Visszhang 2011

a

s

z

l

o

v

é

n

i

a

i

m

55. évfolyam 17. szám

a

g

y

a

r

o

k

h

Irodalmi Lendva • 2011. április 28. különszám

e

t

i

l

a

p

j

• ISSN 0352-6569 • 0,70 EUR

a

Bence Lajos

50 éves a szlovéniai magyar könyvkiadás

Bence Lajos

József Attilához

Totyogós idők jönnek

Jóban, rosszban, mindig „tiszta szívű” voltál. Óva intett téged barátod és véred, Zengve szállt ajkadról a magasztos ének, Sok-sok újdonságot adtál, jövőlátást, Emelt fővel jártál, másokért küzdöttél, Forrongó lelkedre angyalok vigyáztak, A pegazus szárnyán napkorongra hágtál, Tiltott hatalmak, itt emberként élned, Te voltál a Holnap, a boldog szép Jövő, Ide kötött sorsod, „meglelted hazádat”, Lánglelked fölemelt, lírád messze szárnyalt, Arattál álmokat…

Most magasban trónolsz!

Szoliva Jánosnak

A totyogás időszaka jön el – idézhetném nemes barátomat –, a bicegésé, lassú lesz a lélegzet is, a szívverés, ahogy a pohár pohárhoz koccan, az is. Így jár a vers is, bicegve, mintha mankóval járna, a ritmus, a verslábak is fogadkoznak: (csak játék az egész, posztmodern varázslat…)

S kilóg itt is, ott is a lóláb…

Téblábol bennem a gond: kitörni nem tud, befelé támad.

Göntérháza, 2007. szeptember 25.

Dancs László

Ebből az alkalomból a muravidéki magyar irodalom képviselői nagyszabású rendezvénysorozattal szeretnének megemlékezni, melynek tetőpontja a Bánffy Napok keretében megtartott konferencia lesz.

A címben szándékosan használtuk a könyvkiadás kifejezést, hiszen ahogy többen is megjegyezték az itteni irodalmi megnyilvánulásokról: a könyvben való megjelenés jellemzi. S bár az utóbbi két évtizedben sokat tettünk azért, hogy ne így legyen, a gyakran szinte vádként elhangzó ítélet ma is érvényes.

Igaz, közel negyedszázada folyóirattal is rendelkezik ez az irodalom, de nem valódi, irodalomteremtő, értékorientált orgánumként, hanem a kritikai számvetést általában nélkülöző évkönyvként funkcionál ma is. De az időközben felnövekvő új irodalmi nemzedék helyet egyre inkább kér/követel a lapban, s gyakran kiérlelt, a felnőtt írókat meghazudtoló módon tesznek tanúságot műveik létjogosultságáról.

Erre a folytonosság és az utánpótlás nevelése szempontjából is fontos tényezőre a jövőben jobban kell ügyelnünk! Azt a látszatot pedig végképp ne keltsük, hogy velünk, az idősebbek és a derékhad íróinak kikopásával, eltűnésével mindennek vége szakad. A 2000. év utáni időszakot gyakran nevezzük a pangás időszakának. Jogosan, hiszen az alkotói pályák kiteljesedése és néhány új prózai műfaj (pl. a regény, a drámai kísérletezés) mellett sok újjal nem tudtunk előrukkolni. A tudományos vizsgálódás terén a kilencvenes évek nagy felvállalásait illetőleg a monográfia-igényű, szintetizáló és a mai interdiszciplináris követelményeknek is eleget tevő tudományos munkák nem születtek. A közben keletkezett tanulmányok a tudományos élet szervezetlensége miatt a hazai tudományok iránt érdeklődő közösség számára legtöbbször nem elérhetők, hazai, illetve külföldi szaklapokban, tudományos és ismeretterjesztő publikációkban találhatók meg.

A szlovéniai magyar irodalom alkotásainak számbavételénél irodalomnak nevezzük az összes könyv formájában megjelenő terméket – a történelmi művektől a néprajzi monográfiákig, a szépirodalmi alkotásoktól az esszékig –, s ez így van jól. Szellemi és kulturális életünk újabb, a korábban már kipróbált (Muratáj, Visszhang stb.) s bevált formában, mellékletként megjelenő lapjában, a Népújság irodalmi mellékletében ezúttal sem törekedtünk egyébre, mint arra, hogy a helyi értékeket, a legfrissebb termést felkaroljuk, az irodalom kapcsolatrendszerében fontos szerepet játszó recepcióirodalom értékeire rámutassunk, a fiatal alkotók műveinek helyet biztosítsunk.

Abban a reményben, hogy a jubileumi évben még sok, a miénkhez hasonló kezdeményezésre kerül majd sor!

Varga József

Az irodalmi különszámot szerkesztette: Bence Lajos, Illusztrációk: Muravidéki magyar művészek könyvillusztrációi Megbízott igazgató és felelős szerkesztő: Király M. Jutka, Szerkesztőség: Bence Lajos, Horváth Ferenc, Solarič Nađ Klára, Tomka Tibor, Állandó külmunkatárs: Abraham Klaudia, Lektor: Böröcz Nándor, Technikai szerkesztő: Meszelics László, Szerkesztőségi titkár: Lebar Vesna, Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet – Lendva, Szerkesztőség: 9220 Lendva, Fő u. 124., tel: 02/ 5776 - 180, telefax: 02 / 5776 - 191, E-mail: info@nepujsag.net Web: www.nepujsag.net Ára: 0,70 EUR, Előfizetési díj: egész évre 25 EUR, külföldre: 70 EUR, tengerentúlra: 90 EUR, Folyószámla: 01259-6030354008 Urad Republike Slovenije za javna plačila, enota Murska Sobota A Népújság azon nyomtatási termékek közé tartozik, amelyek után 8,5%-os Áfát kell fizetni. A Népújság az SzK Nemzetiségi Hivatala támogatásával jelenik meg. Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

2

N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

Molnár Gábor

Zágorec-Csuka Judit

Halász Albert

Soós József

Szalmaszál

Hidak

Hazátlan

szalmabála von magához, arany szalmaszál vagyok, s majd ellobbanok egyszer, szédült szálként szellő tűzbe dob

Franci Just irodalomtörténésznek

Miféle táj ez itt ahol mindenki hazátlan ahol a vár is szelíden már lejjebb csúszva áll s csontosa mementóként: hogy megállj hódító mert itt csak sír vár

Valami ének messziről

Tőled, könnyeid medrén élek, szeplőtelen ibolyaszirom, anyámmá nyílt tágas réted, fényt irkálok kegy bizalmadon fecskebölcsek röpte lelked, Apám, tavasz pirkadata vagy, Isten hintáz szemid ráncán, mankóm szíved, örökléttől nagy virág ölelt egykor, mint illatos mező, világ öle voltál, riadtan reszkető gerlék vagyunk mi ketten, kettőnk közt a rengeteg, átokcsőrök csipdesnek el, szavak, tüskék, fellegek szárnyad hangját várom, siess, röpülj, kedvesem, szárnyam tolltól fosztott, hej, egyedül elveszem szalmabála lök magától, törött szalmaszál vagyok, aláhullok éjsetétben, mint földre roskadt csillagok

Ha hidak vagyunk, legyünk erős hidak a hídtalanságban, együtt öleljük át a Murát, tegyük átjárhatóvá, legyenek útjaink, sugárutak ösvények helyett, itt legyen a mi helyünk, templomunk és temetőnk.

Elmúlt hatalmak, és elmúlt forradalmak, könyvégetések, határhúzások sáncai mögött évezredek szélcsöndjében folyik a Mura, sodorja az iszapot, a nádasok titkait, a füstöt, az aranyat, mint egy élő koporsó, bennünket is sodor vörös pipacs és kék nefelejcsvirágok tengerébe, sodor, sodródunk, sorsunkat tartja a tenyerében.

égbe ment lecsapolva a könnyes szemű magába szállt s megsüppedt volt százszorszép száz láp kit bókoló harangvirágjai régen elsirattak már s a harangvirág is ritkaság mert nem maradt mi s ki hogy elharangozzák miféle táj ez minek folyó patak s ér medre a gyűrődése kinek a nyögéstől lett megfáradt arcán a ránc még barázda szeli tenyérnyi szeleten az élet vonalát de meddig de meddig míg egy tőke is lesz itt egy csepp víz is mag s domb én előttük alázattal suttogó hangon alig hallhatón tettekkel mondom el hogy ez az én hazám

2009. augusztus 12.

