Jurij Gilbo és a Szentpétervári Orosz Kamarazenekar
2018. május 5. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
mupa.hu
MIDORI
18I19
BÉCSI FILHARMONIKUSOK
SIR SIMON RATTLE
BARÁTI KRISTÓF
JULIAN RACHLIN
COLLEGIUM 1704
SIR JOHN ELIOT GARDINER LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR
CATHERINE FOSTER
AKADEMIE FÜR ALTE MUSIK BERLIN
RÁNKI DEZSŐ
MÜPA BÉRLETEK
OLGA PERETYATKO
VÁRDAI ISTVÁN
VÁRJON DÉNES
PHILIPPE JAROUSSKY
MARISS JANSONS
MICHAEL TILSON THOMAS
GYENYISZ MACUJEV
Élmény! Minden tekintetben.
mupa.hu
3
5 May 2018 Béla Bartók National Concert Hall
2018. május 5. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Juri Gilbo and the Russian Jurij Gilbo és a Chamber Philharmonic Szentpétervári Orosz St. Petersburg Kamarazenekar Featuring: Lilya Zilberstein – piano Conductor: Juri Gilbo
Közreműködik: Lilya Zilberstein – zongora Vezényel: Jurij Gilbo
Shostakovich: Symphony No. 9 in E-flat major, op. 70 1. Allegro 2. Moderato 3. Presto 4. Largo 5. Allegretto – Allegro Grieg: Piano Concerto in A minor, op. 16 1. Allegro molto moderato 2. Adagio 3. Allegro moderato molto e marcato
Sosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op. 70 I. Allegro II. Moderato III. Presto IV. Largo V. Allegretto – Allegro Grieg: a-moll zongoraverseny, op. 16 I. Allegro molto moderato II. Adagio III. Allegro moderato molto e marcato
Tchaikovsky: Eugene Onegin – Polonaise Beethoven: Symphony No. 5 in C minor (“Fate”), op. 67 1. Allegro con brio 2. Andante con moto 3. Scherzo: Allegro 4. Allegro
Csajkovszkij: Anyegin – Polonéz Beethoven: V. (c-moll, „Sors”) szimfónia, op. 67 I. Allegro con brio II. Andante con moto III. Scherzo: Allegro IV. Allegro
The English summary is on page 11.
4
„Vidám kis darab” – írta Sosztakovics a IX. szimfóniáról, amelyet komponálása évében, 1945. november 3-án Leningrád romjain mutatott be a város filharmonikus zenekara, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével. A második világháború utáni első koncertévad kiemelkedő jelentőségű nyitóestjét a rádió is közvetítette. Két évvel korábban, miután 1943 nyarán befejezte a VIII. szimfóniát, Sosztakovics valami nagyszabásút szeretett volna írni szólistákra, kórusra és zenekarra „a szovjet nép nagyságáról, Vörös Hadseregünkről, amely megszabadítja szülőföldünket az ellenségtől”. Végül teljesen más jellegű mű született: sem szólisták, sem kórus nem szerepel benne, hangzásvilága is elüt a két korábbi szimfóniáétól. Sosztakovics figyelmeztette is közönségét, hogy míg a két előző tragikus-hősi karakterű, addig a Kilencedik áttetsző, világos, derűs hangulatú, könnyed muzsika. „Az előadók szeretni fogják, a kritikusok pedig átkozni” – mondta a zeneszerző, és tökéletesen igaza lett. Alig egy évvel később ezek a sorok jelentek meg, a Zeneszerzők Tanácskozása előestéjén, Zsdanov hírhedt doktrínája meghirdetésének idején: „A Kilencedik szimfónia egyfajta pihenő, könnyű és szórakoztató epizód Sosztakovics jelentős alkotásai között; nagy, komoly problémák pillanatnyi elutasítása a játékos, takaros semmiségek kedvéért. Vajon egy nagy művész számára ez a megfelelő időpont arra, hogy vakációra menjen és szabadságot vegyen ki korunk problémáinak megoldásai közben?” Látszólag máshol sem tudtak mit kezdeni a művel – nehéz is, ha mindenáron kapcsolatot keresünk a kor, amelyben íródott, és a zene között. Egy New York-i lapban például ez jelent meg: „Az orosz zeneszerzőnek nem volna szabad ilyen gyerekesen kifejeznie érzelmeit a nácizmus veresége kapcsán.” A körülbelül huszonöt perces, öttételes mű a második legrövidebb Sosztakovics tizenöt szimfóniája közül. Stílusa által Prokofjev harminc évvel korábbi Klasszikus szimfóniájához, valamint Stravinsky neoklasszicista műveihez áll közel. Kamarazeneszerű szakaszai kiváló alkalmat adnak arra, hogy a zenekari zenészek szólistaként is megmutatkozzanak, ugyanakkor a zenekart mint együtt játszó csapatot is komoly feladat elé állítja. Ole Bull, a norvég népzene 19. századi apostola fedezte fel a tizenöt éves Edvard Grieget, és azonnal a Felix Mendelssohn alapította, nagy hírű Lipcsei Konzervatóriumba küldte tanulni. Az ott töltött négy év után az ifjú Grieg még ugyanennyi időt Koppenhágában töltött – ahogy akkor mondták, „Skandinávia fővárosában” –, mert Lipcsében kialakult és később is sok szenvedést okozó mellhártyagyulladása miatt szívesebben tartózkodott ott, mint a fagyos Norvégiában. Barátaival 1865-ben megalapította az Euterpe Társaságot, amely a skandináv szellemiségű művek bemuta-
