Simplicissimus 2010

Simplicissimus Budapestje A „BUDAPEST” FOLYÓIRATBÓL

Simplicissimus Budapestje* B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Mottó 2 Ma Füst Milán vagyok, egy nagy, rozoga város, ahol máskor élek, ma az vagyok.

Minden ötödik sarkon lecsaphat valami korhadt. Hortenzia nénik a függönyök mögött.

Ma egy nagy rongy van a városra dobva, süket tőle az utca mint egy rádióstúdió, és mindig a sarkon túlról vélem hallani a dobot.

Holnap már embert kerülök, holnapután meghalok.

KEMÉNY ISTVÁN: FÜST (1997)

Egy recepciós pult hűlt helye Nem egyszerű dolog egy épületről véleményt alkotni. A ház külseje csak a ruha… Ám minthogy épületek nem szoktak strandra menni, a kelleténél fontosabb szerephez jut a külcsín. Az építészet a funkciók szolgálata, s ebben például a Művészetek Palotája nagyszerűen helytáll. Tágas, elegáns, ahol kell, remek az akusztikája, illetve változatosak és jól beláthatóak a jól világított terei. Mint esztétikai élmény, mi tagadás, korántsem érdemel ilyen jó osztályzatot.

Köszönhető ez elsősorban annak, hogy egy kormányváltás derékba kapta a tervezési folyamatot, s az eredeti, vonzó külsőből szinte semmi nem maradt. Hiába, könyvre, beruházásra egyként igaz: ki kell érlelni a dolgot, nem szabad a korrektúra fázisában lényegesen változtatni. Talán ezért van az, hogy a Művészetek Palotája belülről jóval érdekesebb épület, mint kívülről. (Azt se felejtsük el, hogy a Millenniumi Negyed legvacakabb, a hídfeljárónak szoruló telkéről van szó, ami szinte lehetetlenné tette a Dunával való érdemi kapcsolatot.)

Az enteriőr azonban számos finomságot tartogat, melyek közül a legfontosabb a Bartók Terem külső (!) faborítása. Egészen a közelmúltig itt volt található egész Európa legnagyobb és legkevésbé funkcionális recepciós pultja, jó példája a design tévútjának. Legutóbb, amikor Simplicissimus Kodály születésének 127. évfordulóján ott járt, a recepciós pult helyén egy kerekeken guruló büféasztalt talált. Más funkcionális változás is történt: a csöppnyi, békávé-jellegű kabin helyett tágas, többszemélyes iroda nyílt a ruhatár mellett – sorbanállás helyett könnyedén le lehet bonyolítani egy komp*Mottó:

20

lett jegybevásárlást… Vajon felaprították a pultot, vagy múzeumba került?

Két új recepciós pult A város pusztul és épül – ezért szeretjük annyira… Nincs ez másképp a recepciós pultok frontján se. Az egyik új darab már három éve állja a sarat a Corvinus egyetem új épületében, a Közraktár utca 6. alatt. Üvegbetonból készült, átsejlik rajta a fény, talán a felsőoktatás lassan növekvő transzparenciájára utal? A másik recepciós pult viszont még nincs egy éves – ez a Dózsa György út és Szabolcs utca sarkán álló Spirál irodaház aulájába került. Nagyon piros, és mélységes ellentétben áll az épület funkcionális derűjével. Maga a Spirál név is érdekes. A telken valaha állott garázsmonstrum neve volt ez, mégpedig azért, mert olyan nagy volt ez a szocialista szerviz, hogy az autóknak egy spirális rámpán kellett felhajtaniuk az emeletre. Valaha az ember jobban tette ha végig a kocsija mellett állt, nehogy kilopjanak belőle valamit – emlékeznek?

Egy elképzelt könyv Divatba jöttek manapság az egy éves projektek: elég csak a Julie & Julia című filmre gondolni, ahol a mai bloggernő fogadalmat tesz, hogy egy év alatt megfőzi a legendás szakácskönyv ötszázvalahány receptjét.

