CIMBORA 2006. Szeptember by CimCim Cimbora

Cimbi képtára • Színpompás üzenetek Szeptemberi Cimbora – ajándékszám! Októbertől lapunk 3 új lejért megvásárolható az iskolai terjesztőtől! Kedvezmény és meglepetés azoknak, akik egy egész évre megrendelik a Cimborát! Érdeklődni a cimboraterjesztes@gmail.com e-mail címen vagy a 0748-185-587 (Hargita, Kovászna és Brassó megyeiek) és a 0745-253-409 (Maros, Kolozs, Hunyad, Bihar, Szatmár, Temes, Fehér megyeiek) telefonszámokon lehet. Novembertől: Indul a Cimbora Kaláka Pályázat! Fődíj: nyári táborozás. Ráadás: meglepetés-díjak!

Az állatok világában a rikító sárga, piros, fekete mintázatok egyezményesen azt jelentik „ne érj hozzám, mérgező vagyok!” Ez védi a nyílméregbékákat, és ezért mutogatják ellenségeiknek élénksárga vagy piros hasukat az ártalmatlan unkák is.

A majmok nagy családjának legszínesebb (és egyik legbarátságtalanabb) egyénisége a hím mandrill. Kékes arcbőrével, vörös orrával és élénkpiros hátsójával azt üzeni: erős vagyok, ne merészelj közelíteni.

Várjuk leveleiteket, észrevételeiteket!

Cimbora 2006. szeptember, XVIII. évfolyam Szórakoztató irodalmi, kulturális folyóirat 5–8. osztályos diákoknak Főszerkesztő: Farkas Kinga Szerkesztő: Szonda Szabolcs Munkatársak: Béres Károly, Bogdán László, Forrai Tibor, Keszeg Vilmos, Kónya Éva, Köllő Zsolt, Péter Alpár, Zsigmond Győző Kiadja az Erdélyi Híradó Kiadó és a Cimbora Alapítvány

A korallzátonyok közelében élő és a tengeri rózsák nyúlványai közt megbúvó színpompás bohóchalak egyéni mintáikról ismerik fel egymást.

Az amerikai erdők fáinak lombjai közt tanyázó kéktorkú anóliszok felfújt toroklebenye jelentheti, hogy nemsokára kezdődik a lovagi torna (ami többnyire az egyik lovag lepottyanásával ér véget), de azt is, hogy „férfiasságom utolérhetetlen”.

Borító: Csillag István Illusztrációk: Csillag István, Keszeg Ágnes Szerkesztőség: 520064 Sf. Gheorghe, str. Presei nr. 8/A, jud. Covasna E-mail: cimboramail@gmail.com Tipográfia és tördelés: Vasiliu Anna és Kopacz Attila Prepress: Cova Design Studio, Sepsiszentgyörgy Készült a sepsiszentgyörgyi Cova Print nyomdában. Támogatóink: Communitas Alapítvány

Kovászna Megyei Tanács Határon Túli Magyarok Hivatala, Szülőföld Alap Háromszék, H-Press, Hármas Alapítvány ISSN 1222-1910 Ajándékszám

A trópusokon élő galléros gyík ellenséget elbátortalanító és a nőstényeket elbűvölő optikai üzenete hatalmas fekete-vörös gallérjának kiterjesztése.

Üzenetet hordoz a halak, kétéltűek és hüllők színváltozása is. A legyőzött kaméleon elsápadva ismeri be, hogy a csatát elvesztette.

Járt utat járatlanért el ne hagyj – tartja a szólás, ám mi úgy döntöttünk: ősz elején ismerős ösvényen indulunk tovább, útvonalunk mégis új és más. Mi az oka ennek a változásnak? Bármennyire meglepő is, az történt, hogy a Cimborába belebújt a kisördög, mégpedig Cimbi képében, aki – mint láthatjátok – ott feszít e havi lapszámunk borítóján, büszkén, látványosan, igazi hírességként. No de nem akarunk hőst fabrikálni belőle, inkább azt szeretnénk, ha együtt barátkoznánk meg Cimbivel, követnénk nyomon hónapról hónapra, lapszámról lapszámra mindazt, ami történik vele és veletek. Mi is csak mostanában ismertük meg, de már elmondhatjuk róla: izgalmas figura! Jókedvében nagyokat nevet, a róla terjengő hírek ellenére szeret olvasni: jó irodalmat, szép verseket, a komolyabb dolgokra rákérdez, mindenre rácsodálkozik, és természetesen soha nem hagyja annyiban az érdeklődést! Cinkosan összekacsint veletek, amikor kíváncsi valamire, és arra biztat: szólítsátok meg, kérdezzetek tőle, és igyekszik válaszolni arra, ami benneteket foglalkoztat. Szereti a tréfát, a csínytevést, de azt is, hogy saját maga kutassa fel: mi az, ami fontos neki, amin el kell gondolkodnia néha. Ez a játékos kisördög bújt bele tehát kedvenc lapotokba, ő az, aki élményszerű kalandozásra hív benneteket a Cimbora oldalain, mellétek szegődve, amerre jártok, az iskolapadtól az otthonig és vissza. Nekünk bevallotta: igazi célja az, hogy megszínesítse mindennapjaitokat, vidámságot keltsen, amikor megjelenik, hogy figyeljetek rá, amikor érdekes dolgokat hoz nektek. Ahogyan most például a hátsó borítón is teszi, az októberi Cimborát ajánlva figyelmetekbe. Legyetek társai felfedező körútján! A szerkesztők

Méhes György

örténetem hőse, ki hétszer szenvedett vértanúságot, bizonyos Ödön, avagy becenevén Ödönke, kinek a feje olyan, mint a bödönke. Kicsi, de ennek ellenére rengeteg ész szorult beléje. Ezt bizonyítja az is, hogy egyetlen napon hétszer szenvedett vértanúságot a tudományért. Márpedig a tudományért vértanúságot szenvedni nagy és dicső dolog. Főleg Ödönke részéről, aki egészen mostanáig inkább focizott és pingpongozott, s csupán végső kétségbeesésében tanult, elővigyázattal persze, nehogy megártson a formájának. Ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalás gyötörte Ödönkét, hogy vajon a tanulás nem rabol-e túl sok időt a focizástól, holott, ha szorgalmasan edzene, talán bekerülhetne a Tekergő utcai ifi-válogatottba tartalék csatárnak. Éppen a lelkiismeret furdalta Ödönkét a múltkor állattanóra alatt, és közben szundikált és arról álmodozott, hogy ő lesz a világválogatott középcsatára, mikor hirtelen megütötte a fülét a következő mondat: – Ha felboncoljuk a halat, megtaláljuk benne a kopoltyút és az úszóhólyagot.

Aztán még azt mondta a tanci, vagyis bocsánat, a tanárnő, hogy akinek kedve van, odahaza boncoljon fel egy halat, vágja ki a kopoltyúját és az úszóhólyagját, és vizsgálja meg. Ez rögtön nagyon tetszett Ödönkének, mármint a boncolás. Fehér köpenyben, mint az orvostudósok, akik csak felnyitják a beteg hasát, és kiveszik onnan, ami nem oda való… szóval, hogy majd ő is úgy csinál… Nem beteggel persze, hanem hallal, és megvizsgálja azt a kopoltyút, aztán szeszben elhozza a tancinak, vagyis bocsánat, a tanárnőnek, és majd kap érte egy tízest, ami jár egy ilyen boncoló tudósnak. Nagy szüksége is van reá, mert beszedett már egy négyest a cserebogárból, nem tudta ugyanis megmondani, hogy miből lesz a cserebogár. Ödönke tehát fogta az édesapja vadonatúj, gyönyörű, ragasztott halászbotját, és elment halászni. Úgy látszik, nemcsak a butának van szerencséje, hanem az okosnak is, mert hamarosan fogott egy halat. Nem túl nagyot, csak akkorát, mint egy szafaládé, persze nem olyan kövéret. Ekkor azonban jött a halőr, és Ödönke az ő nagy eszével rögtön tudta, hogy kérni fogja a halászigazolványt, ami persze nincs neki. Tehát szaladni kezdett, de a halőrnek hosszabb volt a lába, és különben is Ödönke beleesett egy tüskebokorba, és mire kimászott, már ott volt a halőr, elvette a halászbotot, viszont adott egy pofont. Ez volt Ödönke első vértanúsága. A második vértanúság odahaza következett, amikor be kellett vallania a halászbotot. Ez még sokkal csattanósabb vértanúság volt, csengett bele az Ödönke füle, és úgy érezte, szikrákkal telik meg a bödönke. Édesapja ezután dúlva-fúlva elment a halászegyletbe, hogy kifizesse a büntetést, és visszakapja a gyönyörű halászbotot. Ödönke, hogy elkerülje a harmadik vértanúságot, ami a pénzbüntetés miatt járt volna neki, elment halat

vásárolni a saját zsebpénzén, ami külön vértanúság volt, mert azon a pénzen elmehetett volna cukrászdába vagy moziba is. Ödönke megvette a halat. Nem tudom, milyen fajta lehetett, de kivételesen halszagú hal volt, olyan büdös, hogy a összes környékbeli macska odaült, és olyan iszonyatosan nyávogtak, hogy a szomszéd, bizonyos Kapacsek néni, gyorsan elzárta a rádiót. Azt hitte ugyanis, hogy megint valami tánczenekar muzsikál a rádióban. Csak amikor nem szűnt meg a nyávogás, jött rá, hogy a macskák kornyikálnak, és közéjük vágta a forró palacsintasütőt. A macskák elszaladtak, a halszag azonban maradt, és Ödönke nekilátott a tudományos boncolásnak. Senki sem volt odahaza, így tehát nyugodtan működhetett. Ahelyett, hogy kivitte volna a konyhára a halat, a szobában fogott neki a tudományos munkának. Rátett az asztalterítőre egy újságpapírt, és a papírra a halat. Bekötötte a száját egy zsebkendővel, hogy egészen olyan legyen, mint a sebészek, és behozta a konyhából a legnagyobb kést. Az ember el sem képzelné, mi mindenre képes egy ilyen régen kifogott és megfagyasztott hal. Az ilyen fagyasztott halnak kimondottan rosszindulatú és alattomos a természete, és olyan pusztítást tud véghezvinni, mint – mit is mondjak? – vesztett meccs után a dühös szurkolók. Tessék csak meghallgatni. Ödönke fölemelte a kést és döfött. A hal azonban kisiklott a kés alól és rácsúszott a díványra. Hagyott is a takarón egy nagy foltot. Ezt Ödönke gyorsan letakarta egy kalotaszegi párnával. Visszatette a halat a műtőasztalra, újból döfött, és ezúttal a kés megállt – no nem a halban, hanem az asztalban. Nagyobb baj nem történt, csak az asztalterítő hasadt el egy kicsit. Ödönke ekkor már idegeskedett, és úgy vetette magát a halra, mint egy új Winnetou. El is vágta a hüvelykujját, és ez volt a negyedik vértanúsága. Az ötödik akkor következett be, amikor ez a kivételesen élénk, döglött víziszörny újból kicsúszott a kezei közül, és berepült, mint egy repülőhal, az üveges szekrénybe. Ebből sem lett nagyobb baj, mert csak kettő tört el anya kristálypoharai közül. Persze, ha a hal egy