tását tűzte ki célul. Ebben az időben kezdték átitatni Grieg stílusát a norvég folklór hangulatai, elemei, és ebben az időben jelent meg Ludvig Mathias Lindeman norvég népdalokat tartalmazó monumentális és nagy jelentőségű gyűjteménye. „Észrevettem, hogy népzenénk rejtélyes mélységét minden képzeletet felülmúló harmóniai lehetőségeinek köszönheti” – írta Grieg, akinek családja egyébként Skóciából származott; dédapja, Alexander Greig (sic!) volt az, aki 1770 körül Norvégiában telepedett le. (Érdekesség, hogy a legendás 20. századi kanadai zongorista, Glenn Gould anyai nagyapja a zeneszerző unokatestvére volt.) Grieg egyetlen zongoraversenyét rendkívül korán, 1868 nyarán, huszonöt évesen komponálta. Ezután még közel négy évtizedet élt teljes alkotóerőben – 1907-ben, hatvannégy évesen hunyt el –, de a zongoraverseny népszerűségét egyetlen kompozíciója sem érte el. (Ez a mű volt az első zongoraverseny, amelyet lemezre vettek: Wilhelm Backhaus készítette a felvételt 1909-ben, igaz, a technikai korlátok miatt hatpercesre rövidítve.) Grieg a korai siker miatt azon szerzők közé tartozik, akiknek egyetlen darabjuk szinte beárnyékolja az életmű többi részét, noha abban szintén több zseniális és eredeti zenemű található. Színes és eredeti œuvre az övé; stílusára lírai hangvétel, gyengédség és rendkívüli érzékenység jellemző, valamint természetesen a norvég népzene hatása, annak általa is említett izgalmas harmóniavilága. A Peer Gynt-szvitek és a Lírai darabok tíz kötete mellett izgalmas kórusműveket hagyott hátra, kései zongorazenéje pedig egészen különleges. Mindez nem kisebbíti az a-moll zongoraverseny értékeit. Igazi remekműről van szó, amelyet el sem lehet képzelni másképpen, csak ebben a formájában. Grieg egész életében javítgatta-csiszolgatta, legalább hétszer revideálta, összesen körülbelül háromszáz kisebb-nagyobb változtatást végezve az eredeti hangszerelésen, még halála előtt is pár héttel. Kétzongorás átiratot is szeretett volna készíteni, de ezt a munkát a 19. századi magyar zenei élet egyik jelentős alakja, Thern Károly fejezte be. A mű sokat köszönhet Schumann azonos hangnemű zongoraversenyének, amelyet Grieg Schumann özvegyének előadásában hallott Lipcsében, sőt ő maga is tanult Schumann apósának magántanítványaként. A norvég jelleg talán a harmadik tételen figyelhető meg legjobban, amely egy halling nevű ugrótánc szimfonikus megfogalmazása, illetve egyes szakaszaiban az Ole Bull által újra felfedezett norvég népi hegedű, a hardingfele hangzását imitálja. A polonéz, az egyik lengyel néptánc stilizált formájában már a 18. században megjelent a műzenében, például Bach egyik Brandenburgi versenyében, vagy később Beethoven Hármasversenyének zárótételeként – igazán azonban csak a 19. században
JURIJ GILBO ÉS A SZENTPÉTERVÁRI OROSZ KAMARAZENEKAR
5
6
kedvelték meg a zeneszerzők, elsősorban Chopin zongoradarabjai révén. Egzotikus, különleges hangzásvilága, jellegzetes „ti-ri-ri ti-ti ti-ti” ritmikája új, érdekes színnel gazdagította a kompozíciókat. Csajkovszkij szívesen dúsította balettjeit lengyel mellett spanyol, arab, kínai, orosz, magyar táncokkal; operáiban azonban csak elvétve tűnnek fel táncok. Az 1879-ben bemutatott Anyeginben a harmadik felvonás előjátékaként szólal meg a népszerű zenekari számként önállósodott Polonéz, egy gazdag szentpétervári arisztokratánál rendezett bál hangulatának megteremtése végett. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a zeneszerzők egymás után írják műveiket. Mozart állítólag valóban így tett, Ludwig van Beethoven esetében azonban ez nem igaz. Ő egyszerre írta több művét, vázlatkönyvei legalábbis erről tanúskodnak. Egy kompozíció kidolgozása közben nemegyszer már egy későbbihez is lejegyzett vázlatokat, egyik ötlet hozta a másikat, műhelyében szinte összecsúsztak a kompozíciós munkafázisok. Az V. szimfónia első zenei ötletei már a III. (Eroica) szimfónia aprólékos munkálatai között felbukkannak 1804-ben, sőt már a VI. szimfóniához is kerültek ekkor papírra motívumok, zenei gondolatok. Végül az V. és a VI. szimfónián, e két ellentétes hangulatvilágú művön – amelyeket talán szándékosan komponált párdarabnak – Beethoven egy időben dolgozott, és ugyanakkor is készült el velük. Egyszerre is mutatta be őket egy monstre, mintegy négyórássá duzzasztott műsorban, pályája kiemelkedő fontosságú hangversenyén, 1808 decemberében: a két szimfónia mellett elhangzott a G-dúr zongoraverseny, a Karfantázia, egy koncertária, valamint tételek a C-dúr miséből. A közönséget túlterhelte ez a program, ráadásul fűtés sem volt a Theater an der Wienben. „Ott ültünk, a legnagyobb hidegben, fél hattól fél tízig, és megerősítettük magunkban azt a megállapítást, hogy jóból is megárt a sok, főleg ha az a jó nagyon erőteljes” – írta Beethoven egyik csodálója, aki egy páholyban ült Lobkowitz herceggel, a zeneszerző mecénásával.
A zenekarok létszámának folyamatos növekedésével párhuzamosan az 1780-as évek második felétől kezdve érdekes eltolódás figyelhető meg a szimfónia műfaj történetében: a zongoraszonátákhoz és a kamarazenéhez képest ezek a művek egyre inkább a közönségnek íródtak. Haydn 1785/86-ban írt, úgynevezett Párizsi szimfóniái és Mozart 1788-ban komponált három utolsó szimfóniája zsúfolt termek művelt hallgatóságához szóltak, erős gesztusokkal, éles kontrasztokkal, de továbbra is kifinomult, választékos nyelvezettel. Beethoven először a III. szimfóniával, de talán még inkább az Ötödikkel és a Kilencedikkel ezt a jelenséget tovább alakítva már a tömegekhez intézi szimfóniába foglalt gondolatait, leegyszerűsített fogalmazásmóddal. Három évvel az V. szimfónia befejezése után, 1811-ben fogalmazott így az író és esztéta E. T. A. Hoffmann: minél nagyobb egy zenekar, a zeneszerzőnek annál egyszerűbb, rövidebb, tömörebb motívumokkal kell dolgoznia, hiszen egy oltárképen is, amelyet sokan néznek messziről, jól felismerhető alakokra van szükség. Az oltárképhasonlat Beethoven Ötödikjére is illik, hiszen ez a mű egy triptichonnak felel meg. Bár „papíron” négytételes, valójában három tömbből áll, ugyanis a harmadik és a negyedik tételt – egészen eredeti ötlettől vezérelve üstdobszólóval – „összekomponálta” a szerző: nem tagolja őket szünet, a harmadik főtémája visszatér a négyedikben, ezzel is erősítve az egységet a kettő között. A három tabló mindegyike egy-egy pillanatkép, együtt azonban „történetté”, folyamattá egészítik ki egymást. A kompozíció hangulatvilága a sötétségből, a tragikus c-mollból vezet megannyi stáción át a fénybe, a Haydn Teremtés-oratóriumának „és lőn világosság” soránál is felzengő C-dúrba. Ekkorra már Beethoven túl volt élete legválságosabb időszakán, és elfogadta, hogy zeneszerző létére süketen kell leélnie élete hátralevő részét, de a pokol legmélyebb bugyrait járta meg, mire idáig eljutott. Fájdalmas őszinteséggel számol be kilátástalan helyzetéről és bizonytalan jövőképéről gyerekkori jó barátjának írt levelében, 1801-ben: „Elmondhatom, hogy nyomorultul tengetem napjaimat, két éve szinte minden társaságot kerülök, mert képtelen vagyok bevallani az embereknek, hogy süket vagyok. Lenne csak más a hivatásom, akkor könnyebben viselném el a dolgot, de az én foglalkozásomnál szörnyű ez a csapás. […] Hogy némi fogalmad legyen erről a különös süketségről, elárulom neked, hogy a színházban egészen szorosan oda kell támaszkodnom a zenekart övező peremhez, hogy megérthessem a színészeket. A hangszerek és az énekesek magas hangjait, ha kissé távolabb vagyok, már nem hallom; beszélgetés közben szinte csodálatos, hogy vannak, akik még semmit sem vettek észre; minthogy legtöbbször szórakozott vagyok, annak szokták betudni.