Sötétben botorkálva, keresve a fényt, a szalmalángot, aranyba öltözött pirkadatot, vaksága lehúzta, levette róla a terheket, elvette a teljességét, küklopszi tehetetlenségében gátakat tört az óceánokba, s eljutott az apró csillagokhoz melegedni, átölelte a holdat, s újjászületett.

és ki hazátlan annak hazát ad s nem kér mást csak azt hogy ne feledd el hazádat

Mert ideje van a szónak és ideje a jajnak.

Tükre az egeknek – homálylik az ablak.

Elúszik a múlt ködén életednek háza.

Valami ének messziről… ragad a romlásba.

Ragad a romlásba – csak könnyre és gyászra.

Csak könnyre és gyászra – örök árvaságra.

Mert ideje van a szónak és ideje van a jajnak.

Tükre az egeknek – homálylik az ablak.

Tengernyi éved már Hull a hó és ég a nyár.

Tengernyi az éved már!

Körötted gyermeked, Otthonod Hazád…

Az lettél-e, akinek álmodott apád?!

Gálics István

Pandur Lajcsi

Éj

aki folyton küld de mindig visszavár

(Pék Pálnak)

N É P Ú J S Á G 2 0 11 .

április 28.

3

Bence Utrosa Gabriella

Vannak még élénk gyerekek A váróterem zsúfolásig megtelt. Az emberek a lehető legtürelmesebben ültek a székükön és várták, hogy végre szólítsák őket. Egy kissé ugyan szorongtak, de abban a reményben, hogy a vizsgálat eredményei mégiscsak megkönnyebbülést hoznak számukra. Már csak attól, hogy véget ér a várakozás, a bizonytalanság.

Egyébként meg legyen, aminek lennie kell, hiszen a sors ellen úgysem lehet semmit tenni. Csak csendben imádkozni. Ami ugyan jó, de csupán arra, hogy múljon

az idő, a gondolatok meg közben elkalandoznak, és az ember nem képes másra, csak automatikusan mormolni az imát, majd hirtelen itt az „Ámen”, és akkor ki-ki eltűnődhet, hogy mi is oldódott meg azonkívül, hogy semmin sem tud változtatni? Persze, a reménynek szabad kialudnia a legutoljára, mondták már hajdan is, de ez kit vigasztal az ilyen bizonytalan helyzetben?

Ezt a szürke, unalmas lassúsággal húzódó várakozást szakította félbe egy kisebb csapat

Bence Utrosa Gabriella

Esetlenül kamaszkodva...

A nagyszünetben pillantottam meg őt. A folyosó végén levő ablakpárkányon ült, lábát lezseren elhelyezve a deszkán, karját mellén összefonva nézett kifelé, másra azt mondanám, hogy bámult, de ő nem – csak mélyen gondolataiba merülve nézelődött. Olyan volt, akár egy szép görög isten, magas, izmos, széles vállú, kecses tekintettel és sötét hajjal. Csak bámultam, mint borjú az újkaput, mintha legyökerezett volna a lábam, moccanni sem tudtam, és nem zavart, hogy körülöttem mindenki vadul ordítozva vette be a kanyarokat, eszeveszett rohangálást végeztek az emberek, kicsik, de főleg a nagy szamarak, akiktől az emberfia már elvárná, hogy benőjön a fejük lágya, de nem, ők még a kicsiknél is nagyobb barmok, komolytalan dedósok! Nem úgy, mint ő, a drágám, az álmaim álma, jó lenne neki valamit mondani, de vajon mit? Milyen pechem van, pont ma kellett találkoznom vele, amikor semmilyen dögös cucc sincs rajtam, semmilyen márkás dolog, ha csak az övem nem számít, de az úgysem látszik a bő

4

pulóvertől, meg a hajamra is ráfért volna egy mosás vagy fésülés, ha nem színezés. És különben is, nem lesz rám mérges, egyáltalán van rólam tudomása? Hát majd eldől, odaszólok neki, hiszen már háromszor köszöntünk egymásnak a folyosón, talán nem olyan nagyon ciki.

– Helló, Miki! – rebegem.

Először mintha nem jutott volna el a tudatáig, hogy neki szólnak, de aztán mégis nagy lezseren, nyugisan, de nem bambán, ahogy Ancsa mondaná róla – mert nem komálja a srácot, szerinte egy beképzelt bunkó, de ezt csak azért mondja, mert a múltkor is csak engem nézett a folyosón, amikor szünetben összefutottunk, Ancsára pedig rá sem pillantott, és ez egy kicsit fájt a missnek, aki ennek ellenére a legjobb barátnőm, szóval gyengéden felém fordult.

– Szia! – válaszolt, én pedig attól féltem, hogy Kelvin találkozik bennem Celsiusszal, és a két hapsi majd rajtam áll bosszút valamiért, csak még el kell dönteniük, hogy ott azonnal felrobbanjak-e

érkezése: egy fiatal, csinos anyuka jött két gyermekével, egy kislán�nyal és egy kisfiúval. Olyan négyöt évesek lehettek, a kisfiú tűnt idősebbnek, és annyira helyesek, aranyosak voltak, mintha csak egy színes meséskönyvből léptek volna ki. Ruhájuk egészében nagyon modern volt, és mivel kint szemerkélt az eső, mindketten tarka esőkabátot viseltek és még egy-egy szép kis esernyő is volt náluk.

A gyerekek vidáman ugrálva követték édesanyjukat, a váróteremben gyorsan ledobálták magukról a sok felesleges cókmókot, majd felfedező körútra indultak.

Hirtelen úgy tűnt, hogy az addig csupa aggodalmat sugárzó felnőttek, várakozók egészen feléledtek. Érdeklődve figyelték a gyerekeket, akik vidáman, és az elején nem túl hangosan próbáltak minél rövidebb időn belül bekukkantani minél több

helyre és zugba. Egy percre sem ültek volna le édesanyjuk mellé, aki ezt nem is igen erőltette, nem lehetett tudni, azért-e, mert netán rajta is egyfajta szorongás vett erőt, vagy egyszerűen csak úgy viselkedett, mint máskor: észre sem véve, hogy talán jó lenne egy kissé fegyelmezni kis lurkóit, akik egyre hangosabbak lettek, és már kezdték egészen otthonosan érezni magukat az új környezetben, azért talán nem ártott volna őket szelíden figyelmeztetni, hiszen ők még nem tudhatták, hogy egy orvosi váróteremben mégsem illik úgy viselkedni, mint egy játszótéren.

Lassan ugyan, de fogyott a várakozók száma, volt, aki csak különböző papírokra, leletekre várt, volt, aki időpontot beszélt meg, tehát mégsem volt annyira elkeserítően reménytelen a helyzet.

A gyermekek közben teljes egészében feltérképezték a terepet,

és kámpec, vagy lassan, kínok közt gyulladjak-e ki és égjek porrá. A torkomat mindkét oldalról egy-egy nagy gombóc szorongatta, mint amikor évekkel ezelőtt mumpszom volt, és sehogy sem tudtam semmit lenyelni, még a saját nyálamat sem. Ha most megszólalnék, lehet, hogy minden további nélkül be tudnám bizonyítani, hogy a lányok is szoktak mutálni (most nem selypítek és pösze sem vagyok, tudjátok: m u t á l n i , m u ...!). Nemcsak, hogy borjú vagyok, hanem már szinte tehén! Ha nem szedem össze magam, de a leggyorsabb időn belül, tuti, hogy elterjed rólam, hogy egy begubancolódott, rövidagyú, hülye tyúk vagyok, aztán már a hottentották sem mossák le rólam ezt a büdös életben.

Megköszörülöm a torkom.

Valami bombázót, valami különöset, romantikusat, attrakciósat kellene mondani.

– Ma szép időnk van... – sikerül összehoznom, már szinte a meteorológusok meggyőző és egy kis óvatossággal fűszerezett, bátor hangján. Úgy látszik, veszi a lapot, mert biccent. No, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, talán a legjobb lesz, ha elhúzok.