Megkérdeztük Méhes Györgytől: A mese mindig a gyermekkor talajából táplálkozik. Ki mesélt Méhes Györgynek gyermekkorában? Mi volt az a meghatározó élmény, az alkotás, írás útjára vezette? Mesélni én már szülővárosomban, Székelyudvarhelyen elkezdtem, és azóta sem fejeztem be. Az udvarhelyszéki, boldogfalvi nagyanyám, aki kilenc gyermeket szült nagyapámnak, az árvátfalvi tanítónak, nagy mesélő volt. A mese gyönyörűségét tőle és édesanyámtól, Sárkány Ilonától örököltem, és itt, a Székelyföldön gyűjtöttem azokat a mesei elemeket, melyekből később aztán magam is építkeztem. Mikor nagyobb lettem, úgy tízéves, már én meséltem nekik. Életem utolsó napjaiban sem fogom elfelejteni, mennyire fontos a mese. Erőt adott, hogy épségben megmaradhassak a nehéz idők alatt is. Egész életemben kötődtem a gyermekekhez, és ők is ragaszkodnak hozzám. A nagy mesélés ideje azonban a gyermekeimmel együtt köszöntött be az életembe. Emlékszem, a térdemre ültettem a kislányomat vagy a fiamat, és mondtam a meséket. Aztán egyszer szólt a feleségem, Erzsébet: menj a másik szobába, és írd le a meséidet. Aztán később ő vitte el a kiadóhoz is őket. (Részlet egy hosszabb beszélgetésből, mely a Magyar Naplóban jelent meg. Kérdezett: Farkas Kinga)

László Noémi

Elgurul egy zöld szekér, rajta ül a nyár. Lóg a lába, földig ér, porzik a határ. Elúszik egy kék hajó, árbocán az ég. Heverészni volna jó, csillog a vidék. kicsit jobban igyekszik, eltörhetett volna mind a tizenkettő. Ödönke a dühtől feketén kikaparta a makacsul tudományellenesen viselkedő halat az üvegcserepek közül, egyik kezével az asztalra szorította, és a másikkal, vagyis a másikban lévő késsel, dolgozni kezdett. Döe, marcangolta, szúrta, hasogatta, s közben – ezt nem tagadhatom el – sajnos egyfolytában káromkodott. Repült a halpikkely szerteszét. Tokánnyá, miszlikbe aprította egy perc alatt a tudományos halat. Aztán lehiggadva leült, és nézte az eredményt. Hát az megvolt, ez kétségtelen. Ilyen pusztítást egy cápa sem vihetett volna végbe. Éppen 413 darabba vágta a halat. Ezt onnan tudta ilyen pontosan, mert megszámlálta, amikor anya parancsára össze kellett szednie a padlóról, a falról, a plafonról, a lámpáról és mindenfelől a pikkelyeket és fancsikákat. Alig három és fél óra alatt végzett vele, aztán már csak a padlót kellett felsúrolni, és a szőnyeget meg az asztalterítőt kimosnia. Ez volt a hatodik vértanúsága. A hetedik az lett, amikor meg kellett utána fürödnie. De ez sem segített rajta, a halbűz úgy követte mindenüvé, mint macskát a farka, így hát Ödönke elhatározta, hogy abbahagyja a tudományt, és mégis inkább a világválogatott középcsatára lesz. Most már csak azért szurkolok, nehogy holnap kihívják felelni a halakból, és összetévessze a hólyagot a kopoltyúval, mert ráadásnak egy szekunda már a nyolcadik vértanúság volna, és akkor meg kellene változtatnom a történetem címét.

Elsuhan egy sárga szárny, izzó tolla hull. Bámulunk a láng után nyughatatlanul. Elnyúlik a barna föld, füstöt ereget. Hajnalt alkonyatra tölt, puha zsákba tereli a zörgő levelet.

Honnan jő a kacagás? Pisztrángos patakból, tulipánkehelyből, kajszibarackmagból. Honnan jő a zokogás? Reccsenő faágból, olvadt hópehelyből, avar illatából. Honnan jő az akarat? Sarjadó kalászból, bomló keszkenőből, folyóáradásból. Honnan jő az esti csend? Összekulcsolt kézből, távoli esőből, tücsökcirpelésből.

Jánk Károly

Árnyait épp ma temetve száll fel a csillagos este. Eljön az éj, kitakarja – fényes a csillagok arca. Orgonahangon az éjben sírnak a csillagok éppen. Búgnak a csillagok, mégsem hallszik a hangjuk a mélyben. Visszatekint, ami rég volt – fényes a csillagos égbolt. Sírnak a csillagok éppen, fénylik a könnyük az égen. Orgonahangon az éjben sírnak a csillagok éppen. Fénylik a csillagos este: árnyait épp ma temette.

Vándorhold vonul ez égen, úszik az éj tengerében. Vonulása ugyan lassú, úszik azért, mint egy hattyú.

Útpadka dereng borongó alkonyatban – árnyék barangol.

Orbán János Dénes

Kedves olvasóink! Bizonyára ismeritek a Micimackót. Egy angol bácsi írta, és nagy humoristánk, Karinthy Frigyes fordította le magyarra. No de, hogy a székely gyerekek is értsék, és hirdesse az ősi virtust, átültettük nektek székely nyelvre. Íme.

Első és egyetlen fejezet

melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban lig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot húzott magára, mert rendes székely medve nem menyen ki csóré popsival az erdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszúszárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval, ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy kis suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, mert sosem lehessen tudni, mi minden történik. Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, mert a vacakságból elég vót. Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenadták, hogy majd megszakadtak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe vótak, mert a székely mán csak így dógozik. Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, mert rögtön tudták, hogy mit akar. – Adjon Isten magiknak szép jó reggelt! – emelintette meg Misimackó a pörgekalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézért, mert istenuccse csúfot csálok magikból, értik-e? – Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja maga azt a csúfot? – vihogtak a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a mútkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk? – Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg

észrevették-e, mekkora bünagy permetezőgépet cepeltem haza a tegnap a brassói praktikerből? No, Isten áldja magikat! Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van. – Na, aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve. – Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, mert engem úgy utál, mintha egy bolhás görény lennék. – Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga fülivel legyezgeti a csihányt?! Megfejtem én a maga baját, guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, s hersegteti a lapit. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja bé a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük. – Micsoda?! – visított a szamár. – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi?

– Hinnye, rusnya fajzatja, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked! Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezdte a naplopót. Szaladt is a hitvány dógozni, mint annak a rendje. Tigris eppeg a fűben tespedt, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon. – Há hajja-e, koma!? – így Misimackó. – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit? – Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni?! – háborgott amaz. – Azétt, komám, mert tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat. – Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, ott én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret. – Komám, a fenét se érdekli, hogy császár vótál-é vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogadtunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bünagy cirmos macska vagy… – Micsoda – bömbölte Tigris – méghogy én macska?! – Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint a kóbor macska, hogy megvárja, amíg a házi macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tudta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind böködje az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl. „Na, ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz. – Na adjisten, komám, hogy azt a teremburáját a hitvány erdejinek − állított bé. – Nyugodj le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tudta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát! – Nem bánom – enyhült meg a bundás. No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem

vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, hogy a legyek elszédültek, s mind lepotyogtak a földre. – Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter is békunyerálja magát ebédre. Hát mit képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, s eszik hiába az Úristen füvit? Azannyuk… Malackából es az lesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna. – No de komám – mondotta Bagoly –, ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba… – Azta, komám, hogy neked milyen igazad van! De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát… – Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga aszszonyság… Elvált asszony ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép. – Bizony hogy, drága komám. Arról aztán senki nem mondhatja, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, mert még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófavesszővel. No, komám, menyek es, mert béültetted a szerelem kukacát a fejembe.

Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz. – Kezicsókolom, drága asszonyság. – Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé? – Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igazságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni a haragosunkat, mint eggyel. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem! – Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris a nyakába szökök? S aztán kimosom a gatyáját, s szülök magának egy szekérderék kismackót, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába? – Hinnye, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy apja sincs a kölködnek… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával, vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Mert én innen úgy elmenyek, hogy többet nem lácc…

Azzal indult es kifele nagy dohogva, de Kanga aszszony elibe került. – Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, mert csak bezgettelek egy cseppet, hogy nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod. Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, aztán Misimackó uram nagy bódogan hazaballagott. Édesen elaludt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmodta, hogy ott áll az oltár előtt a csipkébe öltözött Kanga asszonnyal. De mielőtt a pap összeadta vóna őket, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida… – Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra… – Hogy mi történt?! – ordította Misimackó. – Az történt, te hitvány, rendetlen kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e? Értettétek, kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy szanaszét hever minden a szobában, ti meg tekeregtek, és ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek!

Keressetek rokon értelmű szavakat az alábbi kifejezésekhez, a megoldást pedig küldjétek el szerkesztőségünkbe! A legjobb javaslatok beküldői könyvjutalmat kapnak. 1. lájbi, 2. zákhány, 3. guruzsma, 4. tepelák, 5. kunyerál, 6. pukéta, 7. mutuj A borítékra írjátok fel: Értsünk szót!

Karácsonyi Zsolt

Ha az erdő haja megnő, Zölden virul már a lomb, Akkor kell ösvényt keresni – Merre jár a vén kobold? Ahol a jégpalotába Húzódott a vízmanó? Vagy délen jár, ahol nagyot Ásít épp a víziló? Ki tudhatja? Keljünk útra! Vártunk már rá eleget. Kutassuk a vén koboldot, Vajon merre mehetett? Aki nagyon ügyes kislány, Nem csak balra, jobbra néz, Aki megfontolt legényke, Fel is, le is, szerteszét. Addig nézzük, amíg végül Kikutatjuk rejtekét, S megkérdezzük: odújában Aranytálat rejt e még? Elkérjük és abból esszük A tündérek levesét, Mert a hosszú út után már Jól fog egy kis eleség. Megfésüljük a szakállát, S ha magasan jár a hold, Elengedjük, hogy az erdőn Sétáljon a vén kobold.