JURIJ GILBO ÉS A SZENTPÉTERVÁRI OROSZ KAMARAZENEKAR
7
8
Gyakran a halkabban beszélő embert alig hallom, zenei hangokat még inkább, de a beszédet nem; s mégis, ha valaki kiabál, ez számomra elviselhetetlen. Hogy mi lesz ezután, azt csak a jó ég tudja. […] Gyakran már elátkoztam az életemet, Plutarkhosz azonban megtanított a beletörődésre. Ha erőm lesz hozzá, dacolni akarok a sorsommal, noha fel kell készülnöm életem olyan pillanataira, amikor én leszek Isten legszerencsétlenebb teremtménye.” Helyzetét elfogadta tehát, de nem hátrált meg, nem hagyta abba az életet adó zeneszerzést. „Torkon akarom ragadni a sorsot, nem fogok előtte meghajolni, ó, milyen szép az életet ezerszeresen élni!” – ugyanebből az időből való ez a levélsor is. Jó húsz évvel később pedig éppen az V. szimfónia kulcsát adta Beethoven a kezünkbe, amikor négyhangos kezdő motívumra utalva ezt mondta: „Így kopog a sors az ajtón.” Valójában az V. szimfónia is „hősi” szimfónia, akárcsak a Harmadik. Itt nem a hadvezér a hős, hanem a hétköznapi ember, aki akaraterejével, elszántságával, nagyságával képes helyzetén és nyomorult körülményein felülemelkedni, minden hátráltató tényezővel szemben megtalálni boldogságát. Ha az Eroica-szimfónia mérete, arányai és nyelvezete miatt forradalmi, akkor az Ötödik a „sorsmotívum” folyamatos jelenléte miatt az. Ez a négy hang átszövi és összefogja a kompozíciót, rejtve vagy jól felismerhetően mind a négy tételben megjelenik. A visszaidéző technika, valamint a moll hangnemből dúrba érkezés dramaturgiája teszi ezt a darabot a másik moll szimfónia, a Kilencedik előfutárává. Írta: Várkonyi Tamás
Fotó © Sascha Neroslavsky
Fotó © Andrej Grilc
Jurij Gilbo 1998 óta a Szentpétervári Orosz Kamarazenekar zeneigazgatója és első karmestere, neki köszönhetően vált az együttes a nemzetközi zenei élet magasan jegyzett résztvevőjévé. Gilbo Szentpétervárott született (akkor már és még Leningrádnak hívták), és ott járt a híres konzervatóriumba, majd Frankfurtban tökéletesítette tudását. Olyan rangos helyszíneken vezényelt, mint a Berlini és a Müncheni Filharmónia, a Salzburgi Ünnepi Játékok, a Zürichi Tonhalle és az amszterdami Concertgebouw, s többek közt olyan világhírű szólistákkal koncertezik rendszeresen, mint Nigel Kennedy, Mischa Maisky, Boldoczki Gábor, Vadim Repin és Fazil Say. Lilya Zilberstein közel két évtizeden át az orosz zongoraiskola egyik jelentős műhelyében, a moszkvai Gnyeszin Intézetben tanult, hogy aztán 1987-ben megnyerje a rangos Ferruccio Busoni Zongoraversenyt. Az 1990-től Németországban élő művész 1991-ben debütált a Claudio Abbado vezényelte Berlini Filharmonikusokkal, s ez hosszú együttműködés kezdetét is jelentette. Fellépett többek közt Szemjon Bicskov, Gustavo Dudamel, Christoph Eschenbach, Vlagyimir Fedoszejev és James Levine karmesterekkel, rendszeres kamarapartnerei közé tartozik Maxim Vengerov és Martha Argerich. 1998-ban elnyerte az olasz Chigi Zenei Akadémia díját, olyan művészek illusztris társaságába kerülve ezzel, mint Gidon Kremer,Anne-Sophie Mutter és Krystian Zimerman.
