TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL

Történelemórák a szabadságról 2014 – A Szabadság ünnepe

Bronisław Komorowski lengyel államfő a 2014. évet a Szabadság Ünnepévé nyilvánította, melynek kapcsán számos program került megrendezésre világszerte. A budapesti Lengyel Intézet és a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége ebből az alkalomból indította útjára 2014 elején közös, egész éven át tartó nyilvános vitaciklusát Történelemórák a szabadságról címmel. A havi rendszerességgel jelentkező találkozók fókuszában a huszonöt évvel ezelőtti események, az első lengyelországi szabad választáshoz, illetve a 1989-ben bekövetkező rendszerváltáshoz vezető történések álltak. 2014-ben tíz találkozóra került sor, amelyeken mintegy ezer ember vett részt.

Katarzyna Sitko

A budapesti Lengyel Intézet igazgatója

Roman Kowalski A Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete

Több mint egy tucat találkozó az egész év során. A Lengyel Köztársaság elnökének Bronisław Komorowskinak a rendhagyó előadása, négy vendégelőadás: egy dunai hajó fedélzetén, a Holokauszt Emlékközpontban, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, valamint a Közép-európai Egyetemen. Több mint ezer fős nézőközönség és a média képviselőinek nagy érdeklődése.

Mitrovits Miklós Moderátor

A Történelemórák a Szabadságról című eseménysorozat egyedülálló volt Magyarországon. Nem csupán azért, mert bátran felvállalta, hogy a 25. évfordulón az 1989-es sorsfordító évről nyíltan, tabuk nélkül beszélgessünk, hanem azért is, mert olyanokat kérdezhettünk a rendszerváltásról, akik maguk is elsővonalbeli aktív részesei, alakítói voltak az eseményeknek. Így vendégül láthattuk Bogdan Borusewiczet, aki az 1980. augusztusi gdański sztrájk fő szervezője volt, vagy Henryka Krzywonost, aki nélkül a sztrájk kifulladt volna néhány napon belül. Magyar részről pedig olyan személyeket tudtunk meghívni, akik a lengyel példát követve, abból tanulva megpróbálták Magyarországon is a lehetetlent: megváltoztatni a rendszert!

A beszélgetések során kiderült, hogy a „Szabadság” nem egy elvont fogalom és nem is szükséges abszolutizálni, de életünk, mindennapjaink része. A résztvevők szinte egyhangúlag úgy látták, hogy a „Szabadság” lehetőséget teremt az életünk kiteljesítésére. Ugyanakkor egybehangzóan állították, hogy a „Szabadságot” folyamatosan meg kell védeni, mert ha nem védjük meg, akkor könnyen újra szabadság nélküli állapotba kerülhetünk. Számomra nagyon fontos mozzanat volt, hogy több vendég is kitért arra, hogy a rendszerváltásnak nincs ünnepe, érzelmileg kevésbé kötődnek hozzá az emberek. Így van ez Magyarországon és Lengyelországban is.

Miközben számos elbukott szabadságharcot vagy forradalmat „ünneplünk”, éppen a szabadságunk kivívásának pillanatát nem értékeljük, nem emlékezünk rá. E programsorozat ebből a szempontból is nagyon fontos. Úgy vélem, hogy függetlenül attól, hogy ki milyen politikai platformot képvisel, milyen társadalmi berendezkedésben gondolkodik, a Szabadság tiszteletben tartásának alapvetőnek kell lennie mindenkinél.

Mitrovits Miklós (1978) történész, polonista. 2004-ben az ELTE BTK történelem szakán végzett, majd 2009ben a 19-20. századi kelet-európai történelem doktori programon szerzett doktori (PhD-) fokozatot. 2004-2008 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel szakos hallgatója volt. 2006 óta a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa. Fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa XX. századi története, különösen Lengyelország és a lengyel-magyar kapcsolatok története. 2010-ben jelent meg első könyve „A remény hónapjai... A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika, 1980-1981” címmel. Ezenkívül számos tanulmánykötet szerkesztője és több tucat tanulmány és történelmi tárgyú publicisztika szerzője. Lengyel, magyar „két jó barát” - A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957-1987 című könyve 2015-ben jelent meg.

2

| Történelemórák a szabadságról

A „Történelemórák a szabadságról” sikere bebizonyította, hogy nagy igény van a szabadsággal, amely még mindig nagyon fontos számunkra, valamint a múlttal, különösképpen pedig a közelmúlttal – hiszen e nélkül nem érthetjük meg jelenünket – foglalkozó beszélgetésekre. Mélyreható, kiegyensúlyozott, a mindennapi társadalmi viták érzelmeitől mentes beszélgetésekre. Annak ellenére, hogy az elmúlt negyed évszázad során sokszor igen eltérő módón értelmezték a változásokat előidéző okokat és azok következményeit, úgy gondoljuk és hiszünk benne, hogy van értelme ezekről a különbségekről beszélni. Nyitottan, semlegesen, a tolerancia és a barátság légkörében. Ezt figyelembe véve, az 1939 májusa óta működő, budapesti Lengyel Intézetben megrendezett találkozókra mindig különböző generációkhoz tartozó, eltérő háttérrel, nemzetiséggel rendelkező, más nézeteket valló, lengyeleket, magyarokat és sok egyéb külföldi országból származó barátunkat hívtuk meg.

Mely téma köti jobban össze napjainkban Kelet- és Közép-Európa országait, mint az 1989-ben közösen átélt rendszerváltozás 1989-ben? Ez tükröződött a 2014-es Szabadság Év ünnepségei során is. Tizenkét hónap azonban túl rövid idő ahhoz, hogy megvitassuk 25 év minden aspektusát. Ezért folytatjuk a „Történelemórákat”, újabb és újabb témákat helyezve a beszélgetések középpontjába. Továbbra is nyitottak maradunk a kívülről érkező ötletekre is – várjuk a jelentkezéseket és az együttműködési lehetőségeket! Hiszen a szabadság nem adott egyszer és mindenkorra, emlékeznünk és harcolnunk kell érte most is. Nemcsak egy csodálatos kiváltság, amelyet most mi, lengyelek és magyarok – sok nemzettel ellentétben – kiélvezhetünk. A szabadság közös kihívásunk és egyben közös felelősségünk is!

2014 – A Szabadság ünnepe

| 3

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL I.

„Lengyelországban találkoztam először egy modern, vonzó világgal a művészekben, a jazzklubokban, a diákklubokban és ugyanakkor a történelemmel, a tapasztalható történelemmel. [...] Ott volt a történelmi tudatnak egy folyamatossága.”

LENGYEL ÉS MAGYAR ELLENZÉK TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL I. 2014. január 28.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendég: Kiss Gy. Csaba Moderátor: Mitrovits Miklós Andrzej Wajda: Márványember (filmvetítés) A sorozat első vendége Kiss Gy. Csaba József Attila-díjas irodalom- és művelődéstörténész, a Varsói Egyetem tanára volt, akivel Mitrovits Miklós történész beszélgetett a lengyel és a magyar történelem hasonlóságairól és különbségeiről, a lengyel–magyar ellenzéki kapcsolatokról, magáról a Szolidaritásról és a rendszerváltásról. „Volt egy igazi szellemi szembenállás a kommunista rendszerrel és a szovjet megszállással szemben. Én még abban az időben szocializálódtam, amikor – azt hiszem – a társadalom egy jelentős része kettős nevelésnek volt kitéve, és hálát adhatok nagyszüleimnek, szüleimnek, hogy engem is ilyen kettős nevelés ért. Tehát tudtam, hogy az iskolában hazudnak a történelemről, és amit otthon mondanak, az az igazság.”

A két társadalom közötti különbségekről szólva úgy fogalmazott, hogy Magyarországon 1956 után kialakult egy „hódoltsági magatartás”, és a többség elfogadta a szovjet megszállást, mint megváltoztathatatlan valóságot, sőt az 1960-as évek közepétől lelkileg is kezdett hozzáidomulni. Ez az, ami nem következett be Lengyelországban.

Kiss beszélt arról, hogy mielőtt először Lengyelországba látogatott volna (1964) kevésbé érdekelte a történelem, inkább a felvilágosodás, a modernitás és a francia kultúra bűvkörében élt. Majd, amikor először lengyel földre lépett, meglepve tapasztalta, hogy ott valóságosan jelen volt a modernitás (pl. absztrakt festészet, jazz) és voltak diákklubok, ahol vitatkozni lehetett.

4

| Történelemórák a szabadságról

Kiss Gy. Csaba elmondta, hogy a magyar nemzeti identitásunkba ugyanaz a nemesi eredetű szabadságfogalom tartozik bele, ami a lengyeleknél, ahol a nemesi egyenlőség kiterjesztéséről volt szó. Idézte Milovan Gyilaszt, volt jugoszláv kommunista vezetőt, akinek volt alkalma Sztálinnal beszélgetni, s Sztálin elmagyarázta neki, hogy a lengyeleknek és a magyaroknak az arisztokrata nemzet fogalmát sikerült a népbe átplántálniuk és ezért veszélyesek.

Szóba kerültek a magyar és a lengyel társadalmi/ politikai fejlődés eltérései is. 1956-ban Lengyelországban sikerült a társadalom és a hatalom között kompromisszumot létrehozni. Ennek első eleme az volt, hogy a lengyel katolikus egyház bizonyos szabadságot megőrizhetett, relatív autonómiát kapott. A kompromisszum második pillére volt, hogy Lengyelországban elmaradt a mezőgazdaság kollektivizálása – szemben Magyarországgal, ahol sikeresen végrehajtották és ezzel megszakadt a vidéki társadalom fejlődésének folytonossága. A harmadik fontos eleme pedig az volt, hogy a lengyel szellemi élet jelentős szabadságot kapott, a lengyelek utazhattak Nyugatra, és nem volt többé kötelező a marxizmus-leninizmus oktatása.

A konkrétabb ügyekre rátérve szóba került a „Tiszatáj-ügy” is, amikor kortárs lengyel szerzőkből állítottak össze egy tematikus számot a Tiszatáj irodalmi folyóiratban, s ezért a Csongrád megyei pártbizottság megrótta a szerkesztőséget. Később kiderült, hogy nem a versek és prózák tartalmával volt problémájuk, hanem csupán azzal, hogy „túl sok volt benne a lengyel anyag.” Kiss Gy. Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy „Magyarországon a lengyelbarátságnak mindig volt egyfajta ellenzéki színe.” Ezzel kapcsolatban még megemlítette azt az esetet is, amikor a Múzeumkertben szobrot állítottak Józef Wysockinak, az 1848–49-es magyar szabadságharc honvédtábornokának és felmerült az az ötlet, hogy ne csak magyar katonák álljanak díszőrséget a szoboravatásnál, hanem lengyelek is. Ekkor ezt rögtön elutasították, mondván az egy „veszedelmes dolog”, hogy lengyel és magyar katonák egyenruhában együtt állnak a Nemzeti Múzeum kertjében. Tehát a lengyelbarátság gyanús dolognak számított.

