Búvópatak 2015/október

Page 1

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

2

Szavak hiányában Szutrély Péter cikke

4

Még egy balatoni hajnalon Emlékezés Czinke Ferencre

A sztálinizmus és a magyar forradalom

6

Csapó Endre tanulmánya

Felperzselt templomok

10

T. Ágoston László novellája

13 14

Illyés Gyula szemleúton

Rónay László karcolata

Fúga, permutáció Czipott György verse

18

Három órával átszállás előtt F. Scott Fitzgerald novellája

Hajló sás és gyékény Ország László fotója (átirat)

2015. október – XIV. évfolyam 10. szám

Ára: 480 Ft


Búvópatak 2015. október

2. oldal

Szutrély Péter

Szavak hiányában

E

Egy barátom, kivel ritkán levelezek, Németországból ennyit írt: „Kedves Péter! Mi a véleményed erről az áradatról? Hová fog ez vezetni? Nem akarok egy iszlám államban élni!” Íme a válaszom:

Kedves Barátom! Kérdésed kiakasztott, mert nincs véleményem. Legalábbis olyan, ami nyilvános lehetne ma, amikor mindenki tudja, hogy kik tartoznak leghűségesebb olvasóink közé tengeren innen és azon túl. Nincs véleményem azért sem, mert immár „hűtlenek” a szavak, nem fejezhető ki rendesen az, amire „pogány sejtéseim” utalnak. De Karinthyra gondolok: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Igenis van véleményem. Nézzük az egészet „történelmileg”. Volt egy I. meg egy II. világháború. (Miért is épp ez a számozás?…) Mit mond Carl von Clausewitz (1780–1831) porosz tiszt? „A háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.” Mondhatnám: Bingó! Máris számolhatok tovább: III. világháború. A politikát „folytatta” – eredményesen – úgy 40 éven át az atomtól való félelem. „Hidegháború”. Micsoda lehetetlen fogalom, arra a szerencsés-törékeny helyzetre, amikor valamilyen piros gomb lenyomása simán kipusztíthatta volna a fél emberiséget. Minden volt ez, csak nem hideg. De megúsztuk, mint ahogy generációnk úgy-ahogy, némi génkárosodással megúszta a II-at is. Aztán jött a IV. világháború, ahol a „más eszköz” a pénz lett, meg az energiaforrások, ismerjük. Ezt az időszakot már nem is jelöljük hőmérséklettel. Egyszerűen azt mondjuk: krízis. Közben a világ számos helyén bombáznak, ölnek, uszítanak és ördögi háttérfanatizmusokat szabadítanak fel. Most elérkeztünk egy „egészen más eszközökkel” tovább vezetett háborúhoz. Az egész nem új. Jó húsz éve tudható, hogy Európától délebbre, keletebbre embermilliók élnek úgy, hogy összes vagyonuk jó esetben egy tornacipő, nadrág, póló. Csak addig nyújtózkodhatnak, amíg takaró nélkül is meleg van. Márpedig ahol nagyon meleg van, ott nem folyik „1000-rel pörgés, csúcsra járatás, teljes ideg”. Ráadásul egészen emberi létet biztosíthatnának maguknak, ha azokat a geológiai kincseket a maguk hasznára fordíthatnák, melyekre odaszülettek. Az ördögi az egészben az, hogy mindezt a nincstelen potenciált egyszerre, szubverzivitást és költséget nem kímélve megindítják Európa felé. Itt nem találok szavakat. Cinizmus? Több annál. Ördögi, nagyszabású háborús eszköz. Elpucolnak a kincsek fölül, nem lázadnak ott, csökken a felfordulás. Európa pedig amúgy is leírt fogalom, könnyű terep. Majd elszórakoznak velük a sápadt, pörgő, európai fiúk. Görög Euro? Ukrán krízis (háború)? Orosz gáz? Orosz egyéb? Ugyan már! Krízis elöl, hátul, s ha nem volna, majd csináltatik. Közben megeszik a klórozott gumicsirkét, elegánsabb nevén TTIP. Schröder, volt német kancellár viszont rájött: „Amennyiben a jövőben is szociálisan és gazdaságilag erős állam akarunk maradni, szükségünk van a bevándorlókra.” (Die Welt, 2015. aug. 30.) Ami igaz, igaz: a „null Bock” (ford.: piszkosul semmi kedvem) „örgendwee” (irgendwie, vagyis valahogy) és „keene Aahnung” (keine Ahnung, vagyis fingom sincs) a német fiatalság leggyakoribb szavajárása.

Amíg a 40-esek még tanulmányaikat folytatják, amíg kö­ röm­d izájn stúdiókban manikűrözgetnek, és hétköznap délelőttönként ezrével csacsorásznak a napos folyópartokon kávé mellett, miközben rejtélyes másokkal-másutt állandó, verébagyméretű „cset”-ben állnak, akkor nem csoda, hogy jelenleg 26 000 betöltetlen és betölthetetlen iparostanonci állás van Teuntonia szerte. Vagyis ez a szellemileg leépült, testileg feldagadt generáció már saját szülei alkonyát sem fogja elviselni, viselni sem, hiszen épp alkonyodó szüleik nagy erőfeszítései árán „örgendwee”-zik, készülve a 3. diplomája megszerzésére valamelyik málékony szociáltudo­mány­ban. A gond viszont az, hogy aki az év nagy részében forróságon szocializálódott, Európába pedig azzal érkezett, hogy itt minden

A sirály halála – Czinke Ferenc grafikája


3. oldal

Búvópatak 2015. október

ingyen van, nem fogja ideálisan betölteni a német iparostanonci állásokat. Feltűnő, hogy ezek a magukat nyájakban jól érző, kiabálós, réveteg szemű, fiatal legények, akik a híradókból évtizedek óta ismertek, akik élettere a nyájakban kiabálás és balhézás, mind mind Németországba készültek. Bizonyára évek óta. Viszont három német szónál többet még azok sem tudnak, akik állítólag „már éltek” ott. Annál elfogadhatóbb az angoltudásuk! Helyes lenne ezeket a fiatalurakat nem vágyaik, hanem nyelvtudásuk szerint válogatni, és oda küldeni, ahol gond nélkül tudnak kommunikálni. Most aztán itt állunk, és várjuk, hogy mi lesz. Senki nem tud semmit. Ötletelés, kapkodás, értelmetlen butáskodások és az események után futkosás jellemző mindenkire. Különösen a „felelősökre”, kormányokra, meg hasonló impotenciákra. Ebben a helyzetben szellemes a magyar ötlet! Miután az embereket nemigen lehet elhelyezni szerte a honban „táborokba”, hiszen a községek, városok rögtön erélyesen tiltakoznak, bűnözőkké nyilvánítjuk őket, és „súlyos” börtönbüntetéseket fogunk kiszabni. Ehhez börtönöket kell csinálni. Márpedig ez ellen nem lesz, nem lehet szava senkinek. A hatóság, az hatóság. A börtön, az börtön. Nem tábor, börtön! Hatóság!

Ismerjük, értjük tudjuk. És különben is: becsukták a sok csirkefogót. Hová? Hát ahol meleg van, jobb a kaja, mint a kórházakban általában, van orvos, van pszichológus, este tv, nappal sportfoglalkozás. Azt is kérdezed, hogy hová vezet mindez? (Megjegyzésed: „nem akarok egy iszlám államban élni”.) Ha azt tudnám, hogy hová! A mai általános európai ájultságból (ld. Radnóti: „háborúba ájult…”) meg nem mondható. Mégis: elárulom eretnek vonásomat! Nem vagyok az iszlám vallás ellensége! Miért? Mert – beképzelem magamnak – sok éven át gyógyítottam moszlim vallású embereket, beutaztam országaikat, értem – remélem – gondolatvilágukat. Sokkal inkább borongósan látok azon a horizonton, ahol az iszlámnak semmi keresnivalója, viszont ördögi (ld. fenn) erők visszaélnek vele, általa, őbenne. Ennél aljasabbat csak a Thora során élhettünk (no inkább élhettek) meg emberek. Röviden: nem aggasztanak – egyelőre – gondok, de abban a pillanatban, amikor 20 kiabálós sötéthajú fiatalember a házam kapujánál csönget, nagyon borongós lesz a kedvem. Van véleményem? Van. De alig találok szavakat kifejezésére. Ám, mint kertészkedő mondhatom, hogy várjuk meg a remélhetőleg hideg telet, addig már ne essünk kétségbe.

Béri Géza

Radnai István

M

Buda 1566

L

Legfurcsább volt a gótikus mecset: kőcsipkés torony, rajta kajla félhold. Nem kondult már harang, amikor dél volt, napszálltakor a müezzin kiáltott. A piacon mily kevert nép gomolygott! Kaftánok, fez. S mily zagyva már a nyelv is, arab szavakat üvölt itt egy dervis, ott német posztós hadar szaporán. Mert egy az igaz könyv, ez a Korán, s egy az isten, Allah! Prófétája Mohamed, Luther, Kálvin. – Mit se bánja a soros basa, ki e nép ura. Fürdőt épít a meleg forrásoknál. – Ebhitű gyaur, sok itt a mocsok! Aquincum óta kezet se mosott e borivó, disznót zabáló csürhe. – A napórák nem jelezték a percet. Évszázadokban mért a renegát, olcsón hajlítgatta a derekát, hiszen a páncélt bőre sose tűrte. Lófarkas zászlók. Pizzaro és Cortez megtérített két népet odaát. Hej muzulmán Buda! Nem csoda hát? Az indiánok máig keresztények. Diadalittas müezzin kiáltott. És nem kondulhatott harang, ha dél volt. Kőcsipkés torony. Rajta kajla félhold. Legfurcsább volt a gótikus mecset.

Éjszakai átjáró

k

kalászt bugát hajt a határokon a gaz a nemzetközi káoszban sem lehet letaposni csak jön jönnek mint a virágpor a pollen orrunkat facsarja zsebünkben gyűlik nedve a zsebkendő is átázott egyesek könnyeket mások a taknyukat törlik míg egyre jönnek a szél várja az esőpermetet nem rakhatja le szomorú terhét mint júdáspénz virít a hold mely a bozótoson átvezet s a pénz mit koszos mancsok koszos mancsba tesznek róka oson foga közt talán csirkenyak lám körülöttünk nyakunkra fonva kígyók sziszegnek kaszával sem bírjuk le a gyomot

Kövesi Róbert

Ha már…

H

Ha már az utolsó fecske is örökre elrepül, Ha már a fákról az utolsó levél is lehull, Ha már a virág is elhullajtotta utolsó szirmait, Ha már az utolsó dalt is elfeledtük, Ha már az orgona is templomi csendben hallgat, Akkor a világ örökre be lesz zárva, Egy könnycseppbe, egy utolsó jajkiáltásba.


Búvópatak 2015. október

4. oldal

Még egy balatoni hajnalon In memoriam Czinke Ferenc

A

Czinke Ferenc a képzőművészet doyenje volt. A Nagy Öreg. Bár e távolító megfogalmazással aligha gondoltak rá. Szerettem. Kiváló házigazdaként keserédes élményeit bensőségesen adta elő. Sokfelé megfordult és sokat tapasztalt. Roppant érzékeny volt és sebezhető. Utóbbi tulajdonságát majdnem tökéletesen leplezte. Rejtőzködött, ugyanakkor nyíltságát mindenkor megőrizte. E kettősség művészetét és hétköznapjait egyaránt jellemezte. Kihívások serkentették; bajokban tisztessége segítette. Jó barát, jó apa, jó férj, testvér – mindezeken fölül a tehetség csupán ráadás. Élete volt a festészet, azonban életévé vált az élet is. Ismerte a fák melegségét, a tó és az al­ kony hangulatait, az emberek változékonyságát, a csendben rejlő harmóniát, s legelébb, a színek intimitását. Hisz már kitalálhattuk: szerette az életet. Őt is sokan szerették. A Csúcshegyen és a Levendulásban a kövek között most is csend ze­nél, de nélküle ki hallja már? Az idegent is ölelte, a vidéket is pátyolgatta; a 9-es ház nem hívogat többé úgy senkit, viszont az előtte terülő Géza fejedelem útja már békül: a művész alakja élénk emlék marad; most is látom, amint a haját fogdossa a szél, tekintete a molnárfecskék után kap, túlér a Badacsony csonka kúpján. Hirtelen koraestbe vándorol, lenéz, felderül, a lába mellett bujkálónak ismeri a nevét: budavirág, kísérőjének mutatja is: fekvő szárú, liláspiros gyom. Budavirág, sajkodi kecskeköröm, félárnyékkal szőtt zegzugok; napra nap múl, ám egy ideje az ő titokzatos arca is ott táncol a balatoni hajnalok szűrt fényeiben.

kat az élővilág motívumaival, elsősorban növényi formákkal építi fel. Alkotásai a múlthoz való kötődést árulják el, mint ahogy szándéka is kiviláglik: a szimbólumok transzponálása és a többértelműség kiaknázása mellett a népi hagyományok ápolását helyezte előtérbe. –  Egész életünk morzsák egy vesszőkosárban, ezért csupán szándékom lehet, hogy ezekből utalni tudjak arra, hogy eddigi életem gyökérhálózata mit szőtt kenyérkendővé e hatvanöt év alatt. Csak amolyan fénycsillámok leckéztetése lehet

Morzsák egy vesszőkosárban Czinke Ferenc 1926-ban született a Nagyrozvány melletti Meszecske tanyán. A bodrogközi tanyavilágban járta elemi iskoláit, majd Sárospatakon végezte a tanítóképzőt. 1956-ban Szőnyi István tanítványaként rajztanári diplomát szerzett a Képzőművészeti Főiskolán. Akkori mesterei – Szőnyi István mellett – Gábor Pál, Jakuba János, Marczel György. Alkotóévei nagy részét a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium rajztanári állásában töltötte, de volt általános iskolai igazgató, nevelőotthonban nevelő. Több rangos bel- és külföldi díjjal ismerték el művészetét. A tihanyi általános iskolának nagyméretű zománcfalat ajándékozott. Badacsonyörsön impozáns Szüreti ünnep című pannója, Pácinban Zuhanó angyal seccója igazolja, nem műfaji kategóriákban gondolkodik. Félszáznál több könyvet illusztrált, készített térplasztikát, tervezett templomi belsőt, hősi emlékművet a II. világháborús pusztítások emlékezetére; szervezett népfőiskolát Sárospatakon, zománcművészeti telepet Salgótarjánban, írt novellát, mesét. –  Professzor úr! Művészetében kezdetektől felfedezhető kétféle törekvés: a természeti jelenségeket alakokkal jeleníti meg, valamint a figurá-

Belső tó – Czinke Ferenc festménye


5. oldal

Búvópatak 2015. október

a múltnak, magam is rácsodálkozva: mit, miért és hogyan szabott lelkemre, teremtő, lázas reggeleimre, amit leéltem, s hogy magamat is vigasztalhassam: ami még visszavan, bőven ráadás. Végső soron magamból szeretnék visszanézni, mi miért maradhatott meg bennem élőn, eleven képsorokban, szikrázó, soha meg nem valósított hullócsillagokban, mígnem eljutok a végső válaszig: hol találok igazán magamra, ha faggatnom kell a tűnő időt? –  A gyerekkor élményei jól körvonalazhatóan színezik át művészetét. –  Édesapám újra elszegődött a meszecskei uradalomhoz, mert harmadából és napszámos munkából megélni annyi apró gyerekkel – nyolcadiknak születtem –, lehetetlen volt. Két uradalmi szekéren költöztünk; hullott a hó, ráültek a felhők a fagyott szántásokra, és mi gyerekek boldogok voltunk: elindultunk egy új világ felé. Meszecskéről Domókoson keresztül jártunk Kisrozványra. Egyik nagyböjti szeles napon a falu közepén törtfalú homokpart-oldalból rengeteg emberi koponyát szedtünk ki. Gurultak a fejek egymás után, taszigálta őket a szél, mintha üldözték volna egymást foghíjasan; egyik-másik, úgy láttam, nevetett, incselkedett velünk, aztán szomorú koponyákra is emlékszem, állkapocs nélküli rémségek, ahogy