Lackfi János

Fiam csupa érdekeset kérdezget tőlem, ámde sajna a választ sokszor nem tudom, hisz nem vagyok csupán az apja. Gyorsabb az áram, mint a fény? Mi módon hasad az atommag? Mért kristályos a hópehely? Hány kráter borítja a Holdat? Lézert hogy csinálnak vajon? Mi vezeti lenn a vakondot? Hogy mérik a fényéveket? Minderre én semmit se mondok. A sok felnőtt egyre butább, és nem is értik a világot. Egyszerűen élnek benne, a legtöbb bacilust se látott. Abban bízom, hogy a fiam megtudja majd az összes titkot, fel- és lemászik mindenhová, vulkánt, Marsot kopogtat: kipp-kopp. Mindent megmér és összeír, s ha még élek, elhozza hozzám több koffernyi jegyzeteit, csak hogy addig se unatkozzam. Majd egymás mellé leülünk, lábunk ázik a világvégi tóban, és a fiam nekem a mindenséget elmeséli.

A falra kifüggesztett naptár általában arról tájékoztat, kinek mikor van névnapja, és milyen vallási ünnep következik éppen. De a mindennapi kalendárium sok más érdekességgel is szolgál. Ilyenek például a különböző évfordulók, világnapok és bizonyos témáknak szentelt dátumok. Ezekből válogattunk az alábbiakban, mert ahhoz, hogy tudjuk, kik is vagyunk, érdemes figyelnünk arra: kik jártak előttünk, mi zajlik körülöttünk. (Szonda Szabolcs) Ha valaki megkérdezi tőletek, mikor van a Gyermeknap, rávágjátok: június 1-jén! Az ám, de az őszkezdő hónapban is van egy hasonló fontosságú dátum: szeptember 20-a, a Gyermekek Világnapja. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Gyermekalapja, az UNICEF 1954-ben vezette be ezt, azzal a céllal, hogy még inkább ráirányítsa a figyelmet a gyermekekre, főleg azokra közülük, akik – sok millióan – Földünk számos országában éhséggel, vízhiánnyal, betegségekkel ésnincstelens é g g e l küzdve töltik életük azon éveit, amelyeket legszebbeknek tartunk. Ha többet akartok megtudni arról, mi is történik mostoha sorsú gyermektársaitokkal, kérdezzétek meg tanáraitokat – biztosan szívesen beszélnek nektek erről, mert fontos, hogy ne legyünk érzéketlenek mások gondja-baja iránt. Róka, te tudsz-e repülni? – kérdezi a ravaszditól a veréb, miközben zuhannak lefelé, miután a vöröszszőrű be akarta bizonyítani: képes ő is a szárnyasok társaságában lezserül sütkérezni egy repedező szikla peremén. – Én nem – vallja be a róka. – Na, te aztán tényleg laza vagy! – így a veréb. Szó, ami szó, néha „lazák” vagyunk, mégpedig úgy, hogy oda dobjuk el a szemetet, ahová érjük – majd csak felszedi valaki más. De ha az a másik is így gondolja? A

háztartásokból és a gyárakból származó hulladékok pedig egyre csak gyűlnek világszerte. Erre figyelmeztet az 1992től évente, szeptember 20-ra meghirdetett Takarítási Világnap. Ha ezen a napon csak egyetlen, az útszélen heverő papirost a kukába dobsz (és ezt megteszed a többi napon is, figyelmeztetve erre társaidat), máris segítettél, hogy tisztább, egészségesebb környezetben, jobb hangulatban éljünk mindnyájan. Elő a seprűvel! Világunk elképzelhetetlen autók nélkül. Hasznosak, szépek, ügyesek, lehet gyűjteni is őket, ám az biztos: egyre nagyobb számban futkároznak az utcákon (városokban a járdákat is elfoglalják lassan), amelyek így mind zsúfoltabbá válnak. Nem beszélve arról, amit gépkocsijaink a levegőbe kipöfögnek, jócskán szennyezve azt. Legyen hát szeptember 22-e Autómentes Világnap, döntötték el 1997-ben a környezetvédők, mondván: legalább egy napra hagyjuk pihenni négykerekű járműveinket, hadd szusszanjon fel környezetünk! Igaz is, vajon hová

tettük a biciklinket? Jó lenne néha előkeresnünk, vagy ha nem, legalább egy kiadósat sétálnunk. Megéri! Ki ne hallott volna legalább egyszer mesét életében? Lehet is szeretni ezeket a történeteket: minél jobban élénkítik fantáziánkat, minél jobban megnevettetnek vagy elgondolkodtatnak, minél furfangosabbak és színesebbek, annál inkább kedveljük hallgatni-olvasni őket. A nagy mesélő, Benedek Elek neve szorosan összekapcsolódik népmesekincsünk sorsával, ezért a Magyar Olvasástársaság 2005-ben javasolta: legyen Elek apó születésnapja, szeptember 30-a A Népmese Napja. Ezen a napon számos iskolában külön foglalkozásként mondanak, vagy adnak elő népmesét a gyerekek, lerajzolják ked-

venc népmesehősüket, vetélkedőt rendeznek a legszebb, általuk ismert népmese megtalálására stb. Persze, jól gondoljátok, az is igaz: a népmese és minden más népi alkotás megőrzése, továbbadása nem csupán szeptemb er végén fontos, hiszen ezek nélkül is szürkébb lenne életünk.

•Kis szeptemberi névsor•Kis szeptemberi névsor• 1913. szeptember 15-én halt meg Vámbéry Ármin tudós, akadémikus, akinek életét meghatározta az ázsiai kultúra iránti rajongás; többször beutazta, kalandos körülmények között, a keleti világrészt, megtanulva sok, ott élő nép nyelvét és alaposan megismerve életmódjukat, hagyományaikat, majd élményeit könyveiben osztotta meg a közönséggel.

illeti – ám lelkes vitáik nem maradtak eredmény nélkül: a modern Magyarország nem létezne munkájuk nélkül. Tudták: bármilyen akadály kerül útjukba, önmagukat nem kímélve meg kell szüntetniük azt, mert nemes célért küzdenek.

1844. szeptember 17-én született Puskás Tivadar, a telefonközpont és a rádió ősének tekinthető telefonhírmondó feltalálója, akinek nevéhez számos más fontos találmány fűződik.

1897. szeptember 20-án született Tamási Áron író, egyike azoknak, akiknek köszönhetően – elég, ha csak Ábel-trilógiájára gondolunk – olvasók százezrei ismerhették meg a székelység lelkivilágát, sorsát, különleges gondolkodásmódját és humorát.

Nemcsak életkorban volt különbség az 1791. szeptember 21-én született Széchenyi István, illetve az 1802. szeptember 19-én napvilágott látott Kossuth Lajos között, hanem elképzeléseikben is, ami politika és társadalom haladását

1945. szeptember 26-án hunyt el Bartók Béla zeneszerző, akinek művei által a magyar népzene legtisztább és legmaradandóbb értékei kerültek összhangba a modern szimfonikus zene XX. századi törekvéseivel.

Köllo Zsolt rovata

Fűzfánfütyülő Miért „csíp” a csalán? A nagy csalán az egyik legismertebb és az emberek által legkevésbé szeretett növény. Ezt a nem túl rokonszenves címet annak tulajdoníthatóan kapta, hogy a gyanútlan természetjárót könnyen megcsípi. A leveleken található csalánszőr nagyon vékony csúcsa a bőrbe hatolva eltörik, és a benne levő anyag a testbe jut, akár egy fecskendőből. A fájdalmas, viszkető érzést a növényben található hangyasav okozza,

ezért hasonlít a fájdalom a hangyacsípés okozta érzéshez. Nem árt tudni azonban, hogy a csalánok közül nem mindegyik tartalmaz csalánszőröket, ezeket árvacsalánoknak nevezzük. A csalán fiatal hajtásai egyébként ehetőek, leves vagy főzelék formájában. A népi gyógyászatban a csalánt a reuma okozta fájdalmak gyógyítására használják. A leveléből főzött tea

(amelyik nem csíp, nem éget) görcsoldó, idegerősítő, torokgyulladás elleni szer. Hajhullás és korpa ellen is használják. Miért nem kötünk csokrot a tiszavirágból? Erre a kérdésre talán az lenne a legegyszerűbb válasz, hogy azért, mert nem lehet leszedni, mert a vízben él. A tiszavirág valójában nem növény, hanem állat – pontosabban a szitakötőkhöz hasonlító, kérész nevű rovar. Hosszú, többéves víz alatti „élete” van, ám ez csak a lárvaállapot, amelyből aztán felnőtt egyeddé válik. Konkrét életük azonban nagyon rövid – egyik legrövidebb az állatvilágban –, hiszen pár óra röpködés és párkeresés

után elpusztulnak. A Tisza fölött tömegesen szoktak megjelenni, ilyenkor tart a „vízvirágzás”. Az a mondás járja, hogy „temető a Tisza, mikor kivirágzik”, hiszen a folyó rengeteg elpusztult rovar testét öleli magába.

Szeptemberi jó tanács tanároknak (Részlet a Gonosz tanár-tan című egyetemi jegyzetből) Ne vezesse félre a diákot, már a feleltetés kezdetén biztosítsa rosszindulatáról! A diákhoz fordulva legyen visszafogott és rideg, a többi jelenlévőhöz fordulva pedig mutatkozzon fölöttébb vidámnak. Először is magyarázza el a vizsgázó/felelő diáknak, hogy az EGÉSZ további karriere ettől az egy

vizsgától/felelettől függ. Hangsúlyozza ki a helyzet fontosságát! Tegye a helyére a diákot a kezdet kezdetén! Célszerű időről időre gúnyos megjegyzéseket fűzni a diák válaszaihoz a többiek felé fordulva, úgy, mintha a diák ott sem lenne.