A rendszerváltás idején a Lengyelországban zajló eseményen mintaként szolgáltak a magyar ellenzék számára. „Lengyelországot egyrészt figyeltük, másrészt fontos példának tartottuk, hogy mi történik ott.” Majd megemlítette, hogy a Magyar Demokrata Fórumot már 1988 nyarától Engelmayer Ákos képviselte Varsóban, de az MDF első országos gyűlése után a Sportcsarnokban tartott pártrendezvényen jelen voltak a lengyel Állampolgári Bizottság képviselői is.

Fontos volt, hogy Lech Wałęsa és Alfred Miodowicz tévévitáját magyarul is megjelentették a Hitel című folyóiratban. Mindez jelezte, hogy fontos volt Magyarországon, hogy mi történik Lengyelországban.

2014 – A Szabadság ünnepe

| 5

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL II.

dött. 130 ezer ember halt meg, köztük az ellenállás vezetői. Úgy gondolom, hogy ha nem lett volna Varsói felkelés, akkor elképzelhető, hogy nálunk is kirobbant volna egy forradalom az ötvenes években, de a Varsói felkelés traumája következtében nálunk nem történt a magyar eseményekhez hasonló.”

A LENGYEL-MAGYAR SZOLIDARITÁS - 1956, 1980, 1989 TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL II. 2014. február 27.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendégek: Bogdan Borusewicz, Engelmayer Ákos, Pákh Tibor Moderátor: Mitrovits Miklós Andrzej Wajda: Vasember (filmvetítés) A rendezvényen Bogdan Borusewicz - a Lengyel Köztársaság Szenátusának elnöke, a lengyel demokratikus ellenzék egyik vezetője - arról beszélt, hogy Kelet-Közép-Európa három nagy társadalmi robbanása, az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as prágai tavasz és az 1980-as lengyel Szolidaritás szorosan összekapcsolódott. A lengyel ellenzékiek tudatosan vizsgálták, elemezték a korábbi magyar és csehszlovák eseményeket és megpróbáltak azokból a maguk számára hasznos tanulságot levonni. Arra jutottak, hogy a célkitűzéseknek reálisnak és elérhetőknek kell lenniük, nem szabad semmi olyat követelni nyíltan, ami a Szovjetuniót katonai beavatkozásra készteti (önkorlátozó forradalom). A szabad választásokat lehetett ugyan óhajtani, de nem volt szabad a mozgalom követelései közé felvenni (lásd a gdański Lenin Hajógyár munkásainak 21 pontját). Szintén a korábbi tapasztalatokból jutottak arra a következtetésre, hogy az embereket nem szabad kiengedni az utcára tüntetni, hanem a gyárakat kell elfoglalni, ami védelmet is nyújt számukra a hatalommal szemben. A lengyel társadalmi mozgalom azért lehetett sikeres, mert tudatosan épült fel és tudatosan bánt a hatalommal. „Ami az ’56-os magyar forradalmat illeti, az egy olyan tapasztalat volt számunkra, ami nem következhetett be Lengyelországban. Már csak saját tapasztalatainkra való tekintettel sem. Mi Lengyelországban átéltük a Varsói felkelés utáni traumát, csak egy másik totalitariánus hatalommal szemben, amely rettenetes katasztrófával és szörnyű károkkal végző-

6

| Történelemórák a szabadságról

Borusewicz elmondta, hogy a lengyelek csodálták a magyarokat, de a véres forradalom és Budapest ostromáról készült képek önkorlátozásra késztették a lengyel társadalmat, mondván, hogy a háború után 10 évvel ez nem történhet meg még egyszer Varsóban.

Az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokról Borusewicz elmondta, hogy azért volt lehetséges a tárgyalás, mert a hatalom is meggyengült és belátta, hogy nincs más választása, párbeszédbe kell kezdjen a Szolidaritással. A szenátus elnöke elismerte, hogy ő maga ellenezte a tárgyalások megkezdését, mert arra számított, hogy lesz még egy nagyobb sztrájkhullám az országban és akkor még erősebb pozícióba kerülhet a Szolidaritás. Végül azonban megváltoztatta a véleményét. Hangsúlyozta: ha a tárgyalásos út akár csak egy ember életét is megmentette, már akkor megérte, és ezt ma, 25 évvel később is így látja. „A másik oldalon is rájöttek, hogy a hadiállapot nem érte el a céljait. Nem tudtak szétverni bennünket és nem lett gazdasági növekedés sem. [...] Jaruzelskinek Kádár volt a példaképe: létre akart hozni egy „gulyáskommunizmust”, gondolta, ha tele lesz a hasunk, utazhatunk a bolgár tengerpartra vagy a Balatonra, vagy egy kicsit kereskedik a nép, akkor elfelejtik a Szolidaritást. Ez volt a terv. [...] Voltak szakértők, akik elemezték Magyarországot, hogy miképpen tudtak ilyen jó eredményeket elérni.

De kiderült, hogy Magyarországon is összeomlott a gulyáskommunizmus.”

Legvégül szó esett az ukrajnai eseményekről, illetve a lengyel–ukrán viszonyról. Borusewicz szerint a helyzet rendkívül súlyos, hiszen Ukrajna Európa egyik legnagyobb országa. Ami ott történik, az nem csupán ukrán belügy, nem csak az ukránok problémája, hanem egész Európa ügye. Éppen ezért egész Lengyelország szolidáris az ukránokkal, akik szeretnének szabadon és jobban élni. A szolidaritás azonban kevés, érdemileg is segíteni kell az ukránokat. „Az ami Ukrajnában pillanatnyilag zajlik, hatalmas veszélyt jelent, és nem csak az ukrán nemzetre, hanem az egész régió szabadságára és békéjére. Az, ami ott történhet, az mindnyájunkra hatással lesz. Ukrajna nem Grúzia, a Krím nem Észak-Oszétia.”

A szenátus elnöke után Pákh Tibor - ellenálló kapott szót, aki mint egyedüli magyar 1980 májusában részt vett Lengyelországban, Podkowa Leśnában azon az éhségsztrájkon, amit Mirosław Chojecki, a NOWA Független Kiadó vezetőjének a szabadon bocsájtásáért folytattak. Pákh önként utazott Lengyelországba, hogy jelenlétével

2014 – A Szabadság ünnepe

| 7

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL II.

is kifejezze szolidaritását a lengyel ellenzékkel.

Részvételét ma is emléktábla hirdeti a kisváros temploma falán, valamint Podkowa Leśna később díszpolgárává avatta Pákh Tibort.

Pákh Tibor elmesélte azt az esetet is, amikor 1984-ben a jaltai egyezmény 30. évfordulóján éppen ebben a teremben tartottak egy konferenciát, ahogy lengyel és szovjet katonák, illetve történészek igazolták Kelet-Európa szovjet megszállását.

Pákh Tibor szót kért és elmondta, hogy a szovjet megszállók nem biztosítják e népek önrendelkezési jogát, pedig azt még Jaltában is megígérték. Miután Pákh hosszasan sorolta a különböző nemzetközi egyezményeket, amelyeket a szovjetek nem tartanak be, a hallgatóság kivonult. Később Pákh Tibort nem engedték be a Lengyel Intézetbe sem.

Pákh Tibor az ellenzékiség sajátos formáját képviselte. Az erkölcsi és jogi normákat szem előtt tartva, ahol lehetett elmondta véleményét, reklamált és leveleket írt. Emellett mindig fontosnak tartotta a lengyel–magyar összefogást, a lengyel társadalmi mozgalomban olyan példát látott, amit Magyarországon is követni kellett volna.

Az este harmadik vendége Engelmayer Ákos volt, aki a hatvanas évek eleje óta Lengyelországban él, részt vett a lengyel ellenzék munkájában, tagja volt a Szolidaritásnak, majd a rendszerváltás után öt éven keresztül Magyarország varsói nagykövete volt. Engelmayer elmesélte, hogy Podkowa Leśnában 1986-ban a régióban először avattak emléktáblát a magyar forradalomra emlékezve. A tábla elkészítése titokban zajlott, először csak a márványtáblát rendelték meg szöveg nélkül. Amikor a kőfaragó megkérdezte, hogy „társadalmi célokra” lesz-e a tábla, miután igenlő választ kapott, a 100 000 złoty helyett csak 15 000 złotyt kért érte. Engelmayer a lengyel–magyar kapcsolatokról elmesélte, hogy Podkowa Leśna temetőjében három magyar katona sírját máig ápolják a lengyelek, pedig a magyarok Hitler oldalán álltak 1944-ben Varsó mellett. A magyar katonák azonban együttműködtek a lengyel felkelőkkel, nem harcoltak ellenük, inkább segítséget nyújtottak.

Ezért is tartják máig emlékezetükben a lengyelek e katonákat.

Végül Podkowa Leśna harmadik magyar vonatkozású története is szóba került: a nyolcvanas években itt alakult meg a Lengyel–Magyar Szolidaritás határokon átnyúló ellenzéki szervezet.

A beszélgetés végén szót kért Hartyányi Jaroszlava, az Országos Ukrán Önkormányzat elnöke, aki köszönetet mondott Lengyelországnak az ukrán népnek nyújtott támogatásért és azoknak a magyaroknak, akik részt vettek a különböző szolidaritási tüntetéseken.

WACŁAW FELCZAK – A LENGYEL-MAGYAR BARÁTSÁG TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL III. 2014. március 13.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendégek: Wojciech Frazik, Kovács István Moderátor: Mitrovits Miklós A Mitrovits Miklós által vezetett beszélgetésen Wacław Felczak és a lengyel–magyar barátság került napirendre. Az est apropóját Wojciech Frazik Felczakról írt életrajzi könyve adta, amely nem sokkal korábban jelent meg lengyelül. Az est folyamán a két vendég végigtekintette a lengyel–magyar kapcsolatok 1939 és 1989 közötti történetét. Kovács István pedig számos személyes emléket is megosztott a hallgatósággal Felczak életéről és személyéről. Végül pedig a lengyel Szolidaritás és a magyar polonisták kapcsolatáról tudtunk meg érdekes részleteket, többek között azt, amikor Kovács István több magyarral együtt részt vett azon a krakkói nagygyűlésen, amelyen Lech Wałęsa volt a szónok, ezt az élményét még versben is megörökítette.

Kovács István: Láttam (Lech Wałęsa nagygyűlése, Krakkó, 1981 júniusában) Én csak néhány embert láttam, őt meg őt is, de arctalan.

Engem is csupán annyi látott, egy-két más ő, de arctalan.

Az emelvényen-látott látta, kit ő meg ő arctalan látott, s kiket én arctalan láttam, látta az emelvényen-látott.

Benne százezer őt láttam, s annyi az ő, ki benne látott.