Simplicissimus a minap kedvenc amerikai hetilapjában olvasott egy családról, amelyik egy teljes éven át nélkülözte az elektromosságot, illetve egy másik személyről, aki egy éven élt úgy, hogy semmilyen ökolábnyomot nem hagyott hátra, legalábbis törekedett erre… Simplicissimusnak erről az jutott eszébe, hogy milyen lenne Budapesten úgy eltölteni egy évet, hogy kéthetente más kerületben lakik, de nem ám szállodában, hanem magánlakásban. Ott járkálna, ott vásárolna, ott beszélgetne öreg hölgyekkel. Persze ez családdal lenne az igazi, helyi iskolába járó gyerekkel, a környékbeli fitnesszklubban izzadó feleséggel. De nézzük csak az egyszerűsített változatot: egyedül, egy-egy hét vendégeskedés valamely lokálpatriótánál (óhatatlanul is beleírva a könyvbe a vendéglátók portréját) közben egy hét otthon… Ennél sokkal könnyebb

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

egyéves túrára menni a dzsungelbe. Jobban el is lehetne adni. Valami másból kellene jó sok pénzt keresni.

Esti séta december 8-án Ezen az estén Simplicissimus különös vonulásra lett figyelmes az Andrássy úton.

Az átlagosat messze meghaladó mennyiségben haladtak el mellette puccparádéba vágott celebféleségek, általában csoportosan. Végtelenül hosszú combok, hallatlanul széles vállak, zselé minden mennyiségben. És mindenki arcán egy különleges várakozás, poénos rövid megjegyzések, felharsanó nyerítések. A társadalmi verseny rövidtávfutói szemlátomást mind igyekeztek valahová, mégpedig ugyanoda… A rejtély titkára nem kellett sokáig várni. Messziről virított a kivilágított új bolt, előtte vörös bársonykötéllel kordában tartott sorállás, meghívó-csekkelés. Budapesten megnyílt a D&G, a Dolce & Gabbana szakbolt az Andrássy és Nagymező sarkán.

De hagyjuk magunk mögött ezt a talmi – bár fontos – eseményt, és keljünk át a Nagymező utcán, mert ott leltük meg a nagyobb, igazibb szenzációt. A másik sarkon is bolt nyílt, méghozzá antikvárium! Ilyen távol a Múzeum körúttól… A boltot Kiss Ferenc műgyűjtő és antikvárius nyitotta, Alexandria antikvárium néven. Ismeretes, hogy ő zeneakadémiai tanulmányokat is végzett, talán erre utal a zongora, amely ott található a boltban. Aznap este a tulajdonos ott muzsikált az ablakban, és azóta is több este… Az amsterdami vörös lámpás negyed gyakorlatának alkotó majmolása!

Az új antikvárium aznap este kongott az ürességtől. Az Octogonig aztán folytatódott a celeb- juppi- és dinkivonulás. (Hogy mi az a dinki? Néhány éves New York-i

Jósvai Péter felvétele a flickr.com portálról, a szerző szíves engedélyével

szleng: Double Income No Kids, dupla jövedelem, gyerek nélkül). Most szemből lehetetett őket vizslatni. Jelentem, szemből egyáltalán nem egyformák! Zavarba ejtően sokszínűek. Némelyikük mintha Térey János Asztalizene című darabjából lépett volna ki. Hát van akinek minden kijut? Ész, pénz, szépség, értelmes munka, boldogság? Ha igen, akkor beugranak Kiss Ferenchez. Ha nem, akkor csak egy estére tettetik.

