Sir Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar
2019. január 14. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
mupa.hu
Müpa-élmény gombnyomásra
Kövessen minket közösségi csatornáinkon is:
mupa.hu
14 January 2019 Béla Bartók National Concert Hall
2019. január 14. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Sir Simon Rattle Sir Simon Rattle and the London és a Londoni Symphony Orchestra Szimfonikus Zenekar Bartók: Music for Strings, Percussion and Celesta, Sz. 106, BB 114 1. Andante tranquillo 2. Allegro 3. Adagio 4. Allegro molto
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Sz. 106, BB 114 I. Andante tranquillo II. Allegro III. Adagio IV. Allegro molto
Bruckner: Symphony No. 6 in A major, WAB 106 1. Majestoso 2. Adagio. Sehr feierlich 3. Scherzo. Nicht schnell – Trio. Langsam 4. Finale. Bewegt, doch nicht zu schnell
Bruckner: VI. (A-dúr) szimfónia, WAB 106 I. Majestoso II. Adagio. Sehr feierlich III. Scherzo. Nicht schnell – Trio. Langsam IV. Finale. Bewegt, doch nicht zu schnell
The English summary is on page 9.
SIR SIMON RATTLE ÉS A LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR
3
4
A mai koncerten elhangzó két kompozíció különleges helyet foglal el szerzőjük életművében, és valamilyen formában mindkettő szokatlan mű: Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja bizonyos tekintetben a szimfónia műfajiformai kereteinek szétfeszítése, illetve újragondolása, Anton Bruckner VI. (A-dúr) szimfóniáját pedig a rá legkevésbé jellemző szimfóniájának tartják, amely gyakran mellőzi a jól ismert bruckneri elemeket. A két darab egymás mellé helyezését vagy egymással való szembeállítását hangnemi kapcsolat is erősíti: a maga 20. századi zenei nyelvén ugyan, de Bartók darabja is A tonalitású, így Bruckner késő romantikus A-dúrja szépen korrelál Bartók disszonánsabb, ám a bartóki életmű tekintetében mégis egyre letisztultabb hangzásvilágával.
Világhírű összeesküvők A magyar-osztrák műsor talán azért sem véletlen, mert 1904-ben éppen egy osztrákmagyar karmester, Richter János (külföldön ismertebb nevén Hans Richter) volt a Londoni Szimfonikus Zenekar (London Symphony Orchestra, LSO) első karmestere, azé az együttesé, amely először lett önfenntartó a zenekarok történetében. Az első évtizedek során gyakran hányattatott sorsú együttes olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Edward Elgar és Thomas Beecham, bár ebben az időszakban egy másik magyarnak, Nikisch Artúrnak is sokat köszönhettek. Nem sok híja volt annak, hogy 1912-ben amerikai turnéjukra nem a Titanickal indultak: jegyük is volt rá, de szerencséjükre végül egy korábbi hajóval kellett elutazniuk. Később többek közt olyan kiváló dirigensek álltak a zenekar élén, mint Pierre Monteux, André Previn, Claudio Abbado, Colin Davis és Valerij Gergijev.
Fotó © Ranald Mackechnie
A hatvanas években Kertész István is vezette az LSO-t, igazán sikeressé azonban az őt követő első karmester, André Previn tette. Főként az ő irányítása alatt bővült a repertoár a kortárs zenével is, és ekkor vetették bele magukat még jobban a fesztiváléletbe. Az LSO, amely 1982 óta a londoni Barbican Centre rezidens együttese, a legtöbb lemezfelvételt készítő együttesek közé tartozik. Filmzenei repertoárjuk is jelentős, s ez az LSO profiljának fontos részévé vált: több mint kétszáz soundtracket rögzítettek, amelyek között megtaláljuk a teljes Star Wars sorozatot a szerző, John Williams vezényletével, és szimfonikus zenekarként tévésorozatot is ők indíthattak először fő műsoridőben. Az együttes sokáig szinte kizárólag férfiakból állt, az első teljes jogú női tagot 1975-ben választották meg. Ma a Barbicanben évi hetven koncertet adnak, de szinte hazajárnak Párizsba (Philharmonie de Paris), New Yorkba (Lincoln Center) és Tokióba (Suntory Hall) is. Ahogyan a Gramophone magazin kritikusa 1988-ban írta, a Londoni Szimfonikus Zenekar „rejtélyes, megjósolhatatlan és páratlanul egyedülálló”. Számtalan arcát, egyéniségét a kiváló karmestereknek, sztárszólistáknak és különleges repertoárjának köszönheti. 