Müpa Műsorfüzet - Szakcsi Lakatos Béla: Bachtól a bluesig (2017. december 10.) by Müpa Budapest

Szakcsi Lakatos Béla: Bachtól a bluesig 2017. december 10. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

Minden napra új élmény! Ajándékozzon karácsonyra Müpa-utalványt!

A Müpa saját rendezésű előadásaira elköltött minden 10 ezer forint után 1000 forint értékű ajándékutalványt adunk! Az ajánlat 2017. december 23-áig érvényes.

mupa.hu

10 December 2017 Béla Bartók National Concert Hall

2017. december 10. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Béla Szakcsi Lakatos: Szakcsi Lakatos Béla: From Bach to the Blues Bachtól a bluesig Featuring: Róbert Szakcsi Lakatos – piano, Gábor Presser – piano, voices, Mariann Falusi – voices, Kelemen Quartet, Budapest Strings J. S. Bach: Concerto for two pianos in C minor, BWV 1060 Bartók: String Quartet No. 2, op. 17, Sz. 67, BB 75 – with improvisations Improvisations by Gábor Presser and Béla Szakcsi Lakatos

The English summary is on page 13.

Közreműködik: Szakcsi Lakatos Róbert – zongora, Presser Gábor – zongora, ének, Falusi Mariann – ének, Kelemen Kvartett, Budapesti Vonósok J. S. Bach: c-moll versenymű két zongorára, BWV 1060 Bartók: II. vonósnégyes, op. 17, Sz 67, BB 75 – improvizációkkal Presser Gábor és Szakcsi Lakatos Béla improvizációi

A jazz és a klasszikus zene viszonyának kérdését, vagyis a lehetséges kapcsolódási pontok feltárását, illetve a két zenei szféra egymásra hatásának bizonyítását a jazz műfajával foglalkozó szakemberek a kezdetek óta egyik legfontosabb feladatuknak tekintették. A 20. századi zene története bővelkedik az olyan művészekben, művekben és eseményekben, akik, illetve amelyek az ilyen összevetések alapjául szolgálhattak és szolgálhatnak ma is. A példák sora a népszerű klasszikusok, például Beethoven, Liszt és Chopin zongoradarabjainak kávéházi feldolgozásaitól Gershwin munkásságán, illetve a Bartók és Stravinsky műveibe beépülő jazzes elemeken át a tizenkét fokú és szeriális zene vívmányait (is) hasznosító modern jazzkompozíciókig és jazzmuzsikusok által írott szimfóniákig, operákig terjed. E példák felkutatása és az említett feladat elvégzése ugyanakkor szinte sohasem öncélúan, a jazzről való ismeretek bővítése céljából történt: a tét sokkal inkább magának a jazz fogalmának és zenei státusának a tisztázása volt. Ez különösen azok után tűnt lényegesnek, hogy a múlt század negyvenes és ötvenes éveinek fordulójától kezdve – vagyis a swing és a jazzes tánczene egyeduralmát fellazító bebop megjelenésével, valamint a kulturális hidegháború ezzel egy időben bekövetkező elmélyülésével mind Nyugaton, mind pedig Keleten, azaz a Szovjetunióban és csatlós államaiban – megváltozott a jazz művészeti és társadalmi funkciója. Bármennyire előtérbe került is azonban az utóbbi néhány évtizedben a jazz eredetéről és más zenei jelenségekhez – a populáris zenéhez, a népzenéhez és a nem improvizált zenéhez – fűződő kapcsolatáról alkotott vélemények politikai és ideológiai meghatározottságának problémája, azt senki sem vitatja, hogy határlétével, valamint azon törekvésével, hogy szórakoztatóipari termékből autonóm művészi formává fejlődjön, a jazz az említett időszakban „ki is provokálta” a hovatartozásáról folytatott örökös vitákat. Ma már a kutatók jelentős része egyetért abban, hogy a jazz „nagykorúvá válása” és széles körű emancipációja csak úgy mehetett végbe, hogy valamennyire eltávolodott a populáris kultúrától és a magaskultúrához közelített. Mindez – az 1960-as évektől a világon szinte mindenütt – a „komoly” zene előadói és befogadói gyakorlatának mind erőteljesebb elsajátítását, az intézményesülést és a professzionális képzés megkerülhetetlenségét jelentette. A free jazz és az új-amatőrizmus megjelenése persze később ismét új színt és új kihívásokat hozott a jazzéletbe, de a jazz mainstreamjét Amerikától Magyarországig többnyire olyan konzervatóriumot, sőt főiskolát, egyetemet végzett, professzionális zenészek adják, akik hangszeres technikájukat és zeneelméleti felkészültségüket tekintve a komolyzenészekével egyenértékű tudással rendelkeznek. Ez a szigorú hierarchia alapján felépülő, meglehetősen zárt zenésztársadalom, amelyben mindmáig