– Hát akkor, szia – köszönök még nagy bölcsen, aztán már fordulnék is, mint akinek sietős a dolga.

– Figyelj – emeli most le a lábát a párkányról, és mintha ismerősen remegős lenne neki is

egy kissé a hangja. Figyelek én, persze, hogy figyelek, hisz csupa fül vagyok. – Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy izé, eljönnél-e délután a mérkőzésre, mármint a meccsre, tudod, a focira..., izé, aztán utána lesz egy kis buli is, és ráérsz? „Hogy ráérek-e? Más dolgom sincs, de ha lenne is, akkor sem lenne” – ujjong bennem minden.

– Délután hánykor, mert meg kell néznem az izé, az órarendemet, tudod, rengeteg a szakköröm, meg a zeneiskola, meg a bábosok, meg...

– Persze, ha nem érsz rá, akkor majd máskor...

– Ráérek! – vágom rá hirtelen határozottan. És végre mindketten egy kissé felszabadultabban nevetünk. – Igen, ráérek.

– Jó, akkor négykor várlak, aztán el ne felejtsd! – szól még hozzám, majd végképp leszáll az ablakpárkányról, és útközben, mintha csak véletlenül történne, megsimogatja a hajam. No, most már tuti, hogy karácsonyig nem fogok hajat mosni, nehogy lemossam az ujjai nyomát. Csengetnek, vagy csak a fülem cseng? No, akkor most hova is kell mennem?

Milyen óránk lesz? Vagy már vége a tanításnak? Menni kéne valahova, de hova? Hát persze, megkeresni Ancsát és elújságolni neki, de sürgősen, hogy ma délután négykor randim van.

Randim van – vele!

Egek, repülök!

N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

néha félhangosan felsikítottak, futkostak, el-eltűntek, majd újra csak felbukkantak, hogy minden alkalomkor kivegyenek egy-egy szem cukrot az édesanyjuk táskájában lévő stanicliból, aztán ismét csak eltűntek egy kis időre.

Egyszer eljöttek megmondani, hogy pisilni kell, de ők tudják, hova kell menni, azért nem szükséges, hogy anyukájuk velük menjen. A két gyerek ezzel el is szaladt.

Kisvártatva az anyuka nevét szólították, aki egy kissé zavarba esett, körülnézett, enyhén tanácstalannak látszott, de mivel a gyerekek még mindig nem tértek vissza, kénytelen volt belépni a rendelőbe.

Hamarosan a gyerekek is visszajöttek. Fürkészve tekintettek körül, és mintha megtorpantak volna az üres szék láttán, amelyen korábban az anyjuk foglalt helyet, tekintetükkel hiába keresték őt.

Icipicit mintha megijedtek volna, az addig oly magabiztos szaladgálásuk hirtelen elbizonytalanodott, a korábbi hangos kacagásuktól széles vigyorra álló szájuk elkeskenyedett, és már majdnem elpityeredtek, de az édesanyjuk kabátja, amely most is ugyanott lógott a széken, mint korábban, mintha egy kissé mégiscsak meg-

nyugtatta volna őket.

Szótlanul és tanácstalanul figyelték az ismerős tárgyakat, nem sírtak ugyan, de nem is mertek kérdezni semmit.

Egy idősebb néni megsajnálta őket, és hogy megnyugtassa a két gyereket, kedvesen odalépett hozzájuk. Megcírógatta a kisfiú fejét és szelíden így szólt hozzájuk: – Anyukának be kellett menni az orvos bácsihoz. Nemsokára végez és majd jön, addig is várjatok csak szépen itt egy kicsit velünk és ne féljetek, jól van?

A gyerekek a nénire tekintettek, majd gyorsan elhúzódtak tőle. Bizalmatlanul néztek rá egy kis ideig, mintha csak tanulmányozták volna. Már nem nevettek, de a sírhatnékjuk is elmúlt. Szemükben furcsa lángok gyúltak ki.

A kisfiú egy kissé hátrébb lépett, majd a néni felé szólt, hangosan, érthetően: – Vén banya!

Aztán minden esetre még egy kicsit eltávolodott tőle. A kislány pedig se szó, se beszéd, jól belerúgott az idős nő bokájába, aztán elszaladt.

A néni megrendülten ült vis�sza a helyére, a többi várakozó pedig zavartan figyelte a jelenetet.

Hirtelen ugyanolyan döbbenet

ült ki mindenki arcára. Az előbb még két kis aranymaszatnak tűnő gyerkőcre egyszerre már nem tudtak oly kedélyes szeretettel gondolni, mint korábban. Mintha egy kissé elszégyellte volna magát mindenki. De miért is?

Hiszen nem ők voltak gorombák egy idős asszonnyal, és nem is az ő gyerekük a két neveletlen gyermekpalánta, mégis… Mintha mindenkit egy kissé arcul csaptak volna a gyermekszájból elhangzott goromba szavak.

Még jó, hogy hamarosan nyílt az ajtó, és a helyszínen újra megjelent az anyuka. Szélsebesen

Tóth Lívia

az úszógumi a dereka körül egyre nagyobb. A sebhelyes térde régóta nem zavarja, de volt olyan időszak, amikor egész nyáron hosszúnadrágban járt. Idegesíti a saját súlyfeleslege, pedig már többször megállapította, a körülötte napozó maga korabeli nők közül szinte egyik sem büszkélkedhet tökéletes testtel. Mégis, fontolgatás nélkül nekivetkőznek, sört isznak, otthon sütött cukros, habos süteményeket vagy a strandon vásárolt zsíros, tejfeles lángost falnak. Miközben ő almát ropogtat és a táskájában meglangyosodott ásványvizet kortyolgatja. Esetleg paradicsomlevet almaecettel.

Látja magát fiatalon, vékonyan és napbarnítottan. A rajta lévő csöppnyi, piros alapon fehér pöttyös bikini saját készítésű, maga eszkábálta össze egy régi blúzából az otthoni varrógépen.

Mivel nem a megfelelő anyagból készült, itt-ott elállt, gyakran félrecsúszott, nem győzte igazgatni.

Arra is csak később jött rá, hogy az ismerős srác, aki csónakázni hívta, miért bámulta evezés közben kigúvadt szemekkel a lába

Van egy kert Van egy kert. Nem tudja, hol.

De már kétszer álmodott róla.

Az első alkalommal megmutatták, meddig az övé. A családnak, anyának és fiának, nem tetszett, hogy át kell adniuk.

Addig ugyanis ők szorgoskodtak a földterületen. Ami szomszédos volt a saját, jóval kisebb veteményesükkel.

Legközelebb, szintén álmában, már azt látta, hogy a kert bőséges termést hoz, amelyet a szomszédok igyekeznek a maguk zsákjaiban, kosaraiban biztonságba helyezni. Amikor rájuk szólt, éppen görnyedezve szedték a krumplit. Hitetlenkedve és kissé csúfondárosan néztek rá. Azt mondták, menjen el a mezsgyéig.

A képzeletbeli határon valami magas szárú, sárga virág tenyészett. Még sohasem látott ilyet.

Egészen a térde fölé emelte a bokáig érő fekete szoknyáját és N É P Ú J S Á G 2 0 11 .

beállt a harmatos levelek közé.

Mezítelen lába szára fehéren világított. Anya és fia gúnyosan kacagtak a sebhelyes térdén. A kisebb-nagyobb hegek egy régi motoros balesetre emlékeztették.

Furcsa ez a kert. Továbbra sem tudja, hol van, de mintha a munkahelyéről, egy többemeletes épületből szaladt volna ki, amikor meglátta a krumpliszedőket. Álmában vajon hol dolgozik?

Nemrégiben valaki megjegyezte, mennyire ráncos az arca.

Ezt már ő is megállapította.

Figyelmeztetés nélkül is. Minden reggel látja a tükörben, mosolygás közben hogyan szaladnak szét az apró vonalak a szeme és a szája körül. A szarkalábak. Mert gyakran rámosolyog a tükörképére. Maga sem tudja, miért. És beszélget is vele.

Az idén sem mert bikiniben mutatkozni a Tisza-parton, mert

április 28.