E

Czinke Ferenc grafikája

némelyik fekete-fehér litográfiámon látni – hiszem, ilyen mélyek a gyökerek… –  Egy önnel készült beszélgetésben így vall: Vérségi kötelék fűzi az embert a természethez, amiben mindig és mindenhol a csenddel kezdődnek a dolgok, s azzal, hog y ilyenkor szüntelen eg yedül vag yunk. Számomra mégis kitetszik, hogy az egyedüliséget többé nem kínzó állapotnak tartja, sokkal inkább lehetőségnek az elmélyülésre. Késői rajzai már oldottabbak, a drámaiságot felváltotta a játékosság, a bensőségesség megmutatása. –  A rajzok fekete-fehér vallomások, a legtisztább kontrasztok, leleplező, grafologizálható, legékesebb árulkodó érintései a természetnek. Színesek is, mert a két végletben látható világunk rajtuk húzódik, csak hinnünk kell a kitárulkozásban, s mégiscsak bíznunk az örök biztatásban a szépség befogadásánál, mert természetünk. Így alkothatjuk lényünk átlátszó katedrálisát; ha rajzi lesz az építkezésünk, benne minden látható, pőrére vetkőzik a forma és a képzelet. A rajz – tiszta pillanat – jégcsapon fénycsillám! Örök szerkezet és váz, amin szárnyra kaphat a lélek. Ha mélyebbek a sebek, ott erőteljes védekezéssé rezzen össze, megerősítésül foltot hagy a toll, nyomatékosít. A rajz hitvallás is: egyedül vagyunk, vonalháló véd önmagunk törvényében, legbelül. A rajz az igazságosság, az egyenes beszéd, minthogy a rajz bennünk bujkáló letűnt és jövő idő is! –  Sok grafikáján megfigyelhető a vízszintes és a függőleges tagolás. A keresztmotívumokon a felfeszített ember örök corpusa. –  Úgy tartom, minden alkotásnak ellentétpárokból kell felépülnie, hogy értékük legyen, ezek nélkül a művek üressé válnak, lényegtelenné. A horizontális és vertikális örök emberi törvény. Bennük, ami megmásíthatatlan, az lesz igazi beteljesedésünk; netán akár hétköznapjainkat is áthathatja a fájdalmas líra, a terheket sokszor egész életünk során cipelnünk kell. –  Hosszú idők óta a nyarakat Tihanyban tölti. –  Magam módján – nem kacsintgatva elődökre – mondhatom, lélekvesztőn érkeztem Tihanyba az óriások árnyékába, ahol élni csak alázattal lehet. I. András királyunktól, a királyi Németh Lászlóig sokan mennyi felemelő pillanatot hagytak örökül! Kháron ladikján elment Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Vass Elemér, Borsos Miklós, megannyi felkiáltójel nemzetünk leélt és mai értékterméséből. Mégis nagy álmokkal, hullámokon táncoló, visszaintegető fénycsillámokon telepedtem meg itt. Már ősz sófrikál, s szalad az ördögszekér a Hárs-hegyről, visszabólogat a Zsidótemető, a nádasok között gyöngyszemmé válik a kikandikáló víztükör. Reményt, hitet adó: a művészet háborítatlan, s ha igaz, öntörvényével békét nyújt – mi több! –, kavargásunkban biztonságot. –  Sajkodon készült munkáin is szembeszökő a nagy témák iránti vonzódása. Izgatja a születés és halál misztériuma; szándéka szerint való a természetre rímelő igazságok kimondása. –  Naponta csak meglepetések várnak, pedig csodára áhítozunk, s nem akar tisztulni az ég felettünk, mintha teljesen összezavarodott volna körülöttünk a világ; keressük a helyünket, s közben megfogyatkozott hitünk, megcsalattatásaink szivárványkergetései köszönnek vissza ránk. Mégis, habár üveges szemmel nézem a vizet, átlátszó minden, s nem fáj, pedig sok a hordalék, a vízpartra vetett nád és rengeteg papír! Mostanában a groteszk jobban érdekel, bár itt-ott átcsap féltő, ironizáló lírába, a fájdalmasba. Hosszú gyalogúton, legtöbbször mély kútból hordom fel a vizet, amelyből tenyérszámra ihat bárki, mindig tele a vödör, kristálytiszta a víz, jóllehet nemegyszer rossz híremet költötték, sokszor igaztalanul – védekezni paraszti gőgöm nem engedett –, de kivel nem esik meg az ilyesmi? Hatvanöt évembe ez is belefér… Derzsy-Ben Ond


Búvópatak 2015. október

6. oldal

Csapó Endre

A sztálinizmus és a magyar forradalom

M

Mai napig is gyakran előforduló kérdés – vajon miért nem segítette Magyarországot a Nyugat 1956-ban, és ha már szándékában sem volt, miért biztatta ellenállásra és lázadásra például a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja Rádió? A számonkérés címzettje elsősorban az Egyesült Államok, amely abban az időben önmagát a „szabad világ” vezető hatalmának nevezte, és – mert abban az időben folyt az amerikai kormányzatba beépítkezett kommunisták, hazaárulók miatti kongresszusi meghallgatások sorozata – hirdette magát képmutatóan kommunista-ellenesnek. Ennek a híresztelésnek a támogatására hozták létre a North Atlantic Treaty Orga­ni­ za­tiont (NATO) a „szovjet veszély” elhárítására. Valójában az akkor még érzékeny amerikai közvélemény megnyugtatása volt a cél, de nem is mellékesen szolgált ez a szervezet az amerikai katonai erők európai jelenlétének indokolásául is. A NATO végig tétlen maradt, amíg csak létezett a Szovjetunió, az amerikai katonai jelenlét viszont állandósult Európában. Eisenhower kormánya meghirdette a visszaszorítás és a „rab nemzetek” felszabadítása politikáját. Ez a pszichológiai hadviselés mindenkit megtévesztett, hogyne építkezett volna ezekre a magyar nép, amely nemcsak a katonai megszállást, a tel­ jes kifosztást, de belső kommunistái legkegyetlenebb terroruralmát is szenvedte. Egyébként is nem volt akkor idejük a magyar felkelőknek politikai tájékozódásra, elemzésre. Minden akkor szereplő tényező közül egyedül a magyar köznép számára volt előre nem látható spontán esemény az október 23-i felvonulás, amelynek célja a magyarországi feszült politikai helyzet feloldása volt. Lehet, hogy meglepő a megállapítás: a magyar nép számára sorsdöntő nap egy olyan törekvés egyik eseménye volt, amitől társadalmi igazolást vártak a Sztálin halálával előállt hatalmi válságnak az érdekelt felek számára megfelelő rendezéséhez. A törekvés művelői, érdekeltjei és mozgatói: az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői, Jugoszlávia diktátora és természetesen a magyarországi kommunista elit. A törekvés lényege: új korszakot nyitni a Szovjetuniónak és általában a kommunizmusnak, amiben elhatárolódnak minden eddigi elkövetett embertelenségtől azáltal, hogy nyíltan megtagadják a sztálini időket. Sztálin vitte rossz útra a szovjet államot, meg kell szabadulni a sztálinizmustól az egész vonalon, otthon és a nagyvilág baloldali pártjaiban. A sztálintalanítás nagyon fontos volt elsősorban a Szovjetuniónak, mint a világot vezető hatalom egyik birodalmának, de még mindig nagyon erősek voltak Sztálin hűségesei. Ez kivetítődött a magyarországi fejleményekre is. Az eltakarítás szellemében nevezték ki Moszkvából Nagy Imrét miniszterelnöknek 1953-ban, de megsokallták reformjait, és 1955-ben visszatették a miniszterelnöki székbe Rákosit, akinél sztálinistábbat sehol nem találtak volna. Hruscsov XX. pártkongresszusi beszéde után – ahol kiteregette Sztálin bűneit – Budapesten a Párt megalakította a Petőfi Kört, bevonva az írókat is a változtatás előkészítésébe.

Megrendezték Rajk László rehabilitálását és újratemetését, de a kormány maradt változatlan. Annyira biztonságban érezték magukat, hogy csak az október 23-ára előre megtervezett diákfelvonulás napján érkeztek meg Belgrádból, ahol tíz napon át udvaroltak Titónak, a Nyugat kedvenc kommunista vezetőjének. A világraszóló feladat az volt, hogy a kommunista eszme és annak aktuális megvalósítójaként a szocializmus, a szocialista állam fenntartható legyen, hogy világszerte mindenütt elfogadják majd azt követően, hogy a Vasfüggöny mögött a nép által megerősítve megújulnak. A terv szerint úgy kellett megszabadulni a véreskezű múlt emlékétől, hogy mindent, ami megvetendő, sommásan egyedül Sztálin fejére húznak. Budapest népének szánták azt a szerepet, hogy a diákság vezetésével utcai felvonuláson tegyen hitet a szocializmus mellett, aminek megreformálását követelik. A kommunizmus megmentési kísérlete bukott meg Budapesten, aminek lényeges elemeivel sajnos nem foglalkozunk mi magyarok úgy összességükben, ami akkor a „sztálinizmus elleni küzdelem” néven folyt. A kommunizmus nem orosz találmány. Nyugati termék, francia, angol, német nyugtalan agyak szüleménye. Lényege: olyan központi hatalom létrehozása, ami megszerezhető és fenntartható a társadalom egy agresszív és indoktrinált része által. Az országok rendjén létrehozott kommunista államok uniója felett világkormány uralkodna. Létrehozását a kapitalizmus nagytőkéseinek egy része finanszírozta angolszász országokból. Sem az Egyesült Államokban, sem a brit országokban nem volt számottevő kommunista párt. Ezek a hatalmak mások részére gyártották és szánták a társadalmi rendet felforgató eszméket és mozgalmakat. A nagy tét Oroszország volt 1917-ben. Onnét kellett volna szétterjeszteni a világban a világuralomról szóló eszmét. Világraszóló tervekhez világi méretű pénz kell. Volt is bőven, azok forrása eléggé ismert. „A mára már feltárt diplomáciai és pénzüg yi levéltárak adatai alapján E. Sutton kortárs amerikai kutató végig követte a Wall Street kapcsolatait a bolsevikokkal, és rámutatott azoknak a hosszú éveken keresztül fennállt erkölcstelen logikájára és következetességére. Ez még a Carnegie bőséges tőkéjére alapozott Marburg-tervvel kezdődött a század elején; megerősíteni a nemzetközi pénzemberek hatalmát a Föld országainak »szocializációján« keresztül »a világ ellenőrzése… és kényszerigazgatása végett«. Arra jutott, hogy: »A nemzetközi pénzügyek központosított kormányzattal szeretnek tárgyalni. A bankárközösség a legkevésbé kívánja a szabadgazdaságot és a hatalom decentralizációját«, éppen ellenkezőleg. »A forradalom és a nemzetközi pénzügyek nem is annyira mondanak egymásnak ellent, ha a forradalom eredményeképpen centralizáltabb hatalom jön létre« és ezáltal ezeknek az országoknak a piacai irányíthatóakká válnak. És az egyetértés második vonala: »A bolsevikoknak és a bankároknak megvolt az igen lényeges közös programjuk, az internacionalizmus.«” „Az országban és a pártban 1923 és 1927 között kegyetlen harc folyt Sztálin és Trockij között a hatalomért. Később legalább ekkora


7. oldal magabiztossággal küzdött a pártelnökségért Zinovjev is. Ilyen előzmények után 1926-ban Trockijhoz pártolt a Sztálin által megcsalt Zi­ nov­jev és Kamenyev (egyesült ellenzék), vagyis a három legnevesebb zsidó vezér egy táborba került.” (Idézet: A. I. Szolzsenyicin, Együtt II.) Az idézett kötet alcíme: „Oroszok és zsidók a Szovjetunióban.” Megtudjuk, hogy az amerikai politika, sajtó és üzleti élet kezdettől fogva figyelemmel kísérte a zsidók szerepét, sorsát a Szovjetunióban. Trockij kiszorítása Sztálin által, majd később meggyilkoltatása megterhelte ezt az együttműködési számlát, de általában Sztálin nem bizonyult antiszemitának. A németellenes háborúhoz mindent megkapott, az osztozkodáson éppen az amerikai bőkezűség volt a feltűnő. Így a háború, mint vállalkozás, sikeres volt mindkét nagyhatalom számára, megalkották a bipoláris világot, aminek hatalma egész Európát (háborús győzteseivel együtt) maga alá gyűrte. Nem volt sikeres ezzel szemben a kommunizmus világszintű terjedése. Ez a téma visszautal a kezdetekre. Trockij és Lenin a világforradalom hívei voltak, híven azokhoz, akik a pénzt adták a vállalkozáshoz. Idézőjelben ismét Szolzsenyicintől: „Nem adományként persze, nem bőséges segítségképpen, a szovjet kommunisták mindezért igencsak keményen fizettek az orosz föld ásványaival és az erdők gazdagságával, nyersanyagpiacokkal és a Nyugatnak juttatott értékesítési piacokkal, valamint a cári birodalom összerabolt kincseivel.”

T

Természeténél fogva a nemzetközi pénzhatalom támogat mindenféle internacionlista törekvést, mert érdekelt minden olyan megoldásban, ami eltakarítja a multinacionális vállalkozók elől az akadályokat. A legtöbb akadályt az államhatá­ rok okoznak számára. Az internacionalista (másik nevén baloldali) szellemi műhelyek már két évszázada foglalkoznak olyan világrend elképzelésével, amelyben nem lesznek akadályok a gazdasági és egyéb folyamatok számára. A világ egyetemeinek nagy része foglalkozik világátalakító rendszerek elképzelésén. Baloldali filozófusok érvényesülése előtt áll a világ, gondoljunk csak a magyar filozófusok, közgazdászok sokaságára, akik külföldön is nevet szereztek maguknak. Az alapelv a liberalizmus, abból fejlődnek a kor vagy hely igényeinek megfelelő baloldali pártok. A világállam-elképzelések két úton indultak el a gyakorlati megvalósítás felé. A Fábián-szocialisták evolúcióval, a kommunisták revolúcióval tervezték elérni céljukat. Most nem térünk ki arra, hogy hova érkezett meg egyik vagy a másik, mert a jelen téma a nemzetközi kommunista (vagy kommunizmust támogató) mozgalmak küzdelme a sztálinizmussal. Az internacionalisták nem fogadják el a világforradalom egy országban való megvalósításának stratégiáját. Amíg a világ baloldali teoretikusai csak vitatkoznak a kommunizmus világuralma mikéntjén, egykor Lenin, Trockij és társai – hálásan a nyugati segítségért – azon igyekeztek, hogy a Szovjetunió legyen a világforradalomnak olyan bázisa, ahonnét áramlik majd szét a polgári rend elleni kommunista felforgató tevékenység, mindezekkel szemben a realista Sztálin előnybe helyezte a szovjet központi állam kiépítését a saját elképzelése szerint – az internacionalizmust másképpen értelmezve. Sztálin diktátori politikája nem illett bele az internacionalista tervbe, úgy döntött, hogy a korábbi orosz birodalom legyen az első, és minden kommunista állam mintaképe, a világkommunizmus Mekkája, Rómája. A vita ötven éven át élt a nemzetközi kommunizmus és a szovjet állam között, amit soha meg nem bocsátottak Sztálinnak. Vele és nézetével szemben szervezkedett a nemzetközi kommunizmus, amerikai vezérlettel, Moszkvától független kommunista államok létrehozásával. Így jött létre a „Harmadik Világ” megszervezésére a jugoszláv nemzeti kommunizmus.

