Magyar népi hangszerek

Mandel – Khell – Hász

Magyar népi hangszerek Kolibri könyvek Móra Könyvkiadó

Írta: Mandel Róbert Rajzolta: Khell Csörsz A fotókat Hász András készítette A borítót Szabó Árpád tervezte A 28. tábla szövegét Jánosi András írta © Mandel Róbert, 1986 © Khell Csörsz, 1986 © Hász András, 1986

Ennek a méltán népszerű sorozatnak hézagpótló köteteként ajánlom Mandel Róbert Magyar népi hangszerek című összeállítását. A sokoldalú fiatal szerző elsősorban gyakorlati ember – foglalkozik hangszerek készítésével, történeti és népi muzsikálással. Ez a jó értelemben vet gyakorlatiasság hatja át ezt a könyvecskét is, amely Dr. Sárosi Bálint hasonló összefoglalásai után a népszerűsítés hasznos területére irányítja a témát.

A tárgyalt és kétségkívül legfontosabb népi hangszerek felosztása: hangszert helyetesítő fa- és fémeszközök, rezgő hártya, rezgő húr, maga a rezgő levegő mint hangforrás – egyútal az egyes instrumentumok anyagára, végső soron készítésére utal. És talán éppen ez a legnagyobb hangsúly ebben a törekvésben: az egyre jobban kibontakozó és szélesedő zenélést a hazai népzene – a legtágabban értelmezet popmuzsika – művelésére ösztönözni. Ezt a célt támogatják a fényképmellékletek, melyek a Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményének egyes példányairól készültek – a közel százesztendős gyűjtőmunka kézzelfogható bizonyítékaiként.

Vajha ezek a hangszerek egyszer hangzó mivoltukban is bemutathatók lennének ...

Gábry György

3

Minden olyan eszközt hangszernek nevezhetünk, amelynek hangkeltés a rendeltetése. A történelem folyamán különféle hangszerek készültek, s fokozatosan elváltak egymástól a gazdagok és a szegények hangkeltő eszközei. Az előkelők szórakoztatására zeneszerzők komponáltak, új hangszereket és új hangszíneket alkotva, míg a parasztemberek sokáig megelégedtek megszokot zeneszerszámaikkal. A hivatásszerű szórakoztatást a múlt században lassanként a cigányzenekarok veték át a parasztbandáktól, később a rádió és televízió térhódítása pedig megfosztota a parasztmuzsikusokat zenélési alkalmaiktól. A már lassan feledésbe merült hangszereket a népzenekutatók és a fiatal népzenészek éleszteték újjá.

A könyvben zeneszerszámainkat az elfogadot tudományos rendszerezés alapján csoportosítotuk: I. IDIOFONOK, amelyek kiegészítő hangforrás nélkül, saját anyaguknál fogva adnak hangot. Vannak ütéssel, rázással, pengetéssel és dörzsöléssel megszólaló idiofonok; II. MEMBRANOFONOK, amelyek egy nyílás fölé kifeszítet rugalmas hártya, a membrán segítségével szólalnak meg. Az ütéssel, dörzsöléssel vagy rádúdolással rezgésbe hozható membrán rendszerint bőrből, állati hólyagból vagy papírból készül; III. AEROFONOK, amelyeknek az üregbe zárt levegő a hangzó közege. Vannak szabadon rezgő nyelvvel és a légoszlop segítségével megszólaló aerofonok. A fúvósokat további csoportokra oszthatjuk aszerint, hogy a muzsikus ajkának préselésével, a befúvórés peremére fújt levegővel vagy nádnyelvek segítségével játszik; IV. CHORDOFONOK, amelyeknél a rezgő húr a hangforrás. A húrok pengetés, vonás, dörzsölés vagy ütés révén szólalnak meg.

A szerző köszönetet mond Dr. Sárosi Bálintnak, a Néprajzi Múzeumnak, Gábry Györgynek, Leskowsky Albertnak, Bársony Mihálynak és Jánosi Andrásnak a könyv megvalósításához nyújtot támogatásért és segítségért.

4

1. tábla →

1. tรกbla

Fateknő és kanálpár. A magyar népzenében gyakran előfordult, hogy a táncokat rögtönzöt ritmuskeltő eszközökkel kísérték. Falusiak valamilyen ünnepi alkalommal összejötek, és citera- vagy hegedűszó mellé, kíséret hiányában az asztal lapján vagy széktámlán ütöték a ritmust. Szekrény oldalán a hüvelykujj ütemes dörzsölésével képzet morgó hang is beleillet a tánckíséretbe. Voltak aztán, akik kombinálták a különböző hanghatásokat. A patintással, ütéssel és dörzsöléssel előállítot ritmusvariációk esetenként remek hanghatást adtak. Előfordult a sodrófával való dörzsölés is: a játékos az asztallapra fektetet mutatóujján keresztirányba dörzsölte a sodrófát. A rezgéseket a mutatóujj közvetítete az asztal lapjára.

Szórványosan mindenhol előforduló ritmuskeltő eszköz volt a fateknő (1). Főképpen a teknővájó cigányok ismerték a teknőritmust. A játékos a nyílással földre fektetet teknő végéhez ült, és egy vastagabb bot végével dörzsölte vagy karcolta a teknő hátát. A nem zenész cigányok legtöbbször a kanálpárral is játszotak (2). A két, gömbölyű fejével egymásnak fordítot alumíniumkanál nyelét úgy fogták tenyerükbe, hogy a kanalakat mutatóujjuk választota el egymástól. A kanalak feje csak akkor koccanhatot össze, ha a játékos combjához vagy másik tenyeréhez ütöte őket.

A legügyesebbek számtalan változatát ismerték a kanálritmusnak. Nemcsak combjukhoz és tenyerükhöz ütögeték a kanalakat, hanem az ujjakon keresztbe végigcsúsztatva, egészen sűrű – azaz gyors – ritmusképleteket is kijátszotak.

6

2. tábla →

2. tรกbla

Deszkadob és kereplő. A deszkadob nem más, mint egy felfüggesztet, lapos deszkadarab (1). Faütővel ütöték. Vadriasztó vagy madárijesztő eszközként használták, de átható hangja a legkülönbözőbb jelzésekre is alkalmas volt. A falvakba elszállásolt lovas katonák is a felfüggesztet deszka hangjával jelezték az abrakoltatás idejét. (A lovasságnál használt deszkadobot lécekből összeácsolt állványra akasztoták fel. A kötéllel két helyen is felfüggesztet deszkadobot rendszerint keményfából készíteték, hogy hangja még élesebb legyen.)

Katolikus templomokban nagyböjt idején csengők helyet a deszkadob kalapáccsal egybeépítet változatát, a kalapácsos kereplőt használták (2). A szerkezetet nyelénél fogva lehetet működtetni. Egy tengelyre szerelt fakalapács előre-hátra lendítésekor hol elől, hol hátul csapódot a vízszintesen elhelyezkedő deszkalapra. Kártékony madarak elriasztására szélkerék tengelyére szerelték rá a fakalapácsokat, amelyek forgás közben egy függőlegesen felszerelt deszkalapnak ütköztek.

A szélkereplőt vagy szélkelepet házak tetejére, szántóföldeken vagy szőlőskertekben állítoták fel.

Az egyszerű kereplőt (3), (a képünkön ábrázolt eszköz a Néprajzi Múzeum tulajdona) hangja miat sok helyen cserregőnek vagy rühencsnek nevezték. A fogantyúhoz rögzítet fogazot kerék körül forgot a keret. A kézzel pörgetet hangszernek különböző fajtáit ismerték. A kerék fogairól lecsapódó fanyelvet a ráma anyagából fűrészelték ki, vagy külön rugalmas falapot feszítetek a fogaskerékhez. A kereplő kerekét, fogantyúját és a csapónyelvet keményfából, a rámát fenyőből készíteték. Leginkább gyerekjátékként terjedtek el változatai, de szőlőőrzésre – a seregélyek ellen – olyan kereplőket is használtak, amelyeket csak két kézzel lehetet pörgetni. A kereplőt nemcsak a kártékony állatok riasztására használták, hanem a pásztorok háziállatok terelésénél is alkalmazták. Bizonyos ritmusképletekkel üzeneteket is közvetítetek egymásnak.