összekapta a cuccait, intett a gyerekeknek: – Remélem, jók voltatok. No, menjünk – vakkantott oda nekik kurtán, majd minden további magyarázat és köszönés nélkül elviharzott a két ugrabugráló gyerek és a sok csodálkozó szempár kíséretében.

Kínos, megrendítő csend maradt utánuk.

Suzanne Király Moss

közét. Szemben ült vele és belátott a bugyi mellett. És az a régi farmernadrág...

Sötétkék volt, US TOP márkájú, ha jól emlékszik. A lehető legszűkebbet választotta az ócskapiacon. Otthon, miután magára cibálta, hanyatt feküdt az ágyon, behúzta a hasát, visszatartotta a lélegzetét és begombolta. Ez sem ment könnyen, de ez semmi sem volt a villámzárhoz képest, amelyet csak hosszas erőlködés után sikerült felráncigálni. Óvatosan feltápászkodott és vigyázva, minden lépést külön megfontolva tipegett ki az utcára. Ezzel a hóbortjával természetesen nem volt egyedül, akkoriban minden lány ilyen farmert viselt. Ami talán nem is lett volna baj, ha a nadrágokat a ma ismert rugalmas anyagból gyártják.

A konyhában száradó ruhák, törölközők ételszagúak. A vázában lévő csokrot nem csak körbelengi, de szinte rá is tapad a sült tojás és -szalonna illata. Honnan került ide ez a sárga virág? Éppen olyan, mint álmában, abban a bizonyos kertben, amelyről továbbra sem tudja, hol van.

5

talált versek Szemlér Ferenc

Szabadság Nagyapámnak vagyona nem volt, de sisak s kard volt címere, úr volt, kemény főszolgabíró és óvta még a vármegye, két fia mérnök lett és ügyvéd és tanítónők lányai s büszkén jártak az ősi névvel: „alsólendvai Lendvay”.

Gyermekkorom legszebb vidéke még most is az a csöppnyi szász város, minek nevét leírni nem engedik, de rátalálsz, ha a térképen elmerengve ujjad ide s tova teszed és megkeresed azt a helyet, ahol Petőfi elesett.

Gyakran sétáltam nagyapámmal, hányszor fogott meg már az est a sétatéren, temetőben, vagy ott, ahol a kis Segesd patak a Küküllőbe ömlik s kitágulnak a partfalak… de mégis legjobban szerettem a Várban a fenyők alatt.

Ott óraszámra üldögéltünk egy-egy szúrágta fapadon, nagyapám mesélt, magyarázott s én figyeltem hallgatagon, aztán megindultunk az úton, melynek szélére rács vigyáz, ki a térre, hol egy szoborra vigyázott a vármegyéhéz. „Látod, fiacskám, ez a Költő, ez a szabadság dalnoka, ott esett el, azon a síkon, ezrekkel szemben egymaga, szobrán száz nyelven írva verse, hogy értse idegen s rokon, e szobrot neki mi emeltük, utódai, a büszke hon.”

A szobrot néztem és a síkot amint a völgyben szétterül s a vers zengett, magától zengett, magyarul, szlávul, németül, nem értettem, de mondogattam én is: szabadság… szerelem… s üres ablakszemekkel nézett ránk fentről az ülésterem.

6

rügyfakadás

„Hős volt ugy-e Petőfi Sándor, bátor volt ugy-e, nagytata, ugy-e megküzdött a kozákkal, és ugy-e nagy volt a csata?!…” „Nagy volt, nagy… többé sose látták… de győztünk mégis… és a nép még ma is várja, visszavárja hősét, költőjét, istenét…”

Csend volt, lenn a fehéregyházi síkságon szántott egy paraszt, lassan mozgott, sokáig néztem, de alig mozdult egy araszt, a szobor ujja mintha éppen rámutatna, de kívülem se a szobornál, se amott fönn az ablakból nem látta szem.

Aztán sötét lett. Lassú lépttel megindult vélem nagyapám, gondolkozott, talán a szobron, tán a szabadság bajnokán, mert néha-néha megvidámult s gyorsabb menésre sürgetett s hátunk mögött eltűnt az éjben a szobor és az épület.

Otthon kékbársony díszkötésben egy verseskönyv került elé, betűztem csupa tiszteletből, mert tudtam: ez a könyv övé s megint olvastam: a szabadság… a nép… nagyapám ásított s a falakról komoran néztek az ősök és ármálisok.

Szúnyogh Sándor

A lélek mécsese Valaki bennem égeti egyetlen gyertyáját, mintha örök gyászmenet kísérne.

Senki sem érzi, senki sem látja az eltitkolt sóhajt, az egyetlen könnyet, melytől kialudt a gyertya.

Az élet-halál gyertyája beleveszett az örök kékségbe.

-----------------------

Török Ádám

Utazás Cartographiába Ha lábat mosok Floridába’.

Azt megszárítja Egyiptom.

Bekeni egy vietkong.

Zoknit húz rá Firenze.

Cipőmet fűzi a Temze.

Megköti egy kubai.

Fényesíti Dubai.

Eszkimó lépdel a nyomán.

Másolni akarja egy román.

Lejt egy könnyű kazah táncot.

Meglehet, érinti Svájcot.

S ha nem kopik még el a talpa, Megnézi, hol van Jalta.

Aztán megtapossa Versaillest.

Malév parancsol „felszálljt!”

S én „hazaérve” ledobom a lábbelit.

Eltűnődöm: álmodozni kár megint…

Randi után Rekedt remegés. Félelem.

Hogy többet talán nem velem. Éjszakátlan éber álom.

Ott is akkor őt találom?

Lótuszszirom-szerelem Csal-csalogat szemtelen.

Szétdobban, túlketyeg.

Bárcsak megint, úgy, Veled!

Kipukkanó lufik, lilák.

Lágy hologram a világ.

Hulló falevél, záporzuhogás és a bennem kialvó gyertya lángja égeti lelkemet. vajon kinek fáj?

N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

Bobovec Petra

Nőjáték A nő nem nő, ő már felnőtt.

Aki még nem nő, az nő, és ha egyszer felnő, felnőtt nő lesz belőle.

Bencze Tibor

A telefon

Kinyírta a Pista a zsakettet

Már megint késik, ez teljességgel lehetetlen, fel is hívom, merre tökörészhet megint, na lássuk.... áhh, megvan! – benyomta a kis zöld hívásgombot, és a telefon csörögni kezdett – pípípípípí, majd egyszer csak megszólalt egy idegen hang a túloldalon: – Halló, itt Kovács Gábor telefonja beszél.

– Hogy ki beszél? Ki maga?

– Nyugodtan tegezhetsz, és igen, jól hallottad, aranybarátom, Kovács Gábor telefonja.

– Én ezt nem értem, ez képtelenség, sőt, hülyeség!

– Halló! Ott vagy? Itt a telefon beszél, Gábor nincs itt.

– Na ne szórakozzál, akárki is vagy!

– Nem szórakozom, te most a telefonnal beszélgetsz.

– Mi van Gáborral?!

– Hát ő, kérlek, meghalt.

– Mit csinált???

– Meghalt, de ne hisztériázz már, a szolgáltatónál kapok majd másik Kovács Gábort.

– De ez nem így megy! Ne játsszál itt velem!

– Pedig ez így megy. Én teljesen nyugodt vagyok, például, tudod, nekem nincs szívem.

– Hát azt látom! De akkor mikor hívhatom újra a számot, hogy beszélhessek Gáborral?

– Hát szerintem, 2 nap múlva próbáld meg, addigra kapok egy új előfizetőt, egy új Kovács Gábort.

– Jól van. Köszönöm. Viszonthallásra! – szólt az ember.

– Szívesen! Visszhall! – szólt a telefon,majd letette önmagát – pípípípípípípí…

Gábor Zoltán

Aki pedig nem nő, az hiába is nő, nő nem lesz belőle sosem, legfeljebb felnőtt, vagy esetleg nős.

Bencze Tibor

N É P Ú J S Á G 2 0 11 .

április 28.

