeusok a szenvedő néptömegekben. De a világ fejlődése nem áll meg. Azért jöttünk a Földre, hogy tanúságot tegyünk az örök isteni szeretet szépsége mellett, kunyhóban és palotában hirdessük az igazság és jóság hófehér eszményeit, s ha kell, százszor is meghaljunk Érte, kinek egyetlen szelíd mosolya bőven kárpótol e földi élet minden szomorú gyalázatáért... Nincs nagyobb boldogság e földön, mint megpróbáltatásokat szenvedni azokért az örök eszményekért, amikért Krisztus élt és meghalt a keresztfán. 4. A szellem fejlődése nincs formákhoz kötve: örök, megszakíthatatlan, biztos úton vezet Istenhez. De az út megtételéhez szükségünk van arra az ismeretre, hogy a test vágyai, indulatai lehúznak, bilincsbe vernek bennünket; a szellem az, ami felemel. Erre a nagyszerű ismeretre Krisztus tanított meg bennünket. Eljött közénk, s élő példával mutatta meg, hogy tehetnek a testtel bármit, a lélek ujjongva száll Isten felé, s épp a szenvedés véres könnyei mossák le rólunk a földiség rabbilincseit. A keresztyén vallás Krisztus szeretetének csak egyetlen tényét ragadta ki, hogy feláldozta magát az emberiségért. Szép és fenséges ez az isteni áldozat, de nem igaz. Isten nem büntethette az első ember vétkéért az egész világot, és nem fogadhatta vissza kegyelmébe a megtévedt emberiséget az ő ártatlan Fiának vérál-

dozata árán. Ez ellenkezik az örök isteni igazságossággal és nem egyéb dogmánál, gyarló emberi kitalálásnál. Pál apostol zengő, szép szavainak értelméből az emberek csak a zengést hallották meg, és megmaradtak a szavak külső jelentésénél, ahelyett, hogy azoknak valódi értelmébe behatoltak volna. Az „áldozat“ és a „megváltás“ egy-egy gyönyörű, színes szókép, mely Krisztus lelkének alázatosságát és a felebaráti szeretetnek azt a teljességét jelképezi, amire ő tanította az emberiséget, de ha mi ezeket a formákat dogmákká avatjuk, ezáltal nyilván csökkenteni akarjuk saját felelősségünket, mert hiszen - mint a keresztyén vallások oly bámulatos naivitással tanítják - Isten az ő fiának véráldozata fejében megbocsátotta az emberiség „eredendő“ bűnét... Ilyen az emberiség. Mindig a dolgok felszínét ragadta meg és veszni hagyta a lényeget. Ha félrelökjük a méltóságos formákat és ujjongó, repeső gyermeki szeretettel borulunk le nem a megholt, hanem az élő, diadalmas és mosolygó Krisztus lábaihoz, az embereket megbotránkoztatjuk: szinte halljuk az „igaz“ keresztyének felháborodását, amikor e sorokban bizonyítva látják, hogy kételkedünk a megváltás dogmájában. De Pál, a szigorú és igazságos, szelíden néz reánk a magasságból és jóságos tekintete biztatóan int felénk: - Igen: Krisztus megmutatta nekünk, hogy minden embernek magának kell megváltania magát a bűn terhétől! Ez az én tanításom igazi lényege, aki vagyok az én Uramnak legkisebb szolgája, hivatala szerint Apostol, választtatott az Isten evangéliumának prédikálására minden pogányok között. Nem Ádám bukásáért bűnhődünk tehát, nem az „eredendő“ bűn néma áldozatainak miriádjai vagyunk mi, emberiség, hanem saját külön bűnünk, saját külön bukásunk miatt vergődünk a durva anyagiasság formáiban. Bűnünk súlyát maga Krisztus sem veheti magára nekünk magunknak kell átvergődnünk a szenvedések tisztító tüzén, mert ő csak példát mutatott nekünk arra, hogy anyagba merült rabokból hogyan lehetünk ismét tiszta, szabad szellemek. Azért ne a keresztre feszített test vergődését nézzétek, ó, emberek! Ne azt hirdessétek, hogy Ő elszenvedte bűneink büntetését. A feltámadó, élő, fényben sugárzó Krisztus diadalmas mosolya a ti igazi megváltótok, mely élni tanít és az örökkévalóságba hív! Krisztus az ő földi élete előtt is élt, vezetett és szeretett bennünket, de lejött a Földre, magát porba alázva, töviskoszorúval a fején, hogy megmutassa nekünk, hogy a lélek nincs a földi test bilincsébe örökre bezárva: a test örömmel meghal a lélek fejlődéséért. A szellem diadalmasan ujjong, ha levetheti testruháját, és eljut oda, ahol a segítés, az adakozó szeretet ezer lehetősége s ezzel a tökéletesedés útja nyílik meg számára. Krisztus Istennek része, Ő maga, Isten karjainak egyike, aki eljött, hogy bennünket egyenként és különkülön magához ölelhessen. Ruháját belemártotta a gyűlölet szennyébe, de szellemére nem tapadt semmi árnyék: fehérebb maradt az a havasok csúcsára frissen esett hónál. Isten ő, ki nyomorúságra és szenvedésre jött e világra, ahol meghalt nem csupán a keresztyénekért, de meghalt minden egy fiáért, bebizonyítván nekünk, hogy a szellem fejlődését a test sohasem akadályozza. Krisztus nem az idők9,en született, hanem a végtelenségben. Őt nem teremtette senki, de Ő teremt örökké. Régesrégen élt már, mikor mi még nem voltunk sehol; még nem is sejthettük, hogy lehet szeretni, s a szeretet napja már beragyogta az egész világot. Megszületett, hogy lelkünkbe tudja lehelni a legnagyobb szépséget: az örökké megbocsátó, boldog, végtelen szeretetet. Megszületett, amikor mi még nem is éreztük, hogy az 6 szeretete zsongó, bűbájos dalolás, mely a szív fájdalmát ujjongó boldogsággá változtatja át. Nyissátok meg lelketeket Krisztusnak! Engedjétek be lelketekbe a tavaszt, a napfényt, hogy a szunnyadó virágok magot érlelhessenek s az Úrnak bő szüretje légyen. Krisztus fejlődni vágyik, de csak veletek, csak általatok, ó, emberek! A végtelenség országútján Krisztus int felétek. Érezzétek meg, hogy hozzátok vágyakozik. Tárjátok ki a lelketeket, hogy tavasznak minden pompájával, nyárnak minden érlelő melegévei beköltözhessék a lelketekbe Ő: aki keres és hív benneteket a végtelenség rögös országútján Isten felé.

ISTEN HÉT KARJA 1. A hét isteni lélek 2. A szellemi fejlődés isteni lelke 3. A bölcsesség isteni lelke 4. A művészetek isteni lelke 5. A születéseket intéző isteni lélek 6. A halál isteni lelke 7. A csillagokat vezető isteni lélek 8. A szellemeket vezető isteni lélek 9. Jákob lajtorjája 1. Csodálatos számtörvények uralkodnak a világmindenségben. Végtelen távolságokat, rohanó csillagvilágokat, üstökösöket és ködfoltokat tart egyensúlyban egy nagyszerű akarat, melynek égi rendje gyönyörű részarányosságban sorakoztat ja fel a világmindenség alkotó elemeit. Földi értelem nem bírja követni a titokzatosságnak e matematikai és dinamikai csodáit. A mi tudatunkban mindössze néhány futólagos kép rajzolódik le igen tökéletlenül: visszfénye a sugárzó világosságnak. Isten hármas alakban mutatta meg magát nekünk, földi embereknek, akik a tér és idő béklyóiba vagyunk zárva. De vannak tökéletesebb szellemlények, akik a teret és időt már csak emléknek és illúziónak érzik, s akik a mennyiségek összetevődésének és variációinak utolérhetetlenül nagyszerű törvényeit tisztább és átfogóbb értelemmel tudják felfogni, mint mi. Az ő tudatukban Isten tökéletesebb szellemalakja nem hármas, hanem hetes tagozódásban él. Úgy tetszik, mintha az örökkévaló Istenség hét karjával ölelné át a világot. Nem hét külön szellem ők, hanem maga a Nagy Magános: a legnagyobb Szellemnek hét irányú kisugárzása. Isteni erejük fel van osztva az egész világon; ők irányítják a világok folyását, a szellemek munkáját, a végtelenség fejlődést. Mindegyik valami csodálatos, nagy életerőnek, titkos energiának forrása. Hét külön erő, amely mégis egy: hét Szentség az örök Egyben. Az Apokalipszis írója így emlékezik meg róluk: „ .. .Ímé: egy királyi szék tétetett vala le mennyben és ül vala a székben egy valaki. Aki pedig a székben ül vala, tekintettel hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz: és a szék körül vala szivárvány, mely reá nézve hasonló vala smaragdhoz. És a szék körül huszonnégy székek valának és a székekben láték ülni huszonnégy Véneket, kik fejér ruhákban öltöztettek vala és fejeken aranykoronák valának. A királyi székből pedig jőnek vala ki villámlások és mennydörgések és szózatok, és hét tűzlámpások égnek vala a szék előtt, melyek a hét isteni lelkek“. (János jelen. 4: 2-5.). A legnagyszerűbb látomás boldog részese, kinek Isten kegyelme a Föld egész tragikus élettörténetét megmutatta a lelki szemei előtt elvonuló képekben, egyetlen jelzőt sem talál annak jellemzésére, aki a királyi székben ül vala. Meg sem kísérli, hogy leírja át, mert hiszen földi ember nem láthatja meg Istent, amíg testben él, soha. Csupán annyit mond róla: egy valaki, akit inkább csak ott érez, mint lát a királyi székben. És e titokzatos valaki előtt „égnek a hét tűzlámpások, melyek a hét isteni lelkek“. Isten hét karja ők, amikkel az elérhetetlenség messze ködéből lenyúl az élő, száguldó világokba, amely karoknak cselekvéseiben feltárja titokzatos arcát a szellemvilág előtt. János elbeszéli később, hogy „a huszonnégy vének leborulnak vala a királyi székben ülő előtt, letészik vala koronáikat a hét tűzlámpások előtt, és imádják vala az örökkön élőt, mondván: Méltó vagy Uram, ki végy dicsőséget, tisztességet és erőt: mert te teremtettél mindeneket és mindenek a te akaratodért vagynak és teremttettek“. Nyilvánvaló, hogy a hét isteni lélek maga a világok legfőbb Ura. Az Istenség hét karja nem egyéb, mint ugyanannak a titokzatos, fenséges Erőnek részletekben való megjelenési formája, aki nekünk, földi embereknek, a maga szent Hármasságában mutatta meg magát. A látomás további során előhozzák a végzet könyvét, amelybe a Föld története van beírva, mindama

szenvedésekkel és csapásokkal egyetemben, amelyeken át a földi emberiségnek a szellemvilág tisztaságába ismét fel kell emelkednie. Ahogyan ennek a könyvnek felnyitását János apostol leírja, az ismét újabb adattal gyarapítja ismereteinket: „…Ímé, a királyi szék között és a négy lelkes állatok között és a Vének között, mintegy megöletett Bárány áll vala, kinek hét szarvai és hét szemei valának, melyek a hét isteni lelkek, melyek az egész Földre bocsáttattak. Az eljöve és elvevé a könyvet a székben ülőnek jobbjáról. És mikor a könyvet elvette volna, ama négy lelkes állatok és ama huszonnégy Vének leesének a Bárány előtt, kiknek mindeniknek kezekben valának hegedűk és aranypoharak, teljesek jó illatokkal, melyek a szenteknek imádságok. És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvégyed a könyvet és megnyissad annak pecsétit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból, és nyelvből, és népből és nemzetségből“. (János jelen. 5: 6-9). E szavak nemcsak azt mutatják, hogy Krisztus, a Bárány, egyike a hét isteni lelkeknek, hanem azt is, hogy mikor Ő kezébe veszi a végzet könyvét, hét szemében együtt sugárzik felénk mind a hét isteni lélek. Es a huszonnégy Vének, hat világforduló naprendszereinek és szellemcsaládjainak vezérszellemei, e tiszta és hatalmas elsődök és a négy lelkes állatok, a természeti erők (elemi szellemek) négy fő csoportjának képviselői a Bárány személyében imádják az örökkévaló Szeretetet, aki feltöri a végzet könyvének pecsétjeit és vére hullásával jelöli meg az utat, melyen az emberiség ismét eljuthat az örök tökéletességhez. Krisztus ugyanaz, aki az Örök Egy; ugyanaz, aki hét csodálatos karral öleli a világot, és a hét kar ugyanaz, aki az Atya és Krisztus. Nem földi emberek szűkös értelmébe férő fogalmak ezek, de aki a szívébe fogadja be az Istenség titkát, az megérti. Rejtély ez, de mégis hódítóan tiszta, szent valóság, örök világosság. Költészet és valóság soha szebben nem ölelkezett, mint e nagyszerű szavakban. Nagyobb és igazibb szépséget senki sem revelálhat nekünk, mint amilyen szép maga az örökkévalóság, az ő elfátyolozott, szent titokzatosságával! Álljunk meg itt, és figyeljük meg, hogy mit sugároznak felénk a „hét tűzlámpások“ szelíd szivárványszínei? 2. Nem lehet sorrendet szabni, nem lehet fokozatokat felállítani közöttük. Erőre, szépségre és szeretetre nézve egyaránt tökéletesek ők: részei az örök tökéletességnek. Hogy mégis Isten Bárányát nevezzük elsőnek, ez azért van, mert Őt ismerjük a legjobban, Ő van hozzánk érzésünkben és ismereteinkben a legközelebb. Krisztus az isteni alkotó erő egyik megjelenési formája, a legmagasabb, legfenségesebb Szellemnek egyik karja. Nevezhetjük bárhogyan: Másodiknak az Egy-ből, a hét tűzlámpás egyikének, Krisztusnak, örök Szeretetnek, nem a név a fontos, hanem az ismeret, melynek világánál szívünkbe lép. Krisztus a szellemi fejlődés isteni irányítója minden világokon. Nemcsak a Földön született meg, hanem más anyagvilágokon is. Minthogy tiszte szerint az anyagba süllyedt szellemiséget kívánja világosabb szellemi öntudathoz juttatni, azt a módot választja erre, ami reá, örök tisztaságra nézve a legnagyobb áldozat: utána száll a mélyre bukott szellemvilágnak a legsűrűbb anyagba, és anyagruhát ölt magára, hogy közelébe férkőzzék a földiségnek. Más naprendszerek más bolygóin ugyanúgy megszületett, meghalt és feltámadott, mint a mi Földünkön; de a mi naprendszerünkben csak a Föld az egyetlen bolygó, melynek lakói sáros lábbal beletaposhattak hófehér köntösébe, minthogy a Föld fokozatán élő szellemeknek a fejlődése kívánja meg leginkább, hogy a szeretet és hit boldogságára megtaníttassanak. Naprendszerünk többi bolygója vagy nem érett még erre a tanításra, mint a Merkúr és Mars, vagy pedig már kezdettől fogva régen felette áll a Föld színvonalának, mint a Vénusz, Szaturnusz és Jupiter. Fejlődés, emelkedés, visszatérés Istenhez a bűn elkövetése után: ezt ajándékozza Krisztus a világnak. Amíg mélyen benne rejtőzünk az anyagban, elosztódva milliónyi apró sejtben, és élve a lappangó öntudatok halk áloméletét, addig csak messziről sugározza felénk áldott erejét. Emberrélevésünk öntudatának ki kell fejlődnie annyira, hogy a jót el tudjuk választani a rossztól, a bűnt meg tudjuk különböztetni a törvénytől és

szeretettől, s csak akkor jön hozzánk Krisztus mintegy fellebbenteni a halál arcát elfedő függönyt, s megmutatni az embereknek az örökkévaló életet. A próféták évszázadokon át hirdették a Messiás eljövetelét, mígnem az idők teljessége elkövetkezett. Most is, az anyagiasság és ridegség e századában, vannak még emberek, akik sóvárogva várják a Világszellem szeretetének érintését, és e vágyukkal ellensúlyozzák azt a sok bűnt és szomorú tévelygést, amiknek fertőjében az emberiség jelentékeny része elmerült. Igen: Krisztus eljő hozzánk, de csak azok fogják meglátni, akiknek szellemük már felszabadult a földiség bilincseiből. A kijelentés megtörtént, az emberiség a tanítást megkapta, s ha vannak még szellemcsoportok a Földön, amelyeknek a tanítás ismétlésére szükségük van: nekik maguknak kell a feladatot elölről kezdeniük egy másik anyagvilágban, amely még a kinyilatkoztatás előtt Van. De a Föld fejlődni és haladni kíván. A Földnek el kell távolítania a fejlődésre képtelen szellemcsoportokat, hogy saját emelkedését biztosíthassa. Eljött az idő, hogy ez a bolygó kivetkőzzék az anyagiasság által jellemzett, sötét középkorának ködéből, és lakóinak szárnyaló szellemiségével belekapcsolódjék a végtelenség zengő orkeszterébe. Krisztus akarja, Krisztus cselekszi ezt velünk... 3. Nemcsak a szeretet és szellemi fejlődés karját küldte le Isten a Földre. Elküldte azt is, aki a szellemi életet intézi, akitől minden tudás és bölcsesség származik. Az emberek nem ismerik, még csak nem is sejtik jelenlétét; ezért van, hogy neve sohasem volt számunkra, éppen úgy, mint a többi isteni léleknek sincs neve ezen a Földön. A második isten-kar lelke csupán szellemben jöhet el hozzánk. Soha nem inkarnálódik testben ezen a Földön, mert az isteni tudás, ami sajátja, a földiségben összeférhetetlen az anyaggal. Sokkal magasabb világok azok, ahol Istennek e karja testben megszülethetik. Ő nem erre a világra való; nem volt szükség, hogy itt megszülessék. Amit itt a Földön szellemi életnek nevezünk, az csak első, alig észrevehető lépcsőfoka egy későbbi gyönyörű emelkedésnek. Ebből az következik, hogy amíg földi testben élünk, addig ennek a hatalmas világszellemnek az érintését csak úgy észlelhetjük, mint valami távoli szellő alig észrevehető fuvalmát; még ezt a szelíd érintést is csak a szellemi fejlődés karjának, Krisztusnak támogatásával tudjuk megérezni. Csodálatosak az isteni világterv útjai és eszközei. Ha Isten valakit el akar vezetni a fejlődés csúcsára, akkor először megmutatja neki a legmagasabb fokot a maga teljes és ragyogó fényességében; megmutatja, hogy a legtöbb és legnagyobb, amit el tudunk érni: az, hogy megtanulunk szeretni. Csak ha megismertük a szeretet szépségét és erejét, csak akkor vagyunk képesek az oktatás befogadására: akkor kezdünk el sejtelemszerű vággyal haladni az igazi tudás felé. Minden bolygónak megvan a maga külön hivatása; a Föld hivatása az, hogy a szenvedésben megismerjük a szeretetet. A többi, amit ezenfelül a földi élet nyújt, már csak ajándék: a tudás sejtelemszerű távolságban dereng előttünk, de a mély titkok, amik benne rejlenek, fátyollal vannak letakarva. Amilyen fokban lelkünkbe fogadjuk a szeretetet, olyan fokban vagyunk képesek megismerni a tudás elemeit: a szellemi tudáséit, mely minden földiségtől ment. Évezredek óta adja nekünk az ismereteket és gondoskodik nagy tudósok, világító szellem fáklyák eljöveteléről, akik az emberiséget egy-egy korszakos megismerésre megtanítják. Mindig tiszta és nemes tudományt ad; az emberek azok, akik az új ismereteket rombolásra, tömegmészárlásra és kizsákmányolásra használják fel. A bölcsesség világszelleme észrevétlenül és ismeretlenül nyúl bele életünkbe. Megérzi, ha lelkünkben a nagyravágyástól és hiúságtól meg nem fertőzött, tiszta tudásvágy felébred; Ő az, aki ilyenkor titkon homlokon csókol bennünket és segít azoknak, akik hivatva vannak tartalmat adni mások életének. Nem fontos, hogy az igazi tudást földi életben érjük-e el, vagy csak azután, amikor szellemünk már megszabadult a földiség bilincseiből, és szabadságvágyó ujjongással repüli át a végtelent. A fontos csak az, hogy ha egy szellem leveti porruháját, legyen benne egy szikra, ami isteni, mert ez az egyetlen szikra biztosítja a mi további fejlődésünket. Vannak karok, melyeknek ölelése hideg és dermesztő, mint amilyen a földi ember tudásának érintése lelkünkön; de ennek az isten-karnak egyetlen mozdulata végtelen magasságokba emel és megtölti szívünket a boldogság meleg áramlásával, mert a tudás, amit tőle kapunk, Istentől ered. A tudás Isten ajándéka, része a tökéletes bölcsességnek.

Könnyen megismerszik, hogy melyik tudás származik Istentől és melyik földiektől. Az az égi eredetű, amit az emberek javára használnak fel. Találmányok, melyek a háborús embermészárlás eszközeit tökéletesítik, vagy hiúságok növelésére és tisztán pénzszerzésre szolgáinak, nem egyebek, mint az isteni világterv ellen kovácsolt fegyverek. Isten szent második karjának feladata a mi mély anyagvilágunkban az, hogy a földi tudás bántóan Vörös fényét szelíd halványlila ragyogássá változtassa, ami a spirituális fejlődés egyenletes rezgéshullámainak színe. Isten véghetetlen szeretete hív bennünket e karjának érintése által a tiszta és örök bölcsesség felé... Magasabb és tisztultabb világokban fogjuk majd e kéz támogatását jobban megérezni. 4. Isten harmadik karja hatalmas világszellem: a művészetek intézője. Ő adta nekünk a virágot, a dalt, a költészetet. Minden szellemben ott parázslik egy szikra a hamu alatt, csak idejére vár, hogy szárnyat bonthasson és teremtője legyen a szépségnek; ez a szikra tőle való: a legnagyobb művésztől, aki a legihletettebb minden művész között: önmagát sugározza bele a lelkekbe. Nemcsak az a művész, akit mostani életében annak ismernek. Megszámlálhatatlan tömegben élnek emberek, akiket egykor koruk nagy művészei közé soroltak, de fényes képességeik idővel elhalványultak. A történeti múltban pedig ezerszer több művész élt, mint ahányat a történelem ismer és felsorol. Kell-e nagyobb művész, mint az az első ember, aki először tudta harmóniába foglalni a szavak zenéjét, vagy az, aki először vette észre a madárdal szépségét, a virágszirom báját? Mindenki művész, aki megérezte, hogy a végtelenségen át isteni erőként sugárzik feléje az örök szépség. Ő, a szépségnek kiapadhatatlan forrása, nem osztotta el magát részekre: önmaga egészében van meg mindenkiben, aki őt sóvárogja. Tudja önmagát adni, s azért mégis mindig egymaga marad. Isten szállt le benne közénk, földi emberek közé. Eljött a siralomnak e völgyébe, megéreztetni velünk, hogy valahol messze, a végtelenség örök mezőin izzanak a színek, és bűbájos virágos kert felett, sugárzó napfényben ujjongó himnuszt zengnek az angyalok. Leszállt a Földre és nem takarta el önmagát, hanem belemosolygott a szívünkbe, hogy tudjunk örülni a tavasznak, a könnyű és illathozó szélnek, a virágnak, a napfénynek. Csodálatos erejével zengő hárfává varázsolta az ember lelkét és megismertette azt az alkotás szent gyönyörűségével. Ó, művészek! Akik valaha a teremtés lázában égve, istenekként szürcsöltétek a szépség aranyborát, tudjátok meg, hogy a hét isteni lélek egyike csókolt akkor tüzet a szívetekbe! Ő volt az, aki egyetlen érintésével önmagához hasonlóvá formált benneteket és egyetlen pillanatra megnyitotta előttetek a fényes mennyboltozatot, hogy vágyatok szemével megláthassátok az örök szépség birodalmát. Isten ereje és művészete szólt általatok! Semmiben sem lehet tisztábban látni istenné válásunk csodáját, mint a művész teremtő erejében. Isten szikrája van a művészben, aki kezének egy mozdulatával, hangja zengésével, gondolatának ritmikus röptével szépséget teremt. A teremtést magát sugározza ki önmagából, s közelében mindenki érzi, hogy messziről érkezett, a földiségen túlemelkedő, szent tűz lobog benne. Isten az, aki a könnyek helyett mosolyt ajándékoz nekünk, s aki végtelen messzeségből felénk sugározza azt a drága, boldog tudatot, hogy van valahol egy csodálatos erő, amely általunk teremt. Ne higgyétek soha, hogy ti magatok vagytok a szépség daloló forrása; ti csak a hárfa vagytok, melynek örökre elszakad a húrja, ha nem érint meg benneteket és nem sóhajt belétek zengő dallamot Ő: a daloló mosoly, a művészek Örök Művésze! Vannak tisztultabb és magasabb világok, melyekben Istennek ez az erőkisugárzása a harmóniának és szépségnek utolérhetetlenül gazdag variációit teremti az emberek által, kik az ilyen bűbájosan szép világokban pihenésül és lelki felfrissülésül töltenek néhány életet; a miénkhez hasonló durva anyagvilágokban a művészi megérzés csak a kivételesen szép lelkek ajándéka, amivel Isten kifogyhatatlan szeretete figyelmünket a messzeségből intő örök szépségekre irányítja.

5. Mint valami hatalmas folyam árjának szakadatlan hömpölygése, úgy ömlik át a világon az élet folyama. Életszikrák miriádjai omlanak egybe a nagy természeti katasztrófák után, és e szikrák mindegyike új formát keres, hogy ismét egyéni életet élhessen. De soha nem tudnánk élő sejthez kapcsolódni, soha nem teremthetnénk magunknak anyagi burkolatot, ha nem segítene bennünket Istennek negyedik karja, aki a születéseket intézi. Ő az, aki testet ad nekünk, hogy visszatérhessünk hozzá. Nélküle gyenge volna az erőnk, nekünk, eltévedt, szegény vándoroknak, hogy bármilyen tökéletlen organizmust létrehozzunk s felette az uralmat átvegyük; az ő segítségével azonban fénylő csillagok vagyunk, mert az Ő szeretete és ereje ragyog bennünk. Leszáll hozzánk és erejét szétosztja parányokra, hogy testi ruhánkat meg tudjuk alkotni. A születés eljövetelének ideje, mint törvény, előttünk örök lakattal lezárt misztérium. A szellem szabad akaratból születik ugyan, de csak akkor születhetik, ha rá nézve az idők teljessége elkövetkezett. A szellemnek az anyagba való áramlását Isten intézi; ő szabja meg, hogy mikor vegyük fel testi ruhánkat. A szellem csak akkor születhetik meg, ha tiszta öntudata van szellemi mivoltáról és előző életeit éppen úgy ismeri, mint legközelebbi feladatait. Ez a tiszta öntudat azonban nem azt jelenti, hogy minden szellem minden szelleméletében eléri a fejlődés legmagasabb fokát, amit csak elérhet; a szellem fejlődésének már alacsonyabb fokain is megérzi, hogy hol és miben hibázott, megtudja, hogy mit kell jóvátennie? Vágyik fejlődni, új életet kér és az ő fogyatékos erőivel is igyekszik haladásának útjait előkészíteni. Születése előtt minden szellemet próba alá vet az Úr. E próba által mutatja meg a szellem, hogy érett-e már új földi életre? Öntudatába belesugárzik a rejtelmes, nagyszerű isteni erő, s a szellem megérzés útján veszi tudomásul, hogy milyen feladatot kell megoldania. Egészen fejletlen, visszamaradott szellemi öntudatok csak azt érzik, hogy égő vágyakozással kell gondolniuk valakire, akit megbántottak, eltapostak vagy megöltek, akivel szemben gőgösek, durvák, szeretetlenek voltak. Keresik azt az egyetlen egyet, akivel szemben való tartozásuk további haladásukat meggátolja. Az ilyen tökéletlen szellemek rendszerint olyan életet kapnak, amelyben szoros kapcsolatba kerülnek a megbántott egyénnel, s tartozásukat akkor is leróhatják, ha jóra való képességük az anyagi életben ismét elhomályosulna: kényszerhelyzetekbe kerülnek, ahol ki vannak szolgáltatva a törvények erejének. Fejlettebb szellemek próbája sokkal öntudatosabb; ezek már tiszta eszmélettel, felelősségérzetük teljes tudatában látnak hozzá a próbához, mert tudják, hogy amennyi jóságról és szeretetről bizonyságot tudnak tenni, olyan arányban lesz értékekben bővelkedő a testi életük is. Ha egy magas szellem kap az Úrtól feladatot, az azt a relatív tökéletesség magas fokán oldja meg, s eszerint földi élete is nagy feladatokban bővelkedő, színes és gazdag lesz. Ha mármost a szellem a feladatot elvégezte, elérkezik az a pillanat, amikor anyagba öltözhetik. Az első szellemek testbeöltözése - valamikor a teremtés prehisztorikus korában - Isten negyedik karjának segítségével ment végbe; az ő ereje volt szükséges ahhoz, hogy a testi szervezet ősi anyagsűrűsödése nagyszerű törvények összehangzó működésének szimfóniájává izmosodjék. Mikor ezek a törvények már kötött pályán haladtak, mikor az emberi test anyaga valósággá vált és feloszlás után csak átalakult, de meg nem semmisült: akkor a következő testképződéseket fejlett szellemek is elő tudták már segíteni materializáció útján. Minden új égitesten, ahol állati és emberi életcsíra még nincsen, az első sejt megjelenése szellemi materializáció eredménye; de viszont soha meg nem indulhat földi élet ama rejtelmes isteni erő segítsége nélkül, amely erő a hét isteni lélek egyikének örökkévaló szeretetéből árad a világra. Nincs az a megtévedt szellem, aki, ha földi vándorútra indul, ne kapna útravalóul valami értékes ajándékot Istentől. Életvágyat, szeretetet, részvétet lehel Ő beléje, parányi szikrát önmagából, ami ott ég, ragyog, sugárzik és melegít a lélek legmélyén. Ez az a húr, amit mindig meg lehet érinteni, ha a szellemet Istenhez vezetni akarjuk. Csak keresni kell a lélek rejtett redői között ezt a drága ajándékot s mindig meg lehet azt találni, mert kivétel nélkül mindnyájan kaptunk valamit tőle: az Örök Jóságtól. A törvényeket, melyek cselekvéseink elé gátat vetnek, nem Isten szabja meg, hanem mi magunk. Ahány ember, annyi törvény. Cselekvéseink következményei a törvények, s mi mindig azt kapjuk meg, amit a magunk számára teremtettünk. Isten az örökké világító nap, aki a törvényt elébünk tartja. Ami az életben jó, az tőle jő; ami nekünk fáj, az sajátunk, az magunkból ered. Ő őrködik, hogy semmi el ne múljék következmények nélkül; ő vigyáz, hogy

a világnak porszeme se veszhessen el, hanem teljesítse hivatását. Karjának ereje által hívja életre az emberek miriádjait, nemcsak ezen a Földön, hanem minden más csillagvilágon. Ő az, aki bölcsőnk felett áldó karral, örök mosolygással őrt áll, mialatt életünk halvány mécsesét meggyújtja és halhatatlan lelkének fényét a mécses lángjába leheli. 6. ... És ha a földi élet alkonyán vérző lábbal elbotlunk, ismét csak Ő az, aki vár bennünket a kapunál: újabb Egy az örök Hétből, aki a szelleméletbe átmenés törvényeit intézi. A test elfeledteti és eltörli bennünk az érzést, azért nevezzük őt a halál urának, pedig nem a halálba vezet Ő, hanem az újjászületésbe. Nem kérdez és nem kér, csak kezét nyújtja, hogy átemeljen a tengeren, melyet az ittmaradottak könnye von körénk. Vár a szeretet minden melegségével, mikor elérkezik az idők teljessége. Nem ő teszi teljessé az időt, ő csak vár, segít, szeret. Mindig ott van azok mellett, akiknek nehéz átmenniük az új életbe. Ő az, aki ráadja a szellemre a fehér ruhát. Minden csillagvilágon az őt törvényei igazgatnak, s ezek beleférnek egyetlen, gyönyörű, szent szóba: szeretet. Az átmenés misztériumának intézője ő. Kalauzol bennünket, hogy megtaláljuk boldogságunkat. Sokan nem fogadják el a segítő kezet, melyet feléjük nyújt; ezek azt hiszik, hogy önmagukban is elég erősek és egyedül is tudnak haladni a küszöbön. Ilyenkor szerényen elrejtőzik és láthatatlanul sugározza erejét. Örök Istenségnek megoszló része. Mindig szelíd, türelmes, szeretetteljes mosoly sugárzik belőle az emberek felé: drága derű, mely életet lehel a halálban. Nem kérdez, nem vádol, nem kér számon semmit. Nem tesz szemrehányást, - csöndesen, mosolyogva fogadja az érkezőt. Nem kérdezi: szerettetik-e, - Ó szeret. Tiszta a lelke, mint Istenségnek lehet. Nem nézi, hogy sárban jártunk-e? Lehajol, megtörli a fáradt vándor saruját és megcsókolja azt; alázatos és szelíd, mint testvére, aki Krisztusnak neveznek. Kézen fog bennünket és vezet az örökkévalóságba. A feltámadás szentséges lelke Ó, hét isteni láng legszelídebb ragyogású, legfehérebb fényessége. 7. Titokzatos vándorok vagyunk a végtelenségben. Nem ismerjük eléggé a helyet sem, ahol élünk; nem érezzük, hogy a bolygó, melyen lábunk nyugszik, milyen rettenetes sebességgel rohan az űrben ismeretlen, távoli célok felé. A kétségnek és nyugtalanságnak e roppant feszültségében, amelynek közepébe oda vagyunk dobva, mint elsodort falevél a vízesés zuhatagába, olyanok vagyunk, mint az álomjárók, kik remegés nélkül suhannak el a halált rejtő mélységek felett; de van valahol, a végtelenség mezőinek legszélsőbb határán túl, egy hatalmas világszellem, aki a bolygókat pályájukon vezeti és utat szab a száguldó napoknak és üstökösöknek. Isten hatodik karja Ő, aki vigyáz, hogy mérges gázok el ne hervasszák Földünkön a nyíló virágot. Nem tudna itt megélni a kopár hegyi fennsíkok fűszála sem, ha nem védené valami titokzatos erő az életet: nem törvényszerűség, nem gravitáció, nem örök rotáció, - hanem egyetlen isteni öntudat és akarat, egy hatalmas, ragyogó világszellem: Egy a Hétből. Különböző az ő ereje. Egykor megteremtette a törvényt, mely szerint az égitestek pályájukon mozognak, de a törvényt most is és örökké irányítani kell. Ő az, aki tenyerén hordja a csillagokat. Az ő gondos, védő szeretete óvja a csillagvilágokat, hogy el ne tévedjenek az ég tejútján. A törvény alól kivétel nincs, s azért Ő mégsem tétlen: öröké teremt új világokat, új napokat és bolygókat, azokat pedig, amelyek hivatásukat már betöltötték, beleszórja a végtelenségbe, mint szikrázó tűzesőt, millió darabra törve, hogy mindig új tartalmat adjon a törvénynek. A teremtés örök műve mindig megújítja a törvényt. Ő kormányozza a rohanó üstökösöket s kiszabja útjukat a naprendszeren át. Övé a Föld és övé a menny minden miriádja. A Földnek és minden égitestnek külön-külön hatalmas szellemi vezetője van: ezek mind valamennyien tőle, az örök Egytől kapják az irányítást és ujjongva ragadják csillagaikat a végtelenség boldog mezőin előre, mindig előre... Isten e karjának működésén látszik meg legbiztosabban, hogy a hét tűzlámpás Isten hét ereje, hét tevékenysége. Ha a karok különálló világszellemeket, főangyalokat vagy elsődöket jelentenének, akkor a csillagvilágok pályájának intézését, amire csak a legtökéletesebb isteni erő képes, nem végezhetné a karok

egyike. A hét kar nem egyéb, mint az egyetlen, örökkévaló: a Nagy Magános. 8. ... És íme, a sor végén ott világol az örök fáklya, a szent tűz, akiről alig sejtünk valamit: a Hetedik, aki a nem földi testben élő szellemek sorsát intézi. Apró, piciny lángocskákba elosztva önmagát, él, sugárzik, szeret, mosolyog örökké. Ő intézi a lelkekben élő szeretet csodáit. Földi emberek néha azt hiszik, hogy a szelleméletben szabadabban járhatnak, több és nagyobb az erejük, ott tehát kevésbé van szükségük vezetőre. Pedig éppen fordítva van: az anyagvilágban maga az anyag köt meg bennünket, szelleméletben ezerszer fogékonyabbak vagyunk idegen hatások iránt. De az örök törvények eltörölhetetlenül ragyognak felénk. Isten hetedik karja nem akar bennünket lehunyt szemmel átvezetni a törvények felett, hanem segít nekünk megérteni a törvényeket, a végtelenséget, Istent. Nem hagy bennünket egyedül fájdalmunkban és kétségeinkben; kitárja a szívét, reánk pazarolja szeretetének minden melegét és belénk sugározza a létezés legdúsabb kincseit: a szabadságot, bölcsességet és szeretetet. Százszor súlyosabbak és szigorúbbak a törvények ott, ahol a test nem húz le bennünket, s ahol mágikus erővel érvényesül a szellemélet nagy szabálya: hasonló hasonlót Vonz. Ő segít bennünket, hogy biztos léptekkel tudjunk a törvényekben való rotálás felé haladni. O adja az érzést, hogy mikor vagyunk elég erősek a felfelé emelkedésre. Segít egyik fokról a másikra jutni. Sohasem érthetnénk meg a túlvilág törvényeit, ha szelíd érintése nem illetne bennünket. Szívünknek minden dobbanását megérzi, átveszi és felel rá. A legtitokzatosabb a hét isteni lélek között. Sejtésünk halvány ködén át érezzük inkább, mint látjuk a sugárzó, aranyfényű fáklya lobogását, s csak a vágy vezet feléje, hogy egykor föllebbenjen az örök titok fátyla, s majdan megláthassuk Őt, az Egyetlen Egyet, akinek szemében hét ölelő kar melegsége és a Nagy Magános holtakat feltámasztó, végtelen szerelme int felénk a végtelenségen át... 9. „És tekinték és hallám a királyi széknek, a lelkes állatoknak és a Véneknek, körültök szám szerint százezerszer való ezer és tízszázezer sok Angyaloknak szavokat. Kik nagy felszóval ezt mondják vala: Méltó, hogy ama megöletett Bárány vegyen erőt, gazdagságot, bölcsességet, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást. Sőt minden teremtett állat, mely mennyben, földön, föld alatt, a tengerben és minden ezekben való állat, hallám, hogy ezt mondja vala: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön örökké. Anégy lelkes állatok pedig ezt mondják vala: Ámen! és a huszonnégy Vének arccal leborulának és imádák az örökkön örökké élőt“. (János jelen. 5: 11-14.) Olvassák el János nagyszerű látomásának e részletét azok a ridegszívűek, akik Madách Luciferjének gőgjével azt kérdezik, hogy vajon a minden világok Alkotójának öröme telik-e az angyalok karának egyhangú dicsőítő énekében? Ó, más öröm az, ami a szférák halkan csendülő zsolozsmáiban ujjongva zeng: a lelkek boldog békéje, az élet szeretete és szépsége, az örök jóság sugárzó áramlása száll a világok felett, amikor hálával és fellobbanó vággyal odaomlik az Örök Titokzatosság elé. Jákob lajtorjája ez: parányi fénycsóvák, kis szikratörmelékek végtelen sora, amint kifejezhetetlenül boldog sóvárgással rajzanak a világűrben és hozsannát zengnek a tökéletesség ama Szent Eszménye felé, aki sugárzó, nagy szívének minden melegével vár, vár bennünket örökké...

DUÁL-SZELLEMEK 1. A nő és a kígyó 2. Kergetőzés csillagról csillagra 3. A duálság törvénye: az egyesülés 1. A szellem életének legnagyobb és legszebb hivatása a fejlődés. Lényege a tudásra és szeretetre való törekvés, amit egyrészt a megismerésben való folytonos előhaladás által, másrészt önzetlen cselekedetek által fejt ki. tehát örökös, tervszerű tökéletesedés. De minden életnek van regénye; vannak fájdalmas és mégis illatos emlékei, elröppent illúziói, a múlt ködéből derengve előcsillanó, boldog álmai. A szellem életének legmegragadóbb emléke az, hogy abban a határtalanul nagy forgatagban, ami a végtelenséget betölti, kell lennie valahol egy másik szellemnek, aki a mi egyéniségünknek kiegészítő része, aki egy ugyanaz a lényeg velünk magunkkal, akit mi évezredeken át keresünk, kergetünk, sóvárgunk, szeretünk és siratunk, hogy végre egy szent, nagy ölelésben újból egyesülhessünk vele az egész örökkévalóságra... A Földön és a világmindenségben élő minden teremtett szellem kettős-szellem. Ketten alkotnak egy egészet, se kettő úgy van megformálva, hogy külön-külön nem jelenthet tökéletességet egyik sem. Egyikben lobogó lánggal ég a férfiúi erő, a teremtő és cselekvő akarat; a másikban, mint valami szelíd, finom fénylésben, benne van a női lélek gyöngéd puhasága, szelídsége és odaadó szeretetteljessége. Külön-külön lehetnek csodálatot keltő, sőt elbűvölő egyéniségek; felölthetik egymás képességeit, hogy az emberi lélek értékének teljességét tükrözni megkísértsék, - de igazán nagyok, igazán szépek csak harmonikus, boldog egyesülésükben lehetnek, mikor a két láng eggyé válik, és színeik ujjongva olvadnak össze vakítóan fehér ragyogásban. E kettősségnek eredete az ősteremtés korszakába nyúlik vissza. A szellem örök vándorlása című fejezetben elbeszéltük, hogy milyen okok vitték be az egyneműeknek és tisztáknak teremtett szellemősök lényébe a belső meghasonlást. A szent könyvek az ő szimbolikus, virágos nyelvükön azt mondják, hogy vágytak megízlelni a tudás fájának gyümölcsét. Tudni akarták, amit akkori értelmi fejlettségükkel még nem tudhattak: hogy milyen az alkotás gyönyöre, a teremtés láza, milyen hatásokra képes a bennük szunnyadó erő? Ahelyett, hogy törvényszerűen rotáltak volna a Nagy Tervező örök rendje szerint, maguk szabtak új utakat, ők maguk akartak külön kis világokat alkotni. Az ős-szellemek elfogadó (receptív) lényében ébredt fel a nagyravágyás és elkülönülés vágya. A cselekvő, alkotó, vibrációs erő sokáig ellenállt a benne meghasonlást előidéző belső vágynak, de végre is engedni volt kénytelen. Miért e kettősség a szelleméletben? Mi a törvény lényege, belső értelme, lelke? Talán az, hogy kettősség nélkül nincs igazi egyensúly, az erők próbája nélkül nincs igazi érték. A fény valódi értékét a sötétség adja meg. Mindennek van valami kiegészítő része, ellentéte, vagy reciprok értéke, ami vele együtt alkot egészet. Értelmünk gyarlóságával hiába fürkésszük a teremtés legősibb titkait. El kell fogadnunk, mint valami súlyos, megingathatatlan valóságot, hogy a világokat egyensúlyban tartó delejes erőáramlás egy nagy, szent kettősség ölelkezését revelálja: a pozitív és negatív sarkokon kisugárzó, lényegében azonos, de hatásában különnemű energia egymásra való kölcsönhatását. Az ősszellemek is ilyen kettős delejes töltéssel rendelkeztek, s az elszakadás vágya a szellem női tulajdonságaiban fészkelt meg. Ezért tulajdonítja a Biblia a bűn első gondolatát Évának. A nő hajlott a kígyó szavára. Az ősszellem elfogadó része észrevette a más szellemekből feléje áradó vibrációs erőt és vágyott azt megismerni. Még ketté sem szakadt az első ősszellem, s erejének receptív lényében már gyökeret vert a női hűtlenség. Az addig szent harmónia mellett ölelkező erőegyensúlyban komor dac és ellenszenv ébredt fel, mely olykor szinte gyűlöletté fajult, s a túlizgatottság egy meggondolatlan pillanatában bekövetkezett a legsúlyosabb egyéni katasztrófák egyike: az ősszellem robbanásszerű kitöréssel, szikrázva kettévált, hogy azontúl mint külön férfi szellem és külön női szellem éljen tovább... Voltak, akik bíbortűzben égve, egymás iránt lobogó gyűlölettel eltelve váltak el. Ezek igyekeztek minél

messzebbre kerülni egymástól; az elszakadást örökösnek érezték és távoli naprendszerekbe bujdostak el, csak hogy végzetszerű társukat minél nagyobb távolságban tudják. Szegények! Még nem sejtették, hogy később évezredeken át egyik csillagvilágról a másikra bolyongva fogják keresni lényük kiegészítő részét, legdrágább kincsüket, ki nélkül a boldogságot meg nem ismerhették soha... Voltak mások, kiket a példa vonzott, s nem gyűlöletből szakadtak el, csak kíváncsiságból, hogy a fejlődés törvényeit megismerjék. Ezek nem igyekeztek egymást elkerülni; mint két erdei kobold, pajkosan szökellve, villódzó fényben ragyogva kergetőztek és élvezték szabadságukat, amit később könnyel és vérrel kellett megfizetniük. Az ilyen szellemek ugyanazon az égitesten kezdték meg anyagba öltözésüket, fejlődésük egyenletesebb és homogénebb volt, és rendszerint hamarabb is egymásra találtak. Az ősszellemek elszakadásában jelentkezett szellembukás igen súlyos következményeket vont maga után. A női szellem megismerte a feléje szikrázó, mámor tüzében égő, bíborfényű idegen férfiszellemeket, és az elektromos erővé sűrűsödött két ellentétes delejszikra forró csókban egyesült, hogy a következő pillanatban ismét eltaszítsa szerelmesét. Pozitív és negatív sarkok állandó kacérkodása, egymásnak idegen lángok szikrázó ölelkezése töltötte be a végtelenséget, s e vakító tűzijáték ujjongó kéje az érzékiség selyemágyába taszította a magukról megfeledkezett szellemintelligenciákat. Buja orgiák tobzódó haláltánca volt az egész világ, s ez eszeveszett hekatomba felett, mint aranyfényben égő, néma Hold az óceán fehértarajos hullámai felett: a végtelenség örök derűjét sugározva állt a Nagy Álmodó, mosolygó szeretetet és áldott békességet hintve a szerelem nagy csatájának elesett hőseire... 2. „Fájdalommal szüljed gyermekedet“, - mondá a lángpallosú angyal a szégyenkező Évának, amint ez hajának omló selymébe takarózva, bűnbánóan elhagyá a paradicsomot. És lehajtott fővel haladt utána Ádám; lelkét égették a súlyos szavak: „Legyen átkozott a Föld teérted!... Orcád verejtékével egyed kenyeredet, mígnem földdé leszesz, mert por vagy és porrá kell lenned!“... Lehetne-e költőibben, finomabban szimbolizálva kifejezni az életnek azt a mély éjszakáját, ami a szellembukás után következett? Az anyagában megsűrűsödött és ketté szakadt szellemnek bele kellett ütköznie a durva anyag törvényeibe, mert az anyagba zárt szellem kevésbé fogékony a bún elektromos szikráinak vonzásával szemben. És a föld tövist és bogáncskórót termett azontúl; kemény viharok szántották a levegőeget a mezőket belepte a tél hava, az őserdők mélyén rejtőző ember pedig véres küzdelmet vívott egymással és a puszták vadjaival, hogy a végtelen örök törvényszerűségével szemben megismerje saját kicsinységét és újból szeretni tudja élettársát. Azóta vált örök törvénnyé, hogy semmi sem tisztítja úgy meg a lelket a szellem gőgjétől, mint a szenvedés. A szenvedés tehát alaptörvénye a legmélyebb anyagvilágok egyikének, a Földnek. A szenvedés könnye mossa le lelkünkről a bűn szennyét, ez a tisztító tűz, mely fehér izzás ra hevíti a szellemet és kiégeti belőle az ősi gőgöt, ami egykoron az örök szellemi öntudat magasságai ról letaszította. Vannak duál-szellemek, kik szellemük másik felétől elszakadva, nagy csoportokban idegen naprendszerekbe vetődtek, s ott kezdték meg az anyagban való fejlődésüket. Ezek csak hosszú évmilliók elteltével ismerték fel elkülönülésük hátrányait, és igen nagy küzdelmükbe került felküzdeniük magukat csak abba a világba is, amelyben szellemük másik része szintén csoportosan, hosszú elhagyatottságra kárhoztatva tengődött. Könnyű belátni, hogy idegen naprendszerekben a fejlődésnek más fázisai, az életnek más lehetőségei lévén, minél hosszabb időt töltenek az elszakadt duál-szellemek egymástól távol, saját egyéni fejlődésük specializálódásával annál nehezebben leküzdhető korlátokat állítanak önmaguk és egymás elé. Az ilyen szellemeknek, amikor végre ugyanabban a naprendszerben sikerült egymás közelébe férkőzniük, évezredeket kell azzal tölteniük, hogy egy új világ szférájának rezgéseihez illeszkedjenek. Sokkal könnyebb a helyzetük azoknak a duál-szellemeknek, akik ugyanabban a naprendszerben, esetleg ugyanazon a bolygón kezdik meg külön életüket. Első fizikai életeikben érthetőleg kerülik egymást. De sokszor megtörténik, hogy testben élve, észrevétlenül egymás mellé sodródnak az élet viharaiban; jótékony vezető szellemeik mindenesetre közreműködnek, hogy a világ ellentétes sarkain élő s mégis összetartozó egyéniségeknek alkalmuk legyen egymásra találniuk. Ilyenkor az első találkozást rendesen végzetszerűnek

érzik a duálok. Megdobban a szívük s nem tudják, miért: megérzik, hogy átok vagy áldás lehetnek egymásra. A legkülönbözőbb viszonyokban kerülnek egymás mellé, s ősi gyűlöletük hatalmas erőkirobbanásokban háborog. Kínozzák, marják egymást, üldözik önmagukat, s megölik önmagukat a másikban... Minden férfihoz csak egyetlenegy nő tartozik a világot benépesítő sok miriádnyi szellem közül, és minden nőnek csak egyetlenegy igazi párja lehet. Élhetünk egy idegennel sok életen át, szerethetünk valakit esztelen vágyakozással és mindent odaadó, örök önfeláldozással, lehetünk neki férje, szülője, gyermeke, testvére, megváltója és hóhérja: - ha nem ő az igazi, az egyetlen, aki isteni törvények szerint hozzánk tartozik, egykor felismerjük tévelygésünket és meg kell keresnünk énünk kiegészítő részét, az örökegyet, aki egyedül tud számunkra a minden vágyak beteljesülése, a szeretetté finomult szerelem glóriás angyala lenni... A Föld szférájában való sok évezredes vándorlásunk egyik célja kifejezhető ez egyszerű szavakkal: keressük a duálunkat. Sok próbát ad nekünk az élet. Egyszer odahozza elénk, mint rabszolgánkat: vérig korbácsoltatjuk, hogy kikényszerítsük szeretetét, amit egykor, az ősi szakadáskor, idegeneknek vitt ajándékul. Máskor úrnőnknek ismerjük meg, ki apró cipellője sarkával tapos önérzetünkön. Egyszer a gyermekünk, máskor az ágyasunk, aki legszentebb érzésünkben bánt meg bennünket. Amilyen mélyre zuhantunk az élet szennyében, olyan milliőben kapjuk meg a gyötrelmes és súlyos retorziókat. Jaj annak, aki nem ismeri fel az eléje dobottban végzetét: a duálját! Közönyével vét az örök törvény ellen, s ismét mélyebbre zuhan, mert egyre súlyosabb ütésekre van szüksége. Így megy ez a változatoknak végtelen során át mindaddig, míg a fejlődésükben különböző színvonalra jutott duálok végre olyan élet keretei között találkoznak, amelyben egymás fogyatkozásait gyöngédséggel és szeretettel pótolhatják. Egy utolsó, hosszú, megpróbáltatásokkal teljes élet vár reájuk, amelyben meg kell küzdeniük azokkal az idegen szellemerőkkel, akik az isteni törvények teljesülését - s így a duálok találkozását is - minden erejükkel megakadályozni igyekeznek, ki kell egyenlíteniük egymással szemben fennálló minden régi tartozásukat, s ha ennyi keserű és nehéz próba után mindvégig hűséggel és becsülettel átölelve tartották egymást, meg nem tévedtek, szeretetükben el nem tántorodtak: akkor végre érdemet szereztek arra, hogy azontúl mindig együtt fejlődve, gyorsabb tempóban érjék el a szellemi öntudatra-emelkedés napfényes régióit. Az utolsó földi életben a duál-szellemeknek a legszebb érzelmi és legteljesebb nemi kapcsolatban, tehát etikai alapon álló, tiszta házasságban kell együtt élniük. Ez az utolsó, nagy próba, mintegy kiengesztelő-áldozat amaz ősi bűnért, amely az összetartozó szellem egyéniségeket egymástól elszakította. Ezzel váltják meg a jogot arra, hogy leszámolhassanak a Földdel és megnyíljék előttük a magasabb világok kapuja. Nincs tisztább és szebb boldogság ezen a Földön, mint egymást megértő és megbecsülő duálok házassága. Nagyon ritka az ilyen házasság. Férfi és nő már puszta jelenlétükkel támaszaivá, erősítőivé válnak egymásnak. Erre vallanak azok a jelentékteleneknek látszó fiziológiai harmóniák is, amik két ilyen ember között fennállnak. Anélkül, hogy maguk megfigyelnék, hajszálnyira azonos pillanatokban lélegzenek, szívműködésük is teljesen egyező. Ha az egyik fizikailag megbetegszik, a másik hasonló tünetek között veszti el frissességét. Egymás gondolatait kimondás előtt átveszik; távollét alkalmával asztrális testük gyakran kikapcsolódik, s fölkeresi kiegészítő duálját. Mind e jelenségek, melyeket a biológia eddig egyáltalán nem méltatott figyelemre, - pedig a további tanulmány inkább a biológia megfigyeléseinek körébe tartozik, mint a pszichológia körébe - a kölcsönös rezgéshatáson alapulnak s a szellemek ama végtelen finom megrezdülésein épülnek fel, melyeknek hullámait az éter átveszi és a duál-szellemig közvetíti. Egymással szeretetben összekapcsolódott duálok delejes kisugárzása nem erőszakos vonzódásban és erőszakos eltaszításban hat egymásra, mert ily szellemek rezgései már nem sűrű elektromossággal, hanem finom delejes áramlással vannak telítve. A szimpatikus idegek halk rezonanciái pedig kellemes érzésekkel járnak. Megfigyelhető - tisztánlátók által -, hogy a lélekben harmonizáló duálok boldog és tiszta ölelkezésük alkalmával rózsaszínű felhőcskéhez hasonló kisugárzásban egyesülnek, ami asztrális testük időleges összeolvadását mutatja. Két embernek ilyen intenzív egymáshoz simulása, mely lelkük hárfáján az élet szimfóniájának teljes zenekarát zengi, nem ritkán lágy moll-akkordban végződik: akik egymásba fogózva mentek át az életen, azok egyszerre lépnek át az Acheron vizén is, hogy még a halálban se veszítsék el egymás gyöngéd szeretetét.

3. Nagyon sok ember él a Földön, akinek sejtelme sincs a szellemi duálság kapcsolatáról. Az értelem ilyen elburkoltságának gyakran az az oka, hogy a magános lélek duálja földi vonatkozás szerint elérhetetlen távolságban, esetleg más csillagvilágban él, vagy egyáltalán nem is él anyagi testben. A szellem sokszor azt a módját választja a segítésnek, hogy a szellemvilágban marad, mert így jobban közelébe juthat duáljának, és több erővel segítheti; így cselekszenek főként azok a szellemek, akiknek duáljuk hozzájuk képest a fejlődésnek igen alacsony létrafokain áll, akiknek tehát számolniuk kell azzal, hogy szellempárjuk az igen súlyos életfeladatok megoldásában esetleg könnyen elbukhat. Általában a szellem, a fejlődés bizonyos magaslatára jutva, amikor már felismeri a duálság nagyszerű törvényét és érzi az ebből reá háruló súlyos kötelezettségeket, végtelen odaadással és szeretettel csüng alacsonyabb fokon álló szellempárján; minden pillanatát neki szenteli, a legnehezebb próbákat vállalja érte, és tíz halált is szívesen elszenved, hogy duálját fölemelhesse a közöny vagy a tévelygés mocsarából. Megtörténik, hogy a szellem duálja után megy a Földre, s ugyanabban a családban születik meg, hogy mint testvér, állandóan a szeretett lény közelében maradhasson; ha ilyenkor az előbb érkezett szellem e1hibázza életét, s abból felsőbb akarat váratlanul elszólítja: duálja is követi, pontosan ugyanannyi idő múlva, amennyivel későbben született. A duálság törvényei bűbájosan szépek: nincs a világmindenségben kapcsolat, mely sugárzóbb szépséggel fejezné ki a szeretet és szellemi szolidaritás érzését, mint az összetartozó férfi és nő örök házassága, mely az égben köttetett. Van a duál-életnek egy súlyos próbája, nagy kilendülése. A szelleméletben egymásra talált duálok néha olyan meleg és átfinomult szeretettel simulnak össze, hogy azt hiszik: az ő érzelmeik nemességéhez csak a szülő és gyermeke között fennálló gyönyörű kapcsolat méltó. Lejönnek tehát a Földre és testet alkotnak maguknak ebben a viszonyban. De bármilyen gyöngédséggel csüngenek is egymáson: vétenek a duálság törvénye ellen, mert bár az isteni tisztaságra törekvő szeretet minden nemi vonatkozástól ment, a duálok egymáshoz való viszonya mégis más természetű és csak akkor teljes, ha a közöttük levő szeretet a nemek boldog egymásba olvadásának tüzéből emelkedett ki hófehér izzású, tiszta láng gyanánt. Törvény ez, aminek súlya alól senki sem vonhatja ki magát. A szétvált szellemeknek abban kell egyesülniük, amiben vétkeztek, amiben elszakadtak; az anyag felett csak akkor arathatnak tehát igazi diadalt, ha érzékeik teljes birtokában, tiszta szellemi öntudattal emelik ki egymás iránt érzett áldozatos szerelmüket az érzékiség mocsarából. Ismerniük kell a bűnt, hogy győzelmük elnyerhesse ekvivalenciáját ott, ahol csak a szabad elhatározásból teremtett szépségnek van igazi értéke. A szülő és gyermek közötti viszony megteremetése a duálszellemeknek csak a fejlődés alacsonyabb fokain érdekük, amikor a gyermek mintegy a testiség korlátozottságát használja fel arra, hogy nagyon is eltérő asztrál rezgéseit az anya rezgéseihez idomítsa, s ezáltal annak közelébe juthasson. Épp ilyen tévelygés az is, mikor a szellem-duálok olyan módon akarják feladatukat megkönnyíteni, hogy mindketten azonos nemmel igyekeznek megszületni. A szellem férfi-része sohasem lesz képes annak a szerepnek betöltésére, amire a női lélek hivatott. És ez fordítva is így van. Bármilyen tetszetős magyarázatokat adnak is egyesek az ő végzetes elhatározásaiknak, bárhogyan akarják is önmagukkal elhitetni, hogy áldozatkészségből és szeretetmunka végzése céljából alkottak nemüknek meg nem felelő földi testet, az ilyen exkurziók mindig eltévelyedések, amikre a kísérletező szellem rendszerint erősen ráfizet. Csak azok az egyéniségek sugároznak zavartalan harmóniát, akik örök nőiségüket, egyenes és határozott férfiasságukat sohasem cserélték fel élethivatásukhoz nem illő karakterrel. Csak az így fejlődött szellemek érzik át egész valójukban a bennük zengő örök törvényt, a harmóniának, szépségnek és igazságnak azt a teljességét, ami sugárzó fénnyel ragyogja be a végtelenséget és egyensúlyban tartja a száguldó csillagvilágokat. A duálság törvénye a legszebb kapocs, ami bennünket az örökkévalósághoz fűz. Égi sugár, mely a halandó test bilincseibe zárt rab lelket egykori boldog fénylésére emlékezteti; Istennek drága ajándéka és a szellem sóvárgott megdicsőülésének hírnöke, mely a mindent megbocsátó, örök mosolygással váró Nagy Magános csókját hinti homlokunkra... Csak egyetlen lény van a világon, aki lelkünk dallamát érti és dalolni tudja; keressük meg ezt az egyetlenegyet, mert mi magunk vagyunk az, akit keresünk. Nála van emelkedésünk feltétele:

mennyországunk kulcsa. Keressük meg s tegyük jóvá áldozatos szerelemmel, amit egykoron ellene s önmagunk ellen vétkeztünk.

ELEMI SZELLEMEK 1. Az anyag lelke 2. Virágszellemek 3. A négy őselem 1. Nincs nagyobb csodája a teremtésnek, mint a világosságot és szeretetet sugárzó szellemi öntudat. A törvények, melyek szerint a szellem él és fejlődik, földi értelem szamara olykor felfoghatatlanok; sok ember nem képes még önmaga szellemiségét sem felismerni. Pedig fizikai és lélektani törvények ezek, méltók a tudósok fáradozására. Amikor egy testen kívül élő szellem akaratának puszta ráirányításával gyorsabban tudja helyét változtatni, mint a fény sebessége, amikor delejes rezgéshullámait belekapcsolja az éterikus térben láthatatlanul működő nagy, delejes gócpontba s e kapcsolat által a Föld bármely pontján, vagy egy másik bolygón testben élő szellem érzéshullámait megfigyelheti: az öntudatos szellem nem tesz egyebet, mint hasznosítja azokat a fizikai ismereteit, amiket hosszú tanulás és szorgalom árán sajátított el mestereitől. A lélekbúvárok viszont nagyszerű megfigyeléseket tehetnének a szellemek egymásra hatásának alapos tanulmányozása közben, felderítvén azokat a kisugárzó energiákat, amik gondolatátvitel, hipnotikus szuggesztió, sőt puszta vonzás és taszítás által végzetes elhatározásokat ébresztenek úgy az anyagi testben élők, mint a láthatatlan intelligenciák körében. De bármilyen megragadó szépségűek az egyéni szellem működését megszabó törvények és vonatkozások, van valami, ami a figyelmet szinte megbabonázó erővel köti le, s arra az önfeledt felkiáltásra ragad bennünket, hogy reánk, földi emberekre nézve van a teremtésnek egy másik, nem kevésbé csodálatos műve is: a szellemiségnek nagyszerű szétosztódása az anyagban, a szellemnek az anyagban való élete. Emberi és állati testben, fában, virágban és moszatban, sőt a durva kőben is szellemi öntudat van felaprózódva, láthatatlanul finom szövetté szőve. Mintha Spinoza nagyszerű panteizmusa sugároznék felénk az egész világmindenségből: Istent érezzük a mély tenger vízcseppjének mikrokozmoszában, Isten arca mosolyog a virágok ezer színt tükröző, selyemfényű szirmain, s az ő lelke néz reánk az élők könnybeborult szemén keresztül... A huszadik század természettudósai e téren már figyelemreméltó megfigyeléseket tettek. Mióta minden kétséget kizáró módon megállapították, hogy az állatvilágban Darwin által megfigyelt kiválasztási folyamatot (szelekció) nem a véletlen irányítja, - amint azt Darwin oly fanatikusan állította -, hanem intelligencia és akarat idézi elő; mióta az olasz Delpino habozás nélkül kijelentette, hogy a növénynek minden alkalmazkodási képessége annak szellemi értékétől függ, s hogy a növénynek képzelőtehetsége és emlékezése van, azóta mindinkább szokásos a „növények lelké“-ről, az „állatok lelké“-ről beszélni. A nagyszerű német filozófus, Hartmann, már az anorganikus természetben is látni véli a „tudattalan“ lelki működés nyomait, s az élők világát „a természetből előretekintő isteni lélek“-nek nevezi. A Lamarck nyomain haladó neolamarckisták ugyan egyelőre még azt vallják, hogy a „meglelkesítési tan világképe nem ismeri a teológiai istent“ (Raoul Francé), - de kétségtelen, hogy a XIX. század természetfilozófiájának brutális materializmusa már teljesen a múlté, s az újabbkori kutatók a legjobb úton haladnak a jelenségek belső lényegének felismerése felé. Csupán azt az egyet kell még önmaguknak bevallaniuk, hogy a dualizmus, aminek elismerésétől ők annyira félnek, - mert a látható anyagon kívül nem tudják észlelni a láthatatlan lelket -, az ismeretek fejlődésével monizmussá fog változni. A láthatatlan, a műszerek által nehezen felismerhető egykor láthatóvá és felismerhetővé lesz; nem lesz tehát többé létjogosultsága annak a felfogásnak, hogy a lélek a természeten kívül álló fogalmat jelöl. A szellemnek anyaggá sűrűsödését, amint ezt már e könyv első fejezeteiben kifejtettük -, a szellem bukása idézte elő. A szellem szabad állapotában túlságosan érzékeny lévén idegen hatások iránt, mikor e hatások következtében erőit törvénytelen cselekvésekre kezdte használni, belső zavar keletkezett benne. Ez okozta a szellem sűrűsödését. Minél energikusabb volt a törvényből való kilépésre irányított akarat, annál keményebb bilincsekre volt szükség. A szellem bilincse az anyag, s e kijózanító rabság nélkül az egykor megtévedt szellem sohasem térhetne vissza az örök törvényszerűségbe,

sohasem találná meg az utat minden teremtett dolgok ősi forrásához: Istenhez. Az anyaghoz kötöttség adja meg a szabad akaratával visszaélt szellemnek azt a jótékony korlátozást, amire szüksége van, hogy szellemiségének igazi értékeire ráismerjen. Ebből következik, hogy nem minden szellem bukott egyformán mélyre. A legmélyebbre zuhanók néma eszméletlenségben merültek bele a rideg kőzetekbe, fokozatosan sűrűsödvén ama ködfoltok anyagában, melyek hosszú évmilliók alatt égitestekké merevültek. Mások csak a növényi élet megkötöttségéig hulltak alá, ismét mások - sűrűsödésük kisebb fajsúlyának megfelelően - az állatvilág határai közé zuhantak. Mind e bukások a szellemi öntudat teljes vagy részleges elvesztését vonták maguk után. Az anyagba sűrűsödött szellemeknek nem volt többé szabad akaratuk, mely őket a lét formáinak szabad megválasztására képesítette volna; akaratuk és erejük törvények közé zárva, lenyesegetve, béklyóba verve, csupán arra volt elégséges, hogy a vegetatív élet határain belül küzdhessenek az életért. Nem volt szükségük arra sem, hogy egyéni organizmusban éljenek; szétosztódtak az anyagban, az egyéni organizmusok számos alacsonyabb rendű változatát egyszerre éltetve, mivel nem volt elég erejük önállóságuk fenntartásához. Ezt az állapotot, amelyből a szellem önmaga erejével kilépni nem tud, a szellem szunnyadó állapotának: kollektív szellemnek, kollektív léleknek (életelvnek) nevezzük. Az öntudatát és szabad állapotát elvesztett szellem régi képességeit csupán akkor nyerheti vissza, ha végigjárva az anyag iskolájának fokozatait, Isten kegyelme által új szellemmé teremtetik, ami által ismét visszaszerzi azt a képességet, hogy szabad akaratból testi életet nyerhessen valamelyik fizikai világban. Itt van tehát elrejtve a nagy titok, ami felett tudósok, filozófusok és vallásalapítók évezredeken át annyit töprengtek. Szellemtani ismeretek szerint az ember nem származik a majomtói olyan értelemben, hogy a fejlődésnek egy bizonyos magaslatára jutva, mintegy természetszerű szükségesség folytán elhagyja az őserdők mélyét és társaságba tömörülve, megteremti az emberi civilizáció kezdeteit. Az a tanítás, mely egy teremtő Ősszellem személyiségének elismerése nélkül, pusztán természeti erők öntudatlan működése termékének tekinti az emberiséget, a világnak egyetlen régi kultúrájában sem merült fel; erre a határtalan gőgre és nagyralátásra csupán a XIX. század tudományossága volt képes. Ellenkezőleg: a legősibb és legmagasabb kultúrák, melyek a szellemi tudományok terén a későbbi korokat messze túlszárnyalták, az ember származásáról olyan tanításokat adtak, melyek legendaszerűen bár, a dolog lényegét a lehető legteljesebb hűséggel adták vissza. India sok ezer éves vallásfilozófiája a lélekvándorlás tanának ismeretén épül fel, s a Védák és Upanisádok igen számos esetben számolnak be újabb szellembukásokról, midőn az egyes ember szelleme a hindu őshit szerint ismét állati testbe tért vissza. Az őskori zsidó nép vezetői, a dél-amerikai inkák és a görögök sokkal tisztább szellemi öntudatban éltek, mint a mai ember, s korunk civilizációjának nagyon kétes előnyöket biztosít a technikai tudományok haladására és a természeti megfigyelések empirizmusára való büszke hivatkozás... Vissza kell térnünk ama népek folklórjainak tanulmányozásához, melyeknek szellemi öntudatukat nem homályosította el a tudás gőgjében elmerült és teljesen anyagiassá vált „természettudományi“ gondolkozás. 2. Az őskori szellembukások után a világmindenségben megindult sűrűsödési folyamat - a káosz nagy epochája - csodálatos matematikai törvényszerűségek halmaza volt. Általában a kozmikus világtér minden jelensége emberi értelemmel alig megközelíthető matematikai törvényszerűségeket revelál, amiknek titokzatos értelmét csak szórványosan tudjuk megfigyelni. A sűrűsödés folytán létrejött oszthatatlan anyagparányok - elektronok tömegéből alakult csöppecskék - szabályos és többszörös kémiai köbreemelkedés (atomizálódás) végtelen hosszú sora által megalkották a félanyagi világokat, melyeknek egy részük további többszörös sűrűsödés folytán durva anyagvilágokká tömörült. Ilyen durva anyagvilágok naprendszerünkben a Merkúr, Föld és Mars. Ezekben indult meg a legmélyebben anyagba zárt szellemiségek működése, mikor a bolygók geológiai őskorszakaiban építeni kezdték a réteges képződményeket. Évmilliók hosszú küzdelme után a szellemi erők növényi kultúrát teremtettek, ami már emelkedésük egyik lépcsőfokát jelentette. Így bontakoztak ki bilincseikből az öntudatlan sóvárgással Isten felé vágyó szellemi erők, lassan-lassan felépítve az első sejt-állat testét és abból kifejlesztve az állati élet hosszú

sorozatát, egészen a magasabb rendű gerincesek osztályáig. A fejlődésnek erre a szakaszára kétségtelenül alkalmazni lehet Darwin fejlődési elméletét annak a végső következtetésnek kivételével, hogy az élőlények nem teremttettek, hanem mintegy a véletlen által irányítva, maguktól fejlődtek. Az életképes egyedek kiválasztódása sem pusztán új fajok létrehozására irányul, hanem itt már él és működik a karma törvénye, mely a tökéletlenséget ismételten a mélységbe taszítja. Ezekben a régiókban a szellem sohasem jelentkezik egyetlen élő organizmusban, hanem, mint kollektív lélek, hasonló organizmusok egész tömegében van elrejtve. Világosság kedvéért példaképpen azt mondhatnánk, hogy az a szellem, aki az ősteremtéskor egyetlen, magános öntudatot képviselt, az anyagban megsűrűsödve több évezredes kőszénréteg egész szellemi tartalmát jelenti, vagy milliónyi parányra szakadva, épít kristálypalotákat a Föld belsejében; a növényvilágban talán egy egész rét sok ezer pipacsának sejtjeiben él, vagy valamely erdő tölgyfaligetében néhány hatalmas tölgy leveleivel szürcsöli az annyira sóvárgott napfényt. Annak a szellemnek, aki egészen alulról akar a növényvilágon keresztülhatolni, a legprimitívebb moszatok, füvek és mérges erdei növények tömeglelkének fejlődési processzusán át kell eljutnia a szépséget sugárzó virágok és még tovább az egyéni életet élő fák fokozatáig. Így van ez az állatvilágban is. Minél parányibb és primitívebb az állat teste, annál nagyobb tömeget éltet belőle ugyanaz a szellemi kvantum; a magasabb rendű állatok körében néhány száz, a gerinceseknél 6-10, esetleg még kevesebb, értelmességben magasra kiemelkedő állati egyéniség élete köti le az önmagukban zárt szellemi erőket. A régi népeknek e téren jóval számosabb tapasztalatuk volt, mint a mai embereknek. Sokan voltak közöttük tisztánlátók (clairvoyants), akik az erdőkben apró manócskákkal, villikkel találkoztak s tudtak velük beszélgetni. Látták a források tündéreit s a barlangok mély üregeiben köveket görgető küklopszokat, e mélyre zuhant szellemeket, kik verejtékezve görnyedtek sziklabilincseik súlya alatt. A nimfák, driádok, faunok, titánok alakjai azért olyan jellegzetesek, mert nem a fantázia szüleményei, hanem asztrális síkon élő valóságok, akik a látók előtt rendszerint azonos formákban jelentkeztek. Az ősmagyar mitológia „garabonciás“-nak nevezte az itt-ott megjelenő tréfás szellemet, és a természet minden jelenségében érezte a szellemi erőket. Mai nap is ismerünk médiumot, aki esténként lekuporodik virágoskertjének egy csendes zugában, és hosszasan elgyönyörködik a violák, petúniák, estikék kelyhéből kiszálló parányi virágszellemek játékában. A virágszellemek ember alakúak, fátyolszerűen könnyed testűek, finom mozgásúak, akik pajzánul kergetőznek a boldog napfényben, mint parányi szereplők a természet nagyszerű színpadán. Évezredes megfigyelések hosszú sora adott hírt az ókor népeinek e bájos villik létezéséről, míg lassanként el nem fordult tőlük a mesékből kiábrándult ember, s a virágszellemek durcásan el nem rejtőztek e részvétlenség elől a legendák mitológiai ködében... Ma már babonának nevezik a régi szellemi megfigyelések legtöbbjét, mert a modern kultúrák nem képesek a növényélet titkaiba olyan módon behatolni, ahogyan például azt a japánok teszik. A japánok, akikről később még igen különös és nagy jelentőségű dolgokat fogunk mondani, kollektív szellemi életüket a növényvilágban töltötték, s egészen rendkívüli módon nyerték vissza szellemi öntudatukat; innen hozták magukkal azt a nagyszerű virágkultuszt, ami náluk még ma is uralkodik. A cseresznyefa virágzásának ünnepe minden japán lélekben arra a boldog tavaszi álomra való visszaemlékezésnek örömét idézi fel, amiből az évről évre való újjászületés ujjongó mámora csendül ki. Kedvelt virágaik: a krizantém, peónia, jávor és cseresznye elmúlt életformáknak variációi, amik az emlékezés éjszakáján átködlő illúziók gyanánt illatoznak a lelkekben. E különös nép fiai még olyan halk sejtelmeket is megőriztek fajuk szellemi őskorából, mint amilyen a virágok szimpátiája egymás iránt, vagy az évszakok szelíd álmai között levő különbség. Japán lélek például nem tud cseresznyevirágot egy vázába tenni az őszibarackfa finom rózsaszínű ágával, mert egyik a kora tavaszt, másik az érlelő nyarat jelenti, s ez disszonanciát kelt benne, amit nem tud elviselni. Ki tudná megmondani, mire alapítják azt a hitüket, hogy a feketegyűrűs jávor (acer tataricum) levelei lekötik és lekötik a levegőben szabadon előforduló mérges gázokat, mintha ez a pompás fa állandóan harcban állana a Bűnnel? Van Japánban egy gyönyörű díszcserje, a clerodendron trichotonum, ami sehol a világon másutt nem terem; nemcsak harang alakú virágjai, hanem bíborba foglalt azúrkék bogyói is páratlan szépségűek, s a japánok ezt a virágot mégsem teszik az asztalukra soha, mert „rosszindulatúnak“ tartják, félnek tőle, nem érzik szimpatikusnak.

Az európai ember legfeljebb mosolyog, ha megfigyeli, hogy a japán nyelv a szarkalábat kisasszonynak, a pünkösdi rózsát pedig úrfinak jelöli... Pedig hát ez sem tréfa, hanem sok évezreden át megőrzött emlék, mert hiszen a virágok szellemei is őrzik asszonyiságuknak és férfiúi voltuknak emlékét. Még a kínai Kon-Fu-Cse és Lao-cse megtanították Japán népét a virágok nemének ismeretére, s ma általában minden japán úgy tudja, hogy a színkép alacsonyabb rezgésszámú és hosszabb hullámú színei: a vörös, bíbor és narancssárga a hímnemet, a magasabb rezgésszám ú kék, ibolya, fehér és citromsárga színek a nőnemet jelentik. Mindenesetre itt kell magyarázatát keresni annak, hogy bizonyos virágokat teljesen lehetetlen természetüknek és nemüknek meg nem felelő színekben kitenyészteni, s még azokon a növényeken is, melyek a porzós és termős virágokat egy ugyanazon növényi organizmuson hozzák, meg lehet különböztetni az egyik vagy másik nem domináló súlyát. Az a néhány szál virág, amit egy japán leány parányi kertjében áhítatosan letép, s boldog ujjongással helyez a szobája falán díszelgő vázába, neki egy egész kis regény élményét adja, és lelkében égi zene csendül, amikor három szál virág közül az egyiket az isteni szeretet, a másikat az emberiség, a harmadikat a termékeny föld szimbólumának érzi. Csodák ezek: a növényvilágban rejtőzött szellemiség sejtelemszerű emlékei... 3. A görög természetfilozófia egyik legkiemelkedőbb nagysága, Arisztotelész, aki jól látta és érezte a természetben működő szellemerők csoportosulását, négy ősanyagot, négy elemet különböztetett meg: földet, vizet, tüzet és levegőt. A modern természetfilozófia mosolyog ezen az atomelméleten és egyre-másra fedezi fel az új elemeket. Már közel száz elemet ismernek, mikor megjelenik a tudomány látóhatárán a rádium és Becquerel kutatásai nyomán felmerül a láthatatlan sugarak elmélete. Észreveszik és megtalálják a legnagyobb csodák egyikét, az étert, elemeire bontják az atomokat, s napjainkban közvetlenül az előtt a nagy felfedezés előtt állunk, hogy a kémia bevallja végleges csődjét: nincsenek többé atomok, csak egyetlen ősanyag van, ami mindenné válhatik; nincs kémia, csak fizika van, s a kutató értelemnek vissza kell térnie Arisztotelész őselemeihez, a világot átható négy hatalmas szellemi erőhöz. A por, ez a lenézett, hasznavehetetlen ősanyag, meghódította az egész világot. Porból lesz a drágakő, a sejt, az élő organizmus. A por a világ legértékesebb anyaga. Ma már sokak előtt kétségtelenül bizonyos megérzésként ragyog az örök igazság: hogy a por ősanyaga idegen bolygók és napok delejes erőhatására matematikai formulák szerint atomizálódik, s ebben az atomizálódásban a 7-es számnak a többszöröse jelentkezik ősi formaként. Így keletkeznek a különböző ércek, földfélék és drágakövek; az anyag variálódása tehát szellemi erőhatások természetes következménye. A föld, víz, tűz és levegő szellemerői tartják egyensúlyban az egész világot. Kollektív lelkek, hatalmas elemi szellemcsoportok ők, belezárva az öntudatbénító anyag bilincseibe. Íme, milyen szép szimbólumokban beszél róluk az Apokalipszis írója: „... És vala a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a kristályhoz: és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel teljesek valának mind elöl-hátul. Az első lelkes állat pedig hasonlatos vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonlatos vala a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak orcája vala mintegy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonlatos vala a repülő sashoz. És a négy lelkes állatnak, külön-külön mindegyiknek, köröskörül hat-hat szárnyok vala és belől rakva valának szemekkel, kik éjjel és nappal szüntelen mondják vala: Szent, Szent, Szent az Úr, a mindenható Isten, ki vala, ki vagyon és ki eljövendő...” (János jelen. 4: 68.) Tehát a zsidók is ismerték már az elemi szellemeket és élőlények alakjaival szimbolizálták őket. A földszellemek jegye volt az oroszlán, a vízszellemeké a borjú, a tűzszellemeké az ember és a levegő szellemeié a sas. Vajon micsoda titkos vonatkozás rejlik az ember formájú tűzszellemek e megjelölésében? Nem jelenti-e ez az emberi szellem legmélyebbre zuhanását, a bolygók belsejében izzó lávafolyam ot? Értelmünk ma még nem képes ilyen mélyre hatolni a teremtés titkaiba. Oe azt láthatjuk, hogy a mélyre süllyedt szellemcsoportok Isten büntető ostorai, akik földrengéseket, árvizeket, tűzkatasztrófákat, szélviharokat okoz-

nak, ha magasabb szellemi vezetőik karmikus okokból szabadjukra eresztik őket. Ismét János apostolhoz fordulunk magyarázatért: „Láték négy angyalt állani a Földnek négy szegeletin, kik a Földnek négy szeleit tartóztalják vala, hogy a szél ne fúna a földre, se a tengerre, se semmi élő fára. És láték más angyalt feljőni napkelet felől, kinek kezében vala az élő Istennek pecséte; ki nagy felszóval kiálta a négy angyaloknak, kiknek adatott vala, hogy ártsanak a földnek és a tengernek. Ezt mondván: Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, míg meg nem pecsételjük a mi Istenünknek szolgáit az ő homlokukon...“ (János jelen. 7: 13) A Jelenések Könyvének írója itt arra céloz, hogy a földi szférában működő szellem csoportokban sokan vannak hivatottak, de vannak, bár kevesen, választottak is, akiknek rendeltetésük az, hogy megküzdjenek a bűnnel és a megtévedt emberiséget visszavezessék Istenhez. Szép, virágos nyelven ők fogják majd „megtörni a kígyó fejét“, s ezért a tiszta elsődszellemek „megpecsételik Isten szolgáit az ő homlokukon“. Mikor ez megtörtént és a kiválasztottak útnak bocsáttattak, a négy kerub szabadjára eresztette „a Földnek négy szeleit“, hogy „árthassanak a földnek és tengernek“, vagyis hogy büntető ostorokként lecsapva, a szenvedés nagy megpróbáltatásait hozzák el azok számára, akiket a szenvedés fog majd megtisztítani és felemelni. Ezek a büntető erők az elemi szellemek, akik legjobban talán önmagukat büntetik. Az anyagban és az anyag által élnek, évmilliós fejlődés folyamán tisztítva, emelve, nemesítve saját szellemüket. Az elemi szellemek az ősbukáskor lezuhant szellemcsoportok. Származási helyük, belső energiáik, bukásuk foka és vágyaik egyaránt közrejátszanak abban, hogy hol helyezkedjenek el. A négy elem bármelyike lehet életformájuk. Igen sok megfigyelés azt mutatja, hogy a túlnyomóan férfiszellemekből álló csoportok földszellemekké válnak ugyanakkor, mikor a hozzájuk tartozó női csoportok vízszellemekké alakulnak. A föld és víz szellemei között tehát kölcsönhatás áll fenn, habár e tekintetben biztos értesüléseink még nincsenek. A görögség, e feltűnően tiszta látású szellemcsoport a földszellemeket gigászoknak, a vízszellemeket nimfáknak nevezte, amiben nemiségük is kifejezésre jut. Ugyanilyen kapcsolat látszik fennforogni a tűz és levegő szellemei között is, akikről tudjuk, hogy örökös civódásban élnek, és egymás iránti e1lenszenvük gyakran gyűlöletté fokozódik. A levegő szellemei az állhatatlanság mintaképei, a görögöknél erinniszek és hárpiák, akik hihetetlenül könnyen befolyásolhatók; e tulajdonságukban könnyen felismerhető a mélyre zuhant női szellemcsoportok hagyományos gyöngesége. Ha az elemi szellemek elhelyezkedését és működési módját meg akarjuk figyelni, jól szemügyre kell vennünk a Föld belső struktúráját. A Földet almához hasonlíthatnánk, melynek vékony héja a bolygó szilárd kérgét, belső fehér anyaga pedig a bolygó izzó ősanyagát szimbolizálja. De e tűzfolyam, mely állandóan hűl és összehúzódik, szintén rétegesen tagolt; a bolygó legbelsőbb magjában helyezkednek el a legkönnyebb és legfinomabb rezgések, a súlyosabbak pedig a centrifugális erő következtében az izzó mag külső széleire szorulnak. A Föld belsejének minden anyagrészecskéje végtelenül finom rezgéseket végez; roppant delejes erő van itt felhalmozva, ami a poláris vidékeken kisugárzik a világtér felé; a szilárd kéreg anyagrészecskéi azonban ilyen értelemben már nem rezegnek, mert itt a Föld delejessége durva erővé: e1ektromossággá sűrűsödött össze. A Föld izzó belsejét tagoltság szempontjából három rétegre oszthatjuk. Ezek közül a legbelső a legkönnyebb anyag, ebben a delejesség igen erőteljes. A külső réteg közvetlenül a szilárd kéreghez simulván, teljesen telítve van annak elektromosságával, tehát vele szinte azonos jellegűnek tekinthető. A folyékony tömeg középső rétege az, ami bennünket érdekel: itt tanyáznak az elemi szellemek, ez a réteg működik közre a földrengések létrehozásánál, a kristályképződésnél és a földkéreg minden átalakulásánál. Kétségtelen, hogy az elemi szellemcsoportok egyformán tartózkodhatnak a Föld belsejében, a szilárd kéreg anyagában és fel színén, vagy a levegőben és az asztrális burokban, de igazi működési területük a bolygók izzó belsejének az a középső rétege, melynek delejes rezgésszáma az ő saját rezgésszámukkal azonos, amely rétegben tehát legkönnyebben tudnak erőhatásokat kiváltani. E mélységek életét a földszellemek munkája irányítja. A földszellemek fejlettségi színvonalukra nézve három osztályba sorolhatók. Legmélyebben állnak a Föld belsejét formáló őserők. Anyagukkal teljesen átitatják a belső folyékony réteget, a felszínre igen ritkán kerülhetnek, s meglehetősen rosszindulatúak. A vulkáni kitörések, földrengések, belső dübörgések, a drágakövek keletkezése az ő művük. Szellemi öntudatuk

alig van, csak nagy jóindulattal lehet őket tudatos lényeknek tekinteni. Hihetetlen szolidaritás fűzi őket egybe. Ha felülről idegen rezgéshullámok érkeznek hozzájuk, rendkívüli izgatottság fogja el őket, saját rezgéseik fokozatosan gyorsulnak, nagy belső feszültség lép fel, mely taszító tendenciát mutat. A folyton fokozódó rezgésszámok végre kifáradásra vezetnek, az erők elernyednek, a szolidaritás egyre veszít intenzitásából, és a belső feszültségnek egy végső pillanatában kisebb szellemcsoport-egységek kiszakadnak a nagy tömegből, hogy magasra löketve, közelebb jussanak a felszínen levő tisztultabb erőkhöz. Ezen a fokon tehát a szellemerők emelkedése nem tudatos. Egy magasabb rétegben újabb delejes ütés éri a mélyből felszabadult szellem csoportot. Ez a Föld felszínén élő földszellemek csoportjának, a vegetációt éltető elemi szellemeknek üdvözlete. Itt kezd derengeni a szellemerők öntudata; a mélyből hozott, izgatott remegés lassanként megcsendesedik, és az új rezgésnek dallamába már belejátszik annak a magasabb szellemcsoportnak a delejes élethimnusza, melynek tagjai a növényzetet éltetik. A tisztánlátók még ezt a csoportot sem tudják közvetlenül megfigyelni, mert rezgéseiket, rendkívüli gyorsaságuknál fogva, nem képesek átvenni. Akiket a tisztánlátók meg tudnak figyelni, azok a földszellemek legmagasabb csoportjának tagjai: a virágszellemek, akik már ritkán süllyednek bele az anyagba. Fél-öntudatos lényeknek nevezhetnénk őket. Legtöbbször az asztrál világban működnek, s a két alsóbb csoportnak mintegy őrszellemei; csak rezgéseikkel hatnak reájuk és fejlődésüket távolról irányítják. Ez a három földszellem-csoport, melynek szimbóluma az Apokalipszisben az oroszlán, külön-külön működik ugyan, de rendkívüli szolidaritásuk szorosan összefűzi őket. Az asztrál világban élők legmagasabb csoportja, ha valamely felsőbb erő kívánja, erejét oly módon alakítja át, hogy hatni tudjon a mélyen alatta levők nagy tömegére; például kármák tömeges lezajlása esetén földrengéseket, nagy delejes viharokat idézhet elő engedelmes és alárendelt tömegeivel. Az ilyen működés tehát összhangban áll az isteni világtervvel, vagyis a földrengést előidéző szellemerőket nem lehet rosszindulatúaknak minősíteni. A földszellemek legalsó csoportjának egyik legérdekesebb munkája a drágakövek kristályainak előállítása. Van két igen értékes drágakő, amelynek létrehozásában az elemi szellemeknek aránylag igen kis szerepük van, ezeknek egyike az emberiség által ma még igen kevéssé méltányolt fluorit, a másik drágakő a gyémánt. A drágakövek keletkezéséhez nincs szükség valamilyen külön anyagra; porból, agyagból, szénből épp úgy alakulhatnak, mint bármely kőzetből, mert hiszen itt a Föld mágneses ereje játssza a főszerepet, amint idegen bolygók delejességével kooperál. A fluorit a szomszédos bolygók delejes hatásának terméke; a legszebb rózsaszínű kristályokat a Mars delejessége idézi elő. A fluorit elhelyezkedése lefelé fordított kúphoz hasonlít, telepei szétágazóak, s minél mélyebbre nyúlnak, a kristályok annál keményebbek, színesebbek, értékesebbek. Ha a fluorit olyan oldatból vált ki, amelyben rádium és egy, az emberiség által egyelőre még nem ismert X-fém szintén oldott állapotban van jelen, e két fém vegyülete turmalint hoz létre; legszebb az a kristály, melynek oldatában a turmalin 1/15-öd részmennyiségben van jelen. Az X-fémet itt csak futólag és azért említjük, mert szellemtani ismereteink szerint ez lesz az a fém, mely kristályos állapotban egykor a rádió-fotografálás és távolbalátás lehetőségét biztosítani fogja. Egyedül Amerikában található. A fluorit keletkezésénél a Nap delejes hatása nem játszik szerepet, viszont a gyémánt tisztán a Nap delejes erejének a Föld delejességével való együttműködése következtében áll elő. Ha a Nap ereje helyett a Hold delejes hatása érvényesül, a szénvegyületek nem alakulnak gyémánttá, hanem kristályos kőszénként válnak ki. A Holdnak ez a kőszénképző ereje ritmikusan működik, intenzitása minden negyvenkilencedik évben kulminál. Mármost hogyan kapcsolódnak be ebbe a folyamatba az elemi szellemek? Az elemi szellemek a Föld belsejében gyakran igen nagy mozgalmak előidézőivé válnak, ha akciójuk oly erőteljes, hogy delejes rezgéseikkel áthatják az anyagot, a Föld belső delejességével együttesen kémiai bomlásokat idéznek elő. Ha mármost az így előállott oldatokra idegen égitesteknek az éteren átrezdülő delejes kisugárzása hatni kezd, rögtön megkezdődik a drágakövek kijegecesedése. Ez a folyamat olykor a földmágnességnek bizonyos gócpontjai közelében játszódik le, s ilyenkor nem drágakövek, hanem nemesfémek keletkezésére vezet. A drágakövek tehát idegen bolygók csillogó ajándékai a Föld számára, miért is minden drágakőben fogva Van az idegen bolygók delejes rezgésének egy paránya; ha ez elszáll, a kő szétporlik, közönséges talajjá válik. Még különösebb és érdekesebb az elemi szellemeknek a földrengések előidézésében való szerepük. Ezek a hatalmas csoportok az ő roppant szolidaritásuk folytán mindig egységesen lépnek fel, és delejességükkel

áthatják az anyagot. Mikor az izzó lávafolyam középső rétegében megkezdik működésüket, erőik koncentrálását annyira fokozzák, hogy delejes sugárzásuknak hullámvölgye megszűkül, hullámhegye pedig jelentékenyen kiterjed, úgy, hogy a hullámok mind jobban elnyúlnak. Ezt a hatást a Föld szilárd kérgének archaikus kora (azoos) veszi át legelőbb; itt vannak a drágakövek és nemesfémek, melyek a rezgéshullámokat sietve továbbítják. Itt tehát a rezgéshullámok változást nem szenvedve, könnyedén hatolnak magasabb rétegekbe. Amíg ezek a hullámhatások nem jutnak át az elsőkor devon-korszakbeli rétegén, addig semmi rendkívüli eredményt nem érnek el. De megtörténik, hogy azon áttörve, nagyobb érctelepekre, esetleg éppen rézre akadnak, s ezeken átfutva, a harmadkor alsóbb rétegeiben (eocén, oligocén) már igen súlyos zavarokat idézhetnek elő. A vegyületek között ott van a sok karbon-kori szén és a sokféle nátriumvegyület, márpedig ha a rezgéshullámok átütnek a són, abban különös vegyi bomlást idéznek elő, főleg ha réz van a közelben. Erős, maró gáz keletkezik, melynek nevet nem adhatunk, mert a kémia nem ismeri. Ez a gáz igen könnyű fajsúlyú lévén, repesztgetni kezdi a felette levő réteget. Föld alatti morajok keletkeznek. A repedés helyén a nyomás csökken, mert a nyomás eloszlik a repedés két oldalára, s onnan visszahat az alsóbb rétegekre. A Föld folyékony anyagát benyomva, a folyékony anyag, a hidraulikus nyomás elve szerint, ismét másutt adja át a felfelé ható erőt. Így keletkezik az erőnek váltakozó irányú hullámmozgása. Bitumenes palarétegek visszaverik a delejes hullámokat, de a kovarétegek könnyen repednek, s az így támadt repedésbe rögtön benyomul a fiatalabb rétegeknek, főleg a legfiatalabbnak (alluvium) anyaga. A beomlás után rögtön érezhető a hullámos földrengés. A földlökések is ilyen eredetűek, főleg gránit és gneisz felett, melyek a feltörekvő hullámos ütéseket keményen állják és visszalökik. A vulkanikus kitörések - bármilyen különösen hangozzék is -, rendszerint az elemi szellemek fejlődését jelentik. Olykor nagy csoportok felfelé vágyakoznak, de a többiektől való elszakadás, éppen a nagy szolidaritásnál fogva, mely közöttük uralkodik, csak erős küzdelem árán lehetséges. Ezek a csoportok robbanásszerű kitöréssel löketnek fel a Föld felszínére, s rendesen magukkal rántják a Föld izzó anyagának egy részét is. Bolygónknak vannak bizonyos kisugárzó delejes pontjai ezek körül keletkeznek a vulkánok, e pontok azonban a Föld kihűlésének folyamán időnként változnak. A vulkáni kráterek megmaradván, rendesen ezek maradnak a földszellemek távozásának útvonalai. Vulkáni kitörés azonban nemcsak szellem csoportok tömeges távozása alkalmával, hanem olyankor is keletkezhetik, amikor a földi kármák jelentékenyen megsűrűsödnek, s az elemi szellemcsoportok e nyugtalanító rezgések átvétele folytán rendkívül idegesekké válnak. Nyugtalanságukkal szintén előidézhetnek vulkanikus kitöréseket. A földszellemek első és második fokozatának szellemcsoportjai rendszerint idegen bolygókra mennek innen, s ott állatokká inkarnálódnak; a harmadik csoport tagjai, a virágszellemek, már itt a földön is közvetlenül emberekké inkarnálódhatnak, mert fejlődésük által már közel jutottak ehhez a fokozathoz. Ilyen szellemcsoport a japánok. A földszellemekhez legközelebb állnak a vízszellemek. Ezeknek körében nem lehet olyan határozott fokozatokat megkülönböztetni, mint a földszellemeknél, mert sohasem szakadnak el egymástól, akár a légköri nedvességet, akár a mély tengerek alsó rétegeit, vagy a földalatti víztömegeket hatják át. Szolidaritásuk még fokozottabb. A különbség mindössze annyi, hogy a fejlettség magasabb fokán álló vízszellemek az asztrál síkon helyezkednek el, jóval magasabban, mint a földszellemek, de innen is rendkívüli módon segítik mélyen levő társaikat. Megérzik ezek nyugtalanságát, saját rezgésszámukat igen erőteljesen fokozzák, és így küldik erejüket a többiek segítségére. A melegforrásokat és gejzíreket a földrengésekhez hasonlóan szokták előidézni; óriási vízgőztömegeket löknek fel, melyek útközben lecsapódnak, s így jutnak ki a Föld felszínére. A mi bolygónkon ezek sem tudnak emberi testben inkarnálódni. A levegőszellemeknek igen sok csoportjuk van. Hihetetlenül könnyen befolyásolhatók, s ezért teljesen megbízhatatlanok. Összetartás nincs közöttük; idegen erőkre könnyen reagálnak. Rezgéseiket át tudják alakítani bármilyen szellemi rezgésre, nemcsak elemi szellemek, de magasabb fejlettségű, tehát állati és emberi szellemek, sőt idegen bolygóbeliek rezgéseire is. Ezért bármely szellem csoport könnyen magáévá tudja tenni egyes alakulataikat. Az uralkodó szelek igen gyakran állnak más bolygók befolyása alatt és eredetükhöz, továbbá onnan nyert delejes tartalmukhoz képest befolyásolják az embereket. Magasabb egyéniségekké való inkarnációjuk nem ezen a Földön történik; valamely szellemileg fejlettebb magasabb világban kell

levegőszellemekként működniük, s csak azután jöhetnek vissza a mi bolygónkra, hogy itt állatokká inkarnálódjanak, leginkább madarakká, lepkékké, rovarokká és hidegvérűekké. A tűzszellemek sajátságos módon kooperálnak a levegőszellemekkel, főleg abban, hogy örökös köztük a gyűlölet és küzdelem. Leginkább tudnak hatni az anyagra vegyi hatással. Bármennyire szeretnének is a levegőszellemek tűzszellemekké átalakulni, nem tehetik, mert a tűzszellemek hatása mindig taszító, s ezt a levegőszellemek érzik meg legjobban. Harcuk néha oly heves és szemmel látható, hogy az erős súrlódás felgyújthatja az anyagot. Ez a maguktól keletkező tüzek magyarázata. Idegen bolygók hatása nagyon vonzza őket, szintén más bolygókra kell menniük, hogy közbeeső inkarnáció által megszerezhessék a magasabb intelligenciává fejlődés és ezen keresztül az emberré-levés fokozatát. Szellem tömegek miriádjai hatják át a csillagvilágok belsejét, az erdőket, mély tengereket, a levegőt és az asztrális világot. Végtelennek tetsző időkön át működnek az elemi szellemek, viharokat keltve a légkörben, elektromos kisülések tűzijátékaiban egymással kergetőzve, földrengésekben dübörögve, rombolva, zúgva, felhőket űzve, vagy perzselő forróságot lehelve. Tevékenységükben nemcsak törvények ereje szabja meg határaikat, de magasabb szellemi vezetők irányítása is. A magasabb szellemeknek, angyaloknak egész légiója foglalkozik azzal, hogy elemi szellemcsoportok tevékenységét irányítja; ők gondoskodnak a tömegkarmák lebonyolításáról az elementáris erők foglalkoztatása által. Az elemi szellemek eleinte nagy kedvvel végzik munkájukat, később azonban belefáradnak, s működésüket céltalannak kezdik érezni, mert hiányzik belőle a jutalom, az eredmény és a látható cél. Az elemi szellemek értelmes lények, akik tudnak megfigyelni és következtetni. Kivételes esetekben, ha magasabb szellemi vezetők ezt lehetővé teszik, a földi emberek érintkezni is tudnak velük; ilyenkor közönyös, fáradt, színtelen lelkeknek látjuk őket, akik pihenni, elmúlni, végképp megszűnni szeretnének, hogy ne érezzék többé a törvények kényszerítő erejét. De e fáradtságérzet mellett lassanként felébred bennük valami halk sejtés, megérzik, hogy magasabb szellemiség vezeti őket, aki felettük áll a törvényeknek. Vágyakoznak megismerni vezetőjüket, vágyakoznak olyanná lenni, mint ő. Szellemükben feltámad az alkotni vágyás, a kezdeményezés, a szabad elhatározás sóvárgása. Ha eközben évezredeket töltöttek az állatvilágban, iskolájuk minden fokozatát végigjárták, s lelkükben kipattant a szeretetre való vágy, az önzetlen adásra való képesség csírája: ebben az állapotukban már megszerezték a lehetőséget arra, hogy az emberi lét közelébe férkőzve, Istennek egy fényhullámával érintkezzenek, s elnyerjék a szellem üdvösségét, a bölcsességet, szabadságot és szeretetet…

AZ ÁLLATVILÁG SZELLEMÉLETE 1. Ugrás a természetben 2. Vándorlás csillagvilágokon át a Földig 1. A csodálatos törvényszerűségek és rejtelmes összefüggések folytatódnak, sőt dimenzióikban je1entékenyen megnövekednek, mikor megérkezünk az élet színvonalának további lépcsőfokához: az állatvilághoz. A szorosan összetapadt szellemcsoport itt kisebb töredékekre differenciálódik, a kollektív lélek egyéni életet élő, magasabb rendű organizmusok szellemcsaládjaiban él tovább. Az állatvilág életlendületének különös titka abban áll, hogy míg az elemi szellemcsoportok miriádnyi összefogózott szellemi öntudatot képviselnek, addig az állatok zárt egészet képező kisebb alakulatokban vannak tömörülve, de még szintén szorosan egymásra utalva, elválaszthatatlanul összefűzve. Hogy példával világosítsuk meg a különbséget, az elemi szellemcsoportot a végtelennek tetsző tengerhez kell hasonlítanunk, melyben a magános vízcseppnek nincs külön jelentősége, mert kicsinységévei felolvad az aránytalanul nagy tömegben. De a folyókban és patakokban, melyek a tenger felé futnak, a vízcseppek egyéni jelentősége már nagyobb; a hegyekről lerohanó kis csermely vizében a magános vízcsepp néha-néha egyéni élethez is juthat, amikor a sziklákon szökellve, fényes gyöngyszem gyanánt pillanatokra megcsillanhat a nap ragyogásában. A tenger az elemi szellemcsoport roppant függőségét és szétválaszthatatlanságát, a szeszélyesen futó csermely az állati lélek relatív önállóságát jelképezi ebben a hasonlatban. Az állati lélek tehát rendszerint a fizikai organizmusok egész sorában, mintegy részekre osztva jelen meg előttünk. Minél alacsonyabb az állatszellemi intelligencia, annál több töredékre van széthullva, minél magasabb, annál kevesebb testet éltet. Ugyanaz a szellemintelligencia hatia át egy hangyaboly több százezernyi kis lakosának idegéletét, amely a fejlődésnek egy későbbi fázisában nyolc-tíz macskának a testében van szétoszolva, vagy még később: egyetlen elefánt földi porhüvelyébe rejtőzik. Az állatvilág legfőbb törvénye az, hogy az egyetlen zárt kört alkotó szellemegyéniség soha sem inkarnálódik a fizikai testek tömegében maradék nélkül, hanem egy része állandóan fennmarad az asztrál világban, ahonnan vezeti és védi saját egyéniségének fizikai testben rejtőző töredékét. A csoportnak egyik-másik tagja kidőlhet, elpusztulhat, azért a szellemegyéniség él és fejlődik tovább a többi testben. Minden ki állati élet hoz valami tanulságot, valami gyarapodást az egésznek. Mikor egy veder vizet poharakba osztunk szét, különböző színű anyagokkal minden pohár tartalmát más színűre festjük, s végül ismét összeöntjük az egészet: a vederben együtt van a régi víztartalom minden cseppje, de a színek, emlékek, tapasztalatok és szenvedések összefolynak valami barnás, sötét színbe, s az a víz mégiscsak más víz, mint ami előbb volt a vederben. Így születik meg az állati ösztön, mely nemzedékről nemzedékre őrzi a fészekrakás, tojáskiköltés, táplálékszerzés titkait és lelki kényszereit. Az állat intelligenciája, emlékezése, szimpátiája sokkal intenzívebb mint a növényé, s a fejlődés egyes fokozatait itt élesebben is meg lehet figyelni; a fejlődési menet azonban nem azt jelenti, hogy valamely emelkedő szellemiségnek a fokozatok mindegyikét következetesen végig kell járnia. Nemcsak ugrások lehetnek, hanem egészen rendkívüli események is: a szellem igen jelentős fejlődési fokozatokat egészen elkerülhet, ha a szabad szellemmé emelkedés legfőbb feltételét: a szeretetre és odaadásra való fejlődés képességét megszerezte. És ez a tapasztalás az, ami a legvégzetesebb sebet üti a darwinizmus elméletén. Már említettük az előbbi fejezet fejtegetéseinek során, hogy az elemi szellemek nem okvetlenül állatokká fejlődnek, hanem bizonyos kategóriákból egyenesen beléphetnek az ember fokozatába is. Itt ez a sajátságos helyzet még pregnánsabban alakul a feltörekvő szellemegyéniség számára. Egy-egy alacsonyabb rendű állati lélek, ha sikerült belső szellemi tartalmát jelentékeny mérvben megnövelnie, nem mindig lép be a hozzá legközelebb álló fejlődési fokozatba, hanem három-négy fokozatot átugorva, esetleg egy magasabb fokozatra egyszerre fel tud emelkedni. Egy hüllő fejlődésében átugorhatja a gerincesek országát! Ebből következik, hogy az a régi és megcáfolhatatlannak hitt természettudományi megállapítás, hogy a természetben ugrás nincsen, a tapasztalás

által megdöntetik, mert a szellemi fejlődés törvényei erőteljesebbek, mint az anyag törvényei! Csak az érzékekkel felfogható világban nincsen ugrás a fejlődésben, de az érzékeken kívül álló, szellemi fejlődésnek más törvényei vannak, melyeket az anyag törvényeinek analógiáival magyarázni nem lehet. Bizonyos, hogy az infuzóriák életétől a hangyák és méhek nagyszerű társadalmi berendezkedéséig jókora út vezet, de ezek a parányi lények, melyekben egy-egy kollektív lélek egészen a tervszerű hadjárat-vezetés intelligenciájáig emelkedhetik, mégis csak tömegéletet élnek. Az egyéni élet formái úgy alakulnak ki, mint a növényvilágban: amott a virágok ezreiben szétszóródott élet a fejlődés későbbi folyamán néhány faóriássá terebélyesedik, amiknek egyike-másika több évezreden keresztül szürcsöli magába a napfényt és levegőt - itt a rovarok, pillék, hangyák ősi és rejtett szellemisége a madárvilágon át fejlődik az állatország első reprezentánsai, a puszták oroszlánja, továbbá az emberrel együtt lakó és életét vele megosztó, magasabb rendű szelíd háziállatok felé. Bizonyos szellemfajok csak szárnyasokban vagy emlősökben élnek, s a saját régióikban felemelkedett szellem egyéniségek tovább haladnak az örök szellemi szabadság felé anélkül, hogy meghaladott, vagy átugrott fejlődési fokozatokban vesztegelniük kellene. Ha tehát a természetben nincsenek is érzékekkel felfedezhető ugrások, a szellemvilág életében vannak; ezek azonban csak látszólagosan ugrások, mert itt nem az anyag törvényei uralkodnak, hanem a szelleméi, a szellem pedig belső erejénél fogva mindig meggyorsíthatja fejlődését, ha az erre képesítő szellemi előfeltételeket megszerezte. Nehéz lenne eldönteni, hogy mi csodálatosabb a természetben: a magasabb rendű állatok egyéni intelligenciájának fejlettsége, vagy a kollektív életet élő rovartársadalmak nagyszerű szolidaritása? Maeterlinck, a rovarok életének mesteri megfigyelője, a méhek életének titkait annyi nemes intuícióval tárta fel, hogy szinte az az érzésünk: egy bölcs méh lebben ti fel Ízisz fátyolát a természet féltett kincseinek rejtelmes szépsége előtt. Megdöbbenésünk fokozódik a termeszeknek, vagy fehér hangyáknak életéről írt könyvének olvasásakor. Ezek a magasabb rendű rovartársadalmak rendszerint a levegőszellemek elemi csoportjának színvonaláról emelkedtek fel az állati életbe; onnan hozzák magukkal a szolidaritásnak azt a tökéletességét, amihez fogható összetartozást az emberi társadalmakban hiába keresnénk. A termeszek élete csodálatosan megmutatja, hogy mire képes a kollektív ösztön. Ennek a kis rovar fajnak nincsenek fegyverei a létért való harcban: nincs fullánkja mint a méhnek, nincs kitinpáncélja mint a hangyának, könnyen sebezhető, nehézkes, lárvaszerű teste ki van szolgáltatva minden ellenségének. A természet a legalattomosabb és legrosszindulatúbb volt vele szemben: igen súlyos próbák elé állította. A föld alatt él, vakon; tápláléka a cellulóz, de nem tudja megemészteni; víz nélkül nem boldogul, s mégis az egyenlítő vidékén él, ahol a felhőkből néha fél éven át egy csepp víz sem esik. S éppen e mostoha életfeltételek tanították meg az élet művészetére. Láthatatlanul rejtőző intelligenciájával megtanult szervezkedni és cementből városokat építeni, melyeket a hatalmas ember csak dinamittal tud szétrobbantani. Feltalálta a központi fűtést és szellőztetést, hogy fenntartsa a kellő hőfokot és nedvességet, az emésztés munkáját áthárítja az élősdiekre és gombákra; társadalmi berendezkedésében pedig megvalósította a tökéletes kommunizmust. A magasabban fejlett állatok intelligenciájáról számtalan megfigyelésünk van, ami azt bizonyítja, hogy a szellemiséggel együtt nő az érzelmi képesség is. Vajon ki vonná kétségbe, hogy a kutya hűségében, amikor elhunyt gazdája sírjáról nem bír elmozdulni, több szeretet nyilvánul meg, mint némely ember cselekvéseiben? A kutya és ló fejlettségét az is mutatja, hogy sok médiumi erővel rendelkeznek. A médiumitás nem általános, de amelyik állatban megvan, attól leszármazottjai rendesen öröklik ezt a képességet. Az én kutyám az asztrális testben jelentkező, neki szimpatikus szellemeket vidám farkcsóválással üdvözli, az erdőszélen kószáló, nyugtalan szellemű asztrális vándorokat ellenben dühös ugatással rohanja meg. A néphit szerint abban a házban, ahol a kutya látható ok nélkül, sokáig vonít az éjszakában, valaki rövid időn belül meg fog halni; ennek természetes magyarázata az, hogy az átmenni készülő embert még akkor is, ha a halál hirtelen és váratlanul következik be, a szellemvilágban igen sokan veszik körül, hogy a fontos eseményt előkészítsék és az érkezőt fogadják; a kutya látja és érzi a nyugtalan sürgés-forgást és az ide-oda lebegő szellemcsapattól való félelmében vonít. Nem kevésbé ismeretes a ló médiumitása. A lovasbravúrjairól híres gróf Sándor Móricról, aki hegyenvölgyön eszeveszett iramban szeretett keresztülszáguldani, feljegyezték, hogy mikor a temetési menet a gróf holttestével Bécs utcáin megindult, a lovak elragadták a halottaskocsit. A koporsót elszállították a Sándornemzetség magyarországi birtokára, s itt második temetést rendeztek, amikor a jelenet megismétlődött: a

paripák ismét elragadták a kocsit. Nyilván olyan szellemi erők működtek közre, amelyek a lovak médiumitására befolyást tudtak gyakorolni, esetleg magának a nyugtalan grófnak jelenlevő szelleme hajszolta meg ismét paripáit. Más állatokról, mint például a macskákról, megállapították, hogy igen könnyen válhatnak rosszindulatú szellemi erők médiumaivá; ismerünk eseteket, amikor szelíden viselkedő, elkényeztetett macskák gazdájukkal éveken át ugyanabban a helyiségben aludtak, egy éjjel azonban különös izgalom lázában alvó úrnőjükre ugrottak, szemét kikaparták és torkán halálra sebezték. A szárnyasok, főleg a szelíd gerle és galamb, általában eléggé érzékenyek szellemi erők közellétére. Az ily nemű apró megfigyelések sok ember szemében jelentéktelen epizódoknak tűnnek fel, s egységes szemléletbe vonásuk talán komolytalan kísérletnek látszik: ezek számára nem győzzük elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a világon minden létező anyagban van élet és minden létező életben van szellem. Évszázadoknak kell még elmúlniuk, míg az emberi értelem tiszta képet nyer az organikus és anorganikus világban szétosztott kollektív szellemi erők titokzatos és nagyszerű működéséről. 2. A Földön élő állatszellemek eredetükre nézve általában kétfélék. Az első csoport tagjai az elemi szellemek csoportjából emelkedtek ki; ide tartozik általában minden madár, minden futó rovar, a lepkék és a hidegvérű állatok. Ennek a csoportnak az a legjellemzőbb sajátsága, hogy mindig tömegben jelenik meg a fizikai világban. Egyetlen szellemiség több állati testben elosztva él; földi pályafutásuk befejezése után e töredékszellemek ismét visszatérnek az asztrál világba, és szellemegységgé egyesülnek. A kapcsolat mindig fennáll az elemi szellemcsoporttal, de öntudatlan és ösztönös. Az állatszellemek másik nagy csoportja idegen világokból érkezik, s azért vállal itt állati életet, hogy Földünkről ismét visszatérve régebbi alacsonyabb világába, ott megközelíthesse az emberi fokozatot. A magasabb rendű háziállatok és általában a gerincesek: kutya, majom, ló, s ezekhez hasonló fejlettségűek mind ilyenek. Ezeknek szellemük szintén több részre oszolva él testben, de nem inkarnálódik az egész szellemiség teljesen: öntudatosabb része mindig fennmarad az asztrál világban, hogy védje és vezesse anyagba öltözött szellemtöredékét. A fizikai testből természetesen teljesen hiányzik ennek a kapcsolatnak az öntudata. A szellemi törvényszerűségek ismerete mellett tehát a darwini teória már csak azért is végképpen tarthatatlanná válik, mert mint láttuk, a magasabb rendű állatok és az ember között levő átmenet a Földön teljesen hiányzik, éppen úgy, mint az elemi szellemek és az állatok közötti átmenet lehetősége is sokszor csak más égitesten adódik. Viszont ismerünk a szellemvilágban olyan törvényszerűséget, hogy fejlett virágszellemek és nagy faóriások szellemei, átugorván az egész állatvilágot, mindjárt emberszellemekké inkarnálódhatnak, anélkül, hogy erről a bolygóról az átmenet megszerzése céljából el kellene menniük. A darwini fejlődéstörténeti teória a természetnek ilyen ugrását soha el nem ismerheti, ha csak egyúttal saját tarthatatlanságát is be nem vallja. Földi ember nem tudja meghatározni azt a fokot, amelyre lezuhanva, a bukott szellem még megtarthatja szabadságát és akaratát, de bizonyos, hogy ha e foknál mélyebbre zuhan, ezeket az igen értékes tulajdonságokat hosszú időre teljesen elveszti. Ez az az éjszaka, melyben senki sem munkálkodhat - mondá Krisztus. A szellem méltatlanná válván a szabad akaratra, törvények béklyói alá kényszeríttetik. Láttuk, hogy milyen hosszú utat kell végigjárnia, míg leküzdi a szörnyű bilincsek eltipró erejét, és évezredek hosszú sorának elteltével visszaszerezheti elvesztett szabadságát. Az elemi szellemcsoportok az asztrál világot népesítik be, annak törvényei uralkodnak felettük. Éppen úgy az állatvilág szellemcsoportjai is ebben a körben élnek. Az a szellemi maradék, amely bizonyos állatcsoportok fizikai megtestesülése után fennmarad az asztrál világban, a Föld légkörén kívül, a Hold szférájában tartózkodik; ez az oka, hogy a Holdnak minden változása igen erősen hat az állatvilágra és az elemi szellemek vizicsoportjára (esők, ár-apály). Ennek a hatásnak azonban más oka is igen valószínű. A Hold lakóinak életszínvonal a azt az átmeneti fokot látszik jelképezni, ami az állatvilág és az ember között a Földön hiányzik. Sok okunk van tehát feltételezni, hogy a Hold sűrű asztrál rezgései a felfelé törekvés örök törvényének erejével vonzzák maguk felé az eszmélet alacsony fokain vergődő állati szellemcsoportokat. Később, ha majd leírjuk a holdlakók életét, fel fogjuk hívni az olvasó figyelmét arra a csodálatos

hasonlóságra, ami az ottani emberi társadalmak és a földi termeszek, hangyák és méh ek életének kultúrszínvonala között fennáll. De minden út felfelé vezet. Milliók törnek a hegy teteje felé, hogy kijutva a sűrű erdőség homályából, végre megpillanthassák a Nap tiszta ragyogását, megérezhessék Isten lényének szeretetét, mely felé az éjszaka sötétségében öntudatlanul vágyakoztak. Ezzel a szellem befejezte a kozmikus világtérben való bolyongását és megérkezett a földi élet kapujához. Vágy és remény közt kopogtat rajta, mert még nem tudja, hogy ami ott reá vár, az a szellem tisztító tüze, s ebben a tűzben, a szenvedésben, először bíborpiros szikrákat kell sziporkáznia, amíg lassan fel nem hevül a legtisztább fehér izzásig: a mindent megértő és megbocsátó szeretet áldott szelídségéig. Kövessük a Föld kapuján belépő szellemet, és kísérjük el a legmélyebb anyagvilágok egyikének emberpusztító, ős vadonába...

II. rész A SZELLEM A FÖLDÖN AZ ÉLET SZABADSÁGA 1. Az ember anyagban és időben élő gondolat 2. Az akarat szabadságának relativitása 3. A gyűlölet iskolája 4. Mammon bálványa 1. Mélységekből jöttük a Földre: évezredes: dermedt szunnyadás van mögöttünk, s öntudatunkból hiányzik annak a kifejezhetetlenül hosszú éjszakának az emléke, amelyből kiemelkedtünk. Sokmillió embernek sejtelme sincs saját legszemélyesebb múltjáról, annál kevésbé érzi és tudja, hogy miért él ezen a bolygón, s hova lesz menendő, ha pályafutása itt véget ér? De aki mélyen belenéz a lelkébe, az úgy jár, mintha valamely sötét üregű, mély kútban keresné az igazságot: saját arcát látja a víztükörben s körülötte az ég tiszta kékjét, mint valami glóriát; igen, ez a mi földi életünk: a végtelenség boldog kékségébe helyezett magános öntudat, amint elfogódással mereng roppant mélységek és magasságok közepette, a tér és idő pályáin ismeretlen erők által ragadtatva... Az alsó élethullámokból kiemelkedett és fizikai testben megjelenő szellem mindenekelőtt megismeri az időt, ami azelőtt felfoghatatlan volt számára. A végtelenségben lefolyó szelleméletben az idő ismeretlen fogalom, mert ott nincsenek határkövek, amelyekkel az elfutó pillanatokat érzékelni, mérni, beosztani lehetne. Az idő egyszerűen illúzió, melytől a szellem azonnal megszabadítja magát, ha földisége terhét az emlékezetből kivetette. A földi testben élő emberre nézve azonban az idő éppen olyan valóság, mint maga az anyag. Ha pedig magára öltötte ezt a két súlyos rabbilincset, akkor a szellem, aki azelőtt puszta gondolat volt, anyagban és időben élő gondolattá válik. Rendkívüli jelentősége van az időnek a fejlődés útján küzdelmesen előrehaladó szellemre nézve. A szabályos közökre tagolt életfolyamat lassúbbá és meggondoltabbá válik, ha minduntalan korlátokba ütközik. A szabadság napfényében sütkérező szellem, ha kiszakította magát a nagy testvéri szolidaritásból, olykor évezredeken át bolyong a magánosság éjszakájában. Akaratának egyetlen töredéke teljesen elégséges ahhoz, hogy kiszakítsa magát szellem társainak közösségéből. De az időben és anyagban élő szellem ezt nem teheti. Az idő teremti az alkalmakat, amelyek elől kitérni nem lehet. Az idő hozza meg a jó és rossz irány között való választás lehetőségét; az idő kényszeríti az embert tépelődésre, mérlegelésre, elhatározásra. Az idő tehát, ez az örök cselekvés és szakadatlan előhaladás, mely nem ismer könyörületet az ifjúság boldog álmaival szemben, a szellem számára a kényszerhelyzetek szakadatlan sorát teremti meg, hogy ezek által alkalmat nyújtson neki a cselekvésben való előrehaladásra. Az idő ugyanazt a szerepet tölti be a szellem fizikai életében, mint az anyag. Egyik a másikat erősíti hivatása teljesítésében: mindkettő bilincs, mely kényszer útján vezeti az embert örök törvények által megszabott fejlődési pályán a szellem tökéletesedése irányában. Az eszmélet derengéséből röppenünk ki s válunk éber gondolattá; a gondolat villanásából pedig akarat, tett és valóság lesz a bevégzett cselekmény folyamán. De a szellem, még ha bilincsbe veri is magát, nem tudja megsemmisíteni legbelső lényegét: azt, hogy tud akarni. Ha lemond róla, vét nemcsak önmaga ellen, hanem a szellemélet leghatalmasabb törvénye ellen, mely mint az élet örök lüktetése, jótékony áramlatként áthatja az egész világot. Ha az egyes ember kikapcsolja is magát az élet igazi lendületéből, azért az a termékenyítő, teremtő fuvalom áramlik tovább, s hangosan revelálja, hogy a szellemnek legnagyobb kincse, értéke, hatalma, isteni tulajdonsága a szabad akarat. A szellemnek tehát korlátlan szabadsága van arra, hogy azt tehesse, amit akar. Szabadság! A legdicsőbb eszmény, ami valaha emberi léleknek tartalmat adott. A történelem folyamán

hatalmas vérfolyamok és könnytengerek jelzik a szabadságukért küzdő szellemek útját. Nézzétek meg egy földi ember életpályáját és keressétek meg benne azokat a nagy akarásokat, amik más emberek szabadságának biztosítására vagy elnyomására irányulnak, s megtaláltátok a titkos jelszót, mely az ember szellemének fejlettségi fokát definiálja. Magasra fejlett, tiszta és nagy szellemek mindig kisugározzák magukból szabadságvágyukat és azt a gyöngédséget, mellyel mások emberi jogait tisztelik; az őrjöngő zsarnokok viszont csupán vak eszközök a minden világok urának kezében, miként vak eszköz a pusztító ciklon, a tűz, a földrengés és a korbács az emberi cselekvések által felidézett kárhozat beteljesülésére. A szabadság értékének megismerése tehát mindenkor fokmérője a szellem fejlettségének: minél tökéletesebben ismeri egy szellemi öntudat akaratának szabadságát és minél intenzívebben érzi, hogy e megismerés fokozza akaratának erejét, annál biztosabban tud az ilyen szellem cselekedni, egyénekre és tárgyakra hatni, annál közelebb van ahhoz a fejlődési nívóhoz, ahol az akarat nem cselekvés többé, hanem teremtés. De annál jobban tiszteli mások szabadságát is. A sztoikus bölcselők hármas aranyszabálya gyönyörűen fejezi ki a türelemnek és megértésnek azt a teljességét, amivel mások életének tartozunk: honeste vivere, alterum non laedere, - suum cuique tribuere (becsületben élni más jogát nem sérteni -, kinek-kinek megadni a magáét). Az evangéliumi tanítás derengő fénye sugárzik e szavakból, mint ahogyan a görög bölcsek szellemi fényességében sokszor Krisztus előfutárjainak megnyilatkozását ismerhetjük fel. A felebaráti szeretet ama nagyszerű tanítását, hogy "aki törvénykezni akar veled és el akarja venni a te alsóruhádat, engedd néki felsőruhádat is", sohasem tudta volna bevenni az emberiség, ha nem élt volna lelkében a szabadság eszményének az a megbecsülése, amit az ókori bölcsek világos okfejtése nyomán már a régi világban minden tiszta és jóindulatú szellem elfogadott. A Földön élt szellemrajok évezredeken át küzdöttek saját személyes szabadságuk elismertetéséért és milliók vérzettek el csatatéren, vérpadon vagy börtönben, amikor embertársaik szabadságjogaiért feláldozták magukat. Csak egy pillantást kell vetni modern társadalmi életünkre, hogy megláthassuk: milyen kevéssé tekinti még ma is a kiváltságos osztályok legtöbb tagja magához hasonló embernek azt, aki szegény és elhagyatott! Bolygónk nagy szellemi elmaradottságát jelenti, hogy napjainkban nagy tömegek rovására visszaélnek a szabadsággal, és az uralkodó osztályok a műveletleneket csak azért, mert nyers tömegerejüktől félnek, alacsonyabb rendű teremtményeknek tekintik és kizárják a kormányzásból. A megkülönböztetés és az ebből folyó társadalmi következések ellenkeznek az emberi természettel. Tökéletesen szabad akarata van minden szellemnek, és ez a szabadság megadja neki a lehetőséget arra is, hogy rabszolgává tehesse önmagát: szenvedélyeinek és alacsony ösztöneinek rabszolgájává. Szabad akarata van jóra, rosszra; választhat élet és halál, törvényes rotáció és ellentétes rombolás között. Ez a szellemi élet alfája és omegája. Ez dönti el sorsunkat, ez életünk kulcsa, boldogságunk, vagy gyötrelmünk okozója. Ki milyen életet akar magának, olyanban lesz része. Szelleméletünkben mi magunk választjuk meg a környezetet, amelyben jövendő testi életünket fel fogjuk építeni; mi szabjuk meg feladatainkat, mi keressük meg a nagy problémák, súlyos megpróbáltatások lehetőségét, melyek között egy életet leélni akarunk. Néha évszázadokon át sóvárogva, reménykedve várunk valakit, aki nekünk a régi bűnök kiegyenlítésének lehetőségét nyújthatja; s ha végre megtaláltuk, aki további fejlődésünk kulcsát magánál hordja: mellé kapcsolódunk, igyekszünk közelében megszületni, leszünk gyermeke, hitvese, szolgája, hóhéria vagy sírásója, aszerint, amennyi bennünk a szolgálatra és szeretetre való képesség vagy a bosszúálló gyűlölet. Bizonyára senki sem fogja a szellemnek sorsa irányítására való szabad akaratát alábecsülni olyan felszínes ellenvetéssel, hogy ha mindenkinek módjában volna olyan életet választania, amilyen vágyainak megfelel, akkor nem volna közöttünk szegénységben élő, nyomorral küszködő ember. De nézzük csak meg közelről a földi életet: itt is mindenkinek módjában áll a helyes és helytelen cselekvés között választania, s vajon az ember, akit önzés, bosszúvágy, szerelmi csalódás gyötrelme, vagy anyagiakban való mértéktelen kapzsiság vezet, hányszor választja mégis a bűnt? Az. akarat csak abban a lélekben lángol tiszta fénnyel, akit indulatok és alacsony szenvedélyek el nem vakítanak. A szellemek sokszor elhomályosult öntudattal mérlegelik a feladatokat, melyeknek megoldására vállalkozniuk kell: nem látják saját fejlődésük érdekeit, ellenben igen erősen tapadnak elmúlt életek emlékképeihez, egyes egyének iránt érzett szimpátiákhoz vagy gyűlölködő érzésekhez. Elfogultak, kicsinyesek, felületesek. Ez befolyásolja tiszta látásukat és ítéletüket. A szellem szabad akarata tehát a szellem egyén;

fejlettségének függvénye: minél fejletlenebb a szellem, annál inkább ki van szolgáltatva a törvények hatalmának, amelyek a szellemek életét, működését, feladatait és próbáit korlátozzák és irányítják; viszont minél magasabbra fejlődött a szellem, annál biztosabb az egyéni öntudata és annál határozottabban tudja magát kivonni az alacsonyabb rendű törvények kényszerítőereje alól amaz egyszerű oknál fogva, mert ő maga is törvénnyé válik: fejlettségének magasabb fokán a végtelenség harmóniája, a fejlődés gyorsabb lendületének örök zenéje csendül meg benne. Hogy aránytalanul nagy a jogfosztottak, elnyomottak, megtiportak száma az élet csúcsán álló kiváltságosakkal szemben: ennek a ténynek magyarázata a Föld szellemi természetében van. A Föld nehéz és verejtékes iskolájuk azoknak, akik fejlődni és szellemi ismereteket gyűjteni akarnak; ennek pedig legjobb módja, ha a szellem a földi életben súlyos megpróbáltatásokat, nehéz küzdelmeket vállal. Amikor tehát a' szellemi fölényének gőgjében elvakult ember azt hiszi, hogy a műveletlenek és szegények hozzá képest messzire elmaradt, fejletlen és állampolgári jogokra méltatlan emberek, meg kellene gondolnia, hogy azok az ő szellemi fejlődésükért nagyobb terheket vállaltak, hogy tehát a társadalmaknak azok az alsó rétegei, amelyek a megaláztatás, nyomorúság és bűn kísértései ellen küzdenek, szellemileg rendszerint magasabban állnak, mint azok, akik anyagi jólétben felettük oly könnyen ítélkeznek! Aki meg tudja becsülni más ember szabadságát, az már helyesen értékeli a magáét is. A szabadság olyan boldogság részesévé tesz bennünket, hogy arról, ha egyszer megismertük, soha többé nem tudunk lemondani. A legmagasabb szellem szabad akarata nem egyéb, mint az örök isteni törvények legbensőbb titkainak ismeretéből folyó alázatosság, amellyel magát e törvények szolgálatára boldog örömmel rendeli. 2. Az egykor tisztáknak teremtett ősszellemek létezésük első pillanatától kezdve mélyreható problémával állottak szemben: hogy felismerik-e a világmindenséget átható törvényszerűségekben a harmonizálásra törekvő szeretet és alázatosság nagyszerű lendületét? Mert ha nem ismerik fel, a dolog természeténél fogva egyéni utakra kellett terelődniük. Az ősszellemek próba alá vettettek: akaratuk hasznosságát kellett bebizonyítaniuk. Teljesen szabadon választhattak jó és rossz között; senki sem adott nekik útbaigazítást. Ezen a fokozaton tehát az akarat szabadságát korláttalannak kell el ismernünk. Az ősszellemeknek egy jelentékeny része a létezés céljának azt tekintette, hogy saját erőit a világharmóniából való elkülönülésre, kiszakadásra használja fel, s ekként egyéni utakat, különös célokat teremtsen magának. Ez a vágy sűrűsödést idézett elő, s a gőg felhőjébe vonta az egykor tiszta és boldog szellemeket. Így következett be az ősszellemek bukása. Minél mélyebbre zuhant a szellem, annál szorosabbra fonódott körülötte az anyag bilincse. Nagy számmal voltak ősi szellemek, akik csak a félanyagi világok sűrűségi fokáig zuhantak; mások elemi szellemcsoportokká, a természeti erők szeszélyes mozgatóivá váltak, vagy tovább zuhantak az állat- és növényszellemek alsó színvonaláig. A legmélyebbre süllyedt szellemek belemerültek a rideg anyagba, a fizikai világok ásványországának sötét tömlöcébe, ahol öntudatukat elveszítve, szinte mozdulatlanságig megbéklyózva, tehetetlen töredékekké váltak magasabb intéző erők szolgálatában. Ebből következik, hogy az akaratnak s általában az életnek szabadsága fokról fokra veszett el a szellemek számára, a bűn nagysága szerint, amiben elmerültek. A földi ember a fejlődés alacsony fokain felfelé vergődő, bukott szellem, akinek szabadsága az anyag bilincsei által korlátozva Van. Az ember akaratának szabadsága tehát az anyagiságból kiemelkedő szellemöntudat függvénye. Az anyag mellé új bilincsek járulnak: a cselekvések törvényszerű következései által felállított korlátok. Minden cselekvés, amint lejátszódott az időben és térben, el raktározódik a világtért betöltő, a legfinomabb rezgéseket is átvevő és megtartó éterrezgésekben, továbbá más szellemek öntudatában ezért minden cselekvésnek messze kiható reakciója, okozata, következménye van. Ezek a következmények azok a rejtélyes erők, amelyek akaratunknak ellenszegülnek. Korbácsolnak, űznek, kényszerítenek bennünket, hogy ne azt tegyük, amit szeretnénk, hanem azt, amit tennünk kell. És még ebben az önmagunk által teremtett rabszolgaságban is

mindig kísér bennünket az élet szabadságának himnusza: minden pillanatban felismerhetjük a törvény hódító szépségét, minden megmozdulásunkkal, vágyunkkal, sóhajunkkal, gondolatunkkal választhatunk a jó és rossz között. Törvényes és törvénytelen, szeretet és gyűlöl et, alázatosság és gőg, jó és rossz mindig elébünk kerülnek az élet százféle viszonylatában, és nekünk mindannyiszor választanunk kell, gyakran véresre sebezve önmagunkat, vagy sírva, vergődve, áldozatul dobva egész életünket, soha ki nem térhetvén a próba rettentő felelőssége elől mindaddig, amíg lelkünkről le nem csiszoltuk első nagy tévedésünk, régi szellembukásunk vigasztalan szennyét: az önzés földiségét. A földi ember szabad akarata tehát relatív fogalom. Csak töredéke egy régi, nagy kincsnek, az isteni világosságnak, ami egykor bennünk ragyogott. Mikor az ember szelleme mintegy bezárja önmagát a földi test börtönébe, az isteni világosság már csak halvány szikra benne, s ezt is sűrű ködök takarják. Akarata egészen halk, csendes dallam, melyet idegen hanghullámok: idegen akaratok hullámai zavarnak. Nem ismeri fel bennük saját magát: elvész a szörnyű hangzavarban, s csak tapogatózva tud előre haladni, el-elmerülve az idegen akarathullámok áradatában. Hosszú fejlődésre, sok új életre, évezredek nehéz küzdelmeire van szükség, míg rabságának tudatára ébred és rázni kezdi a szörnyű bilincseket. Ekkor végre megindul a szellem cselekedetei által. Lassanként észreveszi, hogy szokások, hagyományok, előítéletek és külső hatások rabja, mert mindig azt teszi, amire a körülmények kényszerítik. Kénytelen helytelenül cselekedni, gyenge lévén az erős elhatározásokra. Az ilyen veszteglő, nehézkes lelket nem szabad erőszakosan haladásra ösztönözni, mert abból semmi haszna sem származik, ha más akar helyette. Sok-sok keserű csalódás árán, a földi életek hosszú sorozatán magamagától is rájön, hogy fájó sebeke! kell okoznia magának, ha Istenhez el akar jutni. Meg kell tanulnia a lemondást, az áldozatosságot és bizalmat, hogy meg tudja különböztetni cselekvéseiben a kényszerítő motívumokat saját szellemének vágyaitól. Meg kell tanulnia akarni. Idegen szellemerők gyakran visszatartják, de vezető szellemei erősítik, segítik. Így lassanként igyekszik visszaszerezni azt, amit elvesztett: öntudatának világosságát, akaratának boldog szabadságát. Isten adta nekünk az akaratot, s mi vagyunk azok, akik lelkünk ablakait eltorlaszoljuk. Mindig a szellem maga az, aki önmagát legjobban korlátozza. A cselekedet szabad akarat nélkül annyi, mint a fáklya láng nélkül. Magunk kívánjuk és kérjük az életet, magunk szabjuk meg pályánk irányát és életünk feladatait. De ha egyszer rászállottunk az élet sajkájára, attól a perctől kezdve olyanok vagyunk, mint a könnyű lélekvesztőn tengerre szálló halász: át akarunk evezni a túlsó partra, ám minden pillanatban készen kell lennünk arra is, hogy könnyű hajónk felborul, életünk veszendőbe megy, s elmerülünk a bűn sötét hullámaiban. A földiség mindig magában rejti a bukás veszélyét. Szabad akaratunk tehát a szelleméletben sokkal öntudatosabb, mint a földi életben. Ezért a gyermek is tudatosabban követi szelleméletben választott irányelveit, mint a legtöbb felnőtt ember, mert még jobban őrzi a szellem eszményeinek szépségét; 25-30 évi földi élet után a szellem öntudatát már sokszor elhomályosítja a földiség. Gyenge akaratú, fejlettségi fokozatukra nézve alacsony színvonalon álló embereknél nem ritkán láthatjuk, hogy egyéniségüknek üde és vonzó szépsége, ami ifjúkoruknak oly nemes bájt kölcsönzött, életük későbbi szakaszaiban lassanként lekopik róluk; ridegekké, önzőkké, mások nyomorúsága iránt érzéketlenekké válnak, és az életnek minden viszonylatát csak saját érdekeik szerint mérlegelik. Az ilyen emberek szellemében feledésbe ment a nagy cél, amelyért életet kezdtek; megbénította őket a földiség, eltévedtek az emberrengetegben, elvesztették saját magukat: elbuktak. Nagy, nagy kincs az élet szabadsága. Azt jelenti számunkra, hogy felszabadíthatjuk magunkat a törvények kényszere alól, ha megtanulunk helyesen akarni, vagyis azt akarni, ami bennünket a fejlődés útján egyre magasabbra emel. Szomorú, hogy az ember szabad akaratát nagyon sokszor éppen az ellenkező célra használja fel, mert el van benne burkolva a jónak és igaznak megérzése. A sár, a por belepi lelkünket. Ezért nagyon ritka az az ember, akinek boldog kincse az akarat szabadsága. Még szellemek között is ritka. Úgy tudjuk, hogy igazán tiszta, hófehér szabad akarat csak egyetlen egy van a világon: az a csodálatos, örök láng, ami az Úr lelkében lobog, s ami a végtelen legtávolabbi zugába is a szeretet meleg fényét sugározza. 3. A szellemvilágban semmit sem lehet eltitkolni. A szellem félanyagi teste, melyet asztrál testnek nevezünk,

anyagszerű valami; rezgései kisugározzák a bűntudat zűrzavarosságát, s ezt minden fejlettebb szellem azonnal észreveszi. A bűnbe süllyedt szellem tehát, aki mintegy homlokán viseli szégyenét, kerüli a többi szellem társaságát. Lelke elszürkül és megnémul a teljes elhagyatottságban. Először csak mély fájdalmat érez, azután nagyfokú idegenkedést és gyűlöletet, végül pedig teljesen elfásul minden élővel szemben. Nagy fájdalmak viharzottak át az ilyen szánandó lelkeken, azoknak eltompultsága tette őket színtelenekké és elnémultakká. Mikor az ilyen elhagyatott szellem más szellemek társasága után vágyakozni kezd, akkorára már annyira úrrá lett felette a ridegség, hogy az idegen rezgéseket át sem tudja venni. Szinte süketté és vakká vált. Ez a tehetetlenségnek az az állapota, amely valamely magasabb szellemi vezető hatalmába adja a teljes közönyig elfásult szellemet és az a jótékony vezető, az élethullám lendületének munkása, szuggesztív úton rákényszeríti a szellemet arra, hogy földi anyához kapcsolódva, fizikai testet alkosson magának. Az élet szabadsága ebben a lelkiállapotban halottként szendereg. Az ilyen szellemnek első porruhája nagyon tökéletlen valami. Hogy szellemi teste (asztráltest) közvetlen érintkezésben lehessen a fizikai testtel, ez utóbbival egyidejűen fel kell építenie egy közvetítő anyagszerűséget, melynek sűrűsége a rezgéseket közvetítő éter sűrűségének felel meg, s ezért leghelyesebben így nevezhetjük: éterikus test. Az elfásult szellem éterikus teste úgy van felépítve, hogy az sűrűségére nézve közelebb áll a fizikai testhez, mint az asztrálishoz, aminek természetszerű következése az, hogy az éterikus és az asztrális test között nehezen áthidalható, mély szakadék tátong. Minthogy az ilyen lelki berendezésű emberekre csak földi emberek tudnak hatni, az ezektől átvett rezgések pedig az itt említett, mély szakadék miatt felette nehezen, vagy majdnem sehogyan sem tudnak a szellem finomabb testruháiba átmenni, hosszú évszázadok kellenek, míg a legközelebbi vérrokonságban álló hozzátartozók hatni tudnak a közönyösség havával belepett lelkekre. A közönyös lélek a nyomott szürkeség levegőjét terjeszti a családban. Fáradt, csüggedt rezgései egész környezetét befolyásolják. A közömbösek azok, akik elveszítik Krisztust a keresztfán: engedik tobzódni a gyűlöletet maguk körül, s ők egykedvűen mossák a kezüket, ezt mondván: „Tiszta vagyok ez ártatlan embernek vérétől“. Maga az Üdvözítő lángoló szavakkal ostorozza azokat, akik elnémítják lelkükben a részvét szavát és konganak az érzésekben való ürességtől. „Tudom a te dolgaidat, tudniillik, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév: vajha hideg volnál, vagy hév! Annak okáért, mivelhogy lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kiokádlak tégedet az én számból. Mert ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam és semmi nélkül nem szűkölködöm. És nem tudod, hogy te nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen vagy! Adom néked tanácsul, hogy végy én tőlem tűzben megpróbáltatott aranyat, hogy gazdag légy és fejér ruhákat, hogy öltözeted légyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága: és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. Akiket én szeretek, megfeddem és megdorgálom; légy buzgóságos azért és térj meg“. (János jelen. 3: 15-19.) Ezek a rejtett értelmű szavak arra utalnak, hogy milyen mezítelen az ember, aki magát lelkiekben gazdagnak véli, azonban nincs benne más, mint szürke és egyhangú közönyösség mindennel szemben, ami körülveszi. A közönyös ember veszteg marad és ellensége minden haladásnak. Nagy lépés a fejlődés útján, amikor az elfásult lélek már felingerlődik külső hatások folytán és megtanul - gyűlölni. Igen: a gyűlölet a haladás lépcsőfoka. Mikor a tél fagya megbénítja a természetet, a fák dísztelenül, némán, halottan állnak, mintha várnák a fejsze kegyelem csapásait. De a feslő rügyekben előbukkan az élet: a fák belsejében különös remegés támad, mert az ébredező sejtek már érzik a tavasz szívverését. Ilyen lappangó, mélyre zárt, belső tüzek a gyűlölet rezgései. Akik ezeket átveszik és magukban fellobogtatják, azok messzire jutottak Krisztustól, de belső nyugtalanságukban már hánykolódnak, itt-ott toronymagasságba vetődnek, máskor mélységbe zuhannak. Gondoljatok a tetszhalottra: csontmereven fekszik előttetek a hófehér, hideg test, de egyszerre átfut rajta valami belső remegés, görcsös fájdalom rázza meg az élettelennek látszó tagokat, és felcsukló sírás buggyan ki a keserűvé merevült szájon, s ti ujjongtok, mert élet az, ami ott bugyborékol, ha fájdalomban jelentkezik is először! Ilyen a gyűlölet is. Fekély, betegség, a lélek szennye, de mögötte van valami a nyár melegéből. Mozgás és élet van a gyűlölködő lelkében; aki pedig nem áll egyhelyben, mozdulatlanul, hanem cselekszik, az Krisztus felé halad. Bármilyen helytelenül cselekedtek, de ha már éltek, rezegtek, dolgoztok és

nyugtalankodtok: őhozzá juttok közelebb. Minden tagadásban, cselekedetben közelebb vagytok: fokozzátok az ő szeretetét és segítsetek, hogy ez a szeretet elhasson hozzátok. A szeretet is könnyebben jut el azokhoz, akik cselekszenek. Néha nyolc-tíz élet kell hozzá, hogy a gyűlölet rezgései megcsendesedjenek és szelíd harmóniába olvadjanak, de mégis könnyebb a lázadozónak békét adni, mint a némán és fásultan lemondónak. A gyűlöletet könnyebb irtani, mint a közönyt. Ha sok szerető ember él a családban, és tíz ilyen közé bekerül egy gyűlölködő, akkor talán egy egész élet sem kell hozzá, hogy a nyugtalanság rezgéshullámai harmonikus érzésekké csendesüljenek. Ez a gyűlölet iskolája, ami elvezet a szeretet küszöbéig. Aki már gyűlölni tud, az éppen olyan lángolóan tud szeretni is, ha egy kedvező pillanat fényességében feltárul előtte ennek az érzésnek hódító fehérsége és boldogsága. 4. Az élet szabadságának elve meglehetősen el van burkolva az emberiség vagyoni egyenlőtlenségében. A jogok és vagyoni előnyök nélkül élő nagy tömegek nyomorúsága felébreszti azt a gondolatot, hogy van-e egyáltalában méltányosság az anyagi javak elosztásában, mikor egyesek érdemek nélkül dús vagyonhoz jutnak, mások pedig, sokkal nagyobb számban, nyomorúságosan vegetálva tengetik életüket egyik napról a másikra? Lehet-e egyáltalán az élet szabadságáról, az életformák szabad megválasztásáról beszélni, mikor oly sok ember akarata ellenére kénytelen elszenvedni a szegénység megpróbáltatásait? Ennek a problémának a nyitja az, hogy szelleméletben másképpen szoktuk mérlegelni a földi élet vonatkozásait, mint mikor eltompult emlékezettel már benne élünk ebben az életben. Szellemi öntudattal könnyű megítélni, hogy az anyagi jólét nagyobb és veszélyesebb próbája a fejlődési képességnek, mint a szegénység. A vagyoni helyzet kialakulásában tehát nem a darwini kiválasztási elv játssza a vezető szerepet, vagyis nem az okosabb, fejlettebb, sokoldalúbb szellem teremt magának nagyobb anyagi előnyöket azzal a megokolással, hogy „aki bírja, marja“; hanem éppen ellenkezőleg: a fejletlenebb, önzésre hajlamos szellem. Az ilyen szellem egyéniség az élet felszínén evickél, mint gondtalan aranyhalacska a fehér habokon; ha már ismeri az anyához kapcsolódás, a fizikai élet feltételeinek megszerzése titkait, igyekszik magának olyan környezetet teremteni, amelyben földies vágyait minél korlátlanabbul kielégítheti. A szellemileg fejlettebb, magasabb célokra törő egyéniség azonban az ilyen előnyöket már nem értékeli önzően és azt találja, hogy az az alázatosság és igénytelenség, amire a szegénység tanítja az embert, értékesebb kincs az anyagi jólétnél. És valóban: a gazdag embert az életből való távozása pillanatában a csalódás keserű fájdalma lepi meg, mert mindentől meg kell válnia, amit életében becsesnek és szépnek tartott; a szegény embernek pedig nem ritkán a békességnek és megnyugvásnak szent harmóniája fogja le a szemét amaz utolsó órában, mondván: „sokat küzdöttem, sokat nélkülöztem életemben, de tovább élek a szeretetben, amit emberek szívébe oltottam”… Bizonyos, hogy a szegénységben élő emberek nagy része maga választja a szűkös anyagi életet, mint fejlődésre alkalmas létformát. De kétségkívül vannak számosan, akik nem szabad választás, hanem magasabb kényszer folytán jutnak a nyomorúsághoz. Akik valamikor nagyon visszaéltek földi javaikkal, azok természetszerű következés gyanánt kénytelenek lemerülni az éhínségig fokozódó nélkülözésbe, éspedig minél önzőbbek voltak egykoron az anyagi javak kapzsi harácsolásában, annál kegyetlenebb retorziókat kell elszenvedniük. Viszont áll ennek a törvénynek a megfordított ja is, hogy akik sok egyszerű és nélkülözésekkel teljes életen át magasra jutottak, azoknak jutalmul egy-egy pihenő élet gondtalan szépsége jár ellenszolgáltatás gyanánt, vagy a vagyon kísértése megpróbáltatás gyanánt. Nem szabad végül elfelejteni azt sem, hogy az egyes fejlődési fokok nagy megkülönböztetéseket iktatnak az emberek közé és bizonyos anyagi helyzet, ami az egyiknek gondtalan életet biztosít, az a másik szellemi igényeihez mérten nélkülözésnek forrása. A vagyoni viszonyok különbözőségének e két szélsősége között a variációknak végtelen sokasága lehetséges, s csak az az egy bizonyos, hogy nem könnyű eldönteni: vajon a nagy vagyon és kiváltságos helyzet rejt-e magában a szellemi fejlődésre nézve több veszedelmet, vagy a bűnbe lehúzó, elviselhetetlennek tetsző nyomorúság? Krisztus maga igen gyakran mondott példázatot a vagyoni önzés és földi kapzsiság

alacsonyrendűségéről. A gazdag embernek és a szegény Lázárnak története (Lukács 16: 19-31.) a határok éles e1választását mutatja, de amikor egy tehetős ifjú fordul a szeretet apostolához és azt kérdi tőle, hogy mit kezdjen vagyonával, Krisztus habozás nélkül így válaszol: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat; osztogasd szét a szegényeknek és kincsed lészen mennyországban; jer és kövess engemet!“ (Máté 19: 21.) Az ifjút, aki a kérdést feltette, bizonyára nem kötelezte semmiféle törvény arra, hogy szorgalommal szerzett vagyonától megváljék és íme, Krisztus mégis azt mondja neki, hogy ha tökéletességre vágyik, ha gyorsabban akar fejlődni, ne tulajdonítson semmiféle értéket az anyagi javaknak. Az. evangélium szerint az ifjú e válaszra mélyen elszomorodott, és ebben a csüggedt hangulatban benne van földi életünknek minden alacsonysága, szellemi szegénysége. Fáj megválnunk attól, ami nekünk itt kedves; inkább megelégszünk kevésbé gyors haladással, kisebb mennyei jutalommal, csak hadd élhessünk a mi nyomorult kis kényelmeink, gyarló önzésünk, sápadt fényűzésünk megszokott keretei között! „Egy szolga is nem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megutálja. Nem szolgálhattok az Istennek és a Mammonnak!“ (Luk. 16:13.) Mély jelentőségű és igaz szavak ezek: igen magasan álló szellemegyéniség szavai, melyek a földi élet legnagyobb rejtélyeinek egyikébe világítanak bele. Krisztus nyíltan szembeállítja a kapzsiságot a fejlődés vonalával. És az emberiség mégis hányszor borult le Mammon telhetetlen szobra előtt, mely százezrével szedi áldozatait ebben a szomorú, mély anyagvilágban! Ó, sokkal nagyobb a szegénység ezen a Földön, mint lennie kellene! Az emberek önzése, irigysége és kapzsisága teszi ezt. Szegénységre szükség van, mert ez a létforma az alázatosság eszköze; de van olyan nyomorúság, amit nem magasabb rendű törvény, hanem a kiváltságosak gőgje és önzése okoz. Roppant felelősséget vesznek magukra, akik az éhező, rongyokban járó, az élet szépségeinek élvezetéből kitaszított tömegek szegénységét fokozzák. Minden eltiport élet egy-egy áldozat, amit a földi hatalmasok Mammon aranybálványának szájába vetnek; minden lepergő könny, mely a sanyargatottak szeméből földre hull, néma vádként van feljegyezve az Igazságosság örök könyvében. És a könnyek és vércseppek egykor mind vissza fognak hullani azoknak fejére, akik a bánat forrását megnyitották. Szabadon választunk az élet formái közül, de ó, jaj: rettentően nagy árat kell fizetnie e szabadságért annak, aki más életek letiprása árán akar a magasba emelkedni! Ő a Mammon szobrának legvéresebb és legszomorúbb áldozata.