nagy szerepe van a „leszármazási” ágaknak és a közösen megállapított referenciális pontoknak, rendre hangsúlyozza és ki is fejezi a nyugati klasszikus zenei tradícióhoz való kötődését, a „nagy zene” iránti rajongását. Az átmenet időszakában, akkor tehát, amikor még az önálló műfajként való elismerésért, más országokban pedig politikai legalizálásáért küzdött, a jazznek ugyanakkor nagyon is szüksége volt a hagyományos műzene világából érkező tekintélyek, zeneszerzők, zenetudósok, kritikusok, előadók támogatására, akik érdeklődéssel és nem elutasítással fordultak felé (és a populáris zene jelenségei felé), s akiknek sokszor az életműve is a zenei szférák közötti átjárhatóságot példázta. Az ilyen támogatók közé tartozott a 20. század egyik legjelentősebb univerzális muzsikusa, a zeneszerző, karmester, zongorista és zenei „nevelő” Leonard Bernstein (1918–1990) is, akinek munkássága fiatal korától kezdve összeforrott a jazz műfajával. Talán kevesen tudják, hogy a West Side Story című musical szerzője, akinek más kompozíciói is erőteljes jazzhatásokat mutattak, már diákévei alatt jazztriót alapított, s később, befutott művészként is előszeretettel játszott együtt népszerű jazz-zenészekkel, illetve rendszeresen vezényelt olyan nagyzenekari műveket, amelyekben egy jazz-szólista játszotta a főszerepet. Éppen ezért volt nagy jelentősége annak a lemezen is megörökített előadásnak, amelyet a New York-i Filharmonikusok vezető karmestereként a klasszikus zenei élet egyik prominensének számító Bernstein What is Jazz? (Mi a jazz?) címmel tartott 1956-ban. A többek közt Louis Armstrong-, Bessie Smith- és Miles Davis-példákkal fűszerezett előadásban Bernstein nem csak amellett állt ki határozottan, hogy a jazzt művészetnek kell tekinteni. Arra is rámutatott, hogy bár a jazz ízig-vérig 20. századi műfaj, sok szempontból egy letűnt (és újra feltámasztani vágyott) kor zenei ideálját követi. Egy olyan korét, amely még nem egyszeri, minden paraméterében rögzített, megmásíthatatlan műalkotásokkal számolt, hanem lehetővé tette e paraméterek dinamizálását, nem vetette el az átvétel és az újrahasznosítás gondolatát, és a zenét nem kottában rögzített írásműnek, hanem elsősorban eseménynek tekintette, nem választva szét élesen a zeneszerzői és az előadói tevékenységet. Bernstein itt kimondva-kimondatlanul a barokk és a kora klasszikus zenei gyakorlattal vont párhuzamot, s a jazzre elsősorban mint játékmódra, a zenei kifejezés újszerű formájára tekintett, abban látva értékét, hogy a régebbi korok zenei sajátosságait (beleértve a jazz korábbi formai-stiláris jegyeit is) egy újszerű hangzásvilágban tudja egyesíteni.