JURIJ GILBO ÉS A SZENTPÉTERVÁRI OROSZ KAMARAZENEKAR
9
10
Fotó © Sascha Neroslavsky
A Szentpétervári Orosz Kamarazenekar 1990-ben alakult a híres orosz vonósiskola egyik fő műhelyének tartott városi konzervatórium hallgatóiból. Az együttes rendszeresen játszik olyan neves helyszíneken, mint a Berlini és a Kölni Filharmónia, a madridi Királyi Színház, a lipcsei Gewandhaus, valamint számos nemzetközi zenei fesztiválnak is gyakori vendége. Kvalitásait jelzi, hogy olyan híres művészek léptek fel a zenekarral, mint James Galway, David Garrett, Nyikolaj Tokarjev, Szergej Nakarjakov, Jelena Baskirova és Andrej Gavrilov, legújabb lemezét pedig a rangos brit komolyzenei szaklap szerkesztősége a hónap lemezei közé választotta.
Summary The Russian Chamber Philharmonic St. Petersburg, now headed by the world famous conductor Juri Gilbo, was formed in 1990 in the bastion of the legendary Russian music school, the Saint Petersburg Conservatory. This colourful show features two compositions from the orchestra’s home country. Shostakovich’s Symphony No. 9 was first performed in Leningrad (formerly and currently known as Saint Petersburg) just after the end of World War Two, yet it is one of the Russian composer’s most upbeat symphonies, featuring Haydn-like humour and a neoclassical lightness of tone. “The performers will love it, the critics will damn it,” said Shostakovich, and he was absolutely right. The authorities reproached Shostakovich for being insensitive to the serious problems of the era, and the symphony was placed on the list of banned works. Its performance would only be permitted again in 1955, two years after the death of Stalin. Edvard Grieg’s Piano Concerto in A minor is a superb example of the blending of national traditions, European musical heritage and original thought. The final movement features a symphonic interpretation of the halling, a Norwegian folk dance, and sounds in certain sections which imitate a Norwegian folk fiddle. The soloist, Lilya Zilberstein following her studies at Gnessin Russian Academy of Music and being inhabitant in Germany from 1990, she made there her debut with the Berlin Philharmonic, conducted by Claudio Abbado. Since then, she has regularly performed with a range of well-known conductors and musicians. Polanaise is the prelude to the third act from Tchaikovsky’s opera Eugene Onegin, which premiered in 1879. The Polonaise, which sets the mood for a ball organised by a rich Saint Petersburg aristocrat, has become a popular orchestral piece in its own right. The concert concludes with Beethoven’s Symphony No. 5. This revolutionary, innovative masterpiece is perhaps the most played piece in the history of symphonic music. The four main themes of the composition, represented by four different sounds, feature in each of the four movements. The leading emotional arc of the piece, which ranges from tragedy to victorious splendour, can be interpreted as a musical expression of the composer’s deafness and the superhuman will to overcome.
SUMMARY
11
III. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÓRUSÜNNEP
Nemzetközi kórusgála, Händel: Messiás, A kóruszene éjszakája, Győztesek gálakoncertje
2018. május 18-21.
Hollerung Gábor Fotó © Csibi Szilvia, Müpa
Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar
2018. május 22.
Piotr Anderszewski Fotó © Saint Venant
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
Trisztán és Izolda
Rendező: Cesare Lievi Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám
2018. június 7., 13., 16.
Anja Kampe Fotó © Sasha Vasiljev
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
A bolygó hollandi
Művészeti vezető: Fischer Ádám Rendező: Kovalik Balázs Vezényel: Michael Boder
2018. június 8., 10. Ric Furman
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
Tannhäuser
Rendező: Matthias Oldag Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám
2018. június 14., 17.
Sophie Koch Fotó © Vincent Pontet
Joyce DiDonato és az Il Pomo d’Oro Zenekar
Háborúban és békében – Harmónia a zene közvetítésével 2018. június 19.
Joyce DiDonato Fotó © Brooke Shaden, dresses by Vivienne Westwood, make up my MAC
előzetes,
AJÁNLÓ
Vigye haza az élményt! Megújult ajándéktárgyaink a Vince Könyvesboltban!
mupa.hu
Stratégiai médiapartnerünk:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma
Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Jurij Gilbo Címlapfotó: Alexander von Bismarck, Elbphilharmonie A szerkesztés lezárult: 2018. április 26. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!