A Halhatatlanról írták: „Katsu magával ragadó regénye egyszerûen letehetetlen.” Booklist „Alkímia és szerelem robbanékony elegyet alkot Katsu sodró lendületû elsô regényében, ahol a történet hol a múltba repít minket, hol pedig vissza a jelenbe.” Publishers Weekly „A Halhatatlan ijesztôen lebilincselô történet a legemberibb szörnyetegekrôl: a vágyról és a megszállottságról. Hátborzongató és letehetetlen.” Keith Donohue, a The Stolen Child szerzôje „Alma Katsu regénye a halhatatlan szerelemrôl és az örök megszállottságról az elsô oldaltól levett a lábamról. Elegáns prózájával, izgalmas történetével és a lapjait benépesítô szereplôkkel a Halhatatlan lebilincselô és gyönyörû olvasmány. Ôrült, érzéki, letaglózó szerelmi történet, amit csak ajánlani tudok. Ezt mindenkinek át kell élnie!” Kresley Cole, New York Times sikerlistás szerzô „Alma Katsu elsô regénye varázslatos utazásra viszi az olvasót az idôben. Az elátkozott szerelem, árulás és megváltás érzéki regénye különleges és addiktív ínyencség. Az elsô oldaltól kezdve élvezetes olvasmány.” Danielle Trussoni, az Angelology – Az átok sikerszerzôje „A Halhatatlan szexi és sötét romantikus regény. Alma Katsu története az örök életrôl és viszonzatlan szerelemrôl több száz évet ölel át, de soha nem kalandozik el a fô kérdéstôl: Milyen árat vagyunk hajlandóak fizetni azért, hogy teljes egészében birtokolhassunk valakit?” Alexi Zentner, a Touch szerzôje „Évszázadokon átívelô epikus történet, amit képtelenség letenni. Csodálatos regény.” Scott Westerfeld, a Csúfok szerzôje „Alma Katsu hihetetlenül addiktív regénye az örök szerelemrôl egyszerre brutális, szívbe markoló és megindító. A Halhatatlan sötét, részletgazdag és elképesztôen jó olvasmány.” Meg Waite Clayton, a The Wednesday Sisters szerzôje „Hatalmas könyv! És a hatalmas alatt azt értem, hogy minden képzeletet felülmúlóan hatalmas. Mint A skarlát betût olvasni betépve egy hullámvasúton. Elbûvölô, merész, húsba vágó és szívfacsaró. Alma Katsu regényének gazdag történelmi háttere elôtt az örök szerelemrôl mesél, paranormális lényekrôl és annak a fájdalomnak a mélységérôl, amit a halhatatlanok szíve érez.” Jamie Ford, a Hotel az Édes és Keserû út sarkán szerzôje „Megújítja a mûfajt… és megint hihetetlenül intimmé varázsolja.” Locus Magazine
A szerzô eddig megjelent mûve az Agave Könyvek gondozásában:
Halhatatlan
Alma Katsu: The Reckoning Alma Katsu © 2012 Hungarian translation © Lakatos Anna, 2013
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alma Katsu: The Reckoning Gallery Books, A Division of Simon & Schuster, 2012
Fordította: Lakatos Anna
ISBN: 978 61 5527 238 7 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2013-ban – Felelôs vezetô: Pogány László igazgató
Mûfaj: romantikus thriller
Anyámnak, valamint testvéreimnek: Lindának, Dianának és Johnnak
– Mindig is értékes maradsz számomra, Szörnyeteg. Valóban a barátom vagy. De nem hiszem, hogy bármikor is képes volnék feleségül menni hozzád. – Te vagy az egyetlen örömem – válaszolta a Szörnyeteg. – Nélküled meghalok. Legalább azt ígérd meg, hogy sohasem fogsz elmenni! A Szépség és a Szörnyeteg Madame Leprince de Beaumont
I. rĂŠsz
Egy London
A Viktória és Albert Múzeum közelébe értünk, amikor észrevettük a kapuján kitóduló, majd a Cromwell Streeten szétszéledő, a taxinkat az út közepén megállító tömeget. A sofőr a vállát rándítva fordult hátra felénk, mintha azt mondaná: nem mehetünk tovább. A halrajhoz hasonló, több száz ember alkotta színes, mozgó áradat a boltíves bejárat irányába zúdult. Mindenki azért jött, hogy megnézze a kiállításomat. Egy pillanatig sem tudtam tovább várni. Kiszálltam a kocsiból, és azonnal megakadt a szemem a fejünk fölött kifeszített plakáton. A tizenkilencedik század elveszett kincsei – hirdette a vibráló narancssárga háttérre festett rikító fekete felirat. A szöveg alatti kép nyitott női legyezőt ábrázolt, halcsontból készült bordái között fehér szatén feszült, bojtos végű ezüstzsinórja úgy kunkorodott fölfelé, mint a tigris farka. A legyező színére festett liliomoknál és aranyszínű rózsáknál is értékesebbek voltak a hátoldalára kézírással odavetett szavak: A férfi éltét nem szerelme tészi, A nő világa szerelembül áll. 1 Byron 1 Lord Byron (1788–1824), Don Juan, 1. ének 194, fordította: Ábrányi Emil. 13
Alma Katsu
A múzeum a gyűjtemény fő ékességéül választotta ezt a meglehetősen kicsi, magánjellegű tárgyat: ezt mutatta be a plakátján meg a reklámokban, mellőzve a kézművesmesterek és a művészek munkáit, valamint az Ezüstút ritka néprajzi régiségeit. Élénken magam elé képzeltem a múzeumi dolgozók izgatottságát, amikor fölfedezték George Gordon Noel, Lord Byron szavait és kézjegyét a homályos eredetű kis legyező hátoldalán. A legyező becses tulajdonom volt, soha nem gondoltam, hogy megválnék tőle. Amikor megtöltöttük a dobozokat, hogy névtelenül elküldjük őket a V&A részére (az ügyvédem intézte a szállítást, nehogy a feladó révén a nyomomra jussanak), félretoltam, hogy visszategyem helyére a kandallópárkányon. Luke azonban becsomagolta, mert az hitte, egy darab csupán az eltakarítandó emlékek poros halmaiból. Vissza akartam szerezni, de elkéstem: semmiképpen sem kérhettük el a múzeumtól anélkül, hogy utat ne nyitnánk a kérdéseknek. A legyező egyike volt annak a néhány ajándéknak, amelyet Jonathan, életem szerelme valaha adott nekem. Miután elmenekültünk Bostonból, Pisában kötöttünk ki. Abban az évben nagyon forró volt a nyár, és Jonathan azért vette meg nekem a legyezőt, hogy legyen mivel hűteni magam; unta hallgatni a panaszkodásomat a fogadókban lévő levegőtlen szobákban uralkodó forróságról. Rendkívül díszes darab volt, hivatalos alkalmakhoz illett, nem pedig a kimondottan szerény körülményeimhez. Jonathannak azonban fogalma sem volt a női divatról, és abban sem volt járatos, hogyan kell udvarolni: mindig ő volt az, aki után futottak. Ezért még nagyobb becsben tartottam az ajándékát; annak bizonyítékát láttam benne, hogy igenis szeretett, hogy igyekezett örömet szerezni nekem. Ami a legyező hátulján lévő ajánlást illeti, Byron titkos vigasz gyanánt írta nekem azért a sok alkalomért, amikor szótlanul a legyezőm mögé kellett rejtőznöm, midőn az olasz hölgyek a szemem láttára vetették rá magukat Jonathanre. De mindez 1822-ben, réges-régen történt. Jonathan immár eltávozott. Három hónapja elment. 14