SZAKCSI LAKATOS BÉLA: BACHTÓL A BLUESIG

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

Nagyon hasonló elveket vall a jazz jelentőségéről és szerepéről – a máskülönben Bernsteint első számú zenei és művészi példaképének tekintő – Szakcsi Lakatos Béla (*1943) is, aki Az évad művésze cím idei birtokosaként 2017 utolsó hónapjaiban két alkalommal is fellép a Müpában. A fúziós zenei kísérletek egyik hazai úttörőjeként számon tartott Szakcsi meggyőződéssel vallja, hogy a zene általa megkülönböztetett négy típusa, a klasszikus zene, a népzene, a popzene és a jazz közül az utóbbi képes leginkább arra, hogy közös nyelvet hozzon létre, és az improvizáción keresztül felhasználja a többi típus elemeit. Szakcsi már a kezdetektől fogva tudatosan az imént megfogalmazottak gyakorlati megvalósítására törekszik. Pályáját ennek megfelelően a sokoldalúság és a széles körű zenei tájékozódás jellemzi. Első komoly sikereit többek közt egy hagyományos jazzformációval, az 1970-ben a Montreux-i Jazzfesztiválon díjat nyerő, Pege Aladár vezette kvartettben, illetve saját zenekarával, a Rákfogóval érte el, amely a jazz és rockzene határán egyensúlyozott, olyan zenészek közreműködésével, mint a magyar progresszív rock legnagyobb hatású együtteséből, a Syriusból érkező Orszáczky Miklós és Ráduly Mihály. Alig egy évvel a Rákfogó (első) feloszlását követően, 1975-ben pedig már Szakcsi roma folklórból merítő musicaljének, a Piros karavánnak tapsolt a Fővárosi Operettszínház közönsége. A zongorista-zeneszerző a későbbiekben is tett kisebb-nagyobb kirándulásokat a rock, a cigány zene és a színpadi zene világába – elég, ha csak a cigány jazz stílusteremtő lemezeként emlegetett, Na Dara! című albumára, a Rock Színház által bemutatott A bestia című rockoperájára vagy Cristoforo című balettjére gondolunk. Zenéjének és előadó-művészetének mindazonáltal elsősorban a klasszikus zene világában való jártassága kölcsönöz műfajokon átívelő, univerzális jelleget. Talán nem véletlen, hogy a már említett Bernstein mellett Keith Jarrett az a művész, akinek életművét Szakcsi sok szempontból példaértékűnek és követendőnek tartja. Jarrett többek közt Bartók, Sosztakovics, Stravinsky és Bach darabjait is előadta és lemezre vette, legendás hírű, élőben rögzített Kölni koncertje (The Köln Concert) pedig az egyik legeklatánsabb példája annak, miként képes egy műfaji határokat nem ismerő zenész a klasszikus zenében megismert harmóniai és dallamvázakat a jazz (elsősorban ritmikai) eszközkészletével újszerűen interpretálni. Szakcsi előszeretettel tart repertoárján klasszikus zenei kompozíciókat, például Mozart D-dúr zongoraversenyét (K. 537), amelyet már több ízben eljátszott – a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Kolozsvári Szimfonikusokkal és a Győri Filharmonikusokkal is –, sőt a nagy technikai felkészültséget igénylő darab egyes részeibe saját improvizációit is beépítette. Nemcsak a Mozart-zongoraverseny előadásának alkalmával dolgozott együtt