A KÖVETKEZMÉNYEK TÖRVÉNYE 1. A cselekvések reakciója, a karma 2. A reinkarnáció 3. Szereteten és tudáson át a bölcsességig 4. Az imádkozás ereje és jelentősége 1. Mikor az első ember megszületett a Földön, szellemének sűrűsége .és nyugtalansága kényszerítette leszállani e mély anyagvilágba. A bűnt önmaga ellen követte el. Senkivel szemben sem volt tartozása, mert a duálszakadással egyedül önmaga ellen vétett: hatalmas erőit kettéosztotta és finom delejes erőhullámait durva elektromos vibrációkká tördelte szét. Azzal azonban, hogy kiragadta magát a szellemek nagy szolidaritásából és önző egyéni célok után futkosott, felidézte a törvényt, hogy itt e Földön társas életet kell élnie magához hasonló, megtévedt, elesett emberekkel összezártan. Küzdelemben és nyomorúságban egymáshoz melegednek a ridegségbe merevült lelkek; az embernek is érdekében állott, hogy legyenek társai, akik szenvedéseit megosztják, az élettel folytatott rettentő harcában megsegítik, s akiknek nehéz sorsában a maga szörnyű elhagyatottságát szemlélheti. Az emberi társadalmak története a kölcsönös egymásrautaltság története. Ez a szoros együttlét, az életsorsoknak ez a kuszált egymásba fonódása okozza, hogy önmagunk ellen elkövetett nagy vétkünket a földi életek során a mások ellen elkövetett új bűnök egész sorával tetézzük, s ekként – legalábbis magasabb rendű fejlődésünk megkezdéséig, – csaknem szakadatlanul növeljük azoknak az okoknak a láncát, amelyek bennünket ehhez a súlyos anyagvilághoz újból és újból rabokként fűznek. Ősrégi hindu hagyomány szerint minden elhangzott szó és minden elkövetett tett, sőt még minden suhanó gondolat is fel van jegyezve a kozmikus világtérben, az Akasá-ban. Valóban, minden parányi életmegnyilvánulásnak rezdülése van, mely meglebbenti a világtért betöltő étert és eljut a szellem testvérek egy csoportjához, akiknek tudatában, mint emlékezet, megmarad a mi cselekvésünk, szavunk és gondolatunk tükörképe. Ebből következik, hogy semmi sem múlik el következmények nélkül. Minden rezdülés visszahatást ébreszt, minden szóra van válasz valahol a végtelenségben, s akár figyelünk erre a különös echóra, akár nem, valamennyi cselekvésünk reakciójával találkoznunk kell egyszer a végtelenség sugaras mezején, hogy számot adjunk róla: helyesen jártunk-e el vagy vétkeztünk? Az okszerű következetességnek, állandó visszahatásnak ezt a kérlelhetetlen, rideg jelentkezését a következmények törvényének, kármának nevezzük. Kegyetlen, rettenetes, de igazságos törvény. Kegyetlen, mert nem lehet vele alkudozni; az evangélium szerint „meg kell fizetni mindent az utolsó fillérig“, - de azért igazságos, mint az örök egyensúlyt mutató mérleg. Ez a törvény az, amelyről Pál apostol mondja: „A bűn ereje a törvény“, - a bún élteti, mozgatja, készteti cselekvésre a karma törvényét és a törvény ad erőt a bűnnek, hogy visszatérítsen régi tartozásokat. Soha következetesebb és tisztább logikát nem teremtett gondolat, mint amilyent létrehozott a következmények törvénye. Mint ahogyan a tükörlapra eső fénysugár matematikai pontossággal verődik vissza ugyanakkora szög alatt, úgy a cselekvések és gondolatok következménye is hajszálfinom pontossággal jelentkezik mindig a kiegyenlítés irányában. Kitérni lehet előle egyszer, tízszer, százszor, de előle elmenekülni soha: a karma mindannyiszor újból jelentkezik és nem pihen el előbb, míg le nem számolunk vele. Fejlődésünk útján egyetlen lépéssel sem haladhatunk előre addig, amíg múltunkban kiegyenlítetlen tartozások vannak, legyenek azok nagyok vagy kicsinyek; véres jeggyel ellátottak vagy apró szeretetlenségek és emberi botlások. Nincsen gondolat, melynek rezgése örökre elveszne a térben. Ma már a rezgések szabályos és törvényszerű terjedése a fizikában is ismeretes: műszaki emberek állítják, hogy például a rádióhullámok bolyongva megmaradnak az éterben és műszereink szelektivitásának egy későbbi tökéletesebbé válása idején aligha lesz lehetetlen évszázad okkal ezelőtt útnak indult rezgéshullámokat ismét hangokká alakítani. Az éter nemcsak a Földet veszi körül, hanem kitölti az egész világteret; csodálatosképpen azonban, míg a

fényhullámok korlátlanul áthatolnak rajta egészen a legmesszebb levő állócsillagokig, a Földről elinduló másfajta rezgéshullámok nem sugároznak ki a térbe, hanem az úgynevezett Heaviside-rétegről ismét visszaverődnek a Földre. A cselekvések és gondolatok rezgései is kötve vannak a Föld szférájához, mintha valami rejtett törvényszerűség azt kívánná, hogy a bűnök emlékei itt maradjanak, amíg egy kiengesztelő érzés által bele nem hullnak a feledés tavába. Az amerikai Lee de Forest, az audioncső világhíres feltalálója mondott a következőket: - Mikor a rádiójeladás kétszer körülfutotta a Földet, akkor már csak egy-ötvened része van meg benne az eredeti erőnek. Ez körülbelül a határ, amelyen belül mai technikai készültségünkkel még felfoghatjuk őket. Egy másodperc elteltével a leadás ereje az eredeti erőnek már csak ezredrésze. Elméletileg a rádióhullámok örökéletűek, és állandóan keringenek a Föld körül, feltéve, hogy tényleg nem távoznak el a végtelenségbe a Heaviside-rétegen keresztül. Ugyanúgy örökkévalóak az óceán hullám rezgései is, de túl gyengék ahhoz, hogy hangjukat mai műszertechnikánkkal élő valósággá rekonstruálhassuk. Ebből következik, hogy az a csobbanás, amit Noé bárkája csapott az özönvízen, mikor az Ararát csúcsán fennakadt, még ma is megvan valahol... Azok a rezgések, amik a szellemben élő gondolatoknak alakot adnak, sok ezerszer finomabbak, rövidebbek és gyorsabbak a rádióhullámoknál. Ezek élnek, keringenek, elraktározódnak és újból megjelennek az élők emlékezetében, ha a törvény szükségszerűsége úgy kívánja. A nagy folyamok zúgása, erdők suhogó moraja, nagyvárosok zaja és az emberek zokogása összeolvad egy különös, mély moll-akkorddá, melynek alaphangja a zongora középső f-hangjának felel meg; ebben a panaszos, halk sóhajban benne sír az egész emberiség bús jaja, Ádámtól a legutóbb született kis emberpalánta gügyögő felsikoltásáig. 2. A fizikai testbe zárt szellem sokszor nem érzi meg a törvény tendenciáját és kitér a feladat megoldása elől, melyet élete tárt eléje. De a testből eltávozott szellem már sokkal tisztábban látja a dolgokat. Hamar megismeri gyarló tévedéseit, elmúlt élete elhibázottságát. Kénytelen azokra gondolni, akiket megbántott, megrövidített vagy akikkel szemben nem tudott szeretetet érezni. Bűneink emléke lehúzza a földi élet keretébe; szeretne tovább emelkedni, de nem tud, mert tartozásainak rabbilincsével oda van fűzve a fájó emlékekhez és a rideg anyaghoz. Kénytelen belátni, hogy amíg nem fizet, addig jobb sorsot nem remélhet. Új életet sóvárog tehát; lejő a Földre újra megszületni, küzdeni, megaláztatni, megöletni s a bűnök szennyétől szenvedésben megtisztulni. Itt kapcsolódik bele egyik törvény a másik törvénybe: így lesz a karma következménye az ismételt születés, a reinkarnáció. „Szükség néktek újonnan születnetek“, - mondá Krisztus. De már sok idővel a krisztusi tanítás előtt ismeretes volt a lélekvándorlás törvénye. A hindu és egyiptomi kultúra ezen a tanításon épült fel, és Pitagorasz a görög szellem zománcával ékesítette a halhatatlan léleknek földi testbe való vágyakozását. A bibliai zsidóság művelt elemei a reinkarnáció elvének ismeretében nőttek fel, s ez a gondolat annyira természetesnek tetszett akkoriban, hogy mikor .~ tanítványok Illés próféta megjövendölt eljövetele felől kérdezék az Üdvözítőt, Krisztusnak elég volt ennyit válaszolnia: „... Mondom néktek, hogy Illés már eljött, kit nem esmérének, hanem azt mívelék vele, amit akarának“. Ebben a válaszban benne van az a kijelentés, hogy Illés újra élt az emberek között, az emberek azonban nem ismerék fel benne a megjövendölt prófétát. A szelíd lelkű evangélista nem is magyarázza tovább ezt az igen természetesnek tetsző dolgot, hanem egyszerűen csak hozzáteszi a kapott közléshez mint önként érthető következtetést, ezt a toldalékot: „Akkor megérték a tanítványok, hogy Keresztelő János felől mondta volt ezeket nékik“. (Máté 17:13) Ott van Krisztus hosszas beszélgetése Nikodémusszal (Ján. 3: 1-12.), mely világos és egyszerű szavakkal magyarázza meg a reinkarnáció szükségességét. „Te Izraelben mester vagy s ezeket nem tudod-é?“ - kérdezé Krisztus csodálkozással telten a vele vitatkozó farizeustól, mert hiszen a zsidóság mindezeket a szellemi ismereteket már jóval előbb elsajátította, és ritkaság volt akkoriban, ha művelt, írástudó ember az újjászületés lényege felől kérdezősködött. Krisztusnak akkor mondott, gyönyörű szavai megadják az ő egész földi küldetésének kulcsát és az emberi szellem emelkedésének magyarázatát. Elmondta nekünk, hogy a szellem

újból és újból visszatér a Földre; elmondta azoknak, akik ezt még nem érezték meg maguktól. Hiszen az újjászületés nem is valami misztikus, rejtett ismeret, hanem tapasztalat, élő valóság, földi élmény. „Ha földi dolgokat mondtam néktek és nem hiszitek: mimódon hiszitek, ha mennyeieket mondándok néktek?“ Földi dolog az, hogy fizikai testbe öltözünk; földi dolog, hogy sárruhánkat levetvén, új testben jelenünk meg az emberek között. Ez mindannyiunkkal megtörtént már igen sokszor, csak egyesek nem képesek jelenlegi életük anyagiasságából tiszta öntudatra emelkedni. Milyen könnyű pedig az eszméletre jutás! Csak hinni kell az áldott Üdvözítő hívó, éltető szavainak igazságában, hinni a szellem halhatatlanságában, örök életében, mert a hit az élet, az örökkévalóság. Íme, megmondá őmaga: „Mert úgy szereté Isten a világot, hogy az ő egyetlenegy szülött Fiát adná, hogy minden, valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen“. (Ján. 3:16.). Az életek sorozata reánk nézve iskola: minden élet más-más szellemi ismeretre tanít meg bennünket. Ebben az iskolában nem ismerik a kényszert: mindenkinek magának van szüksége a haladásra, s ezért mi magunk küzdjük ki magunknak azokat a tapasztalatokat, amik bennünket emelkedésre képesítenek. A fejletlen szellem külsőségeket kér, és azokat meg is kapja, minthogy a szellem vágyának mindig reális következményei vannak. Könnyű élet, gazdagság, dicsőség, ünnepeltetés, mások felett való uralkodás: ezek a képzetek töltik el egy alacsony fokon álló szellem lelki világát, s azok a fejlettebb vezető szellemek, akik az ilyen szárnypróbálgatók első lépéseit észrevehetetlenül kísérik, meg is szerzik azt, amire a vágy irányul. Segítenek a kezdő szellemnek életet nyerni egy földi értelemben magasan álló, születési előjogokban bővelkedő családban. Hadd lássa a szellem, hogy a vagyon és hatalom milyen nagy kísértő, milyen veszedelmes játékszer. Ha rabjukká szegődik és élete kárba vész, szelleméletében megmutatják neki a szerzett tanulságokat és így szólnak hozzá: - Nézd csak, szegény testvérünk: milyen rideggé tette a te lelkedet kiváltságos földi helyzeted! Látod, semmit sem tudtál elhozni vagyonodból és dicsőségedből. Mi vagy most? Meztelen, didergő, panaszos lélek, akinek gőgje minden szellemet eltaszít magától. Próbáld meg most a másik életformát. Nézd, akik szegények a Földön, milyen szelídek, mennyire szeretik egymást! Sokat fogsz szenvedni, de a szenvedés letörli lelkedről a ridegséget és önzést. Kérj új életet és megkapod. Akarod? Akarja, igen, nagyon is akarja! Az előbbi pompázó élet után talán nem mindjárt a szegénységet; nem, a szegénység nagyon keserves teher, illúziórontó, szennyes valóság, de egy kis csendes, polgári élet, apró örömökkel, változatos szerelmekkel - az jó volna! A szellem vágya ismét teljesül; minden vágy teljesül, ha erős akarattal párosul. Új próbák, új kísértések, új eltévelyedések. Sok-sok hajótörés, fájó, égető könny, keserű csalódás vezeti rá a szellemet, hogy ha az élet legteljesebb szépségét lelkébe fogadni akarja, akkor le kell szállnia a mélységek legaljára, ahol az igaztalan bántások örvénye kereng, ahol félretaszítanak, lenéznek, megtaposnak bennünket, s ahol megtanuljuk a magunk parányiságának megismerése mellett a megbocsátás igen nehéz erényét. Csak az járta igazán végig a földi ismeretek iskoláját, aki tud lelkében alázatos lenni, és érzi, hogy mindig csak a test szenved, a szellem pedig éppen a szenvedés tüzében száll a legfenségesebb szárnyalással Isten felé. Törvény, hogy bármilyen életsorozatot választ is a szellem, földi vándorlása folyamán legalább egyszer igen magasan kell állnia az emberek feje felett, s legalább egyszer mélyen le kell merülnie a földi nyomorúság mocsarába. Próbák ezek, melyek elől kitérni nem lehet. Hányszor eltéved a szegény vándor, míg megszerzi a szükséges tájékozódást, mely egyenesen Isten felé vezet! Amíg a lépések bizonytalanok, addig sűrűn váltogatják egymást a botlások, irányváltoztatások és kétségbeesett kísérletek; később az élet lendülete egyenletesebbé, a célok ismerete tudatosabbá válik; az életsorozat vége felé pedig a szellem már teljes határozottsággal, nyílegyenesen halad az előre megjelölt úton, és bátorsága az óceánjáró hajós fölényes biztonságérzetéhez vagy a vándormadarak ösztönös iránymegérzéséhez hasonlít, mellyel vaksötét éjszakában idegen világrészek felé megindulnak. Nem lehet elképzelni vonzóbb és idegizgatóbb olvasmányt, mint amilyen egyetlen ember földi életsorozatának rendszeres és összefüggő leírása lenne. Különösen a világtörténelem szereplő alakjainak élettörténete volna e tekintetben felette tanulságos, ha azoknak nyelvét, akik ilyen végtelenül fontos emberi dokumentumok ismeretéhez hozzájuthatnak, nem kötné meg a szellemi felsőségnek az a bölcs mérséklete és önfegyelmezése, ami feltétlen hallgatást parancsol. A halottak nem fecsegnek és az élők közül csak azok

juthatnak nagy titkok birtokába, akik a halottak örök szolidaritását már megértették. Csodálatos volna megfigyelni, hogy az egykor ünnepelt hadvezérek és világverő cézárok hogyan váltak egy későbbi élet folyamán közönséges tengeri kalózokká, mert a külső életformák nem voltak eléggé kedvezőek mértéktelen harácsolási kedvük glorifikálására vagy hogy babérral koszorúzott költők és tudósok hogyan veszítették el egyik életről a másikra fényes tehetségeiket, ha visszaéltek velük? A szellemi élet telve van a hírnév rokkantjaival és a dicsőség elesettjeivel. Az élet legmélyén vergődő névtelenek szívében pedig gyakran megcsendül az örök dallam, mely kiemeli a Föld porából és Isten dicsőségének részeseivé teszi őket, mert írva vagyon: „az utolsók elsők lésznek és az elsők utolsók, mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak“. (Máté 20:16.) 3. Nagy messzeségekből, más naprendszerekből csoportosan jönnek a szellemek a Föld szférájába, hogy olyan tudományt tanuljanak itt, amilyenhez addig nem juthattak hozzá. A Föld hivatása az, hogy megtanítsa gyermekeit a szeretetre. Hogyan, hát más világokban nem ismerik azt a szót, hogy szeretet? Vannak világok, amelyekben már nem kell ezt tanítani, mert a szeretet ott a legfőbb erő, a szellem kisugárzó fényessége és minden élet ragyogó, áldott napfénye; vannak más világok, amelyeknek lakói szellemi fejlettségükhöz mérten még nem ismernek más impulzust a cselekvésre, csak azt, ami önzésből fakad. A két szélsőség között a Föld fokozata az átmenet. Sűrű anyagvilágok vándorai azért jönnek ide, hogy megismerjék a szeretni tudás mély lelki örömét és kincsükkel fel tudjanak emelkedni innen a még magasabb félanyagi világokba. Figyeljük meg, hogyan tanítja a Föld gyermekeit szeretni! Néhány üres, semmitmondó élet után, amelyekben a szellem csupán hozzászokik a földi szférákban otthonos delejes rezgésekhez, s ekként mintegy asszimilálódik az új környezethez, a Föld megmutatja nekünk, hogy milyen bájos portéka egy sírdogáló kis poronty, aki hús a mi húsunkból, vér a mi vérünkből. A szülői érzés olvasztja le szívünkről a közöny jegét legelőbb. Nincs földiesebb, hatalmasabb, ujjongóbb érzés az anyaság érzésénél. Legkezdetlegesebb fokán tiszta állati vonzalom, telve féltéssel, büszkeséggel és önzéssel, hiszen a primitív anya önmagát szereti a gyermekében. Olyan lenyűgöző, mélyreható és nemes érzés ez, hogy elég is egy egész életre; nagy haladást tesz az a fiatal szellem, aki kicsinyének fejlődésében meg tudja érezni a külön egyéniséget, s aki felnőtt gyermekében már nem a saját maga kópiáját, az ő egyéni tulajdonát, rabszolgáját látja, hanem egy másik szellemet, egy külön embert, akit a szülői hatalom alól való felszabadulásának kivívása után is kedvesnek, szeretetreméltónak tud tartani. Írástudó ember már nem érzi annak a roppant értelmi munkának a jelentőségét, hogy mit tesz az: az első betűt elolvasni és papírra rajzolni; éppúgy nehéz rekonstruálnunk annak az igen jelentős fejlődési processzusnak a belső tartalmát is, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a nyers állati indulatok korszakában legjobb falatunkat egy más embernek, a gyermekünknek szájába adjuk. Olvassunk az élet nyitott könyvében, és látni fogjuk, hogy milyen gazdag tapasztalati skálán jut el ez a szeretetre való primitív képesség a hitvesi hűséghez, majd a rokoni és baráti ragaszkodáson át ahhoz az érzéshez, hogy mindenkit testvérünknek és barátunknak érezzünk, aki szomorú, s aki szeretetünket nemcsak nem utasítja vissza, hanem kéri és sóvárogja. De amíg ezt megtanuljuk, addig ezerszer és még sokkal többször vétünk a szeretet ellen. Addig sokszor gyűlölünk, tévelygünk, botorkálunk és elbukunk. És akinek egyszer sebet ejtettünk a szívén, az azt a fájdalmat egykor számon fogja majd kérni tőlünk. Ha ő maga el akarná felejteni, nem hagyja feledésbe merülni a törvény, a karma, ez a hatalmas, rettegett, szörnyű igazságosság. Ha megöltük rabszolgánkat, el kell jönnünk egy új életben, hogy azt odaajándékozzuk neki, s hogy joga és módja legyen tőrét a szívünkbe mártania. Minden bántalmat, szeretetlenséget, kevélységet vissza kell kapnunk attól, aki megbántottunk. A következmények törvénye pontos, mint egy óramű és biztos, mint a halál. A „szemet szemért, fogat fogért“ elve kínos pontossággal jelentkezik a legjelentéktelenebb részletek betartásában is. Hajszálnyira ugyanannyi évet, hónapot és napot kíván tőlünk, mint amennyit másnak az életéből eloroztunk. Tragikus dátumok végzetszerűen ismétlődnek; bármelyik világrészben születtünk, múlt cselekvéseink árnyai odavonszolnak bennünket egy ismeretlen tartományba, ismeretlen városba, arra a bizonyos egyetlen kőlapra, amelyhez hajdani bűnünk szennye tapad, s ott kell ugyanannak az órának és ugyanannak a percnek egy

későbbi fordulóján véres fővel elomlanunk, amelyben egykor az emberiesség ellen vétkeztünk. Csodálatosak, titokzatosak és nagyszerűek a karma útjai; rabláncon vezetnek bennünket sírunk felé, s meghagyják nekünk a szabadság illúzióját, hogy tetszelegjünk magunknak öntudatunk, eszességünk, akaratunk délibábos álomképeivel... Egyetlenegy erő van, mely némileg változtatni tud a következmények törvényén. Ez az erő a szeretet. Ha az élet elém sodor egy szegény bűnöst, és nekem a karma törvényeinek hatalmánál fogva jogom van őt gyűlölni, kínozni és megölni: az én szívemben ama hatalmas ösztönnel szemben is, mely a kiegyenlítést sürgeti, mindig felébredhet a szánalom és megbocsátás érzése. Szerethetek olyan embert is, aki ellenem nagyot vétett, aki életemet egykor elvette. És ez a szeretet, ez az Isten lelkéből kiszakadt, boldog érzés az, mely legyőzi a törvényt. Megbocsáthatok s kegyelmet adhatok embertársamnak, ha van bennem erő és akarat a jóságra. A szegény bűnös zavarba jut ezáltal; hiszen azért öltözött porruhába, hogy meghalhasson az én kezem által és én most neki megbocsátok... Hogyan rója le tartozását? Hiszen addig nem tud tovább emelkedni, míg nem fizetett. Kármája azonban tovább hajtja, kármája él s kergeti a sír felé, mely reá vár. De a kiegyenlítés nem ember kezétől következik be számára. Talán a szél lesodor a ház tetejéről egy tégladarabot, s az agyonüti. Vagy megbillen lába alatt a híd pallója, s ő az örvénybe zuhan. Mindegy. A karmák láncolata véget ért, a rossz cselekvések sorozatának következményei e1enyésztek az űrben. Ez a szeretet ereje és nagysága. Nincs könyv, mely változatosabb, színesebb képeket tudna rajzolni, mint maga az élet. Figyeljétek az élet hullámverését és olvassatok nyitott szemmel a történésekből: ez a bölcsesség legigazabb iskolája. Nézzétek meg, hogyan rabolja el a halál anyja kebléről a gyermeket! Kisírja a két szemét utána, vágyik melléje feküdni a koporsóba; azt lehetne hinni: örökös gyászba merült egy viruló asszonyi élet. De ha olvasni tudsz a szívekben, láthatod, hogy azt a felszínes, könnyű szórakozásokban elmerült lelket milyen csendessé, alázatossá tette az elomló könny folyama. Azelőtt soha nem gondolt talán a hol napnál messzebbre; most szeme túllát a sír éjszakáján, és gyermeke mosolygó tekintetét keresi a mennyországban. Már tud hinni, mert szenvedett. Nem nagyon rossz dolog történik azzal, aki szenved! A fájdalmat enyhítheti a könyörületes szív, de a szenvedést hagyni kell, hogy mélyen szántsa fel a lelket, mert szenvedésben bontakozik ki földruhája darócából az ujjongó, diadalmas szellemöntudat, szenvedésben érezzük meg az örök élet újjáteremtő csókját a szívünkön! A cselekvések láncolata szabja meg az elkövetkezendő dolgokat. A cselekvések emberi elhatározásoktól függvén, nincs rá mód, hogy a jövőt meg tudjuk látni vagy meg tudjuk jósolni. A legnagyobb szellemi intelligenciák sem tehetik meg, hogy jövőben bekövetkező dolgokat részletekbe menő pontossággal meghatározzanak. Talán nem lenne nehéz megmondani azt, hogy a jelenben lefolyó eseményeknek mi lesz a törvényszerű következményük holnap vagy egy évtized vagy egy évszázad múlva, ha az emberek és elhatározások addig hajszálnyi eltérést sem mutatnának. De éppen ellenkezőleg: az emberek elhatározásai folyton változnak és eszerint folyton átalakulnak a fejlődési lehetőségek is. Minden bűnös igen sokszor kap haladékot, s néha egyetlen másodpercnek az ezredrésze elég arra, hogy egy szegény tévelygő felismerje útjának helytelen irányát, és visszatérjen Istenhez. Eszerint változnak a következmények és változnak a karmák is. Jó emberekké igyekszünk lenni - ez az élet legbölcsebb és legigazabb tanítása. A jóra való törekvés vet gátat a bűnnek; a kígyó fejét csak a szeretet törheti össze. Ha a szeretetre való képesség megszerzése révén a szellem bizonyos mértékig már úrrá lett az anyagon, a tudás az, ami szárnyakat ad a további emelkedésre. Sokan, akik a Földön a szellemvilággal foglalkoznak, lebecsülik a földi tudományt: nem Istentől eredőnek mondják. Pedig minden Istentől ered, főképpen a bölcsesség és annak eszköze, a tudás, csak maguk az emberek azok, akik a magasból nyert szikrából romboló tüzet csiholnak. A lélekben benne él a vágy a megismerésre. Vajon törvényes lenne-e a tudás, ha nem az Úr adta volna? A fejlődés útja a megismerés. Akiben meghalt a megismerés vágya, az a szellem megállt. Szeretetben is lehet előhaladni, de a megismerés vágya nélkül a szellem olyan angyalhoz hasonlít, akinek egyik szárnya hiányzik. A szeretet tulajdonképpen a tudás legmagasabb foka, mert minden, ami földi tudomány, még a legelemibb is, a szeretet kifejlődéséhez vezet. Ha a tudós lelkében nincsen szeretet és megértés az emberek iránt, akkor az a

tudós csak a formákat ismeri, szellemi készlete alig több üres adathalmaznál. Aki igazán tud, az a lelkével tud, nem az agyáva\. Az igazi tudós a kicsinyességig szeret tárgyakat, könyveket, baktériumokat, pókokat és műszereket, de ugyanilyen simogató és megértő gyöngédséggel fordul azok felé az emberek felé is, akik még nem tudják az ő magasan szárnyaló gondolatait követni. Meglátja bennük a végtelenséget, mely az állati lélekben, a világmindenség törvényeiben és az élet változatos alakulataiban a tanulmányozásra méltó formák variációit mindig új világításban mutatja. Így jut el a szellem a szereteten és tudáson át a bölcsességig. A bölcsesség pedig nem más, mint az Isten lényéből kiáradó, örök igazságosság felismerése. Krisztus tanított meg bennünket bölcsességre és igazságosságra. Az igazságosság Krisztusnak a szeretet után kifejlődött legszebb tulajdonsága. Valóban krisztusi erény: ebből származik a jóság, a legfehérebb virág, ami valaha lélekben nyílhatott. A mi Földünk alacsonyságát mutatja, hogy itt sokkal inkább kivirágzott az igazságosság ellentéte, a hazugság, pedig ez ellenkezik a szeretettel, s ha ellenkezik, akkor az evangéliumi tanítás szerint bűn a Szent Lélek ellen. A legtöbb kármának, szenvedésnek, süllyedésnek okozója a hazugság. Olyan, mint valami pestises métely: észrevétlenül lepi meg a lelket és mosolyogva ül ki az ajkakon. Megfertőzi a társasági életet, a családi környezetet, sőt még a magános öntudatot is. Az emberek megszokásból hazudnak és gondolataikat sokszor önmaguk elől is rejtegetik, nem tudván, hogy a hazugság megsűríti az asztrál testet, és megnehezíti a krisztusi szeretetnek a Földre való leáradását. Az igaz ember küzd a hazugság ellen, hogy bajnoka lehessen az igazságnak. Sem gyöngédségből, sem szeretetből nem ferdíti el a tényeket, hanem a tiszta igazat mondja még akkor is, ha fájdalmat kell okoznia. Ha végzetes lenne az igazmondás, inkább hallgat: a hallgatás a legszebb és legnehezebb igazság, a bölcsesség iskolája. Ha az emberek társaságában elhangzik egy-egy hazugság - pedig milyen sok hangzik el! - nyugtalan, fájó, kellemetlen hangulat rezgése szálldos a levegőben; láthatatlan szellemerők ujjongva kapcsolódnak bele és beoltják a hazugság mérgét fogékony, ifjú szívekbe. Alig van az életben pillanat, melyben az igazság és hazugság, jó és rossz, szeretet és ridegség formái között választást ne kellene tennünk; a kétségek között való vergődésnek ez a folytonossága szabja meg életünk és fejlődésünk irányát: így halmozzuk egymásra tartozásainkat, növeljük kármánkat, mert hiszen minden pillanatunkban él és tevékenyen működik bennünk a szellem emelkedésének és lezuhanásának örök lendülete: a választásnak és az életnek szabadsága. 4. A karma teljesítése iránti kötelezettség nem mindig folytonos. Vannak különösen nehéz kármák, melyek egész életre szólnak: a születésüktől fogva nyomorékok kétségkívül holtukig viselik terheiket. De az ilyen kényszerhelyzetektől eltekintve, a legtöbb karma teljesítésében üdítő megszakítások szoktak előfordulni, hogy az életnek későbbi fordulataiban ismét nagyobb teher szakadhasson a pihenten többet elviselni tudó ember vállaira. A karma lefolyása tehát hullámvonalszerű görbét mutat: a hullámhegyek az események összetorlódását, a szenvedések növekedését jelzik, a hullámvölgyeknek megfelelő időszakokban pedig a karma szünetel. Majdnem minden élet folyásában fel lehet ismerni a törvényszerű következményeknek ezt a lüktetését. Isten jó és könyörületes: ad nekünk időt a pihenésre és felfrissülésre, hogy a megpróbáltatás nehéz óráiban annál erősebbek lehessünk. Az erőgyűjtésnek azonban van egy más, hatékony eszköze is: az imádkozás. Nagyon régi forma ez; mióta szellemek vannak, azóta mindig az imádkozás volt a felemelkedésnek és erőgyűjtésnek leghatékonyabb módja. Még a legprimitívebb szellemben is benne él a vágy, hogy eljuthasson Istenhez. Szent csodálat fogja el valami ismeretlen, rejtelmes lény iránt; hangot hall, mely hívja őt, de nem tudja, hogy kinek a hangja az? Az öntudatos lélekben a sejtés egyre biztosabbá válik, halk áhítat ébred benne, s mikor eljut a biztos megérzéshez, akkor egyszerre közvetlen kapcsolatba kerül Istennel. Felel az Úr hívó szavára. A hang rezgése elhalkulhat, de aki egyszer tudott imádkozni, az soha sem felejti el a boldogságot, melynek részese volt, az mindig vágyakozni fog Isten felé.

Sokféleképpen lehet imádkozni. Más a szellemek imádsága, más az embereké. Volt egy kor, melyben a lélek tiszta áhítata szavakban nyert formát; az emberek szavakban kezdtek imádkozni, s ennek később az lett a következése, hogy majdnem egészen eltűnt az ima, s csak a szavak maradtak meg. Az ilyen híd azonban nem tudja átívelni az örökkévalóságot, mert nagyon ingatag. Az emberek idővel maguk fognak rájönni, hogy a puszta szó, melynek csengésében nincs meg a szív melegsége, nem hat túl a falakon; igazán imádkozni csak jó cselekedetek által lehet. Ez az az ima, ami maradandó. Beszél helyettünk Istenhez akkor is, ha már régen túlszárnyaltuk a Föld szféráját, s beszél az utánunk jövőknek, a késői, fáradt vándoroknak arról, hogy ők is megtalálhatják az Istenhez vezető utat, ha tőle kérnek segítséget. Amikor földi emberek imádkoznak, akkor tulajdonképpen nem tesznek egyebet, mint megtisztítják a lelküket a földiség porától. Az ember érzi, hogy szellem. Istennel társalog, hogy erőt nyerjen a cselekvésre. Az Úr beszél és mi az imádkozásban hallgatjuk. Krisztus arra tanított bennünket, hogy mikor Isten szavát hallani akarjuk, némuljon el bennünk minden kívánság és legyünk alázatosak, hogy Ő megszólalhasson bennünk. Az imának legfontosabb feltétele a vágytalanság; ha valamit kérünk, legyen ott mindig a Mestertől tanult toldalék: „mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te!“ Sokszor kárunkra lenne, amit kérünk. Kármánk kívánja, hogy a rettegett csapás bekövetkezzék lehet, hogy az ima olyan erős, hogy elhárítja a veszedelmet, de ez akadályozza és késlelteti fejlődésünket. Kérés nélkül is lehet imádkozni, mert az imának nem az a célja, hogy Istent az emberekhez levonja, hanem az, hogy az embert Istenhez emelje. Az imának, mint kisugárzó gondolatrezgésnek, nagy ereje van. Ha sok földi ember, mikor ajkához viszi a kenyérfalatot, ezt gondolja: „Adj Uram, enni minden éhezőnek“, - akkor a kisugárzott gondolatforma ugyan nem lakatja jól az ínségben szenvedőket, de megrezegteti azoknak lelkét, akiknek módjukban van az éhezőkön segíteni. Nagyobb csoportokban a tömegek lelki rezdülése még hatékonyabb. Ha néhány száz ember ugyanabban a pillanatban összekapcsolja szellemének erejét és szárnyaló imában küldi vágyakozását Isten felé, akkor a szeretetnek és alázatosságnak ez a sugárzó fényessége roppant távolságokon át mint szárnyaló erő hatol keresztül, s a láthatatlan segítők milliói kapcsolják bele e fényes sugárba a maguk erejét. A gondolatformák olykor bizonyos helyekhez vagy tárgyakhoz tapadnak: megáldott vagy megszentelt tárgyak évszázadokon át fénylő aureolába vannak burkolva. Azért nem szabad puszta formaságnak tekinteni, ha az emberek templomokba vágynak. Lehet egyedül is Istenhez emelkedni, főképpen a természet nagy csendjében, szabad ég alatt; a régiek mindig szabadban tartották istentiszteleteiket és ott mutatták be áldozataikat. De ehhez nagy gyakorlatra van szükség, s az emberek nehezen nélkülözik a formák művészi teljességében megnyilatkozó külső segítséget. A vallások külsőségei nem üres formaságok, hanem az asztrális rezgések egyensúlyozói. Templomokban gyakran látni lehet, hogy a falakon túl kitáruló, nagy távlatokban fehér szellemek légiói sorakoznak néma csendben, sokkal nagyobb számban, mint a földi testben jelenlevők; sajnos, van példa arra is elég, hogy ha a szószéken álló prédikátor szívéből nem a krisztusi szeretet meleg áramlása csap ki a hívek felé, akkor sűrű, nehézkes, sötét árnyalatok libegnek a kőangyalok és aranycirádák között. A tömegerők érvényesülése szempontjából nagy jelentősége van az istentisztelet művészi formaszépségének. Templomokba rendesen olyan hívők járnak, akik még vágyakban imádkoznak; ezeknek szükségük van nemcsak a felemelkedés lehetőségét nyújtó idegen segítők támogatására, hanem az asztrális rezgéseket megnyugtató, zsongító külsőségekre is. Az orgonabúgás, tömjénillat, lobogó fény, művészi kép és szobor nagyban megkönnyíti a vágy kibontakozását. Nem pogány tárgyak és főleg nem bálványok ezek, hanem a szépségkereső lélek vágyának megpihentetői. A puritán vallásreformátorok erősen túllőttek a célon, mikor a templomok belsejét megfosztották művészi szépségétől, mert ezáltal a fejletlenebb és gyengébb szellemek számára nehezebben járhatóvá tették az utat, ami az ima által Isten felé vezet. Az erős szellem könnyen nélkülözi a formákat, mert már az ima kezdetén mintegy kiemelkedik testéből, és az anyagon túl, csupán lélekben él, de az erőtlennek és gyakorlatlannak a művészet gazdag képzelőereje adja meg az igazi szárnyalás lehetőségét. Szeretném, ha egykor az emberek minden nagy és emlékezetes évfordulót a művészi szépségű szertartások fenségébe burkolnának, hogy ezáltal kifejezésre juttassák mély lelki megindultságukat. Sajnos, a racionalizmus korában a tendencia éppen ellenkező irányba tereli a dolgokat. A legkomorabb és legünnepiesebb életforduló, a temetés, mai formájában idegeket tépő, kegyetlen és sokszor rideg szertartás.

Azokban az államokban, ahol már elfogadták a halottégetést, az elhamvasztási művelet a modern ember hűvös józanságának megfelelően valamely pékműhely szabályozott üzemének felel meg inkább, mint a szerető szívek tragikus elszakadását szimbolizáló búcsúzásnak. Közel harminc éve, mióta a milánói halotthamvasztóban először láttam ilyen laboratóriumi kezelést és rideg, üzleti elskatulyázást, nem szűnök meg szóval és tollal amellett agitálni, hogy az emberek szebben égessék el halottaikat. Az egyiptomiak nagyszerű temetési szertartásai talán már soha nem fognak többé megelevenedni, de élnek még India nemes fiai, a hinduk, akiknél az elköltözött szellem emlékét is istentisztelettel, a holttestnek templomban való ünnepi felravatalozásával és elégetésével, zenével és közös meditációval tisztelik meg. A művészi szépségek keretébe helyezett temetésnek nem a test e1földelését, az anyag rothadását kellene példáznia, hanem az örökké élőnek egy szebb létformába való távozását, átszellemesülését, megdicsőülését. Az ilyen templomi szertartás felérne egy-egy szép istentisztelettel, s az egyházak egykor maguktól rá fognak majd jönni, hogy a földi életből való elmenés az egész életnek talán legkomolyabb, legkiemelkedőbb ténye, melynek a mainál nagyobb tisztelet és becsület jár. Sok szép emberi vonással, mély lelki szépséggel lehetne az egyházi szertartásokat közelebb vinni az élők lelki szükségleteihez; igaz, hogy a hamis fogalmak légióit meg viszont ki kellene onnan gyomlálni. A szentek tisztelete emberi gyengeség. Mert magas és tiszta szellemek segítségét kérni hatásos lehet, de a legmagasabb szellem sem lehet soha közbenjáró Isten és ember között. Ez a közbenjárás tisztára emberi kitalálás, gyarlóság és rosszul értelmezett tekintély tisztelet. A szellemek szívesen segítenek nekünk; belekapcsolják erejüket a mi imánkba és szárnyaInak velünk az örök fényesség felé, de nincs igazán magas szellem, aki elmondhatná magáról, hogy az ő szaVa könnyebben talál meghallgatásra, mint a legelesettebb bűnösé! A szentek, ha valóban Istennek szolgái, Krisztustól tanulták az alázatosságot, és csak ezt válaszolhatják a mi közbenjárást kérő imáinkra: „Istennél az erő és hatalom, kedves testvérem. Fordulj hozzá, mert Ő vár és szeret téged: minden egy fiát külön-külön várja lelkének az egész világra kiáradó, nagy szeretetével...” Krisztus megtanított bennünket imádkozni. A hegyi beszéd minden idők legszebb és legtökéletesebb imádsága; a hegyi beszéd nem csengő szók zenéje, hanem tett: az istenség két megszemélyesítőjének felséges társalkodása sugárzó napsütésben. Cselekvéssel imádkozzatok, ó, emberek, s akkor szívetekben átérzitek azt a mély, nagy boldogságot, amit az örök élet tiszta forrásvize, a hegyi beszéd ajándékozott e könnyben elmerült világnak.

A SZÜLETÉS 1. A földi élet a kapcsolódással kezdődik 2. A szellem maga építi testét 3. Az öröklési törvények 1. A legszebb és legcsodálatosabb titkok egyike a földi élet keletkezésének módja. A születés idejének meghatározása, mint törvény, előttünk örök lakattal lezárt misztérium. A szellemnek szabad akarata ugyan szükséges a megszületéshez, de csak akkor születhetik meg, ha reá nézve az idők teljessége elérkezett, ha tehát egy felsőbbrendű, láthatatlan és észrevehetetlen bölcsesség az élet megkezdéséhez hozzájárulását megadja. Olyan rejtetten működő erő ez, melyet a legmagasabb szellemegyéniségek is csak hatásaiban tudnak megvizsgálni, s amelyre nézve a kutató értelem a hódolat meghajlásával csak ezt az egyetlen magyarázatot adhatja: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Szent titok ez, melybe földi embernek belelátnia igen nehéz. Ez az oka annak, hogy a születés lényegére és időpontjára nézve nemcsak emberek között, hanem a szellemvilágban is igen eltérőek a vélemények. Az angolszász szellemcsoport, melynek a testben élő angol néppel meglehetősen élénk és tudatos összeköttetése van, sohasem ad közlést a szellemek újjászületéséről. Nem jelenti ez azt, mintha a szellemeknek nem volna ismeretük az élet megismétlődéseiről; van ismeretük, de szigorú tilalom tartja őket vissza attól, hogy erről nyilatkozzanak. Mivel pedig az élők sohasem kapnak közlést és tanítást az élet megismétlődéséről, mi sem természetesebb, mint hogy nagy általánosságban nem fogadják el a reinkarnáció tanát. Ez a sajátságos állapot az angolszász szellem család földi hivatásával van kapcsolatban, amiről egy későbbi fejezetben részletesen fogunk szólni. De az angolok között elszórtan élnek egy keleti, nagy szellemcsaládnak, a hindu fajnak angolokká reinkarnálódott tagjai, akik ott, a teozófiai mozgalom keretében igen szép hivatást töltenek be. A teozófusok olyan szellemegyéniségektől kapják a szellemi ismereteket, akik már a fejlődésnek igen magas fokára jutottak, s akiket adeptusoknak neveznek. Az ilyen adeptusok aránylag igen hosszú időt töltenek szelleméletben, s csak nagyon ritkán vállalnak fizikai életet; így terjedt el azután a teozófiai irodalomban, az ő tanításaik félremagyarázása útján az a vélemény, hogy ugyanannak a szellemnek két földi inkarnációja között rendszerint igen hosszú időnek, 1000-1500 évnek kell eltelnie. Látni fogjuk, hogy a tapasztalat mást bizonyít, mert a szellemek sokkal rövidebb idő alatt visszajöhetnek a Földre, és nagy általánosságban mindig sietnek is visszajönni, hogy fejlődésük menetét meggyorsítsák. Kétségtelen, hogy a szellem csak akkor születhetik meg, ha szellem voltának, előző életeinek és legközelebbi feladatainak teljes és tiszta öntudatával már rendelkezik. Ez az öntudat nem jelenti azt, hogy a szellem már elérkezett szellemi életének legmagasabb fokára, hiszen ha minden szellem két földi élete között egyaránt magas fokra tudná magát felküzdeni, akkor a Földön nem volna többé tökéletlen testű ember. A szellem mindig maga építi meg fizikai testét, és műve olyan arányban sikerül, amilyen fokban a szellem fejlettségénél fogva az anyag törvényeit ismeri. A szellem már a közbeeső fokozatokon, szellemi fejlődésének alacsonyabb színvonalán is megérzi, hogy hol hibázott, mit kell jóvátennie; ezért vágyik fejlődni, új életet kér, és az ő fogyatékos erőivel is igyekszik haladásának útjait előkészíteni. Vannak törvénytelen kapcsolódások, melyeket egyes fejletlen szellemek akkor is erőszakolnak, ha idejük még nem érkezett el. Meglesik a földi emberek szerelmét és egy-egy őrizetlen pillanatban sikerül az ő boldog önfeledtségükből az életszikrát kicsiholniuk. Az ilyen módon megszületni kívánó szellemek azonban rendesen nem jutnak el a teljes emberré levésig, mert magasabb szellemi vezetők tudnak rá módokat találni, hogy a törvénytelen szándék teljesülését megakadályozzák. Ha a kapcsolódás nemtelen szándékból, például bosszúból, vagy azért jött létre, hogy a szülők lelkét lealacsonyítsa, végső esetben az anya halálával szüntetik meg a törvénytelen akarat teljesülését; más esetekben engedik megszületni a szellemet, hogy a maga kárán tanulja meg: milyen tökéletlen, hitvány kis testet tud magának építeni kellő ismeret nélkül. Gyakran láthatjuk ezt olyan esetekben, amikor férfiszellem női testbe vagy női szellem férfitestbe akar öltözni, és nincs birtokában azoknak az erőknek, amelyek ehhez szükségesek. Az ilyen átváltozások bizonyos fokban mindig

törvénytelenek, és ha a szellem elég fejlett is arra, hogy viszonylagosan hibátlan testet tudjon építeni, teste sohasem lesz annyira tökéletes, hogy teljes sugárzással adhassa vissza a másik nem jellegét. A törvényes időben elkövetkező születéseket nem vagyunk képesek tisztán logikai következtetések által megmagyarázni. Olyasvalami ez, amit Isten nélkül megérteni, az ő egyéni akaratának kikapcsolása mellett elképzelni teljességgel lehetetlen. Az életet Isten adja nekünk ajándékul; ő az, aki testet ad, hogy visszatérhessünk hozzá! Mi, szegény vándorok, akik eltévedtünk, gyengék volnánk nélküle arra, hogy életképes fizikai organizmust teremtsünk a magunk számára, így pedig fénylő csillagok vagyunk, mert ő ragyog bennünk. Leszáll hozzánk és erejét szétosztja parányokra, hogy testi ruhánkat meg tudjuk alkotni. Az Isten negyedik karja című fejezetben elbeszéltük, hogy a csillagvilágok legelső sejtjének megteremtéséhez Isten ereje szükséges. Mikor az anyagi test már él, és halála után szétporlik, akkor a test anyaga abban a fizikai világban később is rendelkezésre áll és fejlett szellemek ereje által könnyen materializálható. Ugyanabban a fejezetben szó volt arról is, hogy minden megszületendő szellem a Földre való lebocsátás előtt próbának vettetik alá; ahogyan a próba sikerül, aszerint alakul a szellem földi élete. Lássuk most a születés előtt közvetlenül lefolyó események fejlődését és magának a kapcsolódásnak fizikai törvényszerűségeit. A földi életbe való leszállás elhatározása sohasem fájdalmas. A szellem mindig örömmel jelenik meg a Földön, mert a gyengébb, fejletlenebb szellem az ajándék elfogadásának örömét érzi, a magasabb színvonalon álló pedig a fizikai életben meg tudja látni az emelkedés lehetőségét. A születés tehát mindenkor a szellem szabad akaratának következménye, de erre az esetre is áll, amit az akarat szabadságáról már megállapítottunk: hogy a fejletlen szellemek akaratát rejtve működő szellem erők jótékonyan és olyan módon befolyásolják, hogy irányításuk észrevétlen maradjon. Egy nagy szellemcsoport, melynek minden tagja egykor a Földön élt, emelkedésének jutalmául azt a gyönyörű hivatást nyerte, hogy a megszületni készülő szellemeknek útját megkönnyítse. Ezek körülzárják a fejletlen, habozó szellemet; delejes erejükkel az eszmélet világosságát gyújtják fel benne, és mintegy rákényszerítik, hogy életet sóvárogjon, életet kérjen. Amint a vágy elég erőssé válik benne, hogy tetté érlelődjék, a láthatatlan szellemi vezetők segítséget nyújtanak a tényleges kapcsolódáshoz. A földi élet nem a születéssel kezdődik, hanem a kapcsolódással. Amely pillanatban a láthatatlan szellem erejének sugárzásával hozzákapcsolódott az anya testében talált petéhez, akkor megkezdődött az ő anyagi élete; többé nem pusztán szellem, hanem anyagban élő szellem. Ezért azok a fejlettebb műveltségű ókori népek, melyeknek lelkében az élet nagy misztériuma eleven megérzéssel élt, a földi élet kezdetét mindig a kapcsolódástól számították. Az inkák, hinduk és régi egyiptomiak a kapcsolódott szellemet rendesen anyakönyvezték, úgy, mint a modern társadalmak a már megszületett gyermeket. A régiek többet tudtak és mindent jobban tudtak, mint mi. 2. A Földön életet kezdő szellemeket három csoportra oszthatjuk. Mindenik csoportot külön fogjuk tárgyalni, mert a születés feltételei és módjai mindeniknél más formában jelentkeznek. Az első csoport tagjai azok, akik a Földön még sohasem éltek és rendszerint idegen bolygóról érkeznek a földi szférába. Ezekre nézve a Föld általánosságban véve emelkedést jelent, mert más bolygók fejlett állati csoportjából vagy az elemi szellemek birodalmából merültek fel egy fejlettebb, egyénibb életre. Más világokban már elérték a földi élet színvonalát, fejlődésük lendülete tehát idesodorta őket mihozzánk. Amikor megérkeznek, először csak arra van joguk, hogy itt szelleméletben ismerkedjenek a viszonyokkal. Rendkívül hosszú időt, olykor ezredéveket kell a Föld szférájában eltölteniük, mialatt rezgéseiket az itteni rezgésekhez hozzáalakítják, vagyis asszimilálódnak e világ szellemi tartalmához. Amikor a földi szellemekre nem hatnak többé taszító, nyugtalanító módon, amikor saját rezgéseik már harmonizálni tudnak az itteni élet lendületével, akkor elérkezett számukra a megszületés titokzatos, nagy pillanata. Az ilyen szellemeknek nincsenek földi karmáik, régebbi karmáik pedig szunnyadoznak bennük vagy nagyobbrészt végleg el is szenderedtek. Nem kívánják nagyon a földi életet, mert a fizikai létnek számukra

nézve nincsen kényszere. Csak azt látják, hogy társaik, akikkel együtt érkeztek, lassan-lassan e1tünedeznek mellőlük; egyedül maradnak, s felébred bennük a kíváncsisággal vegyes vágyakozás. Ez a vágy idővel szelíd kényszerképzetté válik. Valami halk, bizonytalan öntudatosság ébred bennük abban az irányban, hogy jó volna életet nyerni, testhez jutni. De nem tudják, hogyan. Nincs elég tudásuk ahhoz, hogy egy fiatal anya testéhez hozzákapcsolódni képesek legyenek. Ezen a sajátságos tépelődésen hét fejlettebb szellem testvér segíti át a vágyakozó újoncot. Ő maga szinte észre sem veszi, mikor szelleme a segítségül kapott idegen rezgésekkel hozzákapcsolódik egy élő fizikai testhez. A legközelebbi időben tevékenysége állandó csodálkozásban merül ki: csodálkozik mindenen, legfőképpen pedig a földi rezgések meleg dallamán, friss színein, harmóniáján, változatosságán. Sejtről sejtre építi a testét, ahogyan fejlettebb szellemi segítők tanítgatják. Az idegen bolygóról hozott hatások mind jobban e1alszanak benne; mintegy mámoros kábultságban él és boldogan ismerkedik tájakkal, földi dolgokkal. Tehetetlen, habozó egyéniség; olyan, mint a műveletlen falusi ember, aki hirtelen fényes úri társaságba keveredett. Nem mer másokhoz közeledni, ellenben felkeresik más szellemek, akik munkájukba be akarják vonni, s akik segítenek neki testét megformálnia. Hogy milyen szellemi csoportok vonzására reagál jobban: ez dönti el földi életsorozatának irányát. Szerencsére az ilyen kezdő szellemnek önálló akarata igen csekély; hát szellemi vezetője igyekszik jótékonyan befolyásolni elhatározását. Öt teljes hónapig tart ez a csodálkozással telt állapot, öt hónapig a kapcsolódás megtörténte után. Ennek az időnek elteltével a szellem kezdi öntudatát rohamosan elveszteni. A test kiépítésére most már egyre több erőt kell fordítania és képességei még eléggé kiterjedtek arra, hogy e nagy munka mellett öntudatát is fenntarthassa. A földi anyák ilyen szellemek kapcsolódása esetén a hatodik hónaptól kezdve fizikailag sokat szenvednek, mert megérzik az idegen rezgéseket; betegek, folyton émelyegnek és túlérzékenyekké válnak. Ha a szellemnek homályosuló öntudata még lehetővé tesz némi gondolkozást, úgy a csodálat, öröm és boldog hála egyre mélyül benne; ez a különös, félig éber állapot, amikor a már-már alig derengő eszméletet áthatja az élet titokzatos himnuszának ujjongó dallama, teremti meg a vallásos áhítat legelemibb formáját. Elkövetkezik az öntudat teljes elhalkulása, elkövetkezik a megszületés pillanata. Amikor a kicsiny test leszakad az anya szívéről, a megszületett test fejletlen szelleme rendesen nincs is ott az eseménynél; teljesen távol van, s kapcsolódása a lehető leglazább. A legtöbb koraszülött gyermek ilyen. Kevés az ereje, s ezért rögtön el is alszik; az első napokban és hetekben majdnem mindig alszik. Ha ott is van a teste mellett, nincsen ahhoz teljesen hozzákapcsolódva, nem tevékenykedik, hanem a test északi oldalán helyet foglalva, csendesen vár, szemlélődik és gyűjti erőit. Hét segítője állandóan mellette van, egészen az első félév elmúlásáig; ekkor hirtelen megszakad az összeköttetés, és a hét segítő közül hat eltávozik, csak egy marad vissza, hogy állandó védőszellemül vezesse és támogassa fiatalabb testvérét. Később is megtörténik azonban, hogy mikor a szellem nehéz elhatározások előtt áll, a másik hat szellemi vezető ismét megjelenik mellette; ha pedig a megszületett szellem igen gyenge és a rossz befolyásoknak könnyen enged, akkor segítőinek egyike leszületik melléje ugyanabba a családba testvérül, hogy jobban megközelíthesse és védhesse a földi életben. Azok között a szellemek között, akik idegen világokból érkeznek a Földre, van egy másik típus is, nevezetesen az, amelyik nem emelkedés céljából jött ide, hanem azért, mert előzőleg valamely magasabb világban élt, és onnan lebukott. Az ilyenek nem szívesen jönnek a Földre, nem is akarnak itt megszületni, de fajsúlyuk kényszeríti őket a leszállásra. Természetesen sokkal kevesebben vannak, mint amazok. Nagyon szomorúan, teljes reménytelenséggel bolyonganak sokáig, míg lassanként felcsillan előttük az emelkedés vágya, s csak azért akarnak megszületni, hogy új életük lépcsőjén ismét felemelkedhessenek elhagyott hazájukba. Az ilyen szellemek életválasztása mindig szabad akaratból történik. A kapcsolódás hosszú és kínos. Nem kapcsolódnak egyszerre, hanem csak részlegesen; az akarás nem erőteljes, sőt az is gyakran megtörténik, hogy a szellem megbánja a kapcsolódást és teljesen észrevétlenül - szinte mesteri fokon álló művészettel visszavonul: az embrió nyom nélkül felszívódik az anya testében, mint valami izzadmány. Ezért az anya teljesen bizonytalan a kapcsolódás megtörténtében. A megszületni készülő, ilyen magasból lezuhant szellemek élete nagyon szomorú. Az egész idő számukra egy nagy megbánás. Cselekedetekben megnyilvánuló szellemi életük nincs; nem érdeklődnek, tompultan fejlesztik testüket, és szinte már a megszületés előtt várják a halálukat, mert tudják, hogy az a

pillanat számukra a földi élet rabságából való szabadulást jelenti. Lelkük azonban lassanként hozzászokik a földi hatásokhoz; a születés pillanatának közeledtével egyre fogy bennük a szomorúság, s kezdi őket e1tölteni az Isten akaratában való, szelíd megnyugvás. Az ilyen szellemek rendszerint csendes, igen jó gyermekekké válnak; éberek, szemlélődőek és sokszor csak néhány évet töltenek a Földön. Sok gyermekhalálnak ez a könnyű karma a magyarázata. Tekintsük most azokat a szellemeket, akik már többször éltek ezen a Földön, s akiket karmájuk kényszerít vissza a fizikai világba. Ez a fajta adja a Földön élő emberek legnagyobb százalékát. A kevésbé fejlett szellemek nem túlságosan vágyakoznak visszajönni; az ilyeneknek hosszú időre, néha évszázadokra van szükségük, hogy vágyat érezzenek tartozásaik lerovására. Mikor elérkezett az új élet megérlelésének időpontja, a szellem teljes öntudattal végiggondolja következendő életét, megválasztja a céljainak legjobban megfelelő környezetet és akarva, vágyva indul az új küzdelmek elé. Előre látja minden szenvedését, még legborzasztóbb küzdelmeit és gyakran természetes halálát is; igen, a szellem mindezekre öntudatosan vállalkozik és mindig tudja, sokszor a legapróbb részletekig, hogy mi vár reá a földi életben. A szellem fejlettségétől függ, hogy mennyi lelkierővel indul neki vállalt hivatásának: az erősek boldogan sietnek, a gyengék habozva, húzódozva kezdenek hozzá az új élethez, s idegen szellemi vezetőknek kell őket körülzárniuk és állandóan arra kényszeríteniük, hogy a lelkükben felébredt gondolat ki ne hamvadjon. Minél fejlettebb egy szellem, annál gyorsabban visszatér az életbe. Általánosságban 20-30 év múlva, de gyakran 2-3 év múlva, vagy ritkább esetekben egy év elteltével már megkezdődhetik a szellem új fizikai élete. A fejlettek bekapcsolódása igen gyors; a bekapcsolódással semmi erőfeszítés sincs. Az ilyenek már ismerik az idegen bolygók delejességének a Földre gyakorolt kedvező vagy kedvezőtlen hatását, s a születés időpontját mindig úgy választják meg, ahogyan a legjobb asztronómiai befolyásokat érvényesíthetik. Megfigyelhetjük, hogy egyes szellemek kapcsolódása és születése az új életkezdések hosszú folyamán rendszerint mindig ugyanarra az évszakra vagy hónapra esik, amiből viszont láthatjuk, hogy milyen mélyre nyúltak a régi egyiptomiak szellemi ismeretei, mikor a születés pillanatában fennálló asztronómiai jelekből következtetést vontak az emberek életére. Csillagjóslás! - mondják lekicsinylően a fölényeskedők, mit sem sejtvén ama csodálatosan rejtett összefüggésekről, melyek az egyes ember kicsinyke életét a világmindenség nagy eseményeinek hatása alá helyezik... A bekapcsolódás után következő öt hónapban az ehhez a típushoz tartozó, születendő szellem bámulatosan tevékeny. Felkeresi társait, akikkel az életben dolga lesz; segít nekik s igyekszik átvenni rezgéseiket, hogy annak idején, ha majd az életben találkozni fog velük, könnyen felismerhesse őket. Amikor mi egy-egy ismerősnél azt érezzük, hogy valami titkos kapocs fűz hozzá bennünket, mintha sok-sok előző életünkben mindig ismertük volna őt: akkor ez az érzés nem előző életekből áthozott benyomásokon alapszik, mert az ilyen emlékképek a mi éber tudatunkban a testiség új formája által tökéletesen eltöröltetnek, - hanem alapszik annak az öt hónapi intenzív érintkezésnek az emlékein, amelyet bekapcsolódásunk után szellemtestvéreinkkel folytattunk. Az ilyen érintkezésnek halvány emlékképe ugyanis már testiségünket érinti, mert az élmények rezgéshullámai megrögződnek agyunk fejlődő idegsejtjeiben, míg jelen földi életünket az előzőtől az anyagnak megszakadása választja el, melyet a szellemi emlékezés nem hidalhat át. Ez a tevékenység az ötödik hó elteltével csökkenni kezd; a szellem erejének legnagyobb részét testének fejlesztésére fordítja, hiszen itt van a legjobb alkalom, hogy tudását hasznosíthassa. Igyekszik szép, erőteljes és egészséges testet formálni; különös súlyt helyez a test amaz idegsejtjeinek felépítésére, amelyek vállalt hivatásának teljesítésében segíteni fogják. Ilyenkor fejlesztik ki a halántékok táján elhelyezett két idegsejtet a médiumi hivatásra készülő egyének, akiknek arra lesz szükségük, hogy testükből könnyen kikapcsolódhassanak, más szellemek pedig viszont akadálytalanul átvezethessék testükbe saját delejes rezgéseiket. Teljes öntudatát a szellem a hetedik hónap elteltével kezdi elveszíteni, de még mindig érintkezik szellem testvéreivel és képes munkát vállalni. Innentől kezdve mind jobban kapcsolódik az anya szelleméhez és most már közös erővel fejlesztik a testet. Saját erőit kezdi elveszíteni, és egyre intenzívebben veszi át az anya rezgéseit. Ha az apa és anya rezgései nagyon harmonizálnak, vagy esetleg teljesen azonosak, mint a duáloknál, akkor a gyermek nagyon hasonlítani fog az apához, amiből látható, hogy a hasonlóság sohasem testi eredetű, mert azt mindig a szellem rezgéseinek hasonlósága okozza. A nyolcadik hónap elteltével a szellemmel olyasvalami történik, amit valóban csodálatos jelenségnek

tekinthetünk. Már említettük, hogy a hetedik hónaptól kezdve a szellem kezdi öntudatát elveszteni, mert ebben az időpontban a kapcsolódás már aránylag teljessé válik. A nyolcadik hónap vége felé az öntudat egészen homályos és mégis, ennek a hónapnak a végén - pontosan a születést megelőző harmincadik napon -, a szellemnek még egyszer alkalma nyílik, hogy egy rövid időre teljesen kikapcsolva, teljes szellemi öntudattal átgondolja helyzetét. Vannak, akik az eszméletnek e rájuk hulló világosságában semmit sem látnak meg a világból önmagukon kívül, és még ebben a pillanatban is csak saját testük további kiépítésével foglalkoznak. A fejlettebbek azonban jobban felhasználják az alkalmat: elbúcsúznak a szellemvilágban visszahagyott társaiktól, új kapcsolatokat keresnek és további életfeladatokat vállalnak. Mindent még egyszer és utoljára meg kell gondolniuk. Vannak olyanok is, akik megbánják elhatározásukat és erről a fordulóról visszatérnek. De sokszor megtörténik, hogy ehhez már nincs elég erejük; tehát megszületnek és a születés után fordulnak vissza, egy hó, egy év vagy valamilyen más, rövid idő eltelte után. A születés pillanatában a szellem teljesen passzív szerepet tölt be. A legelső érzés majdnem mindig fájó: ezért sírnak a gyermekek, akik éber tudattal jönnek a világra. A fájdalom, mely az élet legelső pillanatában jelentkezik, jellemzi a Földnek, a szenvedések e hazájának szellemi színvonalát... A kevésbé fejlett szellemeknél a vezető szellem befolyása és védelme jóval intenzívebb, ezért ezeknél az első benyomások mély kábultságban jelentkeznek. A kapcsolódás azonban a fejlett szellemeknél sem mondható a születés után egészen teljesnek; a szellem csak az első életév után költözik be véglegesen földi otthonába. Végül az újszülöttek harmadik fő típusát azok a szellemek adják, akik utoljára jönnek le a Földre, s e1menendőben vannak magasabb világokba. Ezeknek szellemi életük teljes marad egészen a hetedik hónap végéig; fenn tudják tartani az öntudatos szellemi kapcsolatot az anyával, de a hetedik hó elteltével már nem mozoghatnak olyan szabadon. A bekapcsolódás erőteljes; önmaguk erejéből a szellemek semmit sem veszítenek. Nekik is csak egyetlen búcsúzó alkalmuk van, melyet igénybe is vesznek. Az ilyen gyermekeknek szemük kifejezőbb nézésű, élettel és gondolatokkal teljes; szerető szívűek, csendesek, adakozóak és szelídek. De hogy életük tényleg utolsó-e, azt sem ők maguk, sem más, sohasem tudhatja bizonyosan, mert olykor a legjobb szándék mellett is egy porszemen elcsúszhatnak, élvén örökös kísértések és megpróbáltatások között. 3. A gyermekeknek szüleikre való hasonlósága - mint röviden már említettük -, nem annyira testi vonatkozás, mint inkább szellemi. A legtermészetesebb magyarázat az volna, hogy a gyermekek lelki berendezéseikre nézve azért hasonlítanak szüleikhez, mert a hasonló hasonlót vonz, a rokonlelkek tehát szívesen kapcsolódnak olyan szülőkhöz, akiknek egyéni jellemvonásaival harmonizálnak. Például nem lehet feltételezni, hogy egy szellem, akinek zenei ambíciói vannak, tisztán szimpátiából hozzá kapcsolódhassék olyan szülőkhöz, akik a zenei kultúra elemeit sem ismerik. Ez a törvény azonban csak nagy általánosságban helytálló; a valóságban a hasonlatosság okai nem mindig vezethetők vissza ilyen egyszerű magyarázatra. A szellemnek földi anyjával való lelki hasonlósága főképpen azon alapszik, hogy asztrális testének rezgéseit igyekszik anyja asztrális testének rezgéseihez hangolni, az ő érzelemhullámait lehető tökéletességgel átvenni, s általában minél melegebb lelki közösségbe kerülni vele. Két szellem intenzív érintkezésének ez a legtermészetesebb formája, mint ahogyan a médiumok működésénél is látjuk, hogy a médium testét csak az a szellem tudja egészen átvenni, amelyik rezgéseit hozzá tudja idomítani a médium rezgéseihez. A legteljesebb és legbensőbb asszimilálódás kétségkívül anya és gyermeke között szokott kifejlődni; a szellem megszokja anyja delejes erősugárzását, szinte egészen felolvad benne és igyekszik lelkileg, testileg olyanná fejlődni, mint amilyen ő, jól tudván, hogy a közöttük létrejövő harmónia később igen nagy hasznára lesz. A gyermeknek apjára való hasonlósága más okokra vezethető vissza. Már említettük, hogy ha a szülők asztrál teste teljesen azonos rezgésű, mint például duáloknál, akkor a születendő fiúgyermek igen erősen hasonlítani fog apjára. De ha ez a rezgési azonosság nem áll fenn, a hasonlóság létrejöhet más okokból: az apa egy más életben esetleg anyja volt gyermekének, vagy több életen át vele együtt fejlődött, mint vértestvére, amely esetben mindketten egy közös anyának köszönhetik kölcsönös

összehangoltságukat. Igen gyakori eset, hogy bizonyos szellemek duáljaikkal együtt az életek hosszú során át mindig ugyanahhoz a házaspárhoz kapcsolódtak; a lelki szimpátiák ilyen hosszas együttműködés mellett természetesen igen szembetűnően azonosak. A nagyszülőkre való hasonlóság ugyanilyen okokra vezethetők vissza. A testi hasonlóság egyszerű vegyi folyamat; amilyen erőteljes volt az apa vagy anya hatása a kapcsolódás lehetőségének megteremtésére, olyan mértékben érvényesülnek a szülők fizikai testének domináló kiválóságai, esetleg fogyatkozásai. A szellem felhasználja a rendelkezésére álló erőket, s ha ezek fogyatékosak, akkor kénytelen az adott mostoha viszonyokkal számolni. Az anya petéiben hét-nyolcíziglen bizonyos formák vannak elraktározva, és ebben a dologban a legcsodálatosabb az, hogy ugyanannak az anyának a testében különböző petékben egymástól igen különböző életformák rejlenek. A nagy látókörű szellemi vezetők meg tudják ítélni, hogy melyik forma legalkalmasabb arra a célra, amely a születendő embernek élethivatása. Ezért a kapcsolódást olyan módon intézik, hogy az a legalkalmasabb időpontban történhessék meg, amikor ugyanis a szellem céljainak legjobban megfelelő pete leválik. Amennyiben az alkalmas pillanat tovatűnt, a kapcsolódás nem történhetik meg a következő hónapokban, hanem néha évekig várni kell, míg ugyanaz a típusú pete útnak indul. Az életformák ősi e1raktározódásánál is érvényesül bizonyos fokig a Földdel együttállásban levő idegen bolygók delejes hatása, együttállásnak nevezvén azt a helyzetet, amikor ugyanannak az elliptikus pályának egyik gyújtópontjában a mi bolygónk, másik gyújtópontjában pedig az idegen bolygó helyezkedik el. Az elmondtak újból megerősítik azt a fentebb már említett törvényt, hogy a földi élet kezdete nem a születés pillanatára, hanem a szellem bekapcsolódásának idejére esik. Helyesen jártak el tehát a régiek, mikor a gyermekeket a fogamzás időpontjától kezdve élőnek tekintették; ez a szokás ma is fennáll még Indiában. Az európai kultúra kilenc hónappal rövidebbre taksálja az ember életét. Végül meg kell még itt említenünk egy sajátságos születési titkot, melyet a tudomány eddig még nem méltatott eléggé nyomatékosan a figyelmére. A női petefészek baloldali vezetékeinek felső és belső oldalán van egy különös szerepre hivatott, parányi sejt; ez az ondószálacskákat befogadja, bezárja, hónapokig vagy néha évekig is sértetlenül megőrzi s csak idegen szellemi behatásra bocsátja útnak. Az anya megtermékenyülése tehát, rendkívüli esetekben, bekövetkezhetik jóval az apa halála után is, s az ilyen kapcsolódás által megszületett gyermek mégis az elhunyt apa gyermeke. Csodálatosak az isteni életerő megnyilvánulási formái. A szellemek tömege évezredeken át úgy áramlik a Föld felé, mint egy nagy hömpölygő folyam. Jő láthatatlanul, mint égi sereg, mint a magyar népmese Csaba királyfijának nagyszerű ármádiája, s lovainak patkójával ezüstös szikraesővé rúgja az égboltozat tejútját. De a születés nagy misztériumában elcsendesednek az égi vándorok és parányi, sírdogáló emberkékké válnak, eljegyezve a földi nyomorúságnak, küzdelemnek, megaláztatásnak és fájdalmas elmúlásnak. És mégis jönnek, egyre jönnek az új seregek, mert érzik, hogy az élet, Istennek ez a nagyszerű ajándéka, az ujjongó öröm himnuszát zengi lelkükben bölcsőtől a koporsóig, az életszikra felvillanásától a halál éjszakájáig.

A GYERMEK 1. Földi és égi szerelem 2. Az anyaság szent misztériuma 3. A gyermek nem a szülőé 1. Minden új élet szerelemből fakad a Földön. Szerelem harmatozza be a virágzó fákat, mikor a tavasz csókja nyomán megindul az élet lüktetése az álmodó rügyekben; szerelem zeng a pacsirta szárnyaló énekében, a méh zümmögésében, a tengerhullám morajlásában és a napfényben; szerelem, mindenütt szerelem az élet nagy misztériumának kezdete. A szelleméletet élő ember nem szívesen beszél a szerelemről. Anyagias mámornak, földi gyarlóságnak, bűnnek nevezi. Van, aki kizárja életéből, hogy megtisztult lélekkel szárnyalhasson égi magasságok felé; emberek százezrei Krisztust választják vőlegényül, hogy soha meg ne ismerhessék a test vágyainak gyötrelmes gyönyörűségét. Pedig Isten adta az embereknek azt az örökké sugárzó, tiszta lángot, hogy egymás felé vágyakozzanak. A földi szerelem, igaz: földiség, de van benne egy szelíden fénylő szikra, mely átvilágít a végtelenség nagy távlatán, mint maga az isteni bölcsesség. Sivár annak az élete, akinek lelkében nem ég ez az enyhén ragyogó pásztortűz. Aki soha sem érezte még a duálja felé való vágyakozás boldogtalan, emésztő boldogságát, az az élet nagy zenekarában nem hallja az alaphangot, mely az egésznek igazi színét megadja. Szent a szerelem, míg szentségként őrizzük szívünkben, de sohasem volna szabad bemocskol ni a földiség porával. Míg a Földhöz van kötve, ám viselje a földiség bilincseit, éppen úgy, mint egész szomorú sorsunk; de maradjon meg lelkünkben mindig tiszta, szent, égi szerelemnek, napfénynek, örömnek, ujjongó szépségnek, mely szivárványként ragyog életünk mély ösvénye felett... Az emberek nem is képzelik, hogy milyen nagy felelősséget vesznek magukra, mikor a szerelem megszólal bennük. Az Élet nagy sóhajtása suhant át a lelkükön, s ők megérezték, hogy a tavasz bűbája forgószélként elragadta őket. Új életszikra csapódott be a szívükbe, s a szerelem kínjával együtt nő felelősségük minden azután elkövetendő cselekedetükért, mert immár felelősek azért az emberért, aki ezen a nagy érzésen át egykor hozzájuk kapcsolódni fog! Minden gondolatuk kihat annak életére, fejlődésére, boldogságára és egész jövőjére. Ha két ember szereti egymást a fiatalság boldog hevülésével, akkor ezzel az érzéssel közelebb jutnak Istenhez. De ha szerelmüket bemocskolják a földiség porával, akkor a legszebb valójából kiforgatott, felemás érzés lehúzza, elsötétíti a kapcsolódni készülő szellemet. Mert az a szellem nem egy gyermeknek a szelleme, hanem ősrégi, magában álló, fejlődni vágyó intelligencia, talán régibb és sokszor fejlettebb, mint maguk a szülők, akik életet fognak neki adni. Karmikus törvények kívánják és Isten előre elhatározza, hogy kapcsolat létesüljön közöttük. Ha tehát az új élet olyan emberpár földi szerelméből fog kisarjadni, akiket anyagi érdekek, számítás és közömbösség vezettek egymáshoz, akkor ennek a hideg, lélektelen kapcsolatnak a fagya már előre megdermeszti annak a szellemnek a lényét, aki meg akar születni. Csak a Földön, ezen a mély, sűrű és sötét anyagvilágon lehetséges az ifjúság tavaszi mámorát, a szerelmi tűz szent fellángolását szív nélkül játszani és pénzen megvásárolni. Földi szerelem ez, a lelkek egymás felé vonzódásának szomorú lealjasítása, egyenes megcsúfoltatása. De bár a legtöbb házasság etikai alap nélkül köttetik a Földön, s a pénzen vett szerelem a nagyvárosok lázas lüktetésű élethajszolásában már-már egészen megszokott jelenség, minden időben voltak és vannak tiszta lelkek, akik zengő hárfa gyanánt dalolják az égi szerelem szép csengésű himnuszát. Ezek a születendő gyermek nevelését már akkor megkezdik, mikor kezüket először teszik szerelmesük kezébe. A tiszta, szép harmóniák jobbakká teszik őket; eszmények nemes hevületében élnek és rezgéseik boldog várakozás reményével töltik el az új életre vágyó, kapcsolódni készülő szellemet. Akiket a szerelem nem tesz féltékenyekké, hanem ellenkezően, odaadókká és önfeláldozókká, azok már jó úton haladnak. Minden szerelmes igyekezzék jó emberré lenni: Istennel élni és szeretetébe befogadni az egész világot, mert minél

nemesebb vágyak, minél tisztább érzések vezetik a párja felé, annál gazdagabb ajándékot juttat azoknak a szellem testvéreinek, akik az ő boldogsága árán, mint később megszületendő gyermekei, jutnak hozzá az élet szépségének isteni kegyelméhez. 2. Amikor a megszületendő gyermek szelleme már kapcsolódott az anyához, a szülő felelőssége sokkal erőteljesebben domborodik ki. Felvilágosult régi kultúrákban az élet kezdetéül a kapcsolódást tekintették; a rómaiak elismerték a még meg nem született gyermek örökjogát. A kapcsolódás után tehát már nem elég, ha a szülő jót cselekszik és a tiszta erkölcsű élet rezgéseinek harmóniájával segíti gyermekét, hanem egyénileg kell reá gondolnia, lelkileg folyton érintkeznie kell vele. Az anyaság szent misztériumának legérdekesebb és legszebb titka ez. Köznyelven talán azt mondhatnánk: az anya tudatalatti életének teljes feltárására van szükség. De miért nevezzük tudatalattinak szellemünk magasabb életfunkcióját? Inkább a tudat feletti tiszta szellemi élet megnyilvánulásáról van itt szó. Mikor a lélek merengően csendes, az érzékek pihennek, és az anya képzeletében kirajzolódik egy mosolygó gyermeki szempár ragyogása, az álmodozásnak ebben a félig öntudatlan állapotában az anya szelleme beszélgetni kezd a gyermeke szellemével, és a gondolatszikrák, melyek közöttük ide-oda suhannak, egyenrangú két félnek: két jelnőtt, öntudatos szellemegyéniségnek a vallomásai... Minden anya érzi ezt, aki tudja, hogy a gyermek hozzá hasonló szellem. Minden anya feltárja az előtt a vizsgálódó két szem előtt legtitkosabb gondolatait, egész valóját, múltját és jelenét; az anya az, aki áldozatot hoz, aki szeretetének ajándékozó kedvében szenvedést, küzdelmet, kínt és megpróbáltatást vállal egy másikért, hogy azt célja elérésében önfeláldozó odaadással megsegítse. Az anya szeretete könnyűvé teszi a szellem akklimatizálódását és elhelyezkedését a Földön. Amilyen tiszta és önzetlen tud lenni a szerelem, mely a szülőket egymáshoz fűzi, olyan ragyogó érzéseknek a hullámai vésődnek bele a születendő ember szellemébe. Ha minden anya tudná ezt, akkor sokkal kevesebb szenvedésre jönnének az emberek a Földre!... Figyeljétek meg a zárkózott, rideg emberek szülőinek családi életét, és meg fogjátok találni a kulcsát annak a hidegségnek, mely a földi szerelem érzéstelen józanságából dermesztő északi szélként csap felétek. Egymást nem szerető párok egyesüléséből születni súlyos karma, melynek rettentő bilincseit egészen a sírig hordozzák a szerencsétlen utódok. Az emberek azt tartják, hogy a nevelést a hetedik életévnél kell kezdeni. Súlyos és végzetes félreismerése ez a dolgok lényegének, mert igazában éppen a hetedik életévig kell a gyermeket teljes odaadással nevelni. Minden, amivé az ember lesz, a zsenge években formálódik ki jellemmé; itt kell lerakni azokat az alapokat, amikre később egy hosszú életnek az épületét biztos kézzel ráhelyezni lehet. Mikor a kis test világra jő, már az sem elég, ha az anya érintkezésbe lép a gyermek szellemével s megismerteti azokkal a körülményekkel, amik az életben reá várnak. A szellem még nincs teljesen kapcsolódva; gyakran és sok időre elhagyja a testet, nemcsak az alvás állapotában, hanem ébren is. Ilyenkor még mindig hatnak rá idegen erők, nagy szellemi mozgalom van körülötte és sokan igyekeznek eredeti szándékaitól eltéríteni, életének fonalát idő előtt elszakítani. Ez az az idő, amikor az anyának igazán segítenie kell. Legyen erős hitű és nagyon szerető. Küzdenie kell idegen szellemekkel; olyan rezgéseket kell kiváltania és a gyermek asztrális testének átadnia, amelyek annak egész életében meg fognak maradni. Vannak gyermekek, akik sokáig nyugodtak és csendesek voltak, de egyszerre sírósakká, nyűgösekké válnak; ezeknél rendszerint ilyen idegen hatások érvényesülnek. Helyesen cselekszik tehát az az anya, aki gyermekét maga szoptatja, s igyekszik gyermekének bölcsője mellett mindig őrt állani. Semmi más vágya ne legyen, csak a gondjaira bízott lélek emelkedésének és boldogságának biztosítása. Ezáltal mintegy delejes kört von köréje és megőrzi gyermekét az idegenek káros befolyásától azzal a csodálatos erővel, amit csak az aggódó anyai szív melegsége tud kisugározni. Csak olyanokkal érintkezzék, akik ot szeretik, mert ezeknek jelenléte erősÍítően fog a gyermekre hatni. Törekedjék mindig erős és biztos lenni hivatásának teljesítésében, hogy a védelmére bízott szellemet minden kísértéssel szemben vissza tudja vezetni kettőjük harmonikus rezgéséhez. A földi formák rendszerint nem fontosak, de tagadhatatlan, hogy a gyermek formák közé születik és jó, ha ezeket mintegy keret gyanánt megtartják

részére. Ha a gyermek felnő és öntudatos szellemmé válik, majd meg fogja találni az ó szellemi irányát, de nagyon fontos reá nézve, hogy az anya lelkében vallásos legyen. Ha az anya nem fordul Istenhez, mikor gyermekének betegágya mellett aggódva figyeli a lázas test pihegését, ha nem ajánlja fel gyermekét hittel és bizalommal Istennek, amikor a jövőért imádkozik: akkor az a gyermek beteg szívvel lép ki az életbe, és lelkét alighanem a hitetlenség dere fogja meglepni. Az anya érezze, hogy emberek között él, és ahogyan ő az emberekkel szemben viselkedik, ugyanúgy fog érezni az emberek és a világ iránt a kisded is, aki szülőjének minden lelki rezdülését megérzi. Életének nemes lendületével, cselekedeteinek sugárzó erejével nevelje gyermekét! Soha koldus el ne menjen a háztól jó szó nélkül, mert az első évek idején vésődnek bele a gyermeki lélekbe az altruista érzések, melyek az egész élet irányát megszabják. A szülők tehát óva figyeljék magukat, hogy ne ébresszenek önmaguk lelkében nyugtalan és disszonáns rezgéshullámokat, mert ezek átszállnak a bölcsőben gőgicsélő kisgyermek lelkébe és szeplőt lehelnek annak fehér virágsziromhoz hasonló, érzékeny felszínére. Nehezebb a feladat, amikor a szellem kibontakozik a testi élet bimbójából és beszélni kezd. A szülők sokszor nem veszik észre a veszélyt, mely akkor áll elő, ha a gyermek már hall és mindent appercipiál. Alig tud még néhány szót, de fülén keresztül elhatnak hozzá a mérgező hangok és mély, sötét nyomot hagynak a lelkében. Arra kell ügyelni, hogy a szavak mindig a legmegfelelőbb hangzást kapják meg a felnőttek beszédében; a zene szépsége, a csendülő hang bája művészi forma, mely tiszta melódiák visszhangját váltja ki. A szavak csengésében benne van a gondolat szépsége és rezgési harmóniája; amit tehát a gyermek először hall, először appercipiál, az tiszta és emelkedett gondolat legyen, mindig nemes, szép, nyugodt formában. Sohasem volna szabad a családi élet meghittségében a szavakat gőgicsélően elferdített alakban használni, mert a tiszta értelmet csak a szép hangzás adhatja meg, és a gyermeket segíteni kell abban, hogy mindig könnyen megtalál hassa a legszebb csengésű szót. A gyermek érdeklődési köre már a legelső években kezd kibontakozni; egyrészt elmúlt életének emlékei, másrészt új életének önként választott hivatása vezetik szabad tevékenységében. Figyelmes elmélyedéssel könnyen meg lehet látni, hogy milyen célok vannak előtte kitűzve. Nagy kötelesség előbbre vinni az érdeklődést és megadni annak a helyes irányt. Sokszor maguk a szülők az okai, ha a gyermek nem tudja kifejleszteni tehetségeit, mert annyira érzékeny mások rezgéshatásai iránt, hogy azok mellett elhalkul saját vágyainak zenéje. Sok szobrászművészből lett egyszerű kőműves, mert a környezet elnyomta a lélek belső dallamát, s annak tört akkordjaiból nem maradt meg a kereső ember számára más, csak egy érzésfoszlány: hogy kövekkel kell bánnia. Mikor végre közeledik a hetedik év és a gyermek nagy tömegű idegen szellem közelébe jut, nem szabad készületlenül az életbe kilökni. A szülő ilyenkor naponta meditál és imádkozik gyermeke jövőjéért; arra kell figyelnie, hogy lelkéből erőt sugározzon reá és képessé tegye a társadalomban reá váró nagy küzdelem végigharcolására. 3. A szülő akkor méltó gyermekére, ha megérzi, hogy nem gyermek van a kezében, hanem egy hozzá kapcsolódott, különálló fejlett Sl.e1lemegyéniség, aki szeretetet ad és szeretetet kér. A gyermek tehát nem a szülők életének gyümölcse, nem is annak hajtása. A gyermek nem a szülőé, hanem Istené. Istent lássátok a nyílt, tiszta gyermekszemekben, mert ő az, az Örök Megújhodás, aki leszállt hozzátok, hogy alkalmat adjon a legnemesebb testvéri szolgálatra, ami a földi élet keretei között lehetséges. Itt nem ágakat kell tördelni, hanem szerető és segítő kezet kell nyújtani, hogy valaki megtalálja a módját, hogy önmagát kinyilatkoztassa. Az emberek olykor durván letiporják a gondjaikra bízott gyermeki lelket. Jön a ragyogó, boldog gyermeki élet, üdén és tisztán, mint a hegyi forrás vize; de a nagyok keményen és rendreutasítóan rászólnak a kis emberpalántára, letörik a szárnyát, elhomályosítják lelke szépségét. Kitárt karral nyújtják a kicsinyek társaik felé a szívüket, megosztják játékaikat, a koldusnak odaadják uzsonnájukat, - de jönnek a nagyok, megmutatják nekik az enyém és tied között levő különbséget és beléjük nevelik a földi ember rideg önzését. „Vigyázz a holmidra!“ mondják nekik, holott ezt kellene mondaniuk: „Adj, kedvesem, adj mindent, amit jó

szívvel adhatsz, mert az anyag nem az emberé, azt az élettel együtt Istentől kaptuk ajándékba, s évszázadokkal túlél bennünket a kő, a fa, a bútor, a kincs!“... Le ne törjétek az adakozás vágyát a gyermekben, mert ez Krisztus legszebb ajándéka a lelkében. Önző és irigy lesz élete előrehaladottabb korában, ha elveszik tőle ezt az ajándékot. Sok gyermeknek a lelke tele van dallal, a tavasz himnuszával: a szülők idegesen megintik, ha nevet, s szomorúságot, hűs közönyt, fekete árnyékot vetnek rá, pedig örök karma hull annak fejére, aki kitörli a gyermek lelkéből a daloló mosolyt! Örülni kell, ha vidámság sugárzik róla; a felnőttek tőle tanulhatnának őszinteséget és közvetlenséget. Ismertem gyermeket, aki virágokat tépett a kertben, és ezért megintették. A kisfiúnak nagy könnycseppek ragyogtak a szemében, de nem szólt semmit, csak szomorú volt. Ha szerét tehette, megint letarolta a kertet, és a letépett virágokat bedobálta a börtön ablakain: „Olyan szomorúan néznek ki onnan azok a szegény emberek!“ Gyakran érkeznek a Földre olyan szellemek, akiknek múltjában van takargatni való. El kell rejteniük mások elől legtitkosabb érzéseiket, mert azok mögött ott lappang egy-egy szomorú eltévelyedésnek, sötét bűnnek az emléke. Az ilyen gyermek, ha magára hagyják, hazug és alakoskodó lesz, kétszeresen kell rá vigyázni. De ha a gyermek azt látja, hogy bármit tesz, szereteten kívül egyebet nem kap, ha megfigyeli, hogy szülei mindig őszinték, előtte semmit sem takargatnak és mindent egyenesen kimondanak, - akkor a titkolózásnak ez a kényszere lehull a gyermek lelkéről. Legyetek jó barátai, játszótársai, bizalmas hívei a gyermeknek! Ne szavakkal neveljetek, hanem cselekedetekkel és életmóddal. Legyetek jók és akkor a gyermek is az lesz. Őrizkedjetek a ki nem mondott, irigy és gonosz gondolatoktól, mert ezek szavak nélkül is keresztül rezegnek a gyermek lelkén és annak érzékenységében kárt tesznek, ezek a rezgések ott állandósulnak és a ti karmátok lesz, ha ingerült, haragos gyermek kerül ki a kezetek alól. A legnagyobb bűn ez, mellyel a gyermek ellen vétkezni lehet; akik ilyen érzéseket nyernek szomorú örökségül, azok később visszaadják azokat szülőiknek. A gyermek asztrál teste úgy van hangolva, mint a szülőjéé. Éppen ezért sokkal biztosabban átveszi a szülők rezgéseit, érzéseit és ki nem mondott gondolatait, mint egy idegen. A nevelés legnagyobb súlya tehát azon van, hogy amilyen életet él a szülő, amennyire telve van a szülő lelke derűvel, szépséggel és nemes eszmények őszinte szolgálatával, annyira gazdag örökséget kap tőle az a másik szellem, aki őt mesteréül választotta az élni tudás iskolájában. A nevelés éppen úgy szolgálat, mint amennyire művészet; művészettel kell végezni a szolgálatot. Derű és szeretet legyen a nevelő lelkében, hogy a gyermek lelkében is az lehessen. Még a szenvedésben is érezze, hogy nem szabad úgy szenvednie, mint másnak; szülőjével mindig egynek érezze magát, s világítson benne, mint élő törvény, a magasabb rendű életnek az a parancsa, hogy mindenkit szeretni kell, a szegényt és nyomorultat éppen úgy, mint a szenteket. Soha ne érezze a gyermek, hogy ő más, mint a többi. Lámpás égjen benne, s ez a fény Isten lelke legyen. Soha nem volna szabad úgy felvenni az ágyából, hogy első szava és gondolata ne Istené legyen. Ha a felnőtteknek nincs már szükségük arra, hogy a legfőbb lényt fizikai valóságnak érezzék, a gyermeknek még nagy szüksége van szép formára, mesére, a hang muzsikájára. Látnia kell a szülőkön, hogy mikor ezek Istenről beszélnek, elvetik magukról a hétköznapot és este, reggel mindig felgyúlnak a család együttérző lelkében a tiszta hit örök mécsesének lángjai. Az életre kell a gyermeket előkészíteni. Nem azok a szülők jobbak, akik mindent megadnak a kicsinyeknek; az ilyen nevelők puhaszívű, rendszerint gyenge emberek, de nem öntudatos szellemek, akik átéreznék a nevelésnek, mint szolgálatnak mély lelkiségét. Mert a szülők egyszer el fognak menni és akkor a gyermek magára marad; támasz nélkül pedig könnyen összeroskad. Aki elkényezteti a gyermeket anyagiakban, szerencsétlenné teszi azt, mert önzést ébreszt benne és szenvedni fog, ha az élet nem adja meg neki azt, amire vágyik. Lemondó legyen a gyermek; ne követeljen semmit, de boldogan örüljön mindennek, amit kap. Inkább nélkülözések között éljen, de szellemiekben kapjon többet, hogy erős, öntudatos harcossá válhassék és Krisztus ragyogjon minden cselekedetében. Ő maga, a szelíd tekintetű Názáreti, mutatta meg nekünk a gyermeki lélek tisztaságát. „...Akkor hozának néki kicsiny gyermekeket, hogy illetné azokat; a tanítványok pedig feddék vala azokat, kik a gyermekeket hozák vala. Melyet mikor látott volna Jézus, megharagvék és monda nékik: engedjétek, hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké az Istennek

országa. Bizony mondom néktek. Valaki úgy nem veszi az Istennek országát, mint a kis gyermek, semmiképpen nem megyen oda bé. És mikor azokat ölébe vette volna, kezeit reájok vetvén, megáldá őket“. (Márk. 10: 13-16.) Íme: az evangéliumi tanítás szerint a gyermek nem szülőjéé, hanem az Istené. A gyermek talán sokszor élt már a Földön, múltjában vannak sötét és szomorú emlékek, de ezek mélyen szunnyadnak a fejletlen kis test szűk börtönében; a lélek fehér lapjáról le van törölve minden, csak egyetlen, fényes csillag ragyog felette szelíd enyheséggel: az anyai szeretet csillaga. Ezért szent és tiszta a gyermek, ezért ilyeneké a mennyek országa. Általuk leszünk jobbakká, őszintébbekké és tisztábbakká mi magunk is, mikor életünk elhibázott lépéseinek szomorú emlékeivel egy parányi, fehér bölcső mellett boldogságot könyörgünk gyermekünk lecsukott szempillájára.

A SZELLEM BILINCSE 1. Börtön és templom egyszerre 2. A test betegségét kísérő asztrál jelenségek és a delejezés 3. A nemi probléma és az aszketizmus 1. Mikor a szellem kiszakít ja magát a boldog szelleméletből és felölti a testi élet bilincseit, tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint élve eltemeti magát. Mintha a tenger mélyére vagy föld alatti sötét üregbe szállana, ahol nincs fény, nincs üdítő légáramlat, nincs meleg, és főképpen - nincs emlékezés a napsugárral telt, szabad, felsőbbrendű életre, amelynek ragyogó keretéből a szellem önként kilépett, hogy a fizikai anyag formáinak súlyos láncában egy hosszú életet leéljen. A test valóban a szellem bilincse. Már tudjuk, hogy miért kell ezeket a bilincseket felölteni. A magasabb rendű szellemerők öntudatossá és könnyen gőgössé teszik a szellemet, a gőg sűrűsödést idéz elő, és a világot egyensúlyban tartó harmóniából belső taszítóerejének lendületénél fogva - kiszakítja a szellemegyéniséget. Az anyagi test ólomnehéz béklyói megkötik az akaratot, a földi szenvedések, küzdelmek és betegségek eltompítják a nagyra törő vágyakat, s ekként a földi élet a maga mérhetetlenül hosszú vergődéseivel egyenletes, harmonikus rezgéshullámokra szoktatja és ismét visszaemeli a bukott szellemet a világmindenség örök harmóniájába. A fizikai test börtön, melyben megtanulunk vezekelni. Hányszor döngetjük falait kétségbeesett elszántsággal, csak hogy megtudhassuk, mi van a falakon túl! A zárak azonban, melyek láncainkat zárt körbe fűzik, kérlelhetetlenek és felnyithatatlanok. Viselnünk kell a rabság minden terhét, hordoznunk kell a szenvedések súlyos igáját, mert ezt a vezeklést önként vállaltuk, hogy általa ismét felemelkedhessünk. De az emberi test minden gyarlósága és mulandósága mellett egyúttal a rejtett összefüggések, végtelenül finom egymásrahatások, egymással kooperáló mechanizmusok csodálatosan harmonizáló rendszere is. Ha pontosan ismernénk mindazokat az erőket és folyamatokat, melyek együttvéve az organikus testek életét jelentik, azt kellene mondanunk, hogy ezek a nagyszerű sejtpaloták templomokhoz hasonló építmények, melyek a természet erőinek és Isten bölcsességének csodálatosságát revelálják. Tehát börtön és templom egyszerre: ez az emberi test. Vajon ismerjük-e saját testünket? Nagyon kevéssé. A modern biológiának és orvostudománynak vannak igen figyelemreméltó megállapításai, de azért az emberi tudomány még nagyon távol áll attól, hogy az élet fizikai törvényeinek kölcsönhatását teljes bizonyossággal meg tudja állapítani. Az orvostudomány gyönyörűen felderítette az ember testének azokat a rejtélyeit, amelyekhez empíria és viviszekció útján közel lehet férkőzni, részletesen leírta az egyes szervek szerkezetét és működését, de figyelme természetszerűen csak azokra a dolgokra terjedt ki, amelyeket látni, érinteni, kézzel megfogni és érzékelni lehet. A mai tudomány rideg anyagelvűsége gátat vetett az ismeretszerzés további lehetőségeinek. Pedig a testi élet fizikai törvényeinek ismerete csak rideg váz, olyan, mint az agyvelő gondolatok nélkül, vagy a távíróvezeték elektromos áram nélkül. Hány nagyszerű titka van még a biológiának az érzékelhető anyagon túl! A materializmus alapján álló mai orvostudománynak sejtelme sincs az ember finomabb testi burkairól: az asztrális és kauzális testről; nem ismeri a vér és az idegek rezgéshullám-közvetítő szerepét, és mit sem akar tudni a szervezeteknek ama finom kisugárzásáról, mely az e1ektromosságnál ezerszerte gyöngédebb és hatékonyabb energiát: a delejes erőhullámok sugárhasábjait szórja ki a térbe. Pedig ezeknek a jelenségeknek további megvizsgálásától többé nem lehet elzárkózni. Fel kell hagyni végre azzal a kényelmes állásponttal, hogy boncolókéssel minden titoknak nyomára lehet találni. Ötven év óta számtalan kutató keresi az intellektuális munkának, az agykéreg működésének erőforrásait, s be kell vallani, hogy a tudomány még csak nem is sejti, hol kell a magyarázatot keresnie! Ez természetes következménye a mai kutatási módszernek. A látható és megfogható jelenségek csak vaskosságokra figyelmeztetnek bennünket, márpedig a természetben éppen azok a jelenségek kötik le legjobban érdeklődésünket és hívják ki csodálkozásunkat, amelyek rejtetten működnek. Az idegrendszer funkciói telve vannak rejtélyekkel, melyek az anatómia mai tudósai előtt teljesen

ismeretlenek. A tudósok csak a látható és érzékelhető dolgok határáig jutnak el. Mihálkovics professzor írja a központi idegrendszerről és az érzékek morfológiájáról szóló könyvében: „Az egyszerű reflexek úgy keletkeznek, hogy az érző kollaterálisok az ugyanazon színtájon fekvő mozgatósejteket végágaikkal körülfonják és érintkezés által izgatják...” - mintha bizony az erőművi hatások elégségesek volnának az idegsejtek szövevényes kölcsönhatásának közvetítését elvégezni. A dolog nem ilyen egyszerű, s nem is ennyire mechanikus. Itt végtelenül finom, a szem és nagyító által nem érzékelhető rezgéshullámok sugárzó átadásáról van szó, mint ahogyan a vérnek minden cseppje nem egyéb parányi villanyos battériánál és azok a rezgéshullámok nem is a fizikai testből indulnak ki, hanem az asztrális testből, egy valóságban létező, de nem látható és érzékelhető anyagszerűségből, amit a tudomány nem tud felboncolni s ennélfogva már nem ismer. Mindazonáltal ma, a röntgenezés és a radioaktív gyógyászati segédeszközök gyermekkorában már nem lehet többé azt állítani, hogy láthatatlan kisugárzások nincsenek, s az orvostudomány sem fog tudni sokáig kitérni az élő szervezetből kisugárzó delejes hullámrezgések megismerésének kényszere elől. Csodák fognak majd feltárulni az emberi test belsejében és látni fogjuk, hogy a fizikai test egyes szerveinek, például a szívnek, májnak, lépnek, epének vagy pajzsmirigynek működése sokkal összetettebb, mint ahogyan azt tisztán természettudományi ismeretek alapján el tudjuk képzelni. A test delejes erőkisugárzásainak megismerése pedig forradalomszerűen új alapokra fogja helyezni az egész orvostudományt, olyan gyökeresen, hogy egy későbbi kor fiziológusa csak elnéző mosollyal fog majd korunk tudására visszatekinteni, mint ahogyan mai orvos nem olvashatja mosoly nélkül Hippokratész naiv receptjeit. Ha a tudomány közelebb jut az élet mélyenjáró rejtélyeinek megoldásához, annak első következménye az organikus élet határainak kiterjesztése lesz. Az emberi élet ma azért olyan rövid, mert helytelenül élünk, és ismereteink nagyon hiányosak a betegségi állapotok elleni preventív védekezés hatályossá tételére. Az organikus szövetek élete sokkal hosszabb lehetne, ha biztosítani tudnánk az egészséges fejlődéshez szükséges feltételeket olyan módon, amint Jacques Loeb, a kiváló amerikai fiziológus és W H. Lewis baltimore-i orvos egyes kihasított testszöveteket teljesen szervetlen oldatokban, például Ringer-féle sóoldatban, továbbélésre tudtak kényszeríti. Ezeket a kísérleteket Carrel francia biológus olyan módon fejlesztette tovább, hogy a nyolcnapos csirkeembrió szívéből kimetszett szeletet 39 fokos Ringer-féle sóoldatban helyezte el, és az a parányi szív száznégy nappal azután, hogy az élő szervezetből kimetszették, még mindig vert, dobogott, sőt éppen úgy meg is növekedett, mintha meghagyták volna az állat testében! Pontos mérésekkel megállapították, hogy a kivágott szív eredeti térfogatának tízszeresére nőtt meg. Más esetekben bebizonyítható volt az is, hogy a tanulmányozott szövetek vitalitása négy-öt éven át folyton növekedett, míg maguk az állatok, melyeknek testéből az organikus szöveteket kivágták, már régen elpusztultak. Feltehetjük tehát, hogy a sejtek és szövetek, melyekből az emberi test fel van építve, kedvező feltételek esetén sokkal hosszabb ideig életben tarthatóak, mint amilyen hosszú a legvégső korhatárig nyújtott mai emberi élet, s eszerint maga az öregség, az emberi életnek ez a dekadenciája valóban nem egyéb, mint olyan betegség, amelyet egy távoli korban az ismeretek növekedése által az ember teljesen ki fog tudni életéből küszöbölni. Ebben a korban azonban már sokkal fejlettebb lesz az emberiség szellemi műveltsége is, mert az élet meghosszabbításának művészetét nem az anyagiságával büszkélkedő tudomány, hanem a szellem felvilágosultsága és öntudatos ereje fogja megteremteni. Az élet korlátai ma azért oly szűkek, mert az emberiségnek karmikus okokból még szüksége van a betegségek által okozott szenvedésekre, másrészt pedig a mostanában reinkarnálódott szellemeknek érdekükben áll az is, hogy egy-egy küzdelmes élet után hamarabb eszméljenek szellemi öntudatra a síron túli létformában. Ha ezek a kényszerűségek nem fognak többé fennállani, akkor az emberi test nem lesz többé börtön, melybe a megtévedt szellemek vezekelni járnak, hanem templom, melynek szépsége isteni harmóniák báját fogja hordozni. 2. A test betegségi állapotának vizsgálata bennünket egészen más szempontból érdekel, mint a materiális orvosokat. Számba kell vennünk, hogy a fizikai test betegsége milyen módon hat az ember finomabb testeinek: az asztrális és mentális testeknek, továbbá magának a szellemnek egyensúlyi állapotára, mert a

külső tünetek gyógyszerek vagy a sebész kése által gyógyíthatók, de a lelki zavarok sokkal tartósabban megbéníthatják az ember életét és a kórokozó jelenség is nehezebben ismerhető fel ezeknél. A test betegsége ugyanis közvetlenül hat az érzelmi világ eszközére, az asztrális testre. Az asztrális test teljesen áthatja és körülbelül 50-60 centiméterrel nagyobb terjedelemben veszi körül a fizikai testet; anyagszerű állománya nem veri vissza a mi szemünk által érzékelhető fénysugarakat, hanem átbocsátja azokat, s ezért számunkra láthatatlan. De annál intenzívebben fogja fel és váltja ki az érzelmi affektusok rezgéshullámait: az örömnek, fájdalomnak, vágynak, csodálkozásnak, vonzódásnak és idegenkedésnek rezgéseit. Érzelmi világunk gazdag színharmóniája asztrál testünkben végtelenül sok variációt idézhet elő; a tisztán látók, akiknek van fogékonyságuk e parányi, rendkívül gyors rezgések szín hatásai iránt, az asztrál testet tojás alakú, kerekded, üvegszerű hólyagnak látják, melyben vízszintes rétegződés figyelhető meg. Ha az asztrál test egyensúlyi állapota nyugtalanság, harag vagy bármilyen indulat, továbbá betegségi állapot esetében felbillen, a vízszintes rétegek összekavarodnak és zűrzavaros nyugtalanság képét mutatják, olyasformán, mint mikor egy pohár vízben különböző fajsúlyú olajok rétegszerű elhelyezésüket rázás folytán egyszerre elveszítik. Az asztrál test a láz kiindulásának terepe. A legtöbb betegségi állapotot kísérő láz ma még mindig megfejthetetlen jelenség a tudomány számára. A legáltalánosabb magyarázat szerint a testben idegen anyagok (toxinok) telepednek meg, s megtámadják a test szövetét; a szervezet e támadás ellen védekezik, antitoxinokat termel, s az így kifejlődött küzdelem kísérő jelensége a láz. Eszerint tehát a tudomány a lázat a testben végbemenő élettani működések meggyorsulásának, olyasféle járulékának tekinti, mint ahogyan a munkának járuléka a hő; sokan a tüdő fokozottabb működésével és a szervetlen anyagok gyorsabb oxidációjával hozzák kapcsolatba. A középkor folyamán a lázas betegen egyszerűen eret vágtak, amivel alaposan lecsökkentették életerejét is; még nem sok idővel ezelőtt is kininnel és más lázcsillapító szerekkel igyekeztek a test belső tüzét oltani. Pedig a láz a védekezésnek nem kísérő jelensége, hanem eszköze. Láz nélkül a szervezet képtelen lenne a betegségek ellen védekezni, s a láz előbb lép fel az asztrál testben, mint a beteg fizikai testben. Ha ugyanis a szervezetbe idegen anyagok, például fertőző baktériumok lépnek, ezek a vérsejtekben idegen delejes hatást idéznek elő. A vörösvértestecskék rendkívülien nyugtalanokká válnak, erősen meggyorsult rezgéseik tehát szabálytalan hullámzást idéznek elő. Ennek a nyugtalanságnak természetesen azonnal reakciója támad az asztrál test sűrűbb rétegében, ami – már jóval a betegségi tünetek észlelése előtt – kedvetlenségben, lehangoltságban nyilvánul meg. A szellem, egyéniségünk öntudatos irányítója és középpontja, ebből a nyugtalanító jelenségből észreveszi, hogy valahol a szervezetben baj van. Gondoskodik tehát delejes pótlásokról, hogy a szervezet képes legyen a kártevő toxinokkal megküzdeni: az asztrál testben magas frekvenciájú delejes rezgésáramot fejleszt. Végtelenül parányi és rendkívül gyors rezgéshullámok sokasága keletkezik, s ez az áram az asztál testnek azon a részén válik ki, mely a fizikai test bal keze középső ujjának, illetőleg ez ujj második percének felel meg. Ezen a ponton lép ki a rezgésáram az asztrál testből, és átfut a fizikai testbe a szív alatt elhelyezett lép közvetítésével; mintegy villanásszerűen átcikázik az egész testen, s azután ismét a lépen át visszatér az asztrál testbe. Ez a nagy tömegű delejes hullámáramlás idézi elő a gyorsabb oxidálást, ami viszont hőemelkedésre vezet. A lépdaganat mindig annak a jele, hogy akut betegségi állapotoknál, főleg váltóláznál, a fizikai test rezgés felvevő képessége mintegy automatikusan fokozódik. A láz tehát egészen bizonyosan nem kísérő jelensége a betegségnek, hanem a gyógyulási folyamatot előidéző, fokozott delejes erősugárzás, amely az asztrál testből indul ki, s átjárván a fizikai testet, körforgásában ugyanoda tér vissza. Ez mutatja, hogy a betegség csak az agysejtekben élő, éber fizikai tudatunkat lepi meg észrevétlenül; maga a szellem, mely a test alvás a idején önálló életet él, a legtöbb esetben előre tudomást szerez a karmikus okokból bekövetkező betegségi állapotról és tudatosan indítja meg ellene a védekező eljárást. A pszichoanalitikusok nyelvén azt mondhatnánk, hogy a tudat alatt születő akaratról van szó; a mi ismereteink szerint azonban a tudat felett élő szellemben keletkezik az ellenállásra irányuló akarat és a test erről csak akkor szerez tudomást, mikor az asztrál testben fellépő fájdalomérzet vagy az abból kiinduló láz a betegség képzetét az agynak átadja. Mielőtt tovább vezetnénk ennek a gondolatsornak a fonalát, rövid kitérést kell itt tennünk abból a célból,

hogy megvilágítsuk a fizikai és asztrál test kölcsönhatásának módját és eszközét. A két test fajsűrűsége között ugyanis olyan óriási szakadék tátong, hogy azt csak közvetítő anyaggal lehet áthidalni. Ez a közvetítő a XX. század fizikai ismeretei szerint már anyagszerűen észlelhető éter. A fizikai testnek van egy éterikus függvénye, mely az asztrál rezgések átvételére alkalmas; ez az éterikus test a fizikait teljesen áthatja és körülveszi. Ha mármost bizonyos technikai fogásokkal az éterikus test rezgéseit színhatásokká át tudjuk változtatni, - mint ahogyan hanghullámokká már át tudjuk változtatni a rádió audion-lámpája által -, akkor lehetségessé válik az ember ragyogó aurájának szem által való érzékelése. Dr. Baraduc egy szabadon lengő finom rézfonál (biometer) mozgása által megállapította, hogy az emberi test a radioaktív anyagok kisugárzásához hasonló rezgéshullámokat bocsát ki a térbe, Kilner pedig azt találta, hogy dzyanin-ernyő alkalmazásával a szem érzékennyé tehető a fluoreszkáláshoz hasonló finom rezgéshullámok felvétele iránt. A koppenhágai metapszichikai kongresszuson Fritz Grünewald berlini mérnök bemutatott néhány médiumot, kiknek ujjaiból olyan erős sugárzás áramlott ki, hogy 10-12 centi méternyi távolságból szikrát tudtak kiváltani az elektroszkópból. E jelenségek alapján el kell fogadnunk, hogy fizikai testünk láthatatlan éterikus függvénye nemcsak saját szellemünk rezgéshullámainak a testhez való közvetítésére alkalmas, hanem idegen szellemegyéniségek rezgéshullámainak átvételére is. Ezen alapszik a delejes gyógyító eljárás, melynek első alkalmazása Mesmer Ferenc Antal nevéhez fűződik. Mesmer 1760-ban kezdett először delejezni. Tudott róla, hogy a régi egyiptomi orvostudomány már háromezer évvel azelőtt is gyógyított kézfeltétellel és különféle simogatásokkal; a görögök és rómaiak ismerték a kisugárzó életerőt, mert arról Szolón, Plinius és Vergilius említést tesznek. A középkori híres orvos és alkimista Paracelsus 1530ban azt írta, hogy az emberek pusztán életerejük kiáramlásával igen eredményes hatást gyakorolhatnak egymásra. Van Helmont már egyenesen gyógyító mágneses erőátvitelről beszélt, s Maxwell közvetlen hatással gyógyításra használta fel az ujjaiból kiáradó erőt. Nem volt tehát egészen új Mesmer elmélete, hogy az élő testek delejes kisugárzása szerves testek anyagrészecskéinek összefüggését és kölcsönhatását kedvezően befolyásolhatja. Mai szellemismereteink szerint a delejezés gyógyhatása kétségtelen, csak az a baj, hogy az anyagelvű orvostudomány olyan nehezen akar új ismeretekre szert tenni és nem tud a materializmus béklyóiból kimenekülni. Hiába mondja Morselli nápolyi egyetemi tanár, Itália első ideggyógyásza egyik legújabb könyvében: „Itt az ideje, hogy túlzásig menő rideg tagadásunkkal végleg felhagyjunk...” A tények további felderítéséhez mindenesetre szükséges lenne, hogy szellemtani ismeretekkel rendelkező orvosok egész tömege foglalkozzék a jelenségek okozati összefüggésének megállapításával, mert csak az esetek nagy száma és a megfigyelések gondos elmélyítése vezethet valamely új megismerés igazságainak az elismerésére. Sajnos, a mi kiváló orvostanárainkban több az anyagiasság, mint a tudományszomjúság, mert az itt-ott felmerülő és laikusok által sokszor hibásan gyakorolt delejező eljárásokkal szemben mindjárt a hatóságok védelmét sürgetik ahelyett, hogy ők maguk igyekeznének e téren elfogulatlan vizsgálódásokat folytatni. Pedig nem lehet hamarosan eldönteni, hogy mi árt jobban a felvilágosodás előhaladásának: a tudatlanok kuruzslása vagy a kenyéririgység, mely a világon mindenkinek, tehát magának a tudománynak is csak legridegebb anyagi érdekét tekinti? Bennünket azonban minden jelenség, mely a szellem életét megvilágítja, további kutatásra ösztönöz. Vizsgál ni fogjuk tehát, hogy mi a delejezés valójában. Szellemünknek minden parányi részecskéje, szellemtestünk atomjainak minden elektronja folytonos és élénk rezgésben van. E rezgés által más szellemegyéniségekben kiváltott rezgéshatás: ez a delejezés. Akaratunk és a segíteni vágyásra irányuló képességünk saját asztrális testünkben szimpatikus érzelmeket ébreszt, s ezeknek az érzelmeknek rezgéshullámai éterikus testünkön át belesugároznak egy másik ember éterikus testébe, hogy annak a másik embernek - a betegnek - asztrális testében a betegség leküzdésére alkalmas rezgéshatásokat kiváltani és a már meglévőket fokozni tudják. Ebből a meghatározásból következik, hogy a delejezés közvetítésénél a fizikai testnek szerepe nincsen. A fizikai test rossz vezető, s ennélfogva csak ronthatja a delejezés hatását, ha kezünk a beteg testéhez hozzáér. A test gyógyulása akkor kezdődik, ha a beteg fizikai testének átadott rezgés hatás a lépen át bejut a beteg fizikai testébe. Ez tehát nem szuggesztiós terápia, mert a szuggesztív akaratátvitel, mint amilyen a hipnotizmus, a beteg akaratának időleges legyőzésére, de nem gyógyulására vezet. Az úgynevezett „couéizmus”, a monsi

remetének, a nemrég elhunyt Emil Coué-nek önszuggesztiós módszere semmi egyéb, mint saját asztrális rezgéseink intenzitásának fokozására irányuló akarat. A hipnotikus gyógymódok sohasem erednek magas szellemegyéniségektől, mert tiszta és magas szellemek szeretetüket és gyöngédségüket sugározzák át, nem pedig fölényes erejüket. A betegre nem saját akaratukat erőszakolják rá, hanem felébresztik benne saját akaratát. Krisztus sohasem gyógyított hipnózissal. Fényes szellemének szeretete olyan csodálatos rezgéshatást tudott kiváltani, hogy attól a szemideg-sorvadásosak látni, s a bénultak járni kezdtek, a halottak teste felelevenedett. Ha lesznek emberek, akiknek szeretete hasonlítani fog Krisztus szeretetéhez, a csodák ismét jelentkezni fognak, s olyan emberek nevéhez fűződnek, akik lelkeket éppoly sikeresen tudnak majd gyógyítani, mint beteg szervezeteket. A földi emberek és testen kívül élő szellemek nem mind azonos rezgésűek. Egyes nagyobb szellemcsoportok éppen egységes hullámhosszúságukról ismerhetők fel. A csoportokon belül nemcsak az asztrál rezgések hossza, hanem másodpercenkénti rezgésszáma is rendszerint azonos. Számokkal bajos lenne a rezgési frekvenciát kifejezni, hiszen meg kell gondolnunk, hogy még a legalacsonyabb szellemcsoport hullámhosszúsága is csak megközelíti a legrövidebb elektromos éterrezgések hullámhosszúságát, de nem éri el a fény- és hősugarak hosszúságát. A vörös fénysugarak hullámhossza a milliméter 1200-ad részével, az ibolyaszínű sugarak hullámhossza a milliméter 2500-ad részével egyenlő, s mi még az ibolyántúli héliumsugárzást sem tudjuk érzékelni vagy számok töredékével kifejezni, nemhogy a szellemrezgések határtalan finomságát, érzékelhetnénk. Ha szemünk érzékeny lenne e parányi rezgések iránt, a kályhával fűtött, egyébként sötét szobát világosnak és a fejlettebb szellemű embert fényárban úszónak kellene látnunk. A szellemek ilyeneknek is látják őket, de nem tűnik fel nekik, mert náluk az egymás közt való érintkezés is rezgéskisugárzás által történik. Olyasféle hatás ez, mint az elektroszkópból kipattanó szikra; azok az emberek, akiknek azonos töltésük van, mint például a szellemi fejlődésükben egy szintre jutott duáloknak, állandó összeköttetésben vannak egymással, mint két villanyos elem, mely folyton kisül egymás felé. Öntudatlanul hatnak egymásra, gondolataikat kimondás nélkül közlik, a másik fél hiányérzetét átveszik és rögtön pótolni tudják. A magasabb világokban, ahol a duálság törvénye intenzívebben érvényesül, már a fizikai testben élők is nem beszéd, hanem rezgéshatás által érintkeznek. Ezt láthatjuk a Szaturnuszban és az annál magasabb világokban fizikai testben élő szellemeknél. Végtelenül finom rezgésekről lévén szó, senkit sem fog túlságosan meglepni, ha azt állít juk, hogy a szellemek és emberek rezgési egyensúlyára magának a Földnek és más égitestnek a rezgései is hatnak. Annak a bolygónak a saját rezgései, amelynek szférájában élünk, rendszerint erősítően hatnak szellemünkre, idegen bolygók rezgései zavaróan és gyengítően. Ha tehát a Föld asztronómiai értelemben együttállásban van egy szomszédos bolygóval, például a Merkúrral, vagyis két bolygó ugyanazon elliptikus pályának két gyújtópontjába kerül, akkor az idegen bolygó rezgései erőteljesen hatnak időjárásunkra, a Föld elemi szellemcsoportjainak hangulatára s így közvetve az itt élő hatalmas szellemcsoport egyéni rezgéseire is. E rezgések alapos tanulmányozása még rendkívül sok megfigyelést, gondos mérlegelést és anyaggyűjtést igényel, s talán csak évszázadok elmúltával fogjuk tudni megállapítani, hogy az egyes bolygók milyen tömegpszichológiai hatásokat, betegségeket és egyéb ingerlékenységi állapotokat idéznek elő a Föld szférájában. Kétségtelennek látszik az is, hogy a Napból érkező delejes rezgéshatások, amelyek általában felderítő, jótékony és tisztító hatást sugároznak az emberiségre, erősen befolyásoltatnak a Nap égi helyzete által, vagyis a Nap hatása mindannyiszor változást szenved, ahányszor a zodiákus jegyeiben pályáján előre halad. A szellemek tudják ezt, és minden cselekvésükhöz kikeresik azt a hatást, amely céljuknak legjobban megfelel. Ez a magyarázata annak, - amit különben más helyen már megemlítettünk -, hogy a szellemek a fizikai testhez való kapcsolódás (fogamzás) időpontjának helyes megválasztása által saját későbbi sorsuknak alapját vetik meg, vagyis a fogamzás és születés időpontjában fennálló csillagászati kép hasznos útbaigazítást tud adni azoknak, akik a rejtett összefüggések törvényeit mai értelmi színvonaluknak megfelelő csekély részben is ismerik. Hogy a delejezést gyógyításra fel lehet használni, az a szellemi ismeretekkel rendelkező megfigyelők előtt kétségtelen. Hiszen maga a materialista orvostudomány is alkalmazza már a delejezést bizonyos rákos daganatok kezelésénél, amikor a rádium elektronrezgésének úgynevezett alfa-sugaraival baktériumos te-

nyészetek virulenciáját csökkenteni igyekszik. A kvarcfény-kezelés és Röntgen-sugárzás nem egyéb mesterséges delejezésnél. Rendkívüli figyelemre érdemes a nemrég elhunyt, kiváló San Francisco-i orvosnak, dr. Abrams-nak diagnosztizáló készüléke, melyet a tudomány képviselői elfogultságból eredő lenézéssel fogadtak és megvizsgálás nélkül elvetettek. Abrams megfigyelte, hogy a testnek bizonyos kóros elváltozásai specializált idegingerületeket váltanak ki; ebből következtetni lehetett, hogy a betegségek speciális aktivitást okoznak azokban az idegekben, amelyek ezeknek a helyeknek vérellátását szabályozzák. Ő volt az első, aki nyíltan vallotta, hogy az idegingerületek elektromos (delejes) természetűek, tehát egyetlen csepp vér delejes töltésének megvizsgálásából következtetést lehet levonni a kórokozó betegségi tünet lokális fészkére és természetére. De itt nem állt meg a merész kutató. Szerkesztett egy oscilloclast-nak nevezett készüléket, mely rendkívül magas frekvenciájú e1ektronrezgést tudott kisugározni, és ezzel a készülékkel rákos és tuberkulotikus telepeket sikerrel gyógyított. „Nem tudom - írja Abrams doktor -, hogy mi az, ami az oscilloclast-ból kijön, csak azt tudom, hogy megszünteti a beteges reakciókat, és végül is elnyomja a betegség tüneteit“. Munkatársai szerkesztettek egy végtelenül finom galvanométert, mely ötezerszer érzékenyebb volt minden addig használt hasonló finom műszernél, s mikor ezt a beteggel összekapcsolt oscilloclast hatásfokának mérésére működésbe hozták, a beteg testének vérkeringése, illetőleg szívműködésének minden lüktetése világosan látható volt egy fénysugárnak a falra vetített mozdulataiból. Minden remény megvan tehát arra, hogy a technikai tudományok tökéletesedése esetén finom műszerekkel elő fognak tudni állítani olyan magas frekvenciájú éterrezgést, mely sikerrel lesz alkalmazható a betegek életenergiájának fokozására, s így közvetve a kóros szervi elváltozások gyógykezelésére. Ha pedig az orvosi tudomány eddig a pontig már eljutott, azontúl semmi akadálya sem lesz többé annak, hogy a legtisztább és leghatékonyabb éterrezgést, a szellemnek asztrális testében örök éber vitalitással áramló delejes sugárzási gyógyításra felhasználják· A delejezés ereje rendkívül nagy, s ezért a tudatlanok kezében több kárt tesz, mint amennyi hasznot hajt. Ismerni kell mindenekelőtt a beteg és a gyógykezelő szellemi affinitását, mert enélkül nem lehet eredményesen gyógyítani; ismerni kell a betegség eredetét, hogy szellemi vagy testi elváltozásokból vagy esetleg kívülről jövő szellemi befolyásból eredt-e az? Az adandó vonások száma és iránya számtalan variációt feltételez. Minden szellemcsoportnak más szám felel meg, például a Krisztus által irányított hét szellemcsoport delejes vonásainak száma hét, vagy ennek többszöröse. Holdtöltekor sohasem szabad delejezni, sem akkor, mikor a Mars bolygó együttállásban van a Földdel, mert ilyenkor idegen szférákból ideáramló kártevő szellemi hatások érvényesülhetnek. A romboló erők könnyen bekapcsolódhatnak, s ha például a delejező nem gondoskodik már eleve arról, hogy a testén és ruháján levő fémtárgyakat lerakja, könnyen megeshetik, hogy az idegen kártevő erők éppen a delejező személyén keresztül juttatják el a beteghez a nyugtalanító befolyásokat. A delejezőnek tehát erős akaratú, hitben tántoríthatatlan, relatíve tiszta szellemegyéniségnek kell lennie, aki munkájának megkezdése előtt meditálás útján ké~e Isten és magas szellemi vezetők segítségét. Ha a gyógyítás anyagi előnyökért vagy éppen pénzszerzés céljából gyakoroltatik, akkor a delejező lelkéből rendszerint hiányzik a szeretetből fakadó odaadás melegsége, s az ilyen delejezés hatása bizonytalanná válik. Az adandó vonások fokozatosan szaporíthatók; például az első alkalommal hét vonást adunk, a második alkalommal kétszer hetet, és így fel, egészen hétszer hétig, majd ismét fokozatosan lecsökkentjük a vonások számát egyszer hétre. Adott betegségi állapotokban a helyzetnek megfelelően delejezünk: a plexus solaris-tól kiindulva, a szívet, nagy agyvelőt és nyúltagyat végigsimítva az ujjakból kiáramló sugarakkal. Delejezés után delejezett teát itatunk és delejezett fürdőt rendelünk. A teát a betegségnek megfelelő gyógyfüvekből készítjük és cukor helyett mézzel édesítjük. Bizonyos esetekben sikerrel alkalmazzuk a citromlevet és a vadalma kifacsart levét; arteriosclerosis esetén az eritrea centaurea főzetét. A gyógyfüvek delejezett tea alakjában adva, elősegítik a harmonikus rezgések kiváltódását. Sok más apró körülményre is tekintettel kell azonban lenni, például, hogy a beteg feje keleti irányban helyeztessék el, hogy a szék, melyen ül, vagy az ágy, melyben fekszik, ne legyen állati eredetű szőrrel bélelve, selyemtakaró ne fogja fel a delejes erőáramlást stb. Mindezek a futólag felsorolt megjegyzések csak azt a meggyőződést akarják kifejezésre juttatni, hogy a delejezés orvosoknak és fizikusoknak tervszerű együttműködése által fog majd annak idején nagy eredményeket felmutatni, ha a jövő tudósai számot vetnek azzal a következménnyel, hogy a szellemi élet cso-

dálatos törvényeinek megismerése nélkül egész tudományosságuk holt anyag, és működésük nem egyéb sötétben való tapogatózásnál. 3. Amíg a szellemek az örökkévalóság láthatatlan régióiban tevékenykednek, nincs nemük, nem érzik magukat férfiaknak vagy nőknek. A nemi elkülönülés érzését a Föld adja fiainak. A testben élés durva anyagiassága viszi be lelkünkbe a nemek elválasztódásának kényszerét, s ha ennek a kényszernek terhes emlékeit szellemtestvérek gondolkozásában olykor megtaláljuk, akkor azok a szellemek még telítve vannak földiséggel, elmúlt fizikai életük formáinak kényszerképzetével. Isten nem teremtett külön férfit és nőt. Csak a szellemek gőgje és bukása volt a kettészakadásnak okozója. A szellemek elveszítették a helyes belátást, tévesen ítélték meg saját képességeiket, s kiléptek a mindenség harmóniájából. Sok millió szellem egyszerre szakadt el egymástól; idegenek kerültek össze, s a társaság tagjai nem érezték többé a szeretet vonzódását ahh9z az egyetlenegy szellemtestvérhez, akihez tartoztak: a duáljukhoz. Így alkották meg a bukott szellemek önmaguknak a nemek különbözőségét. Mikor a szétszakadás már megtörtént, Isten akarata és bölcsessége rendelte a nemek egymáshoz vonzódását, mert szükség volt arra, hogy a különböző nemek egymást keressék. A szerelem tehát legtisztább formájában: összetartozó két léleknek kölcsönös becsülésen és szereteten alapuló egymáshoz vonzódása. Éppen olyan törvénye ez a fizikai létformának, mint az anyag megmaradása, vagy a gravitáció. Ha az embereknek sejtelmük volna a törvény szépségéről és intenciójának nemességéről, akkor a földi életben mindenki csak egyetlenegy lényt tudna szeretni: azt, akihez örök kötelék által van fűzve. Minthogy azonban a lelki összetartozás érzése az emberek roppant tömegében a felismerhetetlenségig el van torzulva, a nemek különbözősége arra vezetett, hogy férfiak és nők korlátozás nélkül dobják magukat idegenek karjaiba, és ezt a nagy, nyílt prostitúciót emberi törvényekkel, tudományos elméletekkel és a szokásjogra való hivatkozással szentesítsék. A nemi különbözőség törvényével való visszaélés tehát egyik legdurvább és leglealacsonyítóbb bilincse a szabad szellemnek, mert ezer variációban nyújt alkalmat oktalan tévelygésekre, le egészen az állati fokon levő libido sexualis lihegő hajszolásáig. Azaz, bocsánatot kell kérnünk az állatvilágtól, mert állatok talán sohasem süllyednek olyan mélyre nemiségükben, mint az emberek. A legalacsonyabb rendű állat is az élethullám nagy lüktetésének jámborul öntudatlan eszköze és mély, szent érzés parancsa rejlik benne, mellyel gyermekeit védelmezi; a legritkább esetben látjuk, hogy az állatban ne volna meg a készség utódjainak felnevelésére. Az ember pedig éppen a legmagasabb kultúrszínvonallal kérkedő nagyvárosokban ezerszámra semmisíti meg az élet felé törtető új generáció embrióit: az anyák visszaküldik a gyermekeket, még mielőtt a napvilágot megpillantották volna. Nem változtat a dolgon, hogy ennek a szomorú életfonal-elmetszésnek gazdasági okai is vannak; a lényeg az, hogy a földi élet kapuja felé tolongó szellemáradat csalódva megtorpan az emberi gonoszság előtt, mert az élvezetvágy nagyobb evilágon, mint a gyermekek felnevelésére és eltartására irányuló készség és képesség. A nemiség tehát az élet legsúlyosabb kísértéseinek egyike. Milliók zuhannak a mélybe nemi ingerlékenységből fakadó bűnök: féltékenység, bosszúvágy, harag, állhatatlanság és ehhez hasonló morális defektusok miatt. De csak az ember teszi önmaga átkává, ami különben boldogságának forrása lehetne. A szerelem a legcsodálatosabb és legfelemelőbb érzések egyike. A Föld szférájában a szellemek tapogatózva keresik egymást, mintha világtalanok nagy tömegében útnak indítanánk valakit, s azt szabnánk neki feladatul, hogy keresse meg a sok között azt az egyetlen embert, akihez ő tartozik. Nagyon nehéz dolog ez. Elmúlt életsorozatok karmái idegenekhez fűznek bennünket, akikkel még számtalan lebonyolítandó ügyet kell elintéznünk, s mi a vállalt életcélok sikeres megközelítése érdekében kénytelenek vagyunk a házastárs, gyermek, testvér, szülő, barát vagy szerető szerepét vállalni. Nem haladhatunk tovább, amíg ily függő ügyeink vannak. A földi ember tehát nem küszöbölheti ki életéből a szerelmet elméleti meggondolások alapján, vagy a szellem magasabb vágyaira való hivatkozással, mert a szerelem és a nemi különbözőség a földi életnek olyan tartozéka, mint ahogyan abból, hogy Földünknek anyagszerű légköre van, következik, hogy itt minden élőlénynek tüdővel vagy ehhez hasonló rendeltetésű légzőszervvel kell ellátva lennie. Az ember, aki életét a természettel és saját szelleme belső hangjaival való harmóniában akarja leélni,

igyekezzék megérzővé tenni a lelkét abban az irányban, hogy kit kell szeretnie. A duál-házasságok ritkák a Földön; de szerelmünk emelkedését szolgálja az is, ha szívünk olyan lényhez vezet, akivel szemben önzetlen és gyöngéd szerelemben eltöltött élet keretében régi tartozásokat kell lerónunk. Óvni kell a lelket, hogy a nemi érzés ne váljék benne kizárólagos melódiává; soha ne szeressünk lélek nélkül, ne merüljünk bele a szerelem anyagiasságába. Ha a szerelem tiszta és önzetlen, akkor az átrezeg annak a lelkébe, akit illet; csak a bírásvágyon alapuló önző érzelem marad viszonzatlan vagy észrevétlen. A nemi érzést büntetlenül e1nyomni nem lehet. Sokan azt vallják, hogy a lélek tisztasága aszketizmust követel s evangéliumi idézetekkel támasztják alá meggyőződésüket. Akik ezt teszik, azok nem tudnak a dolgok mélyébe látni s félremagyarázzák az írásokat. Krisztus a szüzességet nem szabta törvényül a szellemi élet tisztasága elé. Mikor a házasság intézményének tisztaságáról beszél, minden szava a lelkeknek amaz örök kapcsolatára vonatkozik, melyet a duálság törvénye fejez ki, s ezért mondja:. „Elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez. És akik ketten voltak, egy test lésznek: azért ezek többé nem kettők, hanem egy test. Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza“. (Márk 10:7-9). Az ő gyöngéd és virágos szimbólumnyelvén azt jelent ez, hogy örök kötelék van férfiú és nő között, s a házastársak egy testté, egy szellemmé lesznek, ha azok találtak egymásra, akiket Isten szerkesztett egybe. De hát a földi törvények szerint házasságra lépett emberekkel, akik nem duálok, mi legyen? Ezekre az evangéliumi tanítás Mózes könyvét írja elő, Mózes pedig megengedte, hogy elválásra szóló levelet lehessen adni az asszonynak. „A ti szíveteknek keménységéért írta Mózes néktek e parancsolatot“ -, mondá szelíden Krisztus, mintha azt mondaná: „mert ridegek vagytok, szellemetek elburkolózott, s nem tudjátok megérezni, hogy ha valakivel egy egész földi életre összefűz benneteket a földi törvény, abban a karma örök szabályai érvényesülnek, és a karma alól csak akkor szabadulhattok, ha az már lejárt. De kemény a ti szívetek abban is, hogy néha nem tudjátok megbecsülni azt sem, akit Isten szerkesztett veletek egybe; nem ismeritek fel a duálotokat, szabadulni akartok tőle, s minthogy magatok szabjátok meg sorsotokat, Mózes szívetek keménysége miatt megengedte, hogy elválhassatok, s ezzel újabb nehéz karmát vegyetek magatokra...” Krisztus tehát soha és sehol sem jelentette ki a földi házasság felbonthatatlanságát. Meg nem értett szavaiból csak emberek által lett dogma, emberek által, akik erkölcsi alap nélkül is házassági kötelékkel fűznek össze egymással idegen férfiakat és nőket, nem látván azok lelkében az alacsony ösztönöket és anyagi érdekeket, melyekért ma oly sok házasságot kötnek. Nehezebben érthető és magyarázható Krisztusnak a szüzességre vonatkozó tanítása. Az evangélium a következő helyen tárgyalja a kérdést: „Mondának néki az ő tanítványai: Ha így vagyon a férfinak dolga az ő feleségével, nem jó tehát megházasodni. És ő monda nékik: Nem mindenek veszik bé ezt a beszédet, hanem azok, akiknek adatott. Mert vagynak herélt emberek, kik az ő anyjok méhéből úgy születtek; és vagynak herélt emberek, kik emberektől heréltettek meg és vagynak herélt emberek, kik magok herélték meg magokat a mennyeknek országáért. Aki béveheti ezt, vegye bé.“ (Máté 19: 10-12) Első pillanatra látni lehet, hogy ez nemcsak képletes beszéd, hanem a lényegnek szándékos és mély elburkolása. Csak az érti meg, aki meg tudja érteni; ezért mondja Krisztus: „aki béveheti ezt, vegye bé“. Szüzesség itt nyilvánvalóan a lélek tisztaságát és a lealacsonyító szenvedélyektől való mentességet jelenti: vannak, akik ezzel születtek s vannak, akiket a körülmények kényszerítő ereje tart távol a bűnben való e1merüléstől; de igazi érdemet csak az szerez, aki akaratának ereje által, „a mennyek országáért“ ezt a tisztaságot maga teremti meg maga számára. Hogy a tisztaság nem jelent nemi értelemben vett szüzességet, hanem az érzelemben, tehát a szerelmi érzésben is megőrzött önzetlenséget és szellemi felmagasztosultságot, azt mindenki, aki Krisztus tanításainak tendenciáját ismeri, természetesnek fogja találni. Ennek a kérdésnek bővebb fejtegetését olvashatjuk Pál apostolnak a korinthosziakhoz intézett első levele 7. részében. Az apostol azt mondja, hogy a szüzesség felől nincs az Úrtól parancsolata; ő úgy véli, hogy jó az embernek megtartóztatásban élnie, de „a paráznaságnak eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen és minden asszonynak tulajdon férje legyen“. (I. Kor. 7:2) Pál olyan időben élt a Földön, amikor szükség volt szigorú rendszabályokat hangoztatni abból a célból, hogy tilalom által a bűn romboló ereje csökkenttessék. Ő maga megtartóztatásban élt, de kevés az olyan ember, akinek szelleme úgy ragyog a földi test bilincseiben, mint Pál apostolé. Vannak kivételes egyéniségek,

akik - duálszellemük idegen szférákban élvén - mentesek maradnak a test kísértéseitől; ezeknek ösztönös vágya fel sem ébred; de akik teljesen és igazán földi emberek, azok éljenek földi életet a szerelemben is. Az aszketizmus a perverzitáshoz vezet, mert kevés szellem tud ellenállani a vér követelő lázongásának. Krisztus nem aszkétákat akar látni a Földön, hanem egész embereket, akik a bűnből öntudattal és akaraterővel tudnak felemelkedni. Az anyagi élet formáit nem tekinti, csak a szellem vibrációját érzi meg, s ha ez nyugtalanná válik, s a szellem megsötétül, akkor ő megszomorodik és kinyújtja kezét a veszendő lélek felé.