8

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 9

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL - KÜLÖNKIADÁS

történelmi okai vannak, a lengyelek lejjebbről indultak, átestek egy fájdalmas reformfolyamaton, de szinte teljes nemzeti egyetértés volt az európai integrációt, az EU- és NATO-csatlakozást illetően mondta Komorowski.

A visegrádi négyek ugyanakkor azt is bebizonyították, hogy képesek együttműködni, közösen fellépni, közös álláspontot kidolgozni és megvédeni olyan fontos kérdésekben, mint például az uniós keretköltségvetés, a kohéziós pénzek megőrzése.

Remélhetőleg ugyanilyen sikeresek lesznek a közös projektek realizálásában, az észak-déli energiafolyosó, energiaszállítási rendszerek, közlekedési hálózatok kiépítésében - mondta.

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL - KÜLÖNKIADÁS 2014. március 21.

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE)

Vendég: a Lengyel Köztársaság elnöke, Bronisław Komorowski

Lengyelország megérti és támogatja az ukránok törekvéseit, hogy szabadságban akarnak élni, hiszen 25 évvel ezelőtt ugyanezt az utat járta végig, hasonló veszélyek fenyegették, ugyanazokat a gyengeségeket élte át, de ugyanolyan reményeket is táplált, mint most ők - jelentette ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott előadásában pénteken Bronislaw Komorowski lengyel államfő. „A szomszédok szabadsága a mi szabadságunk biztosítéka” - mondta Komorowski az ELTE oktatóinak és hallgatóinak, illetve a meghívott vendégeknek tartott előadásában. A lengyel elnök a magyar-lengyel barátság napjának ünnepségeire érkezett pénteken kétnapos látogatásra.

A lengyel elnök előadása a budapesti lengyel nagykövetség és a Lengyel Intézet Történelemórák a szabadságról című, idén februárban kezdődött rendezvénysorozatának „különkiadása” volt. Az előadássorozat a lengyel demokratikus átalakulás 25. évfordulójához kötődik. Ennek tiszteletére Komorowski még tavaly az idei esztendőt „a szabadság évének” nyilvánította.

Előadásában a lengyel elnök erről a szabadságról beszélt, amellyel „sok lengyel nemzedék álmai váltak valóra”. Felidézte, hogy lengyelek és magyarok más kelet-közép-európai népekkel együtt szerezték vissza függetlenségüket, együtt mentek tovább az úton, és most együtt tanulják „az autonóm, szabad világban való működést”. A párhuzamok mellett különbségek is tapasztalhatók, a lengyel társadalom derűlátóbban ítéli meg az elmúlt 25 évet, és optimistábban tekint a következő negyedszázadra, mint a magyar. Ennek

10

| Történelemórák a szabadságról

A határokon túli, ezen belül a kárpátaljai magyarság jelenlegi, illetve esetleges jövőbeni autonómiatörekvéseit tudakoló kérdésre válaszolva Komorowski kijelentette: az autonómia bizonyos kockázatokkal jár, amint ezt a krími autonómia példája bizonyítja, amely végül elszakadáshoz vezetett. Sok ország, köztük Lengyelország optimális megoldást talált: védi a nemzeti kisebbségeket, elmélyíti az önkormányzatiságot, decentralizál, nagyobb beleszólást enged az őket érintő politikai döntésekbe, és ezt az utat ajánlja más országoknak is.

Egy esetleges külső katonai fenyegetésre Komorowski - aki korábban nemzetvédelmi miniszter volt - az ismert mondást idézte: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”. Azaz szükség van a saját védelmi képességek fejlesztésére, miközben természetesen ki kell használni a NATO-tagság előnyeit. A lengyel hadsereg, amelyet folyamatosan korszerűsítenek, szükség esetén képes megvédeni az országot, szembeszállni egy esetleges külső fenyegetéssel - húzta alá.

Az előadás után Komorowski és Áder János magyar köztársasági elnök felavatta Korompay Emánuel Aladár (1890-1940), a Varsói Egyetem második világháború előtti utolsó magyar lektora, a katyni tömeggyilkosság magyar áldozata kétnyelvű emléktábláját a Gólyavár falán.

Az MTI-MTVA „Lengyelország megérti és támogatja az ukrán szabadságtörekvéseket” című cikkét a szerző, Kovács Péter beleegyezésével közöljük.

2014 – A Szabadság ünnepe

| 11

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL IV.

ka. A Szolidaritás előtt már négyszer annyit kerestem, mint egy tanár, és háromszor annyit, mint az édesapám.

Nem a 2000 złotys fizetésemelés érdekelt, hanem az idióták zavartak, akik a munkát szervezték. Azt mondtam a többieknek: ha elérjük, hogy nem a pártkönyvtől lesz függő egy-egy vezető pozíció betöltése, akkor magunk is kitermeljük azt a plusz 2000 złotyt.”

A LENGYEL „FÖLDALATTI ELLENÁLLÁS” A HADIÁLLAPOT ALATT TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL IV. 2014. április 8.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendég: Władysław Frasyniuk Moderátor: Mitrovits Miklós Jacek Petrycki: Földalatti feljegyzéseim (filmvetítés) „Van még élet a politikán túl is!” – lehetne a mottója ennek a beszélgetésnek. Władysław Frasyniuk - a lengyel Szolidaritás legendás alakja - ugyanis azzal kezdte mondandóját, hogy már a rendszerváltás előtt eldöntötte, hogy mielőtt belép a politikai életbe, meg kell alapoznia az egzisztenciáját azért, hogy majd ha kilép a politikából, akkor is legyen önálló, független élete. „Azért mondhatom azt, amit gondolok, mert van hátországom” – hangsúlyozta Frasyniuk. „Tadeusz Mazowiecki politikai iskolájából származom, ami egy nagyon nehéz iskola volt. Ő egyszer azt mondta, hogy egy közéleti személyiség, főleg a mi földrajzi régiónkban, az egy olyan személyiség, aki a saját „testével” játszik, saját magatartásával pedig egy normát mutat. Én a Szolidaritás egy olyan ritka vezetője vagyok, aki előbb lemondott a Szolidaritásról, majd utána belépett a politikai életbe. [...] A köztes időben létrehoztam a saját munkahelyemet. Azt hiszem ez a legjobb, a legbölcsebb dolog, amit az életben tettem.”

Frasyniuk elmondta, hogy mindössze huszonhat évesen lépett be az ellenzéki politikai életbe, tehát nagyon fiatal és tapasztalatlan volt. Ennek ellenére komoly döntéseket kellett hoznia, hiszen egy olyan régiót vezetett, ahol közel egymillió tagja volt a Szolidaritásnak. Fiatalsága – minden tapasztalatlansággal együtt – bátorsággal párosult:

A Szolidaritás lázadásának az volt a célja, hogy a munkások gazdáivá válhassanak a munkának azokban az üzemekben, amelyekben dolgoztak. Ilyen értelemben a Szolidaritás nem teljes mértékben volt szakszervezet. Ez egy polgári mozgalom volt – hangsúlyozta Frasyniuk. Egy szokatlanul nyitott mozgalom, ahová mindenki beléphetett, függetlenül attól, hogy a tagja volt-e a pártnak, vagy katona, esetleg rendőr volt-e. A Szolidaritás egy olyan hely volt, ahol Lengyelországért dolgoztak az emberek közösen.

Frasyniuk beszélt a rendszerváltás mai megítéléséről is, mert ez véleménye szerint identitás-kérdés is. Felhozta példaként, hogy Lengyelországban minden november 11-én arról folyik a vita, hogy a lengyelek kinek köszönhetik a függetlenséget, Piłsudskinak vagy Dmowskinak, miközben a többség már azt sem tudja, hogy kik is voltak ezek az emberek. Nincs már tradíciója ennek a történetnek, de mégis ezek a viták uralják a közbeszédet. Meggyőződését fejezte ki, hogy Lengyelországnak szüksége lenne egy kortárs függetlenségi ünnepre.

Az a vita, hogy Dmowski vagy Piłsudski volt-e a fontosabb, időpocsékolás. Ez már a történészek terepe. Ezzel szemben a Szolidaritás értékei teljesen mások voltak: a nyitottság, a tolerancia, a párbeszéd, a felelősségvállalás a kimondott szavakért, a tisztesség. A posztkommunista mentalitás még harminc évig élni fog – vélte Frasyniuk. Ezért egy kortárs vitának kellene folynia az értékekről. Le kellene tenni az új ország alapkövét. „Lengyelország egy olyan ország, amelyben nagy hagyományai vannak az elvesztett felkeléseknek. Mindig megemlékezünk a veszteségeinkről, és ezeket még azzal is erősítjük, hogy mi szerencsétlenek vagyunk, és mivel szerencsétlenek vagyunk, ezért jogunk van követelőzni. A lengyel történelemben két olyan felkelés volt, helyi felkelések, amelyek győztesek voltak: a nagy-lengyelországi és a sziléziai. Helyileg emlékezünk meg róluk. És csupán egy olyan nemzeti felkelésünk volt, amely sikeres volt és a lengyelek számára elhozta a szabadságot, a demokráciát és megteremtette a szabad piacgazdaságot, garantálta az emberi jogokat, és ezt úgy hívják, hogy Szolidaritás. És nincs ünnepe.”

Sziléziáról és Wrocławról elmondta, hogy ez egy olyan közösség, ahova főképpen keletről, Lembergből telepítettek be értelmiségieket. Így egy sokkal nyitottabb társadalom alakult ki, mint a többi hasonló sorsú területen. „Ha nem lett volna ’68, amikor kidobták a zsidókat, akkor wrocławiak lennének a Nobel-díjasaink” – e példával érzékeltette a térség szellemi potenciálját. Ennek ellenére, az értelmiségi közegnek hatalmas befolyása volt a mentalitásra. Frasyniuk egy példán keresztül illusztrálta ezt a hagyományt. Amikor Gdańskban sztrájkoltak, akkor a varsói értelmiségiek odautaztak, hogy a sztrájkbizottságok hátterét biztosítsák. Wrocławban is támogatták a gdański követeléseket, hiszen azok országos érvényűek voltak, illetve azért, hogy elkerüljék azt, hogy a kommunisták megosszák a sztrájkolókat. Ugyanakkor a varsói értelmiségiek nem mentek el Wrocławba. Ott maguknak kellett a saját értelmiségi hátterüket létrehozni, és ez végül nagyon kifizetődő volt számukra, hiszen így alakulhatott meg Wrocławban már a sztrájk ideje alatt az első szakszervezeti népiskola, mivel tudatában voltak a munkások annak, hogy tanulniuk kell. Mindnyájan meg is megtanulták, hogy miként kell döntéseket hozni és miként kell azokért vállalni a felelősséget. Több vezetőt kellett kinevelni a gyárakban. Gdańskban abból a szempontból komfortos volt a helyzet, hogy minden bizottságban ott voltak a varsói értelmiségiek, de miután ők visszautaztak a fővárosba akkor, amikor eljött a hadiállapot és nem lehetett már mozogni az országon belül, akkor ez az értelmiségi bázis Gdańskban megszűnt, viszont a wrocławiak helyben voltak és eljutottak a helyi üzemekbe a Szolidaritás vezetőihez. Nem véletlen, hogy a hadiállapot alatt Wrocław lett a Szolidaritás központja: „hozzánk jöttek el, hogy tanuljanak tőlünk, nálunk volt a legnagyobb intellektuális háttér” – hangsúlyozta Frasyniuk. Igaz, hozzátette azt is, hogy egy olyan drámai helyzetben, mint a hadiállapot, nem az értelmiségi erő jelentette a legfontosabb szerepet. Az embereket motiválni kellett, az volt a legfontosabb.