SZAKCSI LAKATOS BÉLA: BACHTÓL A BLUESIG

azonban szimfonikus zenekarokkal, hanem saját kamara- és nagyzenekarra hangszerelt kompozícióinak megszólaltatásakor is. Emlékezetes például Vukán Györggyel közös estje a Müpában, amelyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar kísért, vagy a Pécsett tartott koncert, amelyen a Pannon Filharmonikusokkal közösen B-A-C-H című művét adta elő. Mindeközben pedig zeneszerzőként, saját bevallása szerint, intenzíven érdeklődik a 20. századi és a kortárs zene legújabb eredményei iránt. Most készülő misztériumjátékához például éppen Stravinsky neoklasszikus és kései műveinek partitúráit tanulmányozza behatóan, de Schönberg és Webern, s mindenekelőtt az új zene legfontosabb magyar képviselői, Bartók, Ligeti és Kurtág technikájával, kompozíciós eljárásaival is foglalkozik. A Müpában 2017. október 1-jén és december 10-én, a két Szakcsi-koncerten átfogó képet kaphatunk a magyar jazz (sőt az egész magyar zenei élet) egyik legsokoldalúbb egyéniségének zenei világáról. A koncerteken az idén hetvennégy esztendős, Kossuth-díjas művésszel olyan – a legkülönbözőbb műfajokból érkező – vendégelőadók, barátok és családtagok lépnek fel, akik ezer szállal kötődnek a zongoristazeneszerző immáron öt évtizedes zenei karrierjéhez. A 2017. december 10-ei, Bachtól a bluesig címet viselő koncert során, mint azt a cím és a műsor is sugallja, a főszereplő művészete legfontosabb sarokpontjainak megmutatására készül. A klasszikus versenymű értő tolmácsolójától a rögtönzés virtuóz mesteréig Szakcsit ezen a koncerten a legkülönbözőbb szerepekben hallhatjuk. A szerepek és műsorszámok karneváli sokfélesége mögött azonban mindig ugyanaz a már említett, hosszú évtizedek során kiérlelt gondolat húzódik meg, mely szerint a jazzben a hagyományos, zárt műfogalommal szembeni szembeszegülés, illetve a zeneszerzői és előadói szerepek közötti hierarchikus viszony feloldása jelenti a legfontosabb lépést a kötöttségek nélküli, szabad zenélés felé. A koncerten elsőként Szakcsi Lakatos Béla és fia, Szakcsi Lakatos Róbert Johann Sebastian Bach BWV 1060-as, két csembalóra írott c-moll versenyművét játssza zongorán, a kottában leírtakhoz hű előadásban. Aligha tekinthető a véletlen művének ugyanakkor, hogy Szakcsiék választása egy olyan darabra esett, amely alkalmas a jazzben feltámasztani kívánt, 19. század előtti dinamikus műfogalom demonstrálására. A hagyományos gyors-lassú-gyors tételrendet követő c-moll versenymű ugyanis maga sem „eredeti” mű, hanem átirat: a feltételezések szerint Bach 1730 környékén azonos hangnemű hegedű–oboa kettősversenyét dolgozta át kétcsembalós formára.

Az átdolgozások gyakorlata egyáltalán nem volt idegen a barokktól és magától Bachtól, aki eleinte nem is saját kompozícióit, hanem Vivaldi műveit, főként hegedűversenyeit használta újabb orgona- és csembalódarabok alapjaiként. A későbbiekben is merített a velencei mester művészetéből, de természetesen nemcsak utánozta Vivaldi stílusát, hanem egyértelműen tovább is fejlesztette azt, mégpedig elsősorban úgy, hogy a különböző formarészek közötti kapcsolatot szorosabbra fűzte, valamint a szólista és a zenekar viszonyát is árnyaltabbá tette. E lépéseivel Bach általa kedvelt más műfajokkal, például kantátákkal és zenekari szvitekkel is „kompatibilissé” tette a versenyműveket. Ugyanilyen bátran hozzányúlt saját darabjaihoz is, és idézett saját magától, ha az alkalom úgy követelte. Így keze között a művek folyton alakuló, formálódó, az élő zenélés alkalmával újjászülető alkotásokká váltak. A műsor második részében egy izgalmas, ámbár 2013-ban a Kaposfeszten egyszer már kipróbált kísérletet hallhatunk, amelyben Magyarország egyik vezető kvartettje, a Kelemen Kvartett is közreműködik: Szakcsi Bartók Béla II. vonósnégyesének egyes részleteire épít improvizációkat. Bartók e meglehetősen tragikus hangvételű műve, amely az első világháború árnyékában, 1915 és 1917 között született, a koncentráció és a drámaiság tekintetében új szintet képvisel a zeneszerző műveihez képest. Bár a komponista a darabot három tételre, Moderato – Allegro molto capriccioso – Lento tagolja, a mű az első pillanattól, szinte megszakítás nélkül sodor a végkifejlet felé, s a záró Lento baljós atmoszférája mintha csírájában már a nyitótételben jelen lenne. Ahogy Bartók barátja és pályatársa, Kodály Zoltán oly találóan megfogalmazta: „Az egymást követő tételek nem különböző hangulatok képét adják, hanem egységes lelki-folyamatnak, fejlődésnek folytatólagos rajzát, az egész mű, bár zeneileg tökéletesen megformált, az élmény közvetlenségével hat”. A II. vonósnégyes zenei gazdagságát mutatja, hogy benne éppolyan jól megférnek egymás mellett az arab népzenéből átemelt, monoton lüktető dobritmusok, a késő romantika és (a darabbal csaknem egy időben született) A fából faragott királyfi világát idéző, hullámzó dallamvonalak, valamint – az utolsó tételben – a panaszos magyar siratóének. Szakcsi és Kelemenék közös döntése értelmében a zongorista improvizációi mintegy körbeölelik majd a kvartett által megszólaltatott, eredeti műalkotást. Rendhagyó módon tehát előbb az első és második tétel Szakcsi által „újraírt” változatai hangzanak el, majd miután a Kelemen Kvartett végigjátszotta az éppen száz esztendeje befejezett darabot, Szakcsi ismét a zongorához ül, és a mű harmadik tételére improvizál.