Búvópatak 2015. október Sztálin halála (1953) nem sok változást hozott a Szovjetunió életében, de annyit mindenesetre, hogy hozzá mérhető erős kezű utód nem akadt. Ez adott módot Amerikának, hogy a világhatalomban partnerré tett Szovjetuniót változásra késztesse. Sztálin állami apparátusában nagy erőt képviseltek a zsidó elvtársak, akik között időnként tisztogatást végzett. 1952 őszétől kezdve Sztálin nyílt harcot kezdett zsidók letartóztatásával Kijevben az orvosprofesszorok között, valamint irodalmi körökben. Rá pár hónapra Prágában megkezdték a Slansky-pert, aminek nyíltan zsidóellenes jellege volt. Nagy nemzetközi nyomás alá került Hruscsov, Sztálin utóda. Innen indult ki a sztálinizmus elleni küzdelmek kora, aminek nagy szerepe volt a hidegháború enyhülésében. A genfi konferenciák 1956-ra már közelítettek a barátság és együttműködés állapotához a két nagyhatalom között. Ennek az évnek az elején hangzott el Hruscsov híres beszéde a XX. pártkongresszuson, ami elítélte Sztálin rendszerét. Ekkor már évek óta folyamatban volt a sztálinizmus maradványainak lebontása a birodalomban és a „testvéri” államokban, hiszen – mint láttuk előbbiekben – Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése már ennek értelmében történt. Ennek sikere mentette meg a Szovjetuniót az „uralkodói” válságban a fennálló nemzetközi nagyhatalmi rend számára. Ebbe persze sehogyan sem illett bele a magyar forradalom nyugati támogatása. Amíg a győzelmet aratott hatalmak Sztálin lábanyomát ütötték egy feljavított világkommunizmus sikere érdekében, addig a proletársorsba szorított magyar munkások és diákok kiálltak az emberi, a polgári, a nemzeti szabadságért, és megvívták az egyetlen fegyveres harcot a világhatalomba emelt Szovjetunió ellen. Ebben a harcban a fizikai erő győzött, de a kommunizmus, mint eszme megrogyott, és rá 34 évre már az oroszoknak sem kellett. Megjelent az ausztráliai Magyar Élet 2014. október 23-i számában.

A Sztálin-szobor feje


Búvópatak 2015. október

8. oldal

Szöllősy Tibor

Az elmaradt sakkparti Áttelepülése után rendszeresen hazalátogatott fél­évenként, amikoris egy-egy hetet töltött szülővárosában unokája családja körében. Mindig szeretettel várták-fogadták, s annyira figyelmesek voltak, hogy összegyűjtve a megyei magyar nyelvű újságokat, lapokat, odatették az ágya melletti éjjeliszekrényre: legyen miből tájékozódni, kitölteni a távollét okozta űrt, mert tudták: a hatá­ron túl lakik, de itthon él, mindenre kíváncsi, minden ér­dekli, ami itthon történt távolléte heteiben, hónapjaiban. Mindig úgy rendezte, hisz nyugdíjasként korlátozásmentesen gazdálkodhatott idejével: szombaton érkezett, a nap hátralevő részét a családdal töltötte. Teste belemé­lyedt a média szállította hírhalmazba, mialatt hol felvidult, hol megcsappant kedve, vagy éppen bosszankodott az információhalmazba csomagolt közlések olvasásakor. Másnap, vasárnap, későbben ébredt a szokottnál, mert mint gyakran emlegette: órákig hallgatta a Tisza csacsogását lámpaoltás után, ugyanis a tinédzser folyó unokája há­zától úgy harminc méterre a töltésen és rekettyésen túl igyekezett a Kárpátok öleléséből a rónaság felé, miközben szüntelen csevegtek, suttogtak fáradhatatlan, egymást űző, birkózó tarajai, s mindebből többet tudott meg a távoli és közeli múltról, mint minden tv-ből, rádi­óból, újságból együttvéve. Délelőtt a városka temetőkertjébe vette útját, ahol fel­ke­ res­te felmenői, barátai hantjait, virágokat vitt a sírokra, imádkozott, emlékezett, merengett. Ott és útban visszafelé ismerősökkel találkozott, akikkel lélekmelenge­tő gondolatokat cserélt, majd a bőséges vasárnapi ebéd után szundított úgy egy órácskát, de csak mint a mezei nyúl, mert kora délután már az istentiszteleten adott hálát teremtőjének, aki újra haza vezérelte. A reinkarnáció után a főbejáratnál várta meg a tiszte­letest, mialatt réglátott hittársaival kölcsönösen kérdezgetett és válaszolgatott a „Hogy vagy?”-ra és „Mi újság?”-ra. A kölcsönösen megnyilvánuló örömteli viszontlátás és férfias parolázás után a templom melletti új parókiá­ba vonultak, melyet az anyaországi testvér-egyházak épí­tettek a nagy árvíz után, ahol az egyház kiskönyvtárában sakktábla mellé ültek, hogy felelevenítsék, újrajátsszák a kockás csatákat, mint tették azt évekig minden vasárnap délután. Ezek a szellemi megmérettetések kölcsönösen von­zották őket, mert lehetőség volt a beszélgetésre, az esz­mecserére; a tiszteletes úr alapos válaszaival tökéletesen kielégítette idült híréhségét hangsúlyozottan a helyi ese­ményekre. –  A tegnap – kezdte, miközben csatasorba állítgatta a figu­ rákat – kint jártam a temetőben, és valami olyasmit láttam, ami nem hagy nyugton, ami valami furcsa, nem jellemző év­ százados szokásainkra. –  Mi volt az? –  A második sorban, abban, amelyik valamikori esperes urunk emlékhelyétől indult, egy – hogy is mondjam? – oda nem illő, vagyis szokatlan fejfát láttam: az volt rávésve: Bo­r i­ szo­va Nágya, 1916–1996, a.b.f.k.a. Nem értettem, nem értem most sem: szláv, pontosabban orosz név, a mi betűinkkel, a mi magyar, református parcellánkban?! Miért éppen a mieink mellé, hisz ott van a keleti rész, ahová a görögök meg az ortodoxok temetkeznek…

M

A tiszteletes éppen nyitni készült, de a hallottakra nyu­ galomba parancsolta útnak indított kezét. –  Oda az orosz asszonyt, a mi – s ezt kissé emeltebb, de ha­ tározottan barátságos hangon mondta – orosz asszonyunkat temettük. –  Ez, amit mondasz, még követelőzőbbé teszi kíváncsiságomat. –  Hogy megértsd a történtet, távolabbról kell kezdenem – kortyolt üdítőjébe. – Nágya asszony tényleg orosz volt, méghozzá az orosz hon kellős közepéből, valahonnan a Vol­gán túlról származott. Évekkel ennekelőtte, valamikor a ki­lenc­ve­ nes évek elején egy napon bekopogtatott hozzám itt a parókián amolyan félszegen, talán kissé félve is. Törékeny alkatú, szegényesen, de tisztán öltözött volt. Sűrű bocsánatkérések kíséretében megkérdezte, vagy talán inkább kérte: megengedem-e hogy látogassa a mi istentiszteleteinket. Mielőtt válaszoltam, elmondta – figyelj ide: magyarul! – persze tört magyarsággal, a Miatyánkot. Mondanom sem kell válaszomat. Láthatóan megörült és megkönnyebbült, majd beszélni kezdett egyre folyékonyabban, pláne mikor biztattam: mondja közölni valóját anyanyelvén, hisz köztudott, hogy értjük és beszéljük nyelvét. –  Bátyuska – így mondta, így szólított – én orosz vagyok, or­todox, vagyis pravoszláv vallású. Ebben születtem, ebben ne­veltek. Három évvel ezelőtt érkeztünk Kárpátaljára, va­g yis a maguk városába. Az emberem hivatásos katona, tovább­szol­ gáló tisztes volt, határőr. Éppen három éve maradt a szolgálatból, mikor ideirányították. Persze én is jöttem vele. Addig csak térképen láttuk Kárpátalját, de azt tud­tuk, hogy itt is vannak államhatárok. Akartunk is, meg nem is jönni. Annak örültünk, hogy ideparancsoltak, mert a tisz­tek is igyekeztek idehelyeztetni magukat szolgálati éveik vége felé, mert ittmaradhattak civilekként, mert az a hír járta, hogy itt sokkal jobb az élet, mint bárhol a Szovjetunióban. Viszont féltünk is valamicskét, mert tartottunk a magyaroktól, mert közölték, hogy itt élnek. Ez utóbbi kijelentése meglepett, ami olvasható volt mimikámon, mert azonnal reagált. –  Ne haragudjon, de így volt – folytatta valamivel halkabban, valami fátyolos színnel hangjában. – Tudja, atyám, már nem bátyuskát mondott, mi mindig is vallásosak voltunk. Azokban az években, mikor még állt a Szovjetunió, erről beszélni, pláne egy szovjet katonának, főbenjáró bűn lett volna. Nekünk is volt, meg van ma is ikonunk. Nappal mindig elrejtettük, de esténként elővettük, imádkoztunk hozzá zárt ajtók, besötétített ablakok mögött. Bárhova irányí­tották az uramat, vittük magunkkal. Mindig a ruháim közé dugtam, nehogy meglássa valaki. –  De atyám – rezzent és emelte meg hangját –, nem untatom, nem kurtítom drága idejét? –  Nem, nem, meséljen csak tovább – válaszoltam, mert tény­ leg érdekelt, amit mondott, s amit mondani akart. –  Az uram – csuklott meg hangja – éppen szolgálata utolsó évében meghalt. A májával volt baj, mert hát tetszik tudni, az orosz ember sosem vetette meg a vodkát. Mi a tisztek és tisztesek negyedében laktunk, kinn a határban. Nem tudhattam, mi lesz velem, mert hiába is mentem volna haza, ott már


9. oldal

Búvópatak 2015. október

senkim sem volt. Ott se házam, se rokonom, egyszál magam maradtam. A határőrség parancsnoka segített, vagyis elrendezte: kaptam egy egyszobás lakást itt benn a városban egy többlaká­ sos házban az ötödik emeleten. Megnyugodtam, mert hát nem kellett költöznöm a semmibe, meg hát elég volt nekem az a kony­ha-szoba. –  Igaz – folytatta némi szünet után – kicsit tartottam a szomszédoktól, mert hát tudtam, hogy magyarok… –  De ugye nem volt szarvuk? – próbálkoztam valami derűt csempészni az elhangzottakba, ugyanis láttam rajta némi bizonytalanságot. –  Nem, nem, – surrant át enyhe mosoly az arcán – hamar megbarátkoztunk. A szomszédaim: Juliska meg a férje és Erzsike úgy beszéltek velem, mintha évek óta ismernének, így viselkedtek más lakótársaim is: nem fordítottak hátat, nem éreztették velem, hogy orosz létemre bűnhődnöm kellene a múltért. Gyakran hívtak magukhoz, pláne vasárnaponként meg ünnepnapokon. Nagyon fi­nom ételekkel kínáltak, olya­ nok­kal, amiket én nem ettem so­sem. Különösen ízletesek voltak a sütemények, amelyeket húsvétra meg karácsonyra sütöttek. Hívtak is: menjek velük templomba, ide a reformátusba. Eleinte nem mertem, de aztán mégiscsak jöttem. Igaz, nem értettem semmit, amiről az atya beszélt, mikor igét hirde­tett, de az emberek itt benn a templomban, és kinn a temp­lom előtt is barátságosak voltak, nem néztek ki. Aztán már egyedül is jöttem, persze fenn, a karzaton ülve imádkoztam. Volt, aki nyújtotta az énekeskönyvet, de hát nem fogadtam el, mert nem tudok olvasni magyarul, meg hát én a mi imáinkat mondtam magamban. –  Láttam többször őt ott fenn a karzaton – fordított törté­ nete könyvében egy lapot a tiszteletes – Kezdetben furcsállottam, majd megszoktam jelenlétét. Idővel eljött a temetőkertbe is, ott volt gyásznapjainkon is, mikor a sztalinista lágerekben elpusztult testvéreink lelki üdvösségéért imádkoztunk, ott volt, mikor kopjafát állítottunk az 56-ban hősi halált halt anyaországi test­véreink emlékére. Voltak, akik nem nézték jó szemmel, mert fájó, sőt némelyikük szerint sértő volt jelenléte. A sakktábla katonás rendben felsorakozott figurái néma tétlenségbe szenderedtek, a tiszteletes úr folytatta:

L

Nagy Gyula fotója

–  96 őszén telefonált a járási kórház sebészeti osztá­lyának főorvosa: –  Tiszteletes úr – mondotta volt –, osztályunkon fekszik egy Boriszova nevű idősebb hölgy, az a kérése: láto­gassa meg, valami nagyon fontosat szeretne közölni. Igye­kezzen, mert nem maradt sok ideje. Még aznap este meglátogattam. Mentem, mert kötelességem, de azért is, mert találkozásunkkor mintha befejezetlen lett volna elbeszélése; úgy ment el, mint aki mondani akar még valamit, de vagy megfeledkezett, vagy restellte talán, hogy megvámolja időmet. Már első pillantásra szembetűnő volt elesettsége, nem kel­ lett szakavatottnak lenni annak megállapítására, hogy tény­ leg órák-napok kérdése földi léte. –  Atyám – nyújtotta felém csontsovány kezét –, nagyon kö­ szönöm, hogy eljött. Ugye emlékszik múltbeli beszélgeté­sünk­ re, vagyis – próbált mosolyogni –, mikor csak én beszél­tem?! –  Hogyne, hogyne – fogtam meg felém küldött kezét –, emlék­szem. –  Én akkor nem mondtam el mindent, mert nem akartam sok lenni, de most már nekem nincsen sok hátra. Szeretnék még elmon­dani valamit és kérni, de… – köhögésroham szakította félbe. –  Ne erőlködjön, pihenjen, hívom az ügyeletes orvost… –  Nem kell… ők eddig is mindent megtettek, de nem tudnak segíteni úgysem – nézett az ajtó felé, majd rám fátyolos szemeivel. – Itt van egy levél – nyúlt reszkető ujjakkal párnája alá –, vegye magához, de olvassa el most, nincsen sok benne. Háromszögűre formázott levelet adott át; látni és tapin­tani lehetett a levél tiszteletre méltó korát. Mielőtt felbontottam a jellegzetes orosz katona-levelet, szólt: –  Várjon néhány percet, hadd szóljak, most jobban vagyok! –  Tessék, hallgatom. –  Nekem, nekünk volt egy fiunk. Ő jelentett számunkra min­dent. Az iskola befejezése után – az apja nyomdokain – a ka­tonai pályát választotta. Elvégezte a tiszti főiskolát, hadnagy lett: tankista. Mi, az apjával, szép jövőt vártunk neki. De minden csak álom lett; – tolakodó könnycseppeket próbált letörölni viaszsárga kezével – 1956-ban átesett az első és egyben utolsó tűzkeresztségen – harcba irányí­tották… Most – mutatott a kezemben tartott levélre – olvassa! Az éjjeli lámpa fényében olvastam: „Köszöntelek titeket, apus és anyus! Mikor olvasni fogjá­tok levelemet, már jól leszek. Eddig nem írhattam nektek, mert fokozott készültségben voltunk, akkor nem szabad le­velezni, ezt apus tudja. November elején napiparancsot hirdettek: megyünk a frontra, kitört a háború, és nekünk segí­teni kell, azaz testvéreinket. Vonatra szálltunk és indultunk a Szuezi-csatornához, hogy harcoljunk szövetségese­inkkel az izraeli agresszorok ellen. Eg y nag y város elé érkeztünk, lepakoltunk, de nem sokáig maradtunk tétlen. Parancsba adták: azonnal támadni kell a várost, ahol min­denféle csürhe meg akarja dönteni a népi hatalmat. Min­denkire, akinél fegyver van, lőni kell. Csak a város bejá­ratánál láttuk, hogy Magyarországon, Budapesten vagyunk. Benn a városban sűrű lövöldözés volt. Mi csak fegyveres fiatalokat, civileket láttunk, katonákat sehol. Szörnyű volt, mert a házakból lőttek ránk, Molotov-koktélokat dobáltak tankjainkra. Voltak helybéli emberek, akik a harc szünetében hozzánk jöttek, még élelmet is adtak, és mondták, hogy akik harcolnak, nem fasiszták, nem ellenforradalmárok, hanem egyszerű magyar emberek, akik szabadok akarnak lenni, nem akarják, hogy mi náluk legyünk. Ilyesmi volt soksok plakátra is írva. Mikor megkérdeztük parancsnokainkat, akkor azok fenye­getőztek, azt mondták, ha nem lövünk, ha bratyizunk az el­len­ ség­gel, akkor minket is lelőnek, de már a sajátjaink. Néha mellé eresz-