8

3. tábla →

3. tรกbla

Facimbalom (a Néprajzi Múzeum tulajdona). Ritkaságnak számít népzenénkben a nagyon ősi xilofon magyar változata: a facimbalom (1), (2). Hazánkba valószínűleg Európa távol-keleti országokkal is kereskedő államainak muzsikusai hozták be. Irodalmunkban a múlt század derekán „szalmamuzsika” néven szerepel. A nevet a hangzó farudak alá helyezet szalmakötegekről kapta.

Fenyő- vagy jávorfából készült hangzórúdjai a cimbalom húrozatának megfelelően helyezkednek el, így a cimbalmosok könnyen játszhatak rajta. A rudakat zsinegre fűzték, és fakeretre fekteték (3). A facimbalomnak kb. 26 rúdja van, ami g¹—a³ (kromatikus) hangterjedelemnek felel meg. A hangszer hangolása úgy történik, hogy ha a hangot magasítani akarják, a fahasábok végéből lefűrészelnek, ha pedig mélyíteni szeretnék, a megfelelő rúd közepén fűrésszel bevágnak vagy mélyedést faragnak bele.

Készítetek keret nélküli facimbalmokat is, amelyeknek rúdjait egyszerűen felfüggeszteték vagy asztalra fekteték, és két verővel játszotak rajtuk. Éles, szárazon kopogó hangja miat kíséret játszására nemigen volt alkalmas, de mint érdekesség vagy mint szólisztikus zeneszerszám időnként szerepelt az ismertebb cigánymuzsikusok repertoárján. Mindenüt házilag készült, a cigányok vele helyetesíteték a cimbalmot.

Az ország északnyugati részében, elsősorban Borsod és Heves megyében fordult elő.

10

4. tábla →

4. tรกbla

Kolompok és láncosbot (a Néprajzi Múzeum tulajdona). A magyar pásztorok számára a kolompok nemcsak a legelő állatok nyakába akasztot jelzőeszközök, hanem zenei igénnyel összeválogatot hangszerek is voltak (1). Már időszámításunk előt is használták a kolompot. Adatok tanúskodnak arról, hogy a IX. században templomi harangok elődjeként ismerték. A magyar nyelvben először a XVI. században fordult elő a kolomp szó. Leginkább kolompár cigányok, de nem cigány származású mesterek is gyártoták. A formára szabot bádoglemezt félbehajtva, megfelelő éleit összeforrasztoták. Nagy körültekintéssel határozták meg a forrasztóanyag összetételét. A kolompokat ráolvasztot rézötvözetel vonták be.

A pásztor hosszas próbálgatás után választota ki nyája számára a megfelelő kolompokat. Az összeválogatot készletet kolompkészségnek nevezték. Más és más készséget választotak a ménesre, mást a gulyára vagy a juhnyájra. Egyéni ízlés szerint alakítoták ki a kolompok összhangzását.

Főképpen a pásztorok használták a láncosbotot is (a Néprajzi Múzeum tulajdona) (2), (3). Az egy méter hosszúságú, erős botra kovácsolt vaskarikákat, csengőket vagy láncdarabokat szereltek. A pásztor a súlyos láncosbotal dobta meg az engedetlen állatot, így az nemsokára már a bot csörrenéséből is értet. Ennek a hangkeltő eszköznek nemcsak gyakorlati jelentősége volt. A népi hitvilág boszorkányság elleni mágikus védőerővel ruházta fel. Regősbotnak is nevezték, mert a regősök énekeik ütemére verték vele a padlót. A régi pásztorvilág kiveszésével együt lassan eltűntek munkájuk és életük fontos kellékei, a kolompok és a láncosbotok is.

12

5. tábla →

5. tรกbla

Doromb. A távol-keleti eredetű doromb világszerte elterjedt zeneszerszám. Kelet-Ázsiában egy darab bambusznádból, esetleg csontból, fából készítik. Vasból formált változatairól már a római korból is tudunk. Nem tartozot a komolyan vet, felnőtek kezébe való hangszerek közé. Magyarországon, elsősorban a Dunántúlon gyerekjáték-eszközként ismerik. A zeneirodalomban sem volt jelentős szerepe.

A doromb patkó alakú fémkeretből és egy, a kerethez erősítet keskeny, a végénél L alakban meghajlítot acélnyelvből áll (1). A rezgő nyelv a fémpatkó párhuzamosra összeszűkülő szárai közöt helyezkedik el. A játékos a keretet fogaihoz támasztja, úgy, hogy a nyelvet szabadon pengethesse (2). A doromb hangját a szájüreg erősíti fel. A hangsor alaphangja mellet szól a felhangokkal színesítet dallam. A hangmagasságot a fütyhöz hasonlóan a nyelv előre-hátra mozgatásával, tehát a szájüreg nagyságának változtatásával befolyásolják. Ha nagyobb a szájüreg, akkor a mélyebb, ha kisebb, akkor a magasabb felhangok szólalnak meg. A hangerő a pengetés erősségétől és a légzés intenzitásától függ. A hangszer nyelvét a játékos általában a jobb kéz mutatóujjával az arc közepe felől kifelé pengeti. A népi szóhasználatban a legtöbbször nem is pengetek, hanem „verték” a dorombot.

A hangszert nevezték dorombérnak, dorongnak vagy csak dongónak. A Dunántúlon – Baranya, Somogy és Fejér megyében – házaló kereskedők terjeszteték. Elvétve az ország más részeiben is előfordult.

Régen leginkább cigány kovácsok készíteték, de a dorombjátékosok a környező országokban, apró műhelyekben gyártot hangszereket is beszerezhetek.

Népzenét játszó együteseink ma újra szívesen alkalmazzák a dorombot dalaik és tánczenéjük kíséretéhez.

14

6. tábla →

6. tรกbla

Mirlitonok. A mirlitonok jellegzetes zizegős hangját rádúdolással szólaltatják meg. A kifeszítet hártya az emberi hanggal együt rezeg. A legegyszerűbb változata a fésű fogai elé tartot selyempapír. Néhány ázsiai nép szertartásában a beszédhangot hasonlóképpen változtaták el.

Indiai és kínai harántfuvolák végére is feszítetek vékony hártyát, ami játék közben kissé nazálissá tete a hangot. A mirlitonok bonyolultabb változatai különböző csövekkel egybeépítet hangszerek.

A legegyszerűbb a nádmirliton (1). A nép náddudának hívta ezt a hangszert, amit úgy készítetek, hogy csomó nélküli náddarab falának egy szakaszáról eltávolítoták a szilárd réteget, oly módon, hogy az alata lévő vékony hártya sértetlen maradjon (2). A rövid nádcső egyik végét szájba veték, és úgy dúdoltak bele. Az 1880-as években Bigot francia játékgyáros külsőleg hagyományos fúvóshangszerekre emlékeztető zeneszerszámokat készítet, amelyekbe beépítete a rezgő hártyát.

Társaságban bármilyen dallamot „eljátszhatak” vele egymás szórakoztatására. Arról is olvashatunk, hogy 1910-ben Párizsban nagyszabású összejövetelt szerveztek a mirlitonjátékosok.

A magyar nép körében elterjedt a mirliton lopótökből készítet változata, a lopótökduda is (3). Készítése nagyon egyszerű. A tök gömbölyű részét ketévágják, majd a szárából is lefűrészelnek egy darabot.

A megmaradt szárrészre selyempapírt, cigaretapapírt, esetleg celofánt feszítenek ki. Közel a hártyához kis nyílást vágnak a lopótök falába, amelyen keresztül beledúdolhatnak a hangszerbe. A tök trombitatölcsér-szerűen kiszélesedő része jelentősen felerősíti a hangot.

A nádduda az egész országban elterjedt. A tökből készítet változatot Szabolcs-Szatmár megyében elvétve még ma is használják.

16

7. tábla →

7. tรกbla

Köcsögduda. (A képünkön ábrázolt hangszer a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A köcsögdudát Európában mint gyermekjátékszert ismerik. Különböző ábrázolásokon az 1600-as évektől kezdve szerepel, hazánkban mégis csak a századforduló óta írnak róla. Az egész országban elterjedt szerszámot hangja miat höppögőnek, köcsög formája miat köpűnek is nevezték (1).

A köcsögduda elkészítése nem igényelt különösebb szakértelmet.