2012-ben, amikor a londoni olimpiai játékok megnyitóján játszottak egy szkeccsben Rowan Atkinsonnal, közel kilencszázmilliós közönséget értek el. Akkor Sir Simon Rattle vezényelte az együttest, aki 2017 óta a Londoni Szimfonikus Zenekar vezető karnagya. „Az elmúlt években az LSO-val folytatott munka során észrevettem, hogy a zenekarnak, bár hosszú és előkelő történelme van, erre sohasem hivatkozik. Ehelyett üdítően beszélnek a jövőről, arról, hogy mit újíthatnak, min tudnak javítani, hogyan épülhetnek be a közösségbe. Ami a zenei kiválóságot illeti, világos, hogy a csillagos ég a határ, de ami az együttes életfilozófiáját illeti, ugyanolyan fontos, hogy folyamatosan arra törekednek, hogy 21. századi zenekarrá váljanak. Az előadás, a tanítás és a tanulás oszthatatlan egységéről szóló álmon osztozunk, művészetünk szélesebb körű terjesztésével a középpontban. Nem tudok elképzelni jobb vagy inspirálóbb módot következő éveim eltöltésére, és rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a Londoni Szimfonikus ZeneFotó © Posztós János, Müpa kart zenei családomnak és összeesküvő társaimnak tudhatom” – méltatta a zenekart kinevezésekor a brit karmester. Rattle tizennyolc év alatt a világ élvonalába tartozó együttest nevelt a Birminghami Szimfonikus Zenekarból, majd tizenhat évig állt a Berlini Filharmonikusok élén. Szenvedélyes támogatója a zeneoktatásnak (többek közt a birminghami iskolák szimfonikus zenekarának), s a 20. századi és a kortárs zenének is elkötelezett híve: annak idején a magyar közönség is nyomon követhette egy televíziós sorozatát, amely ezzel
SIR SIMON RATTLE ÉS A LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR
5
6
a repertoárral foglalkozott. A liverpooli születésű dirigens természetesen lelkes Liverpool-rajongó. A Londoni Szimfonikus Zenekart 1977-ben, huszonkét évesen vezényelhette először. Öt nap múlva tölti be a hatvannégyet.
Költői csillagkép, démoni scherzo Paul Sacher a 20. századi koncertélet egyik meghatározó alakja volt, aki karmesterként és mecénásként is támogatta új zenék létrejöttét és bemutatását. Így történt, hogy saját együttese, a Bázeli Kamarazenekar számára Bartók Bélától háromszor is rendelt művet: először 1936-ban, zenekara fennállásának tizedik évfordulójára. Erre az alkalomra komponálta Bartók világviszonylatban mindmáig egyik legnépszerűbb darabját, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című, négytételes kompozíciót, amely mintha a szimfónia műfajának egyfajta újragondolása, továbbélése lenne abban a korban, amelyben már nem volt divat szimfóniákat írni. A Zene – ahogyan röviden, de velősen hivatkozni szoktak a műre – a vonósokat a kétkórusos technikához hasonlóan két egységre osztva használja, ezeken kívül az ütősök közt ott találjuk a zongorát is: a hangszert Bartók előszeretettel használta perkusszív módon: a két együttesben a közös halmazt a bőgősök csoportja képezi, középen pedig felsorakoznak az ütőhangszerek, rokon- vagy épp kontraszthangzású instrumentumok: üstdob–nagydob, cseleszta–xilofon, zongora–hárfa. Sacher alapvetően egy technikailag nem túl bonyolult művet kért Bartóktól, aki ezt nem tudta maradéktalanul megígérni, s megrendelőjét figyelmeztette a komplexebb ritmikai megoldásokra. Emellett újszerű vonóseffektusokkal is élt, mint például az úgynevezett Bartók-pizzicatóval, amely során az erősen „megcsípett” húr visszacsapódik a fogólapra, ütőhangszeres hatást keltve. Ilyen még a pengetett hangok glissandója is, és más hatáselemek, amelyeket a két évvel korábban komponált V. vonósnégyesben tökéletesített. Ezeknek a különleges játékmódoknak Bartóknál mindig dramaturgiai szerepük is van. A kompozíciós munkának júniusban látott neki, és szeptember 7-én fejezte be. Az ősbemutatóra Bázelben került sor, 1937. január 21-én, Sacher vezényletével. Bartók maga szinte mindig szűkszavúan nyilatkozott műveiről, s ha ismertetőt kellett írnia, az leginkább a legszigorúbban és legszikárabban a zenei-formai történésekre vonatkozott. Az első tétel kapcsán például megtudjuk tőle, hogy „fúgaszerű, szigorúan kidolgozva. Minden új téma egy kvinttel magasabbra helyezett hangnemben (2., 4., 6. stb. belépés), illetve egy kvinttel mélyebbre helyezett hangnemben (3., 5., 7. stb. belépés) lép be; emellett később 2 egymás utáni belépés többször torlasztott, néha a belépések csak a téma