István egyszerű ember volt. Hétköznapi dolgai között sem szerepelt semmi különös, mint minden átlagos ember, két alvás között ő is munkával és egyéb közhelyes dolgokkal tengette üres életét egy házban, amelyben semmilyen egyéb társa nem volt, csak a kabátja. Absztrakt közösüléseik során István az érzéki előjáték után egy hatalmasat durrantott valamelyik zsebbe vagy kabátujjba, aztán önkívületben a fotelba hullt anyaszült meztelen, és várta, mikor kap újra görcsöt a báró.

Egy nap, mikor Pista dolgozni ment, a kabát megfürdött. Szépen leugrott a szögről, a boltív alatt a fürdőbe vette útját, majd habos, forró fürdőt vett. Kifeküdt a szárítóra napszemüvegben, majd dolga végeztével visszaakasztotta magát a szögre.

Pista hazaérkezvén rögtön babusgatni kezdte a kabátot, magához édesgette, becézgette, de amikor észrevette az illatot, felháborodottan üvölteni kezdett: – Hát te mit csináltál? Kivel bújtál magadba? Megcsalsz, te ocsmány, rüheteg dög?!

Amíg én távol vagyok, másokra aggatod magad? Hát mit nem adtam én meg neked?

Talán már nem szeretsz? – mélabúsan nézett a kabátra. – Már nem vagyok elég jó? – és sűrű könnyei hullni kezdtek, majd dühében a sarokba vágta a ruhadarabot.

A viselet felállt, lerázta magát, nem szólt egy szót sem, csak bemászott a kanapé mögé.

Pista nem volt képes ezt felfogni, így bement a konyhába kávézni. Míg a levet szürcsölte, a kabát mögélopódzott és rávetette magát Pistára! Pista leesett, a székről a földre kerülve kékülni kezdett a feje, de gyomorszájon vágta a kabátot, aki ettől kicsit megdermedt.

Egymásnak rohantak, a kabát Pista arcába vetette magát, aki így semmit nem látott. Letépte magáról, a mosogató alá dobta, majd leforrázta, a kabát éktelen sikolyok közepette visított. Ez az idő elég volt arra, hogy Pista kinyissa a bicskát a zsebében. Nekirohant a kabátnak, aki már képtelen volt védekezni, és Pista 23 késszúrással végzett vele... A szerelmét ölte meg...

A szomszéd kihívta a zajokra a rendőrséget. Pistát elvitték a zárkába, előzetesbe helyezték. A kabátot a jól ismert szürke hullazsákban vitték el, megállapították, hogy régóta szívbeteg is volt, valószínűleg ez akadályozta meg a védekezésben. Másnap tele volt a történettel a sajtó: – Kabátgyilkosság a városban!

– Brutális erőszak a SZÖVETség ellen!

– A kéjgyilkosság egyre nagyobb méreteket ÖLT! – Kinyírta a Pista a zsakettet!

7

Nemcsak köztetek élünk, hanem együtt élünk veletek

Ha egyszerűsítem: kiválogattuk a verseket és elkezdtük a fordítást is. A fordítás oroszlánrészét Szúnyogh Sándor végezte, mivel akkor az én magyar nyelvtudásom eléggé szerény volt, de sokkal többet beszélgettünk az átköltésekről és a logisztikáról.

A versek kiválasztásánál nem avatkoztunk be egymás munkájába. A verseskötetbe a versek közé még beválogattam a Voda/ Víz című ciklus verseit is, amelyek már előzőleg megjelentek a Sodobnost című folyóiratban is. Erre a mai napig büszke vagyok, hiszen az akkori kritériumok alapján minőségi, érté-

Beszélgetés Ernest Ružič költővel, íróval, az RTV nyugalmazott újságírójával és Franci Just irodalomtörténésszel, a Franc-Franc muraszombati kiadó szerkesztőjével a muravidéki szlovén és magyar, nemzetiségi irodalom múltjáról, jelenlegi helyzetéről és jövőjéről.

– Hogyan emlékezik Szúnyogh Sándor magyar költőre, illetve a Naj-Leg című, közös kétnyelvű verseskötetük kiadására, és milyen volt az irodalmi együttműködésük a múlt század 80-as éveiben?

Ernest Ružič: – A múlt század 70-es éveiben mint újságíró kísértem már a nemzetiségi eseményeket. Rábavidéken kezdtem, ahol a horvát és a szerb kisebbséggel foglalkoztam. Hivatalos megbízásból voltam tudósítója a Radio Slovenijának, így az utam elért egészen az ausztriai horvátokig, akik gazdag kulturális életet mutattak fel, választékos irodalmat teremtettek. Részben megismertem a karintiai szlovén kisebbség irodalmát is. Mindezt Andrej Kokot költő barátom által értem el, de folytattam a felfedezés útját az olaszországi szlovén kisebbség köreiben is, főleg Trieszt környékén, ahol Miroslav Košutával barátkoztam, aki az RTV Slovenija valamikori szerkesztője volt, és idén a Prešerendíjat is elnyerte.

Ebben a „szövegkörnyezetben” – amikor már jól megismertem a szlovén kisebbség nemzetiségi eseményeit a szomszédos országokban mint az RTV Mostovi-Hidak szerkesztője és mint költő – azon gondolkoztam, hogyan kellene a muravidéki magyarok irodalmát megismertetni a szlovén olvasókkal, akik nem beszélik a magyar nyelvet.

Az általánosított képletem a

8

következő volt: ha a szlovén versesköteteket kivétel nélkül mondjuk 500 olvasó elolvassa, akkor milyen kevés esélyük van a magyar nemzetiségű költőknek arra, hogy olvassák a verseiket.

Mivel ismertem az ausztriai horvát nemzetiség és az olaszországi szlovén nemzetiség költőit, akik már fordításban is megjelentették a versesköteteiket, úgy gondoltam, hogy mi is élhetnénk ezzel a lehetőséggel, szlovén és magyar nyelvre fordíthatnánk át a verseinket és ezzel is szélesíthetnénk az olvasóközönségünket.

Abban az időben mint újságíró intenzív kapcsolatot tartottam fenn Szúnyogh Sándor barátommal. Egy alkalommal, pontosan már nem emlékszem, mikor is, de felajánlottam neki, hogy adjunk ki együtt egy verseskötetet. Az ötletünket továbbítottuk a Pomurska založba kiadóhoz, ahol odafigyeltek a kérésünkre. Szúnyogh barátomnak is elmondtam azt, hogy honnan eredeztethető az én ötletem a közös kiadáshoz. Tetszett neki.

Tapogatolóztunk a kiadónál, és lassan megkaptuk a kiadáshoz szükséges jótállást. Tapasztaltak voltunk már a kiadás terén, hiszen nekem éppen ekkor jelent meg a Milijonta vsakdanjost/ Milliónyi hétköznapiság című kötetem, és a barátomnak is már több kötete jelent meg. Ezenkívül mindketten publikáltunk már irodalmi folyóiratokban is.

Ernest Ružič kes verseknek számítottak. A verseskötet megszerkesztésénél kiderült, hogy sokkal több munka várt ránk, mintsem gondoltuk volna, de kitartottunk az eredeti elképzelésünk mellett. Így jött létre a Naj-Leg című verseskötet, amelyet grafikailag Lojze Logar, akadémiát végzett festőművész képileg szerkesztett meg, technikailag pedig Franc Mesarič készítette a könyvet. A verseskötetet Jože Hradil szerkesztette, ami nagy érdeklődést váltott ki a Delo mellékletében, a Književni listben, valamint Magyarországon az irodalmi lapokban. Hadd ismételjem meg még egyszer: a verseskötet ötletadásánál, sem a létrehozása folyamatában, sem kiadását követően bennünket mint költőket nem vezérelt politikai célzat, tekintettel arra, hogy egy muravidéki magyar nemzetiségi és egy szlovén költő adta ki közösen a kötetet, inkább irodalmi célzatból akartunk közös kötetet kiadni.

Sokszor gondolok arra, hogyan jött létre a lendvai Képzőművészeti Művészt elep, amelynek Király Ferenc volt a kezdeményezője Lendván, de

Muravidék-szerte is érvényre jutott. Akkor az volt a fontos, hogy az idősebb művészekre a fiatal, kezdő művészek nagy tisztelettel tekintettek, míg ma megváltozott ez a folyamat, hiszen az idősebbek mintha akadékban lennének a fiatalok környezetében.

