Jól csak a szívével lát az ember
szurkálódás, pajtási meglátások, odamondások tarkították a szüneteket, emelték a hangulatot. A játék az komolyan ment. Edének volt egy hosszú monológja a második felvonásban, amelyet gyönyörűen oldott meg, őszintén, mély érzéssel játszott, alakított, a szerepe élt. Törökkanizsán voltunk a körzeti szemlén. A zsüri bírálta a leányszereplőnket. Nem mélyedtek el az alakító tehetséges játékában, nem értették meg a lelkivilágát. „...A színpadi mozgás, a jó szereposztás a közönséget magával ragadta. Kiváló alakításokat láttunk. Hiánylom a hangos zenét a tánchoz. Ljuboja Katalin „...A táltos bárány és az Első szerelem c. diákelőadást látván, örömmel tölt el a tudat, hogy Kisoroszon is történnek nagy dolgok. Mindkét előadás figyelemre méltó diákszínjátszói teljesítmény játékban, mozgásban, és szép színpadi beszédben egyaránt. További jó munkát és sok sikert mindenkinek.” Szűcs Imre A JóPajtás rovatvezetője, Költő, Újvidék „...Nagy munka volt a rendezők és a színészek munkája. A gyerekek lehetőségeikhez tehetségükhöz mérten igen jó alakítást nyújtottak.” M. Kojić, D. Strajnić 1993. március 1-én 7-8 évvel a bemutató után beszélgettünk Kiss Edével, a fiú főszereplővel. Már kiszolgálta a katonaidejét is. Háborúban járt, sok borzalmas dolgot látott, felnőtt fiatal ember lett. -Emlékszel még a szerepedre az ELSŐ SZERELEM-ben? -Ó, hogyne, nagyon élénken él még az emlék. Szívemhez nőtt ez a szerep. Még ma is tudom a szövegnek egy részét. Elég kis ember voltam még abban az időben. Nagyon örültem annak a komoly szerepnek. -Ma katonaviselt emberként, hogyan látod azt, hogy gyermekfejjel, mégis nagyon komoly hozzáállással oldottad meg, alakítottad azt a mindenre képes fülig szerelmes fiút? -Készültem rá, tanultam, elfogadtam a rendezői utasításokat. Igyekeztem, magamban kialakítottam azt a személyt. Sikerült a "bőrébe bújnom". -Szeretted azt a szerepet? -Nagyon szerettem. Soha sem lehett azt elfelejteni. Örök emlék ez a szerep. -Nehéz volt beleélni magad? Kis hallgatás után: - Magamat játszottam, mert valójában, akkor csapott meg a szerelem szele. Nem is szél volt az, hanem vihar. Fülig szerelmes voltam. Az a szerep, a fiú akit alakítottam, az én voltam, de szép volt. Azóta is el-eljárok a művelődési egyesületbe. Szerepeltem már máskor is. Szerepeltem, táncoltam az ifjúsági majd a felnőtt csoportban. Most is szerettem volna táncolni, de későn szereltem le. Akkorára ők már gyakoroltak, így én csak drukkolok a sikerükért. Szeretnék táncolni, meg szerepelni is. A beszélgetés után viharos gyorsasággal száguldtak gondolataim. Lám-lám, milyen sok mindenre volt gondunk, milyen sok mindennel törődtünk. Milyen legyen ez a fiú, hogyan személyesítse meg, milyen legyen a kislány, hogyan játsszon a többi szereplő? Az előkészület alatt meghánytuk-vetettük kit hogyan személyesítsenek, alakítsanak, de erre igazán nem gondolhattunk, hogy annak adtuk a szerepet, akire éppen ráillett. Mi történt volna, ha ezt a fenséges érzést tévútra tereljük, vagy megsértjük az önérzetét? Már akkor örültünk, hogy kiválóan alakított. Most lepett meg az akkori történés, most örülünk neki igazán, hogy ez az érzés tiszta maradt. ŠAPE NA SNEGU LJ. Ðokić 1986. III. 27-én szemleelőadás 72