makvirag by anita molnar

Pályázat Medveanyó és a három bocs Hol volt, hol nem volt, volt egy nagy kerek erdő. Ennek legeldugottabb sarkában, egy sötét barlangban élt medveanyó két nagyobb meg egy aprócska boccsal együtt. A vadméheknek elfogyott a mézük, s még nem érett sem a málna, sem a szamóca, a bocsok pedig nagyon éhesek voltak. Szegény medveanyónak nem volt mit adnia nekik, nem talált még egy vackort sem, ezért elhatározta, hogy felkeresi az embereket, hátha azok megszánják és legalább a kicsiknek adnak valamit. El is indult a nagy maci, a három kölyök pedig utána. Mentek mendegéltek…

Folytassátok a mesét, engedjétek szabadjára a fantáziátokat, a folytatásokat pedig küldjétek el Mákvirágnak. A legjobb meséket elolvashatjátok a következő számokban, a legsikerültebbek pedig részt vesznek a novemberi sorsoláson, ahol három csodaszép meséskönyvet nyerhettek. Tehát rajta, írjátok meg és le is rajzolhatjátok, mi történt medveanyóval meg a három boccsal. Várom a folytatásokat a makviraglap@gmail.com emailcímre. A postacím változatlan: Oradea, 410114, Oficiul Poştal nr. 2. cp. 6. A borítékra ne felejtsétek el ráírni, hogy Mákvirág mesepályázat.

Mákvirág – Havonta megjelenő gyermeklap. Kiadja a Mákvirág Kft. Nagyvárad., 410326 Doina utca 7/A.. Levélcím: Oradea, 410114, Oficiul poştal nr. 2., c.p. 6. E-mail: makviraglap@gmail.com. Főszerkesztő: Both Abigél, telefon: 0740/138-928. Főmunkatárs: Szűcs László. Arculatterv és tördelés: Molnár Anita. Állandó munkatársak: Halász Tünde, Kinde Annamária, Szabó Barka, Szilágyi Aladár, Zsoldos Eszter. Készült a nagyváradi Europrint Kft. nyomdájában. ISSN 1842-8894

ákvirág jelentkezik Szervusztok, kis barátaim, hogy telt a vakáció? Ugye alig vártátok, hogy vége legyen, és ismét találkozzatok barátaitokkal. Engem se felejtettek el még, igaz? És mit szóltok az új ruhámhoz? Ugye tetszik nektek is? Meg kell vallanom, hogy egy új pajtásom, Molnár Anita nagyon sokat dolgozott azon, hogy új köntösben mutatkozhassak meg. Most már a ti véleményetekre vagyok kíváncsi, hogy nektek tetszik-e az új Mákvirág. Ha igen, akkor már csak az a kérésem, hogy írjatok és rajzoljatok, mert rajtatok múlik, hogy az új Mákvirág is megteljen hónapról hónapra a ti verseitekkel, meséitekkel, rajzaitokkal. Mert ugye tudjátok, hogy Mákvirág értetek van. Azért, hogy megmutassa a többi gyereknek, hogy milyen ügyesek vagytok. Azért van, hogy anyukátok és a tanító néni is büszkélkedhessen azzal, hogy megjelent a mesétek, a rajzotok. Ezúttal régi adósságomat törlesztem azzal, hogy a tavalyi Aranytoll meseíró verseny elsô három helyezettének a meséjét megmutatom nektek. Olvassátok szeretettel. A nyár elején

volt egy nagyváradi rajzverseny Magyar nemzet határok nélkül címmel. Most csak három osztály rajzát tudom megmutatni, de ígérem, a többi résztvevôre is sor kerül. Hiszen egy-egy egész osztály dolgozott egy rajzon, és bizony jól sikerültek. Gratulálok hozzá, látszik, sokat dolgoztatok rajta. A második oldalon egy mesét kell folytatnotok, s a legügyesebbeket meg is mutatom a következô számokban. Csak írjatok, mert tudjátok, Mákvirág egy olyan virág, amely csak akkor él, ha ti rengeteg levelet küldtök. Azt is elárulom nektek, hogy számtalan meglepetéssel készülök ebben az iskolai évben. Tehát minden hónapban keresd a Mákvirágot, hogy láthasd viszont a munkádat. Várom a leveleket, megfejtéseket a következô címre: Mákvirág, Oficiul poştal nr. 2. c. P. 6., Oradea 410114. E-mailen is küldhettek nekem levelet a makviraglap@gmail.com címre.