Búvópatak 2015. október tettünk eg y-eg y sorozatot, ha magunk előtt láttunk fiatal fiúkat és lányokat, de pontosak is voltunk, mert sok bajtársunk elesett, égtek a tankjaink is. Én is kaptam egy lövést, hazaszállítottak, itt kezelnek. Hamarosan egészen felgyógyulok és megyek haza. Vigyázzatok magatokra! Szerető fiatok: Vologya.” –  Nem jött haza, hiába vártuk… Egy napon – suttogta a beteg a lámpa-tányér árnyékából – hivatalos értesítést kaptunk: fiunk hősi halált halt a haza védelmében. A levél mellé mellékeltek egy bátorsági érdemrendet is. Öles csend után folytatta: –  A levelet nem kaptuk meg, biztos, hogy nem is küldte el, mert tudta: cenzúrázzák, sosem kapjuk meg, és baja is szár­ mazhat belőle. Az uram többször, szinte félévenként irogatott a fiunk volt hadtestének, a katonai levéltárakba, hogy megtudjuk: mi lett fiunk sorsa, hol halt meg, milyen körülmények között, de sosem kaptunk választ. Csak azután, hogy felbomlott a szovjet birodalom küldték meg ezt a levelet, ami a hadi levéltárban volt, titkosítva. Ez ’92-ben történt, de én nem tudtam erről, az uram el­tit­ kol­ta, csak a halála előtt adta ide. Nem tudtam hogyan, miként reagáljak, mit is mondjak az olvasottak, a hallottak után. Bori­ szo­va folytatta; mintegy összegezve élete jelentős szakaszát: –  Ezért féltünk mi a magyaroktól, mert magyar földön esett el egyetlen gyermekünk, ott kapott halálos sebet. Én is felocsúdtam a gyászos múltba visszanyúló merengé­ semből: –  De ma már tudja, Nágya, hogy akkor nem banditák ámokfutása, nem ellenforradalom, hanem szabadságharc volt. A maga fia is egy áldozat a sok ártatlan közül, a kommunista ide­ ológia áldozata. –  Igen, tudom, tudja ezt már sok-sok orosz anya, akik hol­ tunkig siratjuk fiainkat… Félrevezetett, becsapott min­ket az az ideológia… Ezt itt, maguk között értettem meg. Magyar szomszédaim sokat meséltek azokról az ese­ményekről, hallottam szemtanúk beszámolóit is a tv-ben. Megértettem, hogy nem ellenünk, egyszerű orosz emberek ellen harcoltak, hanem magukért, az elnyomás ellen… Fájt és örült is a lelkem,

N

10. oldal mikor maga, atyuska, az 56-osok kopjafá­jának avatásán az ártatlanul elesett orosz katonák lel­k i üdvösségéért is fohászkodott. Köszönöm maguknak, a maguk istenének, hogy megvilágosította elmémet, hogy befogadott lelki házába… Láttam, nehezére esik a beszéd. –  Köszönöm, Nágya, hogy megtisztelt bizalmával – töröltem meg verejtékes homlokát. – Hálát adok az Úrnak, hogy olyannak látja a múltat, amilyen ténylegesen volt. Imádkozni fogok, gyógyítsa meg mielőbb. Minden erejét latba véve feljebb húzódott párnáján. –  Van egy utolsó kérésem – most ő fogta a kezemet – ha­ma­ ro­san megyek a fiam és uram után. Elmondok majd nekik és a teremtőnknek mindent, ami itt lenn történt, elmondok min­ den hazugságot és igazságot is. Kérem, atyám – próbálta meg­ szorítani kezemet –, temessen oda a magyar testvéreim mel­ lé, oda, nem messze a kopjafától, ott mellettük megnyugszom. Kérem azt is, hogy bocsássák meg nekünk ’56 áldozatait, a ma­g ukét is, a mieinket is… A visszajáró vendég nem reagált a hallottakra, hisz mit is tudott volna mondani, csak bámulta a sakktábla mozdulat­lan figuráit, a harcra kész sorrendben várakozó gyalogokat, tiszteket, amelyek felső utasításra, parancsra vártak… –  Majd a temetésen találkoztunk újra a mi orosz asszo­ nyunkkal. A friss hantba hármaskeresztet szúrtunk, de később, november első napjaiban – így döntött a presbitérium – a ná­ lunk szokásos fejfára cseréltük. Akkor véstük bele születé­se évét: 1916. Tapintható némaság vette birtokába a könyvtárszobát, csak az öreg falióra egyenletes ketyegése jelezte; nem halot­ti, hanem nagyon is élő csend telepedett közéjük. –  Ő volt – nézett valahová a mérhetetlen távolba a tiszteletes – az első és ezeddig egyetlen, aki bocsánatot kért. Darabosan, szinte tápászkodva állt fel, nem mondott egy szót sem, megölelte vendéglátóját és indult. Biztos volt, mert eldöntötte magában: jövőre, ha segíti Isten, október végén is hazalátogat, hoz koszorút, rajta piros-fehér-zöld szalaggal az orosz asszony sírjára.

T. Ágoston L ászló

Felperzselt templomok

A

Az észak felől érkező utasok, meg a nyájukkal vándorló pásztorok egyre fenyegetőbb híreket vittek Júdába és Jeruzsálembe. Arról beszéltek, hogy egy gyors lovakon járó, az íjat és nyilat mesterien kezelő, de kegyetlen és roppant erőszakos sereg támadta meg az Asszír Birodalmat, mely egyre inkább megroppanni látszik. Északról jönnek ezek is, mint egykor az as�szírok, és tengernyi vér és könny jelzi az útjukat. Kegyetlenek és könyörtelenek. Megölnek, vagy rabláncra fűznek minden népet, mely ellenállni próbál nekik. –  Íme, megérkezett az északról jövő ellenség – állapította meg Jeremiás próféta. – Őket küldte az Úr, hogy megbosszulják a nép és az uralkodók hűtlenségét, tisztátalan cselekedeteiket, melyeket elkövettek ellene. A király és az udvaroncok csak nevettek rajta.

–  Botor beszéd – mondták –, az egyiptomi szövetség megvéd bennünket mindenféle külső támadástól. Velük nem bírhatnak el holmi északról jött barbár hordák, bármilyen gyorsak is a lovaik. A papok meg egyre csak azt hirdették, hogy nem hagyhatja el a népét Izráel Istene, hiszen köti Őt a Mózessal kötött szövetség, és minden ellenségtől megóvja Júdát. Nem engedi, és nem is engedheti, hogy barbár csizmák tiporják Jeruzsálem utcáit, meg a templom udvarát. Amint egykor az asszíroktól megóvta a várost, majd Babilonnal szemben is tesz valami csodát. Egyre vészjóslóbbak, félelmetesebbek lettek az észak felől érkező hírek. Ha a menekülők nagy átkot akartak szórni valakire vagy valamire, azt mondták; történjen veled az, ami


11. oldal a babiloniak által elfoglalt várossal történt. S itt ki-ki megnevezte az általa ismert, fölperzselt helység nevét. A környező népek egyre nagyobb ellenszenvvel figyelték a júdaiak önhittségét, pöffeszkedését, s kárörömmel fogadták a karkemisi ütközet hírét, melyben a nemrég trónra lépett babiloni király, Nebukadneccar csapatai fényes győzelmet arattak az egyiptomiak fölött. Megnyílt az útjuk délnek, Júda felé. Ezek a hírek elgondolkoztatták ugyan Júda vezetőit, s magukra öltötték a vezeklő zsákruhát, de továbbra is nevetségesnek találták Jeremiás jövendölését az ország feldúlásáról, a jeruzsálemi templom lerombolásáról, és a király, meg a nép babiloni fogságáról. Nebukadneccar király fülébe is eljutottak ezek a júdaiak dölyfösségéről szóló hírek, és hiú ember lévén, nagyon felbosszantották. Nem elég, hogy Izráel Istenét erősebbnek mondták Bélnél, a babiloniak főistenénél, volt képük kijelenteni, hogy ő, a világ nagyobbik felének ura képtelen elfoglalni Je­r u­zsálemet. Igaz, a hadviselésben járatos tudósok úgy vélték, az a világ legbiztosabb erődítménye, de az övé meg a világ leghatalmasabb hadserege. Így esett, hogy uralkodásának kilencedik esztendejében Babilónia királya az egész hadseregével megérkezett Jeruzsálem alá. Tábort ütöttek a város falaival szemben, és ostromműveket építettek köré. Másfél éven át tartott az ostrom. Addig egy lélek se be, se ki. A város védői minden ehetőt felfaltak már. Eluralkodott köztük az éhínség. Egyes hírhozó kémek azt jelentették, hogy az anyák fölfalják gyermekeiket. Az öregeket, betegeket se kímélik. Csak erre várt a babiloni király, s harcra vezényelte jól táplált katonáit. Hullottak is a várvédők, mint az első őszi fagyban a legyek. A júdai király, Cidkijjá harcosai egyik éjszaka a vezéreikkel együtt kimenekültek a két várfal közti titkos kapun át, és eljutottak a jerikói síkság felé vezető útra. Úgy gondolták, ha kellő egérutat nyernek, kimenthetik a királyt és udvarnépét, akik a környező országokból segítséget hozhatnak a várvédőknek. Az ostromlók észrevették a szökést, utánuk eredtek, és el is fogták a júdai királyt az egész vezérkarával együtt a jerikói síkságon. Megkötözve vitték őket Hamát földjére, Riblába, a babiloni király elé. Rettenetes volt az ítélet. A király fiait és Júda összes vezetőjét megölték ott helyben. Cidkíjját, a királyt megvakították, és bilincsbe verve vitték a babiloni király börtönébe, s ott raboskodott haláláig. Tíz év múlva egy újabb sereg élén elküldte a király Jeruzsálembe Nebuzaradán testőrparancsnokot, hogy perzselje föl azt, ami a városból megmaradt. A katona híven teljesítette ura parancsát. Embereivel földig romboltatta a várfalakat, felgyújtatta a templomot és a királyi palotát, felperzseltette a város minden házát. De mielőtt mindezt megtette volna, Babilonba szállíttatta a templom minden kincsét. Nemcsak az aranyat és ezüstöt, hanem még a templom rézoszlopait és rézedényeit is. Összeszedette a város megmaradt lakóit, beleértve a Babilonhoz átpártoltakat is. Kiválogatta közülük azokat, akik ott­ ma­radhattak szőlőművesnek vagy mezei munkásnak. A többieket rabláncra fűzte, és elindította Riblába. Ott aztán a király embere kiválogatta közülük, akiket megöletett, s kényszermunkára küldte a megmaradt rabszolgákat. Így büntette meg az Úr a pöffeszkedő, ellene vétő júdaiakat – tanította Jeremiás próféta. – Amikor véget ért a babiloni fogság, s végre hazatérhettek a megmaradottak, alig volt ember, aki szánja a veszteségeiket.

Búvópatak 2015. október

E

Kovács Péter afféle jobb sorsra érdemes ifjú legény volt Szentkirályon, amikor megérkeztek a faluba a téeszszervezők. Épp abban az évben érettségizett a szomszéd város gimnáziumában. Eszes gyerek volt, jeles bizonyítvánnyal, mégis létszámfelettinek bizonyult az egyetemi felvételinél.

–  No persze, az egyéb származása miatt – mondta a párttitkár – mert a proletárdiktatúra államában nehogy már a nagygazdák fiai legyenek az ügyvédek! Nekünk erre vigyáznunk kell! Tény, hogy Kovács Jánosnak húsz hold földje volt a falu alatt a legjobban termő dűlőben, és ezért ő lett az osztályellenség a párttitkár szemében. Megbolondult ez az ember, vagy tán az egész világ? – hördült föl mérgében. – Meg is esküdött magában, hogy agyonüti ezt a jött-ment csirkefogót, ha valahol négyszemközt találkozik vele. De mielőtt bármit tehetett volna, megjöttek az agitátorok. Hármasban járták a portákat. Egy helyi ember a párttagok közül, egy rendőr,meg egy városi pantallós pasas. Lyukat beszéltek a gazdák hasába, csakhogy aláírassák velük a belépési nyilatkozatot. Kovácsékhoz éppen az a csapat kopogott be, amelyikben a párttitkár, Sépa István is volt. Agyba-főbe dicsérték a szovjet kolhozokat, meg a nagy, közös táblákat, amelyeken reggel elindul egyik irányba a traktor az ekével, aztán este ér vissza, és még mindig ugyanazt a barázdát szántja. Meg a hatalmas tejgazdaságokat elektromos fejőgéppel, villanypásztorral fölszerelve. A gazda csak hümmögött, meg a fejét ingatta. Közben az asszonyra kacsintott, aki hozta a pincéből a bort, és serényen töltögetett a poharakba. Azok meg úgy berúgtak az ingyen kocsmában, mint az ólban röfögő kese. A kocsiderékban kellett hazaszállítani őket. Már negyedszer tértek vissza egyre idegesebben, mert szorította őket a határidő, amikor a párttitkárnak eszébe jutott a Peti gyerek. –  Az a helyzet – mondta elhúzva a szót, miközben a kancsó alá tartotta a poharát – hogy el lehetne ám intézni a Peti gyerek egyetemi felvételijét is. No, nem a jogra, mert oda ugye nincs hatáskörünk, de az agráregyetemre mindenképpen. Még szocialista tanulmányi szerződést is köthetnénk vele, és ha végez, ő lehetne itt a téeszelnök. Addig meg mondjuk maga, János bátyám, elegyengethetné az ügyeket. Nem kell ám most választ adnia, ráér, ha holnap reggel bejön a pártirodára, aztán megbeszéljük a további teendőket. –  És ha nemet mondok? – vetette föl a fejét az öreg Kovács. –  Okosabb ember maga annál, bátyám – mondta a pesti ember –, hogy a harmadik határban szántogasson szikes legelőt… Így esett, hogy másnap reggel az öreg Kovács könnyes szemmel aláírta a belépési nyilatkozatot. Egy hét múlva az alakuló ülésen megválasztották az új téesz elnökének. A sógoras�-


Búvópatak 2015. október szony lett a főkönyvelő. Aztán jött az egyetemről egy ajánlott levél. Szép, márványozott papíron, hivatalos pecséttel ellátva. Az állt benne, hogy Kovács Péter felvételt nyert az agrárszakra, október elsején elfoglalhatja a helyét a kollégiumban is. Gyorsan peregtek az évek. A fiú kiváló minősítéssel elvégezte az egyetemet, és még az év őszén kinevezték főmezőgazdásznak. No, meg a helyi pártvezetőség tagja lett, mert ilyen fontos beosztásban a legfontosabb a párthoz való hűség. Aztán a következő évben az öreg Kovács megbetegedett. Az izületeivel volt valami baj, így aztán rokkant nyugdíjba küldték. A rossznyelvek azt beszélték róla, hogy tán nem is a térdével, meg a könyökével volt baj, hanem a házipénztárral. Ezt azonban a rendőrségi vizsgálat nem támasztotta alá. A pletyka egy idő után elhalkult, és az új közgyűlésen Kovács Pétert választották meg elnöknek. Néhány hét múlva a megyei pártbizottság tagja is lett, mint a legifjabb agrárszakember. Fél év elteltével ő lett a párt megyei szakfelügyelője. Jó volt ez így a rokonságnak, meg a falunak is, hiszen új traktorokat, meg kombájnokat kapott a Béke Téesz, játszótér, meg kultúrház épült Szentkirályon. Ettől aztán végképp feledésbe merült a házipénztár. Így ment ez egészen addig, míg azt nem mondta valaki, hogy elég volt a szovjet megszállásból, meg a pártállamból, meg a kolhozrendszerből, meg úgy egyáltalán az egész szocializmusból. Éljen a szabadversenyes kapitalizmus, meg a világpiac! Ennyi év után már nagyon nehéz lenne kideríteni, ki volt az, aki először kimondta. Majdnem annyira, mint azt megállapítani, mi is történt egykor azzal a bizonyos házipénztárral. Tény, hogy egy szép őszi napon kikiáltották a harmadik köztársaságot. Az egymást követő szónokok elmondták, hogy belépünk a Közös Piacba, meg az Európai Unióba, és egy csapásra olyan gazdagok leszünk, mint a németek meg az amerikaiak együttvéve. Az emberek hitték is, meg nem is, indultak volna, meg nem is, és főleg azt tudakolták, hogy merre. Ha hárman összetalálkoztak a kocsmában, két kisfröccs között rögtön alakítottak egy új pártot, és világmegváltó terveket szőttek. Szentkirályon Kovács Péter lett a Paraszt Párt elnöke. Meghirdette a földet vissza mozgalmat, és elsőként foglalta el apja egykori birtokát. Bérelt még hozzá háromszáz hektárt, meg a téesz traktorát, kombájnját, a személyzettel együtt. A többiek is mind visszakaphatták az egykor elvett földjeiket. Csakhogy akitől elvették, már rég kiköltözött a temetőbe, az utódok meg városlakók lettek, legföljebb az erkélyládában locsolgatták a virágföldjüket. Árverésre bocsátották hát a kárpótlási jegyeiket. Törvényt hoztak a Parlamentben, bizottságok alakultak, megválasztották az ellenőrök ellenőreit, de mindenekelőtt megszavazták az ellenőrök ellenőreinek havi javadalmát. Kovács Péter először ellenőr lett, aztán az ellenőrök ellenőre, majd pártszínt váltott, és megválasztották képviselőnek. A városban, amelyiknek éppen ő volt a képviselője, csődbe ment egy gyár. Nem nagy, alig néhány száz embert foglalkoztatott. Megvette a képviselő, csakhogy az embereken segíthessen ezzel. Igaz, hogy fillérekbe került, de a gesztus volt a fontos, nem az ár. Aztán idővel még ajánlottak neki ezt-azt. Nem volt szíve visszautasítani. A felesége Párizsba járt bevásárolni, de mindig a menetrendszerű repülőgéppel. A lánya az oxfordi egyetemen tanult, mert ott könnyebben elsajátíthatja az angol nyelvet. A rosszmájú szomszédok azt pletykálták róla, hogy a képviselő úrnak alig húszéves szeretője van, és hamarosan kinevezik államtitkárnak. Mások tudni vélték, hogy lesz ebből még miniszter is. És ekkor történt az egyik gyárában egy szörnyű baleset. Fölrobbant egy elhanyagolt gáztartály, és három munkás ott