A beszélgetés után levetítésre került Jacek Petrycki Földalatti feljegyzéseim című dokumentumfilmje.

„Gépjárműszerelő voltam és jó pénzeket keretem, majd sofőr lettem, mert az volt a legszabadabb mun-

12

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 13

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL V.

AZ ELLENÁLLÁS NŐI ARCAI TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL V. 2014. május 6.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendég: Henryka Krzywonos-Strycharska Moderátor: Mitrovits Miklós Paweł Łączkowski: Nem voltunk hősök. Sztrájk női szemmel (filmvetítés) Henryka Krzywonos-Strycharska eredetileg villamosvezető, majd lengyel ellenzéki aktivista, a gdański megállapodás egyik aláírója volt. A beszélgetés előtt megtekintettük Paweł Łączkowski Nem voltunk hősök.

Sztrájk női szemmel című dokumentumfilmjét, amelynek egyik főszereplője éppen Krzywonos volt. Ő volt az a villamosvezető, aki 1980. augusztus 15-én leállította járművét és csatlakozott a hajógyári munkások sztrájkjához, majd tagja lett a hajógyárban létrehozott üzemközi sztrájkbizottságnak. Augusztus 16-án, miután a munkások megállapodtak a béremelésről a vállalat igazgatóságával, és Lech Wałęsa bejelentette a sztrájk befejezését, négy nő (Alina Pienkowska, Anna Walentynowicz, Ewa Osowska, valamint Henryka Krzywonos) bezárta a hajógyár kapuját, és nem engedte haza a munkásokat. Emiatt Wałęsa visszavonta döntését, és kihirdette a többi vállalat munkásaival szolidaritást vállaló sztrájk megkezdését. Így született meg a Szolidaritás. Krzywonos részt vett a kormánnyal tárgyalást folytató munkások delegációjában, és ott szerepel a neve a híres gdański megállapodás aláírói között. A Szolidaritás létrehozása után beválasztották az üzemközi alapítóbizottság gdański elnökségébe, és a hadiállapot bevezetéséig aktívan részt vett a szakszervezeti munkában. 1981 decemberében elkerülte az internálást, de ille­ galitásban tovább dolgozott: segítséget nyújtott a letartóztatottak hozzátartozóinak, szórólapokat osztott, valamint gyerekekre vigyázott. Egy alkalommal olyan súlyosan megverték a rendőrök, hogy elvetélt. Politikai szerepet sem akkor, sem a

14

| Történelemórák a szabadságról

rendszerváltás után nem vállalt. Az elmúlt húsz évben nem volt a lengyel közélet jelentős személyisége.

Krzywonos elmondta, hogy a nőknek mindig is nagy szerepük volt, nemcsak otthon és a családban, hanem a történelemben is, csak ennek soha nem volt akkora visszhangja, mint 1980-ban. Még ekkor is sokáig az volt a tévhit, hogy a „bizottság” csinált mindent, amiben persze csak férfiak voltak, de – hangsúlyozta – „ha nem lettek volna ott a nők, akkor már a harmadik napon véget ért volna a sztrájk. Alina Pienkowska, Anna Walentynowicz nélkül egészen másképp is történhetett volna minden.”

Beszélt az 1980 augusztusának légköréről, arról, hogy az események résztvevői nem féltek a következményektől. Ezek olyan idők voltak, hogy nem gondoltak a lehetséges represszióra csak arra, hogy cselekedni kell… – az egyik nő megkérdezte „tudod, hogy ügyészi szankciókra számíthattok?” Én meg megkérdeztem „és az micsoda?” – mesélte Krzywonos, beismerve, hogy akkor fogta el először a félelem.

A nők feladatairól mesélve sokat beszélt arról, hogy milyen problémákat okozott jobb minőségű lakáshoz jutni abban az időben, amikor Wałęsa öt gyerekkel, feleséggel egy pici, egyszobás lakásban lakott, és ott fogadta a külföldi újságírókat. Még a helyi vajda is szégyellte magát, hogy ilyen szegényes lakásban kell fogadnia a külföldieket, de nem tett semmit sokáig, végül Krzywonosnak sikerült elintéznie a nagyobb lakást. Elmondta, hogy az egész Szolidaritás idején 46 lakást sikerült szerezniük a munkások számára, vagyis az életkörülményeik javításában sokat segítettek. „Nem voltunk hősök, de harcos nők voltunk, egyszerűen tettük a dolgunkat” – mondta végül. „Mi voltunk a nyak! A fiam mindig azt mondta, hogy apa a fej, de a mama a nyak, aki forgatja a fejet.”

Az is mutatja, hogy mennyi nő vett részt a Szolidaritásban, hogy a hadiállapot idején internált tízezer ember közel fele nő volt. A hadiállapot nagyon kemény tapasztalatot jelentett a nők számára: ugyanúgy betörtek a lakásukba, felforgattak mindent, a nőket is bevitték a rendőrségre kihallgatásra, de még a verés sem maradt el. A mindennapi életről mesélve megosztott olyan praktikákat, amelyek többnyire segítettek túlélni, illetve elkerülni a rendőri túlkapásokat, erőszakot, de nem mindig. Elmesélte saját tragédiáját is, amikor a saját lakásban úgy megverték, hogy elvetélt.

Azt is elmondta, hogy a férfiaknak „könnyebb” volt a börtönlét elviselése, vagy a letartóztatás, mert fiziológiailag könnyebben tudnak élni, mosakodni, vécére járni. A nőknek sokszor nagy megaláztatások közepette kellett elvégezniük a szükségleteiket.

Arról, hogy miért nem lett politikus a rendszerváltás után úgy nyilatkozott, hogy vannak fontosabb dolgok a politikánál, ilyenek a gyerekek, a gyereknevelés. Akkor nincs idő politizálni. Mesélt arról, hogy árvákat fogadtak örökbe férjével és a gyerekek nevelése, tanítása sokkal fontosabb ügy számára, mint a napi politika.

A Szolidaritásról elmondta, hogy 30 évvel később sok minden megváltozott, többek között az, hogy ma már nem hallgatjuk meg egymás véleményét, egymásba fojtjuk a szót, átértékelődtek a személyek, ma olyanoknak tulajdonítanak nagy érdemeket, akik 30 évvel ezelőtt nem tettek semmit, mások tetteit pedig elhallgatják. Ezért kell ápolni a múlt örökségét, hogy az efféle tendenciákat megállítsuk.

2014 – A Szabadság ünnepe

| 15

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VI.

ország, amely elindult a rendszerváltás útján, de nem elsőként fejezte be, mert hiszen az első szabad választások 1991-ben történtek. Miközben Magyarországon már 1990. március 25-én szabad választások voltak.”

ELSŐ SZABAD VÁLASZTÁSOK – A SZABADSÁG ÓRÁJA

‚ 89

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VI. 2014. junius 3.

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendégek: Bozóki András, Kónya Imre Moderátor: Mitrovits Miklós Jacek Petrycki: Földalatti feljegyzéseim (filmvetítés) Bozóki András jogász-szociológus, a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapítója, majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egyik résztvevője, 2005–2006-ban nemzeti kulturális örökség miniszter és Kónya Imre ügyvéd, politikus, a Független Jogászfórum egyik alapítója, az Ellenzéki kerekasztal vezetője, majd 1993–94-ben a Magyar Köztársaság belügyminisztere beszélgetett a magyar és a közép-európai rendszerváltás történetéről.

Kónya bevezetőjében elmondta, hogy a magyar rendszerváltozásban fontos szerepe volt annak, hogy Bush, amerikai alelnök Magyarországra látogatott, de talán sokan az indokoltnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak egy-egy nagyhatalomnak a folyamatokban. Van olyan elmélet, hogy egy szovjet–amerikai paktumnak köszönhetően következett be a rendszerváltás. De azért az is fontos, hogy ezek a társadalmak milyen aktívan vettek benne részt. Ma egészen másképpen néznek vissza az emberek erre az időszakra, de ebben nagy szerepe van azoknak a politikusoknak, akik rájátszanak az emberek érzelmeire. „Nem csak az eliteknek, nem csak a nagyhatalmi paktumoknak köszönhető a rendszerváltás, hanem igenis ott voltak a népek, akiknek mindez köszönhető.”

16

| Történelemórák a szabadságról

Ezután Bozóki hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy 1989 jelentőségének és sikerének megkérdőjelezése tulajdonképpen Lengyelországban kezdődött, amikor Jarosław Kaczyński kormányozta az országot 2005–2007 között, ekkor emelkedett a kormánypolitika szintjére az a közbeszéd, amely egy „ellopott” vagy „befejezetlen” rendszerváltásról szólt. A kormányra került erők úgy érezték, hogy fel kell gyorsítani a folyamatokat, főképp a dekommunizáció terén. Lengyelországban gyorsan megbukott ez a vonal és az ország visszatért a „konszolidált demokráciához”. Magyarországon, 2010-ben Orbán Viktor hatalomra jutásával kezdődött az a korszak, amely deklarálta, hogy egy új rendszerváltást hajt végre, s ezt az új alkotmányban is rögzítette. Sőt az 1945 utáni négy és fél évtizedet kimetszi a magyar történeti folytonosságból, így nincsenek az ottani jogi aktusoknak következményei.

Ezért „1989” egy furcsa helyzetbe került, mert a rendszerváltás egy olyan időszakban zajlott le, amely az új Alaptörvény szerint nem a része a magyar történeti folytonosságnak. Ilyen értelemben 1989 csak „elitek tárgyalgatása” volt, és valójában csak 2010-ben következett be a „forradalmi változás”, a 2010-ig tartó korszakot az új rendszer „zavaros időszaknak” nevezi. „Ha ilyen az Alaptörvény, akkor 1989 értelemszerűen leértékelődik” – mondta Bozóki.

Kónya Imre arra a kérdésre, hogy miért „beszéltek” a Független Jogászfórum alapító dokumentumában a „jogászság történelmi szerepéről”, elmondta, hogy ez az óhaj magából az értelmiségből ered. Úgy látták, hogy a rendszerváltás egy jogi munka is lesz egyben, ezért nem lehet, hogy ne vegyenek részt benne. Ennek nem az volt a célja, hogy egy új ellenzéki párt zászlaja alatt működjön – bár voltak ilyen szándékok –, és így sikerült a Független Jogászfórumot létrehozni.