töredékeit hozzák. Miután mindkét irányban elérték a legtávolabbi hangnemet (Esz) – a tétel csúcspontja –, a további belépések a témát megfordításban hozzák, amíg csak ismét el nem érkeznek a főhangnembe (A). Ezzel kezdődik a Coda, amelyben a téma mindkét alakjában megjelenik”. A szonáta formájú második tétel kidolgozási részében ismét halljuk a fúgatémát, valamint azt a zenei anyagot, amely megváltoztatott formában a zárótétel főtémája lesz majd. Kroó György a szilaj scherzót démoniként aposztrofálja, amelynek konok tercmotívumai már a Mandarinban és a Táncszvitben feltűnnek. A harmadik tétel kapcsán Bartók jelzi leírásában a hangnemet (Fisz-dúr), valamint kedvelt strukturális megoldását, az A-B-C-B-A hídformát, de az első tétel fúgatémája itt is vissza-visszatér. Ez az Adagio a Szabadban ciklus híressé, sőt tételtípussá vált darabjának, Az éjszaka zenéjének a folytatása a maga neszezéseivel, az ütőkön megszólaló természethangokkal, a vonóstéma pedig mintha a zeneköltő monológja lenne. A fúgatéma Tóth Aladár szavaival élve „úgy szőtte át az Adagiót, mint a vágyálom, amely végigvonul az éjszaka muzsikáján, az ember egész életén”. A finálét ujjongó táncként, sajátos, felszabadító rondóként jellemzik a zenetörténészek. Ebben a tételben végül diatonikus formában jut érvényre a fúgatéma: Tóth Aladár költői megfogalmazásában „a fájdalom köntösét, vágyteljes kromatikáját felcseréli a beteljesülés boldog diatóniájával, és teli tüdővel dalolja győzelmi énekét a szenvedés és halál örvényei fölött”.
A legpimaszabb Anton Brucknerről szokták mondani a rossz nyelvek, hogy kilencszer írta meg ugyanazt a szimfóniát, amelyben a hangtömegek mintegy katedrálist alkotnak, egysíkú, hovatovább érdektelen hangszerelésüket pedig a szerző orgonista mivoltának köszönhetik. Hogy ezeket a huhogásokat elhessegessük, illetve megcáfoljuk, abban leginkább a VI. (A-dúr) szimfónia lehet segítségünkre, amely Bruckner egyetlen revideálatlan szimfóniája (a zeneműkiadók nagy örömére), sőt néhány másik szimfóniához képest 1879 és 1881 szeptembere között igen gyorsan elkészült, ajánlása pedig pártfogójának, dr. Anton van Ölzelt-Newinnek szól. A premier azonban váratott magára: 1883. február 11-én Wilhelm Jahn vezetésével a Bécsi Filharmonikusok még csak a két középső tételt szólaltatták meg, a teljes mű előadására pedig a zeneszerző halála után, 1889. február 26-án került sor, Gustav Mahler vezényletével. „Die Sechste ist die keckste”, azaz „a Hatodik a legpimaszabb”, mondta művéről szerzője, amely megkülönböztetett helyet kapott
SIR SIMON RATTLE ÉS A LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR
7
8
Bruckner szívében. Sajnálatos módon ma egyike a legritkábban játszottaknak, talán éppen nem egészen szokványos formai megoldásai miatt. Rögtön első tétele sem a Beethoven Kilencedikjétől örökölt creatio ex nihilo (semmiből teremtés) vonós tremolós kavargó ködéből indít, hanem egy makacsul ismétlődő triolás, indulószerű vonós ritmusképlettel, amely alatt megszólal az első téma. Az ütemek kettős és hármas osztásának egymással való szembeállítása persze jellegzetesen bruckneri. Az indítás „fenséges”, a szerző azonban inkább ezt írja a kottába: Majestoso. A melléktéma később a hegedűk legmélyebb, G-húrján szólal meg, ez szintén jellemző a komponistára. A feldolgozási rész, bár rövidebb, mint általában az osztrák mester szimfóniáiban, formailag-hangnemileg különleges megoldással él: a főtémát még a visszatérési szakasz előtt megszólaltatja, azonban nem az alaphangnemben, hanem az attól legtávolabb lévő Esz-dúrban, mintegy a tétel csúcspontjaként. Ez a momentum rokonítható talán leginkább Bartók megoldásával a Zene első, fúgatételében. Az Adagio előadói utasítása: „nagyon ünnepélyesen”, a hegedűk G-húrjain megszólaló dallamát az oboa sóhajmotívumai egészítik ki (ez a téma némi transzformáción átesve, gyorsabb formában majd a finálé egyik markáns zenei anyagává válik), és egyre inkább az az érzésünk, hogy valójában gyászindulót hallunk. Formailag az egyik legnagyobb újítást ebben a tételben találjuk: a szerző nem a megszokott háromrészes szerkezetet használja, hanem szonátaformát írt. A „nem gyorsan” tempójelzésű Scherzo sem hasonlítható más bruckneri scherzókhoz: több ritmikai réteg rakódik egymásra, meglehetősen sejtelmesen, és jóval lassabban, mint általában, számos kontraszttal és harmóniai kétértelműséggel színesítve a