100

A KAUZÁLIS TEST ÉLETE 1. Testi és szellemi idegesség 2. Az öntudat zavarai 3. A bölcsesség útja és eszköze 1. A test börtönbe zárt szellem éltének, törvényeit kutatva, különösen lekötik figyelmünket azok a jelenségek, melyeket általánosságban idegesség névvel szoktak illetni. A fizikai test idegessége kétféle eredetű és ehhez képest testi vagy szellemi okokra vezethető vissza. Testi eredetűnek akkor mondhatjuk, ha az idegéleti zavarokat a test betegségi állapota idézi elő. Emlékeztetnünk kell a láz keletkezéséről mondtakra. Fertőző, idegen anyagok megtelepedése esetén a testben idegen delejes rezgéshullám keletkezik, mely a vörösvértestecskék nyugtalanságán keresztül és a lép közvetítésével átáramlik az asztrális testre. Az asztrális test nagy energiával lát hozzá a védekezéshez: saját rezgési frekvenciáját jelentékenyen megnöveli és fokozott tevékenységre serkenti a fizikai testet a láz által. Amíg a láz és a betegség gyors lefolyású, addig nincsen nagyobb baj. De idült betegségi állapotban a szellem legfinomabb ruhája: a kauzális test nagyon szenved a fokozott rezgéshullámzástól. Míg az asztrális test az érzelmek székhelye, a kauzális test a gondolatok termelője; amannál sokkal finomabb és könnyedebb. Ha tehát a kauzális test hosszabb időn át kénytelen tűrni és elfogadni az asztrál test durvább és fokozottabb rezgéseit, akkor zavar támad benne, melyet legelőbb az idegvégződések vesznek át, de ugyanilyen irritáció támad akkor is, ha például a beteg szervezet a szellem erőtlensége miatt nem kapja meg a kívánt delejes erőpótlást, vagyis ha betegség esetén az asztrál test nem tud lázat produkálni. Hosszabb periódusos zavaroknál az agy nem veszi jól át a rezgéseket, bizonyos kihagyások állnak be az idegvégződések funkcióiban, s ennek következtében beáll a testi eredetű idegességnek valamely ismert tünete: nyugtalanság, levertség, ingerlékenység vagy mély tompultság. Új és nagy jelentőségű fogalom vonul be ismereteink közé a kauzális test említésével. A szellem legfinomabb anyagruhája ez. Alakjára nézve ugyanolyan, mint az asztrális test, vagyis tojás alakú, áttetsző hólyag; külső burka rendszerint egybeesik az asztrális test burkolatával. A kauzális test a szellem emelkedésévei folyton tisztul; rezgései egyre finomabbakká és gyorsabbakká válnak. Ha a delejesen ható testi betegségi állapotok kihagyásokat idéznek elő az asztrális test rezgéseiben, ezek a kihagyások megritkítják a kauzális test anyagát, éppen abban a külső burkolatban, amely az asztrál test sűrűségi állapotához közeledik, s így a kauzális testben mintegy légüres területek képződnek, melyek körül fokozott helyi áramlás indul meg. A kauzális testet részekre kell osztani. Alulról felfelé éppen úgy rétegeződik, mint függőleges főtengelyétől kifelé; rétegeződése tehát egyidejűleg horizontális és vertikális. E rétegek nem egyöntetű színezésűek, s csak akkor sugároznak egységes színt adó rezgéshullámokat, ha a szellem harmonikus lelki egyensúlynak megfelelő állapotban van. Ilyenkor a kauzális test rezgései a középpontból kiindulóan, sugárszerűen terjednek szét és a rétegeket egyenletesen hatják át. De sokszor megtörténik, hogy bár a fizikai test egészséges, a szellemet valamely megrázó esemény átélése révén olyan nyugtalanság fogja el, hogy a kauzális test egyensúlya ilyen belső izgalom által borul fel. Gyakori eset az is, hogy a fizikai test alvása idején az asztrális test olyan szférákba kerül, amelyek alacsonyabb és durvább rezgéseket közvetítenek feléje; ezeket a nyugtalanító rezgéseket az asztrális test közvetítésével a kauzális test is átveszi, minek következtében ott az egyensúlyi állapot megbomlik. Legkönnyebben a vízszintes rétegek legfelsője, a fej felett levő réteg billen meg, mert ez annyira finom, hogy a legparányibb rezgéshatás fel tudja borzolni. Amíg a rétegek tökéletesen fedik egymást, addig nincsen baj. A legfelső réteg nyugtalansága esetén azonban az ott támadt parányi sűrűsödés lefelé igyekszik hatni, megbontja a többi réteg egyensúlyát, s a tisztánlátók ilyenkor tölcsérszerű örvénylést figyelhetnek meg, mely felülről lefelé irányul. A delejes rezgések már nem gömbszerűen áradnak szét a középpontból, hanem részben a perifériák felől a gömb középpontja felé is. Ez a két szembejövő rezgéshullám találkozik és küzd egymással. A szellem nyugtalankodni, majd süllyedni kezd. Tudna védekezni, de rendszerint nem védekezik, hanem

101

tehetetlenül átengedi magát indulatainak. A tervszerű és nyugodt akarati elhatározások helyébe ötletszerű, bizonytalan cselekvések lépnek. Így jelentkezik a szellemi idegesség, mely különben normális viszonyok között nem hosszú lefolyású, csak addig tart, míg a kauzális test rétegeinek egyensúlya helyreáll. Az álomból való gyors visszatérés rendszerint ideges zavart okoz. Minél több gond köti le a szellemet, annál nyugtalanabbá válik asztrál élete: ide-oda bolyong, újabb nyugtalanságokat szerez, és ezáltal saját helyzetét egyre súlyosbítja. Szeretné levetni a testet, de nem teheti, mert a test bilincsként fogja körül és mindenkor maradásra kényszeríti. Az ilyen természetű szellemi idegességnek következménye rendszerint kétféle formában jelentkezik: vagy túlzott érzékenységben vagy tompultságban. Ha az örvényből kifelé ható hullámok kevesebb energiát fejtenek ki, mint a befelé hatók, akkor a túlzott érzékenység lelkiállapota következik be; a tompultság ennek az állapotnak az ellenkezője. Mikor a két örvénylés között az elszigeteltség megszakad, ezáltal könnyen megváltozik a ki- és beáramlásnak módja is, tehát az egyik típusú ideges állapot átmehet a másikba. Az ideges lelki jelenségeknek ez a rövid rajza nem old meg olyan kérdéseket, amelyek a pszichiátria területére tartoznak. Egyszerűen csak arra hívjuk fel az olvasó figyelmét, hogy a lelki nyugtalanságok lefolyásának anyagszerű okai és következményei vannak a fizikai, asztrális és kauzális testekben; az ideges lelkiállapotnak ez a technikája tehát a jövőben épp úgy foglalkoztatni fogja majd a fizikusokat, mint az orvosokat és pszichiátereket, ha a tudósok el tudják egykor fogadni, hogy a láthatatlan anyagszerűségek törvényeinek kutatása terén még óriási feladatok várnak megoldásra. A kauzális testnek itt vázolt rendkívüli érzékenységét azért kell ismerünk, hogy meg tudjuk közelíteni az öntudat ama zavarainak belső összefüggéseit, amelyekről a következőkben lesz szó. 2. Láttuk annak a csodálatos együttműködésnek a szerkezeti összefüggéseit, amely a szellem és test között fennáll. A szellem akarata a kauzális testben anyagszerű rezgéssé változik át, ez az erő érzéshullámot vált ki az asztrális testben s innen terjed át a delejes erőkisugárzás a fizikai test mozgatóidegeinek végsejtjeire. A fizikai testnek tehát olyannak kell lennie, hogy ezeknek a finom rezgéshatásoknak az átvételére alkalmas legyen. Művészet kell a fizikai test felépítéséhez, s ha a szellem nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek saját fizikai testének hibátlan felépítésére képessé teszik, az egész komplikált erőátadási művelet veszélyeztetve van: a szellem nem képes saját teste felett uralkodni. Gyakori az az eshetőség is, hogy a felépítés talán hibátlan, de a szellem később elveszíti a saját fizikai teste feletti uralmat. Így áll be az az állapot, melyet az öntudat zavarának szoktunk nevezni. Az öntudat zavara igen sok okból származhat. Az első mindjárt a szellem fejletlen állapota, az anyag törvényszerűségeinek ismeretében való járatlansága. Megesik, hogy idegen szférákból a Földre érkezett szellemek itt nagy mohósággal vetik magukat az élet lehetőségeire, és minden áron fizikai testhez akarnak jutni még akkor is, mikor a szükséges előismereteket nem szerezték meg. Az ilyen szellemek törekvését rendszerint ellensúlyozzák a résen álló magasabb szellemi vezetők; arra is van példa, hogy az erőszakosan élni kívánó szellemet, aki mintegy orozva kapcsolódott egy földi asszony testéhez, csak úgy tudják megakadályozni a megszületésben, ha az anya életfonalát a szülés előtt kettévágják. A törvényt kijátszani nem lehet. De néha megtörténik, hogy a mohó életvágy hosszas akadályozása visszatartja a szellemet a fejlődésében. Ilyenkor a szellemi vezetők tűrik, hogy a tökéletlen földi szellem földi anyához kapcsolódjék, de nem segítik őt teste felépítésében. A fejletlen szellem hibásan építi fel fizikai testét, megszületése után nem tud annak funkciói felett uralkodni, s egész élete szánalmas vergődés, állati vegetálás marad. A születésüktől fogva hülyék szomorú esete ez. Ettől az állapottól meg kell különböztetni a születésüktől fogva nyomorékok, vakok, siketnémák helyzetét. Az ilyenek rendszerint fel tudnák építeni testük palotáját hibátlanul is, de valamilyen karmikus okból szükségük van olyan testi alkatra, mely életcéljaiknak megfelel. Ezek tehát - rendszerint szellemi vezetőik segítségével- már embrionális korukban megalapozzák későbbi fizikai testük fogyatkozásait, vagy azzal a gyakorlati módszerrel, hogy az anyát a terhesség ideje alatt váratlan izgalomhoz, eséshez, vagy ehhez hasonló lelki megrázkódtatáshoz juttatják, ami aztán a magzat deformációját idézi elő.

102

Ezeknél az egyszerűbb eseteknél jobban érdekelnek bennünket a hibátlan testű emberek öntudatának zavarai. Az ájulásnak van a mi szempontunkból egy igen érdekes faja, amikor ugyanis a szellem teljesen elhagyja a testet. Az orvosi tudomány egyáltalában nem is ismeri. Szellemi értelemben elragadtatásnak (extázis) nevezzük a tisztánlátó médiumi erejű egyéneknek azt a képességét, hogy kilépnek fizikai testükből és idegen szférákba távoznak. Az ilyen kirándulás mindig életveszélyes, mert a szellem nem tudhatja, hogy testének visszafoglalása nem fog-e leküzdhetetlen akadályokba ütközni? Saját akaratunk semmi esetre sem nyújt e tekintetben elegendő biztosítékot, csakis szellemi vezetőnk ébersége és delejes ereje. A testnek itt semmiféle szerepe nincsen: a test élettelen tömeg, mely a szellemmel csak finom éterikus kapcsolat által függ össze; legfeljebb arról lehet szó, hogy amennyiben az idegen szférákban járó szellem delejes nyugtalanságait a test éppen az összekötő éterikus kapcsolat folytán - megérzi, az ilyenkor jelentkező görcsös rángatózásokat delejezéssel részben enyhíthetjük. Vannak emberek, akik hosszú gyakorlat által ki tudják fejleszteni azt a képességüket, hogy testükből akaratuk folytán kilépjenek, de a normális állapot folytatására ezeknél sem elégséges a test visszafoglalására irányuló akarat, mert ez csak a szellemi vezetők erejének kölcsönadása által vezet eredményre. Joggal nevezhetjük tehát ezt az állapotot elragadtatásnak és nem kilépésnek; a rózsakeresztesek, akik gyakorolták, szintén szellemi segítséggel végezték. A Biblia többször említést tesz róla, s magának János apostolnak mennyei jelenésekről írt egész könyve egy ilyen elragadtatásban látott szimbolikus képsorozatnak a leírása. Ha a testből való kilépés a szellemmel előzetesen nem közöltetik, akkor akaratlan elragadtatásról van szó, melynek kísérő jelensége rendszerint szélhűdés. A szellemi vezetők hirtelen elragadják a földi testben élő ember szellemét, s nem gondoskodnak a visszatérés biztosításáról, minek következtében idegbénulás áll be. Nagy kár, hogy az orvosok nem tudnak és nem akarnak delejezni, mert minden hűdéses állapotnak egyetlen orvosszere a delejezés; ha ez kellő időben alkalmaztatnék, az idegbénulás nem tudna a szervezeten elhatalmasodni. Igaz, hogy a hirtelen bekövetkezett halál ajándék, mert nem jár hosszú szenvedéssel, és igaz az is, hogy a szellemi vezetők által előkészített ilyen e1múlások rendszerint nem karmikus jellegűek, de a tudomány szempontjából nem közömbös, hogy a szélhűdés következményei elháríthatók és a menni készülő szellemet sem éri nagyobb károsodás, ha a szellemi vezetők új módot és alkalmat kénytelenek kitalálni az örök törvény beteljesítésére. Az ájulásnak másik fajtája tisztán testi eredetű. Ez olyankor áll fenn, ha a test felmondja a szolgálatot a szellem parancsainak átvételére: a test valamilyen akadályoztatás folytán nem tud saját szelleme rendelkezéseinek megfelelni. Ilyenkor nem a nagy agyvelő sejtjei bénulnak meg, mint azt az idegorvosok általában feltételezni szokták. A gerincvelő mediális elülső oszlopában van tizenhét igen finom, fonál alakú sejt, amelyek által a szellem az ösztönös mozdulatokat végzi; ezek a rendkívül fontos idegsejtek roppant gyorsasággal rezegnek és valósággal mohón nyelik a vörösvértestecskék által hozzájuk szállított delejességet. Ez a nagy mohóság olykor elvonja a delejes hullámrezgéseket azoktól az agysejtektől, amelyek a szellemi öntudat parancsait átvenni hivatottak. Így következik be az eszméletlenség állapota. Tehát az agysejtek nem bénulnak meg, csak nem kapják a tevékenységükhöz kívánatos delejes rezgéseket. A betegen könnyű segíteni: a testet hasra fektetjük, a fejet egészen alacsonyan helyezzük el - legjobb, ha lelógatjuk -, s ilyen állapotban a gerinctájat erőteljesen végigkeféljük a farcsigolyától a nyak felé. Az erős dinamikai hatás fokozza a vörösvértestecskék delejes áramlását, a rezgéshatás ismét elér az agyidegek rostjainak végződéséig és a tetszhalottként fekvő ájult beteg eszméletre tér. Vizsgáljuk most a kábítószereknek, s ezek sorában főként az alkoholizmusnak a hatását. Végtelenül érdekes megfigyeléseket nyújtó terep ez. Az alkohol nemcsak megszakítja a test és szellem között fennálló kapcsolatot, hanem módot nyújt arra is, hogy az eszméletlenség hosszabb vagy rövidebb ideje alatt idegen szellem kapcsolódjék be. Az alkohol annak a szellemcsoportnak, mely Krisztus csoportja ellen harcol, nagy erőssége, szinte azt lehetne mondani: delejezett mérgező folyadéka; valahányszor egy földi ember elveszti saját teste felett az uralmat, ők diadalt aratnak, s ez a diadal rájuk nézve annál értékesebb, mert a kapcsolat által nemcsak a testet veszik birtokukba, hanem azon keresztül otthagyják méregfoguk nyomát a szellemben is. Az alkoholnak a fizikai testre gyakorolt hatása aránylag csekély; mindössze annyi, hogy bénítóan hat a

103

gátló agysejtekre, melyek a test harmonikus működésének mintegy egyensúlyozó szervei. Élnek bennünk bizonyos földi eredetű erkölcsi szabályok; ezek beleidegződnek az emberbe és kétszínűségre való hajlamot szuggerálnak, hogy az ember - főleg a társasági ember - mást mutasson, mint amit érez. Ezek a gátló agysejtek az alkohol hatására megbénulnak, tehát azontúl nem képesek fegyelmező tevékenységüket kifejteni. De ebből csupán kábultság, tompultság és a környezettel szemben tanúsított érzéketlenség keletkeznék; ha a hatás mindössze ennyiből állana, akkor a részeg ember egyszerűen e1aludna a kocsmaasztal mellett. A veszedelem azonban abból származik, hogy az alkoholnak igen jelentékeny kiterjedésű asztrál anyaga van, s ez károsan hat az asztráltestre. Ha az alkoholt az almához hasonlítjuk, az alma magja az alkohol fizikai anyaga, tehát a pohárban levő pálinka, az alma húsos gyümölcse pedig az alkohol asztrál járuléka. A földi ember asztrálteste az érzelmek székhelye lévén, a szervezet asztrálteste átveszi az alkohol asztrál anyagának rezgéseit, s minthogy a természetes mechanizmussal működő gátló agysejtek megbénulnak, ez a folyamat alacsony érzelmeket vált ki az asztrál testben. Nagyobb mennyiségű alkohol elfogyasztása esetén az asztráltest teljes telítettségig átveszi az alkohol asztrál rezgéseit. A részeg ember szelleme tisztán látja a következményeket és igyekszik védekezni a romboló hatás ellen; sokszor láthatjuk ezt a küzdelmet, mikor az ittas emberből jóság és kedvesség árad, s mintegy dicsérni kezdi önmagát, hogy ezzel ellenálló erejét növelje. De a méreg már bent van az asztráltestben, s a küzdelem rendszerint nem sikerült. Abban a pillanatban, mikor az asztrál rezgések már annyira erőteljesen átvették az alkohol rezgéseit, hogy a kauzális test külső burkát is kikezdik, a részeg ember minden különösebb médiumi képesség nélkül akaratlan médiummá válik: a gátló agysejtek nem tudnak többé ellenállást kifejteni és az a két halánték-idegsejt, amely a médiumoknál tervszerűen ki van fejlesztve idegen erők bekapcsolódásának átvételére, a részeg embernél mintegy szabad prédává válik a kóbor szellemek számára. Mindig vannak ilyen szerencsétlen szellemtestvérek, akik az orvtámadásra készek. Az élők körül ólálkodnak és szeretnének testi létformához jutni, hogy átadhassák magukat az alkohol élvezetének. Minthogy ezt nem tudják megtenni, megrohanják a részeg embereket és így átmenetileg azoknak testéhez kapcsolódva, intenzívebben tudják élvezni az alkoholizmus fanyar örömeit. Az idegen szellemeknek ez a romboló erővel történő beavatkozása teljes nagyságában mutatja a részegség végzetes veszedelmét. Nagy tömegekben rajzanak fejletlen, szánalomra méltó szellemtestvéreink az emberek körül és várják az áldozatokat, hogy azok lefegyverezzék és kiszolgáltassák önmagukat az ő mohó élvezetvágyuknak. A részeg ember asztráltestét az alkohol olyan rezgésekkel hatja át, amely rezgésekkel az ártani kívánó kalandorszellemek telítve vannak; mikor a rezgések száma és hullámhossza között már semmi különbség sincsen, a láthatatlan ólálkodók egyszerre, roham szerűen vetik rá magukat a szerencsétlen áldozatra. Ha tisztánlátók megfigyelik az úton dülöngélő részegeket, láthatják, hogy szólófürtszerűen rá vannak tapadva a gúnyosan kacagó, csúfondárosan tülekedő, sötét alakok, akik mámorukban tobzódnak az örömtől, hogy egy jobb sorsra érdemes embert sikerült maguk mellé levonni a sárba... Ha mármost valaki figyelmesen követte fejtegetéseink menetét, az könnyen megértheti, hogy a túlzott alkoholfogyasztás természetes következménye, a delírium tremens, kivétel nélkül mindig megszállottsági állapot, de nem egyes szellemegyéniségek által, hanem egész szellemcsoportok által. A Bibliában olvassuk, hogy a gadarénusok tartományában akadt egy szerencsétlen ember, akit hiába kötöztek meg lánccal, azt mindig eltépte és éjjel-nappal járta a hegyeket és völgyeket, fennhangon kiáltozván. Jézus az ő látó erejével felismerte ennek a szegény embernek a betegségét és így kiáltott a kóborló szellemi kíséretére: „Kicsoda néked neved?“ A válasz így hangzott: „Légió nékem nevem, mert sokan vagyunk!“ És az a tiszta, sugárzó isteni Szellem egyetlen szavával kiparancsolta a megszálló szellemek csoportját a beteg testéből. (Márk 5: 1-16.) Ezt tudva, a delírium tremens-ben szenvedő betegeket is egészen más módon kellene gyógyítani, mint ahogyan az orvostudomány ma gyógyítja őket. Mert az alkoholizmus lehet próba, de sohasem karmikus következmény: mindenkor az egyén szomorú eltévelyedése és lesüllyedése. Szeretettel, komoly odaadással gyógyítható. A kábítószerek (morfium, ópium) nem bénítják meg a gátló agysejteket, hanem csupán azt akadályozzák meg, hogy a szellem saját teste felett szabadon rendelkezzék. Ezt ellentétes rezgéshullámok kiváltása által érik el, mert ezekkel megzavarják a szellemnek a testhez való tiszta kapcsolódását. Ilyen esetekben idegen szellemek soha sincsenek jelen; az agy ugyan rendesen működik, de nem tudatosan, hanem csak

104

mechanikusan. Rendszerint értelmetlenségek, vagy lehangoló érzések dominálják az értelmi tevékenységet; az agy működése melankolikus érzelmeket vált ki. A fájdalomcsillapító szerek (kokain) hatása kétféle: egyrészt megbénítják az érző idegeket, másrészt fokozott felvevésre képesítik azokat. Az öntudat nem veszi fel a spontán jelentkező fájdalomérzéseket, ellenben elfogadja a szuggerált fájdalomellenes érzéseket, mint hipnózisos fájdalommentességi szuggesztió esetén. Az ilyen szerek oly erős rezgéshatásokat váltanak ki, hogy azok mellett sem a fizikai, sem az asztráltest nem fogja fel a fájdalomérzeteket. Bizonyos időnek kell elmúlnia, míg ez a rezgéshatás eloszlik; minél finomabb a rezgés, tehát minél rövidebb és gyorsabb hullámokból tevődik össze, annál hosszabb az utánrezgés. A holdkórosság azért érdemel említést ezen a helyen, mert olyan betegség, aminek a fizikai testben semmi nyoma nincsen. A holdkórosság tényleg a Hold befolyásának következménye, de nem szomnambulizmus. Földi nyelven idegbetegség, a mi nyelvünkön: az asztráltest fogyatkozása. A Hold vonzó hatása az asztrális testekre igen jelentékeny: körülbelül olyan erős, mint a földmágnesség hatása az acéltárgyakra. Magában véve ez az erő még nem volna elégséges arra, hogy egyes embereket önkénytelen helyváltoztatásra kényszerítsen. De ha holdtöltekor, a Hold vonzásával egyidejűen egy más bolygónak, vagy idegen égitestnek a vonzása is érvényesül, akkor a veszély sokkal nagyobb. Az ilyen delejes hullámnak az alakja egészen más, mint a rendes hullámé. A Földre ható idegen erő két különböző rezgéshullámból tevődik össze: a holdhullám hegyének a másik hullám völgye felel meg, mert - mondjuk a példa kedvéért - a holdhullám másfélszerese az idegen égitest hullámhosszának. Így a két erő-összetevő nem tökéletesen egyesül egyetlen eredővé, s a kettőből keletkezett rezgéshullám nyugtalanítóan, zavaróan hat olyan asztráltestekre, amelyek a szereplő idegen égitest iránti fogékonyságukat még nem tudták levetkőzni. Ez a sajátságos összetételű hullám csak azoknak az embereknek az asztráltestére hat, akik egykor azon a közrejátszó idegen égitesten éltek mindenesetre kóros állapot ez, mert sokan vannak, akik ott éltek; és az onnan áramló delejesség mégsem hat rájuk. Ezek már teljesen asszimilálódtak a Föld rezgéseihez. A hatást átvevő asztrális testekben rendszerint beteges elváltozások vannak, körülbelül azon a tájon, ahol a fizikai test szíve van elhelyezve. E ponton az asztráltest anyaga ritkább, az atomok egymástól távolabb helyezkednek el, s itt kapcsolódnak be az idegen hullámok. A betegségnek ez a neme sem hipnózissal, sem delejezéssel nem gyógyítható. Egy módja van a gyógykezelésnek, de ez sem földi ember által, hanem csak szellemi segítők által végezhető. A gyógymód technikájára nézve a földi gyógyeljárásokban használatos vérátömlesztéshez hasonlítható. Ha ugyanis egy magasabb és fejlettebb szellemegyéniség saját asztráltestének anyagából annyit enged át, amennyivel a beteg asztráltest hiánya pótolható, akkor a baj fokozatosan mindig csökken s végre teljesen megszűnik. Önként érthető azonban, hogy ilyen anyagátadás csak teljesen azonos rezgésű szellemek között lehetséges, tehát duáloknál, vagy némely anya és gyermeke között, akik többszörös együttélés folyamán egymással teljesen összehangolódtak. A holdkórosság nyilvánvalóan erőtlenséget mutat; káros hatása megszüntethető azáltal, ha a szellem hosszú ideig tartózkodik a Föld szférájában, mielőtt itt fizikai testbe öltöznék. A lelki betegségek legtipikusabb faja az őrültség. Mi már tudjuk, hogy más a megszállottság, mint az őrültség, bár a pszichiáterek ma még nem is tesznek különbséget e két állapot között. Bárkinek testét megszállhatja, átveheti egy idegen szellemi intelligencia, ha a test igazi tulajdonosa nem vigyáz eléggé élete legnagyobb kincsére. A megszállottság rendszerint karmikus eredetű. Ha találkozunk olyan szellem egyéniséggel, akivel szemben tartozásunk van, s aki a fejlődésnek még azon az alacsony fokán áll, hogy tud és akar fájdalmat okozni, akkor ez az idegen egy óvatlan pillanatban igyekszik testünk felett az uralmat átvenni, és saját asztrális befolyásával kárt okozni. Főfájások, betegségi állapotok vagy képzelt betegségek gyakran fejlődnek üldözési mániává. A megszálltságok, ha karmikus okokra vezethetők vissza, nem gyógyíthatóak, csak enyhíthetők; Krisztus sok megszállottból űzte ki egyetlen szavával a gyötrő szellemet. A valódi őrültség éppen úgy származhat testi, mint szellemi okokból. Testi okból származik akkor, ha a nyúltagyban valamilyen okból abszolút foszforhiány áll be. Az őrültek hetvenöt százaléka, főként az apatikus, csendes betegek nagy tömege, ilyen testi fogyatkozásban szenved (paranoia), s ezeknek a minden szánalomra méltó páriáknak legtöbbje gyógyítható is lenne, ha az orvostudomány pótolni tudná a nyúltagyvelő végzetes foszforhiányát. A gyógyításnak legnagyobb akadálya az a tudományos rögeszme, hogy az őrültség a nagy

105

agyvelő betegsége. Amint ettől az elfogultságtói a tudomány megszabadul, az élő halottak egy része aránylag könnyen gyógyítható lesz. A szellemi okokból eredő őrültség egyik fajának az a jellemző vonása, hogy a szellemnek nincs elég ereje kitörölni emlékezetéből olyan momentumokat, amelyek előző életének maradványai. Az ilyen ember életének első szakaszaiban szellemi védelem alatt áll s egészen normális fejlődésű, később azonban természetszerűen mindinkább magára hagyatik, s ilyenkor törnek elő azok a régi emlékképek, amik a beteg életébe zavart és disszonanciát hoznak be. Rendszerint tökéletlen kapcsolódásból erednek az ehhez hasonló bajok. A beteg gyógyíthatatlannak látszik, s az is marad mindaddig, míg szellemi gyógymódokhoz (felvilágosítás, oknyomozás, delejezés) nem fog az orvosi tudomány folyamodni, ami annál indokoltabb, mert az ilyen betegségben rendszerint szoktak lenni lucidum intervallumok. 3. Míg az asztráltest az érzelmek székhelye és azok megnyilatkozásának eszköze, addig a szellem magasabb rendű testi ruhája, a kauzális test, a tudásból származó ismeretek elraktározási helye. A kauzális test szövetében rögződnek meg mindazok a magasabb lelki tulajdonságok, amelyeket a szellem évezred es, hosszú fáradozás után örök kincsek gyanánt meg tud szerezni. Ezért a bölcsesség igazi útja a kauzális test helyes felépítése és fejlesztése, eszköze pedig az ismeretekre és igazságosságra irányuló törekvés. Akinek lelkében benne él a megismerés vágya, annak lénye telve van finom remegéssel. Krisztus földi élete csupa vágyakozás volt, mert a nagy titkok, melyek benne ragyogtak, mindig az örökkévalóság felé vonták. A kauzális test színekben ragyog, és ezek az élénk, meleg színek a szellem emelkedettségének kifejezői. Ha földi emberben ég a tudás vágya, azt minden szellem látja: a kisugárzás színe ugyan egyénenként más-más árnyalatokat vesz fel, de mindig ugyanazon a helyen, a fej hátsó részének mintegy kétharmada hosszában, tehát a nyúltagy táján látható. Amíg a szellem a tudásvágyat nem elégítheti ki, a fény szakadozott, inkább csak villanásszerű, később azonban enyhén derengő, állandó kisugárzássá válik, mely más szellemekre nézve vonzó és lebilincselő hatású. Az ismeretszerzés a szellemre nézve mindig megnyugtató. Finomítja és ritkítja a kauzális test anyagát; a rezgések egyre sűrűbbekké és rövidebbekké lesznek, miáltal a színeződés egyenletesebbé válik és az örvénylések csökkennek. A tudás az agyban semmiféle változást nem idéz elő, mert mindent átviszünk a szellemünkbe és még az asztrális testben sem hagyunk vissza emléket. Az elraktározott ismeretanyag felhasználása úgy történik, hogy a szellem tudását először az asztráltestbe önti át, s ott alakul az át, az érzelmek segítségül hívása révén, emlékezéssé. Az igazi tudás Isten közelébe emel, de a lélektelen, puszta adathalmaz olyan rezgéseket ébreszt, melyek az igazi felemelkedést kizárják. A rezgési frekvenciák különbözősége eléggé jelentékeny, amit abból lehet látni, hogy magasra fejlett szellem egyéniség, aki szelleméletében a legszebb színárnyalatú bölcsek közé tartozik, földi életében csak küzdelem árán sajátíthatja el a tisztán földi tudást, például a fizikai és kémiai ismereteket, mert rezgéseiket nehezen tudja átvenni. Viszont a szellemi tudás átvételénél nem kell új rezgéshullámokat fejleszteni, csak mintegy megnyomni egy rejtett rugót, mely régebben szerzett tudásképzeteket ébreszt fel. Tisztán szellemi tudás a földiek elől elrejtett, örök vonatkozások ismerete, továbbá a világmindenség egyensúlyának törvényeit magában foglaló matematika, melyet valójában csak szellemi életben lehet jól elsajátítani. Ebből következik, hogy az igazi matematikai tudósok akkor is igen fejlett szellemek, ha mint Blaise Pascal, karmikus okokból csak nagyon tökéletlen földi porhüvelyt építenek maguknak. Általában azt lehet mondani, hogy aki csak hiúságból tanul és azért gyűjt ismereteket, hogy azok által az életben gyakorlatilag érvényesülhessen, annak kauzális teste merevvé válik; az igazi tudós nem őrzi féltve a kincseit, hanem két kézzel szórja embertársai felé, mert érzi, hogy ajándékul kapta azokat jóságáért és igyekezetéért. Ha a kauzális test finom és tiszta rezgést ad az asztrális testnek, akkor ebben is csak nemes, adakozó, szeretettel párosult érzések fognak felébredni. Az igazi bölcs tehát derült és nyugodt kedélyű, lelkéből jóság és szeretet árad, mint Szókratész lelkéből, ki még halálos ágyán is harmóniát sugárzott környezetére.

106

Ugyanilyen tisztán ragyogó rezgés a kauzális testben az igazságosság. Nagyon nehéz ezt a rezgést kifejleszteni, mert határtalanul gyors és finom hullámok sokaságából áll. Rezgési színe halványzöld s csak igen nehezen tör át az asztrális és éteri test anyagán. A kifejlesztés módja a meditáció és az, ha a szellem földi testben is minél intenzívebben éli a Földtől elszakadó szelleméletet. Ezzel a gondolattal egy mélyenjáró, nagy problémát érintettünk. Fejlett szellemiségű egyének gyakran esnek abba a tévedésbe, hogy mivel élénken érzik a magasabb síkokon élő intelligenciák közellétét, maguk is vágynak minél intenzívebben részt venni asztrális és mentális mozgalmakban, s csak azokat az ismereteket tekintik igazán értékeseknek, amiket ilyen úton szereztek. Kedvelt kifejezésük: egyesülni a felsőbb egoval, tulajdonképpen azt jelenti, hogy a kauzális test rezgéseivel átvenni vágynak magasabb rezgéseket, idegen impulzusokat, mert hiszen az emberi szellem maradék nélkül oda van kötve a fizikai testhez, és a felsőbb ego nem jelenti lényünknek valami magasabban élő szellemi tartalmát, hanem képletesen csupán a kauzális testet, tehát énünk legegyénibb elemét, mi magunkat, akik egészben itt élünk fizikai testünkben. Az ilyen vágyak azonban nem mindig szolgálják fejlődésünk érdekeit. Az a szellem, aki fizikai testet alkotott magának, nem azért tette ezt, hogy abból minél gyakrabban kilépjen, mert ha mégis ezt teszi, elhanyagolja tulajdonképpeni életcélját. A tisztánlátó (clairvoyant) téved, ha azt hiszi, hogy az ő kauzális teste átmegy az asztrál sík magasabb régióira, és ott valóságot, tényleg megtörtént asztrál eseményt lát. A tisztánlátót valamely fejlett szellemegyéniség (adeptus) elvezeti az asztrál sík hetedik fokozatára vagy a mentál sík alacsonyabb régióiba, és ott ő nem valóságot lát, hanem mesterének hipnotikus szuggesztiója által adott illúzióképeket. Erre pedig olyan szellemegyéniség is képes, akinek rezgése nem harmonizál a Krisztus által vezetett és a Föld szellemi fejlődését irányító szellemcsoport rezgéseivel. A tisztánlátó tehát nem mondhatja, hogy ő nem lehet félrevezetésnek áldozata, mert mindenről személyesen meggyőződött, mindent ő maga látott. Képeket látott, de nem valóságot. Mindenki, aki rejtett erőkkel foglalkozik, ki van téve megtévesztések lehetőségének, ha önmagában nem olyan erős, hogy helyes ítéletet alkothasson. Ez a szabály áll általában az egész szellemi életre is. A rejtett erőkkel való foglalkozás nem veszélytelen arra a földi emberre nézve, akinek kauzális teste a rezgések állandósága nélkül szűkölködik. Szomorú tanúbizonyságát látjuk ennek azokban a szellemi mozgalmakban, amelyek a legnemesebb eszmények szolgálatára rendeltetve, idővel a beavatottak hiú játékává sekélyesedtek, mert olyan szellemi vezetők megtévesztő irányításához igazodtak, akiket emberi gyarlóságaikkal vonzottak magukhoz. Valóban, semmi sem óvhat meg hathatósabban a csalódásoktól, mint János apostol intő szózata: „Szerelmesim, ne higgyetek minden léleknek, hanem megpróbáljátok a szellemeket, ha Istentől vagynak-é: mert sok hamis próféták jöttek evilágra. Erről esmérjétek meg az Isten lelkét: Valamely szellem vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől vagyon az. De valamely lélek nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől nincsen, hanem ez az Antikrisztusnak ama lelke, kiről hallottátok, hogy eljő és hogy immár mostan a világon vagyon. Szerelmesim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől vagyon. Valaki szereti atyjafiát, Istentől született és esméri az Istent. Aki pedig nem szereti, nem esméri az Istent, mert az Isten szeretet.” (I. Ján. 4: 1-3,7-8.) A szabály talán primitívnek látszik, de nagyon is nem az. Felismerni a szellemek társaságában a magasabb rendű erőket, megérezni bennük, hogy Isten követei-e vagy sátáni erőké, - erre valóban nincs más módszer, mint a szeretetre való képesség rezgéseinek felismerése. Amikor tehát azt ajánljuk bölcsességre vágyó testvérünknek, hogy igyekezzék minél intenzívebben a Földtől elszakadó szelleméletet élni, ezzel nem arra csábítjuk őt, hogy mágikus erejű mesterek vezetése mellett sokat kalandozzék az asztrális és mentális világban. Megteheti, de ez nem fogja magas szellemi fejlődéshez juttatni, legfeljebb olyan ismeretanyagot gyújt, amivel az emberek egy részének irigységét magára vonhatja. Igazán szellemi életet az él a Földön, aki minden tettének és gondolatának felelősségét teljesen átérzi és a test életét csupán megnyilatkozási formának tekinti, mely által a maga bölcsességét, szeretetét és jóságát embertársai felé kisugározhatja. A szellem örökké tevékeny, mint Isten maga, aki a földi ember szellemét teremtette. Légy tehát örökké tevékeny földi életedben, hogy igazán tiszta szelleméletet élhess. Cselekedjél jót, s legszebb imád az a

107

kiapadhatatlan vágy legyen, hogy szereteted melegével enyhítsd a szenvedést, mely minden földi embernek osztályrésze. Ez a bölcsesség igazi útja. Aki igyekszik és tud így élni, annak lelkébe beköltözik Isten fényes szelleme és boldog ujjongással dalolja örökké az élet lendületének diadalmas himnuszát.

108

AZ ÁLOM 1. Az agy a legtökéletesebb műszer 2. Egyszerű földi álmok 3. Visszaemlékezés és jövőbelátás álomban 4. A szellem teljes kikapcsolódása 1. Az élet legszebb titkainak egyike az álom. Mikor a test megpihen, csodálatos fényű delejes áramlatok futnak át az agyvelő idegdúcai között és elraktározott, régi emlékek zenebonáját ébresztik fel. Színes képek, fantasztikus jelenetek halmozódnak egymásra, s e tündéri játékban felüdül a lélek, frissen, erőteljesen, szépségben ragyogva ébred, mint a tengerből kikelő pogány istennő, Vénusz Anadyoméne. Ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget az álom. Régente, úgy látszik, jobban ismerték ennek a fiziológiai jelenségnek a természetét, mert nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, mint ma. Voltak álomfejtők és álommagyarázók, akik meg tudták keresni az álmoknak való eseményekkel fennálló kapcsolatát. A modern ember, akinek szellemi látókörét elhomályosítja a saját tudományával való megelégedés elbizakodottsága, a tudat alatt elraktározott emlékképek rendszertelen játékának tekinti az álmot, és ebben a felfogásban benne van az a lekicsinylés is, amellyel a pszichológiai tudomány az álomlátás lényegének kutatását a jelentéktelen problémák közé sorolja. A huszadik század első tizedeiben Sigmund Freud bécsi orvostanár és ideggyógyász behatóbban kezdett foglalkozni az álom természetével. Pszichoanalízis útján arra a meggyőződésre jutott, hogy az öntudatban vannak elraktározott képek, melyek éber állapotban az önfegyelmező lélek cenzúrája által elnyomatnak, álomban azonban, amikor ez a cenzúra nem működik, az érzékszervek agyidegdúcait foglalkoztatják. Freud úgy találta, hogy főleg az elnyomott szexuális vágyak élnek ilyen kettős életet, s mivel az ösztönök elnyomása általában az idegélet zavaraira vezet, azt következtette, hogy az idegességnek nevezhető lelkiállapot visszafojtott szexuális ösztönök tudatalatti működésének következménye. Látni fogjuk, hogy Freud ezzel a megállapításával túllőtt a célon, s afelett való örömében, hogy a jelenségeknek bizonyos fokban való összefüggését megtalálta, minden lelki zavart erotikus ingerek hatására vezetett vissza. Szerinte a libido sexualis már a gyermekkor első éveiben fellép, mert a gyermek gyakorta látja anyját hiányos öltözetben; a legelső erotikus ingereket tehát maga az anya váltja ki, amikor fedetlen testrészeinek önkénytelen megmutatásával a gyermekben szunnyadó ösztönöket felébreszti. Freud a görög mitológiából vett képzettársítás folytán Oidiposz-komplexusnak nevezi az ilyen irányú ösztönébredést, mit sem törődve azzal az elhanyagolt részlettel, hogy a monda szerint Oidipuszt mindjárt születése után kitették a sziklára, hogy elpusztuljon, tehát néhány napos korában aligha ébredhetett fel benne libido sexualis. Oidipusz a delphoi jóshely közlése szerint azzal a karmikus terheltséggel született, hogy atyját, Laiosz királyt megölje és anyját, Iokasztét feleségül vegye. Ezt meg is tette, annak ellenére, hogy a modern pszichoanalízis szabályai szerint eléggé megvédték őt a libido korai felébredésétől. Ebből alaposan lehet következtetni, hogy ha vannak gyermekek, akiknek nemi ingerlékenysége már az első években jelentkezik, akkor ebből a kivételes jelenségből nem lehet általános következtetést levonni, annál kevésbé, mert az anya áldozatkészsége nem merül ki abban a fizikai tényben, hogy egyszerűen életet ad gyermekének. Az anyaság szentség: az anya az ő átadott rezgéseivel a gyermek egész életét megalapozni igyekszik, s ha a gyermek ily fokozott védelem mellett már zsenge éveiben túlérzékenységet árul el szexuális ingerekkel szemben, akkor az a gyermek ezt a hajlandóságot nem anyja elővigyázatlanságának köszönheti, hanem olyan korból hozta magával, mely a születés időpontját sokkal megelőzi. A pszichoanalízis szerint a gyermekkorban szerzett szexuális ösztönök később, az értelmi képesség fokozódásával visszaszorulnak a tudatalatti képzetek sorába, s mivel az alvás állapotában az éber öntudat cenzúrája nem működik, ezek a szorongó érzést okozó tudatalatti képzetek álmok alakjában élik le a maguk külön életét. Eszerint tehát minden ember terhelve volna kényszerképzetekkel, amelyek az életviszonyok szerencsétlen alakulása esetén a jó szándékú embert egyetlen pillanat alatt gonosztevővé alakíthatják át. Az

109

álmok megfigyelése Freud elmélete alapján - arra vezethet bennünket, hogy az álmokban leleplezett idegneurózisok által megállapíthassuk a megfigyelt ember terheltségi fokát, azaz megmondhassuk, hogy az ilyen neurózisokkal befolyásolt ember milyen gonosztetteket követne el, ha éber öntudata vissza nem tartaná. Freud magyar követője, dr. Ferenczi Sándor továbbfejlesztette ezt az elméletet és azt mondja, hogy „ellentétben a zoológiai felfogással, mely a genitalitásban csupán a fajfenntartás eszközét látja, a pszichológia kénytelen elismerni, hogy a genitalitás e céltól függetlenül többnyire érzéki célokat elégít ki az individuum szempontjából. E funkciónak tehát kettős szerepe van: az egyik progresszív (fajfenntartó) , a másik regresszív (feszültségektől megszabadító) és az alvással analóg nyugalmi állapot létrehozását célozza. Az alvás tehát, úgy, mint a genitalitás, öröklött reflexfolyamatok, melyek a Freud által felismert szorongás tüneteihez hasonlóan a születés rázkódását és az ezt követő megnyugvást ismétlik meg“. Dr. Ferenczi az elmélet előadásakor kijelentette, hogy az vagy fontos felfedezés vagy nagy tévedés. Minthogy mi egészen más szempontok szerint mérlegeljük a tudományos empíria eredményeit, nem habozhatunk annak kijelentésével, hogy a pszichoanalitikus vizsgálatok téves irányba terelték az álommal kapcsolatos lelki jelenségek megfigyelését. A tudományos világ maga sem fogadta el a Freud-féle pszichoanalízist, mert nem világított elő belőle az igazság ellenállhatatlan ereje. De annyi eredménye kétségtelenül volt a felfedező munkájának, hogy ráirányította a figyelmet az álomélet jelenségeinek fiziológiai tekintetben való nagy fontosságára és megmutatta, hogy van a lelki életnek egy területe, ahol az ünnepelt emberi ész - még a legnagyobb tudósok esze is - felelőtlenül cselekszik. Mikor Krisztus tanításának legszebb gyöngyét nyújtotta át az emberiségnek ez örökre feledhetetlen szavakban: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek“, - akkor célzást tett arra is, hogy vannak az életben dolgok, amik a kutató értelem előtt örökre rejtettek maradnak. „Hálát adok neked, Atyám - úgymond, - hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és az értelmesektől és megjelentetted azokat a kisdedeknek“. (Máté 11:25). Valóban a gyermek lelkének elfogulatlan tisztasága szükséges ahhoz, hogy az élet mélyen elrejtett célját és értelmét megközelíthessük; a dedukciókban élő tudomány soha sem fog e téren kielégítő elméleteket felállíthatni, mert az ilyen okoskodás számára a lényeg mindig „rejtett tudomány“ marad, amíg csak a világ világ marad... Mi, a spirituális jelenségek vizsgálói és ismerői már tudjuk, hogy mindaz az életnyilvánulás, amit a „tudatalatti lelki jelenségek“ kényelmes formulájával mintegy tapogatózó óvatossággal szokás kifejezni, csodálatosan egymásba kapcsolódó törvényszerűségek kincsesbányáját jelenti számunkra. A szellem igazi élete ez, azé a szellemé, aki éber állapotban a test bilincseiben vergődik, de a test pihenése alkalmával visszanyeri boldog szabadságát, erejét és ragyogó színeit. Az a titokszerű élet tehát, melyet a szellem az öntudatos lelki tevékenység korlátain kívül él, sokkal inkább tudatfelettinek lenne nevezhető, mint tudatalattinak. Mi azonban nevezzük csak ezt a működést a szellem önálló lelki életének, mert ez a meghatározás fejezi ki legjobban a fogalmat, melyet megjelölni akarunk. Az álom a szellem önálló - testen kívüli - lelki életének kísérő jelensége. Mielőtt az álmok különféle nemeit megvizsgálnánk, némi tájékozódást kell szereznünk arról, hogy a szellem milyen módon használja az élő szervezet legtökéletesebb műszerét, az agyat. Mert ennél érzékenyebb, finomabb, sokoldalúbb műszerrel sohasem volt még embernek dolga; mai ismereteink szerint talán egy tizedrészét sem bírjuk érzékelni és definiálni annak a roppant tevékenységnek, amit az emberi agy kifejt. Tudnunk kell, hogy a testben élő szellem saját testének agyára olyan módon hat, hogy a nyúltagyhoz kapcsolódik, s abban delejes sugárzás által az idegek rezgését idézi elő. Nyelvünk nagyon szegény a helyes fogalmak kifejezésére, mert ha még pontosabban akarnánk a jelenséget definiálni, azt kellene mondanunk, hogy a szellem nem magukat az idegsejteket rezegteti, hanem azoknak fehér, puha állományában, illetőleg annak folyékony anyagában ébreszt olyan végtelenül finom remegést, mely a fénynek az éterben való rezgéséhez hasonlítható. Annyival inkább helytálló ez a hasonlat, mert a szellemnek ez a rendkívül gyors rezgése fényhatást vált ki, s ha szemünk alkalmassá válik ily túl finom rezgések felvételére, minden élőlénynek láthatnánk a szellemi kisugárzását, auráját. A nyúltagy által átvett rezgések érzékeny vezetők által a nagyagyvelőbe jutnak, ahol az idegcentrumok roppant tömege van elhelyezve. Ezek a centrumok sajátságosan működnek. A modern rádiókészülék antennája minden hullámhosszúságot felfog, és forgó kondenzátorok segítségével választjuk ki közülük azt a

110

hullámhosszt, amelyikre éppen szükségünk van. Az agy idegcentrumai sokkal tökéletesebbek a modern rádiókészüléknél, mert mindenik idegcentrum más hullámhosszra van beállítva; szellemi öntudatunk tehát az egyes érzékek benyomásait feldolgozó idegcentrumokat oly módon foglalkoztatja, hogy rezgésszámát fokozza. Mondhatnánk a ma szokásos műnyelven: a frekvencia variálása újabb és újabb kulcsot ad a beszélő, gondolkozó, analizáló és egyéb magasabb lelki funkciókat teljesítő idegdúcok foglalkoztatására. Ha azonban delejes vagy elektromos áramot hosszabb ideig átvezetünk egy sűrű anyagon, akkor ez az anyag kémiai bomlásnak van kitéve. Ha például átlátszóan tiszta vízen vezetjük át az áramot, a víz megbomlik, főként ha valamilyen savval (például H2SO4) jó vezetővé változtatjuk; a víz zavarossá lesz, mert a kémiai bomlás termékei benne kicsapódnak. Ugyanez a folyamat megy végbe az élő szervezetben. Az agyidegsejteket állandóan foglalkoztató delejes hullámrezgések a vörösvértestecskék által terjesztetnek, és az agyat tápláló vérben vegyi bomlást idéznek elő. A vérben kicsapódó melléktermék a kifáradás érzetét kelti. A test elernyed, pihenni vágyik, hogy mialatt az agyműködés szünetel, a szervezet egyrészt friss vért tudjon termelni és az idegdúcokba szállítani, másrészt pedig bizonyos kiválasztó mirigyek (lép, máj) a vérben kicsapódott és fáradtságot előidéző melléktermékeket kémiailag lekössék és eltávoztassák. Így jön létre a test alvó állapota. 2. Az anyagrészecskék halmazából álló fizikai test fáradtan pihenésre dől, az izmok elernyednek, az érzékek lassan megszűnnek működni. A szem külső függönye lecsukódik: a fényhatások észrevevése elől elzártuk agyunkat. Külső hangok iránt való érzékenységünk eltompul. De csak a test az, ami pihenésre vágyik. A szellemnek nincs rá szüksége, hogy tevékenységét felfüggessze. Itt tehát valami felemás állapotnak kell beállania, amelynek pontos megfigyelését az komplikálja, hogy emlékező szervünk, az agy, éppen a pihenő testnek tartozéka. A szellem egyszerűen kilép a testből. A nyúltagyon át megszünteti az idegdúcokra való hatását, aminek az a következménye, hogy az agyban a gondolatok áramlása éppen úgy elakad, mint az érzékeket mozgató idegszálak belső remegése. Az elalvás igen nehezen megy, ha gondok, aggodalmak, félelemérzések nyugtalanítják a szellemet; ilyen esetekben a baj oka mindig a lélekben van, s magyarázata az, hogy a szellem túlontúl telítve van földiséggel, szeretne cselekedni, valami mulasztást pótolni vagy várható bajt elkerülni. Az is gyakran megesik, hogy a testből már kilépett szellem hirtelen visszatér testébe, akár valami külső inger (hang, fény) behatása következtében, akár pedig a szellem akarata folytán. Ilyenkor a test rendszerint erősen megrázkódik, mintha villanyos ütés érte volna; valójában erőteljes delejes hullám csapódott a nyúltagyon át a nagyagyvelő ideg-ganglionjaira, és ez adta vissza az egész testnek az éber állapotot. Ha azonban az elalvás zavar nélkül sikerül, akkor a szellem kilépve a fizikai testből, annak északi oldalán helyezkedik el, és csupán a plexus solaris egyetlen pontján bekapcsolódó éterikus szalag által tartja fenn az asztrális és fizikai test között fennálló kapcsolatot. A szellem tehát ettől a pillanattól kezdve asztrális testében él. Rendszerint nem távozik el fizikai teste mellől, hanem mintegy őrködik felette. Szemlélődik, meditál, hozzájövő idegen szellemegyéniségekkel érintkezik, beszélget. Mi a szellemek beszélgetése? Delejes kisugárzás. A rezgések frekvenciája adja meg a gondolatok színét, intenzitását és tartalmát. Két szellem egymás közti beszélgetése hasonlít két villanyos battéria egymás felé való folytonos kisüléséhez: gondolathullámok cikáznak ide-oda, mint fényes szikraeső; régi ismerősök fénycsókokat intenek egymás felé, és boldog remegéssel sugározzák ki szeretetüket, elragadtatásukat. Ez az a pillanat, mikor az álom csodálatos tüneménye jelentkezik. Egyszerű fizikai törvény következménye ez. Ha egy zongora billentyűin végigfutnak ujjaink, akkor a szomszédos szobában levő lezárt zongora húrjaiban halk rezonancia ébred. Mi ennek a jelenségnek az oka? Az, hogy a zongorák egyes húrjai ugyanarra a hullámhosszúságra vannak hangolva, ha tehát a C-húr rezgése végigzsibong a levegőrészecskéken, a lezárt zongora C-húrján ugyanazokat a hullámrezgéseket tudja életre kelteni. A mi esetünkben a lezárt zongora szerepét az álomba merült, pihenő agy műszere játssza. A szellem

111

delejes gondolatszikrái átrezegnek az éteren, és érintik a nyúltagyat, ennek közvetítésével pedig a nagyagyvelő ideg-ganglionjaiban rezgési hosszuknak megfelelő rezonanciát ébresztenek. De mivel a szellem ebben az esetben nem tervszerűen foglalkoztatja az agyat, hanem mintegy akarata ellenére, a rezonancia által felébresztett emlékképek kusza összevisszaságban sorakoznak egymás mellé. Ez az oka az ilyen természetű álmok értelmetlenségének és logikátlanságának. Már most könnyen megérthetjük, hogy ha például az alvó ember nyugtalan magánkívüliségében éjjel kiesik ágyából és erre hirtelen felébred, miért támad az az érzése, mintha órák hosszat tartó álomban egész rémregényt élt volna át, melyben rablók elragadják otthonából, magas hegy tetejére hurcolják és hirtelen mélységbe taszítják? Az ember hajlandó azt hinni, hogy azért esett le az ágyáról, mert rosszat álmodott. Pedig éppen fordítva van a dolog. Abban a pillanatban, mikor a vazomotorikus idegek reflexmozgásai következtében hánykolódó test a földre zuhant, a szellem hirtelen bekapcsolódott testébe, és e gyors visszatérés a delejes rezgéshullámok olyan tömegét zúdította az agyra, hogy annak egyes elraktározott emlékképei hirtelen egymásba kapcsolódtak, és időben hosszan elnyúló történet illúzióját keltik. De az is megtörténhetik, hogy éppen a szellemnek valamely más szellemmel szemben kifejtett energikus ellenállása hatott olyan élénken a testre, hogy abba az idegreflexek rezonanciája a mozgási idegeket működésbe hozta. Bizonyos, hogy az alvás állapotában bekövetkezett testi emóciók mindkét okból keletkezhetnek, s a telt gyomorra való hivatkozás legalább annyiban feltétlenül jogosult, hogy az emésztőszervek erőteljes működése a vazomotorikus idegpályákon nyugtalanságot idéz elő, s így közvetlenül más ganglionokra is hatni tud. A pszichoanalitikusok előtt régóta ismeretes, hogy a hosszadalmas álomképek a másodpercnek töredéke alatt keletkeznek. Nos, éppen ez mutatja, hogy az emlékképek tervszerűtlen rezonanciájával állunk szemben, mert az éber ember az ő emlékképeit logikus rendbe sorakoztatja; ha tehát ez a rend hiányzik, akkor hiányzik a szellemnek a logikus rend megteremtésére irányuló akarata is. Mivel pedig a szellem nem alszik soha, el kell ismernünk, hogy akaratlanul csak a rezonancia törvénye által tud az ő legtökéletesebb műszerére, az agyra hatni. A Freud-féle szexuális elemek csupán ott nyomulnak előtérbe, ahol túlsúlyban vannak. Sajnos, az emberek nagy tömegénél az egész élet lendületét szexuális hajlandóságok irányítják; semmi sem természetesebb, mint hogy ilyen embereknél az idegközpontok legparányibb nyugtalanítása erotikus képek felidézésében jelentkezik. Freud professzornak az a megállapítása, hogy a szexualitás gyermekkori emlékképeket idéz elő az álomban, nem mond egyebet, mint hogy a teljesen hasznavehetetlen, az öntudat cenzúrája által rég elvetett emlékképek hosszú időn át élnek az ideg-ganglionok visszaemlékező rezgéseiben akkor, ha hasonló természetű és az éber öntudatban élő rezgések rezonanciáiként újból életre ébresztetnek. Vannak írók, akik azt állítják, hogy az emberek által kiröpített gondolathullámok az éterikus térben mintegy szakadatlan gondolat-áramlást idéznek elő, és az idegen gondolatoknak ez a nagy tömege az álomban hat az alvó ember agyára. C. W Leadbeater például az álomról írt tanulmányában azt ajánlja, hogy a pihenni térő ember igyekezzék akaratának koncentrálásával mintegy delejes kört vonni maga köré az idegen gondolatok áramlása ellen, mert ha ez sikerül, álma nyugodt lesz. Ez a közlés azonban némi kiegészítésre szorul. Mert tény, hogy a fegyelmezett lélek tud védekezni a nyugtalan álmok ellen, de nem azon a módon, amit Leadbeater ajánl. Az idegen gondolatok áramlása korántsem fenyeget bennünket akkora veszéllyel, hogy álmunkban mintegy akaratunk ellenére hatni tudjon agyunk működésére. A szellem az idegen gondolatokat megérzi ugyan, sokszor még éber öntudatába is átviszi, de agyunk az idegen rezgéshullámokat nem veszi át, mert csak a saját rezgések átvételére van beállítva. Az idegen gondolathullámok álombeli hatásának feltételezése tehát a természeti törvényekkel ellenkezik. Ellenben a szellem védekezhetik delejes kör vonása által, ha van erre elég ereje, az ellen, hogy vele nem szimpatizáló, idegen szellemek a test alvása időpontjában közelébe jöjjenek, mert jelenlétük nyugtalanságot ébreszthet a szellemben és ennek a nyugtalanságnak következtében fellépő saját rezgései megzavarhatják éjszakai nyugodalmát. Az ilyen természetű, teljesen rendszertelen, logikátlan és jelentőség nélkül való álmok kizáróan saját szellemünk rezgéshullámainak akaratlan behatása folytán keletkeznek. Egyszerű földi álmoknak nevezzük őket.

112

3. Van az álomnak egy más faja is, mely jelentőségben felülmúlja a földi természetű álomlátást. Ez a visszaemlékező és jövőbelátó álom. Istennek drága ajándéka ez az ember számára; megerősít, vigasztal, irányít és buzdít bennünket az Örök Teremtő, mikor áldó ujjával felrajzolja előttünk rég letűnt életeink egyegy szétfoszlott emlékét, vagy a jövendő biztató reménységét. Az ókorban élt emberiség sokkal tisztábban érezte ezt, mint a mostani. Mózes könyvében olvassuk: „Akkor leszálla az Úr felhőnek oszlopában és megálla a sátornak ajtajánál és mikor szólította volna Áront és Máriát, kimenének mindketten. Kiknek monda: Halljátok meg most az én beszédimet! Ha valaki az Úrnak prófétája leénd ti közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal“. (IV. Mózes 12:6.) Jóbról és Dánielről tudjuk, mennyiszer volt alkalmuk ez ígéret beteljesüléséről meggyőződni. A régi egyiptomiak és káldeusok szintén nagy figyelemben részesítették az álomban kapott jeleket. A bibliai József esetéből tudjuk, hogy milyen pontosan meg tudta ő magyarázni a fáraónak hét kövér és hét sovány marháról látott álmát. Ha arra gondolunk, hogy a tehén az egyiptomi ideológiában a termékenység jelképe volt, be kell látnunk, hogy József álomfejtése igen logikus volt, mikor hét bő és hét szűk esztendő bekövetkezését megjósolta. És láthatjuk e példából azt is, hogy az álom nyelve a szimbolika; költői képekben mutatja meg nekünk az álom a jövendőt. A szellemi világosságnak igen magas fokára emelkedett görög kultúrában is megtaláljuk az álom jelentőségének felismerését. Platón egyik ragyogó dialektikával megírt művében, a Kritonban olvassuk, hogy a fogságban sínylődő, agg Szókratészt felkereste egyik tanítványa. Az agg bölcs felett akkor már kimondták a halálos ítéletet, ezt azonban nem hajthatták végre, amíg a déloszi nemzeti ünnepek befejezést nem nyertek. Az ünnep végét annak a hajónak a pyreuszi kikötőbe való befutása jelentette, amelyet az athéniek Apolló tiszteletére Déloszba küldtek. Kriton tehát, a tanítvány, ezzel állított be mesteréhez: - Rossz hírt hozok, Szókratész. Még ma megérkezik a hajó, mert már itt vannak az emberek, akik Sunionból jövet látták a tengeren errefelé vitorlázni. Eszerint holnap meg kell halnod. - A hajó nem ma érkezik meg, hanem holnap. Eszerint csak holnapután halok meg - válaszolta a bölcs rendületlen nyugalommal. - Honnan gondolod ezt? - Onnan, hogy az éjjel szép, fehér női alak jelent meg álmomban és így szólt hozzám, Homérosz versét idézve: „Örvendj, Szókratész! Holnapután eléred rögös Phthiének partjait...“ Íme, szellem mondta tehát, hogy csak holnapután halok meg. A jóslat be is teljesedett, mert a déloszi hajó viharba került, és egy napi késedelemmel futott be a kikötőbe. A történelemből megszámlálhatatlan példát idézhetnénk az álmok jelentőségének felismerésére. Ehelyett csak Flammarion világhíres könyvének bőséges adathalmazára utalunk: Az ismeretlen és a lelki problémák. (Magyar fordításban is megjelent.) A feljegyzett álmok többnyire olyanok, amelyek a jövőben bekövetkező eseményeket jeleznek, ellenben nagyon kevés olyan álombeli közlés ismeretes, amely elmúlt életsorozatok képeit eleveníti fel. Ennek oka az, hogy az emberiség igen hosszú időn át nem helyezett súlyt az ilyen természetű közlések feljegyzésére és nem is tudunk elmúlt életeinkről adatokat szerezni addig, amíg ezeknek az életeknek karmikus következményei lebonyolítva nincsenek. Ma élő emberek emlékei között azonban számtalan ilyen álmot ismerünk, mert a szellemi öntudat elmélyedése a perspektívát éppen úgy mélyíti a múlt felé, mint a jelenlegi és jövőbeli események rejtett vonatkozásainak felismerése felé. A visszaemlékező és jövőbe látó álmok létrejöveteléhez az alvó embernek idegen szellemi segítségre van szüksége. Ezt a segítséget a vezető szellem nyújtja az embernek. Tudnunk kell, hogy a világmindenségben vannak delejes szellemi gócpontok, melyek mindenkor azonos hullámhosszúságú rezgéseket bocsátanak ki a végtelenségbe. Nagy szellemtömegek úgy őrködnek és tevékenykednek e delejes gócpontok rezgéseinek egyenletes áramlásán, mint a munkások serege, mely egy hatalmas gyártelep villanyfejlesztő gépeit hozza működésbe; hiszen a csillagvilágok megszámlálhatatlan ezrein működő védőszellemeknek sokszor van rá szükségük, hogy az ilyen delejes gócpontok segítségét igénybe vegyék. Gondoljunk csak arra, mikor egy-egy hatalmas erejű szellem, ki már felemelkedett az

113

intuíciók világába, a világot benépesítő roppant szellemrajban fel akar találni egyetlenegy embert, aki talán éppen testben él valami parányi bolygó felületén. Van delejes gócpont, mely fényrezgéseket közvetít és lehetővé teszi, hogy a szellemi vezető a keresett egyént adott pillanatban megpillanthassa. Más központ az évezredek ködében elveszettnek hitt cselekvés és gondolat rezgéseit kelti új életre, hiszen már a Bhagavadgita idejében tudták, hogy egyetlen kimondott szó nem vész el a világegyetemben, hanem feljegyezve marad az Akasában. A delejes gócpontok működése folytán a rég elmúlt események ismét teljes hűséggel lepergethetők, akárcsak a film képei. Ha tehát a földi testben élő szellem az ő szellemi vezetőjének segítségével - mert enélkül erre nem volna képes - bele tud kapcsolódni egy ilyen kívülálló delejes gócpontba, akkor az onnan nyert delejes rezgési erő által vissza tud emlékezni elmúlt életeinek azokra a momentumaira, amiket vezető szelleme figyelmeztetés okából eléje tárni szükségesnek vél. A vezető szellem belekapcsolja az alvó ember szellemének rezgését a delejes gócpont hullámhosszába, vagyis a két energiát ugyanarra a rezgéshullámra hangolja össze, amivel azután megindul a delejes áram-összeköttetés. Az álom időtartama attól függ, hogy a visszaidézett esemény milyen régen történt, de függ attól is, hogy nincsenek-e abban a pillanatban a Föld szférájában delejes éterikus zavarok, mert ilyenek mellett a kapcsolódás könnyen tévessé, a kép pedig elmosódottá válik. Sikeres kapcsolódás esetén a kép filmszerűen pereg le előttünk, látjuk benne önmagunkat, mint rajtunk kívül álló, objektív valóságot, és habár bizonyosak vagyunk benne, hogy az előttünk cselekvő egyén mi magunk vagyunk, mégis megvan az az érzésünk, hogy az egész képet kívülről nézzük. Ez az érzés az ilyen természetű álomlátásnak legbiztosabb ismertetőjele. Nagyon sokan megfigyelhetik önmagukon az álmoknak ezt a sajátságos természetű fajtáját. Azok az emberek, akik nem élnek tisztán vegetatív életet, hanem éber figyelemmel kísérik szellemük minden megnyilvánulását, gyakran hallják vezető szellemük figyelmeztetéseit. Szókra/ész mondja: ,,Valami istennek, vagy szellemnek (daimon) szózata működik bennem... Ez a szózat gyermekkorom óta meg van nálam és valahányszor megszólal, mindig lebeszél arról, amit tenni szándékozom; de soha sem beszél rá semmire... És íme, most, mikor ti halálra ítéltetek engem, ó bírák, sem hazulról eltávoztamkor nem ellenkezett velem az istennek ama jele, sem amikor a törvényszék elé léptem, sem beszéd közben soha, ha valamit mondani akartam. Ez azt jelenti, hogy ami velem történt, az valami jó dolog, tehát teljességgel helytelenül fogjuk fel a halált, ha azt rossznak tartjuk“. Ennyire élénken és tisztán érintkezik a földi testben élő ember szelleme a vezető szellemmel. Az ilyen éber öntudatú emberek álomlátás esetén úgy érzik, mintha nyúltagyuk táján egy idegen delejes árammal kerültek volna kapcsolatba; a rezgések átsuhannak egész idegrendszerükön, érdeklődésük határtalan boldogságérzés kapcsán felajzódik és teljes figyelemmel szemlélik végig az előttük lepergetett filmet. Az álmok sokszor hozzákapcsolódnak régebben lejátszódott álmokhoz, a visszaemlékezés érzete azonban éber állapotban nem jelentkezik, csak álomban. Az ilyen látások formagazdagsága végtelenül változatos. Megtörténhetik, hogy temetősírt látunk, melynek felírás és évszámai mélyen bevésődnek tudatunkba, s az az érzésünk támad, hogy az a név és az az évszám egyik elmúlt életünket jelentik. Más esetben érdekes könyvet olvasunk végig s a regényhősben önmagunkra ismerünk. Legtöbbször drámai eseménysorozatban látjuk előző életeinket, s a szereplőkben, bármennyire idegen miliőben és idegen arccal lépnek is elénk, viszontlátjuk jelenlegi földi életünk jól ismert alakjait. Hogy felébredés után visszaemlékezhetünk-e az álmodott eseményre, ez főleg attól függ, hogy a visszaálmodott epizód által reánk rótt karmikus kötelezettségeket leróttuk-e már, vagy sem? Isten néha figyelmeztetést vagy segítséget nyújt nekünk ilyen formában, az álomnak tehát az a célja, hogy az emlékezetben megmaradjon. Ha ellenben a vezető szellemnek célja az, hogy a figyelmeztetést csak szellemi öntudatunknak adja meg, de agyunkban ne maradjon meg a látott kép emléke, akkor a vezető szellem az emlékezést puszta akarata által egyszerűen megszünteti. Ennek technikai módja az, hogy a közlés után az alvó közelébe odahív, vagy odaenged idegen szellemeket, akiknek rezgéshatása a kapcsolódást megzavarja, s ezáltal az álom vége zavaros földi álommá alakul át. A tisztánlátóknak ébren is megvan az a képességük, hogy a látóközpontok használásához szükséges hullámhosszúságot - természetesen szintén szellemi vezetőjük segítségével - bekapcsolhassák. Ezekről a jelenségekről a médiumitás kapcsán fogunk szólani. Itt csak rámutatunk a jelenségek rokon természetére, mert nyilvánvaló, hogy a visszaemlékező álmok nem egyebek az alvó ember tisztánlátó képességénél

114

(clairvoyance). Ehhez szükséges, hogy az alvó ember teljes és mély álomba merüljön, idegen szellem pedig ne legyen jelen, mert annak közelléte, kedélyállapota és cselekvése rendszerint megzavarja a kapcsolódás harmóniáját. Teljesen hasonlóan történik a jövőbeli képek elénk rajzolása is. Jövőbeli képeket láthatunk nemcsak saját magunk életéből, hanem mások életéből, sőt közérdekű események várható fejlődéséből is. Az utóbbi esetben ugyanis szellemünk belekapcsolódik ama szellemcsoport által foglalkoztatott delejes gócpontba, amely szellemcsoport a világesemények tervszerű irányításán munkálkodik. Az ilyen álmokat nagy mértékben befolyásolni és megzavarni igyekeznek azok a más irányban működő szellemcsoportok, amelyek a világesemények irányító szellemeit is állandóan gátol ni törekszenek; főként idegen naprendszerből érkezett szellemek közelléte veszélyezteti a hibátlan kapcsolódást. A jövőt kirajzoló álmok természetszerűen ritkák, mert céljuk az, hogy Istentől szelíd biztatást hozzanak további működésünkhöz. Az álmok rendszerint a szellemi öntudathoz szólnak és csak nagyon ritka esetben maradhatnak meg az agyban. Mindenesetre az egyén érdekében mutatják meg a jövőt, és semmi esetre sem azért, hogy avatatlanok vagy érdektelenek pusztán kíváncsiságból szórakozást nyerjenek. Ezért általánosságban leszögezhetjük, hogy szellemi vezetők jövőt nem jósolnak; egyrészt azért, mert a jövőbeli események a földön élő emberek későbbi elhatározásai és cselekvései folytán állandóan módosulhatnak, másrészt pedig azért, mert a kikerülhetetlenül bekövetkező események karmikus jellegűek, ezeknek előre való ismerete pedig legtöbbször nem áll a földi testben élő emberek érdekében. Hogy milyen finoman szimbolikus az álom nyelve, arra saját tapasztalatomból számtalan érdekes példát idézhetnék. Sok évvel ezelőtt egy társaságban, ahol a lelki élet mélységeiről folyt a szó, egy fiatal asszony azt a megjegyzést tette, hogy az álmok hallatlanul ostobák és következetlenek. Nézzük csak, mit álmodott ő? A nyitott ablakon át berepült hozzá egy szál fehér virág. Szép volt, mint a hajnal és fehér, mint a hó. Vízbe állította a virágot, ápolta, szerette; boldogság volt csak reá tekintenie is. De az égi ajándék minden gondos ápolás mellett is elhervadt. Ott feküdt az asztalon, sápadtan, elfonnyadtan, mint egy halott. Kis gazdája szomorúan hajolt föléje, szívét végtelen keserűség fogta el és szemén kibuggyant a forró könny. És mikor az égő könnycsepp rápergett az elszáradt virágra, akkor a hervadt szirmok újra felélénkültek, a virág nagyobb és szebb lett, mint azelőtt volt, lassan felemelkedett, búcsút intett és kiröppent az ablakon. Íme - tette hozzá az elbeszélő -, csupa értelmetlenség az egész; főképpen azt nem érti, hogy egyetlen szál virág miatt miért tudott álmában olyan gyötrelmes, nagy fájdalommal zokogni? Nem igyekeztem az álmot magyarázni. Istenem, pedig nem lett volna nagyon nehéz, mert a könnyek, mióta emberek élnek a Földön, mindig fájdalmat jelentenek. Csak arra kértem az álom elbeszélőjét, hogy írja fel a napot, amelyen az álmot látta. Pontosan egy év múlva, ugyanazon a napon - tessék jól megjegyezni, hogy nem kilenc hónap múlva, hanem egy egész esztendő múlva kisgyermeke született. Egyetlen gyermek volt és négy évig élt. Mikor a fájdalom vergődése szelíd merengéssé halkult a fiatalasszony lelkében, emlékeztettem őt a feljegyzett dátumra és egykori álmára. - Igen - válaszolta révedező tekintettel nézve a messzeségbe, - már tudom. Kaptam egy szép, fehér lelket ajándékba, aki az én könnyeimben megfürödve, megszépülten szállt vissza a mennyországba... Egy kereső szellem megtisztult és megvilágosodott a fájdalomban, - ezt jelentette az álom és az, ami utána következett. 4. Az álom harmadik típusa az álombeli teljes kikapcsolódás, vagyis a szellemnek a fizikai testtől való elválása és az asztrál világban való kóborlása. Ilyenkor a szellem nem képeket lát, hanem valóságos eseményeket él át; tehát nem a szellemi vezető által elénk vetített tárgyak illúziói között, hanem valóságosan létező házak, virágok, élőlények között élünk, mozgunk és gyűjtünk tapasztalatokat. Nem könnyű ezt az állapotot megmagyarázni olyan olvasóknak, akik maguk nem tettek hasonló megfigyeléseket. Mert ilyen asztrális élete minden alvó embernek van, de sokan nem tudnak éjszakai szellemi élményeikre visszaemlékezni, mások pedig, a rossz megfigyelők és felszínes lélekanalizálók, egyszerűen a földi álmok képtelenségei közé sorolják legszebb élményeiket. Hányszor álmodunk olyan helyzeteket, hogy lebegünk a térben, vagy nagy szökellésekkel suhanunk el népes útvonalak felett, esetleg, mint test nélkül való

115

lények, szobáról szobára áthúzódunk a falakon és idegen emberek családi életébe pillantunk? Köznapi fogalmakhoz kötött ember az ilyen álmot badarságnak minősíti és igyekszik felébredés után azonnal kiverni a fejéből, hogy meg ne zavarja rendes napi tevékenységét. Pedig ezek az emlékek arról a másik életről adnak nekünk hírt, amelyben szellemünk a fizikainál sokkal finomabb anyagban nagyszerű felfedezéseket tesz, és amely ezerszerte gazdagabb nappali életünknél. Aki tehát ki akarja fejleszteni szellemi öntudatát, annak első teendője az, hogy szellemének a test alvása idején kifejtett másnemű tevékenységét, külön életét megfigyelje. Fentebb azt mondtuk, hogy alvás idején a testéből kilépő szellem a test északi oldalán helyezkedik el, és annak közelében marad. Ez a normális állapot. De vannak esetek, mikor a szellem - vezetőjének segítségével eltávozhat teste mellől; az ilyen kikapcsolódásokat és az ez úton nyert gyönyörű élményeket rendszerint ajándékul kapjuk valami jó cselekedetért, vagy kárpótlásul olyan szenvedésért, amit nappali tudatos életünkben nem karmikus következmény gyanánt, hanem mások terheinek átvállalásáért éltünk át. Ebből nem következik, hogy csak akkor tudnánk testünktől eltávolodni, ha szellemi vezetőnk hozzájárulását megnyertük; sajnos vannak törvénytelen kikapcsolódások is, melyeket álomban éppen úgy, mint éber állapotban meg tudunk tenni. Ezek azonban, ha sokszor veszélytelenek, éppen úgy esetleg szomorú következményekkel járhatnak reánk nézve, és ha a veszélyeket nem ismerjük fel idejében, vagy azok ellen nem tudunk védekezni. életünk váratlan befejezéséhez is vezethetnek. A kikapcsolódás technikája teljesen olyan, mint amikor a szellem a halálban elválik a testtől; álomban azonban a szellem nem érzi az elszakadás fájdalmát, mert a szellemi vezető, aki a kikapcsolódott szellemet vándorútján vezeti, ilyenkor fenntartja a fizikai testtel való összeköttetést, míg a halálban szétszakítja azt. Tudjuk, hogy rendszerint a halálban sem érezzük az összeköttetés szétszakításának fájdalmát, de csak a szellemi vezetők gyöngédsége folytán, mert erre a nehéz pillanatra szellemünket mély álomba, öntudatlan dermedésbe merítik; de bizonyos esetekben, amikor az átmenő szellemnek erre a kínos tapasztalatra szüksége van, a jótékony eszméletlenség elmarad, és gyötrő fájdalmak kísérik a testből való kilépés folyamatát. Viszont azt mondhatjuk, hogy az álombeli kikapcsolódás befejezése után a testbe való visszatérés sokkal komplikáltabb annál a folyamatnál, amely születés alkalmával a szellem testbe kapcsolódásánál lejátszódik. A születéshez mi magunk, a testruhát felépítő szellemek, adjuk a legtöbb erőt, a szellemi vezető csak erősít és támogat; de az álombeli kikapcsolódás megszüntetéséhez már maga a szellemi vezető ereje is elégtelen. Ehhez neki magának is segítséget kell kapnia egy nála magasabb szellemi vezetőtől, akinek delejes ereje úgy hat, mint kiegyenlítő áram, mely a teljes kapcsolódás feltételeit megadja. A testéből kikapcsolódott szellem visszanyeri teljes szellemi öntudatát csakúgy, mintha nem is élne testben. De a csodálatos törvények birodalmában minden jelenség vizsgálatánál új, nagyszerű törvényekre bukkanunk. A kikapcsolódott szellem öntudatának bizonyos értelemben mégis gátat vet a törvény, és ez a gát pontosan addig terjed, ameddig a szellem jelenlegi földi életét nem veszélyezteti. Vagyis a szellem mindenre világosan visszaemlékezik, ami évezredek előtti szellemi születésének időpontjától kezdve legutolsó földi megszületéséig, illetőleg testhez való kapcsolódásáig vele történt, ellenben teljesen elvész tudatából a tegnapnak és tegnapelőttnek, tehát a jelenben folyó földi életének érzése. Magasabb törvény kívánja ezt így, hogy a testben élő szellem, melynek földi élete bizonyos hivatás betöltésére irányul, ne használhassa fel azokat az információkat, amelyeket szellemi kikapcsolódásai alkalmával az asztrál régiókban szerez. Már ebből a szigorú törvényből, melyet átlépni soha senki nem tudott, - mert a törvény kérlelhetetlen, mint maga a halál - kitetszik, hogy kikapcsolódásokra önakaratúan törekedni, vagy a kikapcsolódásokat éber állapotban kívánni és gyakorolni nem szabad. Lehet, de nem szabad, s aki tilalom ellenére megteszi, vétkezik a földi élet törvénye ellen, márpedig soha semmi biztosabban be nem következik mint a törvény megsértésének megtorlása. Az álmában kikapcsolódott szellem messze tájakon jár, gyűléseken vesz részt, istentiszteleteket hallgat végig, s általában színes, gazdag élményekben van része. Földi emberek összejövetelei éppúgy érdeklik, mint szellemtestvérek tömegmozgalmai; idegen világrészekben végignézhet nagy természeti eseményeket, napnyugtát a gizai piramis mellett, északi fényt Grönland hómezőin, vagy gleccserzuhanást a Gaorizankar sziklás ormain. Asztrál tájakat éppoly könnyűséggel lát, mint fizikaiakat. Különösen gyakoriak a kikapcsolódások a gyermekkorban, amikor a testünkkel való összeköttetés még nem elég erős és szellemileg érett, előrehaladott öregségben, amikor nemesebb részünk már útra készülődik.

116

Visszaemlékezem első gyermekségem idejének kikapcsolódásaira, amikor súlyos betegségben élet és halál között lebegve, mindössze egy-egy hajszálnyi reménység, vagy az anyai szeretet melegsége tartott csak vissza a test bilincseiben. Ilyenkor a törvény nem szab szigorú kereteket; a beteg testben lenyűgözve vergődő szellem szabadulni vágyik a szenvedésektől, s a rövid kis élet elmúlása nem nagy veszteség: parányi légbuborék végtelen, habzó tengeren. Sebes rohanásban törtem bizonytalan cél felé; nyomasztó, nehéz érzések űztek, kiáltani szerettem volna és nem bírtam...A nyílegyenes út végén hirtelen sugárzó, fehér szellem tűnt fel, kinek homlokán csillag ragyogott. Vakítóan fényes végtelenség omlott reám; valami áldott szelídség, drága, meleg részvét simogatta verejtékező homlokomat... A zaklatott idegek megpihentek, a göröngyös út kisimult, a rohanás meglassult, s egyetlen, rövid, lélekbe nyilalló szóban a világ békessége hullott a szívemre. Ó, most már tudom, hogy csak a halál lehet ennyire szép, csak a szellemnek a testtől való elszakadása lehet ilyen megnyugtatóan boldog érzés! Életem későbbi, már-már elhanyatló éveiben egyszer idegen szellemkörben jártam, s földi emberek összejövetelén médium által manifesztáltam. Az emlékek végtelen sora oly gazdag változatosságot mutat, hogy az emberélet halvány szürkeségében álomvilágnak tűnik minden rekapitulálás. Vannak írók, akik azt állítják, hogy az álombeli teljes kikapcsolódásokra, sőt az éber állapotban való kilépésre gyakorlás által bárki képessé tudja tenni szellemét. Ez igaz. Az is igaz, hogy akik ezt meg tudják cselekedni, különösen fejlett szellemiségű lényeknek érzik magukat, mert az asztrál világban éppoly könnyűséggel tudnak mozogni, mint a fizikai világban. Az ilyen vágyak azonban nem törvényesek és teljesedésük elvon bennünket földi életünk valódi céljaitól. A szelleméletben minden vágy erő, mely következményeket von maga után; de a törvény ellen irányuló vágynak és akaratnak minden felelőssége is a miénk. Ha az asztrál világban vágyunk élni, akkor nem szükséges fizikai testbe költöznünk; amennyiben pedig ezt mégis megtettük, akkor igyekezzünk egészen és igazán földi életet élni. Az álombeli boldog kikapcsolódásokat így sokkal hamarább megkapjuk - jutalmul és erősítésül. Figyelni kell az álmokat, mert aki ezeknek a gyönyörűen egymásba kapcsolódó, szimbolikus képeknek a nyelvén érteni tud, az mintegy öntudatossá teszi szellemi életét, azt a szellemi életét, amelyről különben nem tud, mert az eszmélet éjszakája, az alvás által el van választva a nappali cselekvésektől. Mindent megértünk, ha az élet rejtett vonatkozásait megismerjük. Az élni tudás művészete ez, melyről a költő így emlékezik meg: L'art est le plus beau réve dans le grand réve, que nous appelons la vie...

117

A MÉDIUMI KÉPESSÉG 1. Hivatás és szolgálat 2. A médium kiképzése és működése 3. Író és beszélő médiumok 4. A művész megérzése 5. A médium bukása 1. Hét világcsodát ismertek az ókor bölcsei, és nem tudták eldönteni, hogy melyiket bámulják közülük nagyobb áhítattal: Szemirámisz királynő babiloni függőkertjeit, a rhodoszi kolosszust, vagy a pompás mauzóleumot Halikarnasszoszban? Pedig a legnagyobb és legszebb csoda talán az a szelíd, halk szózat volt, ami Delphoi felől annyiszor átrezgett az antik világon. Háromlábú kis székén itt ült Pythia, s ha az emberek elvitték hozzá sóhajaikat és könnyeiket, a papnő kísértetiesen monoton szaván át Apolló félelmetes üzenete zengett feléjük. A régi ember együtt élt az istenekkel, s természetesnek találta, ha velük szólhatott; a mai kor ha alig lel csodálatraméltóbb jelenséget, mint ha közvetlen összeköttetést tud létesíteni a láthatatlan és látható világ, Isten és ember között. Ezt az összeköttetést a médiumi képesség teszi lehetővé. A médiumi képesség gazdag és szép ajándék az emberiség számára. Isten szól általa: a csüggedőknek reményt ad, az erőseket pedig kiemeli egy-egy rövid időre az örökkévalóság fényességébe, hogy lássanak, gyönyörködjenek és új erőt nyerjenek. Kezdetben prófétáknak, látnokoknak, majd bölcseknek mondták a hírvivőket, - ma tudományos műszóval médiumoknak nevezzük őket. Sokkal jobban értjük már a jelenség természetét, mint azokban a régi korokban, amikor a médiumokat titokzatos tüneményekként kezelték, vagy boszorkányokként elégették; pontosan ismerjük a lelki élet törvényeit és a kapcsolódás mibenlétét. Tudjuk, hogy a médiumi képességek fejlődésének világtörténelmi jelentősége van, mert ezen az úton válik egyre öntudatosabbá az embernek saját szellemiségére való ráeszmélése. A médiumi képesség titokzatos és nagyszerű egyéni tulajdonság. alig van ember, akiben valamilyen alakban ne lenne valamilyen rejtett erő: az egyiknél abban nyilvánul, hogy öntudatlanul átvesz idegen érzéshullámokat; a másiknál talán abban, hogy vissza tud emlékezni álombeli asztrál élete színes emlékeire és azokat, mint dús fantáziaképeket, papírra is tudja vetni. Az ilyen költői hajlamú egyének természetesen nem is sejtik, hogy ihletszerű látnoki elmélyedésük régen elmúlt korokba, vagy messzi jövőbe ragadja őket, s onnan azokat az eszméket hozzák magukkal, amelyeket valamely fel nem mérhető isteni bölcsesség általuk, mint egyszerű eszközök által, tervszerűen dob bele az emberiség tudatába. Valóban, sohasem volt igazabb a régi közmondás: „Poeta non fit, sed nascitur“, - önmagunktói senkik és semmik vagyunk, de Isten művészkezében költőkké, művészekké, látnokokká és prófétákká leszünk, hogy ama fényben ragyogó égi szikrának egy parányát hivatásszerűen bele tudjuk sugározni az élet éjszakájába... A médiumi képesség természete szerint kétféle lehet: hivatás vagy szolgálat. Az utóbbi az egyszerűbb és megszokottabb. A magános szellemnek lehetnek egyes szellemtestvérekkel szemben tartozásai, melyeket olyan módon egyenlít ki, hogy médiumi szolgálatot vállalván, Istenhez vezeti őket. Ebben az esetben tehát a médiumitás a karmikus kiegyenlítés eszközévé válik; sok küzdelemmel, próbával és veszéllyel van összekötve és sohasem lehet előre tudni, hogy a médium fel fogja-e emelni azokat, akikkel szemben a nemes szolgálatot vállalta, vagy a vele megküzdő erők fogják magukhoz lerántani a nem mindig erős és áhítatos térítőt. Az ilyen természetű médiumi képességnek legegyszerűbb formája a látás. A médium látja a hozzá közeledő szellemegyéniségeket, s a látás által közvetve átveszi az ő asztrál-rezgéseiknek delejes hatásait is. Ha mindig csak tiszta és fehér szellemeket lehetne látni, jó lenne; de a vergődő, haragot és gyűlölséget sugárzó, szenvedélyek tüzében égő szellemrajok látása mintegy velük való folytonos küzdelemre kényszerít, s nagyon erősen kell annak hitében megállania, aki ilyen erőkkel szemben győzedelmes akar maradni! A szolgálatként vállalt médiumitás rendszerint megszűnik, ha a vállalt kötelesség elvégeztetett; ellenben az

118

olyan médiumi tevékenység, mely az egész életen át tart, a legszebb élethivatás, amire ember földi életében vállalkozhat: ezek a médiumok méltán Isten templomának felszentelt papjai a Földön. Milyennek kell lennie annak az embernek, akinek vállaira ilyen nehéz és gyönyörű élethivatás súlyosodik? Hol szerzi képességeit, hogyan fejleszti ki érzékfeletti szerveinek különös erejét? Isten bizonyára csak azt kívánja tőle, hogy földi értelemben igazán jó ember legyen. Ez pedig sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek látszik. A médiumnak teljesen és igazán földi embernek kell lennie, tehát nagyon is tévedne, aki azt hinné, hogy az a jó médium, aki fizikai testét fáradtság nélkül hosszú időre el tudja hagyni és az asztrál világban vagy magasabb síkokban külön életet rendez be magának. Vannak emberek, akik ezt meg tudják tenni, különösen olyanok, akik a kikapcsolódási képességet származásuknál fogva magukkal hozták a Földre. Ismerünk egy nagy szellem csoportot, mely ide egy aránylag nem nagyon messze naprendszerből, a Herkules csillagkép A1fájából érkezett. A hindu nép ez. Akik ehhez a csoporthoz tartoznak, azok földi életsorozatuk első szakaszaiban még át vannak itatva származási helyük különös erejével, mely arra képesíti őket, hogy fizikai testükből könnyűséggel kiléphessenek. Négy-öt élet után annyira asszimilálódnak a Föld magasabb rendű szférájához, hogy ezt a képességüket fokozatosan elvesztik. De hindu fakírok példája nyomán szokássá vált azok között, akik a keleti vallásfilozófiák nyomán szeretnek haladni, a testből való kilépést gyakorolni. Páratlan önmegtartóztatás, önkínzó aszkézis és az önmagunkra gyakorlott hipnotikus szuggesztió által miközben rendszerint észrevétlenül egy idegen szellem egyéniség befolyása és szuggesztiója alá kerülünk, ez elég gyakran sikerül is. Az ilyen képesség azonban nem médiumi képesség; a hosszú gyakorlat által szerzett erő nem törvényes erő és nem szolgál az egyén haladásának előmozdítására. Isten a földi embert nem akarja kikapcsol ni földi rendeltetéséből; ha tehát különös szellemi erőt ad neki ajándékul, ezt bizonyára azért teszi, hogy földi hivatásának teljesítésében megsegítse. A médiumi képesség sok életen át fokozatosan és tudatosan fejlesztett egyéni tulajdonság. Évszázadokon át tart ez a fejlődés. Kezdete talán az, amikor két összetartozó ember közül, akiket erős szeretet és igazi megértés fűz egymáshoz, az egyik átmegy a szellemvilágba, vagy amint köznyelven mondják: meghal. Szeretete odafűzi élettársa földi életéhez; ott marad mellette, segíti, vezeti, támogatja Őt. Az életben visszamaradt rokon lélek megérzi, hogy mellette van az, akit szeret; gyakran beszélget vele, a szomszédok hallják ezt, s rámondják: „Szegény, megzavarodott“. Egy következő életben a médium már lát asztrál jelenségeket, átvesz tőlük közvetlen hatásokat, megjósol bekövetkező eseményeket, s minden okot megad rá, hogy a köznép boszorkánynak tarthassa. Így fejlődik, erősödik a rejtett képesség, s a médium már-már felkészülődhetik arra, hogy hivatást vállalhasson a Földön. Mielőtt ez megtörténnék, a szellemi életnek ősi törvénye, mélyenjáró, nagy bölcsessége szerint a médium szellemének próbát kell kiállania. Isten átadja őt idegen szellemektől érkező rezgéshatásoknak bizonyos kísértési időre. Emlékezzünk vissza Krisztus földi életére: abban is megtaláljuk ennek az örök törvénynek a jelét. „Jézus viteték a lélek által a pusztába, hogy megkísértetnék az ördögtől“ -, úgymond az evangélium. A médium szellemét körülfogják nagy szellemerők, akiket úgy szoktunk jellemezni, hogy ők azok, akik az ellentét nevében működnek. Gáncsot vetnek a nemes elhatározásnak, megzavarják a törvényes rotációt, gyűlölséget ébresztenek s diszharmóniával fűszerezik az élet szép világi rendjét. A médiumnál azt akarják elérni, hogy az anyagi élet előnyeinek kiszínezésével letérítsék őt a nemes hivatás útjáról; kiváltságos földi helyzetet, fényt, gazdagságot és ünnepeltetést ígérnek neki, mámoros örömök kelyhében megcsillantják előtte a könnyű élet rubintborát s rábeszéléssel hatnak rá, hogy szolgálatukba szegődjék. Elég, ha a médium szellemében a vágynak egyetlen parányi szikrája megfogan: az a kis parázs a fényszikrákat pazar bőkezűséggel osztó segítők igyekezete folytán hamarosan lángra lobban. A vágy nagy erő: a szellem szabad akaratából választja következő életének formáit. Megkapja mindazt, amit neki ígértek: fényt, gazdagságot, ünnepeltetést, dicsőséget, a ragyogó földi élet minden nagy kísértését, ami olyan gyakran lehúzza és elsötétíti a szellemet. De vannak szellemek, akik a kísértési idő nehéz próbáit hittel és akarattal meggyőzték. Most hosszú tanulmányi időre van szükségük. Mindenről tudniuk kell már a szelleméletben, amit később az embereknek nyújtani akarnak. Meg kell ismerniük a test fizikai törvényeit éppen úgy, mint az asztrál világ, a mentális és kauzális test titkait. Tudniuk kell használni az anyaghoz kapcsolódás rejtett kulcsait; világosan meg kell érteniük a delejes erőáramlatok, látási gócpontok működését, a világtért betöltő bolygóvilágok egyensúlyát és

119

felsőbb szellemi vezetését. Hogy mindezekben a tudományokban alaposan kiképeztessenek, a médiumok szellemei hosszabb időre beosztatnak földi vagy más bolygóbeli tudósokhoz segédszolgálatra, s a tanulmányi idő lejártával, immár teljesen felkészülten, kapcsolódhatnak földi életre. A médiumok szellemének kapcsolódása természetesen jóval komplikáltabb, mint más szellemeké. Sajátságos delejes erőkkel kell a médiumnak dolgoznia, hogy testét az adott célnak megfelelően felépíthesse. Ennek a testnek olyannak kell lennie, hogy minden pillanatban meghalhasson, vagyis, hogy a szellem bármely időpontban elszakadhasson tőle s ezáltal tetszése szerint gyakorolhassa a testből való kilépés műveletét, mely a halálhoz mindenben hasonló. Tehát különösen érzékennyé és hajlíthatóvá kell tennie a nyúltagyvelőt, továbbá a plexus solarist; a nagyagyvelő homlokrészén pedig ki kell építenie azokat az idegsejteket, amelyek más szellemerők bekapcsolódásához szükségesek. Ha mindezek a feltételek a médium előképzettségének fejlett színvonalában adva vannak, akkor még szükséges egy Nagy Névtelen szellemnek a jelenléte és hozzájárulása, aki a Föld szférájában gyakorolt médiumi munkának közös védője és irányítója, s akiről semmi egyebet nem tudunk, mint hogy él s Isten dicsőségére előre megállapított világterv szerint működik. Ez a magas védőszellem nagyon finom rezgéseket sugároz a médium felé, aki ezzel az égi segítséggel most már kapcsolódik az élő emberhez és megkezdi testének ama különös szabályok szerint való, tervszerű felépítését. 2. A földi testben élő médium kiképzése kétféleképpen történhetik. Nevezetesen különbség van abban, hogy a médium még szelleméletében kérte-e a médiumi hivatást, vagy csak földi életében szánta rá magát, hogy hasonló szolgálatot teljesítsen? A második esetben természetesen hiányoznak mindazok az előtanulmányok és előzetes rendszabályok, amelyek a hivatás teljesítéséhez olyannyira fontosak; de mivel a szellemnek szabad akarata ezen a téren is fennáll, módjában áll életét az újonnan felismert cél szolgálatába állítania. Azt a médiumot, aki hivatását még szelleméletében vállalta, a földi élet első szakaszain a szellemi vezetők észrevétlenül képezik ki a szolgálatra. Az ilyen ember fiatalságában szinte észre sem veszi, hogy rejtett erőkkel rendelkezik; legfeljebb arról lehet életének különös rendeltetését felismerni, hogy gyakran leselkednek rá életveszélyek. Van szellemcsoport, mely mintegy vadászszenvedéllyel üldözi az Istennek szentelt életet, de a médium őriző angyala és a médiumi jelenségek közös védőszelleme az orozva intézett támadásokat mindig kivédi. A médium gyermekkorát karmikusan torlódó, vállalt földi megpróbáltatások teszik színessé; sokszor igen nehéz körülmények közül, nagy szegénységből és elhagyatottságból kell kiemelkednie s e próbákban a gyermeki lélek naiv vallásossága, egyszerű hite nélkül aligha tudna helyt állani. Rejtett tudományokról, a szellem életének sajátságos természetéről csaknem semmit sem kell tanulnia; mikor a legalkalmasabb pillanat elérkezik, médiumitása egyszerűen jelentkezik és igen rövid idő alatt teljes fejlettségében áll a magasabb erők rendelkezésére. Ez a váratlan megjelenítési forma azt bizonyítja, hogy a hivatásos médiumok szellemi vezetők által észrevétlenül fejlesztetnek. A földi életben vállalt és kért médiumi képességet rendszerint földi emberek fejlesztik ki delejezés által. De igen gyakran megtörténik az is, hogy a fejlesztés munkáját átveszik a szellemi vezetők és maguk delejeznek; ilyenkor végtelen gyöngédséggel és türelemmel erősítgetik a médiumot és delejezés közben halk, finom hangrezgések selymével simogatják szellemét, miközben halántékait delejezik, altató dalt dúdolnak, mesét mondanak hímes szárnyú pillangókról, álmodó, színes, nagy virágkelyhekben előbukkanó tündérkékről. Minden törekvésük arra irányul, hogy a médium szellemét rábírják testének teljes bizalommal való átengedésére, ezt azonban tisztán a médium saját szellemének tudatos tényeként kívánják előidézni. A hivatásos médium már szelleméletében megtanulta, hogy szeretetből szolgálatot tenni a legtisztább és legszebb öröm; az önfeláldozásnak ezt az értékét a földi életében fejlesztett médiumnak földi életében kell megtanulnia. Nagyon fontos azonban megjegyeznünk, hogy ebben a médiumképző munkában a hipnózisnak semmi szerepe sem lehet. A hipnotikus szuggesztió idegen akaratnak a kényszere, mely a szellemnek nem nYújt maradandó benyomásokat; hipnózis útján tehát csak olyan egyéniségek - akár földiek, akár szellemiek - ké-

120

peznek ki médiumokat, akik nem szeretetmunkára vágyakoznak és erőiket nem a krisztusi gondolat szolgálatára rendelik. Az a törekvés, hogy valakit vágya és akarata ellenére médiummá képezzünk ki, törvénytelen cselekedet és nagy veszélyekkel jár: kockára teszi az erőszakosan képzett médiumnak nemcsak földi életét, hanem szellemi fejlődését is. Hogyan működik a médium, mikor agyát és érzékszerveit, szóval egész testét átengedi egy láthatatlan szellemegyéniségnek, hogy rajta keresztül megnyilatkozzék? A mód, ahogyan a szellem a médiumot átveszi, hasonló ahhoz a cselekvési folyamathoz, amikor a szellem testben megszületik. Csakhogy a kapcsolódás most sokkal gyorsabb. Az idegen szellem, amikor felénk közeledik, asztrál testének kisugárzó rezgéshullámával teszi magát felismerhetővé. Ennek az asztrális rezgésnek egyéni hullámhossza van, és ehhez képest színhatásra is képes; magas és tiszta szellemek sugárzása halvány rózsaszínű, mely ezüstös csillogásba megy át; kevésbé fejlett szellemeké a szivárvány színeit viseli. A legalantasabb szellemek sugárzó fénye vörös és infravörös. Ezek az asztrális sugárzások földi szem számára láthatatlanok, csak a szellemvilágban érzékelhetők, s mindössze egyetlen olyan fizikai világot ismerünk, a Merkúrt, ahol a testben élők érzékei e sugarak színhatásainak felvételére alkalmasak. A magasabb világokban azért nem lehet szó színhatásokról, mert ott csak ibolyántúli színek rezgéseiről beszélhetünk, ezeket a sugarakat pedig mi nem tudnánk még megnevezni sem, nemhogy színeknek érezni. Ha mármost a szellem - akár törvényes a közeledése, akár törvénytelen - a médium által fel akarja magát ismertetni, saját hullámhosszúságát mintegy transzformálni kénytelen, hogy azt a médium asztrál-rezgésének hullámhosszával egalizálja. A médium így megérzi a ráható erőt és kifejezésre juttathatja, ha akarja, azt a szándékát, hogy saját testét átengedje-e vagy sem? A médium akarata nélkül manifesztálás nem történhetik. Csak egy esetben következik be az idegen szellemi akarat energikus befolyása a médium akarata nélkül: ha idegen naprendszerből érkezett, alacsony szellemek, melyek telítve vannak saját naprendszerük idegenszerű rezgéseivel, váratlanul a médium közelébe érkeznek; ebben az esetben azonban a médium csupán csak elveszti a teste felett való uralmat, s a test eszméletlenül, mint egy darab fa, elvágódik, de azért a médium szelleme féltékenyen őrködik teste felett s azt nem engedi át. Az előadottak egyúttal megmagyarázzák azt a jelenséget is, hogy a látó médiumok miért nem látnak minden szellemet, aki közelükbe érkezik és miért látják csupán azt, aki asztrális rezgések hullámhosszúságát saját hullámhosszúságukkal egalizálta? A médium tehát megérzi a rá ható erőt és szolgálatra való készségénél fogva kilép testéből, hogy átengedje azt az idegen egyéniségnek. A kilépés úgy történik, hogy a médium szelleme a nyúltagyban megszünteti a testtel való kapcsolatot, s ettől a pillanattól kezdve a testtel csupán egy éterikus anyagból álló finom szalag (fluidszalag) által marad összeköttetésben, amely szalag a médium asztrális testét a fizikai testtel a gyomorüreg alatt levő plexus solarison át köti össze. A médium szelleme a kapcsolódás ideje alatt nem távozhat el messzire, hanem a test északi oldalán helyezkedik el, s ezt a helyzetét az egész idő alatt kénytelen megtartani, mert a Föld delejes (mágneses) kisugárzása őt erre a helyre kényszeríti. Ha a médium szelleme elhagyná helyét, idegen szellemeknek könnyű lenne a testével való kapcsolódást megszakítaniuk, ami a test halálát jelentené. A múlt század kilencvenes éveiben így következett be Salamon Elia médium váratlan halála egy vigyázatlanul és törvénytelenül előidézett manifesztálódás alkalmával. Az idegen szellem bizonyos esetekben, például a beszélő médiumoknál, a homlok táján kapcsolódik be egy olyan agysejt által, amely nincs mindenkinél kifejlődve; ez az agysejt két finom idegszál által össze van kötve a jobb és bal halántékcsont alatt elhelyezett másik két agysejttel, melyek az agy felett való uralom átvételére szolgálnak. Intuitív médiumok, akik nem vesztik el teljesen öntudatukat, ezt a pillanatot olyannak érzik, mintha homlokukon erős villanyos áramot kapcsolnának be agyukba. A kívülről jövő delejes érintés folytán a homloksejtben kémiai elváltozás megy végbe, s az ott kicsapódó folyadék alkalmassá válik az idegen asztráltest igen magas számú rezgéseinek átvételére. Ez a rezgésszám földi fogalmakkal aligha lenne kifejezhető; rendkívül gyors rezgésről és roppant rövid hullámhosszúságról van szó. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a szerepcsere közben bizonyos küzdelem fejlődik ki. Ez a zavar és bizonytalanság a médium szellemének küzdelme saját testével: a médium kikapcsolódásának gyakorlatlansága. Az idegen szellem az agy feletti uralmat, ha útja már szabaddá tétetett, gondolatnyi időparány alatt veszi át. Nehezen megy az átvétel akkor is, ha külső zaj a kikapcsolódni készülő médiumi szellemet mintegy újra meg újra visszahívja, vagy ha az átvevő szellem asztrálteste még erősen telítve van földiséggel.

121

Törvényes kapcsolódáshoz mindkét vezetőszellemnek, tehát a médium és a manifesztáló szellem védőszellemének jelenléte szükséges. Ha a médium vezető szelleme nincs jelen, akkor a kapcsolódás különös veszélyekkel jár; a médium nem tudja magát zavartalanul átadni, mert minden erejét a kapcsolat fenntartására kell fordítania, s egyúttal még védekeznie is kell az illetéktelen idegen befolyás ellen. Az ilyen manifesztáció zűrzavaros és ellentmondásokkal teljes, megtévesztésekre és csalódások felkeltésére alkalmas. De nagyon sok függ a médium földi életmódjától és pillanatnyi hangulatától is, mert a hangulatok és lelkiállapotok színhatásokat váltanak ki, ezek a színhatások az asztrál világban tovaterjednek és igazán fejlett szellemegyéniségek visszariadnak a cselekvéstől, ha a médium asztrálteste sárga és vörös színharmóniákat sugároz és a keserűség, nyugtalanság vagy harag színeit vetíti feléjük. Örök szabály, hogy a hasonló hasonlót vonz; sehol olyan tisztán nem látjuk ezt, mint szellemeknek a médiumokhoz való vonzódásában. A médium művészete abban áll, hogy teljesen ki tudja kapcsolni szellemét a testéből és maradék nélkül átadja azt egy idegen egyéniségnek. Szinte meg kell semmisítenie önmagát, amire csak olyan szellem képes, aki már hosszú életeken át gyakorolta a szeretetet és felismerte a teljes odaadásnak, önzetlen szolgálatnak értékét. A szellemvilág tagjai közül csak azok vehetik át a médiumot, akik hasonló delejes rezgések kifejtésére képesek; tehát nem csupán ugyanannak a szellemcsoportnak a tagjai, hanem mindazok, akik abban a bolygórendszerben élnek, amelyben a médium is él. Olykor a médium még megőrzi egy-egy más naprendszer rezgéseinek emlékét, amelyben talán évezredekkel azelőtt maga is élt; természetes, hogy ennek a hajdani életének emlékeivel jelentkező szellemtestvéreket is át tudja venni és azok általa könnyen manifesztálódhatnak. A médiumi képesség felhasználása veszedelmeket is rejt magában. A médiumnak igen erős hitre van szüksége, mert a hittől való legcsekélyebb e1távolodás is könnyen átviheti a szemben levő táborba. Az, ha a médiumnak esetleg kételyei vannak képességeit illetően és azon tépelődik, hogy valóban mások nyilatkoznak-e általa, vagy csupán saját öntudatlan egyénisége űz vele játékot (animizmus), még nem jelenti a hit gyöngeségét, mert ez a kétely a médium becsületességének küszködése is lehet. De hinnie kell hivatásának szépségében, és azoknak erejében, akiknek vezetése és védelme alatt áll. Aki törvényes úton és magas szellemek által fejlesztetik, az mindig érzi, hogy vezető szelleme jelen van-e vagy nincs, és ha idegen és káros hatások kezdenek érvényesülni, saját akaratából azonnal megszünteti a kapcsolatot. A médiumitás nem betegség. Akinél betegségi tünetekkel jár, annak médiumi ereje nem Istentől ered. Működése közben a médium természetesen elfáradhat, mert saját erejét használja, de épp oly könnyűséggel pótolhatja az erőveszteséget Isten áldó szeretete. 3. Fejlődő médiumok rendszerint először Írnak s csak bizonyos idő múlva alakulnak át beszélő médiumokká; ha a médiumi képesség megszűnőben van, akkor viszont a beszélő médiumitás előtt íróvá fejlődik vissza, s csak azután szűnik meg. Kezdetlegesebb médiumi jelenségek általában ismeretesek. Pénz- és üvegdarabokat, vagy magát az asztalt is nem nehéz működésbe hozni, ha három-négy ember ujjainak összeérintése által láncot formál és a megmozdítandó tárgyat könnyedén érinti. Ebben az esetben a szereplők valamelyikének bármilyen erőtlen médiumi képessége elégséges ahhoz, hogy a jelenlevők éterikus testéből alkotott láncon át idegen egyéniség érvényesülhessen. Az idegen erő nem a médium mozgatóidegeire hat, mert gyakran megtörténik, hogy a médium mindkét kezét felemeli az asztalról, s az követi a médium kezének emelkedését a levegőben. Akinek azonban fejlettebb médiumi képessége van, az néha egészen váratlanul arra a tapasztalás ra jut, hogy karja akaratlanul rángatózik, s ha ilyenkor irónt vesz a kezébe, rajzok, értelmetlen firkák, vagy esetleg összefüggő mondatok keletkeznek a papíron, melyre a médium tudatosan, saját akarata szerint semmit sem akart jegyezni. Így jelentkezik először az író médium különös egyéni képessége. Az író médiumitás a kapcsolódásnak könnyebb faja, mert a manifesztáló szellem nem az agy feletti teljes uralmat veszi át, csak a mozgató idegek feletti uralmat. Az ilyen kapcsolódás a nyúltagyban elhelyezett három idegsejtben történik; ezek közül az egyik, a középső idegsejt arra szolgál, hogy a két érintkező asztrál test

122

rezgésének hullámhosszát egalizálja, a második az idegen egyéniség bekapcsolódásának, a harmadik a kikapcsolódásnak eszköze. A szellem sohasem az egész kart foglalkoztatja, hanem csak a mozgatóidegeket, ezért a magasabb és fejlettebb szellemek írása mindig sokkal nyugodtabb és kevésbé erőszakos, mint az alacsonyabb szellemeké. A kézben jelentkező rángások, melyek a manifesztálást megelőzik, nem a szellemtől erednek, hanem annak a kémiai átváltozásnak kísérő jelenségei, amely a manifesztációnak szükségképpeni előfeltétele. A szellemek sokszor nem tudnak tollal és tintával írni, mert a toll fémből van, a tinta pedig jó vezető az elektromosság számára, s így a papirosra átvitt mozgást a tollon átvezetett idegen elektromos rezgés kártékonyan befolyásolja. A beszélő médiumitás ennél jóval tökéletesebb és biztosabb megnyilatkozási formula. A kapcsolódás itt a homlok alatt levő agysejtben történik, mint fentebb leírtuk. Az idegen szellem rendszerint azon a nyelven beszél, amelyet a médium magánéletében leggyakrabban használ, s amit a jelenlevők is értenek, mert a manifesztáló szellem, ha elég magas fokon áll, nem szavakat vagy szóképeket sugároz, hanem gondolatformákat. De vannak manifesztáló szellemek, akik nem képesek olyan gyors rezgésszámot kifejteni, amennyi a gondolatformák sugárzásához szükséges; ezek tehát szóképeket szuggerálnak, s ez a magyarázata annak a jelenségnek, hogy a médiumok néha idegen nyelveken, esetleg teljesen ismeretlen idiómákon szólnak. A médium, ha az általa kifejezésre juttatott idegen idiómát magánéletében nem ismeri, csak olyan nyelven beszélhet, amely nyelvet valamely előző életében ismert és használt. Ha tehát a médium által arab nyelven leadott manifesztáció érkezik, ez bizonyos jele annak, hogy a médium szelleme valamely előzetes inkarnációjában arab környezetben, fizikai életet élt. Általában az idegen nyelvek használata azt mutatja, hogy a jelentkező szellemegyéniség nem áll a fejlődésnek magas fokán, mert még nem ismeri azokat a törvényeket, amelyek az idegen test billentyűinek s főleg az agy beszélő idegközpontjának tökéletes használatára képesítenek. Csodálatos fiziológiai folyamatok egymásba kapcsolódó láncával állunk itt szemben, melynek természetét az orvosi tudomány még meg sem vizsgálta. E téren tehát csupán azoknak a kutatóknak a megállapításaira vagyunk utalva, akik a szellemi élet törvényeit és azoknak az anyagra gyakorolt hatását végtelenül türelmes és lassú megfigyeléssorozatok által eddig megvilágítani igyekeztek. Ilyen empirikus úton szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a megnyilatkozni kívánó szellem kétféle módon hat a médiumra: közvetlen asztrális rezgéssel a médium asztráltestére és egy másféle természetű, más hullámhosszúságú rezgéssel annak fizikai testére. A fizikai testre irányított hatás, mely a mozgató idegek felett való uralom átvételét célozza, a vérben kémiai hatást vált ki; de sokszor kell a szikrát a folyadékon átütni, míg a vegyi bomlás bekövetkezik. Ha a megnyilatkozni készülő szellem önzően csak a maga érdekeire gondol, akkor a nagyobb erőkifejtésnek megfelelően a hatás is hamarabb jelentkezik; magasabb, tisztább és önzetlenebb szellemek vezetése mellett a médiumi képesség kifejlődése lassabb, mert az ilyen szellem gyöngéden kezeli hangszerét, kíméli annak természetes érzékenységét és mesteribben tud rajta játszani. Ha a fizikai testre gyakorolt rezgéshatás egyszer eredményre vezetett, s kivált az a nedv, mely a mozgató idegek átvételére irányuló asztrál hatás vezetésére alkalmas, akkor az bent marad a szervezetben s később is mindenkor könnyűséggel felhasználható, olyanformán, mint ahogyan az oltás anyaga immunitást ad a testnek, tehát abban változatlanul hosszú ideig fennmarad. Amikor a szellemek által való átvétel lehetősége már fennáll, kezdetben a legtöbb írómédium cikkcakkos vonalakat, értelmetlen ákombákomokat ír le. Ennek a zavarnak az oka - a vérben kicsapódó kémiai termék szokatlan érzékenységén kívül - az írómédiumitás sajátságos technikai berendezésében rejlik. Amikor ugyanis a médiumi képesség fejlődik, a médium körül mindig egész szellemraj tanyázik; mindenki szeretné az eszközt felhasználni, de csak az jut szóhoz, akit a szellemi vezető odaenged a készülék közelébe. Mint említettük, a bekapcsolódás a nyúltagyvelő három idegsejtjének felhasználásával történik. Ezek közül egy a bekapcsolódásra, egy további sejt a mozgató idegek foglalkoztatás ára, végül a harmadik a kapcsolódás megszüntetésére szolgál, de mind a három idegsejt alkalmas mind a három funkció elvégzésére. A szellem tehát ugyanabban az időpontban csak egyetlen sejtet foglalkoztat, két másik sejt pedig használatlanul vár szerepére; a szabad idegsejtek mintegy közpréda gyanánt más szellemek részére hozzáférhetőek, s ebből a könnyű ingerlékenységből elég gyakran zavarok, vagy megtévesztések szoktak keletkezni. Hogyan lehet ennek a bajnak elejét venni? A zavaró szellemnek mindenesetre jól kell ismerni a médiumi

123

képesség felhasználásának törvényeit, amiből következik, hogy ilyen szerepre csak fejlett szellemek vállalkoznak. Nyelvünk szegénysége miatt nehéz kifejeznünk a fejlett és magas szellemek között levő különbséget, mert aki intelligenciájánál és nagyfokú tudásánál fogva a szellemi kultúrának magas fokán áll, az nem mindig magas szellem. Magas szellemnek azt az egyéniséget nevezzük, aki az isteni világtervnek nem akadályozója és ellentéte, hanem hasznos munkása. Az ellentétszellemek sajnos minden médiumi tevékenység mellett állandóan őrt állanak, igyekeznek zavart előidézni vagy megtévesztéseket megrendezni, hogy ezzel mintegy diszkreditálják az egész intézményt. Ez ellen úgy lehet védekezni, hogy a médium vezető szelleme delejes kört von a médium köré, és azon nem engedi át az ártó erőket. A delejes kör nem mindig szellemek lánca; ilyen láncot a vezetők csak akkor alkotnak, ha valami nagy szellemraj tömeges támadásával állnak szemben. A médium körül egyetlen szellemi vezető könnyen tud delejes kört teremteni azáltal, hogy Istentől nyert erejével és akaratával olyan végtelenül gyors rezgéshullámokat sugároz maga körül, amilyen gyors rezgést csak a Jupiter bolygó fejlettségi fokáig eljutott szellemegyéniségek fejthetnek ki. E rezgések körén át alacsonyabb szellemek nem tudnak a médiumhoz férkőzni. Ebből következik az a régi tapasztalati igazság, hogy minden médiumi tevékenységet törvényesnek nevezünk akkor, ha a médium magasabb szellemi vezetők védelme alatt működik; ellenben törvénytelen, céltalan és veszélyes az az összeköttetés, amelyet földi emberek öncélokért, tehát felülről kapott felhatalmazás és védelem nélkül létesítenek. Hányszor látjuk, hogy emberek, akik tapogatózó öntudatuk sejtelmével ráeszméltek az emberi természet titkainak egy-egy töredékére, írószerszámot vesznek a kezükbe, ráhelyezik azt egy darab papirosra és nyugodtan várnak órák hosszat, hogy a rejtelmes erő megmozduljon karjukban és értelmes szavakat írjon üzenetül! Mások éveken át rendületlenül tűrik, hogy pajzán és unatkozó szellemek céltalan időtöltésül emberfejeket rajzoljanak általuk. Az ilyen tévelygők valóban hasonlítanak ahhoz a gyermekhez, aki nagyfeszültségű áramvezetéket látva, ujjának odaérintése által meggyőződést akar szerezni, hogy vajon igaz-e a póznára illesztett fenyegetés, hogy a vezeték érintése életveszélyes? A tűzzel játszókat megintjük, de a rejtett erőkkel kacérkodó tudatlanokat rendszerint sorsukra bízzuk, mert az emberiség előtt elrejtett erők működését sem fiziológusaink, sem mérnökeink nem ismerik eléggé. Pedig mindenkit óvni kellene, hogy ne foglalkozzék titkos erőkkel lelkiismeretes és alapos előtanulmányok nélkül! A médiumi képesség további fejlődésének vizsgálata közben azt látjuk, hogy az író médiumok rendszerint teljesen birtokában vannak fizikai öntudatuknak, csak éppen az írást végző karjuk nem engedelmeskedik akaratuknak. Néha ez az író kar - főként alacsonyrendű szellemerők jelenléte alkalmával - olyan erőteljes rángatásnak van kitéve, hogy két-három erős férfi szorítása sem tudja nyugalomban tartani. Magas és tiszta szellemek írása teljesen nyugodt és megerőltetés nélkül való. A médium sokszor nem is sejti, hogy mit ír; a papírost nem látja, a szavak egymásutánjának értelmét sem figyeli. A médiumitásnak ezt a faját gépiesnek nevezzük. Vannak azonban olyan médiumok, akik a leírandó gondolatot mintegy hallják, mintha azt a fülükbe súgná, vagy agyukba sugározná valaki. Ez a képesség később is fennmarad, amikor már a médiumitás a beszélő szervek foglalkoztatására terjed át. A médium teljesen tiszta öntudatán van, látja a körülötte tartózkodókat, világosan érzi helyzetét és szerepének különösségét, de a gondolatokat, amik agyában egymásra tolulnak, valami különös kényszer folytán ki kell mondania, vagy le kell írnia. Eleget tesz tehát a kényszernek, habár tudja, hogy azok a gondolatok nem saját gondolatai; saját énje olykor ellentmond azoknak, mégis kénytelen az idegen erőnek engedelmeskedni. Ez az intuitív médiumitás. Hogy az intuitív médiumi képesség természetét megérthessük, a váltakozó elektromos áram ra kell gondolnunk. Ha a teljesen megtöltött kondenzátort dróttekerccsel kötjük össze, akkor az lesz a törekvése, hogy a tekercsen keresztül ritmikus lökésekben süljön ki. A kondenzátor ugyanis nem sül ki egyszerre és teljesen, hanem először csak energiájának egy részét adja le, de ez az energia ellenkező irányból újra megtölti a kondenzátort, vagyis újabb, ellenkező irányú kisülés következik. Ez a játék folyton ismétlődik, természetesen egyre csökkenő intenzitással. A kondenzátor kisülése tehát oszcillálva megy végbe, vagyis az elektromos energia ide-oda jár, a vezetékkel összekötött tekercsben pedig szaporán váltakozó elektromos rezgés keletkezik. Ehhez hasonló az intuitív médium működése. A manifesztálás kezdetén a médium kikapcsolja szellemét, s ezzel elveszíti a teste felett való uralmat. A manifesztáló szellem átveszi a testet; de végtelen kis időparány

124

elteltével, mely a másodperc ezredrészénél rövidebb, ismét kikapcsolódik. Most ismét a médium szelleme veszi át a test felett való uralmat ugyanolyan rövid időtartamra s így megy ez tovább, folyton váltakozva. Minthogy így a médium az időparányok gyors egymásutánjában mindig öntudatos, az egész állapotot folyamatos öntudatnak érzi, éppen úgy, mint mikor egy tűzcsóvát gyorsan körben forgatunk s szemünk a kört megszakítatlan tűzkarikának látja. Viszont a kapcsolódó szellemnek elég ideje van arra, hogy a végtelen kis időparányok alatt saját gondolatait és akaratát átvihesse a médium idegrendszerébe. Az intuitív médiumi képességnek ama sajátsága miatt, hogy a médium saját szelleme mindig visszakapcsolódik a testbe, a manifesztálásnak ennél a fajánál nem szükséges, hogy a médium védőszelleme közelben legyen. De éppen ebből származnak a veszélyek is. Az ilyen médiumitáshoz sokkal több erő, gyakorlottság és próba szükséges s a próbáknak az előzetes szellem életben kell lefolyniuk. Elég ritka jelenség is a Földön, de természetes és mindennapi a Vénusz bolygón, vagy az ennél magasabb világokban, ahol miden testben élő lény öntudatosan közlekedik a szellemvilág lakóival. Az éterikus térben tovaterjedő gondolatrezgéseket tulajdonképpen igen sok ember fel tudja fogni, de azokat tapasztalatlanságból rendszerint a saját gondolatainak tartja. Az öntudatos médiumi tevékenység ott kezdődik, ahol a médium saját gondolataitól el tudja választani az idegen hatásokat. Idővel ez a képesség fejlődik olyanformán, hogy a médium az átvett gondolatokat kénytelen papírra vetni, vagy kimondani, vagyis nem tulajdoníthatja el azokat, hanem megérzi, hogy idegen akarat befolyásának kell engedelmeskednie. Ez az állapot a félig gépies médiumi állapot, előkészület egy következő, magasabb fokra, a teljesen gépies médiumitásra, mely rendszerint egy következő élet ajándéka. A félig gépies médiumitás átmenet a két forma között. Itt már nincsenek váltakozó ki- és bekapcsolódás ok; a médium szelleme nem válik el a teljesen a testtől. A manifesztáló szellem működik, gondolkozik és beszél, az agyat teljes mértékben használja; a médium szelleme pedig mindent csak érez, akaratereje nincsen, tagjai elnehezülnek és fél-kábultsági állapotban mintegy szenvedő részese a saját testének. Megtörténik, hogy ilyenkor a manifesztáló szellem visszaemlékezik haláltusájának részleteire és fejlődésének biztosítása érdekében újból át kell élnie az elszenvedett fájdalmakat. A médium szelleme nem szívesen megy ebbe bele, szeretne kitérni a fájdalmak elől, de nem képes rá. Így fejlődik a médiumi képesség az elképzelhető legtökéletesebb fokig: a gépies beszélő médiumitásig. Hosszú életek fáradságos önfegyelmezése, önzetlen szeretetmunka és gazdag, mély, tiszta lelki élet vezetnek el a szolgálatnak erre a leggyönyörűbb fokára. Magas szellemegyéniségek rendszerint még a szelleméletben kiválasztják médiumukat, segítenek neki testét felépíteni és segítségével végzik nagyszerű földi munkájukat. Az ilyen magas szellemek, akik a Nap tiszta szférájában élnek, nem is tudnak alacsonyabb rendű médiumokon keresztül megnyilatkozni, csak olyanokon át, akik életük szépségével méltóakká tették magukat arra, hogy kristálytiszta isteni gondolatok leáradásának eszközei lehessenek. A nagy embercsoportokat vezető, magas és tiszta szellemi egyéniségeknek megnyilatkozás alkalmával nem is kell szorosan ott lenniük a médium mellett; lehetnek magasabb világokban, vagy akár a Napban is. A szellem nem használja a médium fizikai érzékszerveinek idegsejtjeit, például nem a médium szemével lát, nem annak fülével hall. Ezt csak az alacsonyabb rendű és fejletlen szellemek hiszik. A szellemnek külön megfigyelő szervei vannak, ő közvetlenül veszi át a rezgéseket és ha a legtöbb gépies médiumnak manifesztálás alatt lecsukva maradnak a szemhéjai, ez csak azt mutatja, hogy a manifesztáló szellemek rendszerint már régen elszoktak a szem használatától s észre sem veszik, hogy a médium szemidegeire nem tudnak hatni. Egyik-másik szellemnél a látás hiánya kényszerképzet. Fejlett szellemek manifesztálásánál, továbbá abban az esetben, ha a médium szelleme is fejlett, a médium szeme rendszerint állandóan nyitva van, de a szemhéjak nem működnek és a szemgolyó merevségéből rögtön látni lehet, hogy a látóidegek teljesen használaton kívül állnak. Néhány év óta különös, új médiumi típus jelent meg amerikai körökben. Nem lehet mondani, hogy a szellemi tudományokkal foglalkozás Amerikában túlságosan fejlett volna, de lendülete szép és erőteljes, ha nem is éri el az európai mozgalmak lendületének intenzitását. Ama nagy jövő azonban, ami a tengerentúli világ társadalmára az emberiség fejlődésnek egy későbbi korszakában vár, szükségessé teszi, hogy az amerikai társadalom szellemi fejlődése gyors és mélyreható legyen. A haladás szellemi irányítói tehát új médiumi típust fejlesztettek ki erre a célra, mely típus a gépies beszélő médiumitásnak tökéletesített változata.