Megtorlás
Még mindig a plakátot néztem, amikor Luke végzett a fizetéssel, és kiszállt a taxiból. – Indulhatunk, Lanny? – kérdezte, miközben magabiztosan a derekamra csúsztatta a karját, hogy keresztülkormányozzon a tömegen. Izgalomtól csillogott a szeme. – Elképesztő sokadalom! Ki gondolta, hogy ennyi embert érdekelnek a nappalidból származó kacatok? – csak viccelődött, hiszen pontosan tudta, miféle csodálatos dolgokat őrizgettem oly sokáig. Átbukdácsoltunk az emberek között az első kiállítótérhez, a terem visszhangzott a nézelődők zsongásától. Őszintén szólva nem lepett meg, hogy a sajtó által „titokzatos”-nak minősített kiállítás ilyen népszerű; az egész város lázban égett, amióta az újságok hírt adtak a névtelenül érkezett adományról. Nemcsak a Viktória és Albert Múzeum kapott rejtélyes ajándékokat – francia, olasz, orosz, török, egyiptomi, marokkói és kínai múzeumokhoz is érkeztek hajórakományok a rejtélyes kincsből –, de mind közül az angol intézmény kapta a legtöbb tárgyat, háromszáznál is többet. A hírcsatornák által világgá kürtölt történet akkora kíváncsiságot ébresztett, hogy a V&A igazgatói úgy döntöttek, a közönség érdeklődésének eleget téve gyorsan összeállítanak egy szerény bemutatót. Soha ki nem állított műkincsek – olvastuk a tőlünk balra lévő plakáton, miközben a hosszú sor előrekígyózott. Az állítás igaz volt: ezek a darabok raktárban felhalmozva töltötték az utolsó évszázadot. Ajándékként vagy fizetségképpen kerültek a tulajdonomba, de a különösen csábítókat, amelyeknek nem tudtam ellenállni, egyszerűen loptam. A teljes kiürítés valójában Luke-nak volt köszönhető. Rajta keresztül más szemmel láttam a házamat, és megértettem, hogy az előző életeimből származó emléktárgyak temetőjévé vált: a szobákat zsúfolásig megtöltötték a holmik, amelyeket képtelen voltam elengedni. Ostoba szenvedéllyel gyűjtöttem a tárgyakat, és ragaszkodtam hozzájuk: azzal magyaráztam mindezt, hogy a gyűjtők már csak ilyenek. Most már látom, azért hazudtam magamnak, hogy kerüljem az igazságot, vagyis azt, hogy ezzel 15
Alma Katsu
az őrült gyűjtögetéssel az egyetlen dolgot akartam pótolni, amelyet nem szerezhettem meg: Jonathant. Befordultunk a sarkon a kiállítóterembe, ahol az első kiállítási tárgy a legyező volt: magányosan állt egy posztamensre tett dobozban. Szinte ragyogott, szellemként fénylett a rávetülő erős reflektorfényben. Emberek zsúfolódtak a posztamens köré, finoman lökdöstek, miközben a számomra egykor oly megszokott tárgyat bámultam. – Valóban Lord Byron írta rá? – kérdezte Luke, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy a körülöttünk állók nem ismerik a titkomat. Felhúztam a szemöldökömet. – Úgy néz ki. Legalábbis ezt állítja a felirat. A galériában csoszogó, tolongó emberek csapdájában arra kényszerültem, hogy mindegyik darabbal eltöltsek egy-egy hosszú, csöndes pillanatot. Úgy éreztem, mintha a tárgyak a szememre vetették volna, hogy felszámoltam a magánéletünket, és kihajítottam őket a világba. Azon néhány láttán, amelyek a leginkább a szívemhez nőttek, még bűntudatot is éreztem, amiért így elengedtem őket. Mindazonáltal leginkább riadalom kerített hatalmába attól, hogy közszemlére téve láttam az életemet – a teljes egészében titokban élt életemet. Mintha a tárgyak figyelmeztettek volna: Semmi jó nem származhat ebből az árulásból. Első volt az urna, amelyben esernyőket tartottam a párizsi házam előcsarnokában, Savva barátom nyerte kártyán pár angol kutatótól, és kiderült róla, hogy ásatásról lopott egyiptomi temetkezési hamvveder. A következő a harmadik emeleti lépcsőfordulóban elhelyezett empire szék volt: kis helsinki lakásból származott, ahol rövid ideig egy angol tábornok kitartottja voltam. Az egyes darabokra meredve fölidéztem az eredetüket – gazdag életem emlékeinek boldoggá kellett volna tenniük, de nem ez történt. Szüntelenül Jonathanre gondoltam. Mintha ott lett volna mellettem, nem pedig érzéketlenül és hidegen eltemetve egy távoli temető jelöletlen sírjában.
16
Megtorlás
Előfordult már, hogy Jonathan hiányzott az életemből, de ezúttal más volt a helyzet, és ezt minden porcikámban éreztem. Azelőtt tudtam, hogy létezik valahol a világban, él, csak maga választotta, jogosnak érzett fájdalmas okokból boldogabb nélkülem. Ezúttal tartós volt a távolléte. Egész életemben, mind a kétszázhúsz-egynéhány évében szerettem Jonathant. És éppen ismerkedni kezdtem a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy soha többé nem látom. Amikor a végén Jonathan röviden visszatért hozzám, megértettem, hogy általam soha nem sejtett módon megváltozott. Már nem az az önmagába merült kamasz volt, akinek ismertem: segélytáborokba ment dolgozni, a betegek és a számkivetettek felé fordult, miközben én, ha őszinte akarok lenni, alig valamit változtam. Egy részem azt hitte, rászolgáltam a gyógyíthatatlan halhatatlanságomra, a büntetésre, amelyet az elmondhatatlanul könyörtelen férfi mért rám. Adair is látta a bennem lévő rosszat, és tudta, hogy megérdemlem a büntetést. Csak remélhettem, hogy megváltásban részesültem, amikor megkegyelmeztem Jonathannek, ahogy óhajtotta. Mindazonáltal gyanítottam, hogy bármi vonzotta is Adairt, nem hagyott el teljesen, és még mindig bennem van. Mindezt mi sem bizonyította jobban, mint a tény, hogy a kórháznál pont Luke-ra csaptam le, hogy segítsen megszökni, arra a férfira, akit mostanában taglózott le a veszteség. És persze fájt, hogy én vettem el Jonathan életét, még ha ő kérte is. Tudtam, ez a fájdalom soha nem fog elmúlni. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle a gondolatot; ennek a napnak arról kell szólnia, hogy búcsút mondjak a múltnak, és megéljem a jelent. – Jól vagy? – kérdezte hirtelen Luke. Kizökkentem a gondolataimból. – Jól. Csak… – Elfáradtál. Értem. – Megérintette az arcom; talán kipirultam. – Lehet, hogy rossz ötlet volt idejönni… Szeretnél elmenni? – Nem, még nem. – Megszorítottam a kezét. Ő is az enyémet.