SZAKCSI LAKATOS BÉLA: BACHTÓL A BLUESIG

Az est befejező részében aztán, Presser Gábor és a néhány szám erejéig bekapcsolódó Falusi Mariann színpadra lépésével a Szakcsi-univerzum egy újabb dimenziója nyílik meg a hallgatók előtt. Ez a műsorszám egyfajta „visszahívásnak” is tekinthető, hiszen tavaly Pannonhalmán Presser és Szakcsi már játszott együtt kétzongorás koncerten. Az egymással hosszú ideje jó barátságot ápoló két művész pályája, bár látszólag eltérő utakon jártak és járnak, számos ponton találkozik. Hogy csak néhány ilyen pontot említsünk: mindketten a Bartók Béla Konzervatórium diákjai voltak, ők az újabb idők első igazán sikeres magyar musicaljeinek (Képzelt riport egy amerikai popfesztálról, 1973, Piros karaván, 1975) a szerzői, ráadásul első Hammond-orgonáját Presser a hatvanas évek végén éppen Szakcsitól vásárolta, aki aztán az elektromos zongorák őseként számon tartott Fender Rhodesszal is elsőként kísérletezett Magyarországon. Egymásról is úgy tartják: lényegtelen, hogy más műfajokban teljesedtek ki, a kreativitás, a nyitottság és a kísérletező kedv okán mindig is hasonló szellemiségűek maradnak, akik nemcsak magánemberként, de alkotóként és előadóként is párbeszédre sarkallják a másikat. „Beszélgetésükbe” most mi, a közönség, is belehallgathatunk. Írta: Ignácz Ádám

Fotó © Raffay Zsófia

Szakcsi Lakatos Róbert zenei pályája is a családi hagyományokba illeszkedik. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után a svájci Bázelben tanult tovább, s egy Bach-verseny megnyerésével ott érte el első egyéni sikerét is, amelyet 2001-ben a Montreux-i Jazzfesztivál díja követett, szólózongora kategóriában. Szakcsi Lakatos Róbert előszeretettel nyit a modern zenei stílusok irányába is. Ennek legékesebb példája az Off Course zenekar, amelyben az elektronikus zenei körökben is hírnevet szerző francia jazztrombitással, Erik Truffazzal játszik együtt. Presser Gábor a magyar populáris zene elmúlt évtizedeinek talán legmeghatározóbb alakja. Az Omega és a Locomotiv GT billentyűseként robbant be a köztudatba, majd Zorán, Katona Klári Kovács Kati, Demjén Ferenc és mások dalai, számtalan film- és színpadi zene szerzőjeként, illetve a Vígszínház zenei vezetőjeként vált a hazai zenei élet megkerülhetetlen szereplőjévé. 2008-ban az ő kezdeményezésére jött létre a Magyar Dal Napja. Munkásságát Kossuth- és Erkel-díjjal ismerték el.

Fotó © Vető Gábor

Falusi Mariann a PA-DÖ-DÖ együttes énekeseként tett szert országos ismertségre. A zeneművészeti szakközépiskola és főiskola egykori hallgatóját a Lang Györgyivel alkotott duó elsősorban a popzenei színtér közelében tartotta, noha Falusi 1983-ban még jazzénekesként lett az országos Ki mit tud? győztese. Az utóbbi években egyre gyakrabban lép fel neves hazai jazzmuzsikusokkal. Számos (zenés) színdarabban is játszott. Fotó © IAM / Horváth Judit