125

A szellemvilággal érintkezést keresők zárt helyiségben, kör alakban helyezkednek el. A terem mennyezetéről zsinórral felfüggesztett, a rádiónál használatban levő hangosbeszélő készülék (frenofon) csüng alá. A médium a tölcsér közelében helyezkedik el, de azzal láthatóan semmiféle módon nincsen kontaktusban. A megnyilatkozó szellem rezgési energiája először a médium éterikus testében, másodszor a készülék membránjában alakult át, hogy végül hangrezgésként hallhatóvá váljék. Ez tehát egy tökéletesebb és összetettebb megnyilatkozási forma, amihez nemcsak fejlettebb médiumi képesség, hanem igen magas szellemi erő is szükségeltetik. Látnivaló, hogy minden ismeretünk, mely ehhez a tárgykörhöz fűződik, folytonos fejlődésnek és átalakulásnak van kitéve és könnyen megtörténhetik, hogy néhány év vagy évtized elteltével újabb nagyszerű közlekedési lehetőségek megteremetése után a világ egyszerűen meg fogja mosolyogni azokat a kezdetleges ismereteket, amelyekkel ezen a téren ma rendelkezünk. A törvényes vezetés alatt álló médium vezető szelleme örök felelősséggel tartozik eszközének biztonságáért és harmonikus fejlődéséért. A szellemi vezető ezért néha igen nagy erőfeszítést végez, hogy az idegen hatásokat leküzdje és védettjét megmentse azoknak a szellemcsoportoknak káros beavatkozásától, amelyek az egyén haladását éppen úgy elgáncsolni igyekeznek, mint az emberiség küzdelmes előretörését. Sokszor kell delejes mezőbe burkolnia médiumát, s ilyenkor végtelenül gyors rezgésekkel veszi őt körül, melyek fájó, taszító erővel távolítanak el mindenkit, alantasabb szellemeket éppen úgy, mint jóindulatúakat, mert néha még ezeknek közelléte is zavaróan hat a manifesztálás sikerére. Megtörténik, hogy a médium mellett ülő másik médium által egy másik szellem szólal meg; amellett szintén ott áll a vezetője és a két szellemi vezető mintegy szigetelő határsíkot von a két médium közé, hogy a közelség ne hasson reájuk zavaróan. De vigyázniuk kell a médiumok magánéletének minden lépésére, hangulataikra, vágyaikra és ösztöneikre is, mert amilyen színű és minőségű a médiumok asztrál-sugárzása, olyan szellemek kapcsolódnak hozzájuk. Titkos és mély értelmű törvények örök nagyszerűsége őrködik a lelkek beszélgetése felett. 4. Van a médiumi képességnek egy különösen fejlett formája, mely nehezebben felismerhető, de értékesebb és sokoldalúbb egyéni tulajdonság minden más médiumitásnál. A szellem megérző képessége ez. Vannak emberek, akik idegen gondolatok áramlását közvetlenül meg tudják érezni; észreveszik, ha láthatatlan szellemegyéniségek közelükben tartózkodnak, sőt testben élő emberek gondolatait is át tudják venni. Ritka és nagyszerű tulajdonság ez, melynek annyi variációja ismeretes, ahányféle maga az ember. De mivel kevesen ismerik és kutatják a lelki élet csodálatos törvényszerűségeit, ma mindenféle fogalompótló jelszavakat szoktak használni a jelenségek meghatározására. A költőről azt mondják, hogy színes fantáziája van, az idegen szellemi hatások iránt különösen fogékony embernek az a neve, hogy ideges bolond, a gondolatolvasó pedig „bűvész“, aki agyafúrt huncutsággal lesi el mások titkait. Mindezek a jelenségek a szellemi élet törvényeinek ismerői számára új meglátások élvezetes színjátékát tárják fel. Hogy a dolgok lényegébe behatolhassunk, tudnunk kell, hogy milyen hatása van a belőlünk kiáradó érzésnek és gondolatnak a bennünket körülvevő térre. Lehetséges-e, hogy minden mozdulatunkat láthatatlan szemek figyelik és hogy mikor zárt ajtók mögött teljes elszigeteltségben, egyedül érezzük magunkat, akkor tulajdonképpen nem vagyunk egyedül, hanem mindig vannak jelen láthatatlan szellemegyéniségek, akik bennünket figyelnek, ellenőriznek és legtitkosabb gondolatunkban is befolyásolnak? Ismereteink szerint ez kétségtelenül lehetséges, de a fogalmakat mégis módosítanunk kell. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a közelünkben élő szellemek nem mindig látják és tudják, amit mi beszélünk és cselekszünk, vagy legalábbis nem mindig tudnak arról olyan benyomást szerezni, mely a tényt fizikai értelemben fedezné. A szellemek gyakran nem hallják a mi beszédünket. Érzéseinket legkönnyebben átveszik, mert az érzés asztráltestünk finom anyagának rezgésében színekké alakul, s ha ők saját asztrál rezgésüket hasonló hullámhosszúságúra beállítják, akadálytalanul keresztülfut rajtuk ugyanaz az érzés, amelyet mi feléjük sugároztunk. De a gondolat közlése nem ilyen egyszerű. Hiába mondjuk mi ki a gondolatot, a szellemeknek nincs fülük, mely a hangrezgéseket valamely érzékeny membránhoz juttassa, s mivel a gondolat kiváltságának eszköze nem

126

asztrális, hanem a mentális test, gondolatunk a szellemvilág számára csak úgy válik érzékelhetővé, ha az a mi mentális testünkben erőteljes hullámrezgést idéz elő. Tehát csak erős gondolatkoncentráció, figyelmünknek és akaratunknak egy tárgyra való tartós ráirányítása idéz elő mentális testünkben olyan hullámrezgéseket, amelyek sugárszerűen szétterjednek a térben, és minden mentális összetételű anyagban hasonló rezonanciát ébresztenek. A szellemek tehát, akik körülvesznek bennünket, figyelésük közben a jelentéktelen földies gondolatokat nem veszik át, kicsinyes epizódokkal nem törődnek, s az embert nem mindennapi botlásaiban, hanem lelki fejlődésében, szellemi valóságában értékelik. A teljesen tiszta látás, az ember fizikai, asztrális és mentális testének, tehát egész élő valóságának látása csak azoknak a szellem egyéniségeknek a sajátja, akik fejlődésükben már eljutottak a Szaturnusz fokozatáig, és ott asztrál testüket levetve, bukás nélkül tovább tudtak emelkedni magasabb, tisztultabb világok fokozatáig, vagy e1érték a mi naprendszerünk legmagasabb régióját: a Nap szellemi életének fokozatát. Ezeknek az előzményeknek az ismerete alapján most már megállapíthatjuk, hogy a földi testben élő emberek jóval alacsonyabb fejlődési fokon állván, miránk, emberekre nézve, kizártnak kell tekintenünk azt a lehetőséget, hogy mi jelenlegi fejlődési állapotunkban akadálytalanul tudjunk idegen szellemek gondolataiba behatolni. De ha akadálytalanul nem tehetjük ezt, megtehetjük töredékekben. Amennyire kifejlesztjük szellemünkben a mások iránt való érdeklődést és érzékenységet, annyira átvehetünk belőlük, - akár testben élő, akár testen kívül álló szellemi intelligenciákból - kiáradó gondolattöredékeket. A részvét és szeretet, ezek a fénylő emberi tulajdonságok a mások sorsával való foglalkozásra serkentenek, s ezáltal fejlesztenek, emelnek bennünket; joggal állíthatjuk tehát, hogy ki milyen magasra tudott eljutni földi életének fejlődése során, olyan mértékben tudja megérezni annak a nagy, szent testvériségnek a gondolatáramlását, amely láthatókat és láthatatlanokat egyetlen hatalmas életszimfónia zengésében összefűz. Rendkívül érdekes a gondolatolvasás tényének elemzése. Igen szép és finom összefüggések rejlenek abban a csodálatraméltó jelenségben, amikor egy élő ember más élőnek a gondolatát, tehát olyan lénynek, akinek gondolatai a fizikai test agytekervényeiben vannak elrejtve, megérzi, kitalálja és kimondja. Öntudatos szellemi tehetség ez: a szellem öntudatának rendkívüli ereje. Ez a képesség rendesen olyan szellemeknek a sajátságuk, akik azt idegen naprendszerből hozták magukkal. Tehetségük kifejtéséhez több körülménynek kedvező összetalálkozása szükséges; így például nagyon fontos, hogy az az egyén, akinek gondolatait elolvasni akarjuk, erősen tudja a gondolatát összpontosítani és előzetesen legalább négy napon át ne lett légyen szellemileg kikapcsolódva, mert ebben az esetben könnyen olyan delejes szférákba járhatna, amelyeknek visszamaradt rezgéshatása a gondolatolvasó erejét jelentékenyen lerontja. Különösen egy naprendszerre gondolunk e pillanatban, mely hozzánk elég közel van: a Herkules csillagkép Alfájának (Ras Algethi) naprendszerére; ha ennek hatása ki nem zárható, akkor a gondolatközlése nagyon tökéletlen kísérlet marad. Ha mármost ezek az előfeltételek fennállnak, a gondolatolvasó öntudatosan arra törekszik, hogy saját szellemének rezgéseit átalakítsa, vagyis saját szellemét képessé tegye arra, hogy az egy másik szellem kauzális testének rezgéseit vezethesse. Ennek a műveletnek a technikája az, hogy a gondolatolvasónak a másodperc egy ezred részének idejére saját rezgéseit teljesen meg kell szüntetnie. Nem könnyű feladat ez, mert a médium mindannyiszor életével játszik az alatt a kis időparány alatt, ami alatt a médium saját rezgéseit megszünteti, egy igen magas szellemegyéniségnek az ereje és segítsége nyújt védelmet az idegen zavaró behatások ellen. Ennek a magas szellemegyéniségnek nem tudunk nevet adni, mert az emberek egyáltalán nem ismerik őt, még a létezéséről sem tudnak. Abba a naprendszerbe tartozik ő is, amelyből a gondolatolvasó médium különös képességét hozta; a szellem ott él most is szelleméletben, csak hivatása köti a mi világunkhoz, hogy ide származott szellem testvérei felett őrködjék. Közreműködését azért nem könnyű megnyerni, mert ilyen szellemi vezető minden bolygón csak egy-egy van, s ha ugyanabban az időben sokan kérik az erejét, akkor ez az erő megoszlik, és nem sugároz elég intenzitással a médium felé. Amikor tehát a médium saját szellemének rezgéseit megszüntette, azonnal átveszi annak az egyénnek kauzális rezgéseit, akinek gondolatát olvasni akarja. A gondolatolvasó az idegen gondolatot sajátjának érzi és egyszerre kimondja; mindketten ugyanabban a pillanatban ugyanazt gondolják. Ha ilyen képességekkel megáldott egyén tehetségét az emberiség javára hasznosítani akarná, legcélszerűbben a bírósági eljárásokban tehetné ezt; sajnos, a gondolatolvasók inkább pénzszerzésre adják magukat és ezzel ritka képességüket törvénytelenül használják fel, aminek következtében csakhamar el is veszítik, legtöbbször anélkül, hogy ezt bevallanák.

127

A természeti tünemények, viharok, szelek, földrengések előérzete igen sok emberben megvan, de csak kevesen veszik ezt észre. A külső médiumitásnak egy neme ez. Jelentkezési formája kedélyhangulatbeli depresszió, halálsejtelem vagy fizikai rosszullét. Legerőteljesebben a földrengések hatnak az ilyen médiumokra; órákkal a földrengés kitörése előtt rendkívül nyugtalanokká válnak, bekövetkező katasztrófától tartanak, sírnak, megmagyarázhatatlan aggodalom fogja el őket, de a földrengés néhány pillanatnyi időtartamán túl azonnal a rendes kerékvágásba zökkennek vissza. Olykor szélviharok alkalmával hányási inger fogja el őket, és minden kedélybeli zavar vagy nyugtalanító esemény hiányában is elájulnak. Ennek a jelenségnek a magyarázata az, hogy a természeti tüneményeket nagy magnetikus viharok szokták megelőzni; ezek a magnetikus viharok normális fizikumú emberek által nem érzékelhetők, de médiumok által igen. A megérzés módja attól függ, hogy a szellemi vagy testi érzékenység van-e erősebben kifejlődve. Mikor a szellem testét megépíti, rendszerint gondol arra, hogy a fizikai testet az ilyen veszélyek ellen megvédje, vagy immunissá tegye, de viszont a médium, aki tudatosan nagy érzékenységű fizikai testet kénytelen magának megalkotni, számol ezekkel a bekövetkezhető zavarokkal és saját kényelmét feláldozza élete nagy céljának. Ezek a megérzések, mint védő ösztönök, bizonyos alsóbbrendű fizikai világokban, mint például a mi naprendszerünk Merkúrjában, öntudatosak; a Földön csak igen fejlett szellemek számára válnak öntudatosakká az ismeretek nagy terjedelme révén. Ha a magnetikus viharok hatását maga a szellem veszi át, akkor a következmény rendesen a kedély depressziójában jelentkezik; ha a test fogékony irántuk, akkor az eredmény rendszerint csontfájás, vértolulás. Az a fizikai pont, ahol a szellem a hatást átveszi, a nagyagyvelő látómezején elhelyezett parányi idegvégződéssel esik össze, a látással azonban ennek a sejtnek semmiféle összeköttetése nincsen, mert a látómezőben levő agysejtek nem mind fényhatások átvételére szolgálnak. A testre ható magnetikus viharok a gerincagy egy parányi idegsejtjében adják át hatásukat a fizikai testnek. Vannak médiumok, akik néha megérzik, hogy levelet fognak kapni. Előre megnevezik a levélírót, sőt néha elmondják a levél tartalmát is. Rendszerint olyan emberek között van ilyen rejtett kapcsolat, akik több életen át szoros földi viszonyban együtt éltek; a szellemek rezgéseinek kölcsönös harmóniája képesíti a médiumot ilyen megérzésre. Ha az egyik rágondol a másikra, gondolatszikra hull ki belőle, mely átrezeg az étervilágon; minden szellemet megérint, de csak az fogja fel, aki fogékonya rezgése minősége iránt. Gyakran álomban jelentkezik, mivel az alvók általában sokkal tökéletesebben kapcsolódnak ki, mint az élők. Ha mármost a léleknek ezeket a sajátszerű érzékenységeit megfigyeljük, meglehetősen tisztán áll előttünk a művészi megérzésnek a mibenléte. A művészek médiumok, akik rendkívüli gyorsasággal látnak meg rejtett kapcsolatokat emberek, eszmék és események között. Éjjel, amikor a test öntudatlan állapotban pihen, a költők szelleme nagy lelki életet él, és kalandozásaiból a benyomások egész tömegét hozza magával, amik éber állapotban fantáziaképek gyanánt merülnek fel előtte. Az alkotó művészek kikapcsolódásaik alkalmával gyakran járnak a Szaturnusz szférájában, a művészeteknek ebben a csodálatos paradicsomában, s amit ott a szívükre tudnak ölelni, annak az emlékét derengő hajnali fény gyanánt átmentik öntudatos nappali életükbe. Máshová járnak a nagy zenészek, máshová a költők. A magasabb világok művész-szellemei a maguk boldog teremtő kedvükben kiválasztanak egy-egy földi halandót, segítik és vezetik azt, hogy rajta, mint valami sugártörő prizmán keresztül lesugározzák a Földre a felsőbb világok szépségét és eszményeinek ragyogását... Olykor médiumok által is festenek a magasabb szférákból leszálló szellemek, vagy azért, hogy földi embereket tisztultabb szépségideálok felé vezessenek, vagy egyszerűen csak szórakozásból; míg színvak médiumokat vagy rajzolni egyáltalán nem tudókat is felhasználhatnak erre. Egykor, a szellemi tudományok haladásával, külön könyvet fognak majd írni a művészlelkeknek ama csodálatos élményeiről, amiket idegen világokból gazdag ajándékok gyanánt hoznak el mihozzánk, behunyt szemű, tétován bolyongó földi vándorokhoz. Bármennyire is vonz a tárgy különössége és elbűvölő szépsége, mi e helyen csak futólag érinthetjük a művészi teremtő erő nagy misztikumának rejtélyét, mely úgy tárul fel előttünk, mint valami csodálatosan szép, ezer színben pompázó, gyönyörű virágos kert... Ki tudná megmondani, hogy honnan merítettek a nagy fantaszták, egy-egy Jókai, vagy Jules Verne, mikor késői századok technikai találmányait látnoki erővel megrajzolták? Ha olvassuk Klímius Miklós csodálatos föld alatti utazásának leírását, megérezzük, hogy az írónak milyen messze kellett visszaszállania a Föld történelem e1őtti őskorába, évmilliók ködébe, hogy egy-egy foszladozó emléket át tudjon menteni a mai

128

földemberi öntudat ködén? Hogyan írta meg Oliver Swift az 1720-ban megjelent Gulliver utazásaiban, hogy a Mars bolygónak két kis holdját ismerik, melyek közül az egyik tíz óra alatt futja be pályáját, a másik meg huszonegy óra alatt, mikor a Mars holdjait csak százötvenhét évvel később fedezte fel a modern asztronómia? Honnan sejtette meg Voltaire is ferney-i magányában 1750-ben, hogy a Marsnak holdjai vannak, mikor erről a csillagászoknak akkor még sejtelmük sem volt? Jókai 1850-ben írt az Androméda csillagkép ködfoltjának változó fényű magváról, melyről csak negyven év múlva állapították meg, hogy különös sugártörési viszonyoknál fogva fényét háromnapos ciklusokban egészen a teljes álhatatlanságig változtatja. És ezek a csodák soha el nem fogynak. Ahány könyv és ahány igazán művészi alkotás: annyi mély, szent titok. H. G. Wells, a páratlan intuícióval megáldott modern író, könyveiben lerajzolja a hold lakók, marslakók és vénuszbeli emberek életét olyan biztonsággal, mintha ott élne közöttük, és Wellsnek sejtelme sincs arról, hogy tényleg fennálló viszonyokat rajzolt, sejtelme sincs a láthatatlan szellemvilágról és arról, hogy őt magát vitték el oda, éjjel, míg londoni házában aludt, mindama csodálatos világokat megszemlélni. Nem, ő materiális gondolkozású, szigorú tudományossággal képzett, fegyelmezett elme, aki tudja, hogy „saját fantáziája“ teremtette meg azokat a képeket! De hát hányan nem tudják, hogy mit csinálnak, hogyan élnek, honnan jöttek és hová mennek?! A bölcsesség mesterei megmutatják nekünk, hogy hogyan teremtett egy-egy nagy művész-szellem: hogyan ragadták magukkal fényt sugárzó szellemek Shakespeare láthatatlan lényét, s hogyan pergették le szeme előtt az emberiségnek azokat a nagy tragédiáit, amelyek tolla alatt újra életre keltek? Megérthetjük, milyen befolyás világított bele Milton szívébe, mikor Az elveszett paradicsomot írta, látjuk Dante Divina Comediájának, Goethe Faustjának, Lermontov Démonának és Madách Ember tragédiájának születését, végigkísérhetjük egy-egy nagy szellemnek szárnyalását a világtörténelmen át a legmagasabb világokig, vagy a - bukásig; a lehetőségek, megdöbbentő nagyszerűségek, titkok és boldog megismerések isteni színjátéka ez, ami mind ez ideig csaknem teljesen elfátyolozva, rejtve maradt az emberiség előtt! Mint kuriózumot, említem fel e helyütt egy korunkban élő, modern francia írónak, jaques de Lacrelellenek Silbermann című regényét, mely néhány évvel ezelőtt jelent meg magyar fordításban. A könyv címe feltűnt egy Silbermann nevű régiségkereskedőnek, megvette a könyvet, elolvasta és megzavarodott tőle. A regény hőse ugyanis nemcsak Silbermann, mint ő, hanem régiségkereskedő is, a könyvben leírt élettörténete pedig hajszálnyira megegyezik annak a budapesti régiségkereskedőnek a történetével, aki a könyvet elolvasta. Író és olvasó sohasem látták egymást, nem is tudtak egymás létezéséről. A magyarázat igen egyszerű: sokszor lehettek együtt előző életeikben, s bár mostani életükben a földgömb két távoli pontján rejtőztek el, éjjeli asztrál életükben találkoztak, elbeszélték élményeiket, s így lett a dologból regény. Kis epizód, de rávilágít az írói intuíció lényegére. Vannak nagy egyházi szónokok, akik nem tudják, hogy a szószéken állva, ezüst felhő ködéből láthatatlan szellemegyéniségek sugározzák feléjük a gondolatokat, melyeket ki kell mondaniuk. Vannak festők, kik nem érzik jobbjukon a finom, fehér segítő kéz szorítását. Még legjobban talán a muzsikusok lelkében él a csoda eleven megérzése: ők gyakran figyelik, mint lobog lelkükben a teremtés isteni láza, s mint ragadja el őket egy idegen erő sebes forgataga, melynek sodrában az ember úgy áll a maga törékeny, félájult testével, mint egy boldog önfeledtségében sikongó, remegő, daloló hegedű... És itt eljutottunk immár ahhoz a megállapításhoz, hogy a médiumi képességnek az a neme, mely a szellemet kiemeli a durva testből és a művészi teremtő láz hevületében mintegy Isten alkotómunkájának osztályos társává teszi: a legszebb és leggazdagabb ajándék, amit halandó ember a mindenség urától kaphat. A legmagasabb fokú médiumi képesség pedig olyan, mint Swedenborg nagyszerű látnoki ereje: teljes és tiszta öntudattal látta az egész láthatatlan világot, beszélgetett, vitatkozott szellemtestvéreivel, s szívében nemes alázattal átadta az emberiségnek minden kincsét, ami az égi magasságokból az ő lelkén keresztül ragyogott a vakok és siketek éjszakája felé. 5. Olykor-olykor visszhangos a világ a médiumok leleplezésének botrányaitól. A szellemi fejlődést ezek a szomorú kisiklások nem hátráltatják, mert sehol más téren nincs olyan nagy jelentősége az igazsághoz való

129

ragaszkodásnak, mint a nem könnyen érzékelhető dolgok területén; ha tehát itt hibák vagy visszaélések történnek, éppen az ügy érdekében szükséges a teljes és szigorú leszámolás. A botrányok rendszerint olyan médiumok személyéhez fűződnek, akik fizikális tünemények létrejöttének eszközei. Azt gondolhatná valaki, hogy az ügy érdekében talán kívánatosabb lenne a fizikális tünemények előidézésére irányuló törekvést egészen megszüntetni, s ezzel elejét venni a nagyobb bajnak: a meg nem értők felháborodásának. Ez azonban nem lenne helyes dolog. Egyrészről ugyanis vannak fizikai jelenségek, amelyek, mint például láthatatlan kezek által irányított kődobálások, kopogások, önmaguktól támadó tüzek, az emberek akaratának ellenére keletkeznek, annak jeléül, hogy olykor-olykor maga a szellemvilág szükségesnek tart bizonyos jellegű bemutatót; másrészről pedig kétségtelen, hogy az anyagi tudomány képviselőinek belső érdeklődését alig lehet jobban felébreszteni, mint ilyen fizikális tünemények előidézése céljából rendezett és kellő tudományos ellenőrzés mellett folytatott ülésekkel. Az ilyen körökben megfigyelhető levitációk, fény tünemények, apportok, kopogó jelek és ezekhez hasonló jelenségek jó eszközei a meggyőzésnek olyan esetekben, ahol a kísérletezők szellemi megvilágosodása egyedül az anyagon át nyújtott bizonyítékok által érhető el. Minthogy azonban a dolog természeténél fogva fizikai tünemények előidézéséhez olyan médiumokra van szükség, akik különös képességeiknél fogva éterrezgések által fizikai testekre hatni tudnak - tehát akiknek médiumitása sűrű anyagszerűségben gyökerezik, - az ilyen esetekben az anyaghoz tapadás veszélye állandóan fennáll, s az ebből eredhető zavarok és botránkoztatások kártevéseivel is előre számolni kell. A médiumok is emberek, s ahogyan ajándékba kapják nagyszerű képességeiket, éppen úgy el is veszíthetik azokat. A médiumi képesség megszűnését a médium bukásának nevezzük. Ez többféle okból következhetik be. Gépies médiumok néha túl gyakran engedik át magukat mindenféle törvénytelen befolyásnak, emberek személyi és családi viszonyaiba irányítóan beavatkoznak, kellő vezetés és előtanulmány nélkül gyógyítani akarnak és általában képességeiket meg nem engedett célokra használják fel. Ha e célok között akármilyen formában helyet kap az anyagi haszonszerzés, akkor a médium nemcsak elveszti erejét, hanem fokozott felelősségénél fogva igen súlyos új karmát vesz magára, amiért hosszú életeken át keserűen kell később vezekelnie. Az ilyen médiumot a szellemi vezetők elhagyják, s nem jelentkeznek többé. A médium érzi bizonyos szellemi erők közellétét, s a környezetében élő földiek is vágynak a megszokott manifesztációk öröme után. Így a médium lassanként beleringatja magát bizonyos transzszerű állapotba, nem véve észre, hogy csak saját gondolatait adja. Ha aztán nem elég erős arra, hogy felismerje szánalmas helyzetét, akkor kóbor szellemek médiumává válik, akik szomorú szerepekre használják fel: jóslatokat mondanak, civódásokat idéznek elő az emberek között, öngyilkosságokra ösztökélnek és botrányokat inszcenálnak, hiszen amint az emberek között vannak, úgy a szellemvilágban is élnek és működnek elegen, akik saját mulattatásukra ellentéteket szítanak, vagy nagy és szent eszméket diszkreditálni törekszenek. Megfigyelhetjük, hogy leginkább azok a médiumok jutnak ilyen sorsra, akiknek képességeit emberek fejlesztették ki. A hivatásszerű médiumok ezt a hivatásukat még szelleméletben vállalták, ott nagy és jelentős próbáknak voltak alávetve és szellemük fénylő világosságát a próbák el nem homályosították. Az ilyen harcosok magas szellemi vezetők védelme alatt választják meg földi életük kereteit, azok által fejlesztetnek médiumokká, és hivatásukat hűséggel, odaadással és alázatos szelídséggel teljesítik. Ellenben az emberek által fejlesztett médiumok gyakran egészen más célokért vállalták a földi életet, mint amilyen célnak később, szabad elhatározásuk vagy mások befolyásolása folytán, szentelték. Ezek tehát nem állnak olyan biztos alapon, nem részesülnek annyi védelemben sem, ellenben felelősségük sokkal nagyobb és a próbákat földi életükben kell átélniük. Nem ritka jelenség tehát, hogy az ilyen egyéniségek hiúság vagy pénzvágy által elkábítva, az ellentétes tábor szolgálatába állnak. Csak szánni lehet őket, mert a legszebb emberi hivatást lealacsonyították és fehéredő ruhájukat ismét sárral szennyezték be. Még gyakoribb az eltévelyedés az intuitív médiumoknál, akik az idegen intelligenciáktól kapott gondolatokat olykor sajátjukként állítják be, s ekként a gőg sűrítő rotációjába kerülnek. Így bukott el az a jobb sorsa érdemes médium, aki a legmegragadóbb szellemi megnyilatkozások egyikének: Emmánuel szellem közleményeinek volt közvetítője. Valóban, az ilyen szerencsétlen teremtéseket csak egyetlen módon lehet életük tragikus fordulatától megmenteni: ha sürgősen és végképpen megszüntetnek minden médiumi tevékenységet. Nagy és szent dolgokból nem szabad

130

gúnyt űzni soha. S ha mégis megtörténik, hogy a világok felett őrködő, örök és tökéletes bölcsesség egy-egy tévelygőt enged a mélységbe zuhanni: vízcsepp az a tengerben, melynek néma tükre felett hatalmas íveléssel száll, mint fehérszárnyú albatrosz, az emberiség élő, sugárzó szellemi öntudata.

131

A HALÁL l. A halottak szolidaritása 2. Elszakadás a fizikai testtől 3. Az asztráltest rezgései 4. Az altruisztikus érzések ébredése 5. A mennyország 1. Szomorú, ősi titok virraszt a szunnyadó öntudat felett. A halál árnyéka ez. Mint valami fekete felhő, úgy borul rá az emberi élet alkonyára. A Föld királyai megdöbbenve eszmélnek rá, hogy e hallgató, sötét rém előtt minden fegyvernek bénultan kell lehullania: a halál elől senki sem tud elmenekülni. Az emberek félnek tőle. Pedig a halál nem elmúlás, nem megsemmisülés, hanem új, szebb és diadalmasabb életnek kezdete. A szellem leveti bilincseit és kibontakozik az anyagszerűségből. Új törvények alá került, melyekben szabadabban, teljesebben, hatásában megnövekedetten fejtheti ki erejét. De bár az öntudatos szellem a földi halált a szenvedéstől való megszabadulásnak érzi, kétségtelen, hogy minden élet elmúlásában benne van az emberi sors közös tragikuma, mert a befejezett és elmúlt élet mégiscsak olyasvalami, ami örökre elveszett, mert soha vissza nem szerezhető, eltűnt emlékké válik. Új életet kezdhetünk akárhányat, de az az egyetlenegy élet elvész az idők ködében, és sokszor nem marad belőle más, mint az elkövetett balgaságok halk, fájdalmas melankóliája. Mi következik a halál után? Soha kérdés nem szorította össze jobban az emberi szívet, mint ez. De aki belépett a nagy, fekete éjszakába, onnan nem jött vissza soha a régi életébe, hogy tanúbizonyságot tehessen. Mikor a fáradt szempillák örökre lecsukódnak, abban a pillanatban megszűnik az emberi tudás és akarat minden ereje: magasabb erők uralkodnak már felette, amelyek előtt a halandónak éreznie kell béna tehetetlenségét. A halottak nem beszélnek. Szellemek közléseit csak szellemek érthetik vagy olyan földi emberek, akik a földi testben is megtartják szellemiségük tudatát, akik tehát szellemük erejével már megnyitották az örökkévaló élet kapuját és nem rettegnek azon betekinteni. Hogy a legtöbb földi ember előtt miért van a halál misztériumának titka hét pecséttel lezárva, azt gyönyörű képben mutatta meg nekünk Krisztus. Lukács evangéliumában olvasható a gazdag embernek és a szegény Lázárnak története. A gazdag ember halála után szenvedélyeinek tüzében gyötrődvén, sóvárogva pillantja meg a koldus Lázárt, akit egykor elűzetett háza tájékáról, s aki most Ábrahám kebelében boldog békesség közepette pihen. A gazdag könyörög Ábrahámnak, hogy bocsássa el Lázárt, hadd mártsa vízbe ujjának hegyét és enyhítse a szenvedő nyomorúságát. „Monda pedig Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlatosképpen Lázár is az ő nyavalyáit; most pedig ez vigasztaltatok, te pedig gyötreltetel!“ A gazdag ember most arra kén Ábrahámot, hogy ha enyhülést nem nyújthat, legalább bocsássa el Lázárt az ő elhagyott földi otthonába, bizonyságot tenni a dolgok felől családja visszamaradt tagjainak, „hogy ők is ide, e gyötrelem helyére ne jöjjenek...“ „Monda néki Ábrahám: Vagyon Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám, Ábrahám; hanem a halottak közül ha valamely ő hozzájuk menénd, megtérnek! Ábrahám pedig monda néki: Ha Mózest és a prófétákat nem hallgatják, annak sem hisznek, ha valamely a halottak közül feltámasztatnék is“. (Luk. 16: 29-31.) Íme: Krisztus meglátta a földi ember szívének keménységét és megmagyarázta, hogy a halottak miért nem jönnek el bizonyságot tenni. Mózes és a próféták nyíltan tanították a lélek továbbélését, s akinek tudatában ez a tanítás nem ébresztette fel a szellem örök világosságát, annak kísértetek, láthatatlan szellemlények sem mondhatnak semmi meggyőzőt. Kétezer év óta változatlanul megmaradt az ember alaptermészete elzárkózottnak és hitetlennek, mert a lelki szemek megnyilatkozása nélkül ma is nagyon nehéz, sokszor

132

teljesen lehetetlen az anyagiasan gondolkozó modern ember tudatába bevinni azt a megismerést, hogy a halál csupán új törvényszerűségek közé. való átlépést jelent, amely törvényszerűségek a földi ember előtt nagyrészt ismeretlenek. Elmúlt korokban élő embertestvéreink nem voltak ilyen korlátozott értelműek. Az ősrégi hinduk éppen úgy, mint a ma élők, a halottat nem siratják meg, mert azt tartják, hogy szelleme felszabadult. A temetési szertartás kiemelkedő mozzanata náluk az, mikor az elhunytnak legközelebbi hozzátartozója kalapáccsal beszakítja a halott koponyáját, hogy a lélek elszállhasson belőle. Ezután a holttestet leviszik a folyó partjára és ott fahasábokból rakott máglyán porrá égetik. A hinduk között elvegyülve élnek Zoroaszter hívei, a párszik, akik a Napot és a tüzet a Mindenható teremtő erejének szimbólumaként tisztelik. A pársziknak fáj az, hogy a hinduk a rothadásnak induló testet a szent tűznek adják át; az ő hitük szerint a lélek már a halál pillanatában elszáll, s ami visszamarad, az a hideg és merev anyag, amúgy is az enyészeté, de semmiképpen sem méltó arra, hogy a szent tüzet beszennyezze. A perzsa eredetű párszik kétségtelenül olyan idegen világból érkeztek erre a Földre, amely világban a levegőre kitett holttest igen rövid idő alatt teljesen feloszlott, és anyaga légnemű állapotban szétáradt a levegőben. Ennek az ősrégi múltnak az emléke maradt fenn a párszik ama temetkezési szokásában, hogy az elhunytakat egyszerűen kiteszik a halottak tornyára, ahol a keselyűk vijjogó raja egy óra alatt úgy leszedi a csontvázról a hússzilánkokat, hogy egyetlen idegrost sem marad rajta emlékül. Ebben az eljárásban kifejezésre jut az egyistenhívő párszik mély meggyőződése, hogy az ember nemesebb része a halál után ujjongva röppen ki a test börtönéből s az anyagi rész értéktelen, hitvány maradék, mely megőrzésre sem méltó. Még a csontokat sem temetik el; ott korhadnak el azok halomszámra a halottak tornyában. Egészen más felfogással találkozunk a régi egyiptomiaknál, akiknek hitük szerint a halottak lelkei madáralakban térnek vissza elhagyott lakóhelyükre, de azért régi porhüvelyükre is szükségük van. Ezért bebalzsamozták a holttesteket. Temetési szokásaik le vannak írva a halottak könyvében, melyet odahelyeztek a koporsóba. A halottaknak mellére odatették a szent szkarabeuszt, a halhatatlanság jelvényét, mert erről a bogárról, mely fiát önmaga előtt egy golyócskában szokta a földön görgetni, azt hitték, hogy önmagát teremti újból. A csodálatosan díszes temetési menet élén lótuszvirágot vittek, az örök élet szimbólumát. Mikor a menet elérkezett a temető előtt elterülő tóhoz, negyvenkét bíró negyvenkét bűnről faggatta ki a halottat, s a gyászoló közönségnek kellett válaszolnia, hogy a halott istentelen volt-e, hazudott-e, erkölcstelen életet élt-e. Ha minden kérdésre felmentő volt a válasz, akkor a tömeg hirtelen ledobta gyászruháját, boldog ujjongásban tört ki és dicsőítő énekeket zengett, miközben a halottvivő bárkát átvontatták a szent tavon: hiszen a halott lelke már boldog, mert megérkezett az örökkévalóságba! A halottak könyve elbeszéli, hogy mi történik a lélekkel a túlvilágon. Apnat, a holtak vezetője kézen fogja és elvezeti egy hosszú úton, miközben az éjszaka istene, Szét körülveszi és megkísérti őt híveivel: krokodilusokkal, kígyókkal és más tisztátalan állatokkal. Az alvilág istenének, Ozirisznek színe elé viszik a szegény vándort, hogy újból megítéljék. Előtte ott áll négy halálangyal, valamennyien lótuszvirág kelyhében; ott van a halottak vádlója, a vízilóképű Amán, hogy fejére olvassa bűneit. De az íbiszfejű Thot isten védelmébe veszi a halottat és felhívja, hogy adja elő mentségét. A halott védekezik, negyvenkét bíró faggatja és Thot cserépre jegyzi a vallomást. Hórusz isten az ítélet egyik serpenyőjébe helyezi a halott szívét, a másikba pedig az igazság tollat. Ha most a mérleg a jövevény javára billen, Hathor és Nuf istennők ráöntik a halott lelkére az örök élet vizét, és Apnat újra kézen fogja, hogy kivezesse az alvilágból. A pokol szörnyei most tiszteletteljesen utat nyitnak és nem mernek többé szólni a tisztának talált lélekhez. A vándor kilép az alvilág kapuján, s a Napisten sugaras mezején megkezdi vándorútját a paradicsom négy szigetén. Itt kipiheni fáradalmait, s ha a próbákat kiállotta, felveheti valamely szent madárnak: íbisznek, karvalynak, darunak vagy fecskének alakját, lemehet a földre s láthatja elhagyott kedveseit, hogy ebben az alakban is sokat küzdve a csábításokkal, végre diadalmasan és örökre egyesülhessen a Napistennel. Ennek a gazdag mítosznak, mely képek hosszú sorában oda van rajzolva a régi sírkamrák falára, minden részlete szimbolikus jelentőségű. Később leírjuk majd a szellemre az asztrál világban váró megpróbáltatásokat és eseményeket; ezekből látni fogjuk, hogy az egyiptomiak ismeretköre minden lényeges körülményt helyes megvilágításban látott és jellemző, szimbolikus képekben fejezett ki. Pedig az öt-hatezer éves kultúra, amelyet a történelem az egyiptomi hieroglifák alapján megismert, már a hanyatló erkölcsű Egyiptomot festi

133

elénk. Kétségtelen, hogy tíz-húszezer évvel ezelőtt a Földön élő emberiség tudatában sokk.nl tisztább kép élt a túlvilági életről, mint amilyen kép o. mai átlagember lelkét elfoglalja. Ennek pedig nem az a magyarázata, hogy az emberiség hajdan fantáziaképekkel pótolta az ismeretek hiányát, s csak korunkban jutott el a helyes megismerés kijózanító hűvösségéig, hanem éppen ellenkezőleg: az egykori kultúrák embere sokkal többet őrzött meg preegzisztenciális élete emlékeiből, mint a mai ember, aki a maga természettudományi ismereteinek gőgjében legnagyobb kincsét, a szellemiségét tagadja meg. A régi szellemi öntudatnak tisztasága azonban a későbbi korok hanyatló kultúráiban megfakult, majd elsötétedett. A régi ember megfigyeléseiben is sokkal alaposabb és mélyretekintőbb volt, mint a mai. Tudtak figyelni belső hangokra és nem némították el a lélek beszédét azzal a fölényes szóval, hogy „hallucináció“. Jób könyvében olvassuk: „Ímé, az erős Isten, ha egyszer, vagy kétszer szól is, nem érti azt az ember. Álom által, éjjeli látás által, mikor nagy álom száll az emberekre s mikor az ő ágyasházokban alusznak: Akkor megjelenti az embereknek fülökben és az ő tanítását azoknak szívekben megpecsételi“. (Jób. 33: 14-16.) Ma már tudjuk, hogy az ilyen belső hangok mindig nagyjelentőségű életfordulatokat adnak tudtunkra jelképes közlés által. S mi lehetne jelentősebb és nagyobb esemény egy élet számára, mint ennek a vergődéssel, kínnal, reménykedéssel és csalódással terhes életnek a befejezése? Minden ember, kivétel nélkül, feltétlenül figyelmeztetést kap halálának közeledéséről; örök törvény ez, szabályszerűen visszatérő szükségesség, amelynek a legelső embertől kezdve napjainkig minden élő alá van vetve. A figyelmeztetés lehet álom vagy egy elsuhanó gondolat, lehet pillanatnyi kényelmetlen érzés vagy fénysugár; jótékony nemtők; a halál néma angyalai kinek-kinek az ő lelki fejlettségi foka szerint beleviszik a tudatába az útra készülés kényszerét. De az emberek balgák és szívósan ragaszkodnak rögeszméikhez. Az anyagias gondolkozású embernek első teendője az, hogy a belső hangot elnémítsa szívében. Gúnyosan lerázza magáról a kényelmetlenséget és viruló egészségében bízva, elhessegeti magától az álom szomorú emlékét, nem véve észre, hogy halk harangszó gyanánt utána csendül a szomorú isteni szózat: „Balgatag ember! Még ez éjjelen számon kérik életedet!” És azt sem mondhatjuk, hogy ha egy élet már befejeztetett, az eltávozott szellem további életére a teljes titokzatosság leple borul. A halottak sokszor hallatnak magukról, de az emberek nem akarnak róluk tudomást szerezni. Nem földi testben jönnek, nem az érzékekre hatnak, hanem a lélek húrjait hozzák leheletfinom rezgésbe, vagy könnyedén röppenő gondolatot sugároznak felénk, mintegy jelezve, hogy élnek, velünk vannak, szeretnek, segítenek. Ki hallja meg az éternek ezeket a susogó megrezdüléseit? Ki figyel az álmok színes délibábjaira, az emlékek dallamára, rég kimondott, forró, édes szavak visszacsengő zenéjére? Aki nem éli a lélek életét, az bizony nem... Minden időben voltak emberek, akik bezárt szemekkel is láttak, süket fülekkel is hallottak. Olvassuk el Jób megrendítő látományát a könyvek könyvében: „Annakfelette titkon én hozzám hozatott egy beszéd, melyből tanultam valamit. Az éjjeli látások miatt való gondolatim között, mikor az emberekre mély álom szokott szállani: Nagy félelem és rettegés jőve reám és az én csontaimat igen megrémíté; Mivelhogy az én orcám előtt egy lélek méné el, mely az én testemnek minden szőrit felborzasztá. Mely megálla, melynek ábrázatját nem esmérhetém, noha az ő képe az én szemem előtt forogna; és ilyen lassú szót hallék: Vajon a halandó ember az Istennél igazabb lehet-é? Vajon az ő Teremtőjénél tisztább lehet-é az ember?“ (Jób 4: 12-17.) Eljönnek ők sokszor, hogy szóljanak hozzánk, de sohasem jönnek olyanokhoz, akik a továbbélés bizonyítékait akarják tőlük számon kérni. A halottak valami különös és csodálatos szolidaritásban élnek, melynek éle az élők ellen irányul. Ha vannak közöttük fecsegő hajlamúak, - mert hiszen az ember a másvilágra is magával viszi emberi tulajdonságait -, ha valaki hírt akarna vinni, mint a bibliai gazdag ember, a Földön visszamaradt hozzátartozóinak arról, ami ott reájuk vár: magasabb szellemtestvérek ott állnak mellette és féltékenyen őrzik a törvény sérthetetlenségét, mintegy tiltó mozdulattal intvén az örök szabályt: magamagától ismerjék meg ők az igazságot! Ez a nagy törvény is le van írva az evangéliumban. Mikor Ábrahám szelleme meginti a gazdag ember szenvedő szellemét és közli vele, hogy Lázárt nem bocsáthatja el az ő szenvedéseinek enyhítésére, így folytatja: „...És mind ezek felett, mi köztünk és ti köztetek nagy közbevetés vagyon, annyira, hogy akik

134

akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem pedig onnét ide nem jöhetnek“. (Luk.16: 26.) A szellemvilág törvényszerűségei sokkal parancsolóbbak, mint a fizikai világ törvényei; az egyes fokozatokat önkényesen át nem hidalható, mély szakadékok választják el egymástól. Mint ahogyan a szitakötő álcája kis légbuborékot formál, melynek segítségével felemelkedik a víz színére, s ott a csillogó szárnyú, szép, színes szitakötő felszáll a napsugaras levegőbe, és soha többé nem tud visszamerülni a vízbe, mert abba beleveszne: úgy a mélyebb anyagvilágból felfejlődő szellem sem képes többé leszállani az elhagyott sűrű közegbe. Saját fejlettsége, rezgésének különbözősége emeli ki a mélyebb világból, ajkát pedig lepecsételve tartja a nagy misztérium rejtelmes törvénye: a halottak örök szolidaritása. 2. A szellemnek a fizikai testtől való elszakadása igen komplikált művelet. Nem is történhetik ez meg láthatatlan segítők jótékony beavatkozása nélkül. Egy hatalmas szellemcsoport él körülöttünk láthatatlanul; egykor a Földet benépesítő szellemáradat, melynek asszonyai az ő elmúlt szép és tiszta életüknek jutalmaképpen nyerték azt a kegyet, hogy a halottak átmenő szellemeit fogadhassák. Az egyiptomiak lótuszvirágos nemtői ezek, akik hetes csoportokban állják körül a testi bilincseit széttördelő szellemet. Mikor a halni készülő ember védőszellemétől megkapja az átmenés előkészítésére való figyelmeztetést, ezek a segítő szellemek gyöngéden körüllebegik a halálba indulót, s vele maradnak mindaddig, amíg támogatásukra szüksége van. Még akinek erőszakos vagy hirtelen halála lesz, azt is napokkal előbb közrefogják; hiszen ők már látják a karmikus törvényszerűségeknek azt az összesűrűsödését, amely villanásszerű ellobbanással ki fogja oltani az életet. Vannak fényt sugárzó szellemek, akik ezt a figyelmeztetést nem is védőszellemüktől kapják, hanem önmaguk ereje által érzik meg, hogy földi életük vége felé közeledik. Mások, elburkolt szellemiségű emberek, ezt az ösztönös megérzést igyekeznek elnémítani, nem akarnak még elválni a földi céloktól, élni akarnak még! Akár tudatossá válik a halk sejtelem, akár elnémíttatik: a test élheti tovább anyagszerű életét, de a szellem a jelzés időpontjától kezdve már állandóan készülődik az átmeneteire. Ez a készülődés olykor napokig vagy hetekig tart, máskor alig néhány órát vesz igénybe. Öntudatlanul felmerülnek ilyenkor az emlékezetben az elmúlt élet eseményei. Gyermekkori emlékek, amelyek a tudatból rég kivesztek, mint friss tavaszi ragyogás jelennek meg a lélek előtt. Parányi kis cselekvések, egészen jelentékteleneknek látszó gondolattöredékek egyszerre súlyos kő gyanánt ütnek szíven bennünket. Megszólal a lelkiismeret és vádló szava elől nem lehet elmenekülni. Nagy, sötét szomorúság borul reánk. Mintha messziről néznénk egy küzdelmes emberi sorsot és a vergődő, fáradt vándorban önmagunk arcvonásait ismernénk fel! Sokszor elég erre egy futó másodperc. A mély és sebes folyamban fürdő áldozat, aki néhány perccel előbb még könnyedén siklott a napfényes habokban, örvénybe kerülve, egyetlen szempillantás alatt végigfut egész elmúlt élete eseményein, hogy a következő másodpercben alámerüljön a hideg hullámsírban. Az elrohanó képek ilyenkor úgy vonulnak el előttünk megállás nélkül, mint fehér vásznon a film tünedező villanásai. A léleknek ez a különös feleszmélése a kedélyre többféleképpen hat. Vannak emberek, akik lelkükben megfáradnak és elcsendesednek a sok nyomasztó emlék és életük elhibázottságának vádoló szemrehányása mély árnyékot borít lelkűkre. Érdeklődésük elszíntelenedik, a világban semmi sem vonzza többé őket. Környezetüktől lassanként elidegenednek, zárkózottakká és hallgatagokká lesznek. Mások, fejlettebb szelleműek, bár megnyugvással gondolnak a bekövetkező eseményre, érzik, hogy hosszú időre el kell szakadniuk szeretteiktől. Ezeknek lelkűk megfényesedik, életük nagy tanúsága színes szavakban tolul ajkukra, fájdalmasan boldogok s még nagyobb melegséggel és szeretettel kapcsolódnak környezetükhöz. Galambszelíd lelkű édesapám, az élet határán járva, betegágyában mosolygó tekintettel nézett ki családjára, s miközben azokra a gyermekeire gondolt, akik már odaát várják, emlékezetből Arany János költeményét suttogta: „Csillogó szem, mosolygó ajk: Ez az, amit szívem óhajt, S küszöbömet általlépve,

135

Ez derül itt én elémbe. Szívem ifjú, gyermekké lesz: Kis örömet nagynak érez, Körűlem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked. És felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre: Mi nehéz súly függ e vállon, Nehogy kedvök búra váljon. Gyermek-szívvel, öntudatlan Nyugszom meg e gondolatban: Hogy övéit el nem hagyja, Ki mindnyájunk édes atyja“. (Arany János: Itthon) És míg szeme derülten mosolygott, pilláján két fényes, néma könnycsepp jelent meg: a búcsúzó szellem boldogságának ragyogó emléke... Hosszú betegségben sínylődök időről-időre már ébren is el-eltávoznak fizikai testüktől; ilyenkor látják a körülöttük álló s őket erősítő tiszta szellemeket. Fiatal leánykától hallottam, hogy egy fehérruhás, jóságos tekintetű öregasszony gyakran odaül ágya szélére és bátorítja, hogy gyönyörű tartományba fogja vinni. A láthatatlan segítők láncot alkotnak a betegágy körül, halk hangon andalító melódiát énekelnek, s távol tartják azokat a szellemi erőket, akik nyugtalanítóan hatnának a betegre és zavarnák csendes készülődését. Az elszakadás pillanatában a haldokló ember nem érez semmit, rendszerint nincs is eszméleténél. Vezetői, védelmezői erős delejes kisugárzásokkal mély kábulatba ejtik, s az elhatározó pillanatban hirtelen kettészakítják azt a keskeny éter-szalagot, mely a testhez a plexus soláris-ban kapcsolódik. E művelet után a halott szellemét elragadják környezetéből és az asztrál sík egy alkalmas régiójában pihentető, mély szendergés ölébe nyugtatják. Ez az oka, hogy a legtöbb szellem aránylag hosszú ideig nem tudja, hogy fizikai teste már meghalt; halálának körülményeire mindaddig nem tud visszaemlékezni, míg fejlettségének emelkedettebb fokán azokat neki meg nem mutatják. Igen fejlett szellemek, akik tiszta öntudattal élnek a Földön, maguk is elszakíthatják éterikus szalagjukat, ez az erőszakos művelet azonban fizikai fájdalommal jár. A halál pillanatában a szellem asztrális teste elválik a fizikai testtől, amellyel különben nem közvetlenül kapcsolódik egybe, hanem egy láthatatlanul finom anyagszerűség: az éteri test által; az éten test nem az asztrális testnek a függvénye, hanem a fizikai testé, maga is fizikai anyagszerűség lévén. Ez az éten test közvetítette az asztrális rezgéshullámokat a fizikai testnek. Amikor az összeköttetés megszűnik, a szellem nem tud többé a fizikai testre hatni, nem képes rezgései által működésben tartani a vérkeringést, s így azok a finom kis villanyos battériák, amelyek minden egyes vörös vértestecskében roppant energiával az élet fenntartásán működtek, hirtelen megbénulnak. Az állati meleg néhány óra alatt elhagyja a testet. Azokban az esetekben, amikor mesterséges lélegzéssel vagy a szív tájának dörzsölésével a már-már kihagyó szívdobogást ritmikus lendületbe tudjuk hozni, a szellemnek az éterikus testtel való összeköttetése még nem szűnt meg; a kapcsolat megszakadása esetén emberi erő egyetlen másodperccel sem tudja többé az életet meghosszabbítani. Vannak különösen nehéz karmák, amikor a láthatatlan segítők nem narkotizálják a halálba készülőt, amikor tehát a szellemnek teljesen tiszta és éber öntudattal át kell élnie a testtől való elszakadás fájdalmát. Igen sok erőszakos halál ilyen, főleg kivégzés esetén. Az öntudatos elszakadás rendesen olyan életek befejezéséül szokott bekövetkezni, amelyekben a szellem csak hiányosan rótta le arra az életre vállalt karmáját, vagy egyáltalán kitért előle, esetleg életét nem emelkedésre használta fel, hanem lezuhanásra. Végtelenül súlyos az ilyen halál, de bizonyos, hogy a szellemre mélyen megrázó hatást gyakorol, s ekként közvetlenül érdekében áll, hogy azt elszenvedje.

136

Ebből a szempontból tekintve, más megvilágításban áll előttünk a halálbüntetés kérdése. Bizonyos, hogy ember sohasem lehet feljogosítva embertársa életének elvételére, tehát a halálbüntetés etikai szempontból feltétlenül elítélendő, már csak azért is, mert azok a földi emberek, bírák és egyéb közfunkcionáriusok, akik az ilyen ítéleteket kimondják, szentesítik és végrehajtják, e cselekvésük által sorozatos új karmákat vesznek a lelkűkre. De amíg a halálbüntetés fennáll, addig az isteni gondviselés csak olyan szellemek felett engedi meg e rettentő megpróbáltatást elviharzani, akiknek karmájuk az erőszakos halált a fejlődés lépcsőjéül felhasználhatja; másrészt pedig még abban a távoli jövőben is, amikor az emberiség nem fogja többé önmagát halálos büntetések kimondásával és végrehajtásával megbecsteleníteni, a szükséghez képest lesznek erőszakos halálozások, amelyekben a szellem nem veszítheti el öntudatát, ha fejlődésének érdekében erre a szörnyű csapásra szüksége van. Szellemi értelemben tehát a halálos büntetések, vagyis a fizikai testtől tudatosan és erőszakosan való elszakadások mindaddig fenn fognak maradni, míg mélyre süllyedt intelligenciák a Földön testben élhetnek. Az ítélőbíró szerepét azonban ezekben az esetekben a karma törvényei felett őrködő, örök és láthatatlan hatalom, a hóhér szerepét pedig az oly igen nagy számmal fellépő és egyre szaporodó szerencsétlenségek fogják betölteni. 3. A földi ruhájától megszabadult szellem soha sincs egyedül. Védőszelleme állandóan mellette van, de nem mutatja meg magát; szerényen visszavonul s csupán arra szorítkozik, hogy távol tartsa az ártalmas hatásokat. A szellem a halál után tompa kábultságba süllyed. Egy ideig teljesen eszméletlen marad, majd végtelen szelíd fénnyel derengeni kezd benne az öntudat halvány világossága. Csupán a létezésnek enyhe eszmélete ez. A szellem érzi, hogy van, de mozdulni, gondolkozni, emlékezni, appercipiálni vagy következtetni nem tud. Arról, hogy már nem él földi testben, sejtelme sincsen. Ez az állapota asztráltestének fejlettségétől függ. Az asztráltest tojás alakú, nagy légbuborékhoz hasonlatos, melyben az érzelmek által okozott rezgéshullámok réteges elrendeződést hoznak létre; ez is anyag, csak sokkal ritkább a mi általunk ismert fizikai anyagnál, s a fénysugarakat nem veri vissza, ezért láthatatlan. Az önző ember asztráltestének rétegei természetes anyagsúlyuknak megfelelően mélyre húzódnak, azért az ilyen ember asztrál-teste hegyével felfelé álló tojáshoz hasonlít, míg a szeretet és önfeláldozást sugárzó szellem asztrálteste felül kiszélesedő, tehát hegyén álló tojásra emlékeztet. A rezgések természete szerint az asztráltest harmóniát vagy nyugtalanságot sugárzik. Képzeljünk cl egy folyadékkal telt üvegedényt, melybe különböző' fajsúlyú és egymással nem vegyülő, más-más színű folyadékokat, például vizet, olajt helyeztünk. Nyugalmi állapotban a súlyosabb folyadékok mélyebben, a könnyebbek magasabban helyezkednek el. Ha most a nyugalmi állapotban levő folyadékot felkavarjuk, a különböző színű anyagok összekeverednek, örvénylő mozgásban fel s alá szállnak, nyugtalan és zavaros képet adnak. A mély és tiszta érzésekre képes szellem asztrálteste a nyugalmi állapotban levő folyadékhoz hasonlít; rezgései más szellemekben szimpátiát ébresztenek. Az önzéssel telt szellem asztráltestében a harag, keserűség, gyűlölet örvényei kavarognak, s az ilyen szellem taszítóan hat környezetére. Asztráltestünket kétségkívül még földi életünkben kiképezzük, s változatlanul visszük át a másik világra. Az a szellem, aki földi életében mindig csak saját érdekeivel törődött, asztráltestének legszélső anyagrészecskéit összesűríti s ennek következtében keményebb, ridegebb burokba burkolózik, olyanformán, mint ahogyan a tojásfehérjét kemény mészréteg veszi körül. Az ilyen asztrális burkolaton a külső rezgések nagyon nehezen tudnak áthatolni; ezért van, hogy az önző ember szelleme a halál után aránylag hosszú ideig, hónapokig vagy évekig néma kábultságban vesztegel. A teljes sötétségből és alváshoz hasonló eszméletlenségből a szellemi vezető ereje és akarata emeli ki a szellemet. A szellemi vezető kitartóan és nagy odaadással sugározza rá delejes erejét, és ezzel az intenzív hatással hosszabb-rövidebb idő alatt sikerül a magával tehetetlen asztráltest rezgéseit rendeznie. A könnyebb anyagok felszínre kerülnek: a szellem eszmélete egyre élénkebbé, tisztultabbá válik. Az asztráltestben töltött életünket a fejlődés fokozatai szerint hét rétegre szokás osztani; e rétegek közül a legalacsonyabbat az az érzelmi színvonal jellemzi, amikor a szellem már tud önmagáról. Itt kezdődik el a

137

szellem emelkedése. Emelkedésről kell szólanunk, mert az asztrális világban is érvényesek a gravitáció törvényei, s a sűrű asztrális test egészen a fizikai anyag közelében helyeződik el, a könnyebb pedig felemelkedik a magasabb levegőrétegek színvonalára. Az asztrális sík második fokozata igen különös tartomány; joggal nevezhetjük azt a ki nem elégíthető illúziók birodalmának. Az asztrális test élni kezd, s abban él, ami lényege: a vágyakban, érzelmekben. A fejletlen szellem megáll ezen a fokon, mert vágyainak rabja; sokszor az egész ember nem volt más az ő földi életében, mint egyetlen vágy, egyetlen hatalmas szenvedély. Az asztráltestben most megismerheti, hogy milyen végtelenül szegényes dolog szenvedélyeknek élni. Mert itt a szenvedély lobog ugyan, de kielégülést nem talál soha. Az iszákos ember szelleme tikkasztó szomjúságot érez, a gasztronómiai élvezeteknek élő állandóan az éhenhalás kínjával vergődik. A haragra, gyűlölködésre hajlamos úgy találja, hogy a végtelenségig bosszantják és ingerlik. Minden szenvedély-illúziónak megvan a maga gyötrő ellenszere, ami a kielégülést állandóan akadályozza, s így az érzelmek e szánandó rabjai ezen a fokon a szenvedések hosszú sorát élik át, annál kínzóbban, minél önzőbbek és hatalmasabbak szenvedélyeik. Mi más lenne ez, mint az egyház által megrajzolt purgatórium? Joggal nevezhetjük a szellemnek ezt az önmagában való gyötrődését tisztító tűznek, mert hiszen a szellem a szó szoros értelmében ég a szenvedélyek lángjában; emésztő kín gyötöri a soha el nem érhető után való vágyakozásában, és ezáltal az érzelem által bűnhődik, amellyel földi életében legjobban visszaélt. Itt mutatkozik meg, hogy ki milyen gondolkozású volt életében, olyanná építette meg saját jövőjét; a földi életből nem lehet átvinni mást, mint a vágyakat, s mit érnek a vágyak a kielégülés lehetősége nélkül? Minden érzelem, mely földi dolgokhoz tapad, itt gyötrelemnek forrása; vagyoni előnyök, hírnév, hiúság, érzékiség, telhetetlenség csodálatosan egyértelmű törvényszerűséggel hordják önmagukban a bűn büntetését. Dante fantáziája nem pazarol annyi színt, mint amennyit a hasztalanul elsóhajtott sóhajok sugároznak a néma kínban vonagló szívekből. E fokozaton a szellem már kezd visszaemlékezni elmúlt életére, és anélkül, hogy a test haláláról sejtelme volna, a múlt emlékein rágódik. Alacsony szenvedélyeinek tobzódása állandó szomjúságot okoz neki. Az erőszakos ember üldözőitől fél; a szeretetlen úgy érzi, hogy őt mindenki elhagyta. A sűrűvé keményedett asztráltest kényszerképzetei ezek. A lelkek égnek a fájdalom tüzében; a szellem nem cselekszik semmit, csak szenved önmagába rogyva a saját sűrűségének megfelelő helyen: öngyilkosok rendesen a tett elkövetésének színhelyén, a harctéren elesettek a lövészárokban, ahol a végzetes gránátlövést kapták. Nemcsak ott érzik magukat, de a valóságban is ott vannak. Évtizedekig, évszázadokig eltarthat ez az állapot. Hosszú, hosszú idő múlva a fájdalmasan gyötrő érzések lassanként eltompulnak. A szellem belefárad a hiábavaló vágyakozásba, s az önző érzések rezgései e fáradtság folytán ki-kihagynak. Pillanatnyi kábult érzéketlenség támad, s a védtelenségnek ezeket a rövid időközeit a szellemi vezető arra használja fel, hogy saját rezgéseivel visszhangot ébresszen a meggyötört szívben. Az enyhülés örömét tehát az ilyen szenvedő szellemek számára mindig kívül álló erők hozzák meg; ezek résen állnak, s az alkalmas pillanatban ajándékul nyújtják a maguk derültebb, melegebb szellemük boldog megnyugvását, így lassanként elsimulnak a lélek mély redői, az önző vágyak; az asztráltest mind jobban eltávolodik a fizikai test maradványaitól, derülni kezd, színe mélyfeketéből szürkébe, majd tejüvegszerű opálfénybe megy át. Most kezdi el igazi szelleméletét az egyéniség. Mozgásra, cselekvésre, emelkedésre vágyik. Már arra is képes, hogy felkeresse azokat, akiket a földi életben elhagyott. Nem látja őket, de asztrál rezgéseiket átveszi, és tudja, hogy közelükben van. Egy ideig elmúlt életének régi helyén, az elhagyott lakásban tartózkodik és rosszul esik neki, hogy hozzátartozói nem akarják jelenlétét észrevenni. Szól hozzájuk, de nem kap választ: a földi emberek egyszerűen keresztülsétálnak lényének ritkább anyagán. Ez bizonyos ideig mulattatja a szellemet, s ha van benne hajlandóság a vidámságra, különböző tréfákat enged meg magának. Észreveszi, hogy amit erősen elgondol, azt az emberek elfogadják, de a gondolatot a saját agyukból eredőnek érzik. A szellem tanul gondolatokat szuggerálni; apró-cseprő csetepatékat idéz elő a földi emberek között és ez a mulatsága. Helyzetének fizikai törvényeit nem ismerve, szórakozik az észlelt különösségeken, de a földi emberek között élve, azoknak szokásait utánozza: villanyosra ül, egy helyiségből a másikba csak akkor tud menni, ha valaki kinyitja az ajtót, lefekszik aludni, odaül az asztalhoz - egyszóval teljesen úgy él, mint valami földi ember, holott az ő állapotában járműre, evésre, alvásra egyáltalán nem lenne többé szüksége. Ez már az asztráléletnek az a harmadik fokozata, amelyben a szellem megismerheti fizikai halálának

138

körülményeit. Hogyan történik ez? Ismét csak a szellemi vezető által. A szellemi vezető odaviszi a halott ember szellemét, ahol földi életét befejezte, és erős szuggesztív hatásával emlékébe idézi a lejátszódott képeket. Sokakra nézve tragikus pillanat ez. Akik életükben anyagiasak voltak, s abban a bizonyos meggyőződésben éltek, hogy a halál után az életnek nincsen folytatása, azokra nézve megrázó, nagy hatással nehezedik a megdöbbenés és csalódás érzése. Kétségbe vannak esve, mert akkor először érzik az élet elvesztésének fájdalmát, amikor pedig örülniük kellene, hogy a múlandó élet helyett örökkévaló öntudatot nyertek. Mások boldogok, hogy mégis igaz, amit a vallások tanítottak. A fejlettebb szellemek az asztrálsík két alsó fokozatában néha csak órákig időznek, s igen hamar eljutnak a harmadik fokozat világosságába; ezek, ha lelkileg elég erősek, tiszta öntudattal részt vesznek a temetési szertartáson. Nem ritka eset, hogy öntudatos szellemek földi haláluk éjszakáján megjelentik a bekövetkezett eseményt hozzátartozóiknak. Flammarion egyik könyvében (Az ismeretlen és a lelki problémák) százával sorol fel ilyen eseteket a szereplők megnevezésével. Tiszta szellemek ott állnak hófehér ruhájukban a ravatal mellett, és erősítő delejes rezgéseket sugároznak szenvedő hozzátartozóik felé. Ebben az állapotban a szellemi vezetők többször megkísérlik, hogy védettjeiket magukra hagyják. Az asztráltest rendkívül fogékony idegen hatásokra; gyakran egész csoportok veszik körül a magára maradt szellemet, s igyekeznek őt fejlődésében akadályozni: magukat vonják kockázatos vállalkozásokba, hitét rombolják, örömét kisebbítik. A gyermek járni tanulása hasonlítható ehhez az állapothoz, mert ha a szellem eltéved, vezetője ismét mellette terem és kiragadja a kedvezőtlen hatások közül. E változó képek között andalogva, nem kell-e emlékezetünkbe idéznünk az egyiptomi sírkamarák faláról ismert jelenetet, amikor Apnat, a halottak vezetője kezénél fogva az örök életbe belépett vándort kísértő csúszómászók között szerető gondossággal vezetgeti? Nagyon sokat tudtak az egyiptomiak, az élet mély titkainak ismerői! E próbák és megkísértések után a szellem megkezdi önálló, gazdag szelleméletét. 4. Nagyon különös érzés az, amikor a szellem szabadságának és a helyzetével járó fizikai előnyöknek tudatára jut. Idáig csak a veszteséget érezte, ami a megszokott környezetből való teljes elszakadásnak következménye volt. Most egyszerre belevillan a tudatába, hogy a földi testtel az anyag nehéz bilincseit is levetette; új erők birtokába jut, nagyszerű életlehetőségek tárulnak fel előtte, és minden előnyét élvezi annak a helyzetnek, amit a teljes és tökéletes szabadságérzés - a Földön oly ritka boldogság - nyújt. Ezt a nagyszerű megismerést a szellemek különböző módon fordítják javukra. Aki még erősen telítve van földiséggel, az visszatér régi környezetébe, elhagyott, kedves bútorai közé; belesüpped egy karosszékbe, és - most már földi értelemben halottnak tudva magát - élvezi a teljes zavartalanságot. Igyekszik jelt adni az élőknek, részt vesz eszmecseréikben és gyakran csak ilyenkor fedezi fel, hogy sokkal jobban szereti hozzátartozóit, mint ahogyan azt az életben érezte. Ha az élők túlságosan elmerülnek a fájdalomban, ezzel magukhoz vonják és lekötik az elköltözött szellemét; annak minél nagyobb érdeke, hogy a földiség bilincseitől megszabaduljon, de a visszamaradottak gyásza és sírása erősen akadályozza fejlődésében. Az ilyen akadályoztatást mégis könnyen megbocsáthatónak érezzük, mert a szívek igazi gyásza szeretetből fakad és az omló könnyek vigasztalást, megkönnyebbülést jelentenek az itt maradott szenvedőknek. A szellem szabadságérzetének legfőbb öröme abból ered, hogy mindenhez könnyen hozzájuthat, amit az élet annak idején megtagadott tőle. Aki szerette a zenét, az sűrűn felkeresi a hangversenytermeket és órákon át némán hallgatja a szívének kedves melódiákat. Tisztánlátók a színházban igen sok szellemtestvért láthatnak, amint a páholyok sarkában meghúzódva figyelnek, vagy éppen - mit sem törődve a helyek bérlőinek jogaival - a páholyok peremén ülnek. Felkeresik a híres feltalálókat, művészeket és írókat; ismerkednek, tanulnak és tapasztalatokat gyűjtenek. Ezen a fokon már azt is könnyen megtanulják, hogy a földi emberek szellemeivel ez utóbbiak alvásának idejében könnyen érintkezzenek. Így ismeri meg a szellem lassanként az asztrál világ törvényeit. Észreveszi, hogy nem kell járműre ülnie, ha nagy távolságokat akar befutni: elég erősen vágynia bizonyos helyzetváltozásra, s ez a vágy azonnal meghozza a beteljesülést. Valóban itt értjük meg, hogy a földi éld csaknem semmi egyéb, mint iskola, melyben a szellem akaratának csodálatos erejét mind hathatósabban saját javunkra igyekszünk fordítani. A

139

szelleméletben elég akarni, hogy itt vagy ott legyünk, ezt vagy azt a vágyunkat megvalósítsuk, s ha akaratunk, a teljesülésben való hitünk elég erélyes, a siker azonnal jelentkezik. Ilyen világításban mutatkozik meg Krisztus szavainak nagy mélysége: „Bizony mondom nektek, hogy ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, ezt mondanátok ímez hegynek: menj el innét amoda, elmenne és semmi lehetetlen nem volna“. (Máté 17:20.) A földiséggel átitatott szellem akarata aránylag nagyon erőtlen, hite csekély, de a földiségtől megszabadult szellem akarata teremtő erő, s ezt abban a világban minden fejlődő intelligencia megismerheti. A szellem akarata csaknem egy a befejezett cselekvéssel; az erős és határozott akarat: maga a teremtő erő. Mindenekelőtt azt a fontos és nagy horderejű megfigyelés bűvöli el a szellemet, hogy a gondolatnak delejes rezgései milyen könnyen átvihetők földi emberek agyműködésébe. Akarat által rezgéseket bocsátunk ki a térbe és e rezgések a földi emberek asztráltestében rezonanciát ébresztenek; akarat által tehát könnyen lehet rájuk hatni. S mivel a fejlettebb szellem hamar megismeri azt a szellemi törvényt is, hogy az önzetlenül végzett jó cselekedetek saját magunknak válnak előnyünkre, mert bennünket emelnek, s szinte szárnyakat adnak a fejlődésben: erejét és akaratát arra kezdi felhasználni, hogy földi embereket szép és nemes elhatározásokra kedvezően befolyásoljon. Ez a kor az altruisztikus érzések ébredésének a kora. Minden fejlett szellem képes önzetlen jó cselekedetre és sokan vannak, akik erre a fokra már földi életükben elérkeznek. Fejlett szellemnek azonban nem az olyan embert nevezzük, aki földi életében az ismeretek nagy tömegét gyűjtötte össze, de azt sem, aki nagyon vallásos volt, vagy járatos a lelki élet tüneményei ismeretének területén; mindezek lehetnek igen fejlettek, de lehetnek dogmákban és téves gondolattársítások útvesztőjében elmerült lelkek is. Szellemi értelemben az a fejlett, és az asztrálvilágban az tudja könnyen érvényesíteni hitének erejét, akit a Földön általánosságban jó embernek neveztek. Az egyszerű jó emberek, akiknek szívükben nagy és mély emberszeretet lakozott, a szelleméletben igen gyorsan emelkednek. Egyszerű parasztasszonyok, akik a betűvetés titkait földi életükben sohasem ismerték, átmenetelük után néhány hónap múlva ismerni fogják a bolygóknak egymásra való delejes hatását és a rejtett matematikai törvényszerűségek ezernyi szépségét, mert szeretetre való képességük megnyitotta értelmüket a végtelenség nagy titkai előtt. Az ilyen szellemi intelligenciák magasabb szellemi tudásukat rendszerint már valamely előző életükben szerezték meg, s ez a tudásbeli készségük, kiválóságuk csak lappang bennük a fizikai élet durva kényszerűségei közepette. Szellemi fejlettségüket éppen az mutatja, hogy vállalták az alacsony sors megaláztatásait és a nyomorúság igen súlyos próbáját. Az ilyenek a testből való kibontakozás után aránylag gyorsan ráeszmélnek előbb szerzett szellemi kincseiknek tudatára, és azokat javukra is tudják fordítani. Ez a kérdés ismét a szellem életének egyik legmélyebb törvényszerűségével kapcsolatos. Az önzetlenül végzett jó cselekedetek az asztráltest rezgéseit finomabbakká, könnyedebbekké és gyorsabbakká teszik; az ilyen tevékenység tehát emeli a szellemet. Az isteni világterv-be való belesimulás állapota ez: részvétel az isteni teremtő munka harmóniájában. Az önmaga javáért tevékenykedő szellem viszont sűríti asztráltestét; rezgései nyugtalanabbakká és lassúbbakká válnak, kéregszerű burkot formálnak az asztráltest körül s a szellem hamar érezni kénytelen, hogy saját sűrűsödése lehúzza, a mozgásban akadályozza, erejét csökkenti. Ilyenformán a szellem tapasztalati úton érkezik el ahhoz a megismeréshez, hogy az altruisztikus érzések ápolása neki magának válik legjobban hasznára, nem is szólva a fejlett léleknek arról a belső', tiszta öröméről, ami minden önzetlen jó cselekedet után fellobog benne. A szellem tehát fejlődésének ezen a fokán földi emberekhez csatlakozik, s igyekszik őket nemes elhatározásokra bírni. Szellemi vezetője segítségére van ebben. Olyan helyzetek elé állítja, amelyekben gyors elhatározásra és még gyorsabb cselekvésre van szükség; például odaállítja az utca porában játszó gyermek mellé, akit megvadult paripák éppen elgázolni készülnek. A lovak tajtékot fújva robognak az út közepén, magukkal ragadva a recsegő-ropogó járművet; a szellem egy pillanatig megdöbbenve mérlegeli a bekövetkezni készülő katasztrófa eshetőségeit, azután - belső, nemes érzés által űzetve -, hirtelen eléje fut a robogó veszedelemnek és roppant erőkifejtéssel, rezgéseinek robbanásszerű felfokozásával hatni igyekszik a megvadult állatokra. Vezetője a maga hasonlíthatatlanul erőteljesebb delejes kisugárzásával segítségére siet, anélkül, hogy a szellem ezt észrevenné. A lovak jó médiumok: megérzik a delejes ütést, félreugranak, s mialatt a jármű felborul, reszketve megállnak. A gyermek meg van mentve. Boldog örömérzés fut át a szellemen, szökkenve száll a magasba, s végtelenül könnyednek, derültnek érzi magát. Ezentúl már maga keres hasonló helyzeteket: odaszegődik a hazafelé botorkáló részeg ember mellé s vigyáz, hogy bele ne

140

forduljon az árokba, vagy otthon meg ne verje a feleségét és gyermekeit. Civódó feleket elválaszt, a szomorkodókat vigasztalja. „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal“: a legnemesebb részvétnek ezek a nemes csengésű szavai irányítják minden cselekvését. Íme: ilyen egy normálisan fejlődő szellem asztráléletének emelkedése az első lépcsőfokokon. Nyilvánvaló azonban, hogy sok szellem fejletlenségénél fogva még nem képes az altruisztikus cselekvések szépségét és emelő erejét megismerni; ezek, amint szellemi hatóerejük tudatára ébrednek, igyekeznek azt vágyaiknak megfelelő módon saját mulattatásukra felhasználni. Ezek azok, akik az élőket nyugtalanítják, ijesztgetik és megtévesztik, kopognak a bútorokon, házakat kővel dobálnak, könnyelmű kíváncsiskodókat megtréfálnak, s általában minden igyekezetükkel azon vannak, hogy láthatatlan voltuk rendkívüli előnyeivel minél alaposabban visszaéljenek az élők rovására. Szánandó sorsú tévelygők, akik kacagva ráncigálják le önmagukat a köznapi-as szórakozások sorába. Egykor szégyenkezve és fájdalommal fognak majd e korszakuk meddőségére visszaemlékezni. 5. A haladásra képes és emelkedni vágyó szellemek csodálkozva figyelik azokat a magasabb szellemegyéniségeket, akik időnként el-elsuhannak közelükben. Könnyű, fehér felhőfoszlányhoz hasonló, csodálatos színekben ragyogó alakok ezek. Sugárzik belőlük a szépség, erő és boldog öröm. A szellemek vágynak olyanokká lenni, mint ezek a szépséges, tüneményszerű lények. Igyekeznek minél több jót tenni, hogy hozzájuk emelkedhessenek: tudatosan nevelik, erősítik önmagukat, érzéseik közül kiküszöbölik a földi vonatkozásúakat, s ezzel asztráltestüket könnyedebbé, finomabbá és fehérebbé csiszolják. Így érkezik el a szellem az asztrálvilág negyedik fokozatára. Gyönyörű birodalom ez: szinte a mesék országának nevezhetnénk, de akkor is közel járunk az igazsághoz, ha mennyországnak nevezzük. A békés, boldog megpihenés régiója ez. Költői tollak leírnak olykor egy-egy gyönyörű tájat, melyet messze kéklő hegyláncok koszorúznak; színes virágok tarka színpompája terül el a réten, mint valami dús keleti szőnyeg s fecsegő kis patak vidám szökkenésekkel omlik szikláról sziklára. Különös, sugárszerűen hulló fénysávok aranyozzák be a tárgyakat; színek tobzódnak a levegőégben, amilyenekhez hasonló meleg, élő, ragyogó színek csak az egyenlítő táján ismeretesek. Ezüstösen csillogó tó partján csodálatos márványpaloták emelkednek és e paloták teraszain harmóniát és boldogságot sugárzó lelkek fehéres ködképei gyönyörködnek az élet szépségében. És mindenütt csend, boldog, szelíd, áhítatos csend... Mikor ilyen leírásokat olvas az ember a mennyországról, hajlandó azt hmm, hogy a szellemek az ő boldog megfeledkezésükben illúziók között élnek, mint ahogyan illúziók a szenvedő lelkek ki nem elégíthető érzékies sóvárgásai is. Pedig ez a mesebeli, szép ország nem a fantáziákban élő délibáb, hanem élő valóság. A mennyország az asztrál-világ anyagából formált ködszerű képek rendszere, tehát mindazok a tárgyak, amelyek e meseszerű tájakat alkotják: a hegyek, völgyek, patakok, fák és paloták asztrálanyagból formált, létező valóságok. Hogy e sajátságos világ létrejöttének titkát megérthessük, követnünk kell a szellemet az asztrál sík ötödik fokára, ahol képességeinek tervszerű kifejlesztése által a szellem arról győződik meg, hogy akaratának erőteljes koncentrációja bizonyos teremtő erő birtokába juttatja. A vágy tárgya kialakul előtte, mint élő, megfogható valóság: ű szellem tehát vágya és akarata által megtanul teremteni. Óriási fontosságú eredmény ez. A szellem isteni természetének alfája rejtőzik e játékos cselekvésben, mert ahogyan a szellem az asztrál-világ ötödik fokozatában mintegy a saját mulattatására tevékenykedik, ugyanazt a tevékenységet később, emelkedettebb állapotaiban, mint az isteni világterv odaadó és hű munkása fogja végezni: teremt egy mindeneken felül álló teremtő erő céljainak szolgálatában. Ez a tevékenység emel bennünket Isten közelébe, ez teszi a szellemet magát is istenné. A lélek belsejében rejtőző, sokszor egy-egy egész életen át visszafojtott vágyak bugyborékolva szökellnek elő a felszabadulás e pillanataiban. Ez az az idő, amikor a földi ember kárpótlást nyert elmúlt élete sok nélkülözéséért. Aki sokat küzdött a szegénységgel, az pompás palotát varázsol elő a maga gyönyörűségére; ott él a nagyszerű termekben könyvek, szobrok és szökőkutak között; márványkádban fürdik és mennyezetes ágyba tér pihenni. Más virágos kertet teremt maga körül s madarak csicsergésében gyönyör-

141

ködik álmodozva, mint aki hosszú szenvedés után révbe jutott. Valóban: a földi élet idealizált mása ez, nemes és finom lelki örömök boldog megelégedettségével, szelíd nyugalmával. A szellemek pihennek és felüdülnek itten. Ha már előbb érintkezésbe léptek földi emberekkel: azoktól most hosszú időre elszakadnak s nem szívesen gondolnak vissza az egyre halványuló emlékekre. A vallások által elénk rajzolt paradicsomi boldogság állapota ez, melyben a jók elnyerik jutalmukat, a rég visszafojtott vágyak megérik beteljesedésüket. Ó, milyen messze van még ettől a foktól a szellem fejlődésének legmagasabb állapota, legtökéletesebb boldogsága! Időszerűnek látszik azonban kitérni itt egy másik kérdésnek a megvilágítására. Ha az asztrálvilágban fel lehet találni azt a réteget, amelyre ráillik a mennyország elnevezése, van-e másik birodalom, ahol a pokol tanyázik? Hol szenvednek az „elkárhozott“ bűnösök? Járjátok be a síron túli világ minden területét a legutolsó kis zugolyig, ó, megtévedt emberlelkek, de örök szenvedést, végtelen kárhozatot nem találtok sehol, mert pokol nincs, nem is volt soha! A pokol nem egyéb emberi kitalálásnál, dogmánál, az írás szavainak sajnálatos félremagyarázásánál. Amikor Krisztus kárhozatról, örök tűzről beszél, csupán a szenvedélyek mardosó lángját szimbolizálja szavaival. A pokol fogalma a régi zsidó mitológiából származik. Gyehenna, görögösen geenna, eredetileg azt jelentette, hogy ge Hinnom vagy ge bne Hinnom: Hinnom fiainak völgye, az a mély hegyszakadék Jeruzsálemtől délre, amelyben rekkenő hőség szokott megszorulni s ahol egykor gyermekeket áldoztak Molochnak. Enok könyvében már így szerepel: „Ez az átkozott szakadék az örökre megátkozottak gyülekezőhelye“. A gyehenna tüze szimbolikusan a szenvedések gyötrelmét jelenti. A későbbi vallások írásmagyarázói azután - mit sem törődve azzal a mély értelmű intelemmel, hogy „a betű öl, a lélek pedig megelevenít“ - szó szerint kezdték magyarázni a bibliai időkből származó kijelentéseket és megalkották a pokol fogalmát, az isteni könyörtelenség és a jóvátehetetlen emberi bűn téveszméjét. Szomorú emberi gyarlóság szülötte a pokol. Isten kifogyhatatlan jóságával nem fér össze a kegyetlenség, melyet neki tulajdonítanak. Ő soha senkit nem zár ki a fejlődés és felemelkedés boldogságából. Az ember maga kizárhatja önmagát a szabad szellemet megillető javak élvezetéből, de van törvény, amelynek formáiban a felsőbb kegyelem utána nyúl a szegény elesettnek és ismét visszavezeti azt az örök világosságba. „Az embernek fia azért jött, hogy megtartsa azt, ami elveszett vala“, - monda Krisztus (Máté 18:11); más alkalommal pedig így szól: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot; mert nem jöttem, hogy az igazakat hívnám, hanem a bűnösöket a megtérésre“. (Máté 9:13.) Végtelen szeretetet sugárzó, istenien szép szavak ezek bennük van az az egész világra kiáradó jóság, mely arra tanít bennünket, hogy a bűnös embernek nem hétszer kell megbocsátani, hanem hetvenhétszer. Mégis van a Szentírásnak egy helye, mely szellemileg fejlett egyéniségek által is gyakran félremagyaráztatik. Krisztus ezt mondja egyik tanításában: „...Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek: de a Szent Lélek ellen való káromlás nem bocsáttatik meg az embereknek. És valaki szólánd az embernek Fia ellen, megbocsáttatik néki: de valaki szólánd a Szent Lélek ellen, nem bocsáttatik meg néki sem e világon, sem a másikon“. (Máté 12: 31-32.) Ezek a csodálatos szavak a legnagyobb mélységekbe világítanak be, és azt jelentik, hogy ha egy megtévedt szellem a maga gyarló együgyűségében megtámadja Istent, annak kegyelme által könnyebben visszatérhet a fejlődés és emelkedés útjára, mint ha a Szent Lélek ellen vétkezik. Micsoda a Szent Lélek ellen való bűn? Krisztus maga tanított meg bennünket arra, hogy a Szent Léleknek, helyesebb fordítással Szent Szellemnek nevezett isteni erőkisugárzás képesít bennünket az önzetlenül és karmikus kényszer nélkül végzett jó cselekedetekre; a Szent Szellem ellen való bűn tehát az önzetlen jó cselekedetre való képtelenség, sőt az ilyen cselekedetek megakadályozására tartósan irányított szándék. Az a szellemegyéniség, aki idáig jutott, nem képes többé belesimulni a teremtés harmóniájába, tehát saját szellemi megsűrűsödése következtében lezuhan az anyag eszméletlenségébe és ez „az az éjszaka, amelyben senki sem munkálkodhat“. Ez tehát nem pokol és nem örök kárhozat, hanem a szellemiségnek időleges elvesztése. A szellem lebukott - szoktuk mondani emberi nyelven -, lebukott a teljes eszméletlenség és mozdulatlanság állapotába és innen kell ismét évezredeken át tartó lassú fejlődés által újból felemelkednie az eszmélni tudás magasságába.

142

A bűn nem bocsáttatott meg neki sem ezen a világon, sem a másikon, mert szelleme elvesztette a szeretet iránt való fogékonyságot, s ezt a szelleméletét már nem tudja felhasználni emelkedésre, hanem csak süllyedésre; az ilyen szellem tehát elveszíti öntudatát, hogy mindent elölről kezdve, mint új egyéniség kezdjen eredményesebb életet. A csapás, mely az eszméletlenség éjszakájába lesújtotta, neki magának mégis javára válik, mert Isten kegyelnie akkor is szeretetet és gondoskodást sugároz, amikor büntet. De ezt a lezuhanást nem lehet pokolnak nevezni ama fogalomtársítások miatt, melyek a köztudatban ehhez a szóhoz fűződnek, mert az eszméletlenség éjszakájába merült szellem nem ég a szenvedés tüzében, s valójában nem is szenved, csak sokkal későbben fog majd szenvedni, amikor a küzdelmek szenvedéseiben már emelkedni kezd. Forduljunk most el a szomorú képtől, amit a végtelenség országútján eltévedt vándorok lezuhanása kelt bennünk, s kísérjük tovább azoknak fejlődését, akik az asztrálvilág ötödik régiójában a boldogság enyhe melegét élvezik. A szellemvilágban megállás nincsen. A pihenésbe is bele lehet fáradni. Bármilyen jóleső érzés a vágyak beteljesülésének örömében ujjongó lélekkel ringatózni, bizonyos időtartamon túl jelentkezik az új vágy, új kielégülést keresve. A szellem életének célja az örök cselekvés; hamar megérzi tehát, hogy boldog pihenésben eltöltött élete meddő. Nem tud tovább emelkedni, nem bírja látókörének határait kiterjeszteni. Ez a vágy emeli fel a szellemet az asztrálvilág hatodik fokozatába. Ismét cselekedni vágyik, nagy és szép feladatokra vállalkozik. Lejön a Földre és védőszellemi funkciót kér egy testben élő testvére mellett. Másokat jóra vezetni, helyesen inspirálni igyekszik; közreműködik a karmák lebonyolításánál és kiegyenlítésénél. Az ilyen tevékenységben odaadó önfeláldozással működő szellemet meglepi, hogy míg előbbi fejlődési fokain nem tudta meglátni a testben élők anyagszerű fizikai burkolatát, addig most már zavartalanul látja a fizikai világ minden részletét. Előbb csak a testben élők asztrál rezgéseit tudta felfogni, s azoknak hatásából következtetett az élők érzelmeire; most tehát fejlődése újból nagyszerű képesség kifejtéséhez juttatta, amely védőszellemi funkciójában nagyszerűen hasznosítható. Ezerféle tevékenységre nyílik alkalom. Ez az igazi szellemi élet; a szellem érzi, hogy ő valaki, tud akarni, cselekedni, teremtem, vezetni, gondolatokat sugározni; tud láncszem lenni a gyönyörű isteni műben: a világ igazgatásában. A szellem most már egyéniségének teljes tudatára ébred. Megnyílik szellemi látása és megismeri előző földi életeinek sorozatát azzal a sok és gyakran szomorú tanulsággal együtt, amiket az emlékezés most feltár előtte. A szellem vágyik levetni asztráltestét. Ez már az utolsó fokozat ebben a világban: a hetedik. Bekövetkezik az asztráltest halála, s ezzel a szellem felemelkedik egy magasabb síkra: a mentális világba. Második halál ez. Az asztrálvilág anyagvilág, az asztráltestét tehát a szellem éppen úgy elhagyja, mint annak idején a fizikai testet. Mikor a szellem leveti asztráltestét, az nem semmisül meg azonnal. Még a fizikai test sejtélete sem szűnik meg rögtön a halál után, hanem csak néhány óra múlva, mikor az állati meleg elszáll belőle. Az asztráltest sokkal hosszabb ideig él, mert a szellem benne hagyta önmagának egy parányát. A szellem által elhagyott s hónapokig élő asztráltestét árnynak nevezzük; olyan az, mint a levetett ruha, mely mozdulatlanul állva marad azon a helyen, ahol gazdája kilépett belőle. Az asztrális test a szellem érzéseinek műszere volt, de amint a szellem kilépett belőle, a rezgések megszűnnek benne. Idegen szellem azonban könnyen magára öltheti a levetett ruhát és inspirációt adhat az asztrálárny anyagrészecskéinek új rezgésekre; ebből szoktak származni a fejletlen szellemek által olyan előszeretettel gyakorolt megtévesztések. S most elhagyjuk az asztrálvilágot, az érzelmek birodalmát, hogy felemelkedjünk egy tisztább, derültebb, boldogabb régióba. Elhagyjuk a fájdalmakat és nagy szenvedélyeket, el a föld, víz, tűz és levegő szellemeit, akik itt rajzanak, száguldanak, kergetőznek és ölelkeznek érzelmeik szivárványszínű lángjaiban. Új kapun haladunk át: az örökkévalóság kapuján.

143

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG l. A szellem a mentális síkon 2. Az intuíciók világa 1. Beláthatatlan messzeség tárul fel előttünk, melynek távolságait gondolat fel nem mérheti soha. A végtelenség országútján járva, egyszerre megnyílik tekintetünk előtt az egész világtér: látjuk a száguldó csillagvilágokat s a fényben égő szellemalakokat, amint láncszemekként egymásba kapcsolódva, az élet szent tüzének lángját lobogják Isten műhelyében. A szellem legelső érzése a mentális világ küszöbén a határtalan öröm és boldogság. Új megismerések szépségében fürdik a lélek. Egész lényét eltölti a földöntúli ragyogás csodálatos varázsa, s a szellem teljes odaadással veti bele magát a nagyszerű örömbe: szinte a boldogság által, a boldogságon keresztül él. Asztrálteste úgy hever mellette, mint mozdulatlan hernyó; most látja, hogy ez a hernyótest mennyire terhére volt életének előző folyamán. Az asztrálvilágban a szellem mindent saját énje által befolyásoltatva, saját személyes érzései által elferdítve látott; most a dolgok ferdítés nélkül, tiszta valóságukban állnak előtte. A földiséggel telített önző érzések az asztráltesttel együtt megszűntek: a mentális világban a szellem már csak azokat a tiszta, önzetlen érzéseket ismeri, amiket hosszú fáradozása révén addig megszerzett s mintegy felszívott önmagába. Rendkívüli jelentőségű átváltozás ez. Gondolatban haladjunk el az emberi természetben gyökerező amaz ösztönös vágyak mellett, amelyek az érzékek működésén alapszanak: mennyi nyugtalanságot okoz a földi emberek tömegének az éhség, az iszákosság, a kapzsiság, irigység, a mellőzöttség érzése, a hiúság! Vannak emberek, akik fiatalságuk nagy részét erotikus izgalmak hajszolásában töltik el, s reájuk nézve nincsen a napnak egyetlen órája, melyben minden gondolatuk és cselekvésük ily alantas szórakozások előkészítésére vagy kitalálására ne irányulna. Ezekhez kapcsolódnak a lélek mélyén rejlő, a kedélyéletet feldúló, nagy szenvedélyek: a féltékenység, önzés, gőg, nagyravágyás. Mindezek a viharszerűen tomboló érzések az asztráltest anyagrészecskéinek elképzelhetetlenül gyors rezgéseiben jelentkeztek és élték át a maguk lázongásának, örvénylésének és kirobbanásainak gyötrelmes életét. Most az asztráltest egyszerűen megszűnt, elsorvadt, meghalt, levettetett. Mintha a dühkitörés paroxizmusában lázadozó ember hirtelen megnémult volna abban a pillanatban, mikor a legszörnyűbb káromlás elhagyni készült ajakát. Nincs többé hangja, hogy átkozódjék, nincs vezető közege érzelemhullámainak átvételére. Az asztráltest rezgései örökre elnémultak. Ha tehát a szellem nem használta fel jól az ő földi életét, akkor most, a mentális világban való ébredésekor, olyannak érzi magát, mintha üres gömb volna, mely maga is légüres térben, tétován, ingadozóan mozog tovább, rejtelmes erők által ismeretlen célok felé ragadtatva. Nagyon nehéz ezt a lelkiállapotot megmagyarázni. A szellem csak. azokat a képességeit viszi át a mentális világba, amelyeket önmaga fejlesztett ki. Ha például egész életében csak egyetlenegy embertársát tudta szeretni és ez az egy visszamaradt a Földön: akkor az ilyen szűk-szívű ember most végtelen magányosságban bolyong, mert az, akinek rezgései átvételére magát képessé tette, messze van, s nem hatolhat fel hozzá. Gyakran megtörténik fejletlen szellemeknél, hogy földi életük az anyaság kényszerhelyzeteivel csupán a gyermekük iránt érzett szeretet érzését tudta bennük kifejtem - a testi kapcsolaton alapuló anyai érzés a legmélyebb, de egyúttal legprimitívebb szeretetforma lévén -, aminek következménye az, hogy az ilyen szellemek a mentális síkon kénytelenek megvárni gyermekük odaérkezését, mert egyedül az ő rezgéseik felfogására fejlesztették ki érzékenységüket, mindenki másnak a közeledése, szeretethulláma iránt érzéketlenek. Szerencsére, a legegyszerűbb emberi lélekben is van az önzetlenségnek legalább egy paránya, ami arra képesíti őt, hogy mentális életében tovább fejlődhessék. A fejlődés kívül kezdődik és befelé halad. A légüres gömbnek érzett mentális test legkülső burkán felszínre vetődik egy könnyű kis hullám, mely mint valami

144

ablakocska, utat nyit a messziről jött rezgéshullámoknak és a mentális test erre élénkülni, színesedni kezd. Ha például a lélekben, - bármilyen önző volt is földi életében, -a vallásos érzésnek némi halvány derengése lappang, ez a halvány kis fény elégséges arra, hogy ablakot nyisson a mások szeretetéből fakadó rezgéshullámok befogadására. A mentális világban szintén hét fokozatot különböztetünk meg. E fokozatok között azonban nem találjuk meg többé azt az egymásutániságot, ami az asztrálvilág rétegeit jellemzi. Itt minden szellem abban a régióban helyezkedik el, amely vágyainak, képességeinek és ösztöneinek megfelel. Abban éli át fejlődését, hogy esetleg másik fokozatba átkívánkozzék, de az erre Való képességet földi életben sokkal intenzívebben ki lehet fejleszteni, mint szellemeiéiben. Mindössze annyi megkülönböztetést tehetünk a mentális világ rétegei között, hogy azokat három alsó és négy felső régióra oszthatjuk; a három alsó fokozatban helyezkednek el azok a szellemek, akik vonzalmaikkal egyes személyekhez fűződnek. E három réteg egyikében vannak a családi élet önzetlen szeretetében fejlett szellemek, a másikban a vallásos odaadás hívei, végül a harmadikban azok a szellemek, akik a családi és rokoni kapcsokon túl, más személyek (tehát nem nagyobb tömegek) javára tevékenykedtek, s így ezek rezgései iránt fogékonyságukat kifejlesztették. Itt az egyes csoportokban való elhelyeződés nagyobbrészt a földi életben elért eredmények szerint történik; a szellem tehát nem annyira a maga választását követi, mint inkább követi azt a természetes hajlamát, amely kényszerítő erővel az egyik vagy másik csoport felé sodorja. A keleti ideológia ezt a terültet az alsó manas birodalmának nevezi. Azok a szellemek, akik a személyek iránt érzett vonzalmon túl, nagy emberi közösségek, társadalmi osztályok, népek, nemzetek vagy az egész emberiség nagy érdekei iránt mutatnak fogékonyságot és ezekért a nemes célokért önzetlenül munkát, szeretetet vagy életet áldoztak, a három alsó fokozat többszörös érintése után a négy felső fokozat egyikében helyeződnek, el szabad elhatározások alapján. Itt nem lehet vagy legalábbis igen nehéz fokozatbeli különbségeket tenni, hacsak nem amaz igen finom disztinkció alapján, hogy magasabbnak és tökéletesebbnek tekintjük azt a fokozatot, amelynek szellemi tartalma jobban simul az isteni tulajdonságokról alkotott ideálhoz. Ezt a módszert fogjuk követni, de a felsorolásban arra is figyelemmel leszünk, hogy előbb említsük azokat a régiókat, amelyek a többieknél népesebbek. A legnépesebb az ötödig fokozat: a magasabb tudományok régiója. Itt élnek mindazok a szellemek, akikben mély tudásvágy él az isteni bölcsesség, a teremtés törvényszerűségeinek megismerése, a szellem, erő és anyag rejtélyeinek csodálatos összefüggése iránt. Sokkal kevésbé népesebb ennél a negyedik fokozat: a mindent átfogó hitbeli (spirituális) élet fokozata. Az ember szelleme természeténél fogva vágyik tudásra, bölcsességre, de a bölcsességnek objektív ismeretszerzésén kívül van olyan bölcsesség is, mely szubjektív értékelések iránt fogékony; ez kevesebb embert foglalkoztat, s azért ebben a régióban nem találunk olyan tömegeket, mint az előbbiben. A hetedik fokozatot tekinthetjük talán a legmagasabb szellemi színvonalnak ezen a területen; itt élnek azok a szellemek, akik a jó cselekedeteket magáért a jóért művelik, akik tehát legközelebb jutottak ahhoz az eszményi színvonalhoz, amit a kékszemű Názáreti így jelölt meg az ő utolérhetetlenül nemes és szép egyszerűségében: „Isten szeretet; szükség azért, hogy akik őt imádják: lélekben és igazságban (vagyis cselekvésben) imádják“. Végül a legkevésbé népes a hatodik fokozat: a művészetek régiója. Az itt élő szellemek művészi kifejezési formái természetszerűen nem azonosak a földi művészi formákkal; itt már a teremtés szépségének, a színek zenéjének és a cselekvések harmóniájának művészetéről van szó. Ez a négy felső régió a hindu ideológiában felső manas néven ismeretes. Említettük, hogy a mentális világ alsó rétegeiben a szellem mintegy légüres gömbnek érzi magát. A mentális test is anyagszerű; ebben az állapotában ovális alakú, színtelen üveggolyóhoz hasonlítható. De mikor a szellem mentális testében - főleg ama bizonyos ablakocskán át behatoló idegen rezgéshullámok hatása következtében - az önzetlen érzések folyama lassanként rendeződni kezd, s a szellem kezdi érezni, hogy az alsóbb fokozatok többé nem felelnek meg vágyainak, mind többször felemelkedik a magasabb régiók közelébe és sóvárogva irányítja figyelmét az azokban látható dolgok felé. Néhány visszatérés után akarata egyre erősebbé válik s mentális teste színesedni kezd. így ölti fel a szellem azt a finomabb anyagruhát, ami a felsőbb négy fokozatba való felemelkedését lehetővé teszi. Ezt a finomabb anyagruhát kauzális testnek nevezzük.

145

Gyönyörű, elragadóan szép forma a kauzális test. Könnyedségénél és nemes arányainál talán csak bűbájosán üde színezése lehet megragadóbb, mert a kauzális testet gyönyörűen színezik azok az akarat-és vágyhullámok, amelyek belőlük születnek. Itt vesszük észre először, hogy a szellem kauzális teste anyagrészecskéinek rezgése színt sugároz: a színek pasztellszerűen elmosódottak, számtalan valőrben gazdagok, foszforeszkálók, ragyogóak, melegek. A művészi alkotás lázábán égő szellemi teremtő erő narancsvörösbe játszó, tüzes, meleg sárga színt sugároz; a spirituális fejlődés színe álomszerű, halványlila, mely olykor mély berlini kékbe megy át: minél fejlettebb a szellem spirituális ereje, sugárrezgéseiben annál intenzívebben tör elő ez a ragyogó kék szín. A magasabb filozófiának, a tudásnak és bölcsességnek színe gyakran változó amaz elemek szerint, amelyekből az ilyen fejlettségű szellemek vágyai összetevődnek; leginkább mégis rózsaszínből a zöldbe átmenő. A magamagáért jóra irányuló tevékenység színe a nap aranyához hasonló sárga; a ragyogás annál melegebb benne, minél intenzívebb a szellem kisugárzó ereje. A kauzális test olykor-olykor földi emberek által is látható. Tisztánlátók jól meg tudják különböztetni a szellem kauzális testének állapotát a kisugárzó színekből. Azok a színek azonban, amelyek egyes teozófus írók könyveiben tisztánlátók közlései alapján leírva vagy lefestve találhatók, nem egyeznek a fent elsorolt színekkel. Az eltérés oka az, hogy a tisztánlátók földi testben élvén, a szemnél finomabb érzékszerveikkel csupán fényhatásokat tudnak észrevenni, vagyis olyan rezgéshullámokat érzékelnek, amelyekké a szellem kauzális testének rezgései az éterben átalakulnak. Ennek az érzékszervnek idegcentruma az agyban elhelyezett tobozmirigy (glandula spinealis), amely az éterrezgéseket érzékelhető színhatásokká tudja átváltoztatni olyan egyéniségeknél, akik tobozmirigyeiket már testük felépítése alkalmával a célnak megfelelően tudták megalkotni. A mi összeállításunk nem fényrezgéseket, hanem kauzális rezgéseket tüntet fel, tehát a színeket olyan megközelítő jelzésekkel láttuk el, amelyek legjobban megfelelnek a szellemek által látott színeknek. 2. Ha a szellemnek már nincs többé szüksége arra, hogy testen át érintkezzék a külvilággal és szellemtestvéreivel, akkor saját kauzális teste rezgéseit át tudja adni azoknak, akik akkor lépnek át a mentális világba. Ezzel a szellem leveti kauzális testét és felemelkedik egy magasabb régióba: az intuíciók világába. A kauzális test nem semmisül meg, csak gazdát cserél. Ez a változás tehát már nem tekinthető olyannak, mint az első halál: a fizikai test levetése vagy a második halál: az asztrálárny elhagyása. Sokkal könnyebben is történik. A szellem a kauzális testből kilépve, végleg megszabadult az anyagszerűségtől, de megtartja saját rezgési képességét, tehát megmarad az a tulajdonsága, hogy átvehet és átadhat rezgéshullámokat. Itt válik végre a szellem tisztán szellemmé. Az élet, ami itt reá nézve kezdődik: az örökkévalóság élete. Az intuíciók világából nem zuhannak le többé a szellemek. Nincs többé testük. Felvillanó, parányi lángocskához hasonlatosak; ha megjelennének előttünk, földi emberek előtt, isteneknek vélnénk őket, olyan csodálatos képességek fölött rendelkeznek. A szellem ezen a fokon már nem tanul többé, mert mindent lát: minden tudat intuíció formájában él a lelkében. Belső megérzése a dolgokat való lényegükben mutatja. Be tud kapcsolódni a kozmikus világtér rejtett, delejes erőgócpontjaiba, melyek látását a végtelenség határáig kiterjesztik. Csodálatos erő folytán, mely Isten lényéből árad reá, lát és tud: immár részese lett ugyanannak a munkának és kegyelemnek, melyből szépség és szeretet árad az egész világra. Vajon ez-e a rég sóvárgott Nirvána, melyben a lélek beleolvad az örökkévalóságba? A földi embereknek sok téves fogalmuk van erről. Maguk a régi hinduk is másképpen gondolkoztak az örökkévalóságról, mint a későbbiek, mert az Upanisádok korszakában a mitologikus idők szentjei oly földöntúli hatalomra tettek szert, amely az istenek hatalmával is vetekedett. Az ő felfogásuk szerint az intuíciók világába feljutott szellem nem olvad bele valami szent némaságba és vágytalanságba, hanem éppen ellenkezőleg: cselekvő és teremtő életet élt, mert közel jutott az örök Alkotóhoz. Buddha, aki a személytelen istenfogalom prófétája volt, a Nirvánában a vágyaktól való megszabadulást, a teljes vágytalanságot kereste; szerinte és az utána következő hindu bölcselők szerint a lélek a Nirvána kapujában felismeri, hogy csak az érzéki lét szemfényvesztése okozza az egyéni élet látszólagos realitását. Ebben a megismerésben a lélek elválik a múlandó és változó érzé-

146

ki kapcsolatoktól, az egyéni lét vágya kihal benne és felszabadul az én illúziója alól. Maga a szó: „Nirvána“ azt jelenti, hogy kialvás, a buddhizmus nirvánája kétségtelenül az egyéni lét megsemmisülését, a személytelen istenfogalomban való felolvadását jelenti. A régi hinduk tehát, Buddha megelőzői, kétségkívül tisztultabb és érzékenyebb szellemi öntudat alapján, közelebb jártak mostani megismerésünk lényegéhez, hogy a szellem a fejlődés magasabb fokain nem olvad be valami személytelen felsőbb öntudatba, hanem éppen ellenkezően: egyénisége önálló, egyedül kimagasló, isteni képességű szellemmé izmosul Itt kellene megemlékezni arról a kérdésről is, hogy hol van a szellem fejlődésében az a határvonal, amelyet meghaladva, nem kell többé a Földre visszajönnie? India népének hite szerint a földi halál után minden szellem eljut a szellemélet legmagasabb fokozatáig, tehát a mentális sík után következő intuíciók világáig, s itt körülbelül ezerötszáz évet kell eltöltenie, amíg újból megjelenhet a fizikai világban. Számtalan tapasztalat ellentmond ennek a feltevésnek. A szellem igen sokszor már az asztrálvilág alsóbb fokozatain felismeri elmúlt életének fogyatkozásait és vágyik vissza a Földre, hogy mulasztásait jóvá tegye; sok esetben pedig - éppen a legalacsonyabb fokon álló szellemegyéniségek eseteiben - a szellemi vezetők szuggesztív úton rákényszerítik az ilyen tévelygő vándorokat, hogy minél sürgősebben igyekezzenek földi emberekhez kapcsolódni. Látunk eseteket, amikor egyes szellemek fizikai haláluk után néhány hónap múlva új testbe szálltak, de még azok is, akik felemelkedtek a mentális világ magasabb régióiba, gyakran már néhány évtized elmúltával szükségét érzik az újból való lejövetelnek. Általánosságban mondhatjuk, hogy az intuíciók világába felemelkedett szellemnek nincs szüksége többé földi életre; a mentális világ magasabb fokozatáig emelkedett szellemek rendesen félanyagi világokban keresik meg a testi élet formáit, a mentális világ három alsó fokozatáig emelkedett vagy azon alul, csupán az asztrális világ valamely fokozatáig jutott szellemek pedig a Földhöz hasonló sűrűségű fizikai világokba szoktak leszállani fizikai test megalkotása céljából. Az intuíciók világát három nagy rétegre oszthatjuk fel. Ezek között első a spirituális előtti sík; itt élnek azok a fejlett szellemek, akik időről időre felöltve kauzális testüket, vezetik azokat a szellemeket, akik a mély anyagvilágokban védőszellemi hivatást töltenek be. Szférájuk a bolygórendszerek középpontját alkotó Napok fejlettségi színvonalának felel meg. Nagyobbrészt egyesült duálszellemek, immár nemi különbözőségek nélkül, de ha mélyebb világokba hivatás teljesítése céljából leszállnak, előbb mentális, azután asztrális testeiket öltik magukra. Az ilyen leszállások sok veszéllyel járnak, mert a sűrűbb anyagtestekben a szellem elveszítheti képességeinek egy részét és le is bukhat. A spirituális sík egy fokkal magasabb. Itt élnek azok a szellemek, akik a Földön a médiumi képességek fejlesztését, a szellem megvilágosodását, a vallások munkáját irányítják. A spirituális után következő, ismeretlen és titokzatos síkban egyedül Isten van. Ez azonban nem állandó tartózkodási helye, mert -mint azt e könyv első részében bővebben kifejtettük - Isten maga is állandóan fejlődik. A szellemek maguk is eljuthatnak ide, de abban az időben Isten már messze túlszárnyalta ezt a régiót is, a végtelenség nagy misztériumában új világosságokat és új ösvényeket jelölve. Az örökkévalóság birodalmába bepillantva, halandó ember nem tehet mást, mint hogy lehajtja a fejét és csendesen elhallgat a fátyolos messzeségbe vesző nagy titkok sejtelemszerű megérzése előtt.

147

A BIBLIA TÖRTÉNELMI ÉRTÉKE l. Isten választott népe 2. Jóslatok és látomások a zsidó korban 3. Jézus földi élete 4. Az apostolok szentegyháza 5. A Jelenések Könyve 1. Ama kútforrások között, melyeknek bizonyságtételét elmúlt évezredek történeti eseményeinek összeállításánál el szokás fogadni, a vallásos könyveket kevésre értékelik. A történetírás mai szellemének fogyatékos invenciója még mindig értékesebbnek tartja az adatok halmazát, egyes kimagasló politikai egyéniségek, királyok és hadvezérek zsarnoki törekvéseinek méltatását, mint a korok nagy szellemi lendületének megismerését. Pedig az események kronológiai felsorolása csak mintegy vázát adja a történelemnek. Ha látni akarjuk az eltűnt korok igazi képét, meg kell konstruálnunk az azokban élt embertömegek szellemi világát, vizsgálnunk kell eszményeiket, etikai ideáljaikat és az életüket betöltő törekvéseket. A lelkek morális tartalma sokkal beszédesebb bizonyíték, mint az írott emlékek sorozata. És még ennek a morális tartalomnak is csak halvány tükörképét találjuk meg az irodalmi emlékekben, ezek között a vallásos könyvekben. Mert ezek a könyvek olyanok, mint maga a természet: titkos értelmű jegyek gyűjteménye valamennyi; olvasni csak az tud bennük, aki érti a virágok szelíd áloméletét, a tengervíz egyetlen cseppjében nyüzsgő ázalagok életáramlását, akinek szívében tehát örökké zeng az élő, cselekvő, szent valóság: a szellemiség tiszta öntudata. S ha maga a történelem nehezen olvasható, még nehezebb elmélyedni annak a nagyjelentőségű korszaknak az eseményeiben, mely mintegy drámai keretben a földi élet rendeltetésének magyarázatát tárta az emberiség elé. Ez a kor az, amelyben Krisztus élt a Földön. A könyv pedig, mely ennek a kornak nagy tanulságait hieroglifákban megörökítette az utókor számára: a Biblia. Látszatra a Biblia alig valamivel több erkölcsi szabályok gyűjteményénél. Ha tudós boncolok ízekre szedik, akkor még e szabályok között is sok ellentmondást találnak; történeti megállapításait pedig szinte szokássá vált már lerombolni és kétségbe vonni. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a Biblia a felszínes olvasó számára hieroglifákban van megszerkesztve. A szellemi ismeretekkel rendelkező, modern kutató azonban kénytelen elismerni, hogy minél mélyebben hatol be ennek a könyvnek a rejtelmeibe, annál tisztábban áll előtte annak belső szépsége, szellemi gazdagsága és történeti jelentősége. A Bibliából tudjuk meg, hogy az a világtörténeti esemény, ami e nagyszerű könyv tengelyéül szolgál: Krisztus földi élete tervszerűen és szervesen egymásba kapcsolódó más események következményeképpen, évezredes előkészítés után jutott el a teljesülés valóságához. Minthogy Krisztus vallásalapítói mivoltában áll az emberiség előtt, ez a megállapításunk, elismerjük, a vallásos dogma köntösében jelentkezik, s ennek a látszatnak a kényelmetlenségétől mindaddig nem fog megszabadulni, míg be nem bizonyítjuk, hogy Krisztus fárosznak, bölcsnek, szellemi királynak és filozófusnak sokkal nagyobb volt, mint Vallásalapítónak, hiszen a keresztyén egyházat históriai valóságként nem is ő, hanem Pál apostol alkotta meg a tanítványok közreműködésével. Az emberiség évezredeken át tervszerűen vezettetett saját szellemiségének megismerése felé. Nagy tömegekben éltek a Föld szférájában magasabb világokból származó szellemegyéniségek, akik mintegy átitatták a levegőt a tisztultabb élethullámok rezgéseivel, s hosszú időn át a próbák számtalan változatával edzették, rostálták és fejlesztették azt a nagy szellemcsaládot, mely keretül volt szolgálandó a legnagyobb szellemegyéniség földi életének, aki ebbe a mély anyagvilágba önkéntes áldozatként leszállhatott. A zsidóság volt ez a nép, Isten választott népe. A zsidóság őstörténete tehát, aminek halvány visszfénye az ószövetségi könyvekben tükröződik, nem amaz események miatt érdekes, amelyek e nép hosszú hányattatásait kísérik, hanem a földi eseményekkel paralel lejátszódó szellemvilági mozgalmak miatt. Izrael népe tényleg Isten választottja volt. A zsidóság vezetői tudták és hirdették ezt, mert abban a korban

148

ők voltak a Föld népei között az az egyetlen szellemcsalád, mely még az ősteremtésből származott. Elsőszülötteknek nevezték magukat a zsidók; nem azért, mert Jákob megvette az elsőszülöttség jogát egy tál lencsén, hanem azért, mert ismerték eredetüket. A Földet már százezer évek óta benépesítették más szellemcsaládok; ezek mind későbbi eredetűek voltak, a legsűrűbb anyagiasságból, vagy a növényi és állati élet színvonaláról küzdöttek fel magukat és már ama szellemi előéletük miatt sem voltak alkalmasak kimagasló jelentőségű szerepre. Más csillagvilágok és naprendszerek rezgéseiből táplálkozva, a Föld szférájában csak lassan tünedezett el asztrális emlékezésükből az előélet rezonanciája, amely nem adhatott olyan tiszta hangot, mint a zsidóság szellemi előélete. A zsidóság tehát ki volt jelölve arra a szerepre, amelyet később végig kellett játszania. E kijelölésnek természetes következményeképpen a megpróbáltatások hosszú sorának kellett elkövetkeznie, hogy a zsidó nép fiai közül kiválasztassanak a szellemi előhaladásra képes egyének, akik később a szeretet vallásának zászlóvivőivé fognak majd válni. A próbaidő jóval az ótestamentumi időszámítás előtt, becslésünk szerint Mózes idejét mintegy húszezer évvel megelőzően kezdődött. Egy későbbi fejezetben, mely a földi szellemcsaládok eredetét és szellemi rokonságát tárgyalja, részletesen elbeszéljük a zsidó nép megpróbáltatásának módját, itt csak az érdekel bennünket, hogy mikor a legkiválóbb médiumi képességekkel megáldott őskori próféta, Mózes, a történelem színpadán megjelent, akkorra a zsidóság már mélyen belemerült az anyagiasság mocsarába, tévelygések és emberi gyarlóságok ködében élt, saját kárán megismerte a karma kérlelhetetlen törvényeit. Ezért voltak Mózes törvényei feltűnően szigorúak, olykor kegyetlenek. Mikor később az írástudók kérdést intéztek efelől Jézushoz, ezt a magyarázatot kapták: „Mózes a ti szívetek keménysége miatt adta nektek a törvényt“ -, amiben benne volt az is, hogy Mózes jogszabályai nem örökérvényű alkotások és van felettük magasabb törvény is. S minthogy a karma igen súlyosan nehezedett a megpróbáltatott népre, a zsidóság istenfogalma a kérlelhetetlen és bosszúálló Jehovah alakjában vált élő valósággá. A szenvedések legszebb elégikus rajza, Jób Könyve, elejétől végéig a karma titkos és mély értelmű törvényeit fejtegeti, világos jeléül annak, hogy a zsidóság ismerte az előző életekből áthozott bűnök súlyos következményeit. A naámabeli Sófár szemére veti Jóbnak, hogy Isten előtt tisztának meri magát nevezni: „Vajha az Isten szólana és megnyitná ajakit te ellened! Hogy megjelentené néked az ő elrejtett titkos bölcsessége által, hogy a te hamisságodnak kétszer nagyobb büntetését érdemlenéd a törvény szerint... Vajon az Isten bölcsességének mélységét megtalálhatod-é? Avagy a Mindenható bölcsességének mindenestől végére mehetsz-é?...Hosszabb annak mértéke a földnél és szélesebb a tengernél. Ha ki akar vágni, vagy berekeszteni, vagy egybegyűjteni: kicsoda állhat néki ellene?” (Jób 11:4-10.) De nemcsak maga a következmények törvénye volt ismeretes, hanem a karma átalakulása, a szabad választás döntő jelentősége is. Ennek világos nyomát Samud második könyvében találjuk (II. Sám. 24.), ahol le van írva, hogy az Úr szabad választást engedett Dávidnak három büntetési nem között: tetszése szerint választhatott hét esztendeig tartó éhség, három hónapig tartó, ellenség előtt való bujdosás, vagy három napig tartó döghalál között. Dávid válasza méltó királyi személyéhez: - Mindenfelől elég keserűségem vagyon nékem; de inkább, kérlek, hadd essünk az Úr kezébe; mert az ő irgalmassági nagyok; és ne essem ember kezébe...! Az Úr pedig, minthogy Dávid nem élt a választás jogával, a legnagyobb és legnehezebb büntetést bocsátá: a dögvész folytán hetvenezer férfi dőlt ki Izrael sorából három nap alatt. De még kegyetlenebb végzések is feltárulnak a nép előtt az ószövetségben. Sámuel első könyvében le van írva, hogy az Úr elküldé Saul királyt az amálekiták népe ellen azzal a szigorú utasítással, hogy pusztítsa el az egész országot és hányja kardélre még az asszonyokat, gyermekeket és barmokat is. Saul végrehajtja a parancsot, de emberi szívének gyöngesége miatt a királynak meghagyja életét, a marhának javát pedig hazafelé terelteti, hogy otthon megáldozhassa. Az agg Sámuel eléje megy az úton, és megfeddi a királyt Isten parancsának megszegése miatt: - Amilyen nagy vétek a varázslás és bálványimádás, olyan az Isten ellen való rugódozás és az Ő ellene való keménység. Azért mivelhogy te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is elvetett téged, hogy ne légy többé király! Ez a megalkuvást nem ismerő törvényszerűség űzi Izrael népét Egyiptomból a pusztába. A

149

kérlelhetetlenül szigorú karma kíséri a zsidóságot az ígéret földjén vívott számtalan nagy harcában, ez juttatja babiloni fogságba és ez tizedeli meg szakadatlanul, valahányszor eltávolodott a hagyományokban lefektetett, régi eszményektől. A régi krónikaírók irigylésre méltó naivitással jelzik ezeket a végzetes, nagy eltévelyedéseket: „Az Izrael népe szívében elfordula Istentől és bálványokat kezde imádni...“ Úgy hangzik ez, mint valami mese, pedig milyen tragikus volt a maga idejében ennek a kiválasztott népnek a bűnök, kicsinyességek és emberi gyarlóságok között való folytonos bukdácsolása! Egy szörnyű vérözön az egész zsidó történelem; tömegkarmák hekatombái, mint égő áldozatok magasra felcsapó lángjai, világolnak keresztül az elmúlt évezredek sötétjén. Az élet elemi formáinak véres vajúdása közben milliók hulltak ki a nagy emberi közösségekből és tovább zuhantak a végtelenségben más csillagokba, idegen mélységekbe; az itt maradottak pedig hosszú hányattatás és a babiloni fogság megaláztatásai után, tengernyi szenvedés ellenében méltóakká váltak annak a tanításnak az elfogadására, hogy mi tehát a földi élet célja, miért van a szenvedés, betegség, küzdelem és halál? A zsidóság története, úgy, amint az ószövetségben előttünk áll, nem egyéb, mint a szellemi élet egy örökérvényű, nagy törvényének demonstrálása: Isten Reményen megpróbálja azt, akit szeret... 2. A szenvedésekben és megpróbáltatásokban gazdag élet rendszerint elnyeri jutalmát: titkokat ismer meg, melyek a felszínes lelkek elől el vannak rejtve. Ha ez a szabály az egyéni életben könnyen felismerhető, bizonyára ugyanilyen következményekkel jár a népek életében is. Nem volt ok nélkül való a zsidóság súlyos megpróbáltatása. Szenvedései közben ez a nép nagyon sok értékes tapasztalatra tett szert és lelkében kivirágzóit, mint egykor Áron vesszeje, a szellemi öntudat tiszta képe. A zsidóság ismerte saját szellemi eredetét; tudta, hogy vezetői összeköttetésben állnak az Úrral, aki küldöttei által sokszor kinyilvánítja akaratát. A reinkarnáció törvénye is benne volt a köztudatban. Az álombéli látomások, médiumi jelenségek, jóslatok, szellemekkel való érintkezések gyakoriak voltak, s a tanultabbak apáról fiúra szállt hagyományként vették át elődeik ismereteit. Még a duálság törvényét is ismerték. Szent könyveik szinte kimeríthetetlenek a bizonyítékok felsorolásában, melyek azt mutatják, hogy a zsidóság szellemi ismereteinek gazdagságával messze megelőzte mindazokat a népeket, amelyek vele egyidőben benépesítették a világ színpadát, s ha tudásuk körülzároltabbnak látszik is, mint például a perzsák, hinduk, káldeusok és egyiptomiak ismeretköre, bizonyos, hogy ez a tudás etikai értelemben tisztultabb és emelkedettebb volt, mint a rejtett tudományokban kiváló népeké! Mózes főpapja, törvényalkotója, bölcs vezére volt népének. Médiumi képessége folytán állandó összeköttetést tartott fenn a szellemvilággal, s a zsidó nép mindenkor megtámadhatatlan igazságként vallotta, hogy Mózes törvényei szellemi vezetőktől, ezek közvetítésével tehát magától az Úrtól származnak. Papi fejedelmek uralkodtak a népen, s ezeknek tisztult erkölcsi felfogása szabta meg a nép hitének világosságát. Józsué után a főpapok tiszte a bírákra szállott át, később pedig a királyokra. Ugyanaz a folyamat ismétlődött meg itt is, ami az egyiptomiaknál a főpapok idővel elveszítették a szellemvilággal való közvetlen kapcsolatot, s ezért a felsőbb vezetés mindinkább világi hatalmasságokra helyeződött át. A zsidó történelem legkimagaslóbb egyénisége, Dávid király tiszta és fényes szellem, aki még emberi gyarlóságaiban is tiszteletreméltón nagy és rokonszenves, mert ezekben is túlnőtt a földiség által szabott kereteken. A materiális történetírók szívesen rajzolják őt tolvajnak, csalónak és nőrablónak; H. G. Wells kikérné magának, hogy családfája ilyen őssel büszkélkedjék. A szempontunkból azonban Dávid király példaképe annak az embernek, aki Istennel él és szellemiségének hangját követi. Amit legjobban szemére hánynak: Unás feleségének elvételét, pragmatikus szellemi megvilágításban nem lehet túl szigorúan megítélnünk, mert éppen Uriás feleségétől származott le az a híres családfa, amelynek végén a názáreti ácsmester jelent meg a világ színpadán; itt tehát magasabb szellemvilági okok működtek közre, amiket mi szűkös értelmünkkel el nem bírálhatunk. Dávid királlyal kezdődik a próféták korszaka. Ennek a kornak jelentősége a próféták látomásai és jövendölései által domborodik ki. A Zsoltárok Könyvének vannak részei, amiket később maga Jézus is idézett, mintegy figyelmeztetve a zsidókat, hogy nem tudják-e, mi íratott meg az ember fiáról? Dáviddal tehát

150

közvetlenebbé válik a kapcsolat a szellemvilág és az ember között; mint a felhők árnyéka a mezőkön, úgy vonul át a történelmen egy-egy levetített gondolat, ami odafenn a szellemvilágban már tiszta fénnyel lobog, mint eljövendő idők fényének ragyogása. Krisztus nem végezhette el a maga munkáját úgy, hogy égzengés közben, fényben és hatalomban szóljon az emberekhez; szegényen és megalázottan kellett megérkeznie, hogy csak az ismerje fel benne Isten küldöttét, aki a földi küzdelmek nehéz iskolájában már kifejlesztette az égi szépségek iránt való fogékonyságát. Ami az ember szeme előtt oly sokáig el volt rejtve, a szellemélet magas régióiban már régen teljes egészében ismeretes volt; a szellemvilág évezredek óta tudta a kereszt jelentőségét és látta a majdan bekövetkező tragédiát, az isteni világterv részletét. Ennek a nagy lelki várakozásnak a feszültségét hozták le magukkal a próféták és tükröztették az emberiségre jóslataik által. Csodálatosnak kell mondanunk azt az erőt, amellyel a próféták olykor a részletekbe menően előre megjelölték az eljövendő világszellem földi életének eseményeit. Ézsaiás közli, hogy Dávid királyi székében erős utód fog ülni, ki neveztetik majd Csodálatosnak, Tanácsosnak, erős, hatalmas Istennek, örökkévalóság Atyjának, békesség Fejedelmének. (Ézs. 9:6.) Ez az eljövendő, nagy szellem nem szemeinek látása szerint ítél és nem füleinek hallása szerint dorgál, hanem igazság szerint ítéli meg a szegényeket és a Földnek alázatosait és ajakának lelkével megöli a hitetlent, (11: 3-4.) Az emberek között utálatos és megvettetett lészen és semminek fogják őt állítani; megostoroztatik és megvettetik, mindazonáltal nem nyitja meg száját. Mint bárány a mészárszékre vitetik, jóllehet álnokság nem találtatott az ő szájában; a bűnösök közé soroztatik és halálra adja magát, miután a bűnösök bűnét hordozta és érettük imádkozott. (53: 1-12.) Mikeás próféta előre látja a babiloni fogság szenvedéseit és hétszázötven év távlatában megjelöli a kicsiny Betlehemet Júdeában, ahol Izrael királya születni fog, amaz uralkodó, kinek eljövetele örök időktől fogva el van határozva. (Mik. 5:2.) A nagyszerű látomásairól híres Dániel próféta pedig Gábriel főangyaltól vett közlés alapján megírja, hogy a babiloni fogságból való szabadulás és a Jeruzsálem újabb felépítésére vonatkozó parancs kiadatása után hét hét és hatvankét hét fog elmúlni Krisztus Fejedelem eljöveteléig; a hetvenedik héten megölik Krisztust, és az utána következő fejedelem elpusztítja a szent várost. (Dán. 9: 2526.) A zsidó időszámítás szerint a „hét“ megjelölés hét évet, azaz egy évhetet jelentvén, a prófécia beteljesüléséig hatvankilencszer hét, azaz négyszáznyolcvanhárom évnek kell eltelnie. A Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancsot Dániel próféta halála után Artaxerxész perzsa király adta ki Róma alapításának 299-ik évében, s ettől számított 483 év múlva, vagyis 782-ben (ab urbe condita) Krisztus megkezdette nyilvános tanítását; háromévi működés után, vagyis a próféta által megjövendölt hetvenedik évhétben pedig keresztre feszíttetett. Ebben a jövendölésben nem csupán az időpont megjelölése csodálatos, hanem az is, hogy Dániel a megváltót Chrestos-nak (felkentnek) nevezi, s ebben a szóban benne van a keresztnek, mint a földi szenvedések szimbólumának megjelölése is. Más helyen elmondjuk, hogy a kereszt jegyét Amerikai őslakói, a régi inkák már 4-5000 évvel ezelőtt ismerték és vallási szertartásaikban szimbólumként használták; joggal vélhetjük tehát, hogy az istenember földi tragédiájának e titkos jegye a szellemvilágban már évezredekkel azelőtt lobogó fáklyaként ragyogott át az idők végtelenségén. A Jézus kora előtt élt utolsó próféták már mind teljes világossággal látják a bekövetkező eseményeket. Zakariás próféta megjósolja, hogy Izrael királya szegényen fog megjelenni és nőstényszamárnak a vemhén jár Jeruzsálem leányai előtt (Zak. 9: 9.); Malakiás pedig megírja az ószövetségnek vigasztaló utolsó sorait: „Ímé, én elbocsátom nektek Illyés prófétát, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és becsületes napja. És az atyáknak szíveket a fiákhoz hajtja és a fiáknak szíveket az atyákhoz hogy eljővén, el ne veszítsem e Földet örök veszedelemmel...“ (Mal. 4: 5-6.) Ebből a közlésből lett a zsidók előtt nyilvánvalóvá, hogy Illés eljövetele meg fogja előzni a Messiás születését és erre támaszkodva mondta később Krisztus, hogy Illés immár eljött Keresztelő János alakjában, de az emberek nem ismerték fel benne a régi prófétát. (Máté 17: 12.) Ezek a jóslatszerű szellemi közlések nem csupán a bölcsek és beavatottak előtt voltak ismeretesek, hanem az egész nép tudott róluk. A papok prédikációikban számtalanszor felolvasták és magyarázták az írásokat, tehát a köztudatban élt a Messiás-várás égő sejtelme. Az ószövetségi könyvek emellett úgyszólván minden lapon bőséggel mutatnak fel dokumentumokat a szellemi élet törvényeinek ismeretéről: a krónikások tudnak angyalok megjelenéséről, sugalmazásokról, a lelkek vándorlásáról és a földi élet megismétlődéséről, titkos jelekről, a karma törvényeinek módosulásairól, szóval mindazokról a nagy titkokról, amiket a huszadik századbeli modern tudományosság még megvizsgálásra is alig tart érdemesnek, nemhogy azoknak

151

mélységeibe be tudna hatolni. Olvassuk el például Ezékiel nagyszerű látomását a csontok meg-elevenedéséről. Az Úr - beszéli a próféta - egy lélek által elvitelé őt a temetőkertbe és megmutatá az ott heverő csontokat. Prófétálnia kelleték nekik ilyen szókkal: „Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!“ És az égi szózatra a tetemek megelevenedtek, hús és vér szállá reájuk és a négy szelek felől előjött lélek lelket lehelt beléjük. És a bölcsesség örök forrása, aki megnyitja a halottak koporsóit és új életet ad a régen eltávozott szellemeknek, mint egymás mellé helyezett két fagallyat, összeforrasztja a széthullott törzseket egyetlen fává, egyetlen néppé: „Ímé, felveszem az Izrael fiait a pogányok közül, akik közé mentek és egybegyűjtöm őket mindenfelől és viszem őket az ő földjükre!“ (Ezék. 37: 1-21.) Vajon lehetne-e mélyebb költői meglátással kifejezni az újra megismétlődő élet törvényét, mint e drámai elevenségű képpel? A megpróbáltatásokban széthullott s a pogányok közé el-széledt szellemtestvéreknek új földi életet ad az Úr és visszavezeti eltévelyedett fiait az ősi földre - ez van kifejezve ebben a látomásban, mely tisztán megmutatja, hogy a zsidóság hitt a reinkarnációban és ismerte szellemi hivatását. Álmok, látomások, jelek, hangok, szellemi közlések megszámlálhatatlan mennyiségben vonulnak fel a Bibliai lapjain s valóban nem lehet eléggé csodálni, hogy a keresztyén vallások, melyek az ószövetségi könyveket az újszövetség alapjául fogadják el, annyira idegenkednek még ma is a szelleméleti jelenségek megvizsgálásától és felismerésétől. Maga a médiumi tevékenység is régóta ismeretes volt a zsidók előtt; ismerték az intuitív médiumi gondolatátvitel módját és formáját, sőt a teljesen mechanikus szellemi hatásokat is. Sámuel első könyvében olvassuk: „Az Urnák lelke rád száll és prófétálni fogsz, mialatt más emberré változol“. (7. Sám. 10:6.) Saulnak az endori asszonynál tett látogatása a mi szempontunkból annyira jelentős, hogy ezt a részletet külön ki kell emelnünk. Saul abban az időben féltékenyen őrködött királyi jogai felett és nem szívesen vette, ha országában próféták és médiumok működtek. Ezért szigorú parancsot adott ki, hogy a „varázslók“ szüntessék be tevékenységüket. Sámuel nemrégen halt meg; ő volt a szellemvilággal való közlekedésnek leghivatottabb mestere és korában különösen sok volt a látó médium, a Biblia Károli fordítása szerint „néző-varázsló“. Mikor aztán a filiszteusok hatalmas haddal támadták meg Saul országát, a király „tanácsot kérde az Úrtól, de nem felele meg néki az Úr, sem álomlátás által, sem az Urim által, sem a Próféták által“. Saul tehát, aki gáncsot vetett a szellem szabadsága elé, most szorult helyzetében hirtelen ráeszmélt, hogy milyen elhagyatott a földi ember, ha az égiek nem akarnak róla tudomást venni. Sürgősen médiumot kerestet tehát, és emberei hírül hozzák, hogy Endorban él egy nevezetes asszony, „kiben jövendőmondó lélek vagyon“. A szent könyv így folytatja tovább az ókori szeánsz leírását: „Másnak tettetvén azért Saul magát és más ruhát vevén magára, elméne ő és két szolgája ővele; és jutának az asszonyhoz éjszaka és monda: Kérlek, mondj jövendőt nékem a jövendőmondó lélek által: és támaszd fel nékem azt, akit mondok néked. És monda néki az asszony: Ímé, te jól tudod, mit cselekedett Saul, ki a jövendőmondókat és a varázslókat eltörlötte e földről; miért akarod azért tőrbe ejteni az én lelkemet, hogy megöless engem? Megesküvék azért néki Saul az Úrra, mondván: El az Úr, hogy e dologért büntetésed nem lészen. Monda azért az asszonyember: Kit támasszak fel néked; és ő monda: Sámuelt támaszd fel nékem. Látván pedig az asszony Sámuelt, felkiálta nagy szóval és monda Saulnak: Miért csaltál meg engemet? Mert te vagy Saul. És monda néki a király: Ne félj. Mit látál? Felele az asszony Saulnak: Isteneket látok, hogy jőnek fel a földből. És monda néki: Micsodás ábrázatú? És monda: Ím egy vén ember jő fel és bő köntös vagyon rajta. És megesméré Saul, hogy Sámuel volna és arccal a föld felé meghajtá magát és tisztességet tőn néki. Monda pedig Sámuel Saulnak: Miért háborítál meg engemet, hogy engemet a földből kihívatál?... Vajon miért kérdesz engemet, ha az Úr eltávozott tőled és ellenségeddel vagyon? Mert mivelhogy nem engedél az Úr szavának... azért cselekszi ő veled ezt a mai napon. És az Úr veled egyetemben az Izraelt is a filiszteusok kezébe adja és te s a te fiaid holnap velem lesztek és bizonyára az Izrael táborát is az Úr a filiszteusok kezébe adja. Mindjárt azért Saul hirtelenséggel a földre teljességgel leesék; mert felette igen megrémült vala a Sámuel szaván és semmi erő nem vala benne... (I. Sám. 28: 8-20.)