Szîcs László

Kerti krónikák: Osztály, vigyázz! Oszinéni olyan, mint a pék, aki nem szereti a friss perecet. Oszinéni csak a sípot szereti, amit mindig a nyakában hord, de nem dísznek, hanem azért, hogy bele is fújjon. Oszinéni nem futballbíró, ő az ötödik bé csendjének az őre. Mert az ötödik bében csendnek kell lennie, különben a szürke falakról lepereg a vakolat, ami akkor került oda, amikor még a nagyi járt ebbe a suliba. Oszinénit minden hang és mozdulat idegesíti, bosszantja a kacagás, kiborítja a kuncogás, ahogy az is, ha Böbe az órán több mint hatszor kérdez. Mert Böbe egy kíváncsi lány. A fiúk persze, akik a padban ülve délelőttönként gyakran képzelik azt, hogy most a parkban vannak, bicajoznak, esetleg Tappancsot kergetik, akit lompos farok csóvál, és láthatatlan rókákat ugat. És ha már ott kint a parkban, netán a kertben van az ember fia, hát ott érdekes dolgok történnek. Például dobálózni lehet a szivaccsal, hógolyózni a krétával. Jaj, de ez nem a park, s bizony erre néha későn jönnek rá a srácok. Viszont Oszinéni azt nem sejti, hogy mindenre van magyarázat. Még arra is, miként kerültek Kriszti uzsonnájáról a táblára a kolbászkarikák. (Nem Tappancs volt, ez az egy aztán biztos!) De Oszinéni leginkább azt nem tudja, s a hangos sípolástól soha nem is fogja megérte-

ni, hogy ezek a rossz gyerekek valójában igen jó gyerekek. Arra valók, hogy szeressék őket. Még akkor is, ha néha hangosan rohangálnak a folyosón, akkor is, amikor büntetőrögtönzést kell írjanak a nagy bummal becsapott ajtó miatt. De leginkább akkor, amikor a kettest kockáztatva súgnak egymásnak. Mert ezek bátor gyermekek, olykor még egy kettestől sem félnek. Csak Oszinéni sípjától, attól úgy félnek, hogy a könnyűk is kicsordul a sok kacagástól. Oszinéni még csak nem is sejti, milyen butaságot csinál akkor, amikor a krétával soha nem dobálózó jó kislányokat kiállítja a többiek elé, meg a sok anyuka és apuka elé, hogy kórusban elmondják: ezektől a rosszcsontoktól itt már tanulni sem lehet, brühaha. Szegény osztályfelelősnek is folyton árulkodnia kell, jaj, manapság nehéz dolog osztályfelelősnek lenni. Egy ilyen fiú nem is rosszalkodhat, ha nem akarja saját magát is beárulni szigorú Oszinéninél. Suliba járni persze jó, még akkor is, ha nem jut minden nap néhány karika kolbász a táblára Kriszti uzsonnájából. Jó, mert vicces a biosztanár, jó, mert az udvaron lehet focizni, jó, mert a tanári lépcsőn is le lehet rohanni néha, de a legjobb az lesz, ha egyszer az a síp elnémul, s Oszinéni elmosolyodik. Néha történnek csodák.

Kinde Annamária

Amikor egyszer nagy leszek Anya, ha egyszer nagy leszek, nem engedem, hogy bántsanak. Majd adok mindig pénzt neked, hogy fodrászold a hajadat.

Egy okos mobilt is veszek, hogy beszélgessél a buszon, mikor majd sok pénzt keresek, mert azt is szeretnél, tudom.

Veszünk piros tréningruhát, mikor majd sok pénzt keresek, irigyen nézzenek terád, ha leviszed a szemetet.

Anya, nem is kell busszal járnod, repülôm lesz, ha nagy leszek. Máltára viszlek minden nyáron, Mert ott kékek a tengerek.