Valami fontos E hasábokon az olvasóknak már több alkalommal volt szerencséjük olvasni a szerző vesszőparipájáról: a sebek behegedéséről, sőt, behegesztéséről. Itt nincs szó se többről, se kevesebbről, mint városunk szépséges saját hagyományainak továbbviteléről, ami külsőségeiben az épített környezet rekonstrukciójában fogható meg. Ezért is nagy szó a régi-új Szabadság híd, a Párisi Nagyáruház elkészülte. És most: a Margithíd ígéretes renoválása. Ez a híd sohase szerepelt a népszerűségi listákon, szinte a Petőfi (Horthy Miklós-) unalmával tűnt egy szinten lévőnek. Nem a borzalmas, egyre növekvő költségeket akarjuk dicsérni, dehogy! Hanem a díszek, a szobrok, lámpák visszaállítását. És legfőképpen, ami máris látszik: a mára már funkciót nem viselő keresztmerevítők visszaállítását. Tessenek megnézni: felül már szinte e fél útpálya hiányzik, de alul már bekerült egy csomó keresztmerevítő. Ezek egyedül a szigeti bejáró alatt maradtak meg.

Tudom, hogy későn szólok, de egy valamit hiányolok a tervekből: egy új szobrot.

Emléket lehetett volna állítani egy hamar kiveszett foglalkozás képviselőinek: a nyargoncoknak. Mint ismeretes, ők ülték meg

azt a bizonyos harmadik lovat, amellyel az omnibuszt kellett segíteni a Margit-hídi emelkedőn, félútig. Akkor a nyargonc visszafordult és várta a következő járművet. A villamos megjelenése szüntette meg a szép nevű magyar foglalkozást. Egyben itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy követeljük a Szabadság hídi ezüst szegecs vis�szaállítását!

12 új épület, vagy újjáépítés, ami 2000 óta történt ebben a városban — ahovbá mindenképpen érdemes elvinni kedves, nem-budapesti rokonunkat − V asalóház (MKB irodaház), III. Lőportár u. 24. 5/A és 5/B jelű épület (2001) − Westend Tetőkert, VI. Váci u. 1-3. (2002) − Corinthia Grand Hotel Royal átépítés, VII. Erzsébet krt. 43-49. (2003) − Holokauszt Dokumentációs Központ, IX. Páva u. 39. (2004) − T ranzit Art Café, XI. Kosztolányi Dezső térnél, a Bukarest u. és Ulászló u. sarok (2005) − Máriássy Ház – Borjúvágóhíd, IX. Máriássy út 5-7. (2005) − Callas Kávéház, VI. Andrássy u. 20. (2006) − Első Magyar Rétesház (2007) − Kopaszi gát építkezés, XI. (2007) − VAM Design a Jálics Házban, VI. Király utca 26. (2007) − Jachtkikötő, Marina Part, FOKA öböl (Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat), a Túróc és a Cserhalom utca között (2007) − G ozsdu udvar, VII. Király u. 13. és Dob u. 16. között (2008) Magányos díjalapítás Simplicissimustól idegen az erőszak, különösen disznótor-ügyekben. Több menetben próbálta rávenni a Nagy Budapest

Törzsasztalt, hogy alapítsanak díjat Budapesttel kapcsolatos egyéni teljesítmények méltányolására, nem hivatásosok számára.

Egyszer-kétszer csócsáltuk ugyan a szabályokat, meg volt fanyalgás is, hogy mire való az egész, meg hogy majd miként tudunk hírt csapni a tömegmédiában… De aztán Simplicissimus éjjel-nappal nyitva tartó postafiókjába nem érkezett javaslat, sem személyi, sem szabály jellegű. Úgy látszik, nincs olyan, hogy igazi civil díj, csak a magunk örömére. Hát jó. Akkor legyen csak Simplicissimus Hőse 2009 a díj neve. És akkor persze a döntésben egyedül a díj nevében szereplő személy az illetékes. Foglaljuk össze megint, kiféle kaphatja.

1. Olyan személy, aki Budapestért munkálkodik, már huzamos ideje, bár fizetését sem közvetlenül, sem közvetve nem ezért kapja.

2. Olyan személy, aki nem csak nemeket mond, hanem igeneket is, olyan, aki létrehozott valamit. (Bár a nagy tagadókat is szeretjük a maguk helyén.)