152

Ebben a nagyon érdekes leírásban az a figyelemreméltó, hogy Saulnak álruhájában sikerült az endori asszonyt személye felől megtévesztenie, de mikor a médium meglátja az előtte megjelenő szellemet, vagyis amikor már transzba merül, saját kibontakozott szellemiségével azonnal felismeri látogatójában a királyt. Az asszony szellemeket lát kiemelkedni a földből, s az általa adott leírás alapján ismeri fel Saul a szellemalakban megjelent Sámuel. A történeti teljesség kedvéért meg kell még jegyeznünk, hogy Saul másnap nagy ütközetet vívott a filiszteusokkal és fiaival együtt el is esett, tehát Sámuel jóslata hamar beteljesedett. Évezredekkel ezelőtt lejátszódott, régi történet ez; vajon mi benne a csodálatosabb: az-e, hogy akkor ilyen nagy titkokat már tudtak az emberek, Vagy az, hogy évezredek elmúltával, ma még nem tudnak? Hiszen vannak rejtélyes összefüggések, melyeket még ma is nehéz megmagyarázni azoknak, akik a dolgok belső kapcsolatait megérteni nem tudják. Nézzünk egy esetet. Dávid királynak természetszerűleg van duálszelleme, aki itt él a Földön. A duálszellem azonban - női szellem létére - csodálatosképpen férfialakban jelen meg Dávid földi életében. Gyakran megtörténik ez ma is; ily lehetőségekről már bőven szóltunk az előző fejezetekben. Saul király fia az, az ifjú Jónathán. Hogy ír meg ilyen mély titkot a Biblia? „...A Jónathán lelke Dávid lelkével egybecsatoltaték és Jónathán úgy szerété őtet, mint a maga lelkét. És ismét újonnan megesküvék Jónathán Dávidnak, mivelhogy igen szereti vala őtet, mert szinte úgy szereti vala őtet, mini a maga lelkét“. (I. Sám.20: 17.) Mikor pedig később Saul fiaival együtt elesik a harcban, Dávid így kesereg bánatában: „Nagy keserűségben vagyok éretted, édes atyámfia, Jónathán, felette igen kedves voltál nálam: nagyobb volt hozzád való szerelmem az asszonyhoz való szerelemnél“. (II. Sám. 1: 26.) Csupa sejtelemszerű, halk érintése ez nagy dolgoknak. József megfejti a fáraó álmát; Dániel megmagyarázza Nabuk-Edn-Eszár és Belszázár látomásait; az Úr angyala üzenetet jelent Ábrahámnak., Jákobnak; közvetlenül szól az isteni szózat Mózeshez az égő csipkebokorban; angyalok, égi hírnökök, szellemalakok, látomások, jövendölések lengik át az egész ókon zsidó történelmet: vajon a földieknek az istenekkel való ez a boldog vegyülése mind csak szép mese volna-e, vagy egy sugárzóan nagy, fényességében hasonlíthatatlan kornak áttüzesedése a leszállani készülő Világszellem közeledésének sejtelmétől...? A zsidó őskor szellemi eseményei előjátékul szolgáltak az emberiség nagy tragédiájához. A földi embernek meg kellett ismernie saját szellemiségét, hogy fogadhassa és megérthesse azt az isteni lényt, aki az idők teljességében a Föld poráig alázván magát, emberi testbe öltözve érkezett meg ide tanítani, a lelkekben fáklyát gyújtani, fellobbanni, szenvedni s végül a kereszthalál kínjain keresztül megmutatni nekünk - a testtől független szellemi élet csodálatos szépségét.

153

A Biblia történelmi értéke (folytatás) 3.

Jézus földi élete két hosszú évezred ködén át világol a mai emberiségre. Hadi tények és nevezetes hódítások nem őrzik emlékét, országa nem volt ebből a világból való és ennek az elmúlt életnek a rezgéshullámai mégis az újból élt és sokszor megszakadt emberi sorsok miriádjaiban ébresztettek visszhangot. A huszadik század embere kétféle megvilágításban látja Jézust. Láthatja az egyházak megvilágításában, mint emberi testbe öltözött Istent, akinek csodák szegélyezik az útját s akinek földi tevékenységét kutató értelemmel mérni nem szabad. Vannak dolgok, s vannak különösen Isten által kijelentett igazságok, melyekkel szemben a bírálat és mérlegelés az egyház felfogása szerint bűnszámba megyén; itt csupán csak hinni kell, hinni, hogy a lelki élet terén fennállnak bizonyos premisszák, melyek az ember életét akkor is irányítják, ha azoknak célját és eredetét nem értjük. De néhány évszázad óta megsokasodott azoknak számuk, akik az ilyen dogmaszerű kijelentéseket nem tudják többé elfogadni. Azt tartják, hogy ha ma, a természet törvényszerűségeinek ellenére nem történhetnek csodák, akkor nem történhettek Jézus életében sem. Jézus alakjáról tehát le kell fejteni a glóriaszerű legendás felhőköpenyeget, s akkor meglátjuk a történelmi alakot a maga igazi mivoltában: Jézust, mint hozzánk hasonló embert, akinek morális ereje és tisztasága elérte, sőt sokban meg is haladta az ókor más nagy gondolkodójának színvonalát. Ez a másik megvilágítás. Isten volt-e tehát, vagy ember? A vallásos érzelműek már magát a feltevést is sértőnek találják, hogy Jézus isteni természetét kétségbe vonni lehessen; az egzakt gondolkozásé modern felfogás viszont a priori, elutasít minden csodaszerű beállítást és azt vitatja, hogy a természet ismert szabályaival ellenkező hit a józan értelemmel ellenkezik. Látnivaló, hogy e két ellenkező tanítás sohasem fog egymással megbékülni tudni, ha mindegyik fel nem ad valamit dogmatizmusából. Mert ahogyan dogma a bírálat nélkül megkövetelt vakhit, éppen úgy puszta dogma a tudománynak az a büszke megállapítása, hogy az anyagi élet törvényszerűségei a mai ember előtt már ismeretesek. Ennek a könyvnek minden lapja hangos tiltakozás a tudomány dogmatizmusa ellen. Az emberi a természeti jelenségeknek csupán a felszínét ismeri; ezer és ezer olyan terület van még, ahol az első kapavágást sem tették meg az előfutárok s amelyeken évszázadok tapogatózó előhaladása után új megismerések boldog öröme várakozik az emberiségre. Magának az anyagnak, amelyben élünk, nem ismerjük eléggé behatóan a törvényeit; csak felszínesen látjuk az organizmusok életfunkcióinak lefolyását, a legfontosabbat pedig, a szellemet, metafizikai fogalomnak, tehát megfoghatatlan semminek tekintjük, ahelyett, hogy élő valóságként tudnánk felfogni! Ha azonban egykor megtanulja majd az emberiség, hogy a valódi természettudományi ismeretek - tehát nemcsak az érzékek által észlelhető, durva anyagra vonatkozó empirikus megfigyeléseknek, hanem a láthatatlan természeti erők működését magyarázó természettudományi ismereteknek gyűjteménye - a Földön élő szellemet úrrá teszik a természet felett, úgy, hogy az ember egykoron parancsolni tud majd a szeleknek, viharoknak, a test hanyatló erőinek, amikor tehát az ember a maga tudománya és szellemi világossága által ura lesz ifjúságnak, egészségnek, légköri elektromosságnak és a Föld számtalan belső energiájának: akkor majd nem talál semmi rendkívülit abban, hogy élt valaha egy korát évezredekkel túlhaladott, csodálatos erejű szellem-egyéniség, aki mindezekkel a képességekkel már akkor rendelkezett. Isteni erejű lényekké leszünk egykor mi magunk, most élő emberek is; tehát lehiggadt értelmi mérlegelés alapján bízvást isteninek nevezhetjük azt a kivételes Szellemet, aki hétezer évvel ezelőtt, az emberi társadalomnak ama gyermekkorában, az anyag törvényei felett akkora erővel tudott rendelkezni, hogy földi tevékenysége még ma is a csodák láncolatának tűnik fel. „Ha annyit hitetek volna, mint a mustármag és ezt mondanátok imez hegynek: menj el innét amoda, elmenne és semmi lehetetlen nem volna nektek“ monda Jézus egykoron. (Máté 17:20) A hitnek ilyen mértéke: a teremtő akarat. Jézus rendelkezett az akaratnak ezzel a mennyiségével és azért mondhatta a

154

halottnak: „Lázár, jöjj ki!“ Jézus tehát a szellem erejét revelálja nekünk, s azok a rendkívüli cselekedetek, amiket mi csodáknak vélünk, nem csodák, hanem egy roppant erejű szellemnek az anyag felett elért természetszerű diadala. A mi korunknak a lelkek mélyén pihenő, legfőbb vágya az lévén, hogy a spirituális élet törvényszerűségeit megismerje és ez ismeret által azok felett úrrá lehessen: nyíltan megvallhatjuk, hogy századunk kialakulóban levő spirituális ismeretanyaga szerint Jézus Krisztus halála után nem csodaszerűen, hanem természeti törvények szerint, élő testi valóságában jelent meg újból tanítványai előtt, a szellem akaratának ilyen nyílt dokumentálása után pedig ugyanazzal a rendkívüli erővel élő fizikai testét újból pillanatok alatt szétoszlatta. Megtette ezt először Mária Magdolna előtt Nisan hó 16-án a nyitott sziklasír mellett, később az emmausi úton Kleofás és tanítványtársa előtt, majd Simon előtt és a jeruzsálemi kis házban összegyűlt tanítványok előtt, ahol evett és ivott velük, kezét nyújtotta és a kételkedő Tamásnak megengedte, hogy ujját sebeibe bocsássa. Mindez rendkívüli, de épp oly természetszerű cselekedet volt, mint mikor Jézus feltámasztotta a naini ifjút, Jairus leányát, vagy a három nap óta eltemetett Lázárt. Nem több a csodálatos halfogásnál és az ötezer férfi megvendégelésénél, de kevesebb sem annál, amire csak isteni erővel rendelkező, az emberi mértéket jóval meghaladó szellem tud végezni, s amit az emberek ismereteik hiányossága miatt csodának szoktak nevezni. Csodák is maradnak Jézus cselekedetei mindaddig, míg meg nem ismerjük az anyag törvényeit s a szellemnek azokon elérhető hatalmát; azontúl azonban mindent érthetőnek és természetszerűnek fogunk találni, mert ezek a cselekedetek nem egyebek, mint a szellem diadalának bizonyítékai az anyag felett olyan magasabb rendű szellemegyéniség kezében, aki mint Jézus, akaratának erejével uralkodni tudott minden anyagi vonatkozáson. Amikor ez a nagy szellem, befejezvén tanítását a Földön, visszatért égi hazájába, az emberiségnek az a kis köre, mely a rendkívüli eseményeknek tanúja volt, apáról fiúra szálló hagyomány gyanánt tartotta fenn a csodálatos történeteket. A legelső írott emlékek talán Pál apostol levelei, amelyek az eseményeknek mintegy csak szellemüket érintik, de már a hatvanas években ismeretes volt Máté evangéliuma, amit követett Márk, Lukács és legvégül, a kilencvenes években János feljegyzése. Ezek a kánoni iratok mind olyan időben keletkeztek, amikor még éltek az események szemtanúi; az evangéliumok tehát csak olyan tényeket állíthattak, amelyek a köztudomással nem ellenkeztek. De már a Krisztus utáni 200-ik évtől kezdve bírálgatni kezdték az egyházatyák a héber-arám, egyiptomi-kopt, szíriai, etiópiai és görög nyelvű fordításokban elterjedt iratokat, a laodikeai zsinaton pedig (360-ban) már egész sereg egyházi iratot apokrifnek bélyegeztek és megbízhatatlanságuk miatt kihagytak a Szentírásból, íme, négyszáz évnél kevesebb idő alatt fantasztikus részeket költöttek a való történethez, de ugyanennyi idő alatt fellépett a kételkedés szelleme is, mert ezen az időponton túl az egyház, mintegy védekezésül, kiépítette dogmatizmusát és inkvizíciós törvényszékekkel őrködött annak tekintélye felett. Hogy mi maradt meg az utókor számára az első századokban forgalomba került őskeresztyén iratok közül és mi veszett el a történelem viharaiban, az nem lehetett a véletlen műve. Jézus maga is tudta és akarta, hogy csak lényeges, nagy momentumok vésődjenek bele az emberek emlékezetébe, mert igen sokszor megtiltotta azoknak, akiket meggyógyított, hogy a velük történt dolgokat elbeszéljék. Mikor Bethániában a bélpoklos Simon házában időzött, egy asszony jött hozzá és drága kenetet öntött a Mester fejére. Jelentéktelennek látszó esemény ez, a tanítványok meg is feddik a drága kenettel pazarlóan bánó asszonyt, de Jézus ezeket a mély értelmű szavakat intézi hozzájuk: - Ne bántsátok őt, mert az én közelgő temetésemre gondolt, amikor drága kenetét reám öntötte. Bizony mondom nektek, hogy valahol az egész világon prédikáltatik az evangélium, az is hirdettetni fog, az ő emlékezetére, amit ez az asszony velem cselekedék… (Máté 26:13) A látszólag jelentéktelen esemény tehát nagyon is jelentős volt: a bethániai asszony intuitív módon megérezte az elkövetkezendő tragédiát és szívének tiszta részvéte fenntartotta emlékezetét. Jézus látta a jövőt; nemcsak ilyen aprólékos részletekben, hanem nagy eseményekben is megmondta, hogy milyen időknek kell következniük. „Akkor megnyomorítanak titeket és megölnek és gyűlölségesek lesztek minden népek előtt az én nevemért....És sok hamis próféták támadnak, kik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a bűn igen megsokasodik, az atyafiúi szeretet is sokakban meghidegedik...“ (Máté 24:9-12) Aki olyan jól ismerte az anyag törvényeit, az biztosan látta a jövőt és az emberiség fejlődését is.

155

A világtörténelem folyamán bekövetkezett hangulatváltozások valóban elhalkították az emberek szívében a szeretetet Krisztus iránt. Mikor a XVII. században az angol racionalizmus átcsapott a kontinensre, egyre több lett a hamis próféta, aki hirdetni kezdte, hogy Jézus ügyes mágus volt és csak szuggesztív erejével tudta tanításait elfogadtatni. Az evangélium történeti eseményeinek pragmatikus revíziója a XIX. század derekán a német Strauss Dávid Frigyes munkájával indult meg; nemsokára megjelent Ernest Renan nagy műve, s ennek nyomán a természettudományi gondolkozás által megtermékenyített modern kultúra eldöntött tényként kezdte elfogadni, hogy Jézus a maga korának nem nagy jelentőségű, egzaltált lelkű filozófusa volt, akinek emléke talán fenn sem tudott volna maradni, ha nem lép fel utána a hisztérikus tömegszuggesztió. Renan szerint Mária Magdolna felizgatott képzelete látni vélte a sírból kilépő Messiást, a „feltámasztás dicsősége tehát Mária Magdolnáé; Jézus után Mária az, aki a legtöbbet tette a keresztyénség megalapítására...“ A marxi szocializmus már egyenesen kártevőnek minősítette Jézus tanítását, mert az emberek lelkébe bevitte a lemondás és alázatosság „szolgaiságát“ és ezzel erkölcsi alapot teremtett a tömegek kizsákmányolására. Innen a Haeckel és Ostwald monizmusán át már csak egy lépés volt Artúr Drews karlsruhei tanárig, aki 1905-ben megjelent könyvében (Christusmythe) nyíltan kifejti, hogy Jézus sohasem élt, Jézus elképzelt istenfogalom s az evangélumokat csak azért eszeltek ki, hogy a láthatatlan istenfogalmat közelebb hozzák az emberiséghez. Georg Brandes és legújabban a német Raschke kötetekben bizonyítgatják ezt a feltevést. Az egyháznak minden erőfeszítése eredménytelennek bizonyult e törekvésekkel szemben, hiszen a természettudományok fejlődése nem tartóztatható fel többé, s minden újabb eredmény, mely az ember gőgjét fokozta, távolabb vitte a világot a szeretet eszményétől. A világháború nagy megrázkódtatásainak kellett jönniük, hogy milliós embertömegek elmerüljenek a világnyomor szörnyű megpróbáltatásaiban és a lelkeknek ebben a reménytelen éjszakájában ismét megszólalhasson Ő, az örök vigasztaló. A megalázottak a szenvedések tisztító tüzében égve, mélyebben látnak az élet és halál elrejtett igazságainak misztikumába és odaomlanak Krisztus lábaihoz, aki megtanította a világot a szellem életének ismeretére. Égi kéz által irányított események vezették tehát vissza az emberiséget a tiszta eszményiséghez: Krisztus maga jött el lélekben és igazságban, hogy a materializmus útvesztőjében eltévedt mai embernek újból megmutassa a szeretet áldóan sugárzó napját... A keresztyén egyházak, ha felismerik az idők lendületét, nem fognak tovább harcolni korunk hatalmas spirituális mozgalma ellen, hanem megértik, hogy ez az irányzat nyújtja az egyetlen lehetőséget, mellyel a vallások morális értékeit át lehet menteni a XX. század emberiségének megismerést szomjazó lelkébe. Jézus földi életének hittel és megvilágosodott értelemmel való gondos átvizsgálása mindenkit meggyőzhet arról, hogy ez az élet a legmélyebb értelmű tanításokat szimbólumokban adta a világnak. A legnagyobb rejtély egyúttal a legmélyebb szimbólum: Jézus halála és feltámadása a mi testünk halálát és szellemünk továbbélését dokumentálja. De ezt nemcsak életével, hanem szavaival is kifejezetten tanította. „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki én bennem hiszen, ha meghal is, él!“ A tépelődő Nikodémusznak azt mondja: „Ne csodáljad, ha azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél ahová akar fúni, fú, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megyen: így vagyon minden, aki Szent Lélektől születtetik“. (Ján. 3:7-8) Milyen gyönyörűen benne van ebben a gondolatsorban az emberi szellemnek a világban való szakadatlan áramlása! Ki tudja, honnan jövünk, s hová megyünk? A Mester tudja: mindenki, aki a láthatatlan és elérhetetlen Szent Szellem akaratából születik, szakadatlanul száll a világban egyik csillagról a másikra, egyik életből a másikba, mint ahogyan a szél jő ismeretlen tájakról és megyen tovább ismeretlen tájak felé. „Földi dolgokat mondtam néktek és nem hiszitek“ - folytatta tovább Nikodémuszhoz intézett tanítását Jézus, világosan jelezvén, hogy ezt a kijelentést a szavak valódi értelmében kell venni, tehát földi szavakkal van kifejezve a tanítás lényege: „Szükség néktek újonnan születnetek“. Később még megerősíti ezeket a kijelentéseket: „Amit tudunk, azt mondjuk és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; de a mi tanúbizonyságunkat nem veszitek bé...”. És végül elégikus szomorúsággal fejezi be tanítását: „Íme, világosság jött a világra, de az emberek inkább szeretik a setétséget, mint a világosságot…” Jézus arra tanítja követőit, hogy Illés próféta eljött új testben, de az emberek nem ismerték őt fel Keresztelő Jánosban. A Tábor hegyén Mózes és Illés szellemével beszélget; azt mondja, hogy Ábrahám előre

156

tudott az ő eljöveteléről és örült ennek. Az apokrifnak bélyegzett Jakab Evangéliuma tényleg elmondja, hogy mikor a betlehemi bölcső előtt a három keleti bölcs megjelent, ezeknek egyikét Ábrahám szelleme vezette. Elmondja Jézus a gazdag és Lázár történetét (Luk. 16:19-36); Íme, Lázár nem fekszik a sírban és nem várja az utolsó ítéletet, hogy feltámadhasson, hanem fösvénységének kínjaiban vergődik és szeretne hírt adni az élőknek az ő szenvedéseiről, mert ha a halottak közül valaki visszamenne, annak az élők bizonyára hinnének. A halott nem hal meg, csak rothadandó teste tér vissza az anyaföldbe; mint Pál apostol oly világosan mondja: „Elvettetik rothadandó test, feltámasztatik rothadatlan“.... Vannak mennyei testek: vannak földi testek; de különb dicsősége vagyon a mennyeieknek, különb a földieknek... Így sugárzik át az egész evangéliumon a krisztusi tanítás legfelségesebb igazsága, hogy aki tud hinni az ő isteni szellemének felsőbbrendűségében, az magamagában érzi a szellem isteni természetét és az nem hal meg a halálban, hanem inkább abban nyeri el az élet igazi szabadságát és teljes szépségét. Nézzünk végig ezen a gyönyörű, gazdag életen, úgy, amint az evangéliumok tükrében előttünk áll. Ott áll a hegyen, és tanítja a sokaságot a szeretet örök szépségű igazságaira: „Boldogok a békességre törekvők, mert ők Isten fiainak mondatnak. Boldogok, kik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak és akiknek szívük tiszta; boldogok a lelkükben igénytelenek és alázatosak...” Soha senki nem mondta ki addig ezeket a titkos értelmű szavakat, melyekben benne van a földi ember életének egész tragikuma, a szenvedések tisztító ereje, a szeretetnek az a világfenntartó, nagyszerű lendülete, mely Isten szívéből árad, s beragyogja a végtelenséget! Megtanítja az embert imádkozni: Légy ura vágyaidnak s bízd rá Istenre, hogy mit adjon meg neked, mert jobban tudja, mi áll érdekedben. A mindennapi élet legmagasabb erkölcsi szabályait az igazság bámulatos művészi egyszerűségévei fejezi ki: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Ne gyűjts kincset a Földön. Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Légy elnéző és megbocsátó. Légy jóakarója a te ellenségednek. Ha megbotránkoztat a te szemed, vájd ki inkább, hogy megmenthesd lelked tisztaságát“. Mind olyan tanítások ezek, amelyek abból a távolságból mérlegelik a földi ember életének értékét, ahonnan csak Isten nézhette evilágot, s ha csodálatosnak tetszik előttünk, hogy Jézus tízezer évekkel megelőzte az embert a természet erőinek uralma alá hajtásában, éppen olyan csodálatosnak kell felismernünk erkölcsi erejét, amellyel az önzésbe merült emberiségnek az önmagát feláldozó odaadást és szeretetet merte legelső törvényül megszabni. Hiszen még ma, kétezer év távlatában is az önzés uralkodik a földi törekvések felett! Kihívás volt az egész emberiség ellen a szeretet elvének, mint egyetlen helyes életformának hirdetése. Meg is feszítették érte Jézust, de tanítása, élete és példamutató halála elhintette a szívek mélyén az isteni jóság szikráját, s ő, aki nemes harcát hittel és meggyőződéssel vívta meg az utolsó pillanatig, joggal mondhatta: „Én meggyőztem e világot!” Vajon meddig maradnak csodák a csodák? Az élettani tudomány ma már működésbe tud hozni szíveket, melyek megszűntek dobogni. Villamos áram ütése által halálra sújtott emberek több órával az élet jeleinek elnémulása után, újra megelevenedtek. Pedig a mi tudományunknak úgyszólván még sejtelme sincs a láthatatlan asztráltest életműködésének feltételeiről, s még kevésbé tudja, hogy a fizikai test és az asztrális test között éterikus szövetű összekötő anyag létesít kapcsolatot. Jézus nemcsak ismerte, hanem látta is az ember asztrális testét; eléje hoztak megszállottakat és ördöngősöket, akiknek asztrális testébe kapaszkodva nyugtalan és fejletlen szellemek egész légiója űzött gúnyt az emberi szenvedésből. Jézus csak egyetlen szóval parancsolt s a szerencsétlen tévelygők légiója vad iramlásban menekült előle. A tiszta és magas szellem asztrális rezgésének ereje ellenállhatatlan! Éget és sújt, mint a villámcsapás. Ezzel az erővel a bénák inait rugékonyakká tette, bélpoklosokat gyógyított, levágott testrészeket helyükre illesztett, s tette mindezt egyesegyedül azért, „hogy megbizonyíttassanak az Istennek dolgai“. Miért tekintjük csodának az ötezer férfi megvendégelését öt kenyérrel? Mert nem tudjuk, milyen erőkifejtéssel lehet az előttünk még teljesen ismeretlen anyag tömegrészecskéit tetszésünk szerint új összetételű anyagokká változtatni. Csodálatos halfogás? A tudomány már rájött arra, hogy ha elektromos vezeték két végét tengervízbe helyezzük és erős áramot bocsátunk a vezetékbe, akkor a halak mintegy megbabonázva az anód-sarok felé fordulnak, tömegesen odaúsznak és pillanatok alatt mély álomba merülnek. Mit tudjuk mi, hogy milyen játszi könnyedséggel tudta Jézus asztrál rezgéseinek áramát a víz felé sugározni, hogy Péter hálója szakadásig teljék mély álomba merült halak tömegével? „jöjjetek velem, és azt mívelem, hogy

157

embereket halásszatok“! - mondá szelíden, gondolatban pedig talán ezt tette hozzá: Szellemetek minden szerető rezdülésével így vonjátok magatok felé az embereket, mint én most e halakat. .. Minden cselekedete, minden sugárzó jósága visszapattant az emberek szívének kemény kérgéről. Életének vége felé fájdalmasan felkiált: ,,Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád bocsáttattak, mennyiszer akartam egybegyűjteni a te magzatidat, miképpen a tyúk az ő fiacskáit az őszárnyai alá - és nem akarátok“ . (Luk. 13:34) Keserű panasz ez Isten választott népe ellen, mely önmagát veszti el szívének keménysége által. A szent város jövendő pusztulásának, az emberiség mély anyagba merülésének fájdalma reszketett azokban a könnyekben, amik Jézus szeméből alácsordultak. Boldogok voltak a városok, melyeknek pora a Nagy Szellem lába nyomát őrizhette és a szentelt lábnyomokat mégis elfújta a közöny szele: a bölcsek értelmét nem nyitotta meg semmi, a ragyogó égi fényesség elmúlt felőlük, mint a délibáb. „Jaj tenéked, Korazin! Jaj tenéked, Bethsaida! Mert ha Tirusban és Szidonban azok az isteni erők lettek volna, melyek tebenned voltak, régen gyászruhában és hamuban megtértek volna! Te is, Kapernaum, ki az égig felmagasztaltattál, a pokolig levettetel, mert ha Sodomában azok az isteni erők lettek volna, melyek tebenned voltak, mind e mai napig megmaradott volna!. .. Hálákat adok néked, Atyám... , hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és az értelmesektől és megjelentetted azokat a kis gyermekeknek...“ (Máté 11:21, 23, 25) Valóban, a romlatlan és tiszta gyermeki szív üdesége, szelíd bizalma nélkül aligha lehet Jézus szavainak mélységét megérezni. Bármilyen kérdésben vetettek neki cselt, válasza mindig olyan volt, hogy a tiszta szívűek megtalálták benne a legfőbb titkok megfejtését, az észlények ellenben fennhéjázásnak vették ítéletének biztosságát. Feltámadnak-e a halottak, s mikor támadnak fel? - kérdezték tőle. „Nem olvastátok-e, amit Isten mondott néktek, ilyen módon: Én vagyok Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene; az Isten pedig nem holtaknak, hanem élőknek Istenek!“ (Máté 22:31-32) Az isteni szellem tud és lát, míg a földi ember csak tapogatózik; Jézus tudja, hogy a halottak nem haltak meg, csak átváltoztak: élnek most is és mindörökké, mert a feltámadás Jézus beszédeiben csak szimbólum. A zsidók faggatják tovább: Ábrahám megholt, a próféták is megholtak, vajon nagyobb vagy-e te mindezeknél, hogy örökké akarsz élni? Jézus azt felei, hogy „Ábrahám a ti atyátok, nagy kívánsággal akarta látni ezt az én napomat“ látta is és örvendezett. Mondának azért néki a zsidók: Ötven esztendőd nincsen még és Ábrahámot láttad? Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, minekelőtte Ábrahám volna, én vagyok“. (Ján. 8:56-58) Olyan kijelentések ezek, melyekben hódító egyszerűséggel és tiszta csengéssel szólal meg az örök igazság; igen, Ő volt, mielőtt még felvettetett volna evilág fundamentuma, mert Ő a kezdet és vég, az Alfa és Omega: Ő a világot elárasztó, örök isteni bölcsesség és szeretet, az emberré lett Isten! Nincs emberi nyelven írt zengőbb és felségesebb költemény, nincs szépség meghatóbb és lelkesebb, mint az a néhány sor, amelyben János apostol Jézusnak a szorongó szívű tanítványoktól való búcsúzását örökítette meg. Elmondja nekik, hogy szenvedés és megpróbáltatás vár reájuk; hosszú évszázadok jönnek, melyekben a gyűlölség hullámai elborítják az egész világot. „De ne háborodjék meg a ti szívetek; hisztek Istenben, higgyetek én bennem is. Békeséget hagyok néktek, az én békeségemet s ezt nem úgy adom, mint a világ adja... Én barátaim vagytok; elmegyek és megkészítem az Atyánál a ti útaitokat... És hogy megtudja a világ, hogy én az Atyát szeretem és hogy amint nékem az Atya parancsolta, akképpen cselekszem: keljetek fel, menjünk el innét.” (Ján. 14) És elindult - a halálba. Emelt fővel, erős lélekkel ment, de szívében benne volt Isten örök alázatossága. Így élni és meghalni ember nem tudott soha. Felvette keresztjét és vitte a Golgota hegyére; vitte mindnyájunk keresztjét, az élet terhét, megalázó kínját és tenger szenvedését: ó, hiszen már megtanította e Föld csüggedt fiát, hogy csak átmenetként lakik ezen a szomorú csillagvilágon, de szelleme Isten lelkének szikrája! Szenvedésével és halálával mélyen belevéste a kereszt jelét az emberiség lelkébe s e jel által lett ő is felmagasztalt az ég legragyogóbb magasságáig. Jézus meghalt, Krisztus feltámadott! 4. Napsütéses tavaszi hajnalon, mikor feslő rügyek fakadtak a fákon s új élet ígérete szunnyadozott a lelkekben,

158

egy szegényes, kis halászkunyhó csendjében együtt éltek a tanítványok és halkan beszélgettek. A Mester szavának csengése még ott zsongott a szívükben: „Én békeségemet hagyom néktek...“ Imádkoztak. A szemekből itt-ott fényes könnycseppek peregtek alá az arcok mély barázdáin. A szobácska homályos szögleteiben egyszerre ragyogó fénycsóvák jelentek meg: kettős fényű csillagok, mintegy gyertyalánghoz hasonló felvillanások, melyek ide-oda libbenve, lassú áramlásban szálltak a tanítványok feje fölé. Az egyszerű halászok és vámszedők megdöbbenve szemlélték ez isteni tűzijátékot, hiszen ok akkor láttak életükben először szellemet. Nem volt sok ismeretük az élet láthatatlan valóságairól, csak szívük tisztasága tette őket méltókká, hogy Isten szavának hírnökei legyenek. Jézus sem közölt velük minden titkot, csak éppen a leglényegesebbeket, s azokat is képekben; „még sok dolog van, amiről kellene néktek beszélnem, de most el nem hordozhatjátok“. Ma már tudjuk, hogy a legmagasabb szellemek, a Napban élő egyesült duálok, páros gyertyalánghoz hasonló fényes felvillanások alakjában szoktak olykor jelentkezni a földi emberek előtt; a kettős tüzes nyelvek tehát kétségtelenül a Jákób lajtorjájának magas fokain álló tiszta szellemek lehettek, akik sugárzó isteni erőt hoztak az apostoloknak égi ajándékul. Mi volt ez az égi ajándék? Médiumi képesség arra, hogy az egyszerű, de lélekben fejlett földi emberek megérezhessék a Szent Lélek, vagy helyesebben: Szent Szellem erejének leáradását. Az evangéliumok görög nyelvű szövege mindenütt megkülönbözteti a pneuma szót a psyché-től, éppen úgy, mint a fizikai testet (zarksz) az asztrális testtől (zoma). Még világosabb ez a disztinkció Pál apostolnál, aki psychikon zomáról és pneumatikon zomáról beszél, világos bizonyságául annak, hogy az asztrális és kauzális testről már akkor tiszták voltak a fogalmak, ha az egyszerű származású apostolok nem is ismerték eléggé behatóan a szellem élet törvényeit. De most, mikor ama fényes lángocskák mindeniküknek fejére szállottak, lelkük intuitív erejével egyszerre megérezték az összefüggést az események és mesterük emlékezetes szavai között: „Ama vigasztaló Szent Lélek pedig, kit az Atya az én nevemben elbocsát, az megtanít titeket mindenekre és eszetekbe juttatja mindazokat, amelyeket mondtam néktek“. (Ján. 14:26) A Szent Lélek kitöltetése nem volt rendkívülibb és csodálatosabb esemény az isteni erő ama leáradásánál, mely az emberiség küzdelmes feltörekvésének nagyobb eseményeit rendszerint kísérni vagy megelőzni szokta. V álságos korszakokban mindig fokozottabb mértékben áramlik a Föld felé az isteni szeretet delejes kisugárzása, de az emberek milliói érzéketlenek e nagyszerű kegyelmi tény iránt, csak kevesen vannak választottak -, akik tudatos eszközei a magasabb akaratnak. A Szent Lélek Isten szellemének harmadik megjelenési formája: az az erő, amely bennünket a karma törvényeitől függetlenül önzetlen jó cselekedetekre képesít, ez a sugárzó fényesség pedig szakadatlanul áramlik a Földre és a legelhagyatottabb lelket is megérinti, ha felvillan benne a szellem isteni fényessége. „Én kérem az Atyát - mondá Jézus -, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Tudniillik az Igazságnak Lelkét, melyet evilág bé nem vehet: mert nem látja őtet és nem esméri őt; ti pedig esméritek őt, mert bennetek lakik és bennetek marad“. (Ján. 14:16-17) A vigasztalás tehát, amit Jézus megígért követőinek: az emberi szellemnek Isten erejével való tiszta kapcsolata, az embernek szellemi közvetítés által Istennel való öntudatos társalkodása. Az apostolok választottak voltak, ők lettek tehát az elsők, akikre az égi fény kitölttetett. Magas szellemegyéniségek: egyesült duálok átadták nekik hitük bátorságát és erejét, megadták nekik az idegen nyelven szólás lehetőségét és ezáltal kivirágoztatták bennük a sugárzóan tiszta szellemi öntudatot. Egyszerű, írástudatlan emberek szónoki hévvel kezdtek prédikálni arab, perzsa, föníciai, líbiai, kopt, görög, krétai, párthus és méd nyelveken, számtalan tájszólásban, úgy, hogy Mezopotámiától Rómáig minden nép fia megérthette az igehirdetőket. Ettől a naptól kezdve hangoztatták az apostolok nyilvánosan, hogy Jézus kiontott vére visszahull gyilkosainak fejére; hiába üldözték, büntették, ostorozták őket, sugárzó erkölcsi bátorsággal kiáltották oda a hatalmasok szemébe: „Ítéljétek meg magatok, hogy kinek kell engedni inkább: Istennek, vagy az embereknek! Megkínoztatásuk után pedig örömmel menének el a tanács elől, „hogy méltókká tetté Isten őket arra, hogy a Jézus nevéért bosszúsággal illettetnének...“ (Ap. csel. 5:41) Ez a csodálatos erkölcsi bátorság a szellemi segítők adománya az apostoloknál. Figyeljük csak meg, milyen gyönyörűen kivirágzott Péter apostol hite ezekben a nehéz napokban? Aki egykor a Genezáret taván nem tudott a hullámokon mesteréhez eljutni, s akit hitének fogyatékossága miatt a Názáreti kemény szavakkal megdorgált egykoron, az most azt mondja a templom lépcsőjén ülő béna koldusnak:

159

„Ezüstöm és aranyom nincsen nékem, amim pedig vagyon, azt adom néked: A Názáretbeli Jézus Krisztusnak nevében mondom, kelj fel és járj“! (Ap. csel. 3:6) Aki két hónapnál kevesebb idővel azelőtt még háromszor megtagadta mesterét, mielőtt a kakas háromszor szólana, az most a lobogó lelkesedés bátorságával mutat rá a papi tanács előtt a negyven évi bénultság után lábán álló koldusra: „Legyen tudtotokra mindnyájan néktek és az Izrael egész népének, hogy a Názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott a halálból: az által áll ez ti előttetek épségben!“ (Ap. csel. 4:10) Akaratlanul is Jézus életének amaz emlékezetes epizódjára kell gondolnunk, mikor az Üdvözítő a papi tanácsnak szemére hányta Zakariás főpap megöletését: igen, a rejtett bűnök mind napfényre derülnek egyszer az igazság világossága előtt és Péter apostol a lelkiismeret mennydörgő lázadozásával hívja fel az emberiséget, hogy térjen vissza a bűn és szellemi sötétség útjáról Isten világosságába. És rohamosan nőtt a kis csapat: „megszaporodának azon a napon mintegy háromezer lélekkel“. Zsidók és pogányok megnyitották lelkük ajtóit és befogadták az ég világosságát. Szentek lettek mind valamennyien; az apostoli levelekben sokszor olvashatunk ilyen üdvözlési formákat: „Kegyelem néktek és békeség a gyülekezet minden szentjeinek...” A szentek anyaszentegyháza volt ez; annyira élénken élt lelkükben annak a sugárzó Istenszellemnek az emléke, hogy földi anyagiasságukat teljesen levetkezték. „És foglalatosak valának az apostoloknak tudományokban, marháiknak egymással való közlésekben, a kenyérnek megszegésében és a könyörgésekben. Mindnyájan pedig, akik hisznek vala, együtt valának és mindenek köz vala. És jószágokat, marháikat eladják vala és osztják vala azokat mindeneknek, mint a szükség mutatja vala. És minden nap egyenlő akarattal a templomban valának és házanként a kenyeret megszegvén, esznek vala nagy örömben és tiszta szívvel. Dicsérvén az Istent, kik az egész község előtt kedvesek valának. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet azokból, akik idvezülendők valának. (Ap. csel. 2:42-47) Ilyenek voltak az első egyházközségek. Mindenki megtalálta oda az utat, akiben élő öntudattal lobogott a szellem lángja. Zsidók közül és pogányok közül válogatta ki az Úr azokat, „akik idvezülendők valának“. Milyen nemes egyszerűséggel csendítik meg ezek a szavak a predesztináció kegyelmének mély titkát! Az akkori emberek látó szemekkel figyelték az élet örvényeit és tudták, hogy a földi test vakságában tévelygő szellemek nem önmaguk erejétől jutnak el a világosságra, hanem ama kegyelem által, mely a legtisztább és legmagasabb szellemnek, a Nagy Magánosnak örök jóságából aranyló napfény gyanánt árad a világra. A hivatottak pedig elszóródva éltek az akkor ismert európai és ázsiai emberi közösségekben: Rómától Egyiptomig és Ibériától Mezopotámia keleti határvonaláig mindenütt éltek az évezredeken át próbált zsidóság szétszórt gyermekei, nem ugyan mint zsidók, hanem többszörös inkarnációkban idegenekké rotált médek, líbiaiak, görögök, párthusok és számtalan elnevezésű pogányok. Maga Pál apostol is, aki a kis-ázsiai Kylikia tengerparti városában, Tarsusban született s római polgárjogot élvezett, zsidónak, a Benjámin nemzetségéből származónak vallotta magát, s minden okunk megvan rá, hogy a Laodikeában, Szmirnában, Pergamumban, Filadelfiában, Szárdiszban s egyéb kis-ázsiai városokban keletkezett első keresztyén gyülekezetek tagjai között Izrael fiainak ama választottait lássuk, akikre a nagy megpróbáltatások idején azt mondta az Úr Illés prófétának: „Meghagytam Izraelben hétezer embert, kiknek az ő térde meg nem hajlott a Baálnak és kiknek szájok nem csókolta meg azt“. (1. Kir. 19:18) Így most már könnyen megérthetjük, hogy miért terjedt el a Názáretből kiinduló és Jeruzsálemben fellobbant szellemi világosság az egész kis-ázsiai félszigeten, továbbá görög és római földön sokkal inkább, mint magában a zsidóságban, mely az eszmét Jézus személyében megfeszítette. Nem hiábavaló és esetleges volt Pál apostolnak a pogányok közé küldetése, mert a pogányok között elszórtan éltek azok a szellemcsoporttöredékek, amelyek nem hajtottak térdet a Baálnak s lelkükben még őrizték a tisztult szellemi öntudat emlékeit. Ama csodálatos és nagyszerű apostoli tevékenységnél fogva, melyet Pál apostol három évtizeden át kifejtett, egyesek őt tekintik a keresztyén egyház igazi megalapítójának. Ez a beállítás sérti annak a lelke mélyéig alázatos, sugárzóan nagy szellemnek világító fényességét, aki a Keresztelő Jánosban reinkarnálódott Illés próféta egyszerűségéhez hasonlóan így beszél magáról és élete munkájáról: „Legutolszor pedig mindenek között (Krisztus) nékem is, mintegy idétlennek megjelent. Mert én az apostolok között legkisebb vagyok, ki nem vagyok méltó arra, hogy apostolnak neveztessem azért, mert háborgattam az Isten

160

anyaszentegyházát. De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok és az őkegyelme én hozzám nem volt hiábavaló, hanem többet munkálódtam, hogy nem mint mindnyájan azok: de nem én, hanem az Isten kegyelme, mely én nálam vagyon“. (1. Kor. 15:8-10) Az igazán nagy, tiszta szellem látó erejével Isten eszközének érzi magát Pál apostol és soha nem tanít egyebet annál, mint amire Jézus földi élete és a magasságból reá sugárzó szelleme őt magát tanította. Mózes és a próféták jövendöléseit beteljesedve látta, elrejtett, nagy élettitkok megnyilatkoztak előtte, s ő szelleme hatalmas erejével, mint valami fényt árasztó, vakítóan erős reflektor, az egész világra szétsugározta az élet királyának, Krisztusnak dicsőségét. Krisztus tanítása Pál apostol lelkén keresztül szűrődve válik objektív szemléletté, erkölcsi szabályok rendszerévé, emberileg egységbe foglalt életfilozófiává. Pál hivatása nem egy elmúló élet tartamára, hanem évezredekre szól. Ő a vezetője ma is annak az egész szellemcsoportnak, mely Krisztus nevével, a szeretet vallásának örök igéivel küzd ezen a Földön - a Föld fejedelme ellen. Az evangélium nyíltan közli velünk ezt a tényt. Mikor az antiochiai templomban a zsidók egy része visszautasítja az apostol tanításait, ez így búcsúzik tőlük: „Néktek kellett először az Istennek igéjét hirdetnünk; de mivelhogy megvetitek azt, és magatokat méltatlanoknak ítélitek az örök életre, ímé, a pogányok közé megyünk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Azért választottalak, úgymond tégedet, hogy légy a pogányoknak világosságok, hogy légy idvességekre az embereknek mind a Földnek végéig“. (Ap. csel. 13:46-47) A farizeusok rendjéhez tartozott. Ismerte az írásokat és tudta azoknak értelmét. Meg tudta érezni, hogy az élet igazi célja mindaddig el volt rejtve az emberiség előtt, s Krisztus tárta fel a titkok ajtaját a gondolkozó lélek előtt. Negyvenéves koráig ő maga is rabja volt a testnek; földi tudomány által félrevezettetve, üldözte Krisztus követőit és közönyös lélekkel nézte végig István diakónus halálra köveztetését. De ama pillanat óta, mikor a damaszkuszi országúton reáhullott fénysugár lefejtette róla a földiség bilincsét, és Pál ráeszmélt szellemiségének tiszta öntudatára, új élet kezdődött számára: az ige hirdetésének dicsőséggel és megaláztatással teljes korszaka. Titkos tudományt hirdetett nyilvánosan. Hirdette az élet értelmét, Istennek az emberiséghez való nagy szerelmét, a bún és törvény rejtett összefüggését, az élet örökkévalóságát, Krisztus istenszellemének dicsőségét. Öntudatos, erős, tiszta egyéniség. Minden szava a legmélyebb bölcsesség vaskövetkezetességével kapcsolódik egymásba, s ha leveleit olvassuk, meg kell látnunk szellemének belső világosságát, mely saját munkájának tudatos értékelésében nyilvánul. „Az én beszédem és prédikálásom nem volt emberi bölcsességnek hitető beszédiben; hanem inkább a lelki erőnek megmutatásában. Hogy a ti hitetek ne állana emberi bölcsességből, hanem isteni erőből. Bölcsességet szólunk pedig a tökéletesek között: nem e világnak bölcsességét pedig, sem pedig nem e világi fejedelmek bölcsességeket, kik eltöröltetnek. Hanem szóijuk az Istennek titkos bölcsességét, amaz elrejtett bölcsességet, melyet Isten elrendelt vala evilág előtt a mi dicsőségünkre. De prédikáljuk, amint meg vagyon írva: Amelyeket a szem nem látott, sem a fül nem hallott, az embernek is gondolatjába nem mentek, melyeket az Isten készített az őt szeretőknek. Nékünk pedig az Isten megjelentette azokat az ő Lelke által mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek a mélységit is. Melyeket prédikálunk is, nem oly beszédekkel, melyekre az emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít, a lelkieket a lelkiekhez szabva. A lelkes ember pedig meg nem foghatja azokat, amelyek az Istennek Lelkéjé, mert őnéki bolondságnak tetszenek: meg sem tudhatja azokat, mert a Léleknek ereje által ítéltetnek meg. A lelki (szellemi) ember pedig mindeneket megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg“. (I. Kor. 2:4-16) „Nem vagyunk olyanok, mint Mózes, ki az ő orcáját béfedezi vala, hogy az Izrael fiai ne láthatnák annak végét, mely eltöröltetik. Annakokáért megtompultak az ő elméik, mert mind e mai napig az ótestamentumnak olvasásában ama fedél felfedetlen marad, mely a Krisztus által vétetik el. Az Úr pedig ama Lélek: ahol pedig az Úrnak ama lelke vagyon, ott vagyon a szabadság.” (II. Kor. 3:13-17) „Hogyha homályos a mi Evangyéliumunk, azoknak homályos, akik elvesznek. Kiknek elméjeket

161

megvakította e világnak Istene; tudniillik, a hitetleneknek, hogy a Krisztus dicsőséges Evangyéliomának világossága ne fényljék nekik, mely Krisztus Istennek ábrázatja“. (II. Kor. 4:3-4) Pál apostol tehát legelső hirdetője a szellem szabadságának, nyíltan vallván, hogy a szellemnek joga van mindeneket megvizsgálnia, még Isten mélységét is. Senki sem vette át lelkébe olyan bensőségesen Krisztus tanítását: hogy a földi tudományok fedele alatt rejtőzik egy láthatatlan, kevesek által megérthető, szellemi vagy isteni tudomány mint éppen ő. Ezt a titkos tanítást magyarázta vándorútjain a pogányoknak, s ezt hirdette kétezer esztendőn át az egész földi világnak, soha nem pihenő, fényt sugárzó szelleme örök fáradhatatlanságával; hirdeti most is, mert Pál élő lelke mindaddig csillagként világít nekünk, amíg a mai földi szellem csoportok pályafutásukat itt be nem fejezték. Szimonidesz Lajos: A Világ Vallásai című monumentális művében azt írja, hogy az idők folyamán a keresztyén egyházakból teljesen kiveszett Jézus induktív gondolkozása, racionalizmusa és radikalizmusa. Az egyház visszaesik a deduktív dogmatizmusba és éppen úgy papi és törvényvallássá lesz, mint amilyen a zsidóság volt. Ez a más alapra helyezkedés - úgymond Szimonidesz, - Pál apostol műve, aki Jézus Krisztust személyesen nem ismerte és tanait nem szívta fel lelkébe; aki a damaszkuszi látomás hatása alatt a halála után is élő és a mennyekben megdicsőült Krisztus tiszteletét teszi meg a vallásos felfogás tengelyévé, és Jézus tanítását a Messiás-hit mintájára saját maga által alkotott megváltásban való hittel, a teocentrikus vallásos meggyőződést Krisztocentrikus meggyőződéssel helyettesítette. A keresztyén vallás azután - írja a szerző, Pál apostol műve következtében ebben az új irányban fejlődött, s a Pál megváltás-e1mélete új dedukció kiindulópontjává lett, melynek vonalán háromszáz esztendő alatt kifejlődött a Krisztus istenségének hite és a Szentháromság-dogma. Ennél szomorúbb értelmet a legföldiesebb tudomány sem adhatna ama fényes szellem tanításainak, aki ezeket az igéket kiáltotta bele az emberiség lelkébe örök figyelmeztetésül: „A betű öl, a lélek megelevenít!“ A betű magyarázata valóban megölte az értelmet a vallásos dogmákban, az erőszakot azonban azok követték el, akik Pál apostol tanításait kivetkőztették eredeti mivoltukból. Az egyházak ma lélektelen formákat tanítanak az élő és ragyogó igazság helyett, amit ő e1ébünk tárt. Megrajzolta a szellem bukásának tragédiáját, de sohasem beszélt eredendő bűnről, minthogy mi magunk valóban nem Ádám bűne miatt, hanem a saját magunk bűne miatt vagyunk itt a Földön. Szenvedésével megváltotta Krisztus az embert a halálból és bűnbőlmondá költői nyelven az apostol, de számtalanszor megmagyarázta ezt a szóképet olyanformán, hogy Krisztus megmutatta az embernek a szenvedés lélektisztító erejét, a szellem isteni fényességét, az örökkévaló élet üdvösségét. S mi lett ebből a mély értelmű tanításból az emberek nyelvén? Szomorú dadogás, rideg dogma, kényelmes teória: Krisztus átvette a emberek bűneit és vérével lemosta azoknak átkát. Vajon a pogányok, vadak, mohamedánok, kínaiak bűnét is kiengesztelte-e? Ezerkétszáz millió ember él a Földön, akik nem ismerik el Krisztust, s az elmúlt évezredek folyamán milliárdok éltek, akik őt soha nem ismerték; vajon ezek mind elkárhoznak-e a keresztyén vallások felfogása szerint? Pál apostol tanítása tiszta és félreérthetetlen: „Nyomorúság és szorongató veszedelem lészen minden gonoszcselekedő ember lelkének, zsidónak először, azután görögnek. Dicsőség pedig, tisztesség és békeség minden jócselekedőnek, zsidónak először, azután görögnek. Mert nincsen Isten előtt személyválogatás. Mert valakik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek el és valakik a törvény alatt vétkeztek, törvény által kárhoztattak“ . (Róm. 2:9-/2) „Mert nem az a zsidó, aki kívülről annak mutatja magát; hanem aki belől titkon való zsidó, az az igaz zsidó és az ember szívének lélekben és nem betű szerint való körülmetéltetése az igaz körülmetélkedés, melynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől vagyon“. (Róm. 2:28-29) Mély bölcsességű, az élet és halál titkait jól látó, fényes szellemnek bátor hitvallása ez. S ha a keresztyén egyházak egykor majd szükségét fogják érezni annak, hogy levetkőzzék magukról az emberi kitalálások, szomorú eltévelyedések és alakoskodások tarka köntösét, ha a bíráló ész által visszautasított értelmetlen dogmák gyűjteménye helyett szűzfehér igazságokat akarnak híveik szeme elé állítani, akkor nem kell egyebet tenniük, mint tiszta szívvel és elfogulatlan elmével végigolvasni Pál apostol ragyogóan szép tanítását és a betűk mögött meglátni a szabad, boldog, ujjongó, isteni szépség sugárözönében fénylő szellemet. Pál vallás-filozófiájának egész lényege három nagy gondolatban foglalható össze:

162

1. A Földön élő bukott szellemek nem juthatnak el saját erejükből az örök világosság fényességébe, hanem csak Isten különös kegyelme által. E tanítás a rómaiakhoz írott levél 9. fejezetében van leírva és a szellemélet ismert törvényei által ezerszeresen bebizonyítva. A földi szellemcsoportok nagy tömegeinek bizonyos hányada időről-időre kiemeltetik a küzdelmek és szenvedések rotációiból és belső megvilágosodás által szellemi öntudatra ébresztetik. A kiválasztottak saját szellemi megsűrűsödésük következtében ismét elbukhatnak és lezuhanhatnak, de Isten mindannyiszor újból és újból megnyitja előttük a kegyelem útját. Itt tehát egyrészt a Föld szellemi fejlődési periódusainak függvényeként jelentkező matematikai formuláról, továbbá időbeli eltolódásról lehet szó, de arról, hogy a legparányibb szellemiség is ki volna zárva a felemelkedés boldogságából, Pál apostol éppen úgy, mint Krisztus, sohasem szól. Ebből a tökéletesen tiszta és félreérthetetlen tanításból lett a katolikus egyház dogmája, hogy egyik ember örök üdvösségre, a másik örök kárhozatra van kijelölve. Sokkal közelebb jár az igazsághoz a református egyház predesztináció-hite, mely Kálvin szellemének világosságánál tisztábban látja Isten kegyelmének szépségét, habár azt tartja, hogy a kérdés maga „örök lakattal lezárt misztérium“. De ha misztérium is a mai ember e1burkolt értelmisége számára, annyit meg kell éreznünk a krisztusi tanításból, hogy Isten kegyelméből a legbűnösebb halandó is csak az életsorozatok bizonyos számában van önmaga bűnének törvénye által száműzve, de rá is mosolyogni fog egykor Isten szeretetének áldott melegségű napja. 2. Pál apostol második nagy gondolata a korinthosziakhoz intézett első levél 15. részében van leírva. Nemcsak a szellem feltámadását és örök életét, hanem a test feltámadását is hirdeti. Költői képet használ itt is: leírja, hogy a trombiták szavára hogyan támadnak fel a halottak. Az egyházak emberi gyarlósággal ismét szavakat ragadnak ki a tanításból gondolatok helyett, s utolsó ítélet-nek nevezik a halottak tömeges feltámadását. Pedig Pál apostol nyíltan szól a rothadandó test halála után a földből kikelő asztrális testről (pneumatikon zoma), szól a mennyei testnek (kauzális test) dicsőségéről, Krisztus feltámadásának példájával pedig a szellem örökkévalóságát bizonyítja. Itt nem találjuk meg a test újraélésének (reinkarnáció) azt a félreérthetetlenül világos magyarázatát, mint Jézusnak Nikodémusszal való beszélgetésében (Ján. 3), de erre, mint eléggé ismeretes tényre, Pál nem is helyezett nagy súlyt; ő a szellem dicsőséges életét hirdette, mint ahogyan Krisztusban sem látja soha a keresztfán szenvedő embert, hanem mindenkor a dicsőségesen feltámadott Isten ragyog lelki szeme előtt. Pál tényleg és félreérthetetlenül Istennel egynek érzi és vallja Krisztust; aki ezt a meggyőződést dogmának nevezi, az nyíltan kifejezésre juttatja, hogy nem tud hinni sem a dogmában, sem Krisztus, sem saját szellemének örökkévalóságában. 3. Végül a harmadik nagy tanítás a korinthosziakhoz intézett első levél 13. fejezetébe foglalt igazgyöngy: ének a szeretetről. Soha ennél szebb harmóniát költemény ki nem fejezett. Talán az egész földi életnek legősibb és legmélyebb titka rejtőzik e szavakban. Bennük van Isten lényege, az élet szépsége és üdvössége, a szeretet megváltó hatalma. Ez az igazi, a világ végezetéig világító krisztusi tanítás legfényesebb pontja, ez Pál tanításának lelke és ereje. Benne van az emberiség egész múltja és jövendője; felragyog e csodálatosan zengő szavakban a világ fejlődésének álomszerű, jövőbeli képe, amelyben nincsen semmi más nagy és irányító erő, csak „a hit, a reménység és szeretet, ez a három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet. .. „ Az apostolok szentegyháza az igazi keresztyénség. Emberi kitalálások, tévelygések, formák és találgatások elhomályosíthatták a lényeget, de azért az ősi tanítás, ahogyan az evangéliumokból és a tanító levelekből felénk sugárzik, ma is ugyanaz, mint ahogyan Krisztus a földi ember szívére rálehelte. A protestantizmus megpróbálta lefaragni a bibliai keresztyénségről az emberi toldalékokat. Sok tekintetben sikerrel járt ez a vállalkozás, habár a részletekben erősen túllőtt a célon. A ceremóniák és művészi segédeszközök használatában nem volt annyi kártékony elem, mint azt a hitújítók vélték. Hitükben biztosan álló, erőteljes szellemegyéniségek szabadon szólhatnak Istenhez fehérre meszelt négy fal között, vagy akár az otthon rejtett zugában, vagy a ragyogó szabad ég alatt is, de a tömegeknek szükségük van a művészet eszközeire, szóképekre, költészetre, szépségre. Akik a művészetet száműzik a templomokból, azok nem tudják, hogy a szépség Istentől ered; a szépség szeretete még nem bálványimádás. A szellemi élet törvényeinek általános megismerése arra fogja bírni az embereket, hogy ismét revízió alá vegyék az egyházak külső kereteit és az apostolok szentegyházának szellemét valósítsák meg a vallási szertartásokban. Ha ennek a messze jövőben bekövetkező mozgalomnak jelentőségét az egyházak felismerik és azzal egyetértően fognak működni, úgy biztosítják fennmaradásukat és megszentelik saját hagyományaikat.

163

Ellenkező esetben azonban meghalnak a régi formák s „elvettetik rothadandó test, feltámaszttatik rothadatlan...“ 5. Soha mélyebb értelmű, csodálatosabb és megragadóbb könyvet nem írtak a Jelenések Könyvénél. Évezredeken át egész irodalom keletkezett János apostol nagyszerű írásműve körül, teológusok és bölcsészek magyarázták, még a legnagyobb szellemek egyike, Newton is könyvet írt róla -, mégis azt mondhatjuk, hogy a mai emberiség épp olyan távol áll e különös varázs ú írásmű jelentőségének és belső szépségeinek felismerésétől, mint akár az ezer év előtti. A könyv görög címe (Apokalipszis) annyit jelent, mint kinyilatkoztatás, szellemi oldalról érkezett közlés. A Föld történetének abban a legmonumentálisabb korszakában, amikor Krisztus földi életét befejezte, szükséges volt az esemény világtörténelmi fontosságára és csillagvilágunk jövőbeli szellemi fejlődésére rámutatni. Ez természetesen nem történhetett másképpen, mint szimbólumok által. Az ember fizikai életének természetéből és rendeltetéséből következik, hogy neki magának kell az élet értelmét megkonstruálnia, s szellemi oldalról legfeljebb titkos jegyekben közölnek velünk bizonyos útbaigazításokat, melyeket csak a rejtett tudományokban előhaladott szellemű halandók értenek. Krisztus tanítása is csupa példabeszéd; mikor megkérdezték tőle, hogy miért szól mindig képek által, ezt válaszolta: „Azért szólok példabeszéd által nékik, mert látván nem látnak és hallván nem hallanak, sem értenek“. (Máté 13:13) A szellem földi rendeltetését illető nagy titkokat ma is csak azok értik, akik az élet fizikai valóságaiból belső megvilágosodás útján ki tudtak bontakozni. A mi korunkban azonban már sokkal nyíltabban tárgyalhatunk mély értelmű problémákat, mert az emberiség ismeretanyaga - főképpen a szellemi élet törvényei tekintetében - sokoldalúbbá vált. Pál apostol utal erre a lehetőségre: amit egykor tükör által és homályos beszéd által mutattak nekünk, azt majdan szemtől szembe fogjuk látni, mert az emberiség gyermekkorának elmúltával elmúlnak a gyermekhez illendő szólásformák is. (I. Kor. 13:11) Ha az Apokalipszis-t ma még nem is vagyunk képesek teljesen megérteni, annyit már tudunk róla, hogy nagy vonásokban le van benne írva az az isteni világterv, amely szerint a Földnek fejlődnie kell. A középkori teológus írók csupán a Római Birodalom bukását és az egyház diadalát tudták belőle kiolvasni, pedig sokkal több az, amit ennek a szépséges könyvnek a tartalma revelál. Nem a Római Birodalom bukását példázza - ami különben már réges régen elmúlt, s ha csupán ennyi lenne a könyvben, akkor az már nem lenne egyéb elavult emléknél -, hanem egy sokkal jelentősebb eseményt: az emberi szellem gőgjének megalázását. Nem az egyház győzedelmét jelenti, hanem Krisztus szeretetének győzedelmét a bukott szellemek önzése felett. A könyvben leírt események tehát a világtörténet eddigi folyásában csak részben zajlottak le, mert a legjelentősebb és legmegrázóbb jövendölések csak a miénk után következő, későbbi korokban fognak valóra válni. A Jelenések Könyvét János apostol a kilencvenes években írta Patmosz szigetén, ahol száműzetésben élt. Amint ő maga mondja: lélekben elragadtatott vala s szózat hangzék hozzá. Mikor a hang irányába fordult, meglátta forrón szeretett mesterét, Krisztust, aki tűzlánghoz hasonló tekintetű szemével nézett reá; az egész alak hófehér volt s ruhája arany övvel volt derekára övezve. Arca ragyogott, mint a nap s jobbjában hét fényes csillagot tartott. Ez a leírás nyíltan mutatja, hogy János apostol szimbolikus alakban látta az Üdvözítőt, mint ahogyan elragadtatott állapotban a szellemi vezetők rendszerint nem való tárgyakat, hanem szimbolikus jelentőségű képeket szoktak mutatni a médiumoknak. Ehhez hasonló jelenségek ma is előfordulnak, akkor is megtörténtek, habár kevés feljegyzés maradt az egyes esetekről. A Biblia ószövetségi részében a próféták gyakran láttak elragadtatott állapotban szimbolikus képeket, s főként Ezékiel és Dániel próféták könyveiben találunk ezekről színdús leírásokat. Krisztusnak a Földről való testi eltávozása után a médiumi jelenségek elég gyakoriak voltak; Pál apostolnak a korinthosziakhoz intézett második levelében olvassuk: „Tudok egy embert a Krisztusban, ki ezelőtt tizennégy esztendővel (hogyha testben-é, nem tudom, avagy test kívül, nem tudom; Isten tudja) elragadtatott volt a harmadik égig. És tudok oly embert, (testében-é, vagy test kívül, nem tudom, Isten tudja), hogy elragadtatott volt a paradicsomba és hallott kimondhatatlan beszédeket, melyeket ember meg nem mondhat“. (II. Kor. 12:2-4) Mai szellemi ismereteink sok esetről tudnak,

164

melyek napjainkban mintegy ismétlődései az itt említett extatikus állapotjelenségeknek. Tudjuk, hogy ilyenkor a médium szellemi vezetői kikapcsolják a médium szellemét ennek fizikai testéből, gondoskodnak az összeköttetés fenntartásáról, s a médium szellemét elvezetik egészen a mentális régió alacsonyabb fokáig (a harmadik égig), vagy az asztrális régió negyedik és ötödik szférájáig, amelyek a földi ember paradicsomfogalmának felelnek meg. A médium szellemének ilyen elvi tele néha órákig, ritkább esetekben napokig tart, s ha magas vezetők védelme alatt történik, semmiféle veszéllyel nem jár. János apostol esetén kívül azonban nem ismerünk olyan elragadtatásokat, amelyekben közvetlenül Krisztus maga adott volna közléseket. A Jelenések Könyvének rövid bevezetése után hét levél következik, melyeket Krisztus diktál a szerzőnek. A levelek hét gyülekezethez vannak intézve, Kis-Ázsia első hét keresztyén egyházközségéhez. Vajon kik ezek a kiváltságosak, akik méltók arra, hogy isteni szellem szóljon hozzájuk? Isten választott népének ama maradványai, akik nem veszítették el szellemi felemelkedésre való képességüket. Már szóltunk a pogányok között reinkarnálódott zsidó elemekről az apostolok tevékenységének leírásával kapcsolatban. Illés próféta idejében kiválasztott, haladó szellemek ők, csekély töredéke az egykor oly nemes hivatással elküldött elsőszülött szellemcsaládnak. Most ott élt ez a kis töredék a kis-ázsiai zsidó diaszpórában; aligha voltak a választottak többen néhányezernél, akikről az Úr azt mondta egykoron: „Meghagytam Izraelben hétezer embert, kiknek térdük nem hajolt meg Baálnak, és szájuk nem csókolta meg azt“. (1. Kir. 19:18) Ezek azok, akik méltóknak találtattak, hogy meglássák Isten országát; ezekhez szól Krisztus a hét levél által. E levelek tartalmának fensége, művészi kifejezőereje és varázslatos szépsége párját ritkítja az irodalomban. A földi ember erkölcstanának legmélyebb alapigazságai feltalálhatók bennük költői képek szépséges köntösébe burkolva. Csak néhány példát ragadunk ki ezek közül. Az efézusiakat megdicséri Krisztus, hogy béketűréssel viselték szenvedéseiket, de számon kéri tőlük, hogy miért feledkeztek meg önként vállalt hivatásukról? „... A te első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki és térj meg és elébbi cselekedeteidet cselekedjed...“ (2:3-4) A tiatírabelieknek szemükre veti, hogy megtűrik maguk között Jézabelt, aki magát prófétaasszonynak mondja, és sötét szellemerőket közvetít hozzájuk médiumi úton. A Sárdis városban levő gyülekezet nagyobb része elbukott, csak alig néhányan vannak, akik hívek maradtak eszményeikhez; ezekhez úgy szól az üzenet, hogy fehér ruhákba fognak öltöztetni és nevük be fog írattatni az életnek könyvébe. A Laodikeában működő gyülekezet közönyösségévei vét a szellemiség parancsolata ellen, mert sem szeretni, sem gyűlölni nem tud elfásultsága miatt. Krisztus keményen meginti őket, azt mondván, hogy akiket ő szeret, azokat megdorgálja: „Adom néked tanácsul , hogy végy éntőlem tűzben megpróbáltatott aranyat, hogy gazdag légy és fejér ruhákat, hogy öltözeted légyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss!“ (3:18) Legérdekesebb talán a filadelfiai gyülekezethez intézett levél. Ebben a következő nagyjelentőségű közlések vannak: „Mivelhogy megtartottad az én békeségre intő beszédemet, azért én is megszabadítalak téged a kísértetnek idejéből, mely az egész világra következendő, hogy e Földnek lakosai megkísérttessenek“. (3:10) E szavak tehát világosan jelzik, hogy Krisztus földi életének befejezése után az emberiségre súlyos próbaidőnek kellett nehezednie, s a könyv következő fejezetei e próba nagy eseményeit írják le. Isten kegyelme kiemelte a filadelfiai gyülekezet tagjait a bekövetkezendő katasztrófák szenvedéseiből és megengedte nekik, hogy más csillagvilágokba távozhassanak: „Aki győzedelmes lészen, azt mívelem, hogy az én Istenemnek templomában oszlop legyen az, és többé onnan ki nem jő“. (3:12) A levelek befejezése után az apostol hangot hall, mely ezt mondja: „Jőjj fel ide és megmutatom neked, minémű dolgoknak kell lenniök ezután“. (4:1) Világos tehát, hogy az ezután következő leírások már próféciát tartalmaznak. János többször használja ezt a kifejezést: „ezek azok, melyeknek kell meglenniök hamar“. Ebből azonban nem szabad azt következtetni, hogy aJelené5ek Könyve csupán a legközelebbi időben beálló események leírását tartalmazza. Krisztus Földön-jártában, tanítványaitól búcsúzva, beszélt a bekövetkező válságos időkről, s ezekre célozva, mondta: „Bizony mondom néktek, hogy nem múlik el e nemzetség addig, mígnem mindezek meglésznek“. (Márk 13:30) Az a nemzetség pedig, amely Krisztus földi élete korában itt tartózkodott, még ma is a Földön van, tehát alig lehet fenn kétség abban a tekintetben, hogy a Jelenések Könyvében megjósolt események a Földet ma benépesítő szellemcsoportok életében fognak bekövetkezni, vagyis amíg ezek a szellemcsoportok még ill vannak, addig a könyv utolsó fejezeteinek nagy katasztrófái az

165

eljövendő események közé tartoznak. A negyedik fejezetben az Úr trónusának leírása következik. A világ uráról mindössze annyit mond a szerző: „Aki pedig a székben ül vala, tekintettel hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz“ - mintegy jelezvén, hogy földi ember nem láthat meg belőle mást a fénynél és ragyogásnál. A trón körül ülnek a „huszonnégy vének“, nyilván ama nagy szellemek társasága, akik mint próféták és vallásalapítók az emberiség fejlődésének egy-egy hatalmas lökést adtak; legalább erre vall az 5. fejezet 10. verse, amelyben a vének ezt éneklik: „...Tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká és uralkodunk a földön“. Így festi le őket Raffaelo is a vatikáni Disputa del Sacramento égi kórusában. Ugyancsak az Úr trónusa körül látható négy lelkes állat. Ezek már Ezékiel látomásából ismeretesek és azt mutatják, hogy a régiek milyen mélyen és alaposan el tudtak mélyedni a szellemi élet ismeretében. A föld, víz, tűz és levegő elemi szellemcsoportjait jelképezi a négy lelkes állat; ezek azok, melyeknek „adatott, hogy ártsanak a Föld népének“. Rokonszellemeknek végtelen nagy szolidaritással együttműködő tömegei ők, mindig készek arra, hogy Isten egyetlen ujjának intésére földrengéseket, szélviharokat, árvizeket és tűzkatasztrófákat okozzanak az emberiség tömeges karmakiegyenlítődésének lebonyolítására. Végül Isten trónja előtt ott áll a hét isteni lélek, mint hét ragyogó tűzlámpás. A legmélyebb és legszebb titkok egyike ez; részletes megvilágítását az Isten hét karja című fejezetben találja az olvasó. Földi ember értelme nehezen tudja megközelíteni az isteni háromság fogalmát, de talán még nehezebben veheti be ugyanannak a csaknem megközelíthetetlen fogalomnak hetes tagozódását. A hét isteni lélek Isten világkormányzó tevékenységének hét megnyilvánulási formája; nem hét külön szellemegyéniség, hanem ugyanannak az egyetlen, hatalmas világszellemnek hét külön alakja. Isten hét karja, mindenik külön-külön és együttesen is Isten maga. A Jelenések Könyvének ez a kinyilatkoztatása példa nélkül áll az emberi művelődés történetében; azt mutatja, hogy a magasabb régiókban élő tisztultabb szellemegyéniségek összetettebb képet látnak a Nagy Magánosról, mint mi, emberek, akik az Istenszellem hármas tagozódását sem vagyunk képesek földi értelmünk világosságával bevonni. „Én és az Atya egy vagyunk“ mondá Krisztus és ezt a meghatározást képben fejezi ki a Jelenések Könyvének írója. Mikor ugyanis a továbbiak során az egyik angyal felveti a kérdést, hogy kicsoda lenne méltó a világtörténelem jövendő titkait tartalmazó könyv pecsétjének feltörésére, előlép a hét isteni lélek egyike, a Bárány alakjában jelentkező Krisztus, akinek „hét szarvai és hét szemei valának, melyek a hét isteni lélek“. (5:6) Ez a kép tehát nemcsak azt fejezi ki, hogy Krisztus a világkormányzó Istenszellem mind a hét karjának erejével jelen meg előttünk, hanem egyúttal Krisztusnak, mint a szellemi fejlődés isteni irányítójának a Föld történetére való döntő szerepét is példázza. Miután a könyv szerzője ezeket a nagy titkokat allegorikusan elénk rajzolta, a Bárány feltöri a történelem könyvének pecsétjeit, és minden pecsét lehullása után új csapás zúdul az emberiségre. Látjuk felvonulni a négy apokaliptikus lovast, melyek közül egyik (fehér lovon) az uralkodásvágyat, a másik (veres lovon) a pusztító háborút, a harmadik (fekete lovon) az éhínséget és kalmárkodó kapzsiságot, végül a negyedik (sárga lovon) a halálhozó dögvészt jelképezi. A következő pecsétek feltörése földrengéseket és egyéb tömegkatasztrófákat hoz az emberiségre. A Föld népeinek kísértésszerű megpróbáltatását jelentik ezek a csapások, s mikor a hét pecsét már felszakíttatott, előáll hét angyal, akiknek mindegyike hét trombitaszót hallat s ezen nyomán mintegy új periódusban mindig újabb sorscsapások viharzanak el az emberiség története felett. Látnivaló, hogy minden jelenség hetes tagozódásban jelentkezik. A hét misztikus és nagyjelentőségű szám; annak a szellemcsoportnak a munkájában, mely a Föld fejlődésének biztosításáért a bukott szellemtestvérek gyűlölködő csoportjával évezredek óta élet-halál harcot vív, a hetes szám igen nagy szerepet játszik. A hét trombitaszónál ugyanezt látjuk. Ezek hozzák a földre a kőés tűzesőt, a földrengéseket és szörnyű tengeri zivatarokat. Ha az egész Jelenések Könyve nem volna annyira szimbolikus és kissé több alkalmat adna a történelem folyamán már megtörtént katasztrofális események időrendjének felismerésére, valószínű, hogy az időbeli távolságok egymásra következésében is meg lehetne találni ezt a hetes tagozódást, a történelem ciklusos ismétlődéseinek számbavételévei pedig ki lehetne számítani, hogy mely képek milyen történelmi korokat példáznak? Sajnos, erről a pragmatikus és szintetikus elemzésről szó sem lehet. Az események, amelyek a Jelenések Könyvében felsoroltak, nem mindig események a történetírás szempontjából, habár az emberiség fejlődésére

166

nézve döntő súlyúak is. A harmadik trombitaszóra egy idegen világból meteorkő esik a folyóvizekbe és megmérgezi azokat, döghalált árasztóan hatalmas néptömegekre. Az emberiség történetében sok pestisjárványt ismerünk, de nem tudjuk, melyik volt az, melynek kórokozó bacilusai ilyen módon jutottak Földünkre; hiszen modern tudósaink Suante Arrhenius nagyszerű megállapításai előtt mereven tagadták, hogy szerves anyagok kívül eső világokból a mi világunkba bejuthatnának. De van ennél reálisabb összefüggés is. Az ötödik trombitaszóra ismét csillag hull a Földre, s mély kutat vág benne; a kútból sötét füst száll fel, s e füstből hatalmas sáskaraj támad, mely skorpiók módjára megtámadja és gyötri az emberiséget. Ennek a képnek nyilvánvaló értelme az, hogy az idegen világból lehullott meteorkő magával hozza annak az idegen világnak egy szellemraját, mely itt megtelepszik, és karmikus okokból büntető expedíciót vezet az emberiség ellen. A sáskákra és skorpiókra való utalás a marslakók polipszerű fizikai testrendszerét juttatja eszünkbe, s mivel tudjuk, hogy a római népet alkotó szellemcsalád mihozzánk a Mars bolygóról érkezett, nagyon sok valószínűsége van annak a feltevésnek, hogy ez a kép a rómaiak földi szereplését példázza. Tudjuk, hogy a római szellemcsalád nagy tömegei ma Közép-Európa népei között vannak reinkarnálódva, mint a Föld népe megkísértésének eszközei. A Jelenések Könyvének az a része tehát, amely az ötödik és hatodik trombitaszó közé esik, valószínűen a mi mostani korszakunkat példázza; az ez után következő események tehát olyanok, melyek részben a mi korunkra, részben pedig már utánunk következő korszakokra esnek. A könyv további fejezetei nem látszanak kronologikus egymásutánság rendje szerint sorakozóknak. Már az e1őzőek folyamán kitűnt, hogy Isten kegyelme folytán kiválasztattak az örök életre a zsidó szellemcsalád értékesebb elemei, minden törzsből tizenkétezer lélek, összesen száznegyvennégyezer lélek. De nemcsak ezek a választottak, hanem a pogányok (más szellemcsaládok) soraiból kiemeltek is: „nagy sokaság, melyet senki meg nem számlálhatna, minden nemzetségből, ágazatból, népek és nyelvek közül és állnak vala a szék előtt és a Bárány előtt, fejér ruhákba öltöztetve és az ő kezeikben pálmaágak... Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében“. (7:9, 14) A szegénység rabjai, a szenvedni és szeretni megtanult emberszellemek tehát eljutnak az üdvösségbe, ellenben a hatodik trombitaszóra megindult sorscsapások megtisztítják a Földet az emberiség egyharmad részétől sekként új epocha nyílik meg a fejlődni és haladni vágyó bolygóvilág előtt. Megtörtént-e már ez a nagy kiválogatódás, vagy csak napjainkban történik? Erre a kérdésre sehol sem találunk helyes választ. Általában nagyon nehéz a későbbi fejezetek rejtélyes megnyilatkozásaiból a tiszta értelmet kihámozni, pedig bizonyos, hogy a könyv utolsó fejezetei tartalmazzák a legnagyobb jelentőségű titkokat. Nehéz, nemcsak azért, mert korunk szellemi világossága még igen gyarló, hanem nehéz különösen amiatt, mert az isteni hieroglifák megfejtésében rendszerint semmi segítséget sem kapunk a testen kívül élő, magasabb szellemegyéniségektől, és csaknem kizárólag saját szellemi erőnk intuitív megérzéseire vagyunk utalva. Minden időben megkísérelték, hogy az egyes korok eseményeit a Jelenések Könyvének szimbolikus képeiben megtalálják, de talán sohasem lehetett e képeket a való életre annyi jogosultsággal applikálni, mint éppen a mi korunkban, amikor a világháború után eszmélni kezdő szellemiség az önzés és gyűlölet konzervatív fanatikusaival szemben olyan nehéz csatákat vív. Valahogyan úgy érezzük, hogy mikor a hetedik angyal felemeli kezét az égre, „és megesküvék arra, aki él mindörökkön örökké és ki teremtette az eget és a bennevalókat, a földet és a bennevalókat, a tengert és a bennevalókat, hogy idő többé nem lészen“ (10:6), akkor ez a halasztást nem tűrő ultimátum azoknak szól, akik ezer és ezer adott lehetőség kegyelmét mindig visszautasították és sohasem akarták felismerni a Föld szelleméletének nagy parancsát, mely ebben áll: „Szeresd a te Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat!“ Korunkban valahogyan kiéleződött a bún és a szeretet ellentéte; itt most kenyértörésre fog kerülni a dolog - ezt érezzük, sőt nemcsak érezzük, hanem akarjuk is. Talán évszázadok vagy évezredek múlnak még el, de a leszámolás nagy műve már megkezdődött. A Jelenések Könyve leírja, mint üldözik a bűn gyermekei az asszonynak fiát Heródestől kezdve végig a történelem folyamán egészen napjainkig; a szeretet Istenét üldözték az elhagyatott szegénységben, a jogtalanok, elnyomottak és kifosztottak miriádjaiban. Háromszor kell testbe öltözni a gyűlölet és bosszú fejedelmének, az Antikrisztusnak, mígnem le nem jár az ő ideje és tudjuk, hogy két reinkarnációja már megtörtént. Talán éppen most él harmadszor?

167

„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, melynek valának hét fejei és tíz szarvai és az ő szarvain valának tíz koronák és az ő fejein a káromlásnak neve. És imádák a sárkányt, ki a hatalmat adta vala a fenevadnak és imádák a fenevadat is, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Ki viaskodhatik ővele? És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája és adaték néki hatalom, hogy cselekednék negyvenkét hónapig. Annakokáért imádják őt a Földnek minden lakosai, akiknek nincsen nevek béírva a Bárány életének könyvében, mely megöletett evilág fundamentumának felvettetésétől fogva. És nagy jeleket tészen, annyira, hogy tüzet is hozzon alá az égből a Földre, az embereknek láttokra. Ezt is míveli, hogy mindenek, kicsinyek, nagyok, gazdagok és szegények, szabadosok és szolgák az ő jobbkezeken, vagy az ő homlokokon megbélyegeztessenek.„ (Jelen. 13:1, 4, 5, 8, 13, 16) Megindul tehát a nagy kiválasztódási folyamat és a megbélyegzettek uralkodni fognak a Földön, hogy e1veszítsék magukat az ég számára. A XVII. fejezetben látjuk a nemzetek nagy háborúját s a veres fenevadon ülő asszonyszemélyt, „kivel paráználkodtak a Föld királyai és kinek paráznaságának borával megrészegedtek a Földnek lakosai“. (17:2) Ez a hitetlenséget árasztó, gőgös és kihívó, parázna asszony-személy nyilván korunk hivalkodó materializmusát jelképezi, ki a Bárány (a szeretet) által fog meggyőzetni. Mélységes, nagy titkok, igen nehezen érthető összefüggések ezek. János, a jelenés ámuló látója, csodálkozva szemléli a megrendítő képeket, s az angyal megmagyarázza neki a dolgok összefüggését: „A fenevad a mélységből jő fel és megyen a veszedelemre... A hét fő jegyzi a hét hegyeket, melyeken az asszony ül.., És királyok is heten vannak, kik közül öt már e1esett... A tíz szarv pedig tíz más királyt jelent, kik a fenevaddal egy órában nyernek hatalmat... Ezeknek egy tanácsuk vagyon és az ő erejeket és hatalmokat adják a fenevadnak. A vizek pedig, ahol a parázna ül, népek azok, sokaságok és nyelvek.” Csupa olyan momentum, amelyek szinte csábítanak, hogy összehasonlítsuk titkos jelentésüket a mi korunk eseményeinek belső lendületével. De találgatások helyett saját megérzéseire utaljuk az olvasót az írás szavával: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” Vajon ki ne rendülne meg a 18. fejezet olvasása közben, amikor királyok, kalmárok és hajósok jajgatása közben a nagy parázna birodalma tengerbe vettetik, mint az eldobott malomkő? Shakespeare tollára méltó, drámai erejű leírás ez, s talán éppen Shakespeare nemzete lesz az a szellemcsalád, amely ezeket a nagy eseményeket tényleg át is fogja egykor élni... A Jelenések Könyvének egyes fejezetei szólnak ama fenevadról, aki kergetni fogja a szülni készülő Asszonyt: „És láttaték nagy jelenség az égben. Egy asszony felöltözött vala a napba, kinek lábai alatt vala a Hold, és az ő fejében tizenkét csillagoknak koronájok“ . (12:1) Az asszony fimagzatot szül, aki „vasvesszővel bírandó vala minden pogányokat és ragadtaték annak fia Istenhez és az ő székihez“. (12:5) Ez a kép nem vonatkozhat Krisztus betlehemi születésére, mert az eseménysorozat végére van inkább illesztve, semmint az elejére; nyilvánvaló azonban, hogy Máriára vonatkozik. Mária, Jézus anyja, amint tudjuk, földi élete után sokáig a Napban élt s azután ismét lekívánkozott a Földre, hogy itt a szülő asszonyok legfőbb patrónája, legfehérebb angyala lehessen. A sárkánnyal való küzdelme tehát nyilván valamely későbbi, a szellemvilágban bekövetkező eseményt jelez, ami talán csak évezredek múlva fog lezajlani. Ugyanilyen rejtélyes két fényes szellemegyéniségnek a szerepe, akik „prófétálnak gyászruhákba öltözvén, ezerkétszázhatvan napig. Ezek ama két olajfák és a két gyertyatartók, melyek a Földnek istene előtt helyeztettek. És mikor elvégzik az ő bizonyságtételeket, a mélységből feljött fenevad hadakozik ellenek és meggyőzi őket és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin, mely lélek szerint Sodomának és Égyiptusnak hivatik, hol a mi Urunk is megfeszíttetett. .. „ (11:3, 4, 7, 8) Ezek a képek is jövőbeli eseményekre vonatkoznak és senki sem tudja, nem is sejti, hogy kik azok a boldog, tiszta szellemek, akik ezt a gyönyörű hivatást ajándékul kapták az Úrtól, hogy a Föld fiaiért vértanúhalált halhassanak. A Jelenések Könyve végül leírja a nagy küzdelem végső eredményét. A Mihály arkangyal által az égből a Földre letaszított Sátán a Bárány által meggyőzetik és Krisztus eljő a felhőkben (szellemben), hogy uralkodjék az idők végezetéig. A halottak pedig megelevenednek, mert ez az első feltámadás; „boldog és szent, akinek része vagyon az első feltámadásban: mert ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem lésznek az Istennek és Krisztusnak papjai és uralkodnak ővele ezer esztendeig“. (20:6) A Föld történetének egy nagy korszaka tehát lezáródott, s akik az eddig rendelt nagy próbatételekben szilárd hittel megállottak, azok részesek az első feltámadásban, vagyis visszanyerik szabad és tiszta szellemiségüket. Nincs többé rajtuk hatalma a második halálnak!

168

Mert a megkötözött Sátán ezer év múlva ismét eloldatik egy kis időre, és akkor végképpen levettetik a Földről. Ez a végtelennek látszó perspektíva már csak nagy vonásokban érdekel bennünket és a könyvíró evangélistát. Akkoron megérkeznek a Föld lakosai a második halálból is, lészen új ég, új Föld és új Jeruzsálem. És Isten eltöröl minden könnyhullatást az emberek szeméről; halál többé nem lészen, sem keserűséggel való sírás, sem kiáltás, sem semmi fájdalom nem lészen többé, és semmi átkozott állat, sem éjszaka nem lészen... Ily tökéletes szépséggel rajzolta meg János apostol, amint néki a mennyben megmutattatott, a Föld jövendő fejlődését. Valóban, néma csodálkozással kell fejet hajtanunk szellemének látó ereje előtt, mert e beszédek „tökéletesek és igazak“ és „boldog, aki megtartja e könyv prófétálásának beszédit“. (22:7)

169

ATAVISZTIKUS FÖLDI SZELLEMCSOPORTOK 1. Az ugartörők 2. A szíriuszbeliek érkezése 3. Atlantisz 4. Egy korallsziget tragédiája 5. Paloták az afrikai őserdőben 1. A világtörténet nem egyesek tevékenységéből áll, hanem nagy szellemcsoportok mozgalmaiból. Az emberek tévednek, mikor látókörük korlátozottsága miatt kimagasló egyéniségek alkotásait tekintik nagyfontosságú, irányt jelző emlékműveknek, holott az egyén munkája mindig csak egyetlen hullám a szellemtömegek hatalmas áradatában. Ebből a szempontból fogjuk áttekinteni a Föld és az emberiség küzdelemteljes történetét. Napjaink szellemi áradatában a tiszta megismerésnek jelentős akadálya az, hogy a most folyó mozgalmakban mi magunk is benne vagyunk, tehát nehéz az objektív szemlélet magasságáig felemelkednünk; az elmúlt korok s főképpen az ősrégi idők szellemi küzdelmei pedig írott emlékek nélkül szűkölködnek. Van egy korszaka a Föld múltjának, melyet a történelem előtti idők korszakának nevezünk; erről nem szólhatunk más forrás alapján, mint a hagyományok enyhén derengő világosságának útmutatása nyomán. S miféle hagyományok ezek, melyekről a legősibb népek folklórájában is csak sejtelmes töredékeket találunk? Emlékek, melyek már csak a tisztult és megvilágosodott szellemi öntudatban élnek. Képek, melyekről földi embernek nincs többé benyomása. Csak a szellemvilágban tevékenyen élő, magas öntudatok látnak már vissza az őskorok ködébe csak az ő közléseik alapján lehet tudomásunk rég elveszett kultúrák egykori fényéről és tartalmáról. Tudjuk, hogy ennek a forrásnak hitelességét elismertetni nehéz. De egykor mindnyájan test nélkül való szellemekké leszünk, egykor felemelkedik a mi értelmünk is abba a magasságba, ahonnan ezek a közlések érkeztek és akkor látni fogjuk, hogy a világ történetének egyetlen rezdülése sem vész el az örökkévalóságban. Minden parányi rezgésnek következménye, nyoma, emléke van, s az adatoknak e végtelen tömegében az igazi bölcsességhez eljutott szellemegyéniségek úgy olvasnak, mint mi, földi emberek, a nyitott könyvben. Hallgassuk meg tehát azokat a csodálatos tanításokat, amelyeket a végtelenség nagy könyvébe belevésődött emlékek velünk, ámulókkal közölnek... A Föld nem kimagasló hősök egyéni érdekeiért van a világon, hanem azért, hogy megvalósítsa a teremtés céljait. Isteni, nagy eszmék keresztülvitelére teremttetett. Mindig egy-egy nagy szellemcsoport jön a Földre valamely nagy cél érdekében, s mikor feladatát teljesítette, ismét távozik más világokba. De látni fogjuk, hogy még ezekben a roppant arányú szellemi mozgalmakban is szabad akarat-elhatározások vezetik az embereket: az egyes csoportok szabad akaratukból eltávozhatnak anélkül, hogy hivatásukat teljesítették volna, vagy meg is tévedhetnek a mély és sűrű anyagvilággal való küzdelmükben. A megtévedésnek eredménye azután elbukás és még mélyebb anyagvilágokba való lezuhanás; ilyenkor természetesen az egész szellemcsoport kiválik a Föld szférájából és egy tömegben távozik, hogy egy másik égitesten új életet kezdhessen. A Földön nagyon élénk szellemi mozgalom volt már akkor is, amikor itt sejtszerű, anyaghoz kötött élet el sem volt képzelhető. Amint a természeti viszonyok annyira enyhültek, hogy a növényi és állati világot éltető szellemcsoportok fejlődésüknek magas fokára jutottak, elkövetkezett az ember megszületésének ideje. Hatalmas szellemcsoport érkezett ide egy idegen naprendszerből és sok ezer évig földi test nélkül, tehát szellemalakban munkálkodott a viszonyok további szelídítésén. Mintegy öt és félmillió évvel ezelőtt végre alkalmassá vált a Föld felszínének anyaga arra, hogy az emberi test életét jellemző anyagrezgéseket átvehesse és így a szellemeknek fizikai testben való megjelenését lehetővé tegye. Nem lehet azt mondani, hogy az emberiség először a Földnek ezen vagy azon a pontján született meg. Ennek a legelső szellemcsoportnak az ugartörői egyidőben a Föld különböző pontjain születtek meg, s mindenütt csoportokat alkottak, melyeknek egymás létezéséről értesülésük nem volt. A legelső testi megjelenéseknél nem volt szükség arra, hogy emberszabású majmok közvetítésével egy átmeneti típus kifej-

170

leszttessék, mert a legmagasabb rendű állat és az ember között olyan hatalmas szakadék tátong, melynek áthidalását semmiféle földi teremtmény nem képviselheti. Az állatvilág és az ember közötti átmenet abban az időben éppen úgy hiányzott a földről, mint ahogyan hiányzik ma; és ha akkor nem hiányzott volna, akkor élő valóság volna ma is, mert a fizikai és fejlődéstani törvények a bolygó anyagi viszonyaival adva vannak és változatlanok. Tudjuk, hogy az emberi fokozat megközelítése végett az állatszellemeknek idegen világba kell felemelkedniük, és csak ott végzett, rendkívül hosszú fejlődés után képesek arra, hogy a Földön emberszellemekként megszülethessenek. A legelső földi emberek testét nagyon magasra fejlett szellemi vezetők, akik az anyag törvényei felett uralkodni tudnak, teremtő akaratukkal, melyhez Isten erejét kapták segítségül, a Föld anyagából alkották, vagyis materializálták. Az ember fizikai teste nem valamely őscsírából keletkezett hosszú fejlődés útján. Suante Arrhenius vizsgálatai szerint ugyan semmi akadálya sincs annak, hogy rendkívül parányi sejtállatkák a világtérben bolyongó anyagrészecskékkel együtt egyik égitestről a másikra átkerülhessenek, s ismerünk eseteket, amikor ilyen módon például fertőző betegségek csírái jutottak a Földre, s itt olyan pestisjárványt idéztek elő, amelyet azelőtt a Föld lakosai sohasem ismertek. A mi bolygónk fejlődése azonban nem volt olyan lassú, hogy a magasabb rendű organizmusoknak egyetlen őssejtből kellett volna kifejlődniük, hiszen ehhez a folyamathoz az évek millióinak szavakkal szinte kifejezhetetlen sokasága lett volna szükséges. Az ember megjelenése előtt itt már gazdag állatvilág élt, s mikor az életfeltételek alkalmasokká váltak az emberi test magasabb fokú organikus kultúrájának keretét biztosítani, akkor a Föld fejlődésén munkálkodó szellemi intelligenciák a legmagasabb világszellemtől, Istentől nyert impulzus alapján a bolygó különböző pontjain egyszerre anyagszerű testeket formáltak és azokhoz hozzákötötték amaz első vállalkozóknak a szellemét, akik igen távoli világból, egy idegen naprendszerből érkezve, itt az ugartörők szerepére ki voltak jelölve. A szellemélet területén annyira járatlan földi tudomány természetesen visszautasítja a szellemerőknek ilyen megnyilatkozását, s mi nem is helyezünk rá súlyt, hogy a kételkedőket meggyőzzük. A biológia tudósának talán úgy tűnik fel megállapításunk, mint valami dogma; holott nem más az, mint egyszerű tapasztalati tény, amelyhez hasonló szellemi tevékenység a világmindenség számtalan pontján kifejezhetetlenül nagy sokaságban a pillanat minden ezredrészében megismétlődik. Csak a szűkös, anyagias értelem tagadja, hogy a világmindenség minden megnyilvánulási formájában egységes és tudatos akarat teremtő ereje működik; ha pedig ez az akarat csillagvilágokat teremt a semmiből, akkor bizonyára nem akad fenn azon sem, hogy hogyan adjon testet halandó földi embereknek. Szerves testek materializálása semmivel sem nagyobb csoda, mint napok, bolygók és holdak materializálása, vagyis teremtése. A legelső földi szellemcsoportnak hivatása az volt, hogy szellemi erejével alkalmassá tegye a bolygó anyagát és légkörét a később következő csoportok számára. Minden szellemcsoport különböző erőkkel rendelkezik ama bolygó és naprendszer természeti viszonyainak megfelelően, amelyből származott. Az ugartörők tehát saját delejes rezgéseikkel mintegy átitatták a Föld szféráit és ekként fizikailag hozzáalkalmazták azokat az utánuk következő második szellemi hadsereg rezgéseinek harmóniájához. Képzeljük el ezeknek az első embereknek csodálkozását és megdöbbenését, mikor dús növényi élet keretében ragadozó vadakkal és tengerből kijövő, roppant szörnyekkel meg kellett küzdeniük! Itt-tartózkodásuk mintegy kétszázezer évig tartott. Ma már régen túl vannak naprendszerünk legszélső határán is; hivatásukat elvégezték, a fejlődés útjain messzire haladtak: az idő roppant távolságai elérhetetlen magasságokba ragadták őket. A második szellemcsoport sokkal közelebbi régióból: a Merkúr bolygóról érkezett. Ezek a nagy akciókészségű szellemek előzően már hosszabb ideig működtek a Merkúr bolygó kiképzésén, s ott bizonyos kultúrára is szert tettek; mai fogalmaink szerint ez a kultúra természetesen alig több a szerszámkészítő állat kezdetleges háziipari próbálkozásánál. A merkúrlakók magasabb erők által kényszerítve, mintegy öntudatlan eszközök gyanánt kerültek ide; küszködtek a mostoha természettel, a vadállatok haragjával és nagy harcok befejezése után munkájuk szellemi öntudata nélkül szálltak el ismét a végtelenség éjszakájába, mint fáradhatatlan, nyugtalan, verejtékező ugartörők, akik csak durva munkára képesek.

171

2. Új rajok érkeztek az árván maradt Földre. A jövevények már tisztultabb világokból érkeztek: bölcsőjük valaha a Szíriusz csodálatos naprendszerének egyik bolygóján ringott. Úgy is fogjuk őket nevezni, hogy szíriuszbeliek. Mint mikor egy hatalmas népáradat megindul új hazát keresni, s elöl haladnak a felderítő szolgálatot végző könnyű lovasok, úgy érkezett meg a szíriuszbeliek előcsapata az atavisztikus ősidőkben. Ez a csoport tiszta szellemi öntudattal érkezett: tudta, hogy mi a célja, tudta, hogy mit kell a Földnek adnia. Az előcsapat Ázsia északkeleti részein, a Bajkál-tó környékén ütött tanyát, de túlságosan ridegnek találván a természeti viszonyokat, lehúzódott a Föld szilárd kérgébe. Nem barlanglakók voltak ezek, hanem a szó szoros értelmében föld alatt lakók; telepeik ott terültek el a Jenyiszej és Léna között elterülő nagy tunguz síkság alatt, mély, sötét üregekben. Különös lehetett ez a társadalmi élet ott a föld alatt. Kultúrájuk magas fokon állott, habár ezt a kultúrát a mi mai fogalmainkkal igen nehezen tudnánk értékelni, mert a mienkkel semmi hasonlóságot nem mutat. A szíriuszbeliek olvasni, írni tudtak, hatalmas kőpalotákat építettek, melyeknek statikai és mechanikai tökéletességei megbirkózhattak a különös viszonyokkal. Már nincs is okunk elcsodálkozni afelett, hogy társadalmaikban a nők játszották a vezető szerepeket; elég, ha arra gondolunk, hogy egy fantasztikus régi könyv, amelyet egy csavart agyú íróművész tréfájaként ismer a világ: Klimius Miklósnak föld alatt való utazása némi ízelítőt ad e sajátságos viszonyok felforgatott világrendjéről. Vajon milyen úton-módon rajzolódott meg a Klimius szerzőjének lelkületében ama rég elveszett, furcsa világ eseményeinek sokszor eltorzított, de néha találó tükörképe? Szellemi ismereteink még nem terjednek annyira, hogy a költői képzelet intuitív megérzéseinek titkait teljesen meg tudjuk magyarázni. Ma még igen messze vagyunk attól a későbbi kortól, amikor e különös föld alatti élet emlékei hozzáférhetőkké válnak majd a tudomány számára, mert itt egyszerű ásatások nem vezetnek eredményre. Ha azonban az ázsiai bányaipar fejlődése nagyobb mélységekbe fogja kényszeríteni az embert, lehet reményleni, hogy egykor olyan ismereteknek jutunk majd birtokába, amelyek az akkori tudósok bámulatát a képzelhető legnagyobb mértékben ki fogják vívni. Ez idő szerint meg kell elégednünk azzal a ködszerűen felénk derengő emlékkel, ami láthatatlan szellemi intelligenciák lelkéből árad a földi ember kutató értelme felé. Érdekes kis epizód emléke maradt fenn e föld alatti életről a szellemvilágban. Egy fiatal leány, akit a mély üregek társadalma Ofriffe néven ismert, földrengés alkalmával, véletlenül feljutott a felszínre. Mikor meglátta a kék eget, s azon a lehanyatló, aranyban úszó Nap csodás gömbjét, a színek harmóniájának szépsége annyira elragadta, hogy térdre borult a látomány előtt. A csodálat és tisztelet kifejezésének, az ismeretlen hatalom előtti hódolatnak első megnyilvánulása volt ez, ami áhítatos imához hasonlított. A szépségérzés így öltött alakot az ember szívében... Az e1őőrsök felderítő munkájának befejezése után megérkezett a szíriuszbeliek derékhada: ugyanannak a szellem csoportnak második nagy csapata. Hatalmas tömeg volt ez, mely Ázsia nyugati részén, a Kaszpitengertől és Aral-tótól délnyugatra fekvő területen helyezkedett el. Idővel benépesítette az egész tibeti-fennsíkot és a Himalája-hegység déli lejtője előtt elterülő, vízben gazdag tartományt, az öt folyó (Pendsab) vidékét, lassanként elszéledve az egész földkerekségen és az akkor még létezett, később a tengerben elmerült Lemurián. Ez a csoport rendkívül hosszú ideig, évmilliókig élt a Földön és utolsó hullámai már közelébe jutottak annak a korszaknak, amelyet mi a történelem kezdetének ismerünk. A csoport tagjai származásuk helyének magas fokú kultúrája folytán már igen jól ismerték a szellemi élet törvényeit; ők hozták a Földre azokat az ősismereteket, amelyekről minden vallás beszél. Tudták, hogy Isten szeretete őrködik sorsuk felett; a halál misztériumában meg tudták látni az örök élet vigasztaló szépségét. Ők voltak India első népe. Kultúrájuk igen fejlett, erkölcsi felfogásuk magas színvonalú volt; művészi formakészségük pompás műalkotásukat hozott létre. Tiszta és szép világ volt ez. Ha földi értelemben lehet paradicsomról beszélni, akkor India lótuszvirágos folyóinak partján a paradicsom szépségében éltek Szíriusz naprendszerének egykori lakói. A ma élő embercsoportok mit sem tudnak India ősnépének létezéséről, mert akiket mi Mezopotámia őslakóinak, Ádám

172

és Éva mitológiai kortársainak ismerünk, azok mind sokkal későbbi korok emberei, de a paradicsom helyéről apáról fiúra szállott hagyomány fennmaradt mai napig, s közelebbi adatok nélkül is benne él a köztudatban, hogy a boldog édenkert egykor a Pendsab környékén lehetett. De azt is megtanulhatjuk a szíriuszbeliek egykori földi birodalmának emlékeiből, hogy az istenfogalom nem a természeterőktől megrettent vadember babonás képzeletének szüleménye, amint az olyan írók hirdetik, akik az óvilág népeinek értelmi képességeit mélyen alábecsülik. Az istenfogalmat és a halál titkainak ismeretét tiszta szellemi látókörű ősnépek hozták nekünk és nem lehetünk irántuk eléggé hálásak, amiért lelkünkbe beleoltották a szellemi öntudatnak e boldog, tiszta ragyogását. 3. Az idők folyamában elérkeztünk immár ahhoz a legendás korszakhoz, amelyet egy döbbenetes méretű világkatasztrófa: Atlantisz szigetének tragédiája zár le. Egy hatalmas világrész, mely elsüllyed a tengerben! Nagyszerű virágzás után katasztrofális elmúlás sodort le a világtörténelem színpadáról egy gyönyörű népfajt, mely saját magát döntötte romlásba, s azóta szétszóródva él a világmindenség tágas terem. Az Atlantisz-kérdés újabban a legreálisabb tudományt is foglalkoztatja. Leo Frobenius nyugat-afrikai kutatásai ráirányították a figyelmet az Atlanti-óceán mederalakulatára. Az Azori-szigetektől a Bermudák tájáig, és onnan lefelé Szent Pál szigetéig a tengerben magas hegyhát húzódik, amely egykor a tengerszint felé emelkedve, lakóhelye lehetett valamely ősi népcsaládnak. Szellemi közlésekből tudjuk, hogy ez a hajdani szárazföld egész világrész volt, s két éjjel és a közéjük eső nappalon, tehát harminchat óra alatt süllyedt el az óceánban olyan korban, amely mostani időszámításunkat körülbelül egy évmillióval előzte meg. Az Atlantisz nevéhez fűződő irodalom korunkban M. Bailly leveleivel kezdődik: Lettres sur l'Atlantide de Platon. A leveleket Voltaire-hez intézte és könyv alakban is kiadta. Bailly, aki a keresztyén időszámítással szemben a hindu filozófia által inaugurált, aránytalanul nagyobb távlatokat mutató időszámítás helyességét vitatta, először irányította rá a figyelmet Platón hasonló tárgyú irataira. Scott Elliot műve: l’histoire de l'Atlantide nem kisebb feltűnést keltett. Az emberek most már széltében olvasni kezdték Platón két könyvét, a Timaioszt és a Kritiasz-t, melyek feltűnő részletességgel adtak vissza egy Egyiptomból eredő, régi szájhagyományt. Platón elmondja, hogy kilencven éves dédatyja Szolón tanítványa volt, Szolónt pedig egyiptomi bölcsek, híres szaiszi tudósok oktatták. Ezen az úton jutott hozzá az egyiptomiak körében apáról fiúra szálló szájhagyomány Atlantisz egykori szépségéről és nagyságáról. De más ókori írók is tudnak erről a hagyományról: Énok próféta könyveiben, továbbá Homérosz és Plutarkhosz némely helyén világos utalás van Atlantiszra. Aelianusz római író, aki sokkal későbben, a Krisztus utáni negyedik században élt, azt beszéli az Afrikán túl egykor kiemelkedett, nagy szigetről, hogy több volt rajta az arany, mint nálunk a vas. Diodorusz Szikulusz szerint föníciai hajósok gyakran jártak túl Herkules oszlopain és több napi járásra szép és gazdag szigetet fedeztek fel; Tertullianusz pedig felemlíti, hogy az Atlantisz pusztulásához hasonló világkatasztrófák már régebbi időből is ismeretesek. E közlések kétségkívül kevés hitelt érdemelnek, de annyi mindenesetre kiviláglik belőlük, hogy a Herkules oszlopain túl egykor létezett nagy birodalom pusztulásának emléke a régiek köztudatában eleven erővel élhetett. A legendává finomult történet azonban egyre élénkebb, melegebb színekben elevenedett fel a késői korok emberének lelkében. Mint a főnix-madár erőre kapása újjászületés után: olyan volt ez a sejtelemszerű visszaemlékezés. Bircherod 1865-ben megjelent híres könyvében - De orbo novo non novo - azt vitatta, hogy főníciai, vagy pun hajósok Amerika partjairól hozták az Atlantisz-lakók katasztrófájának hírét; Churchward pedig, aki csak néhány évvel ezelőtt tette közzé indiai kutatásainak eredményét, ősrégi szanszkrit papiruszokban megtalálta az Atlantisz egész katasztrófájának leírását és ezekben még az atlantidák kutúrájának igen magas fokáról is olvasott részletező adatokat. Churchward e feljegyzések alapján Atlantisz katasztrófáját 13000 évvel ezelőttre teszi, Platón pedig azt írja, hogy az esemény mintegy 9000 évvel az ő ideje előtt, vagyis a mostani időpontot 11500 évvel megelőző időben történt. A két meghatározás között nem nagy az eltérés, mindazonáltal okunk van feltenni, hogy Atlantisz elsüllyedése sokkal régebbi korba, hozzávetőleg egymillió évvel ezelőttre teendő. Termier francia természetkutató, aki igen alaposan vizsgálta át az Atlanti-óceán mélységeit, nyíltan

173

kimondja, hogy minden okunk megvan az egykori szigetország létezésének elfogadására, mert ma már tudományos eredmények is bizonyítják ezt. Egy kábelfektető francia hajó az 1898. év nyarán az Azoriszigetektől északra háromezer méternyi mélységben olyan tengerfenékre bukkant, melynek tagoltsága az Alpok hegyvidékének jellegét viseli. E vízalatti hegycsúcsokról hólyagos lávát hoztak felszínre, és Termier nézete szerint ez a láva csak olyan hegyvidékről származhat, melynek tömege egykor szilárdan álló kontinensen nyugodott. A továbbiakban annak a felfogásának ad kifejezést, hogy azok a vulkanikus kitörések, melyek a felszínre hozott lávát kitermelték, geológiailag eléggé fiatal képződmények ahhoz, hogy e kitöréseket a negyedkori ember életének idejéből származottaknak tekintsük. Atlantisz el süllyedését szerinte egy borzalmas vízözön okozta és Termier azt hiszi, hogy a Bibliában elbeszélt vízözön nem egyéb, mint az Atlantisz pusztulásának leírása. Még később az amerikai Stewart cirkáló 5150 kilométer hosszúságban, New Yorktól Gibraltárig pontosan felmérte az óceán fenekét, és ha e mélységmérések eredményeit felrajzoljuk magunknak, akkor élesen megláthatjuk annak az elsüllyedt világrésznek a körvonalait, amelynek legmagasabb pontjait az Azori-, Kanári- és Szent Pál-szigetek alkották, egykor valamennyien égbetörő, hatalmas hegyóriások Atlantisz földjén. Mi lehet az oka annak, hogy míg a történelem folyamán e kérdéssel olyan keveset törődtek, addig újabban egyre több figyelem fordul az atlantidák tragikus elmúlása felé úgy, hogy 1926-ban a párizsi Sorbonne-on már külön tudományos egyesület is alakult a kutatások folytatására ilyen címen: Socíété d'Etudes Atlantéennes? Az, hogy az atlantida-szellemcsoportnak egyes tagjai, akik annak idején egy tömegben léptek ki a Föld szférájából s innen mélyebb anyagvilágba süllyedtek, évezredek és százezredek lassú fejlődése után most már annyira felfejlődtek, hogy szórványosan ismét jelentkeznek a Földön! Minél több atlantida kerül vissza közénk újabb reinkarnáció folytán, annál mélyebben szívódik bele az emberiség lelkébe a régi katasztrófának sejtelemszerű emléke. Íme: milyen csodálatosan őrzi a szellem egykori benyomásainak megfakult színeit! Lehet-e megismerés hódítóbb és bűbájosabb, mint az, amely szellemünk örökkévaló életére figyelmeztet?! Ilyen meggondolás után most már nagyobb figyelemmel fordulhatunk Platón adatai felé. A Timaiosz-ban azt olvassuk, hogy az atlantidáknak gyönyörű városaik s ezekben hatalmas palotáik voltak. A főváros és környéke magas hegyek által koszorúzott, sík katlanban feküdt; a hegyek végső nyúlványait a tenger vize mosta. A nagy síkság peremén, körülbelül harmincezer lábnyira a tengertől, minden irányban lelapított hegy állott, mely körül Poszeidón - Platón az atlantidákat Poszeidón fiainak nevezte -, több kisebb-nagyobb kört alkotott, kettőt földből, hármat pedig vízből, valamennyit egyenlő távolságban egymástól. Azonkívül Poszeidón két forrást is fakasztott fiainak szolgálatára, egy hideget s egy meleget, a földet pedig a legváltozatosabb gyümölcsöket termő, pompás gyümölcsfákkal borította. Az atlantidák birodalmának államformája és organizációja tökéletesebb volt, mint a későbbi ógörög államok szervezete. Állami berendezésük magas kultúrája rendkívül nagy civilizációra és kiváló technikai készültségre enged következtetni. A mérnöki tudományban való nagyszerű jártasságuk sokban megelőzte és felülmúlta a későbbi egyiptomi és görög kultúrát, mert az atlantidák már ismerték a vasat, kitűnő harcosok és elsőrangú kolonizátorok voltak. Church ward azt a feljegyzést találta róluk szanszkrit papiruszokban, hogy mechanikai eszközök segítségével repülni tudtak és Platón csodálatosképpen ezt az értesülést is megerősíti. Az ősi mondákban szó van arról, hogy az atlantidáknak virágzó lótenyésztésük volt, és versenyeken mérték össze paripáiknak futóképességét. Használták a lovat, mint háziállatot és kétkerekű, gyors szekereken jártak. A Kritiasz-ban pedig gyönyörű leírásokat találunk azokról a fényes templomokról, amelyek Atlantisz szigetén földig színarannyal voltak borítva; a lakóházak fényűző berendezésében széltében használtak egy csodálatos ásványt, melynek a neve: oricalcum. Még egy forrásunk van, mely az atlantidákról a maga színes nyelvén hírt ad: a Biblia. Mózes első könyve leírja a vízözön történetét, s ma már alig lehet kétségünk az iránt, hogy a vízözön Atlantisz katasztrófáját jelenti, amint ezt a ninivei ásatásoknál napfényre került cseréptáblák feljegyzései is tanúsítják. Termier francia természetkutató, akinek kutatásai ról fentebb megemlékeztünk, ezt a feltevést kétségtelen bizonyosságnak állítja. Mózes a vízözön leírását ezekkel a mély értelmű szavakkal vezeti be:

174

„Lett pedig, hogy mikor meg kezdettek volna szaporodni az emberek a Földnek színén és azok leányokat nemzettek volna: Látták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek volnának és vettek magoknak feleségeket mind azok közül, kiket kedvelnek vala. Annakokáért monda az Úr: Soha többé az én lelkem nem vetekedik az emberek felől, mivelhogy testek; mindazonáltal engedek nekiek megtérésre százhúsz esztendőket. Akkor az időben valának a Földön nagy óriások, azután is pedig voltak, mikor az Istennek fiai egyesülének az embereknek leányaival, kik szülének azoknak magzatokat: Ezek ama hatalmasok, kik régen híres-neves emberek voltak. És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszságok sok volna a Földön; és az ő szíveknek minden indulatja és gondolata szüntelen csak gonosz volna; Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremtette volna a Földön és az ő szívében bánkódék azon. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a Földnek színéről, mind embert, mind barmokat, csúszómászó állatokat és az égen repdeső madarakat; mert bánom, hogy azokat teremtettem“. (I. Móz. 6:1-7) Ebben a regeszerű elbeszélésben sokkal több van, mint ahogyan első olvasásra gondolnánk. Benne van, hogy Istennek fiai, tehát magas szellemlények kapcsolódtak földi emberek leányaihoz; az újonnan születettek óriások voltak, akikről régen sok nevezetes dolgot beszéltek. És végül helyesen mutat rá a Biblia arra a históriai tényre is, hogy az atlantidák elfordultak Istentől s ezzel maguk okozták tragikus elmúlásukat. Ezek az adatok egyeznek a szellemvilágban ma is eleven emlékként élő köztudattal, hiszen ott, ahol nincs idő és tér, az emlékezés is színesebb és gazdagabb, mint a mi tökéletlen anyagvilágunkban. A szellemvilág előtt úgy áll Atlantisz katasztrófája, mint nyitott könyv. Kétségtelen, hogy ez volt az első szellemcsoport, amely a Földön elbukott. Gyönyörű, szálas emberek voltak az atlanti dák. Nekünk hihetetlennek tetszik, amit nagy látókörű szellemi intelligenciák tanúsítanak: hogy testi magasságuk eleinte elérte az öt métert; később alakjuk valamivel megkisebbedett, úgy, hogy az átlagos testi magasság 3-4 méter volt. Ismerték a szellem életét, tudtak a reinkarnációról, Istent hatalmas, könyörületes és jóságos szellemlényként imádták. Templomaik nem voltak; roppant térségeken, szabad ég alatt gyűltek össze, mert tudták, hogy szellemük egyesített ereje így könnyebben jut fel a magasságokba. Igen fejlett kultúrájukról, társadalmi életük rendezettségéről és magas etikájukról Platón iratai helyes képet nyújtanak. Ez a nagyszerű nép idővel mélyen belesüllyedt az anyagiasságba és elvesztette földi hivatásának tudatát. Önzés szállta meg a szíveket, mely később a szellemi tisztaság legnagyobb veszedelmévé: gőggé sűrűsödött. Az atlantidák ebben az időben már fényes templomokat építettek, melyek a torony gombjától a földig aranylemezekkel voltak borítva; bálványaik a földiesség és érzékiség eszményeit mintázták. A feleszmélésre bőven volt idejük, mert az isteni jóság sokszor megbocsát az embernek, nem hétszer, hanem hetvenhétszer. Mózes is azt írja, hogy az Úr „engedett nekiek megtérésre százhúsz esztendőket“ valószínűleg százhúsz évhetet, amint a zsidók az időt számították, tehát közel egy évezredet. De a megtévedt embercsoport nem fordult többé vissza régi ideáljaihoz. Ezért az egész szellemcsoportnak egyszerre kellett e1távoznia, hogy az itt maradt és további haladásra képes embertömegek lelkét meg ne fertőzze; el kellett tűnnie az atlantida kultúra legkisebb nyomának is, hogy még emléke se maradjon fenn e hatalmas szellemtömeg eltévelyedésének. A Föld érdekében állott, hogy Atlantisz ne legyen többé, és a Föld elnyelte az egész világrészt. Éjjel volt, mikor megrendült a föld a nyugodt álomban szendergők alatt. Döbbenetes moraj hangzott fel a mélységből; az emberek fejvesztetten rohantak ki palotáikból, s a büszke, aranyos építmények ezrével temették maguk alá a menekülőket. Másnap egész napon át tartott a föld rezgése. Estefelé a tengerparti városokat elöntötte a víz; minden világosság kialudt, szörnyű szél orkán kerekedett, és az éjszaka feketeségében, mikor a vihar tajtékos hullámokat korbácsolt fel a haragvó óceánon, hirtelen süllyedni kezdett az egész világrész; a hajnal sugarai már sík tengert értek és az egykor hatalmas Atlantiszból nem maradt meg más, mint néhány sziklás sziget: a legmagasabb hegycsúcsok kiemelkedő ormai. Így zajlott le harminchat óra alatt a legborzalmasabb világkatasztrófa, ami valaha földi embertömeget érhetett. Az atlantidák nem pusztultak el az utolsó szál emberig ebben a nagy összeomlásban. Hajós nép voltak, hajóik messze jártak a keleti vizeken. Minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a mai Szahara és a Líbiai-sivatag az Atlantisz elsüllyedésének időpontjában tengerfenék lehetett; az Atlantisz-lakók hajói tehát a

175

Földközi-tengeren, mely akkor valóságos óceán volt, akadálytalanul eljuthattak a Kaukázus déli lejtőire. Itt vetettek horgonyt az Ararát hegyén, mint ahogyan azt nemcsak a biblikus hagyomány, de a Ninive romjai alatt talált cseréptáblás feljegyzések is tanúsítják. Abban az időben, mint fentebb már elbeszéltük, Indiában és Perzsia területén magas kultúrát honosított meg a szíriuszbeli szellemcsaládnak itt megtelepedett csoportja. Hiszen maguk az atlantidák is a Szíriusz naprendszeréből érkeztek annak idején a Földre; itt, a Távol-Keleten, rokonaik közé érkeztek. De nem voltak szívesen látott vendégek, mert hagyományaik mélyreható különbségeket mutattak a keleti kultúrával szemben, habár feltételezhetjük, hogy a népek sorsát intéző isteni bölcsesség csak olyan atlantidákat vezetett ki a pusztulásból Noé bárkáján, akiknek lelkében még benne volt a haladásnak, a földfejlődés szellemi irányának továbbvezetésére való fogékonyság. Ezek a nyugati menekülők tehát nem telepedtek meg az Ararát környékén, hanem délre hajóztak és az indiai szíriuszcsoport diaszpóráját képező, újabb csatlakozókkal a nagy Egyiptomi-fennsíkon telepedtek meg, itt megalapítván azt a későbbi, nagyszerű egyiptomi kultúrát, melynek alkonya már a mi időszámításunk hajnalával esik össze. Íme: így maradt fenn Atlantisz katasztrófájának emléke Egyiptom tudós papjainak hagyományaiban. Mi lett azonban az elsüllyedt világrész lakóival Atlantisz megsemmisülése után? A pusztulásban megsemmisült, hatalmas embertömeg szelleme, mint valami roppant felhőzet, megszabadulva az anyag bilincseiből, kivált a Föld szférájából. A Föld eltaszította magától hűtlen fiait. Érdekes, hogy milyen különös módon rajzolódik le ennek a nagyszerű eseménynek a képe a későbbi emberiség lelkében. Darwin G. H., a nagy angol természetbúvár fia, nagy feltűnést keltett azzal az elméletévei, hogy a Hold egy tömegben szakadt ki a Földből; Pickering csillagász pedig a Hold keletkezését ez elmélet alapján arra az időre teszi, amikor az amerikai szárazföld elszakadt Eurázsiától. Hans Hörbiger bécsi asztronómus viszont az ő ismeretes jégvilág-teóriája kapcsán azt a nézetet vallotta, hogy a Hold egykor önálló bolygóként keringett a Nap körül, s körülbelül 12’500 évvel ezelőtt került a Föld vonzási körébe, annak tengerei felszínén a víztömegeknek olyan nagy megmozdulását idézvén elő, amely aztán Atlantisz elsüllyedését idézte volna elő. A Hold keletkezése ugyan, amint ezt más fejezetben elbeszéltük, egészen más körülményekkel függött össze, de a különböző elméletekben fel lehet találni az ösztönös megérzések közös alapját, hogy ugyanis a Hold fia a Földnek. Ezek az elméletek tehát az Atlantisz eltűnését mintegy sejtelemszerűen a Hold keletkezésének, vagy a Föld vonzási körébe kerülésének időpontjával hozzák kapcsolatba, amiben derengő megérzése lappang annak a kozmikus törvényszerűségnek, hogy az égitestek egymáshoz való viszonyát szellemcsoportok tevékenysége szabályozza. Az atlantidáknak, amint nagy tömegben kikerültek a Föld szférájából, tényleg új lakóhelyre volt szükségük, de ez az új állomás nem a Holdnak nevezett mellékbolygó volt. A Hold más esemény kapcsán, egészen más időben, jóval régebben keletkezett. Az atlantidák innen egy másik naprendszer egyik bolygójára kerültek, ahol teljesen elölről, a legridegebb anyagi kötöttségben kellett megkezdeniük az újra való felemelkedést. Egyesek, akik a nagy katasztrófa kábulatában nem vesztették el teljesen szellemi öntudatukat, hosszú fejlődés után már ismét visszajutottak a Földre, s most itt élnek közöttünk, e1szóródva más szellemcsaládok fiai között. Ellenben azok, akik a nagy világkatasztrófából megszabadulva, keletre vándoroltak és részt vettek az egyiptomi kultúrában, már mind eltávoztak a Földről; fejlődésükben nagyot haladtak és egytől egyig magasabb világokba emelkedtek. 4. Amíg az Atlanti-óceán helyén e nagyszerű és tragikus színjáték viharzott, Európa középső vidékein, a mai Németország, Magyarország és Lengyelország területén megkezdte földi szereplését egy másik nagy szellemcsoport. Idegen naprendszerből érkezett ez is, s rendkívüli fejlettségével arra látszott hivatottnak lenni, hogy hatalmas lökést adjon a mi nehézkesen haladó bolygónknak. Sajnos, ez a szellemcsoport nem érezte jól magát új lakóhelyén. Az itteni természeti viszonyokat túlságosan ridegeknek találta és ezért szabad elhatározásból, önként eltávozott innen, példát mutatva arra, hogy a szellemcsoportok önként választják meg tartózkodási helyüket, s

176

maguk irányítják fejlődésüket. A csoport tagjainak belső értékét mutatja, hogy most valamennyi tagja naprendszerünk legfejlettebb bolygóján, a Jupiteren él. Földi tartózkodásuk átlagosan mintegy 60-70000 évre terjedt: ennyi időbe került az, ami a Föld életében csak epizód maradt. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ennek a szellemcsoportnak semmi köze sincsen a neandervölgyi embertípushoz, mert az a szellemcsoport, amelyről most szóltunk, a neandervölgyi ember korát sok százezer évvel megelőzte. De ugyanebben az időtájban a csillagok sorsát intéző Legfőbb Hatalom más erőkkel is kísérletezett. A Florida felől északkeletre haladó Golf-áram felett, körülbelül az északi szélesség 56-ik foka alatt, ahol ez a nyugati hosszúság 30-ik délkörét metszi, volt egy sajátságos szárazföld, nagyságra körülbelül akkora, mint a mai Szicília szigete. Ma hiába keresnénk nyomát a tengeren. Ez a hajdani sziget is katasztrofális eseményeknek volt színhelye, mintha csak átterjedt volna lakóira a nem nagyon messze, délre fekvő Atlantisz népének lelki borulata. Sajátságos bolygó ez a mi Földünk. Elég volt légkörében megteremteni a bűn csíráit és e csírák, mint mezei virágok szárnyra kelt, parányi magjai, a szelek szárnyán szétszóródtak ismeretlen világok felé, mérgező cseppeket hullatva az emberek szívébe. A szigetnek nincsen neve, mert saját lakóin kívül soha senki nem ismerte földjét. Sok miriádnyi korallállatka építette fel ennek a szárazföldnek az alapját; úszó moszatok és vándormadarak hordták rá a növényi élet csíráit s a természet játékos kedve mesebeli, boldog álomországgá varázsolta az óceán e gyöngyét. Amikor a korallsziget emberlakókkal népesült be, varázslatos lények tündéri palotákat bűvöltek a hegyek ormaira. Isteneknek látszottak ezek az emberek, akik a természet erői felett uralkodtak. A csoport tagjai igen nagy hivatással jöttek a Földre: rendkívüli erőkkel rendelkeztek, s tudták, hogy egykor e bolygó egész lakosságának vezetőivé kell válniuk. Soha senkivel nem érintkeztek, aki hírt tudott volna adni létezésükről. Ezért örökre nyoma veszett a korallsziget mesebeli kultúrájának, pedig soha azelőtt, vagy azután a Földön ilyen csodálatosan virágzó, szédületes arányokat mutató kultúra nem volt. Mai értelmünkkel, szellemi műveltségünkkel fel sem foghatjuk a korallsziget lakóinak életét. Hogy csak a legkülönösebb vonást említsük ez élet természetének jellemzésére: a szigetlakók között nem volt található egyetlen egy nő sem; az újonnan csatlakozó szellemeknek materializáció adott testet, ami eléggé mutatja, hogy e csodálatos szellemegyéniségek az anyag és a természeti viszonyok felett abszolút biztossággal uralkodtak. A férfiak társadalma nem vezetett nagy eredményekre. Mikor a legtökéletesebbnek hitték uralmukat, mikor teremtő erejük úrrá lett a viszonyok felett és a szigetlakók szinte valósággá emelték a mesék birodalmát: belső meghasonlás tört ki közöttük. Mindenki önmagát tartotta nagyra, és tiszteletet, sőt imádatot kívánt társaitól. Ez okozta az egész mesevilág pusztulását. Egy magasabb akarat lélegzetvételének orkánja elsöpörte az egész szigetet a Föld színéről... Nem földrengés, nem vulkáni kitörés, hanem hatalmas szélvihar idézte elő a katasztrófát. Az orkán felkorbácsolta a hullámokat és ezek alámosták a korallzátonyokat: a sziget megingott, mészbordái recsegtek, ropogtak, s egyetlen hatalmas örvény hullámsírba temette az egykori kis paradicsomot. Az egész nem tartott tovább hetvenöt percnél. Mikor a ciklon elviharozott és a megszakadt felhőkből alámosolygó Nap sugaraiban felragyogott a szivárvány: szelíden fodrozódó, kék hullámok ringtak azon a helyen, ahol másfél órával azelőtt még embermilliók büszke alkotásai meredtek az ég felé. Így zajlott le az óceán egykori korallszigetének tragédiája a Föld történetének színpadán. Említsük meg, hogy ennek a szellemcsaládnak asszonyai sem azelőtt, sem azután nem éltek földi életet. Magukra hagyatva, tisztán a szellemvilágban fejlődve, kellett utolérniük férfiaikat. Feladatukat fényesen oldották meg, s ezért jutalmul azt a szerepet kapták, hogy a halálba átmenőket fogadják. Mai nap is ezt teszik: ők a Földről eltávozó szellemek jótékony kísérői, áldott nemtői a halál után. 5. Az újabb jelenés színhelye a Földnek egy egészen más pontjára, a déli féltekére esik. Afrika délkeleti részén, a nagy „nyanzák” vidékén, körülbelül azon a területen, mely a zanzibári partoktól a Tanganyika-nyanzáig terjed, ringott bölcsője a néger fajnak, a Föld fejlődése e nagyszerű előharcos népének. Ma idegenül hangzik,

177

ha azt állítjuk, hogy a néger szellem család egykor ura volt e bolygó szellemi irányításának. Pedig úgy volt. A négerek nagyszerű nép voltak, s a mi korunk csak e pompás faj elkésett, elmaradozott fiait, fejlődésben visszamaradt epigonjait ismeri, akik roppant távolságokban kullognak a főcsapat után, mint sánták és bénák az új hazát kereső népáradat nyomában. A néger faj ma teljesen degenerált, kihalófélben levő szellemcsalád; néhány évszázad múltán nem lesz belőle hírmondó sem a Földön, mert az elkésett vándorok áthaladnak a földi szférákon és felkeresik fajuk messze járó hőseit a végtelenség távoli terein. A néger faj a tejút egy parányi csillagáról - melynek soha nem adtak nevet tudósaink, mert nem ismerik érkezett a Földre. Nagy tömegekben jöttek ezek a szellemek és hirtelen jelentek meg a fizikai világban, ami teljesen elüt az újonnan érkezők rendes beköszöntési módjától. Erre a nagy sietségre azért volt szükség, hogy a néger faj sok tudatosságot hozhasson magával a szelleméletből: földi testben is emlékezzék arra, hogy honnan jött és hová megyen? Mi volt ennek a módja és eszköze? Csodálatos és meglepő dolgokat fogunk mondani, melyeknek valódiságát a realitások között élő mai ember egyszerűen vissza fogja utasítani. De aki mélyen néz a teremtés titkai közé, az a legnagyobb csodát sem fogja különösebb eredménynek tekinteni, mint amilyen az életcsíra fogantatása az anyaméhben, s a szellem élete a durva anyagban. Szellemi vezetők, hatalmas erejű angyaltömegek irányították a négerek megszületésének körülményeit. Afrika őserdeiben csodaszerű várost emeltek. Teremtő akaratukkal parancsoltak a köveknek és egyetlen éjjelen ott állott a hatalmas város a rengeteg közepén, mintegy a szellem nagyszerű diadalát hirdette a rideg anyag felett. Egyetlen lélek sem volt látható a széles útvonalakon; a márványpaloták kihaltak és csendesek voltak, mint a halál birodalma. Pedig ez a némaság az új élet születését jelentő, nagy várakozás csendje volt. Valamely kóborló, nomád afrikai törzs vetődött be a fényes palotasorok közé, s megtelepedett a néma városban; ennek a kóbor törzsnek az asszonyaihoz kapcsolódott az érkező szellemcsoport nagy hirtelenséggel. Azt a folyamatot látjuk itt, amit minden későbbi szellemcsaládnak a Földre való megérkezésénél megfigyelhetünk: a régebbi fajnak néhány tagja, esetleg egyetlen asszonya életet ad az új faj legelső képviselőjének, a később érkezők ősének. Legendásan végzetszerű már e csoport érkezése is, de legendás az az epizód, mely az első néger megszületését megelőzte. A nomád kis törzs, mely a néma városba bevonult, igen fejletlen szellemek csapata volt; a harcosok, ha ellenfelüket legyőzték, a hadifoglyokat ünnepi lakomán, vidám tor keretében elfogyasztották. Az áldozatok húsából halálbüntetés terhe alatt mindenkinek ennie kellett. E félállati életet élő emberek között élt egy rendkívüli szívjóságú, nagy szeretetet sugárzó női lélek, akinek neve ilyen hangzással maradt fenn az éter rezgéseiben: Dsalutifu... Ez a nő, szelleme világosságánál fogva, mélyebben látva a dolgok lényegébe, megtagadta az emberhús evését. Csodálatos ösztönével megérezte, hogy a gyermeknek, akit szíve alatt hordozott, a barbár vérivás mérgezően hatna a szervezetére. Az asszonyt természetesen halálra ítélték. De mivel az állatemberekben is van az anyaság iránt érzett rokonszenv, az ítélet végrehajtását elhalasztották addig, míg az újszülött világra jő. Végre megérkezett a kis fekete csecsemő: a néger szellemcsalád első hírnöke... Az anyát természetesen kivégezték. Az ő vérének hullása szentelte meg a néma várost először az életnek vérével... A négerek szellemi öntudata nem volt ugyan teljesen tiszta, de elég sok sejtelmet őrzött meg, ami a síron túli világra emlékeztethette. A Föld szellemi fejlődésében olyan fordulat következett be, hogy a bolygónak szüksége volt azokra az erőkre, amiket ez a csoport hozott. Kultúrájuk igen magas volt, de nem általános; csak a szellem család kimagasló egyéniségei hordozták a faj belső értékeit. Ami az ős Egyiptom csodálatos műveltségéből reánk maradt, abban jóval több a néger faj hagyatéka, mint az atlantidáké. A négerek köztársaságban éltek. A nők nagyon lenyomottak, sőt teljesen megvetett rabszolgák voltak közöttük; egyetlen feladatuk, az anyaság szerepkörének betöltése, teljesen kitöltötte életüket. Ennek a sajátságos helyzetnek igen érdekes szellemi háttere van. A néger faj asszonyai a duálszakadás után egyetlen hatalmas tömegben összefogózva, sokkal mélyebbre zuhantak le, egészen idegen világba, mint a férfiak. A férfiak igen hosszú időn át bolyongtak női duáljaik nélkül; más bolygókon és más naprendszerekben az életsorozatok egész láncát élték le, de asszonyaikkal sohasem találkoztak, a szelleméletben pedig nem ismerték fel egymást. A Föld volt színhelye első találkozásuknak elmúlt évmilliók után. A csoport vezető tagjaiban élénk lévén a szellemi öntudat, olyan törvényeket statuáltak, amelyek a nők fejlődési színvonalának

178

és egyben karmikus helyzetének legjobban megfelelt. A faj asszonyai földi életük szenvedéseivel s a rabszolgaság megalázottságával egyenlítették ki a férfi társadalommal szemben fennállott régi tartozásukat. Ilyen különös és csodálatos módon oldódnak fel az elmúlt bűnök a későbbi események következetes egymásra torlódásában... A néger faj idővel betöltötte hivatását. Mikor a feladat teljesítve volt, szörnyű pestis számumja viharozott át Afrika felett, lekaszálva az élők százezreit és millióit. A kór bacilusai idegen égi testről érkeztek és rettenetes pusztítást végeztek a Föld lakóinak sorában. Hullahegyek hevertek a városokban szanaszét, temetetlenül, a halálos kór mikrobáit iszonyú mennyiségben tenyésztve; szellemcsoport aligha távozott rettentőbb körülmények között, mint ahogyan a négerek mentek el innen új csillagot keresni. Elkésett utódaik ma is szállingóznak még, fáradtan, csüggedten, lélekben megrokkanva, mint lenézett, megvetett faj igénytelen ivadékai. Mikor az atavisztikus történelem eseményeinek vázolásában idáig jutottunk, mikor a néger szellemcsalád nagy tömegei épp olyan hirtelenséggel, amint jöttek, ismét elhagyták a mi szegény Földünket, már feldereng előttünk a történelmi idők szelíd hajnalpirkadása. Bolygónk anyaga és szférája át volt itatva azokkal az erőkkel, amelyek a ma emberének befogadására szükségesek voltak. Eltűnnek az előharcosok és megjelenik a világtörténet színpadán a népek új áradata, mely arra van hivatva, hogy ennek a bolygónak hatalmas lökést adjon a szellemi fejlődés területén. Azok a szellemcsaládok, amelyekről a következő fejezetben szólni fogunk, napjainkban nagyobbrészt még itt élnek a Földön; ezek csinálják a történelmet s ezek ragadnak el bennünket, valamennyiünket, a dicsőségbe - vagy bukásba. Senki sem tudhatja, hogy azok a szellemcsaládok, amelyek a Földet ma benépesítik, jobban fogják-e bevégezni pályafutásukat, mint a történelem színpadán előttük járt, nagy népáradat egyes csoportjai, melyek e rögöket évmilliókon át ontott vérükkel és verejtékükkel öntözték.