Történetek a palackból • Keszeg Vilmos rovata

Valóság vagy fantázia?

finn származású, észt férfival házasságot kötött Kallas Aino (1878–1956) csodálatos, A farkasmenyasszony című regényének főszereplője Aalo, a fiatal erdészasszony, aki 1650 táján ellenállhatatlan vágyat érez a környéken garázdálkodó farkasfalkába állni. Ezek a farkasok a sátántól származtak és a boszorkányokkal cimboráltak. A magára maradt asszony egy titokzatos Szent Iván-éjszakán farkasbőrt ölt magára, s ettől teljesen állattá változik. Határtalanul szabadnak érzi magát, állati ösztönök ébrednek fel benne, s ettől kezdve örömét leli a vad vágtákban, az élő testek marcangolásában. A történetet első hallásra Ti is érdekesnek tartjátok. De mit gondoltok, vajon teljesen az írói fantázia teremtette-e meg? A svéd természettudós, Karl Linné (Carolus Linnaeus) (1707–1778) A természet rendszere című munkájában (1735) „osztályokba és rendekbe, nemzetségekbe és fajokba” sorolta az állatokat, a növényeket és a kőzeteket. Ezzel megalapozta azt a tudományos látásmódot, amelyet mindannyian megtanultunk. Linné felfedezése szerint a világ dolgai jegyeik alapján csoportosíthatók, a csoportokon belül pedig külön-külön vizsgálhatók, s pontos megnevezéssel rendelkeznek. Azaz: minden dolognak egy rendszerbeli helye és egy neve van. Ez a tudományos rendszer nem tűri meg a farkasmenyasszonyt, aki nőnek születik, feleségül megy, gyermeket szül, majd farkassá változik. Linné rendszerében minden dolog annak marad meg, aminek születik, csupán a fajra jellemző tulajdonságokkal

rendelkezhet, a fajra jellemző fejlődés-utat teheti meg. Ennek ellenére a kettős alakú, valamint a kettős természetű lények minden kultúrában megtalálhatóak. Vagy egyidőben, vagy felváltva viselik magukon a két világhoz való tartozásuk jeleit. A klasszikus mitológiákban az alakváltoztatásra csak az isteni lények képesek. Utóbb ez a képesség a sátáné, a gonoszé vagy a vele kapcsolatban álló lényeké. Akár képen vagy filmen látjuk őket, akár olvasunk róluk, visszataszítóak, rémítőek, izgatóak. Miért félünk tőlük? Miért ijesztő az, ami mindegyre változni tud, aminek nincs egyetlen végső formája? A középkor végén, az újkor kezdetén (az 1500– 1700-as években) napirenden voltak a farkaskoldusok elleni, állati alakban elkövetett vérengzésért emelt vádak. 1589-ben Kölnben egy embert azzal a váddal ítéltek halálra, hogy farkas alakjában embereket tépett széjjel. 1717-ben Salzburgban öt embert ítéltek gályarabságra, mert farkassá változva 200 lovat, 16 szarvast pusztítottak el. Az 1800-as évek közepén hasonló vérengzésekről Kolozsváron is beszéltek. Valamivel később állattartó közösségben tűntek fel a farkassá változó személyek. Ezúttal csordásfarkas volt a nevük. Olyan juhászok voltak ezek, akik holtuk után állati alakot öltöttek, hogy bosszút álljanak valamilyen elszenvedett sérelemért. De akár maga a pásztor is állattá változhatott, hogy elpusztítsa haragosa vagy riválisa állatait. Ha meg valóságos fenevadat vett rá a bosszúra, akkor annak küldöttfarkas volt a neve. A román szakirodalom az 1800-as évek végén kezdett el értekezni az emberfarkasról. A prikolicsnak, prikulicsnak nevezett lény démon által megszállt személy, valamilyen teljesítetlen kívánság miatt a sírból állati alakban előjövő, nyugtalan halott. Születésének körülményei, a csillagok állása szintén okai lehetnek az alakváltoztatás kényszerének. Prikoliccsá lett az, aki kilencedik testvérként született, ugyanabban a hónapban, vagy akit születése után a bábaasszony megrontott. A kutyává változott személy állati alakban embereket, állatokat támad meg, tönkreteszi a

termést. Rokonait sem ismeri fel, ezért családja számára is veszedelmet jelent. Az emberfarkasnak (werwolf, loup-garou) minden esetben régi, közös indoeurópai gyökerei vannak. Amint látjátok, történeteiben ugyanazok a szerepkörök tűnnek fel: maga az emberfarkas és az áldozata. A történet is ugyanaz: valaki (élő ember vagy halott) farkas-alakot ölt, s ebben az állapotban kárt okoz. A különbségek az értelmezésben jelennek meg, s az-

Keszeg Ágnes rajza

zal a kulturális környezettel magyarázhatóak, amelyekben a történet újra és újra feltűnik. A farkaskoldus alakjába a városlakó, a természettől eltávolodott társadalom vetíti bele a vadakkal, az állatokkal, valamint a zárt településbe szerveződött lakosság a koldusokkal, a vándorokkal, a jöttmentekkel, az ismeretlenekkel szembeni idegenkedését. A vadállat alakban pusztító pásztor az állattartó, az állati hasznot a rontó és serkentő mágia segítségével szabályozó társadalom meggyőződéseit és lelki sérüléseit hordozza magán. A prikolics pedig a születés és a temetés szertartásai megszegésének áldozata. Akarata ellenére válik farkassá, tudtán kívül hajtja végre tetteit. S habár Karl Linné könyve több mint 150 éve az emberfarkasok ellen munkál, a farkassá változó ember története nem tűnt el nyomtalanul. Az archaikus román és a vele kapcsolatban álló erdélyi magyar nyelvterületen máig hisznek a csodás átváltozásban. A prikolics azonban többé nem félelmetes, hanem sajnálatra méltó személy. Betegséggel születik, az átváltozás kényszere rohamként szállja meg. Általában magányos, nehezen barátkozó, gyenge idegrendszerű, zavaros gondolkodású. A róla szóló történetek leggyakoribb változata a következő: A fiatal házasok mezei munkára mennek, az újdonsült férj azt tanácsolja feleségének, ha vadállat támadja meg, bottal védekezzék, s sebesítse meg az állatot. Ezután egy boglya mögött kutyává változik, s ő támadja meg áldozatát. A feleség férje tanácsa szerint védekezik. A vér láttán a férj rohama elmúlik, visszaváltozik, s visszatér rémült feleségéhez. Beszélgetés közben az asszony felfedezi férje fogai között a szétszaggatott ruhája egy foszlányát. Leleplezi férjét, s elválik tőle. Az emberfarkas történetének másik változata a filmekből és a regényekből ismert. Ezekben a történetekben a vérivás mítoszára épülő vámpírhit fonódik össze a holta után nyugtalan életet élő sztriga (sztrigoj) hiedelmével (Bram Stoker regénye, F. W. Murneau, T. Browning, J. Franco filmje). Természetesen ezek a történetek már nem a hithez vagy hiedelemhez igazodnak, hanem a szerzői szándék szerint alakulnak.

Olvasni jó – de írni is! Főként ha úgy érzitek, van tehetségetek hozzá, és olyan élményeitek, érzéseitek akadnak, amelyeket mindenképpen meg kell fogalmaznotok és meg kell ismertetnetek másokkal is. Ám az asztalfiók nem jó olvasó, ezért arra biztatunk benneteket, küldjétek el nekünk írásaitokat, mi pedig Diákmúzsa Klub rovatunkban értékeljük azokat és válaszolunk nektek, a sikerültebb alkotásokat pedig megjelentetjük. Várjuk tehát verseiteket, prózáitokat! Jelezzétek, hogy a válaszadás során teljes neveteket avagy nevetek kezdőbetűit használjuk-e. Persze, álnevet, szerzői nevet is választhattok. Mi készen állunk, rajtatok a sor! (Szonda Szabolcs)

Bolond idők, bolond szokások... Majd elfelejtjük őket, és Jönnek helyettük újra mások, Akár a szépbetűvetést, Az ember ily furát ma hol lát? Ki mártja még tintába a tollát, Időz el hosszan egy betűn, Hogy ívét visszaadja hűn? Egyáltalán írott levélben Ki az, ki még eszmét cserél? Manapság ritkán jön levél, Pedig a postaláda régen Minden nap újra tele lett. Hol vannak most a levelek? „Hol vannak most a levelek?” – kérdezi Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című könyvében, amelyben később az is kiderül: a Postás bácsi, hallgatva az intelmekre, felköltözött az internetre: „Nem hívnak már Gálnak, Pálnak, hanem hívnak Emilnek.”.

A Cimbora postaládája még nem üresedett ki, örömmel állapíthatjuk meg, felénk még gyakorlat a kézzel írott levél. Emil bácsival azonban mi is szerződést kötöttünk, megkönnyítendő azok dolgát, akik gyakran megfordulnak a világhálón. Így készenlétben állunk, várjuk hagyományos és elektronikus leveleiteket egyaránt. Kérdezhettek bármiről, ami érdekel benneteket – megkeressük a szakértőt, és segítségével válaszolunk is. Például olyan töprengésekre is, mint ezek: – Hogyan rázzam le a kellemetlen udvarlót? – Mitől érzek vágyat? – Miért pikkel rám a tanár? – Milyen iskolát válasszak? – Meddig mehet el a tanár a fegyelmezésben? – Mi szerint döntik el jogilag, hogy kihez kerül a gyerek válás után? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, csak írjatok bátran!

Levélcímünk: Cimbora szerkesztősége, 520064 Sf. Gheorghe, str. Presei nr. 8/A, jud. Covasna. Elektronikus postacím: cimboramail@gmail.com

A magyar irodalom nagyon érdekes, színes alakja az 1888. szeptember 12-én Nagybányán született és 1969. június 12-én Budapesten elhunyt Tersánszky Józsi Jenő. Akik ismerték, azt mondják róla: olyan volt, mint írásainak hősei, közülük is főként a rokonszenves csavargó, az igazságérzete miatt mindig kalamajkába keveredő, onnan szerencsésen kilábaló, nagy életkedvvel bíró, sajátos értékrendje szerint élő, önmagát is szívesen kifigurázó Kakuk Marci, aki modern „népmesei” hőssé vált, miután kalandjait az író több kötetben tárta a közönség elé. A szintén igen kalandos, fordulatos életet élt Tersánszky sokoldalú tehetség volt: értett a zenéhez, a festészethez, a színházhoz, az újságíráshoz, voltak visszhangos sikerei és megalázó kudarcai is alkotói pályáján. Feljegyezték róla, hogy – bár cingár testalkatú – nagyon erős volt, ha úgy támadt kedve (főleg több liter bor elfogyasztása után, ami meg se kottyant neki), magasba emelt egy karosszéket ... a benne ülővel együtt. Nemcsak a felnőtt, hanem a gyerek olvasóknak is szívesen írt. Így született meg Misi Mókus kalandjai című, máig közkedvelt könyve, melynek főhőse szintén nem megszokott figura: farkincája nem vörös, hanem fekete. Ebből a műből olvashattok itt néhány részletet.

ókus Mókus bácsi a legöregebb és legtapasztaltabb tagja volt a mókusok társadalmának. Így hát esze is olyan sok volt, hogy minden tudománya már el sem fért a fejében. A tudósok könyvekbe jegyzik föl a tudományt, Rókus Mókus bácsinak pedig egy óriási üres diója volt, abba karcolta bele éles fogával a sok tudnivalót, hogy az el ne felejtődjék. A diót mindig magával hordta. Most is ott lógott a nyakában, amikor megjelent. – Hívtatok! Itt vagyok! Mivel szolgálhatok? – Csakhogy itt van, Rókus bácsi! – fogadta az üdvözlést Mókus apó. Azzal mindjárt rámutatott a kis Misi farkára. – Mondja csak, Rókus bácsi: mit jelent ez, hogy ennek a kölyöknek fekete a farka? Rókus bácsi megszemlélte Misi farkát. Aztán így felelt: – Üm! Hát ez sokat jelenthet! – Csakugyan? De ennyiből még semmit sem okoskodhatunk ki! – vágta rá Mókus apó. – Az igaz! – hagyta rá Rókus bácsi, de mindjárt hozzáfűzte: – Várjatok csak, mindjárt belenézek a bűvös diómba, és kiolvasom onnan a jóslatot töviről hegyire.

(...) Mókus apó türelmetlenül vágott Rókus bácsi beszédébe: – Kezdje el máris! – Nem kezdem el addig, míg be nem fejeztem a mondókámat – válaszolta Rókus bácsi rendületlen nyugalommal. – Nos hát fejezze be – biztatta Mókus apó. – Tehát tudnotok kell okvetlenül, hogy a kinyilatkoztatott jóslat csak úgy érvényes, ha utána rögtön minden bűvigére egy diót és egy mogyorót kapok, s azt békével elfogyasztom. (...) – Jól van! Megkapja, Rókus bácsi, csak halljuk már azt a bűvölést! – egyeztek bele a háziak. Erre aztán Rókus bácsi kiakasztotta nyakából a bűvös diót, és kettényitotta maga előtt a földön. Körüljárta néhányszor, s a végén egyre gyorsabban futotta körül. Végül hirtelen mellékuporodott, és befújt a dióba. Sűrű füst kavargott föl a dióból, úgyhogy Rókus bácsi alig látszott ki belőle. Mókus anyóék megilletődve várták, mi lesz ebből. Csak a kis Mókus csecsemők sivalkodtak a nagy csöndben. Rókus bácsi pedig a füstfellegben hol fölugrott, hol visszaguggolt a dió mellé. Közben ezt hajtogatta: Hó-

kuszpókusz, / Csidri-mókusz, / Fekete farkú nagyapám / Tótágast lógott a fán. (...) Aztán egyszerre eloszlott a füst, és Rókus bácsi felkelt. Csak ennyit szólt: – Kész! (...) Ha a vörös mókus fekete farokkal születik, az a legnagyobb szerencse. A fekete farkú mókus mind ügyes, mind erős, mind eszes, mind agyafúrt. Mindből a mókusnép vezére lesz, ha ugyan ügyesebb, eszesebb, erősebb, agyafúrtabb nem akad nála. Diktum, faktum, punktum! (...) Így egyelőre le is zárult az első hercehurca a kis Misi Mókus körül, de nem az utolsó. (Tersánszky Józsi Jenő: Misi Mókus kalandjai)

Kálmán Jenőnek, a 20. század aranyos humorú pesti írójának volt egy kutyája. Egy rendkívül okos puli, amelyről könyvet is írt, és amely a (kutya)történelemben egyedülálló dolgot tett. Jenő bácsi hosszú ideig törzsvendég volt a háború előtti New York kávéházban, minden délben ott ebédelt. Megállapodott a főszakáccsal, hogy amíg ő eszik, a kutya is megkapja a maga adagját, és ő ezért havonta bizonyos összeget fizet. Néhány napi idomítás után, amikor az író leült ebédelni, a kutya automatikusan ment a konyhára a maga kis ebédkéjét elfogyasztani. Néhány hét múltán Jenő bácsi összeveszett az egyik pincérrel, ezért kimaradt az étteremből, és ezt követően a közeli Kulacsba járt ebédelni, ahol a kutya ebédje ügyében ugyanúgy megállapodott a főszakáccsal. Két hónap múlva azonban Kálmán Jenőt megállította az utcán a New York főszakácsa, és rátámadt: – Hallja, Jenő úr! Szép alak maga, két hónapja nem fizeti a kutya ebédjét. – De hiszen én már két hónapja nem járok magukhoz ebédelni – válaszolt csodálkozva Jenő. – Az lehet, hogy maga nem jár, de a kutya igen!

Kálmán Jenő azonnal rájött, mi történt. A haspók kutya, nem törődve azzal, hogy gazdája kimaradt a New Yorkból, ott is megebédelt – hiszen ő nem veszett össze senkivel. Ez a kutya volt az első a világon, amelyik adósságot csinált. Mit mást tehetett volna a gazdája, rendezte ezt a számlát is.

Móricz Zsigmondéknál a fiatal cselédlány csodálkozva látta, hogy gazdája napokon át az íróasztal mellett ül, és ír. Nagyon kíváncsi lett, mit csinál az úr, s egy napon megkérdezte: – Mondja nagyságos úr, mit tetszik írni itt minden hajnalban órákon át? – Regényt írok, fiam – felelte Móricz. – Regényt? – Azt. – Nohát az szerintem nagyon felesleges munka ám! – Felesleges? Miért? – Azért, mert két-három pengőért annyi regényt kap a nagyságos úr a könyvesboltban, amennyit akar. (Kun Ákos Viccek, humoreszkek, anekdoták című könyvéből)

Varázslók és varázslatok • Péter Alpár rovata

(a színek forradalma) első rész Találkoztatok már festővel? – szóval értitek, nem olyannal, aki létra tetején egyensúlyozik meszelővel a kezében, miközben „a lányok angyalok” kezdetű dalt dúdolja, hanem azzal a másikkal, akinek nadrágján nem fehérek a festékpöttyök, hanem színesek. Ő az, akiről, ha kilép egy kávéház ajtaján és átrohan előttetek az utcán, a mamátok azt mondja: „felhőnjáró”, a papátok pedig: „elszállt művész…!”. Gyertek, kövessük őt! A festő szinte átlebeg a városon, utcákon, tereken, befordul egy bérház bejáratán, és meg sem áll a legutolsó emelet egyik ajtajáig. Azon tábla: „Színkópé Alajos műterme” – és persze néhány festékfolt meg cirka-firka. Miközben a zárral babrál, hátraszól: – Gyerekek, itt vagyunk a varázslatok kapujában, vegyetek mély lélegzetet. Hókusz-pókusz! – kiáltja, és zumm, kinyitja az ajtót. Ahh! Hatalmas tér tárul föl előttünk, mindenütt vásznak, rajtuk ezernyi szín. És nem akármilyenek, mint – mondjuk – a sarki festékbolt dobozainak tetejére kent pacák, nem, ezek mintha élnének, lélegeznének. Beszélgetnek, játszanak, sőt, néhol táncolnak egymással. Némelyik haragos, másik kedves és szelíd, és akad, amelyik talán még szerelmes is! A festő titokzatosan mosolyog. Belép a műterembe, a színek pedig bókolva meghajolnak előtte. – Itt a varázsló – suttogják. Leül egy fehér vászon elé a karosszékbe, ecsetet vesz kezébe, és beindul a varázslat. Én pedig mesélni kezdek nektek:

festészet egyidős velünk, emberekkel, és a kezdet kezdetén, a kőkorszakbeli ősatyáink igazi varázslatként élték meg. A festő maga volt a varázsló, a

szent ember, aki hitük szerint barlangrajzaival meg tudta idézni és csapdába ejteni egy állat szellemét, így téve sikeresé a másnapi vadászatot, amitől a törzs életben maradása függött. Az idők folyamán a festészet – és vele együtt a festő – lassan elveszítette ezt a mágikus szerepét, és a középkor idejére már csak egyszerű mesterember lett belőle, varázslatából pedig mesterség. Ezért nem is ismerjük a középkori festők neveit, mert olyanok voltak a társadalom szemében, mint a molnár vagy a cipész. A pék kenyeret sütött, a festő szenteket és vértanúkat festett a templom falára, a rétek meg minden tavasszal kizöldültek. A reneszánsztól kezdve ugyan megváltozott a festők helyzete és a festészet megítélése, jobban becsülték őket és művészetüket, de festészetük alapvetően továbbra is az egyház és a főúri réteg igényeit elégítette ki, ehhez

szabad játéka. A festő újból teljes értékű varázslóvá vált, csak ezúttal más értelemben, mint a festészet hajnalán. Festészetével már nem állatok szellemét ejtette fogságba, nem is megrendeléseket elégített ki, hanem megteremtette saját művészi világát, birodalmát. Ez az igazi varázslat. Bizony! Lássuk, hogy is történt ez! A színek forradalmának kiindulópontja a 19. század közepi Párizs volt az első igazi világváros. Ohh! Párizs! Párizs! Minden művész róla álmodott. Olyan volt számukra, mint egy szerelem, az áhított hölgy, akinek karjaiban megtalálják a boldogságot. A művészetek, a kávéházak, a bohémság, a szabadság, az álmok fővárosa. És jöttek, egyre csak jöttek a festők Európa minden szegletéből, kockás nadrágban, csíkos nadrágban, kalappal és kalap nélkül, csavargósan és úrfisan, torzonborz szakállal vagy hetyke bajusszal, ecsetekkel és palettákkal felfegyverkezve. Megteltek

alkalmazkodó ábrázoló művészetként. A festők csak ritkán „rúghattak ki a hámból”, és festhettek a maguk kénye-kedve szerint. Elsősorban felkéréseknek tettek eleget: egy főúr megrendelte szíve hölgyének portréját, a püspök pedig a temploma számára egy Máriaábrázolást a kis Jézussal, a király meg a palotája falára festetett pajkos vagy éppen haragos görög isteneket. Ezeknél a festményeknél a festőnek követnie kellett a kor divatját, a témával együtt járó elvárásokat, és barátait, a színeket ezek szolgálatába kellett állítania. A 19. század közepén viszont történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta a festészetet: a festők vezetésével fellázadtak a színek! Ennek köszönhetően a festő és a festészet lassan megszabadult kötöttségeitől. A színek önmagukban létezővé váltak, egyre kevésbé voltak alárendelve az ábrázolt témának, mígnem maga a színek világa lett a festmények témája: az ezernyi szín varázsa,

velük a művésznegyedek, zsongtak-bongtak tőlük a kávéházak, mint a méhkasok, mígnem kirobbantották a festészet forradalmát, ami megdöntötte a már kiüresedett, merev akadémista művészet uralmát. Hurrá! Éljen a szabad festészet! – kiáltották varázslóink, magasba röpítve kalapjukat. Az első igazi „fenegyerek”, Gustave Courbet (1819–1877), a franche-comtéi Ornans-ból érkezett, és sikerült művészetével meg botrányos személyiségével feje tetejére állítania a korabeli festészetet. Író

barátja, Jules Valles így jellemezte „... a leggyönyörűbb állat ... Dolgozik, mint egy ökör, de olyan vidám, mint egy medvebocs”. Alexandre Dumas már kevésbé barátságosan írta naplójába: „Páva és meztelen csiga miféle kereszteződéséből, nemek miféle ellentétéből, micsoda fagyos izzadságból tudott kifejlődni ez a Gustave Courbet úrnak nevezett izé? Milyen kertész üvegburája alatt és milyen trágya segédletével? Bor, sör, … miféle kevercse növeszthette ezt a harsány, szőrös tököt, ezt a szépészeti bendőt, az egónak ezt az imbecillis és magatehetetlen inkarnációját?” Hm! Szerették vagy nem szerették Courbet urat, ő ott volt, és munkásságával megteremtette a realista festészetet, elsőként szállva szembe tettlegesen az akadémizmus merev, látványosan üres „művészetével”. Festészete nem a kiüresedett eszmékről, hanem a valós, hús-vér életről szólt. A pásztoridillek helyett favágókat, rongyos kőtörőket festett, a Parnasszus mosolygós isteneit felváltotta nála az utca embere, a cukormázas Vénuszok helyett meg igazi nők kerültek festményeire. Ezt sok kortársa nehezen tudta megemészteni! – Tessék mindent lenyelni! – gondolta hetykén Courbet úr a söre fölé hajolva, a Latin Negyed valamelyik kocsmájában, vagy kedvenc törzshelyén, az Andler sörözőben ücsörögve. És ezzel bumm! Az akadémizmus rózsaszín lufija kipukkadt. (folytatjuk)

Képek Szín-utazás 1. Barlangfestmények, rajzok a franciaországi Lascaux barlangból, magdaléni korszak, I. e. 14–15. évezred 2. Frízrészlet delfinekkel a knósszoszi palotából, Kréta, I. e. 16. század 3. Ismeretlen festő: Szent László legenda, freskórészlet, Székelyderzs, 1419 4. Sandro Botticelli: Tavasz, részletek, temperafestmény falapon, 1482 körül 5. Diego Velazquez: Las Meninas, olajfestmény vásznon, 1656–57 Ah, Paris! Paris! 1. Edgar Degas: Zenekari zenészek, olajfestmény vásznon, 1874 2. Edouard Manet: A Folies Bergere bárja, olajfestmény vásznon, 1881 3. A párizsi Montparnasse művésznegyed ma 4. Felix Nadar fotográfus 1858-as légifelvétele Párizsról, és Honoré Daumier-nek egy róla készült gúnyrajza, kőnyomat, 1862 5. Eugène Atget fotográfus felvételei Párizs utcáiról (19. század közepe) és egy korabeli plakát

Courbet úr 1. Gustave Courbet: Önarckép, szénrajz, 1871 2. Korabeli gúnyrajz Gustave Courbet-ről a Lallipse címlapján 3. Gustave Courbet: Vacsora után, olajfestmény vásznon, 1849 4. Gustave Courbet: Szajna-parti kisasszonyok, részlet, olajfestmény vásznon, 1856 Akadémizmus Bumm! 1. Gabriel Max: Majom zsűri, olajfestmény vásznon, 1889 2. Duran Carolus: Mulatság, részlet, olajfestmény vásznon, 1870 3. Alexandre Cabanel: Vénusz születése, olajfestmény vásznon, 1863 4. Honoré Daumier: Az idén is Vénusz… Mindig csak Vénusz!, gúnyrajz, kőnyomat, 1864 5. École des Beaux-Arts párizsi képzőművészeti főiskola egyik műterme a 19. század második felében 6. Jean Paul Laurens: Robert le Pieux 998-beli egyházi átka, részlet, olajfestmény vásznon, 1875

Hegyen-völgyön kul-túra • Béres Károly rovata

A Mohos tőzegláp

Hogyan érdemes ellátogatni a Szent Anna-tóhoz? Íme három lehetőség, személyes és közös tapasztalatból. • Kapd elő az ellenőrződet, semmi pénzért, féljegygyel vonatozz el Tusnádfürdőre, és igyál egy korty csodavizet az Apor-forrásból. Eltelve a kénes-vasas borvíz mámorával, az optimisták szerint már csak két-három órányi kapaszkodó a Szent Anna melletti sátortábor magánya. A túl jól kivert ösvény sugárútnak számít a csöndes, tapintatos hegyjárók számára. Ezenkívül agyonjelzett is a szerencsétlen: számolatlanul sok piros keresztet festettek a fákra, sziklákra, ezeket kell követni. Mindez persze nem garancia, hogy senki sem fog eltévedni. • Egy szerény személyvonattal el kell döcögni Bükszádig. Ez Tusnádtól délre az első állomás. Leszálláskor szembeötlik az ösvény jelzése: fehér alapon kék csík. Ez az ösvény a falu határában kettéválik („Két út áll előttem”). Az egyik ösvény a temető mellett megy el, elkerüli a falut (harcedzett indiánoknak ajánlott, éjféltől hajnalig), a másik a falun megy keresztül. A falu végén „turistabarát” gyerekseregek ólálkodnak, de ne álljunk meg kaját osztogatni a hátizsákból, mert a kajára szükség lesz lekenyerezni a pásztorkutyákat, valamint az esetleges találkozásokkor a medvét. Itt az

Úgy 18 000 évvel ezelőtt tört ki egy hatalmas vulkán – meséli Kerezsi László, a Mohos tőzegláp és természetvédelmi rezervátum gondnoka, igazi hegylakó. – Ebből lett ez a hatalmas kráter, a mai Mohos, aztán megtelt esővízzel. 1800 évvel később újabb vulkánkitörés színesítette az itt lakók életét – ekkor jött létre a Szent Anna tó krátere, s utólag szintén feltelt. De a kilövellt vulkáni hamu nagy része a Mohos kráter tavába hullott, vastagon beborítva a tó felületét. A hamu az idők során megkérgesedett, aztán megtelepedett rajta az élet; algák, zuzmók, mohák formájában, némi tétovázás után követték őket az igényesebb lények, gombák, cserjék, rovarok stb., mígnem kialakult ez a mai gyönyörű ökoszisztéma, izé, környezetbiológiai rendszer... egyes számot azért használtam, hogy elkendőzzem az ijesztő valóságot. No de ismerek valakit, aki ezt is megúszta! Kerezsi Laci bácsi épp akkor ment szembe medve komával, amikor teli hátizsák élelemmel bandukolt ezen az ösvényen felfelé. A hátizsákot tapintatosan elhelyezte az ösvényen, és elsomfordált a puskájáért. Amikor visszaért, a medve még mindig a hátizsákjával szórakozott, de persze időközben megéhezett, és mindent megevett – a majonézen és a zelleren kívül. Az ösvény egyébként rövidebb, mint a Tusnád felőli, de nem annyira látványos. • Ezt a módozatot nem próbáltam ki személyesen, de sok megbízható lány esküszik rá: Bükszádon az első kocsit leinteni, és felvitetni magad a tóig azon a 17 km-es aszfaltúton, amely összeköti a falut a Mohos rezervátummal. Hát nem egyszerű? Miért is vállaljuk a hegymászást, a kondér és pityóka felhurcolását, a sátorban didergést, a tábortűz füstjének nyeldeklését, hosszú esték eltöltését internet és tévé nélkül? Erre még nincs tudományos magyarázat. Szeszélyről lehet szó, ami csak úgy bekattan az ember fiának-lányának, s aztán megy bolondul, szüleinek fölöttébb nagy „örömére”.

Nem bolygó már a Plutó – átírják a tankönyveket? Hogyan is tanultuk eddig? Naprendszerünkben kilenc bolygó kering: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó... A csillagászok augusztus 24-én, Prágában tartott konferenciáján eldőlt azonban, hogy Naprendszerünkben nyolc nagybolygó és három törpe bolygó található. A Nemzetközi Csillagászati Szövetség (International Astronomical Union) által létrehozott új kategóriába a Plútó, valamint a 2005-ben felfedezett – az ex-kilencedik bolygónál jóval nagyobb – UB313 (Xena) és a Mars és Jupiter közötti kisbolygó öv legnagyobb képviselője, a Ceres tartozik. A Plútó lefokozására azért került sor, mert nem illik rá az újonnan megalkotott bolygódefiníció. Eszerint ugyanis bolygónak számít minden olyan Nap körül keringő égitest, amelynek tömege elegendő ahhoz, hogy gravitációja révén gömbhöz közeli formájú legyen, ugyanakkor a közelében nincsenek más kozmikus anyagok. Ez utóbbi nem igaz a Plútóra, mivel számos más égitesttel együtt a Kuiper-övben található. A kutatók úgy vélik, a törpe bolygók jelenleg háromtagú csoportja a közeljövőben – a várható felfedezések révén – újabb „klub-

A tanárnő elhatározza, hogy jól kiszúr Pistikével. Fizikaóra lévén a feleltetés tárgyának valami anyaghoz illőnek kell lennie, ezért az ampermérőt választja. – Pistike, gyere ki, és mutasd be az ampermérőt! – Tanárnő: ampermérő. Ampermérő: tanárnő. Fizikaórán a tanár felszólítja a diákot: – Lacika, most Arkhimédész törvényéből foglak feleltetni. Mi történik, ha az ember belép egy vízzel teli kádba? – Azonnal csengeni kezd a telefon.

tagokkal” bővülhet, szakértők szerint ugyanis több tucat Plútóhoz hasonló méretű égitest kering a Naprendszerben. A nemzetközi konferencián egy harmadik kategóriát is létrehoztak az üstökösök, kisbolygók és egyéb égitestek számára: mostantól ezek a „Naprendszerben keringő kis égitestek”. A legősibb focilabda • A németországi futball-világbajnokság alkalmából a hamburgi Museum für Völkerkundében vendégeskedett a világ legrégebbi focilabdája. A sertéshólyagból készült és feltehetően vastag szarvasbőrrel bevont labda állandó helye a stirlingi Smith Múzeumban van. A 450 éves labdamatuzsálem állítólag egykoron Stuart Mária, a skótok királynőjének tulajdona volt. A hamburgi múzeumban a híres-nevezetes labdát érkezésekor skót szoknyás dudások üdvözölték. Stuart Mária labdája szeptember közepéig marad Németországban, azután pedig visszatér Stirlingbe. Forrás: www.mult-kor.hu

A parancsnok utasítja két rendőrét, hogy mérjék meg az udvaron álló zászlórúd magasságát. A rendőrök kimennek és tanakodnak. Egy éppen arra sétáló társuk megszólal: – Azt tanácsolom fiúk, hogy döntsétek ki, és úgy próbáljátok megmérni! – Ugyan már te mafla, nekünk a magassága kell, nem a hossza!

Barangoló • Kónya Éva rovata

Agár: paf, paf, paf, paf (örvendek, hogy látlak) Spicc: Knur, pif, knur (én ugyan nem) Agár: Baf, paf, paf (szép kutyalány, szeretlek) Spicc: pafpanurpaf, knur, knur, paf, pif (betyár csirkefogó, kotródj innen) Balázs-Piri Balázs rajza

Agár (miután meg is harapták): Au, au, au…

A fenti párbeszédet egy kétszáz éve megjelent könyvből idéztük, amelynek szerzője (állítása szerint) tökéletesen értette a kutyák nyelvét. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen szókincsük igen gazdag: ugatva, csaholva, nyüszítve, vonítva, vakkantva, morogva, herregve, vinnyogva, szűkölve, fogvicsorgatva, farkcsóválva… fejezik ki örömüket, bánatukat, fájdalmukat, félelmüket, haragjukat, szeretetüket.

A delfinek úgy használják kéttucatnyi füttyjelüket, mint mi a hangokat a szavak formálásakor

Jean Effel rajza

Nem csak a kutyák beszélnek, társalog az egész állatvilág, ki-ki a saját nyelvén, hogy fajtársaik megértsék hívó vagy figyelmeztető szavukat. Még a „néma” halak is csevegnek: hajókürtként búg az atlanti varangyhal, morogva, röfögve diskurálnak a morgóhalak, és hangjukról ismerik fel egymást több tízezer „lelket” számláló telepeiken a fókák az északi sarkkör vidékén. A sokat fecsegő delfinek füttyögetve tárgyalják meg a a víz alat-

ti világ dolgait, és minden delfinnek saját hívójele is van, amelyet gyerekeiknek is megtanítanak. A farkasok tucatnyi érzelmet tudnak kifejezni ugatással, vonítással, a csimpánzul tanulni kívánók számára pedig még szótár is ké-

szült az 1800-as években, olyan címszavakkal, mint iruah-gno: bánatos vagyok, keh-keh: boldogtalan vagyok, krrrreoeo: boldog vagyok vagy kjuó: éhes vaA csimpánz-szótárral csak egyetlen baj volt: a csimpánzok gyok. nem értették meg az emberi tájszólásban mondottakat

A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a madarak énekelnek (dalaikról egy későbbi barangolásunk során beszélgetünk), hanem néhány emlősállat is. Leghangosabb a kék bálnák dala, hangversenyük órákon át tart, mély hangjuk a vízben ezer kilométer távolságra is elhallatszik.

A rétek, mezők zenészei, a szöcskék, sáskák, kabócák hangos ciripeléssel teszik közhírré házasodási szándékukat. A tücskök két szárnyukat egymáshoz dörzsölgetve hegedülnek órák hosszú során át, és zenéjük ritmusa mutatja, hogy éppen udvarolnak, versengenek vagy veszélyben vannak.

Legváltozatosabban a púpos bálnák fejezik ki érzelmeiket, rögtönzött egyéni daluk ciripelések, nyögések és horkantások sorozata

Délkelet-ázsiai „rokonunk”, a gibbon, a hajnalhasadást köszönti énekszóval. Pitymallatkor a hímek adják elő szabályosan ismétlődő „versszakokból” álló magánszámukat, napfelkelte után a családi kórus csendül fel – miután a családfő megadta a hangot. A gibbonok szertartásos éneke a családtagok azonosítása mellett valószínűleg területük védelmét is szolgálja

Szólóének, duett, kórusmű egyaránt felzendül a békák dalosversenyein. A dalnokok brekegését labdaként kidomborodó hanghólyagjuk teszi zengőbbé, a szeszélyesbékahölgyek által választott győztes pedig néha a kórust vezénylő előénekes, máskor a legharsányabban kurutytyoló, legmélyebb Nyelvük „ismerői” szerint a békák azt hangú hím lesz. dalolják: Brekekekex, koáx, koáx!

A tücsök többszótagú dallal üzeni, hogy „gyere, várlak” az egyszótagú, halkabb azt jelenti: örülök, hogy végre itt vagy

Néha hárfák zenéjére, máskor orgonamuzsikára emlékeztet a lepényhalak nászéneke, de vannak hívei a dobpergésnek, trombitaszónak is. Ritmikusan kopogtatva értekeznek a kopogtatóbogarak, föld alatti járataik falát fejükkel döngetve tudatják egymással a fontos híreket a földikutyák.

A hím nagyorrú majmoknak saját erősítőberendezésük (rezonátoruk) is van: hatalmas uborkaorruk erősíti fel figyelmeztető trombitálásukat

A kutyák és a farkasok fenyegetni, magukat megadni, örömmel üdvözölni is tudnak farkuk mozdulataival.

Jan Effel rajza

Sokatmondó lehet egy mozdulat, egy testtartás is. A pókok a háló rezgéseiből olvasnak. A pókgyerekek megértik anyjuk lakomára hívó vagy figyelmeztető jeleit, és a pókmama is azonnal felismeri fiai hálórezegtetését.

A farkasok faroktartása kifejezhet önbizalmat, fenyegetést, bizonytalanságot, vagy a farkát behúzó állat teljes behódolását

A majmok egymás bolhászásával fejezik ki szeretetüket, gondoskodásukat, a gorillák erőfitogtató melldöngetéssel bátorságukat, a csimpánzok kifejező arcjátékkal hangulataikat.

A méhek bonyolult táncukkal a nektárlelőhely pontos helyét és távolságát is tudatják társaikkal (a köralakú figura közeli táplálékot jelent)

Integetve udvarolnak egyes rákfajok, akrobatikus tornamutatványokkal a mókusok, bólogatva a leguánok.

A csimpánzok arcjátékukkal is ki tudnak fejezni biztatást, kérést, bosszankodást, félelmet…

Látható (optikai) üzenetek – alak, szín, méret – biztosítják a fajtársak vagy a pompás hímek és a gyakran szerényebb „öltözetű” nőstények felismerését. A csoportosan élő állatok – köztük a vonalkód feltalálói, a zebrák – ruhájuk egyéni mintázata alapján különböztetik meg egymást.

A szentjánosbogarak fajukra jellemző ritmusú villanássorozatokkal beszélgetnek párjukkal

Jean Effel rajza

Az állatok többsége szaganyagok (feromonok) segítségével is tud üzenni. Párzás idején minden szerelmes szónál többet mond a pézsmatulok, az elefánt vagy a mezei egér pézsmaillata, a rókák ibolya-, a brazíliai kajmánok rózsaillatú váladékukkal hívják fel magukra a „nők” figyelmét. A kutyák fákra, kerítésekre helyezett „névjegyükkel” környékbeli kollegáikat értesítik ott jártukról. DIVAT: Azért ezeket a mintákat sosem lehet megunni!

Fontos szerepe van a megjelenésnek a társadalmi rangsor kialakulásában is: a gorillacsalád „főnöke” például csak ezüstös hátú hím lehet. Olcsó, bármikor felújítható és illatos a rókák és orrszarvúak vizeletből, ürülékből készült kerítése

Más-más illattal hívják fajtársaikat és jelzik a veszélyt a hangyák vagy a bűzbogarak, és több kilométer távolságból is találkát beszélhetnek meg egymással illatüzenetek útján a párjukat hívó pillangók.

Az alaszkai jávorszarvasok közül a leghatalmasabb szarvú hímek válnak a háremek uraivá

Fényjelekkel értekeznek a ragyogó drágakövekként röpködő hím szentjánosbogarak szárnyatlan nőstényeikkel, és a sötétben élő mélytengeri halak is.

Jean Effel rajza

A legtöbb nagycsaládban jól szervezett őrző-védő szolgálat működik. A hangyaőrszemek vészjelző illatokkal, az emlősök füttyjelekkel, vészkiáltásokkal riasztják békésen falatozó vagy pihenő társaikat, ha menekülni kell. Az ürgék, mormoták, manguszták őrszolgálata rendszerint egy magasabb halmon működik, onnan kémlelik éber őrök a veszélyeket rejtő nagyvilágot.

Az észak-amerikai prérikutyák a nevüket is vakkantásszerű vészkiáltásaikról kapták

A cerkófok és a páviánmajmok őrszemei még azt is elmondják, milyen ellenség tűnt fel a láthatáron. Szükség van rá, hiszen a leopárd elől magas fákra kell menekülni, a sas vagy kígyó elől idejében elrejtőzni vagy elszaladni. Ha pedig az őr másik majomcsapat közeledtét jelzi, sietve fel kell sorakozni a birtok határán.

A cerkófok vakkantásokkal jelzik a leopárdot, morgássorozattal a sast, sziszegéssel az óriáskígyót

Létfontosságú „magánterületét” minden állat elszántan védi, hangos kantásokkal, hosszantartó üvöltéssel, vagy fenyegető magatartással adva tudtára, hogy a hely már foglalt.

(territóriumát) visítással, horbűzbombákkal a betolakodók

Az erdők leghangosabb állata, az amerikai bőgőmajom, hosszú, rekedt kiáltásokkal riasztja el ellenségeit

Hogy az idegen nyelvek ismerete milyen hasznos lehet, azt az egymás vészjeleit kiválóan értő majmok és antilopok eredményes szövetsége bizonyítja.