– Milyennek ítéli meg a mai együttműködést a muravidéki szlovén és a magyar nemzetiség írói, költői közt az irodalomban?

Ernest Ružič: – A jelenlegi irodalmi alkotásokról nem vagyok igazán tájékozott, tehát nemigen ismerem a mai kiadott szépirodalmat. Ezért támogatom a Franc-Franc kiadó kezdeményezését, hogy a Mostovi na meji/ Hidak a határszélen című sorozatukban muravidéki magyar nemzetiségű írók, költők műveit is kiadják. Több lehetőséget kell teremteni a közös lendvai szereplésekre, ismerkedésre.

Ez idáig 24 irodalmi művet adtam ki, ebből az Érd, illetve a Vijolični dim/Lila füst című regényeimben, valamint a Délibáb/ Privid című verseskötetemben tematikusan és topografikusan is érintettem a magyar kultúrát és a magyarországi helyszíneket.

Szerintem nagyobb hatást lehetne elérni a kétnyelvű prózai és verseskötetek kiadásával (amilyeneket az ausztriai horvátok adnak ki több éve két nyelven, horvátul és németül is egyszerre), valamint közös irodalmi estek szervezésével a Muravidéken, Zala és Vas megyében, de máshol is. A muravidéki magyaroknak vannak megfelelő intézményeik, ahol képesek ilyen vagy hasonló rendezvényeket és projekteket szervezni.

– Véleménye szerint milyen volt az együttműködés a magyar nemzetiségű írók és a szlovén írók közt a Muravidéken?

Franci Just: – Mindenképpen volt elég személyes kapcsolat köztük, amelyek összefonódtak az emberi és irodalmi-kortárs jellegű közelségekkel. Ezek a kapcsolatok kétséget kizáróan fontosak voltak, hiszen segítették a tapasztalatok, az eszmék és az információk cseréjét is.

De erről a legtöbbet az írók nyilatkozhatnának. Ami pedig az együttműködés eredményességét illeti, tehát ahogy megvalósult mindez például a közös fellépések és kiadások tekintetében, ez a kép szerintem már kevésbé fényes. Az efféle manifesztációk az együttműkö-

N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

dések terén nagyon fontosak az irodalmi élet területén, hiszen a Muravidék gazdag többféle etnikai és multikulturális közössége révén, de valójában az együttműködés mégis kevésnek bizonyult. A Ružič és Szúnyogh által kiadott kétnyelvű verseskötet Naj-Leg (1975) címmel, a Sozvočje/Összhang (1989) című antológia, amelyben a muravidéki magyar nemzetiségű költők együtt mutatkoztak be a szlovén költőkkel, majd a Mostovi/Hidak (2003) című antológia muravidéki költők alkotásaival, és néhány versfordítás, amely folyóiratokban és gyűjteményes művekben jelent meg (például az irodalmi antológia Stolpnica na brazdah, 2002), és az ön antológiája Sodobna slovenska književnost v Prekmurju in Porabju/ A kortárs szlovén irodalom a Muravidéken és a Rábavidéken (2006) címmel, amelybe magyar nyelvre fordította számos szlovén költő és író alkotását, szerintem kevés ahhoz, hogy folyamatosságról és rendszerességről beszélhetnénk az irodalom területén.

Ezek a kiadások is csak alkalmi „akcióknak”, vagyis „egyéni” kezdeményezéseknek számítottak.

– Milyen terveket dédelgetnek a Franc-Franc kiadónál a magyar nemzetiség szerzőinek a kiadásával kapcsolatosan?

Franci Just: – A könyvkiadási programunk jelentős része a szellemi hidak kiépítését szolgálja a közeli térségben élő nemzetiségek között, a szlovén nemzetiségnek Magyarországon és a magyar nemzetiségnek Szlovéniában. A magyar nemzetiség tekintetében eddig két szerző könyvét adtuk ki, 2003-ban az Ön verseskötetét Slepci na zemljevidu címmel és 2004-ben Göncz László történetírását Kratka zgodovina Madžarov címmel. A saját kezdeményezésünkre a könyvkiadási programunk alapján 2010–2012 között „kiválasztott műveket” adunk ki az ismertebb magyar nemzetiségi íróktól, költőktől a Muravidéken, éspedig ZágorecCsuka Judit, Bence Lajos és Halász Albert szerzők kerültek kiválasztásra. Az első gyűjteményes művet Öntől adtuk ki V sebi zate címmel, amelyben a verseit, prózai alkotásait és esszéit gyűjtöttük össze. A kötetet, amely tavaly került kiadásra, Bence Utroša Gabriella fordította. A könyvet a szlovén közönségnek N É P Ú J S Á G 2 0 11 .

is bemutattuk. Hangsúlyoznom kell, hogy az említett könyvkiadási projektumot a Javna agencija RS za knjigo alapítvány anyagiakban is támogatta, illetve mint projektumot megelégedéssel fogadta. Ha az anyagi kiadását tekintem fontosnak, e tekintetben a V sebi zate című könyv iránt nagyobb volt az érdeklődés a többségi nemzetnél, mint a nemzetiség köreiben.

– Milyenek a kapcsolatai a Szlovéniában élő magyar nemzetiség íróival? Üzleti, egyéni, őszinték, hivatalosak? Melyik területen a legintezívebbek?

Franci Just Franci Just: – A kapcsolatokat legkönnyebben úgy értékelném, hogy munka jellegű kapcsolatok, amelyek az irodalomi-könyvkiadási tevékenységekre vonatkoznak. De ez a „munka jellegű” kapcsolat száraz kifejezésnek tűnik, ezért ki kell egészítenem. Ez egy nagyon színes kapcsolatrendszer, s főleg a könyv előkészítésével indul, de összetettebbé válik, s egyénileg is erősebbek, mint úgy általában lennének. A könyvkiadás folyamatában találkozik a szerző „belső szemlélete” (amely személyes és érzelmi) a kiadó/ szerkesztő „külső szemléletével” (amely más, inkább a szövegre vonatkozik). Mindkét folyamat közeledése dinamikus tevékenység és egyéni folyamat. Habár ezt a kapcsolatot nem nevezném egyértelműen barátinak, de ez is benne van. Úgy gondolom, hogy ebben benne rejlik a közös célért való törekvés is, amely megköveteli az egymás iránti tiszteletet. Számomra mindkét magyar szerzővel való együttműködés, akiknek a műveit kiadtuk, nagyon hasznos volt, hiszen álta-

április 28.

luk megismerhettem a magyar kultúra gazdagságának egy-egy darabkáját.

– Hogyan értékeli a szlovén– magyar irodalmi kapcsolatokat a megelőző egy évtizedben, amelyek a fordításirodalomban reprezentálódtak többnyire, milyenek a trendek ezen a területen?

Franci Just: – Ahogy ismert, a magyar–szlovén irodalmi kapcsolatok a 19. századra vezethetők vissza, s a muravidéki szlovén írók alakították ki. Ettől kezdve állandóak és különböző intenzitással bírtak; de függtek az országok közti politikai kapcsolatoktól is. A szerzők kiválasztása is különböző motiváltságra vezethető vissza. Az irodalmiesztétikai minőség mellett a fordítók személyes preferenciái is közrejátszottak, néha a politikai/ ideológiai változékonyság, kiadói érdekek és más irodalmon kívüli tényezők is befolyásolták. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a fordítók mindkét oldalról eleget tettek annak, hogy lefordítsák szép számban azokat az írókat, akik meghatározták az adott irodalmat. De ezzel még nem mondhatjuk azt, hogy a munka el volt végezve. Még mindig van sok szépíró, a szomszédos ország alkotói, akiknek a műveit le kellene fordítani mind Magyarországon, mind Szlovéniában.