tételt. Persze a notóriusan ismétlődő ritmus- és dallam-ostinatók itt sem hiányoznak, de korántsem olyan monomániás módon vannak jelen, mint más Bruckner-szimfóniákban. A trió kürtszignáljai mintha vadászatra invitálnának, bár karaktere alapvetően osztrák népi táncra, Ländlerre hajaz. A „mozgalmasan, de nem túl gyorsan” előadói utasítással bíró finálé összetettebb, mint az eddigiek. És ahogyan Bartók Zenéjének zárótételét át- meg átszövi a fúga témája, Brucknernél is fel-felsejlenek a korábbi tételekből ismerős motívumok, amelyek újra előkerülnek a maguk hihetetlen egymásra rétegződésében, hangnemváltásokban tobzódva, amíg – akárcsak Bartóknál – az első tétel főtémája vissza nem tér a lezárásban. Írta: Tóth Endre
Summary Both of the compositions in tonight's programme occupy a special place in the oeuvre of their composers and are unusual in some way. Béla Bartók's Music for Strings, Percussion and Celesta is, in a certain respect, a dismantling and rethinking of the generic and formal boundaries of the symphony. Anton Bruckner's Symphony No. 6, however, is considered to be less Brucknerian than his other symphonies, often dispensing with the composer's hallmarks altogether. Placing the two pieces in juxtaposition – or in opposition – to each other is reinforced by the tonal relationship: although written in its own 20th-century musical language, Bartók's piece is based around the note A, and thus Bruckner's late-Romantic A major correlates nicely with Bartók's more dissonant, but in terms of the entire Bartókian oeuvre, nevertheless increasingly streamlined, soundscape. Another reason the Austrian/Hungarian programme might not have been a coincidence is because, in 1904, it was the Austro-Hungarian conductor János (Hans) Richter who was serving as first conductor of the London Symphony Orchestra, the first such ensemble in music history to become financially self-sufficient. As the critic from Gramophone magazine wrote in 1988, “The LSO remains enigmatic, unpredictable and supremely individual.” It owes its countless faces and personalities to its outstanding conductors, star soloists and remarkable repertoire. Performing in a sketch with Rowan Atkinson at the opening of the 2012 London Olympics, they reached an audience of some 900 million viewers. Even then the conductor was Sir Simon Rattle. When named the orchestra's chief conductor in 2017, the British conductor had words of praise for them: “During my work with the LSO over the last years, I noticed that despite the Orchestra’s long and illustrious history, they almost never refer to it. Instead, refreshingly, they talk about the future, what can they make anew, what can they improve, how can they reach further into the community. In terms of musical excellence, it is clear that the sky’s the limit, but equally important, in terms of philosophy, they constantly strive to be a 21st century orchestra. We share a dream in which performing, teaching and learning are indivisible, with wider dissemination of our art at its centre. I cannot imagine a better or more inspiring way to spend my next years, and feel immensely fortunate to have the LSO as my musical family and co-conspirators.”
SUMMARY
9
Lehár: A mosoly országa
A Müpa és a Shanghai Opera együttműködésében Vezényel: Xu Zhong Rendező: Káel Csaba
2019. február 1., 2.
Xu Zhong
A népzene ünnepe – a táncháztól a világzenéig
2019. február 23.
Olga Peretyatko áriaestje
Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara Vezényel: Michelangelo Mazza
2019. február 26.
Olga Peretyatko Fotó © Alikhan photography
RÉGIZENE FESZTIVÁL
Michael Volle és az Akademie für Alte Musik Berlin
2019. március 1.
Michael Volle Fotó © Carsten Sander
RÉGIZENE FESZTIVÁL
Václav Luks és a Collegium 1704
2019. március 9.
Fotó © Petra Hajská
Iveta Apkalna, Mariss Jansons és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara
2019. március 19.
Iveta Apkalna Fotó © Nils Vilnis
előzetes,
AJÁNLÓ
Stratégiai partnerünk:
Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft.
Stratégiai médiapartnerünk:
Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Simon Rattle Címlapfotó: Oliver Helbig A szerkesztés lezárult: 2019. január 2. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma