JEL MAGAZIN ZÁRÓJEL MAGAZIN
KORTÁRS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT
MALEVICS_Tehát akkor egy tejes üveg a tej szimbóluma? DERES_”a családomban erős a női narratíva” DUNAJCSIK_”a költészet a filozófia belső ellenzéke.” KRUSOVSZKY_”alapvetően konzervatív időszakban élünk...”
ESSZÉ_A különbség keresztmetszete: egy zárójel FONTANA_A művészet jelenleg alvó állapotban van. MICHAUX_Mi az értelem haszna, amikor csordulásig telt? REINHARDT_Semmi szín. »A szín elvakít.«
01/2011
ZÁRÓ
(Záró)jelek
24
26
30
32
16
kortárs ma-ni-feszt-um
14
Tandori Dezső: Ad notam Ad Reinhardt (és minimalizmus)
8/12
Krusovszky Dénes: „alapvetően konzervatív időszakban élünk...”
8/10
Henri Michaux: Mozgások
6
Pilári Darinka: A különbség keresztmetszete: egy zárójel
JEL MAGAZIN
TARTALOM
Lucio Fontana: Fehér Manifesztum: spazialismus
Bár ez a festészeti irányzat Magyarországot szinte teljesen elkerülte, a magazin fókuszpontjában lévő Tandori Dezső gondolatiságát a megjelenő képek szokatlan, és egyben ismerős környezetbe helyezik. A következő oldalakon a kortárs szellemiségről és előzményeiről lesz szó, bár lehetséges, hogy mindezt Holan verssorával és egy informel ecsetmozdulattal fehérre lehetne festeni.
Deres Kornélia “a családomban erős a női narratíva”
„Van egy szívfájdítóan rendellenes Art Informel akvarell Joseph Beuystól és egy fénykép, amin ő és Lonardi, mint egy Fellini film sztárjai nézik a római horizontot.”
Dunajcsik Mátyás “a költészet a filozófia belső ellenzéke.”
A II. világháború alatt és u tán az európai művészeteket a befelé fordulás jellemezte, intenzív időszaka volt ez a művészeti identitáskeresésnek, amely az énről alkotott (19. századból származó) romantikus nézetekkel kezdődött és egy olyan világban teljesedett ki, amelyet az egzisztencialisták abszurdnak írtak le. Bizonytalanság uralkodott, és gyanússá vált szinte minden, amihez az embernek köze volt. Az Art Informel irányzat a szóban forgó időszakban született, melyet behatárolni (zárójelek közé tenni) azonban legalább annyira nehéz lenne, mint Tandori Dezsőre ráerőltetni az író megnevezést, miközben ő magát elsősorban költőnek tartja aztán írónak, de mindenek előtt a Dechter szót használná legszívesebben. Az informelt épp ezért pl. a római Macro múzeumban 2010-ben Graziella Lonardi által rendezett kiállításról (Róma: Mi voltunk az Avantgárd) szóló újságrészlet hitelesebben leírja.
Malevics: A világ, mint nem-objektivitás: A Szuprematizmus Manifesztuma
Szerkesztői előszó (Pilári Darinka)
„A lélek nem kérdezősködik - válaszol, azzal, hogy nincs.” V. Holan
4
5
A világ,
mint nem-objektivitás:
A Szuprematizmus Manifesztuma
Kazimir Malevics - 1926 (részletek)
A szuprematizmus alatt az alkotóművészetekben, a tiszta érzelmek fennhatóságát értem. A szuprematista számára a tárgyi világ vizuális jelenségei, önmagukban, tartalmatlanok; az érzelem a fontos, mint olyan, eléggé eltávolodva attól a környezettől, amelyben megszületett. Az érzelem „megvalósulása” a tudatban a reflexió materializálását jelenti, azt, amikor egy érzelem megjelenik a realista felfogású médiumban. A szuprematista művészetben az ilyen realista elgondolásnak nincs értéke…sőt, nem csak a szuprematista művészetben, de a művészetekben úgy általában nincs, mert egy műalkotás (bármilyen iskolához is tartozzon) maradandó, igazi értéke kizárólag a kifejezett érzelemben rejlik. […] Így, a szuprematista számára a reprezentáció helyes eszköze mindig az, amelyik az érzelmeket a lehető legszélesebben fejezi ki, és figyelmen kívül hagyja a tárgyak megszokott megjelenését. A tárgyiasság önmagában, semmitmondó, a tudatos elme eszmeisége értéktelen. Az érzelem a meghatározó tényező…a szuprematista művészet a nem-objektív ábrázolásba érkezik. […] Nincs több „valóság hasonmás”, nincsenek idealista képek, nincs semmi csak a sivatag! […] De egy áldásos megérzés megszabadított a nem-objektív gondolatoktól és elvezetett a „sivatagba”, ahol semmi sem valóságos csak az érzelem…és ez az érzelem az életem lényegévé vált. […] Tehát akkor egy tejes üveg a tej szimbóluma? […] A művészetet nem érdekli többé az állam, a vallás szolgálata, többé nem kívánja ábrázolni a viselkedés történetet, nem akar semmi többet kezdeni a tárggyal, mint olyannal, és hisz abban, hogy létezhet, önmagában és önmagáért, „tárgyak” nélkül (ami az élet „kipróbált forrása”).
6
Kasimir Malevich: The Non-Objective World: The Manifesto of Suprematism (1926), Dover Publications Inc., 2003.