17
Alma Katsu
Lassan továbbléptünk, és miközben Luke a kiállított tárgyakat vette szemügyre, oldalról figyeltem a vonásait. Úgy tűnt, a vitrinekben lévő darabokon kívül minden másról megfeledkezett. Luke nem tartotta magát jóképűnek, főleg nem a tökéletes testi adottságú Jonathanhez képest, akit saját szemével látott a hullaházban. Igyekeztem vele megértetni, hogy neki is megvan a maga varázsa. Luke meg én szép párt alkottunk, még ha korban nem is illettünk ös�sze. A kívülállók valószínűleg az apa figuráját látták benne, rám pedig az őrült leányzó szerepét osztották. Senki, aki látott minket, nem feltételezte volna az ellenkezőjét, azt, hogy hihetetlenül sok évvel idősebb voltam nála. Igazság szerint jól éreztem magam az ő korában járó férfival. Mit számít, hogy ősz hajszálak kezdenek keveredni a homokszínűekkel! A fiatalemberek fárasztóak voltak. Nem akartam elviselni a türelmetlenség, a féltékenység, a düh rohamait. Elégszer bábáskodtam fiatalemberek érésénél ahhoz, hogy tudjam, minden női irányításnak ellenállnak. Nem, jobban örültem Luke józanságának, jó ítélőképességének. Ezenkívül az adósa voltam. A szökésem támogatásával bűntársam lett, hiszen gyilkosságért kell felelnem. Alantasabb ember szándékosan kerülte volna a szembesülést a lehetetlennel, megjátszotta volna, hogy nem látja a bizonyítékot, amellyel megmutattam, hogy nem halhatok meg, gondolkodás nélkül átadott volna a seriffnek. Luke azonban kicsempészett Maine-ből, át a határon Kanadába, végül maga mögött hagyta az életét, és egész Párizsig, most pedig Londonig eljött velem. Azok után, amiket értem tett, hogy is ne szerettem volna? Nem csak a bátorsága miatt vonzódtam hozzá. Szükségem volt Luke-ra. A vigaszom és a támaszom volt; megóvott attól, hogy a tettem súlyától megsemmisülve egészen magamba forduljak. Hosszú idő óta először voltam valakivel, aki gondomat viselte, aki babusgatott és óvott. Hihetetlenül megindított, hogy a szeretete tárgya vagyok, hogy az első helyen szerepelek a gondolatai között, és hogy annyira vágyik rám, hogy hozzám sem tud 18
Megtorlás
nyúlni. Erős érintésétől biztonságban éreztem magam, és volt valami a viselkedésében – talán az orvosokra jellemző bizalom –, amitől úgy éreztem, képes vagyok boldogulni az életemmel. Nélküle talán a fájdalom szobrává dermedtem volna. Luke oldalba bökött, és egy téglavörös meg arany, zsebkendő lágyságú herekei selyemszőnyegre mutatott, amelyet egy Konstantinápolyon át vezető út során szereztem. Azt mesélték róla, csodálatos repülő szőnyeg (hagyományos török kereskedői fogás), de sohasem repült: a szépsége volt az érdeme. – Várjunk csak, nem Törökországba akartam ezt küldeni? – suttogta Luke a fülembe. – Nem, ide szántad – nyugtattam meg. Valójában mindegy volt, melyik múzeumban végzi. Csak az számított, hogy félresöpörtük a múltat, és készen állok továbblépni az életemben. Pontosan ekkor vettem észre, hogy Luke a sorban álló két kislányra pillant, a nagyobb kézben tartott két kicsi kézre, az apjuk felé fordított ragyogó arcokra mered. Luke-on reménytelen vágyódás lett úrrá. Éppoly bizonyosan hiányoztak neki a lányai, amennyire nekem hiányzott Jonathan. A volt felesége, Tricia megijedt, amikor megtudta, hogy Luke nemcsak a szökésemet segítette, hanem velem is él; feltételezte, hogy az értékítéletén kívül nagy valószínűséggel az eszét is elveszítette. Utáltam, hogy Luke miattam nem láthatja a lányait. Tricia csak sorozatos levélváltások után engedte meg neki, hogy telefonon beszéljen a gyerekekkel. – Itt! – mondtam, és az egyik hirdetés elé állítottam Luke-ot. Lefényképeztem a mobiltelefonommal. – Elküldheted a lányoknak. Kedvesen hunyorított. – Jó ötlet volna? Tricia még most is dühös, amiért szó nélkül távoztam. Azt mondja, állandóan hívogatja a seriff St. Andrew-ból, és faggatja, hallott-e rólam. Lehet, hogy kiborítja, ha nyaralni lát, miközben ő a zűrös dolgaimmal foglalkozik. 19
Alma Katsu
– Lehet. De legalább a lányok tudni fogják, hogy gondolsz rájuk: hogy mindig gondolsz rájuk. Luke bólintott, megszorította a karomat, és tovább néztük a kiállítást. Végül elegem lett a tömeg lökdösődéséből. Megrángattam Luke ingujját, és közöltem: – Ki kell innen jutnom. – Kérdés nélkül kézen fogott, és kisurrantunk a képtárból. Ideje elengedni a múltat. Fölmentünk a harmadik emeletre, és beléptünk a hosszú, sötétített terembe, amelyben 19. századi angol és amerikai festők műveit állították ki, és ahol olyan nyugodt légkör uralkodott, mintha az idő visszatartaná a lélegzetét. A különleges kiállítás megnyitása miatt a múzeum többi része kihaltabb volt a szokásosnál. Lépteink úgy hasítottak a csöndbe, és úgy visszhangoztak a teremben, mintha szellemek kopognának a falakon. Az olajfestményekkel zsúfolt falú terem mindig is hívogatott, és kivétel nélkül minden londoni utam során felkerestem. Nagyon szerettem Rossetti és Millais ragyogó képeit, pompás festményeit, amelyeket még gyönyörűbbé tett a mélabújuk. Burne-Jonesok, Blake-ek, Reynoldsok néztek le ránk a falakról. Liliomfehér nők hosszú, göndör hajjal, érzelgős, szerelemtől terhes vonású arccal, hervadt rózsacsokrot markolva, oda nem illő öltözékben, mintha klasszikus görög színdarabban szerepelnének. Azt hiszem, a modellek józansága tetszett: az érzés, hogy tudják, a szerelem elröppen, és a legjobb esetben is tökéletlen, de ettől nem kevésbé méltó a hajszolásra. Arra ítéltettek, hogy újból és újból próbálkozzanak. Talán azért vonzódtam a képtárhoz, mert oda tartoztam, üvegvitrinbe, hogy a többi, időhöz nem illő holmi között tartsanak. Különlegesség volnék, mint a gépi jövendőmondó vagy a kihalt madár, mint a furcsaságok, amelyekért úgy odavoltak a viktoriánusok, csakhogy élő műalkotás lennék, akit megszólíthatnak, akitől kérdezősködhetnek az emberek.
20
Megtorlás
Épp egy festményt szemléltem a félhomályban – ez a terem mindig sötét volt –, amikor zúgást éreztem a tarkómban. Először azt hittem, csak a nap izgalma vagy a (lehetőség szerint került) tömeg kiváltotta klausztrofóbia okozott fejfájást, esetleg az, hogy furcsa környezetben láttam viszont a holmimat… Csakhogy soha nem fájt a fejem, ahogy a megfázás vagy a csonttörés is elkerült. Gyönge zúgás kapott el a koponyám alapjánál, ahol a gerincoszloppal találkozik, de az érzés nem volt ismeretlen. Vibráló borzongások szaladtak le a hátamon, mint amikor az öreg motor beindul, amelyet hosszú szunyókálás után életre keltenek. A zümmögés több volt puszta hangnál: mintha érzelmet közvetített volna, ahogy az illatfoszlány emlékeket hordozhat. A zümmögés mindezt egyszerre jelentette. Amint észrevettem, csak erre tudtam gondolni. Csak ekkor értettem meg, hogy jel, mint az elektromos áram, amely működésbe hoz valamely gépet. Bekapcsolódtam, és kivirágzott bennem, testem valamennyi sejtjében lángra kapott a kétszáz éve cipelt rettegés. Megkíséreltem elrohanni a múlt elől, de úgy tűnt, a múlt még nem végzett velem. Luke felé fordultam, és megérintettem; a félelem apró pontokra törte a látásomat. Úgy éreztem, megdermedt a vér az ereimben. – Mi az, Lanny? – kérdezte Luke aggódó hangon. Kétségbeesetten markoltam a kabátja hajtókáját. – Adair. Kiszabadult.