Bozóki szintén szólt az értelmiség szerepéről: abban az időben rengeteg nagy tudású jogász, filozófus, szociológus dolgozott, s ebből a garnitúrából kerültek ki azok, akik a rendszerváltozást le tudták vezényelni.

Beszélt arról a dilemmáról is, amellyel meg kellett birkóznia az ellenzéki értelmiségnek: világossá vált, hogy kevés az, amit a reform kommunisták akarnak, de véres forradalmat sem akart senki. Tehát „se reform, se forradalom!” Feltették a kérdés, hogyan lehet ebből a helyzetből kijutni? Innen erednek a békés tárgyalásokat óhajtó szándékok. A tárgyalások, a paktumok, a civiltársadalom mozgósítása, az erőszak nélküliség útja vált a megoldássá. Ebben is Lengyelország volt a példa: innen jött a kerekasztal ötlete.

A gazdasági rendszerváltásról Bozóki elmondta, hogy az valóban a társadalom jelentős részének életszínvonal-csökkenést hozott. A Kádár-rendszer eladósodása kódolta, hogy milyen irányú lesz a változás, ami pedig a gyors privatizáció felé mutatott.

Kónya az ellenzék céljairól szólva a békés változás szándékát emelte ki: „Az ellenzék nem a hatalomból akar részesülni, hanem meg akarja teremteni annak a feltételeit, hogy maga a nép szerezze meg a hatalmat, mégpedig szabad választásokon és békés úton.”

Bozóki András is a rendszerváltás emlékezetéről beszélt:

Ehhez kellett a politikai ellensúly, ezért hozták létre az Ellenzéki Kerekasztalt, de amikor ez betöltötte a szerepét, akkor a pártok külön-külön mérettették meg magukat a választásokon. Kónya szerint Lengyelországban azért nem lehetett elsőre teljesen szabad választást tartani, mert más volt a modell, ott a Szolidaritás egy tömbben állt a hatalommal szemben, nem volt plurális ellenzék, csak később kezdődött meg a pártosodás, nota bene a Szolidaritáson belül.

„Sokáig a magyarok tartották nagyobb becsben a rendszerváltást, Lengyelországban a Kerekasztalról komoly viták zajlottak. Végső soron Lengyelország volt az úttörő

„1956 tanulság és zászló is volt. Ez volt az identitásunk. Erre minden ellenzéki így tekintett. Ha majd elmúlik a politikai csatározások ideje, akkor talán eljön az idő, hogy egy új generációnak ugyanilyen kapaszkodó lehet az 1989-es rendszerváltás. Ez fontos, mert minden nemzedéknek szükséges egy ilyen kapaszkodó, amire büszke lehet.”

2014 – A Szabadság ünnepe

| 17

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VI.

Bozóki is felhívta figyelmet arra, hogy Lengyelország példája egy nagy tanulság számukra volt abban az értelemben, hogy még egy korlátozott választásokon többséget szerezhet az ellenzék. Ezt a Szolidaritás úgy érte el, hogy leválasztotta a LEMP koalíciós társait. Ezzel szemben ott volt a negatív példa: Kínába ugyanazon a napon fojtották vérbe a pekingi tüntetést. Ez megmutatta a magyar ellenzéknek, hogy két út van: a politikai reformok (lengyel) útja és a kínai út.

Arról is beszélt, hogy az ellenzéknek nem voltak valós információi a gazdaság helyzetéről, tehát nem volt abban a helyzetben, hogy valódi tárgyalásokat folytasson a párttal és a kormánnyal. Közben pedig már megindult a privatizáció, a tulajdon-átalakítás. Elmondta, hogy nincsenek olyan illúziói, hogy lehetséges igazságos privatizáció. Az mindig igazságtalan, mert hiszen az állami vagyont kell valamilyen szempont szerint szétosztani és valakiktől elvesznek, hogy másoknak odaadjanak. Tehát maga a procedúra filozófiailag igazságtalan. Véleménye szerint nem volt szerencsés, hogy egyszerre „kapta a nép” a szabadságot, a szólásszabadságot, a gyülekezési szabadságot, a sajtószabadságot és mellette viszont elvesztette az állását, a megélhetését. „Azt a pozitív élményt, amit a szívünkben őrzünk, hogy ez egy siker-sztori volt, nagyon beárnyékolta a magyar lakosság, a társadalom jelentős részében az, hogy a szabadság élménye nem hozott új lehetőségeket hanem inkább azzal párosult, hogy elvettek tőlük. Nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni. Akkoriban sokan kritizálták a cseh kuponos privatizációt, de ott legalább úgy érezték az emberek, hogy kaptak valamit, amit majd beválthatnak pénzre.

Persze ez egy illúzió volt, de talán azt a társadalmi érzületet adhatta volna nálunk is az embereknek, hogy nem csak elvesznek tőlük, hanem kapnak is valamit.”

Az a sikeres forradalom, ahol az emberek átérzik, hogy kaptak valamit, ahol sikerül valamit elérniük. Sajnos ez 1989-ben nem így volt. Jogilag teljesen tökéletes, cizellált rendszerváltás volt, de nem vált egy átélt eseménnyé, a demokrácia spirituális átélése hiányzott. Az emberek nem érezték magukénak. Bozóki szerint ez komolyan hatott a magyar lakosság viszonyulására az új rendszerhez. Ugyanakkor bizonyos értelmiségi önkritikát is gyakorolt, mert a magyar és nemzetközi közgazdasági elit egyfajta érzéketlenséget tanúsított a társadalommal szemben, akikre úgy tekintettek, mint egy kísérlet tárgyaira.

Kónya és Bozóki is megpróbált választ adni arra a kérdése, hogy miért lett Magyarország élenjáró országából az utolsó. Hol bicsaklott meg a folyamat? Kónya szerint a társadalom együttműködési szocializációja hiányzik, enélkül nem lehet sikeres a rendszerváltás. Bozóki szerint eleinte siker volt a történet mind Magyarországon, mind Lengyelországban, bár utóbbi jóval szegényebb volt. Mindketten egyetértettek abban, hogy a kezdetektől való politikai szembenállás súlyosan hatott és máig öröklődő ballaszt. Bozóki szerint nem az döntött, hogy a liberálisok kivel kötöttek szövetséget a rendszerváltás után. Inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy volt egy nagyon megalapozatlan pozitív várakozás az EU-csatlakozás előtt, ami generált egy szociáldemokrata politikát. A Bokros-csomag (1995) után ez a politika egy pozitív élmény volt (2002–2006), de a globális gazdasági válság (2008) bebizonyította, hogy a prognózis téves és megalapozatlan volt. Az erózió már 2006-tól érezhető volt, hideg polgárháborús hangulat alakult ki, de addig a rendszer egy „konszolidált demokrácia” volt, onnan kezdve megkezdődött a leépülés, dekonszolidáció, hitelvesztés, ami a 2010-es fordulatba torkollt.

Végül a rendszerváltás hőseiről Kónya megjegyezte, hogy „Antall József a kelet-európai rendszerváltás meg nem ünnepelt hőse.” Véleménye szerint Antall – Havellel és Wałęsával szemben, akik a kommunista rendszer lebontásában jeleskedtek – az építésben járt élen. 1956-tal kapcsolatban is problémának látja, hogy nincs a forradalomnak egyértelmű vezetője. Nagy Imre nem 1956 hőse, hanem áldozata és mártírja volt. Ahhoz, hogy a társadalom azonosuljon egy ilyen történelmi eseménnyel szükséges egy-egy vezető személyiség.

Kónya szerint Antallnak megvan az esélye arra, hogy utólag ő legyen a rendszerváltás hőse.

18

| Történelemórák a szabadságról

FREEDOM EXPRESS (SZABADSÁG EXPRESSZ) TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VII. 2014. szeptember 4.

Helyszín: egy dunai hajó fedélzetén

2014. szeptember 3–4-én Budapestre érkezett a Freedom Express (Szabadság Expressz) vonata. A varsói székhelyű Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának (ENRS) oktatási projektjében Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Csehország és Németország kulturális minisztériuma – magyar részről az Emberi Erőforrások Minisztériuma –, valamint a 20. század történetével foglalkozó kulcsfontosságú intézményei működnek közre. A projekt magyarországi partnere a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki), illetve a budapesti Lengyel Intézet volt.

A Szabadság Expressz utasai – köztük képzőművészek, zenészek, filmrendezők – a kommunizmus európai bukásához vezető történelmi események emlékeit keresték fel, a rendszerváltás folyamatának egyes részvevőivel találkoztak. Rafał Rogulski, az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának igazgatója, a projekt főszervezője így foglalta össze a program fő célját: a Szabadság Expressz a rendszerváltás eseményeire összpontosítva az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum és az 1989 közötti kelet-közép-európai függetlenségi törekvések mai következményeit, máig kiható szellemiségét hivatott bemutatni. Kiemelte: az út célja, hogy a fiatalok különböző nézőpontokból ismerhessék meg a 25 éve történt rendszerváltozásokat, így inspirálják őket egy európai identitás kialakítására vagy arra való reflektálásra.

Kiss Gy. Csaba, a rendezvénysorozatunk első vendége, a Retörki és az ENRS tudományos főtanácsadója hangsúlyozta, hogy az 1989-es rendszerváltozás magyarországi eseményei nem választhatók

2014 – A Szabadság ünnepe

| 19

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VII.

el az akkori közép-európai történésektől, amelyek kölcsönösen ihlették egymást. Ezért járja végig a Szabadság Expressz a Gdańsk–Varsó–Budapest–Temesvár–Sopron–Pozsony–Prága–Berlin útvonalat.

A budapesti állomás alkalmával a Szabadság Ex­ pressz résztvevői a Szoborparkban tettek látogatást, ezt követően pedig Kövér Lászlóval, Magyarország Országgyűlésének elnökével, és 1989 más szemtanúival, egykori rendszerváltókkal folytathattak eszmecserét a parlamentben. A fiatalok találkozhattak a kultikus Moszkva tér című magyar film rendezőjével, Török Ferenccel, valamint részt vettek a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövete által adott reggelin.

A Szabadság Expressz utasai továbbá 2014. szeptember 4-én délután egy dunai hajó fedélzetén részt vettek a Történelemóra a szabadságról című eseménysorozat különleges kiadásán, amelyet Kiss Gy. Csaba vezetett. A rendezvényen Kahler Frigyes Az igazságtétel dilemmái, Halmy Kund A rendszerváltás sarokpontjai, Riba András A hatalomváltás struktúrája 1989 és Domonkos László Őfelsége ellenzéke címmel tartottak előadásokat.