7
8
költő, író, kritikus, műfordító
Dunajcsik Mátyás (Budapest, 1983. december 9.) Deres Kornélia (Miskolc, 1987)
költő, kritikus, szerkesztő 9
DUNAJCSIK MÁTYÁS Egy szabad, általad írott szótárban hogyan definiálnád a költészet szót? A szavak jelentése mindig egyfajta társadalmi konszenzus eredménye, és folyamatosan ki van téve a történelem változásainak is. Ez különösen igaz az olyan bizonytalan értelmű szavakra, mint amilyen a szerelem, az idő, vagy a költészet. Az euroatlanti civilizációban, amiben én élek, a költészet mindenkori meghatározása erősen kötődik annak ógörög gyökeréhez, a ποίησις szóhoz, mely a magyarban létezik „poézis” formában, és eredetileg valami készített, megalkotott dolgot, „csinálmányt” jelent. Első lépésben ez a „csináltság” az, ami megkülönbözteti az élő, a jelenben születő nyelvtől, a hétköznapi beszédtől: hogy a szavak elrendezését előzetes gondolkodás, alkotás alapozza meg, a végső forma pedig rögzített. Ebből a rögzítettségből következik, hogy a kész produktum másképpen állít elő jelentéseket, mint az élő beszéd, mert lehetősége van oda-vissza utalásokra, a szavak közötti nem-lineáris, inkább térbeli kapcsolatok megteremtésére. Ebből a szempontból próza és vers között tulajdonképpen csak fokozati különbség van, hiszen egyedül a versben valósul meg a nyelvi elemek totális demokráciája, ahol nincsen kötőanyag, hanem egy írásjel, egy elválasztás vagy sortörés is ugyanolyan jelentőséggel bír, mint egy szó, vagy egy mondat. Ha szótárt állítanék össze – amire biztosan nem vállalkoznék – bizonyára ez lenne a kiindulási pont. Mit gondolsz egy lírai én számára haszna vagy hátránya van a történelemnek? Nem hiszem, hogy a költészet területén beszélhetnénk előnyökről és hátrányokról. Minden külső elemet lehet jól, és rosszul is felhasználni; az a kérdés, hogy a lírai én képes-e érvényes viszonyt kialakítani a saját történelmével, vagy sem. Léteznek remek költők, akiknek a verseiben nyoma sincs a történelemnek, holott épp a történelem viharainak kellős közepében éltek. És azt is tudjuk, hogy egy fontos történelmi tapasztalat még nem teszi költővé az embert: kegyetlenül hangzik, de tény, hogy például a holokauszt történelmi traumáját feldolgozó irodalomban is vannak irodalmi szempontból zseniális, de csapnivaló művek is. A jelenkortól, a jelenkor történelmétől sokszor óvják a kortárs alkotókat, mondván, hogy a műveik így elvesznek a partikulárisban, mulandóvá válnak, mint a tegnapi újság. Az irodalomtörténet azonban fényes cáfolatát adja mi ndennek, s ma rengeteg olyan régi szerzőt olvasunk, akik semmi mással nem foglalkoztak, mint a saját jelenkoruk megörökítésével. És neked? Számomra a történelemhez való viszony sokszor, de nem mindig, az irodalomtörténethez való viszonyt jelenti. Az irodalomtörténet viszont természetesen az általános történelem része, az befolyásolja, különleges esetekben pedig fordítva is megtörténhet, amikor az irodalom alakulása befolyással bír a történelemre. Az irodalom pedig a legjobb módja annak, hogy az ember személyes kapcsolatba kerülhessen a történelemmel. A jelenkor embere számára a történelem és az irodalomtörténet hasonlóképpen működik, mint a görög alkotók számára a mitológia: olyan sémák, cselekvési és gondolati modellek gyűjteményét jelenti, melyek újra és újra megismétlődnek, különböző változatokban. Hogy éppen hogyan alakul a világ vagy az irodalom története, az éppen attól függ, hogy ebben mennyi az ismétlés és a változás, ha úgy tetszik, a mutáció és az öröklődés aránya. Személy szerint engem mérhetetlenül izgat ennek a dinamikája, és ez a munkáimra is rányomja a bélyegét.
A modernitást jellemezte egyfajta különbségtétel a valami előtt és valami után között. Eszedbe jut erről esetleg egy művészeti alkotás, ami ezt reprezentálja? Jó esetben minden műalkotáson ott van az idő bélyege, és így az előtt és után közötti viszony. Az eltűnt idő nyomában ennek egy klasszikus példája, ami nem csak az úgynevezett „századfordulót” mutatja be teljes egészében, annak politikai, társadalomtörténeti, technológiai és művészeti-gondolati változásaival együtt, hanem azt is, ahogyan az emberek változnak és öregednek: hogy milyenek a szerelem, az ifjúság, vagy éppen a írói hivatás megtalálása előtt és után. De az első igazi regény, a Don Quixote szintén erről szól, csak ott a lovagkor gálásnak hitt világa és az utána következő, jóval laposabb időszak van kontrasztba állítva. És ha megnézed az óegyiptomi költészetet, már ott is találsz olyan verseket, ahol a lírai én a fényes múltat siratja, és kárhoztatja a kopott, érdektelen jelent...
Hogyan látod költészet (irodalom) kapcsolatát a filozófiával? Ellentmondásos viszony ez, amelyhez pontosabban kellene tudni, mit nevezünk költészetnek, és mit filozófiának. Eléggé leegyszerűsített módon azt mondhatnánk, hogy a filozófia és a költészet témái nagyjából ugyanazok: a létezés végső kérdései, a költészethez hasonlóan „bizonytalan értelmű szavak”, fogalmak kutatása, mint amilyen az élet, a halál, az Isten, a haza, a hatalom, az idő, a bűn, a gyűlölet, a megbocsátás, a létezés. Csakhogy amíg a filozófia abban érdekelt, hogy ezeknek a fogalmaknak a lehetőségekhez képest egyre tisztább, pontosabb meghatározásait adja, addig a költészet éppen abból él, hogy nem tiszták a fogalmai, hogy feltárja azt a mérhetetlen gazdagságot és összevisszaságot, ami egy-egy ilyen szó mögött rejlik. Éppen ezért azt is mondhatnánk, hogy a költészet a filozófia belső ellenzéke. Mit jelent számodra a tudat, hogy a könyvespolcodon ott van Tandori Dezső? Nincs ott a polcomon Tandori Dezső. Hogy miért, az egy bonyolult kérdés: a korai irodalmi neveltetésemből egyszerűen kimaradt, utána pedig, amikor egyre többet hallottam róla, mérhetetlenül taszított az a feltétel nélküli tisztelet és imádat, amivel körülvették, így aztán már dacból sem kezdtem el foglalkozni vele. Arról nem is beszélve, mennyire gyanús számomra az a mérhetetlen termékenység, ami az életművét jellemzi. Vannak ilyen hiányok a műveltségemben, amikre nem vagyok különösebben büszke, de olyan nagyon nem is szégyellem őket. Hogy a meghatározó, korai éveimben nem olvastam sem egy sor Tandorit, se Dosztojevszkijt, se Tolsztojt, se Ottlikot, az persze nem túl nagy erény, de ezek a hiányosságok valószínűleg épp úgy meghatározzák azt, aki vagyok, mint azok az alkotók – mondjuk Proust, Nádas, Thomas Mann vagy éppen Tóth Krisztina – akiket mérhetetlen mohósággal faltam magamba annak idején.
10
11
Mit jelent számodra a tudat, hogy a könyvespolcodon ott van Tandori Dezső? Szeretem Tandorit, elsősorban a korai verseit. De, őszintén szólva, nem olvastam még agyon, annyira nem vált ez idáig fontossá számomra. Még annyi talán, hogy mindketten medve-rajongók vagyunk, ami azért a mai világban, valljuk be, nem elhanyagolható tényező.