21
Kettő Boston
Először zaj hallatszott a sírboltján túlról, hangosabb mindennél, amit Adair hosszú-hosszú idő alatt valaha is tapasztalt. Azután a zaj közeledtével kezdetét vette a remegés. A lába alatt úgy visszhangzott a talaj, mintha valaki nagy husánggal ütötte volna a föld kérgét. Annak idején Adair átélt lavinákat és hatalmas viharokat, villámcsapásokat, amelyektől ugyancsak megremegett a föld, bár megállás nélkül, mint most. Hallotta kénköves tüzet okádó vulkánok és taplóhoz hasonlóan gyúlékony, lángban álló falvak hangját, a földet széttépő rengésekét, amelyek óriási szakadékokat hoztak létre, és házakat nyeltek el. Talán ezúttal is földrengést él át, gondolta, a természeti erők végül meghozzák a szabadulását. A falban lévő szűk fülkében, ahová bezárták, és amelyet Adair a sírjának tekintett, a vastag kőfalakra tette a kezét, amelyek kitartóan ellenálltak… Hány éve is? Elveszítette a fonalat, az állandó sötétségben nem volt módja követni a napok múlását. Még az a próbálkozása is kudarcba fulladt, amikor elrendelte a végzetnek az átkozott fal ledöntését. Most azonban, a legnagyobb meglepetésére, engedelmeskedett az irányában oly sokáig süket sors, és az utálatos fal leomlott… Csak azért, hogy a túloldalon újabbat tárjon fel. Mielőtt Adair megsirathatta volna a balszerencséjét, borzalmas hangorkán támadt odafönt, fém őrölt követ, gerendák hasadtak meg, miközben kezdett ráomlani a mennyezet, és körülötte ledőlt a fal: kő, rönkfa, tégla, beton. Minden. 22
Megtorlás
Adair kőtörmelék, lószőrnyalábokkal összekötözött szemcsés gipszhalmok, szilánkokra hasadt lécek, darabokra tört téglák kupaca alatt tért magához. Oly fájdalmasan hasított a szemébe a napfény, hogy azonnal ismét behunyta, így zárta ki a hirtelen támadt fényességet. Amikor hozzászokott a világossághoz, fölnézett a törmelék között a ház egykori külső falára, és megpillantotta az eget, a mérhetetlen örömet okozó kék boltozatot. Az arcát érintő levegő friss, hűvös csóknak hatott. Az évszázadokig tartó nélkülözés után azonnal telítődtek az érzékei. Orrlyukában érezte a gipszpor szagát, édes levegőt ízlelt a nyelve. Mind között a napfény volt a legkáprázatosabb. Sötétségbe zártan létezett, képtelen volt mozogni, csak a talpa alatti földet és az arca előtti téglákat érzékelte… A legcsekélyebb emléktől is felidéződött minden, a megsemmisítéssel fenyegető, fullasztó sötétség és a határtalan magány. Csak óriási erőfeszítéssel sikerült távol tartania magától. Most szabad lett, újból életre kelhet. Társaságba mehet. Már előre várta a beszélgetéseket, mások hangját a fülében, a vicceket és a suttogva közölt bizalmas értesüléseket, tréfákat és a szigorú megjegyzéseket, mindent. Ismét tapintja majd egy másik ember üde, lágy, izgalomtól vagy félelemtől nyirkos bőrét. Szabadon hajszolhatja az emberi tapasztalás örömeit és különlegességeit, amelyeket jóvátehetetlenül hosszú ideig nélkülözött. Elsőként a nőt akarta – volt kénytelen – megkaparintani, aki megfosztotta mindettől. Lanore-t. Hirtelen és mindenestül a hatalmába kerítette a düh, amely végül kiszabadult az évszázadokig tartó bénultság alól. Üvölteni akarta a nő nevét, hogy igazságtételt követelve föllármázza a mennyet. Hozd elém az áruló boszorkát, gondolta, hogy elszenvedhesse a hitszegőknek fenntartott különleges büntetést. Azonnal a torka köré akarta fonni a markát, és ki akarta belőle szorítani az életet. Ez azonban lehetetlen volt: érezte, hogy a nő nincs a közelében. De eljön majd a nap, amikor megfizet az árulásáért. Az iránta támadt érzelmei miatt Adair valamennyi alattvalójánál több szabadságot adott a nőnek, az pedig kihasználta a nagylelkűségét. És még ennél is elítélendőbb, 23
Alma Katsu
hogy Jonathan érdekében árulta el, aki túlságosan önző volt ahhoz, hogy viszonozza a szerelmét. Adair őszintén szerette Lanore-t, de az ő szerelme nyilvánvalóan nem volt elég a nőnek. Ilyen súlyos baklövés miatt a halál nem tűnt indokolatlan büntetésnek, és a nő bizonyára számított is rá, amikor meghozta a döntését. De nem azonnal fog véget vetni az életének. Bár óriási elégtételhez jutna tőle, ám nem tartana sokáig. Különös kielégülést okozna neki a nő szenvedésének meghosszabbítása, ha pokollá tenné a napjait, és elég időt adna neki arra, hogy megbánja az ostoba elhatározását. Amennyire Adair ki akart kerülni a kőtörmelék alól, és maga mögött akarta hagyni a börtönét, annyira hatalmas volt a ránehezedő súly. Meg kellett várnia, hogy kiássák. A törmelék fogságában feküdt, és a kiabáló hangokat, a zajos csörömpölést hallgatta a távolból, mintha rengeteg ágyút húznának megfelelő helyre. Talán háború tört ki, és épp támadás éri Bostont. Végül egy magányos férfi csákányozni kezdte a törmeléket. Különös öltözéket viselt, szokatlan sisak borította a fejét, dísztelen, mint valami keverőtál, egyáltalán nem hasonlított a gyalogosok sisakjára. Siralmasan végtelennek tűnt az idő, mire a férfi olyan közel került, hogy Adair halkan megszólíthatta, mintha nem akarná, hogy más is meghallja. A férfi követte a hangját, míg meg nem találta a romok között, és gyorsan nekilátott a kövek eltávolításának, miközben ezt kiabálta: – Szentséges ég! Itt egy ember! Tarts ki, barátom, mindjárt elérlek! Egy percen belül kimentelek. Közel volt, csupán centiméterekre tőle, és épp a derekán lógó kis szerkezet felé nyúlt, amikor Adair kiszabadította a fél karját, és galléron ragadta a férfit. Belé kapaszkodva húzta ki magát a törmelék alól. – Jézusom, fiam, hogyan élted túl, hogy rád omlott a ház? Tonnányi súlya van! Azután a sisakos ember elhallgatott, amint végignézett Adairen. A férfinak tátva maradt a szája, a piszkos biztonsági szemüveg mögött kidülledt a szeme. Amint meglátta a megmentője öltözékét, Adair úgy vélte, bizonyára 24
Megtorlás
a ruházata miatt rökönyödött meg ennyire. Ő, Adair a port söprögette a karjáról, a mellényéről meg a hosszú hajából. – Milyen évet írunk? – tudakolta Adair érdes hangon. – Hogyhogy milyen évet írunk? Alaposan bevághattad a fejedet, ha még ezt sem tudod. – Az építőmunkás az övéről lógó telefonért nyúlt. – Ide figyelj, ülj itt le, ne mozdulj, telefonálok… Egyébként hogy kerültél ide? Egy hete lezártuk a környéket. Ki vagy, azok közé a színészek közé tartozol, akik turistákat vezetnek? Szerencse, hogy nem hoztad ide az egyik városnéző csoportodat… – Adair bő ujjú ingére mutatva a fejét csóválta. Adair keze a munkás torkára fonódott, és kitekerte a férfi nyakát, mielőtt az befejezhette volna a mondatot. Halvány bűntudatot érzett, amiért megölte a megmentőjét, de a körülmények rákényszerítették. Mivel mióta bebörtönözték, szemmel láthatóan megváltozott a divat, ezért magára öltötte a férfi nadrágját meg ingét, a saját rongyos ruháját pedig otthagyta. Befűzte a munkásról lehúzott, számára túlságosan nagy méretű bakancsot, és a környék átalakulása láttán mélységesen lesújtva, futva elhagyta a félig-meddig romba döntött házat. Az épületet óriási, fémből készült gépek vették körül, és jókora, vascsőrű keselyűkként szaggatták darabokra. Azután valamiféle sebes mozgású, lóra vagy ökörre távolról sem emlékeztető járműveket látott, amelyek az utcát rohamozták meg. Az utak és a sétányok kemény, összefüggő felületet alkottak a lába alatt. Sehol sár, sehol macskakő. És micsoda lárma! Kürtök dudáltak, emberek érthetetlenül ordibáltak, és zene szólt, holott egyetlen zenész sem látszott. Adair puszta zsivajnak érzékelte az utcák hangzavarát. Fokozódó rémülettel küszködve végül rábukkant egy üres épületre, ahol megkereste a legcsöndesebb zugot, leült a földre, hátát a falnak vetette, és behunyta a szemét. Rendeznie kellett a gondolatait, hogy eléggé megnyugodhasson, és kapcsolatot létesíthessen az elméjében fokozódó erős vággyal, a jelzéssel, amely összekapcsolja a teremtményeivel. Bebörtönzése kezdetén Adair rájött, hogy megszakadt a kegyencei és közte fennálló lelki kapcsolat; képtelen volt át25
Alma Katsu