A Szabadság Expressz utasai a budapesti programokat követő másfél napot Temesváron töltöttek, romániai jelenlétük szervesen illeszkedett az 1989es Temesvári Népfelkelés Emlékévébe, amit a Tőkés László nevével fémjelzett akkori események tavalyi évfordulóján hirdettek meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács égisze alatt. A Szabadság Expressz „utasai” találkoztak a Temesvári Emlékbizottság tagjaival és Tőkés Lászlóval is. A résztvevők megtekintették a kommunista korszak titkosszolgálata, a hírhedt Securitate lehallgatási és megfélemlítési technikáit bemutató interaktív kiállítást és felkeresték a Forradalom Emlékmúzeumát, ahol megismerkedtek a népnyúzó rezsim múltjával, módszereivel és hagyatékával. Itt Traian Orban, a temesvári forradalom egy másik emblematikus alakja kalauzolta a fiatalokat és kísérőiket.

Egy kerekasztal-beszélgetést is tartottak a múzeumban, amelyen Tőkés Lászlót a negyedszázaddal ezelőtti eseményekről kérdezték a fiatalok, illetve az eltelt időszak eredményeiről és fiaskóiról. 2014. szeptember 7-én, vasárnap a program résztvevői továbbutaztak Sopronba, ahol megtekintették a Páneurópai piknik helyszínét, majd Pozsony és Prága után Berlinben zárult a körút szeptember 13-án.

20

| Történelemórák a szabadságról

A HÍRNÖK. KARSKI, A VILÁG IGAZA TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VIII. 2014. oktober 16.

Helyszín: Holokauszt Emlékközpont

Vendégek: Andrzej Żbikowski, Haraszti György, Papp Gábor Moderátor: Mitrovits Miklós Az emberiség történetének legtöbb áldozatot követelő fegyveres konfliktusának, és a XX. századi történelem legsötétebb fejezetének, a II. világháború kirobbanásának 75. évfordulóján egy rendkívüli személyiségre emlékeztünk. Jan Karski (valódi nevén Jan Kozielewski) 1914-ben született Łódźban. A Honi Hadsereg katonája, a földalatti ellenállás emisszáriusa volt. Kétszer kereste fel a varsói gettót, bejutott a bełżeci lágerbe, ahol a saját szemével látta a magányos halál borzalmait, gyerekek, nők és férfiak ezreinek megsemmisítését.

A titkokat, melyeket a hazai földalatti ellenállás vezetői bíztak rá, átadta az emigrációs hatalmi központnak.

Tájékoztatta a szövetségeseket a két országrabló által megszállt Lengyelország tragikus helyzetéről. Különleges audiencián fogadta az Egyesült Államok Elnöke, Franklin D. Roosevelt.

Az esemény egy emlékfa ültetéssel vette kezdetét a Holokauszt Központ udvarán. A tölgy előtt elhelyezett emléktáblán magyarul, lengyelül és angolul az alábbi szöveg olvasható: „A varsói gettó és a haláltáborok hírnöke. A lengyel földalatti állam hőse.” A táblán elhelyezett QR-kód letöltésével a látogatók okostelefonjuk segítségével további széleskörű információk birtokába juthatnak Jan Karskiról, a lengyel földalatti állam legendás emisszáriusáról, aki a háború alatt egy rövid küldetés erejéig Budapesten is járt. A Központ hagyományos programjába és audioguide rendszerébe is bekerült a XX. századi európai történelem fontos alakja. A tölgyet ünnepélyes keretek között ültette el együtt Roman Kowalski, a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövete, André Goodfriend, az Amerikai Egyesült Államok ideiglenes ügyvivője, valamint Dr. Haraszti György, a Holokauszt

2014 – A Szabadság ünnepe

| 21

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL VIII.

Emlékközpont kuratóriumának elnöke, mintegy 100 vendég jelenlétében, akik között ott volt az izraeli nagykövet helyettese, magyar zsidó szervezetek képviselői és több középiskolai diák is.

Kowalski nagykövet hangsúlyozta az ünnepség szimbolikus jellegét, rámutatva, hogy „Karski jelentése a Holokausztról értékes összefüggéseket, gondolkodásra ösztönző anyagot jelent a központ látogatóinak, akik a Világ Igazairól tudhatnak itt meg többet, olyanokról, mint Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Giorgio Perlasca vagy Henryk Sławik, akik a II. világháború idején zsidókat mentettek Magyarországon.”

Az Amerikai Egyesült Államok ideiglenes ügyvivője Karski példátlan erejéről beszélt: „Hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy miután szembesült ezzel a mértékű szörnyűséges tragédiával, kiálljon és tanúságot tegyen.

Példamutató kell legyen számunkra, és emlékeztetnie kell mindnyájunkat, hogy hogyan kell adekvát módon cselekedjünk ha bűntetteket követnek el körülöttünk.”

A kerekasztal-beszélgetés mellett ezúttal egy könyvbemutatóra is sok került. Hiszen ekkor jelent meg Andrzej Żbikowski A hírnök. Karski, a világ igaza című könyve magyar nyelven Pálfalvi Lajos fordításában. A beszélgetésen és könyvbemutatón jelen volt a könyv szerzője, Andrzej Żbikowski, lengyel történész, a lengyel Zsidó Történeti Intézet munkatársa és kutatója, Papp Gábor, BBC History főszerkesztője valamint Prof. Dr. Haraszti György, a Holokauszt Emlékközpont kuratóriumi elnöke.

LENGYELORSZÁG ÉS MAGYARORSZÁG SZEREPE A BERLINI FAL LEOMLÁSÁBAN TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL IX. 2014. november 12.

Helyszín: Holokauszt Emlékközpont

Vendégek: Aleksander Gubrynowicz, Hildigund Neubert, Németh Zsolt Moderátor: Mitrovits Miklós A program különleges helyet foglal el az eddigi találkozók sorában, hiszen 25 évvel a berlini fal leomlása után lengyelek, németek és magyarok beszélgettek együtt a múltbéli eseményekről és az azóta eltelt, mindhárom nemzet számára nagy erőpróbát jelentő nehéz időszakról, az átmenet éveiről 130 fős közönség előtt. A budapesti Lengyel Intézet és a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetségének kezdeményezésére a rendezvényhez a Németországi Szövetségi Köztársaság Budapesti Nagykövetsége, valamint Adam Burakowski, Aleksander Gubrynowicz és Paweł Ukielski 1989 – A kommunista diktatúra végnapja Közép- és Kelet Európában című, magyarul nemrég megjelent könyvének kiadója, a Rézbong Kiadó, is csatlakozott. A magyar nyelv az első, amelyre lefordították ezt a rendszerváltozást hat közép-európai országban vizsgáló értékes összehasonlító munkát.

A könyvet az egyik szerző Aleksander Gubrynowicz mutatta be, a Varsói Egyetem tudományos munkatársa, aki a könyvben az NDK-ról és a magyar eseményekről szóló részeket írta. A kerekasztal-beszélgetésben Hildigund Neubert az egykori NDK ellenzék tagja, a Stasi dokumentumait őrző hivatal volt türingiai megbízottja, valamint Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a FIDESZ egyik alapító tagja is részt vett. Az estén a moderátor szerepét újra Mitrovits Miklós történész, polonista vállalta magára.

A beszélgetés főként az alábbi témákat érintette: A lengyel Szolidaritás, mint a békés demokratikus átmenet úttörője, inspirációja. Hogyan zajlottak

22

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 23

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL IX.

le Lengyelországban, az NDK-ban, Magyarországon és a régió más országaiban az 1989-es események?

Együtt, vagy külön-külön? Szó esett a „keleti blokk” ellenzékei közötti kapcsolatokról, arról, hogy hogyan dőlt le a berlini fal, s végül Lengyelország és Magyarország szerepéről is beszélgettek a résztvevők.

A beszélgetés közben a programnak helyet adó moziteremben, valamint a Lengyel Intézet könyvtárának Nagymező utca felőli ablakában izgalmas, ma már kordokumentumnak tekinthető felvételekből készített összeállítás mutatta be a rendszerváltást és az 1989-es átmenet időszakát Lengyelországban, Magyarországon, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában, Bulgáriában és Romániában. Basil Kerski, az ENRS igazgatója – aki az időjárási körülmények miatt nem tudott eljönni Budapestre – telefoninterjút adott a Népszabadságnak, az est vendégei pedig a program végén a közönség soraiban is jelen lévő magyar média (újság, rádió, televízió) képviselőinek kérdéseire is válaszoltak.

KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS: FREEDOM TODAY AND THE FUTURE OF EUROPE. 25 YEARS AFTER 1989.

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL X. 2014. december 10.

Helyszín: Közép-európai Egyetem (CEU)

Résztvevők: magyar és nemzetközi diákok Moderátor: professzor Balázs Péter Az Ukrajnából, Magyarországról, Lengyelországból, Szlovákiából, Csehországból, Finnországból, Indiából és Kanadából érkező résztvevők és diákok arról beszélgettek, mit jelent a fiatal nemzedéknek a szabadság fogalma, valamint hogyan látják Európa jövőjét ma, 25 évvel az 1989-ben bekövetkező rendszerváltás után.

A program moderátora Balázs Péter professzor az EU Bővítési Tanulmányok Központjának igazgatója, Magyarország volt külügyminisztere, az első Magyarország által delegált uniós biztos volt. A résztvevőket köszöntő Roman Kowalski nagykövet arra hívta fel a figyelmet, hogy a szabadság olyasvalami, amit folyton ápolni kell, mert nem öröktől fogva adott. Mihajlo Junger, Ukrajna budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője arra bíztatta a jelenlévőket, hogy ha tehetik intellektuálisan és anyagilag is támogassák az Ukrán államiság megőrzésére irányuló törekvéseket. A CEU és más budapesti egyetemek hallgatói és doktoranduszai közül húszan kerültek kiválasztásra a „Vajon azon értékek, amelyekért Közép- és Kelet-Európa nemzetei harcoltak 25 évvel ezelőtt ma is ugyanolyan fontosak?” című felhívásra beküldött esszéjük alapján. A plenáris rész a három munkacsoport prezentációinak tanulságaival vette kezdetét: 1) Mit jelent ma a szabadság a rendszerváltó országokban? Kik a változások előidézői? Mi a fiatalok és mi a polgári társadalom szerepe? 2) Vajon Európa (EU) továbbra sem vesztett vonzerejéből? Létezik az „Európai álom?” 3) A jelenleg Ukrajnában zajló események tükrében, van-e reális esély a kontinens egyesítésére? Felépülhet-e egy új FAL? Balázs Péter professzor az Európai Uniót a Rubik-kockához hasonlította, melynek sokrétű és

24

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 25

TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL X.

komplikált szerkezete egyre növekvő értetlenséget idéz elő az állampolgárokban. Ennek az alienációnak a fokozatos leküzdéséhez fontos azoknak az alapvető értékeknek a betartása, amelyek az európai integráció lényegét alkotják. Szintén hozzáadta, hogy a külpolitikai szférában az EU olyan, mint egy fiatal nő, aki néha többet ígér, mint amennyit adni képes.