Mennyire hozzáférhető neked a múlt? Gondolok akár a családon belüli történetekre is. Gondolom, éppen annyira, amennyire fontos nekem a megismerése. Nyilván, a múlthoz kis történeteket keresztül jutunk el, ebből aztán felállíthatunk magunknak egy narratívát, amely mentén értelmezhetővé válnak számunkra az események, személyek. Groteszk módon, mire tudatosítottam magamban, hogyan lehetne saját identitásommal kapcsolatban profitálni az előző generációk történeteiből, mind elmentek, akik átadhatták volna. Persze, így is átadtak sok mindent, ebből lehet építkezni. Az is fontos, hogy a családomban erős a női narratíva, a szűkebb családon belül 2 férfira 7 nő jutott nálunk. Ennek a megértése is fontos lehet. Persze érdekes, az ember hogyan építi fel önmagát, akár saját emlékein keresztül is, például eszedbe jut valami, ami addig nem tűnt fontosnak és sok mindent átír. Azt hiszem, akkor válik igazán fontossá a múlt megértése, mikor a konkrét élethelyzeted valamiért megköveteli, hogy foglalkozz vele. Hogy segítsen válaszokat kapni, amikkel egy ideig el tudsz lenni. Aztán minden kezdődik elölről.
És ez bizonyosságot vagy bizonytalanságot szül benned? Bizonyosságot abból a szempontból, hogy az eddig történt események mind hozzájárulnak az identitás alakulásához, így mindennek megvan az eredménye, elhelyeződik valahol a rendszerben. Bizonytalanságot azért, mert bár kényelmes lenne az identitásra fix (és az ember 24 éves korára úgy-ahogy kialakult) tényezőként gondolni, valójában folyamatosan változó jelenségről beszélünk. Ez azért ijesztő. Persze, ha az emberrel éppen nem történik semmi olyasmi, ami kibillenti stabilnak tételezett élethelyzetéből, ez a változás olyan lassan megy végbe, hogy tulajdonképpen állandóságnak tűnik. Viszont, mikor valamilyen tragédia vagy más, érzelmileg megrázó vagy felkavaró esemény történik, a változás radikalitása megbonthatja ebbe az állandóságba vetett hitét. Ez az olyan élethelyzetekben is megtapasztalható, amiket Arnold van Gennep az átmenet rítusaiként határozott meg: ilyenkor a küszöbszerű élethelyzetbe került emberek (pl. állapotos nők, férfikorba lépő fiúk, betegek, haldoklók) az adott változás bekövetkeztével új identitásukkal illeszkednek vissza eredeti környezetükbe.
Mit gondolsz arról a feltevésről, hogy ismétlődés nélkül nincs identitás? Attól is függ, minek tételezzük az identitást, illetve milyen identitásról beszélünk. Én a különféle szerepvállalások mentén tudom elképzelni az identitás mindig finoman változó, alakuló fogalmát. Mivel az emlékezet alapvető fontosságú az identitás alakulásakor, az ismétlés, az ismétlődés teremtheti meg azt a hagyományt, amelyen belül értelmezhetővé válik saját identitásunk. Az ismétlődés elvesztésekor megbomlik a narratíva, csak a törések mentén válik értelmezhetővé az én – jó példa erre Christopher Nolan Memento című filmje, ahol a főszereplőnek nincsenek emlékei a közelmúlt eseményeiről, ezért saját cselekedeteit csak az éppen zajló szituációkon belül tudja értelmezni, nem tudja megteremteni azt a folyamatosságot, amelyre identitás-tudatát építhetné. Másrészt, mivel az emlékezet szelektív, ráadásul agyunk csoportosítva-rendszerezve raktározza el a külvilágból érkező ingereket, az ismétlődés érzete ugyanúgy lehet az ember által kreált dolog, amely mégis biztonságot ad, így tud rá építkezni. Így az identitás maga is szubjektív, az ismétlődés jelensége (tárgya és mikéntje) pedig alapvetően – tudatosan vagy tudattalanul – egyéni döntés eredménye.
takozó alakra koncentrálnék. Érdekes, hogy a Cigarettás nem szólal meg a szövegekben, személyisége pusztán a lírai én elbeszéléseiből áll össze, úgy bontakozik ki a ködből, mint egy félálombeli figura, vagy egy mitikus alak. Fehér kesztyűje, nagy kalapja beárnyékolja az arcát, de talán nem is az arc lehet érdekes benne. Vergiliusként viszi magával a lírai ént, időkön és tereken át, mintha – akár egy fényképen elmosódott alak – mindenütt eleve ott lett volna. A Cigarettás kód, célja éppen a (lírai alany) múlthoz való kapcsolása, akár egy híd, elvezet a tapasztalatok, az érzések elfelejtett részleteibe. Mert állítólag az érzelmi emlékezetet kitörölni, lenullázni lehetetlen. Számomra ennek is jelképe a Cigarettás alakja, ez a titokzatos idegen, aki mint egy daimón, mégis végigkísér, ott van melletted mindig. És talán vigyáz is rád, megóv.