Félbevágot disznóhólyagot vízbe áztatak. A megpuhult hólyagot egy 30-40 centiméteres egyenes nádvesszőhöz kötözték, úgy, hogy a hólyagot kifordítva a nád függőlegesen álljon. A köcsög szájára feszítet hólyagot a peremnél körbekötözték, vigyázva arra, hogy a kifelé álló náddarab középre kerüljön. Néhány óra elteltével a hólyag megszáradt, és teljesen kifeszült a köcsög száján. A nádszálat megnedvesítet ujjal vagy gyantaporos filcdarabkával addig dörzsölték, amíg a hangszer mély, brummogó hangot adot (2). A játékos a nádat legtöbbször csak a membrán felé, de sűrűbb – gyorsabb – tempóknál mindkét irányba dörzsölte. A játék módja miat a nép szötyöknek is nevezte hangszerét.

A rezgéseket továbbító nádvessző helyet használhatak hengeres fapálcát vagy akár kukoricaszárat is. Állva a kar alá szorítva vagy térd közöt játszotak rajta. Földművesek készítetek maguknak köcsögdudát, de a gyerekduda név arról tanúskodik, hogy sok helyen gyermekek játszotak rajta.

Rendszerint citera vagy valamilyen fúvós hangszer mellet szólaltaták meg. Brummogó hangszíne miat a tánckíséretnél „bőgőzésre” használták. Az Alföldön ezért köcsögbőgőnek is nevezték. A regősök énekük kíséretéhez láncosbot mellet köcsögdudát is használtak.

18

8. tábla →

8. tรกbla

Bika. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). A bika hangja hasonlít a köcsögdudáéra, de valamivel mélyebb. Egy változatát burrogó néven ismerjük. A bika teste rendszerint favödörből vagy kicsi fahordóból, ritkábban bádogvödörből készült. A vödör nyílására bikabőrt feszítetek.

(A bőrt előbb szőrteleníteték és kikészíteték.) A feszes bőr közepébe nyílást vágtak. és egy nyaláb lószőrt fűztek át rajta. Megközelítőleg annyit, mint amennyi a bőgővonóhoz kell. A szőrnyaláb testen belül eső részére egy hurkot kötötek. A hurokba ujjnyi fadarabot dugtak, és az egész nyalábbal együt belülről a membránhoz szorítoták. Néhány öltéssel a bőrfelülethez varrták a fadarabkát, hogy játék közben megakadályozza a szőr kiszakadását. A játékos a hangszert lábai közé a földre helyezte, és benedvesítet kezét felváltva, alulról felfelé végighúzta a lószőrön (2). A szőrfelület a nedvesség hatására tapadóssá vált.

A súrlódás következtében keletkező rezgéseket a nyaláb közvetítete a membránnak. Általában a dallam hangsúlyos részeinél vagy ütemek elején szólaltaták meg, de sűrűbb tempóknál rövid, ismételt kézmozdulatokkal pontozot ritmust is kijátszotak. A bikát csak a moldvai csángók használták a dunántúli regöléshez hasonló „hejgetés”-ükhöz (3).

A bikáéhoz hasonló elv alapján szólal meg egy, a tyúk kotkodácsolására emlékeztető hangú hangszer is. Papírból vagy bádogból készült kis henger egyik végére papírhártyát feszítetek. A membrán közepét kilyukasztoták, és vékony spárgát fűztek át rajta. A spárga belül maradt végére csomót kötötek, és belülről a papírhártyához ragasztoták. A csomó nem engedte a két ujj közé fogot vagy gyantaporos rongydarabbal rángatot spárgát játék közben kicsúszni. A dörzsölés által kiváltot rezgéseket a zsinór közvetítete a membránhoz. A hangszert a falusi gyerekek különösen húsvétkor használták.

20

9. tábla →

9. tรกbla

Dobok. A legősibb hangkeltő eszközök közé tartoznak. Természeti népeknél mágikus szerepet töltötek be ezek a varázserővel felruházot hangszerek. A sámánizmus a magyar nép körében is ismert volt. Bornemisza Péter 1575-ből származó írásában „szita által cselekvő” varázslók ellen hadakozot. A hangszert szita testéből készíteték, ezért gyakran csak szitának vagy rostának nevezték. A „Szita, szita, péntek, / szerelem csütörtök, / dob szerda” és a „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” szövegű gyermekdalaink is a sámándob emlékét őrzik (1).

Egy XVIII. századi szegedi boszorkányper jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy a boszorkányok rézből készült dobokat használtak. A regősök is kísérheték éneküket csörgőkkel felszerelt dobbal. A csángók újévi „hejgetés”-ükben egyfenekű dobot vertek. A szitából készítet dobra birkabőrt feszítetek, és mindenféle karikákat, csörgőket szereltek rá. A XIX. századból származó leírás szerint akadt olyan háromtagú cigánybanda, ahol az egyik muzsikus csörgődobon kísérte a dallamot.

A köznapi életben azonban a dobpergés legtöbbször fontos közleményekre vagy hirdetésekre hívta fel az emberek figyelmét. A falusi kisbíró nyakába akasztot pergődobját verve hívta össze a lakosságot, hogy mondanivalóját közölje (2). A nagydobot az újabb keletű rezesbandákból ismeri a falu.

22

10. tábla →

10. tรกbla

Levélsíp. Ez a legegyszerűbb fúvós hangszer. Minden gyerek ismeri azt a módot, amellyel a két hüvelykujj közé szorítot vékony falevél vagy fűszál élére ráfújva sikító hangot lehet előidézni. A nép ennek a játéknak fából készítet változatát is ismerte. A két hüvelykujjat bicskaszerűen összehajtot, szögletesre faragot fadarab, a fűszálat a fa anyagából kihasítot egy vagy két rezgő nyelvecske helyetesítete (1). A játékos a szájharmonikához hasonló módon szorítota szájához a hangszert (2).

Dallamot nem lehetet rajta játszani, hangjával gyerekek csalogaták a bíbiceket. A falusiak közöt ezt a sikoltó zeneszerszámot ezért bébicnek is nevezték. Egyes vidékeken mint játékszert ma is használják.

Dallamjátékra is alkalmas a nyírfa vagy cseresznyefa belső kérgéből kihasítot kéregsíp. Újabban hajlékony műanyagból vagy filmből kivágot darabkából is készítik – hangja a klarinétéra emlékeztet.

A rugalmas lemezt a játékos úgy szorítja ujjával a felső ajkához, hogy lekerekítet vége ráfújáskor szabadon rezeghessen. A ráfúvás erősségével, a szájüreg nagyságának és az ajkak feszítésének változtatásával befolyásolják a hang magasságát. Citera mellé olyan változatát is használják, ahol az ujjak helyet egyszerűen szájba véve az alsó fogsor és az alsó ajak közé szorítva szólaltatják meg. A pecekpikulánál egy laposra faragot fadarabkára foggal szorítják rá a rezgő lemezt, és az ajkak közöt kiáramló levegő hozza rezgésbe a hangszert (3). Régen a rezesbandákban klarinét hangját utánozták vele, de legtöbbször öreg koldusok harmonika kíséretében játszotak kéregsípon. Ma már nagyon ritka hangszer, a fiatalok nemigen foglalkoznak vele.

24

11. tábla →

11. tรกbla

Zúgattyúk. (Fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). Szórakozásból vagy madarak csalogatásához falusi gyerekek különféle zúgó-búgó zeneszerszámokat készítetek. A legegyszerűbb a búgattyú vagy büngi volt, ami egy vékony, arasznyi falapocskából és egy félméteres zsinórból állt (1). A szögletes vagy ovális falamez egyik végébe apró lyukat fúrtak, és ide kötözték a zsineget. A zsinórt gyakran rövid fapálcához erősíteték, hogy még hosszabb legyen a forgató kar. A hangszert az ostorhoz hasonlóan pörgeték meg (2). A vékony falap saját tengelye körül is elforogva sajátos, mély búgó hangot adot, nevét is innen kapta. Szárnycsapdosáshoz is hasonló hangja alkalmas volt madarak csalogatására is.

Magyarországon és a környező országokban főként gyerekek játéka volt, de a távol-keleti népeknél varázserőt is tulajdonítotak a búgatyúnak.