179

A TÖRTÉNELMI IDŐK SZELLEMCSOPORTJAI 1. Az inkák 2. Egyiptom és India 3. A zsidóság 4. A görög mitológia 5. Róma világtörténeti hivatása 6. A mongol szellemcsoport 1. A keleti filozófiával átitatott keleti okkultizmus azt tanítja, hogy időről időre nagy gyökérfajok Jelennek meg a világtörténet színpadán, s ezek számos alfajt termelnek ki, mindeniket külön hivatással bocsátván el földi pályafutására. E felfogás szerint mint azt más helyen már említettük -, az ugyanabban az időben élő emberiség ugyanahhoz a nagy gyökérfajhoz tartozik: a Gautama Buddha korának emberisége a negyedik gyökérfaj, a ma élők társadalma az ötödik gyökérfaj, melynek alfajai: az árják, mongolok, teutonok és ezekhez hasonló faji változatok. A mi szempontunkból vizsgálva a dolgot, az egyes szellemcsoportok származása tekintetében olyan mélyreható különbségek mutatkoznak, hogy az egységes gyökérfaj létezését nem tudjuk elfogadni. Az alfajok nem leszármazottai a gyökérfajnak, hanem egészen más régiókból érkezett szellemrajok s még azt sem lehet határozottsággal állítani, hogy az egy időben együtt élő emberiségnek földfejlődéstani tekintetben mindig ugyanaz lenne a hivatása. A cél kétségkívül mindig egy: a bolygó evolucionális kiképzésének emelkedő irányzatot adni; de a következőkben látni fogjuk, hogy roppant távolságokból érkező szellemcsaládok itt a Földön egymással paralel haladó működést fejtettek ki és saját feladatuk elvégzése után szabad akaratból ismét eltávoztak innen, mit sem törődve többé az itt maradó fajokkal és a Föld további történetével. A szellemcsoportok között levő összefüggés tehát jóval lazább, mint azt az egyetlen gyökérfaj elméletéből következtetni lehetne; a célok tekintetében pedig azt az egységes irányítást, ami nélkül haladás el sem képzelhető, isteni segítséggel dolgozó, magas szellemegyéniség végzi: a Föld vezető angyala, aki az egyes szellemi erőknek ideáramlását és innen való elmenetelét egységes világterv szerint intézi. Az előző fejezetben azokról a nagy szellemcsaládokról beszéltünk, amelyek földi hivatásukat betöltvén, innen már évezredekkel ezelőtt más csillagvilágokba távoztak. Amaz újabb szellemi áramlásnak, mely a mi korunk szellemi mozgalmainak adta meg az irányító lökést, első képviselői az inkák voltak, ez a csodálatosan fejlett, nagyműveltségű nép, melynek kimagasló egyéniségei ma is itt élnek még a Földön, irányítva, vezetve, védve más szellem csoportokat. Az inkák tevékenységének színtere a dél-amerikai Cordillerák lejtőire és fennsíkjaira esik. Bolíviában és Peruban élt ez a különös nemzetség, zöld vizű, mély tengerszem ek mentén, ércekben gazdag őshegység szilabércei között, az éghez közel, ahol szabadon szárnyalhatott az Istenhez szálló gondolat. A modern kutatók, mikor a perui és mexikói ősműveltség nyomait fürkészik, csodálkozva állapítják meg, hogy Amerika őslakóinak művészi és vallásos formáiban mennyi rokon vonást lehet látni, ami régi egyiptomi hagyományokra emlékeztet. Yucatán félszigeten, a nemrégiben kiásott Chaemul romváros mellett lépcsőzetes piramist találtak, mely építési módjára nézve teljesen megegyezik az egyiptomi Szakkara melletti piramissal. Chichen-Itza mellett kőből faragott szfinxet ástak ki, leopárdtesttel és emberfejjel; Cholula mellett ismét gúla alakú piramisokat. Mit szóljunk a Guatemalában talált domborműhöz, mely fát ábrázol, a fa két oldalán férfi és női alakkal, a fán pedig tekergőző kígyóval? Az inkák templomainak falán ott találjuk a keresztet, Chris/os jelvényét; Donnelly pedig azt írja, hogy sok indián törzs nél vízzel öntik le az újszülöttet, amely szertartás által a lélek megszabadul régi bűneitől. Le Plangeon a közép-amerikai maja nyelvet megvizsgálva, azt találta, hogy a szótörzseknek legalább egyharmada görög eredetű, számrendszerük pedig húszas alapra volt fölépítve, mint a francia nemzet őseinek számaiapja, aminek következményeképp a franciák a nyolcvanat még mai nap is quatrevingt-nek mondják. Ha ezekhez az adatokhoz hozzávesszük az európai és amerikai Hóra egyező sajátságait, meg a geológiai rétegek, nagy földségek egymásba illő kiszögelléseit, nem nehéz arra az

180

eredményre jutnunk, hogy a Föld két ellentétes féltekéjén lakott népcsaládok ősei közös bölcsőből eredtek. A tudósok, akik ezeket az adatokat kutató értelemmel latolgatják, rendszerint arra az eredményre szoktak jutni, hogy az amerikai szárazföld egykor egybefüggött Európával. Pedig hát a csodálatos megegyezésnek eltekintve az Atlantisz világrész közbeiktatásától- egészen más oka van. Abból a körülményből, hogy Kolumbusz hajója csak a XV. század végén jutott el az amerikai partokra, nem szabad azt a téves következtetést levonni, hogy a régiek nem lehettek a spanyoloknál és portugáloknál sokkal jobb hajósok. Már a dél-afrikai néger szellemcsalád fiai hatalmas tengeri utakat tettek, és egy ilyen út alkalmával az amerikai partok közelében vihar roncsolta szét a négerek hajóját. Az utasok egyetlen ember kivételével mind tengerbe vesztek; az egyetlen menekülő pedig, egy párductestű, néger asszony, aki úszva érte el a partot, nem is sejtette, hogy ez a tengeri katasztrófa az ő nagy hivatása betöltésének volt eszköze. Ez a néger nő szülte meg Amerikában az inka szellemcsalád legelső sarját; az anya lelkéből szálltak át a régi kultúra nyomai az új világ levegőjébe. Az inka szellemcsalád tagjai öntudatos, szabad szellemekként születtek egy üstökösön. Bukásuk után nem zuhantak le egészen a kristályok öntudatlan életéig, hanem csak az elemi szellemek színvonaláig. Mint föld- és vízszellemek működtek más bolygók lassú felépítésén. Szellemi öntudatuk birtokában megérezték összetartozásukat és egymásrautaltságukat, a nők mint vízisellők segédkeztek a férfiaknak, akik sziklákat görgettek a tengerpartra, szigeteket emeltek, hegyeket rázkódtattak és folyamokat fakasztottak. Amikor e csoport tagjai a Földre megérkeztek, rendeltetésük az volt, hogy asszimilálódjanak a Föld delejes erejéhez, s később az itt élő idegen szellemcsoportok között elszóródva, hivatást vállaljanak azok vezetésében. Ez már a történelmi időszámítás korába esik, mert az inkák megérkezése alig néhány ezer évvel előzte meg Krisztus születését. A csoport feladatának első részét rendkívül gyorsan és jól oldotta meg. Asszimilálódás tekintetében igazi mesterek voltak az inkák; ennek köszönhették, hogy olyan gyorsan elértek fejlődésük csúcspontjára, amilyen gyorsan egyetlen nép sem a Földön élők között. Rendkívüli érzékenységük volt a fémek iránt, mert ez a tulajdonság velük született az üstökösben; itt tehát felkutatták a Cordillerák gazdag fémtelepeit és a talált ércekből művészi tökéletességű műtárgyakat készítettek. Gyönyörű palotáikat márvánnyal és arannyal borították. Soha olyan csodálatos szobrokat nem alkottak sehol a világon, mint amilyenek az inkák hatalmas csarnokait ékesítették. Még a levegőből is tudtak fémeket elvonni. Nem annyira tudósok voltak, mint inkább művészek: állati prémekből remekbe készült ruhákban jártak, lakótermeiket színes, puha szőnyegek, továbbá képek, szobrok és iparművészeti remekek díszítették. Az inkák társadalma nem ismerte a magántulajdont. E csodálatosan fejlett társadalom tagjai a népet családnak tekintették és a közös termelés eredményeit testvériesen megosztották. Ötven éves koron túl senki sem volt köteles a közösségért dolgozni; az elhagyottakat és megrokkant öregeket az állam tartotta el. A család feje nem az apa volt, hanem az anya; a gyermek még nevét is anyjától örökölte. A szaporulatot rendesen törzskönyvezték, de már a szellem kapcsolódása alkalmával, tehát a születés előtt kilenc hónappal, az inka gyermek már anyja méhében önálló tagja volt a társadalomnak. Az apa feladata az volt, hogy a gyermekre felügyeljen, testi épségére és fejlődésére vigyázzon ha ezt elmulasztotta - ami különben igen ritka eset volt -, egy szikláról letaszították a mélységbe. Ebben a sajátságos összetételű társadalomban, melyben tulajdonképpen a férfiak uralkodtak, mégis a nők voltak azok, akik finomabb lelki berendezésükkel az ösztönös, titkos irányítást megadták. Nők voltak az első papok, s nők vitték bele az inkák szellemi tudatába a keresztnek, mint eljövendő nagy eseménynek, néma szimbólumát. A nők sokat szenvedtek erőszakos, durva férjeiktől. Mert a művészi velleitásokkal megáldott néplélekhez mindig közel van a fényűzés vágya; ez megerősíti az anyagiakhoz való ragaszkodást és a szellemet megérinti a kapzsiság, önzés vihara. A szomorú következmények az inkák társadalmában sem maradtak el. A csoport egy nagy része éppen a legfejlettebb virágzás korszakában elbukott s elhomályosodott szellemmel kivált a nagy szellemcsoportból, hogy mélyebb anyagvilágban bűnhődjék kapzsiságáért. Akik így lezuhantak, azok hosszú ideig naprendszerünk egy másik bolygóján, a Merkúrban éltek; fejlődésre képes egyéniségeik azonban néhány évtized óta ismét kezdenek már a Földre visszaszállingózni. Akik a kísértésnek ellent tudtak állani, még igen sokáig harmonikus, tiszta életet éltek az ősi birodalomban. Szellemi fölényük, tudásuk és jóságuk által nagy tekintélyt szereztek és ezért a Bolívia környékén

181

élő, más származású népek mindig olyan családból választottak uralkodót, mely inka származású volt. Dicsőségük fénye egészen korunkig elhatott: a cuzcoi aranyfedelű templom szépségéről és a Titicaca-tó szigetén emelt fejedelmi fényű palotáról, ahol az utolsó inkák székeltek, mesébe illő elbeszélések szálltak szájról szájra. Nagyszerű útjaik és kővel kirakott vízvezetékeik ma is csodálatra ragadnak bennünket. De a fejedelmek napja is leáldozott és Atahualpa testvérgyilkos bűnét a spanyol kalandor-hódítók az inka-család lemészárlásával torolták meg, véget vetvén a legvirágzóbb birodalmak egyikének... Az inka szellem családnak azok a tagjai, akik a tömeges szellembukást a Földön elkerülték, ma szétoszolva élnek az egész földkerekségen. Idegen szellemi rajokban elvegyülve, irányítanak, tanítanak, vezetnek és szenvednek, minthogy a mi szegény bolygónkon a szenvedés a tanítás leghatározottabb példamutató eszköze. 2. A történelem hajnalán Ázsia nyugati részében, az Urál déli lejtőin élt egy nép, melynek az volt a rendeltetése, hogy előkészítse a most élő emberiségnek a Földön való szétosztódását. Emlékezünk, hogy ezen a világtájon szíriuszbeli szellemek nagy csoportja végezte az alapvető munkát; a szíriuszbeliek megkönnyítették az utánuk érkezetteknek a fizikai világba való özönlését, azután pedig eltávoztak a Földről. Csak egyes elmaradt harcosaik ragaszkodtak még a földi szférához, hogy a későbbi nemzedékeket elvezessék a Nílus históriai nevezetességű völgyébe. Az Urál lejtője volt bölcsője az Európában ma élő népeknek, melyeknek őseit már külön nevekkel tudjuk megjelölni. És ugyan ebből a forrásból fakadt Egyiptom népe, ez a pompás fejlettségű faj, mely az atlantida kultúra maradványait oly csodálatos szépséggel tudta a nagy néger szellem csoport szellemi hagyományaival összeegyeztetni. Az igazi Egyiptom nem az, aminek mi ismerjük. Mikor a történelem hírt ad Egyiptom fénykoráról, akkor már egy alapjaiban megrendült birodalom hanyatló vergődése áll előttünk. Tehát teljesen téves Menész és Szenejru királyok hat-hétezer éves uralmáról úgy beszélni, hogy az még a kőkorszakba esett. Kőkorszak lehetett ez az idő az akkor még barlanglakó neandervölgyi és heidelbergi ember számára, de Egyiptom ősi népe régen túl volt már akkor a fémek ismeretén, hiszen az ötvösművészet elemeit a több százezer éves atlantida leszármazottaktól tanulta. Ennek az igen magas egyiptomi kultúrának rendkívül fontos szerepe lesz későbbi korokban: olyan időben, mikor az emberiség lelke nem lesz annyira rideg és anyagias, mint manapság, ennek az ősrégi műveltségnek felfedezendő emlékei fogják majd a szükséges bizonyítékokat szolgáltatni ahhoz a megismeréshez, hogy a Föld múltjában számtalan szellemi kincs van, ami nem emberektől származott... Az ős egyiptomiak, kiknek fénykorát mostani időszámításunk előtt 30-60.000 évre vezethetjük vissza, csodálatosan szép életet éltek. Vezetőik papok voltak, kik médiumi képességekkel lévén megáldva, állandóérintkezésben állottak a szellemvilággal és népüket felsőbb irányítás mellett oktatták. Mindenki ismerte ezt a kapcsolatot, s a nép boldog volt, hogy élvezhette Isten kegyelmét. A vezető papi egyéniségek többször visszatértek az életbe s állandó kiváltságos helyzetük idővel gőgöt fejlesztett ki a lelkükben. Lassanként abbahagyták a felsőbb irányítás közvetítését, vagy, ami még valószínűbb: a szellemi vezetők fordultak el tőlük érdemtelenségük miatt; saját maguk kezdték tehát irányítani népüket és fejedelmeiket. A csoport szellemi öntudata azonban annyira élénk volt, hogy a nép rájött a csalásra: felismerte, hogy az utasítások nem szellemi vezetőktől, hanem emberektől származnak. Az egész papi rend bukása volt ennek a megismerésnek a következménye. Hogy visszaesés ne álljon be, a szellemi vezetők azontúl az uralkodókat kezdték irányítani. De itt is megismétlődött az örök emberi fátum: az uralkodók sem tudtak ellenállni sajátságosan kiemelkedő helyzetük kísértéseinek és önzőekké, gőgösekké váltak. Csakhogy ekkor az az ősi szellemcsoport, amelynek hivatása volt a ragyogó egyiptomi kultúrát megteremteni, már bevégezte hivatását és elhagyta a Földet; azok a későbbi csoportok pedig, amelyek a zsarnoki hajlamú uralkodók alatt görnyedeztek, karmikus okokból kerültek ebbe a helyzetbe, és nehéz sorsukra nagyon is rászolgáltak. Amikor az emberiség emlékezete meg tudja különböztetni az ősegyiptomi történelem színpadán szereplő alakokat, akkor már a királyok fénykorának haldoklását szemlélhetjük az eseményekben. Memphis város

182

alapítója, a nagy Menész király, Krisztus előtt 5700-ban még nagyszerű vízműveket létesített a város körül. Templomában Ptah istent imádták és erről a csodálatos lényről azt tartották, hogy egyetlenegy, örökkévaló, hatalmas és könyörületes szellem. Az úgynevezett turini papirusz őrzi annak az imának emlékét, melyet a király Istenhez intézett. Megtudjuk ebből a költői szépségekben és mély sejtelmekben gazdag imából, hogy Isten mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló; az embereknek hármas alakban mutatja meg magát, és e hármas alak a család szentségét ábrázolja: Ozirisz az apa, Ízisz az anya és Horusz az isteni gyermek. Az istenség szimbóluma, a Nap maga is hármas alakban jelentkezik: napkelte előtt Atum, délben Ra-Su, éjjel pedig Ozirisz. A Nap ellensége az éjjel: Szet isten. Láthatjuk tehát, hogy ebben a korban még tisztán él az emberiség tudatában az isteni erők szimbolikus értelme. A mindennapi szokások rajzában megfigyelhetjük, hogy ez a nép testében, lelkében végtelenül szerette a tisztaságot és egyszerűséget. Menész király felesége, a híres szépségű Szesz királyné csodálatos szépítő balzsamokat tudott készíteni. Az egyiptomiak nagyon szerettek sűrűn fürdeni, ruhájuk ragyogóan fehér gyolcs, ékszereik aranyból valók és drágakövekkel ékesítettek. Amíg nem ismerték a bebalzsamozás titkait, halottaik mellé odaállították az elhunytnak életnagyságú szobrát, hogy annak idején, ha feltámad, legyen módja régi testi alakjában megjelennie. Később szokásba jött a holttesteket bebalzsamozni és a belső részeket művészi kivitelű kanopuszokba helyezni, melyeknek szoborművei a négy halálnemtőt ábrázolták. Ebben az időben fejlődtek ki azok a szép és fenséges temetési szertartások, amelyek a halottak könyvében le vannak írva, s melyeket A halál című fejezetben részletesen elbeszéltünk. De már az ismeretes első dinasztiák alatt különös sorscsapások érik Egyiptom népét, jelezvén, hogy annak süllyedése egyre mélyebb nyomokat hagyott a lelkekben. Az 1. dinasztiához tartozó Szementptah idejében a pestis fergetege szánt végig a nagyvárosokon, Betau király (ll. dinasztia) alatt pedig Bubasztu város nagy része hirtelen elsüllyed. A királyok lelkében mély árnyékot vetett az önzés és hiúságo Kaqau király (II. dinasztia) kihirdette, hogy benne Ptah isten szelleme él, Ozirisz lelke szállt bele. Ő rendelte el a férfias erőnek szimbólumát jelentő fekete bika tiszteletét s ezt a hízelgő jelszót ragasztotta neve mellé: a bikák bikája... Az egyetlen, hatalmas és mindenütt jelenvaló Isten közelségéből így taszította el magát Egyiptom népe, hogy tiszta szellemi életét felcserélje az állatvilág által képviselt ösztönös érzékiség kultuszával. A bálványok tiszteletének fokozatos kiépítése ezt a folyamatot jelzi. Memphis-ben, a nagy fényűzéssel berendezett Szerapeumban huszonöt fekete bikát ápoltak és istenekként kezdték őket tisztelni; ezek voltak a később oly hírhedtté vált Apiszhapi-k. Ha valamelyik bika elhullt, sírjában elhelyezték a kor történeti adatait, s föléje kőbálványt állítottak, amik később a templomokba is bejutottak. Kaqau király emeltette dicsőségének fenntartására a szakkarai lépcsőzetes piramist, az emberi gőg e kolosszális és brutális első emlékművét, mely ma is fennáll romjaiban. Íme, így fertőzi meg a lelkeket az emberi gyarlóság. A Ill. dinasztia királyait már per-ao-knak, fáraóknak nevezik, ami annyit tesz: „nagy házból való, kormányzó isten“. Az uralkodók gőgje Szenefru fáraó alatt kezdi építeni a gizehi temetővárost, a nagy piramisok sorát, melyben Khufu király hatalmas gúlája mered az ég felé. Khufu százezrével hozatta Arábiából a rabszolgák hadát, s a feljegyzés szerint 1600 talentumot (nyolcmilliót) adtak ki csupán hagymára, amivel a munkásokat élelmezték. E piramisok nemcsak az ókori építészet remekművei, hanem az egykori egyiptomi hitélet szimbólumainak hordozói is. Pir-m-usz annyit tesz, mint „kilépés a földből“: a holtak átmenetele az örök életbe. A temetkezési hely a várostól nyugatra állott, mert a nap lenyugvása jelezte az élet aláhanyatlását. A gúla egyetlen bejárata viszont keletre fordult s a rézsútosan felfelé vezető fő folyosónak iránya olyan volt, hogy tavaszi napéjegyenlőség idején a felkelő Nap első sugara egyenesen a sírkamrát érhette. A gizehi nagy piramis 148 méter magas, 230 méter széles és a beépített kőtömeg súlyát számítás útján ötmilliárd kilogrammra becsülik. A kőtömbök nem voltak egymáshoz erősítve, egyszerűen csak egymásra illesztve, de a gránitlapok csiszolása annyira tökéletes, hogy az összeilleszkedési lapok közé, ahol az idő a követ szét nem mállasztotta, ma sem lehet egyetlen gombostűt sem elhelyezni. Hasonló szimbolikus jelentőségű építmény a nagy Szfinx is, mely a halottak hallgató országát jelképezte. Egyiptomi neve: Hor-Harmakhitu: „a felkelő Nap istene“, vagy Chepra: „kilépés a nemlétezésből a létezésbe“. Azért fordul a Szfinx keletre, hogy a felkelő napot láthassa; testén keresztülvezették a Nílus csatornáját, az élet vizét. E csodálatos kultúra még hanyatlásában is hódítóan nagynak mutatkozott. Az egyiptomiak tudták, hogy a

183

Föld forog a Nap körül; ismerték a bolygók járását, sőt a bolygók szellemi hatását is a földi emberiség szellemére. Mindent szimbólumokba burkoltak. Figyeljük csak meg a mesebeli főnix-madár legendáját: milyen érdekesen van abban elrejtve az asztronómiai tudás! Az egyiptomiak hite szerint a mesebeli főnixmadár minden 652-ik évben érkezik kelet felől, s elmegy a Nap városába, Heliopoliszba, hogy ott atyjának hamvait nyugalomra helyezze. Aranyvörös tollú, daru alakú szárnyas, de nagyobb, mint a legnagyobb sas. Önmagát elégette, s hamvaiból újra éledt. Csak az újkori Seyffarth tudta e rejtély nyitját megfejteni, mikor rámutatott, hogy a Merkúr bolygó keletről, Arábia felől érkezve, minden 652-ik évben, a tavaszi napéjegyenlőség után elvonul a Nap előtt. A görögök, rómaiak is ismerték a bolygó e járását, Traian császár Krisztus után 109-ben pénzt veretett az átvonulás emlékére. Tacitus feljegyzi, hogy ilyen elvonulást jegyeztek fel az egyiptomiak Krisztus előtt a 2555-ik év április 6-án Szezosztrisz alatt és ugyancsak Krisztus előtt 1904ben április 8-án Amos alatt. Az adatok a mai csillagászati számításokkal egyeznek, de még ma sem tudjuk, nem jelentettek-e ezek a dátumok valamilyen közlekedést a Merkúr bolygó szellemvilágával, s hogy a föníciai nép nevében nem annak az ismeretnek az emléke él-e, hogy ez a népcsalád a Merkúr bolygóról érkezett? Minthogy nem történelmet írunk, hanem csak vázlatát adjuk egyes nagy népfajok szellemi fejlődésének és el hanyatlásának, megelégszünk itt annak megállapításával, hogy amikor Egyiptom népének lelkében elhalványult az egyetlen istenség gyönyörű eszményképe, azontúl ennek a népnek nem volt többé joga dicsőségről álmodozni. Évezredeken át Egyiptom csak hanyatlott ama teljes dezoláltság felé, amely a Nílus völgyének egykori paradicsomából végül szomorú vezeklőhelyet alkotott. Az emberi tévelygések hosszú és vigasztalan képe tekint reánk Egyiptom történetéből. A piramisok kora és a királyok völgyének mély értelmű halottkultusza még az egykori fénynek és virágzásnak késői hajtása. Magasabb szellemi erők, melyek a népek sorsát intézik, a Krisztus előtti XVII. században kísérletet tettek egy nagy nemzeti csapás viharával: rázúdították Egyiptomra egy turáni eredetű, barbár pásztornépnek, a hikszoszoknak uralmát. Hatszáz évig tartott a megalázó szolgaság, s mikor a XVI. dinasztia utolsó sarja, Apopi hikszosz uralkodó - akinek a bibliai József volt a helytartója -, az ős egyiptomi vallás minden szertartását lábbal tiporta, a régi templomokat leromboltatta: akkor a vallás iránti ragaszkodás kovácsolta össze a népet egy rettentő szabadságharcra, mely meghozta a nemzeti feltámadást. Az egyiptomi faj leverte és kiűzte a hikszoszokat. Az ősi istenséghez való visszatérés, a hit megvédelmezése meg is termette gyümölcsét: Egyiptom felépítette régi templomait és még egyszer felragyogott egykori nagyságának fénye. Namenothesz és III. Amenofisz fáraók az Eufráteszig terjesztették ki uralmukat, az egész világ remegett e nagy királyok hatalmától. De a lelki degeneráltság folyamatát nem lehetett többé megállítani. A nép lelkében élő tiszta eszményeket erős érzékiség, anyagiasság, fényűzés és uralkodásvágy váltotta fel. I. Thutmosz fáraó hadiparancsában így nevezi magát: „erős bika, isteni kígyóvá koronázott, szíveket éltető aranykarvaly „, s mintha ezek a szimbólumok nagyon s élénken jellemeznék azokat az erősen földi eszményeket, amelyek felé e hajdan fényes szellemű nép epigonjai utóbb fordultak... Egy nagy szellemű uralkodó: IV. Amenothep még egyszer kísérletet tett az egyistenhit elfogadtatására, de gyenge lelkű utódja, a szerencsétlen Thutankamen, akinek sírjába nemrégen hatoltak be angol kutatók, a papok befolyása alatt ismét visszatért a bálványok tiszteletére. Ezután már csak az örökös rabság évezredei következhettek: perzsák, makedónok, rómaiak, arabok és angolok szabad prédának tekintették a Nílus völgyét és halott föld lett a fény egykori hazája. Ugyanezt a visszafejlődési folyamatot mutatja azoknak az ókori nyugat-ázsiai népcsaládoknak a története, amelyek az Urál lejtőjén gyökerező törzsből fakadtak. A nagy káld birodalom, Média, Lídia, Asszíria, Babilónia, a perzsa dicsőség és Nagy Sándor csodálatos uralma az akkor ismert minden népek felett: egy-egy nagy szellem család nagyszerű előretörését és gyors lehanyatlását állítja a világtörténelem távlatában e népek sorsán töprengő utókor elé. Történetfilozófiai szempontból talán naivul hangzik, ha azt mondjuk, hogy a világhatalmasságok bukását népeiknek a bálványimádásban való elmerülése okozta; de elvitázhatatlan, hogy az események felett mindenütt ott lebeg egy páratlanul tiszta, egyszerű és naiv törvényszerűség, mely abban áll, hogy az érzékiességben és más népeket leigázó kapzsiságban elanyagiasodott szellemcsaládoknak el kellett veszniük a Föld színéről, mert veszélyeztették a Föld szellemi fejlődését. Ezért pusztultak el az ókor nagy világbirodalmai, amikor népeiknek lelkében e1halványodott saját

184

szellem-mivoltuk eleven érzése és fényűzésben, játékszenvedélyben, érzékies örömök hajszolásában keresték hiábavaló életük célját. Célunkhoz nem vezetne közelebb e hajdan virágzó államok elhanyatlásának részletes leírása; mi csak az emberiség szellemi előrehaladásának nagyvonalú rajzát adjuk és nem időzhetünk hosszasabban a részleteknél, melyekben az emberi gyarlóság mintegy folytonosan önmagát ismétli. Így hanyatlott el az az egykor rendkívüli szépségeket sugárzó élet is, mely a Gangesz partjain virágzott. India egykori nagyságát és szellemi fejlettségének igazi jelentőségét ma már alig tudjuk felérni. Ősrégi, tiszta és szép szellemi öntudat fáklyája lobogott itt, melynek értékét talán semmi sem jellemzi szebben, mint hogy ez a kultúra Krisztus előtt hat évszázaddal Buddhát adta a világnak. Gautáma Buddha ugyan nem ismerte fel a világmindenség irányító erői között a személyes Istent, nem tudta megérezni, hogy kell lennie egy örök-egy Élőnek, hatalmas, mindeneken felülálló Szellemegyéniségnek, akinek élő öntudata a mély anyagvilágok legkisebb porszeméig az akarat erejével hat el; mégis Buddha volt az, aki a vágytalanság eszményével először tanította meg az embereket igazi lelki alázatosságra. Ó mondta ki legelőször azt a nagy tanítást, hogy szellemek vagyunk, a Föld csak átmeneti szállásunk s az örökkévalóság a mi igazi életünk. Nagy, igen nagy dolog ez. Tanítása szellemmel és lélekkel töltötte meg a brahmanizmus hűvös formáit. És évezredeken át a hindu nép volt az, amely a legmélyebben átérezte az anyagias földi törekvések hiábavalóságát, mely tudott tűrni, megalázkodni, elveszni az ő tisztultabb, nemesebb eszményeiért. Indiának ez a nagy lelki elmélyedésre képes szellemcsaládja, mint azt más helyen már említettük, egy szomszédos naprendszerből, a Herkules Alfájának (Ras Algethi) egyik bolygójáról érkezett a földre. A csoportnak minden tagja telítve volt annak a különös rezgéseket adó idegen naprendszernek a delejességével, s ez a származásbeli eredetiség arra képesítette a hindukat, hogy földi életükben is nagy könnyedséggel tudjanak fizikai testükből kikapcsolódni és szellemi kapcsolatokat éber öntudattal fenntartani. Ezek a kiváltságos előnyök néhány földi élet után ugyan elvesztek az egyénekből, mert a Föld rezgései nullifikálták az idegen erők maradványait, de arra jók voltak, hogy tiszta szellemi öntudatot adjanak a hindu népnek. Ennek a szellem családnak kétségkívül volt egy erőteljesen kimagasló, nagy célja, amelynek megközelítése végett a Földre jött. Ez a cél: a vezeklés. Öntudatossá kellett tehát tenni a nép lelkében, hogy a földi élet valódi rendeltetése a szenvedések békés tűrése. Erre a célra szolgáltak a kasztok, melyek mintegy belenevelték az öntudatba az élet eleve-elrendelt reménytelenségét, a sors mostohaságának változhatatlanságát. Ősrégi hindu hitrege szerint Brahma isten szájából teremtette a bráhmanok (papok és írástudók) kasztját, karjaiból a kszatriák-at (katonák), combjából a vajszják-at (kézművesek, földművelők és iparűzők) és lábából a szúdrák-at (rabszolgák). Az egyes kasztok között szigorú érintkezési tilalmak állottak fenn, és a rabszolgák legnagyobb kasztja annyira mélyen állott a hindu társadalom becsülésében, hogy egy szúdrának a véletlenül történt megérintése is körülményes ceremóniák útján való tisztálkodást tett szükségessé. Nyilvánvaló, hogy ilyen társadalmi berendezkedés mellett a szolgaság mintegy valódi természetévé vált a hindu népnek, hiszen nagyobb és szomorúbb vezeklést, mint vigasztalanul hordozni a szolgaság láncát a szabadságra teremtett ember testi ruhájában, el sem lehet képzelni. A magasabb kasztok képviselői, főleg a bráhmanok, igen fejlett szellemi ismeretekkel rendelkeztek, de ha ezeket saját népük javára akarták fordítani, akkor nem tehettek egyebet, mint hogy olyan vallási rendszert építsenek fel a nép számára, amely kötelességgé teszi a szenvedések békés eltűrését. Buddha tanítása szerint tehát az élet szenvedés és az élet célja a szenvedés megszüntetése. De a szenvedés nem mindig szűnik meg a halállal, mert az ember szellemében benne van az anyaghoz való ragaszkodás életszomjúsága, s a szellemnek mindannyiszor vissza kell jönnie a fizikai életbe, amíg csak ez az életszomjúság el nem halkul benne. Ha sem szíve, sem esze nem ragaszkodik többé a földi élethez, akkor maga is élő Buddhává, megvilágosodottá válik, felszívja a Nirvána örök békessége és a szenvedések által végképpen megtisztult szellemegyéniség „magasabb ego“-ja beleolvad a személytelen istenségbe, Bráhmába. Ez az egész vallásfilozófia szemmel láthatóan nem egyéb az alázatosság iskolájánál. Aki ezt nem érti meg és nem veszi észre, hogy a népek olyan hitvallást formáinak maguknak, amely őket vállalt földi feladatuk elérésében leghathatósabban segíti, az nem tudja a világ történetének szellemi jelentőségű hieroglifjei között a rejtett értelmet megtalálni. Sok-sok millió lélek járta ki a hindu élet nehéz iskoláját és a szellem csoport elit je már régen meg is haladta a Föld szféráját, magasabb világokban keresve olyan életformát, amelyben több az öröm, vidámság és szépség. Az eltávozott szellemtömegek férfiszellemeihez tartozó nők egy része azonban,

185

kevésbé meredek fejlődési vonalat követve, még mai napig is itt él, e1szóródva a nyugati társadalmakban. Ezek a magukra maradt női szellemek azok, akik korunkban a feminista mozgalom keretében nemük egyenjogúsításáért s a régi szanszkrit és hindu szellemi műveltség emlékeit a nyugati krisztiánizmusba nem mindig szerencsés formában átöntik. De a hindu nép, mely a Gangesz partjaitól délre és keletre az angolok világuralmi és kalmárszellemének igája alatt görnyedezik, még mindig a szolgaság és alázatosság láncait hordozza, annak jeléül, hogy évezredeken át a hindu nép kár mája nem változott. Világosan látható ez a Mahándász Karamcsand Gandhi személye körül kialakult nemzeti mozgalomban. Gandhi húsz évig küzdött a dél-afrikai Nataiban élő hindu munkásság szabadságjogaiért, s fegyverül az erőszak nélküli ellenállás elvére tanította meg őket. Gandhi már kora ifjúsága óta nagy eszményeknek szentelte életét; a buddhizmussai rokon Dzsaina-felekezet tanításához képest örökre lemondott a húsevésről, a szeszes italok élvezetéről és szüzességi fogadalmat tett. Mikor Nataiban az üldözött hinduk érdekeiért síkra szállott, összegyűjtötte honfitársait Durban város közelében, ott telepet létesített, s hogy a hinduk szűkös megélhetését biztosítsa, szegénységi fogadalmat tétetett velük. Nem sztrájk volt ez, hiszen a munkások társadalma nem kívánt béremelést, hanem egyszerűen megszüntette az angol vállalkozó tőke kiszolgálását (noncooperation) és önként vállalta a nélkülözésteljes élet szenvedéseit. Az angolok felzúdultak, fenyegetőztek, erőszakoskodtak, de sem törvénnyel, sem erőszakkal nem tudták többé munkába fogni a kiuzsorázott páriákat. Gandhit ismételten megtámadták, félholtra verték és eszméletlenül, vérében ott hagyták heverni az országúton; mikor magához tért, kezével hallgatást intett híveinek, mintha ezt mondaná: „Tűrjetek békességgel: az igazságért szenvedtek“! Filozófiája egyszerű és nemes. „A törvénykezés - úgymond Gandhi -, oly módszer, mely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni. Az erőszak pedig erőszakot szül az akció és reakció erejénél fogva: ki karddal öl, kard által vesszen el. Az erőszak tehát nem alkalmas arra, hogy nagy és nemes célokat diadalra juttasson és Gandhi ezt az elvet, mint felismert, nagy igazságot, a „hinduság gyökeré“nek nevezte el. Milyen tisztán jelenik meg ebben a gondolatban az egész faj nagy emberi hivatása! Mikor 1899-ben a búr háború kitört, Gandhi azonnal megszüntette a passzív rezisztenciát és sebesülthordó vöröskeresztes osztagokat szervezett, melyekkel ellenségeinek, az angoloknak sebesültjeit gondozta. Ugyanúgy tett a johannesburgi pestisjárvány idején 1904ben. De a veszély elmúltával ismét visszavonult híveivel a szegénységbe és nélkülözésbe és harag nélkül tűrte azt is, hogy az angolok a közönséges gonosztevők börtönébe zárják. És húszévi küzdelem után az igaz ügy végre mégis győzött: 1913-ban törvénybe iktatták a délafrikai hinduk jogegyenlőségét és polgárjogait. A dél-afrikai harc csak epizódja a hindu népi élek nagy karmájának. Mikor 1914-ben kitört a világháború, Gandhi már otthon volt Indiában, s ismét arra bírta háromszáz milliós népét, hogy ne használja ki szorult helyzetben levő örök ellenfelének, Angliának a nyugati harctereken való lekötöttségét. De a háború befejezése után, 1918ban ismét újult erővel lobbant fel az indiai szabadságmozgalom. Hiába vetették börtönbe Gandhit, hiába kaszálták le az angol gépfegyverek a békésen és fegyvertelenül gyűlésező hinduk százait az amritsari vérfürdőben. Anglia kénytelen volt tízévi ideiglenes alkotmányt adni gyarmatának. Az a belső izgatottság, mely az alkotmány revízióját előkészítő angol bizottságot 1928 elején fogadta Indiában, mutatja, hogy a leigázók és leigázottak között a végső leszámolás aligha késhetik már sokáig. A hindu nép karmája lejáróban van; az elnyomatás, mint karmikus ostor, Indiában az embermilliók hosszú sorát tanította meg alázatosságra, és az igazán alázatos szívűek végre megismerték az örök igazságosság erejét az események irányításában. Hogy eközben a szolgaság eltiporta a hindu nép lelkében az emberi méltóságot, azon nem lehet csodálkozni. A szegénység, elhagyatottság és nehéz életküzdelem lehúzza az égből az embert. India népének, míg az élet kemény iskolájában évezredek alatt megtanulta a mély lelki alázatosságot, majdnem semmi más kincse nem maradt, mint Buddhának formátlan szörnyhöz hasonló aranyszobra, amelyet minden templomban bálványozó, együgyű tisztelet vesz körül. Itt-ott a Megvilágosodottnak egy-egy szent fogát őrzi díszes ereklyetartóban, sokkal több fogat, mint amennyire földi embernek szüksége van, és sokkal nagyobbakat, mint amilyenek halandót ékesítenek, de a nép azzal nem törődik: szegénység és szolgaság által földre sújtott lelke kopott eszményiségével bálványként imádja e szent tárgyakat, mert a nép mindig olyan eszményt imád, amely hozzá méltó. Az egykor oly tiszta látású, bölcs és fényt sugárzó hindu lélek ma már csak az anyagon át tudja megsejteni istenét.

186

Milyen szomorú a régi nagysággal szemben látni a mai Indiát, egy fáradt, elernyedt, formákba merevült kép nagy temetőjét! A hindu népszellemnek azok a korcs ivadékai, akik ma még e földrészen testben élnek, a baromi szolgaság és eszméletlen megalázkodás terhei alatt görnyedeznek. Mi lett a gyönyörű tradíciókból? Megláthatjuk, ha betekintünk India legszebb templomába, a benaresi Bisesvar-ba. Mindegy különben, hogy melyikbe, mert a kép rendszerint ugyanaz, akár Malakka szigetén, akár Birmában, akár Bombayban keresünk magyarázatot arra a kérdésre, hogy mit őrzött meg India mai népe a nagyszerű ősök hagyományaiból? A Bisesvar (arany templom) a Síva-kultusz középpontja. Már a bejáratnál döbbenet fut végig tagjainkon. Leprás koldusok döbbenetes hada rongyosan, vakon, csontvázzá aszottan nyújtja előre rettenetes karját, melyről leette a húst a szörnyű betegség. A tikkasztó hőség szenvedéseinek enyhítésére e szánandó emberroncsok bétel-gyökeret rágnak, melynek piros leve ajkuk szélén olyan, mintha véres húst ettek volna, s annak a leve csorogna fekete fogaik közül. Bent a templomban minden zugban egy-egy rettenetes istenbálvány: formátlan szörny, emberi vagy állati alak, elefántfejjel, tigristesttel, háromszoros ember nagyságú Buddhák, villogó szemű Síva-bálványok, amint fogukat vicsorítják a belépőre és szinte megkövetelik, hogy az áldozatul hozott rizst és gyümölcsöt odarakjuk lábaikhoz. A papok reggeltől estig monoton hangon ezredszer ismétlik imájuk szövegét. De a jámbor hívők mit sem törődnek velük: hiszen a papok elvégzik az előírt imát mindnyájuk helyett! Mindenki profán érdeklődéssel jár a templomban fel s alá; jósoltat a jósokkal s veszekszik velük, ha az odavetett pénzdarabbal nincsenek megelégedve. Az arany istenszobrok lábánál kofák árulnak s pipáikból füstkarikákat fújnak az istenség orra alá. A fiatalság vidám labdajátékot folytat az oszlopok között és hangos hancúrozással kergetőzik a lépcsőkön. Mindenki természetesnek találja ezt: Indiában a templom belseje az, amit másutt piacnak neveznek. Hirtelen síp, dob, fuvola és gong pokoli harsogása hallatik. Most vezetik fel a fehér szent tehenet, a termékenység szimbólumát. A tehén szarván hatalmas aranygömbök. Minden hívő igyekszik közelébe férkőzni, hogy megsimogathassa a szent állatot, és azután megérinthesse ugyanazzal a kézzel saját szemét, homlokát és ajakát. A szent tehenet körülöntik olvasztott vajjal és rizzsel, órákon át álldogálnak körülötte s ha e folytonos molesztálástól elfáradva, a szegény állat kiüríti beleinek tartalmát, húsz-harminc tenyér kap feléje és a hívők lelkesülten isszák a tehén vizeletét... Az ajtóval szemben hatalmas falloszjelvény, szanszkrit nyelven lingám; ezt meddő asszonyok veszik körül, elhalmozzák virággal és csókjaikkal, megkoszorúzzák, imádják és ájultan hevernek előtte a hideg kövön, csakhogy megkönyörüljön rajtuk az istenség... Hasonlóan vigasztalan és leverő látványosság a tavaszi nagy zarándoklás, mely Ceylon szigetén, a Szamanlakula-hegyen illeti meg Buddha szentelt lábnyomát. Kétezer év óta mérhetetlen tömegek hullámzanak a szent hegy felé; a dél-indiai Mahávansa-krónika szerint már Krisztus előtt 150-ben is szokás volt azt évente egyszer felkeresni. Májusban ünneplik a nagy Gautama születésnapját s ezért az egész hónapban szakadatlan áradatban haladnak a hithű hinduk a Szamentakuta égbenyúló magasságai felé. Éjjel is mennek, fáklyákat lobogtatva, néma elragadtatásban, a sziklás úton véresre sebezve lábaikat. Ott fenn, a hegytetőn, egy kőlapon emberi lábnyom van bevésődve, oda törekednek rendületlen hittel és kitartással, hogy végül hihetetlen extatikus ujjongásban tobzódva, odarogyhassanak a szentelt lábnyom elé és remegő ajkukkal boldogan végigsimogathassák a kétezer év óta csókolt kő hidegségét... Így vergődik a szolgaság rabbilincsében vergődő népi élek az isteni béke és megnyugvás közelébe; így sekélyesedik durva bálványozássá a szellem titkos sejtelme, amellyel az eszmények tisztasága felé vágyakozik. Nem folytatjuk, mert a látvány vagyon vigasztalan. Bálványok, formák, földiségek és hiábavalóságok között sikkadt el a szellem hajdani fénye. A helyzet tanulsága röviden ez: nagy szellemi képességgel megáldott emberrajok évezredeken át működnek a lélek kifényesítésén s mikor hivatásukat betöltötték, elszállnak más világokba. Utánuk jönnek a korcs leszármazottak, akik elhomályosítják a régi eszményeket, rideg formákká merevítik a hagyományokat és alig van bennük más érték, mint a szenvedély odaadása, mellyel egy ostoba és formátlan tárgyat istenként tudnak imádni. 3. Évezredes vérontásokon, nemzetek vetélkedő előretörésén át végre az emberiség története közelébe jutott

187

annak a nagy eseménynek, mely elhatározó lökést adott a Föld fejlődésének. Az esemény egy hatalmas Világszellemnek testben való megjelenése, a nép pedig, mely hivatva volt e korszakos esemény hátterét megadni, a zsidóság volt. A zsidóság története képekben ismeretes. Sok naivság, szinte együgyűségnek látszó egyszerűség van e képekben. Csak e1burkolva mutatják felénk az igazságot. De az egyszerűség van e képekben. Csak e1burkolva mutatják felénk az igazságot. De az egyszerűség és igénytelenség nagy lelki mélységeket takar. A történelem-írás ma még mindig fényes hadi tettek, erőszakos hódítások után igazodik és majdnem semmit sem törődik a korok belső szellemi tartalmával. Eljő majd az idő, amikor a történelem igazságokat keres a csillogó külsőségek helyett és ekkor meg fogjuk ismerni a teljes valóságot: hogy a zsidóságnak csak a ruhája volt primitív, lelki berendezése gazdag és mély kincseket rejtegetett. E nép bölcsője Mezopotámiában ringott az öt folyó termékeny völgyében. Itt élt Ádám és Éva olyan időben, amikor a Földet már bőségesen áztatta az elődök vére, s amikor az Urálban és Indiában már elhanyatlában volt a szíriuszbeli szellemcsalád életcsillaga. Új népek özönlöttek a Földre, s ezek között jelentek meg a zsidóság ősi szellemei az egykor boldog és termékeny földi paradicsomban. Egyszerűek és jók voltak a jövevények. Még sohasem éltek a Földön, szellemükben nem volt meg az anyaghoz ragaszkodás. Hivatásuk abban állott, hogy előkészítsék a talajt azok számára, akik később vezekelni fognak majd utánuk érkezni. Az ősi zsidóság szellemi eredetre nézve erősen különbözött minden más földi népfajtól. Ez a szellemcsalád a legrégiebbek közé tartozott: még az ősteremtéskor született, s ezért földi pályafutásának megkezdésekor már keresztülment azon a fejlődésen, mely alkalmassá tette arra, hogy itteni világtörténeti hivatását betölthesse. A zsidóság maga is tudta származásának ezt a titkát, Mózes legalább nyíltan kifejezi ezt: „Ezt mondja az Úr: Én fiam és én elsőszülöttem az Izráel“. (II. Móz. 4:22. ) Az ősteremtésből származó szellemcsoportnak pedig legfőképpen azért kellett itt földi élethivatást vállalnia, hogy keretül szolgálhasson a nagy világtanítónak, Krisztusnak földi életéhez. Sokszor bizonyítani akarták, hogy Krisztus ariánus volt, vagy legalábbis ariánus vér folydogált ereiben. Ez téves. Krisztus ízig-vérig zsidó volt s már akkor tudta, hogy ennek a szellem családnak keretében fog megszületni, amikor a zsidóság legelső képviselői ide megérkeztek. E szellemcsoport jövetele a világtervnek integráns része volt, mint ahogyan mindaz, ami később a zsidósággal történt, nem egyéb, mint az erők szétválasztására, mintegy a szellemi tényezők elektálására irányuló megpróbáltatás. A legelső jövevények kétségkívül tiszták, egyszerűek, magas szellemi fejlettségűek voltak. Idővel azonban megérkezett a zsidóság második csoportja, mely előzően már a Mars bolygón élt igen tevékeny életet; ezek hozták magukkal az alakiságokat és az azokhoz való ragaszkodást. Itt már megkezdődött a kiválasztási folyamat. Ennek eszköze egy idegen szellemcsoport volt, mely a zsidósághoz csatlakozott, hogy annak hitét és állhatatosságát megpróbálja. Mózes ideje előtt mintegy húszezer évvel érkezett az erjesztő kovász szerepét betöltő ez a szellemcsoport a tejút egy parányi csillagáról; amerre haladt a világtörténelem folyamán, vér és könny kísérte mindenütt, fekete árnyak, halottak, szenvedések jelezték útját. Jól jegyezzük meg ennek az első találkozásnak végzetes emlékeit, mert még sokszor rá fogunk bukkanni e romboló erők munkájának véres nyomaira nagy forradalmak kegyetlen öldöklésében, szörnyű megtorlások, összeomlások hóhérmunkájának fergetegében... Még napjainkban is kószál egy-egy kis raj e végzetszerű fekete seregből; hol itt, hol ott tűnik fel, mint a civilizált társadalmak réme, ősidők hagyományos tolvajbandája, titkok és mágikus erők hordozója: a vándor cigánykaravánok népe... A zsidóság lelki életében mély sebet vágott a jövevények támadása. A tejút vándor karavánja minden hitet ki akart oltani a zsidó nép lelkéből és a kísérlet majdnem sikerült. Igen hosszú időnek kellett elmúlnia, míg a mély és vérző sebek behegedtek, s ennek a gyógyulásnak eszközei a nép szellemi vezérei, tiszta látású és fényes szellemű papi fejedelmei voltak. Uralmuk tökéletesebb, mint a leghatalmasabb zsarnok uralma, mert ők a lelkek felett uralkodtak. Sohasem nősültek; szegénységben és magánosságban éltek. Utódaikat mindig a legszegényebbek közül választották egy hipnotizált egyén által, aki által idegen szellemi erők választottak éppen úgy, mint ahogyan a tibeti fennsíkon élő dalai lámát választják már évezredek óta. A zsidóság egy része megállotta helyét a kísértésben és kitartott régi hagyományai mellett. De az

188

emberiség tragédiája közeledett a katarzis felé: a hitében megpróbált nép új csillagvilágba ragadtatott, a Földön pedig itt maradtak azok, akik engedtek a kísértésnek. Ezek vették át a vezetést és ezek irányították népüket abban az időben, mikor III. Amenothep egyiptomi fáraó idejében a Nílus mocsaras kiöntésében, egy kis gyékénykosárban megtalálták a gyermeket, kiből később Mózes lett. A zsidók hanyatlásában a női nemnek jutott a vezető szerep. A családi élet tisztaságát és szentségét nők fertőztették meg hiúságukkal és nagyravágyásukkal; ők nyitották meg szellemüket a rombolás ördögének. A zsidó férfi a törvénytisztelet és puritán hithűség mintaképe volt; amit egy zsidó családapa a főpap előtt megfogadott, azért kész volt minden csepp vérét kiontani. Tisztelte és becsülte a nőt, a családi életben piedesztálra emelte. Így költözött be a zsidó nő lelkébe a gőg, mely azután megfertőztette a családi élet hagyományos tisztaságát és bukásba taszította az egész népet. Nagy események helyett csak nagy bűnök szörnyű következményei torlódtak a magánélet egére éppen úgy, mint a nemzet jövőjére; ezért lett Jehovah haragvó, bosszúálló Isten, aki sújtó karjával nemzedékről nemzedékre korbácsolja a tévelygő emberiséget. A zsidóság tudja azt, hogy mit köszönhet asszonyainak; ennek a sejtelemszerű érzésnek az emléke maradt fenn napjainkig abban a szokásban, hogy a templomokban a nőket szigorúan elkülönített helyre ültetik. Mikor a jó és rossz küzdelme a lelkekben már tetőpontjára lépett, akkor érkeztek meg az idők teljességében a próféták, hogy ne engedjék csoportjukat a mélybe zuhanni. Kiváltak, akikben még tisztán lobogott a hit lángja, kiváltak az erősek, alázatosak, további haladásra képesek, a szellem csoport megsötétült tagjai pedig sűrű sorokban felhővé tömörültek, hogy megakadályozni törekedjenek a nagy ígéret beteljesülését: Krisztus fenséges tanításának elterjedését a Földön. A többi ismeretes a történelemből. A zsidóság nagyobb része süllyedésbe taszította önmagát. Egyesek, akik a históriai tény roppant jelentőségét felismerték, Krisztus mellé állítottak és első hirdetőivé, megalapozóivá váltak a keresztyénség templomának. A többiek zuhantak lefelé s csak két ezredév múlva, napjainkban kezdenek ismét lassanként visszaszállingózni abba a világosságba, amit a hit és szellemi öntudat terjeszt e mély anyagvilágban. A mai zsidóságnak már csak egy elenyészően kis töredéke az, amely Izrael törzséből származik; a zsidóság ma, amikor majdnem minden oldalról gyűlölet és idegenkedés veszi körül, egyszerű karmikus létforma: olyan, mint valami végzetes testi fogyatkozás. A Krisztus-tagadóknak ma már nem kell okvetetlenül a zsidó hagyományban megszületniük, mióta a keresztyénség formái között is meg tudják tagadni a Szeretet isteni eszményét. 4. A világ fejlődésének most olyan erőkre volt szüksége, amelyek a szépség igazi eszményeit hozzák el a földi embereknek. Ezek az erők a görögségben voltak megtestesülve. Milyen kényelmes a történetíró szerepe, mikor a hellén nép kultúrájának kezdeteit kutatva, megállapítja, hogy árkádiai pásztornépek városi társadalmakká alakulva, kezdetleges államokat teremtettek a Peloponnészoszban és az attikai-félszigeten! Valóban, csak tudatlanság és elfogultság tarthat fenn olyan elméleteket, hogy a természeti miliő formálja az embereket. A világnak számos más pontja van, ahol az ég kékebb, a vizek csacsogóbbak és a növényzet bujább, mint sziklás Árkádiában és e kényelmet nyújtó, ábrándozásra csábító tájakon mégis nem márványszobrokat faragnak, hanem skalpokat fűznek a fákra, vagy emberhúst esznek az ott lakó vad néptörzsek. Nem a vidék alakítja az embert, hanem az ember nyomja rá kiválósága bélyegét a tájra, melyen életét leéli. A hellén nép sokkal régebben érkezett a Földre, mint ahogyan a történelem tanítja. Az ősidők homályában élő görög korszellem jóval magasabb műveltségben is élt, mint Periklész népe; a történelmileg ismert kor már csak a hanyatlás kora volt, főleg az erkölcsi értékek tekintetében. A hellén ek megérkezésük után hosszú ideig állandó összeköttetést tartottak fenn szellemi rokonaikkal, az atlantidákkal, akik akkor már régen más csillagvilágban telepedtek meg. Nem ok nélkül való, hogy Platón olvasóközönsége vágyott hallani a tengerben elmerült világrészről; a Kritiasz és Timaiosz színes leírásai nagyon sok görög lélekben keltettek visszhangot. A szellemi rokonokkal való érintkezés természetesen médiumok által volt lehetséges. Sok kiváló médiumuk volt a görögöknek, hiszen a szellemi fényesség éppen abban nyilatkozik meg, hogy a test nem vet

189

gátat a szellemi öntudat kibontakozásának. E médiumi közlekedés révén a görög nép tanúja lehetett annak a nemes vetélkedésnek, amellyel kiváló atlantida szellemek egyes földi csoportok ügyeibe beleavatkoztak, védettjeiket segítették, nekik boldog családi életet, hírt, dicsőséget, tudást és művészi teremtőerőt ajándékoztak. Feltűnhetne nekünk, hogy a görög mitológia istenei emberi módon tudtak szeretni és gyűlölni, járatosak voltak a cselvetésben és nem vetették meg a görbe utakat sem, hogy védettjeiket céljaikhoz segítsék. Csak úgy érthetjük meg a szellemvilág tagjainak e földiségét, ha feltételezzük, hogy ama láthatatlan segítők a legszorosabb érintkezést tartották fenn a testben élőkkel. Valóban, a görögök nem egyes indulatok típusait tisztelték a tüneményszerű lényekben, hanem mindeniknek ismerték a jellemét, származását, élettörténetét, kalandjait és kedvteléseit; tehát nem szimbólumokat tiszteltek, hanem élő lényeket. A Nagy Sándor korában élt kiváló bölcselő, Euhemerosz, joggal mutatott rá annak a feltevésnek jogosultságára, hogy az istenek eredetileg az őskorban élt kiváló hősök voltak, akiket a későbbi nemzedékek mind nagyobb mértékben dicsőítettek s végre istenekként tiszteltek. Csak azt nem tudta Euhemerosz, hogy e hősök a szellem életben is folytatták tevékenységüket és hírt adtak magukról az embereknek, mert másképpen nem lehetett volna a bennük való hit annyira élő és eleven. Az istenné emelkedés más tényezők hatása folytán következett be. Volt egy időszak, amikor a médiumok nem tudtak többé reinkarnálódni, s az ezután élt generációk lelkében már csak az érintkezés emléke maradt fenn. Ebben az időben a görögök élénk fantáziája földi sallangokkal díszítette fel a régmúlt történeteket. S mikor később a médiumok ismét szólhattak - mert a történelem által ismert korban a delphoi-beli jósok híre az egész akkori világot be szárnyalta -, akkorára az előbb emberszellemekként ismert démonok már istenekké váltak... Nagyon sok emlékünk van arról, hogy a görög nép fiai között igen magas látókörű, nagy szellemek éltek. A Földnek saját tengelye körüli forgását a Pitagorasz iskolájához tartozó Hiketasz már Krisztus előtt ötszáz esztendővel tanította, éppen úgy, mint Herakleidész, Platón tanítványa. Aristarkhosz Krisztus előtt 281-ben kimutatta, hogy a Nap mozdulatlanul áll a világtérben s a Föld forog körülötte; Arisztotelész pedig határozottan állította, hogy a Föld gömb alakú, mert holdfogyatkozáskor tisztán látható az árnyéka. Ez adatok kultúrtörténeti jelentőségét csak akkor becsülhetjük meg igazán, ha meggondoljuk, hogy közel kétezer évvel utóbb Giordano Bruno máglyára jutott hasonló állításának következetes fenntartásáért! Nem kevésbé ismerték a szellemvilág tüneményeit. Látták az asztrál világban működő természeti szellemeket és tudásuk annyira biztos alapokon nyugodott, hogy az objektív természetvizsgálat atyja, Arisztotelész négy őselemet ismert: a föld, víz, tűz és levegő elemeit. Ma már tudjuk, milyen helyesen érezte ő meg, hogy a világ egyetlen ősanyagból áll s az elemi szellemcsoportok tényleg abban a négy alakban jelennek meg előttünk, ahogyan ő hitte és látta. A modern kémia kénytelen feladni az oszthatatlan atomok elméletét és egykor az újkori elemelméletnek is vissza kell térnie oda, ahol Arisztotelész állott. Látták és érezték a görögök a halottak lelkeit, a démonokat; tudták, hogy mennyire befolynak ezek a földi dolgok irányításába. Szakadatlan, állandó érintkezés volt ez a szellemvilággal; onnan kapták eszményeiket, elhasznált erejük pótlását, tiszta öntudatukat, a művészi formák szeretetét; szellemi vezetőikkel testvéri közösségben éltek és soha nem lelejtették el, hogy ők maguk is szellemek. Tekintsük azt a mélyreható, csodálatos befolyást, amelyet Delphoi tekintélye gyakorolt az akkori világra. Apollón közölte itt tanácsait az emberekkel a Parnasszosz lejtőjén levő jóshely médiumai által, s a világ köldökének nevezték a kicsiny barlangot, hová messzi birodalmak nagy királyai küldötték ajándékaikat. Fel van jegyezve Hérodotosz könyveiben, hogy Gígesz líd király megölte elődjét, Kanduáleszt, s miután feleségét és birodalmát elvette, lelkiismeretének megnyugtatására megkérdezte a delphoi jóshelyet, hogy uralkodjék-e? Azt a választ kapta, hogy uralkodjék, mert ötödik utódja fog helyette bűnhődni. S mikor az ötödik utód, Krőzus elfoglalta trónját, a görög jósok figyelmeztették őt, hogy súlyos karma nehezedik reá. Milyen mélyreható világszemlélet lehetett az, mely ennyire belelátott a történelem eseményeinek rejtelmes homályába?! S ki tudja, vajon Krőzus nem ugyanaz a személyiség volt-e, mint Gígesz, akinek jövőjében Delphoi tisztánlátó médiuma már látta a karma örök törvényének teljesülését? Boldog és szép korszak volt ez: a szellem tiszta öntudatának aranykora. S hogyan végződött e boldog aranykor? Az istenek lezuhantak s az emberek felemelkedtek... A görög világ istenei szellemi ismereteink szerint a Napba emelkedett, hatalmas erejű szellemek voltak.

190

Ott élvén e tökéletes és boldog világban, különösen hatott rájuk a földi emberektől származó istenítés. Gyakran jártak a Földön, élvezni kiváltságos helyzetüket, s eközben felöltötték mentális és asztrális anyagruhájukat. Így hozzájuk tudtak férkőzni a földi érzések, hiúkká és gőgösekké lettek, valóban isteneknek képzelték magukat. Isteni cselekedeteket akartak művelni, de tetteik kuszaságba vesztek, zűrzavaros, tehetetlen vergődéssé omoltak össze. Az istenek tragédiája teljessé vált: lezuhantak és egy másik naprendszer anyagvilágában újból kellett kezdeniük fejlődésüket. A lezuhanás nem a legmélyebb anyagvilág fokozatáig rántotta őket, de a miénknél, a Föld fokozatánál mégis mélyebbre. A görögök e1veszítvén égi kapcsolataikat, mit sem sejtettek isteneik bukásáról s tovább imádták őket. A történelmi görögség életének vége felé azok a tisztultabb szellemek, akik közülük a szelleméletbe eltávoztak, már látták a nagy eseményt, s inspirálni kezdték a Földön élő kiválóbb szellemeket. Így jelenik meg Pitagorasz, Platón és Szókratész bölcseleti rendszerében az egyetlen Isten eszménye, a keresztyén gondolat előképe, mely megtermékenyítette a talajt Krisztus későbbi tanítása számára. A görögök ajándékozták a világnak a forma szépségét, az építészet művészi harmóniáját, az eposz és tragédia fenséges szárnyalását. Amíg ezen a Földön emberek élnek, a görög szépségideál úgy fog ragyogni minden szépségkereső lélek előtt, mint Isten lényéből kiszakadt, drága ajándék, melyet egy boldog, kiválasztott szellemcsoport hagyott itt emlékül a földi küzdelmekben elfáradt utókornak. A történelmi Görögország szellemlakói, akik földi hivatásukat itt befejezték, most egész tömegükben egy sokkal magasabb, tisztultabb bolygón, a Szaturnuszon élnek. A művészetek hazájában teljes odaadással élhetnek művészi eszményeiknek. Csak egyetlen esetet ismerünk, amikor a szellemcsoport asszonyainak egy része visszazuhant az elért fejlődési fokról és újból kénytelen volt a Földön fizikai életet vállalni. Mintegy százötven évvel ezelőtt történt ez, oly időben, mikor itt nagy karmikus sűrűsödések mutatkoztak és a tömeges vezeklésre alkalom kínálkozott. Franciaország területére szálltak a görög asszonyok és a szabadság, egyenlőség és testvériség nagy forradalmában sokan ontották vérüket a vérpadon. Azután még színessé varázsolták az empire virágzását hajdani emlékeikkel - vajon gondolhatott-e rá valaki, hogy az akkori idők lágyan leomló, görögös fehér tunikáiban asszonyi divatreminiszcenciák keltek életre? -, s lassanként ismét elszállingóztak a színek gyönyörű birodalmába, a szivárványos, gyűrűs Szaturnuszra. Ma már hírmondót is alig lehet itt találni közülük. A legutolsók egyike talán a bűbájosan szép, nagyon boldogtalan angol táncosnő, Isadora Duncan volt, aki a hajdani görög táncok költészetét támasztotta fel, és egész életében Elektra tragikumához hasonló, túl nehéz karma terheit hordozta. Még halálában is hű maradt az ódon formákhoz: lengő selyemsálját elkapta a gépkocsi kereke, felcsavarta, s a szegény kis görög művésznőt pillanatok alatt megfojtotta egykori életének az az ősi ruhadarabja, amelyet olyan kedves kacérsággal tudott a vállán viselni. A mostani görögök vagy a régi nagy csoportnak visszamaradottjai, elbukottjai, vagy olyan idegen elemek, akik vágyakoznak felemelkedni a görögség tiszta szellemi magaslataira és ugyanazokat a göröngyös utakat járják, mint eszményükül választott elődeik, hogy egykor a boldogok testvéri szeretetében otthont és melegséget nyerjenek. 5. Nincs szellemcsalád, mely a mai kornak, az utolsó néhány ezer esztendőnek felépítésében jelentősebb szerepet játszott volna, mint az, mely a római világbirodalmat alkotta. Még híre sem volt a Mons Palatiumon a legelső római épület alapkövének, még senki sem sejtette, hogy egy harcias, kevély népáradat fog átviharzani a világon, mint valami korbács a bűneiért vezeklő emberiség görnyedező hátán - mikor Róma nagy történeti hivatása már kirajzolódott a vérvörös nyugati égen A római népnek az volt a rendeltetése, hogy kemény próbára tegye az emberiséget abban az időben, mikor Krisztus itt megszületett. A próba kezdete jóval megelőzte a nevezetes időpontot, befejezése pedig valahol a jövő bizonytalanságában rejlik, mert korunk éppen a krisztusi tanítás átvételének és lelki feldolgozásának próbaideje, melyben a római szellem még javában munkálkodik. Mikor az istenember lába a földet érintette, akkorára a római kovász már erjedésbe hozta a sekélyes ösztönöket: az emberek lelkében benne volt a gőg, az uralomvágy és a hitetlenségre való hajlam. Felkészült, nagy tábor várta a legfehérebb szellemet, aki valaha itt testben megjelenhetett, és ennek a csoportnak egyik

191

legsötétebb alakja, Heródes Antipás ártatlan gyermekek ezreit ölette le, megakadályozni törekedvén a nagy ígéret beteljesülését. Hogy voltak itt lelkek, akiket nem indított meg Rachel sikoltó fájdalma, azt már a rómaiak tették, akik acélos keménységet adtak a szíveknek és rómaiak vitték a máglyára később a keresztyének százezreit, rómaiak szegték az égből lesugárzott gondolattal szembe az ellenállást, a reakció brutális kegyetlenségét, mely minél élesebb volt, annál erőteljesebben domborította ki a szeretet nagy parancsát. Ez a szellemcsalád körülbelül ugyanabban az időben özönlött a Földre, amikor a görög csoport ide megérkezett, tehát Krisztus születése előtt néhány ezer esztendővel. A csoport első szellemei előbbi lakóhelyükről, a Mars bolygóról hozták magukkal a harcra való készséget és a kegyetlenséget. Az a poétikus legenda, mely a nőstényfarkasról szól, nem nélkülözi a mélyebb jelentőséget: talán a Mars előtti alacsonyabb életet és az állati színvonalról való felemelkedést vagy legalábbis a ragadozók nyers erőszakosságát szimbolizálja Romulus és Remus mondai eredete. A Mars bolygón való hosszú tartózkodás kétségkívül erősen rányomta bélyegét ennek a népnek a lelkére; az uralkodásvágy, idegen népmilliók leigázásának és eltiprásának önző öröme sohasem lelkesített szellemcsoportot nagyobb erőszakosságokra, mint amilyenek által a római nép beírta nevét a világtörténelembe. A föld fejlődésének nagyszerű drámai lendületében szükség volt ennek a bomlasztó erőnek a fergetegére. Tikkasztó nyári hőségben, mikor a légkör megtelik vízpárákkal és a felgyülemlett villanyos erők a maguk roppant feszültségének terhével mintegy ránehezednek az egész világra, a mély depressziók nyomán fergeteges viharok száguldanak át a nagy kontinensek felett és a levegő erőszakos megrázkódtatása által váltják ki a párák lecsapódását. Ilyen kínzó, nagy feszültség, gyötrelmes várakozás lepte meg az emberiség zaklatott idegzetét a nagy dráma előestéjén, amikor a római fergeteg tépni kezdte a hagyományok faóriásait, s a lelkekben felkavarta az alacsony indulatok viharát. Évszázadokon át tartott az erők hatalmas viaskodása és tart még napjainkban is: a római szellem csoport végiggázolt az egész világon, és a szellemi fejlettségükre nézve gyöngék millióit taszította bukásba, teljesítvén a jó és rossz szétválasztása által világtörténeti, nagy hivatását. A római szellemcsoport műve az az eseménysorozat, amelyből a világtörténelem kétezer esztendejének változatos képei összetevődnek. A csoport zöme ma is él, s a színhely, amelyre erjesztő tevékenységét áttette, Európa középső részének könnyel és vérrel áztatott kis darabja, a mai Magyarország. E sok vihart átélt, kis országnak, melyet Michelet Európa védőbástyájának nevezett, talán sohasem voltak nehezebb évei, mint a mi korszakunkban. Roppant méretű szellemi erők ütköznek itt össze: egyrészt a római múltban oly végzetes szerepet játszott hatalmi kapzsiság, önzés és nagyravágyás féktelen erői, másrészt a hitben és alázatosságban viharállóvá edzett szellemi energiák, a krisztusi gondolat névtelen és ismeretlen hősei. Itt él, ezen a földdarabon annak a nagy szellemcsoportnak egy erős töredéke is, mely a francia forradalomban a szabadság, egyenlőség és testvériség ragyogó eszményeit adta a világnak, s a párizsi rémuralom idejében saját vére hullásával pecsételte meg eszményeinek igazságát; itt él és változott viszonyok között küzd az önzés és hatalomvágy démonikus erejű csatlósaival... Aki a magyar történelem utolsó három évtizedének eseményeit ebből a szempontból fogja megvizsgálni, az a mai kor lelkében mindenütt megtalálhatja az új alakba öltözött régi emberek jellemének visszfényét. Egyegy név bukkan fel emlékeink között, ami a keresztyén-üldözések szörnyű hekatombáinak, vagy a pun háborúk vérfolyamának borzalmaihoz appercipiálódik és megállapíthatjuk, hogy évezredek alatt milyen kevéssé fejlődtek az emberek... De mivel korunk szellemi mozgalmainak elfogulatlan bírálata későbbi nemzedékekre tartozik s e sejtelemszerű, végzetesen nagy titkok további vizsgálata messze elvezetne tulajdonképpeni tárgyunktól, mi e helyen megelégszünk csupán annak a ténynek egyszerű felemlítésével, hogy a római szellemcsoport világtörténeti hivatásának teljesítése most került a végső konklúzió kifejlésének stádiumába ama nagy harc keretében, mely az önzésből táplálkozó materiális világszemlélet és a krisztusi tanításon felépülő felebaráti szolidaritás között éppen napjainkban éli át az eszmék katarzisának legválságosabb korszakát. A római szellem csoport földi pályafutása sokszor vehetett volna szelídebb és szebb fordulatot, ha e csoport tagjai szabadulni tudtak volna a földiség bilincseitől. Már a görögök igyekeztek őket megnyerni a szépségfogalmak kultuszának nagyarányú terjesztésére, de a harcos római kultúra ezt a nemes befolyást visszautasította. Csak igen hosszú idő múlva ismerte fel a római lélek a görög eszmények tisztaságának belső

192

értékét; meg is kísérelte a nyomukba való kapaszkodást, de képességek híján messze elmaradt a versenyben. A szellemi tulajdonságokat csak évezredekre terjedő, hosszú életsorozatok küzdelmes munkájával lehet megszerezni és Róma népe későn tanulta meg, hogy „inter arma silent Musae...” Ezért lett a latin műveltség csak halvány és erőtlen színű kópiája a Hellász szabad ege alatt oly csodálatos virágzásban pompázott görög műveltségnek. Ha valaki ama nagy szolgálatokban keresné Róma világtörténeti szerepének kulcsát, amelyek által a keresztyén gondolat világosságot vetett a lelkekbe, ismét csak szomorú csalódás lenne osztályrésze. A római szellemcsoportnak egy igen jelentős töredéke ugyanis abban az időben érkezett meg a Földre, amikor a keresztyénség már élet-halál harcát vívta a pogány hatalmaskodási vággyal. Ennek a töredéknek az lett volna a hivatása, hogy az események későbbi periódusában érkezve, könnyebben felismerhesse az emberi szolidaritás világtörténeti jelentőségét és a keresztyén gondolatot győzelemre jutni segítse. A feladat azonban csupán feladat maradt; a harcosokból kártevők lettek. E második csoport tagjai súlyos karmát vettek magukra s büntetésük az, hogy hosszú időn keresztül- még napjainkban is - vezeklésszerű odaadással éljenek egykori nagy céljuk szolgálatának, duáljaik pedig mindaddig nem születhetnek meg a Földön, amíg a régi tartozás emlékei kísértenek. Az egykori tévelygőket most, mint egy hatalmas papi szervezet tagjait, a keresztyénség harcos védelmezői körében találhatjuk meg; a cölibátus mindnyájukra nézve kötelező. Íme: így tükrözik gyarló emberi törvények a rejtélyes és csodálatos isteni törvények örök igazságosságát. 6. Míg az eurázsiai kontinens nyugati részén hivatásuk befejezése felé közelednek a népfajok, ugyanennek a hatalmas földdarabnak a keletén még szunnyadozik egy különös lelki sajátságok által jellemzett, erőteljes szellemcsoport, melyet egységes gyűjtőnévvel mongol szellemcsaládnak fogunk nevezni. Nagy múltja van a mongol népfajnak, de sokkal nagyobb a jövője. E sárga arcú, apró, hallgatag emberkék - japánok és kínaiak egykor az egész emberiségnek vezetőivé fognak válni s új eszményeket adnak majd a világnak, mikor a lelkek a mostaniaknál tisztultabb eszmények felé fognak vágyakozni. A mongol szellemcsoport a történelmi időszámítás őskorában kiválóan fejlett, nagy népcsaládot bocsátott útnak nyugat felé: az avarokat. Ma még alig van elég adatunk annak az állításnak az igazolására, hogy az avarok voltak az európai ötvösművészet megalapítói, de talán nincs már messze az idő, amikor egy-egy gazdag avarkori sírlelet bizonyságot fog efelől szolgáltatni. Mint az inkák Amerikában, úgy az avarok is kiválóan értettek a nemesfémek feldolgozásához és művészi felhasználásához; kultúrájuk természetesen nem a mai lélek kultúrája, hanem az akkori harcos idők hódító fölényessége a gyengébb és tehetetlenebb fajokkal szemben. Csak a később jövők hozták meg a lélek igazi műveltségét. Ez a csoport ma már nincs a Földön; jött, megtanította a mongol fajtákat az ércek ismeretére s azután ismét eltávozott távoli és ismeretlen régiókba. De itt maradtak a nagy mongol népcsaládnak nyugatra küldött előőrsei, a hunok, tatárok, törökök leszármazottai és a magyarságnak amaz őstörzse, mely Lebédia felől érkezett s itt egy évezreden át küzdött a keresztyénség eszményeiért a római elemmel. Az avar népcsaládnak már csak egy-egy elmaradt, zárt egységű csoportját figyelhetjük meg, amint tagjai Erdély völgykatlanaiban évezredeken át megőrizték faji jellemvonásaikat. És itt maradtak a mongol faj világtörténelmi jelentőségű reprezentánsai: a japánok és kínaiak. Két hatalmas erő, két ősi gyökér, melyek mélyen belehatoltak a verejtékkel feláztatott talajba. Ismerjük történetüket évezredek óta és tudjuk, hogy e történet csak a legutolsó évtizedekben lendült cselekvéssé: a japán és kínai szellemcsaládok átaludták az évezredeket és csaknem elfelejtették, hogy milyen hivatással érkeztek a Földre... Hosszú stagnálásuknak, vegetatív életüknek az a magyarázata, hogy még nem érkezett el akcióba lépésük ideje. De a két nép már kezd szellemiségének öntudatával mélyen belepillantani a jövőbe. Most ébredezik mindkettőnek az emlékezetében az eltemetett, régi vágy: vezetői lenni roppant tömegeknek, erkölcsi szabályokat szabni megtévelyedett embertársaknak, szeretetre, tudásra, magasabb műveltségre tanítani az egész világot! Csodálatos az az elevenség és cselekvő ösztön, ami korunkban ezt a két népet tettekre készteti. Ma már tisztán látjuk, hogy úgy a japánok, mint a kínaiak felébredtek hosszú kábultságukból, és készen állnak

193

arra, hogy az európai és amerikai fajok nagy versenyében egyenlő erejű küzdőtársakként szerepeljenek. A mongol szellemcsaládnak egyik ága, a japán nép, a növényvilágból emelkedett ki az öntudatos szellemiség állapotába. Virágszellemek voltak a kis japánok és álmodozó fákat éltettek, mielőtt emberekké lettek volna. Emberi voltuknak éppen az ad különös színt és illatot, hogy a növényországból közvetlenül emelkedtek öntudatos szellemi életre, tehát fejlődésük vonalából hiányzik az állati fokozat. Innen van, hogy a japán lélek ezerszer fogékonyabb a faji együttműködés nagy himnuszának dalolására, mint más néplélek. Innen van, hogy ez a nép az élethez való jogot nem származtatja az ököl jogából s hogy lényéből hiányzik az egyéni önzés, a földi kapzsiság, a mások eltiprására és megalázására irányuló vágyakozás. A régi Japán gazdag lelkiéletét a cseresznyefa virágzásának gyönyörű ünnepe szimbolizálja. Még mai nap is könnyekig meghat minden japánt, ha a cseresznyefa fehér virágfelhője rámosolyogja a tavasz boldog derűjét; az egész szigetország mintegy mély kábulatban omlik bele az öntudatlan visszaemlékezés mámorába és lelkében érzi a rügyfakasztó tavasz bűbájos érintését. virágot csokorba kötni, az illatok és színek harmóniájában gyönyörködni senki sem tud úgy, mint a japán leány. A pagodaszerű, kicsiny faházacskák kertjeiben majdnem mindig együtt van a természet minden szépsége: ha a japán embernek akkora föld területe van, mint egy jókora szoba, azon liliputi hegyek, patakok, hidacskák, erdők, rétek, barlangok elragadó csoportjait teremti meg, hogy kicsinyben a természetnek lehető nagy darabját ölelhesse szívére. Esténként a szomszédok felkeresik egymást és hónuk alatt viszik a kincsüket: egy gyufásskatulyánál alig nagyobb kalitkát, melyben a család kedvence, igénytelen kis tücsök rejtőzködik. A kalitkákat egymás mellé teszik a gyékényre, körülülik és utánozhatatlan naivsággal, gyönyörködve lesik, hogy kinek a tücske tud szebben ciripelni? Mi más ez, ha nem a hajdani életre való visszaemlékezés, arra az életre, mely pár arasznyi területen, magas fű között zajlott le tavasztól őszig, mint valami bájos mikrokozmosz csillanó felvillámlása a forró napon, csókokat lehelő keleti szél susogása mellett? Ezer és ezer ponton játszanak bele a japán életbe a hajdani virágéletből visszacsendülő reminiszcenciák. Vaskos könyvet lehetne írni e bizonyítékokról, melyeket soha nem méltatott figyelmére senki; szinte nehéz lemondani arról a gyönyörűségről, hogy e tárggyal hosszasabban foglalkozzunk. De e pillanatban meg kell elégednünk a tényre való egyszerű utalással. Az ősi Sinto-vallásban ennek a szellemi múltnak az emlékei még nagyon is élénkek; ott még vakító fehérséggel ragyog a Nap istennőjének, Oterito Sama-nak életet fakasztó jósága, ott ismerik a színekben rejlő nemi különbségeket és a piros virágsziromban észreveszik Izanagi férficsapodárságát, a fehérben és kékben Izanami szende nőiségét. Akkor volt ez, mikor a japán szigetek még egybefüggöttek a kontinenssel, és a növényvilág legfőbb jótevőjét, a Napot „égő, fénylő, nagy Isten“-nek, Amaterasu Omi Kami-nak is nevezték. Mert a történelmi őskorban a japánok nem szigeteken, hanem magán az ázsiai kontinensen éltek s arról a hatalmas földrengésről, mely országukat kétezernél több szigetre szakította, régi vallásos mondáik mind megemlékeznek. Nagy harcuk, amit a természet mostohaságával, a sűrűn meg-megrendülő talaj ellenségeskedésével vívtak, valószínűen hozzájárult ahhoz, hogy e nép fejlődése oly rendkívül hosszú ideig stagnált, s hogy a japán lélekben elszenderedett a nép földi hivatásának szellemi öntudata. Más körülmények is közrejátszottak ebben. A japán lélekben az örökkévaló élet érzése sokkal mélyebben gyökerezik, mint a keresztyén népek lelkében. Az egyéniség élete csaknem maradék nélkül felolvad a közösség szolgálatában: az önzés, egyéni kiemelkedés vágya ott ismeretlen. A vágytalanság, a földi élet reménytelen küzdésébe való beletörődés már benne volt a levegőben, mikor a Krisztus utáni hatodik században a buddhizmus tanítása Japánba megérkezett és elmélyítette az örökkévalóságban való, mély nemzeti hitet. Valóban, szimbolikus értelmű ez a japán közmondás: „nincs szomorúbb a buddhista templom harangjának szavánál!“… A japán ember élete akkor kezdődik igazán, amikor meghal. Az ősök tisztelete azt mutatja, hogy a halott ember együtt él családjával, annak tagjaival állandóan érintkezik, és minden földi dologban részt vesz. Számtalanszor megtörténik, hogy elhunyt jeleseket tábornokokká neveznek ki, vagy díszes kitüntetésekkel halmoznak el s az erről szóló okirat azt a kérelmet intézi a családtagokhoz hogy „szíveskedjenek a kitüntetést az elhunyt férfiúnak tudomására adni.“ Ahol a halottak ennyire élnek, ott az élők némileg hasonlókká válnak a halottakhoz: igénytelenek, csendesek, hallgatagok, lélekben élők. Belső kérdések mélyebben hatnak rájuk, mint a legnagyobb világesemények. A nagy orosz-japán háború legvéresebb napjaiban, amikor a cári önkény le akarta törölni Japánt a föld térképéről, a felkelő Nap országának hatalmas mikádója ezt a két témát tűzte ki irodalmi pályadíj

194

feltételéül: „A vízben visszatükröződő fenyőfák“ és „A bambusznád hosszú élete...” Ebből a bájosan naiv, drága és finom életszemléletből következik, hogy a japán kultúra és vallásbölcselet igen mély igazságokat érint, s hogy japánra nézve nem emelkedés az, hanem süllyedés, ha az európai kultúra felé orientálódva, a modern kapitalizmus nyers erőszakát e1tanulja nyugati riválisaitól. Szerencsére az utánzási hajlam csak külsőségekre irányul. japán mérföldjáró csizmákkal igyekszik modernizál ni államéletének külső formáit, de belsőleg, lélekben, megmarad a virágszellemek szelíd örömeit élő, tiszta szellemiségek napsugaras fényözönében. Gondoljunk csak arra a nagy szellemi mozgalomra, melyet Oomoto néven egy igen fejlett, nagy látókörű szellemegyéniség, Onisabro Deguci tart ébren japánban. A krisztusi tanítás fennkölt szelleme hatja át ezt a mozgalmat, mely a létező összes vallási alakulatok egyesítésén fáradozik, igen szép sikerrel. A japán nép most kezd földi hivatásának öntudatára ébredni és készül arra, hogy e hivatásból reá váró súlyos kötelességeket beváltsa. Még hosszasabb és dermesztőbb az a mély álom, mely ugyanennek a nagy szellemcsaládnak másik csoportját, a kínai népet bénította meg hosszú időre. Történelmi emlékek vannak róla, hogy a kínaiak néhány ezer évvel ezelőtt igen magas kultúrát honosítottak meg birodalmukban, s ha szellemi haladásuk arányban állt volna akkori kimagasló helyzetükkel, akkor ma minden nép felett kellene állniuk. Feljegyzések tanúsítják, hogy Krisztus előtt 1500 évvel Kínában már kiszámították a napfogyatkozások pontos idejét; ötletes mértékegységeik voltak, s a fémek feldolgozásában, az ötvözetek ellenálló képességének fokozásában megelőzték az egész világot. De talán törvényszerű és a Föld érdekében álló volt, hogy ezek a kiváló szellemi képességek a kínai lélekben hosszú időre elszunnyadtak. A Föld élte tovább a maga megpróbáltatásokkal teljes életét s a kínai csoport majd ismét hallatni fog magáról, ha ennek ideje elérkezik. Amikor 1912-ben megalakult a kínai köztársaság, egyúttal megindult a belső fejlődés folyamata is; azóta ez a háromszáz milliós nép vajúdva, vergődve, egymást gyilkolva, életvágyban lihegve hajszolja az élet formáit, hogy megtalálhassa igazi szellemi öntudatát. Kína múltja nem érdekel bennünket, mikor népének a Föld fejlődésére gyakorolt hatását vizsgáljuk. A mongol szellemcsalád e hatalmas rajának csak jövője van. Mindenesetre feltűnhet, hogy az ősök tisztelete épp olyan mélyreható, mint akár Japánban; emellett azonban van Kínának egy egészen eredeti specialitása is: a nő igen alárendelt, sőt megvetett helyzete. Nő nem imádhatja őseit, s ezért az elhunyt anyáért csak abban az esetben rendelnek el három évi gyászt, ha fiút hagyott hátra, mert a fiú utód áldozhat és imádkozhat anyjáért. Ennek a sajátságos elnyomatásnak a magyarázata az, hogy a kínai szellemcsoport asszonyai szellemfejlődési és morális tekintetben még mindig mélyen alatta állnak a férfiúi társadalomban, s nincs súlyosabb karma, mint ilyen egyenlőtlen társadalomban nőnek születni. A leánygyermekek egy részét még mai nap is kiteszik mindjárt a születés után valami kopár sziklára, vagy beledobják a folyóba; a felnőtt leányok között feltűnően gyakori az öngyilkosság. A legutóbbi évek nagy politikai megrázkódtatásai, a forradalmak és polgárháborúk véres hekatombái fel fogják rázni a kínai népet évezredes kábultságából és minden jel azt mutatja, hogy a szellemi fejlődés Kína hagyományos elzárkózottságának és passzivitásának már belátható időn belül végét veti. Sajátságos, hogy amint Japánban megtaláljuk a belső szellemi megvilágosodás bizonyítékait a krisztusi tanítás szépségével átszőtt Oomota-mozgalomban, úgy Kínában is őseredeti erővel tör napfényre ennek a nagyra hivatott népnek a szellemi ereje. Maga a nép még ugyanaz, ami évezredeken át volt, de a felsőbb rétegekben hatalmas erővel indult meg a lelki modernizálódás folyamata. Kínában ma igen erőteljes az egzakt tudományok iránt való érdeklődés, ami mély vallásos érzéssel párosul. A buddhizmus reneszánszát éli, de egyre terjed a krisztiánizmus is. Új vallás alakult Kínában: a Tao-Yuan, mely öt régi vallás keretei közül gyűjtötte eszményeit és híveit. Kon-Fu-Cse, Tao, Buddha, Krisztus és Mohamed követői békésen megférnek az új alakulásban és ezzel megelőzik Európa civilizációját, mely a vallási türelmetlenségnek egyre több példáját mutatja. A Tao-Yuan nem fűződik egyetlen névhez; titkos kezek irányítják és propagálják az új vallást: szellemi kezek. A híveknek nem kell formálisan áttérniük; megmaradhatnak régebbi vallásuk keretei között. A TaoYuan ismeri a szellemi élet örökkévalóságát, vallja a lélek halhatatlanságát és az élet megismétjődését. Lényege az, hogy misztikus meditáció által minden lélek közvetlen összeköttetésbe tud jutni Istennel. A médiumok tevékenysége nagyon megkönnyíti a szellemvilággal létesített kapcsolat elmélyülését. Nem

195

jogosulatlan tehát az a reménykedés, hogy Kína népének szunnyadó őserői nem sok idő múlva nagy értelmi fellángolással fogják a világot meglepni. Egyelőre szédületesen terjednek az európai művelődés fároszainak, az újkori bölcselőknek könyvei, és a nőkérdés is egészen közel jutott a megoldáshoz, mert a kínai nők ma már emancipálták magukat és polgárjogot nyertek, úgy, hogy hivatalnoki pályán is érvényesülni tudnak. A mongol szellemcsalád több hatalmas hullámot vetett Európára az idők folyamán. A hun hadak végigseperték a világot éppen úgy, mint Dzsingisz kán tatárjai; mindkét népáradat - szellemi értelemben véve - büntető expedíció volt a nyugati népek számára: összesűrűsödött karmák kiegyenlítésének módja. Hosszasabb hatást keltett a török faj inváziója Európában; de ha világtörténeti távlatból szemléljük ennek a népnek a hivatását, akkor sem találunk benne egyebet, mint bűnhődésre ítélt embersorsok szakadatlan örvénylését nagy nemzeti vagy faji kiválóságok nélkül. Amilyen Isten ostorai voltak a törökök évszázadokon át az európai államokra nézve, annyira azok voltak ők saját magukra nézve. Vallásalapítójuk, a nagy Mohamed, inkább törvényhozó és politikus volt, mint szellemi előharcos; fatalizmusra, lemondásra, béketűrésre szoktatta népét, melynek úgy látszik, súlyos karmikus kötelezettségeket kellett teljesítenie; a vallásalapító fejlett szellemiségét csak az egyetlen, örökkévaló Isten eszményének tiszta megőrzése mutatja. Napjainkban világosan szemlélhetjük e szellemcsoport lassú haldoklását és kipusztulását. Visszaszoríttatva Kis-Ázsiába, a mai ifjú törökök szinte egyik napról a másikra modernizálják intézményeiket, ami azt jelenti, hogy új jövevények vegyülnek a faj közé és már csak a formák a régiek, a lelkek, az emberek, a szellemek teljesen újak. Nincs vigasztalanabb és megdöbbentőbb látvány egy mekkai zarándoklat kábító fanatizmusánál. A mohamedán költészet szerint az Iszlám szíve Mekka; és a próféta sírjához való zarándoklás az Iszlám vérkeringése. Arábia szilás talaján, Dzsiddahban szoktak találkozni évente a damaszkuszi, kairói, bombayi és zanzibári zarándokcsapatok; itt felöltik a durva szőrcsuhát, az ihrám-ot és így mennek, mezítláb, verejtékezve, leírhatatlan nélkülözések között a forró sivatagban, a szent sír: a Kába felé. A sírnál több napon át vezekelnek étlen szomjan, majd a Zem-zem nevű szent kút vizével végigöntik a templom szennyes kőpadlóját s a lépcsőkön lefolyó fekete levet hason csúszva szürcsölik fel, vagy edényekbe szedve, univerzális gyógyszerül használják a következő évi zarándoklatig. Már ezután az aktus után rendszerint fel szokott lépni az elmaradhatatlan kolera. Most megkezdődik az áldozás. Ezer, meg ezer juhot és tevét vágnak le; a kiomlott vér patakokban folyik végig az utakon és holttestek hegyei árasztják el az egész völgykatlant. A papok mirrhát és gyantát égetnek a rettenetes bűz enyhítésére, de a dögvész mikrobái már ott leselkednek a szennyes vérpatakok medrében, és tömegesen szedik az áldozatokat. Mikor végre kitör a zarándoklatot befejező vad orgia extatikus őrülete és meztelen testek örvénylő táncában szédülve rogynak össze a szerencsétlen rajongók, akkorára már százával hullnak a leprás, kolerás zarándokok a templom sötét zugolyaiba... Az ilyen nép pusztulásra ítélte önmagát, s nem lehet többé a fejlődni akaró Földön hivatása. Az ilyen szellemcsoport elmenőben van a mi bolygónkról, s ha a törökök állami élete a messze Keletre szorítva kezd modernizálódni, ez nem jelenthet mást, minthogy újabb szellemcsoport tagjai vették kezükbe a dolgok intézését. Az új török állam új szellemcsoportot képvisel. A mongol szellemcsoporthoz sorolják az urál-altaji népeket, s köztük a magyarokat is. A mi szempontunkból azonban ennek a besorozásnak nincs nagy jelentősége, mert csupán a leszármazás vonalát szemlélhetjük benne. Ma már csak kisebb csoportok élnek itt abból a szellemi áradatból, amely a honfoglaló ősökkel jött át a Kárpátokon; alig vannak már néhány ezren. Magyarország népe, mióta ezen a területen él, csodálatos vegyüléke sok szellemcsaládnak, mintegy találkozó helye, próbatevő színtere nagy szellemi akarásoknak. Ezért vált összesűrűsödött karmák lebonyolítási helyévé. Ezért folyt itt annyi vér, s lett a mi országunk a szegénység, magárahagyottság, reménytelenség és megtiportság szomorú ligete...

196

KORUNK SZELLEMI LENDÜLETE 1. A szellemcsaládok vegyülése 2. A háborúk a tömegkarma eszközei 1. A hatalmas méretű tömegmozgalmak, melyek a világ színpadán lejátszódni szoktak, az isteni színjátékot a láthatatlan rendező céljainak megfelelően mindig egy-egy nagy lépéssel viszik a drámai kifejléshez közelebb. A felvonások, amik a világtörténelem korábbi szakaszaiban zajlottak le, már tisztán állnak előttünk: látjuk az összeütköző erők súrlódását, halljuk az elesettek halálordításának döbbenetes mennydörgését és a romok felett, mint merészen felfelé ívelő szivárványt, megcsodálhatjuk a kristályos tisztaságban felragyogó, örök isteni eszmény győzedelmét. De ha annak a kornak a szellemi lendületét akarjuk megvizsgál ni, amelyben, mint valami száguldó szélviharban, mi magunk is együtt rohanunk a tömeggel, mint porszemekhez hasonló, csaknem tehetetlen semmiségek, akkor igen bajos a tárgyilagos szemlélet hűvös magasságába felemelkednünk. A feladat túlságosan nehéznek látszik. Egyrészt azért, mert nem szakíthatjuk ki magunkat a mindeneket magával ragadó, örvényszerű áradatból, hogy az eseményeket kívülről szemlélhessük; másrészt pedig azért sem, mert ma már a sebes rohanásukban egymás mellé vetődött tömegeket céljaik és résztvevőik különbözősége szerint egyes táborokra szétválasztani csaknem lehetetlen. A Földön ma élő szellem családok tagjai sokszorosan összevegyültek egymással. A megismétlődő életek sorozata folyamán az egyes ember mindig új ismeretségekre tett szert, a súrlódási felületek megnövekedtek, a karmák megsokasodtak. Különösen azóta vert mélyebb hullámokat ez a keveredés, amióta a népeket elválasztó távolságok a közlekedés javulása folytán jelentékenyen megkisebbedtek. Az emberiség belső szellemi struktúrája ezáltal sokkal összetettebbé vált: a bún közvetlenebb érintkezésbe jutott az eszményekkel, a destruáló akarat közelébe férkőzött a szeretetből fakadó áldozatkészségnek, s az ellentéteknek ebből a nagy harcából élesen vált ki mindaz az érték, ami megmaradásra, továbbfejlődésre méltónak bizonyult. Az emberiségnek ez a magasabb rendű kooperálása a népvándorlás roppant méretű népmozgalmával kezdődött meg. Igen fontos korszak volt ez. Egyes szellemcsoportokból kiszakadt nagy fajok, amelyeknek számára elékezett a hivatásuk teljesítésére alkalmas időpont, megindultak vándorútjukon, hogy elfoglalják a Föld térképén kijelölt helyüket. Eközben nagyon sok régi karmát leróttak és újakat szereztek. A háborúk, súrlódások, kiegyenlítések, nagy leszámolások korszaka volt ez, melyben az agresszív római szellemcsoport vitte a vezető és összekovácsoló szerepet. Időszámításunk első századaiban a Római Birodalom volt a Föld történetének legérdekesebb színtere. A keresztyén etika szétválasztotta a krisztusi tanítás diadaláért és annak bukásáért küzdő ellenfeleket, és nagy harcok után, Konstantin császár idejében, már kialakult az első keresztyén világbirodalom képe. Most arra volt szükség, hogy a Föld messzi tájain élő embercsoportok megismerhessék a krisztusi tanítás belső szépségeit. Az akkori közműveltségi viszonyok szerint a betűre és a szó hatalmára nem lehetett bízni a terjesztést, mert ez túlságosan lassú, erőtlen haladást jelentett volna. A távoli népcsaládoknak tehát az Európa déli tájain fellobogó szellemi világosság felé kellett előnyomulniuk, hogy az Eszme közelébe juthassanak. Csalogatónak nagyon jól bevált Róma és Bizánc roppant gazdagsága, földi hatalma. Így indultak el a IV. század utolsó negyedében Attila hun hadai nyugatra. Európa északi tájait akkor már elárasztotta az ázsiai bölcsőből nyugatra széledt germán faj, s a hun faltörő kos a nagy gót birodalomba ütközött. A gótok kényszerítve lévén új terjeszkedési lehetőségek után kutatni, a hunok áradata által szoríttatva, betörtek a Római Birodalomba, ezzel indultak meg azok az évszázados, nagy küzdelmek, amelyek arra vezettek, hogy a római szellemcsoport a folytonos érintkezés által megismerkedvén az idegen erőkkel, felszívódott, elvegyült a föld őslakóinak áradatában. Gótok, gepidák, longobárdok, angolszászok így olvadtak össze a római elemmel, s így termelték ki a ma élő latin népek fajait és az északra húzódott teuton fajt, melyekben természetes vérkeveredés és a különböző szellemi ismeretek kicserélése által a további fejlődésre képes elemek együvé kerültek. E népek között, s természetesen a római szellem család keretében is

197

mindenkor inkarnálódtak más szellemcsaládok kimagasló szellemi értékei, akik hivatásból és szeretetből vállaltak életet igen mostoha viszonyok között, hogy az üldözötteknek vigasztalói és védelmezői legyenek. Ha tehát egy ma élő embernek szellemi múltjában néhány római élet emlékei rejlenek, ezek nem mindig jelentik a római szellemcsaládhoz való tartozást, csak azt, hogy az illető szerepet vállalt annak a kornak a drámai felépítésében. A zsidóság egy része, belesimulva a krisztusi gondolat fényességébe, a későbbi idők folyamán a keresztyénség zászlóvivőjévé lett. Közel kétezer év óta sugározza szellemi világosságát az emberiség soraiban az apostolok és első vértanúk rajongó követőinek csapata, hiszen akkor, amikor a keresztyénség gondolata terjedni kezdett, a zsidó szellemcsalád értékesebb elemei újabb inkarnálódásukban már a pogány társadalmakban voltak elszóródva. De Pál és Péter apostolok zsidók voltak, Isten választott népének fiai, akikkel a zsidóság szellemi elitje óriási jelentőségű szellemi munkára vállalkozott: ők voltak azok, akik régesrégen vállalt hivatásuknak megfelelően az egész világon elterjesztették a krisztusi tanítás fényességét. Tévedés tehát azt állítani, hogy a zsidóság kitért vállalt szerepének teljesítése elől, s ezért el kellett pusztulnia, szét kellett szóródnia. Kitért az ősi szellemcsalád egy része, mely megpróbáltatott és könnyűnek találtatott; de ha a zsidóságnak nem lett volna „tűzben megpróbáltatott aranya“, nem lettek volna igazán kimagasló, nagy szellemi értékei, akkor a Földre leszállott nagy Világszellem nem választotta volna földi életének keretéül a zsidóságot, s nem ennek köréből vette volna tanítványait. „Nem ti választottatok engemet - úgymond Krisztus -, hanem én választottalak titeket, hogy elmenvén, gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon“. (Ján. 15: 16.) A zsidóságnak az a nagyobb része, mely a tanítást visszautasította, röviddel Krisztus földi életének befejezése után idegen csillagvilágba távozott, vagy elvegyülve az új alakulások változatos formái között, nemzetiséget, vallást és fajt változtatva, mint bomlasztó erő, szivárgott bele a modern államok szövetébe. A létformának ezért a megváltoztatásáért azonban kár volna a mai zsidóságot okol ni, hiszen a mai zsidók nem a régi zsidók soraiból kerülnek ki, hanem más eredetű szellemcsaládoknak olyan fiai közül, akik karmikus okokból kénytelenek ennek az üldözött és lenézett népfajnak a szenvedéseit vállalni, mert túlzottan anyagias hajlamúak. A társadalmak igazán bomlasztó erői mostanában nem születnek többé egy önmagát túlélt, saját merev törvényeit elkoptatott nép és vallás elavult formái közé - mert hiszen ezzel céljaiknak kevésbé kedvező külsőségeket választottak volna -, hanem odalopózkodnak az uralkodó irányzatok zárt sorai közé és ott hirdetnek szkepszist, hitetlenséget, gyűlöletet és önzést, ahol ezt külső formák által védett had állásban sokkal eredményesebben tehetik. A keresztes háborúk nem voltak karmikus természetű, kiegyenlítésekre törő népmozgalmak. Ezeknek céljuk az volt, hogy egymástól elszakadt szellemcsoportok ismét találkozzanak és közöljék egymással tapasztalataikat. Az egyes népcsoportok a Földnek arra a pontjára törekedtek, ahol ama nagy események választóvize töredékekre osztotta őket; a karma törvényei ellenállhatatlanul vonzották e népeket, és sok találkozás, sok egymásra ismerés ugyanazon a helyen következett be, amelyen az elszakadás egykor megtörtént. Az emberiség fejlődése és haladása hatalmas lépésekben tört a kitűzött cél felé. Nem a könyvnyomtatás feltalálása és a technikai vívmányok az emberi művelődés határkövei, hanem a szellemi látókör tisztulásának nagy periódusai. Van a történelemben egy korszak, melynek sötét árnyékai szinte megrettentik a szemlélőt. A vallásos őrjöngések, túlzások, inkvizíciók és erőszakosságok kora ez. Nagy szellemcsoportok, melyeket elragadott a vallásos rajongás, a földi halál után az asztrál síknak csak alsóbb rétegéig tudtak emelkedni, s szellemi korlátoltságuknál fogva mielőtt visszakívánkoztak a Földre. Ezek hozták ide a vallási türelmetlenséget, gyűlölködést és kegyetlen aszkézist; ezek voltak, akik korbáccsal és pallossal akarták embertársaikra kényszeríteni a szeretet nagy parancsának megismerését. De még ebben a szánalmasan rövidlátó korban is feltartóztathatatlanul haladt tovább az emberiség fejlődése: egyre több és több emberi szellem tört a tiszta magasságok felé, akár a mély, vallásos áhítat szárnyain, akár az ismeretek fellobbanó világossága mellett, mert a Föld fejlődése soha nem áll meg: korok és emberek elbukhatnak, de az összesség diadalmasan emelkedik az isteni tökéletesség felé... Az eszmék e reakciós forrongásának korszakába esik az Antikrisztusnak egyik testi megjelenése is. Próbaidő volt ez: a legmagasabb szellemi világok érkezett tanításnak át kellett járnia az emberiség szívét,

198

hogy kiválassza a nagy tömegből a további haladásra nem képes elemeket és lassúbb fejlődést biztosító, mélyebb anyagvilágba juttassa őket. Ez a nagy korszak a XV. századdal záródik le. Ekkor indult meg az új földrészek felfedezésére irányuló láz, mely a tömegeket ismét vándorlásra késztette. A földrajzi kutatások tulajdonképpen alig-alig vitték előbbre az emberiség fejlődését; eredményük inkább abban mutatkozott meg, hogy az újonnan felfedezett világrészek felé megindult az aranykereső kalandorok áradata, az emberiség kapzsisága növekedett és igen jelentékeny tömegek új karmákat szereztek, ahelyett, hogy régieket leróttak volna. Maguk a felfedezők sem voltak valami kiváló szellemegyéniségek, hanem csak olyanok, akik valamely előző életükben az általuk felfedezett területen éltek és öntudatlan vágyakozással vonzódtak a régi tájak felé. Amerika felfedezése tehát az emberiség fejlődése tekintetében nem jelent egyebet egy újabb népmozgalmi áradat megindulásánál. A következő történelmi fejezet viharos próbájának ezt a jellemző címet adhatnánk: az anyagiasság nagy kísértése. Ez már a mi korunk betegsége; a választóvíz, mely az emberiség salakját elkülöníti a haladásra képes elemektől. A találmányok folytonos tökéletesítése kifejlesztette a nagyüzemekre való áttérést; egész tömegek állottak az értéktermelő ipari munka szolgálatába: mindenki vagyont akart gyűjteni, gyorsan meggazdagodni, hatalomra és befolyásra szert tenni. Az egyéniség jogai elismertettek, és mikor a szabad polgárság szemben találta fejlődésének irányával a régi előjogokat, egyszerűen elsöpörte azokat a királyi trónnal együtt. A nagy francia forradalom hatalmas lökést adott az egyenlőség, testvériség és szabadság eszményei felé haladó emberiség fejlődésének. A Földön élő szellemcsaládok legjobbjai mind ott éltek Franciaországban a nagy esemény idejében, s mikor a hatalmas lendület reakciója felszabadította a sötét szellemrajokat, akkor ezek a bátor és erőteljes szellemegyéniségek sorban megpecsételték vérükkel a szabadság diadaláért tett hitvallásukat: ott haltak meg valamennyien a vérpadon s börtönben. A francia forradalmat nézve, sohasem szabad a vérszomjas tömegek szörnyű eltévelyedéseit egymagukban mérlegre vetni, mert ezek a vigasztalan valóságok, amíg egyrészt karmikus kiegyenlítődések eszközei, addig másrészt nem voltak egyebek a természetes reakció megszokott jelenségeinél, tehát az emberiség válaszát jelentik az égből érkezett ajándékokra. Nagy szellemek sugárzó eszményeket adtak a világnak s a világ sarat dobott az ajándékozókra - ez mindig így volt, mióta a Föld forog, de az eszmények azért élnek és véren és bűnön keresztül tiszta magasságokba emelik az áldozatok utódainak szellemét... A francia forradalomban is el kell választani az ég ajándékát az emberek válaszától; az eszmények szépsége Krisztustól jött, a vérözön és az erőszak az emberek kemény szívéből. De a Földön élő szellemek most már tudták, hogy joguk van szabadságra, jólétre, társulásra, sorsuknak állandó javítására. Megszületett a társasági szellem, s ezzel egyidejűen a géptechnika haladása kifejlesztette az ipari kapitalizmust. Az egyeduralmak hatalmának napja leáldozott, de annál magasabbra szökött a koronázatlan pénzfejedelmek befolyása és hatalma. Napjainkban a régi uralkodó dinasztiák már erősen megfogyatkoztak; néhány hatalmas trón a világháború utáni általános összeomlásban zuhant le a mélységbe. Az egyeduralkodási rendszer már csak haldokló hagyomány; néhány évtized múltán talán már nem lesznek többé a Földön királyok és császárok. Korunk igazi betegsége ma a kapitalizmus által teremtett, nagy társadalmi elszegényedés s ezzel szemben a vagyonnak mértéktelen halmozására irányuló szenvedély. Az egyik oldalon éhes és lerongyolódott tömegek, a másikon esztelen fényűzésben tobzódó, önző és kevély gazdagok. Az anyagiasságban való elmerülés, a szellemi felelősség tagadása vezette ilyen messze egymástól az embereket. A húr gyakran már pattanásig feszül; sokáig nem tarthat a mostani állapot. Vajon milyen lesz a kibontakozás? Forradalmak, nagy, erőszakos kilengések ma már nem illenének a kor szelleméhez. A megértésnek, az emberi szolidaritás érzésének és a humanizmusnak elmélyedése fogja talán megjelölni a követendő elveket. Korunkban záróköveit rakjuk le a Föld története középkorának. Az események egyre jobban sűrűsödnek és jelentőségben folyton növekednek: a Föld vajúdik. Új eszményeket akar teremteni, s mi valamennyien, akik e nehéz korszakban élünk, részesei vagyunk a korszakalkotó műnek, mely új embertípust van hivatva a világnak ajándékozni: a szegénységben és tudatlanságban sínylődő, eltiport embertömegek sorsa iránt szánalommal és megértéssel viseltető, hozzá lehajoló, érte önfeláldozóan tevékeny társadalom emberének típusát...

199

2. Álomszerűnek tűnik fel ez a kép a mostani időkben, amikor a társadalmakat önzés és nemzeti elkülönülés vágya hatja át. A világ még remeg a nemzetek háborújának fergeteges rombolásaitól és éjjeleink csendjében hallani véljük a kürtszó megharsanását: vajon mikor fognak megdördülni ismét az ágyúk, hogy a modern technika tökéletes embermészárló gépei működni kezdjenek és repülőrajok gáztámadásai által nagyvárosok békésen szunnyadó népe egyetlen órában milliós tömegekben lépjen át az örökkévalóságba? A leszerelési konferenciák csődje és a múlt szomorú tanulsága fejünk felett tartja a háborús veszély Damoklész-kardját, s nincs jogunk illúziókban ringatnunk magunkat a nagyhatalmak urainak békés szándékai felől. Mit tartsunk a tömeges embermészárlásokról, mikor a hitfelekezetek lelkészei megáldják a csatába induló seregeket és Isten segítségét kérik, hogy a katonák vállalkozását siker koronázza? A háborúk a mi szempontunkból nézve - bármennyire ellenkeznek is az evangéliumi tanítás szellemével, nem azok a céltalan öldöklések és erőszakos hatalmi nivellálódások, amikké a történelmi szemlélet őket devalválta. Vannak szellemcsoportok, amelyek még nem jutottak el a fejlődésnek olyan fokára, a hogy szelleméletben világosan láthassák a cselekvések kiegyenlítésének nemesebb, szebb formáit, sem arra nem képesek, hogy az asztrál világban tömegesen róják le tartozásaikat. De a szellemcsoportok maguk felelősek a karma beteljesüléséért. Azok a vezetők, akik saját csoportjaik fejlődési menetét irányítják, ezért olyan működési területet igyekeznek választani az egész csoport számára, ahol az összeütközések és karmasűrűsödések nagy valószínűséggel erőszakos kirobbanásokra vezethetnek. A háborúkat tehát mindig nagy szellemcsoportok idézik elő tudatos felkészüléssel; azoknak kitöréséért egyes személyeket, vagy osztályokat felelősekké tenni nem lehet. Cézárok és királyok, amikor hatalmi érdekeik szolgálatában szomszédjaikat megtámadják és népüket vérözönbe kergetik, csak puszta eszközei valamely titkosan működő tömegerőnek; a háborúkat a bennük részt vevő népek maguk akarják, maguk készítik elő, mert a tömeges erőszakosságok és vérontások siettetik a karmikus kiegyenlítődés folyamatát, és így végeredményükben amíg az emberiség a kiegyenlítésnek nemesebb módjait meg nem találja -, a szellemi haladásnak, fejlődésnek hathatós tényezőivé válhatnak. Ha Isten megengedi, hogy háborúk legyenek, akkor ezt ugyanabból a szempontból teszi, amely a földi szenvedések tűrésére, a bűnnek és következményeinek néma szemlélésére indítja. Isten békét, harmóniát és szépséget adott a világnak, de az égi ajándékokat az ember gyűlöletre, bűnre és karmára változtatta. Ha tehát az ember pokollá teszi a maga életét, logikus, hogy e pokol szenvedései által nyerjen ösztönzést a bűnből való kiemelkedésre. Amíg a Föld fejlődési nívója lehetővé teszi, hogy itt az emberiség nagy tömegei csupán szenvedés által juthassanak el a belső megvilágosodáshoz, addig az erőszakosságok, kivégzések, tömegmészárlások, háborúk és területi hódítások szellemfejlődési szempontból nem egyebek, egyszerű karmakiegyenlítési formáknál. De e formák keretein belül mindenkor fennáll az egyének felelőssége azokért a szerencsétlenségekért, amiket mások életére zúdítottak. Mikor lezajlott a világtörténelem legnagyobb háborúja és huszonötmillió ember kidőlt az emberiség soraiból, a sánták, bénák, özvegyek, árvák és koldusok jajszava nem jutott el azoknak fülébe, akik a világ új rendjét diktálták. John Maynard Keynes, a párizsi béketárgyalások angol pénzügyi szakértője, megragadó képet fest a gyűlölködés szellemének arról a végzetes erőfeszítéséről, amely azon a konferencián a népek sorsát eldöntötte. A béke gazdasági következményei című művében megrajzolja a szerző Wilson elnök egyéni portréját és ezzel bevilágít annak az embernek a lelkébe, akinek híres tizennégy pontja az egész világ minden népének vágyakozásában az örök béke boldog reménységét ébresztette fel. Keynes elméleteinek eszmei körébe visszavonuló, zárkózott, kontemplatív léleknek mutatja be Wilson elnököt, olyannak, mint egy nonkonformista angol lelkész, akinek a politikusok cselfogásairól halvány sejtelme sincsen. Mindenki azt hitte, hogy az amerikai elnök a wilsoni elvek hódító programját gyakorlati politikusokkal a legkisebb részletekig kidolgoztatta, s a békekonferencián valóban küzdeni is fog a világ békéjének megteremtéséért. Ehelyett Wilson sovány elméletekkel jött és egyszerű bábbá vált a diplomáciának olyan mesteri fokon álló zsonglőrjei mellett, mint Clemenceau és Lloyd George. Egyoldalú játék fejlődött ki, amelyben az egész konferenciát nagy fölénnyel irányító Clemenceau körmönfont fogalmazásban terjesztette elő a cézári rendelkezéseket, és az

200

ekként megtévesztett, falhoz állított Wilson néma fejbólintásokkal hozzájárult olyan határozatokhoz, amelyek tulajdonképpen saját elveinek egyenes megcsúfoltatásai voltak. Keynes bekötött szemű embernek, vak és süket Don Quijote-nak nevezi őt, s megragadó drámai erővel írja le szánalmas erkölcsi bukását. Az eszméit cserbenhagyó Wilson valóságos emberi roncs gyanánt érkezett vissza hazájába és hamarosan életével fizetett erkölcsi elhanyatlásáért. Ha mármost annak a másik kimagasló egyéniségnek az alakját tekintjük, aki a világ mai térképét brutális nyerseséggel megrajzolta, őbenne viszont egyesítve látjuk mindazokat az energiákat, amelyek az embert, a Föld fiát, nagy néptömegek könyörtelen letiprására képesítik. Clemenceau volt valamikor szellemi vezére a francia egyházpolitikai harcnak, melyben a vallást kiüldözték az iskolákból és majdnem a templomokból. „A győzelem apjá-nak neveztette magát és sütkérezett a francia gloire fényében, mikor még egyszer - s talán utoljára - ráerőszakolta a világra Párízs akaratát. Egész életében ellensége volt a krisztiánizmus erkölcsi felfogásának; Au soir de la Pensée című könyvében, melyet nyolcvanhat éves korában, 1927-ben adott ki, szemére veti Jézusnak, akit „szerencsétlen galileai“-nak nevez, hogy a keresztfán nem tudott annyi nyugalmat és emberi méltóságot mutatni, mint Szókratész a méregpohár kiürítésekor. Min alapul a vallások tekintélye? kérdi Clemenceau s mindjárt meg is adja rá a választ: a haláltól való félelmen. Pedig az élet célját és rendeltetését nem az életen kívül és felül kell az embernek keresnie - mondja -, hanem saját magában, abban a kis felvillanásban, mely a születés és halál két végtelensége közé esik. Nos: ilyen szellemegyéniség döntő befolyása mellett alapozták meg a világ mai rendjét, mely a XX. század harmadik évtizedében egy új világháború rémségeinek lázálmától viselős. Csak rá kell néznünk e világ diktátorainak emberi portréjára és azonnal tisztában lehetünk vele, hogy milyen hatalom szolgálatában állnak ők, akik népmilliók megalázásából kovácsoltak maguknak dicsőséget. Az emberiség nagy, tömeges karmája lejátszódott a világ színpadán és a néma gyász e súlyos éveiben úrrá lett a Föld felett a sötétség szelleme. A mai világpolitikai helyzet minden eddiginél véresebb és borzalmasabb háborút készít elő, hacsak a vezető államok kimagasló egyéniségei idejében rá nem eszmélnek a veszély nagyságára. E pillanatban még senki sem tudja, hogy a világrészek erőmérkőzése, a népfajok nagy csatája mikor lángol fel és a világnak melyik sarkát borítja tűzbe és vérbe, csak azt az egyet tudhatjuk egészen bizonyosan, hogy a népmilliók lelkében élő békesség, a krisztusi gondolat szent és tiszta ragyogása olyan erő, amely egyedül védheti ki a fenyegető, nagy katasztrófát. A mi korunk szellemi lendülete tehát arra irányul, hogy olyan embertípust termeljen, melynek lelkéből ellenállhatatlan erővel sugárzik ki a szabadságra és testvériségre való törekvés eszménye. Bizonyos, hogy a másik tábor is fejleszti a maga típusát, melynek eleme a harc, célja a dicsőség és eszköze az erőszak. Sajnos, napjainkban még mindenütt ennek a másik irányzatnak a megerősödését szemlélhetjük: a nemzetek nem testvéri együttműködésre, hanem elkülönülésre törekszenek, egymás ellen útlevélkényszerrel, védővámokkal és titkos szerződésekkel védekeznek, mert vezetőik szentnek nevezik a nemzeti önzést (sacro egoismo) és a Mammon imádásának szolgálatában részvétlenül haladnak el saját fiaiknak nyomorúsága mellett. Nevezzék bár a keretet bolsevizmusnak, vagy fasizmusnak, a lényeg mindig egy: uralkodni a gyengék és leigázottak felett a fegyveres hatalom megfélemlítő fegyvereivel. Népszövetséget létesítettek, hogy szép formát adjanak az eltipró erőszaknak; parlamenti rendszereket tartanak fenn, hogy leplezzék az emberi jogokból kizárt tömegek megalázottságát, de soha annyi éhező, reményvesztett, lerongyolódott, munkanélküli pária nem élt a világon, mint a tekintélyek uralmára alapított modern társadalmakban. Alig van a történelemben korszak, mely sivárabb és ridegebb eszményt állított volna maga elé, mint a mi korszakunk. Clemenceau fentebb említett könyvének záró szavaiban a Távol-Kelet vallásának egy parabolájával fejezi ki a fejlődés nagy himnuszának általa elképzelt lendületét. A történet szerint Buddha egyik tanítványa így szólította meg mesterét: - Mester, ki az a fényes isten, aki felséges csillogásban ül ott fenn a felhők között? Amire Buddha mosolyogva válaszol: - Ez te vagy, fiam!... Nem lehet csodálni, ha Clemenceau, aki születésnapjának nyolcvanadik évfordulóján, saját szobrának leleplezésénél, a Vendée-ben, maga tartotta az ünnepi beszédet, ilyennek látja az emberiség jövendő fejlődését. De nekünk, akik az eltiportakhoz és megalázottakhoz tartozunk, szabad más boldogság eszményét

201

őriznünk szívünkben, s szabad emlékeznünk ama hófehér Istenszellem ígéretére, mely le vagyon írva az evangéliumban ekképpen: „Mindjárt pedig azoknak a napoknak nyomorúságok után a Nap elhomályosodik és a Hold nem fénylik, a csillagok lehullnak az égről és az egeknek hatalmasságai megháborodnak. Akkor megtetszik az ember Fiának jele az égben és akkor a Földnek minden nemzetségei sírnak és meglátják az embernek Fiát eljőni az égnek felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel. És ő elküldi az angyalait trombitának hatalmas szavával és az ő választottait egybegyűjtik a négy szelekről, az egeknek egyik végektől fogva másik végekig. A fügefáról pedig végyetek példát: mikor az ő ága gyenge és levelezik, tudjátok, hogy közel vagyon a nyár. Azonképpen ti is, mikor mind ezeket látándjátok, tudjátok, hogy közel vagyon a Krisztus és csak az ajtó előtt. Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik e mostani egy nemzet, mígnem mindezek meglésznek. Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Ama napot pedig és órát senki nem tudja, még a mennyei angyalok sem: hanem csak az én Atyám egyedül“. (Máté 24: 29-36.)