Le tudnál írni egy lírai személyiséget egy általad kedvelt versből? Választásom Pollágh Péter A Cigarettás című kötetére esett, ami pedig adódott abból, hogy a kötet szerkesztőjeként, nagyon sokat foglalkoztam a szövegekkel, még élénken a fejemben vannak. Ezzel kapcsolatban elsősorban a Cigarettás nevű alakról mint lírai személyiségről beszélnék, aki tulajdonképpen az egész kötetet összefogja, egyfajta sorvezetőként. És egy vers kiválasztása helyett a kötet egészéből kibon
Mi lehet a tanítás célja egy irodalom órán? Főként a kimeneti szabályozás, valamint a természettudományos tantárgyak felől érkező objektív mérési presszió miatt – személyes tapasztalataim alapján tanulóként és gyakorló tanárként – a legtöbben (a hagyományos oktatási rendszerben mindenképp) ma is irodalomtörténeti korszakokat, életrajzokat, fix műértelmezéseket tanítanak magyar irodalom órákon. Az én középiskolámban is ez a gyakorlat élt, viszont szerencsére fakultációs órákon (kisebb létszámú csoportokkal) volt lehetőség a tanulók primer élményei alapján is megbeszélni, feldolgozni egy-egy szöveget. Létezik persze egyfajta ál-megbeszélés is, amikor a tanár nem a diákok véleményére kíváncsi, hanem az ún. „helyes” választ akarja hallani. Ez az ál-véleménykérési gyakorlat olyannyira elterjedt a magyar közoktatásban, hogy a diákok legtöbbször egyszerűen nem kapnak mintát arra irodalom órán, hogyan fejezzék ki gondolataikat, hogyan reflektáljanak egymásra vagy önmagukra. A gyakorló tanítás ok tapasztalata alapján, az életrajzok vagy fix műelemzések tanításának vajmi kevés értelme van, egy-egy irodalomtörténeti korszak néha érdekes vagy fontos lehet ugyan egy-egy mű megismerése kapcsán, de elsősorban abban az értelemben, hogy a konkrét szöveg sajátosságai hogyan reprezentálódnak az adott irodalomtörténeti korszakban, majd ebből kibontva lehetne megtanítani a korszak releváns sajátosságait. De aminek az irodalom tanítás központi kategóriájává kellene válnia, az szerintem egyértelműen a különféle szövegek (szépirodalmi, tudományos, közéleti, mindennapi) önálló értelmezésére, elemzésére való felkészítés. De nem az adott szövegre szabott értelmezések segítségével, hanem egy olyan szempontrendszer, struktúra elsajátíttatásával, amelynek segítségével a diák későbbi életében is képes lesz értően olvasni különféle szövegeket. És miért is nem praktikus oldalról közelítjük meg az irodalom órákat? Miért nem az a fő cél, hogy az olvasás, legyen szó akár szépirodalmi, akár más fajta szövegekről, alapvetően élvezeti cikk? Olvasók nevelése, szerintem alapvetően ez az irodalomtanítás célja, reménye.
Deres Kornélia
12 13
Lucio Fontana - 1946 (részletek)
Fehér Manifesztum: spazialismus 14
Folytatjuk a művészet fejlődését A művészet jelenleg alvó állapotban van. Van egy energia, amit az ember nem tud közvetíteni. Ebben a manifesztumban ezt fogjuk szavakkal kifejezni. […] Az új természeti erők felfedezése, az anyag és űr uralma az emberiséget fokozatosan egy minden előzmény nélküli állapotba hozta. Ezeknek a felfedezéseknek az alkalmazása az élet minden területén, az ember természetében okoz változásokat. […] Ma a tapasztalat útján szerzett tudást felváltotta a kreatív, képzeletből eredő tudás. Tudatában vagyunk a létező világnak, ami önmagát magyarázó; egy világnak, ami gondolat által semmilyen módon nem változtatható meg. Olyan művészetre van szükségünk, ami önmagában érvényes, ami képzeletünk által is makulátlan. A biztos alapokon nyugvó materializmus minden bizonnyal követeli, hogy a művészetnek legyen saját értéke, az ábrázolás divatjától függetlenül, ami mára hitelét vesztette. A materializmus-formálta XX. századi ember hozzáedződött az ábrázolás megszokott formáihoz, és a már ismerős tapasztalatok állandó újramondásához. […] Elhagyjuk a művészet ismert formáit megalapozzuk egy olyan művészet kifejlődését, amely a tér és idő egységén alapul. […] Nyilvánvaló, hogy a „kifejezés” (expresszió) ezután már nem határozhatja meg a jelen művészi kompozíció szellemét, hasonlóképp, mint ahogy a reprezentáció, a mágia, a jel sem. Helyüket átveszi az INVENCIÓ, a tiszta alkotás (kreáció).
Lucio Fontana: The White Manifesto, in Charles Harrison-Paul Wood: Art in theory, 1900 - 2000: An Anthology of Changing Ideas, Blackwell Publishing, 1998. 652-653.
15
PILÁRI DARINKA
A különbség keresztmetszete: egy zárójel TANDORI DEZSŐ
(Budapest, 1938. december 8.) Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas magyar költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. 16
17
egy zárójel
egy zárójel
A különbség keresztmetszete:
Pilári Darinka
„Bár sok évtizedet éltem belőle, véleményem mégis inkább a meg nem élt 38 évéről van” – írja Tandori Dezső a XX. századról1, a hitelét vesztettről, aminek talált tapasztalatait – ha mást nem is – cipőmre tapadt vécépapírként húzom magammal. Hosszú a papír, és hogy olvasását melyik végéről jobb kezdeni, nem tudom. Lacan a „tudatlanság szenvedélyének” nevezte, hogy a múlt század a tudatlanság rendkívüli hatalmát fedezte fel és állította előtérbe, majd bugyraiban végül rátalált az ember animális voltára. Ez a tapasztalat elég rémisztő és kegyetlen ahhoz, hogy megcáfolja a történelem, és benne az ember, valamint szellemiségének kontinuitását. Ösztönösen távolodok ezek után ettől, még ha önnön romlandóságomat jobb, ha megfélemlítés gyanánt, kézpénznek veszem. Úgy sem lehet frissebbet venni a szupermarketben. Egy bizonyítottan félresiklott, az emberről való gondolkodás százada után, papírral a talpamon és a kezemben, az érdekel, hogy Tandori Dezső lírai személyisége milyen személyiség. Nyelve új nyelv, ez már tény, amely a magyar késő modern (újholdas) lírából kiindulva, a neoavantgárdon át, a posztmodernbe haladt előre, költészetét mégis „igen bizonytalan tárgyként” definiálja, és ennek tudatában elutasít magától minden «„szak”-szerűséget, hogy a kíváncsi olvasó termékeny nyugtalanságával és szeszélyességével kalandozhassa be századunk líráját, s alakítson ki a maga használatára olyan kategóriákat, melyek végül mégis egyfajta rendszer körvonalait sejtetik.»2 Roland Barthes egy 1971-es szövegében a hatékonyság (és az interdiszciplinaritás születésének) feltételeként azt szabta, „hogy egy új tárgy, egy új nyelv jöjjön létre, mely nem tartozik egyik konfrontálódó tudományterülethez sem.”3 Ennek jegyében oldalról nézem Tandorit, abban a reményben, hogy „nem baj”, hogy a perspektíva így laposabb.
KÉRDÉS Mi az élet? – ez volt a XX. század legfontosabb ontológiai kérdése a francia gondolkodó, Alain Badiou szerint, akit anti-posztmodernként aposztrofált a tudomány. Ebből az ismeretelméleti pozícióból és annak jegyében, hogy a tükörtojást villával és ne tojással együk, igyekszem opozíciókból olvasni az evidenciatörténeteket (Csodakedd, rémszerda). 18
Tandori Dezső mostantól a kísérletem tárgya. Milyen a tandori-távolság? Mikor milyen? Született-e TD lírai identitás vagy sem? A XX. század kérdésére akár egy „alany” is lehetne a válasz, de Tandori ennél érdekesebb alternatívát kínál. „Miért” típusú kérdéseire a kirajzolódó válasz leginkább evidencia volt és lesz. Akarom mondani, VAN.
TÁRGY „Század, én is te vagyok”1 – mondja, de szinte reflexszerűen azt kezdem el érezni, hogy az író-költő (Dechter) egy elmúlt idővel, időkkel vagy hellyel, helyekkel azonosul. És ez gyanús. Az, hogy egy történelmi századdal való együttérzés, asszimilálódás, beleélés érvényes legyen, számomra nosztalgiára van szükség. Restaurálni itt, most, nem fogok, mégis megemlítem, hogy Tandorival szemben, ezen a ponton kezdtem el gyanakvó lenni. A feszültség, ami Tandori teoretikus szövegei és a lírai mondanivaló(k) között keletkezik olyan teret hoz létre, amiben ott ül az a tartalom, amiért ő a magyar irodalom egyik fontos hangja. Megtalálta „a tartalmat magának a minimális különbségnek a helyén, ott, ahol szinte semmi nincs.”4 És ez egyfajta szenvedéllyé vált a művészetében. A minimális különbségtétel megteremtésére való törekvés, amit a vizualitás nyelvén Malevics Fehér négyzet fehér alapon című festményével is azonosíthatnék. Igaz, az, mint „egy gondolati ajánlás, a minimális különbséget a maximális pusztítással állítja szembe.”4 Közbe kell vetnem, hogy Malevics, egyik versében, amelyet közvetlenül a Fehér négyzet megfestése előtt írt, benne van a XX. század legfontosabb gondolati tapasztalata: a gondolkodásnak meg kell szakítania az ismétlődést, „hogy megtudd hallani az új nap lélegzését a sivatagban”5. Az ismétlődés XX. századi értelemben annak az ideának az ismétlődése, hogy az identitást valóságként kell kezelni. Ezt azóta több művészeti és filozófiai irányzat felülírta. Így utólag, szerencsére. Ehhez kapcsolhatóan Derrida azt mondja, ismétlődés nélkül nincs identitás. Amíg pedig az ismétlődés megkérdőjelezi az identitást, addig az ismétlődés mindig különbséggel jár együtt. Vagyis ismétlődés nem létezik különbség nélkül. Tandori esetében a különbség szenvedélyes (előbb keresése majd) fenntartása természetszerűleg, sőt az ismétlésre való „hajlam” okán evidenciaként, „hatalmas, feldolgozhatatlan és fölösleges hordalékot görget, amely lehetetlenné teszi, hogy egy igazi, sűrű, tökéletes remekmű szülessen.”6 Ugyan akkor, a fent említett dekonstruktivista filozófia és Tandori irodalmi személyisége között nem találok szoros összefüggést. Elképzelhetőnek tartom, hogy csupán a zsebre tett néhány addikcióra hajlamos gén az, ami – századtól és művészeti irányzattól függetlenül – megtartja őt stíluseszközeinél, megtartja a madaraknál, a lovaknál, az irodalomnál. Wittgensteinre utalva csak annyi, a hit egy valós én és egy ettől független test létezésében szorosan összefügg az „én” szó nyelvtani alakjával. Eszerint lehetséges például, hogy mondjuk egy balesetben fájdalmat kellene éreznem a karomban, amikor egy törött kart látok magam mellett, amire azt gondolom, hogy az enyém, miközben valójában a szomszédomé? Vagyis, amikor Tandori lírai személyisége azt állítja, hogy „amin én túlvagyok, azt (az életben) nem ismétlem…”7, akkor gondolhatom azt is, hogy nem mond igazat, és azt is, hogy valóban nem ismétel, hiszen az a különbség az ismétlések keresztmetszetében egyenlő a Semmivel. Idekívánkozik Eszterházy Péter gondolata, amit bár nem Tandorival kapcsolatban fogalmazott meg, mégis ráillik. „Abban a pillanatban ugyanis, hogy valami problematikussá válik, elkezdünk arról beszélni, amiről egyébként nem szoktunk, a milyenségéről. Reflexív viszonyba keveredünk, és beszélünk arról is, hogy beszélünk…lábjegyzeteljük a saját életünket. És az így lábjegyzetelt életnek a következménye az elbeszélő történet…”8. 19
Hogy mi vált problematikussá Tandorinál nem tudom, de amint megtalálta azt a rést – valljuk be róla, mindig is ott volt –, ami a jelentéktelen különbség helye, az eszközt is megtalálta, amivel beszélni tud róla. Tette, és teszi ezt úgy, hogy nála nehéz elképzelni jobbat, aki „szebben haladna a Semmi felé”9. Lírai személyiségének erősen narratív természetű énje (self ) pedig, egy narratív szerkezet, „ami a szellemi és viselkedésbeli történések elmesélésének”10 kiváló „nézőpontjává” vált. Ugyanakkor rendkívül statikus, már csak azért is, mert bár a fenti gondolat Wittgensteintől származik, Tandori ehhez a filozófiai logikához fűzött viszonyára jellemző, hogy Wittgeinstein többet tudott Tandoriról, mint Tandori őróla.
ESZKÖZ Az ismétlődésben megtalált különbség ugyan akkor, amelyben benne van valamiféle megismételhetetlen, művészetté avatja azt a hordalékot is, amit Tandori folyója görget. És ki ítélhetné meg egy kiúttalan folyamról, hogy hol vannak a drágakövei? Gyakran az érzésem a Tandori művekkel kapcsolatban az, hogy elmosódik az ismétlődés tudatos megírása és a tudattalan nosztalgia közötti határ. Az, hogy lehetséges a cél, miszerint „én a művem vagyok”11 feltételezi azt a képességet, hogy a jelenbeli énemre nem visszaemlékszem, hanem introspektívan megélem. Így viszont a reflexió képességének hiánya az általános, mert a „motivikusan” megélt önmaga és elbeszélőjének ideje között minimális időkülönbség van. Talán – a szóbeszéd szerint – ezért nem olvassa vissza Tandori saját műveit. (Idevág: „40 év melójával szétültem a seggem.”12) Arról, akárhogy is próbálkozom, nem vagyok meggyőzve, hogy ez a fajta párhuzamosság lehetséges. Egyik oldalon ugyanis elmondja, hogy „felesleges nekem örökké reflexívnek lennem”13 és „jaj, írni kell”, nincs mit tenni, a másik oldalon viszont olyan kérdések mozgatják, hogy „Mi az, hogy én létezem? – Mit tegyek?”14. (Amikor elfárad, és nyári szünet van: „egyetlen célom: minél több év ugyanígy.”14) Komolyan gondoljuk, hogy az előbbi létontológiai kérdésekre – ha választ ugyebár nem is – de válaszkákat találhatunk önreflexió nélkül? Nem állítom, hogy Tandori műveiből hiányozna a reflexív elem, ellenben ha benne van, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy művei nem életét, hanem egy nosztalgiával megírt történetet mondanak el. Balassa Péter szavai jutnak eszembe, amikor azt írta: „lírai személyiség (tehát nem a privát!) nem engedi meg magának és másoknak sem, hogy közel legyen önmagához és közel legyenek hozzá, művén keresztül, művében.”15 A nosztalgia távolságot szül, nagyobbat, mint, ami eredeti önmaga és lírai személyisége között húzódik. Tandori nem más, mint egy kettős ügynök. Privát identitásában meglátta a különbséget, amit az ismétlődés útján újra és újra megél, és emellett lírai identitásában megalkotta a különbséget, amit életrajzi elemeinek átültetésével „természetes környezetbe” helyez. A tandori-távolság ezáltal azonban nő, ahelyett, hogy elenyészővé csökkenne, vagyis joggal érzi Balassa a távolságot. Ugyanakkor talán itt húzódik „Tandori” a nyelvről, az irodalmi identitásról való gondolkodásának határa is? A kettős ügynöki szerep minden esetre maga a „love affair”. „Ugyan már mi is lenne egy ily kötet, egy „esszé”, ha csak dumálgatni se lehetne benne szabadon…”16 Érdekes, hogy ha a lírai én esetében a narratív nézőpont helyett azt vesszük alapul, hogy „ami én vagyok az egy ige, egy cselekvés, nem pedig egy (részben) megfogalmazott struktúra, mint egy történet10, akkor Tandori 2000 után írt evidenciatörténetei egy felszabadultabb lírai ént körvonalaznak. Persze előfordulhat, hogy az önmagára és az olvasó lehetséges reakcióira irányuló reflexió a kétség által felülírt gondolatról, vagy épp fáradtságról (?) szól. Tandori mégis lankadatlanul gyűjt tovább, „a világ tények összessége ... A világ tényekre esik szét”17, így van ez legtöbb esszéjében is. 20
IDŐ „Lélek, mikor feleded már el, hogy senki se látott?” Vladimir Holan Ahhoz, hogy Tandori ismétlődően megélt önmaga, és az elbeszélőjének ideje között minimális időkülönbség legyen, vagyis tartani tudja a „tempót”, erősen a jelenben kell léteznie. Ez viszont lehetetlen. Ha másért nem is, mert ez a rendkívüli figyelem rengeteg energiát kiöl a testből, és pihenés végett az agy felejt. „Nem élnéd túl az életet, felejtés nélkül. Így aktívan felejtened kell.” 18 Az ismétlés azonban temporális cselekedet is, így irodalmi szövegben előállítani az ismétlést – az életre támaszkodva – miközben a felejtés is megmutatkozik, nem egyszerű mutatvány. A múltat vagy egy másik jelent mindenképp be kell vonni. Mert „ami általában összeköti az élőt a nem-élővel, minden ismétlődés eredetét, a nyom (trace), nem lesz ideálisabb, mint valóságosabb, nem lesz intelligensebb, mint, amilyen érzékeny, nem lesz inkább egy egyszerű jelentés, mint komoly életerő. Ezt az eredetet a metafizika egyetlen fogalma sem írhatja le. Annál is inkább, mert elsőbbsége van a megkülönböztetésekkel szemben…”19 Tandori esszéiben az időiségnek, még, ha az ismétlésből logikusan is következik a múlt és a jelen, nincs szerepe. Ő így fogalmaz: „Van-e idő? Az idő nem ráfogás-e csupán? Nem a klasszikus műveltség lassan elkopó, elhanyagolható eleme?…az emberélet érdemi részében, kezdem hinni, nincs „idő”, nincs század sem ilyen értelemben.”20 Művészete feloldódott a feladatban, ami ezáltal végtelennek tűnik, vagyis időtlen. Ez akkor is így van, ha a végtelen matematikai jelén ülve önmaga kezdetébe tart. A Semmi felé. Ez a mozgás, ami a halálba tartás (mal d’archive21) képével is gyönyörűen leírható, számomra akkor is megmutatkozik, amikor Tandori azt mondja: „Az ember élete bölcsebb, mint a nagy okossága vagy kis okossága, mert az irodalom, abból az életanyagból, ami nekem adódott, megteremtette önmagát.”22 A véges lényege ugyanis „nem a határ, a korlát – ezek csak homályos térbeli intuíciók –, hanem az ismétlődés. Pontosan ebben az „ismétlési kényszerben” jelöli meg Freud, majd Lacan az emberi vágy végességét, amelynek tárgya mindig visszatér ugyan arra a helyre.”23 Elképzelhető, hogy Tandori a végest állította elő a végtelen időben? Miért, lehet mást is? 21
Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 163-164., 172. Béládi Miklós: A legújabb magyar esszé, A magyar irodalom története 1945-75, Akadémia Kiadó, 1981-1990. 3 Blaskó Ágnes, Margitházi Beja: Vizuális kommunikáció, szöveggyűjtemény, Typotex, 2010. 10. 4 Alain Badiou: A század, Typotex kiadó, 2010. 105-106. 5 Alain Badiou: A század, Typotex kiadó, 2010. 105. 6 Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó stb. A neoavantgarde és a mindent-leírás problémája Tandori műveiben, József Attila Kör – Pesti Szalon Kiadó, 1994. 7 Tandori Dezső: Hét fejlövés, Ab Ovo, 2002. 127. 8 Eszterházy Péter: Lábjegyzetelt élet és elvesző történet, Beszélgetés, Argus, 2006/3 9 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 188. 10 Fred Vollmer: The Self, Roy Schafer, Fagbokforlaget Vigmostad & Bjorke AS, 2007. 11 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 139. 12 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 126. 13 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 25. 14 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 162., 173. 15 Balassa Péter: A felnőtt d’Oré szenvedései. In: A színeváltozás. Szépirodalmi, Bp., 1982. 348-349. o. 16 Tandori Dezső: A Holnap Utáni, Tiszatáj Alapítvány 2005. 219. 17 Lendvai L. Ferenc-Nyíri Kristóf: A filozófia rövid története, A Védáktól Wittgensteinig 18 Michael Payne, John Schad: Life. After. Theory., Continuum, 2003. 50. 19 Richard Beardsworth: Derrida And The Political, Routledge, 1996. 17. 20 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda, Tiszatáj Alapítvány, 2010. 170. 21 Jacques Derrida 22 Orsós László Jakab: Tandori, dokumentumfilm, MTV, 2008. ’38. 23 Alain Badiou: A század, Typotex kiadó, 2010. 274. 1 2
22
23
Nem vagyok biztos benne, mik ezek, ezek a jelek, amiket létrehoztam. Talán legkevésbé nekem való, hogy róluk beszéljek, én, aki olyan közel van hozzájuk. Kétezer oldalt betöltöttem velük, és rohamukkal, áradatukkal csak akkor lettem tisztában, amikor René Bertelé megszerezte őket majd körültekintéssel, megfontoltan felfedezte, szekvenciákat formálnak…és így megjelent ez a könyv, inkább az ő munkája, mint az enyém. De mi van a jelekkel? Ilyen volt: Sürgettem magam, hogy folytassam az ideogrammák szerkesztését, amit időről-időre már húsz éve csinálok, és ami elfoglaltság valóban a végzetem részének tűnik, de csak mint egy csáb-és vonzerő. Újra és újra letettem róluk az igazi siker hiánya miatt. Megpróbáltam még egyszer, de végül a formák a „mozgásokban” kiszorították a kész formákat, a tudatosan megtervezett betűket. Miért? Jobban élveztem a velük való foglalatosságot. Az ő mozgásuk az én mozgásommá vált. Minél több volt belőlük, annál inkább léteztem. Annál többet akartam belőlük. Megalkotni őket, egészen megváltoztam. Megszálltam a testem (a cselekvés központjait és a válaszét). Gyakran elzárkózott a
Henri Michaux:
Mozgások
testem a fejemtől. Most tartom, zsibbadó, elektromos. Mint egy lovas a vágtázó lovon,
(1950-51) amik csak együtt tesznek ki egyet. A mozgások megszállottja lettem, izgatott ezektől a
formáktól, amik ritmikusan jöttek el hozzám. Gyakran egy ritmus uralta az oldalt, néha számos oldal következett, és minél több volt a felbukkanó jel (egyszer közel ötezer volt belőlük), annál élénkebbek voltak. Bár ezt – hívhatom kísérletnek? – talán többen is megismétlik, figyelmeztetni szeretnék akárkit, aki megbecsüli a személyes magyarázatokat, hogy én, látom ebben a hanyagság jutalmát. […] A kizökkenés mozdulatai és a belső elkeseredés több, mint a menetelő mozgások, A robbanás mozgásai, a visszautasításé, a minden irányba történő szétesésé, a beteges vonzódásé, a lehetetlen vágyaké a test kielégüléséé, a fejetlen nyakonvágások mozdulatai. Mi az értelem haszna, amikor csordulásig telt? A visszaforgatás mozdulatai, a benső tekervényeké, amik valami jobbra várnak a hárítás mozdulatai tízezer szökőkút mozgásai visszamaradt mozdulatok mozdulatok más mozdulatok helyén, amelyek megmutathatatlanok, de ott vannak az elme porból kezdetekből pusztulásból gyengeségekből és a hiú rejtőzködés mozdulataiból…
24
Henri Michaux: Movements (1950-51), in Cristine Stiles, Peter Selz: Theories and documents of contemporary art, a sourcebook of artists’ writings, University of California Press, 1996. 46.
25
Krusovszky Dénes (Debrecen,1982.) költő, kritikus, szerkesztő, műfordító
26
27
Miként szeretnéd, hogy emlékezzenek rád?
Változott-e ez, ha változott, a huszadik század után?
Egyáltalán nem szeretnék ebbe beleszólni, mint ahogy gondolni sem szeretek erre, miközben persze tudom, hogy minden egyes cselekedetemmel, minden döntésemmel, és minden megszólalásommal befolyásolom, mintegy előre, a saját emlékezetemet, ez pedig egyszerre tűnik elkerülhetetlenül önteltnek és egyre inkább fenyegetőnek, ahogy telik az idő. Ha mondjuk arról van szó, hogy a családi, baráti emlékezetben miképpen szeretném látni magam, akkor azt mondom, hogy a leginkább egy olyan alakként, akit a hibáival együtt és nem csak azok ellenére lehetett kedvelni. Ha az irodalomról beszélünk, akkor örülnék, ha nagyjából ugyanannyi ember gondolná azt, miközben olvassa az írásaimat, hogy van értelme olvasni, mint amennyien ma ezt gondolják. De van valami, ami ezeknél fontosabb, nagyon szeretném, ha nem maradna utánam olyan emlék, amit folyton meg kellene bocsátani.
Bizonyára változott, hiszen folyamatosan változik, de szeretem azt gondolni, hogy ez a rettenetes huszadik század, amit szinte mindenki megsínylett, aki csak benne élt, azért nem volt teljesen hiábavaló, tehát, hogy minden szörnyűsége mellett hihetetlenül nagy szemléletbeli és életmódbeli fordulatokhoz vezette az emberiséget (ha lehet az egy időben élő ember fajú élőlényeket ilyen fellengzősen és felelőtlenül egy halmazba zárni). Azt hiszem soha nem volt nagyobb különbség két egymást követő századfordulón az egykori és a jelenlegi ember között, mint a huszadik és a huszonegyedik század elejének embere között. Néha azt is gondolom, hogy ez a két ember, az akkori és a mai alapvetően képtelen lenne megérteni egymást. A pozitív változások, a nagy előrelépések ugyanis ezúttal nem a nagy katasztrófák és válságok ellenére, azokkal szemben születtek, hanem velük együtt. Szándékosan bután megfogalmazva a jó és a rossz elválaszthatatlanul egy-gyökerűnek mutatkozott meg a múlt században, amitől úgy látom, zavarba jött az emberiség (már megint Mi lenne – ha lenne – a kortárs irodalom manifesztumának első pontja szerinted? ez a szó!), s egyfajta infantilis jólfésültségbe menekült. A nemiségre való őszinte és kíméletlen rákérdezés (ami a tömegkultúra szabadnak beállított, de a maga vulgaritásában önkorlátozó retorikájának is ellene megy) Az, hogy kikiáltanánk a kortárs irodalom függetlenségét az elvárásoktól, a hagyományoktól, a prekoncep- éppen ezt a jólfésültséget borzolhatja össze. cióktól és a történetiségtől. Csak ezután fognánk hozzá, hogy rendbe tegyük a viszonyunkat az elvárásokkal, a hagyományokkal, a prekoncepciókkal és a történetiséggel. Ez persze nem könnyű feladat, úgyhogy időről Milyen képet, zenét és épületet választanál, ha az Elromlani milyen című kötetedről kellene egy másik nyelven időre újra deklarálni kellene az irodalom függetlenségét, és ebben a körforgásban aztán szépen eltelne az beszélned? idő. Mint ahogy el is telik. Ha komolyan végiggondolom, akkor éppen azért lehetetlen erre válaszolni, amiért megírtam a könyvet. Vagyis Van-e az irodalomnak neme ma? azért, amiért nem lefestettem vagy zenében beszéltem el, amit el akartam beszélni. Mindenesetre ha teljes épület nem is, egy napsütötte betonfal azt hiszem ugyanúgy tud valamiről beszélni a maga nyelvén, ahogy én Nincs, és bizonyos szempontból soha nem is volt egységes neme, annak ellenére sem, hogy az egyes szö- is szeretnék a sajátomon. Vagy a körúti forgalom zaja, vagy egy Ligeti-koncert, vagy egy Richter tájkép, vagy vegeknek meghatározó jellemvonásuk a nemük, vagy adott esetben a nemük felszámolására tett kísérletük. egy parkolóház sorompójának kattogása, vagy egy Anish Kapoor szobor, vagy a Hunyadi téri piaccsarnok De ez csak a szövegekre vonatkozik, az irodalomnak, mint társadalmi jelenségnek ennél jóval határozot- leszakadt redőnyei és még sorolhatnám. tabb a nemi jellege, és ez úgy tűnik, hogy még mindig inkább férfi, bár talán már nem olyan kizárólagosan szerencsére, mint például az előző század folyamán. A magyar irodalom elmúlt néhány évében örvende- Mit jelent számodra a tudat, hogy a könyvespolcodon ott van Tandori Dezső? tesen megerősödött egyfajta női-nézőpontot kialakítani és érvényesíteni igyekvő tendencia, amiből talán remekművek még nem is annyira, de kortársi nézőpontból megkerülhetetlen alkotások már ki tudtak válni. Ug- Egy olyan támaszt, ami folyton önmagát rúgja ki önmaga alól, éppen ezért sokkal hitelesebb is, mint más táyanez elmondható a gay-irodalomról is, jópár könyvet fel lehetne sorolni, ami a saját puszta megjelenésével maszok, amik azt ígérik, hogy mindig tartani fognak. A Tandori-életmű nem csak sok és sokfelé hangoztatott, egyfajta szemléletváltásra is felhívhatja az olvasók figyelmét. Az irodalomnak nagy érdemei miatt kellene, hogy ott legyen minél több magyar olvasó polcán, de azért is, mert a hazai iroKrusovszky Dénes és a művészeteknek a modernitás kezdete óta bizonyosan alapvető feladata, dalomban ilyen nagyszabású módon talán még soha nem mutatkoztak meg az apróságok, a jelentéktelenséhogy ne csak reflektáljon a társadalomban (és az egyénben) végbemenő vál- gek (és nem is kezdem el sorolni, hogy miféle medvékre, sétákra, lovakra, madarakra, emberekre kell, lehet tozásokra, válságokra, de ha kell, provokálja is ki a kendőzetlen szembenézést. Ez napjainkban éppen nem itt gondolni), és ezzel együtt, soha még ilyen jelentéktelenek nem voltak a nagyszabású dolgok. Tandori nem látványosan, forradalmi körítéssel zajlik, mert – sajnos vagy sem – alapvetően konzervatív időszakban élünk, felmentést, de szabadságot ad, rámutatva az ön-feledés nagyszerűségére és veszélyességére egyszerre. de hogy zajlik, az egyre inkább tagadhatatlan.
28
29
Ad Reinhardt: Tizenkét törvény egy új akadémiához
(fordította: Tandori Dezső)
30
Tehát a 12 pont (némelyike; és jellege); 1957 a születés évszáma. „No texture!” kezdi. És végig, mind a 12 pont „No”-val indul. „Semmi!”-vel fordítom. A „Nincs” tömörebb, de lágyabb. 1. Semmi textúra. Ez naturalista vagy mechanikus, ráadásul vulgáris minőség. 2. Semmi ecsetnyom vagy kalligráfia. A kézírás személyes, rossz ízlésre vall. 3. Semmi vázlat, előrajzolás. Minden legyen eleve készen az elmében. 4. Semmi forma. »A végső szépnek nincs alakja már.« 5. Semmi dizájn. »Minden dizájn.« 6. Semmi szín. »A szín elvakít.« 7. Semmi fény... 8. Semmi tér... 9. „Nincs az, hogy idő.” (Fordítsuk így.) Mert hogy az ember ideje és az óra-idő következetlen. „Nincs ősi és modern.” (Ez tetszik.) „A műalkotás mindig jelenbéli.” Etc. „10. Nincs méret, mérték (lépték). A művészettel kapcsolatos érzés (érzet) szélte-hossza: nem olyasmi, hogy a fizikai méretekhez köze lehetne...” „11. Nincs mozgás. »Minden mozgásban van. A művészet legyen nyugvó.«” „12. Nincs objektum, nincs szubjektum, nincs anyag.” Értsd: no matter. Lásd a régi szubj. ideális mondás: „No matter, never mind.” Projektem segítőjétől (e könyvek szíves amerikai küldőjétől, Alexander Brodytól) a legközelebb Berkeley püspök szubj. idealista írásaiból próbálok kérni valamit. „Nincs szimbólum, nincs kép (image), nincs jel. Nincs élvezet, se kín. Nincs az, hogy oda se figyelve tevékenykedem, netán nem tevékenykedem. Ez nem sakkozás.” Tandori Dezső: Ad notam Ad Reinhardt (és minimalizmus), Balkon, 1999. november-december / Tandori Dezső: Maximalizmusok (Reinhardt + Minimal Art), Balkon, 2000. január-február
31
1. Kikiáltjuk a kortárs irodalom függetlenségét az elvárásoktól, a hagyományoktól, a prekoncepcióktól és a történetiségtől. Csak ezután fogunk hozzá, hogy rendbe tegyük a viszonyunkat az elvárásokkal, a hagyományokkal, a prekoncepciókkal és a történetiséggel. Ez persze nem könnyű feladat, úgyhogy időről időre újra deklarálni kell az irodalom függetlenségét, és ebben a körforgásban szépen eltelik az idő.
32
MA NI FESZT UM 2. A KORTÁRS
3.
4.
ZÁRÓ 33