Közismert volt a kabátgombból készítet pörgetyű is. A játékos két kezével a zsineg végeit hol megrántva, hol elengedve megpörgete a gombot. A gomb lyukaiba keresztbe befűzöt zsinór összetekeredve megfeszült, majd ellenkező irányba kezdet visszaforogni. A nép ugyanezt a hangszert középen átfúrt marha-lábszárcsontból vagy fadarabból is készítete. A brüngőzőnek is elnevezet játék halk, surrogó hangja inkább csak a kisebbek szórakozását szolgálta.

Ritkábban használatos gyerekhangszer volt a fergettyű. Egy öt centiméter átmérőjű, pár milliméter vastagságú, kör alakú falapocska közepébe lyukat fúrtak. A furaton át tizenöt centiméter hosszú, ceruza vastagságú farudacskát dugtak át úgy, hogy egyik végén öt, a másikon tíz centiméteres rész álljon ki. A tengelyként működő fapálca rövidebb szakaszának végét kihegyezték, és az ujjakkal megpörgetet hangszert hegyes végével asztalra vagy a földre helyezték.

A sebesen forgó pörgetyű halk, zúgó hangot adot.

26

12. tábla →

12. tรกbla

Harántfuvola, tilinkó és lopótökduda. A legegyszerűbb szélenfúvó furulyák a tilinkók (1, a Néprajzi Múzeum tulajdona). A moldvai csángók körében csilinkának nevezték ezt a 60-80 cm hosszú, hangnyílás nélküli, egyszerű facsövet. A hangszert fűzfahéjból vagy valamilyen keményfából készíteték. Előfordult az is, hogy egy fémcsövet alakítotak át tilinkóvá. A hangszer egyik végén körbe élesre reszelték a cső peremét. A játékos úgy támasztota kerekítet ajkaihoz a hangszert, hogy az éles perem szabadon maradt részére ráfújhasson. A keletkezet felhangokból állt össze a hangsor. A hangmagasságot a cső alsó végének nyitásával és zárásával és az átfúvás erősségével befolyásolták. Ma már elvétve csak a csángók használják. Magyarország területén nem maradt fenn ez a zeneszerszám.

Szintén ritkaság volt a bukovinai székelyek hat hanglyukkal is ellátot hangszere, a peremfurulya vagy szélfurulya. Különleges repertoárja nem volt, szólisztikusan vagy két hegedűs és bőgős mellet játszotak rajta.

Peremfurulyát lopótökből is készítetek. A tök szárának végét kissé ferdén lefűrészelték, belsejét kiüríteték. A játékos a szárvégen lévő V alakú bevágásra fújta a levegőt. Elöl hét, hátul egy hanglyukat fúrtak vagy égetek a hangszerre. A nyolc hangképző nyílással kilenc hangot játszotak ki. A lopótökdudának nevezet hangszer ritkaság volt a magyar nép körében.

Az oldalfúvós furulya a mai fuvola elődje (2). Már a XIII. századból, Kassáról származó adataink is tanúskodnak a harántfuvola magyarországi létezéséről. A rendszerint fából, napraforgószárból készítet fuvolára hat hanglyukat fúrtak. A fuvola vagy flóta (3) az egész országban elterjedt és kedvelt hangszer volt.

28

13. tábla →

13. tรกbla

Cserépsípok, furulyák. A leginkább állatok – főleg madarak – formáját utánozó ajaksípok gyerekjátéknak készültek. Az agyagból formált hangszer sípszerkezete azonos elvű a közönséges furulyáéval. Kakasnak, bikának vagy kakukkolónak nevezték, aszerint, hogy mit ábrázolt vagy milyen hangot adot (1). Oldalára egy vagy két hangképző nyílást fúrtak, amelyekkel néhány hangot variálhatak. Ha vizet töltötek bele, és úgy fújták meg, csicsergő hangot adot. Fazekasok árusítoták őket vásárokon, búcsún.

A cserépsíp továbbfejlesztet változata az ovális formájú okarína. A XIX. századtól Olaszországban gyártot tíz hanglyukú okarínánál egyszerűbb, hatlyukú hangszereket a magyar nép is készítet a II. világháború előt. Ez a Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című könyvében előforduló „körtemuzsika”.

Legnépszerűbb népi hangszerünk a „végfúvós” vagy „dugós” furulya (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). Csontból, agyagból vagy fából készítet furulyaféléket már a történelem előti korban is használtak. Legfontosabb része a cső végébe illesztet fadugó és a szélhasító nyílás. A dugó melleti keskeny résen áramlik a befúvot levegő a szélhasító nyílás éles peremének. A keletkezet hang magasságát a furulya testén fúrt hanglyukakkal változtatják. A népi furulyákon rendszerint hat hangképző nyílás van. A lyukak helyét a népi hangszerkészítők először csak rá helyezet ujjaik állása alapján jelölik ki. A furatok tágításával vagy szűkítésével hallás alapján hangolják be véglegesen a furulyát.

A csángók készítetek kettős furulyát is. Az egyik sípszáron a dallamot, a másikon az alaphangot fújták.

A furulya egy jellegzetes dél-dunántúli változata a hosszú furulya, vagy ahogy a nép nevezi: a hosszi furugla (3). Az egyszerű pásztorfurulyánál kétszer, háromszor is hosszabb, legtöbbször átfúvással, felhangokkal együt játszotak rajta.

A magyar furulyások amúgy is dalolt nótáikat játszoták hangszerükön, míg a csángók tánchoz is használták. Regősök köcsögduda és láncosbot mellé furulyát is alkalmaztak kíséretnek.

30

14. tábla →

14. tรกbla

Nádsíp, klarinét. Egyszerű nyelvsípokat libatollból, bodzafából vagy nádból készítenek. Leginkább elterjedt a nádsíp (1). A nádból lemetszenek egy darabot, úgy, hogy egyik végén megmaradjon a csomó.

Csomós, zárt végénél behasítva, négy centiméteres nyelvet vágnak a falából. A játékos olyan mélyen veszi a sípot a szájába, hogy a nyelv szabadon rezeghessen a szájüreg belsejében. A hangmagasságot a többi fúvós hangszerhez hasonlóan a cső oldalára fúrt 6-7 hangképző nyílás segítségével változtatják. Készítenek olyan nádsípot is, ahol a síprész különállóan csatlakozik a szárba.

A XIX. század közepéről származnak az első leírások a magyar nádsípokról. A gyűjtők adatai szerint főként pásztorok hangszere volt.

Ugyanazokat a népdalokat és tánczenét játszoták a nádsípon, mint a bőrdudán.

A nádsíp a klarinét (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona) elődje. A klarinét szintén egyszerű nádnyelv segítségével szólal meg. A hangszert a XVII. században Németországban fejleszteték ki a nádsípból és a „chalumeau”-kból (ejtsd: salümó). A hanglyukakra billentyűket szereltek, és hangterjedelmét is megnövelték. A mai hangszerkészítők különféle hangolású klarinétokat állítanak elő. A népzenében leginkább A, B és Esz hangolású hangszereket használnak. Cigányzenekarban a prímhegedűvel együt a klarinéton a dallamot játsszák. Tekerőlant mellé gyakran alkalmazták, hogy erősítse a tekerő prímhúrjának hangját. A falusi rezesbandákban is megtalálható volt. Klarinéton mindig csak az első szólamot fújták egy oktávval magasabban, mint a többi hangszer. A pásztor klarinétosok egyedül is megszólaltaták. Játékstílusukat a népi furulyázásból veték át, a klarinét hangszínlehetőségeivel nemigen éltek. Éles, sikítozó hangon muzsikáltak hangszerükön (3).

32

15. tábla →

15. tรกbla

Bőrduda. (1, Leskowsky Albert gyűjteményéből.) Az ókorban már ismert bőrduda a feljegyzések tanúsága szerint gajd vagy tömlősíp néven a XIII. században tűnt fel Magyarországon. A Mátyás király korabeli ábrázolások is utalnak népszerűségére. Később a lovasság harci zeneszerszáma let, sőt dudaszóra gyülekeztek a legények, ha katonákat verbuváltak. Hangszerünk a magyar főúri zenekarokban is helyet kapot.

A XVII. századi hegedű–duda együtest a cigánybanda elődjének is tekinthetjük. Az 1900-as évek elejére már csak az északi országrészben, valamint Szeged környékén szólaltaták meg a pásztorok és a falusiak táncmulatságaikon.