hatolni a cellája vastag falain, hogy elérje őket. Ezt követően igyekezett nem figyelni a jelzésre, és süketté tette magát a számára. Vagy ezt csinálja, vagy megőrül a sorozatos kudarcoktól – de most édes ízként tért vissza hozzá. Adair megfeszítve dolgoztatta az elméjét, mintha ökölbe szorítaná, abban a reményben, hogy ismét életre tudja kelteni. Körülbelül egy órán át ült, a jel megragadásáért küzdött. Az alattvalóihoz fűződő kapcsolatának szálai eleinte mindössze szakadozó, érintésre pókhálóként szétfoszló sejtések voltak az elméje hátuljában. Végül a jel megszilárdult, mint a húr, elég határozottá vált ahhoz, hogy kövesse. Ezt azzal magyarázta, hogy az egyik embere a közelben van. Adair elindult a jel mentén, és kilométerekkel távolabb bekopogott egy ház ajtaján. Jude nyitott ajtót. A férfi prédikátorként járta az északkeleti puritán községeket, és olyan életstílust hirdetett, amely megijesztette, ugyanakkor izgatta is a falusiakat. Ezúttal rajta volt a megdöbbenés sora. Adair észrevette rajta, hogy először nem örül a visszatérésének, bár Jude sebtében elfogadhatóvá rendezte az arcvonásait. Félreállt, miközben Adair beviharzott a küszöbön. – Te jó isten! Te vagy az? Ma reggel először éreztem a jelenlétedet, mióta… Évezredeknek tűnik… De nem számítottam a megtiszteltetésre, hogy megjelensz az ajtómban. Ez érthető volt; hirtelen érkezése bizonyára törést okozott. Adair azonban az őszintétlenséget is azonnal fölismerte a hangjában. Jude figyelmesen, kissé ellenséges kíváncsisággal méregette, mintha nem örülne neki. Azok között, akiket Adair az idők során magához láncolt, Jude nem volt épp a kedvence. Nem őt választotta volna segítőtársul, de nem uralta a helyzetet. Jude mindig is megátalkodott intrikus volt, nem lehetett bízni benne. Még mindig tébolyultan csillogott a tekintete, kissé idiótán vigyorgott, és pontosan ugyanolyan számító, csak önmagára figyelő embernek tűnt, mint amilyen akkor volt, amikor sok életidővel azelőtt Amszterdamban magára vonta Adair figyelmét. Jude karnyújtásnyira volt Adairtől, aki az ajtóban állva, a nyakát nyújtogatva igyekezett szemügyre venni Jude otthonát. Körös-körül makulátlanul 26
Megtorlás
sima, fehér fal nyújtózott kétemeletnyi magasságba. A fejük fölött különös, óriási articsókához hasonló szobor függött, levelei helyén opálosan fehér üveglapokkal. A padló feketére festett széles deszkából készült. Mindez hatalmat és spártai egyszerűséget sugárzott, nyoma sem volt az Adair által ismert korra jellemző aranyozásnak, kacskaringós díszítéseknek, pompának. – Helyezd magad kényelembe, kérlek! Menjünk fel! Engedek neked fürdővizet, és kerítek váltóruhát. – Jude kitárta a karját. – Az otthonom a te otthonod. Adair a kétségeit leküzdve szó nélkül ment föl a lépcsőn. Egy óra múlva, a fenséges tisztálkodás után, immár Jude nevetséges ruháiba bújva a ház elülső részében lévő jókora nappaliban ismét csatlakozott a vendéglátójához. Jude aggályoskodva mosolygott rá. – Mindig is érdekelt, mi történt veled. Mindannyian találgattuk. Egyszerűen csak eltűntél a képernyőről. HOPSZ! – Jude olyan kézmozdulatot tett a füle mellett, mintha léggömb pukkanna ki. – Ezek szerint találkoztál valakivel közülük? – kérdezte Adair. Jude diplomatikusan vállat vont, de azonnal rájött, hogy hibázott. Jóformán beismerte, hogy ő meg a többiek beszélgettek Adairről, amíg távol volt. A beszélgetést pedig csak egy lépés választja el az összeesküvéstől, ami tilos volt. – Vagyis kitárgyaltátok az eltűnésemet, mégsem kerestetek? – horkant föl Adair. – Természetesen megpróbáltuk, de nem voltak nyomok, amelyeket követhettünk volna. Nem éreztem a jelenlétedet; egyikünk sem érezte. Nem tudtuk, hol kezdjük a keresést – magyarázta Jude. – Elmentem az utolsó ismert címedre, a park túlsó felén lévő palotába, de üresen találtam. Kifosztották. Mindenki elment, kivéve azt a kis, vezeklőruhás férfit. – Alejandrót? – Találó leírás, gondolta Adair; Alejandro a zsidósága ellenére úgy viselte a gonosztettei bűnét, mint a rendből kizárt pap. – Igen, a spanyolt. Azt mondta, Philadelphiába mentél a legutolsó társaságoddal, a nővel az erdőből meg a jóképű barátjával. Alejandro azt 27
Alma Katsu
gondolta, meguntad őt, Tildét meg az olaszt, és egyetlen fillér nélkül otthagytad őket. Adair vállon ragadta. – Az a nő és az a férfi zárt be. Jonathan… És Lanore. – Adair figyelte Judeot, aki megrándult, amint a réges-régi emlékek átsuhantak a fején. – Emlékszel a nőre, ugye? A kegyeimbe férkőzött, azután rászedett. A legalattomosabb szajha. Amikor elkapom, megtudja majd, mit jelent szenvedni… – A fenyegető szavak a levegőben lebegtek. Az évszázadok alatt újból és újból gondolt a bosszúra, keserű emlékek rövid átélésével táplálta a haragját, mint amikor valaki régi sebet vakar, hogy fölidézze a keletkezése fájdalmát. Azonban fokozatosan annyira eluralkodott rajta a bosszúvágy, hogy száműznie kellett az elméjéből. Csaknem az őrületbe kergette a hiábavalóság, és annyira ijesztő volt a tánc a szakadék szélén, hogy visszakoznia kellett. Újból és újból bekerítette a dühét a falnál, amely ott állt, és elhitette vele, hogy Lanore-nak valami természetfelettivel kellett rendelkeznie, ami képessé tette arra, hogy megállítsa. Biztosan boszorkány; máskülönben mivel magyarázható, hogy bebörtönözte? A fal nem más, mint néhány réteg kő és tégla. Idővel jóformán meggyőzte magát arról, hogy Lanore minden bizonnyal átkot rakott bele, hogy a csapdában tartsa őt. Adair fölidézte a pillanatot, amikor magához tért, és rájött, hogy Lanore meg az a pávakakas Jonathan falazta be. Emlékezett, hogyan birkózott a kezét összekötő kötelékekkel, hogyan húzogatta a karját heteknek tűnő ideig különféle irányokba, míg eléggé meg nem nyúlt a kötél ahhoz, hogy lecsússzon róla. A csomó kioldása már könnyű volt. Ordított, üvöltött, tiszta erőből döngette a falat, de senki sem hallotta meg. Senki sem törődött vele. Senki sem tudott a hollétéről vagy másról, senkinek sem volt fontos, hogy keresse. A sírjában hallgatta a világ folyását maga körül. Családok költöztek be és ki. Hallotta az építkezés hangját, a ház alapzatának rengését. Ilyenkor
28
Megtorlás
megpróbálta kikényszeríteni, hogy a fal ledőljön, vagy megrepedjen a feje fölött a mennyezet. De egyik sem következett be soha – egészen mostanáig. – Milyen évben járunk? – Nem fogod elhinni. – Jude tébolyultan vigyorgott, mint a fakutya. – 2010-et írunk, uram. Minden megváltozott. Minden. A világ tökéletesen más hely lett; élvezni fogod. – Komolyság lépett a fakutyavigyorgás helyébe. – És szükséged lesz rám, hogy megmutassam, mihez kezdj, mert hidd el, semmiben sem fogsz eligazodni. Pénzügyek? Senkinél sincs már pénz. Ezeket használjuk. – Jude a zsebében kotorászott, és előhúzott egy kis négyszögletes, meghatározhatatlan keménységű anyagból készült fényes, színes valamit. – Hitelkártyák. Hordozható, személyre szabott hitellevélrendszer. Lehetővé teszi, hogy azonnal vásárolhass a világon bárhol, nem kell bankokon és ügyvédeken keresztül levelezni. – Átadta a kártyát Adairnek, aki közelről megvizsgálta. Súlytalan, furcsa tapintású holmi volt. – És órákon belül eljuthatsz a világon bárhová. Kereskedelmi hajó méretű repülőn utazol. – Hogyan képes repülni egy kétárbocos hajó méretű valami? – gúnyolódott Adair. Biztos volt benne, hogy Jude a bolondját járatja vele, de az őrült hollandnak minden bizonnyal tudnia kellett, hogy veszélyes játékot űz. – Elég nagy szárnnyal bármi képes repülni. Ez azonban nem a legbámulatosabb dolog. – Jude felugrott, és az asztalán álló tárgyhoz ment, amelyet Adair szokatlan festőállványnak támasztott üvegtáblának nézett. – Amit azelőtt papíron végeztek és futárral vagy galambbal továbbítottak, azt ma a levegőn keresztül küldik, szinte egy pillanat alatt, mintha varázsolnának. Számítógépnek hívják. – Széles mozdulattal a fekete üvegből készült, halványszürke fémkerettel ellátott, meglehetősen egyszerű lapra mutatott. Adair elgondolkodva nézte. – Varázslat? Ezek szerint manapság mindent varázslással végeznek? – kérdezte. – Hétköznapi dologgá vált a varázslás?