A

12. oldal lelte halálát. A szakértői vizsgálat szerint több mint fél évet késett a karbantartás. A főkönyvelő azt mondta, nem jutott rá keret. A bíróság nagy összegű kártérítést ítélt meg a három családnak. A tulajdonos ügyvédje természetesen fellebbezett, hiszen ez volt a dolga, ő meg elbocsátotta a főkönyvelőt és a karbantartó lakatost. –  Kevély és kőszívű ember lettél, fiam – mondta neki az anyja. – Ezt az Isten se bocsátja meg neked. Nem szánod azt a szegény asszonyt, meg a két árva gyerekét? Oda a férje, munkája, jövedelme neki sincs. Éhen vesznek, mire a bíróság megítéli a kártérítésüket. A Jóska a barátod volt gyerekként. Együtt jártatok a tóra fürödni. Emlékszel? Egyszer egy nagy halat is fogtatok… Az Isten szerelmére kérlek… –  Ne emlegesse nekem az Istent, anyám! – ugrott föl az asztaltól ingerülten Péter. – Ha van, majd megsegíti őket. Ha nincs, úgyis beledöglik a világ. Én hittem benne. Emlékezzen rá, gyerekkoromban minden vasárnap ott ültem a templomban. Imádkoztam hozzá rendületlenül, hogy hagyjon azzá lennem, amit akarok. Orvos akartam lenni, vagy ügyvéd, hogy segíthessek a nyomorultakon. Például az olyanokon, mint amilyenek maguk is voltak, anyám. Csak túrták a földet napmint nap hajnaltól késő estig, és amit termett, elvitték adóba. Kértem az Istent, adja meg nekem, hogy a gyámoluk lehessek. És mit adott helyette? –  De hiszen nagy ember lettél, fiam! Gazdag vagy, és hatalmad van az emberek fölött… –  Én nem akartam paraszt lenni, és szívből utáltam a politikát. Azt adta, amit nem kértem. Mi volt a bűnöm, amiért így kell vezekelnem? Azt mondja, gazdag lettem. Valóban az, és éjszakánként azt számolgatom, melyik nap ér el a csőd, vagy mikor jelent föl egy képzelt jó barát. Mert tudja meg, anyám, hogy a politikában nincs barát, csak szövetséges van és ellenlábas. Az egyik lépés a mennybe visz, a másik a pokolba. Ne higgye, hogy nem sajnálom a Józsit. Az én életemben talán ő volt az utolsó barát… De ha meggondolom, hogy hány Józsi vár még alamizsnára, és hánynak ad bármit is ez a kevély világ, azt mondom, behunyta szemét az Isten, vagy tán el is szunyókált a trónusán. Mi meg a mammont imádjuk, és egymást faljuk föl áldozati bárány gyanánt. Aki ezt túléli, azon talán majd egyszer megkönyörül az Úr. –  Nem ismerek rád, édes fiam – szepegte az öreg Kovácsné. – Az én kisfiam, az én Petikém istenfélő gyerek volt. Jószívű és igazságos. Szerette a családját, a barátait, minden embert… Ezek a munkások a te gyáradban haltak meg, fiam. Felelős vagy értük. –  Nem érti ezt maga, anyám! Nem is értheti. Ki fogom fizetni a kártérítést, mert jár nekik, a bíróság mindenképpen megítéli. Szívem szerint már most kifizetném, de nem lehet, mert gyengének nézne az ügyvédem, és hülyének a társaim. Azt mondanák, hogy idő előtt feladtam a pozíciómat. Mert nálunk az a legfontosabb, hogy az ember megfeleljen a társadalmi rangjának, és mindig, mindenben ő legyen a győztes. Még akkor is, ha tudván tudja, hogy nincs igaza. Az aranyborjút imádjuk, és valamennyien kisistenek akarunk lenni. A látszatokban gyönyörködünk, és nem vesszük észre, hogy a tükörről rég lekopott a foncsor. Hazafelé menet az egyik templom előtt odaszólt a sofőrjének, hogy álljon félre, és várja meg a szomszéd utcában. Az ajtó mellett, a lépcsőn egy koldus ült lehajtott fejjel, és a nyitott tenyerét nyújtotta az arra járók felé. Mellette egy falnak támasztott kartonlap. Rajta a felirat: „Szánjatok meg, három napja nem ettem!” Kovács Péter megállt mellette, úgy érezte, mondania kell valamit. De nem szólt, csak állt, mint egy faszent. Aztán a zsebébe kotort, a koldus kezébe nyomott egy húsz forintos érmét, és visszaballagott a kocsijához.


13. oldal

Búvópatak 2015. október

Illyés Gyula szemleúton

M

–  Még egy kérésem volna – a televízió riportere már egy órája faggatta benyomásairól. Nem kertelt, komor látleletét adta tapasztalatainak. –  Mi volna az? –  Sokszor emlegette Babits Mihályt. Hálás volnék, ha felolvasná egyik neki szentelt versét. Majd bevágom a megfelelő helyre. –  Talán illenék beszélgetésünk hangulatához a Szekszárd. Halálakor írtam: A ház, ahogy hűdött fejét behúzza, a kancsi ablakok, padlás-lyukak, a csempepart, a nyáladzó patak, a bamba kis híd, a mihaszna utca és körben szeles eszehíg puszta és fönt a vízfejű domboldalak – hát ezek küldték; ezeken haladt sietős léptével az égi útra! És dicső fajtám, nemzetem, a hún! Fönnen, hogy magos szavát lám lebírják, bőgtek, diadalt így vettek a szittyák – Fekszik a halott büszke-szomorún lebeg alá még észvesztőbb homályba a drága föld, amelyet elbocsáta. A stáb szedelődzködött. A költő sebesen átöltözött, már várta az autó. Az volt a terve, végignézi ifjúsága emlékhelyeit, hadd lássa, mennyit fejlődött a világ. A kocsiban már várta egyik fiatal költőtársa, akivel petíciókat fogalmaztak a miniszternek. Ezt gyakran megtették, mert nem volt foganatja. –  Láttad, miket írtak rólad az irodalomtörténetbe? Látta. Mintha ő házalt volna a magyar íróknál, hogy aláírásukkal hitelesítsék a szovjet beavatkozást. Hazugság, de mit tehet ellene? –  Hová? – kérdezi a sofőr. Délnyugatnak indultak. Közben a tájat figyelte. A zöldülő mezőket, a fákat. Falvakon haladtak át, frissen épült házak, szépen gondozott előkertekkel. Ám a faluvégen változott a kép. Leromlott lakóépületek, előttük emberek csapatostul, porban játszó gyerekek. Hosszan bámultak az autó felé. Az egyik átrohant előtte, a vezető alig tudott lefékezni. –  Ilyet még sokat látsz majd, Gyula bácsi. A falvak végén, a hajdani alvégen élnek a cigányok, akiket csak romaként illik nevezni. –  Nem dolgoznak? –  Nem kapnak munkát. Szakképesítés nélkül szinte lehetetlen. –  De hisz régen volt munkájuk a gyárakban! Segédmunka, de munka. –  Hol vannak már a gyárak! Tönkremennek, be­cső­döl­nek. –  A gyerekek csak járnak iskolába! –  Jó időben talán. De füzetre, könyvre nem futja. Télen cipőre sem. Így aztán otthon maradnak, és várják a jó szerencsét.

Elárvult panoptikum

Rónay L ászló rovata

–  Rosszabb, mint a hajdani cselédsors. –  Bizony rosszabb. Mert reménytelen. Senki sem látja a kiutat. Az ő bajukat csak az értheti meg igazán, aki közöttük él. Megjelennek bölcs cikkek, elemzések, de az ő problémájukat senki sem oldhatja meg a minisztérium magasából vagy egy irodából. –  Amit elmondtál, abból nem bontakozik ki reményt adó jövőkép. –  Sajnos nem. Inkább lefelé csúsznak, mint fölfelé evickélnek. Az idősebbik költő némán emésztette a hallottakat. Hallgattak mindketten. A kocsi lassított, most egy városkán haladtak át. Illyés lehúzta az ablakot, úgy szemlélte az útról is jól látható szobrot. –  József Attila, ugye? –  Az. Ott mögötte az iskola. Azt is róla nevezték el. –  Mennyit hazudoztak kettőnkről! – Illyés hangjában indulat rezgett – Még most is. És emlékszel arra a színdarabra, amellyel az volt írója egyetlen célja, hogy nagyot rúgjon belém? –  Akkor még gyerek voltam. –  Szerencséd. – Kivörösödött arca az indulattól. – Tudod, Babits is sokat kapott életében, de én sem panaszkodhatom. Nyílt számonkérések, sanda célzások, feljelentések, sárral dobálás. A következő faluban megütötte szemét az egyik udvaron látható putri. Valaha talán szerszámos kamra lehetett, de kifúrt tetején kályhacsőből füst gomolygott, tehát laktak benne. –  Hát ez? –  Ebben rendszerint azok húzzák meg magukat, akikkel eltartási szerződést kötöttek. Kiakolbólítják őket a házukból, és a sufniban tartják őket. Még jó, ha fűteni tudnak. Ennek itt szerencséje van. –  És ez ellen nincs apelláta?


Búvópatak 2015. október

14. oldal

–  Aki az eltartási szerződést köti, annak ügyvédre is telik. Aki a kamrában vegetál, örül, ha enni kap. A költőnek megint a hajdani cselédsors jutott eszébe, de nem szólt. Egyre több félig kész ház mellett haladtak el. Egy idő után furcsállva szemlélte ezeket az épületeket. Senkit sem látott dolgozni, sőt állványok sem tűntek szemébe. –  Ezekre építtetői kölcsönöket vettek föl, de képtelenek fizetni a részleteket, így a házak visszaszállnak a bankokra. –  Hol fognak lakni? –  A rendelkezések szerint egy idő elteltével az utcára teszik őket. Illyés ifjúsága szégyenfoltjaira, a Cséri-telepre és hasonlókra gondolt. Útközben látott is néhány összetákolt, rongyokkal fedett épületet. Kísértetiesen emlékeztetett az egykori nyomortelepekre. Egy időre eltűntek, a jelek szerint azonban

ismét előbukkantak, s velük az a nyomorúság és kiszolgáltatottság, amely ellen küzdöttek. –  Ez itt egy öregek otthona volt. –  Volt? –  Pénz hiányában fölszámolták. –  Mi lett az öregekkel? Útitársa vállát vonta. Erre a kérdésre nincs válasz. Az öregek? Hiszen mást sem olvasni és hallani, mint hogy ők a társadalom terhei, akiket azoknak kell eltartaniuk, akik még dolgoznak. Ha nincs elegendő munkalehetőség, a nyugdíjasok megnézhetik magukat. Illyés Gyula előre szólt: –  Forduljunk vissza! Eleget láttam. Mintha könnyet törölt volna ki a szeméből. Talán Magyarországot siratta.

Czipott György

Fúga, permutáció Égbe fillért hajítottak férgedtbélű nyomorékok, semmirejó likas ólomfillért – ránkhorpadt a mennybolt. Ül, maga elé mered, hajába pálinkák csöndje kócul. Mered maga elé. Üdvösek megcsöndesültek, titkon tudatnak közeles pokolt, csillagugar serceg rejtjelet, fénygyolccsal vészt integetnek elkormult szemhatáron. Ül, mered maga elé. Hajába pálinkák csöndje kócul, maga elé mered. Háromerejű szelíd Bárány, hát ki áldoz fel minket, hogy semmi határán ápolhassa sebeinket? Senkiarcú likas fillérekkel tűzvető egünket ránk ki darálja? Ül, maga elé mered, hajába pálinkák csöndje kócul. Mered maga elé. Szívbeásott halottaink kivárnak, üdvösek, megcsöndesültek. Titkon tudatnak fölhabzó pokolt, csillaggal hunyorítnak rejtjeleket, lidérc északfényt lengetnek kaftánnákormult szemhatáron. Minek hatalomból három, szelíd Báránynak minek? Ül, mered maga elé. Hajába pálinkák csöndje kócul, maga elé mered. Választások vétke púposul, bár bűneinket sosem kívántuk, belénkbogáncsultak tegnapok. Reánkhorpadt menny alatt, nincsből siklik semmibe torzsávágázolt pillanat. Mama! Szólj szeráfjaidra!

Ü

Hegedűs János fotója

Átkaikat immáron senki, már senki se érti meg! Simító kezeddel fordítsd felénk Jézus arcát…, lásson is ez egyszer…

Ü

Ül, maga elé mered, hajába pálinkák csöndje kócul. Mered maga elé. Fölötte horpadt sosemvolt, szurtos, kaftánszínű mennybolt.