A bőrduda legjellegzetesebb része a kecske- vagy kutyabőrből készítet tömlő, amelyet az állatról felhasítás nélkül, egyben húznak le.

Hátsó felét levágják és elkötözik, mint a zsák száját, mellső lábainak csonkjaihoz illesztik a fújtatót vagy a befúvócsövet és az egy hangon zümmögő bordósípot. A nyak nyílásához a dudafejet kötözik. A legtöbbször körtefából készítet fejet kecske-, férfi- vagy menyecskefej formájúra faragják (2), (3). A fejhez csapszerűen illeszkedik a dallamjátszó ketős síp, a sípszár, amely a hétlyukú dallamsípból és a kontrasípból áll. A dallamsíp hangterjedelme egy oktáv, a kontrasíp pedig az alaphangot és egyetlen hangnyílása segítségével az alsó kvartot váltogatva kíséri a dallamot. A magyar duda sípjai a nádsíphoz hasonlóan egyszerű felcsapó nyelvsípokkal szólalnak meg. A gyakran ólomberakással ékesítet bordósíp és a kontrasíp végeire visszahajló szarvkürtöt illesztenek.

A szegedi dudák bordósípját a fúvós hangszerek mintájára fából készíteték, vagy réz-, esetleg bádogcsőből hajlítoták, és a végeire szarv helyet tölcsért erősítetek.

A dudás a tömlőt bal karja alá helyezi, és így működteti a hangszert (4).

34

16. tábla →

16. tรกbla

Töröksíp és tárogató. A töröksíp az oboafélék családjába tartozik. A mai zenekari oboa a hódító arabok zamr nevű zeneszerszámából fejlődöt ki Nyugat-Európában. míg a bizánciak keleten maradt zurnája a törökök, délszlávok, sőt később a magyarok hangszere is let. A XVI. században tárogatónak vagy tárogatósípnak nevezték (1). Átütő, erős hangja miat elsősorban katonai hangszerként alkalmazták, innen ered a hadisíp elnevezés is. A XVII. század végétől kapta a töröksíp nevet, bizonyítva ezzel a török hadisíposok közvetítő szerepét. A hangszer Rákóczi-sípként is elterjedt a szabadságharc alat. Magyarországon különböző múzeumokban néhány korabeli síp maradt fenn. A megvizsgált hangszerek avatot kezű mesterek munkáiról tanúskodnak. A ketős nádat először egy vékonyodó rézcsőhöz kötözték, majd a rézcsövet csapszerűen a hangszertest felső végébe illeszteték. A nádnyelv tövéhez, a csőre egy vékony, kör alakú fa- vagy rézlemezkét erősítetek, amihez a muzsikus befúváskor ajkait támaszthata. A testre hét vagy nyolc hanglyukat fúrtak, amelyekkel több mint egy oktáv hangterjedelmet értek el. A sípok hangolása és mérete különböző volt, de felépítésük megegyezet.

A mai tárogató (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona) nagyon sokban különbözik a századokkal ezelőt használatos hangszertől. A modern tárogató prototípusa 1894-ben Schunda Venczel József hangszergyárában készült el. A cimbalom hírneves megújítója mint magyar nemzeti zeneszerszámot, a tárogatót is tökéletesítete, ezért a régi tárogatósíptól való megkülönböztetés kedvéért a hangszert Schunda-tárogatónak (3) is nevezték. Egyszerű felcsapónyelves fúvókája megegyezik a modern klarinétéval, de testének méretei és a belső furat eltér. A klarinét egyenes csövével ellentétben a Schundatárogató belseje tölcsérszerűen kiszélesedő, billentyűzete ugyan egyszerűbb, de a játék sokkal nehézkesebb rajta. Hangja kevéssé kiegyensúlyozot, így mély fekvésben öblösebb és erősebb, míg magas hangjai erőtlenek, de érzelmesen lágyak. Sajátos hangja miat inkább csak szólóban használták.

36

17. tábla →

17. tรกbla

Kürtök. Személynévként a „kürtös” már az 1200-as években előfordult.

A kürtöt először Kálti Márk XIV. századból származó krónikájának egyik iniciáléján ábrázolták, amint Lehel vezér fejbe veri vele a német császárt. Mint katonai jelzőhangszert egy XV. századi székely leírásban is emlegetik, de a hegyipásztorok kártékony vadak elriasztására vagy az egymással való „beszélgetésre” is használták. Az 1,5–2 méter hosszú, végénél felkunkorodó fakürtöket többnyire fenyőből készíteték. A megfelelő alakú és méretű fadarabot ketéhasítoták, belsejét egyenletesen kivájták, majd újra összeilleszteték. Rendszerint fahánccsal vagy bőrrel, ritkábban juhbéllel vagy akár viaszosvászonnal tekerték körbe a kürtöt. A „szíjtekerést” nagyon gondosan végezték, nehogy a hangszerbe fújt levegő a repedéseken vagy nyílásokon át elszökjön. Az ellenőrzés kedvéért vizet töltötek a kürtbe, és ahol szivárgot, ot olvasztot fenyőgyantával tömték be a rést (1). Olyan fakürtöket is használtak az Alföldön, amelyeket tekerés helyet fémszalagok tartotak össze (2). A két kivájt farész közé tömítőanyagként gyékénylevelet tetek, ami megszívta magát vízzel, és elzárta a hézagokat. Minden fakürtöt vízbe áztatak, hogy a kiszáradás miat keletkezet rések betömődjenek.

A magyar nép legősibb eszközei közé tartoztak a szarukürtök. Népi neve a kanásztülök vagy kondáskürt volt, ezzel a hangszerrel jelezték az állatok kihajtását (3). A marha szarvának hegyes végét lefűrészelték, és kialakítoták a befúvónyílást. A kanásztülök – mérete miat – nagyon magas hangon szólalt meg. Nem kifejezeten zenei célra, inkább hangutánzó motívumok rögtönzésére használták.

A magyar pásztorművészet jellemző ága volt a tülökdíszítés. A szarukürtbe belekarcolták vagy kimaraták a mintákat, gyakran berakásokkal is ékesíteték a hangszert.

38

18. tábla →

18. tรกbla

Citera. A legnépszerűbb pengetős hangszerünk. A hangszer elődjei a perzsa–török kultúrterületen már az i. sz. I. évezredben megjelentek. Az ázsiai eredetű zeneszerszám Európa nyugati és északi országaiban terjedt el. Igazi fénykorát a XVI-XVII. században élte. A keskeny, hosszúkás citerák hangterjedelme fokozatosan kibővült (1). A múlt században a délnémet és osztrák műhelyekből már kitűnő koncertciterák kerültek ki. Hazánkban a XIX. századtól kezdve használták, de az első egyértelmű adatok csak az 1800-as évek legvégéről maradtak fenn.

A magyar citerák alakjuk szerint csoportosíthatóak. A három altípus a hasáb-, a kisfejes és a hasas citerák. A legegyszerűbbek a hasáb alakú vályúciterák. Az egész hangszertestet egy darabból vájták ki, ritkábban használtak külön faanyagot a rezgő tető építéséhez. A citera alja általában nyitot volt. Elterjedt a hasábciterák egy bonyolultabb változata, a galambdúcos citera is. A szabályos téglalap alaprajzú hangszer jellegzetessége a dallamhúrok felőli oldal lépcsőzetes kialakítása. Galambdúchoz az oldalrészbe fúrt lyuksor miat hasonlít. A kisfejes citerákat nevezték fiókos vagy kölyökfejes citerának is.

Külső oldalán néha faragot lófejjel is díszítet kisebb tőkék, a pótfejek sorakoznak. A dallamhúroknak külön tőkét, kotafejet építetek.