SZAKCSI LAKATOS BÉLA: BACHTÓL A BLUESIG

A Kelemen Kvartett (Kelemen Barnabás – hegedű/brácsa, Kokas Katalin – hegedű/ brácsa, Homoki Gábor – hegedű/brácsa, Fenyő László – cselló) 2010-ben alapult. Az együttesben eredetileg Kokas Dóra csellózott, helyét az utóbbi időben vette át Fenyő László. A nemzetközileg is egyre ismertebb, többszörös díjnyertes kvartett egyik különlegessége, hogy a hegedűsök mindegyike brácsázik, és fordítva: Kelemen, Kokas és Homoki mindkét hangszernek kitűnő ismerője. 2011 óta rendszeresen turnéznak Európában, s több ízben Fotó © Böröcz Balázs, Pilvax Stúdió az Egyesült Államokba, Kínába és Ausztráliába is eljutottak. Több ősbemutatón is közreműködtek, többek között Steve Reich és Kurtág György egy-egy darabjának első előadása fűződik nevükhöz. A Budapesti Vonósok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola végzős hallgatóiból alakult 1977-ben. 1982-ben elnyerték a Belgrádi Nemzetközi Kamaraverseny díját; 1995 óta évente megrendezik a Nemzetközi Haydn Fesztivált Fertőd-Eszterházán. A kamarazenekar a világ élvonalbeli együttesei közé tartozik, a nemzetközi zenei élet kiemelkedő művészeivel koncertezik világszerte, s rangos fesztiváloknak is gyakori vendége. Koncertjeiket a világ számos rádióés tévétársasága közvetíti, illetve rögzíti, s több kiadó számára is készítenek lemezfelvételeket. Munkásságukat többek közt Bartók–Pásztory-díjjal ismerték el. Az együttes művészeti vezetője Botvay Károly csellóművész, koncertmestere 2012 óta Pilz János.

Summary Béla Szakcsi Lakatos, the Müpa Budapest Artist of the Season for 2017/2018, considered one of Hungary’s leading pioneers of experimental fusion, is of the conviction that of the four types of music he identifies – classical, folk, pop and jazz – it is the latter that is best equipped to provide a common language. It is for this reason that he draws on elements of the other genres through his improvisations. From the very beginning, Szakcsi has consciously attempted to put this principle into practice and his career is characterized by versatility and a broad range of musical influences. At Müpa Budapest’s two Szakcsi concerts, we will take a comprehensive look into the world of one of the most colourful personalities in Hungarian jazz, and in all of Hungarian musical life. Guest performers from multiple genres, as well as friends and family connected by a thousand strands to the pianist-composer’s career of five decades, will join the 74-year-old Kossuth-Prize winning artist on the stage. The New Currents programme for International Music Day, held on 1 October 2017, primarily magnifies the section of his oeuvre that, in the context of Szakcsi’s musical spectrum, can best be described as “middle of the road”: with his two pianist sons, Béla Szakcsi Lakatos Jr. and Róbert Szakcsi Lakatos, he will play mostly his own, more traditional-sounding compositions alongside jazz standards. On 10 December 2017, the concert entitled From Bach to the Blues will, as the title and programme suggest, demonstrate the most important cornerstones of Béla Szakcsi Lakatos’ work. On this evening, we will see and listen to Szakcsi in his many differing roles – from an interpreter of classical concertos to the virtuoso master of improvisation. Szakcsi’s idea that the most important steps toward playing music freely and without restraint are opposition to traditional closed-concepts in jazz and dissolution of the hierarchichal relationships between composers and performers has matured over the decades and is always present behind the carnival diversity of his roles and performances.

SUMMARY

KODÁLY-ÜNNEPI HÉTVÉGE KLASSZ a pARTon! –

Kodály Zoltánnal és a Cimborákkal – Vidróczki és Háry János

2017. december 16. Szirtes Edina Mókus

KODÁLY-ÜNNEPI HÉTVÉGE

Borbély Mihály Polygon és Dan Berglund

2017. december 17.

Borbély Mihály

Rufus Wainwright

2017. december 21.

Amerikából jöttem családi jazz-színház Kálloy Molnár Péterrel és a Modern Art Orchestrával

2017. december 23. Kultúr Kültér Sátor Modern Art Orchestra

Losers Cirque Company: Összeomlás

2017. december 25., 26. Kultúr Kültér Sátor

fauna Circus: FAUNA

2017. december 29., 30. Kultúr Kültér Sátor

előzetes,

AJÁNLÓ

Stratégiai médiapartnereink:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Szakcsi Lakatos Béla Címlapfotó: Csibi Szilvia, Müpa A szerkesztés lezárult: 2017. december 4. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!