15. oldal

Búvópatak 2015. október

Létüres életek és az olvasó nő

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Botz Domonkos Papírképek című prózakötetéről, Hamvas Béla társaságában

S

Szeretek egyszerre több könyvet ovasni. Sokszor tapasztaltam így Borges gondolatának igazságát, hogy mindenki ugyanazt az egy nagy könyvet írja. Ha jobban odafigyel az ember, ráébred, észreveszi, hogy minden hangban ugyanazt a hangot fedezi fel, minden mozgásban ugyanazt a mozgató erőt. Mert minden egy. Úgy adódott, hogy az idei kánikulai napokban Botz Domonkos Papírképek című kötete mellett (elsősorban) Hamvas Béla Patmosz című esszé gyűjteményét olvasgattam. (Az ilyen könyveket néha „újra át kell venni”, mint a diáknak a számára fontos és érdekes tananyagot, ha igazán a mélyére akar hatolni a témának.) Hamvas Béla írja az Északi korona című dolgozatában: „…a gondolkozás elkövethető legnagyobb hibája, ha az ember valamely eseménysorozatba önkényesen nemlétező értelmet vetít, és következetesnek tűntet fel valamit, ami tökéletesen értelmetlen, és ami semmi egyéb, mint változás és változás. Ez a létüres élet. Lényegtelen és alaktalan hömpölygés.” Botz Domonkos tárcanovelláinak, karcolatainak zöme ilyen létüres életekről, „káprázó özönlésről” szól, ezek az „eddig előhívatlan képek” olyan embereket ábrázolnak, akik megkísérlik, hogy tetteik „áradatába legalább utólag célt ámítsanak”. Vagy még azt sem; föladjanak mindent, hitet, reményt, megalkuvóvá, látens bűnözővé váljanak vagy öngyilkosságba meneküljenek. Az alkoholista, önáltató kocsma tulajdonos így nyafog, így sajnáltatja magát, így próbálja megmagyarázni egész el­f u­se­rált életét rabszolga sorban tartott alkalmazottai előtt: „Tudom, sokkal tartozom nektek, ti viszitek a boltot, keresitek meg a pénzt, többet is érdemelnétek, de most nagy a teher rajtam, rengeteg a kiadás, a fizetnivaló, a számlák pedig csak jönnek és jönnek. Remélem, nemsokára már többet tudok fizetni nektek, és egyszer talán még be is jelenthetlek benneteket, ha másként nem, legalább részmunkaidősként, de most tényleg döcögősen megy a szekér. Azt hiszem, érzi ezt a család is. A lányaim sem tisztelnek, pedig mindent megadtam nekik. Amikor kicsik voltak, balettozni járattam őket, fizettem a nyelvtanulásukat, évente kétszer-háromszor utaztak külföldre, számítógépeket vettem nekik, amint felnőttek, mindketten egy-egy teljesen berendezett budai lakást kaptak, kocsit toltam a fenekük alá, ma is én fizetem a kiadásaikat, de úgy látszik, semmi sem elég. Megvetnek, és tiszteletlenek velem.” (Most nehezen megy) Persze, amikor a főnök nincs a közelükben, a megalázott, tört gerincű „fekete munkások” morognak, lázonganak: „Nehezen megy, de kinek? – motyogta maga elé a lassan már nyugdíjas éveit taposó pultos. – Kinek megy nehezen? Nekem, nekünk? Vagy neki, aki hetente iszik el súlyos tízezreket a közeli lakótelep lezuttyant kocsmáiban, utazza keresztül-kasul az országot, időt és pénzt nem kímélve egy ótvaros kacagányért, hogy aztán egy évben egyszer kivehesse a naftalinból, és parádézhasson benne valami megmosolyogtató törzsi gyűlésen, miközben a halotti poraiból feltámasztott, ilyen-olyan »rendeket« támogatja az általunk összegürcölt vagyonával?”

Kinek megy nehezen? Mindannyiuknak. Főnöknek és beosztottnak egyaránt. És miért? Hamvas Béla szavaival adom meg a választ: „Mert a történetnek önmagában értelme nincs. Bőszült aktivitás háborgása. Ledobta magáról az abszolútum fegyelmét. Felelőtlen, szenvedélyes tevékenység. Bár szüntelenül megkísérlik, hogy ezt a történetet értelmesítsék, vagyis hogy a tettek áradatába legalább utólag célt ámítsanak…” A fent említett „létforma” még siralmasabb példája Tamás, a galériatulajdonos, aki órákon át azzal traktálja Janó nevű barátját, hogy milyen sunyi trükkökkel, hazugságokkal akar „megdönteni” egy nőt. „Miután az utcán elváltak egymástól, távozóban Janó még visszafordult, és Tamás után szólt. – Aztán jó »vadászatot«! – mondta némi iróniával a hangjában, de ezúttal semmi irigységet sem érzett barátja hódítását illetően. Csak valami hihetetlen undor, hányinger dolgozott benne…” (Vadászat) Az undor, a hányinger ritkán jelent pozitív végkifejletet, de ebben az esetben azt a reményt kelti bennünk, hogy az ócska száj­té­ pés után Janó kerülni fogja Tamás társaságát, vagy legalábbis, nem tekinti többé barátjának.


Búvópatak 2015. október Még sok ténfergő, magányos, beteg, helyét nem találó figurával ismertet meg bennünket az író. A bizalmatlan és gyanakvó Gézával, aki azt hiszi, azért jár a felesége orvos barátjukhoz, mert megcsalja, holott: rákos beteg az asszony, de a feleség és a barát egyelőre eltitkolják Géza előtt a tragikus helyzetet. András, az orvos elmondja közös barátjuknak az igazságot: „Gyomorrákja van, és már nem operálható. Áttételeződött. Jó esetben is talán csak három-négy hónapja lehet hátra. Géza még nem tudja, nem mondtuk meg neki. Helga engem kért meg, hogy közöljem vele. De hogy lehet ezt közölni?” (A tények fogságában) A Réka ágyában ébredő férfit, aki előző este annyira berúgott, hogy semmire sem emlékszik, azt sem tudja biztosan szeretkeztek-e vagy sem. „Most pedig egy idegen szobában egyedül hever az ágyon, és a világon semmire sem emlékszik. Még azt sem tudta, beszélgettek-e egyáltalán.” (…) „Van-e ennél szörnyűbb? Van! Hasított belé a felismerés pillanatokkal később. Mert mi van, ha mégis megtörtént? Akkor hogyan tovább?” (Kép az ajtókeretben) Több írásnak író a főszereplője. Van, ahol Dezsőnek hívják (ő hízásnak indult, idős, magányos). Betér egy egri borozóba, és a borosgazdával beszélget, aki a csodás nedű iránti elragadtatásában azt mondja, hogy „a bor a szőlő költészete”, de az író nem tartja érdemesnek megírni: „Szép gondolat, talán meg kellene írni, de hát ki a fene venné ezt át, ki fizetne ezért? Pedig nagyon kellene az a fránya pénz, mert jó lenne már végre enni is valamit.” A borosgazda emleget egy költőt, aki rendszeresen ide járt, és a borát „spirituális esszenciának” nevezte: „Elég szegény ördög volt. Sokszor hitelbe vette a bort, aztán, ha fizetett neki valamelyik kiadó, akkor törlesztett. Már elmaradt, meghalt szegény. Éhen halt! Meg lehet ezt valaha érteni? A XXI. században élünk, és egy ember éhen hal Mag yarországon! Senki sem tudta róla, mekkora nyomorban élt.” Egy másik tárcában Szamócának hívják az írót. Ő sem kevésbé nyomorult, sőt: egyenesen lelkibeteg. „Lassan már félórája ült a szerelvényen, és nem látott mást, csak az állomás épületének valamikor sárga, mára már szürkébe fordult falát, melyet olykor mozgásba hozott egy-egy előtte elhaladó nyomorult. Mert egészen biztos, hogy hozzá hasonlóan ők is azok voltak, csak szerencsétlen kis földönfutók. Máskor, hogy elüsse az időt, megpróbálta kitalálni, hogy ki ki lehet, mivel foglalkozhat, de most szerette volna kiüríteni a tudatát, és nem gondolni semmire. Felejteni akart, kiradírozni mindent az emlékezetéből, de tudta, nem lehet az éveket kitörölni egyik napról a másikra csak úgy, nyomtalanul. Írni kellene, visszatérni a munkához, és csak írni és írni, de nem ment. Ez sem ment és más sem. Alkalmatlan volt mindenre, egy csődtömegnek, egy használhatatlan, kiégett kupacnak érezte magát.” Szamóca a novella végén öngyilkos lesz: „Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Érezte, amint jólesően arcába vág a szél, egy pillanatra még orrában érezte a régi nyarak illatát. Nagyokat lélegzett. Tudta, már közelednek a folyóhoz. Megkapaszkodott az ajtó vaskeretében, aztán, a híd traverzeihez érve, elrugaszkodott. El az ajtótól, a valóságtól, el mindentől, végleg otthagyva azt a világot, amelyiknek ő már nem kellett.” (Szamóca és a spiccdűzni) Botz Domonkos több más írásában nem nevezi néven az írót, de ők sincsenek jobb állapotban mint Dezső vagy Szamóca, nekik se megy az írás, ők is teljesen feleslegesnek tartják. „Visszatekintve az elmúlt közel egy évre, be kellett ismernie, hogy mostanra már csak egy két lábon járó csődtömeg lett. (…) Ólomléptekkel ballagott vissza a szobába. Az asztalon hegyekben tornyosult a sok befizetetlen sárga csekk, a fenyegető levelek, megannyi számla, kézira­ tok és néhány megválaszolatlan levél. Lekuporodott, majd embriópózba görbült a hiányos, rossz rugózatú ágyon. Menekülés volt ez is, oda befele.” (Menekülés) „Felesleges lett volna tovább írni bármit is, csak falra hányt borsó lett volna. Na, és kinek és minek? Végérvényesen bent rekedtek a meg­ válaszolatlan kérdések, a még kikivánkozó szavak. Üresen maradtak a további oldalak.” (Falra hányt borsó)

T

16. oldal Ismerős állapot, ismerős élethelyzetek. Ki vagy mi mentheti meg ezeket az embereket? Ki vagy mi menthet meg minket? Erre nincs egyértelmű válasz, nincs recept, de én úgy gondolom: az egységben látás; ha tudatára ébredünk, hogy minden egy. A bölccsé válás. De – ismét Hamvas szavával élve – „Európában a bölcs ember elképzelhetetlen, éspedig nem azért, mintha itt nem lettek volna olyan tehetségű emberek, akik az ehhez szükséges szellemi képességekkel rendelkeztek volna, hanem éppen azért, mert itt csak tehetség volt és zseni volt, de ennek nem volt bázisa, nem volt nor­ malitása, és senki sem tudta, hog y a bölcsesség legelső feltétele nem zseniálisnak, hanem abszolút embernek, vag yis normálisnak lenni. (…) …a bölcsesség kezdete, hogy csak az váltható meg, aki tevékenységét leállítja, és a versenyből kilép, a nyugtalanságot lecsendesíti, az eredetiséget és a tehetséget feladja, és önmagát normális emberré teszi, s ezzel otthagy minden ideiglenest, mindent, ami érdekes és izgalmas és új, és a desperát extraverziót száznyolcvan fokkal megfordítja, akaratát az értelemmel összekapcsolja, és életét visszavezeti az eredethez, az egyetlen és végleges és tényleges valósághoz, megvalósítja az örök emberi alapállást, echad, advaita, hen panta einai.” Már-már arra gondolnánk, hogy nincs remény, amikor (váratlanul) megjelenik a megváltó: „Korán világosodott. Az utcák, a sikátorok két oldalán magasodó házak tapasztott, hol vörös, hol homokszínű falai mentén sokasodni kezdtek a mezítlábas saruk, a színes leplekbe burkolózott, elgyötört arcú emberek. Voltak, akik ismeretlenül is megfogták egymás kezét, mintha csak abból akarnának erőt meríteni… (…) …pillanatokkal később a falakon megjelent, és lassan mozdult odébb és haladt egyre tovább és tovább szürkén egy meggörbült árnyék, és vele eg yütt a kereszt. A tömeg ekkor hangosan imádkozni kezdett, és megindult a lovasok mögött a Koponyák hegye felé. Valahonnan az olajfák illatát hozta a szél. Odakint péntek volt és reggel. – Áldott ünnepeket! – hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő hangokat. – Bizony, áldottat – gondolta, és nem kellemeset, ahog y azt a pártállami időkben sokan megszokták. Mert akkoriban minden »kellemes« volt (már akinek), még a karácsony és a húsvét is. De mi a fenétől lett volna »kellemes« a megfeszíttetés.” (Húsvéti gondolatok) Botz Domonkos nem tudja (és nem is akarja) megtagadni újságírói vénáját; ide is „beszivárog” a politika. Ez természetes annak, aki egy olyan korban nőtt fel, amikor az „elzálogosított gerincű” (Osvát E.) „mindenki szem a láncban” (Illyés) emberek vették körül. „Egész testtartásuk alázatot és valamiféle áhítatot sugárzott. Bal kezüket begörbített ujjakkal az arcukhoz emelték, mintha csak attól tartanának, hogy illetéktelenek is meghallhatják őket. Szájról szájra járt a hír, fontos elvtárs a központból megérkezett.” (Fontos elvtárs a központból…)

„A század nyelvén megfogalmazva a hatalom kerüli a tehetséges embert, és előnyben részesíti azt, aki szolgalelkűséggel kompromis�szumra hajlik, sőt, aki aprócska előnyökért árulást követ el, alkuszik, a strébert, és a sunyit, vagyis azt, akinek ha van is tehetsége, korrupt.” (Hamvas Béla: Szabó Lajos, vagy az egyetlen rendszer)

Ez volt a nagy trükk: Mindenkit bemocskolni. Legalább egy kicsit. De visszatérve a reményhez. Voltak emberek, akik ebben a korban éltek ugyan, de fittyet hánytak a „fontosakra” meg az „elvtársakra”, egészen mással voltak elfoglalva: verset írtak. Ilyen különleges ember volt Pilinszky János. „– Gyertek be, gyertek – suttogta, és visszahúzódott az asztali lámpa által gyéren megvilágított szobába. (…) János már régóta dolgozhatott, mert a csészébe beleszáradt a kávé maradéka, és a hamutartóban sem volt hely. – Ezt hallgassátok meg – mondta, és keresgélni kezdett a kéziratai között. (…) János a Szabadulás című versének felolvasásába kezdett. Átéléssel, tartalommal telve buktak ki száján a szavak, hangsúlyuknak pedig felemelt mutatóujjának ütemes mozgása adott kíséretet. (…) Az utolsó soroknál az »összevissza kaszabolta az útipoggyászt« szavakat szinte erővel préselte, lökte ki a szájából.


17. oldal

Búvópatak 2015. október

– Érted, érted? – kérdezte éles hangon, miközben minden porcikájával, hihetetlenül érzékeny receptoraival próbálta kifürkészni a gondolataimat, várta reakcióimat. Nem, nem értettem. (…) Akkoriban nem érzékeltem, csak sokkal később értettem és bántam meg azokat a korai visszavonulásokat, mindazt, ami ma már visszavonhatatlan és jóvátehetetlen.” (Hajós

A

utca, éjjel egykor)

Aztán találkozhatunk még rendkívülibb emberrel is: aki nem ír, hanem olvas: „…nem volt rajta semmi különös. Dús, mézszínű haját varkocsba fogva viselte, szabaddá hagyott testfelületein nem éktelenkedett semmi tetoválás, és testékszerek sem csüngtek ki sem a szájából, sem az orrnyílásából. Arcbőre fehér volt, egészségesnek mondható, nélkülözte az oly divatos szoláriumok egyenbarnaságát. Ruházata is szerény volt, mégis már puszta megjelenésében is különbözött mindenkitől. Amint felszállt a buszra, mindjárt helyet foglalt a vezető mögötti ülésen, és ekkor történt valami, amire senki sem számított. Rövid matatás után válltáskájából egy könyvet húzott elő, és olvasni kezdett. (…) Amint észrevette a lány a körülötte állókat, a fürkész, tolakodó pillantásokat, hirtelen zavarba jött. Nem értette az okát, és egy önkéntelen mozdulattal behajtotta a könyvet, és mintegy védekezően, kibámult az ablakon. A mellette álló, harmincas évei felé közelítő hölgy, szilikonnal felturbózott ajkainak alig észrevehető mozgásától kísérve, lassan szótagolni kezdte magában a borítóra írt nevet. Dosz-to-jevsz-kij, de

akárhogy is kutatott az emlékezetében, ez semmit nem mondott neki.” (Dosztojevszkij Óbudán)

Hamvas Béla így fejezi be A rántottleves című rövid eszmefuttatását: „Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk.” Botz Domonkos sugallatára még hozzátehetjük: …és van Pilinszkynk, van Jézus Krisztusunk, és vannak kislányok, akik a buszon Dosztojevszkijt olvasnak… Hamvas Bélával kezdtem, vele is fejezem be: „…ha ténylegesen odafigyelek arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani az ideológiai automata hazugságszisztémája beszél-e, vagy pedig az élő emberi lélek. Emmanuel Mounier azt írja: ha a tevékenységednek sikere van, tisztátalan, ha kudarcot vall, tiszta, ezt a konfliktust magamra venni annyi, mint autentikusan cselekedni. Íme, milyen nehéz autentikusan beszélni. Hát még írni.” Kérem: Olvassák el Botz Domonkos könyvét, és döntsenek. Csernák Á rpád Botz Domonkos: Papírképek; Hét Krajcár Kiadó – Budapest, 2014

Hszü Csi-Mo

Gyáva világ ez

N

Nyúlszívű,elsatnyult világ ez, nehezen viseli el a szerelmet. Bontsd ki a sörényed szememnek. Láthassam hosszú combod pőrén. S kövess. Légy a szerelem, a verőfény. Ha nem ért, fordíts hátat a világnak. Haljunk meg, mint a régi bátrak. Szerelmünkért, kéz a kézben. Jöjj szerelem, ölelj egészen. Talpunkat tüskék sebezzék, meztelen testünk verje hó, jég. kéz a kézben, kövess merészen – börtönünkön túl vár a szabad föld, ég! Fölemelt arccal kövess szerelmem. Mögöttünk az emberi világ, előre nézz, szemeddel fúrd át az óceánt. Nézd, széles és fehér a tenger, Nézd, széles és fehér a tenger. A szerelem és a szabadság veled, velem véget sohsem lel. Nézz arra, hol a láthatáron kis kék csillag küldi sugárzón fényét felénk. Sziget az ott, hol fa, fű, virág és madár csupa ifjúság, gyönyörűség.