Sokszor a kisfejes citerák jellemző pótfejeivel is kiegészíteték a legfejletebb magyar citeratípust. A dallamjátszó prímhúrok mindig azonos hangolásúak. A többnyire rézdrótból készítet érintőket kottáknak nevezték. A citera kezdetben egészhangos, egy érintősoros, egykótás volt. A félhangérintőkkel is ellátot hangszereket félkótásnak hívták. Az egészhangok és a félhangok érintői külön sorban helyezkednek el, ezért a népi szóhasználatban a hangszert duplakótásnak is nevezték. Az egészkóták fölé három-négy, a félkóták fölé két dallamhúrt feszítetek a citerára. A kísérő vagy vendéghúrokat többféleképpen hangolták. Jellemző volt, hogy az összes húrt a prím alaphangjára húzták. Nem ritka, hogy a hangsor negyedik hangja is megszólal a kísérő húrok közöt. A dallammal együt zengő húrokat

40

19. tábla →

19. tรกbla

hármashangzatra hangolják. A legmélyebb zengőhúr a bőgő. Húrokhoz régen nehéz volt hozzájutni, így a rézdrótal átfont basszushúrt a parasztmuzsikusok sokszor bizonytalan hangolású drótal helyettesíteték.

A vendéghúrok szerepe inkább a ritmuskeltés, mint a dallam harmonikus kísérete volt.

A játékos a hangszert lúdtollból készítet pengetővel „verte”, és a bal kézzel marékra fogot nyomóval szorítota az érintőkhöz a dallamhúrokat (2). Az Alföldön egyre több muzsikus kezdet nyomó nélkül, ujjakkal is játszani. A mai citerások ezt a játékmódot olyan tökélyre fejleszteték, hogy akár több szólamban is képesek muzsikálni. A jó zenész az összes húrt egyszerre csak sor elején vagy hangsúlyos helyeken pengete meg. Sokszor, ha túl erősen verik a kísérőhúrokat, elvész a dallam. Az egyes hangok gyors ismétlésével, „pörgetéssel” viszont erőteljesebbé teszik a prím hangját.

A hangszert rendszerint nem mesteremberek, hanem egyszerű, ügyes kezű földművesek készíteték. A testet jávorfából, bükkből vagy más keményfából faragták, a tetőt fenyőfából építeték. Hangolószögnek lecsípet fejű vasszög is megfelelt. Az érintőket nem méréssel, hanem hallás után helyezték el. Addig tologatak egy rövid drótdarabkát a dallamhúr alat, amíg a másik kész citerán megpengetet hanggal megegyezet. A megfelelő helyet ceruzával megjelölték.

Az utóbbi időben országszerte alakulnak a citeraegyütesek (3).

A citerák mellet köcsögdudát vagy furulyát szólaltatnak meg. Az elsősorban színpadi szereplésre létrejöt együtesek tagjai ugyanazt és ugyanúgy játszanak, mint egyenként. Céljuk így nem a többszólamú zenekari hangzás, hanem a hangerő növelése.

42

20. tábla →

20. tรกbla

Cimbalom. (1, a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A perzsa eredetű hangszer neve Magyarországon először a XV. században íródot Bécsikódexben, majd a XVI. században keletkezet Érdy-kódexben fordult elő. A trapéz formájú, faverőkkel megszólaltatot cimbalom történetét hosszú ideig nem lehetet szétválasztani a hasonló, szintén keleti eredetű, ujjakkal vagy pengetővel megszólaltatot pszaltériumétól. Egy 1543ban Izabella királynő udvarából Bécsbe küldöt levél arról tanúskodik, hogy az „egyiptomi hegedősök”-nek nevezet cimbalmosok hangszerüket „... faverővel verik, és teli torokkal énekelnek hozzá ...”. Zrínyi György foglyul ejtete a pécsi bég két cigánymuzsikusát, akik közül az egyik viszont nem verővel játszot a hangszerén, hanem a húrokat „... csak az ujjaival kapdozta ...”. A XVII. században virginál, hegedű, trombita és dobok mellet már a főúri zenekarokban is helyet kapot. A XVIII. század végére a városi cigányzenekarok kedvelt hangszerévé vált. A XIX. században a cimbalom mint nemzeti hangszer születet újjá, és ez a Schunda hangszergyár érdeme. A gyár szakemberei bővítették a cimbalom méreteit, hangterjedelmét, és hangtompító pedállal látták el.

A pedál nélküli kiscimbalmok általában házilag készültek. A hangszerek mérete és terjedelme nagyon különböző volt. A fémhúrokat ketesével, hármasával feszíteték a hangszekrényre (2). A hangoló- és az akasztószegeket a falusi készítők egyszerű vasszögekből alakítoták ki. A rezgőtetőt és a „feneket” fenyőfából, a hangoló- és akasztószögeket tartó „tőkéket” pedig valamilyen keményfából faragták. A húrok húrlábakon fekszenek, ezeket viszont „babák” – sakkfiguraszerű támasztékok – tartják. A tetőt a fenékkel kisujj vastagságú fenyőfaoszlopok, a „lelkek” kötik össze, amelyeknek támasztó szerepük van, és a rezgéseket közvetítik. A muzsikus hangszerét a térdére fektete vagy a nyakába akasztota, de rakhata asztalra vagy akár hordóra is (3).

A mai hangversenycimbalmok négy lábon állnak, középen a líra alakú pedálszerkezet a zongoráéhoz hasonlóan helyezkedik el.

44

21. tábla →

21. tรกbla

Hárfa. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A 3500 évvel ezelőt már ismert hárfa a legősibb pengetős hangszerek egyike. Kifejlesztéséhez az alapötletet a vadászok kifeszítet íja adta. A világ legtöbb táján kedvelt zeneszerszám az ókori egyiptomiak kultúrájában éppoly fontos szerepet játszot, mint az európai népek zenéjében. A hárfák tökéletesítésére német, majd francia hangszerkészítők vállalkoztak. Kísérleteik és újításaik eredményeképpen születet meg a pedálszerkezetel is ellátot modern hárfa, amely a nagyzenekarok fontos tagja let.

Osztrák cigánymuzsikusok közvetítésével a XIX. század második felében került a hangszer Magyarországra. A faluról falura vándorló hárfások kevés időt töltötek egy helyen. Pénzért, italért vagy ételért jártak házról házra, de piacokon vagy a búcsún is megjelentek hangszereikkel. Gyakran szólt hárfamuzsika fogadókban vagy étermekben is. A játékos rendszerint saját készítésű hangszeren zenélt.

Mintául a modern hangszerek szolgáltak. A faanyagot legtöbbször szétbontot zongorákból vagy kihajítot bútordarabokból szedték össze.

A felfelé keskenyedő hangszekrényt fenyőből és jávorból, a talpat diófából készíteték. Az ívelt nyakrészt több jávorfatalpból enyvezték össze, hogy a különböző szálirányú lemezek nagyobb terhelést is elbírjanak. A nyakban voltak a vasból készült hangolószögek és a húrröviditő kampók is. A nyakrészt és a testet diófából készítet oszlop kötöte össze. A függőlegesen álló farúd kezdetben csak merevítő szerepet kapot, de a modern hangszereknél a belsejében futotak a pedálokat az áthangoló szerkezetel összekötő rézhuzalok. A pedálok segítségével a húrok hangját az apró fémszerkezet – a kampó – félvagy egészhanggal magasíthata (2). A népi hárfák közöt is akadtak egyszerűbb pedálos hangszerek, ilyet az utóbbi fél évszázadban Magyarországon is készítetek. A magyar hárfákat B-dúr hangsorra hangolták. Hangterjedelmük öt és fél oktáv volt.

A hárfások egyedül vagy egy másik hárfással együt játszotak.

Főképpen hivatásos cigányzenészek muzsikáltak rajta (3).

46

22. tábla →

22. tรกbla

Tambura. (Mandel Róbert gyűjteményéből, és a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A feltehetően perzsa eredetű tambura a délszlávok közvetítésével került Magyarországra. Kezdetben mint énekkísérő hangszert használták (1). A XIX. századtól kezdve jötek létre azután a négy vagy öt tagból álló tamburazenekarok. Az együtesben szereplő tamburák nemcsak méreteikben, hanem formájukban is különböznek egymástól.