Jean Effel rajza

Szócsavargó • Zsigmond Gyozo rovata

(1. rész) Nyelv-e a madarak nyelve, ahogyan az embereké az? Az emberek nyelve fogható-e a madarakéhoz? Nem könnyű kérdések ezek, s választ most nem is kívánok adni rájuk. Az viszont egyértelmű, hogy a madarak és az emberek is „beszélgetnek”, hangokat, hangcsoportokat véve igénybe. Kiknek sikerül ez jobban? Szerencsésebb halasztani a kérdés megválaszolását addig, míg többet és biztosabbat tudunk a témáról. Könnyebb – legalábbis nekünk, magyaroknak – az ilyen kérdésre válaszolnunk: „Ki kopog, mi kopog?” Hiszen sokunk számára ismerős Arany János verse, a Mátyás anyja.

magyar nyelv szókincse is jelzi, hogy a madár ősidők óta sokat jelent számunkra. A madár általában (több madár megnevezve is) gyakran szerepel meséinkben, népdalainkban, mondáinkban, szólásmondásainkban. Utóbbiakat csak azért nem sorolom, mert ott a válasz például O. Nagy Gábor nagy munkájában, melynek címe: Magyar szólások és közmondások, és mert a továbbiakban madaras nyelvi játékokat ajánlunk figyelmetekbe. Számos szavunk elő-, illetve utótagja a madár szó vagy valamelyik madár neve. Legfontosabbnak számító dolgaink között is van „madaras”. A madárkenyér növénynév (ahogyan, ugye, a galambbegy is az), a madártej ínyencség, a galambica gombacsalád, a jómadár pedig egyféle ember. Helyesírásunk egyik kényes kérdése szintén „madaras”: nem könnyű, de meg kell jegyeznünk, hogy a j hang jelölése madárneveink esetében mikor történik j betűvel (papagáj, héja, varjú stb.), és mikor ly-nal (harkály, seregély, sirály, ölyv stb.). Ami viszont most minket leginkább érdekel – ebben a rovatban – az az, hogy madárnyelv is létezik. Mi a madárnyelv? Egyféle nyelvi játék, melyhez hasonlóval a világ több más nyelvében is találkozhatunk, de talán egyikben sem olyan változatos, mint a magyarban. Legismertebb madárnyelvünk az, amikor a szó

minden szótagját a magánhangzó megismétlésével és a v hanggal toldjuk meg. Például így hangzik madárnyelven az, hogy látok: lávátovok. Szórakoztató, ugye? No meg aztán egyféle titkos nyelvként is használható, próbáljátok csak ki! Másik ismertebb (mert több is van!) madárnyelv-változatunk lényege, hogy a szó minden szótagját a magánhangzó megismétlésével s az rg hangcsoporttal toldjuk meg: lárgátorgok. Hogy a nevek mennyire lényegesek számunkra, ezt bizonyára nem is kell részleteznünk. Nos, „madaras” neveink is szép számmal vannak. A Székelyföldön van például Csíkmadaras és Csíkverebes (az előtag jelzi, hogy máshol is vannak a felsoroltakkal azonos utótagú helységneveink), a Felföldön például Hollókő (a világörökség részévé nyilvánított falu), és többfelé is van Sólyomkő, Madarász-tó és Sas-hegy. Több társunk családneve Madár, Cinege vagy Madaras, de ha a csillagos eget nézzük, ott is láthatjuk a Madarak útját – egyik népi, régies neve ez a Tejútnak (Via Lactea). Októberi számunkban folytatjuk a madarakról való elmélkedést, most alább néhány játékos feladvány következik. Gyakoroljatok, hiszen novembertől már élesben megy a verseny: elkezdődik a Cimbora Kaláka Pályázat. A megfejtést, ugye, könnyen kitaláljátok? Ha mégsem, megsúgja majd azt a madárka! (No és következő számunkban, egy hónap múlva, mi is közöljük).

Rejtvény • Keresztrejtvény

Nem kíván alapos matematikai felkészültséget a szóegyenletnek nevezett rejtvény megfejtése. Lényege: a feladvány szavainak olyan megfelelőit kell megtalálnunk, amelyekkel úgy végezhetők el a kért műveletek, hogy ugyanazt a szót vagy szókapcsolatot kapjuk eredményül az egyenlőségjel két oldalán. Például: öreg szülő / 2 + gyűjtemény = mongol, illetve török nép. A megfejtés: tata / 2 + tár = tatár. Oldjuk meg a következő szóegyenleteket, melyeknek egyik oldalán minden esetben az áll: madárféle. a. női név / 2 + rés = madárféleb. játékszer / 2 + orrhang + kicsinyítő képző = madárfélec. 2 x római ötvenegy + a többes szám jele = madárféled. növényi rész + táncféle / 3 = madárféle A képrejtvény az, amelyiknek esetében képnek, rajznak, illetve kép, rajz elemeinek kell szót, szavakat megfeleltetni úgy, hogy a megfeleltetett szó vagy szavak a megfejtést eredményezzék. Irodalmi képrejtvény esetében – tehát az alábbiaknál is – többnyire irodalmi mű címét rejti a kép. Meg kell adni a képből kikövetkeztethető műcímet és

a szerző nevét (amennyiben az ismert). Ezúttal a szerző nevét megadjuk mi: Tersánszky Józsi Jenő egy művéről „árulkodik” az alábbi kép. A teljes cím megadása sem kötelező: annak a madárnak a nevét kérjük csupán, amely a megfejtést elősegíti.

A feladat: madarak nevével kiegészíteni szólásokat, közmondásokat. Például: A ...nak nem lesz …fia. A megfejtés: sólyommadár, galamb. a. Dobbal nem lehet … fogni. b. … mondja …nek. c. … a …nak nem vájja ki a szemét. d. Sokat szólott neki a … . e. Sokat akar a …, csak nem bírja a farka. f. Olyan szeme van, mint a …nak.

Vízszintes: 1. A Micimackó írója. 10. Szép beszéd jelzője lehet. 11. Liba. 12. Idős bácsi a mesékben. 15. Atomtömeg egység. 16. Keret. 18. Támogató személy, idegen kifejezéssel. 19. Magyar színész volt (Lajos). 20. Mosópor márka. 21. Az ellenállás mértékegysége. 23. Utca, román rövidítés. 25. Hazai rock csapat. 28. E napi. 29. Ezzel a géppel dolgozik a borbély. 31. Nem mozog. 32. Tamási személyneve. 34. Lyuk a földben. 36. A természetes logaritmus jele. Függőleges: 1. Az író krimije. 2. Almát fáról földre juttat. 3. Francia területmérték. 4. Pozitív ellentéte. 5. Alma..., a kazah főváros. 6. A föld felé. 7. Estefele! 8. Negyven, római számmal. 9. Gépkocsi. 13. Tenyészállat keresztlevele. 14. ... step, tánc. 15. Parányi részecske. 17. Bátorkodik. 18. Magunk. 22. Német város. 24. Vásárhelyi színész volt (László). 26. Tetejére csap. 27. Fűszer. 30. Amerikai Jóska. 31. Fekvőbútor. 33. Norvég és japán autójel. 35. Létezik.

Keresztrejtvény

Vízszintes: 1. Spanyolországi nagyváros. 10. Törökország fővárosa. 11. Haza. 12. Becézett Mária. 14. Van ilyen krumpli is, szoknya is. 15. Tanít. 16. George Bernard ..., színműíró volt. 18. Állóvíz. 19. Középkori templomáról híres magyar város. 21. Északi férfinév. 23. József Attila álomba ringató verse. 25. Megy. 26. … van, nem érzi jól magát. 30. Associated Press, röviden. 31. Falusias női név. 33. Orvosi kés. 34. Kolozs megyei város. 35. Massachusetts szövetségi állam székhelye az Egyesült Államokban. Függőleges: 1. Erdővidék központja. 2. Női név. 3. Parkrészlet! 4. Venezuela fővárosa. 5. Quod ... demonstrandum, ez az amit bizonyítani kellett, latin mondás. 6. Kis ház. 7. Álljunk csak meg! 8. Dal. 9. Belgiumi város. 13 ... atyafiak, Mikszáth mű. 16. ... Paolo, brazíliai város. 17. Görbít. 20. Rost vége! 22. Kipling kígyója. 23. Marosparti városunk, vértanúk kivégzőhelye. 24. Togó fővárosa. 27. Vízi növény. 28. Az Ung ukrán neve. 30. Hordómérték. 32. Láb két vége!

Vízszintes: 1. Nem sok. 5. Drámai szerepeket játszó színésznő. 11. Van ilyen szoba is. 12. Nehezen lélegzik. 14. Very Important Person, röviden. 15. E napon. 16. Mohamedán nép. 17. Német énekesnő. 18. Médi és Hédi testvére. 20. Hozzátartozó. 22. Lantán és fluor vegyjele. 23. Van ilyen hegedű is. 25. Házasító. 27. ... királya, Lalo opera. 28. Keleti táblajáték. 30. Téli sport. 31. Szatmár megyei autójel. 32. Határvonal a szántóföldön. 35. Becézett Rozália. 37. Magyarországi település. 39. Kitáruló. 41. Iráni uralkodói Cím. 42. Ibsen színműve. 43. Mikroszkopikus élőlény. 44. Éneklő szócska. 45. Országos Rendező Iroda, rövidítve. 46. Ez a kefe padlómosásra jó. 47. Kémiai mértékegység. 48. Magyar politikus volt 49. Nemesfém. Függőleges: 1. Erdélyi fejedelem volt 1661–1662 között. 2. Áruba bocsátás. 3. Lányunk férje. 4. Állat testét borítja. 5. 1690-ben volt Erdély fejedelme. 6. Gyógyíthatatlan beteg. 7. Rangjelző. 8. Merészen emelkedő. 9. A világ legnépesebb országa. 10. Ez a fejedelem 1690–1713 között volt Erdély

ura. 13. Ceruza, régiesen. 19. Korjelző rövidítés. 21. Szerb város. 24. Szófaj. 26. Teherautó felirat. 29. Ozmium és nitrogén vegyjele. 31. Társalgó. 32. Francia női név. 33. A nem muzulmánok török elnevezése. 34. Az élen. 36. A csont rendszertani neve. 38. Alaktalan. 40. Fafúvós hangszer. 46. Szintén ne. 47. Éjfélig.

Várjuk leveleiteket, észrevételeiteket!

A korallzátonyok közelében élő és a tengeri rózsák nyúlványai közt megbúvó színpompás bohóchalak egyéni mintáikról ismerik fel egymást.

Kovászna Megyei Tanács Határon Túli Magyarok Hivatala, Szülőföld Alap Háromszék, H-Press, Hármas Alapítvány ISSN 1222-1910 Ajándékszám

A trópusokon élő galléros gyík ellenséget elbátortalanító és a nőstényeket elbűvölő optikai üzenete hatalmas fekete-vörös gallérjának kiterjesztése.

Üzenetet hordoz a halak, kétéltűek és hüllők színváltozása is. A legyőzött kaméleon elsápadva ismeri be, hogy a csatát elvesztette.