Ezzel viszont csalódást okozhat a partnerek számára. Az Ukrajnából érkező Nataliya megjegyezte, hogy a mai fiatal generáció nem értékeli eléggé a szabadságot és az állampolgári jogokat, minthogy soha nem tapasztalta meg, milyen az elnyomás. „Ezért van, hogy ma a szélsőséges pártoknak ennyi követője akad egész Európában. Ennek a nyugtalanító trendnek egyetlen megoldása létezik: az oktatás”. A program egyik magyar résztvevője, Eszter ennek kapcsán az EU némely országaiban terjedő „Szabadulni Európától” jelszavára hívta fel a figyelmet, arra az irányzatra, amely a Brüsszellel szembenálló partikuláris nemzeti érdekeket veszi határozottan védelmébe.

A finn Kristiina szerint az „Európai álom” nem létezik, hiszen szemben Amerikával Európa vonzóereje nemcsak a jólétet jelentette, hanem az egyenlőséget és a társadalmi biztonságot is. A veszély abban rejlik, hogy ezekről az előnyökről ma eltereli a figyelmet a kemény biztonságpolitika és a gazdasági válsággal folytatott harc.

A szlovákiai Max elvetette az európaitól, a liberalizmus és az egyéni szabadság alkotmányától eltérő megoldásokat kínáló más modellek működőképességét. „Lehet, hogy rövidtávon gazdasági előnyökhöz juttatnak, de hosszútávon fenntarthatatlannak bizonyulnak”.

A kanadai Peter véleménye szerint, ha az Unió nem tiszteli eléggé saját értékeit, mint a sajtószabadság, vagy a szabad szólásjog, azzal a csatlakozni kívánó országokat demotiválja.

A vitázó felek egyetértettek abban, hogy az ukrán konfliktus és az EU–Oroszország kapcsolatok új „falak” létrejöttével fenyegetik a kontinenst. A szabadság azt jelenti, hogy Ukrajnának jogában áll magának kiválasztani a fejlődéshez vezető utat, de ennek a választásnak szuverénnek kell lennie, és nem szabad függjön egy harmadiktól.

Balázs Péter professzor összefoglalva az elhangzottakat „arra bíztatott, hogy keressünk egy új narratívát a kortárs európai nemzedék számára, a II. világháborút követő történelmi békekötés, vagy a 25 évvel ezelőtt a Vasfüggöny lebontására irányuló közös erőfeszítések mintájára.” Hozzátette azt is, hogy Európa fő vonzereje mindig is a SZABADSÁG kell maradjon, de a jól működő civil társadalom feltétele az EU-ban, hogy van lehetőség elköteleződni MELLETTE, és nem kizárólag ELLENE mozgósítani.

A Történelemóra résztvevőit egy inspiráló vitával egybekötött reggelire látta vendégül a Lengyel Köztársaság nagykövete. A budapesti Lengyel Intézet jóvoltából a program három kiválasztott résztvevője 2015-ben több tudományos konferencián vehet majd részt Lengyelországban.

26

| Történelemórák a szabadságról

A Középeuropai Egyetem diákjainak az esszéi Essays of the Central European University students Téma/Topic: Values for which the Central and Eastern European nations fought back in 1989: do they still matter today?

Eszter Kajtár School of Public Policy Central European University

This question—whether the values an earlier generation fought for are relevant today - is one that is at the front of my mind as I proceed through the research phase of my MA thesis. In my work I have set out to compare the foreign policies of Hungary and Poland, especially with regard to human rights in the post-1989 setting. The data leads me in two directions. Reflecting on the current Hungarian obsession with economic policy the answer seems to be no. On the other hand, the answer sometimes seems to be yes; Poland is a leading figure when it comes to supporting democratization in the Eastern Partnership countries. These cases - of Hungary and Poland - are but one point of comparison, but they highlight the importance of this question.

One would assume that the nations of Central and Eastern Europe are great champions of the promotion of democracy as well as of civil and political rights, since they have all experienced life under the constant denial of basic rights. It seems self-evident that these states stand up for the rights of other nations once they have regained their own freedom and sovereignty. However, this does not seem to be the tendency in the region. It would be too easy to say that the costs of the transition and the disadvantaged economic situation are the reasons why Central Eastern European countries do not engage in democracy support. The reason rather lies in societal patterns.

In my research I have gathered public opinion data on Hungarian and Polish citizens’ attitude to political questions and their values and beliefs for my thesis. The research have shown that almost half of the people in these states do not vote at elections, have never attended any political protests and are not aware of what is going on in the political sphere in their respective countries. These findings show that the notion and the whole concept of democracy have not rooted within these societies. People are happy with the fact that their fundamental rights are guaranteed, but they are not aware of their obligations as citizens to maintain and develop the democratic system they are living in.

The sobering conclusion is this: the majority of my parents’ generation - those who made the transition in Central Eastern Europe possible - has failed to pass on the values of democracy and human rights to their children, which is my generation. For me, this is one of the reasons why the disturbing rise of the extreme right is such a common phenomenon in the region. The youth did not learn to appreciate the freedom they were born in, and have not learnt from the mistakes of history. The emergence of far right political parties and their growing electoral support are warning signs that dialogue between the youth and the aging population should take place as soon as possible.

The other part of the problem is that the people have not talked out their grievances stemming from the Communist regime and from the horrors of WWII in Hungary’s case. The purge within the political elite did not take place, except in the Czech Republic. In addition, according to my research, the academia have not published much about these issues, which further hinders the access to relevant information for better understanding of the past.

In my thesis I point out that a stronger cooperation among the Visegrád 4 countries could open up the possibility for the nations of Central Eastern Europe to come to terms with their history together, and to realize that the past cannot be changed, but the future is upon them by all democratic means. I would like to explore the viability of this approach in my thesis through expert interviews with current and former Hungarian and Polish foreign policy decision makers in the upcoming months.

2014 – A Szabadság ünnepe

| 27

A KÖZÉPEUROPAI EGYETEM DIÁKJAINAK AZ ESSZÉI

Max Steuer

Department of International Relations and European Studies, CEU Václav Havel, one of the icons of the fall of communism in 1989, adopted as his motto that ‘Truth and love must prevail over lies and hatred.’ It would seem these are somewhat idealistic values when applied to the political world. But the people who pushed the huge moment of change in the region 25 years ago apparently did not think so. They wanted to be free, treated as truly, not only seemingly equal, and achieve justice in the public sphere. And they saw that any form of autocracy – with oppression as its constant sign – could for sure never lead to these values, the political expressions of Havel’s ‘truth and love’.

Do these values still matter? The simple answer would be: of course they do. Why? Because they encompass the ‘ideal’ model of politics how most people imagine it today and because we are, despite a great deal of progress, still far from achieving them. People’s movements 25 years ago succeeded in getting rid of the apparent and harsh regimes of ‘lies and hatred’. What they did not succeed in – and it was not possible within one transformative moment – was to establish developed democracies with all of their necessary components – rule of law, limited government, human rights (starting with political freedoms) and transparent and accountable governance. Different countries in the region achieved different levels of progress – some have consolidated democracies, others stand in the middle or beginning of a difficult transition, again others failed at some point and still struggle with some form of autocratic rule. Neither of them is at the end and can claim nothing has to be improved. What all of them share, however, are three challenges which have to be dealt with to have a chance to start getting closer to these ideals again.

Firstly, people. Twenty five years ago, the vast majority of people realized that only their joint effort could lead to positive change. Today, similar majorities reject politics as such as a realm of ‘hatred and lies’. Yet, if everybody has this attitude, only then politics can really become such a realm. In November 2014, many people called for positive change out in the streets but this, though sometimes the only way available, is not the most effective one to participate. People must realize that speaking about the values of ‘the liberal revolution’ will not suffice; political action needs to be carried out.

Secondly, institutions. The institutional systems of post-communist countries have to work on the basis of rule of law and with respect to the value of justice. This will not become a reality without the involvement of the people, but one set of institutions can and needs to work independently and effectively to safeguard the rule of law: judiciaries. During 25 years, judiciaries, especially, constitutional courts, in many countries proved they can guard values even if other institutions fail. Today, we tend to forget how much we need just courts.

Finally, Europe. The dream of ‘return to Europe’ and ‘become part of Europe’ has repeatedly shown its power in Central and Eastern Europe in the past 25 years. However, Europe, particularly the EU which claims to represent the values of ‘truth and love’, is itself changing, and not always to the better. Institutions and actors of the EU should understand that they themselves must act in accordance with these values, namely to care about the democratic legitimacy of their existence and decisions. 25 years ago, it was this political Europe which had the ‘human face’ for people from Central and Eastern Europe. 25 years ahead, it needs to retain this image to be the pillar worth standing for.

ESSAYS OF THE CENTRAL EUROPEAN UNIVERSITY STUDENTS

Matthew Singer Department of History, CEU

The evening had not yet reached six o’clock, and already I watched as people began filing into Budapest’s József Nádor tér. Placards, pamphlets, and music set the tone, with puns equating the Hungarian president Viktor Orbán with villains from popular Hollywood films appearing alongside messages such as “long live Europe” and “democracy,” as well as many Hungarian and EU flags. When the first official speaker finally took to the stage, he was met by a crowd which filled the square to capacity and spilled into adjacent streets. This was October 28, 2014, and less than one week earlier Hungarians celebrated their country’s national holiday in commemoration of the revolution of 1956, the ideals of which are often seen as having been fulfilled through the events of 1989. After the holiday, the Orbán government announced the introduction of a tax on internet usage, in protest of which over 100,000 citizens were now occupying József Nádor tér.

My colleague and I hatched a plan earlier in the year to attend and catalogue commemorations and demonstrations in East-Central and Southeast Europe in the 25th anniversary of 1989, and we quickly discovered that what happened in Hungary was far from an isolated incident. While he attended activities in Leipzig, Berlin, Prague, and Bratislava, I was in Romania, where a controversial first round of presidential elections took place on November 2nd. Administrative hiccups created delays and ultimately prevented portions of the country’s diaspora population from the vote, causing protests in London, Paris, and other cities. Demonstrations in multiple areas of Romania were held a week later against Prime Minister Victor Ponta, who was running against the Sibiu mayor Klaus Iohannis in the upcoming runoff elections. I watched as roughly 4,000 citizens gathered in Timișoara’s Piața Victoriei, the city regarded as the birthplace of the Romanian Revolution. Demonstrators waved Romanian (sometimes with a hole in the middle), EU, Transylvanian, and Banat flags, and messages written onto signs included “the revolution continues!” “Ceaușescu hasn’t died; he is masked as Ponta!” and “25 years from the Revolution, no to Ponta, an involution!” Chants from the crowd included reiterations of those used in 1989, such as “today in Timișoara; tomorrow the whole country!” phrases from 1989 altered to fit the context of 2014, including “down, Ponta!” (adapted from the original “down, Ceaușescu!”), and new utterances specific to the contemporary situation, such as “Europa!”