202

A FÖLD FEJEDELME 1. Szomorú, mély titok 2. Az Antikrisztus eljövetele 3. A Sátán elveszti uralmát a Föld felett 1. Amaz utolsó, áldott napok egyikén, amikor Krisztus még itt járt a Földön, a tanítványok az alkonyati óra csendjében hallgatva körül ülték mesterüket és rajongó szeretettel függesztették tekintetüket fenségesen tiszta arcára. Az Üdvözítő homlokán a bánat könnyű felhője vonult át. Szavában szomorúság reszketett, mikor halkan ezt mondta: - Nem szólok ezután sokat véletek, mert eljött e világ fejedelme: de én ellenem semmi hatalma nincsen... (Ján. 14: 30.) Később, a tanítványok kérdezősködésére, elmondja Krisztus, hogy ha ő már nem lesz itt a Földön, vigasztalót fog küldeni maga helyett az emberi szíveknek, s ez a vigasztaló Isten lelkének leáradása lesz, a Szent Lélek, aki erőt ad mindeneknek a sötét hatalmakkal való küzdelemre. A Szent Lélek egykor megfeddi majd a világot a bűnről, igazságról és ítéletről, „mivelhogy e világnak fejedelme megítéltetett...“ (Ján. 16: 11.) Végül így fejezi be gyönyörű tanítását: - Ezeket szóltam néktek, hogy én bennem békességtek legyen; e világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok: én meggyőztem e világot! (Ján. 16: 33.) Szomorú, mély titok rejlik e csodálatosan zengő szavak mögött. Titok, melyet az emberek milliói nem éreznek, nem sejtenek s mely mindazonáltal él és munkálkodik szakadatlanul. A „teremtés koronája“ büszkén hivalkodik találmányaival, építkezéseivel, állami berendezkedéseivel és szociális intézményeivel, mintha ura lenne a Földnek, vagy legalább saját elhatározásainak. Pedig mindaz, amit e bolygó lakói évezredek óta építenek, elgondolnak, cselekednek és mondanak, egy rejtelmes, láthatatlan erőnek a műve: nem emberek találják ki a borzalmas gyilkoló szerszámokat, hanem ama pusztulást sóvárgó, erőszakos, durva egyéniség, aki a gyenge akaratok felett uralkodik. Az emberek csak végrehajtják a terveket, amiket e titokzatos lény a lelkekbe belesugároz. Ott van mindenütt, ahol gyűlölséget kelteni, háborút szítani, tüzet vetni, fájdalmat okozni lehet. Ő a nagy bosszúálló, a soha meg nem bocsátó. Nyugtalanság, félelem, borzadály, reszketés, rombolás: mindez együtt egyetlen láthatatlan hatalom, ki uralkodik evilágon. Ő tehát e világ fejedelme. Nem szükséges, hogy nevén nevezzük. Sátán, Lucifer, Ahriman, Szet, Baál vagy Síva - mindegy az. Hiszen nem egyedül van, hanem egész haddal. Ha levágod egy fejét, nő helyette száz. Az éjszaka istene Ő, a tűz lelke, a Teremtő ostora, a pusztítva megújító. Nem látja senki, mégis él és működik. Meglesi a lelket, mikor egyedül van otthona csendjében és a hiúság álmait szövögeti. A harag és gyűlölet kicsiny ablakán észrevétlenül belopózik. Ha kétségek között vergődsz könnytől ázott párnádon, odasuhan melléd és füledbe leheli: „Nincs Isten!“ Meglopja fájdalmadat, kacagja kínodat. Megmutatja az élet völgyének minden szépségét és kísértően suttogja: „Mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem!“ Nincs élet, mely ment maradna érintésétől. Születhetsz selyemágyban vagy darócban, lehetsz kiváltságos nagyúr vagy vért verejtékező kétkezi munkás: egyszer csak odaáll titkon az ágyad mellé, mint sötét árnyék, aki hív. Az élet örömei intenek feléd ilyenkor, a létezés nagy realitása, hír, babér, pénz, vidámság, bor és szerelem: választanod kell anyag és szellem között, bún és igazság között. Ha hallgatsz a hívó szóra, földi pályád rózsák felett fog vezetni; ha az igazság útját választod: szegénység, mellőztetés, gúny, nyomor és szenvedés lesz osztályrészed, mert eltipornak ama sötét hatalmasság fiai, az élni tudás mesterei. Minden élő ember találkozik ezzel a problémával s ahogyan megoldja azt, aszerint alakul egész élete. Talán nem mindenki választja a nyílegyenes irányt egyik vagy másik cél felé. Legtöbben kétségbeesett küzdelembe fognak, hogy eszményeiket összeegyeztessék a valósággal. Nagy és nemes gondolatokat

203

keresnek vezető csillagul, de a gyakorlati életnek minduntalan engedményeket kénytelenek tenni. Nappal robotoló kulik, hogy éjjelente költők és idealisták lehessenek. A mai ember élete sokszor nem más, mint harc a mindennapi kenyérért: örökös megalkuvás, szakadatlan lemondás és jogfeladás. És ebben a harcban nagyon sokszor nemesebb vágyaink maradnak alul. Érezzük, hogy a vereségek és megaláztatások szakadatlan láncolatában elkopik lelkünk ifjúsága; hajunkkal együtt szürkül, erőtlenedik, fáradtan megcsendesül a régi lobogás, mert egyre fenyegetőbben, sötétebben mered reánk a láthatatlan rém: a Föld fejedelmének árnyéka. Valóban a Föld fejedelme ő. Az emberiség lelkében fennmaradt, mint valami apáról fiúra szálló hagyomány, egy régi emlék: hogy a magasabb világokban Mihály arkangyalnak, e tisztán maradt elsődszellemnek szellemcsoportja győzte le a Sátánt. Már Dániel próféta nyíltan megírja, hogy abban az időben senki sem volt, aki olyan erősen tartotta volna magát a megtévedt szellemekkel való tusakodásban, mint Mihály arkangyal; a Jelenések Könyve pedig azt mondja, hogy éppen e küzdelem eredményeként jutott az ellentét szellemraja a Földre, mint mély anyagvilágra. „És lőn az égben nagy viaskodás; Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal és a sárkány is tusakodik vala és az ő angyalai. De nem vehetének diadalmat és az ő helyek is többé nem, találtaték mennyben. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, ki neveztetik ördögnek és Sátánnak, ki mind az egész Föld kerekségét elcsalja, vetteték - mondom - a Földre és az ő angyalai is ő vele levettetének... ...Annakokáért örüljetek, egek és kik lakoztok azokban: jaj a Föld és tenger lakosainak! Mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint ki tudja, hogy kevés ideje vagyon“. (Ján. jel. 12: 7-9, 12.) Aki ma olvassa ezeket a kedvesen naiv sorokat, könnyen megmosolyogja a régieket és hajlandó azt gondolni, hogy az emberiség gyermekkorának igazi színét a legendák adják meg. Ez azonban súlyos tévedés. Az emberek akkor, amikor e nagy problémáról gondolkoztak, már régen nem voltak többé gyermekek; reájuk nézve az élet nagy titkának ismerete éppen annyira halálosan komoly dolog volt, mint a ma embere számára. Csak akkor mélyebbre láttak még a filozóf elmék, és költőiesebben fejezték ki, amit gondoltak. Akkor tudták azt, amit mi, késői epigonok, csak sejteni próbálunk. Ha tehát mi most lefejteni igyekszünk magunkról a kor gőgjének szemhomályosító hályogát, a régi ember tekintetének biztosságával kell belemélyednünk a szomorú, mély titok sötétségébe, és vissza kell eszmélnünk az ősi igazságra, amit az emberiség időközben elfeledett... Krisztus elbúcsúzott tanítványaitól, mikor elérkezett ennek a világnak a fejedelme. O tudta, hogy az emberiséget cselekedetekkel kell tanítani; ismerte előre saját szomorú földi sorsát és engedte, hogy beteljesedjenek személye felett az evangélium szavai: „a gonosztevők közé soroltatott...“ Mikor híveivel közli, hogy szenvedés és kínos halál vár reá, azok rimánkodva kérik, hogy tartsa meg magát az ő kedvükért. „Távozz tőlem, Sátán!“ - mondja Péter szavaira. Nem Péternek mondja, hanem a kísértő szellemnek, aki a tanítvány szavai által emberi volta gyöngeségét akarja kikezdeni. Szelíden és alázatosan lehajtja fejét a gyilkosok hada előtt, s míg homlokán lepereg a földi szenvedések szimbóluma, a piros, meleg vér, szelleme diadalmasan sugározza szét a lelkekbe életének, küzdelmének örökszép igazságát: „Bízzatok: én meggyőztem evilágot!“ E világ fejedelme előtt tehát eltiportként és megalázottként állott Krisztus, de éppen ezzel győzte le ellenfelét. Testét veszni hagyta, lelkét magasba emelte. Élete minden részletében számtalanszor sugározta az emberiség felé ezt a nagy tanítást: „Aki én bennem hiszen, ha meghal is, él“. „Aki az ő lelkét gyűlöli e világon: az örök életre megtartja azt“. Ha e világból valók volnátok, e világ, ami övé, szeretné azt; de mivelhogy nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak titeket evilág közül, azért gyűlöl titeket evilág“. Lehet-e nyíltabban, erőteljesebben kifejezésre juttatni az ősi titkot, mint ahogyan Krisztus tette abban a fenségesen szép imában, amit elfogatása előtt intézett a legmagasabb Szellemhez, a Nagy Magánoshoz? „...Én dicsőítettelek tégedet e Földön; elvégeztem a dolgot, melyet reám bíztál volt, hogy elvégezzem. „ Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket adtál nékem e világ közül; tiéid valának és nékem adtad azokat: és a te beszédedet megtartották. ...Én a te beszédedet nékik adtam és e világ őket gyűlölte; mert nem e világból valók, miképen hogy én is nem e világból való vagyok. Nem kérlek arra, hogy evilágból kivegyed őket, hanem hogy megőrizd őket a

204

gonosztól...“ (Ján. 17: 4.,6., 14., 15.) Mi volt ez az ima ott az éj sötétjében? Isten beszélgetése önmagával. Ha szellemszem látta akkor a gondolat hatalmas áramlását, úgy fényes sugarak gyönyörű felvillanását szemlélhette: Isten csókjának tűzesőjét, amint ráhullott az Ember fáradt szívére... A nagy titok ott világossá lett: a Föld meghallotta az Ég üzenetét és az egész mindenségen átreszketett annak a diadalnak az öröme, amit a szellem aratott a durva anyag felett, az isteni jóság és szeretet a Föld fejedelme felett. 2. Nem tudja senki, hogy hol lakik. Talán a nagy mélységekben? Vagy a sötét szívek fenekén? Csak szellemének nyugtalanító, őrjítő rezdüléseit érezzük, amint felénk sugározza bennünk akaratának erejét. Olykor nagy nyugtalanságok hullámzanak végig az emberek lelkén; öldöklő háborúk, kegyetlenkedések, borzalmak remegtetik meg a szíveket: ő suhant végig akkor a világ felett. Nem látjuk, csak érezzük szárnya suhogásának érintését. A szellemvilágban így nevezik őt: Antikrisztus. Tudjuk, hogy nem marad meg mindig a maga láthatatlanságában. Testben kell megjelennie, hogy teljes valóságában megkísérthesse az embereket. Maga Krisztus is jelezte a Föld fejedelmének eljövetelét, ezt mondván. „... Lészen akkor nagy nyomorúság, minémű nem volt e világ kezdetétől fogva ez ideig, ezután is nem lészen. És ha azok a napok meg nem rövidíttettek volna, mindenestől fogva elveszne minden ember, de a választottakért megrövidíttetnek a nyomorúságnak napjai. Akkor, ha valaki ezt mondja néktek: ímé, itt vagyon a Krisztus, vagy amott: ne higgyétek; Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak és nagy jeleket és csudákat tesznek, úgyannyira, hogy elhitessék, ha lehetne, a választottakat is. Ímé, eleve megmondtam néktek. Azért ha ezt mondandják néktek: ímé, a pusztában vagyon; ne menjetek ki. Imé, a rejtekházakban; ne higgyétek!” Máté 24: 21-26.) Az Antikrisztusnak testben való megjelenése tehát beletartozik az isteni világtervbe; része annak a megkísértetésnek, melyet a Föld lakóinak át kell szenvedniük, hogy a jó a rossztól elválasztassék. Hogy hol és mikor jelent már meg a világtörténelem folyamán az Antikrisztus, erre nézve nagyon kevés az, amit tudhatunk. Nehéz a dolgok mélyébe belelátnunk. Nemcsak azért nehéz, mert korunk szellemi világossága még igen gyarló, hanem különösen amiatt, mert az isteni hieroglifák megfejtésében rendszerint semmi segítséget nem kapunk a testen kívül élő, magasabb szellemegyéniségektől és csaknem kizárólag saját szellemi erőnk intuitív megérzései re vagyunk utalva. Csupán annyit közöltek velünk az égiek, hogy az Antikrisztus már két esetben megjelent a földi emberéhez hasonló fizikai testben. Minthogy pedig a legmélyebb értelmű kinyilatkoztatások egyikének, a Jelenések Könyvének híradása szerint az isteni világterv három földi formát engedélyezett a sötétség fejedelmének, eszerint a legutolsó testi megjelenés még hátravan; ez a jövő legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik. Kétezer év óta hatalmas irodalom fejlődött ki e kérdés körül. Kiinduló támpontul a Jelen6ek Könyvének következő jellemzését szokás tekinteni: „...Nagy jeleket tészen, annyira, hogy tüzet is hozzon alá az égből a Földre, az embereknek láttokra. És elhiteti a Földnek lakosait, a jelekért, melyekre hatalom adaték néki, hogy cselekedje azokat a fenevad előtt, ezt mondván a Föld lakosainak, hogy a fenevadnak képét megcsinálják, mely fegyverrel megsebesített vala, de megelevenedett. És adaték ez hatalom is néki, hogy a fenevadak képét meglelkesítené, hogy a fenevadaknak képe is szóljon: és azt művelné, hogy valakik nem imádják a fenevadaknak képét, megölettessenek. Ezt is míveli, hogy mindenek, kicsinyek, nagyok, gazdagok és szegények, szabadosok és szolgák az ő jobb kezeken vagy az ő homlokukon megbélyegeztessenek. És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin vagyon a fenevad nak bélyege vagy neve, vagy nevének száma. Ebben vagyon a bölcsesség, akinek értelme vagyon, számlálja meg a

205

fenevadnak számát: mert emberi szám; és annak száma hatszáz és hatvanhat“. (Ján. jel. 13: 13-18.) Világosan meg van itt írva, hogy a pusztító szellem tévedésbe akarja ejteni az embereket. Jeleket fog tenni, amelyek azt a látszatot fogják kelteni, mintha valami felsőbbrendű hatalomnak volna részese. Talán a technikai tudományok haladása fogja majd eredményezni, hogy az ember szolgálatába vonja a légköri elektromosságot és így tüzet hoz az égből? Hogy embereket istenként imádjanak, erre a tévelygésre sok példát láttunk a római császárság fénykorában, de láttunk példát arra is, hogy megölték azokat, akik nem imádták a fenevadnak képét. A vallásos túlbuzgóság idején is voltak inkvizíciós törvényszékek; égtek máglyák, melyeken Savonarola, Giordano Bruno és Husz János fényes szelleme szállt a magasba: a hitnek, szabadelvűségnek, tiszta elvhűségnek szellemi hírnökei. Mindezeket az időket már maga Krisztus megjósolta: „A gyülekezetekből kivetnek titeket; sőt eljő az idő, mikor valaki titeket megölend, állítja, hogy istentiszteletet cselekszik“. (Ján. 16: 2.) Ha visszanézünk a középkorra, egész sorát látjuk a vérengző tetteknek, melyeket Isten nevében követtek el; s azt kell gondolnunk, hogy azoknak értelmi szerzői homlokukon is, kezükön is ott viselték az ördög bélyegét, mert az ő szellemében cselekedtek. A fentebbi idézet utolsó sorai megdöbbentő nyíltsággal jelölik meg az Antikrisztus személyét e számmal: 666. Csak az a baj, hogy ma már nem értjük a régiek számszimbólumainak igazi jelentését. A 6-os szám a káldeai és régi zsidó kabalisztikában azonos értelmű a vau (v) betűvel, tehát a 666-ot legegyszerűbben így lehetne olvasni: VVV; ez lenne az Antikrisztus jele, vagy monogramja. De lehet az is, hogy a szám csupán szimbólum; sejtetni engedi, hogy olyan szellemcsoportról van szó, melynek asztrális rezgésszáma semmi esetre sem egyezik a Krisztus által vezetett szellemcsoport asztrális rezgésszámával, mert ez utóbbiról tudjuk, hogy a rezgésszám a 7-nek többszöröse. Sokan azt is kiolvashatni vélik a misztikus számból, hogy hármas tagozódása kifejezésre juttatja az Antikrisztus három földi életét. Tény, hogy bár igen sok tanulmány foglalkozik e kérdés megvitatásával, a számszimbólumnak teljesen megnyugtató magyarázatát vagy megfejtését senki sem tudta eddig elfogadhatóvá tenni. Az egyházi írók általában megegyeznek abban a feltevésben, hogy a misztikus szám Néró császárt jelenti. Sok valószínűség szól amellett, hogy az Antikrisztus első földi megjelenését a római császárság világuralmi korszakában kell keresnünk, de a Néró-féle kombináció nem lehet helyes már csak azért sem, mert az a szellemegyéniség, aki Néró rút testét hordozta, eléggé ismert a mai kor embere előtt; több későbbi reinkarnációja meg van állapítva és korunkban is éppen testben él a Földön. A véres keresztyénüldözéséről hírhedt Diocletianus császár inkább rászolgált az alapos gyanúra, hogy ő volt az Antikrisztus egyik testi alakja, annál is inkább, mert az ő uralma a III. évszázad második felében közvetlenül megelőzte Nagy Konstantin első keresztyén államát. A modern orosz irodalom mély látású, intuitív megérzésekben gazdag egyénisége, Mereskovszky, három történeti alakot jelöl meg Antikrisztus gyanánt: Julianus Apostatát, VI. Sándor pápát és Nagy Péter cárt. Ezek közül, ha a feltevéseket a szereplők világtörténelmi jelentőségével nem látjuk is eléggé alátámasztottaknak, legalábbis a Borgia-pápára vonatkozó feltevés alaposnak látszik. A vigasztalan kép, amit Mereskovszky e nagyon is sötét szellemű zsarnokról fest, erősen alátámasztja véleményét. Halála körülményeiről ezeket a jellemző sorokat írja: „Alighogy meghalt, teste tüstént oszladozni kezdett, sustorgott, szakasztott úgy, mint az üst a tűzön; száján hab csapott ki, teste egyre vastagabb lett, felfúvódott, minden emberi formájából kifordult és úgy megfeketedett, mint a szén, vagy a fekete posztó... A pápa holttestének e szörnyű elváltozására akkora volt a rémület, hogy senki sem akadt, aki a misére vállalkozott volna. A holttest körül nem volt sem gyertya, sem tömjén, sem papok, sem őrök, sem imádkozók. Sokáig még koporsóvivő sem került. Végre találtak hat ágrólszakadt sehonnait, akik egy pohár borért mindent, akár a lelki üdvösségüket is odaadták volna. A koporsó kicsi lett. Mikor a pápa fejéről levették a hármas tiarát, szemfedő helyett egy csupa lyuk szőnyeget dobtak rá, és szinte rugdalva szorították bele a holttestet a rövid, szűk koporsóba. Némelyek még azt is erősítgették, hogy minekutána nem volt méltó még koporsóra sem, kötelet kötöttek a lábára és annál fogva rángatták bele a sírba, mint valami elhullott állatot, vagy pestises halottat.“ Szellemi közlésből tudjuk, hogy az Antikrisztus egyik megjelenése tényleg a vallásos túlbuzgóságból eredő, szomorú erőszakosságok idejére esik. De a vérfertőző, gyilkos és pénzsóvár VI. Sándor, akire tudvalevően a pápai trónus is megmagyarázhatatlan módon rászakadt egyszer, talán mégsem hagyott korának lelkén olyan sötét bélyeget, amelyben az Antikrisztus körme nyomát fel lehetne ismerni, habár tagadhatatlan,

206

hogy a keresztyén egyház látható fejének tekintélyét jó időre diszkreditálta, s ezzel milliók hitét és bizalmát lerombolta. Régi írók sok nevet vetettek fel. De Casale Ubertino minorita szerzetes hitet tesz rá, hogy a 666 szám XI. Benedek pápát jelenti, de ezt a magyarázatot nem tudja eléggé elfogadhatóvá tenni. Mások Hildebrandot, a nagy (VII.) Gergely pápát gyanúsítják, aki egyházi méltóságát mérhetetlen nagyravágyással a világi államok megalázására kívánta felhasználni; ismét mások XIII. Gergely pápában sejtik a romboló ősszellem megtestesülését, mert ő volt az, aki a francia hugenották tömeges lemészárlásának hírül vétele után emlékérmet veretett és elrendelte a harangok megszólaltatását hálaadó istentiszteletek közben. Mind e találgatások nem visznek bennünket közelebb az igazsághoz, sem szellemi fejlődésünkre nem hasznosak. Csupán a teljesség kedvéért foglalkoztunk e témával. Valószínűnek látszik azonban, hogy földi testben élő emberek még jó néhány évszázadon keresztül nem fognak a szomorú titok mélyébe beletekinthetni. Épp úgy nem tudhatjuk, hogy hol és mikor jő el az Antikrisztus harmadik megjelenési formájában? Él-e már a mi korunkban? Vagy csak távoli jövendő ködében vet lobot lelkének tűzvörös lángja? Úgy tetszik, mintha a materialista tudomány büszke fáklyavivőinek, vagy a sacro egoismo kíméletlen prófétáinak soraiban rejtőznék ördögi arca. Mindez nem fontos. Ne keressük őt, s ne féljünk tőle, mert hatalmasabb Úrnak: Krisztusnak vagyunk katonái. A mi feladatunk, embereké, csak az, hogy küzdjünk ellene: küzdjünk a vihar ellen, amit régi földi életeinek kárhozatos hulláma vert a lelkekben és küzdjünk a nyugtalanító, szennyes áradat ellen, mely asztrális rezgésein keresztül olykor-olykor elborítani látszik a szenvedésekben és megaláztatásokban vergődő, egész földi világot. 3. Mély csüggedés fogja el az ember lelkét, ha megismeri a Föld szelleméletének alacsonyrendűségét és tudomást szerez a romboló erőknek ama titkos aknamunkájáról, mely minden szép és nemes gondolatot csírájában akar elfojtani. Hogyan? Hát a Föld fejedelme korláttalan ul uralkodik e szerencsétlen bolygó lakóinak lelke felett? Sohasem várható változás, a szörnyű átok nem hull hat porba soha? Szomorú volna, ha így volna. A Föld azonban fejlődik, tisztul, emelkedik. Bármilyen mély anyagvilág is a mi bolygónk, sorsában érvényesülnie kell annak a magasabb törvénynek, hogy minden létező dolog a tökéletesedés felé törekszik. A Föld fejedelme addig fog itt uralkodni, míg az emberiség rászolgál arra, hogy az ő uralma által büntettessék. Törvény ez is, mint minden következmény, mely emberi cselekvések eredményeként jelentkezik. A megtévedt szellem beleszoríttatik az anyag béklyói közé, hogy rideg formák szorításában vágyakozni tudjon a szabadság eszménye felé; az anyagból felfelé vergődő szellem tűrni tartozik a Föld fejedelmének ostorcsapásait, hogy a boldogságot és szeretetet sugárzó Istenszellem jóságát megbecsülhesse. Földi életünk küzdelemteljes iskola: a szellem öntudatra ébredésének és megtisztulásának keserves iskolája. Ha megtanultuk azt, amire e szomorú életsorozatok bennünket tanítani hivatottak voltak, egyszerre kinövünk a környezetből és elhagyjuk a Földet, hogy magasabb és tisztultabb világokba emelkedhessünk, melyeknek szféráiban nem találkozunk többé gyűlölködő, lehúzó, akaratbénító, kísértő szellemi ellenállásokkal. Ebből következik, hogy ha egy-egy szellemcsoport sikerrel küzdött meg a Föld megpróbáltatásaival, akkor ennek a világnak szellemi színvonala nem változik meg azonnal: a próbákban megtisztult szellemcsoportok nagy tömegben felemeltetnek magasabb világokba, de a Föld marad továbbra is a könnyek és verejtékek szomorú birodalma. Csak nagyon lassan növekszik az emberiség lelkében a szeretet, a szellemi érték. Évezredek múlnak el, míg valami csekély nyomát látjuk a haladásnak. E szegényes eredmények azonban az évmilliók távlatából mégiscsak jelentős tisztulásoknak látszanak. Ha egy igen távoli világból évezredeken át figyelhetnők Földünk haladását, azt kellene konstatálnunk, hogy annak szürkésfekete derengésében egyre több lesz a világos árnyalat és egyre jobban fogy benne az éjszaka sötétsége. Igen: a Föld halad, és mostani fejedelmének uralma időhöz van kötve. Ki tudná értelemmel felérni az idők végtelenségét, hogy megjövendölhesse a Sátán bukásának távoli időpontját? E tekintetben semmivel sem értünk meg többet a nagy misztikumokból, mint amennyit kétezer évvel ezelőtt értettünk. Akkor képekben szóltak hozzánk, most sem tehetünk egyebet, mint hogy a szimbólumok mélységét vizsgáljuk. A Jelenések Könyve annyit árul el a nagy titkokból, hogy az öntudatra ébredt szellemek már látnak és tudnak a

207

megkísértés ideje alatt is, azért az öntudatnak ezt a formáját méltán nevezhetjük első feltámadásnak; a halottak nagy többsége azonban az asztrál világ alsóbb fokozatain nem emelkedik felül és mindaddig kábultságban, vagy illúziók ködében fog élni, „mígnem bételnek az ezer esztendők...” Nyilvánvaló, hogy az „ezer esztendő“ itt szintén csak szimbólum: emberi nyelven kifejezhetetlenül hosszú időt akar jelezni. A Föld fejedelmének uralma karmikus törvények által meghatározott időtartamhoz van kötve, s mikor ez az idő elmúlik, elkövetkezik az új, nagy esemény: a Föld végre megszabadul zsarnokától s új fejlődési periódusba kerül, melyet más küzdelmek, más ideálok és törekvések fognak jellemezni. Az átalakulás főbb vonásai az evangéliumi író drága naivságával így vannak leírva: „Boldog és szent, akinek része vagyon az első feltámadásban: mert ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem lésznek az Istennek és a Krisztusnak papjai és uralkodnak ő vele ezer esztendeig. És mikor eltelnek az ezer esztendők, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegyen, hogy elcsalja a Földnek négy szegeletin lakozó népeket, Gógot és Magógot, hogy egybegyűjtse azokat viadalra, kiknek számuk, mint a tengernek fövenye. És feljövének a Föld szélességére és körülvevék a szenteknek táborokat és a szerelmetes várost de Istentől mennyből tűz szálla alá, mely megemészté azokat. És az ördög, aki e1csalja vala őket, vetteték a tűznek és kénkőnek tavába: hol vagyon ama fenevad, ama hamis próféta és kínoztatnak éjjel és nappal mind örökkön örökké…” (Ján. jel. 20: 6-10.) Hogy a szimbólumok nyelvén folytassuk: íme, ebben a távoli korszakban végre együtt lesznek a pokolban (az anyag bilincseiben) a fenevad, a hamis próféta és a Sátán, az Antikrisztusnak ez a három megtestesült alakja. A Föld akkor már teljesítette hivatását, fejedelmének uralma megszűnt, és a messze jövendő rózsaszínű hajnalpírjában felragyog a gyönyörű, szerelmetes város: az Isten országa...

208

A FÖLD ÉS AZ EMBERISÉG JÖVŐJE 1. Az anyagiasság csődje 2. Világkatasztrófának kell jönnie 3. Új államtípusok, új emberek 4. A Föld halála 1. Az a kor, melyben élünk, kétségkívül igen válságos, küzdelemteljes időszak. Az idők vajúdnak: új epochának születését jelzik belső remegésükkel. Senki sem tudja meghatározni azt az időbeli távolságot, melyben az új embertípus átveszi a Földön birodalmát; lehetséges, hogy évszázadokról van még szó, habár az események torlódása hozzászoktatott bennünket a nagy meglepetések ciklonszerű, rendkívül gyors bekövetkezéséhez. A Föld életének belső forrongását az elemi szellemcsoportok általános nyugtalansága jelzi. A földrengések, vízáradás ok, tornádók és ciklonok egyre sűrűbbekké válnak; hatalmas tüzek gyúlnak ki, melyek nem emberi kéz munkájától származnak. Az anyagban lekötött erők repesztgetik bilincseiket és magasabb rendű életet követelnek anyjuktól, a természettől. Megrázó tömegkatasztrófák ezrével semmisítik meg az embereket, hogy helyet készítsenek az új jövevényeknek. Ezek a nagy tömegű helyváltoztatások arra engednek következtetni, hogy a karmák jelentékeny összesűrűsödése gyorsabb élettempót diktál az emberiségnek: a ciklus vége felé jár, az elkésetteknek tehát sietniük kell, hogy tartozásaikat kiegyenlítsék. De maga az emberi társadalom is e nyugtalanság hatása alatt áll. A modern állami berendezkedés alapjai inognak, a társadalmi rend legősibb törvényei átalakuláson mennek át. Nagyon messze vezetne célunktól, ha meg akarnánk világítani azt az igen jelentős különbséget, mely a háború utáni tömegpsziché vágyait a XIX. század végén fennállott művelt társadalmak eszményeitől e1választja. Egyszerűen csak rámutatunk arra a jelenségre, hogy a háború előtt el sem tudtunk volna képzelni olyan állami berendezkedést, mely a bolsevizmus rendszerén épül fel - ma azonban ez a bomlasztó jelszó tíz év óta élő valóság Oroszországban, és romboló szelleme már a legbiztosabban álló imperialista államok szervezetébe is beleszívódott. Mint valami mérgező anyag, úgy fertőzi meg a hatalomból kizárt tömegek lelkét, hogy az ellentétek erőszakos lerombolására és a vagyon előnyeinek elvételére csábítsa őket. A bolsevista gondolat nem egyéb, mint a mai társadalmak életét átszövő kapitalista rendszer kíméletlen önzésének reakciója. Már mintegy 70-80 éve, hogy a nagytőke kielégíthetetlen pénzharácsolási vágya szervezkedésre és ellenállásra serkentette a dolgozó tömegeket. Marx és Engels 1847 novemberében terjesztették a londoni szocialista kongresszus elé a kommunista kiáltvány szövegét, s ez a kiáltvány ma is történelmi dokumentum ama megállapításnak az igazsága mellett, hogy ha az ipari nagytőke az ő egyoldalú kizsákmányolási törekvésével nem ébresztette volna fel a dolgozók irigységét, akkor a bolsevizmus réme talán sohasem ütötte volna fel fejét a történelem éjszakájában. A kapzsiság kapzsiságot szült. Több mint fél évszázadon át érlelődött a szociális jövedelemelosztás eszméje. Kiindulási alapja helyes volt, mert az evangéliumnak azon az etikai tisztaságú törvényén nyugodott, hogy „a munkás méltó az ő munkájának bérére“. De már a mozgalomnak a legelején jelentkezett a Föld fejedelmének kártevő befolyása. Ha Marx felismerte volna a történelem évezredes vajúdásain átragyogó, örök eszmények szépségét és hatóerejét, úgy mozgalmának azáltal adott volna lendületet, hogy a javak méltányosabb elosztását az evangéliumi tanítás igazsága alapján követelte volna. Hiszen Krisztus volt az első igazi szocialista, ő hirdette legelőször, hogy „ne gyűjtsetek kincset a Földön“, mert „könnyebb a hajókötélnek általmennie a tű fokán, hogynem a gazdagnak Isten országába mennie“. De viszont ő becsülte meg legigazabban a becsületes munka eredményét is, amint azt a talentumokról szóló parabolája bizonyítja: „Mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, amije vagyon is, elvétetik tőle“. (Máté 25: 29.) Semmi sem lett volna tehát természetesebb, mint az emberiség élő lelkiismeretéhez fordulva, a kapitalista rendszer visszatetsző kinövéseivel szemben az igazságos vagyon elosztás módjainak bevezetését követelni. Ehelyett azonban a marxi irányzat hadat üzen a krisztianizmusnak, s felállította azt a végzetesen romboló tételt, hogy a krisztusi tanítás a lemondás és alázatosság hirdetésével a tőkések érdekeit szolgálja.

209

Minthogy a szocializmus megtagadta Istent, és a gazdasági e1Őnyökért folytatandó kíméletlen osztályharc alapjára helyezkedett, ezzel maga ellen ingerelte az egyházat. Így állott elő az a különös helyzet, hogy Krisztus egyházának felkentjei a hitetlenség ellen Vívott harcuk elragadtatásában majdnem egészen elfeledkeztek arról, hogy Krisztus maga is a szegények, elnyomottak és kitagadottak osztályába tartozott. Hetven év óta, amióta a kapitalizmus és szocializmus nagy harca a világ sarkait rengeti, az egyház mindig a tőkés társadalom oldalán állott és ennek pozícióit erősítette, mikor a szociális mozgalmakat a szószékről ostorozta; holott a megtévedt bűnösnek nem ostor kell, hanem szeretetteljes vezetés és helyes irányítás. A szocializmust a krisztusi tanítás alapján álló papi rendnek kellett volna kezdeményeznie. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a kor nagy erkölcsi eltévelyedése, a bolsevista irányzat, éppen olyan kíméletlen igyekszik lenni, mint a gazdasági harcban ellenfele és riválisa, a vagyonos emberek gazdasági fölényének uralma. Egyiknek sincs több létjogosultsága, mint a másiknak, s a kapitalizmus rendszere csak azért, mert létfeltétele a társadalmi béke, egyáltalában nem konstruktívabb erő a javak kommunizálására irányuló törekvésnél. Mind a kettő az emberiség mérhetetlen önzésén és kapzsiságán épül fel, s mindaddig, míg a világ hatalmasai nem fognak tudni lemondani arról a szenvedélyükről, hogy népmilliókat leigázzanak és kizsákmányoljanak: addig a másik oldalon nem fog megszűnni az önzésnek másik formája, a vagyon ok erőszakos elkobzásának és kommunizálásának vágya. Egyik rossz a másiknak ellenszere; egyik a másiknak oka és következménye. Korunkban ennek a két sátáni erőnek földrengető összecsapását szemlélhetjük. Egyik sem érdemli meg, hogy elesettjeit igaz ügy vértanúinak érezzük. Az idők méhe új eszményeket fog szülni, melyek elsöprik a mamutvagyonok tulajdonosait, a dolgozó tömegeket pedig arra fogják kényszeríteni, hogy ne kívánják a másét, hanem szorgalmuk arányában elégedjenek meg saját keresményükkel. Ha ez a keresmény a munkáscsaládok emberi megélhetését és arányos szabad idő engedélyezésével a szellemi szükségletek kielégítését lehetővé fogja tenni, akkor az önzésből fakadó nagy gazdasági harcok hevességének fokozatos csökkenése a jövőben joggal lenne várható. A mostani viszonyok az anyagiasság eszméinek hatalmi versengéséből állnak s láthatólag csőd felé vezetik a mai társadalmi berendezkedés rendszerét. Az anyagiasság bukása fogja a zárókövet letenni a mi szomorú korszakunkra. Azt a nagy leckét kell még megtanulnia az emberiségnek, hogy a vagyon halmozása nem boldogít. Ha majd a nagyiparosok önként lemondanak hatalmas profitjaikról, a munkások pedig lemondanak a sztrájk és erőszak jogáról és mindenki szellemi javak után fog törekedni anyagi javak helyett: akkor nem lesznek többé kizsákmányolók és jogfosztottak, koldusok, béna katonák, éhezők és öngyilkosok sem... Az angol Labour Party még 1925-ben is azt vallotta, hogy a szocialista program megvalósítása csak a Moszkvával való együttműködés alapján lehetséges. De már az 1926. évi glasgow-i szakszervezeti kongresszuson bekövetkezett a Moszkvával való teljes szakítás és ugyanabban az időben Sir Alfred Mond, volt miniszter, az angol vegyipari tröszt elnöke, olyan javaslattal lépett a világ elé, amelynek jelentősége a jövő eseményeiben fog kellően kidomborodni. Sir Alfred, aki különben szellemi származására a régi zsidó faj belső értékeit képviseli Angliában, mert ő volt az, aki döntő módon szállt síkra a palesztinai zsidó állam megalapításáért, azt kívánja, hogy a munkások a vállalatok részvényesei lehessenek, s olcsóbb áron vásárolhassák meg saját vállalatuk részvényeit, mint bárki más. Minden munkás, aki ötven évnél hosszabb időt tölt valamely vállalat szolgálatában, automatikusan lépjen elő fizetésben; betegség esetén hat hónapig teljes fizetést kell neki adni s csak felmondási idő betartásával lehessen valakit elbocsátani. Sir Alfred ezt az ipari újítást az angol vegyipari tröszt negyvenezer munkására nézve már életbe is léptette s ezenfelül a tröszt gyárainak munkásaiból központi munkaválasztmányokat, vagyis munkástanácsokat szervezett, amely bizottságoknak az a feladatuk, hogy a munkaadót és munkást közösen érdeklő kérdésekben közmegelégedésre döntsenek. Ezekhez hasonló rendszabályokat léptetett életbe az amerikai Henry Ford is, az ő világhíres motorgyártó gyárvárosában. A példa megmutatja, hogy a szociális kérdés megoldása nem a tőke elpusztításában rejlik, hanem abban, hogy munkásból kapitalistát kell csinálni. Senkinek se legyen több vagyona, mint amennyi munkája szerint őt megilleti. Senki se gyűjtsön nagyobb

210

kincset, mint amennyi életstandardjának fenntartásához éppen szükséges. Ha az emberek általánosságban szerényebbek és igénytelenebbek lesznek, akkor a jövőben a szellemi értékeket elébe fogják helyezni az anyagiaknak s egymásban nem ellenséget és versenytársat, hanem embertestvért fognak látni. Efelé az új társadalmi eszmény felé halad korunkban az emberiség, habár a felszínen lebegő áramlatok más tendenciákat mutatnak is. Az anyagiasság csődje új irányt fog szabni a szellemi fejlődésnek: a tudományban, irodalomban, közerkölcsiségben hódító új gondolatok fognak az emberek tevékenységének nemesebb tartalmat adni. Évezredeken át voltunk mankón járó, béna torzszülöttek, voltunk az anyagiasság szánandó rabjai, nyomorult földi csúszó-mászó férgek; legyünk végre azok, amik igazán vagyunk: öntudatos, szabad szellemek, akiknek az anyag nem bilincs, csak eszköz a haladásra, a felemelkedésre, a boldogság felé törekvésre. Az emberiség öntudatának szabadságharca megkezdte utolsó, nagy küzdelmét az anyag ellen. Talán évszázadokig vagy évezredekig fog még tartani ez a hatalmas méretű, szörnyű összecsapás, de egy bizonyos: a szellem fog belőle győztesen kikerülni! 2. A világtörténelmi nagy korszakot mindenkor katasztrofális események zárják be. A hagyományok olyan szívósan bele vannak gyökerezve az emberek lelkébe, hogy az igazán mélyreható változások rendszerint egészen el szokták sodorni az elavult intézményeken alapuló társadalmi és állami alakulatokat. A Föld történetének változataiban ezek a rendkívüli események mindig egész népfajoknak és világrészeknek katasztrófáivá szélesednek. Ilyen nagy zárójelenetet a történelmi múltban eleget találunk. Az Atlantisz elsüllyedése, az egyiptomi, káldeai és asszír világuralom elhanyatlása, a népvándorlás, Róma bukása, a nyugat-római császári hatalom megdőlése és maga az imént lezáródott világháború: mind egy-egy hatalmas korszak befejezését jelentő események. De talán nem vétünk a történelem szelleme ellen, ha a lelkeket már aggodalmasan elsötétítő, árnyszerű sejtelem alapján azt állítjuk, hogy az anyagelvű világfelfogás egyre közeledő összeomlása az egész Földet sarkaiban megrázó, olyan hatalmas méretű világkatasztrófa kapcsán fog bekövetkezni, amelyhez fogható, méreteiben kolosszális és hatásában megrendítő eseményt a múltban csak egyet ismerünk: Atlantisz elsüllyedését az óceánban. Ennek a kérdésnek a megvilágítása a legnehezebben megoldható feladatok közé tartozik. Mindenkor óvakodtunk attól, hogy jóslásokba bocsátkozzunk, vagy hogy a jövőt illető következtetésekben eltérjünk azoktól a szigorú rendszabályoktól, melyeket a világtörténeti pragmatizmus a tények szükségszerű következményeiben ír elénk. De vannak bizonyos adottságok, amikkel számolni kell. A Föld fejlődésének vezető eszméi előre kijelölt pályán ívelnek felfelé s általánosságban azt mondhatjuk, hogy ha zavaró körülmények nem merülnek fel, akkor az egyes nagy fejlődési korszakoknak előre megállapított törvényszerűség szerint kell egymásra következniük. Hogy a Földre nézve ilyen egységes világterv meg van állapítva, erről több ízben említést tettünk már az eddigiek folyamán, főleg az Apokalipszis rejtelmes jóslatainak fejtegetésénél. Krisztus világtanítói tisztének betöltését és földi életének főbb vonásait is évszázadokkal előbb közölték a próféták, akik ismerték a nagy eseményt előkészítő szellemi mozgalmakat. Bármennyire tartózkodunk tehát a jövőben bekövetkezhető események találgatásától, be kell vallanunk, hogy a szellem világ nagy látókörű, igen magasan álló vezető egyéniségei bizonyos határokon belül már látják a jövőbeli eseményeket és beavatnak bennünket azok ismeretébe olyan fokig, amely a mi szűkre korlátozott szellemi felfogóképességünknek megfelel. Az itt rajzolt kép nagy vonásokban mutatja a jövendő lendületét úgy, amint azt tisztult szellemegyéniségek már láthatják. A most élő emberiségnek vannak csoportjai, melyek meghatározott céljuk elérése után innen nagy tömegekben, egyszerre fognak más világokba elvezettetni; elmenetelük módja pedig karmikus következménye lesz földi életük rendeltetésének. Hogy világosabban beszéljünk: vannak a ma élő emberiségben szellemcsoportok, melyek hivatásuknak betöltése után egyetlen nagy világkatasztrófa rettentő autodaféjában mintegy kiszakíttatnak eddigi életük keretei közül, hogy új tevékenységük színhelyén, a Földnek egy más pontján, tömegesen megszülethessenek, vagy más csillagvilágokba távozhassanak.

211

A világkatasztrófa tehát, mely felé közeledünk, úgy áll előttünk, mint a Föld fejlődésének természetszerű következménye. Nem büntetés, nem megtorlás szüksége fogja a nagy katasztrófát előidézni - habár a karma törvényei kérlelhetetlen pontossággal működnek hasonló tömegmozgalmak idején is -, hanem az a szükségszerűség, hogy egyes szellemi rajok lehetőleg ugyanabban az időpontban új munkakörbe állíttassanak és egyszerre hatalmas erővel indulhasson meg a Föld új korszakának kiépítésére irányuló mozgalom. Évszázadok és talán évezredek fognak még addig elfolyni, amíg e nagy változások bekövetkeznek; de ha az idők teljessége elérkezik és magasabb érdekek úgy kívánják, akkor a népek milliói hullámsírba merülnek, s elhagyatott világrészekben új fáklyatüzek gyúlnak ki az új korszak eszményeinek hordozói lelkében. „Ama napot és órát - mondá Krisztus - senki nem tudja, még a mennyei angyalok sem, hanem csak az én Atyám egyedül“. (Máté 24: 36.) Az első nagy változás, ami a világot érni fogja, a japán szigetcsoport elsüllyedése. Az újabb időben egyre gyakoribbá váló földrengések, melyek a Csendes-óceán partvidékein jelentkeznek, eléggé mutatják, hogy a Föld belsejében nagy drámai fordulat készül. Az 1923-ik évi földrengés százezerszámra szedte az emberáldozatot, s még a yokohamai és tokiói kis faházacskák sem tudtak ellenállni a nagy belső remegésnek. A földrengések, amint ezt egy másik fejezetben részletesen kifejtettük, időről időre változtatják helyüket; ha a Föld bizonyos pontján elvégezték hivatásukat, a vulkánok kialszanak és a mélyben dolgozó erők más területen kezdik a szilárd kérget feszegetni. Japán alatt már igen erőteljes, tervszerű munka folyik évszázadok óta s egy nagy kitörés alkalmával hirtelen tengerbe fog merülni a háromezernél több szigetből álló egész birodalom, a felkelő nap cseresznyevirágos országa. Ez a készülő világesemény a japán faj világtörténelmi hivatásával függ össze. Amint a japánok teljesen átérzik hivatásuk jelentőségét és lélekben felkészülnek szeretetmunkájuk megkezdésére, abban a pillanatban a mélységek pusztító elemi szellemrajai megrázzák a szigetország alapjait és a tenger haragos habjai összecsapnak hetvenmillió ember feje felett... A történetírók talán meg fogják állapítani, hogy az exkluzív életet élő japán faj teljesen eltűnt a történelem színpadáról és a történetírók ebben az esetben, mint már annyiszor, ismét tévedni fognak. Mert a japán szigetország elsüllyedése nem egy nagyra hivatott nép pusztulását, hanem újjászületését jelenti. A japán faj új reinkarnációjában átszáll a nagy eurázsiai kontinensre és az Indiákon, ahol megtelepedni fog, megkezdi az egész világra kiterjedő vezető szerepének betöltését. Európa térképe ugyanebben az időtájban jelentősen át fog alakulni. A párizsi délkörtől nyugatra elterülő negyven foknyi területen, körülbelül az északi szélesség 42-ik és 67-ik foka között, az Atlanti óceánban tragikus körülmények között eltűnik egy hatalmas szigetbirodalom, mely az egész világot lábai elé terítette. Az angolszász fajnak távozása lesz ez a nagy esemény. Az egész brit szigetország nyom nélkül elvész a tengerben. Eltűnik Izland szigete, Franciaország nyugati partvidéke Párizs palotáival együtt, Hollandia és Dánia egész területe. Az óceán előrenyomul a Champagne dombvidékéig, a Pireneusok északi lejtőjén, a bájos Bearn és Gascogne területén új tengeri kikötők fognak épülni és senki sem fogja többé tudni, hová lett Párizs, a modern világ világossága. A Westminster, a Tower és a British Múzeum kincsei felett összecsapnak a habos hullámok... Igen: az angol faj, miután befejezte a Földön világtörténelmi hivatását, egy kiismerhetetlen, örök akarat végzése szerint, melynek jelei a szellemvilágban már is mutatkoznak, egyetlen hatalmas tömegben fog innen eltávozni, hogy naprendszerünknek egy másik bolygóján, talán a Mars csillagon, új életsorozatot kezdjen. Ma még nem időszerű az angol nép földi hivatása, mint befejezett egész felett elmélkedni. Napjainkban, mikor az angol faj a maga korlátlan tengeri hatalmával még az egész világon uralkodik dreadnoughtjainak erejével, és távol Indiában egy háromszáz milliós, nagy népet vezet járószalagon, - ez a hivatás még teljes virágzásban jelentkezik. Az angolok tanították meg a Föld népeit a kíméletlen gazdasági önzésre, a Mammon erejének tiszteletére. Emlékezzünk vissza arra a párját ritkító kegyetlenségre, amellyel az angol gyarmati hadsereg Ázsiában a boxer-lázadást leverte, vagy a sziámi bennszülöttek mozgalmát vérbe fojtotta. Soha nem lehet kitörölni a történelemből egy epizódot, mely a nyugat-indiai Goában játszódott le az 1884-iki mopilah-lázadás idején. A mohamedánok farkasverembe szoríttatva, bemenekültek egy hatalmas templomba s annak érckapuit magukra zárták. Azt hitték, hogy az angolok ellen Mohamed meg fogja őket védeni. De csalódtak. Az angol haderő látszólag abbahagyta a templom ostromát és táborozni kezdett. A szapőrök alagutat vájtak a templom alá és azt dinamittal a levegőbe röpítették; a jámbor muzulmánok szent énekeket énekelve szálltak az égbe,

212

mialatt körös-körül véres emberi tagok hullottak az áldott anyaföldre... Azt lehetne mondani, hogy mindez régen volt, mikor még vad vérontások örömében tudtak a katonák gyönyörködni. De mit szóljunk a korunkban lejátszódott eseményekhez? A Népszövetség egyik ülésén, 1927. év áprilisában, a kínai delegátus bejelentette, hogy egy sárgatengeri kikötőben, mikor bizonyos határsértések miatt a kínai kormány elégtételt kért az angol admirálistól, az ott működő angol páncélos a fegyvertelen és védtelen kínai halászhajók közé srapnellel lövetett. A hinduk nem fogják soha elfelejteni az 1919-iki amritsari vérfürdőt, az egyiptomiak pedig a legújabb évek eseményeit. Egy világuralomra és más nemzetek gazdasági leigázására törekvő nagy népnek lelki berendezése tükröződik az ehhez hasonló cselekedetekben. A Föld népei tengeri leszerelési konferenciát tartanak; de az angolszász faj ellenállásán, mely Amerika közvéleményét is befolyásolja, megtörik minden jó szándék. Anglia soha nem mond le a gibraltári, szuezi és ádeni vámőr szerepéről; soha sem fogja a gyarmatok népét az angolszász állampolgárral egyenlő jogú teremtményeknek elismerni. Tisztelet illeti az angol népet a világ kultúrfejlődésének nagy lökéseket adó lángelmék munkájáért, Newton, Watt, Stephenson, Shakespeare, Faraday, Kelvin, és Lodge dicsőségéért, de nem lehet tagadni, hogy az angol néplélek törekvései mindenkor egyek voltak azzal az irányzattal, amit modern imperializmusnak szokás nevezni. Amikor lejár a homokóra és az emberiségnek nem lesz többé szüksége ostorra, mely a kíméletlen gazdasági önzés versenyében viadalra hajszolja a nemzeteket, akkor az angol nép elérkezett földi szerepének betöltéséhez. Ha a mai kor ütőerének nyugtalan vergődését figyeljük, észre kell vennünk, hogy az emberiség mennyire vágyik már békére, a nemzetek őszinte megegyezésére, az ellenségeskedés és a rivalizálás megszüntetésére. Ez azt jelenti, hogy Anglia merészen felfelé ívelő pályája átjutott a katarzison és immár lefelé halad ama nagy, drámai megsemmisülés felé. Az angol jövőnek az a tragikus fordulata, amit itt nagy vonásokban felvázoltunk, nem egyezik meg azzal a dicsőséges álomképpel, amit más oldalról érkezett szellemi közlések alapján a teozófiai irodalom rajzolt bele az emberiség öntudatába. Az árja népek negyedik alfajának, a teuton alfajnak, amelyhez az angolszász törzsön kívül - tévesen - odaszámítják az Egyesült Államok népét és az Ausztria legszélső határáig terjeszkedett germán elemet is, dr. Annie Besant szerint még ezután kell megkapnia a maga világhatalmát és be kell töltenie világhivatását úgy, ahogyan a megelőző leány-fajok is betöltötték. Annie Besant ezt a hivatást úgy képzeli el, hogy a világhatalommá lett brit birodalom adjon széles körű önkormányzatot minden gyarmatának s ezek között a háromszáz milliós Indiának is, a teuton nemzeteket pedig vonja össze egy hatalmas világhatalmi szervezetbe, a Szabad Önkormányzatú Nemzetek Brit Szövetségébe, melynek tagjai lennének az Észak-amerikai Egyesült Államok és Németország is, mindegyik teljes szuverenitással a maga területén, de szövetségben egyesülve, békeszeretően és testvériesen valamennyi nemzet iránt, nem csupán egymás kölcsönös érdekén, hanem minden nemzet javán munkálkodva. Ez az elgondolás kétségkívül nemes intenciók forrásából származott s a történelem nem felejtheti el, hogy India ideiglenes első alkotmányának kivívásában dr. Annie Besant igen tevékenyen részt vett. A világ bizonyára sok bajt és vérontást elkerülhetett volna, ha az angolszász faj kezdettől fogva ilyen nagy eszmények felé törekedik. De kérdjük: mi szüksége van a teuton fajnak, vagy általában bármely fajnak világhatalmi pozíciójára? Ha a múltban voltak világuralomra törekvő szellemcsaládok, nem szükséges, hogy legyenek a jövőben. Nagy Sándor és Julius Caesar leigázhatták koruk minden népeit: a Föld fejlődésének abban a korszakában lehetséges volt a győző hatalom fölénybe jutása, de nem lesz lehetséges a jövőben, amikor a népek testvéries együttműködésére van szükség, kiváltságosak és kizsákmányolók felülemelkedése nélkül. Dr. Annie Besant nem tekinti elég messziről a tényleges viszonyokat, ha az angolszász faj hivatását összekapcsolja a germánság hivatásával, vagy ha az Amerikában élő és angolul beszélő szellemcsaládokban nem tudja meglátni egy egészen új fajnak a képviselőit. A disztinkciónak az a hiánya, hogy ez az író, aki különben kiváló, nagy mesterekkel tart fenn állandó szellemi kapcsolatot, a görög és római szellemcsaládokat egységes eredetűeknek és az árja faj harmadik alfajának tekinti, mutatja, hogy ez egészen más származású szellemcsaládok földi hivatását is csak külsőségekben bírálta el. Igen: van szerepe a jövő képének kialakulásában a germán fajnak és az amerikai szellemtípusnak, de nincs szerepe az angolszásznak, mely dogmává merevítette lelkében az anyagias világszemléletet s ezért a Föld jövendő fejlődése szempontjából már-már túl sűrű szellemi tartalommá kezd válni.

213

A mai Anglia társadalmának van egy rétege, melynek kíméletlen önzését Galsworthy fényesen rajzolja a Forsyte Saga címú regényében. Ismerjük már ezt a típust Dickens óta, de sohasem találtuk annyira anakronizmusnak, mint éppen ma. Angliában ma nagy számmal élnek az ős árja fajok szellemcsaládjainak ivadékai, főleg hinduk, akik mai reinkarnációjukban angolokká lettek, hogy a teozófiai mozgalom elterjesztése által kiválogató munkát végezzenek az angolszász fajban. A nők emancipációjáért küzdő szüfrazsettek is mind ilyen jövevények. Élnek azonkívül a Sir Alfred Mond-ok, Lord Rothermere-k, Mac Donald-ok, H. G. Wells-ek és hozzájuk hasonló típusok, akik szellemi világosságuk fényével új eszményeket oltanak az angolszász lélekbe. De ezek a nemes törekvések mind emberhalászatban merülnek ki s az egész szellemcsoport karmáját és hivatását meg nem változtathatják. A fajtiszta angol típus az anyagi érvényesülésen át szemléli a világot és el sem tudja az életet erőteljes gazdasági önzés nélkül képzelni. Mercator movet mundum - véli az angol, s mint ahogyan nem lehet elképzelni gazdag embert, például valamely ipari tröszt elnökét, aki az evangéliumi tanításnak megfelelően minden vagyonát felossza a szegények között, azonkívül képtelenség a messze jövőben feltételezni olyan Angliát, mely gyarmatait önként átadná a gyarmatok bennszülött népének. Világháború ily nagy problémát meg nem oldhat soha, csak világkatasztrófa. Az üzleti érzék erőteljes kidomborodása termelte ki az egykori angol racionalizmust, mely ma is él a formalizmussá süllyedt vallási hagyományok álarca alatt, mint üzleti érdekből elrejtett ateizmus. A francia szellemcsaládra nézve nem lehet a horoszkópot ilyen tiszta képben megrajzolni. Évtizedek óta tanúi lehetünk a francia nép és szellem dekadenciájának. A régi gloire ma már csak kopott aranyozás. A világháború befejezése után Franciaország a diadalmas győző szerepében diktált az egész világnak; országokat teremtett és évszázados birodalmakat törölt el, papiroson alkotván új hatalmasságokat. Balga emberi hiúság, gyarló földi kicsinyesség! Franciaország elfelejtette, hogy egykor az egész világ szeretetét élvezte, és hogy a Földön élő emberiség legjobbjai francia földön voltak reinkarnálódva abban az időben, amikor ott a szellemi felvilágosodás fáklyáját, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményét meggyújtották. Akik akkor hősök voltak Franciaországban, azok ma elszéledve az egész világon, különféle nemzeti alakulásokban lettek névtelen apostolai az emberi szabadságjogoknak; a legtöbb vértanú, aki guillotinon ontotta vérét a francia szellem dicsőségéért, ma itt él Magyarországon, hogy itt folytassa tovább nagy munkáját... És az epigonok, akiket négy esztendőn keresztül saját földjükön vert a német harci technika fölénye, az angol és amerikai pénz győzelméből kovácsolt diadalmámort éppen ennek a szabadságszerető nemzetnek az eltiprására használták fel! Nem panaszkodunk a sors ellen, mert a háborúban leigázott nemzeteknek a belső szellemi fejlődés szempontjából, úgy látszik, szükségük volt a megaláztatás nagy próbájára. Az ezeréves Magyarországot területe háromnegyed részének elvesztése gazdag, új, a lelkiekben elmélyedő életre fogja serkenteni. A szenvedések majd erőssé kovácsolnak bennünket. De Franciaországnak ez volt utolsó jelentős világtörténelmi szerepe. Már kezd megszületni francia földön az a generáció, mely egykor tanúja lesz nemzete halálának. Sajnáljuk ezt a földet, ahol oly sokan éltünk elmúlt évszázadok viharaiban; sajnáljuk szétfoszlott emlékeink színhelyét, a Louvre kincseit, Moliere színházát, a Notre-Dame ódon köveit és a Pére Lachaise-ben porladó csontjainkat - de mindez egykor az óceán hullámai alatt fog pihenni, mint ahogyan minden elmúlik egyszer: a chansonok melódiái, az ősi breton balladák, a könnyed esprit pillangószerű csapongása és a francia föld dicsősége... A tudósok világa már lát és megfigyel egyet s mást. Schmidt müncheni egyetemi tanár megállapította, hogy a francia föld egész nyugati fele süllyedőben van. A Pireneusok és az Alpok alján a süllyedés alig tesz ki harminc centimétert egy negyedszázad alatt, ezzel szemben azonban északi Franciaországban, például Le Havre partvidékén és végig a Szajna alsó medencéjén a süllyedés huszonöt év alatt elérte az ötven centimétert; tehát száz év alatt Franciaország egész nyugati partvidékének hanyatlása eléri a két métert. Még inkább kiéleződik ez a süllyedési folyamat a belga partvidéken, ahol az évi átlag helyenként a négy centimétert is meghaladja. Hogy Hollandiában a tengerár ellen emelt hatalmas kőgátakat évről évre magasítani kell, az régen ismeretes. Ezek az adatok nyilvánvalóvá teszik, hogy a már eddig is észlelt lassú süllyedés folytán Belgiumnak jelentékeny része száz év múltán különös katasztrófa nélkül is a tenger színe alá fog kerülni. Valóban, nehéz megállapítani, hogy eszünkbe ne jusson a Jelenések Könyvé-nek komor sejtelmekkel

214

teljes prófétálása az eljövendő időkről: ,,..,Jaj, jaj! ama nagy város, mely öltözött vala bíborba, bársonyba és skárlátba és megékesíttetett vala arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel, elveszett! Mimódon hagyattattak el egy órában annyi gazdagságok? És minden hajósmesterek és a hajókban járóknak minden sokaságok és evezők és valakik a tengeren kereskednek, távol állnak. És kiáltanak, látván az ő égésének füstit és ezt mondják: Micsoda város volt hasonlatos e nagy városhoz! És port hányván az ő fejekre, kiáltanak sírván és jajgatván és ezt mondván: Jaj, jaj! hogy ama nagy város, melyben meggazdagodtak mindenek, akiknek hajóik voltak a tengeren, annak drágalátos voltából egy órában elpusztult! Örülj annak veszedelmén, menny, szent apostolok és próféták: mert Isten megbüntette Babilont, ti érettetek való bosszúállásában. És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvőn és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város és többé meg nem találtatik! És hegedűsöknek, muzsikásoknak, síposoknak és trombitásoknak szavok többé te benned nem hallatik és semmi mesterségnek mestere nem találtatik többé te benned és malomnak zúgása nem hallattatik te benned többé! És szövétneknek világossága többé te benned nem fénylik: és vőlegénynek és menyasszonynak szava nem hallattatik többé te benned: mert a te kalmárid valának a Földnek Fejedelmei és a te bűvölésiddel eltévelyedtek minden népek...“ (Ján. Jel. 18: 16-23.) Az utolsó szavak mintha egy pillanatra mély belepillantást engednének a dolgok rejtelmes homályába. A kalmárkodás, hatalomvágy, anyagi nyereségre való törekvés okoznák tehát a nagy város pusztulását? Mi más ez, mint a materializmus lesújtó ítélete! A Föld fejedelmei ma még uralkodnak. Ne hívjuk ki haragjukat. Egykor eljő az ő nehéz órájuk, amikor „muzsikásoknak szavok nem hallattatik többé...“ Mély, nagy, álomlátó éjszakába rejtett titok ez. Nem szabad róla többet beszélni. De ha álomórán gondok között vergődtök és kétségek között eljövendő, nagy idők bizonytalan borzalmait mérlegelitek, ó emberek: jusson eszetekbe, hogy hajatok szála sem görbül meg, ha a népek sorsa felett őrködő, Nagy Magános úgy akarja. „Ketten lésznek a mezőn: az egyik elragadtatik, a másik elhagyatik...“ - mondá Krisztus. Imádkozzatok, hogy soha el ne hagyjon benneteket a világok felett őrködő, örök és könyörületes Szeretet. 3. A Föld történetének azt az új korszakát, mely a materializmus bukása után következik, új államtípusok fogják jellemezni. Az új államokban hiányozni fog a tömegek kizsákmányolására és politikai elnyomatására irányuló tendencia, mely sajnos korunkra annyira rányomja ördögi bélyegét. Minden polgár egyenlő jogokkal rendelkező részvényese lesz az állami közösségnek. Minthogy az emberiség fel fogja ismerni a nagy érdekek szolidaritásának jelentőségét, a nemzetek különállási vágya arányosan csökkenni fog és helyet ad a testvéries együttérzés, a kölcsönös segítés kooperatív munkásságának. Ebben az új társadalomban a japán faj fogja a vezető szerepet játszani. A virágszellemekből közvetlenül emberi alakba öltözött japán népben rendkívül fejlett a szolidaritás érzése. Ez a szellemcsoport tehát, miután a nagy világkatasztrófa alkalmával milliós tömegekben, egyszerre megy át a szellemvilágba, új reinkarnációjában a mai Indiákon fog megszületni, hogy szeretete és szellemi kiválósága által példamutató előharcosa legyen az új korszak emberének. Ázsia különben is nagy változáson megy keresztül: amit a japánok el fognak érni a szociális intézmények tökéletesítése területén, ugyanazt teszik a kínaiak a tudományos kutatásban. Kína népe egyesíteni fogja az emberi haladás legkiválóbb szellemi előharcosait; belőle fognak kiválni a fizikai tudományok tökéletesítői, új, nagyszerű találmányok felfedezői; Az ipari termelés gócpontja az egész világra kiterjedő hatáskörrel Ázsia délkeleti részein, a Kaszpi-tenger környékén alakul ki; a tibeti hegység hatalmas kőszénbányái a messze jövőben ezen a területen nyújtanak alapot a leghatalmasabb ipari tevékenységre. Maga Európa elveszíti mai jelentőségét. Anglia és Franciaország nagy nemzeti szerencsétlenségek előidézője, a világrengető földindulás, a Földközi-tenger tájékán tekintélyes földterületeket lök felszínre; az Adria szelíd tavacskává törpül és Olaszország mai területe jelentékenyen megnövekedik. Mindazonáltal a szellemi világosság nem Róma földjéről, hanem Közép-Európából fog kiáradni. A hatalmas germán faj

215

világtörténeti jelentőséghez jut s csodálatos új virágzásának az asszonyi lélek értékei fogják megadni a lendületet. Bármilyen különösen hangozzék is, meg kell mondanunk, hogy a jövőben olvasó, nagy szellemintelligenciák közlése szerint a német földön asszonyok fogják átvenni a vezetést, jeléül annak, hogy ott olyan szellemcsoport fog reinkarnálódni, amelyben a nők magasabban állnak a férfiaknál. Asszonyok lesznek a kormányzók, miniszterek, tanítók, fizikusok, kenyérkeresők, a férfiak pedig csodálni fogják őket szellemük frissességéért és kiválóságáért. Messze, az orosz síkságon, mély érzelmi élet gazdagságában él a szláv faj, mely nagy megrázkódtatásait éppen korunkban éli át; Európa közepén pedig ott virul, mint „tűzben megpróbáltatott arany“: az új életre ébredett Magyarország, a Föld minden népeinek konglomerátumaként világító drágakő, mely a szellem szabadságát és az emberi élet nagy, szent titkait hirdető egyéniségeknek lesz gyülekezőhelye és működési területe. Gazdag és termékeny szellemi élet felvirágzását látjuk Afrikában is. A világkatasztrófa nagy tengerrezgése kitéríti irányából a Golf-áramot, mely onnantól kezdve súrolni fogja a Szahara északi partvidékét. Termékeny, meleg légáramlatok fognak a sivatag felé szállani; az apró kvarcszemecskék szétmállanak, a vízáradások megáztatják a földet, s a Szahara elhagyatott síkságain pompás, új vegetációt teremt az emberi szorgalom. A világ legügyesebb föld művelői és kertészei, a hollandok építik fel ezt az új paradicsomot, miután a nagy katasztrófa után egész szellem csoportjuk újból reinkarnálódott az afrikai kontinensen. Vessünk egy pillantást Amerikára is. A földrész északi és déli nagy kontinense elszakad egymástól; az a történelmi emlékekben gazdag földterület, melyet Közép-Amerikának nevezünk, nyomtalanul eltűnik a tengeráradatban. De elvész Dél-Amerika hosszú déli nyúlványa is, körülbelül a déli szélesség 26. fokától kezdve lefelé; a patagonok földje és az egész gazdag Argentína elsüllyed, csak a Cordillerák legmagasabb csúcsai fognak emlékeztetni az eltűnt világra, mint ma az Azori-szigetek az egykori Atlantiszra. Dél-Amerika középső része, a mai Brazília tehát fekvő tojásalaknak fog feltűnni a térképen. Nem szabad azonban említés nélkül hagynunk, hogy Észak-Amerika népének jelentős, nagy hivatása lesz az új kor előkészítésében, s ha ma itt-ott már látható az Egyesült Államok polgári társadalmának kimagasló erkölcsi fölénye, akkor ez annak a jele, hogy az evolúció munkája ott már megkezdődött. Az új embertípus nem fog soká váratni magára. Látni lehet, hogy a technikai találmányok folytonos tökéletesedése egyre nagyobb mértékben teszi az embert a természeti erők urává. Nemsokára hasznosítani fogjuk a légköri elektromosságot és vezeték nélkül közvetítjük az energiákat; a tökéletesített műszerek gazdag, új megismerésekkel fogják kibővíteni az érzékek által szerzett tapasztalatokat. Csodálatos felfedezések fognak következni az orvosi tudomány és a biológiai kutatás területén: meg kell róla győződnünk, hogy az organikus testben lefolyó életfolyamatnak legmélyebb titkait ma még nem ismerjük. S a tudás növekedése új képességeket ad a késői generációknak: a jövő kor embere parancsolni tud a természet erőinek, szabályozza az időjárást, közlekedni fog idegen csillagvilágok lakóival, testét erőssé és széppé teszi, életét meghosszabbítja. A messze jövendőben úgy áll előttünk a földi ember, mint hatalmas szellemlény, szinte isteni erőkkel rendelkező; fejlődésének végső fokán az átmenetet fogja jelképezni a fizikai és félanyagi világok szellemlakója között. Messze vezetne célunktól, ha meg akarnánk rajzolni itt a jövő emberének erkölcsi világát. Csak a fantázia adhatna ehhez alapot. A tökéletesedés azonban nem következhetik be más irányban, csak abban, amelyet már ismerünk. Krisztus szívünkbe írta a parancsot: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első, nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“. (Máté 22: 37-39.) A jövendő embere valóban nem lesz más, mint ennek a nagy szellemi világosságnak a hirdetője: sugárzó és boldog szeretet... 4. Messze távlatban érdekel bennünket, hogy mi lesz a Föld jövője évezredek hosszú sorának elmúltával? Örökké él-e, vagy elmúlik, lehull az égről, mint izzó meteor? Senki sem lát a jövőbe, s még a legmagasabb régiókban élő szellemegyéniségek, az isteni titkok látói és

216

hordozói sem tudják, hogy Isten akarata és nagy céljai milyen sorsot írnak elő a mi bolygónk számára. A Föld jövőjét illetőleg találgatásokra vagyunk utalva. Csak annyit tudunk, hogy bolygónk állandóan fejlődik, tisztul és nemesedik, anyaga finomodik és szellemi tartalma egyre gazdagabbá válik. Azt is látjuk, hogy amikor egyegy nagy szellem csoport itt befejezte hivatását, nagy tömegben magasabb világokba távozik, mert a Föld durva anyagi légköréből fejlettségénél fogva már kiemelkedett. Mindig vannak azonban újabb szellemcsoportok, melyek a mélységből érkezve, alkalmasnak találják ezt az anyagvilágot arra, hogy további fejlődésüknek egy periódusát itt leéljék. Bolygónk tehát gyakran hasonlít olyan épülethez, melynek lakói elutaztak vagy kihaltak; amint a ház elcsendesül, még mielőtt udvarát belepné a fú, hamar akad új gazda, aki munkájával és szeretetével új életet varázsol az elhagyott falak közé. Bekövetkezhetik azonban olyan állapot, amelyben a Földet benépesítő szellemcsoportok egész tömegükben visszaélnek helyzetükkel és itt-tartózkodásukat nem fejlődésre, hanem szellemi megsűrűsödésre, aláhanyatlásra használják fel. Amíg csak töredékek tévednek helytelen irányba, addig nincsen baj, mert egyes csoportok nem veszélyeztetik az egész bolygó életét. Láttunk példákat, hogy egyes szellemcsoportok bukása esetén egész világrészek megsemmisültek. Éppen így, ha a Földet benépesítő egész szellemraj az isteni világterv meghiúsulására vezetne, az Örök Alkotónak egyetlen intése elég lenne arra, hogy egész bolygónk megsemmisüljön és az engedetlen földi szellemraj egész tömegében kiröpíttessék a világmindenség körforgásába. Erre is van példánk: a naprendszer hetedik bolygója világkatasztrófa folytán esett szét millió töredékre, s az augusztusi csillaghullás rohanó meteorjai nem egyebek, mint e nagy dráma széthulló emlékei. Ily esetekben a pályáját bevégzett égitest vagy egy üstökössel ütközik össze vagy belehull a Napba, mely állandóan magával vonja az égen kóborló, elárvult égitesteket. Ennek a nagy felszívó erőnek a megnyilvánulásai a protuberanciák, amint azt egy előző fejezetben részletesen kifejtettük. Joggal hihetjük, hogy a mi Földünk nem fog ilyen kozmikus katasztrófának áldozatul esni. Magas szellem csoportok vezetik bolygónk fejlődését egy tiszta elsődszellem vezetése mellett, akit mi Mihály arkangyal néven ismerünk, s bármennyire szokásos is elégedetlennek lenni mindazzal, ami a földlakókkal történik, meg kell állapítani, hogy a Földön egyre nagyobb mértékben nő a szeretet. Azt jelenti ez, hogy bolygónk fejlődése lassú bár, de az isteni világterv keretébe illő. A folytonos fejlődés azonban egyszer csak mégis oda fog vezetni, hogy a Föld elérkezik arra a legmagasabb fokra, amelyen túl anyagvilág már nem fejlődhetik. Nem lesznek többé szellemrajok, amelyek itt megtelepülhessenek; a fejlettek számára durva környezet az, ami viszont az alacsonyabbak számára már túl finom atmoszféra. Ekkor következik be, mint természetszerű szükségesség: a Föld halála. Az emberi társadalom egyszerűen kihal és nem születnek többé gyermekek. A földlakók elhagyják az ősi hajlékot, hogy ne legyenek kénytelenek látni a pusztulás vigasztalan képét. Amikor az öreg Föld teste feloszlásnak indul, akkor már régen megszűnt rajta minden organikus élet. Mint mikor a haldokló természet sárgult levéltakaróval borítja a kihűlt anyaföldet, olyan lassú, meghatóan szép és tragikus lesz a Föld haldoklása. Mindenki elmegy innen, aki él: elmennek a madarak is, a mély tengerek ázalagállatkái és a földi csúszó-mászó férgek. Legutoljára az elemi szellemcsoportok vonulnak el, csendesen, szinte lopózva, mint ahogyan az erdők tündérei éjjel, holdvilágnál, hallgatag csoportokban kilépnek a tisztásra és a pásztortüzek felé lopakodnak. Elhagyja az öreg Földet minden hű barátja, mint lerongyolódott, megvakult, öreg koldust, akinek nincs többé senkije. És a kihűlt, megmerevedett test lassanként feloszlásnak indul. A porszem ezred részénél parányibb anyagrészecskék leszakadnak felületéről és kiszállnak a végtelenbe. Emlékek szállnak, zizegnek, röppennek velük... És a végtelenség örök csendjében ez a lassú haldoklás úgy hat, mint egyre gyengülő, fáradt dallam. Szenvedések, halk örömsikoltások, vágyak, fájdalmak, sóhajok lassan-lassan megpihennek, mint téli hóhulláskor az elhagyott temető. És egyszer, késői évezredekben, kihuny az égen egy fáradt, hamvadó fény: lehull egy csillag, melyen annyi ember kergette egykor boldogságát és álmait. A Nagy Magános áldó mosolya, mint arany napfény, suhan át a mindenségen és az örök megbocsátás derűjét önti el a megcsillanó porszemecskékre. A Föld megszűnt létezni: a Föld meghalt.

217

III. rész IDEGEN VILÁGOK A NAPRENDSZER SZELLEMÉLETE 1. Ismeretközlés egyik csillagról a másikra 2. Bolygórendszerünk szellemi lépcsőfokai 1. Aki hegytetőre megy, messze vidékeken pihen meg tekintete; lát ezüstösen kígyózó folyamokat, távoli városokat és szeszélyes hegylánc-alakulatokat, melyeket a mélységben lakók sohasem láthatnak s talán nem is sejtenek. Ilyen mély és elragadó bepillantást nyer a végtelenségbe a vágyakozó emberi szellem is, ha kibontakozik az anyag bilincseiből és ismeretek szerzésére irányuló akarata meghallgatásra talál annál a legmagasabb szellemegyéniségnél, aki a végtelen mindenség titkát jónak látta a földi ember előtt lepecsételni. Nem régóta vannak ismereteink az idegen égitesteken lakó szellemtestvéreink életéről. Ha vannak is, ezek az ismeretek inkább Isten ajándékának nevezhetők, mint az ember kutató értelme eredményének. A formák nyűgében vergődő földi ember, amint ezt a tudományok története bizonyítja, a maga erejéből még odáig sem tudott eljutni, hogy a természeti jelenségek megfigyelése alapján egyszerű következtetéssel elfogadja azt a tényt, hogy a Földön kívül létező más égitesteken élet van. Nem fantáziaszegénység ez, hanem a szellem megismerő-képességének erős korlátozottsága. Tudósaink mindig abból indulnak ki, hogy a sűrűségi, gravitációs és légköri viszonyok más égitesteken másneműek lévén, ott a Föld lakóihoz hasonló emberek meg nem maradhatnának; holott a természettudományok a bizonyítékok hosszú sorát ismerik arra nézve, hogy az élet formái mennyire alkalmazkodni tudnak a természeti viszonyokhoz. A Jupiter ellen azt hozzák fel, hogy annak anyaga sokkal ritkább a Föld anyagánál, az ott élő emberek tehát nem tudnának a bolygó talaján megállani, mert abba belemerülnének - mintha bizony nem volna természetellenes, hogy egy égitesten, amelynek fajsúlya sokkal kisebb, tehát anyaga finomabb, olyan durva anyagiságú élőlények lehessenek, mint a földi ember. A Holdnak nincs légköre, tehát nem élhet rajta a miénkhez hasonló szervezet - mondják; de élhet másnemű szervezet, amelynek talán nincs szüksége levegőre! Még a Mars bolygó félreismerhetetlenül szabályos formákat mutató csatornarendszerétől is megtagadják az emberi társadalom tervező és alkotóképességének elismerését. Ez a rendkívüli invenciószegénység annak az értelmi korlátozottságnak a következménye, mely a látható és megfogható bizonyítékok jelentéségét túlbecsülve, nem ismeri el, sőt megtagadja a szellemben felraktározott emlékképek megmaradásának lehetőségét. Idegen égitesteken folyó organikus életről tehát a földi tudósok nem tudnak semmit. És ennek ők maguk az okai. Mert ha a megismerésre törő lelkekben nagyobb volna az elrejtett titkok értelme utáni vágy, mint amekkora a saját értelmi fölényüktől való elragadtatás, akkor ma már a pozitív tudomány elfogadott eszközeivel is sokkal több ismeretanyag állna rendelkezésünkre. Az ismeretszerzés azonban nem haladhat előre gyorsabban, mint ahogyan magának a Földnek szellemi fejlődése halad. Csak annak a fejlődési színvonalnak van igazán jelentős értéke, amit az emberiség maga küzdött ki magának. S ha már vannak adataink az idegen égitesteken folyó életről, ennek magyarázata az, hogy nagyobb látó körre vágyó és a test anyagiasságából kibontakozó, szabad szellemek már itt is, ott is áttörték a felettünk kiterített csillagsátor áthatolhatatlannak tetsző fátyolát és megérezték, hogy láthatatlan segítők boldog örömmel emelik őket egyre magasabbra, egészen a helyzetünk által megengedett határokig, ha észreveszik, hogy vannak ebben a mély, földi anyagvilágban is emberek, akik tanulni, fejlődni és emelkedni vágynak. Nem volna helyénvaló ebben a könyvben közreadni minden adatot, ami az idegen világok életéről rendelkezésünkre áll. Tudjuk, hogy ha még olyan óvatosan tesszük is ezt, nagy körültekintéssel épített gondolatpalotánk rendíthetetlennek érzett komolyságát veszélyeztetjük. Ha ennek ellenére mégis képet festünk a naprendszer bolygóinak életéről, ezt azért tesszük, mert ma már sokmillió ember lelkében élő öntudattal ragyog szellem-voltunk fényessége. Az emberiség közel áll ahhoz, hogy látókörét a legszélső bolygó pályájának határáig kiterjessze, s néhány évtized alatt bizonyára olyan technikai találmányok birtokába jut,

218

amelyeknek segítségével közlekedni fog tudni idegen égitestek lakóival. Ennek kétségtelen jele, hogy a régóta elrejtett titkok ma már nincsenek mindenki előtt hét pecséttel elzárva; egyre többen látnak és tudnak meg olyan dolgokat, amikről néhány évszázaddal ezelőtt a legmerészebb képzelet sem mert álmodni. A könyvünk harmadik részében következő képeknek tehát az a rendeltetésük, hogy ráirányítsák a kutató értelem figyelmét olyan területre, amelyen a megismerésnek egész virágtengere tárul fel csodálatos színpompával és a törvényszerű összefüggéseknek mérhetetlen gazdagságával, ha az ember jól fel akarja használni azokat az ismereteit, amelyekkel a XX. század harmadik tizedében már rendelkezik. Hogy a meg nem értők gúnyja leszedi rólunk a keresztvizet, azzal nem törődünk; könyvünk lapjai régen megsárgulnak már akkorára, amikor a betűk rendjébe sorakoztatott e gondolatok az igazságnak ellenállhatatlan erejével fognak a mindenhova elkésetten érkezők lelkébe belevilágítani... Hogy idegen égitestek lakóival anyagi értelemben vett formák által - például szikratávíró útján érintkezni tudjunk, annak még elég sok akadálya van. Fizikai ismereteink azonban a legutolsó évtizedben annyira haladtak, hogy ma már az éterrezgéseknek hanggá és színné való átváltoztatásánál tartunk. A Mars bolygónak 1925. évi közel állása idején az ausztráliai Point-Grey szikratávíró állomáson (Melbourne mellett) olyan rezgéshullámokat észleltek, amelyek semmilyen földi adóállomásoktól nem származhattak, hiszen megközelítően 25’000 kilométeres hullámhosszúságot a mi elektrotechnikusaink sehol sem tudnak még produkálni. Azonkívül itt vannak a hírhedt Millikan-sugarak is, amelyek azt bizonyítják, hogy a Föld területén kívül álló pontról láthatatlan sugarak érkeznek hozzánk, amelyeknek átható erejük százszorta nagyobb minden eddig ismert sugárzás erejénél. Valahonnan felülről érkeznek ezek a sugarak és Kohlhörster kiváló német fizikus, mikor 1924-ben a Jungfrau csúcsán megmérte áthatoló erejük nagyságát, ugyanazokra az eredményekre jutott, mint Millikan a Mount Whitney csúcsán. E mérések és számítások alapján a lundi csillagvizsgáló intézet egyik nagynevű tudósa, A. Corlin a sugárzás megfigyelt maximumai és minimumai alapján megállapíthatónak vélte, hogy a sugárzás a háromszáz év óta ismeretes Mira csillagról, a Cet csillagképnek Omegával jelzett tagjáról ered, melyet azért neveztek el csodálatosnak, mert fényének erősségét időről időre változtatja. Mikor fényintenzitása eléri a maximumot, spektrumképében egy világos vonal jelenik meg, mely valami módon összefüggésben van a Földre érkező láthatatlan sugarak átütő erejével. Ha a Millikansugarakhoz hasonló láthatatlan sugarakat a mi asztrológusaink és fizikusaink már fel tudják fogni, akkor igen közel fekvő az a gondolat, hogy rövid idő múlva lehetségessé fog válni az idegen sugárzások értelmi tartalmával is megismerkedni. Annál több reményünk lehet erre, mert naprendszerünk néhány bolygója - mint később látni fogjuk - már régóta szikratávíró útján érintkezik egymással, s nem rajtuk, hanem a mi technikusaink tudományának fogyatékosságán múlik, hogy mi eddig ebbe a nagyszerű égi gondolatváltási folyamatba bekapcsolódni nem tudtunk. Az idegen csillagvilágokról való ismeretszerzésnek a szellemi élet törvényeit kutatók körében három módja ismeretes. Ezek közül az első alig hagy a lélekben egyéb nyomot halvány sejtelemnél. Földi életsorozatunk folyamán minden egyes életnek a befejezése megadja a lehetőséget arra, hogy szelleméletben idegen égitestekre költözzünk át. Fejlettségünk fokától függ, hogy azokat meglátogassuk, s amennyiben továbbhaladásunkra ott kedvezőbb körülmények kínálkoznak, ott is maradhatunk. Nagyon sok ember szellemi múltjában vannak ilyen érdekes kirándulások; a fejletlen és jómagukkal tehetetlen szellemtestvéreket vezetőik viszik el észrevétlenül olyan csillagvilágokba, amelyeknek rezgései az ő fejlődésük ügyét szolgálják. E sokféle bolyongásnak az emlékei természetesen nyomot hagynak a szellemben, de az emlékek a földi test nehézkessége által csaknem a teljes elfelejtetés eszméletlenségéig eltöröltetnek. Ilyen módon tehát sohasem hozhatnak át magukkal olyan emlékképeket, amelyeknek alapján valamely más bolygónak életére vonatkozó ismereteket rekonstruálhatnánk. A sejtelemszerű emlékezés csupán intuícióként jelentkezik és a lélek legbelsőbb kamrájába vonul vissza; például így hoznak a Földre technikai találmányokat olyan szellemek, akik egy magasabb rendű bolygón a természeti törvényeket behatóbban ismerték és ismereteikkel a Föld lakóit gazdagítani kívánják. A mi földi tudatunk, az agyban élő eszméletünk számára a közlésnek másféle módjai hoznak értesüléseket. Ezeknek a módoknak egyike az extatikus állapot, melynek természetét a médiumi jelenségekkel kapcsolatban részletesen tárgyaltuk. A médium szelleme kilép a testéből, s míg vezetője az éterikus összeköttetés fenntartásáról gondoskodik, magasabb szellemi vezetés mellett megtekinthet idegen világokat,

219

az ott lakókkal érintkezhetik, s tőlük információkat szerezhet. Magasabb világokban a kikapcsolódásnak ez a módja természetes és gyakori jelenség, a Földön ritkaság. Kegyelemképpen kapják kiválasztott egyének, rendszerint jutalmul valami nemes hivatás elvégzéséért, vagy fájdalom hősies elviseléséért. Szellemi vezetők ereje nélkül büntetlenül senki sem kapcsolódhat ki ilyen módon a testéből, ami egyúttal világosan megmutatja az ilyen rendkívüli ajándéknak kegyelmi jellegét is: csak Isten maga jutalmazhat embereket ilyen rendkívüli módon. A kikapcsolódás tarthat órákig vagy napokig. A médium rendesen előre figyelmeztetést kap, hogy környezete gondoskodhassék a szükséges előfeltételek biztosításáról. Ismerünk médiumot, aki ágyán teljesen megmerevedve, légzés és szívműködés nélkül hét napig halottként feküdt; eszméletre ébredése órára és percre akkor következett be, amikor a hetedik nap letelt. A visszatérő szellem éhséget nem érzett; a látottakat folyamatosan beszélte el, s fátyolozott tekintetéből, kissé merev tartásából világosan látni lehetett, hogy elbeszélésének folyamatosságát szellemi vezetőjének segítsége biztosította. Évek múlva az elbeszélt és mások által annak idején feljegyzett részletek lassanként elmosódtak emlékezetében. De nem szükséges, hogy a kikapcsolódás ilyen hosszú ideig tartson; néhány óra alatt olyan távolságokat lehet bejárni, amelyeket a szellemi vezetők a fény gyorsaságánál nagyobb sebességgel átszelnek. A gondolat erő, fejlett szellemek ereje hatékonyabb a legsebesebb fénysugárzásnál is. Az irodalomban Pál apostol feljegyzése ismeretes az extatikus állapotról, János apostol nagyszerű próféciája pedig, a jelenések Könyve, szintén elragadtatott állapotban látott szimbolikus képeknek szellemi segítséggel történt feljegyzése. Swedenborg Emánuel volt az a boldog és fejlett szellem, akinek talán a legszebb nemű emlékei voltak. Korunkban, ha nem is gyakori, de eléggé ismert jelenség a nagy hivatást betöltő médiumok tervszerű kikapcsolódása és idegen világokba való elvitele, annak jeléül, hogy az így hozzánk juttatott ismeretek mintegy előkészítői annak a nemsokára elkövetkező időnek, amikor a gondolatközlést már fizikai eszközök fogják közvetíteni. Végül legegyszerűbb és legtermészetesebb módja az ismeretek köz· lésének a közvetlen tanítás. Szellemi vezetők a Föld sok pontján mintegy iskolákat tartanak fenn, amelyekben az embereket oktatják. A közlések egyöntetű vezetés alatt állnak és anyagukban mindig harmonizálnak. A dolog természetéből következik, hogy itt-ott felmerülnek apokrif tanításokat nyújtó álpróféták is, akik botrányokozással akarják az ügyet diszkreditálni; ezeknek kártevésével szemben nincs más fegyverünk, mint a szellemélet törvényeivel teljesen tisztában levő, józan értelem kritikája. 2. Az evangéliumi tanítás képekben beszél azokról az idegen szférákról, amelyek a földi halál után az innen elmenő szellemekre várnak. Krisztus sokszor mondja, hogy az ő országa nem e világból való. Ő csak leszállott e mély anyagvilágba, hogy a bilincsekben vergődő szellemek sokaságának figyelmét a magasabb világok felé irányítsa. Már búcsúzóban volt, mikor ezeket az emlékezetes szavakat intézte tanítványaihoz: „Ne háborodjék meg a ti szívetek; hisztek Istenben, higgyetek énbennem is. Az én Atyámnak házában sok hajlék van; mert ha különben volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy megkészítsem néktek a helyet. És mikor elmegyek és elkészítem néktek a helyet: ismét eljövök és felveszlek titeket én magamhoz, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek“. (Ján. 14: 1-3.) Ezek a szavak ugyan szimbolikus értelmüknél fogva azt is jelentik, hogy Krisztus a szellemélet örökkévalóságában készít helyet követőinek, de ha csupán Isten beláthatatlan országát akarta volna említeni, akkor aligha célzott volna a „sok hajlék“-ra. Részletesebben nem beszélt ezekről, mert erre az időt még nem látta elérkezettnek. „Még sok dologról kellene néktek szólanom - úgymond -, de most el nem hordozhatjátok“. Azért csak szelíden figyelmezteti a tanítványokat, hogy gondoljanak a sok állomásra, amit útközben még meg kell haladniuk: „Ha másképpen lenne, megmondtam volna néktek“. Ma már többet tudhatunk az égi hajlékokról. Meg kell ismernünk a végtelen mindenségnek azt a darabját, amelynek világaiban sokmillió szellemtestvérünkkel együtt küzdünk az előhaladásért és amelynek egyes állomásairól nem sok idő múlva talán már dróttalan távirati úton érkezett közléseket is kaphatunk. A mi bolygórendszerünk, melynek uralkodója a Nap, szellemi értelemben egységes, zárt kört alkot. A

220

Nap egész bolygórendszere felfoghatatlan rohanással száguld olyan cél felé, amelynek jelentőségét, irányát és szellemi tartalmát a mi szegényes képességeinkkel meg sem tudjuk közelíteni. Csak egészen homályos sejtéseink vannak arról, hogy az a magasabb rendű nap, amelynek a mi Napunk egyik bolygója, a Canis major csillagkép ragyogó Alfája, a Szíriusz, melyről a fény másodpercenként háromszázezer kilométernyi gyorsasággal 9,7 fényév alatt érkezik el hozzánk. Más rendszerek éppen úgy a Szíriusz körül keringenek, mint a mi naprendszerünk, s a Szíriusz az ő óriási táborával ismét valamely magasabb rendű Nap vonzási körébe tartozik. A végtelenségnek e roppant távolságait azonban már képzelőerőnk lendületével sem tudjuk többé megközelíteni. A naprendszer kozmikus viszonyainak tárgyalásánál már megemlítettük, hogy a bolygók közül a Merkúr, Vénusz és Jupiter a Nap testéből szakadtak ki, ellenben a Mars, Föld és Szaturnusz más bolygók és napok anyagából disszociáló anyagrészecskék megsűrűsödött ködfoltjaiként állottak elő. Az utóbbi módon keletkeztek a bolygók holdjai is. Rendszerünk hetedik bolygója már darabokra tört; egykor ott futotta be pályáját, ahol most a Mars és Jupiter között aszteroidok százai száguldanak. Az Uránusz és Neptunusz nem a mi naprendszerünk bolygói. Hogy a Mars és Jupiter között valamikor kellett még egy bolygónak lennie, azt - szellemi ismereteken kívül - csodálatosan egyszerű számtörvényből is következtetnünk kell. Tudjuk ugyanis, hogy a világmindenség világainak elhelyezésében, egyensúlyában és egymásrahatásában a legszigorúbb matematikai törvényszerűségnek kell uralkodnia. Az úgynevezett Titius-féle törvény pedig azt mondja, hogy ha bizonyos törvény szerint emelkedő számsor minden tagjához n számot hozzáadunk, akkor a naprendszer bolygóinak középtávolságaival arányos számokat kapunk. Legyen az alapul felvett számsor, melynek minden következő tagja a közvetlenül megelőzőnek kétszerese, ez: 0,3,6,12,24,48,96,192. Ha e számok mindegyikéhez 4-et adunk, a következő sort kapjuk: 4, 7, 10, 16, 28, 52, 100, 196. Mármost ezek a távolságok a naprendszer távolságainak középértékével arányosak, de a 28-nak megfelelő bolygótávolság teljesen hiányzik, amint az a következő szám- és névsorból kitűnik: 4 (Merkúr): 7 (Vénusz): 10 (Föld): 16 (Mars): 28 (-): 52 (Jupiter): 100 (Szaturnusz): 196 (Uránusz). A számsor szerint tehát a Mars és Jupiter között kellene még egy bolygónak lennie, amely sehol sem található. De volt. A szellemvilágban még él ennek a szomorú emlékű bolygónak elhaló rezgése, hiszen az éterrezgések a legparányibb cselekvés emlékét is megőrzik, mennyivel inkább megtarthatják tehát az emlékezetben a világromboló nagy tragédiák emlékét! Különös és figyelemreméltó az is, hogy az Uránusz középtávolsága szintén szabályosan beleilleszthető a sorba, habár az Uránusz szellemtani ismereteink szerint nem a mi Napunk bolygója. Titius nem tett számítást a Neptunuszra nézve, mely az ő idejében még nem volt ismeretes. Nos, újabb rejtély és különösség: a Neptun már nem illeszthető be szabályosan az arányos számsorba. Hatalmas kiterjedésű szellemcsaládok élnek a naprendszer határain belül. A más csillagvilágból vagy üstökösökből érkező szellemrajok itt abban a fokozatban foglalnak helyet, amely szellemi színvonaluknak megfelel; néha százezer éveket, vagy évmilliókat töltenek egy-egy bolygón, hogy hivatásuk befejezése után magasabb bolygókba emelkedhessenek. A csoportok egyes tagjai azonban elszakadhatnak a csoport zömétől: vannak megsűrűsödött, elbukott szellemek, akik mélyebb világokba zuhannak, vagy gyorsabb fejlődésűek, akik magasabbakba emelkednek és innen segítik hátramaradt testvéreiket. A szellemi rokonság tehát nem annyira szoros, mint földi példák szerint gondolhatnánk. Csak a származás közössége fűzi össze a nagy szellemrajokat azonkívül, hogy tagjaik közösen vállalnak nagy és szép hivatásokat. De ha egy-egy csoportban akadnak renegátok, akkor ezek hosszú vágyakozás és ki tartó munka árán fel tudnak emelkedni magasabban álló szellemcsaládok keretébe. Befogadják és megbecsülik őket anélkül, hogy útlevelüket vagy származásukat firtatnák. Aki szeretetet hoz, az szeretetet kap: ragyogó törvény ez, mely termékeny kapcsolatokat létesít szellemek és szellemek között. Naprendszerünk égitestei a szellem fejlődési fokozatának megfelelően hét szférába tartoznak. E szférák közül csak az alsóbbrendűek anyagszerűek; ezeken kell az anyagilag sűrűsödött szellemeknek végigjárniuk a fejlődés iskoláit, melyek őket a mentális világnál magasabb szférákra előkészítik. Az anyagszerű világok legvigasztalanabb helyei a fejletlen holdak, melyek közé a Föld Holdja is tartozik. Ezek nemcsak a rajtuk

221

testben élő szellemrajok relatív elmaradottsága miatt állnak a szellemi fejlődés alacsony fokán, hanem azért is, mert asztrálrétegükben rendszerint együtt él bolygóik állatvilágának asztrális tartozéka. A kristályok és fémek bilincseibe mereven lekötött szellemiségek együtt élnek itt a hínárszerű növényi és ragadozó állati szellemiségekkel. A következő fokozat a durva anyagvilágok régiója. Naprendszerünkben ide tartoznak: a Merkúr, Mars és Föld. Ezek között a legalacsonyabb fokon a Merkúr áll; a Mars és Föld körülbelül egyenlő színvonalú. A különbség - amint az előbbi fejezetek egyikében már említettük - az, hogy a Mars lakói technikai ismeretek dolgában jóval túlszárnyalták már a Földet, de szellemi ismeretek és morális fejlettség tekintetében mi járunk elől. A fizikai világok legmagasabb fokát egy finomabb anyagból álló égitest, a Vénusz bolygó képviseli. A Vénusz a virágok hazája, szépség, szeretet, odaadás és családi boldogság paradicsomi otthona. A megnemesedett is kifinomult asztrálélet ragyogó virágoskertje ez, melyre találóan alkalmazható az a költői hasonlat, hogy istenek és emberek boldog vegyülésben élnek együtt szépséges ligeteiben: a fizikai testben élők korlátlanul érintkeznek a szellemvilággal. A félanyagi világok sorában első a Szaturnusz, a művészetek bolygója. Fejlettebb ennél a Jupiter, melyben a legmagasabb tudományok virágzanak csodálatosan magas fokon. A naprendszer legtisztább szellemei nem élnek testi életet; ők az elérhető legmagasabb fokon, szellemekként működnek a Napban, ahonnan tevékenységüket kiterjesztik az alacsonyabb bolygókra. A következő képekben a durva anyagvilágokon kezdve, végigvezetjük az olvasót a naprendszer egész szellemi skáláján, fel a boldog és örök tevékenységben élő naplakók gyönyörű életéig. A sort a mi éjszakáink ezüst ragyogású szövétnekének, a Holdnak leírásával kezdjük, s innen kiindulva, folytatjuk a viszonyok jellemző leírását, mind magasabban álló világok életének leírásáig. Az egymás után következő fokozatokat tehát a következő sorrend tünteti fel: 1. Hold, 2. Merkúr, 3. Mars, 4. Vénusz, 5. Szaturnusz, 6. Jupiter, 7. Nap. A Földről, melyet szellemi fejlettségére nézve a Mars és Vénusz közé helyezünk, többé már nem lesz szó. Mellőzzük a Mars, Szaturnusz és Jupiter holdjainak leírását is, mert ezek nem mutatnak új típust, hanem valamelyik fejlettségi foknak a színvonalán állnak; például a Jupiter legnagyobb holdján az élet színvonala nagy vonásokban teljesen a mi Földünk viszonyait tükrözi vissza. Ez az oka, hogy a Földről legkönnyebb a Jupiter legnagyobb holdjába jutni annak, aki világokat látni kíván. A legtöbb szellem azonban haladásra vágyik és nem hasonló fejlettségű, hanem jóval magasabb világokat akar elérni. A fejlődő szellemerőknek nem kell az itt feltüntetett fokokat okvetlenül végigjárni. A gyorsabb fejlődésre képes egyéniségek egyes fokokat kihagynak s más világok felé fordítják érdeklődésüket. Így például a magasabb művészetek kedvelői kihagyják a Vénusz fokozatát és egyenesen a Szaturnuszba mennek át, mint a Föld egykori lakói, a görögök. Mások a Szaturnuszt kerülik el és szívesebben mennek mindjárt a magasabb tudományok művelésében kiváló Jupiterre. Ezenkívül vannak szférák, melyek a mi durva felfogóképességeink számára teljességgel érzéketlenek; ezeket csak szellemi fejlődésünk magasabb fokain fogjuk majd megismerhetni. Nemcsak az aszteroidok roppant tömegére gondolunk itt, melyeknek mindegyikén van szellemi élet, ha nem is mindenik alkalmas fizikai élet hordozására. De vannak naprendszerünkben bolygók, amelyeknek sugártörési viszonyai reánk nézve annyira kedvezőtlenek, hogy sohasem láthatjuk őket. Létezésüket csak zavaró hatásaikból következtethetjük. A tudomány legközelebb áll annak a bolygónak a felismeréséhez, mely a legkisebb pályájú Merkúron belül kering a Nap körül; már nevet is adtak ennek a bolygónak, Vulkánnak keresztelték el, anélkül, hogy földi szem valaha látta volna. Vannak azonban ismereteink arról is, hogy a távolabbi bolygók nagy közeit szintén láthatatlan bolygók szelik át, s nagyon valószínű, hogy a fizikai, asztrális és mentális síkoknak megfelelő égi lakóhelyek a mi naprendszerünkben hetes tagozódásban vannak jelen, de e világok legtöbbjéről közvetlen tapasztalataink nincsenek. Ezek a bolygók mind hatnak egymásra, nemcsak abban a primitív e1gondolásra valló értelemben, hogy tömegük vonzóerejével egymás pályáját zavarják, hanem sokkal inkább szellemi értelemben. Hiszen maga a gravitációs erő is szellemi erő. Bármilyen naivságnak tetszik is ez az állítás a bölcsesség földi mesterei előtt, nyomatékosan kiemeljük, hogy a bolygók anyagának rezgési finomsága a bennük felhalmozott szellemerők fejlettségétől függ, s minél finomabb a rezgés, annál nagyobb távolságra hat a gravitációs erő. A dolog

222

természetéből következik, hogy Newton gravitációs elmélete sikerrel alkalmazható a fizikai tömegekre, de csak változtatással áll a finomabb rezgésű szellemerők vonzására, amennyiben ezeknek hatóereje a távolság négyzetével nem fordított, hanem egyenes arányban jelentkezik. A bolygók egymásra hatása végtelen sok momentumban mutatkozik, amelyeket eddig nagyon kevés figyelemre méltattak. Láttuk az elemi szellem erők működésének leírásánál, hogy a drágakövek és ércek keletkezése mindig csillagászati konstellációk eredménye; a földrengések, viharok, időjárási rendellenességek, sőt járványos betegségek nagyon sok esetben idegen égitestek rezgéshatásának eredményei. Még sokkal intenzívebbek a bolygók és állócsillagok hatásai a szellemi életre. Öngyilkossági járványok, erőszakosságok és ideges nyugtalanságok gyakran származnak olyan égitest közelségéből, melynek rezgései egyenetlenül egyesülnek a Föld saját rezgéseivel s ezáltal a tömegek idegrendszerében nyugtalanságokat váltanak ki. A nép nem hiába mondja, hogy az üstökösök megjelenése háborút hoz a világnak. Régi, sejtelemszerű megérzés ez, amit megerősít a Halley-üstökös 1912. évi közelsége. Ebben az évben a Föld áthaladt az üstökös fénycsóváján, több órát töltött abban, s átvette az onnan eredő nyugtalanító rezgéseket. Az idegek feszültsége olyan intenzívvé lett, hogy már 1913-ban mindenki elkerülhetetlennek tekintette a háborút, 1914-ben pedig kitört a világtörténelem leghatalmasabb népmozgalmainak egyike, melyben huszonötmillió ember pusztult el a karmák megsűrűsödése és gyors lepergése következtében. Ismeretes, hogy a Bécsben keltezett demars belgrádi átnyújtásának időpontjában, 1914. július 26-án este hat órakor pusztító ciklon szántotta végig az egykori monarchiát és különösen a két fővárosban dühöngött titáni erővel. A természeti erőknek ez a sajátszerű tombolása mutatta, hogy milyen hatalmas rezgéshatásnak kellett abban az órában a Földre érkeznie, mely még az elemi szellemcsoportok nyugalmát is lázadó harccá korbácsolta, csakhogy a tömegkarma roppant összesűrűsödéséből kicsendülhessen a rombolás szellemének szava: Alea iacta est... Mintegy háromszáztíz üstökösről van eddig megfigyelésünk, és ebből kilencvennégy visszatérő elliptikus pályán mozog. De milyen végtelen távolságokban járnak ezek a ragyogó égi jelenségek s milyen különös világokból hoznak szellemerőket, vágyakat, gondolatokat! A napóleoni háborúk idejében feltűnt nagy üstökös, mely 1811-ben egész nyáron át látszott, Agrelander megállapítása szerint 3065 év alatt fordul meg egyszer elliptikus pályáján; ez idő alatt magasabb rendű Napok rendszereit futja be és egykor ismét visszatér a Földhöz, hogy elhozza ennek a könnytől és vértől ázott bolygónak a végtelenség üdvözletét. S az üstökösökön kívül itt vannak még a szomszédos naprendszerek bolygóinak zavaró hatásai is. A mi Napunk hatodrendű állócsillag, nem fényerősségre, hanem szellemi fejlődésre nézve. A hatodrendű Napok egész légiója veszi körül, s ezek közül különösen a Herkules-csillagkép Alfája, a Ras Algethi az, amely aránylag sűrűn belejátszik a mi naprendszerünk bolygóinak életébe. Sokan vannak a Földön még ma is olyanok, akik ide ebből a bolygórendszerből érkeztek. Pedig milyen nagy az a távolság, amely a két naprendszer között van! Hatvanöt fényév, egy fényév pedig 9’467’280 millió kilométert jelent... E roppant távolságok perspektívájában úgy áll előttünk a mi szűkebb világunk, naprendszerünk, mint töredéke a nagy egésznek. S még ebből sem igen látunk mást, mint csupán azt a durva fizikai anyagvilágot, amiben közvetlenül élünk. Olyanok vagyunk, mint a hétpettyes katicabogár, mely magas fűszál tetejére kapaszkodott, s azt hiszi, hogy kétméteres körzetben látja az egész világmindenséget.

223

HOLD 1. Pillangók az ezüstfáklya lángjában 2. Hangyaboly-élet a föld alatt 3. Titokzatos fénysávok a holdon 1. Csendes nyári éjszakák csillagos egének néma vándora, ezüstfehér Hold, mely tányérodon kibontott hajú, bűbájos királyleányt mutatsz a Föld felé, ne rejtsd el arcod felhőfátyol mögé, mikor a kutató tekintet szépséged titkait fürkészi! Azzal a meghatottsággal tekintünk feléd, mellyel a régi káldeusok főpapja a hegytetőn várta érkezésedet. A hegy alján gyűlt össze a nép, s mikor a főpap karja felemelésével jelezte, hogy az ég alján megjelent az újhold sarlója, kürtszó harsant fel és hegyen-völgyön hirdette az idők megújulását. Egyiptomban, Kínában, Etiópiában és Zsidóországban megünnepelték a tavaszi első holdsarló beköszöntését s az ég vándorának járásától számították a hónapokat és heteket. Évezredeken át figyelték a földlakók a növekvő és fogyó ezüstös holdtányért anélkül, hogy csak megsejtették volna ennek a különös égitestnek, bolygónk leghívebb égi szatelleszének számtalan csodálatos titkát, amellyel az emberek életébe súlyos jelentőséggel belejátszik. A Hold ismereteink szerint a Föld gyermeke. A Föld testéből nem akkor szakadt ki, amikor ez még cseppfolyós állapotában rohant az űrben, sem akkor, amikor itt lávafolyamok szántották fel a meg nem szilárdult felső földkérget. A Hold a bolygókból kiáramló anyagparányok tömegéből sodródott össze, születése tehát észrevétlen, lassú építőmunka évmilliós rotációjának eredménye. A holdképződés rendes lefolyása ez, melynek technikáját könyvünk első részében találja az olvasó. A világtérbe kiszállott anyagparányok a szomszédos bolygók ekliptikájának metszőpontjaiban összesűrűsödvén és delejes körforgásba kerülvén, gáznemű ködfolttá sodródnak össze s mellékbolygójává szegődnek annak az égitestnek, amely szellemi értelemben az új csillagvilágot megszülte. A Földnek nagy szüksége volt arra, hogy a Holdat megteremtse magának. A Föld mély anyagvilág lévén, időről-időre kiszakítja testéből azokat a sűrűkké vált szellemerőket, amelyek további fejlődését gátolnák; az ilyen szellemerők legtermészetesebb száműzetési helye a Hold. Sok okunk van feltételezni, hogy annak a nagy világkatasztrófának az időpontjában, amely az Atlantisz elsüllyedéséhez vezetett, óriási szellemtömegek egyszerre távoztak innen s ezeknek jelentékeny részük a Holdban talált menedéket. Azóta is igen sokszor érkeztek oda földi vándorok: csapatosan vagy egyenként, lehorgasztott fővel, elborult lélekkel, megriadtan, fájdalmas elmerüléssel özönlenek a hideg ezüstös fény bűvös körébe, mint pillangók, akik megperzselik szárnyukat az ezüstfáklya lángjában és tehetetlenül lezuhannak a holdkráterek sötét mélyébe... Mert a csábító fényű, szelíden mosolygó égi vándor közelről nézve nagyon szomorú lakóhely. Szellemi értelemben a Hold nem egyéb, mint egy rettenetes, nagy, sötét börtön. Kietlen, rideg, vigasztalan tartomány ez. Bilincsbe vert, darócruhás fegyencek végtelen sora megy az égi országúton, mely a Földtől a Holdig vezet. Akik itt, a mi bolygónkon, nem tudták megtalálni a haladás felfelé vezető útját, azok - sok elpazarolt és megsiratott földi élet után - odamennek nehezebb iskolát járni, vezekelni és visszavágyakozni. Az élet törvényei a Holdon kegyetlen és megalkuvást nem ismerők; a fejletlen és gyenge akaratú szellemet a kényszer erejével kötik, ezerszer biztosabban, mint a vasbilincs. Nagyon sok földi ember életétben vannak sötét emlékek, melyek holdbeli életekből származnak. Vannak, akik csak asztráltestük sűrű és zűrzavaros rezgései által taszíttatnak le a Hold szférájába; néhány évszázadon át kétségbeesetten keringenek ama vigasztalan hely felett, mint a megriadt pillangók, hogy egy megváltó pillanatban ismét kiszakíthassák magukat a Hold bűvköréből és visszajöhessenek az elhagyott paradicsomba. Akik pedig kényszerítve vannak ott testbe öltözni, azok végigjárják a legnehezebb iskolák egyikét és megcsendesedve, új vágyak belső tüze által hajtva, talán csak évezredek múlva kezdenek ismét magasabb világok felé útnak indulni. A mi Földünk szférájának kiterjedt asztrálrétege van, mely hét fokozatot tüntet fel. A halál című fejezetben részletesen leírtuk e fokozatok megkülönböztető tulajdonságait, s most csak röviden említjük meg,

224

hogy az asztrálrégió alacsonyabb fokozatainak színhelye a Hold. A gyötrő illúzióknak az a kálváriaszerű nyugtalansága, amit a keresztyén egyházak egyike purgatóriumnak nevez, a Hold vonzási körébe taszítja a fejletlen szellemet. S mivel a Földön élő állatvilágnak is van kiterjedt asztrális tartozéka, a relatíve igen csekély fejlettségű állati szellemiségek szintén ebben a szférában húzódnak meg s innen kapcsolódnak a földi élet keretei között töredékekben szétszóródott tagjaikhoz. Láthatjuk tehát, hogy a Hold jelentősége reánk, földi emberekre nézve tulajdonképpen szellemi értelemben domborodik ki igazán. Óriási asztrális szférája éppen közelsége folytán erősen hat minden olyan életműködésre, melynek valamilyen módon kapcsolata van asztrális jelenségekkel. Szinte meg lehet érezni a nyugtalanító erők leáradását minden olyan alkalomkor, amikor a Hold csillagászati helyzete ily kisugárzásra kedvező. A holdkórosok, akik egykor a Holdban éltek és múltjuk emlékeit még nem tudták levetkőzni, holdtölte alkalmával vándorútra indulnak a háztetőkön, mert a magaslati helyek felkeresése által engednek a Hold asztrális vonzási kényszerének. Napfogyatkozás alkalmával, mikor a Hold jelentékeny előnyt nyer a Napból kiáradó, éltető erők sugárzásával szemben, továbbá az elliptikus hold pálya együttállási helyzetében a földi emberek asztrálteste nyugtalanná válik és küzd a leáramló idegen erők behatása ellen. A holdpálya nagy tengelye 3232 nap alatt végez egy teljes fordulatot, ami valamivel kevesebb idő kilenc évnél; ugyanaz a mozgás ez, mint amit a föld pálya végez huszonegyezer év alatt, csakhogy sokkal gyorsabb annál, minek következtében az együttállási helyzetek elég sűrűn következnek egymás után. A nyugtalan kedélyhullámzások, amiket a Hold a földi emberek asztráltestében kivált, olykor öngyilkossági járványok, betegségek, háborúságok felidézésében is közreműködik. A dolog természetéből következik, hogy ily erőteljes asztrális befolyás a Föld elemi szellemcsoportjainak működését is érzékenyen érinti. Mindenki ismeri a mély tengerek ár-apályát, melynek a Hold járásával való összefüggése kétségtelen. A Föld légkörében úszó gőzök hasonlóan fogékonyak e hatásokra: a nép számon tartja a holdtöltének az időjárásra való hatását. Az összefüggés annyira kétségtelen, hogy szinte azt kell mondanunk: a Hold zsarnokian uralkodik anyja, a Föld felett. A helyzet különössége igen fejlett szellem egyéniségeket is megtéveszthet; így H. P. Blavatsky azt írja Secret Doctrine című, szanszkrit hagyományokon felépült, híres művében, hogy szellemi értelemben a Hold a Föld anyjának tekintendő, mert annak hatása alatt áll. E nyilvánvaló tévedés a Hold jelentőségének túlbecsülésén alapszik, mert hiszen sokkal jelentősebb az a hatás, amit a Föld magasabb szellemi fejlettsége láthatatlanul és észrevehetetlenül a Hold szférájában élő sűrűbb asztráltömegekre gyakorol, amikor a fejlődésre alkalmas egyéniségeket mintegy kiragadja a nagy életfolyam iszapos habjaiból. Mindenesetre nem alaptalan az a néphiedelem, hogy a halottak lelkei a Holdban élnek. A folklór igen sokszor őrzi mély titkok emlékét. Vannak a földi életből távozók szellemei között igen sokan, akiknek nagy szükségük van a kötöttebb formák bilincseire, s ezek számára még a földi élet is elvesztett paradicsom. A Holdban, ebben a rideg és kegyetlen alvilágban megtanulnak az emberek vágyakozni a tavaszi napfény és a szeretet melege után. 2. A Holdnak Földünktől való távolsága bolygónk átmérőjének harmincszorosa, mindössze 384’400 kilométer. Csillagászati értelemben véve ez nem is távolság. S habár a legjobb csillagászati refraktorok egészen hatvan kilométeres közelségbe tudják hozni éjszakáink ezüstfényű vándorát, a tudomány mai napig nem volt képes bizonyítékokat szerezni abban a tekintetben, hogy vajon vannak-e élőlények a Holdban vagy nincsenek. A helyes megítélést megnehezíti az a körülmény, hogy a Hold ugyanannyi idő alatt fordul meg saját tengelye körül, mint amennyi idő alatt a Földet megkerüli, tehát mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Fényképfelvételek alapján megrajzolták a Hold térképét: Szelenográf-ját, s ezen hatalmas katlanokat látunk, melyeket megkülönböztetésül költői nevekkel illettek. A baloldal alsó (északi) féltekéjén két tojásdad alakú, zárt sík látszik, melyeknek nevük: Válságok tengere és Derültség tengere. A többi sík összefolyik egymással s csak a tagoltság kedvéért jelölték meg egyes részeiket; itt van a Nyugalom tengere és a Termékenység tengere, az Álmok tava és a Halál tava, a Rothadás, Ködök, Esők, Szivárványok öble. Az elnevezések természetesen még szimbólumoknak sem illenek be, mert hiszen

225

ezek a homályos foltok nem tengerek, hanem csak mély síkok; víznek épp olyan kevéssé lehet a nyomát felfedezni, mint levegőnek. Mindazonáltal a csillagászok belátták, hogy az a régi elmélet, mely szerint a Holdnak abszolút nem lenne légköre, teljességgel tarthatatlan; olyan feltétlen pozitivisták, mint W. Bölsche, fenntartás nélkül elismerik ezt. A tudomány tehát már eljutott arra a feltevésre, hogy a Holdnak rendkívül ritka légköre, mely olykor a Jupiter előtt való átvonulás alkalmával megfigyelhető volt, éppen elégséges olyan magas nyomás létesítésére, mely a sűrűbb légkört a bolygó belső üregeibe beszoríthatja. Éppen így feltételezik, hogy a Hold víztartalma is bevonult a mély földalatti üregekbe. Azért emeljük ki ezeket az elméleti következtetéseket a csillagászati szakkönyvekben található számtalan feltevés közül, mert később látni fogjuk, hogy ezek a feltevések a tényleg fennálló állapotoknak felelnek meg. Bennünket már nem lephet meg ez a találkozás, hiszen tudjuk, hogy a szellemben rejtett ismeretek emlékei vannak e1raktározva és a természettudományi alapon álló, szigorúan materialista tudósok, mikor elméleteket állítanak fel, nem tesznek egyebet, mint egykori szelleméletük emlékeinek egy-egy töredékét átmentik az agyműködésük által valóságosnak érzett világba. A roppant kiterjedésű síkságok mellett pompás hegyvidékek terülnek el a Hold felületén. Égnek meredő, hatalmas sziklák között mély, tátongó kráterek fekszenek. Hogy a méretek felől némi tájékoztatást adjunk, elmond hat juk, hogy e hegycsúcsok legmagasabbja kevéssel marad alatta a mi Földünk legmagasabb hegycsúcsának, a Himalájából kiemelkedő Gaorizankar-nak, de mivel a Hold térfogata jóval kisebb a Föld térfogatánál, ez a magasság ott sokkal szembetűnőbb. A déli sarok szomszédságában levő Leibnitz- és Dörjelcsúcsok oly magasak, hogy azokon a Nap soha le nem nyugszik, ezeket tehát joggal lehet az örök világosság hegyeinek nevezni. Napfogyatkozás alkalmával mint kiemelkedő, nagy töréseket lehet őket látni. A Gaorizankar a Föld átmérőjének 1440-ed része, az említett holdhegyek pedig a holdátmérő 470-ed részével egyenlőek, tehát relatíve háromszor magasabbak. E roppant kiterjedésű holdhegységekben mintegy ötvenezer kráter látható, melyeknek méretei szintén igen csodálatosak. A földi Vezúv kráterének külső körzete 3600 méteres átmérőjű, az Etnánál a Val de Bove külső körzete 550 méteres; ezzel szemben a holdbeli kráterek némelyike, mint például a Clarius, kétszáztíz kilométer átmérőjű! Itt tehát rendkívüli méretű szakadékokkal állunk szemben, melyek mintegy bepillantást engednek a Hold belsejébe, s azt a gondolatot ébresztik bennünk, hogy ennek a sajátságos struktúrájú égitestnek az egész szilárd kérge szinte rostaszerűen át van lyuggatva, hogy tehát a Hold lakóinak élete a levegővel és vízzel együtt mélyen leszívódott a bolygó belsejébe. Ha figyelembe vesszük a szellemi életnek azt a törvényét, hogy a sűrű asztráltömegek mélyen belemerülnek a fizikai anyagba, be kell látnunk, hogy azok után, amiket a Hold asztrál szellemi életéről mondottunk, semmi sem természetesebb, mint ennek az életnek föld alá vonulása, amit a Holdon szemléltető példában láthatunk. A csillagászok már ezen a téren is jelentős értékű megfigyelésekhez jutottak. F. V Pickering, a nagyszerű amerikai csillagász, akinek nevéhez a Föld második holdjának felfedezése fűződik, sokáig rendszeresen fényképezte a Hold felületét. Már régebben megfigyelték, hogy a holdhegységek alakulatában időről időre jelentős változások következtek be; így a Bőség tengeré-nek kettős krátere, mely a csillagászati térképeken egy francia üstököskutató nevéről Messier-ként ismeretes, a XIX. század folyamán egészen deformálódott. E kráternyílások hajdan teljesen egyforma alakúak voltak, s ennek ellenére Gruythuisen már a század első felében úgy találta, hogy nem mindig ugyanolyan viszonylatban állnak egymás mellett; időről időre mintha fátyol vagy köd borulna föléjük, homályosabbaknak látszanak olyankor is, mikor a Nap sugarai merőlegesen esnek reájuk, tehát fényesebbeknek kellene lenniük. Pickering tehát ezeket a változásokat figyelte, s eközben számtalan fényképfelvétel után azt találta, hogy az egyik legnagyobb holdkráter fenekén változó sötétebb foltok jelennek meg. A nevezetes kráter az Erasztotenész, amely a Kopernikusz-krátertől északnyugati irányban fekszik. A százhúsz kilométer átmérőjű körhegység fenekén úgynevezett centrális kúp van, amely körül, mint a fényképfelvételek mutatják, különböző alakú és nagyságú foltok és sávok láthatók. A felvételekből meg lehet állapítani, hogy a különös foltok percenkénti mozgásának útja meghaladja az egy métert. A foltok különböző irányban mozognak, alakjukat és fényüket gyakran változtatva. Pickering ennek a különös jelenségnek a magyarázatára azt a megoldást találta ki, hogy a titokzatos foltok rovartömegek, amelyek tisztavirágszerű életet élvén, a napkeltével megszületnek, hogy napnyugtával ismét elpusztuljanak.

226

Hangsúlyozza Pickering azt is, hogy ezek szerint a kráterek fenekén kétségtelenül atmoszférának kell lennie, s ebben élnek a hangyaszerű rovarok. Mindössze ennyi az, amit a földi tudomány a Holdról tud. Kívülről jóllátha~uk a bolygó égi járásának minden különösségét, hegyeinek árnyékából kiszámíthatjuk a magasságok és mélységek méreteit, de nem láthatunk be a földalatti mély üregek titkaiba. Tekintsünk be most e mélységekbe mindenlátó szellemszemekkel. A Hold felszínén járva, néma és elvarázsolt álomországban érezzük magunkat. Vakítóan tiszta napfény hull a fehér sziklákra, de az ég nem mélykék színben ragyog itt, mint a Földön; az ég egyetlen, nagy, hideg és szürke lyuk, melyen felhőnek, színnek, madárnak, szivárványnak nyoma sincs. Tizennégy napig tartó, ragyogó világosság után ugyanilyen hosszú éjszaka következik, melyet végtelen csillagtenger ragyog be és e csillagok között ott halad a Föld, egyszer vékony holdsarló módjára, majd egyre növekvő tányérral kiszélesedve kerek arany gömbbé, levilágítva a mély szakadékok fenekére. Az év legnagyobb részében rideg tél uralkodik a Hold felületén. Gyér hópelyhek borítják a tájat mintha megkövesült, élettelen tömeg volna itt minden: a rideg hegyóriások mély álomba merülve várják a tavaszt. A virágzás korszaka igen rövid: a tizenkét hosszú napból és éjjelből, amennyi egy évet kitesz, alig négy jut tavaszra és nyár ra. Ilyenkor kaktuszszerű, merev, tüskés és pozsgás növények lepik be a sziklákat és szinte látni lehet rajtuk, hogy mennyire igyekeznek kihasználni a virágzás és élet szűkre szabott idejét: percről percre szemmel láthatóan nőnek, sejtenként nagyobbodnak, és a tél korai beálltával egyetlen éjszakán jéggé dermed nek. Csak ilyen sajátszerű alkotású növények bírják ki a nappalok tikkasztó forróságát. Dús nedvtartalmukat a talajból szívják és bőrszerű kérgükkel eredményesen védekeznek a Nap heve ellen. Ennek a sajátszerű vegetációnak megfelelően igen különös a Hold állatvilága is. Valami különös leegyszerűsítése mutatkozik itt a máskor oly leleményes és sokoldalú szerves életnek: nagy, lomha emlősök cammognak a sziklákon, rövid lábakon aránytalan testet és ormótlan fejet cipelve. A hasonlat kedvéért talán leginkább a mi vízilovaink mellé helyezhetnénk őket. Roppant csordákban pusztítják a kaktuszerdőt s amerre elvonulnak, ott mindent letarolnak a puszta földig. Páncélszerűen vastag bőrük védelmet nyújt nekik perzselő meleg és fagyasztó hideg ellen; ez állatok valóban predesztinálva vannak arra, hogy egykedvűséggel viseljék a természet kegyetlen mostohaságának terhét. Nevükben benne van bárgyúságuk és tehetetlenségük: holdborjúknak hívják őket. A holdbeli állatvilág ezen a fő fajon kívül igen fogyatékos és variációban felette szegény. A nagy, tátongó üregek, mint kiégett szemek, merednek az ég felé. Titokzatos, nyugtalanító búgás hangzik fel a mélységből. Ember formájú lény nincs sehol. Megindulunk tehát az amfiteátrumszerű kráterek egyikének belső lejtőjén lefelé: vajon mit rejt e szörnyű mélység, milyen élet rejtőzik a Hold belsejében? A fehér sziklák lépcsőzetesen ereszkednek lefelé; itt-ott hatalmas repedések látszanak rajtuk, mintha erek volnának, pókhálószerűen szétágazva, romboló, nagy küzdelmek hevességében meg-megszakadozva. Mintha va!!1mi mesebeli hangyaboly tölcsérszerű lejáratában vándorolnánk. Ütemes csapások zaja hangzik messziről: az élet zaja egyre jobban közeledik. A kráter lejtője hirtelen megszakad. A tér kibővül: teraszszerű magaslaton vagyunk, mely felett az égető napsütés után jólesően tompa félhomály dereng. Egy kiálló szikla mellett meghúzódunk és csaknem felkiáltunk a meglepetéstől. A látvány lebilincselő és megbűvölő. Első pillanatra azt hisszük, hogy álmodunk: a hangyaboly-hasonlat képei óriás arányokban elevenedtek meg előttünk. Százával, ezrével rajzanak a hangyák a széles térségen. De milyen hangyák! Csaknem ember magasságúak: félelmetesek, hallatlan ul élénkek és fürgék. Amellett ezek a hangyák felegyenesedve járnak, mint az emberek. Mellső végtagjaikban hatalmas bárdok villognak és e gyilkos szerszámokkal szünet nélkül hadonásznak: némelyek az otromba holdborjúkat terítik le egyetlen ütéssel, mások a ledőlt állatok bőrét nyúzzák le, ismét mások széles tőkéken ütemszerűen aprítják a húst, s bárdjaik még félhomályban is úgy ragyognak, mintha színaranyból volnának kovácsolva. Kolosszális méretű disznótor lehet ez, ahol patakokban folyik a vér és hegyes kúpokban áll a párolgó nyers hús, szinte kibírhatatlan szagot árasztva és a gyilkolás dögleletes izgalmát terjesztve... A csodálkozásnak azonban itt nincs helye, hiszen nem földi szemnek való látvány ez. Holdbeli fogalmak szerint mindez egyszerű és természetes. Az óriási hangyák az itteni emberek; ilyen formát adott szervezetüknek a bölcs természet és annak még bölcsebb alkotója. Bárdjaik tényleg színaranyból vannak,

227

mert az arany a Holdban a legmegszokottabb és legközönségesebb fémek egyike. A munkások pedig, akik nagy tömegben oly serényen dolgoznak: hentesek, akik a holdlakókat ellátják a szükséges élelemmel. Majdnem minden kráterbejárónál megismétlődik ez a kép. A hentesek céhe igen hatalmas; azok a holdlakók, akik ehhez a társadalmi osztályhoz tartoznak, életük egész folyamán semmi más munkát nem végeznek, csak ölnek és húst darabolnak. Tökéletes munkafelosztás uralkodik itten. Gondoljunk csak a földi hangyák és méhek életére. A nálunk látható hangyabolyokban és méhlakásokban uralkodó feltétlen szolidaritás, mely mellett az egyén élete teljesen felolvad a közösség érdekeinek szolgálatában, a Hold lakóit szigorúan elkülöníti egymástól és az egész ottani emberiséget kasztokra osztja. A hentesek foglalkozása igen fontos, mert a föld alatti társadalmak fennmaradásának alapfeltétele a tömegtáplálkozás helyes biztosítása. Ha az üregekben mind mélyebbre haladunk, a kép megváltozik. Zúgó tengerek áramlanak a föld alatti nagy térségeken; a nadírt kereső szem itt nem az ég ölelkezését látja a földdel, hanem sziklaboltozatok roppant íveit, melyek az üregek nagy távolságaiban a vizekbe hanyatlanak. Sötétség nincs sehol; a napfény ugyan ilyen mélyre nem hatol le soha, de van mesterséges világítás: láthatatlan fényforrásokból enyhén foszforeszkáló, kékes színű, szétszórt fény ömlik el a tájon. Városok sorakoznak egymás mellé, vasutak futnak el mellettük, sűrű sorokban özönlenek a munkára sietők; valóban, ennél sajátságosabb társadalmat, ezer méternyire a Hold külső felszíne alatt, bajos lenne más égitesten elképzelni! A holdbeli embereknek mindez így természetes. Egy abszolút materiális alapon álló, modern író, H. G. Wells, akinek csodálatosan teremtő fantáziáját annyiszor megbámultuk, regényt írt a holdlakókról, akiket ő szeleniták-nak nevez. Isten tudja, hogyan jutott ő ezekhez az adatokhoz, melyek a valóságot olyan meglepően megközelítik? Wellsnek mindenesetre sejtelme sincs róla, hogy mialatt ő London közelében, egy kerti cottage loggiáján hintaszékében szundikál, szelleme messze kalandozik idegen égitesteken, hogy regény témákat gyűjtsön, melyek másnap ragyogó színekben fogják színezni fantáziája csapongását. Mindenesetre kölcsön vesszük tőle az elnevezést, hogy egyszerűbben tudjuk kifejezni a dolgokat. A szeleniták tehát - mint ezt társadalmuk sajátságos berendezéséből sejteni is lehet - nem mind egyformák. Ahogyan a földi hangyatársadalmak és méhcsaládok királynét, munkásokat és katonákat nevelnek maguknak és külön testi szervezetű lényekre bízzák az utódok felnevelését, úgy a szeleniták is hivatásuknak megfelelően fejlesztik ki társadalmuk egyedeit. A kicsinyfejű, villogó szemű holdlakók a katonák kasztja; éles és hegyes csápjaik villanyos ütéseket mérnek az ellenfélre és ezek az ütések rendszerint halálosak. Az egyes társadalmi közösségek állandó harcban állnak egymással. Vezérlő eszméjük a józan, becsületes önzés: vágd le ellenfeledet, hogy biztonságban élhess. Az ilyenszerű törvények példátlan hősiességre és kötelességteljesítésre nevelnek; erény csak egy van: a minden egyéni véleményt és létet az egésznek feltétlenül alárendelő szolidaritás. A katonák kasztjának feladata az, hogy a városokban élő felsőbbrendű kasztnak, a tudósok társadalmának zavartalan életét biztosítsa. A tudósok testi alkata különbözik a katonákétól: jelentékenyen nagyobb fejük van a megnövekedett agysejtek elhelyezésére. A városokban élő tudósok királyt nevelnek maguknak; ők kormányozzák a fizikai munkával foglalkozó, alacsonyabb néposztályokat, ők döntenek háború és béke felett, intézik a népszaporodási ügyeket és általában ők gondolkoznak a többiek helyett. A legkülönösebb ebben a hangyatársadalomban az, hogy a Hold lakói, e különös lények, akik éles és kellemetlen cincogással, heves taglejtések kíséretében fejezik ki gondolataikat, bizonyos területen amint majd látni fogjuk, a technikai ismeretek terén - sokkal, de sokkal okosabbak, mint a földi emberek. Olyan műszereik és technikai berendezkedéseik vannak, amelyeket méltán megirigyelhetünk, s ez annak a jele, hogy a technikai ismeretek fejlettsége nem jelent egyúttal magas szellemi színvonalat. De csodálatos az is, hogy bizonyos földi rovarfajoknak társadalmi berendezkedésében teljesen hasonló elvek érvényesülését szemlélhetjük. Újból utalunk itt Maeterlinck nagyszerű intuícióval megírt könyvére, melyben a termeszek életét rajzolja. Ausztrália és Afrika egyes vidékein mérföldes területeken sűrűn egymás mellett állnak a termeszek telepei, melyek egyiptomi gúlákhoz vagy gótikus templomokhoz hasonlítanak, szinte kísértetiessé téve az egész tájat. E kőkemény és sziklaszilárd épületek néha több emeletnyi magasak, cementszerű anyagból építettek, és a föld alá éppen annyira bemélyednek, mint amilyen magasan abból kiemelkednek. Itt élnek, a föld alatt, a néhány milliméteres állatkák milliói, vakon, teljesen magukra

228

hagyottan, a legridegebb és legmostohább életviszonyok között, az egyenlítő övének gyilkos melegében, a hőség elől éppen úgy a mélybe húzódva, mint a holdlakók. A termesztelep életében tökéletes társadalmi és gazdasági kommunizmus uralkodik. A telepnek milliószámra nyüzsgő népe legalább tízféle társadalmi osztályra oszlik, de igazán nemzetfenntartó szerepe csak három kimagasló osztálynak van: a katonák, munkások és szaporítók osztályának. Itt is van király és királyné; a királyné a rendes nagyság húszszorosára nő és négy-öt éven át szakadatlanul, éjjel-nappal rakja petéit, átlag másodpercenként egyet. Telhetetlen szájába a munkások százai öntik a táplálékot, míg egy másik raj elhordja a petéket és ezekből, egyedül a szisztematikus táplálás és nevelés művészetével, katonákat, munkásokat és szaporítókat nevelnek. A katonák önmaguk testéből fejlesztik ki fegyverüket: óriásira megnövelt, eltorzított állkapcsaik a test többi részénél nagyobbak és félelmetesek. Ók is vakok, de rettenthetetlen harcosok. A munkások az építkezéseket végzik és hosszú föld alatti folyosókon hordják össze a táplálékul szolgáló cellulózt; egyedül ők azok, akik a társadalom többi osztályának tagjait táplálni tudják. A munkások beleiben ugyanis élősdiek élnek, amelyeknek kedvéért állandóan 35 fokos hőségben kénytelenek tartózkodni; ha egy katona megéhezik, egyszerűen megérint csápjával egy arra haladó munkás termeszt és ez azonnal rendelkezésére bocsátja beleinek megemésztett tartalmát. A szaporítóknak kifejlett szemük és díszesen csillogó szárnyuk van. Százezerszámra nyüzsögnek a föld alatti palotában, de mivel csak egy királyra és egy királynéra van szükség, a többi egy enyhe, szép tavaszi napon, különös izgatottság lázától ragadtatva, hatalmas rajban hirtelen kirepül a bolyból, miközben a katonák félelmetes csápjaik összeütögetésével nászindulót vernek ki tiszteletükre... A kirepülő nyílást hamar elfalazzák a munkások és a kivándorlók egynapi fürdés után a napsugárban, holtan zuhannak le a magasból, hogy a hangyák és madarak ünnepi tort ülhessenek felettük. A termeszek életének a holdlakók életével való csodálatos hasonlósága azt a gyanút ébreszti fel, hogy a földi rovarvilág fejlett társadalmának szellemi tartalma a Holdban éri el először az emberi fokozatot és ezért létesít ott olyan társadalmi berendezkedést, amelynek alapelveit a rovarfejlettség színvonalán idegzette be szellemi öntudatába. 3. Körülbelül száz éve annak, hogy Gruythuisen Ferenc csillagász különös jelenséget vett észre a Holdon. Azt állította, hogy egyetlen központból pókhálószerűen szétfutó nyílegyenes, fénylő vonalakat vett észre, melyek közül kettőt-kettőt ferde harántvonalaknak rendkívül szimmetrikus rácsozata látszik összekötni. Ezt a csodálatos felfedezést, mely nyilván bizonyította volna a holdlakók teljes geometriai felkészültségét, utóbb sokan kétségbe vonták, ma azonban, amikor pompásan nagyító refraktorok állnak rendelkezésünkre és a fotografáló lemez érzékenysége segítségére jön szemünknek, már egészen bizonyos, hogy Gruythuisen jól látott: a Hold felszínén geometriai idomok igen nagy számmal találhatók. Fényes csíkok húzódnak keresztül óriási távolságokon és ezek a csíkok nem légvonalban haladnak, hanem a talajhoz vannak kötve. A Messier nevű kettős kráterből csak az egyik oldal felé indul ki két csík, a déli félgömbön látható Tycho Brache nevű, nem is túlságosan nagy üregből sugárszerűen mintegy száz ilyen fénycsík nyúlik ki, s egy részük még a Holdnak sohasem látható másik oldalára is átnyúlik. Ha a fősugárnak egyetlen rövid megszakítását figyelmen kívül hagyjuk, ami talán csak optikai csalódás, akkor azt találjuk, hogy ez az egyetlen fénysáv háromezer kilométernyi távolságot köt össze nyílegyenesen. A Tycho Brache nevű gyűrű teknő valóban úgy fest, mintha a holdlakók ezen a nyíláson át üzenetet akarnának küldeni az egész világnak... Nem töltünk sok időt annak a számtalan elméletnek az ismertetésével, amiket a földi csillagászok e titokzatos fénysávok magyarázatául kitaláltak. Bizonyára nem lávafolyamok rajzolnak a Hold felszínére mértani pontosságú idomokat. A fénysávok: a Hold belsejéből előtörő, roppant tömegű fémrudak erdeje, emberi leleménnyel és szorgalommal megépített technikai felszerelés, melynek segítségével a szeleniták szikratávírójeleket sugároznak ki a Végtelenség felé. Igen: a holdlakók elektrotechnikai felkészültsége réges-régen meghaladta már a „teremtés koronájá”-nak gúnyolt földi ember tudásának határait! A holdlakók évszázadok óta érintkeznek naprendszerünk egyik igen fejlett bolygójának, a Marsnak tudósaival, s nem tudnak hova lenni a csodálkozástól, hogy az a fényes, nagy

229

égitest, amely éjszakáikat beragyogja, s amely csak egy ugrásnyira esik az ő szerény kis égitestüktől, a Föld nem tudja viszonozni üdvözletüket! Sőt nemcsak viszonozni nem tudja, de még felfogni sem képes a Holdról kisugárzott elektromos jeleket. A szeleniták tehát, akiknek különben nem sok véleményük van a szellem morális emelkedettségének állapotáról, arról vannak meggyőződve, hogy a Földön nagyon is visszamaradott műveltségű, igen fejletlen emberi társadalom lakik, ha ugyan a mi rendületlen némaságunkból azt nem következtetik, hogy bolygónknak kihűlt, élettelen égitestnek kell lennie... Valóban, csodálatosak az Isten útjai! A Holdban él egy igen népes szellemraj, mely a természeti törvények ismeretében és a természeti erők felhasználásában a mi fogalmaink szerint bámulatos tökéletességre fejlődött. A holdlakók mesterséges elektromos világítással fényt sugároznak szét a föld alatti üregekben; vasutakat és nagy tengeri hajókat hajtanak elektromos erővel; fémeket galvanizálnak, fényképeznek, vegyi bomlásokat idéznek elő, s szinte mesterek olyan területeken, amelyeken mi még kezdő tanoncok vagyunk. Antennarudaik színaranyból vannak és sajátságos rendszer szerint csoportosítva, több száz méternyire nyúlnak fel bolygójuk ritkás légkörébe. Szakadatlanul érintkeznek nemcsak a Mars bolygóval, hanem idegen naprendszerek lakóival is; gondolataik szinte másodpercenként itt száguldanak el mellettünk és nekünk erről a gondolatáramlásról halvány sejtelmünk sincs! Ez a sajátszerű helyzet, egybevetve mindazzal, amit a Hold szellemvilágának fejlődési állapotáról e fejezet első részletében mondottunk, napnál fényesebben megvilágít egy rendíthetetlen szellem életi törvényt: azt, hogy a technikai ismeretek fejlettségi foka független a szellem abszolút fejlettségi állapotától. A tudás maga nem emel magasra. Ez a méla akkord legyen vigasztalásunkra nekünk, szegény földlakóknak, akik még nem tudunk szikratávíró útján összeköttetést létesíteni más csillagvilágokkal, amikor földi életünk nagy szenvedéseiben és megpróbáltatásaiban sejtelemszerű fénnyel feldereng előttünk az értelmi fejlődésnek az a boldog és szépséges távlata, amit a szeretetre való képesség nyit meg az Istenhez vágyó lélek előtt.