A vezető szerepet játszó prímtambura alakja egy félbehasítot lopótökhöz hasonlít. Volt tökből készítet tambura is, de rendszerint a hangszer testét nyakkal és fejjel együt egy darab jávor- vagy valamilyen gyümölcsfából faragták ki. A tetőt sűrű szálú fenyőből készítették. A szabályosan elhelyezkedő apró hanglyukakat tüzes drótal égették ki. A tetőnek arra a részére, ahol a húrokat pengeték, vékony falemezt, „verődeszká”-t ragasztotak. A legtöbbször ráenyvezet vagy a tetőbe sülylyesztet diófa lap nemcsak védi a fenyőtetőt, hanem dísze is a hangszernek (2). A nyakra enyvezet fogólapon a citerához hasonló módon egy vagy két sorba helyezték el a rézdrótból készítet érintőket, a „kottá”-kat. A prímtamburára régebben négy, az újabb változatokra öt fémhúrt feszítenek. A négyhúros hangszereken hármat azonos magasságra, egyet a hangsor negyedik fokára hangolnak. Az új típus öt húrja közül ketőnek a hangolása e², a többié h¹–fisz¹–cisz¹. A hangszer kissé hátrahajló fejrészébe elölről helyezik be a hangoló kulcsokat, a „csap”-okat. Újabb tamburákra húrfeszítő szerkezetet szerelnek fel (3).

A basszprímek a prímtamburánál egy oktávval mélyebben játszszák a dallamot. A hangszer a gitárhoz hasonlít (4). Szintén öt húrja van, amelyeket a¹–a¹–e¹–h–fisz hangokra húznak fel. A brácsatamburán vagy kontrán csak akkordokat játszanak. Egyaránt készíteték gitár formájúra vagy lopótök formájúra. Hangolása e¹–e¹–h–gisz–e.

A zenekar legmélyebb hangú tagja a tamburabőgő. Négy húrját nem vonóval, hanem kemény bőrből készítet pengetővel, a „verő”-vel szólaltaták meg. A tamburabőgő az akkordok alaphangját játszota.

48

23. tábla →

23. tรกbla

Koboz. (1, fotó: Mandel Róbert gyűjteményéből.) Erről az arab eredetű hangszerről Magyarországon a XIV. századból származik az első adat.

A hangszer neve először személynevek formájában jelent meg nyelvünkben. 1326-ból való a „Johannes dictus Kobzus” majd későbbről a „Nikolaus dictus Kobzos” név. Legkorábbi ábrázolása a XV. század második felében keletkezet Corvina-kódex egyik szegélydíszén található.

Már az 1500-as években ismerték mint népi hangszert. A Székely Oklevéltár adatai szerint kobzon Erdély szász falvaiban muzsikáltak. Az egyház a hegedű és a cimbalom mellet a kobzot is tiltota. Az 1649-ben Marosvásárhelyen kiadot rendelkezés értelmében, aki megszegi a tilalmat, hangszerét „... elveszik, és a földhöz verik, és magát is kalickába teszik”.

A koboz jávorfa szelvényekből építet körte alakú teste hasonlít a középkortól kezdve népszerű lantéhoz. A fenyőből készítet tetőn több apró lyuk van. A húrok alá vékony keményfa lapot vagy bőrcsíkot ragasztotak, hogy játék közben a pengetővel ne sértsék meg a puhafából készült tetőt. Rövid, kiszélesedő nyakán nincs külön fogólap, és érintőket sem raktak rá. A kulcsház derékszögben hajlik hátra. Általában nyolc-tíz húrt húztak a kobozra, amelyeket a hegedűkulcshoz hasonló gyertyán- vagy körtefából esztergált fakulcsokkal hangoltak. A bélből sodort vagy újabban fém- sőt műanyag húrokat ketesével-hármasával csoportosítva, egymástól négyhangnyi távolságra hangolták. Énekkíséretre volt a legalkalmasabb, így valószínű, hogy a falvakat járó vándorlantosok, énekmondók és históriás énekesek lantja nem a királyi udvarok ünnepelt pengetős hangszerére, hanem a nép körében elterjedt kobozra hasonlítot inkább. Bőrből készítet pengetővel játszotak rajta (2). A bőrpengető sajátos csatogó hangja és a lazára húzot húrok zörgése táncok kíséretére is alkalmassá tete a hangszert. Ma már csak moldvai csángók használják.

50

24. tábla →

24. tรกbla

Tekerőlant. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A mór törzsek közvetítésével Európába került tekerőlant először a francia arisztokrácia divathullámának hanyatlása után került hazánkba. A fényűző szalonok hivatásos tekerőlantosai az 1789-es francia forradalom után munka nélkül maradtak, így legtöbbjük vándorútra indult. Eljutotak Lengyelországba, Ukrajnába, Oroszországba és Magyarországra is. A koldussorsra jutot vándorzenészeket a polgári lakosság megvetése kísérte, a falusiak viszont igen hamar befogadták ezt az új hangszert. Néhány ügyes kezű parasztember már a XIX. század derekán próbált ilyen – egymás közt csak nyenyerének nevezet – zeneszerszámot készíteni. Elsősorban Bács-Kiskun megyében és Csongrád, valamint Szentes környékén bukkantak kutatók a hangszer nyomára.

A tekerő legjellegzetesebb alkatrésze a kerék. A végtelen vonóként működő, gyantás felületű körtefa korongot a hangszer testén kívül eső forgatókarral hajtják. A kulcsszekrényen négy hangolókulcs feje látszik, de legtöbbször csak három húrt feszítenek a hangszerre. A középső húr a dallamot játszó prímhúr. A prímet egy billentyűszerkezet rövidíti, amely a tetőre enyvezet, kinyitható fedelű fadobozban, a kottaházban található. A húrt a kotaház belsejében a billentyűkre vagy kottákra csapszerűen illesztet elforgatható zászlócskák, a kottalevelek érintik. A mélyen zúgó, rézdrótal átfont bélhúrt bőgőnek, a harmadik húrt pedig recsegőnek nevezik. Ezt a két húrt a kotalevelek nem érintik, így ezek mindig ugyanazon a hangon kísérik a dallamot. A prím és a bőgő a kerék előt, a tetőre ragasztot esztergált vagy faragot faoszlopocskákon fekszik. A recsegőhúrt a recsegő ék egy élére állítot keményfa lapocskára, a reccsentőre szorítja. A reccsentő nincs a tetőre enyvezve, így a laza érintkezés miat a kerék erőteljesebb forgatásakor éles, recsegő hang keletkezik.

A tekerős ülve játszik, hangszerét derekára szíjazva kissé ferdén tartja, úgy, hogy a billentyűk benyomás után saját súlyuknál fogva visszaessenek eredeti helyzetükbe (2).

52

25. tábla →

25. tรกbla

Ütőgardon. (1, fotó: Mandel Róbert gyűjteményéből.) Nem tudjuk, hogy az ütőgardon milyen úton került a csángók és a csíki székelyek kezébe. A Pireneusok táján a hangszer szögletes, citera formájú változata, a „húros tambourin” a középkortól kezdve ismert. A gardon név is feltehetően az olasz „bordone” szóból származik, amely az egy hangon kísérő húrokat jelölte.

Testét egy darab jávorfából vagy fűzfából vájták ki. Előfordult, hogy csellót alakítotak át gardonná, ezt kávás gardonnak hívták. A tetőt és a hátat összekötő „lelket” kiveték a hangszerből, és húrlábát egyenesre faragták, hogy minden húrt egyszerre lehessen megütni. A furaton keresztül a húrtartóhoz ékelt, hüvelykujj vastag farúd megakadályozta a húrláb játék közben való elmozdulását. A fapálcát fémdrótal rögzíteték a húrtartóhoz. Régen három juhbélből sodort húrt feszítetek a gardonra, de használatos volt a négyhúros változat is. Legtöbbször minden húrt egyformán d-re hangoltak, de gyakran előfordult a d–A–D vagy a g–d–A hangolás is. A játékos a hangszert bőrszíjjal vagy kötéllel a nyakába akasztota, és úgy játszot rajta (2). Jobb kezével a 30 cm hosszú, kalapácsnyél vastagságú ütőt, a „gardonpálcát” kezelte, míg bal keze mutató- és hüvelykujjával a legszélső húrba csípet, majd visszacsaptata a fogólaphoz. Az ütés és a visszacsapódó húr hangjának váltakozása különösen alkalmassá tete a hangszert táncok ritmuskíséretéhez. A gardont csak hegedű kíséretéhez használták. A kétagú együtes rendszerint egy családból alakult. A férj hegedült, a feleség ütőgardonozot.

A bukovinai székelyeknél előfordult, hogy a hegedű és gardon mellet „szélenfúvó” furulyát is alkalmaztak.