A megelőző két évtizedben, Szlovénia önállósodásával és a rendszerváltást követően Magyarországon is az irodalmi kapcsolatokat az új társadalmi helyzet és a gazdasági körülmények határozzák meg. Mindkét ország könyvkiadása egy erős tranzíciós helyzetbe került, amelyben a volt beidegződött szokásrendszer már nem használható, s ez hatással volt a fordításirodalom csökkenésére is, hiszen a piacgazdaság, amely az eladásra épül, megkövetelte a piacorientált szemléletmódot. A politikai fellazulással pedig új lehetőségek is létrejöttek az irodalmi kapcsolatrendszerben. A szlovén oldalon fontos megemlíteni a Vilencia irodalmi fesztivált, a medanai Költészeti és Bornapokat és a Fabula nemzetközi prózafesztivált. Ezen kívül a megelőző évtizedben két fontos antológia is megjelent szlovén nyelven a magyar irodalomból: a Vzvalovano Blatno jezero 2003-ban és az Apokalipsa kiadónál 2004-ben a Revija v reviji projektum, amelyben a Jelenkor magyar szer-

zőit mutatták be. Ami pedig az önálló művek fordítását jelenti, szerintem mind a fordítók, mind a kiadók mindkét oldalról a központi, európai referenciával bíró szerzőket választják. A megelőző évtizedben a következő szerzőket fordították le szlovénra a magyar irodalomból: Darvasi László, Dra­gomán György, Esterházy Péter, Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Kukorelly Endre, Má­rai Sándor, Nádas Péter, Tolnai Ottó, Vörös István, és Závada Pál. Ma­ gyar nyelvre fordították például Kajetan Ko­vičot, Feri Lainščeket, And­rej Blatnikot, Aleš De­b el­ jakot, Janko Messnert, To­maž Ša­lamunt, Boris A. Novakot és Drago Jan­čart.

Természetesen érthető, hogy a központi, reprezentatív szerzőket fordítják és adják ki elsősorban, akiknek a művei a két nemzet irodalmi makrokozmoszának megértéséhez járulnak hozzá, viszont hiányolom mindkét oldalról az irodalmi mikrokozmosz bemutatását, például a regionális irodalmat, amely a nemzeti irodalom fő vonulatához specifikus árnyalatokat ad, hiszen feltárja a régió kulturális-történelmi jellegzetességeit, és erősíti az irodalmi kapcsolatrendszert is, amely megnyilvánul az adott területen.

– Mi a véleménye általában a kisebbségi irodalomról és a muravidéki magyar nemzetiségi irodalomról? Ez az irodalom regionális jellegű specifikus tematikával, vagy régió feletti erővel is bír? Milyennek látja az említett irodalomnak és a magyar nemzetiségnek a jövőjét?

Franci Just: – Amikor az irodalmuk gazdagságáról beszélek, akkor ezt nem kedvességből teszem, hanem így is gondolom, hiszen az irodalmuk által őrizhetik meg identitásukat, s ez reménykeltő. Vlaj Lajost, az első magyar költőt, aki a 60-as években jelentette meg első verseskötetét, a következő évtizedekben egészen napjainkig több mint 20 szerző követte, akik 1959-től alkotásaikat először a Naptárban, majd 1988tól a Muratájban jelentették meg, aztán 1993-tól a Kelepelőben, majd később az IFI-ben is. Tizenhat író ki is adta önállóan a saját művét, tehát ma a muravidéki magyar irodalom több mint 60 különböző szépirodalmi művel dicsekedhet (költészet, elbeszélő próza, dráma, ifjúsági irodalom), s más összefoglaló jellegű es�-

9

székötetek és irodalomtörténeti művek kiadása bővíti ezt. Ehhez a számokhoz hozzá kell adni még a gyűjteményes művet, a Tavaszvárást, a Versek és elbeszéléseket (1972), az Összhang antológiát, a Szlovéniai magyar költők, valamint Vas és Zala megye költőinek válogatott verseit és az Igét őrizve (1998) antológiát, valamint mindazokat a publikációkat, amelyek a Muratájban és más folyóiratokban jelentek meg.

Sajnos, mindehhez a motívumaiban és irodalmi-esztétikai gazdagságában minőségi magyar szépirodalomhoz nem tud a szlovén olvasó hozzáférni, mivel nem érti a nyelvet, és az említett műveknek egytizede van csak lefordítva szlovén nyelvre. Három szlovén nyelvre lefordított művet említenék meg, amelyek az együttműködés eredményeként jöttek létre: az Ön verseskötetei V ognjenem kresu és Slepci na zemljevidu címmel, valamint Varga József prózai műve Izpovedi/ Vallomások/Gestandnis címmel. Szerintem ez túl kevés ahhoz, hogy a szlovén olvasók betekintést kapjanak a „magyar kisebbség lelkébe” és értékítéletet mondhassanak róla. Az a véleményem, hogy a nemzetiségi írók gondolkodásmódját, érzelmi és képzeletbeli világukat, egyéni „történeteiket” és kollektív érzelmi világukat be kellene mutatniuk az anyanemzetnek és azoknak a honpolgároknak, akikkel együtt élnek. Ez megfelelhetne egyfajta új kulturális imperatívusznak is. Amikor ezt állítom, nem kioktatni akarom a nemzetiségi írókat, hanem azoknak a szlovén állampolgá­ roknak a véleményét közvetítem, akik a Szlovén Köztársaságban élnek és meg szeretnék ismerni a magyar nemzetiségi írók gondolkodásmódját és érzelemvilágát, ahogy mindez a műveikben, írásaikban tükröződik. Ad-e lehetőséget erre a muravidéki magyar nemzetiségi írók szlovén nyelvre lefordított műveinek világa? Lehetséges, hogy a többségi nemzethez való kulturális viszonyok kialakítása tekintetében eljött az az idő, amikor paradigmaváltásra kerül sor, amelynek a lényege már nem az, hogy „köztetek élünk”, hanem „együtt élünk veletek”.

Az interjút Zágorec-Csuka Judit készítette

10

Aki Linzben is a magyar balladákra gondol Djukič Irént a szegedi József Attila Tudományegyetem elvégzése után a sors messze sodorta szülőföldjétől, a távoli Linzbe. A nagy zenei hagyományokkal rendelkező város zenei élete igen mozgalmas ma is.

– Ha nem Linzbe kerülsz, talán a zenei iránti vonzalmad, szereteted is másképp alakul.

– Valószínű, hiszen háztartásbeliként, családanyaként itt kerültem közelebb a zeneelmélethez, az énektudásom fejlesztését is itt kezdhettem el igazán. Emlékszem, a zeneiskola itt volt az óvodába vezető út mellett, s én vágyakozva hallgattam az onnan kiszűrődő énekhangokat, hangszeres szólókat.

– Hogyan kerültél egyáltalán Ausztriába?

– Férjem egy linzi gyárban dolgozott egy biztos és jól fizető munkahelyen, ezért mikor arról volt szó, hogyan tovább, úgy döntöttünk, hogy elhagyom a Muravidéket és a családi fészket fogom rendezgetni.

– Könnyű döntés volt?

– Nem mondhatnám, hiszen Szegeden is rettentő honvágyat éreztem a szülőföld iránt.

– Korábban is szoktál énekelni?

– A szlovén vidéki zenei életben, helyi és körzeti esztrád nótafesztiválokon (Fiatal énekesek fesztiválja) többször voltam díjazott, de ez nem hagyott nagyobb nyomot énektudásomon.

– Kitől örökölted a tehetségedet?

– A családban mindenki egy kicsit énekes volt. Ezeket a tulajdonságokat főleg lakodalmak alkalmával érvényesítették a családtagok. Tesóm a modern táncokat kedvelte, sokáig csinálta is kis csapatával.

– A linzi zeneiskolába könnyű

volt bekerülni, volt-e meghallgatás?

– Öttagú bizottság döntése kellett a felvételhez. A jó az volt, hogy a zeneiskola fellépéseket is szervezett, amolyan lámpalázoldó kurzusokat.

– Köztudott, hogy az énekhangod elég széles skálán mozog, az egyházi zenétől a musicalig, az operettől a népdalig…

– Az operetteket és musicaleket tartalmazó CD-n a My Fair Lady-ből négy betétdal is található. Tulajdonképpen az összes híres rockoperából és musicalből énekelek, így a Jézus Krisztus Szupersztár, a Macskák, Az operaház fantomja és az Evita címadó dalait is éneklem. Ami az operetteket illeti, A víg özvegy, a Csárdáskirálynő közkedvelt dallamait vettem fel új hangszerelésben, egyéni interpretációval, átiratban.