29
Alma Katsu
– Nem, nem; csak úgy tűnik, mert olyan egyszerű. De biztosíthatlak, mindennek az anyagi világ az alapja. Mindent energiahullámokon továbbítanak, kódolással irányítanak. – Jude úgy integetett a számítógép fölött, mintha galambot varázsolna elő a ritka levegőből. Adair nem hatódott meg. – Az egész nagyon hasonlónak tűnik az alkímiához: tudást használnak a közönséges elemekben meglévő erők irányításához. Az alapján, amit Jude mondott, mindez arról szólt, hogy az elemi állapotba történő redukáláshoz ismerni kell a megfelelő varázsigéket, a helyes módszert, tudni kell, mennyi energiát irányítsunk. Ez is ugyanaz a varázslat másképpen csomagolva azok számára, akik nem fogadják el a mennyiségileg mérhetetlen, algoritmusokban megragadhatatlan dolgok létezését. De mi az algoritmus, ha nem recept, formula, hogyan kell egyesíteni bizonyos elemeket egy adott eredményért? A hiszékenyek gyakran nem tudják megkülönböztetni a tudományt a varázslástól. Számított, minek nevezik? Végül is a legalapvetőbb állapotában minden energia. Jude a fejét csóválta, kézlegyintéssel jelezte, hogy elutasítja Adair hasonlatát a számítógépekről meg az alkímiáról. – Ne próbáld az új világot a régi gondolkodásmódodba illeszteni. Nem fog működni. Jobban jársz, ha egyszerűen elfogadod az újat olyannak, amilyen, és búcsút veszel a múlttól. – Akkor alkalmazd a varázslatodat, és hozd ide nekem Lanore-t – utasította Adair. – Most rögtön. Jude elhelyezkedett a székén, és békülékeny pillantást vetett Adairre. – Meglesz, előkerítjük. De… Előbb sürgősebb dolgokat kell megoldanunk. – Semmi sem fontosabb annál, hogy megtaláljuk. – A megfelelő időben. Nézd, nem akarom sürgetni, hogy ezzel foglalkozz, de bizonyára eszedbe jutott… Gondoltál már a vagyonodra? Mindarra, amid volt, amikor… Mielőtt…
30
Megtorlás
– Börtönbe kerültem? – Adair befejezte helyette a mondatot. Egyre türelmetlenebb lett Jude-dal, bosszantotta önteltsége és hogy vonakodik eleget tenni az utasításoknak. – Igen… Átnézhetjük a hogyismondjam, a részleteket, miután volt időd talpra állni, de kénytelen vagyok azt hinni, hogy mindent elveszítettél. – A szóáradat ledarálása után Jude pislogva elhallgatott. Minden elveszett… Adair fölidézte, mennyi minden volt a nevén: a régi, nagy birtok Romániában, egy másik a Fekete-erdőben. A ház Londonban. Tiszteletet parancsoló, régi bankokban tartott jelentős összegek Európa-szerte. Ládákat ásott el kincsekkel, létfontosságú iratokat bízott egy arra érdemes személyre, az egyik alattvalójára, hogy megőrizze őket. A ládákat minden valószínűség szerint régen fölfedezték, és ki tudja, mi történt a megbízható baráttal. Igaz lehet, hogy eltűnt a vagyona…? Hogy sem egyetlen fillérje, sem otthona nincs? – Biztos vagyok benne, hogy ennyi idő után elkobozták az ingatlanokat meg a bankszámlákat – magyarázta Jude a lehető legkíméletesebben. – Amennyire csak vissza tudsz emlékezni, írd össze a helyeket, és utánanézünk, de készülj fel az elkerülhetetlen tényre, hogy… Természetesen arra, hogy minden elveszett. Ismét düh öntötte el Adairt: az az alattomos nő mindent ellopott tőle… Nyilván a többiek is felbátorodtak, amikor rájöttek az eltűnésére, és igyekeztek megtalálni és a sajátjuknak feltüntetni a vagyonát. Valószínűleg ezért tartotta Jude időpocsékolásnak, hogy keressék a javait; talán már megpróbálta őket felderíteni, és kudarcot vallott. Jude, aki agyafúrt és kapzsi, akár az éhező róka… Ekkor az is beléhasított, hogy a ház berendezési tárgyai, velük együtt a receptjeit és a varázsigéit tartalmazó könyvek is elvesztek. Rémület kerítette hatalmába a zsigereit és a szívét, összeszorult a torka. Elveszíthetett és idővel ismét szerezhet földet meg pénzt, de ha elveszítette a hatalma forrását, a varázsigéket tartalmazó két könyvet, akkor reménytelen.
31
Alma Katsu
Amint fölfogta a helyzete komolyságát, Adair úgy érezte, mintha tenger feneke felé húzná a derekára kötött horgony. A fekete mágia legkiválóbb gyakorlóitól megszerzett, életeken át gondosan gyűjtögetett tudáshalmaz elveszett… Nem szólva az ismeretek és a hatalom megszerzéséért fölöslegesen kiontott vérről. Valaha a föld leghatalmasabb embere volt, istenihez fogható képességekkel; most pedig, hacsak nem tudja emlékezetből felidézni azokat a varázsigéket, kezdheti elölről a kutatást. Azután új gondolata támadt, amelytől felkavarodott a gyomra. Előfordulhat, hogy Lanny rájött, milyen értékesek a könyvek, és megtartotta őket. Talán ennek köszönhetően tudott átkot bocsátani arra a nyomorult falra, amely fogva tartotta. Ha így van, akkor a nő félelmetes ellenfél lehet. Nem becsülheti alá. – Mindez sokkal rosszabb, mint gondoltam – jelentette ki végül. Igyekezett nem siránkozni a legutóbbi eshetőségen, nem világgá üvölteni a sors kegyetlenségét, nem összezúzni mindent a keze ügyében a koromfekete kudarc és reménytelenség miatt. Jude Adair vállára tette a kezét. Ez volt az első együtt érző érintés, amelyet Adair mérhetetlen hosszú idő óta érzett. – Én is attól tartok. Adair megadta magát a kétségbeesésnek, mintha kíméletlen, ám gyors lefolyású betegség volna; jobb, ha ügyesen bánik a dühével, idézte fel a gyilkos tehetetlenség érzését, és tartalékolja a haragját a napra, amikor ismét szemtől szemben áll Lanore-ral. Ez a düh hajtja majd az előtte álló nehéz úton. És ha úgy van, ahogy Jude mondta, akkor ez az út nehezebb lesz, mint képzelte. Jude ismét megpaskolta Adair vállát, ezúttal kimértebben, és Adair nem tudta megállapítani, vajon az idegesség vagy a színlelés miatt viselkedik-e a férfi ilyen feszélyezetten. – Kétszáz év egyedül… Istenem, pokoli lehetett! Milyen volt? Bezárva egy akkora helyre, mint egy gyerekvécé? Mit gondolsz, milyen volt? – akart Adair ráförmedni, felidézve az élve eltemettetés borzalmát. Semmi 32
Megtorlás
korábbi tapasztalat nem készítette fel arra a megpróbáltatásra. A nélkülözés hosszú ideje után elenyészett az általa ismert földkerekség képe. A nap, a növények és a melegbarna föld világát a végtelen fekete látóhatár váltotta fel. A sötétben néha tudta, hol van: csapdába esett egy nyirkos helyen mélyen a föld alatt, ahol csak pókok jelentik a társaságot. Máskor azonban úgy érezte, máshová került, tökéletes és teljes ürességbe, amelyben időnként ismerős, de azonosíthatatlan hangokon beszélgetésfoszlányokat hallott. Azokban a pillanatokban leírhatatlan érzések kerítették a hatalmukba, amelyekről tudta, hogy már átélte őket. Neki, a jéggel az ereiben született férfi számára, mindez sokkal ijesztőbb volt, mint amit lehetségesnek vélt – de inkább hagyta volna, hogy inkvizítorok hada kínozza, semmint ezt bevallja. Főleg Jude-nak. Szótlanul félrenézett, és a díványhoz ment, hogy leüljön. Nem bánta, hogy minden szónál beszédesebb a hallgatása. – A megpróbáltatásaidnak vége, valahogy túlélted – zárta le Jude a témát. – Nem tudom, hogy a pokolba vitted véghez, de megtetted, és ez sok mindent elárul. Jelentéktelenebb ember elveszítette volna az eszét. Adair nem akarta beismerni, milyen közel került a tébolyhoz. Különféle trükkökkel foglalta le magát: gondolatban felkereste a kastélyát Romániában, bejárta a szobákat, felidézte kedvenc berendezési tárgyait (a flamand kárpitot az előcsarnokban, a súlyos bajor szekrényt, amelyben az ezüsttányérokat tartotta) és a kilátást bizonyos ablakokból. Amikor belefáradt, megpróbált visszaemlékezni a szexuális alattvalói nevére (akiét egyáltalán tudta) és jellegzetességeire, majd valamennyi lova nevével egészítette ki a listát. Végigment az ásványokon és a fémeken, a laboratóriuma polcain üvegekben meg korsókban tárolt növényeken és vegyszereken, oda-vissza sorban mindet megnevezte a hatásukkal meg az alkalmazásukkal együtt. De végül kifogyott az időtöltésekből; csak memóriajátékokon gondolkodhatott, de nem volt annyi, amennyi kétszáz évig kitart. És amikor tétlen volt az elméje, amikor távolodóban volt a dühe forrása, és megadta magát a kimerültségnek, akkor következett az, aminek a felidé33
Alma Katsu
zésébe beleborzongott: a borzalmas látomások sora, amelyek azért léptek elő a sötétből, hogy gyötörjék, a rémálmok, amelyek úgy rohanták meg, mint sértett szellemek… Eközben Jude a vállát paskolgatta, mintha öregembert igyekezne felvidítani. – Tudom, most még elképzelhetetlennek tűnhet, de ki fogsz mászni a gödörből. Csak idő kérdése. Szóval odáig jutott, hogy kiérdemelte Jude sajnálkozását? – töprengett Adair. Fölkelt a díványról, és közben érezte, hogy gyarapodni kezd az ereje. – Igen, visszaszerzem, amit elveszítettem, méghozzá hamarabb, mint gondolnád. Efelől nincs kétségem. Azután Lanore-ra fordítjuk a figyelmünket, megkeressük, és kirójuk rá a megérdemelt büntetést.