Siess, ránk könnyű bárka vár, s szerelem, öröm és szabadság veled, velem azon a tündéri Délszigeten! Isten hozzád örökre, tűnt világ!

K erék Imre fordítása

Rainer Maria Rilke

Őszi nap

U

Uram: betelt. A nyár nagy volt nagyon. Vesd rá árnyékodat a napórákra, és engedd a szeleket szabadon. Add, hogy gyömölcseid beérjenek; hozzál rájuk vagy két délszaki napot, hiszen a tökéleteset akarod, a nehéz borba vígy még édeset. Kinek most háza nincs, már nem rakat. Soká az marad, ki maga van mostan, majd virraszt, olvas, levelet ír hosszan, és jár-kel kavargó lombok alatt, nyugtalanul, néptelen fasorokban.

Német eredetiből fordította Bérczy József


Búvópatak 2015. október

18. oldal

F. Scott Fitzgerald

Három órával átszállás előtt

N

Nem volt igazán jó ötlet, de Donald unta magát, és úgy döntött, hogy miután eleget tett egy fárasztó küldetésnek, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Végül is, miért ne tenné? Közép-nyugati nyáreste volt, amikor földet ért a gépe. A magányosan álló terminál felé sietett, mely olyan volt, mint egy hagyományos módon vörös téglából épült ezeréves bakterház. Semmit sem tudott régi ismerőséről. Él-e még egyáltalán, és vajon itt van még ebben a kisvárosban, ahol ő is élt egykor, férjhez ment vagy sem? Növekvő izgalommal lapozgatott a telefonkönyvben, hogy megkeresse a lány apjának számát – bár lehet, hogy ő sem él, hisz már húsz éve is annak, hogy elköltözött innen. De nem. Itt volt: Harmon Holmes bíró – Hillside Road 3194. Amikor azt mondta, hogy Miss Nancy Holmes-szal kíván beszélni, egy meglepett női hang válaszolt: –  Nancy most Mrs. Walter Gifford, kérem. Ki keresi? De Donald azonnal visszaakasztotta a kagylót. Megtudta, amit akart, és csak három órája volt. Nem emlékezett semmi Walterre és Giffordra, de egy darabig tovább keresgélt a telefonkönyvben. Lehet, hogy férjhez ment, és már nem is ebben a városban lakik. De mégsem. Lám, itt volt: Walter Gifford – Hillside Road 1191. Ismét megpezsdült a vér az ereiben. –  Halló? –  Halló. Mrs. Gifforddal szeretnék beszélni – egy régi barátja vagyok. –  Én vagyok. Még emlékezett – vagy azt hitte, hogy emlékszik – hangjának különös melegére. –  Donald Plant vagyok. Gyerekként ismertük egymást. De tizenkét éves kora óta nem láttam. –  Ó-ó-ó! – Válaszolt egy női hang meglepetten. Kimondottan udvarias volt a hang, de Donald nem hallott ki belőle sem örömet, sem azt, hogy tudja, kiről van szó. –  Donald! – tette aztán hozzá a hang, és most már több is volt benne, mint zavaros emlék. –  …mikor jöttél? – Aztán kedvesebben: – Most hol vagy? –  Kint a reptéren – csak néhány órám van. –  Hát akkor azonnal gyere és látogass meg. –  Biztos, hogy nem zavarlak? Nem ilyenkor szoktál lefeküdni? –  Ó, dehogy! – kiáltotta. – Még fent vagyok, teljesen egyedül, és whiskyt iszom jéggel magas pohárból. Mondd a sofőrnek, hogy… Útközben Donald kielemezte magában ezt a beszélgetést. Azzal, hogy azt mondta, a reptéren van, jelezte, hogy a felsőbb polgári körökhöz tartozik. S az a tény, hogy Nancy egyedül van otthon, talán azt mutatja, hogy érett asszony, és nem olyan vonzó, hogy állandó társasága legyen. A férje lehet, hogy nincs is idehaza, vagy már lefeküdt. És – mivel emlékezetében tizenéves kislányként élt – a whisky jéggel magas pohárból majd-

hogynem kiborította. De aztán elmosolyodott, és a helyére tette gondolatait – hisz Nancy már nem gyerek, legalább harmincéves. Egy kis kanyargós út végén a világos ajtónyílásban egy sötéthajú szépséget látott megjelenni, kezében pohárral. Kissé meglepődve, merthogy a gondolatai ily váratlanul valósággá váltak, Donald kilépett a taxiból és megszólalt: –  Mrs. Gifford? A nő felkattintotta a villanyt a teraszon, és tágra nyílt szemmel kíváncsian vizsgálta. De aztán, hogy zavarát leplezze, gyorsan elmosolyodott. –  Ó, Istenem… Donald… Úgy örülök! Hát igen, megváltoztunk. Amint mentek befelé, és hangjuk állandóan a „hány éve is már annak” szavakat zengte nevetgélve, Donald úgy érezte, mintha valami fojtogatná. Részben azért, mert eszébe jutott az utolsó találkozás – amikor a lány úgy suhant el mellette biciklijén, hogy észre sem vette – másrészt meg azért, mert attól félt, nincs mit mondaniuk egymásnak. Egy kicsit olyan volt ez az egész, mint egy osztálytalálkozó – amikor a múlt keresgélése általános hangzavar kíséretében zajlik, s ezért nem szembeötlő, ha valaki hallgat. Rettegve döbbent rá, hogy a küszöbön álló egy óra még hosszú és üres lehet. Kétségbeesve vetette bele magát a fecsegésbe. –  Mindig is széplány voltál, Nancy. De most… Nem találok szavakat, hogy elmondjam, milyen gyönyörű vagy. Ez bevált. Mostani helyzetük azonnali beismerésének és a merész bóknak köszönhetően esetlen gyermekkori ismerősök helyett rögtön érdekes idegenek lettek egymás szemében. –  Kérsz egy italt? – kérdezte. – Nem? Azért ne hidd, hogy zugivó lettem, csak ez az est oly szerencsétlenül alakult. A férjemet vártam, de azt táviratozta, hogy még két napig kell maradnia. Nagyon rendes férjem van, Donald, és annyira jóképű. Egy kicsit olyan, mint te, arcra és alakra. – Habozni látszott, de aztán kibökte: – Azt hiszem, van valakije New Yorkban, vagy nem is tudom. –  Most, hogy itt látlak élőben, ezt alig hiszem – vigasztalta udvariasan. – Hat évig voltam nős, és volt idő, amikor engem is ilyen gondolatok gyötörtek. De egy nap úgy határoztam, hogy egyszer s mindenkorra kidobom a féltékenységet az életemből. A feleségem halála után értettem meg, hogy jól tettem. Így csak szép emlékeim maradtak – semmi sem szennyezi vagy rontja el őket. Nincs semmi, amire kellemetlen lenne visszaemlékezni. A nő együttérzően nézte, és figyelmesen hallgatta, mit mond. –  Sajnálom – mondta. Aztán egy kicsit kivárt és így szólt: –  Sokat változtál. Fordulj csak meg. Emlékszem, apám azt mondta rólad, hogy „ennek a fiúnak van esze.” –  Biztos nem értettél egyet vele. –  Meglepett. Addig ugyanis azt hittem, hogy mindenkinek van esze. Ezért maradt meg ez bennem.


19. oldal –  És mi más maradt még meg benned? – kérdezte mosolyogva. Nancy hirtelen felállt és gyorsan ellépett tőle. –  Jaj, ne! – mondta szemrehányóan. – Ez így nem fair! Azt hiszem, elég rossz kislány voltam. –  Egyáltalán nem voltál az – mondta határozottan. – De tudod mit, én is iszom egyet. Amint a nő kitöltötte az italt, Donald fejét még mindig elfordítva folytatta: –  Azt hiszed, hogy te voltál az egyetlen rossz kislány, akit egy fiú megcsókolt? –  Váltsunk témát, jó? – mondta bosszúsan. De aztán hirtelen elszállt pillanatnyi ingerültsége, és kijelentette: – De végül is, miért ne beszélhetnénk erről? Hisz akkor csak szórakoztunk, méghozzá jól. Ahogy azt a dal is mondja. –  Mint akkor, szánkózás közben? –  Igen – meg valakinek a piknikjén – Trudy James-én, azt hiszem. És Frontenacban, azon a nyáron. De legjobban arra a szánkózásra emlékezett, amikor a szalmán fekve megcsókolta a lány hideg arcocskáját az egyik sarokban, mire az a hideg fehér csillagokra nevetett. A mellettük lévő párocska háttal ült nekik, s Donald Nancy nyakát, fülét csókolgatta – de az ajkát nem sikerült. –  És a Mackék zsúrjára emlékszel, ahol üvegforgatás volt, de nem tudtam elmenni, mert mumpszom volt. –  Valahogy ez nem ugrik be. –  Ó, pedig te ott voltál. És meg is csókolt valaki, én pedig majd beleőrültem, olyan féltékeny voltam. –  Fura… Nem jut eszembe! Lehet, hogy nem is akartam rá emlékezni. –  Miért? – kérdezte vidáman. – Hisz ártatlan kisgyerekek voltunk mindössze. Tudod, Nancy, amikor a múltamról meséltem a feleségemnek, mindig elmondtam, hogy téged majd-

D

Búvópatak 2015. október nem ugyanúgy szerettelek, mint őt. S ez igaz, épp úgy szerettelek! És miután máshová költöztünk, lelkileg úgy vittelek tovább magammal, mint egy ágyúgolyót. –  Csakugyan… annyira a rabom voltál? –  De még mennyire! Én… – Hirtelen rádöbbent, hogy arcuk egészen közel van egymáshoz, s ő úgy beszél, mintha most, a pillanatnyi jelenben lenne épp szerelmes, és hogy a nő elhomályosuló szemekkel nézi, és a szája is szétnyílik kissé. –  Folytasd – mondta. – Szégyellem magam, de tetszik, amit mondasz. Nem tudtam, hogy annyira belém voltál habarodva akkoriban. Azt hittem, hogy csak én vagyok szerelmes. –  Hogy te szerelmes! – kiáltott Donald. – De hisz egyszerűen kidobtál ott a drogériában, emlékszel? – Nevetett. – Aztán nyelvet öltöttél rám. –  Nem emlékszem. Én úgy éreztem, hogy neked volt eleged belőlem. – Finoman, vigasztalóan érintette meg a karját. – Van fent a szobámban egy fényképalbum, melybe már évek óta nem néztem bele. Mindjárt lehozom. Donald vagy öt percig ült egy helyben két gondolattal a fejében – az egyik az volt, hogy egyszerűen lehetetlen összeegyeztetni két különböző embernek az egy és ugyanazon eseményekkel kapcsolatos emlékeit, a másik meg az, s ettől meg is ijedt, hogy Nancy, a nő, épp olyan nagy hatással van rá, mint a kislány Nancy. Fél óra alatt alakult ki benne egy olyan érzés, mint amilyet felesége halála óta nem ismert – és nem is remélte, hogy még ismerni fog. Egymás mellé ülve a rekamién belelapoztak az albumba. Nancy boldog mosollyal Donaldra nézett. –  Jaj, milyen érdekes! – mondta. – Olyan jó és érdekes, hogy ennyire rendes vagy, és hogy rólam… olyan szép emlékeid vannak. Hadd mondjam el, hogy nagyon nem bántam volna akkor, ha ezt tudom! Ahogy elmentél, meggyűlöltelek. –  Be kár – mondta Donald kedvesen.


Búvópatak 2015. október –  De már nem gyűlöllek – bizonygatta, és aztán hirtelen így szólt: – Most csókolj meg és képzeljük azt… …jó kis feleség vagyok, mi? – mondta aztán egy perc múlva. – Pedig ha hiszed, ha nem, senkivel sem csókolóztam azóta, hogy férjhez mentem. –  Donaldot kellemes bizsergés fogta el, de zavarban volt. Vajon most kit csókolt? Nancyt? Az emlékét? Vagy pedig ezt az itt remegő szép idegen nőt, aki azonnal levette róla a tekintetét és belelapozott az albumba? –  Várj! – mondta. – Ne ilyen gyorsan. Hadd nézzem meg ezeket a képeket még egyszer. –  Többet nem tesszük. Engem is bánt. Donald erre azzal a lapos közhellyel válaszolt, mely an�nyira kétértelmű. –  Borzalmas lenne, ha megint egymásba szeretnénk, nem igaz? –  Felejtsd el! – mondta Nancy nevetve, de nehezen szedte a levegőt. – Csak elfogott egy pillanatnyi kis gyengeség. De már el is múlt. Én már nem is emlékszem rá. –  Ne mondd el a férjednek. –  Miért ne? Én mindent el szoktam mondani. –  Biztos bántaná. Nem kell egy férfinak mindent tudni. –  Jó, akkor hallgatok. –  Csókolj meg még egyszer – mondta Donald következetlenül, de Nancy máris lapozott egyet az albumban, és gyorsan rámutatott egy fényképre. –  Na lám, ez te vagy itt, ni – kiáltotta. – Bizony, te! Odanézett. Egy rövid nadrágos kisfiú állt ott a mólón, a háttérben meg vitorlások. –  Jól emlékszem arra a napra is – nevetett Nancy diadalmasan –, amikor ez készült. Kitty fényképezett le, én meg elloptam tőle.

D

Almássy Katinka

és jött a vers

i

In memoriam Pilinszky János

ismerted a búzaszem törvényét vetettél, de nem arattál. poláris létünk hajnalán az Ó utca, Hajós utca sarkán búsultad el szerelemtelenségtől kínzó bánatod. vártad a táncosnőt mindenéji meglopatásban, árulásban, hitszegésben tél-gitár pengetett jeges dallamot. kinyitottam az ablakom lúdbőrzött az utca, felnéztél egy cselekvésnélküli mozdulatban – bénító tekintet pillája verdes. hópocsolyától a negyedik messze van. helyetted jött a vers, kapcsos imakönyvedből préselt ibolyák.