230

MERKÚR 1. A gyűlölet és harag régiója 2. Küzdelem az emberhúsért 3. Láthatatlan papi fejedelmek 1. Amikor a Divina Comoedia látnoki erejű szerzője leírta a pokolnak azt a körét, amelyben a gyűlölködők és haragosak fogaikkal egymást marcangolják, talán a Merkúr bolygó lakóinak sűrű vérébe mártotta tollát s ebből a barna-fekete és keserű tintából rajzottak elő azok a kétségbeejtően vigasztalan képek... Mert naprendszerünknek ezen a kicsiny bolygóján az élet inkább pokolhoz hasonlít, semmint emberi léthez. Ha a Hold a földi szférákból kivetett sűrű szellemegyéniségek száműzetési helye, akkor a Merkúr viszont a magasabb szellemi fejlődésre képtelen makacsok és gyűlölködők börtöne, szenvedélytől elvakult, rideggé merevült lelkek szomorú tanyája. Csak mély anyagvilágok nevelnek ilyen szánandó teremtményeket. Csak a Földről és Marsról lezuhant szellemtestvérek szoktak ide vándorolni; a Vénusz szférájában, vagy ennél magasabb világokban élő szellemek, akiknek asztrálteste már megtisztult a durvább rezgések színeitől, ilyen mélyre alig süllyedhetnek. Tagadhatatlan, hogy az érzelmi élet hullámverései bizonyos fejlődési fokra vallanak az olyan szellem életszínvonalával szemben, aki a közöny szürke ködébe burkolózva csak nagyon csekély fogékonyságot mutat kívülről érkező benyomások iránt. Aki már gyűlölni tud, az nem áll nagyon messze attól, hogy szeretni is tudjon; lelkében az érzelmi élet emóciói nyugtalanságot, vágyat, akaratot ébresztettek és ez a mozgalmasság feltétlenül szükséges a fejlődés magasabb fokozatainak megközelítésére. De vannak szellemek, akiknek lelki egyensúly túlságosan hamar felborul; ezeknek asztráltestük az önzés megmerevedett burkában különösen ingerlékeny és szerfelett fogékonya haragnak ama rezgéshullámaival szemben, melyek az asztráltestet égő, vörös színbe borítják. Ezeknek a fejletlen, gyengeakaratú lényeknek iskolájuk a kicsiny Merkúr bolygó. Gondoljuk csak el, hogy milyen nehéz lehet a mélységből feltörekvő szellemiségeknek leszokniuk a kedélyélet nyugtalan háborgásairól? Az állatvilágból kiemelkedő szellemlény mindenkivel harcban állt eddig, aki táplálékát veszélyeztette; az elemi szellemcsoportok megszokták a roppant élénk mozgalmasságot. A légköri szellemek szabadon száguldottak és viharszerűen űzték a felhőket hegyen-völgyön át; a tűzszellemek, ha egyszer kiszabadultak zárt formáik közül, a rombolás mámorában tépték, szaggatták az anyagot; a földszellemek sziklákat repesztettek meg jókedvükben és megrázták a földet a városok alatt; a vízszellemek pusztító árvizeket zúdítottak sűrűn lakott helyekre. Indulataik hevessége volt erejük és kiválóságuk. Most ezeket a nyers ösztönöket el kell csendesíteniük magukban, hogy tisztább és finomabb rezgésekre való fogékonyságot fejlesszenek ki asztráltestükben.· De nemcsak felfelé törekvő szellem csoportok állomása a Merkúr, hanem olyanoké is, akik haladottabb világokban nem tudták helyüket jól megtalálni. A Földről sűrű rajokban jönnek ide néha az elesett vándorok. Jönnek kényszerítve, sírva, átkozódva, de jönnek néma megadással is. Akik itt fent elhibáztak valamit, vezeklő, szomorú sorsot kérnek ott lent és kérésük hamarosan teljesül: meghalnak másokért, hogy levezekeljék egykori mulasztásukat s a kiegyenlítés örömével térhessenek vissza a régi keretek közé. Sehol sem lehet annyi terhet és szenvedést vállalni, mint a Merkúrban. Azért haladni vágyó földi szellemek, akik karmáikat összesűrítve akarják kiegyenlíteni, gyakran jönnek ebbe az önkéntes száműzetésbe. Kevés ember él a Földön, aki ezt az eleven poklot ki tudta kerülni. 2. A Merkúr bolygó nyolcvannyolc nap alatt körülszaladja a Napot, s mindössze csak ötvenhatmillió kilométernyire esik tőle. Ebben az aránylag csekély távolságban erősen ki van téve a Nap sugarainak, s a meleget osztó tűzgömböt a merkúrlakók még naptávol (aphelium) idején is négyszer olyan nagynak látják, mint a mi Földünkön. Napközelben (perihelium) tízszeresnél nagyobb a Nap golyója. El lehet képzelni, hogy

231

milyen tikkasztó ott a forróság, ahol a perzselő sugarak kiszárítják a folyamokat, felperzselik a növényzetet és minden élőlényt elcsigáznak gyötrő szomjúság által. Néhány hetes virulás után tényleg meghal a természet; a kopár, forró sziklákon csak aszott fű terem s a fák, melyek igen mélyen földbe eresztik gyökereiket, levéldíszüktől megfosztva, csupasz ágaikkal és törzseikkel halottakként merednek az ég felé. Szörnyű viharok dúlnak, de eső nagyon ritkán esik. Az erdők mélyén vad és rettenetes állatfajok rejtőznek; vándorpatkányok raja pusztító hadseregként vonul végig a tájakon; kígyók, hüllők, csúszómászók és ezekhez hasonló, undort gerjesztő állatok leselkednek áldozataikra. Itt minden élőlény vérengző és mindenki másnak az életére tör, még maga az ember is. Bajos ezekre a szánalmat keltő, vad lényekre azt mondani, hogy „emberek“. Pedig mégis azok. Formátlan testűek, hajlott hátúak és szőrösek; ruházatuk csak annyi, amennyiről a természet gondoskodott. Agyuk hátraszorult, előreálló alsó ajkuk állati külső benyomását kelti s ez a kedvezőtlen kép még zordabbá válik, ha elővillan erős fogazatuk. Talán a vad disznók lomha teste hasonlít rájuk legjobban, de a merkúrlakók nem lomhák, hanem nagyon is fürgék. Csapatosan élnek, s földbe vájt barlanglakásokba húzódnak a nap heve elől, de szerelmi idejük fellobbanó tavaszában párosan csatangolnak az erdőben. Utódaikat egyszerűen elhagyják; a gyermekek úgyszólván néhány napos élet után már maguk keresik meg élelmüket és sohasem ismerik meg szüleiket, hacsak harcban nem, amikor minden aggodalom nélkül egymásnak rohannak. Ezeknek a félállati lényeknek elemük a harc. Páratlanul hevesek és makacsok; dühük nem ismer határt, ha arról van szó, hogy ki ölje meg a másikat? Az év nagy részében összeszáradt füveken és aszalt húson élve, legfőbb szenvedélyük a friss húsra való vadászat; ezért kedvelik a harcot is, mert a legyőzött ellenfelet menten fel lehet falni, s a győzelmi mámor öröméhez a jóllakottság érzése járul. A merkúrbeliek életét tehát ezzel a különösen hangzó jelszóval lehet leghívebben jellemezni: küzdelem az emberhúsért! Nem kell nagyon csodálkozni a viszonyok durvaságán. Az élet keretei aszerint alakulnak, amilyenek a benne elhelyeződött szellemlények. A merkúrbeliek önzőek, nyersek, erőszakosak és bosszúállók; erkölcseik tehát olyanok, amilyenek ők maguk. Náluk senki sem háborodik fel az emberhús-evésen, sőt mindenki a győzelem jóleső örömével vesz részt ebben a gasztronómiai élvezetben. Ha az ilyen merkúrlakók fejlődésük későbbi folyamán a Földön reinkarnálódnak, értelmi színvonaluknak megfelelően szigetlakó vad néptörzsekhez csatlakoznak és ha szerét ejthetik, ismét ráadják fejüket az emberevésre. A polinéziai szigetlakó és a merkúrlakó között sokkal kisebb a különbség, mint a világegyetem bármely pontján feltalálható legalacsonyabb típusú ember és az állatvilág legmagasabb fokú képviselője között. Csak a bölcs földi ember nem érzi ezt, mikor a majmot vallja közvetlen ősapjának. Az éhségen kívül igen nagy szenvedést jelent a Merkúr bolygó lakóira az ivóvíz gyakori hiánya. Nagyon kevés patak szeli át az erdős, sziklás területeket, de ezek a szárazság beálltával menten kiapadnak. Esőnek hetekig híre-hamva sincs; még jó, ha némi gyér felhőzet van az égen s mérsékli valamennyire a heves napsütés erejét. Ha olykor eső permetez, a tikkadt barlanglakók féltett kincsként gyűjtik össze a cseppeket, eloltják szomjúságukat s a megmaradt vizet rejtekhelyeiken felraktározzák. Csak a bolygó északi sarkvidékén van tenger, de itt a természeti viszonyok mostohasága miatt igen gyér a lakosság. Egyetlen nagy folyó szeli át a Merkúr felületét az egyenlítő táján; ennek mentén állandóan élénk az élet, de a letelepültek gyakran csak nagy harcok árán tudják kedvező pozícióikat megtartani. Ezekben a harcokban sajátságos összetételű robbantószert használnak, ami készen áll rendelkezésükre bolygójuk belsejében. Ha nem harcolnak, akkor sziklákat repesztenek, mély üregeket vájnak, s így keresik a rejtett forrásokat. Az ekvatoriális folyóvíztől északra eső, tagoltabb és szelídebb területeken némileg civilizáltabb törzsek laknak, melyek a déli törzsek vadságát már levetkőzték. Vezetőik rendszerint magasabb bolygókból érkezett szellem testvérek, akik hivatást vállalva szállottak le ebbe a mély és vigasztalan anyagvilágba. Sorsuk rendszerint tragikusan végződik: ha nem tudnak többé vizet varázsolni a sziklából s nem tartóztathatják fel a karma törvényeit: a feldühödött lakosság megöli és felfalja őket. 3. A Merkúr lakóinak sejtelmük sincs szellemi életről. Azok a földi tudósok, akik a vallásos érzelmek születését

232

a vademberek babonás félelmével szokták összhangzásba hozni, itt azt a sajátságos megfigyelést tehetnék, hogy ezek a nagyon fejletlen emberek egyáltalán nem is babonásak, tehát a vallásos hangulat nem származhat tudatlanságból. Azt valahogyan észrevették, hogy a víztől függ életük és haláluk, ennélfogva különös tisztelettel viseltetnek a víz iránt. Évezredek hosszú tapasztalatai alapján megfigyelték a vízbő és vízben szegény esztendőknek a merkúrbeli emberiség cselekedeteivel való titokzatos összefüggését is, mert észre kellett venniük, hogy ha erkölcseik valamennyire szelídültek, akkor új források fakadtak, ha pedig erőszakos vadságukat nem fékezték, a meglevő források is kiapadtak. Így valami sejtelmük támadt a karma kérlelhetetlen törvényszerűségéről, de odáig még nem jutottak el, hogy e törvény őréül egyetlen hatalmas szellemegyéniséget, egy láthatatlan isteni lényt fogadjanak el. A Merkúr lakói testi haláluk után a szelleméletben még fokozottabban szenvednek a szomjúság miatt. Az asztrálélet a fizikai testben töltött életnek mása lévén, a gyűlölködő és makacs hajlandóságok ott is felkavarják a szellemek nyugalmát s ezeknek az asztráltestben élő szellemeknek sejtelmük sincs arról, hogy ők fizikai értelemben már meghaltak. Tehát éppen olyan nagy szükségük van felsőbb irányításra és gondoskodásra, mintha szőrös vadakként az erdőkben élnének. Ezeknek az asztráltestben élő merkúrlakóknak magasabb bolygókból érkezett, fejlett szellemegyéniségek a vezetőik. Igen nagy számmal vannak ott a Földről és Vénuszról jött szellemek, akik mint láthatatlan főpapok, önként vállalt hivatást teljesítenek. A legnehezebb feladatok egyike ez, mert nyers ugart kell feltörni a lassan ébredező szellemi öntudat számára. Napjainkban éppen folyamatban van egy igen nagy arányú szellemi akció. Évtizedek óta fáradoznak a szellemi vezetők azon, hogy a Merkúr lakóinak lelkébe bevigyék a halottak megbecsülésének érzelmét és elfogadtassák velük a holttestek eltemetésének szokását, mert ezzel a szokással fel lehetne ébreszteni azt a gondolatot, hogy a halál után is van továbbélés. Nehéz és lassú munka, de Isten segítségével máris szép eredményekre vezetett. A szellemi segítők teljes odaadással fáradoznak, a mű sikere érdekében olykor testbe is öltöznek, prófétákká és királyokká lesznek, hogy tragikus halálukkal megpecsételjék áldozatukat... O, milyen lehangolóan sivár és szomorú tartomány ez! Isten fenséges művét, a szépséges természetet így varázsolja pokollá a maga számára az ember. Az ember, aki Isten lehetne, s aki állati sorba taszítja le magát!

233

MARS 1. Egy megrozsdásodott világ - víz nélkül 2. Polipemberek kommunista társadalma 3. A tudomány istenítése 1. Égő, vörös csillag az ég alján, háborúk, nagy tüzek és veszedelmek szimbóluma, mely végzetszerűen és gyakran éreztette már befolyását a mi Földünk történetére: ez a Mars bolygó, legközelebbi szomszédunk a naprendszerben. Ősidők óta sejtjük, hogy felszínén magas színvonalon álló emberi kultúra virágzik, hiszen a szabályos geometriai alakokat mutató csatornák, melyeket távcsöveinkkel megfigyelhetünk, ezt eléggé világosan revelálják - de az anyagba zárt földi értelem még sohasem tudta egyetlen világos sugárral áttörni a távolság ködét. Szellemi szempontból a Mars és Föld között állandó az összeköttetés. Gyakran érkeznek hozzánk magas fejlettséget sugárzó intelligenciák, akiknek az a hivatásuk, hogy a Föld lakóit egy-egy újabb találmánnyal megismertessék; a földi emberek lelkében sokszor élnek öntudatlan marsbeli emlékek. A XVIII. század elején élt szellemes szatíraíró, Jonathan Swift, 1720-ban írta Gulliver utazásait, megrajzolván egy sajátságos világ társadalmának életét az ő ritka éleslátásával és jellemző erejével. A földi csillagászok akkor még egyáltalán nem ismerték a Mars holdjait és nagy feltűnést keltett, hogy Swift képzeletbeli világának emberei még azt is tudták e holdakról, hogy az egyik tíz óra alatt, a másik pedig huszonegy óra alatt futja körül az anyabolygót. Egy másik nagy szellem, Voltaire, 1750-ben ír a Mars holdjairól Micromegas című fantasztikus regényében. Voltaire a világmindenségben utaztatja regényének hőseit, akik elhagyván a Jupitert, két kicsiny holdat láttak a Mars körül keringeni; e holdak olyan parányiak voltak, hogy az égi utasok nem mertek rajtuk tanyát ütni, félvén, hogy nem találnak annyi helyet sem, amekkorán fejüket lehajthatnák. Több mint száz év múlva, csak 1877 -ben fedezte fel a Mars két holdját Hall Asaph, a washingtoni csillagvizsgáló tudósa, és a műszerekkel végzett megfigyelések nagyjában megerősítették a látnoki erejű költők adatszolgáltatását. A két hold közül Phobosz 7 óra 39 perc alatt, a Deimosz pedig 30 óra 18 perc alatt fordul meg a bolygó körül; egyiknek átmérője mindössze tíz kilométer, a másiknak tizenkettő. A művészlélekben tehát kell lennie valami különös megérzési erőnek, ami átsugárzik az idők ködén és megsejt igen távoli valóságokat. Finom éterikus rezgések szállnak ki a lélekből és keresik a vágyakozás tárgyát, melyben, mint valami antennában, szimpatikus remegést ébresztenek. Valóban igazat kell adnunk Bergson-nak, hogy az igazi abszolútum csak intuícióban lehet adva. A mi vágyunk e pillanatban a bíborvörös fényben égő csillagra vezet bennünket. Különös világ! Minden a Földre emlékeztet, s itt mégis sokkal elhagyatottabbaknak érezzük magunkat. Erdő koszorúzta hegyeink üde zöldjét itt hiába keressük; rideg és komor világ ez, mintha kővé dermedt volna benne a természet. Alföldjeink rengő búzavetése helyet végtelennek tetsző síkságokat találunk, melyek valami taplószerű fogású lemezek miriádjaival vannak borítva; a lemezek egymásra simulnak, mint egy cseréptetős ház sima lapjai és egészen a látóhatár széléig monoton szürkeségben, vigasztalan egyhangúságban sorakoznak egymás mellé. A Mars flórája ez: kocsonyássá fagyott növényzet a rideg talaj felett. Itt-ott megszakad a szürkeség s ott e1őbukkan a kékesfekete, kemény, kicserepesedett talaj; mintha mély gyászt viselne ez a kőkemény rög, s a repedések szélein kimarta volna a vörhenyes rozsda: mint egy-egy nyitott, nagy sebhely, úgy merednek ránk a sárgásbarna rozsdafoltok, hiszen a Mars anyagának legnagyobb része vasérc. Távolabb roppant faóriásokat pillantunk meg, de e fáknak nincsenek zizegő leveleik: ágaikról kígyószerűen gyűrűző nyúlványok csüngenek le és ahol egy-egy ízük leér a földre, az ott gyökeret ver és új életnek válik hordozójává. Némelyik faóriás egész sátorhoz hasonló, amint ezer és ezer karjával belekapaszkodik a kiaszott anyaföldbe. Messze a szemhatáron hatalmas hegyláncok húzódnak végig; feketék, sötétek, ridegek; bazaltszerűen kristályosodott, vasérccel át meg átszőtt kőzetek ezek, melyeknek oldalán hínárszerű növények csüngenek alá, mintha oda volnának fagyva a durva sziklatömbökhöz. Maga az ég is színtelen, ólmos szürkeség; a megvilágítás derült időben hideg kékesszürke, mint nálunk felhős, ködös téli reggeleken. Hegyi pataknak, tótükröknek,

234

folyóvíznek vagy akár tengernek sehol semmi nyoma. Nagy nyugtalansággal keressük az üdítő forrásvizet, mely szomjunkat elolthatná, hiszen a földi csillagászok szerint a Mars felületét keresztül-kasul szegik a nyílegyenes csatornák; hol vannak a csatornák? Roppant szélességű, mély szakadékok tárulnak elénk, oldalaikat simára csiszolta az idő foga s beláthatatlan messzeségbe vezetik tekintetünket, olyan egyenesen, amilyenekké csak emberkéz faraghatta őket, de víz az nincsen bennük. Lassanként megértjük, hogy e bolygó felületén a természet tragikus, nagy életküzdelmének tanúi lehetünk: ez egy olyan világ, melynek víztömegét az utolsó cseppig elhasználták emberek, állatok és növények. A Marson nincs víz, nincs tenger, nincs forrás; a föld alatti medencék rég kimerültek s ami talán még ennél is tragikusabb: nincs eső! Évezredek óta kiaszott e csillagvilág belseje, mint egy megkövesedett múmia. És azért mégis élnek, örülnek és szeretnek itt az emberek; a réteken szürkésfehér virágok álmodnak az örökkévalóságról és legelésző nyájak ropogtatják a fákról lekígyózó, különös alakú lombokat. Az ember a maga értelmével és okosságával úrrá tudott lenni a természeten. Gyárszerűen csoportosított, roppant épületeket látunk, melyek hatalmas készülékekhez hasonlítanak. Kéményeik nincsenek, de vékony, magas fémrudak egész erdeje emelkedik ki közelükben a földből. Búgó morajlás hallatszik, mintha milliónyi kerék forogna ütemesen. Az égbenyúló fémrudak csúcsa körül könnyű, fehér felhő jelen meg, mely egyre sűrűsödik és elkomorodik, lassanként olyanná válik, mint egy sötét viharfelhő. A kerekek egyre hangosabban zuhognak és morognak, búgó zenéjük élesebbé válik, izgatott futkosás keletkezik, haranggal jelt adnak és abban a pillanatban az a nagy viharfelhő egyszerre gomolyogni kezd, megbillen, milliónyi kicsiny esőcsepp rajzik ki belőle és úgy zuhan lefelé, mint az áradat. Az ember esőt lop az égből! Nincs a marslakók fülének kedvesebb muzsika, mint mikor a hulló vízcseppek zenéje megcsendül a roppant nagyságú házfedeleken; a felhőkből mesterségesen kisajtolt vízáradat belezuhan a csatornákba és végigfut azokon, mindenfelé életet, áldást, örömöt, felfrissülést görgetvén a lakott tájak felé. 2. Ilyenkor megélénkül az élet a csatornák mentén. Az emberek odagyűlnek és megállapítják, hogy a mérnökök derekasan működnek. Egyesek nagy puttonyokat hordanak, mások sikongva merülnek meg a hullámokban. De milyen emberek! Első pillanatra azt hihetnénk, hogy állatok. Nagy testű, lomha szörnyetegek, akik bennünket óriási teknősbékára vagy sokkarú polipokra emlékeztetnek, csak az a különös, hogy felegyenesedve járnak, akárcsak mi. Testük páncélszerű burokkal van körülvéve, melynek pikkelyei ragyognak a napfényben; barnás, szürkésfehér pikkelyek ezek, de úgy látszik, hogy az elmosódó színek nagy változatát képesek kisugározni, mert a test alapszíne egyénenként igen sok variációt mutat. Testük arányaihoz képest fejük meglepően kicsiny és ízületekkel kapcsolódik a törzshöz; a fej felső részét igen apró, fényes pikkelyek borítják. Ruházatra természetesen semmi gondjuk, a marslakók ily fényűzés re nem gondolnak. A fej nagysága náluk népfajonként igen jelentős variációkat mutat; a kisfejű fajták végzik a fizikai teendőket, építenek, csatornákat ásnak, köveket hordanak és a rendkívül nagyszámú gépek körül foglalatoskodnak; polipszerű nyúlványaik, melyek a mi karjainkat pótolják, erősek és igen alkalmazkodó képességűek. A nagyfejű fajták inkább az értelmi munkára hivatottak s ezeknek kevesebb ka~uk is van, mint a kisfejűeknek: a karok száma, mely különben mindig páros, fordított arányban van a fej nagyságával. Azt lehetne hinni, hogy az értelmi munkások jelentékeny nagyobb tömegű agyvelővel rendelkeznek, s ezért van szükségük nagyobb fejre; ez a feltevés azonban nem helytálló, mert a marslakók agyrendszere nem is a fejben, hanem a páncél szerű burokkal védett törzsben van. Csontrendszerük nincs. E sajátságos külsejű emberek tisztán húsevők; az állatvilággal állandóan nagy harcban állnak, pedig az állatok külsejükre nézve sok hasonlóságot mutatnak az emberekhez. A leölt állatok húsát és vérét roppant edényekben feldolgozzák és valami nyálkás, barna színű, egészen egynemű pépet készítenek, amit üvegszerű edényekbe helyeznek és onnan felszívnak. E táplálék a mi érzékeinkre nézve nemcsak színénél és összetételénél, de penetráns illatánál fogva is szinte undorító, ők azonban igen ízletesnek találják. Ritkán esznek, de akkor nagyon bőségesen ellátják magukat. Foguk nincs, de mivel a táplálkozás módja meglehetősen primitív, erre nincs is szükségük. A növényi táplálék a Marson csak állatoknak való. A mi szűkös földi agyunkba nehezen fér be az a gondolat, hogy ilyen külső alatt, az anyagiasságnak ily

235

durva köntösében sugárzó, tiszta értelem lakozhat. Értelem, mely a marslakót a természet titkainak ismeretére, fizikai, kémiai és csodálatosan mély természettudományi megfigyelések mesteri felhasználására vezeti. Technikai ismereteik olyannyira bámulatosak, hogy a mi számunkra szinte felfoghatatlanok; építészeti remekműveik tökéletek és ismerik a matematika törvényszerűségeit sokkal behatóbban, mint mi. A villanyos energiát szinte korlátlanul használják, s egészen csodálatos eredményeket tudnak vele elérni. Telefonjuknak és távírókészüléküknek nincs szüksége vezetékre, még elektromos világításuk is drótnélküli berendezésű. Tudnak távolból fényképezni, hangokat és színeket telegrafálni; a rádióhullámok minden alkalmazását ismerik. Mint láttuk, tudnak légköri nedvességet lecsapol ni kémiai úton; a légköri villamosságot éppen úgy felhasználják, mint a bolygó belsejében felhalmozott és a vasérc-telepek által lekötött roppant mennyiségű elektromos feszültséget. Nagy tömegben előforduló nemes érceiket és drágaköveiket művészi tökéletességgel dolgozzák fel. Szikratávíróik által állandó érintkezést tartanak fenn más bolygókkal, többek között a Föld Holdjának lakóival, a rádióhullámok felvételére alkalmas refraktoraikkal pedig egészen jól láthatják a mi földünk felszínén végbemenő eseményeket. Kíváncsiságukat nagymértékben izgatja a Föld és nehezen tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy minden fáradozásuk ellenére nem tudnak velünk érintkezésbe lépni; kísérleteik eredménytelenségét nyilván a mi technikai kultúránk fogyatékosságával magyarázzák. E sajátságos világ társadalmi életében olyan törvények uralkodnak, melyeket mi nagyon nehezen tudnánk megérteni. A magántulajdont és az anyagi önzést egyáltalán nem ismerik. A javak szabadok és senki által le nem foglalhatók. Mikor a földi fantaszták ily tökéletes egyenlőségről és ideális kommunizmusról ábrándoznak, nem veszik számításba, hogy a földi emberek lelki berendezésre, képességekre és hajlamokra nézve milyen rendkívüli mértékben különböznek egymástól, vagyis figyelmen kívül hagyják, hogy igazi egyenlőség csak igazán egyenlők között lehetséges. A marslakók tudják ezt. Náluk azok az emberek, akik észbeli képességekre és lelki fejlődésre nézve testvéri rokonságban állnak, mind külön társadalmi közösségbe tömörülnek s csak az ilyen társadalmi érdekcsoportokon belül léptették életbe a vagyonközösséget. A mérnökök által szabályos geometriai idomok szerint megszerkesztett csatornahálózat egyúttal arra is való, hogy az elkülönült társadalmi közösségek között éles határvonalat szabjon meg. Talán sehol a világon nincs másutt ilyen érdekes államalakulás. Ha az egyes csoportok átlépik a határvonalat képező csatornákat, a szomszédos csoport tagjaival szemben már nem érzik a szolidaritásnak azt a bensőségét, amit saját fajtestvéreikkel szemben éreztek; itt már kicserélik a javakat, élénk kereskedést folytatnak, s ebben nagy segítségükre van fehéres, könnyű fémből készült pénzük. A magasabb szellemi fejlettségűek általában szeretnek a nagy fennsíkokra vonulni, az anyagban jobban elmerültek pedig a mély völgyekben élnek, s csodálatos összetartozásukat talán a hangyaboly népének megkapó szolidaritásához lehetne hasonlítani. Városaik imponálóan nagyok és érdekesek. Palotaszerű építményeik gömbfedelűek, aminek itt igen érdekes magyarázata van. A Mars bolygó ugyanis mintegy telítve van villanyossággal; a bolygó belseje roppant energiákat hord magában, savas vegyületek igen nagy tömege okozza azt is, hogy bár a Mars anyagának fajsúlya könnyebb mint a Föld anyagának fajsúlya, a gravitáció itt jóval hatásosabban működik, mint más bolygókon. A marslakók nehézkes testisége és otromba mozgása természetszerű következménye ennek. A bolygó villanyosságának kisugárzása azonban igen erős: hegyes fémcsúcsokon, hegyormokon, sőt a fák sudarán is széles fénymezők vibrálnak, mintegy jelezve a természet pazar bőkezűségét, amellyel e hatalmas energiát minden mértéket meghaladóan a légkörbe kiszórja. A nagy villanyos kisugárzás miatt tértek rá a marslakók a félgömb alakú házfedelek rendszerére, házaikat pedig szigetelőlemezre állítják. E pompás palotákban rendezték be iskoláikat, könyvtáraikat, laboratóriumaikat és társalgóikat, melyekben naphosszat a legélénkebb élet uralkodik; hangos beszédet természetesen sehol sem lehet hallani, mert a marslakók nem beszélnek, csak villanyos erőkisugárzás által közlik gondolataikat. A legfeltűnőbb talán mégis az, hogy nőket sehol sem lehet látni; a nők teljesen ki vannak közösítve a társas életből és nagy palotákban csoportosan elkülönítve, elzárva élnek, szinte teljesen kiszolgáltatva a másik nem önkényének, s nem ismerve más feladatot, mint amit a fajfenntartás ösztöne ró reájuk. Különös társadalmi rend ez, de nem szabad felednünk, hogy mint mindenütt, úgy itt is magasabb isteni akarat és gondviselés rendelkezett az élők sorsa felől, s a nők elnyomott helyzete világosan mutatja nekünk, hogy a Marsban jelenleg élő szellemcsoport asszonyai szellemi és morális fejlettségükben mélyen alattuk állnak a férfiaknak. Nehéz sorsukat kétségkívül ezzel érdemelték ki.

236

3. Vajon mit gondolnak és mit tudnak e sajátságos lények az élet mélyebb értelméről, a halálról és örökkévalóságról? Nem lephet meg bennünket, ha azt látjuk, hogy nagy technikai ismereteik mellett mélyen anyagiasak. Hiszen ezer bizonyítékunk van, hogy a földi tudás is gyakran elfátyolozza a szellemi látás tisztaságát és az anyagiakban megszerzett ismeret könnyen eltereli a figyelmet a lélek igazi vágyaitól. A Marsban élő emberiség évezredek óta hajszolja a tudományban való tökéletesség eszményét és ezért nem tudott mai napig sem belelátni az élet örökkévalóságába, az isteni titkok szépségébe. És itt találjuk meg a magyarázatát a mi újabbkori földi korszakaink materiális világfelfogásának is, hiszen a Marsból ide áttelepült latin szellemcsalád természetszerűen magával hozta régi emlékeit is, mikor a természettudományi ismeretek fejlesztése céljából nagyobb tömegben kezdte a Földet elárasztani. Nos, a marslakóknak szinte sejtelmük sincs a szellemélet törvényeiről, s e tekintetben jóval elmaradtak a föld lakók kultúrája mögött. Ők még ma is természetimádók. A villanyosságot végtelenül hatalmas természeti erőnek ismerik, s mivel náluk élet és halál, szépség és hatalom e titokzatos tényezőből ered, nem volt nehéz eljutniuk addig a gondolatig, hogy a villanyosság a világmindenség urának megjelenési formája. Igen: a marslakók egyistenhívők és istenüket a villanyosságban tisztelik. Templomaik vasnál keményebb fémből készült, hatalmas félgömbök, melyek üvegalapon állnak, hogy a talaj villanyosságától szigetelő réteg által legyenek elválasztva; a templom belsejében a készülékek egész légiója villanyos kisülések létrehozására van berendezve. Istentisztelet alkalmával minden képzeletet meghaladó pompás színjátékban van részük az áhítatra vágyakozóknak: szikrák pattannak ki a fémcsúcsokból, csodálatos színharmóniában ölelkező tűzcsíkok futkosnak keresztül-kasul a templom belsejében, s az emberek az ámulat ájulásában leborulva imádják e káprázatos szikraesőben a mindenség örökkévaló alkotóját... - A marslakók rezgéskisugárzása - beszélte nekem egy médiumi képességekkel megáldott egyéniség, akit kikapcsolódás alkalmával szellemi vezetők a Marsra vezettek -, nyugtalanítóan és taszítóan hatott reánk. Jelenlétünk azonban őket is erősen nyugtalanította. Hatalmas teremben, melyben villanygépek zakatoltak, kíváncsiságból közeledtünk az egyik gép felé, s abból hirtelen halványsárga láng csapott ki, jelezve a mi közellétünket. A marslakók, a villanyos tünemények mesteri megfigyelői, e jelenséget rögtön észrevették; azelőtt fesztelenül jártak-keltek, most mindig óvatosan kikerültek bennünket. Nem tudták, hogy kik vagyunk, hiszen ők a szellemtant nem ismerik, de megéreztek bennünket, féltek és undorodtak tőlünk. Sejtelmük sem volt idegen égi testről érkezett szellemek jelenlétéről; ők csak a zavart, a rendkívülit észlelték, és ez elég volt arra, hogy idegenkedve visszahúzódjanak. Így élnek ők, dolgozva, kutatva, az alkotás mámorító lázában égve, már évezredek óta. Lelkükben ugyanolyan szürkeség, mint a levegőben. Ha éjjelente látják a csodálatos fénnyel égő csillagokat, melyek ott náluk a levegő tisztasága miatt sokkal fényesebbek, vágynak felemelkedni és megismerni új világokat. Roppant szangvinikus, lelkes emberek; nehezen veszítik el nyugodtságukat, de ha az egyensúly megbillent, a végletekig tudnak szeretni és talán még jobban gyűlölni. A jót nehezen szerzik meg, de azután szívósan ragaszkodnak hozzá, és nem könnyen buknak el a küzdelemben, amit a gonoszsággal szemben folytatnak. E mostani napokban folyó korszakuk egy rendkívüli találmány jegyében áll: közvetlen gyorsvonati összeköttetést szeretnének létesíteni valamelyik szomszédos bolygóval. Erről beszél ott mindenki, e cél érdekében versengenek a tudósok és feltalálók. A találmány lényege már tisztázva van, a biztató kezdet is sikerrel kecsegtet, így tehát teljesen jogos a marslakók nagy reménykedése. Hogy e találmány alapgondolatát megérthessük, tudnunk kell, hogy bár a Mars felületén a gravitáció nagyobb mint a mi Földünkön, a nagyszerű technikai felkészültségű marslakók már régen rájöttek arra, hogy hogyan kell a tárgyak nehézkedését a lehetőségig csökkenteni; ezen alapul vasúti berendezésük is. Vasút juk gömb alakúan letompított, zárt szekrény, mely roppant sebességgel siklik tova a kijelölt pályán, anélkül, hogy sínnel érintkezne. A vasút súrlódás nélkül, a levegőben lebegve fut pályája felett, nyilván magnetikus erőkapcsolat által ragadtatva előre. E vasútnak mintájára tervezik a légi utazásokra alkalmas közlekedési eszközt is. Hatalmas, gömb alakú szekrényt alkottak, mely parányi ablakocskák egész rajával van borítva köröskörül; a feltalálók igyekeznek saját bolygójuknak e libegő vasútra való vonzását semlegesíteni és bizonyos abla-

237

kocskák nyitva tartásával más égitestek vonzását olyannyira fokozni, hogy mozgás jöhessen létre. Mindez felfoghatatlannak tetszhetik előttünk, de a marslakók rendületlenül bíznak benne, hogy fáradozásaikat rövidesen siker fogja koronázni. Már elértek annyit, hogy a gömb belsejében helyet foglaló minden tárgy és minden ember abszolút súlytalanná változtatható és a legkisebb érintés által helyéből kimozdítható. A gömb is már tetszés szerint felemelkedik és helyét megváltoztathatja; a kísérletezők tehát teljes odaadással figyelhetik mindazokat a tüneteket, amelyeknek végleges felderítése a találmány tökéletesítését maga után vonhatja. Ők nagyon bíznak benne, hogy néhány évtized alatt a siker okvetetlenül jelentkezni fog, és nincs ma népszerűbb ember a Marsban annál, aki e tekintetben újat tud mondani, vagy felmutatni. Így hajtja a marslakókat a megismerés vágya más világok felé. De vajon nem fogjuk-e mi őket megelőzni? A mi rádiónk is a legszebb reményekre jogosít, s ha egykor tökéletesíteni fogják egy ma még ismeretlen kristály felfedezése és felhasználása által, mi talán könnyebben fogunk tudni üzenetet váltani égi szomszédainkkal. Nagyon valószínű, hogy a Föld és Mars lakóinak érintkezése egy nem nagyon messze fekvő korban be fog következni. Ha majd a föld lakók magukra vállalják azt a nagy és nemes szeretetmunkát, hogy a szomszéd bolygó emberi társadalmát megtanítsák a krisztusi szeretet evangéliumának ismeretére, ha a Föld kibontakozik a rideg anyagiasság ólmos szürkeségéből, és lakóinak szellemét tiszta eszmények fogják magukkal ragadni: akkor az összeköttetés csakhamar állandóvá fog válni és alapjává lesz mindkét bolygó további emelkedésének. A szellem erejét távolságok és fizikai akadályok meg nem béníthatják.

238

VÉNUSZ 1. A földi élet szebb és boldogabb változata 2. Opalizáló tejüveg-emberek 3. Istenhez közelebb 1. Alig van bolygó, mely ősidők óta annyira lekötötte volna a földi ember figyelmét, mint az alkony pírjában égő Vénusz, a bibliai pásztorok csillaga. Homérosz Callistos-nak, szépségesnek nevezte s a legrégibb írott emlékek szerint a babiloniak már a keresztyén időszámítás előtt 685-ben meghatározták égi pályáját, amint ezt egy téglára írott feljegyzésről olvashatjuk. Aeneas merengve nézte az aranyfényű égi csodát, mikor Trójából menekülve, új hazája felé vitorlázott; a Vénusz vezette át Columbust az óceánon, és Napóleon az egyiptomi gúlák alatt járva, babonás hittel csüngött az Esthajnalcsillag meleg ragyogásán. A jelenkori tudománynak a Vénuszra vonatkozó legfőbb megállapítása az, hogy mivel e bolygó tengelyének e1hajlása körülbelül kétszer olyan nagy, mint a Föld tengelyének e1hajlása, az évszakok ott sokkal nagyobb hőmérsékleti különbséget mutatnak fel, mint nálunk; ebből, valamint a Nap közelségéből azt következtették, hogy az ott lakó emberek a forróságtói és hidegtől sokkal jobban szenvednek, mint a Föld lakói. Látni fogjuk, hogy ez a megállapítás teljesen téves, éppen úgy, mint az a másik feltevés, hogy a Vénuszon 40-50 kilométer magas hegyláncok lennének. Az Esthajnalcsillag lakóinak élete nem súlyosabb, mint a földlakók élete, sőt ellenkezőleg: a Vénuszt inkább a boldogság, szépség és öröm világának nevezhetjük, ahol az emberek a természet dédelgetett gyermekeiként, végtelen lelki harmóniában és testi szenvedésektől mentesen élnek. A Vénuszt még nem lehet a félanyagi világok közé sorolni, de bizonyos, hogy az anyagi világok közt a legmagasabb, legutolsó fokozatot jelenti. Képzeljük el a földi életet olyan változtatással, hogy nem kell többé nehéz küzdelmet vívni a természet mostohaságával, nem kell súlyos robotot járni a mindennapi kenyérért; nincsenek többé betegségek, az emberek szépek és örök-fiatalok, egymás iránt sohasem éreznek irigységet, hanem csak szeretetet. Nem a paradicsomi állapotra való visszaemlékezés-e ez, ahol mindenkinek határtalan boldogságban van része? A Vénusz-élei a földi élet tökéletesebb, szebb és boldogabb változata. Aki a Földön megtanult érdek nélkül szeretni és másokért önzetlenül cselekedni, annak legtermészetesebb emelkedési fokozata a Vénusz, sőt az ilyen szellemek öntudatosan már fel is emelkednek a magasabb világ színvonalához, s utolsó földi életükben már ennek a magasabb világnak életét élik. Ezért van, hogy az emberiség vezető szellemei, akik a szív becsületességét vallják földi életük legnemesebb eszményéül, gyakran már idegenül érzik itt magukat, lelkükben el kívánkoznak a Földről, s rideg környezetben, önzés, kicsinyesség és rosszakarat légkörében a vénuszlakók fejlettebb etikája szerint élnek, ezáltal teljesítvén azt az utolsó, nagy próbát, amely őket egy magasabb világba való emelkedésre képesíti. Szálljunk el most gondolatban a szép Esthajnalcsillagba és pillantsunk be annak rejtelmes életébe. Csodálatos fényben ég ez a különös világ. Sok-sok új szín kavarog a levegőben, a természetnek, a tárgyaknak és embereknek gyönyörű megvilágítást adva. A színeknek pompázó orgiája ez, mintha minden lánggal égne és e lángokból kiragyogna az élet bűbájos, szent harmóniája. Az ég mély, meleg sötétlila, szinte vörösbe átmenő; teljes megvilágításnál a napfény aranya sárgássá színezi az eget, s mintha millió arany csillagparányból szőtt fátyolt borítana a tájra, úgy hullnak a fényes sugarak a levegőben. Alkonyattájt ismét visszatér a halvány ibolyaszín, hogy a kéknek mindenféle változatán keresztül átrezegjen valami meseszerűen finom és meleg árnyalatba, melynek szépsége kifejezésére földi szavunk nincsen. A légkör megvilágítása fokról fokra változik, az ég ráveti fényét a tájra, s a szivárvány minden színváltozata végigcsókolja a világot, mintha bengáli tüzek egész sorozata gyúlna ki a szemhatáron. Leszáll az est. Az alkony tüzében felragyog az égboltozat legfényesebb csillaga, a Föld... A Vénuszon soha sincs teljes sötétség és az árnyékok nem feketék, hanem mély ibolyakékek. Az ezeregy éj mesevilága reszket a gyönyörű tájak felett. Nem földi színek ezek, nem is tudjuk kifejezni az árnyalatoknak azt a roppant gazdagságát, ami itt látható. A rövid éj után ismét feldereng a hajnal színgazdagsága és a nappali fény valami olyasféle megvilágítást ad a tárgyaknak, amit mi

239

halvány rózsaszínnek neveznénk, mert ehhez áll legközelebb; az árnyékok egyre világosodnak, egyre kékebbekké változnak és végül fák, házak és emberek finom rózsaszín be burkolózva ragyognak a színek szépséges hajnali áradatában. A Vénusz felületét pompás őserdők és üde tisztások fedik; szinte az egész világ nem egyéb ott egyetlen nagy, virágoskertnél, melyet életerős fák és színgazdagságban utolérhetetlen virágok népesítenek be. A tavakban opálszerűen átlátszó halak úszkálnak és a víztükrök úgy verik vissza a fényt, mint nagy, ragyogó aranylemezek. Itt mindenki hivatásszerű kertész; az iskolákban a botanika és növényi kémia a legvonzóbb tárgyak. A virágok olyanok, mint egy-egy nagy, színes, ezerszínű pillangó; élő és érző lények, még a helyüket is változtatni tudják, olyanformán, mint nálunk az orchidea. Kúsznak a földön. A növényvilág az ember leghűségesebb segítőtársa; sok növénynek a gumóját eszik, mások pompás gyümölcsöket termelnek, ismét másoknak a leveleiből készítenek tápláló nedvkivonatokat. Minden növényi terméket feldolgoznak; az ételkivonatok elkészítése ott a tudomány legkomolyabb feladatai közé tartozik. A bolygó felületét nem olyan nehéz, rideg anyag takarja, mint a mi humuszunk. Ez a felület átlátszó, üvegszerű, kocsonyásan lágy anyag, amelyen az ottani szem sugarai bizonyos mélységig könnyen áthatolhatnak. Az ásványok is ilyen átlátszóak, sokszögűek vagy hasábosak, csiszolás nélkül is pompásan sugártörők. A bokrok alatt színes rovarok kúsznak, mint megannyi fénylő szentjánosbogár a legkülönbözőbb színekben; a levegőben nagy, színes pillangók libbenek, s mikor rászállnak a virágokra, nehezen lehet megkülönböztetni, hogy melyik a virág, melyik a pillangó. De a libbenő vándor hirtelen szárnyra kel, magasra röppen, s bámulva látjuk, hogy hosszú fénycsík marad utána a levegőben. A madarak is átlátszóak, nagy, színes szárnyúak és szelídek, mert soha senki sem bántja őket; olykor odaszállnak az emberek vállára és ott énekelnek. Az állatvilágban nincsenek ragadozók, félelmet és undort keltőek, hiszen itt mindenki részese és cselekvője a nagy testvéri szolidaritásnak; az állatok éppen úgy, mint az emberek, tisztán növényevők. Mivel fizikai munkára, erőfeszítésre, az anyaggal való küzdelemre nincs szükség, háziállatokat nem tart senki. Az állatok teljes szabadságot élveznek és jó barátai az embereknek. 2. E bolygó lakói a legszebbek, akiket a képzelet elénk festhet. Egyetlen égitest sincs a mi ismeretkörünkön belül, melynek lakói annyira hasonlítanának a Föld lakóihoz, mint a vénuszemberek. Fejük aránylag jóval nagyobb mint a miénk; ez az első szembetűnő változás. Ezenkívül talán még a lábuk az, ami legjobban különbözik a miénktől, s amit a földi asszonyok bizonyára nem is irigyelnének tőlük. De az egész alak sokkal nemesebb és proporcionáltabb, könnyedebb, finomabb és mozgékonyabb; összbenyomásának különös szépségét nagyon nehéz leírni. Mintha opalizáló tejüvegből volna a vénuszember: majdnem egészen áttetsző; bőrének színe finoman rózsaszínű, mely helyenként élénk vörösbe megy át. Vére nem piros, hanem fehér; ezért van, hogy az egész test olyan végtelenül gyöngéd, halvány, fehéres rózsaszínű. A vénuszembernek magas, tiszta homloka van, mely alatt nagy, ragyogó szempár ül; a szemek legtöbbször kékek, ritkábban zöldes színűek és különös fényben égnek, hiszen a szem itt egyúttal a gondolat kifejezésének eszköze, s főként a magasabb szellemeknél állandóan foszforeszkál. Az emberek nem beszélnek, csak a szemük meleg nézésével fejezik ki gondolataikat; ha mi a beszéd árnyalatairól teszünk említést, a Vénuszon ezt a kifejezést szó szerinti értelemben használhatjuk, mert a gondolatok a színek legkülönbözőbb valő~eit sugározzák ki a szemből. Az egész arcot a mélytüzű, égő szempár ragyogása uralja. Szemöldökük, orruk nincs; a szaglószerv a fej két oldalán, a hallószervvel együtt van elhelyezve, de nem feltűnő módon, mert e szerveket a haj egészen eltakarja. A vénuszlakóknak hosszú, csillogó hajuk van, mely egyénenként a színek legkülönbözőbb variációit mutatja; e haj meleg fém fényű, s mikor a napfény megcsillan rajta, vakítóan fényes, vékony drótszálacskákból állónak tetszik. A férfiak haja épp olyan dús és hosszú, mint a nőké; valamennyien kibontva és hátrafésülve viselik. Az arc csillogóan fehér s nem olyan bőrszerű takaróval ellátott izom tömeg, mint a földi emberé. Az ő arcuk és testük szövete opálszerű, porcogós csonthoz hasonlít, melyet igen finom, halvány bórréteg von be. Foguk nincs, mert húst és szilárd táplálékot nem esznek. Tüdejük sincs; légzőszervüknek szerkezete a békakopoltyúhoz hasonlatos, de hajuk ezt is eltakarja. Mellkasuk egészen deformált, mert nincs benne tüdő és

240

gyomor; a táplálékot koncentrált kivonatokban s főként folyadékokban veszik magukhoz, de ezt is nagyon keveset, csak éppen annyit, amennyi az elhasznált testi erők pótlására feltétlenül szükséges. A táplálkozásnak élvezeti jellege a Vénuszban teljesen eltűnt. Minthogy földi értelemben vett vérkeringést ott nem ismernek, szervezetüknek természetesen szívre sincs szüksége; fehér vérük, melynek áramlási központja a nyak hátsó részén van elhelyezve, sejtről sejtre szivárogva hatol el a test távolabbi részeibe. Kezük hasonlít a mi kezünkhöz, de ujjaik jóval hosszabbak és finomabbak. Legsajátságosabb a lábuk, mely a miénktől nagyon is eltérő. A láb nem két részből áll, mint a földi emberé, hanem háromból; a lábszár legalsó részlete előre is, hátra is könnyen hajlítható, s a meglehetősen nagy lábfejen az ujjak között olyasféle recehártya van kifeszítve, mint a mi úszó szárnyasainknál. A Vénusz lakói nem annyira járnak, mint inkább csúszkálnak a talajon; mozdulataik, melyeket legjobban korcsolyázáshoz lehetne hasonlítani, könnyedek és graciózusak, vízen éppen olyan simán csúsznak, 1Ilint a síkos, üvegszerű és átlátszó talajon. A vénuszlakók családi és társadalmi élete mély csodálattal tölt el bennünket. Városok vagy falvak nincsenek; mindenki maga építette házában él, s ezek a házak nagy, virágos kertben, hatalmas fák között állnak. Az egész bolygó felülete kertvárosra emlékeztető módon van lakóházakkal beépítve. Ruhára nincs sok gondjuk az embereknek, s ami ruhát viselnek, azt sem szabónál készíttetik, hanem saját maguk materializálják. A férfiak hosszú, tógaszerű, fehér gyolcsban járnak, ellenben a nők szeretik az egyéni színeket és a művészi kreációkat, mert ők még a Vénuszban sincsenek túl azon, hogy a divat iránt érzett szimpátiájukról letegyenek. Szerencsére ez ott nem okoz anyagi gondokat. A családi élet tiszta és szép; egyegy családnak 20-24, vagy ennél is több gyermeke van, s a családot alapító fiatalok rendszerint nem hagyják el a családi házat. Éppen a családi élet kereteinek kitágulása teszi feleslegessé a nagy társasági életet és a városokban való tömörülést; a vénuszlakók benne élnek a gyönyörű természetben, s e szépséges foglalatban úgy őrzik az otthon békességes nyugalmát, mint legféltettebb kincsüket. Azért természetesen vannak társadalmi érintkezések is, fenntartanak pompás iskolákat, melyekben a tudományokat magas fokon művelik, de életük igazi tartalma a jóság és szeretet gyakorlása, ezeknek igazi színterük pedig a családi élet. A duálpárok rendesen testvérekként születnek, minthogy azonban a nemek közötti vonzalom híjával van minden földiségnek, az ilyen duáltestvérek később akadálytalanul házasságot kötnek egymással. Általában a Vénuszban már igen gyakori a duálpárok találkozása és házasságban való együttélése. A szellem, ki a földi szférából érkezett, aránylag igen hosszú ideig, néha évszázadokig él a Vénusz szférájában, anélkül, hogy ott fizikai testbe öltözhetne; magasabb világokban a testet öltés sokkal nehezebb, mint itt nálunk a Földön. Kitartó, hosszú vágyakozás és a szelleméletben végzett önzetlen szeretetmunka segítik hozzá a szellemet, hogy egy kiválasztott emberpárhoz hozzákapcsolódhasson; de addig is, míg ez megtörténhetik, élénk érintkezésben áll mindazokkal, akikhez fejlettségi fokánál és személyes vonzódásánál fogva tartozik, akik tehát egykor családi körükbe befogadni fogják. Az élet tartama elég hosszú: átlag 120-130 esztendő, de mivel náluk; az év csak 224 napból áll, ez az idő a mi éveinkre átszámítva mintegy nyolcvanéves életkort jelent. Az embrió sokkal gyorsabban fejlődik mint nálunk a szellem a kapcsolódáskor nem veszti el öntudatát és a gyermekkorban is jóval tudatosabb, mint nálunk. Három év alatt a test eléri teljes kifejlődését. Minél tisztultabb és erőteljesebb a szellem, annál több időt és tudást fordít teste felépítésére; a test szépsége tehát mindenkor arányos a lélek emelkedettségével. Betegségeket nem ismernek a Vénuszon. A testi erők nem használtatnak el, és az öregség nem hagy nyomot sem az arc üdeségén, sem a test erőteljességén. Csak egyféle betegség van: amikor a szellem eltávolodik Istentől és szeretetlenségbe süllyed; ilyenkor a lélek fekélye megfertőzi az egész szervezetet, a test hamvas fehérsége megszürkül, majd egyre sötétebb színt ölt és a szellem bukása romlásba viszi a halandó részt is. A normális úton bekövetkezett halált nem betegség idézi elő. A Vénuszban a tudományok és művészetek csodálatosan magas fokon állnak. A szellem roppant erejét mutatja, hogy ott már minden ember vissza tud emlékezni előző életeire. Az értelemnek ez a széles kiterjedése lehetővé teszi, hogy a szellem korábbi fizikai életeiben nagy küzdelemmel és fáradtsággal megszerzett képességeit teljes szabadsággal felhasználhassa. Vannak nagyszerű mérnökeik, kik roppant természeti energiákat kötnek le az emberi tevékenység számára; a gőzt nem használják, mert sokkal hatalmasabb erőforrás áll rendelkezésükre a villanyosságban, amit egyszerűen a bolygó belsejéből vezetnek elő anélkül, hogy áramfejlesztőkre szükségük lenne. Műszereik rendkívül finomak és nagyon kicsinyek. Vannak

241

kémikusaik, akik ételkivonatok előállításával foglalkoznak és minden képességüket új vegyületek létrehozására fordítják. A Vénuszban minden ember művész vagy költő. Művészetnek az olyan tevékenységet nevezik, amihez anyagi munka nem szükséges. Különösen hangzik ez, de mégis így van, mert például a festés művészete, mely ott utolérhetetlenül finom szépségformákat tud létrehozni, egyáltalán semmi kapcsolatot nem tart fenn az anyaggal. A festőnek nincs szüksége festékre, hogy színkölteményeit kivetítse a lelkéből: ők az akaratukkal festenek, vagyis a képeket materializálják. Pergamenhez hasonló, üvegszerűen átlátszó anyagra, amit szintén materializálnak, színeket vetítenek ki a lelkükből, szinte azt lehet mondani: ráálmodják az anyagra a legszebb fantáziaképeket. Ezek a képek a házak belsejét díszítik; az akarat megszűnésével, mely a képet létrehozta, eltűnik maga a kép is. Ezek a csodák pedig megsokasodnak a költészet és a zene területein. 3. A miénknél sokkal fejlettebb, tökéletesebb világ ez. Itt nincsenek földi fájdalmak, szomorú csalódások, nehéz életküzdelmek. Érzelmi életük mély és gazdag. A vénuszlakó ismeri a megpróbáltatásokat és szenvedéseket, de ezek a szenvedések csak a finom és tiszta lelkek gyötrődései, amik felett a földi emberek legnagyobb része talán aggodalom nélkül elsiklanék. A szeretet erős kapcsai fűzik össze az embereket és ez a szeretet itt már tisztán szellemi vonzódás, az anyagiasságtól minden kapcsolatban teljesen ment, gyönyörű és áldozatos odaadás. Talán a házasságok etikai tartalmábóllehet ezt legjobban megítélni. A Föld szférájában még mindennapos jelenség, hogy házasságok köttetnek igazi belső lelki vonzódás nélkül, melyeket anyagi érdek vagy közömbösség hozott létre. A Vénuszon senki sem képes arra, hogy szerelmet hazudjon vagy szeretetet mutasson olyan ember iránt, akihez mély lelki vonzalom nem fűzi. A házasság a szellem felmagasztosulása, az élet teljessé érése. A két nem érintkezésében nincs semmi érzékiség: a szerelem legteljesebb boldogsága a pszichék összeolvadásának tiszta, rajongó extázisában jelentkezik. Itt tehát csak árnyalatbeli különbségek vannak a szeretet-kapcsolódások ama nemei között, amelyek férj és feleség, szülő és gyermek vagy két jóbarát között lehetségesek. Amikor a házasfelek születendő kis gyermekük szellemének kapcsolódását belső lelki szükség folytán kívánják, áhítatuknak és a végtelenségben való felolvadásuknak egy boldog pillanatában lelkük ragyogása finom, rózsaszínű kisugárzásban tündöklik, szemük különös fényben ég és egész lényükön finom remegés fut keresztül. Szeretetük odavonzza a rokonszellemet és arra képesíti, hogy testükből testet teremthessen. A szellem öntudatosan kapcsolódik és egyetlen pillanatra sem merül olyan öntudatlanságba, mint a földi embrió. Az életből való eltávozás éppen ilyen szép és tudatos. A szellem érzi, hogy teljesítette azt a feladatot, melynek kivitele érdekében testet öltött; mikor életének harmóniája teljessé válik, elkívánkozik a fizikai testből, hogy tovább folytathassa emelkedését egy magasabb világ szférájában. Az egész család összegyűlik ilyenkor; az eltávozó megteszi utolsó rendelkezéseit s nagy lelki örömmel, bensőségesen elbúcsúzik szeretteitől, akik boldogan segítik őt szeretetükkel ebben az elhatározó pillanatban. Érzik, hogy nem szakadnak el, csak érintkezésük formája változik. A szellem halk imát sugároz környezete felé és egyszerűen kilép a testből: a test élettelenül visszahanyatlik. A szellem távozása után a testet nem ássák földbe, hanem kiteszik a szabad levegőre, ahol az rövidesen elemeire bomlik és néhány óra alatt nyom nélkül szétfoszlik a levegőben. A vénuszlakók szabadon közlekednek a szellemvilággal; ez ott náluk általános szokás és az élet öntudatosságának egyik formája. Mindenki médium, de nem mindenki közvetít szellemnyilatkozatokat; az általános médiumitás abban nyilvánul, hogy a vénuszember közvetlenül is át tudja venni a szellemi közléseket. Az alvó testből kikapcsolódik a szellem és egészen önállóan nagy vállalkozásokat végez; akár a Föld szférájába is lejöhet. Azok a szellemek, akik ott nem fizikai testben élnek, tetszésük szerint közlekedhetnek alacsonyabb világokkal, melyekben rendesen nehéz feladatokat is vállalnak; magasabb világokba azonban csak úgy juthatnak el, ha egy-egy magasabb fokon álló szellemi vezető hívja és kalauzolja őket. A Vénuszban is vannak templomok, de ott az istentisztelet lényege egészen más, mint nálunk. A templom fehér márványpalota, egyetlen nagy teremmel, melynek fala a meleg színek végtelenül sokszerű, gazdag harmóniáját veri vissza. A terem ovális alakú s egyik gyújtópontjában magas emelvény áll; itt ül a médium, aki ott papi tevékenységhez hasonló funkciókat teljesít. A gyönyörű templomot testben élők és asztráltestbe öltözött szellemek nagy sokasága tölti be. Égi zengzetekhez hasonló, finom és halk zene csendül

242

láthatatlanul. A médium nem beszél, csak a szeme sugárzik, s a szem sugarainak fénye fejezi ki a felsőbb világból sugárzott gondolatot, miközben a zene egyre színesebbé, melegebbé és diadalmasabbá válik. A legszebb imádkozás ez, amelyre emberek képesek. A jelenlevők érzéseinek tisztasága és lelkük nagy szeretete meleg és színes sugarakat vetít a templom mennyezete felé; a jók és szelídek áhítata úgy száll Istenhez, mint valami tiszta áldozati felhő, amelyben ezrek öröme és boldogsága szárnyal a Nagy Magános örök fényessége felé... Valóban, olyan világ ez, melyet ezek a szavak jellemeznek leghívebben: Istenhez közelebb... Ó, Vénusz, szép esthajnalcsillag, ígéret boldog földje, milyen áldottan fehér és tiszta a fényed, amint átragyog a mindenség nagy éjszakáján! Földi ember számára a képzelet sem tudna szebb világot rajzolni, mint amilyen ott vár majd reánk, anyagi küzdésben megfáradt vándorokra, akik a szellem boldog felszabadulását a Vénuszban fogjuk először, és lelkünk teljes ragyogásával ünnepelhetni.

243

SZATURNUSZ 1. Ezüstfátyolok világa 2. Libegő, szivárványszínű felhők 3. Isteni művészet 1. Álomországba vezetjük az olvasót, mikor belépünk a Szaturnusz bűbájos világába. Szegények vagyunk színekben, szavakban, sőt még elgondolásban is, hogy méltóan fejezhessük ki a szépségnek és harmóniának azt a teljességét, ami itt fogad bennünket; minden leírás, amit nehézkes fogalmak ködfelhőiből vergődve formálhatunk a földi értelem számára, csak töredezett darabjait nyújthatja az isteni pompa dús ragyogásának. A Szaturnusz a mi fogalmaink szerint félanyagi világ. Amit mi fizikai valóságnak, anyagnak érzünk, annak ott valami finomabb, gyöngédebb és nemesebb változata alkot elképzelhetetlenül bájos szín- és vonalharmóniákat. Minden áttetsző, könnyed, légies: a formákon Isten művészujjának érintése, a színekben a rezgéseknek végtelenül gazdag változata. Nagy, sík mezőben hullámzó fűtengert ringat a könnyű szél. De a fű itt nem zöld, hanem ragyogó türkizkék. Minden szál mintha áttetsző tejüvegből volna; hosszú, hajlékony, álomszerűen lenge szárakon óarany szegélyzetű, hófehér virágok ülnek fürtösen, aláomolva a föld felé, mint gyönyörűség terhétől elfáradt, kis tündérkék. Ezek a virágok mintha viaszból volnának: csillagszerű, fehér szirmukon átragyog a természet üde kék színe; távolabb magas fák állnak néma csendben, hasonló virágok felhőjét ringatva a szélben. Ezüstcsipke nem lehet finomabb és könnyebb, mint ez álmodó természet virágdísze. Kék szín felett suhanó, mozgó, tovalibegő fátyolok: valóban ezüstfátyolok lehetszerűen hullámzó mesevilága ez, melyben a valóság szinte délibábnak tetszik... Különös, narancsszínű világítás ömlik el az egész tájon. A türkizkék alapon ez a szétfolyó fény lassankint új árnyalatokba megy át: lehalványult, lágy pasztellszínek ölelik át a fákat s a zöld és sárga árnyalatain át nemsokára mély rubinvörös csillogássá mélyülnek. Szeszélyes alakú hegyláncok szegélyezik a látóhatárt körös-körül s ezek a hegyek alig sűrűbbek, mint egy-egy felhőgomolyag. Tiszta vizű tavakban vízpárákhoz hasonlatos, ritkás folyadékcseppecskék miriádjai himbálóznak; színük mély kék, mint az ég a mi Adriánk felett nyári reggelen. Nem tudjuk, hogy honnan jön a narancsszínű világítás, mert ha felnézünk az égre, azt ragyogó lilának látjuk s benne egy csodálatos, fényes, nagy, zöldszínű Nap úszik keletről nyugatra, szinte szemmel láthatóan: fűzöld keretben mély, meleg, ragyogó sötétzöld koronggal. És ott van az égen a Napnál is szokatlanabb csoda: a Szaturnuszgyűrűk hármas korongja, a színek tobzódó karneváljában táncra perdült milliónyi sugár ölelkezése. A szivárványnál gazdagabb színű félkörívek jelenésszerűen változtatják beszédes hangulataikat s egymást múlják felül az árnyalatok minél változatosabb aláfestésében, miközben az izzó Nap smaragdzöld sugarai szinte anyagszerűen hullnak alá a csipkefelhők közül és ahova esnek, ott a színvariációk dús orgiáit kavarják fel a türkizkék föld átlátszó an is sugártörő, sűrűbb anyagában. Néhány óra alatt minden megváltozik. A Szaturnusz tíz órai időtartamon belül a nappal és éjjel valamennyi színvariációját végigjátssza. De milyen éjjelek azok! A zöldszínű, égő Nap aláhanyatlik a nyugati égen, de attól a pillanattól kezdve, hogy utolsó sugarainak hulló fényesője elállott, a gyűrűk mintegy szikrázva ontják magukból a szivárvány színeit. Éj közepén is világos van; a különbség mindössze annyi, hogy a gyűrűk ilyenkor intenzívebben ragyognak és nyolc fényes hold kergetőzik az ég tengerén, e tündöklő bakacsinon, mely aranyló csillagszegekkel van kiverve. A gyűrűk, melyek nappal szivárványszerűen ölelték át az egész látható világot, most hosszú, fényes sugarakat bocsátanak ki magukból középpon~uk felé; olyan ez, mintha egy roppant nagy, égő kerék száguldana át a végtelenségen és a kerék küllői szívünkig érnének és magukkal ragadnának a szépség országútján a minden szépségek királya, Isten felé! Itt-ott libegő, nagy lepkeszárnyak csapdosnak a virágok csipkézetei felett: madarak ezek, vékony testű, fénylő belsejű kis szellemlények, alig különböznek a virágoktól, melyeket röptükben csókolnak meg. Az állatvilág képviselői itt mind a madarakhoz hasonlítanak, s ezek meg viszont virágszerűen színesek; valamennyien rendkívül gyorsan, szökken ésszerűen változtatják helyüket. Okos, értelmes lények, két nagy

244

szemükből sugárzik a szeretetreméltóság és az intelligencia, szinte azt lehetne mondani, hogy átmenetet jelentenek az alacsonyabb világok embertípusaitól a szaturnuszlakók fokozatához. Leginkább barna és szürke színűek. Némelyek többfejűek, de mindenik fejükön 2-2 szem van; egymáshoz éppen úgy gyöngédséggel és bizalommal közelednek, mint az emberekhez. A színeknek az a különös tobzódása, ami a Szaturnusz világát jellemzi, e bolygó saját rezgéseinek következménye. A Szaturnusz sarkain ugyanis a bolygó delejessége szél szerű áramlásban csap ki; a rezgéseknek ez a hullámzó áradata felvilágít az égre, s onnan a könnyű felhők által visszaveretve, szétszóródik messze tájakon. A bolygó saját rezgéseinek finomsága átjárja növényzetet, az állatvilágot és az embereket; minden élőlény megtelik a szépség örömével és átérzi a boldogságot, amit egy magasan fejlett világ szent harmóniája adhat lakóinak. Tiszta illat száll a levegőben, mint nálunk a Földön, akácfavirulás idején; a Szaturnusz növényzetének illata az akácnak és a rózsának, ennek a két nemes, tiszta szellemiségű virágnak a báját leheli. Ilyen a környezet, melyben a Szaturnusz lakói élnek. 2. Vajon lehet-e még embereknek nevezni az itt élő lényeket? Hiszen annyira mások, mint a Föld lakói! Durva, nehézkes tuskók vagyunk mi hozzájuk képest, s ha találkozni kellene velük a végtelenség országútján, vajon nem tartanának-e bennünket idomtalan és szűkös értelmű állatoknak, ők, akik ezerszerte fejlettebbek, okosabbak, szebbek és magasabbrendűek? Bizonyára nem. A Szaturnusz lakói nemcsak azért fejlettebb lények, mert tökéletesebb és szebb fizikai testet tudnak maguknak építeni, hanem azért is, mert szellemi látókörük tisztultabb és nagyon jól tudják, hogy az alacsonyabb fokozatnak durvább formák felelnek meg. Hiszen ők csaknem valamennyien éltek már a Földön, ezekre az itt eltöltött életsorozatokra vissza is tudnak emlékezni és nincs okuk szégyelleni, hogy a földi iskolában megtanultak szeretni, most éppen ez a képesség az, ami szaturnusz-életüknek boldog szépségét biztosítja. Libegő, színes felhőfoszlányhoz hasonló lények élnek a Szaturnuszban. Karcsú, magas alakok, köd szerűen átlátszóak; testük finom rózsaszín árnyalatú. Ez a könnyed kis felhő alsó vége felé egészen elvékonyodik, mint egy lándzsaalakú levél; hiszen a szaturnuszlakóknak nincs szükségük lábra, mert libbenésszerűen suhannak a föld felett, alig érintve azt. A fej közepén elöl, egyetlen, nagy, smaragdszínű kristály: ez a szem. Mintha finoman csiszolt, áttetsző drágakő volna, sokszögű kristálylapokból összetett formája a földi rovaroknak mikroszkóp alatt látható szemére emlékeztet, s ennek a pompázó kristálynak az élei a legkülönbözőbb színeket sugározzák. A szem itt nemcsak a látásnak, hanem a beszédnek is eszköze. A Szaturnusz lakói nem beszélnek; szemük aranyszínű kisugárzásával mintegy kivetítik gondolataikat s a másik felhőember ezt a sugárzást felfogja, megérti. Fejük keskeny, ovális alakú, finoman proporcionált, nem oly aránytalanul nagy, mint a vénuszlakóké; minden fej a tökéletes eszményi szépség benyomását kelti. Nekünk talán különösnek tetszhetik, hogy ezen a fejen nyoma sincs szájnak. A szájnyílás a törzs felső részén van, elöl, de lefedhető egy kis felhőlebeny által. Ez a száj inkább a mi rovarvilágunk életéből ismert szívócsőhöz hasonlít, mert ezek a különös lények gáznemű anyagokkal táplálkoznak. Kifejezetten kéznek mondható nyúlványt sem láthatunk; a test két oldalán a felhőemberek fátyolszerűen kibonthatják karjaikat, olyasféleképpen, mintha szárnyakat nyújtanának ki, melyeket a következő percben ismét visszahajlítanak s el is tüntetnek. Hajuk leomló, hosszú, kékesen ragyogó, ébenfekete selyemsörény; minden szálnak a tövében delejes áram rezeg s ezért az egész hajkorona szétterjedve lobog, mint valami sugárzó korona. Mikor ezek a gyönyörű lények egymással találkoznak, rezgésszerű, meleg hullámok áradnak ki belőlük és azt adják egymásnak, ami bennük a legnemesebb: szeretetet, jóságot és szépséget. A tiszta rezgéshullámok fényjelenségként áradnak ki belőlük és megvillanó sugarak fényes szálaival köti őket össze. Rendszerint párosával járnak, mert a duál szellemek itt már egymásra találtak és felismerték erejük összetartozóságát, egymás kiegészítő sajátságát. A férfiak kissé nagyobbak, valamivel sűrűbbek s erőteljesebb színezetűek is; a nők a pasztellszínek divatja mellett maradnak. Gyermekek nincsenek a Szaturnuszon, de nincsenek öregek sem. A születés módja csodához hasonló, misztériumszerű kapcsolódás. Mikor egy szellem hozzákapcsolódik

245

a kiválasztott anyához és annak szellemétől segítséget kér a testben való megszületéshez, az anya gyöngéd, szelíd, szeretetteljes érzelemmel fogadja szellemtársát. Eletet adni valakinek: olyan érzés ez, melyben a teremtés boldog öröme dalolja a vezető melódiát. Az anya szíve táján szikrázó fénnyel csendül ki a boldog öröm; az egész alakot glóriaszerű ragyogás veszi körül s az anya szívéből kiáradó aranyszerű, sárgás fény, mely legjobban a földi napfény színéhez hasonlítható, ráhull a férfi szívére. Csak a férfi bal oldalát világítja meg a fényözön, melynek végtelenül finom rezgése zsolozsmaszerű hangot ad. A sugárzás egyre perzselőbbé és fénylőbbé válik, a felhőkarok vágyakozva kitárulnak, a hajerdők lobognak, a zene folyton erősebbé válik s egyszerre diadalmasan ujjongó, teljes dúr-akkorddá szélesedik... Magas, éles hang csendül fel, mely hirtelen mintegy sikoltásszerű, extatikus örömben robban ki... a kitárult karok összecsapnak... villanás csap fel a szívek egymásba olvadt lüktetéséből, s az anya bal oldalán, a szív felett, felhőszerű kis nyúlvány gomolyog: megszületett az új szaturnuszlakó. A jövevény leszakad az anya testértől, s attól kezdve önálló lény, felnőtt, teljes jogú tagja a családi keretben élő kis társadalomnak. A család megnövekedett erőben és szeretetben egy új tag által, aki a csoporthoz csatlakozott. Sohasem fáradtak, sohasem alszanak. Lényük alaptermészete a vidámság. Játszi, gyermekes pajkossággal évelődnek egymással; kedélyük dallammal van tele, mint a boldogságot árasztó tavaszi napsugár. Olyan lények, akikre ráillik Krisztus szava: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa“. Valóban nagy gyermekek ők, akik a szépséggel, mint játékszerrel játszanak. Az elhasznált erőket delejesség által pótolják. Közöttük járva, idegenül és üres lélekkel éreznénk alacsonyrendűségünket. Ha földi testben élő szellem kikapcsolódás útján abban a valóban rendkívüli szerencsében részesül, hogy magas szellemi vezetők által segíttetve, társaságukban elvegyülhet, nagy melegséget érez feléje áradni, a sajnálkozás, ölelés érzésének gyöngéd melegségét. Úgy tetszik, hogy életük befejezése is akaratuk kifolyása bizonyos vállalt feladatok elvégzése után kis sárga láng ellobbanása által megszüntetik életüket és visszatérnek a szellemvilágba. Mintha elfújnának egy gyertyalángot... A test egyszerűen és azonnal szétoszlik a levegőben; a lekötött delejes erők felszabadulnak s ezért nagyon sokan, akik saját delejes erejüket pótolni akarják, azokon a helyeken szálldogálnak, ahol a legtöbben szoktak meghalni. Itt nincs elmúlás, szomorúság és gyász; az elmenők dalolva ürítik ki az élet poharát s az élők a halottak emlékét áldva, a szépség és öröm mámorával terhesen libbennek tova a madárdalos, virágillatos temetőből. 3. Ismerek néhány leírást a Szaturnusz lakóinak életéről. Ezek a leírások nem egyeznek meg az itt közölt adatokkal: a gyűrűs bolygót erősen anyagias, nyers szférának rajzolják, melyet - az adatközlő szellemek felfogása szerint -, fejlődésben visszamaradt, stagnáló, békétlenkedő lények népesítenek be. Ezek az adatok olyan szellemlényektől erednek, akik maguk sohasem emelkedtek fel addig a magasságig, ahonnan a Szaturnusz világába csak beláthattak volna is. Mert nem könnyű az ilyen világokat megközelíteni. A Szaturnusz a magasabb mentális régió művészi szférájának otthona; ide csak azok juthatnak be, akik már elérték a magasabb mentális síkokat vagy az intuíciók világát. A fényt sugárzó, jóságukban és szeretetükben isteni erőkkel rendelkező mesterek, akik nekem, igénytelen földi tévelygőnek e boldog meglátást engedélyezték, a Szaturnusznál jóval magasabb szférában, a Napban élnek; amit tehát ők hoznak nekünk a Szaturnuszról, az a magasabb szemlélet és szélesebb látókör biztosságának ismertető jeleit hordozza. A Szaturnusz az isteni művészet hazája. Minden, ami ott él: ru, fa, virág, állat és ember, szépséget sugároz. Ezért a gyűrűs bolygó mintegy boldog megpihenést juttat mindazoknak a feltörekvő szellemeknek, akik fejlődésükben különös jutalomként kérik és megkapják a szépség eszményében való felolvadás dicsőségét. Más fejezetben, a földi emberiség nagy szellemcsaládjai történetének elbeszélése során elmondtuk, hogy itt él most az az egész szellemcsalád, amely valamikor a Földön a hellén kultúrát megteremtette. A görögök a Szaturnusz lakóinak fáklyavivői. Színesebb, forróbb és gazdagabb élet ez, mint Periklész korának ragyogása; a görögök boldogok, mert teremthetnek s szépségben élnek: a formák és eszmények szépségében. Városok nincsenek. Nagy családi közösségek élnek együtt egy-egy társadalmi alakulatban, mely

246

lakóhelyét olykor a bolygó messze vidékeire helyezi át. A házak, amelyekben az emberek laknak, hatalmas, félgömb alakú üvegburához hasonlók. Ajtó és ablak nincsen rajtuk, bútoroknak nyomát sem lehet látni. E házak anyaga tejopálszínű és áttetsző, belsejük olyan, mintha gyöngyházkagylóval lenne kirakva. A belső dekoráció színből és fényből áll. A díszítések éppen úgy, mint maguk a házak, a teremtő művészek akaratának alkotásai. Az emberek maguk materializálják e házat, s ha nincs többé rájuk szükségük, akaratukkal ismét pillanatok alatt dematerializálják, szétoszlatják az épületeket, hogy másutt ugyanolyan könnyűséggel és gyorsasággal megépíthessék azokat. Ha bútorokra van szükségük, azokat is materializálják s használat után nyomban eltüntetik. A teremteni tudásnak ez a csodálatos könnyűsége a Szaturnuszéletnek legjellemzőbb ismertetőjele. Anyagi munka nincs. Papírszerű anyagra írnak, de az íráshoz sem stylus-ra, a görögök írószerszámjaira, sem kézre nincsen szükségük. Erősen ránéznek a papirosra: gondolataik formákká alakulnak rajta, mintegy beleégetődnek az anyagba és ezek a bepörkölődött formák görög betűkhöz hasonlítanak! A villanyosságot durva anyagnak érzik, mint mi a vasat, de azért ezt az anyagot mégis felhasználják műszereik foglalkoztatására. Vannak fémekhez hasonló, igen könnyen idomítható, a mi fémeinknél sokkal kisebb fajsúlyú anyagjaik; ezeket maguk elé teszik, akaratukkal, kisugárzó delejes erejükkel tetszés szerint idomítják, miközben a formált anyag szikrázik, mint az izzó vas a kovács kalapácsa alatt. Így készítik műszereiket a villany erejének kihasználására. Nagy ünnepélyeken drámai műveket játszanak, melyeken talán Szophoklész, Aiszkhülosz és Euripidész lángelméjének színes játéka tükröződik. Ilyenkor a díszleteket is materializálják és ezek olyanok, mint a délibáb; különös ünnepi alkalmakkor színes lampionos kisugárzások imbolyognak a levegőben, mintha szél ringatná őket. A képzőművészetek minden faját művelik és elképzelhetetlen tökéletességre emelték valamennyit. Szerencsésnek vallhatom magamat abban a tekintetben, hogy egyszer, különösen nehéz karma elviselése és lerovása után, mintegy jutalmul, megmutattak nekem egy szaturnuszbeli művészi alkotást. Kép volt-e vagy szoborcsoportozat - nem tudnám eldönteni, mivel náluk a képek is háromsíkúak és levegősek. Gyönyörű ligetben ifjú és szép emberek csoportozata elmerülni látszott egy elbeszélő ifjú képzeletének szépségében; a fák dús lombozattal borultak az ifjak és leányok fölé, s lecsüngő léggyökereikkel a földbe fogóztak. Az előtér sejtelmesen félhomályos volt, messze távolban kék hegyek ködlöttek és az alkony világossága átszűrődött a lehajló ágak között, hogy megvilágítsa a ragyogó, fiatal testek fehérségét. Úgy tetszett nekem, mintha Attika bérces vidékének egy álomszerű emléke elevenedett volna meg előttem és e nemes hajlású nyakak mélázva előrehajtott, dúsfürtű görög fejeket viselnének... Talán az évezredek ködébe vesző múlt bájos emlékképei elevenedtek fel ebben a képben, s a művész, aki eltűnt földi élete legszebb álmát varázsolta vissza az életbe a színköltemény ragyogó formáiban, talán ezt a témát választotta: Quant' e bella giovinezza... Fájdalom, a nehézkes földi fogalmak és szavak nem alkalmasak a szépség e gyönyörű formáinak méltó elképzeltetésére. A zene ugyanúgy él és virul itt a tökéletesség legmagasabb fokán, mint a művészetek minden faja. A fény tobzódó áramlása a rezgések számtalan hullámverését indítja a végtelenség felé, s ezekből a rezgésekből különös, lágy zsongás származik, mintha állandó zene csendülne ki a lombok zizegéséből. Messziről lágy, finom harang csengése hallatszik, melybe madarak örömteli éneke vegyül; az emberek ujjongó öröme tavaszi himnuszként száll az ég felé. Istent nagyon közel érzik magukhoz a szaturnuszlakók. Imához sokan összegyűlnek, ilyenkor ellipszis alakban helyezkednek el, s ha szellemüket Istenhez emelik, felhőszerű alakjuk hosszan megnyúlik. Delejes sugár tör felfelé az elliptikus forma két gyújtópont ja felett s ez a sugár az imádkozók szeretetének fellobbanó lángja. Mint mikor füst száll fel a vulkánból, úgy árad ki a rezgések finom áradata az imádkozók köréből és fenn, a magasban a sugár elszélesedik, mintegy átölelve az egész végtelenséget és leborulni vágyva Isten előtt... A szellemvilágból adott kijelentéseket, magasabb szférákból érkező tanításokat közvetlenül, médiumok nélkül kapják az emberek. A duálok egyesülése már a Szaturnuszban sokszor megtörténik; az egyesülés pillanatában ragyogó fehér fénysáv hull reájuk a magasból, mint valami reflektor vakító fénye, amely mintegy felszívja az egyesülni vágyó lelkeket. A duálok ilyenkor egyszerre tűnnek el, s a szellemi fejlődés következő

247

lépcsőfokának, a Jupiternek kikerülésével egyenesen a Nap szférájába, az intuíciók világába szállnak. Ilyen az élet a mi éjszakáink sötétségében felragyogó, szelíd fényű gyűrűs bolygóban, a csodálatos Szaturnuszon. Vajon gondolják-e a színes álmokat álmodó költők, festők, szobrászok és zenészek, akik a mi durva anyagvilágunkban tisztultabb formák és nemesebb életlehetőségek felé vágyakoznak, hogy a végtelenségek egy messzi pontján megvalósulva él a sóvárgások legszebb délibábos világa, mely felett Isten tökéletes művészi teremtő erejének szépsége árad el örök ragyogásban? Mert ha megérzik ennek a ragyogásnak lelkükbe hulló egyetlen sugarát, boldogok: szépségkereső vágyuk egykor oda fogja őket emelni a színek, harmóniák és dallamok napfényes paradicsomába.

248

JUPITER 1. Istenemberek szikraesőben 2. A duál-szellemek egyesülése 1. Mivé lesz a fejlődés legmagasabb fokára fejlődött ember, ha teljesen levetkőzi földiségét és birtokába jut mindazoknak az erőknek, amelyek a szabad és tiszta szellemegyéniségeket jellemzik? Olyan lénnyé, aki az embernél jobban hasonlít Istenhez. Kivirágzik benne a világokat egyensúlyban tartó, szent harmóniának az az örök szépsége, mely a szellemerőket magasabb egységbe vonva, Isten munkatársainak sorába emeli. Az ilyen magasságokba jutott szellemeket tehát nem nevezhetjük többé magunkhoz hasonló embereknek az ő méltó nevük: istenemberek. Hazájuk a Jupiter bolygó, legfejlettebb és legnagyobb kísérője a mi Napunknak. A Jupiter félanyagi világ, éppen úgy, mint a Szaturnusz. Viszonyaik sok tekintetben megegyeznek, de itt mégis minden finomabb és tökéletesebb. Ha nagy távolságból a világtéren át közelednénk a Jupiter bolygóhoz, első benyomásunk az lenne, hogy ennek a gyönyörű világnak saját fénye van, mely belsejéből sugárzik ki. Rózsaszínű fel· hőgomolyagok veszik körül s ezeknek aranycsipkézete a bolygó saját fényétől származik. A bolygó anyag; olyan, mint a színes tejüveg; mélyen bele lehet látni, s a felszín kékeszöld színe alatt egyre sötétebb, tömörebb színek sorakoznak fel, egészen a sötétvörösig. Néhol örvényszerű kavargás látszik a mélységben, hiszen itt nincsenek többé szilárd anyagok, csak cseppfolyósak és gázneműek. A föld mozog lábunk alatt s az az érzésünk, mintha folyam habjai által ringatott tutajon járnánk. Szép, nagy víztükrök terülnek el itten, mint megannyi könnyű csipkefátyol, mely belső tűz fényében foszforeszkál. A hegyek üvegszerűek, mint maga a talaj, de teljesen átlátszóak. A fák kékek; valami meghatóan szelíd, finom, halvány, elmosódó kékség ez, még a fák törzsei is pasztellszínű és átlátszó vonalaknak látszanak. Pálmaerdőhöz hasonlíthatnánk a buja vegetációt; a fák levelei mintázott csipkeszerűek, kobaltkék erezettel. A virágok egymás felé sugározzák dús színpompájukat; ezeket is gyönyörűen tagolja a gazdag, sötétszínű erezet. A légkör rózsaszín megvilágítású, friss illat árad benne, s fenn az égen a Nap úgy tűnik elénk, mint nagy, úszó sötétrózsaszín tányér. A holdak különböző színűek, s nagy gyorsasággal szelik át a levegőeget, hiszen maga ez az óriási bolygó is, mely háromszáztizenhatszor nagyobb a mi Földünknél, tíz óránál valamivel kevesebb idő alatt fordul meg tengelye körül. Az állatvilágot csak madarak és lepkék képviselik a szárazföldön. Emlősök egyáltalán nincsenek. A madarak igen nagyok; mindeniknek saját jellemző színe van. Szemükből értelem és szelídség sugárzik; szinte simogató lágysággal tekintenek az emberek felé, s hacsak tehetik, odaszállnak az arra menők vállára, fejüket odahajtják egészen közel az archoz, s Így átveszik az emberek delejes kisugárzását. Ha telítve vannak finom rezgéssel, akkor izzani kezdenek, mint a szentjánosbogár, majd vidáman és csattogó szárnyakkal a magasba repülnek és énekkel hálálják meg az ember szeretetét. A madárdal szakadatlanul zeng a Jupiter boldog tájain. Sok-sok ezer ujjongó madárszív egyszerre dalolja el örömét, s mégis mindegyik más-más melódiát kapcsol bele a zengő harmóniába. Ez a különös hang belebúg a lélekbe, mintha túlvilágról érkező, mámorító orgonaszó volna: a legcsodálatosabb hangverseny, amit testben élő lények nyújthatnak. Nagy, színes lepkék szállnak a levegőben, kerek szárnyúak, színdús, libegő foltok, mintha festett zselatinlapokon himbálóznának a könnyű szélben. A vizekben bájos, aranyszínű halacskák, ezek azonban nem úsznak, hanem repülnek; tollszerű, finom pehely borítja csillogó testüket, s ficánkolva élvezik boldog szabadságukat a gáznemű sűrűségű, átlátszó és tiszta tavakban. A jupiterlakók testi köntöse a szaturnuszbeliek megjelenésére emlékeztet, de hosszasabb és megnyúltabb annál. A felhőszerű, kékesen áttetsző, tejüvegszerű alak a föld felé még hirtelenebbül elvékonyodik és a talajt egyáltalán nem is érinti. A ruha ismeretlen fogalom. Szinte az egész test egyetlen, nagy, beszédes, gyönyörű arc, melyet dús, ezüstszőke hajkorona vesz körül. A haj színe azonban olykor változik, mert a Jupiternek a Naphoz való relációja szerint majd a Déli-sark felől, majd az Északi-sark felől érkező delejes sugárzások enyhe áramlata suhan át a légkörön; a déli hullámban a haj színe megtartja ezüstösszőke ragyogását, az észa-

249

kiban pedig mély, fekete árnyalatba megy áto A hajkorona alatt, a mi homlokrészünknek megfelelően, van egy vízszintesen húzódó, kis csatorna, olyan, mint valami hnoman csiszolt drágakő: ez a szem. A drágakő enyhe, szelíd fényt sugároz és a reánk hulló fény úgy simogat, mintha kandalló mellett lágy meséket hallgatnánk... Ók is a szemből kisugárzó fény árnyalataival beszélnek, mint a Szaturnusz lakói. Kezük teljesen a szárny benyomását kelti; fátyolszerűen hajlítható és összegöngyölhető. A Jupiter a dal és összhang bolygója. A madarakon kívül senki sem énekel itt, mégis lágy zsongás, templomi orgonaszó csendül a levegőben. A színek beszélnek, a lelkek dalainak, az élet szent himnusza dicsőíti az Örökkévalót, a jóságot és szeretetet árasztó Nagy Magánost. Közlekedési eszköz nincs; az emberek libegve suhannak s ha nagyobb tömegben együtt vannak, egymást felfelé kerülik ki. Sohasem fáradtak, aludni nem szoktak. Lehet-e szó egyáltalán arról, hogy táplálkoznak? Nekünk, szűkös értelmű földi lényeknek, úgy tűnnék fel, hogy az istenemberek szikrákat fogyasztanak. A látvány nagyon érdekes és sajátszerű. A jupiterlakók házai üvegszerű, átlátszó anyagból készült, hatalmas félgömbök. Igen sokan gyűlnek össze e házakban, melyeknek belsejében felvillanó fények, mint hulló csillagok nyári égen, ide-oda cikáznak. Az üvegszerű házak tulajdonképpen ebédlők, mert csak arra a célra szolgálnak, hogy az elhasznált erőket itt pótolni lehessen. Sok ház van mindenfelé. Azonos rezgésű csoportok mindig ugyanabba a palotába járnak. A térség belseje mintegy gyárra emlékeztet, mert műszerek vannak itt felhalmozva, átlátszó anyagból készült, apró műszerek, valamennyi finom delejes erőhatások felfogására és kisugározására berendezve. A terem közepén kicsiny kör van a padlóra rajzolva vagy beégetve; e kört számos más kör veszi körül, egyre nagyobbodó sugárral, párhuzamosan vonva s a körök kerületének egyes pontjairól fénysávok futnak össze a mennyezet középpontjába. A kép sokszögű gúlákat mutat, amint a nagyobbak egyre kisebbeket foglalnak magukba, s mindeniknek a tengelyvonal a egybeesik a középvonalban. A legbelső, legkisebb gúla a legfényesebb. A gúlák éleiről nátriumszínű szikrák pattognak elő; az egész olyan, mint valami vakító tűzijáték vagy felséges szikraeső. E fényes gúlák köré tódulnak a jupiterlakó emberek. Mintha szikraesőben járó fantomok volnának, úgy libbennek egyre közelebb. Legtöbben a külső gúla éleit érintik, de nem foglalnak helyet; a belső, fényesebb gúlákhoz egyre kevesebben merészkednek, a legbelső, legragyogóbb kör vakítóan aranysárga éleit alig néhányan merik megközelíteni. Amikor a párosával suhanó alakok messziről megérkeznek, tejopálszerű rózsás ragyogású testük majdnem egészen tompa csillogású, csak egészen bent, a test középvonalában lehet látni egy felülről lefelé haladó, keskeny fénysávot. Ez a belső fénycsík a gúlák érintésénél egyre világosabbá, ragyogóbbá válik. Az emberek magukba szívják a szikrákat, mintegy mohón átveszik a szikraeső boldog ujjongását, s mikor megtelnek fénnyel s már maguk is aranyló szikrákat szórnak környezetükre, akkor egyszerre ellibbennek új munkára, új dicsőségre... Ilyen a Jupiter lakóinak erőpótlásuk, vagy ahogyan földi nyelven mondanánk: a táplálkozásuk. 2. Az emberek párosával járnak, de rendszerint több pár egyesül minden munkára. A Jupiter az egymásra talált duálszellemek utolsó testi életének színtere. A legmagasabb, legtisztább tudomány szférájában vagyunk, ahol a tudás nem öncél, hanem a szeretetből fakadó segítés legnemesebb eszköze. Ezek a csodálatos teremtő erejű istenemberek testben élve is el tudnak járni más égitestekre, tanítani, vezetni, szellemi kincseket ajándékozni. Ők mindent tudnak, ami a szellem és anyag törvényeire vonatkozik. Működési területük az egész naprendszer, de legsűrűbben mégis a Jupiter holdjaira járnak, ahol hatalmas szellemcsoportokat tanítanak. E holdak közül a legnagyobb valamivel fejlettebb a mi Földünknél, a többi alacsonyabb; a szellemrajok nagy tömegei élnek ez anyagvilágokban és a jupiterlakók vezetése mellett igyekeznek a szellem emelkedésének útjait megtalálni. De nincs bolygó, mely nélkülözné a szeretet és gondoskodás melegét, mely a Jupiterről árad. Valahányszor új megismerés világossága lobban fel a Földön, vagy új találmány szépsége tárul fel előttünk, a láthatatlan segítők között mindig ott vannak a halkan suhanó, fényt sugárzó, derült, tiszta szellemek: a Jupiter lakói. A titokzatos és örök kettősség már a születéskor kezdődik. A szellemeknek fizikai testhez való kapcsolódása nagyon szép. A férfi jobb vállából fényes sugár tör elő, ami szelíd simogatással fonja körül a nőt. A ragyogó fényjelenség narancssárga színt sugároz ki, s ez a szín lassan-lassan minden változaton átmegy

250

az erős zöldig. A kapcsolat sokáig tart; a lelkek zenéje, valami búgó, mély csendülése, élénkebb, színesebb és magasabb árnyalatú ujjongássá erősödik és végül éles, erős sípolásban csattan ki: látni lehet a fátyolkarok ölelkezését és a rezgések hirtelen megsűrusödését. A születés olyan, mint az anyagnak bármilyen már materializációja. a duálszülők boldog örömük fellobbanásában két új testet teremtenek s az új pár az élet mámorával teljesen indul meg az anyaghoz kötött élet szépséges mezsgyéjén. A Jupiterben csak duálpároknak van gyermekük és mindig duálpárok születnek. Amilyen szép az élet megkezdése, olyan annak befejezése is. Ha az emberek teljesítették vállalt feladataikat, ők maguk vágynak visszatérni a szelleméletbe. Felkeresik a vidék legkiemelkedőbb pontját, mely gót stílusban épült, hatalmas templomhoz hasonló palota, nagyon sok kis loggiával, terasszal, kiugró lappal. Ide vonulnak a búcsúzó szellemek, párosával, szeretteik által kísérve; együtt imádkoznak, még egyszer összeolvadnak szeretetben, azután valamelyik kis terasz legszélére libbennek és nyomtalanul szétoszlatják testüket a levegőben. De legcsodálatosabb, legszebb ünnepük mégis a duálok egyesülése. Hosszú vándorút után, melyet a szellem alacsonyabb világokban töltött el, évezredes hányattatás és megpróbáltatás szenvedéseiben a szellem felismerte annak az örök melódiának a kettősségét, ami az életet jelenti. Amikor tehát a duálszellemek újból egyesülnek, akkor mintegy elnyerik hosszú küzdelmeik dicsőséges jutalmát: az élet koronáját. Ragyogó keretek között, nagy tömegek jelenlétében folynak le az ilyen ünnepek. A Jupiter lakói általában nagyon szeretik az együttes munkákat imádkozásnál hatalmas csoportokban gyűlnek össze, mindenkor Isten szabad ege alatt, s ilyenkor ragyogva tör elő szellemükből a hála és szeretet. Az evangéliumíró János apostol, mialatt elragadtatott szelleme a Jelenések Könyvé-nek égi eseményeit végigszemléli, talán éppen ilyen közös imának volt a tanúja, amikor az angyalok dicsőítő karának zengését hallotta... Mintha kék üvegben fénycsóva égne, úgy lobognak körös-körül a ragyogó lángocskák és a boldogság imája meleg sugárzással száll, száll az ég felé, mintha maguk az összefogózott, tiszta angyallelkek szállanának... A duálegyesülésnél rendkívül nagy tömegek szoktak megjelenni, hogy segítsék erejükkel az égbeemelkedőket. Nemcsak testben élők, de szabad szellemek is nagy sokasággal érkeznek és ezek a szellemek az ünnepség idejére fizikai alakot materializálnak maguknak, hogy a hozzájuk érkezőket közvetlenebbül fogadhassák. Mindenki duálja mellett áll, a szellemek a csoport felett, a levegőben. A körben állók fénye összeolvad egyetlen hatalmas koszorúvá, középen pedig ott áll a két boldog mennybe készülő. Még testben vannak, mert testben kell egyesülniük. Az izgalom remegésében fényük egyre erősebbé válik, szinte égő lánggá izmosodik. A lelkek zenéje roppant orkeszter felcsendülő himnuszaként robban ki a végtelenség felé, s az ég felel a hívó, ujjongó hangokra: felülről éles fény hull a középen állókra... Szinte külön lehet látni a zöld és sárga, izzó sugárnyalábokat, amint körülfolyják a boldogság gyermekeit. A két test kezd eggyé válni. Fényük egyre halványodik, a kék ragyogás egyre szűkebb fényudvart világít be, s lassanként két halvány, sárgásfehér lángocska búcsúzón körüllebegi a többieket. Magas, erős hangok válnak ki a szent zsongásból... szikráznak, égnek, diadalmasan felsikoltanak. .. az égből tisztán hallható, erős szózat hallatszik - s egyszerre, mint mikor halvány gyertyalángot elfújnak, a duálok, immár végleg és örökre egyesülve, eltűnnek a végtelenségben. A szellemek raja követi őket, mint csillagfényes díszkíséret. Így érkeznek el a szellemek útjuk végéhez. Így emelkedik fel a földi életsorozatok tengerszemének mélyéből felmerült ember az örökkévalóság soha le nem nyugvó napjának fényességébe. A Jupiter lakói szellemi felelősségük teljes tudatával irányítják sorsukat, azért itt az eltévelyedésnek és lezuhanásnak már csak egyetlen formája lehetséges: az elbizakodottság által okozott megsűrűsödés. A gőg a magasra jutott szellemek kísértője és veszedelme. Akik a kísértés zavaros rezgéseit beengedték szellemükbe, azok nem tudnak egyesülni duáljaikkal és kénytelenek sűrűbb világokba: a Szaturnuszba vagy a Jupiter valamelyik holdjába leszállani. Mi azonban kövessük a boldog felemelkedőket abban a végső, csodákat rejtő birodalomba, ahová vágyó lelkünk sóvárgásával még követni tudjuk őket: a Nap örök tavaszába.

251

NAP 1. Mi sugárzik ki a Napból? 2. Kettős tűznyelvek 1. Elérkeztünk a szellem útjának végállomásához. Az aranyló Nap, a bolygók százaira boldogságot, életet és melegséget árasztó gyönyörű csillagvilág a mi naprendszerünk legmagasabb szellemi régiója. Itt élnek az egyesült duálszellemek, akik az életiskola minden fokozatának meghaladása után vissza tudták szerezni tisztaságukat, erejüket és isteni képességeiket. Az ő birodalmukon túl nem haladhatunk többé. Hát lehet a Napban, e tűzfolyó lávatömegben élni? - kérdezi a földi fogalmakhoz kötött halandó. Lehet. Mert a Nap nem izzó tűzgolyó; ezt csak azok a földi tudósok gondolják, akik mindent a maguk mértékével mérnek és számításaikból kihagyják a világok alkotójának bölcsességét. A Nap, mint égitest és lakóhely, a legkellemesebb, legszebb csillagvilágok egyike; ami belőle kisugárzik, az saját végtelenül finom rezgése, delejes ereje, mely a Nap légköre által hősugárzássá alakíttatik át, és ezért érezhető a bolygókon melegség gyanánt. Bármely domború lencsével megcsinálhatjuk a fénysugarak olyan törését és összpontosítását, hogy az így megerősített sugárnyaláb bal akár gyújthatunk. A régi görögök a hagyomány szerint ellenséges hajókat lángba tudtak borítani gyűjtőlencsék alkalmas csoportosítása által. Talán nincs már messze a technikai találmányok egy körének olyan tökéletesítése, hogy világításra használt izzótestek, például villanykörték fényét egyúttal fűtésre is felhasználhassuk. Ehhez nem kell egyéb, mint a fénysugarakat lencsék és tükrök által összegyűjtve, megfelelő törés után hősugarakká átalakítani. Ugyanígy működik a Nap légköre. A Napban élő, magas fejlettségű szellemerők kifejezhetetlenül gyors rövidhullámú rezgését átveszi az egész hatalmas égitest, úgy, hogy azt mondhatjuk: a Nap anyaga telítve Van azzal a legfinomabb rezgési energiával, amit a szellemerők törvényeinek ismerete alapján egyszerűen szeretetnek nevezünk. Kisugárzása tiszta delejesség, s ez egyaránt alakítható fénnyé, hővé és hanggá, sőt durva elektromossággá is. De a légkör nemcsak a kibocsátott sugarakat töri ilyen csodálatosan, hanem a visszaérkezőket is. Az egyes bolygókról jövő fénysugarak úgy hatolnak át a Nap légkörén, hogy ebből a középpontból nézve minden bolygónak a Nap felé fordított oldala dombornyomású térképnek látszik. A hegységek, mély völgyek és fennsíkok, folyók, tengerek miniatűr rajza tisztán felismerhető nemcsak abból a távolságból, amelyben a Föld keringett a Nap körül, hanem még a Szaturnusz távolságából is, pedig ez majdnem tízszerese az előbbinek. Ennek a sajátságos berendezkedésnek az értelme abban a roppant fölényben rejlik, amellyel a Nap az ő birodalmát kormányozza. A bolygórendszer uralkodójának mindig látnia kell, hogy mi történik birodalmában. Folyton ellenőrzi alattvalóit; megfigyeli az egyes bolygók felszínén végbemenő változásokat és intézkedéseit a szükséghez képest variálja. A Nap szerepében lehet legjobban látni Isten tökéletes bölcsességének rejtett működését. Ó maga nem látható sehol, de tiszta szellemei által mindenhova elér a keze. Mi csak a természeti erők érvényesülését látjuk s nem tudjuk, miféle láthatatlan vonzási erők és matematikai egyensúlyok irányítják az égitestek futását? A Napban élő magas szellemek tudják, hogy ők árasztják el az egész bolygórendszert fénnyel, meleggel és szeretettel, de a dolgok miértjét ők sem ismerik, mert nagyon sokszor éreznek felülről érvényesülő befolyást, melynek célja és rendeltetése csak később, a következmények logikája révén tárul fel előttük. A szellemi hierarchia legmagasabb lépcsőfokain álló tiszta és magas szellemek, akik az alázatosságot Istentől tanulták, gyakran jutnak abba a helyzetbe, hogy a tények miértjét kutató értelmük ebbe az áthághatatlan falba ütközik: „Csak Isten tudhatja... „ Milyen az élet ezen a csodálatos égitesten? Fizikai élet itt már nincs, csak szellemi. Gomolygó, gázszerű gömb a Nap, melynek felszínén békesség, szépség és áldott nyugalom pihen. Mintha örökös tavasz volna! De a virágok szépségét színes delejkisugárzások pótolják. Mindenütt vakító, ragyogó fényözön: aranyszínű, sárga fény, melyet a mélyből előtörő rezgések örvényszerűen kavarnak. Szinte lángol az aranyló sárga szín. Kiérzik belőle az egész színskála,

252

nemcsak a vöröstől az ibolyáig, hanem messze túl az ibolyán, a leheletszerűen finom rezgések roppant tömegéig. Állatvilágról természetesen szó sem lehet, úgyszintén ásványokról, fémekről sem. De a gázszerű anyagban itt-ott különös összesűrűsödést, sötétebb árnyalatokat lehet megfigyelni: ezek a bolygók hatásai a Napra. A gyermekek hálátlansággal fizetnek a szülőnek jóságáért, mert sebeket okoznak neki. Az összesűrűsödött részek gomolyognak, forrnak s időnként hatalmas gejzírekké alakulnak: kilökik a nehézkessé vált anyagokat. Az égen is gyönyörű fény tünemények pompáznak. Amint a napkörben keringő bolygók közelednek és távolodnak, hosszú képalakban vetődik a Napra delejes rezgésük. Gondoljunk a holdfogyatkozásnál látható hosszú földárnyékra: ilyen kúpokban sugárzik a Nap felé minden bolygónak a rezgése és a szín, amit ez a kúp tükröz, a bolygó fejlettségének rezgésbeli ekvivalense. Halványzöld a Föld sugárzása, alig-alig több a szürke színnél, amelyből évezredeken át kiemelkedett. De a Föld már derül a szenvedések tengerében, melyben elmerülni látszik. A szeretet egyre több a mi viharvert, öreg bolygónkon s ha lassan is, a reménység szelíd zöld színe egyre melegebbé válik... A Vénusz fénye halványsárga, olyan, mint a tiszta napfény ragyogása, de sápadtabb annál. A Szaturnuszé aranyos, barna árnyalatú ragyogás: a művészet tiszta melódiái színezik ilyen széppé. A Jupiter színkúpja fehéren izzó sáv, átvillan rajta az a sejtelmes, halvány kékség, amiben ott gyönyörködhettünk. Meleg zsongás, andalító, lágy zene száll a levegőben, mintha álomba akarnának bennünket szenderíteni; szavakkal nem lehet kifejezni a szépségnek és boldogságnak azt az állapotát, ami itt elfogja a lelket. Csak érezni lehet, hogy Isten közelében vagyunk, s ez is olyan határozhatatlan, kibeszélhetetlen hangulat, mint mikor az ember azt hiszi, hogy a gyönyörűségtől szétpattan a szíve... A légkörben gyakran dúlnak viharok, bár felhőnek sehol semmi nyoma. Hatalmas villámlások cikáznak át az égen, de nem tűnnek el, hanem élnek, mozognak, változnak, mint egy-egy óriási tűzkígyó. A fénycsíkok csaknem állandóan keresztül-kasul szántják az eget és másmás színűek; a légkör átveszi a színező hatásokat és azoknak összetételéből a legkáprázatosabb valőrök olvadnak ki. Olykor a villanásokból születő fénykígyók átszelik a bolygókból vetődő fénykúpokat és azokat is megszínezik - ez az isteni tűzijáték azonban nálunk, a Földön, nem látszik soha. Máskor a bolygók fénykúpja elferdül; s ilyenkor a Nap felületének egy nagy darabján átveszi azt a színt, ami a bolygóból feléje sugárzik. Az a jelenség ez, mely a mi holdtölténknek felel meg. Teljes fényben akkor érvényesül a bolygók sugárzása, mikor fénykúpjuk el van ferdülve. Házak, műszerek, gépek nincsenek sehol. Itt nem táplálkozik senki; az élet formái egészen másfélék. Az egyetlen élő lény, aki formaszerűen élni látszik, a virág; de ez is csak csalódás. A talaj kisugárzásai virágszerűen terjednek szét a levegőben; egyetlen pontból finom, zöld sugarak futnak szét és csipkézetten kiterebélyesedve, felül merész Ívben végződnek, folyton remegve, változva, mintegy a szélben hajladozva. Gyönyörű kaktuszformák alakulnak ki, s mindez csak játék, szép formák és színek kergetőzése, a fény csillogó délibábjainak pajkos szökellése... Néha a gáznemű talajból szilárddá materializált anyag válik ki, feldobódva magasan a levegőbe. A Nap ilyenkor kiveti magából a megemészthetetlen anyagokat, amelyek messze kirepülve a térbe, hamarosan eltűnnek és soha többé vissza nem esnek. A napkör egész régiója telítve van ilyen gázneműen összesűrűsödött anyagi erőparányokkal. Az azonos delejes rezgésű gázok idővel összetalálkoznak és szorosan egymásba fonódnak, rotációjuk megindul, s egykor, évezredek múlva, a csillagászok új ködfoltot fognak majd észlelni. A Nap új gyermeket szült s pórázon vezeti maga körül legfiatalabb bolygóját. 2. Apró, fehér kis lángocskák suhannak ide s tova. Mint két parányi gyertyaláng, két tüzes nyelv. Igen, ezek a Napban élő szellemek: az egyesült duálok. Már ismerjük őket. Láttuk a tüzes nyelveket ama ragyogó pünkösdi reggelen, amikor a tanítványok kétség és remény között vergődve, fejük felett megérezték Isten lelkének kitöltetését, a segítő szellemlények megérkezését. Itt, az ő valódi otthonukban, vidám, ragyogó lények. Fényük oly fehér, hogy szinte elvakít. Nem sokat tevékenykednek a Napban, mert az ő munkájuknak színtere az egész bolygóvilág: szakadatlanul és fáradhatatlanul járják az ég csillagos országútját, segítenek, vigasztalnak, vezetnek és tanítanak. Otthonukba csak akkor térnek vissza, ha e1használták delejes erőiket és rezgéseik lassúbbakká, rendszertelenebbekké

253

váltak. Ilyenkor hazarepülnek a Napba és annak légkörében ismét teleszívják magukat fénnyel és örömmel. Együtt vannak ők, mikor az egyesült duálok érkezését várják. Hosszú ellipszis alakban helyezkednek el s ennek egyik gyújtó pontjában néhány kiváltságosan erős szellempár vezeti a közös munkát. Imádkoznak, Isten felé küldik a vágyukat. Felhangzik az örök dal, az egyetlen és utánozhatatlan, amely ilyenkor felhangzani szokott: oly erős és harsonázó, mint valami ujjongó tavaszi himnusz, amilyen csak boldog és tiszta szellemek életöröméből fakadhat. Mindig ugyanaz a melódia. A szellemkör minden tagjából erős delejes fény árad az ellipszis üres gyújtópont jára; ez az a gyönyörű sugár, ami innen a Jupiterre leárad, hogy felszívja a fénysugáron utazó jövevényeket. Az újonnan érkező duálok egy ideig ott maradnak a Nap légkörében, hogy annak delejes rezgése teljesen áthassa őket. Eleinte nem is tudnak még különválni, erre csak erejük növekedésével lesznek képesek. De ha különválnak is, rendszerint egy bolygóra mennek tevékenykedni, s munkájuk mindig egyirányú. Mikor a bolygókról visszatérnek, valami virágszerű dolgot hoznak magukkal; hófehér, nagy szirmú, csillagos virág ez, közepén aranysárgán ragyogó ponttal, olyanféle, mint a fehér nárcisz. De a virág a Nap szférájában szétfoszlik, nyomtalanul eltűnik, csak egy lágy, szelíd érzés rezgése marad belőle, s ez az emlék: alázatosság. Ezt hozzák a tiszta lelkek az alsóbb világokból, mintha a legnemesebbet és legszebbet hoznák, amit anyagban vergődő szellemtestvérek Isten zsámolya elé helyezhetnek... Olykor lelkeket is hoznak, boldog és tiszta szellemeket, hogy megmutassák nekik az ígéret földjét. Kikapcsolják őket földi testükből, elragadják magukkal, s a sejtelemszerű emlékekkel, amelyek az ilyen csodálatos utazások benyomásaiból megmaradnak, megerősítik őket a további küzdelmekre, mintegy örökre eljegyezve a világokat egyensúlyban tartó szeretetnek. De megtörténik az is, hogy igen erős akaratú, egyedül bolyongó szellemek maguktól férkőznek be a Nap szférájába; sötétebb árnyalatuk, nyugtalan rezgésük felkavarja a napszellemek békességét s ezek nagy sokaságban tódulnak a betolakodó elé, mint a paradicsom ajtajánál álló, lángpallosú kerubimok, hogy a vakmerőt visszataszítsák az űrbe... És suhannak tovább a fehér lelkek... Az öröm és boldog felolvadás ujjongó érzései lágy zsolozsmában csendülnek fel nyomukban. Imádkozásuk fellángoló, erős fény, oly élénk rezgés, hogy szinte érezhető, mint szállnak ezek a tiszta szellemek a végtelenségen át valami távoli, elérhetetlennek tetsző hazába, ahol a szeretet legalázatosabb szívű apostola, Krisztus lakik. Szellemek gyermeki társalkodása ez Istennel. Beszámolnak neki munkájukról, örömükről, a végtelenség örök dalolásával egybecsendülő, szent lelki harmóniájukról, s miközben alázatosságuk hófehér virágát lehajtott fővel átnyújtják neki, homlokukon érzik a Nagy Magános csókját és szívükben áldott mosolygását... Így dicsőíti meg végezetre Isten az embert. „Imé, Istennek hajléka az emberekkel vagyon és ő velük lakozik: és ők ő népei lésznek és az Isten, az ő Istenek, velük lészen. És az Isten eltöröl minden könnyhullatást az ő szemeikről és halál többé nem lészen, sem keserűséggel való sírás, sem kiáltás, sem semmi fájdalom nem lészen többé... Ime, mindeneket megújítok. Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a végezet. Én a szomjúhozónak adok az élő víznek forrásából ingyen. Aki diadalmas lészen, mindenekkel bírni fog és lészek annak Istene és ő nékem fiam lészen. És többé éjszaka nem lészen és nem szűkölködnek szövétnek világossága nélkül, sem a Napnak világossága nélkül, mert az Úr Isten világosítja meg őket az országolnak mindörökkön örökké...” (Ján. jel. 21: 3-7 22:5)

254

BEFEJEZÉS 1. Egy akol és egy pásztor 2. Boldogok, akik sírnak 3. Búcsú az olvasótói 1. Végigkísértük az emberi szellemet küzdelmes vándorútján, mely könnyfolyamokon át vezet Isten örök világossága felé. Nem új filozófia az, amit adtunk, hanem intuitív megérzéseken nyugvó, ősrégi világnézet, melyet megtisztítani igyekeztünk az évezredek folyamán rárakódott portóI, hogy egykori fényének tiszta ragyogásában ismét megláthassuk a küzdelem verejtékétől könnyessé ázott, sápadt emberarcunkat. Ameddig ez a Föld élőlények lakhelyéül fog szolgálni, mindig lesz a tudásnak olyan területe, mely a köznapi gondolkozás és anyagias tudomány számára megközelíthetetlen marad. Bolygónk természetének, szellemfejlődési állapotának szükségszerű következménye ez. Ha az emberiség egyeteme belső megvilágosodás folytán hirtelen megismerhetné saját szellemi voltának minden rejtett vonatkozását, ennek természetes konzekvenciája az lenne, hogy az egész emberiség egy tömegben elhagyná a Földet, mert annak durva anyagisága miatt ezen a bolygón nem volna többé képes a haladás következő lépcsőfokait megközelíteni. Az isteni világterv bölcsessége folytán azonban a nagy kataklizmákban az emberiségnek mindig csak egyharmada válik ki, hogy magasabb világok tisztultabb légkörében tovább emelkedhessék; az eltávozottaknak üresen maradt helyét pedig rohamozva foglalják el a mélységből felmerült újabb csapatok, melyek emelkedésükért megfürödni vágynak a könnyek tengerében. A Föld tehát fejletlen szellemek lakóhelye, akiket szívükön át jobban meg lehet közelíteni, mint értelmükön át. Ezért volna és ezért marad elrejtve az élet értelme az emberiség nagy tömege elől. A rejtett tudomány csak azok előtt az emberek előtt támad fel a maga belső tisztaságának hódító szépségében, akik lelkükben már megérezték az élet lendületének azt az ősi törvényét, amire egyedül a földi küzdelmek iskolája taníthat meg bennünket: hogy a szellem szenvedésben tisztul meg és csupán szeretet által tudja megközelíteni a legmagasabb és legtökéletesebb szellemegyéniségnek, a Nagy Magánosnak szeretetet sugárzó lényegét. Ezért mondja Krisztus: „Hálát adok néked, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és értelmesektől és megjelentetted a kis gyermekeknek“. (Máté 11:25) A régi világban a papok voltak a rejtett tudomány mesterei. Közvetlen összeköttetésben álltak a szellemvilággal és a tiszta öntudat szellemi világosságával fogadták az onnan érkező tanításokat. A formalizmusban való elmélyedés okozta, hogy a papi rend ma általánosságban csak öntudatlan eszköze a magasból leáradó isteni erősugárzásnak, mert nem értékeli a hitben való megerősödésnek azt a páratlanul gazdag lendületét, amit az egyéni átélés és a szabad kutatás által szerzett megismerés ad a léleknek. A papi rend nem tűri az evangéliumok magyarázásának azt a módját, mely elüt a tekintélyek által adott értelmezéstől. Pedig ezek a tekintélyek csak emberi nagyságok; Isten előtt nem többek és nem kevesebbek egyetlen árva léleknél s nem terjeszthetnek maguk körül nagyobb világosságot annál, mint amit az örök világosságból szívükbe be tudtak fogadni. De vannak kimagasló szellemi vezetők, akik életükben úgy, mint halálukban híven szolgálják az emberiség haladásának ügyét. Van egy dicsőséges tábor, amelyet Nagy Fehér Testvériség-nek lehetne nevezni, ha ezt a megjelölést le nem foglalták volna ama szellemi mozgalom részére, mely Morya és Koot Humi mesterek vezetése mellett igen sokat tett korunk szellemi világosságának terjedéséért. Tágabb értelemben azonban a Nagy Fehér Testvériség egyetemének tagja minden kiváló szellemegyéniség, aki a láthatatlan világban a Föld fejlődésén munkálkodik. Úgy kapcsolódnak ők egymáshoz, mint végtelen lánc szemei: szívükben mély és tiszta alázatossággal, lelkükben a fáradhatatlan odaadás hevületévei, egymásba karolva, egymást ölelve sugározzák az emberiség felé annak a kifejezhetetlenül boldog, szépségekben gazdag, örök ujjongás örömében égő, nagy, szent szolidaritásnak az erejét, amelyre Krisztus tanította őket. Igen: Krisztus katonái ők valamennyien. Angyalok, kik az örökkévalóság kapuit őrzik. Ezredéveken át ontják szellemük fényességét szellemcsoportjaik tévelygő vándoraira és boldogok, ha azok közül valakit

255

magukhoz felemelhetnek. És a fényesen fehér angyalok csoportja felett, elérhetetlennek tetsző magasságban, él és uralkodik ama fényes hajnali csillag, kiről mondatik: „Az ég megnyilatkozott és ímé, vala egy fejér ló és aki azon ül vala, hívattatik vala Hívnek és Igaznak, ki igazán ítél és viaskodik. És az ő szemei olyanok, mint a tűznek lángja és az ő fején sok koronák; az ő neve megíratott vala, melyet senki nem tud vala, hanem csak őmaga. És öltöztetett vala vérrel megfestetett ruhába és neveztetik az ő neve Isten igéjének. És a mennyei seregek követik vala őt fejér lovakon, kik felöltöztettek vala fejér és tiszta bíborba. És az ő szájából származik vala éles fegyver, hogy azzal verné a pogányokat: mert ő bírja azokat vasvesszővel és ő az, aki nyomja a mindenható Isten haragjának és búsulása borának sajtóját. És az ő ruháján és tomporán meg vala írva az Ő neve: Királyoknak Királya és Uraknak Ura!“ (Ján. jel. 19: 11-16) Krisztus él és uralkodik a Föld szellemi életén. Hiába nevezik ezt a bolygót a szenvedések és megpróbáltatások régiójának, hiába mondják, hogy az élet keserű és az emberek rosszak: az 6 áldó mosolya minden szívbe beleragyogja az örök tavasz napfényét, és aki ezt a drága sugárzást megérzi, annak lelkéből ujjongó lobogással csap fel a boldog megismerés öröme: hogy az élet szép és az emberek jók, de csak annak számára, aki a szépség és jóság eszménye iránt fogékonnyá tudta tenni az értelmét! A láthatatlan király láthatatlan serege egyre nagyobb erővel és hevességgel harcol a Föld fejedelme ellen. A kornak, amelyben élünk, ez a harc adja meg a karakterét. Krisztus katonái mind láthatóbban tömörülnek egy táborba. Nem kell többé új vallást alapítani, mert a régiek mindenikében van annyi igazság, amennyi híveiket elvezetheti a szellemi megvilágosodás kapujáig. Az egész világon nagy kiválasztódási folyamat vihara zúg végig. Keresztyének, buddhisták, Lao-Cse és Kon Fu-Cse hívei, mohamedánok, tűzimádó párszik és minden pogányok megtalálják az utat Krisztus szívéig, ha soha hírét sem hallották bár, de tisztelik embertársaik szabadságszeretetét és tudnak jók és alázatosak lenni. Errő1 a táborról mondja a Jelenések Könyve: „Ímé, vala nagy sokaság, melyet senki meg nem számlálhatna, minden nemzetségből, ágazatból, népek és nyelvek közül és állnak vala a szék előtt és a Bárány előtt, fejér ruhákba öltözve és az ő kezeikben pálmaágak... Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták s megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Annakokáért vannak az Isten széke előtt és szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában és aki ül a székben, lakik ő velük. Nem éheznek többé és nem szomjúhoznak többé és a nap hévsége, vagy valami egyéb hévség nem árt nékik: Mert a Bárány, aki vagyon a szék közepében, az legelteti őket és a vizeknek élő forrásira viszi őket és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyhullatást“. (Ján. jel. 7: 9, 14-17) Egy akol és egy pásztor: ez a kor fejlődésének tendenciája. Mindenki Krisztusé, aki szeretni tud s aki megérezte, hogy a jó cselekedet a legszebb imádság. Krisztus szent szelleme lebeg a világ felett: ő az orgonabúgás, a legszebb harangszó, az örök vasárnap. Nem nézi, hogy akik feléje haladnak, fáradtak és elesettek, csak azt látja rajtuk, hogy hétköznapos lelkek, telve vággyal az örök vasárnap után. Kitárja karját és leborul a bűnös ember előtt, mintha azt mondaná: „Nézd, ide teszem eléd, a földre, a szívemet. Fogadd el és lépj rá: ez a szív teérted töretett meg. Jöjj hozzám és szeress, mint ahogyan én szeretlek téged. Nyisd meg értelmed zárját és fogadd be a legszentebb titkot, amit örök kincsül szívedbe sugárzok: Az Isten - szeretet!“... 2. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltatnak“. (Máté 5: 4) Ennek a könyvnek a lapjairól az élő igazság erejével kell előtörnie annak a titkos értelmű, mélységesen megrendítő megismerésnek, hogy az élet megértésének kulcsát csak a lélek nagy vívódásai, tehát a földi szenvedések adhatják az ember kezébe. Ezért boldogok azok, akik sírnak, mert a könny fájdalma oda vezeti őket, ahová a hűvös fölénnyel élő értelmi lények soha nem juthatnak el: ők megvigasztaltatnak. S ha a sokat élt embereknek ezzel az agg bölcsességével végigtekintünk a mi megtiport hazánkon, a darabokra tépett,

256

kicsiny Magyarországon, azt kell hinnünk, hogy itt csupa boldog ember él, mert sehol annyi keserű könnyet nem hullattak, mint ezen a szerencsétlen, kis földdarabon. Mindenkor voltak a Föld felületén pontok, amelyeken a karmák rendszerint össze szoktak sűrűsödni. Küzdelmes életet élő, egyedül álló szellemcsoportok éltek ezeken a helyeken és a nagy világszínpad minden tájáról ide özönlöttek azok a fejlődni vágyó, magasra törekvő szellemegyéniségek, akik vállalták a nagy megpróbáltatások kockázatát, mert egyenesen törtek Isten felé. A történelem két ilyen véráztatott küzdőteret ismer: a lengyelek és a magyarok országának területét. A mongol szellemcsaládnak abban a töredékében, amely a tizedik században magas szellemi vezetők irányítása mellett nyugatra vándorolt új hazát keresni, egy ezredévvel ezelőtt már felébredt hivatásának eleven megérzése. Az angyalok seregében, mely útját mutatta a csillagos égen, volt egy hófehér, szelíd ragyogású szellem: Mária az, a boldog anya, áldott az asszonyok között. Mária néhány évvel Krisztus földi halála után átment a másik létformába és egy ideig a Nap szférájában élt, ahol pihent és szíve teljes odaadásával szolgálta az Örök Király dicsőségét. De lelkében néha felzsongtak az emlékek és felhőként szállt át rajta a Föld fiainak szenvedése. Mária sajnálta és szerette egykori embertestvéreit, és tiszta szívében vágy támadt, hogy őket tovább is segíthesse. Újból visszatért tehát a Föld szférájába és kiválasztott magának egy népet, amely akkor még Lebédia sivatagjain kereste földi rendeltetésének rejtett értelmét. Ez a nép források mellett fehér lovat áldozott a tűz istenének és harcos szellemmel ment eléje minden veszedelemnek, mintha megsejtette volna, hogy Isten bölcs rendelése szerint edzenie kell magát még nagyobb gyötrelmek elszenvedésére. A magyarok megérezték, hogy a hófehér angyalszellem, aki minden szülőanyának is védőszelleme ezen a Földön, velük van s lelkéből melegséget sugároz le reájuk. Még pogányok voltak, amikor szívükben kivirágzott a Boldogasszony kultusza: gyöngéd gyermeki ragaszkodás egy tiszta, láthatatlan lényhez, olyan sejtelemszerű, halk megérzés emléke, amelyhez hasonlót a világ egyetlen népénél sem találunk. Mária vezette védettjeit a keresztfa árnyékába, ő tanította meg a keményszívű harcosokat az evangélium mély igazságainak átérzésére s ezért lett ez az ország, ama finoman megcsendülő lelki harangszó zengésének örök emlékére Regnum Marianum, ezért hangzik fel még ma is oly sok szívben a lágy csengésű, zsolozsmás ének: Boldogasszony-anyánk, régi nagy patrónánk!... Mégis, ha abból a kiegyenlítő távlatból nézzük a dolgokat és eseményeket, amely az emberi történések nagy belső igazságainak és szellemi tartalmának meglátásához szükséges, akkor megérthetjük, hogy a magyar élet tragikus összeomlása láncszem ahhoz a dicsőséges, csodálatos hídhoz, mely a régi világ romjai felett egy új, boldogító korszak hajnalpirkadásába ível. A könnynek és vérnek ebből az özönéből fog kisarjadni az új embertípus, a lélek és szív embere, ki ismeri az eltiportság mély megalázottságát és tud szeretettel közeledni a vágyakozó lelkek felé. Nem hiába él itt napjainkban, a mi soraink között, a szellemi előhaladásnak minden számottevő előharcosa, aki egykor a Gréve-piac guillotinján vérét hullatta az emberiség szent eszményeiért; nem cél nélkül való, hogy oly sok, sugárzó, bátor és erős akaratú szellem rejtőzik ma ismeretlenül és névtelenül a magyar nép alsó rétegeiben: mi tudjuk, mert lelkünkben érezzük, hogy az emberi gyarlóság által teremtett kényszerhelyzet átka egykor le fog hullani nemzetünk testéről, s a szenvedésben megtisztult Magyarország kiindulópontja lesz annak a szellemi mozgalomnak, mely századunk irányító eszméit az emberséges szív meleg sugárzásával fogja áthatni... Ennek a szent hivatásnak azonban ára van. Aki nagy feladat teljesítésére elhivatott, azt Isten súlyosan megpróbálja. Boldog, aki milliók eljövendő boldogságáért szenvedhet és mi reánk, magyarokra, nemcsak nemzeti voltunkban, hanem külön-külön való, jelentéktelen egyéni kicsinységünkben is nagyon ránk illenek Pál apostol szavai: „Mindenütt nyomorgattatunk, de nem szoríttatunk meg; kételkedünk, de mindenestül nem esünk kétségbe. Háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk; megaláztatunk, de abban el nem veszünk. Mert mi, kik élünk, mindenkor a Jézusért halálra adatunk, hogy a Jézusnak élete is megesmértessék a mi halandó testünkben“. (II. Kor. 4: 8-9, 11) Valóban: százezrek és milliók néma ajakkal járják ma a magyar Golgota útját, hogy életük tragikus borulatával megbizonyítsák Krisztushoz való tartozásukat és kicsiben átéljék az ő szenvedéseit. Szeretném minden magyar testvérem sajgó sebére rászorítani a kezemet és halkan belesugározni a nyugtalanul verdeső, szegény szívekbe: Nem vigadni jöttél erre a földdarabra, édes vérem, hanem szenvedni, vért verejtékezni,

257

könnyet törölni és egy szebb jövőért némán, ismeretlenül, elfeledten meghalni!... Mindenki csak egy porszemet adjon az álompalotához, mindenkiből csak egyetlen szeretetsugár lángja omoljon ki a többire! A névtelen hősök, sikertelen vergődések, halk és könnyes ellobbanások országa ez, melyről keserűen dalolja a költő: „Sósabbak itt a könnyek s a sóhajok is mások. Ezerszer messiások a magyar messiások!“ (Ady) Elmúlik majd ez a nehéz életünk és haló porunkból, vérünk elomló cseppjeiből egykoron kisarjad a szellem szabadságának drága virága: ez a mi legszebb álmunk és eszményünk, amelyért sohasem szűnünk meg dolgozni, remélni és imádkozni. 3. Végül talán szabad most itt, könyvünk utolsó lapjain, az objektív szemlélet hűvösségében elrejtőzött írónak halk lírával köszönni meg az olvasó figyelmét. Ama fényben élő, nagy apostoli szellem, akinek gyönyörű tanításai agyamon és szívemen keresztül töredékekké oszolva jutottak el e könyv lapjaira, egykor boldognak érezte magát, hogy Krisztusért szenvedhetett. „A zsidóktól ötször szenvedtem negyven-negyven csapást egy-egy híján. Háromszor verettettem meg vesszővel, egyszer köveztettem meg; háromszor voltam a tengeren veszedelemben hajótörés miatt, éjjel és nappal a mélységben voltam. Veszedelmes utakban gyakorta voltam, folyóvizeken veszekedtem, latrok miatt veszedelemben voltam: veszedelemben voltam az én nemzetségem miatt; veszedelemben a pogányok miatt, veszedelemben voltam a városban, a pusztában, a tengeren, veszedelemben voltam a hamis atyafiak között. Fáradtságban és nyomorúságban, vigyázásokban gyakorta, éhségben és szomjúságban és böjtölésekben gyakorta; hidegségben és mezítelenségben. Ha dicsekednem kell, az én nyomorult elvettetett állapotommal dicsekedem…” (II. Kor. 11: 24-30) A tanítvány is boldognak vallja magát, hogy mesterének lábnyomait követhette. Mert ennek a könyvnek legtöbb megállapítása abban a nagy csendességben és végtelen elhagyatottságban formálódott gondolattá, ami az élők nagy koporsójában, a börtönben, a lelket az örökkévalóság ölébe pihenteti. Hogyan kerültem oda? A társadalom eltaposott páriáinak lelkében ébresztgettem az eszmélet lángját és arra tanítottam őket, amire Krisztus tanított engem. Olyan időket éltünk, amikor a hangos panasz bűnszámba ment és egy-egy újságcikkel vagy politikai szónoklattal a szószékről egyenesen a börtön szűk cellájába lehetett lépni. Egyik napon még ezer és ezer fáradt szemből villant felém a lélek fellángoló reménysége; a testvériségről és jogról álmodók nagy tömege boldogan eszmélt rá arra a gondolatra, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlőek vagyunk; a másik napon pedig... Ah! Ezt a másik napot nem könnyű az emlékezetbe visszaidézni, habár körmének szorítását holtomig érezni fogom a szívemen... Ködös, havas téli hajnal volt, fekete, mint a kibérlett lelkiismeret. Ott álltunk a kihalt utca során: kezünkön hideg és kemény vasbilincs, szemünkben néma könny, szívünkben tépő fájdalom. Hosszú rabláncra fűzve, mint az eszkimó kutyái, betörők, gyilkosok és más megtévedt szegénylegények sorában, szó nélkül haladtunk fegyveres őrök között, huszonnégyen, a külvárosi fogház felé a csapkodó havas esőben. A lánc csörgése s a fáradt lépések ütemes, tompa zaja visszhangosan pattant vissza a házak faláról, ahol lefüggönyözött ablakok mögött boldogságról álmodtak az emberek. Így teljesedett be rajtam is, kicsiny férgen, ama nagynak és örökkévalónak, Urak Urának és Királyok Királyának bús földi végzete: „a gonosztevők közé soroltaték“... Elmúlt. Vége. Isten legyen áldott, aki lehajol a szenvedő fölé és halkan megcsókolja a szívét. Ennek és még sok másnak így kellett lennie, mert megmondatott ama szelíd tekintetű Názáreti által: „Bizony, bizony mondom néktek: Sírtok ti és jajgattok, e világ pedig örül; ti szomorkodtok, de a ti keserűségetek örömre fordul. Az asszonynak, mikor szül, fájdalma vagyon: mert eljött az ő órája; de mikor megszüli az ő gyermekét, azután nem emlékezik meg a fájdalomról: mert örül, hogy ember született e világra. Néktek is azért most keserűségetek vagyon; de ismét meglátlak titeket és örülni fog a ti szívetek és a

258

ti örömötöket senki el nem vészi tőletek“. (Ján. 16: 20-22) A Hegyi Beszéd fenséges gondolatainak zsolozsmája távoli harangszó gyanánt csendül felénk: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Már látjuk is, mert Krisztusban megtaláltuk az egész örökkévalóságot. Sokan vagyunk megterheltek és megfáradottak, akik vágyó lelkünket hozzá emeljük. Szelíd szeméből földöntúli jóság sugárzik és ez a meleg, drága ragyogás azt jelenti, hogy Isten ismét kinyújtotta kezét az ember után. Tárd ki szíved ablakát, ó, csüggedt, földi vándor, hogy be suhanhasson rajta a nagyszerű megismerés: szellem vagy, részese a halhatatlan, örök életnek, egy vagy Istennel, boldog és megdicsőült vagy hitedben és szeretetedben!

259

Tartalomjegyzék Bevezetés 1. A halhatatlan szellem ........................................................................................................................ 2 2. E könyv módszere és célja ................................................................................................................ 3 3. Ajánlás ............................................................................................................................................... 5 I. rész SZELLEMISÉG A KOZMIKUS VILÁGBAN A Földcsillag és az Ember 1. A végtelenség egy állomása .............................................................................................................. 6 2. Az emberiség szellemi előfutárai ...................................................................................................... 9 3. A történelem új felosztása ............................................................................................................... 10 4. A vallás és tudomány ellentéte ........................................................................................................ 11 Szellemek az örök vándorúton 1. A szellem születése .......................................................................................................................... 15 2. A szellem bukása ............................................................................................................................. 17 3. Az anyagvilágok benépesedése ....................................................................................................... 18 Csillagvilágok születése és elmúlása 1. Porszemek, melyek csillagokká nőnek ............................................................................................ 21 2. Az Uránusz és Neptun rejtélye ........................................................................................................ 23 3. Új hold jelen meg az égen ............................................................................................................... 24 4. Hulló csillagok, elpusztuló világok ................................................................................................. 27 A nagy Magános 1. Isten a legmagasabb szellemegyéniség ............................................................................................ 30 2. Isten fejlődése .................................................................................................................................. 31 3. Három az egyben ............................................................................................................................. 31 Krisztus 1. A föld lakók megtudják, hogy szellemek ........................................................................................ 33 2. Krisztus világszellem ....................................................................................................................... 34 3. Új Jeruzsálem .................................................................................................................................. 37 4. Krisztus nem áldozat ........................................................................................................................ 40 Isten hét karja 1 . A hét isteni lélek ............................................................................................................................. 42 2. A szellemi fejlődés isteni lelke ......................................................................................................... 43 3. A bölcsesség isteni lelke .................................................................................................................. 44 4. A művészetek isteni lelke ................................................................................................................ 45 5. A születéseket intéző isteni lélek ..................................................................................................... 46 6. A halál isteni lelke ........................................................................................................................... 47 7. A csillagokat vezető isteni lélek ....................................................................................................... 47 8. A szellemeket vezető isteni lélek ..................................................................................................... 48 9. Jákob lajtorjája ................................................................................................................................. 48

260

Duál-szellemek 1. A nő és a kígyó ................................................................................................................................ 49 2. Kergetőzés csillagról-csillagra ........................................................................................................ 50 3. A duálság törvénye az egyesülés ..................................................................................................... 52 Elemi szellemek 1. Az anyag lelke ................................................................................................................................. 54 2. Virágszellemek ................................................................................................................................. 55 3. A négy őselem ................................................................................................................................. 57 Az állatvilág szemlélete 1. Ugrás a természetben ....................................................................................................................... 62 2. Vándorlás csillagvilágokon át a Földig ............................................................................................ 64 II. rész SZELLEM A FÖLDÖN Az élet szabadsága 1. Az ember anyagban és időben élő gondolat .................................................................................... 66 2. Az akarat........................................................................................................................................... 68 3. A gyűlölet iskolája ........................................................................................................................... 69 4. Mammon bálványa .......................................................................................................................... 71 A következmények törvénye 1. A cselekvések reakciója a karma ..................................................................................................... 73 2. A reinkarnáció. ................................................................................................................................ 74 3. Szereteten és tudáson át a bölcsességig ........................................................................................... 76 4. Az imádkozás ereje és jelentősége .................................................................................................. 78 A születés 1. A földi élet a kapcsolódással kezdődik ............................................................................................ 81 2. A szellem anyaga építi testét ........................................................................................................... 82 3. Átöröklési törvények ........................................................................................................................ 85 A gyermek 1. Földi és égi szerelem ....................................................................................................................... 87 2. Az anyaság szent misztériuma ......................................................................................................... 88 3. A gyermek nem a szülőé .................................................................................................................. 89 A szellem bilincse 1. Börtön és templom egyszerre .......................................................................................................... 92 2. A test betegségét kísérő asztráljelenségek és a delejezés ................................................................ 93 3. A nemi probléma és az aszkétizmus ................................................................................................ 98 A kazuális test élete 1. Testi és szellemi idegesség ............................................................................................................ 101 2. Az öntudat zavarai ......................................................................................................................... 102 3. A bölcsesség útja és eszköze ......................................................................................................... 106

261

Az álom 1. Az agy a legtökéletesebb műszer ................................................................................................... 109 2. Egyszerű földi álmok ..................................................................................................................... 111 3. Visszaemlékezés és jövőbelátás álomban ...................................................................................... 113 4. A szellem teljes kikapcsolódása .................................................................................................... 115 A médiumi képesség 1. Hivatás és szolgálat ....................................................................................................................... 118 2. A médium kiképzése és működése ................................................................................................ 120 3. Író és beszélő médiumok ................................................................................................................ 122 4. A művész megérzése ..................................................................................................................... 126 5. A médium bukása .......................................................................................................................... 129 A halál 1. A halottak szolidaritása ................................................................................................................. 132 2. Elszakadás a fizikai testtől ............................................................................................................. 135 3. Az asztráltest rezgései. .................................................................................................................. 137 4. Az altruisztikus érzések ébredése .................................................................................................. 139 5. A mennyország .............................................................................................................................. 141 Az örökkévalóság 1. A szellem a mentális síkon ............................................................................................................ 144 2. Az intuíciók világa ........................................................................................................................ 146 A Biblia történelmi értéke 1. Isten választott népe ...................................................................................................................... 148 2. Jóslatok és látomások a zsidó korban ............................................................................................ 150 3. Jézusföldi élete .............................................................................................................................. 154 4. Az apostolok szentegyháza ............................................................................................................ 158 5. A Jelenések Könyve ...................................................................................................................... 164 Atavisztikus földi szellemcsoportok 1. Az ugartörők .................................................................................................................................. 170 2. A szíriuszbeliek érkezése .............................................................................................................. 172 3. Atlantisz ......................................................................................................................................... 173 4. Egy korallsziget tragédiája ............................................................................................................ 176 5. Paloták az afrikai őserdőben .......................................................................................................... 177 A történelmi idők szellemcsoportjai 1. Inkák .............................................................................................................................................. 180 2. Egyiptom és India .......................................................................................................................... 182 3. A zsidóság ..................................................................................................................................... 187 4. A görög mitológia .......................................................................................................................... 189 5. Róma világtörténelmi hivatása ....................................................................................................... 191 6. A mongol szellemcsoport .............................................................................................................. 193 Korunk szellemi lendülete 1. A szellemcsaládok vegyülése ........................................................................................................ 197

262

2. A háborúk a tömegkarma eszközei ................................................................................................ 200 A Föld fejedelme 1. Szomorú mély titok. ...................................................................................................................... 203 2. Az Antikrisztus eljövetele ............................................................................................................. 205 3. A Sátán elveszti uralmát a Föld felett ............................................................................................ 207 A Föld és az emberiség jövője 1. Az anyagiasság csődje ................................................................................................................... 209 2. Világkatasztrófának kell jönnie ..................................................................................................... 211 3. Új államtípusok, új emberek .......................................................................................................... 215 4. A Föld halála ................................................................................................................................. 216

III: rész IDEGEN VILÁGOK A naprendszer szellemélete 1. Az ismeretközlés egyik csillagról a másikra ................................................................................. 218 2. Bolygórendszerünk szellemi lépcsőfokai ...................................................................................... 220 Hold 1. Pillangók az ezüstfáklya lángjában ................................................................................................ 224 2. Hangyaboly-élet a föld alatt .......................................................................................................... 225 3. Titokzatos fénysávok a Holdon ..................................................................................................... 229 Merkúr 1. A gyűlölet és harag régiója ............................................................................................................ 231 2. Küzdelem az emberhúsért ............................................................................................................. 231 3. Láthatatlan papi fejedelmek ........................................................................................................... 232 Mars 1. Egy megrozsdásodott világ - víz nélkül ............................................................................................ 3 2. Polipemberek kommunista társadalma .............................................................................................. 6 3. A tudomány istenítése ....................................................................................................................... 9 Vénusz 1. A földi élet szebb és boldogabb változata ........................................................................................ 13 2. Opalizáló tejüveg-emberek .............................................................................................................. 16 3. Istenhez közelebb ............................................................................................................................ 19 Szaturnusz 1. Ezüstfátyolok világa ........................................................................................................................ 23 2. Libegő, szivárványszínű felhők ....................................................................................................... 25 3. Isteni művészet ................................................................................................................................ 28 Jupiter 1. Istenemberek szikraesőben .............................................................................................................. 32

263

2. A duál-szellemek egyesülése ........................................................................................................... 35 Nap 1. Mi sugárzik ki a Napból? ................................................................................................................ 39 2. Kettős tűznyelvek ............................................................................................................................ 42 Befejezés 1. Egy akol és egy pásztor. .................................................................................................................. 45 2. Boldogok, akik sírnak ...................................................................................................................... 48 3. Búcsú az olvasótól ........................................................................................................................... 52

264