34
Három London
Adair kiszabadult. Eljött hát a nap, amelytől mindig is féltem. Gyakran gondoltam rá, mit tennék aznap, amikor Adair kijut a börtönből, amelybe fondorlatosan juttattam. Elérkezett a nap, és továbbra sem tudtam, mit tegyek. Mert semmit sem lehetett csinálni: nem volt mód a megállíthatatlan megállítására. Fel sem fogtam, hogy futva indulok ki a múzeumból, amíg Luke el nem kapott félúton lefelé. Száguldva rontottam le a lépcsőn, át a kínai termen, és utat vágtam magamnak a Cromwell Street-i bejáratnál hömpölygő tömegben. Luke vállon ragadott és megperdített, hogy szembe kerüljünk egymással. – Mit csinálsz? Nem rohangálhatsz csak úgy összevissza! Mi történt? A közelben van? – Luke-nál azonnal működésbe léptek az elsősegélynyújtás terén szerzett ismeretei. Megnézte a pupillámat, mintha trauma nyomait keresné egy zavart embernél. Mint a találkozásunk éjjelén, amikor bevitt a rendőrség. – Nem, nincs igazán közel. De nem éreztem, mióta… Hosszú-hosszú ideje. Megrémültem. – A szegycsontomra szorítottam a kezemet, hogy csillapítani próbáljam az erős szívdobogást. – Mindjárt rendbe jövök. Ne haragudj, hogy így kirontottam. Luke szorosan magához ölelt, a mellkasába temettem az arcomat, és éreztem az üldözésem kiváltotta heves szívdobogását. Reméltem, hogy emlékszik a tőlem hallott történetekre, a rémtettekre, amelyeket Adair képes volt elkö35
Alma Katsu
vetni; ha igen, akkor ő is annyira megrémülhetett, amennyire én. Az igazi sátán kitört a pokolból, az ördög, akit sem kielégíteni, sem elgáncsolni nem lehet, és hamarosan a nyomunkban lesz. Hirtelen belém hasított a gondolat: vajon súlyos veszélybe sodortam Luke-ot? Nem kétséges, hogy Adairt semmi sem akadályozza meg a bosszúállásban. Luke a tőle megszokott kedves mozdulattal a hajamba túrt, közben igyekezett mindkettőnket megnyugtatni. – Ha biztosan tudod, mi történik, akkor mit javasolsz, mit tegyünk? Nem tudtam, de Luke választ várva nézett. – Menekülnünk kell, Luke. – Ennél jobbat nem mondhattam neki. – Olyan helyre kell mennünk, ahol eszébe sem jut keresni.
Úgy döntöttünk, kijelentkezünk a múzeum melletti luxushotelből. Amióta a jelenléte ismét befészkelte magát a fejembe, önkéntelenül is éreztem a közelségét, emiatt pedig idegesített a mozdulatlanság. A szállodában Luke a sarkamban járkált, igyekezett rábírni, hogy gondoljam meg magam, miközben bőröndökbe dobáltam a ruhákat, amelyeket csak pár órával korábban vettünk elő. – Gondolkodj ésszerűen, Lanny! – könyörgött. – Nem is tudjuk, van-e okunk fejvesztve kapkodni. Kérlek, higgadj le! Ésszerűen gondolkodni, lehiggadni, nincs ok kapkodni… Láttam, hogy a kezdeti rettegés múltával Luke ismét a szokott módon közelít a dolgokhoz. Sokkal kézenfekvőbb volt számára mindent módszeresen és szenvedélymentesen számba venni – fél óráig is eltartott, mire kiválasztotta a vendéglőben a sörét –, és azonnal ismét gyanakodni kezdett, mihelyt elragadtak az érzelmek. Mindez egyre fokozódó súrlódásokat eredményezett köztünk. Ki akart venni egy ujjatlan felsőrészt a kezemből, amellyel a bőrönd fölött álltam.
36
Megtorlás
– Értem, miért ijedtél meg. Megint érzed a jelenlétét – folytatta. – De épphogy ismét jelentkezett, nem igaz? Ez nem azt jelzi, hogy még csak most szökött meg? Ha ez a helyzet, akkor az óceán túlsó partján tartózkodik. És azzal sem vagyunk tisztában, tud-e bármit rólad vagy a hollétedről. Talán semmi sem változott. Nem szabad megrémülnöd! Csakhogy minden megváltozott. És igenis rémület, jogos rémület fogott el. Luke sosem érezte Adair jelenlétének elektromosságától sisteregni a levegőt. Soha nem tapasztalta az Adair helytelenítő pillantása által kiváltott borzongást, soha nem fagyott meg az ereiben a vér Adair lélekölő büntetéseinek lehetőségétől. Adair felszívhatott, magához húzhatott, mint pórázon lógó játékszert, és ha már a markában tartott, jóformán lehetetlen volt megszökni. Varázslatosnál több: túlvilági volt az akaratereje. Kétszáz év alatt találkoztam hercegekkel és generálisokkal, lázadó vezérekkel és filmcsillagokkal, de mind közül Adair volt az egyetlen férfi, aki ilyen félelmetes egyéniséggel rendelkezett. Luke-ot bántotta, hogy nem értek vele egyet. Megragadta a vállamat, és mélyen a szemembe nézett. – Nem tudhatja, hol vagy, ha nem tudja, ki vagy. Gondolkodj csak: még ha napok óta szabad is, hosszú ideig tart, amíg a nyomodra jut. Új neved, új személyiséged van. A világ nagy, ő pedig pár száz éve nem él benne. Bőven van mit behoznia, nem gondolod? – Némi ingerültség érződött a hangjában. – Ha ésszerűen nézed (már megint ezt a szót használta), bármit jelenthet, amit érzel, nem igaz? Úgy értem, kétszáz év telt el; mennyi esélye van annak, hogy Adair az? Akár… migréned is lehetett. Kiszabadítottam magam a karjából, és metsző pillantást vetettem rá. – Ez nem fejfájás. Tudom. Talán képtelen vagyok megmondani, hol van most, milyen messze vagy közel, de tudom, mit jelent ez az érzés. Ő az. – Mindössze pár évig lehettem együtt Adairrel, de egész idő alatt éreztem ezt az egyedülálló, tolakodó jelenlétet, közvetlenül addig a napig, amíg Jonathannel
37
Alma Katsu
be nem falaztuk. Elektromos áram volt, amely vezetékként hasított az elmémbe, és nem lehetett kikapcsolni. Semmi sem volt ehhez fogható. – Felhasználhatja arra, hogy megtaláljon? – Nem tudom – válaszoltam csöndesen. Rémisztő elgondolás volt, hogy a sistergés a fejemben lehetővé teszi Adair nek, hogy kövesse, mint a kenyérmorzsaösvényt, de nem hittem, hogy lehetséges volna. Végül is mindvégig érzékeltem Jonathan jelenlétét, miközben távol volt tőlem, de nem tudtam megmondani, vajon a szomszéd szobában vagy a világ túlsó felén van-e. Adairnek persze sokkal nagyobb hatalma volt, és kétségtelenül tudta, miként olvassa az összeköttetés apró eltéréseit, tudta, mit jelent, amikor trillázik vagy dadog, vagy mikor olyan erős, hogy minden más gondolatot kirekesszen. Mindezt meg akartam kérdezni Adairtől, ahogy sok más dolgot is, de féltem a válaszoktól, és bolondmód reméltem, hogy ha nem foglalkozom a helyzetemmel, akkor az megszűnhet. Amint Adair a fal mögé került, arra vártam, hogy megtudjam, elveszti-e az átka az erejét, és visszanyerem-e a halandóságomat, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy mindez csupán vágyálom. Most pedig, amint itt álltam a kutyaszorítóban Luke-kal, ismét azon töprengtem, vajon hibáztam-e. Önző – sőt nemtörődöm – módon barátságot kötöttem vele, de borzalmas lelkiállapotban voltam. Elveszítettem a férfit, aki így vagy úgy egész életemben velem élt, és a megfontolt, szilárd Luke tökéletes helyettesnek tűnt. Tudtam, hogy eltérően Jonathantől és attól a férfitípustól, amelyhez általában vonzódtam, Luke-ra számíthatok, benne bízhatok. Most tisztább fejjel nehéz volt elképzelni, hogy a kapcsolatunk túlélné a gyakorlati megfontolásokat. Luke erényeinek a hátulütőivel is szembesültem. Míg kezdetben szilárdnak és gyakorlatiasnak láttam, addig most hajthatatlannak tűnt. Én némileg féktelennek hatottam, gyerekként viselkedtem, ő pedig szülőként. Nem akart elnyomni, de kezdtem zokon venni az újabb és újabb kiigazításait,