20. oldal Egy-két pillanatig Donald sehogy sem tudta felismerni magát a fényképen – aztán, miután közelebb hajolt – egyáltalán nem ismerte fel magát. –  Ez nem én vagyok – mondta. –  Márpedig te vagy. Frontenacban – azon a nyáron, amikor… amikor azokban a barlangokban jártunk. –  Milyen barlangokban? Csak három napig voltam Fron­te­ nac­ban. – Megint jól megnézte a kissé megsárgult fotót. – Ezen a fényképen nem én vagyok. Ez Donald Bowers. Kissé hasonlítottunk egymásra. Nancy mereven nézett rá – hátrahajolt, hogy jobban lássa. –  De hát te Donald Bowers vagy! – kiáltotta; a hangja kissé sipítósra sikeredett. – Vagy mégsem. Te Donald Plant vagy. –  Igen. Mondtam is a nevemet a telefonban. Nancy felpattant – arca kisebb rémületet tükrözött. –  Plant! Bowers! Mi az, becsavarodtam? Vagy csak többet ittam a kelleténél? Amikor először megláttalak, nem is tudtam, ki áll előttem. Úgyhogy… Mit is mondtam? Donald egy szerzetes nyugalmával lapozott egyet az albumban. –  Az égvilágon semmit – mondta. Olyan képeket látott, melyek egyikén sem ő volt… Frontenac, a barlangok, Donald Bowers. – De hisz te dobtál engem! Nancy már a szoba másik sarkában ült. –  Nehogy beszélj erről valakinek – mondta. – Az ilyen történetecskék futótűzként terjednek minálunk. –  Nincs itt semmilyen történetecske – mondta lassan, miközben az járt a fejében, hogy: „Szóval, Nancy nem is volt az a kimondottan rendes kislány, mint hittem.” Egyszer csak egészen váratlanul a kis Donald Bowers-szel szemben őrült vad féltékenységi rohamot érzett; pedig a féltékenységet egyszer s mindenkorra kidobta életéből. S azzal az öt lépéssel, mellyel most átszelte a szobát, húsz évet törölt ki életéből Walter Giffordal és minden sikerével együtt. –  Adj még egy csókot, Nancy – mondta, amint térdre ereszkedett a széke mellett és kezét a vállára tette. De Nancy elhúzódott tőle. –  Azt mondtad, lekésed a repülőgépet. –  Na és? Mi van, ha lekésem? Nem számít. –  Légy szíves, menj el – mondta a nő hidegen. – És próbáld megérteni, hogy én mit érzek. –  Most úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél rám – kiáltotta. – Mintha nem is tudnád, ki az a Donald Plant! –  De igen. Emlékszem rád is… De az már mind olyan régen volt. – Hangja ismét megkeményedett. – Hívj taxit. Crestwood 8484. Útban a repülőtér felé Donald értetlenül csóválta a fejét. Egészen magához tért ugyan, de mégsem tudta megemészteni a történteket. Csak amikor a repülőgép már a sötét ég felé húzott hangosan, és utasai egy külön entitásként váltak le az alattuk levő megszokott világról, volt képes párhuzamot vonni a Nancynél tett látogatás és a mostani felszállás között. Öt szerencsétlen percig, mint egy eszement őrült, két külön világban élt egyszerre. Egy tizenkét éves fiú és egy harminckét éves férfi keveredett össze egymással kibogozhatatlanul és reménytelenül. Donald még sok minden mást is veszített az átszállás előtti órákban – de mivel az élet másik fele végül is egy hosszú folyamata annak, amikor így is úgy is meg kell szabadulnunk sok mindentől, ami egyszer a miénk volt, a tapasztalatszerzésnek ez a módja sem számít sokat ebben a földi életben. Fordította: Ortutay Péter


21. oldal

Búvópatak 2015. október

Baán Tibor

A közös nyelv Gondolatfüzér Áldott csönd aki Zaj nélkül építkezel Száztornyú templom

A

A nőiség helye

az Atya teremtette univerzumban még mindig rejtély. A művészet javarészt ezt a különös vonzást (férfi, nő, állítás, tagadás, jin, jang, protonok és neutronok), próbálja kifejezni. Vajha kimondhatnám igazi nevedet, amit még Te sem ismersz.

A gyerekszülés

val, bölcsebben és megértőbben tekint ettől kezdve a világra, s meglehet, hogy másképpen a férfiakra. Nyomot hagy ugyanis a kapcsolaton a szülés fájdalma. Van, akit a puszta emlékezés is rettegéssel tölt el. Szabó Magda például tudatosan elhatározta, hogy nem szül gyereket, mert nem akarja elviselni azt a kiszolgáltatottságot, amit ez a helyzet jelent.

A nő tudja,

hogy minden férfi mögött egy asszonyi élet szenvedése, öröme, kínja áll. A felnőtt férfiban élő titkos anyát csakis a nő képes felfedezni, csakis ő képes szeretni a férfiban élő gyermeket.

Somlyó György

minden terhével a női nem sorsa. Fájdalom árán szerzett hatalom. A férfi csak jószándékú kibic abban a történetben, amelyben a nő felfedezi új szerepét, azt a teljesebbet, amelyben anya lesz. Önátadó szeretet.

Mese a boldogtalanokról című versében a nemiség útvesztőjét ábrázolja, az ámokfutókat, akik „megkövülten várják vagy őrjöngve hajhásszák a Messiást a mesebeli királyfit / a hím-Ariadnét / aki gyöngéd fonalával végre valahára elvezeti őket reflexeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi tetveknek is kijáró megváltáshoz.”

A gyerekszülés előtti

Visszatérni a múltba

és az utáni női személyiség közt érezhető különbség keletkezik. A gyereket világrahozó anya a női principium titkos tudásá-

komoly kockázatokkal jár. Nem magyarázhatom meg naiv és szerelmes egykori énemnek, hogy mit tegyen, és mit ne tegyen. Nem lágyíthatom meg a szívét, nem világosíthatom fel homályos elméjét. El fogja követni végzetes tévedéseit, amik kísérteni fogják.

A nagy titok

Minden az időzítésen múlt. Ha én akkor, ha te úgy, akkor mi egy pár, akkor a külső szereplők nem lépnek be, s ha belépnek másképp. Kiszámíthatatlan, hogy mi lett volna. Lehet, hogy mi mindenképp szét. Lehet, hogy ettől mentett meg hanyag késlekedésem. Ki tudja?

Az ajándékba kapott képen

a kopár mártélyi fa kizöldült. A zöld pedig a tavasz örömét hozta. Bárhova indulsz Az isteni céltábla Köreit járod

Vannak percek,

megismételhetetlenek, mikor a sorsunk dől el. Percek, mik olyan fontosak, olyan végzetesek, hogy függvényként meghatározzák a jövőt.

Kozmikus árvák vagyunk,

de Isten, ki szóval nem, csak sorsunk alakításával válaszol kérdéseinkre, tudatában van esendőségünknek, így annak is, hogy a törvényeket szabó apai szeretetnél is nagyobb szükségünk van az anyai szeretetre, hogy el ne ordasodjunk.

Mi emberek,

A három életkor – Gustav Klimt festménye (részlet)

hasonlóan az állatvilág egyedeihez, s azoktól mégis világnyi távolságra, a nemiség titokzatos mágnesével keressük szerelmünket, akit meg akarunk tanítani életünk belső nyelvére. Arra a létmódra, amely a mi biológiánk, a mi sóhajunk, a mi vágyakozásunk, a mi Istenünk. S mi is készek vagyunk meg-


Búvópatak 2015. október

22. oldal

tanulni szerelmesünk világának éghajlatát, kedélyének változásait, saját nyelvét, vulkáni áradását, kedélyének ősvilági madárhangjait, tréfáit és mosolyát, mely fényt ad nappalunknak. Készek vagyunk megtanulni egymást, hogy elűzzük a magányt, mely lépteink nyomába szegődve kísért minket.

Az igazi szerelem,

ha megcsalják is, a feltétlen bizalomra épül. Ki tud lemeztelenedni egy olyan tekintet előtt, amely súlyos titkokat őriz. Leginkább azt, hogy a másik iránt táplált hite megrendült. Csak a megszokás mozgatja a történet szálait.

A nemiség

mindent kifejező kettes számrendszerében a férfi és a nő ölelése hozza létre a folytatást, melynek minden egyede különbözik a másiktól. A végtelen számok örvényéből kihúzott konstelláció, a gének variációiból kihúzott lottószám, az új élet, maga a jövő.

Jól szeretni

szolgálni egymást. A jövőt, amely már mindent tud rólunk.

A szerelmet is tanulni kell. A szeretkezést is. De szerelmi anal­ fabéták tömege hömpölyög az utakon. Olyan nők, kik nőiségüket puszta biológiának érzik, olyan férfiak, kik a női test és a női lélek titkát nem értik, nem keresik, mert saját kis céljaikkal vannak elfoglalva.

A neheztelés

A szerelmi kultúra

Szabadságunkban áll

A

alattomos mérge az, amely életfogytig megbélyegez egy sokáig szeretett arcot. De a nehezteléssel büntetjük magunkat is. El kell hát engednünk minden tartozásunkat egymás iránt. El kell fogadni, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Ébreszd a nemlét partján húnyt pilláinkat Színarany lepkék Engedd emlékük szétcsapongani a tér lótuszkelyhében Engedd arany dél mosolyogni bennem a jövő összegét

hanyatlása együtt jár a spirituális elem kiiktatásával, a mechanizálódó, érdekérvényesítő, számítható kompromisszummal, pedig az ősbizalomig kéne eljutni, melyben nemcsak a test édes dagálya, a vágy a fontos, hanem a másik ember lelke is.

Az ősmúlt

állatcsordái homlokunk mögött. Vérívó ístenek. Mi minden történt, mennyi szörnyűség, amely a történelmi tudattalanból hat ránk. Determinálja gondolatainkat anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Erőtérről van szó ugyanis. A földbolygó mélységeiből, Gaia öléből áradó tudásról, a létről, melyben a mi életpillanatunk csak gyufaláng a végtelen sötétségben.

A mai pszichológia

az állatvilágra hivatkozva kívánja felszámolni a vallási tanításokban eleven jó és rossz fogalmát, hogy helyébe az állatvilág győztes és vesztes fogalmait állítsa.

A pszichológia

hajlamos letagadni, hogy igenis van világnézete. Világnézet az is, ha az embervilágot az állatvilág győztes és vesztes fogalmaival jellemezzük, holott az emberiség ismeri az erkölcsi jó és rossz fogalmát, vagyis mindazt, amit a Földre született Megváltó (és megváltók) képviseltek. Napkeltét a sötétben.

A szerelem ellehetetlenülése

nem jelenti automatikusan a szeretet halálát. A szeretet és a szerelem közötti kozmikus térben titokzatos érintések játszódnak le. Üzenetek cserélnek gazdát.

A szeretet mágiája

nem ismeri a haragot. Túl van a hétköznapi világ apró sértésein. Megbocsátja magának, hogy ember.

A nők tömegei

nincsenek tudatában annak az üzenetnek, amely rájuk és csakis rájuk bízatott. Nemcsak a szerelem és a szülés papnőinek rendeltettek. Hatalom, mégpedig rejtett hatalom adatott nekik, hogy felizzítsák a férfiban a jót, az igazat, a szépet. A teremtés végső teljességét.

Az eszmei magasba

emelt nő, az ikonná emelt szerelem (pl. Vajda Ginája, Juhász Gyula Annája) valami olyasmi, mint a végtelen hatványozás. A létrafokok talán Istenig emelkednek. Abba az ideavilágba, ahol minden tökéletes. Hegedűs János fotója

Folytatjuk…


23. oldal

A téma kecskésítése

A

A „téma” „tematizálása”, avagy a kecske kecskésítése… Mert még hogy „téma”, de akkor a tematizálás. Mármint. Mindené. Minden helyett. Azaz, már megint, a nagy semmi. Semmit mondás! Tematizálni kell a pestbudai gyógyfürdőket! Hogy még több vendéget lehessen becsalni, belépőjegyvételre rávenni… Azaz hogy (rádiós hír a hangládából) a fejlesztést ez irányba kellene irányítani… tematizálni… Megáll a szürke agy. Az ész. A themathizált. Téma: tárgy, föladat… Témázik: az adott tárgyról beszél, beszélget… Tematika: tárgyi rend… Tematizál: valamit kiemel, sulykol... Ahelyett, hogy néven neveznénk: egyéníteni. Különlegessé tenni. Valamennyit. Érdekessé, vonzóvá, egyedülállóvá. Mint a nőt, aki tematizálni akarja. Ki így, ki úgy közelíti meg. Ahelyett, hogy a lényegre térne. Ne hőzöngjél… Lassan a testtel! Teszteddel. Tematizálunk, tematizálunk, a bölcsők meg üresek! Majd’ ilyen ügyes – szintén semmit sem jelentő – szó a teszt… Csak a tesztemen át?… – mondotta volt egy színésznő; nem rossz, viccnek hogyne. Meg hát, ugye, férfiszemmel nézve. Hogy a nőiről ne is szóljunk. Ellenben hogy… a teszt nem más, mint kísérlet? Rakétát tesztel… Észak-Korea, Irán, hogy a többi – elhallgatott, nagydobra nem vert – kísérletezgetőt ne említsük. Mert ki nem tesztel – azaz kísérletez? Mielőbb (azaz mielőtt) ránk duflázna. Pedig a teszt nevű vadidegen szót mi másra nem használják ügyes nyelvrontó – nyelvünk iránt érzéketlen – honfitársaink?! Mire nem. Hogy ne mondjuk edzés, edzőmérkőzés, edző-akármicsoda helyett… Hogy aszondi tesztmérkőzést vívott… Edzőmeccset, nem? „Edző”… Jó, hogy nem! Teszt – ezeknek. Ellenőrzés, kérdőív, vizsga… helyett. Meg: edző-, vagy épp fölmérőmérkőzés gyanánt. Tesztel, pl. hibrid. (Hibrid: vegyes… „Paradigmaváltás előtt áll a Bahart Zrt., amely hibrid hajtású hajót tesztel” – áll eme újmagyar nyelvű fölcím a „konzervatív” MH 2015. Böjtelő hava 14-i sz. 7. lapján. A hibrid ez esetben vegyes, ugyanis indulóban villany, gyorsulván olaj hajtja a gőzöst.) Tesztmeccs…; magyar szó ez még? Az edzőmeccs is alig, amikor ott az edzőmérkőzés… De ez még hagyján. Ám amikor már nyoma sincs a magunk szavajárásának, a mi nyelvünknek, mitől magyar nyelv az? Magyar nyelvű kifejezés. Mondat. Ne adj Isten gondolat. Gondolat…Amikor annyi rusnya idegen szó kínálkozik ehelyett is. Teszt ide, teszt oda, a testnél többet ér a lélek. Legalábbis ér annyit… a testünk. S nem a ti tesztetek. Mert evvel kísérletezni, edzegetni… mi a csudának, cimbora (mondhatni: haver)? Mondd magyarul, s még a végén azt hiszik rólad, hogy hun ivadék vagy. – Attól ments Isten! Az tenné be a – brüsszeli (jakubinus nyaktiló-nyitogató) – kaput.

Búvópatak 2015. október

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

Thema-(téma-)teszt… Ennyi hunkodást! Az ész megáll. Szélenergiát mond szélerő, szélenergia-ipart szélerőipar helyett. Neki a szélerőmű szélpark, szélfarm, netán egyenesen szélturbina… Energia – erő… Erő – s nem energia. Más szerint erőny (Végh L.: Fenntartható élet a Földön, 48). „Energiaital”: valójában csak azt az érzetet (hangulatot) kelti, mintha…. Mintha az lenne. Erős, legyőzhetetlen! Azaz kábít. Félrevezet. Becsap. Erősnek hiszed magad! Pedig dehogy. Mint egész újmagyar nyelvünk. Tévútra visz. Becsekkol, kicsekkol… Beszáll, ki. Bejelentkezik, kijelentkezik… „Check-in: 13 órától (legkésőbb 18 óráig). Check-out: 10 óráig” – magyarán bejelentkezés, távozás… Írja japánul a magyarjának a magyarhoni szálloda a magyar nyelvű levelében… Nem a japánnak, a magyarnak. Mert hogy: tanulj meg japánul? Ánglusul. Becsekkol, akár a csekkol: bevonul, belép… pl. „becsekkoltak a katonák” – azaz beöltöztek, hátukra vették a bornyút, viszik valamennyit… Csekkol (cha), becsekkol: jelentkezik, bejelentkezik (repülőtéren, szállodában…). A hálón mit nem írnak: to chek: ellenőriz, megjelöl – az ánglusban! Magyarán: ki tudja?! – Ez itt nem thema! De nem ám… Ők aztán igen! Értik a módját. – Hass, kreálj, gyarapíts! …helyett: (akár:) Tapizz, kreálj, bankolj! – Politizálj, kreálj, bizniszelj… – Terrorizálj, kreálj, szekszelj… ? (Kölcsey, itt?!) (Kreatúrái – csinálmányai – a szomorú világnak.) (Össze, ne.) A lényeg, hogy ne magyarul mondd. Hogy ne magyarkodjál! A kutyafáját. Széltolói a tematizált themátlanságnak. – Themániában ma már… – fakad dalra a koma (s kománé). Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1. Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2015. október – Sokszorosítás sorszáma: 9/2015. E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353. ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12. A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.


Izsák feláldozása – Czinke Ferenc festménye

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

Tá mogatónk


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.