– A karácsonyi háromnyelvű CD igen sok hazai anyagot is tartalmaz.

– Igen, bár ezekhez az interneten nem lehet hozzájutni, így a falvakban kellett kutakodnom, nagy csodálkozásomra a szlovén karácsonyi daloknak és énekeknek a kottáját is mellékelni tudták.

– A fő szerelem, úgy tudom, a magyar népballada, rögzítettél jó néhányat. Hogyan látod, vannak még lappangó balladák, variánsok?

– Nagyjából 15 lappangó népballada lehet a Muravidéken, illetve a zalai részen. Sok esetben vándortémák helyi változatairól van szó. Kivételnek

számít a zalabaksai Kósa Anna balladája, mely valódi unikumnak számít, hiszen Horváth Károly gyűjtő szerint a múlt század 20-as évei után már nem keletkeztek balladák.

– Miért a balladák izgatják a fantáziádat?

– Mert egy dráma, tragédia sűrűsödik össze bennük. Egy ember vagy egy pár sorsának lenyomata, a szegény világ ös�szes kellékével. A jólét nem szül nagy tragédiákat, sem katarzisra alkalmas drámai szövegeket.

– Van egy másik tevékenységed is, ami a tájjal, a szülőfölddel kapcsolatos…

– Igen, még a szegedi évek

Djukič Irén alatt a nyelvi rétegződés, ezen belül a horizontális-földrajzi nyelvi tagozódás szemináriumán a nyelvjáráskutatás és a gyűjtés nagyon megfogott. Ebből az anyagból később egy gyertyánosi helytörténeti kiadvány terve is kikerekedett. Aztán kb. húsz évvel később rádöbben az ember, hogy hány, főleg a napi (paraszti és háztáji) munkához kapcsolódó szerszám- és eszköznevünk, szavunk veszett el. Szerencsére ezek a szokásos kis történetmondás keretében mind a szalagon, mind írásos rögzítésben megmaradtak az utókor számára. Ezeket nagy szeretettel böngészem, forgatom ma is.

– Ezzel néhány évvel ezelőtt pályáztál is, most hol tart a munka?

– Jelenleg Szegeden, illetve a maribori tanszéken van, ahol az utolsó simításokat végzik rajta a szakemberek. Remélem, az év végére könyv formájában is olvashatóvá válik, addigra a történelmi bevezető is lektorálásra kerül.

-ce

N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

Emléktábla Mikszáth Kálmán tiszteletére Végigsétálva Rogaška Sla­ tinán megértettem, miért töltött itt tíz nyarat Mikszáth Kálmán magyar író 1900–1910 között.

Mert otthon érezte magát, ez a táj pontosan olyan, mint a szülőföldje, fent a történelmi Magyarországon, északon, a hegyek között, Nógrád megyében.

Ott született 1847-ben, onnan hozta önmagában mindörökre megtartott világát, embereit, történeteit. A táj, a nép, a mese, a babona, az igazságtevés és a szegények iránti mérhetetlen szeretet jellemzik első novelláit, amelyekben falujának emberei lesznek a hősök.

Nem is lehet másmilyen egy író, ha ilyen tájban születik és él, mint Szklabonya – és Rogaška Slatinán újra átélte a szülőföld érzelmeit..

Magyarországnak akkoriban két nagy irodalmi európai követe volt (a zenei követ, Liszt Ferenc mellett), akiknek műveit azonnal lefordították a legfontosabb nyelvekre: Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. Mondhatnám, szimbolikus és állandó irodalmi jelenlétünket a modern Európában tőlük számíthatjuk.

Különösen Mikszáth az, aki túllépve a romantikán, nem belebonyolódva a realizmusba, a századfordulótól egyre inkább a modern világ jelenségeire figyelt, amit azért is megtehetett, mert a magyar parlament tagjaként tisztán látta, mi történik Európában, a monarchiában és közvetlen környezetében. Ettől változott a stílusa is. A nagy anekdotázó, mesélő, vidám író lassan a cinizmus, a keserűség és kiábrándultság hangján szólal meg. Kivált igaz ez a nagy írói sikert hozó politikai karcolataira. Mert olyannak ábrázolta a N É P Ú J S Á G 2 0 11 .

politikát, mint amilyen az valójában volt.

Mert Mikszáth sokoldalú volt. Nagyregényeiben éppúgy fordul a magyar múlt felé, mint az időből kilépő, helyét nem találó különc világa felé. Írt a török világban játszódó izgalmas regényt, a 17. század végi, a törökök uralmától éppen megszabaduló Magyarország egyik nagy históriáját. De ott voltak a saját korában játszódó művei,

április 28.

amelyeknek már nem históriai, hanem nagyon is jelenvilági morális problémái voltak. S írt egy hatalmas pamfletet, amelynek hősévé a szigetvári hadvezért,

Zrínyi Miklóst tette, feltámasztva őt és beléptetve a saját korába. S írt nagyregényt, amit Szlovéniában is ismernek. Ez a Különös házasság, szlovénul

Nenavadna poroka. Muraszombatban jelent meg, 1968-ban fordította le Drago Grah. Fontos regény ez is, s nem hiányzik belőle a mikszáthi írói világ legfontosabb ereje, a humor. Hiszen Mikszáth a magyar humoristák között is a legnagyobbak közül való. Művei, érdekes figurái mindig is a jókedv forrásai. Ha őt olvassuk, jókedvűek vagyunk, mosolygunk, persze olykor kis keserűséggel.

Ismerték őt Európában, Amerikában egyaránt. Leghíresebb könyve, a Szent Péter esernyője mindmáig a legtöbbet fordított magyar regények közé tartozik, s valóban ez a legtökéletesebb munkája. Amikor Roosevelt volt amerikai elnök 1910-ben Budapesten járt, csak Mikszáthtal kívánt találkozni, lévén ez volt a felesége parancsa, akinek ez volt a kedvenc könyve.

Mikszáth nagy mesélő s így nagy álmodozó is volt. Hitt az irodalom szerepében, embert, sorsot formáló és befolyásoló lehetőségeiben.

Hogy került Rohicsra (monarchiabeli nevén ismerte ő is)? Beteg volt, de az is lehet, hogy csak kerülni akarta a nagy századfordulós európai nyüzsgést. Korábban tíz évig a közeli Gleichenbergbe járt, majd fürdőhelyet váltott, és jött a már akkor is kedvelt gyógyhelyre, Rogaška Slatinára. Akkori fürdőorvosa, Gámán Béla feljegyezte, hogy nem volt jó beteg. Nem sétált, nem ivott gyógyvizet, csak ült egy nagy tölgyfa mellett, nagyokat szivarozott és hallgatott. (Ezt a tölgyfát akkori hívei Mikszáthtölgyfa feliratú táblával látták el.

Vajon hol lehetett?) Hallgatta az üdülőtársak meséit, néha egyegy vidám anekdotát mondott el s közben építette magában új műveit. Éppen itt, Rohicson fogalmazta meg az akkoriban elhunyt pályatársáról, Jókairól szóló nagy irodalmi életrajzát.

Ez érdekelte, erről beszélgetett író, újságíró, politikus barátaival. Sőt, egyszer még sétálni is hajlandó volt, csak hogy újabb adatokhoz jusson. Éppen akkor avatjuk ezt az érdekes emlékjelet, ide a földbe, amelyből mindannyian vétettünk, s amelybe visszakerülünk, amikor Magyarország európai uniós soros elnök-országként is jelzi: része kíván lenni az európai nemzetek közösségének.

Az elmúlt esztendőt Magyarországon Mikszáth Kálmán évének tekintettük. Számos programmal idéztük fel a magyar irodalom klasszikusának életművét. E szép megemlékezéssorozat ma, most zárul le, ezen a napon, itt, Rogaška Slatinán.

Soha méltóbb befejezést.

Praznovszky Mihály Mikszáth-kutató ünnepi beszédének szerkesztett változata.

11

Magyar könyvek háza Lendva központjában

Bánffy

Könyvesbolt N É P Ú J S Á G 2 0 11 . á p r i l i s 2 8 .

12 Lendva, Fő utca 32.