38
Megtorlás
korlátozásait. Ez a súrlódás is további jelzésnek tűnt, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. A szívem mélyén azt is tudtam, hogy ha Luke-kal – illetve ami azt illeti, bármely halandóval – vagyok, az számomra biztos kudarccal végződik. Amikor segített megszöknöm, az alkunk részeként megígértem ugyan neki, hogy végig vele maradok, de mindig is megviselt a szembesülés a környezetemben élő emberek halálával. És bár megfogadtam magamnak, hogy soha nem kezdek családos emberrel, amikor összemelegedtem Luke-kal, figyelmetlenül megszegtem ezt is, és arra nógattam Luke-ot, válasszon köztem és a lányai között. Luke-nak természetesen egyenlő része volt minden döntésben, amelyet az utunk során hoztunk, de nem szabadulhattam az érzéstől, hogy sebezhető állapotában vetettem rá magam. Hibáztam, amikor bevontam az életembe. Most pedig szembesültem a tévedésemmel. – Azt hiszed, eltúlzom a dolgot – mondtam neki, miközben az utolsó holmikat dobáltam a bőröndömbe. – De hidd el, nincs igazad. – Gyászos komolysággal néztem rá. Luke nagyot sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett. – Szerintem fontos, hogy megőrizzük a nyugalmunkat, amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben. – Nem érezném magam biztonságban, ha itt maradnék. Velem tarthatsz vagy maradhatsz, de én indulok – közöltem. Luke megadta magát: láthatta, hogy nem fogom meggondolni magam. Végül a vasút mentén, Heathrow közelében találtunk egy olcsó szállodát. Némi kenőpénzért cserébe a recepciós nem írta fel a nevünket meg az útlevélszámunkat, és készpénzzel fizettük ki az éjszakai szállást, hogy ne maradjon nyoma a hitelkártyának. A szoba kényelmetlen volt, telezsúfolták össze nem illő bútorokkal, a puha matracot hepehupássá tette a sok használat. Kevés dolgot találok olyan lehangolónak, mint a lepusztult szállodákat, talán azért, mert a megérdemeltnél több időt töltöttem bennük. De csak egy éjszakáról volt szó, és reggel elrepülünk…
39
Alma Katsu
Valahová. Még nem gondoltam ki, hová; olyan helyet kellett találnom, ahol biztonságban lehetek Adairtől. Csak abban voltam biztos, hogy jobban érzem magam, ha állandóan vándorolunk. Röviden szeretkeztünk aznap éjjel a fáradt, öreg ágyban. Sejtésem szerint Luke azért akarta, mert azt gondolta, megnyugtatná az idegeimet, de meglehetősen célratörően járt el, ami egyáltalán nem volt biztató. Mindenesetre hamar elaludt, én azonban túlságosan ideges voltam mindenhez, csak igyekeztem nem törődni a metsző fejfájásommal és mindazzal, amit jelentett. Minél tovább ültem a sötétben Luke-ot figyelve, annál jobban küzdöttem a heves vággyal, hogy fölkeljek és meglépjek. El fog hagyni; ez törvényszerű – erősködött a fejemben a könyörtelen hang. Nem szeret, és egy napon rá fog erre ébredni. Visszakívánja majd a régi életét, amelyet eldobott, hogy kövessen. Végül is gyerekei vannak. A hozzád hasonló számára nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak”; Adair egyik szörnyszülöttje vagy, és nem ok nélkül szedett föl. Luke nem szeretne, ha igazán ismerne, ha tudna mindenről, amit tettél azért, hogy elkerüld a magányt és enyhítsd Jonathan elutasításának égető fájdalmát. Elhagyna, ha a kalandjaidnak meg a románcaidnak akár csak a felét ismerné, mert jó embernek tartja magát, és a jó emberek nem barátkoznak rosszakkal. Valóban azt hitted, megérdemled, hogy boldog légy? Utáltam ezt a hangot. Túlságosan gyakran hallottam. És mögötte ólálkodott a minden férfi mellett átélt félelem, ugyanaz a tűhegyes fájdalom, amelyet akkor éreztem, amikor Jonathan elhagyott. Olyan borzasztó volt a fájdalom, hogy megesküdtem: soha többet nem engedem magam így megsebezni. Minden kapcsolatomban elhatároztam, hogy ha valaki távozni fog, az én leszek. Az is igaz volt, hogy csak egyikünket fenyegette veszély. Luke biztonsága csak azért forgott kockán, mert velem volt. Ha elhagynám, nem esne baja. Kegyetlen és megbocsáthatatlan dologra készültem, de az ő érdekében akartam megtenni. Megszegem az ígéretemet, amelyet akkor tettem, amikor szökni segített: ha mindent felad azért, hogy velem jöjjön, akkor soha többé 40
Megtorlás
nem lesz egyedül. Luke megtartotta a szavát, most pedig megtanulja, hogy nem kellett volna bíznia bennem. Csöndesen keresgéltem az íróasztalon, míg végül találtam egy ott felejtett szállodai levélpapírt. Luke megérdemelte, hogy pár soros üzenetet hagyjak neki, még ha nem is tudok értelmesen gondolkodni. Nem pontosan emlékszem, mit írtam aznap éjjel; talán megköszöntem a segítséget, amelyet a legnagyobb szükség idején nyújtott, és megírtam azt is, remélem, egyszer képes lesz megbocsátani nekem. Hogy otthagyom a nálam lévő összes pénzt, és azt javaslom, térjen vissza Amerikába, keresse föl a lányait. Hogy bízom benne, nem töri össze a szökésem, ahogy engem annak idején Jonathan távozása. De nincs más út. A párnámra tettem az üzenetet. Mennem kell, mennem kell – zakatolt a fejemben, miközben a békésen alvó Luke-ot néztem. Adair elindult értem, lejárt az időnk. Most gondoskodnom kell magamról, és kímélnem kell Luke-ot meg a családját. Ismét egyedül leszek, de végső soron mindannyian egyedül vagyunk. Nagyon is jól megtanultam ezt a leckét. Bármennyire utáltam is, az éjféli áhítatot tartó szerzeteshez hasonló csöndben kisurrantam a szobából. Szándékosan nem néztem vissza, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
41