54

26. tábla →

26. tรกbla

Hegedű. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) Népzenénkben talán ez a legnépszerűbb hangszer. Neve a moldvai csángó népszokást jelentő „hejgetés” szóból származik. A hejgetőből hegedő, a hegedőből hegedű let. Okleveleink tanúsága szerint a "hegedős" mint magyar személynév a XIV. századtól kezdve létezik. Többnyire énekmondót, de kobzost vagy akár cimbalmost is hívhatak hegedősnek. Tinódi Lantos Sebestyén kortársáról, Kármán Demeterről mint a legjobb magyar hegedősről írt. Nemcsak históriás énekeiket kísérték ez idő tájt hegedűn, hanem Listius János püspök megjegyzése szerint kocsmákban is szívesen mulatak hangjára. Kezdetben a szögletes vagy teknőszerű testű hegedűt egy darab fából faragták ki. Kuruc vitézek táncát is ilyen hangszerrel kísérték. Európában a hegedű mai formája a XVII. századra alakult ki véglegesen. A hegedűt gyakran bőrdudával párosítoták, s ez az együttes századunkig népszerű maradt.

A cigányzenekarok összeállítása a XVIII. században vált véglegessé. A hegedű vezető szerepet kapot, így további sorsa szinte öszszeforrot a cigányzene történetével. A népi hegedűjáték a hegedülés korábbi technikáját őrzi. A parasztbandák hegedűse nem álla alá, hanem vállához vagy sokszor melléhez szorítota hangszerét. Az akkordkíséretet játszó kontránál a szokatlan tartást a vonó kényelmesebb kezelése is magyarázhatja (2). A házilag készítet vonót rendszerint marékra fogták. A megszokotnál jóval több szőrt használtak, mert erőteljes játékuktól hamar szakadtak a vonószőrök. A muzsikus egyszerűen hóna alá kapta hegedűjét, ritkán szállítota tokban.

Javításokat is maga végzet rajta, így ezek a hangszerek nem lehettek túl értékesek. Hasonlóan hangolták őket, mint ma. Tánczenéhez magasabbra húzták a húrokat, hogy táncházban vagy szabadtéren hangosabban szóljon hangszerük. Rendszerint a dallamot egy húron, minden hangot egyforma erővel húzva játszoták. Gyimesi csángók a nagyobb hangerő miat kvintpárhuzamban játsszák táncdallamaikat, sőt hangsúlyosabb részeken a többi húrt is megszólaltatják egyszerre.

56

27. tábla →

27. tรกbla

A mezőségi vonószenekar. Jellegzetesek az erdélyi mezőségi vonósbandák, amelyek a cigányzenekarok korábbi formáját őrizték meg. Ezek a zenekarok gyakran csak háromtagúak: prímásból, kontrásból és gordonosból állnak. A kontrás három húrral fölhúrozot brácsán, ritkábban hegedűn játszik, melynek hangolása legtöbbször: g–d¹–a–E hangoláshoz rendszerint G–D–g húrokat használnak, vagyis egy G-húrt hangolnak egy szekunddal feljebb a-ra, a húrtartó lábat pedig egyenesre faragják, hogy a három húr egy síkban legyen, s így egyszerre lehessen megszólaltatni. A kontrás hármas fogásokkal, egyenletesen hangzó hármashangzatokkal kíséri a dallamot. Leggyakrabban dúr akkordokat használnak, alkalmanként ezek szeptim akkordjait. A „gordonos” helyenként még ma is csellót használ basszushangszerként – ahogy valamikor másut is szokás volt – melyet rendszerint három (néha két) húrral szerel fel. Hangolása általában: C–G–d, illetve C–G. Leggyakrabban a harmóniák basszusát játsszák rajta, esetenként a hegedűvel unisono a dallamot. Így muzsikálnak a széki zenészek is.

A zenekarok repertoárja részben hangszeres dallamok, részben énekes dallamok hangszeres változatai. A hagyományos díszítményekben gazdag énekes előadásmódhoz hasonlóan a hegedű játéka is dúsan díszítet, ami jól érvényesül az egyszerű harmóniákat játszó, rendkívül tömör hangzású kontra és gordon mellet.

A vonósbanda ilyen összetétele nemcsak a Mezőségen ismert, hanem Erdélyben máshol is megtalálható (Kalotaszeg, Szilágyság, Marosmente, Csík), sőt a század elején még a Dunántúlon is muzsikáltak így.

A háromtagú zenekar a mezőségi falvak közül talán Székre a legjellemzőbb. Más falvakban a zenekar nemegyszer kibővül például egy hegedűvel (Ördöngösfüzes, Fizesul Gherli, Szolnok-Doboka megye, Románia), vagy egy hegedűvel és egy kontrával (Palatka, Palatca, Kolozs megye, Románia). Basszushangszerként pedig cselló helyet bőgőt használnak.

58

28. tábla →

28. tรกbla

Cigányzenekar. A magyar népi hangszeres tánczenében másfél évszázad óta alapvető szerepük van a cigányzenekaroknak. A XV. század elején Magyarországra bevándorló cigányok kezdetben inkább mint fegyverkovácsok, ágyúgolyóöntők vagy puskaporkészítők tevékenykedtek. Először XVI-XVII. századi források tanúskodnak arról, hogy cigányhegedűsök álltak magyar, sőt nemegyszer török urak szolgálatába.

A XVII. századi főnemesi zenekarokba is fokozatosan bekerültek a különleges zenei adotságokkal rendelkező muzsikusok. Nemcsak kivételes tehetségük, hanem társadalmi helyzetük is indokolta, hogy a XVIII. században a hivatásos szórakoztató zenészek közülük kerültek ki. A falvak és a kisvárosok életébe nehezen illeszkedtek be, mert a parasztok a pénzért való muzsikálást lenézték, és egyikük se akarta, hogy gyerekeikből zenész váljék. Polgári foglalkozást nemigen vállalhatak a cigányok, ezért már akkoriban rohamosan megnövekedet a cigányzenekarok száma.

A korábbi cigányzene a mezőségi vonóstrióval és a hegedű–gardon ketőssel szorosabban összefonódot az akkori paraszti népzenével. A ma közismert cigányzenekarok a XVIII. század második felében jötek létre. Az együtes magja a prímhegedű, a kontra vagy brácsa, a cimbalom és a nagybőgő. Az első ilyen összeállítású banda az egyetlen női cigányprímásé, Czinka Pannáé volt. Ha az együtest bővítik, segédprímást és még egy kontrást hívnak, és csak azután egészítik ki klarinétossal vagy csellistával. Ilyen nagyobb létszámú cigánybanda volt Polturás Jancsié is, akik már 1829-ben Bécsben vendégszerepeltek. Az ithon és külföldön egyaránt ismert és népszerű cigányzenekarok megtanultak harmonizálni; főleg nótákat, csárdásokat, vidéken népdalokat is játszanak.

60

29. tábla →

29. tรกbla

Névmutató (Az első szám a tábla sorszámát, a második a hozzá tartozó szövegoldalt jelzi.)

Fateknő és kanálpár Deszkadob és kereplő Facimbalom Kolompok és láncosbot Doromb Mirlitonok Köcsögduda Bika Dobok Levélsíp Zúgattyúk Harántfuvola, tilinkó és lopótökduda Cserépsípok, furulyák Nádsíp, klarinét Bőrduda Töröksíp és tárogató Kürtök Citera Cimbalom Hárfa Tambura Koboz Tekerőlant Ütőgardon Hegedű A mezőségi vonószenekar Cigányzenekar

2; 3; 4; 5; 6; 7; 8; 9; 10; 11; 12; 13; 14; 15; 16; 17; 18; 19-20; 21; 22; 23; 24; 25; 26; 27; 28; 29;

6 8 10 12 14 16 18 20 22 24 26 28 30 32 34 36 38 40-42 44 46 48 50 52 54 56 58 60

HU ISSN 0133-9591 ISBN 963 11 5140 9

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Kossuth Nyomda (86.0376/01), Budapest, 1986 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona Szakmailag ellenőrizte: Gábry György, dr. Sárosi Bálint Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Árva Ilona Műszaki szerkesztő: Supp Emilné 63000 példány Terjedelem: 2,76 (A/5) ív. IF 5719