Tóth Ágnes

Kék vers Tenger-partján kék a város, A sok ház is csupa kék, Kék kenyeret süt a lisztbôl Kemencéjében a pék. Kék a kutya, kék a macska, Sötétkék a kövezet, Kék cipômnek kék orrával Rugdosok kék köveket. Égszínkék a veréb szárnya, Ibolyakék a szeme, Indigókék hangszóróból Felcsendül egy kék zene. Olyan kék, akár a tinta, Vagy a szilva, a kökény, Mint amilyen anyukámon A kék pettyes kis kötény. - Kelj fel, Pisti! – mondja anya És kék hangon kelteget: - Elaludtál, kék pacára Ejtve buksi fejedet!

Én (Tréfa) és a Mikulás Egyszer régen, réges-régen, vadgesztenyés közepében, volt egy kislány a mesékben. Ez a kislány én voltam és a „Tréfa” nevet kaptam. Az erdõben Mikulásvadászatra indultam és rá is bukkantam a Karácsonyra. Töklámpásomba hoztam a forrásból forrásvizet, így indultam Húsvét alkalmával megöntözni a Pünkösdkor született õszi Mikulást és az álommanóit, akik kizárólag nappal dolgoznak. Ám a Mikulásra meg az „ébrenlégy” manóira nehéz rátalálni. Õk a Keleti-Kárpátok legutolsó falujában Kurvurtánban laknak kis boldogságban. Ennek a Kurvurtánnak a magyar neve: Mesevár. Mesevárban, egy kastélyromban, a kastély mozgólépcsõin keresztül, egy boglyában, a boglya rózsaszín hangyáin túl egy lila mikulásöltön-

nyel díszített talicskában van a lakóhelyük. Érdes szakálla simogat, nagy lábnyoma selymes kezét érinti (azért selymes, mert naponta háromszor kézkrémet használ). Erre én felkiáltottam: – Ha csakugy an ilyen, akkor felkeresem! Mentem, mendegéltem, míg Nyugatra nem értem, és ott megtaláltam a Mikulást. Így szóltam hozzá: – Mikulás, adj nekem pár szépségtippet! – Jól van adok! De midre kéred? – Elõször is a kezemre! – Naponta háromszor kenem be Avon kézkrémmel! – Mitõl ilyen dús a hajad? – Hajdúsító és korpaellenes hajsampont használok. – És a pocakod, honnan ilyen nagy? – Öreg vagyok Tréfa, én már öreg! Sokat eszem Tréfa, sokat eszem! Tréfa ezúttal nem értette meg. De megtanulta, hogy máskor nem kér szépségtippet a Mikulástól.

Lapohos Réka, Grigore Silasi Iskola, Bethlen

Aranytollú meseírók Bizony régen volt már, mikor Mák virág zsűrizett az Aranytollú meseíró versenyen. Képzeljétek, még tavaly történt mindez. Csakhogy az idén még nem találkoz hattatok Mákvirággal, ezért csak most váltom be ígéretemet, és mutatom meg nektek a három legjobban sikerült mesét. Mint minden évben, most is az ország negyedik osztályosai vettek részt a vetélkedőn, melynek országos döntőjét a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban rendezték meg.

A 33 kisdiáknak nem volt könnyű dolga, hiszen a mesében kötelező módon szerepelnie kellett a következő szavaknak: szalmabábu, kavicsos, szekér, hósapka, pisztráng, pávatoll, korcsolyázik, csodapalota, cipó. Kipróbálhatjátok ti is, ugye nem könnyű? Mégis sok jó mese született, és minden gyerek munkáját jutalmazták. Gratulálok a nyerteseknek, olvassátok el, mit is írtak az ország legjobb negyedikes meseírói.

Mindenhol jó, de legjobb itthon Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szalmabábu, akit úgy hívtak, hogy Timi. Ő egy unalmas falucskában élte napjait. Nagyon megunta már, hogy mindennap ugyanazt csinálja. Felkel, a gyerekek játszanak vele, leteszik, kis idő múlva felveszik, megint játszanak vele, s el is telik a nap. Ezért egy nap útra kelt szekérháton. Ugyanis, ha valaki nem tudná, a szalmabábuk tudnak a legjobban szekeret vezetni. Viszont ez a kis szeleburdi még elemózsiát se vitt magával, csak egy kis darab cipót. Három nap, három éjjel barangolt hegyre fel, völgybe le, mígnem egy érdekes helyre nem ért. Ennek a helynek a neve Jégország volt. Itt minden háznak a tetején hósapka volt. Minden ember egész nap csak korcsolyázott. Timinek nem tetszett Jégország, mert ez is unalmas volt, hiszen egész nap csak korcsolyázni kellett, s még túl hideg is volt. A vándor hát tovább ment. Egy újabb furcsa helyre érkezett. Az volt a neve, hogy Színes ország. Itt mindenki kalapot hordott, mégpedig olyat, aminek a tetején pávatoll volt. Itt az élet értelme a tánc volt. Reggel, délben, este mindenki táncolt.

Így hát Timinek ez sem tetszett, mert tudniillik a szalmabábuk nem szeretnek táncolni, de ha szerettek volna, akkor se tetszett volna, mert unalmas egész nap csak táncolni. Szóval megint tovább ment. Elért az eddigi legfurcsább helyre, itt mindenki azt csinált, amit akart, soha senki sem unatkozott. Az ország neve Zűrzavar volt. Nagyon megörült Timi, hogy talált végre egy helyet, ahol nem unatkozott. Itt a pisztrángok a folyóban hátrafelé úsztak, s nem az út volt kavicsos, hanem a házaknak a teteje. Timi még egy napot se bírt ki itt, annyira zűrzavar volt minden. Reggel volt a vacsora, ebédkor a reggeli, s este az ebéd. Timi úgy szaladt haza a nyugodt kis falujába, hogy a lába se érte a földet. A barátai a kis vándort úgy hiányolták, hogy a tiszteletére egy csodapalotát építettek, aminek Timi lett a királynője. Ez a kis szalmabábu én voltam. Ha Timi nem a csodapalota királynője lett volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

Jaczkó Tímea, III. helyezett George Coşbuc Általános Iskola, Nagyvárad, Bihar megye

A szalmabábu szíve Hol volt, hol nem volt, a fagyihegyen is túl, volt egyszer egy szalmabábu, akinek nem volt szíve. Ez a szívtelen bábu már hét esztendeje gubbasztott az elhagyatott garázsban, ahol egy szívre vágyakozott. Egy nap elhatározta, hogy nem várakozik többet. Törékeny szalmalábaival elsétált a kavicsos úton Jancsi bácsi szekeréig. Az ósdi szekér úgy rázkódott, hogy a szalmabábu majdnem kiesett belõle. A szekér elindult, és addig ropta a táncot, míg egy tóhoz ért. Ez a tó csak úgy piroslott a málnaszörptől. Ott egy ezüstpikkelyű pisztráng lubickolt. Amikor észrevette a szalmaemberkét, felvette a csillogó hátára, és átúszott vele a tó másik oldalára. A parton elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy éhes. Megpillantott egy havas fát, amelynek cipó volt termése. Evett és tovább vándorolt. Három nap múlva egy tündért talált. Ez a tündér én voltam, éppen korcsolyáztam. Mézes-mázos hangon megszólított: – Kedves tündér! Kérlek szépen, adj nekem egy szerető szívet!

– Szívesen adok, ha a csodapalotából elhozod nekem az aranypáva egyik tollát. Hét esztendeig mendegélt, amíg elért a palotához, ami felhúzta aranyos fejére a csillogó-villogó hósapkát. Ott a szalmabábunak ki kellett állnia egy próbát. A próba az volt, hogy meg kellett vívnia a hétfejű sárkánnyal. Adtam neki egy üveg harmatot és egy varázspálcát. A harmatcseppeket gyöngyökké változtatta. A színes gyöngyökben a sárkány megbotlott, és akkorát esett, hogy elvesztette életét. A szalmaember megkapta a pávatollat, nekem adta, és én szívet varázsoltam neki. Azóta is boldogan él, míg meg nem hal. Aki nem hiszi, járjon utána!

Muszka Zsuzsa, I. díj 1-es Számú Általános Iskola, Nagykároly, Szatmár megye

A Jó és a Gonosz

Amióta világ a világ, a Jó és a Gonosz szép világot mutatták. A fa mellé odaállt a jó

küzdenek egymás ellen. Azonban egyik sem egyfejű sárkány, és egy szeretetről szóló dalt tudott felülkerekedni a másikon. A Gonosz tündér kitalált egy cselt cipó evése közben. Mivel tudta, hogy az emberek a pénz és a hatalom után vágynak, ezért mindenkinek azt ígérte. Ezért a világ elkomorodott. A szalmabábura nem szálltak a madarak csiripelni, kavicsos lett a föld, ahol régen zsenge fű volt. A pisztrángok nem tudtak úszni, hisz kiszáradtak a tavak, patakok, folyók. A gyermekek nem korcsolyáztak, az emberek dehogy szekérrel, kocsival jártak mindenhova, és csak a pávatollakat nézegették, a pénzt hajszolták. Én egy öreg tölgyfa vagyok. Egy emberi személy engem szemelt ki bútornak, és piros filccel rám rakott egy hetest, hogy hét nap múltán kivág. A Jó tündér meg akarta mutatni, hogy a szeretet mindennél többet ér. De minden hiába. Közeledett a Karácsony. A Jó tündér tudta, hogy Gonosz ellensége ezt az ünnepet ki nem állhatja. Ezért támadt egy jó ötlete. A világ közepére (mit mindenki láthatott), rakott egy hatalmas, kacsalábon forgó, csodapalota nagyságú karácsonyfát, melyen egy nagy hósapka volt. A tündér díszek helyett csupa régi fényképeket rakott, melyek a régi

énekelt olyan hangosan, hogy azt a világ minden táján hallani lehetett. A magukba zárkózott emberek először alig hallhatóan, majd egyre hangosabban énekeltek. Egy idő után az emberek kimentek a karácsonyfa mellé, és egymás kezét fogva táncolni kezdtek. Visszatért a jó világ. Még nálam is leesett a hetes szám. Így győzte le a Jó a Gonoszt. Habár az emberek szívében még mindig van egy icipici gonoszság, azonban a Jón soha nem tud fölülkerekedni.

Révész Dávid Széchenyi István Általános Iskola, Érd, Pest megye (Magyarország)

Fül

Szemek

Fej tető

Szárnyak

Taréj A D

Csőr

C D

Vágj és ragassz! Vágd ki a bagoly részeit, hajtogatsd meg a csíkkal jelzett helyeken, és a fehér részeket ragasztózd be. Ezután illeszd össze a testrészeket, követve a betűrendes utasításokat; vagyis a fej tetején lévő D és E betűre ragaszd rá a fülek betűvel jelzett részét. Figyeld meg jól a mellékelt fényképet a már elkészített bagolyról, és próbáld hasonlóra megcsinálni. A bagolynak, ha talpat ragasztasz, akár ékszeresdoboz is lehet, vagy bármi más.

Fej és arc A B

Vágd rojtosra ollóval, a vonalak mentén Felső test

Vágd rojtosra ollóval, a vonalak mentén Alsó test

Vágd rojtosra ollóval, a vonalak mentén

A királylány megmentése Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörû királylány. Ezt a királylányt elrabolta az ördög. Én utána mentem. Felültem egy rázós talicskára. Az ördög varázs-forrása elé tartotta poharát és miután megtelt, belenézett és meglátott engem. Pillanatok alatt sûrû gesztenyést növesztett elém. Kénytelen voltam gyalog menni tovább, mert a talicska nem fért be a gesztenyésbe. Aztán egy mezõre értem, ami tele volt boglyákkal. A mezõ közepén ott trónolt a Fekete Sárkány. Egyfejñ volt, de ennek ellenére veszélyesebb a többi sárkánynál. Kard nem volt nálam, honnan is lett volna? Hát, boglyák mögé bujdostam, az ördög egyet-kettõt fel is gyújtott. Perzselt malacként jutottam tovább. Egy mezõre értem, ahol nem volt semmi más, csak az ördög lábnyomai. Követtem õket. A lábnyomok egy kastélyromba vezettek, ahol áldott szerencsémre kaptam egy kardot. A kastélyt töklámpások világítot-

ták. Egyik mérges, a másik kárörömös pofát vágott. Itt-ott patkányok ugráltak. Néha pókok lengtek az orrom elé a pókhálójukon. Félelmetes hely volt. Aztán hirtelen megjelent az ördög. Úgy megijedtem, hogy hármat bukfenceztem hátra. Az ördög fekete volt. Vörös vasvillával a kezében, fekete szarvak voltak a fején, a lába végén paták voltak, feneke piros volt. Olyan erõsen ütöttük egymás fegyverét, hogy szikrát köpött mind a kard, mind a vasvilla. Három nap küzdöttünk. Mély sebek jelentek meg testemen. A vasvilla végigszántotta arcomat. Végül, a fejébe szúrtam kardomat, markolatig. Abban a pillanatban a vár kivilágosodott, a romok összeforrtak. Az egyik patkányból szakállas varázsló lett. Meggyógyította az arcomat. A vár közepébõl kijött a királylány. Megsimogatott és egybekeltünk. Ha ez neked nem elég, öleld meg a kemencét.

Lukács Róbert László, Dés, 1-es számú iskola

A hiú Ödön Történt egyszer – lehet hallottátok – egy langyos tavaszi délután összegyñlt a baromfi udvar tarka népe, hogy tanúi legyenek a Malac Ödön által szorgalmazott közhírrétételnek. Ennek az elõzménye pedig az volt, hogy viharverte kerítésünk egyik léce kettétörött, s rés támadt rajta. Malac Ödönt vonzotta a kertben sarjadzó zöld fñ, s megpróbált átbújni a kerítésen. Pulyka Póli, aki a közelben ólálkodott, s mindenkire szitkozódó szavakat szólt, Malac Ödönt eme próbálkozásáért, mivel a kertbe átjutni õ maga is szeretett volna, jól legorombította, elmondván õt mindennek: hájas húsgombócnak, pocakos póknak. Malac Ödön, mivel próbálkozásában hiún bízott, nem kis önteltséggel kijelentette, hogy az udvarban õ a legkarcsúbb, s bármikor kész bebizonyítani, ha lenne oly merész, aki vele megmérkõzne. Kitñzte az idõpontot is: december 15-én, szerdán délután fél 1-kor. Közben telt az idõ, hókucsma díszítette a háztetõket, fákat, és a meghirde-tett idõpontban jelen volt mindenki: még a vak is és a sánta. A farakás szolgált páholyként tyúknak, kakasnak. Pulyka Póli egy fenekére fordított lyukas fazék tete-

jére állt, s mindenkit biztatott, hogy álljon ki ezzel a beképzelt malaccal. Õ – mint mondotta – nem teheti, mert most festette nagykabátját és még megszaggatná. Persze a libák is lepisszegték: sziszisziszi – hiszi a piszi. A farakás alján a kacsák figyelték az acsarkodást. Már-már úgy látszott, nem lesz aki megmérkõzzék Malac Ödönnel, amikor Kutya Elemér sajnálkozó pillantást vetve az almafa alatt hagyott csontra, farkcsóválva a színre lépett. No még egy, no még egy! – kiabált Pulyka Póli, mire az istálló ablakából leszökkent Kandúr Karcsi, s ezzel ki is lett a három. Sorsot húztak. Kandúr Karcsi, mint az árnyék, Kutya Elemér, mint a szél bújt át a kerítésen. Malac Ödön is próbálkozott, de fejénél több nem fért át a résen. Õ ugyanis idõ közben úgy meghízott, hogy alig látott az orra hegyéig. Nevetett az udvar népe, hasukat fogva hemperegtek a hóban. Bivaly Béni az istálló ablakán át figyelve a versenyt, megsajnálta Malac Ödönt, s kikiáltott: Be búúta Bödön! Mert Bivaly Béni csupa B- betûkkel beszélt. Így lett aztán Ödönbõl – Bödön. Figyeljétek meg jól: ha december derekán bárkitõl is megkérdezitek, hogy hívják a malacát, azt fogja válaszolni: Bödön. Ha nem hiszitek, tegyetek próbát és kérdezzétek meg!

Farkas Antal

Karácsony-tájt Karácsony elõtt négy héttel, gyertyát gyújtunk békességgel. Ahogy a fény növekszik, a szeretet ünnepe közeledik . Mindenki várja már nagyon, hogy a kis Jézus minden egyes fa alá ajándékot varázsoljon. A konyhákban sül a finom kalács, kifli, mézes süti. Bejgli is van diós, mákos. Kolbász, hurka, töltött pulyka kerül az ünnepi asztalra. Kis ajándék, nagy ajándék, bontogatja kicsi és nagy. Ám azt ne felejtsük soha: a szeretet mindennél többet ér. Sükösd Virágh

Adventi gyertyák Piros gyertya öröm lángja várakozik a világra. Libben a láng, mint az álom, Gyermek születését várom. Fehér gyertya arany fénnyel Karácsony felé vezérel. Angyalszárnyak suhogással Békítenek a világgal. Lila gyertya lángja lobban Csendesülj el, figyelj jobban. Hallod, a fenyves mint susog? Eliszkolnak a krampuszok. Arany gyertya szívem fénye. Eljött a karácsony végre szeretettel, minden jóval. Ének zendül, csengõ szólal. Kinde Annamária

Kerti krónikák: fñszánkó és kokasfa A falusi hó köztudottan sokkal jobb, mint a városi. Nem járja össze annyi autó, a fehér nem szürke, és itt – a fiúk szerint – a szánkó is gyorsabban csúszik. Annál is jobban, ha a szánkó végében egy apa is ül, aki még nem vált pehelysúlyúvá a fogyókúrától, szóval sokkal szebben siklik a vas, amikor nehezebb, a huppanóknál pedig a levegõben úszik a kis csapat. Persze, ez a falusi hó is csak olyan alig takaró havacska, kikandikálnak zöld fûcsomók. A magasban egy magányos sirály röpül, talánnem is sirály õ, csak egy behavazott sas, itt lent pedig a hógolyók röpködnek. Mert kérem, az tudományosan bizonyított tény, hogy nem tud olyan kevés hó hullani, hogy egy tíz-tizenkét éves fiúgyermek abból ne tudna öklömnyi golyót gyúrni, majd azt eldobni. Az sem titok, hogy a legédesebb dolog a jó tesót megdobni a hólabdával, aki ettõl persze borzasztóan ideges lesz. Aztán õ is dob. Ilyen

dolog, tetszik tudni a testvéri szeretet. Nem az igazi, de megfelel a célnak a kistesó egyik osztálytársa is. Mondjuk Dávid. Tappancs viszont hógolyózás helyett inkább a kokast szereti. Õ egy kutyának álcázott, négy lábon járó henger, aki idõnként minden látható ok nélkül vad csaholással rohan a kerítés felé. Állítólag egy láthatatlan rókát ugat Amikor nem csahol, a pattogtatott kukoricát zabálja, amit Eszterke adagol neki. Na jó, a mai világban már a kutya sem mondja kokasnak a popcorn-t, ami a mikróban készül egy mérgesen felfújódó papírzacskóban. A kokas gyorsan fogy, Tappancs kivételével a gyerekek mézes teát isznak rá, a felnõttek pedig forralt bort… innának, csakhogy Tappancsnak nincs jogosítványa, hogy helyettük hazavezessen, ezért felnõttek is mézes teát kapnak. A templom melletti fûcsomós lejtõ egész jó lenne a szánkózáshoz, a végében kisebb árok van, elõtte a fiúk kamikázéznak. Ez azt jelenti, hogy az árok elõtt lefordulnak a szánkóról, s s kicsit meghempergõznek a zöld-fehér hó-

ban. Ami kissé elrontja a kedvünket, az az, hogy lassan szemerkélni kezd a szomorkás januári… esõ. Máris olvadozik a kicsi falusi hó, amely hiába szebb, épp oly hamar elillan, mint a csúnyácska, szürke városi. – Hány óra van? – szólal meg váratlanul Eszterke, hiszen egy ovisnak ugye, fontos ezt tudnia. – Tíz perc múlva négy – válaszolja apa, mire a kicsi lány mérgesen toporzékolni

kezd: – Én most kérdeztem, hány óra van, nem tíz perc múlva! Kacag mindenki, még egy olvadozó hóangyal is felnevet a fehér takaró alól kikandikáló fûcsomók között, kacag a szánkó alatt a siklás, s kacag a láthatatlan róka is. Csak Tappancs álldogál zavartan, majd elropogtat pár szem, kipattogzani nem akaró kukoricát. – Na ebbõl sem lesz kokasfa!

Szûcs László

Én, a boszorkány meg egy tündér Ez a mese velem történt nemrég, egy egyszerñ kislánnyal. Az én kis házam gesztenyésben volt. Ágyam szénaboglya, teknõm forrás, hñ pajtásaim nem mások mint egy pulikutya, meg a pajkos szellõ, aki minden reggel simogatva költ engem. Egy reggel láttam, hogy elkóborolt a kiskutyám, mert az erdõ felé vezettek lábnyomai. Elindultam, hogy megkeressem. Az erdõbõl sikító hang hallatszott: – Jaj, jaj segítség! Ne nyúlj hozzám te vakarcs! Hallottam kutyám ugatását, már tudtam, hogy neki szánták a „vakarcs” kifejezést. Odaértem, s lám, egy töklámpás sikítozott. Elkergettem a kutyámat, ki-

faggattam a töklámpást, hogy mióta tud beszélni Így válaszolt: – Tudd meg kislányom, engem elátkozott a gonosz boszorkány, én igazából a jó tündér volnék. Ha elviszel az Óperencián is túlra a kastélyromhoz, vissza tudok változni. Hazamentem, elvettem a talicskám, beletettem a tököt meg a kutyám, elindultunk az Óperencián is túlra. Mentünk, míg a célunkhoz el nem értünk. Ott a tök így szólt: – Én visszakapom a váram, a formám, meg a sok szolgám. Engem lóvá tettek! Boszorka lett tündér helyett! A vár felemelkedett, a kövek hollókká váltak. – Há, há, há! Megtört az átok! – szólt a boszi,majd eltñnt. Hal-

lottam valamikor, hogy a jótündér tudja csak legyõzni a boszit. A kutyám és én újra elindultunk, hogy felkutassuk a jótündért, Florit. Átkutattam az egész világot érte, de hiába. Találkoztam egy rókával, aki így szólt: – Te vagy, földi lény a megmentõm, megmentõnk. Flori elment, hisz tudta, ha itt marad elpusztítja a boszorka. De amikor elment rádbízta a trónját. – Az nem lehet! – kiáltottam. A róka eltñnt, csak egy papírost hagyott maga után. Elolvastam: „A boszi elpusztításához kellõ varázs-

lat: Szolgáid kövek, Várad rom, Te tök vagy, most mondom!” Elmentem a boszorkány vára elé, és elmondtam a varázsigét. Szolgái kõvé, vára rommá, õ maga tökké vált. Elõjött a róka, átváltozott Florivá. Mellette megjelent egy király is. – Látszik, hogy a mi gyermekünk vagy! – mondták kórusban. – Mi vagyunk a szüleid. Felemelkedtem, gyönyörñ ruhát találtam magamon. A kutyám pedig egy szoba kutya lett. Most is boldogan élünk egy kastélyban. Aki nem hiszi látogasson meg.

Vincellér Izabella, Szamosújvár

Az autó szeretne eljutni a városba, segíts neki megtalálni a jó utat!

Rajzold meg a két gyerek tükörképét és színezd is ki mindegyiket!

Szilágyi Aladár

Manó dolga Janó Manó fürge törpe, Akáclombos erdõk õre. Minden reggel korán ébred, Bemászkálja a környéket. Minden fára szerre felnéz: Gazdag lesz-e a méztermés? Hiszen szorgos méhek lakják Virágfürtös birodalmát. Füvek alján, hol pók hallgat, Csillog már a hûvös harmat? Bogárnépség itókája, Janó Manó vigyáz rája. Amíg gyûjtögetik gonddal, Beszélget a fõvakonddal. Elmeséli, hol, mit látott, Megszerkesztik az újságot. Szú nyomdászék kinyomtatják A legfrissebb Lombok Lapját. Szarka Ferke szertehordja, Erdõ népe elkapkodja.

Keresd meg a nyolc eltérést a két kép között!