Although I cannot speak for my colleague, for the time being these two cases seem to indicate that 1989 and the values for which it stands continue to play a significant role in East-Central and Southeast Europe.

To find this role, one must look not only at official commemorations, but also at people themselves, the types of demonstrations that they have organised, and the language that they have used. Furthermore, 1989’s role can be specific to each country’s own context, which can change over time. While activity in Romania has largely ceased after the runoff elections resulted in Iohannis’ victory, this is not so in Hungary. I attended Budapest’s “day of public outrage” in front of the parliament building on November 17th, and among shouts demanding Orbán’s resignation I saw placards with messages such as “Hungarian Republic: 1989-2011. We resurrect!” Similar demonstrations in Hungary continue to this day, and in Romania the upcoming December month may yet bring with it a wave of commemorations for anniversaries related to the Romanian Revolution of 1989. Indeed, it seems that there is yet much more to do in cataloguing the effects of 1989 in its 25th anniversary, and in answering the question of how the values of 1989 “matter” today.

1 My sincere thanks to Prof. James Krapfl, my colleague and mentor in this research project who came up with the idea in the first place, and to Agnes Kende, who has assisted in translating materials from the Hungarian. All translations from the Romanian are my own.

28

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 29

A KÖZÉPEUROPAI EGYETEM DIÁKJAINAK AZ ESSZÉI

Vladislav Strnad Department of Political Science, CEU

I am glad that I was born in Central Europe no earlier than 25 years ago. I cannot imagine not being able to travel, to choose a university, contact friends from around the world or to not be able to express my opinion. I appreciate the fact that I live free in integrated Europe and at the same time, I want to point out that I do not consider myself as euro-fanatic or as the euro-sceptic. On this basis, I will continue my essay.

Nowadays, we can discuss what should have been done differently. Moreover, we must not forget that the EU is a unique project of voluntary association of people and unexplored path. The EU is not an objective in itself, but its existence has an objective geopolitical and macroeconomic reasons. It must be said, that the EU is a project which aims to create a unified, strong and steadily emerging Europe. It is not a luxury, but an alternative to survival of European civilization. In 1989, desire for freedom of united people from the socialist bloc, from which most agreed that political freedom is a prerequisite for a better life. However, it was the idea of what it means to ‘live better’ on which it was much harder to reach consensus. The human expectations which are formed through personal experiences, are one of the reasons why the views on past differ in such degree.

The post-communist states lacked a market economy, the tradition of democratic behaviour, political culture and other specifics of the Western world course. Confrontation with real life soon put off the unrealistic expectations of those who imagined that they would live in „capitalist” way and work in „socialist” way, but also those who expected from the capitalist society to offer an equal distribution of wealth. The society which was not accustomed to striking property differences was not ready to accept them. Many people expected that accession to the EU is the solution to all problems and would be the guarantor of social security and entitlements.

Membership was seen as a final stage, not as a tool to be build together, to create and to have responsibility.

Euro-integration undoubtedly had a positive impact on reforming and democratization of post-communist countries, although not all were equally successful. The poorest countries have not achieved sufficient economic growth and living standards have declined. Today’s form of integration is neither perfect nor stable.

The economic crisis threatened the social security in all Member States and expressions of discontent and disappointment cannot be overlooked. The society openly shows its disappointment and disagreement with the policy of the state, the EU and questions of the effectiveness of the Union.

To ignore these criticisms is unreasonable. I think that this is a signal that the European societies do not have access to the three equal fundamental freedoms: political, economic and social. All the three freedoms are essential for a truly free society, are demonstrably influential, complement and even condition each other. Any attempt to suppress, prioritize, eliminate or absolute one of those freedoms leads to a lack of freedom, the instability and tensions. Different social groups have different expectations and different perceptions of these freedoms. Optimizing freedoms in practice means to look for a system that ensures freedom for all three, without compromising the integrity of the society on the one hand, and freedom of the individual on the other hand.

I cannot claim that today most people see political freedom fundamental. Accent was transferred from political freedoms over to economic freedom and to social rights and freedoms. Maybe it is the fact that economic and social freedoms are more evident in everyday life and also the fact that political freedom is no longer taken for granted. I assume that the presence of political freedom in the lives of people needs to be felt, even if it is not actively used.

I am convinced that for European citizens the integration is the only alternative way of how to live in peace, welfare, position itself against global problems and confrontation between civilizations. Europe must be strong, self-sufficient and prosperous, in order to become one of the poles of the multipolar world. The integration model, social system and common values, must be accepted and consulted between Europeans. Meanwhile, it is necessary to respect the pluralism of opinions, analyse problems and jointly seek for strategic solutions.

30

| Történelemórák a szabadságról

ESSAYS OF THE CENTRAL EUROPEAN UNIVERSITY STUDENTS

Wojciech Kozłowski Department of Medieval Studies, CEU

I was a late student at the University of Warsaw when Poland joined the EU in 2004. I remember great excitement that accompanied public debates regarding the benefits from entering the “club of the wealthy”. On the whole, the media and Polish government projected the act of entering the EU structures as the milestone in the history of Poland that powerfully divided the dim past of underdevelopment, scarcity and communist enslavement from the bright future of freedom, democracy, entrepreneurship, and respect for human dignity.

The issue of joining the EU was, however, disputed. On the one hand, the EU appeared in Poland as the best possible paradigm for building civil society and establishing high standards of public life, discourse and exchange of thoughts. It was also considered as a golden opportunity to boost Polish economy with the financial aid coming from the West and thus allowing for accelerated growth that would make up for the decades of regression and decline. In short, for many Poles Europe personified the promised land of what they had been recently fighting for: freedom, democracy, respect for human rights and dignity, solidarity (perceived as the act of going beyond one’s personal interests and identifying and pursuing common goals) and peaceful coexistence.

On the other hand, the hopes for sustained development and economic well-being, which seemed to dominate the discourse in the media, were undermined and challenged by parts of the society which remained remarkably reluctant to axiological and normative consequences caused by absorbing and internalizing the EU laws, regulations and questionable standards of tolerance nation-wide. To be sure, in the 1980s these people had been equally committed to fighting the communist regime and they shared the same values cherished by the oppressed nation. However, they found difficult, let alone unacceptable, to see the EU constructing its paradigms of tolerance and liberty in conflict with Europe’s Christian-inspired culture and centuries-long Christian legacy. At the heart of the problem there was that many people in Poland resisted the communist regime also for its persecution of religion and its brutal atheism. Sometime later the same people, who had fought the ungodly and thus inhumane political system, found themselves tricked, because the “European dream”, for which they had been longing so much, emerged as problematically ungodly, let alone more deceitful than communism, because it was dressed in the extremely attractive attire of progress, opulence, and liberal and democratic values.

As a historian and a specialist in what could be called “medieval comparative international politics” I view the challenges of the contemporary EU with reference to other Europe-wide projects carried out in the past societies. I got particularly interested in the neo-medieval imperial paradigm introduced by Jan Zielonka that aims at envisaging the future of the EU in reference to the form of “international” organization of the late Middle Ages.

My personal perspective on the future of Europe makes me think that the economic project of unifying the nations is too reductionist and thus, counterproductive, for it insists on material profit as the key category in international relations and discourages other dimensions of human existence (e.g. culture, religion, spirituality as it was in the Middle Ages) that could in fact pull people together.

2014 – A Szabadság ünnepe

| 31

A KÖZÉPEUROPAI EGYETEM DIÁKJAINAK AZ ESSZÉI

Média a Történelemórákról

Kristiina Silvan

Department of International Relations and European Studies, CEU The citizens in the Soviet Union and the Central European satellite states demonstrated their incredible ability to mobilise and use collective power to bring down the rigid communist system down in 1989. They were driven by anger and frustruation in the current regimes that, despite the rhetorics of equality and justice, had turned into undemocratic police states during the very first years of their existance. The people demanded change and eventually got it. However, it later turned out that a mere revolution wasn’t enough, when some of those who were fighting in the vanguards of opposition in 1989 became the corrupt reactionaries of the 1990s. The lack of strict lustration policies meant that many former communist functionaries were able to avoid persecution and even return to power. Freedom, equality and justice, the core values that had driven the people to the barricades in 1989 as well as numerous times throughout the communist era turned out to be out of reach once again. Despite this and other challenges, the Central European post-communist states did succeed in transforming into full-fledged democracies and appear as EU member states today.

Others weren’t so lucky. The Yugoslavian state slid into the the bloodiest ethnic conflict Europe has seen since the Second World War. Belarus developed into a one-man dictatorship just a few years after independence. Practically all Central Asian states as well as Russia resorted into an authoritarian or even semi-totalitarian rule. Ukraine has been torn between progressive and reactionary forces for over two decades. Moldova, despite its clear European objectives, has also fallen seriously behind in its democratisation agenda.

In all these countries, a considerable part of the population stood up in 1989 and demanded the exact same things as their Polish or Hungarian comerades did. So why did their countries not succeed in consolidating democracy? Was it merely a question of timing, lack of support or bad cooperation? Were those who came to power in the 1990s more greedy or eager to resort to the use of force in order to stay in power? Or are the citizens to blame – for being passive, corrupt or indifferent themselves?

The values that set the process in motion in 1989 were sometimes lost in the way as time went on. For some societies, the ideal core values remained a guiding force and although they would disappear for a while, they would always re-emerge sooner or later. For others, they seem to have disappeared for now, with Ukraine possible „back on the track”. These values that for the first time spurted out in words during the French Revolution as „liberté, égalité, fraternité” are essentially shared, universal values. They guided Central East European citizens in their struggle in 1989 and continue to play a huge role in those post- Communist states that took preliminary steps towards freedom in 1989 but for one reason or another lost their track in the following decade. Poland, Hungary and others pose a powerful example for them about things that „could have been”. At the same time, the Poles, Hungarians and others are by the presence of these states reminded that the values that brought the system down in 1989 need to be recalled and defended every day in order to avoid sidetracking. Perhaps that is some they have learnt from the last 25 years, as turbulous as they might have been: never to take liberty and democracy for granted.

32

| Történelemórák a szabadságról

2014 – A Szabadság ünnepe

| 33

MÉDIA A TÖRTENELEMÓRÁKRÓL

Partnerek:

Impresszum A kiadványt kiadta: Lengyel Intézet, Budapest, www.lengyelintezet.hu Fotók: Instytut Polski w Budapeszcie, Ambasada RP w Budapeszcie, Wojciech Grzedzinski (Kancelaria Prezydenta RP), Centrum Pamięci Holokaustu w Budapeszcie, Rézbong Kiadó/Magyar Nemzet, Daniel Vegel (Central European University), Paweł Karnowski Programkoordinátor: Jarosław Bajaczyk A szövegek szerzője: Mitrovits Miklós Design: Tóth Tamás

34

| Történelemórák a szabadságról