3. Olyan személy, aki a városért való ügyködés mellett megtalálta a maga számítását, azaz igazi polgár, akinek a teremtés nem egyenlő a szegénységgel és az önkizsákmányolással, sőt.

Jelölni minden Budapest-előfizető jelölhet.

A díjat mindig a Budapest januári számában jelentjük be, mindig az előző évre.

Hogy mit kap a díjazott a dicsőségen kívül?

Egy vacsorát, egy olyan helyen, amely a foglalás időpontjában még nem volt nyitva egy évnél régebben. A vacsoránál megesett beszélgetésből megpróbálunk cikkecskét faragni, és egy fényképpel együtt megjelentetjük a februári számban. És akkor az első díjazott: egy üzletember, aki másfél évtized alatt szinte teljesen átalakította a belvárosi Kamermayer Károly teret, sajtboltot, kávéházat, szalámiboltot, szállodát nyitott. Neve T. Nagy Tamás. Eközben példát mutatott nem csak az igényes vendéglátásból, hanem az eredeti reklámmódszerekből, egy kiváló grafikus állandó alkalmazása révén. Külön érdemnek számít, hogy eközben (alighanem) meg is vagyonosodott – példát mutatva egyúttal arra is, hogy a jó ügyek képviselete és a pénzkereset nem feltétlenül „nulla összegű játszma”, sőt. A Gerlóczy szállodácskácska (hivatalos nevén Rooms de Lux, az „e” a végéről jaj de hiányzik!) kialakítása volt a pont az „i” betűn – az eredeti épület tisztelete, a régi és az új dolgok feltétlenül sikeres kombinációja.

Várjuk, mi jöhet még, a téren vagy a környéken. Gratulálunk!

21

Simplicissimus Budapestje* B e v e z e t é s a k o r s z e r û s z n o b - é s h e d o n i z m u s b a , va l a m i n t a z a l k a l m a z o t t e m b e r l e s é s t u d o m á n y á b a

Mottó 2 Az új vendég kezébe vette az asztalkendőt, leporozta maga előtt, sőt jobbra és balra is az asztalterítőt. Aztán figyelmesen kibontotta a szalvétát, mintha valamely varázslatot művelne; az asztalkendőt aztán a nyakába kötötte, jól elrendezvén azt elöl a mellén, hogy ráncot ne vessen, valamint hátul a gallérjánál, hogy az asztalkendő két csücske hasonlatos lett valamely pár malackörömhöz.

Ez után a művelet után új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik résztvenni a közelgő ceremóniában. Látszott, hogy nem először végzi ezt a fontos műveletet, minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.

Most balkezével közelebb vonta a vizespoharat, amíg jobbjával az evőkést emelte fel és a kés fokával néhányszor koccantott a pohár oldalán...

KRÚDY GYULA: ISTEN VELETEK, TI BOLDOG VENDELINEK!

Kis emléktáblatan Sokat beszélnek manapság arról, hogy a reklámok egyre hatástalanabbak, mert „nagy a zaj”, sok van belőlük, nem hiszünk nekik, csak zavarnak minket. Szerencsére nem maradnak velünk örökre, igaz, jönnek helyettük újak. Ám a köztéri szobrok és emléktáblák kis túlzással örökre szólnak. Igaz, a nagy történelmi felfordulások néhányszor átrendezték a fővárosi állományt, de mai demokráciánk minden probléma ellenére tartósnak ígérkezik. A szobrokról ezúttal ne is beszéljünk, de az emléktáblák burjánzása szembeszökő. Különösen a képzőművészeti alkotást nem tartalmazóké, mert azok nem fővárosi, hanem kerületi hatáskörbe tartoznak.

A jó emléktábla tárgyszerű, kevés szóval, esetleg némi poézissal éri el megállító és megindító hatását. Tárgya valóban a közre tartozik. A Katona József utca 21. szám alatti házra tavaly decemberben elhelyezett tábla éppen ilyen. „E házból hurcolták el és végezték ki sortársaival együtt 1944. december 30-án Richter Gedeon gyógyszerészt, a magyar gyógyszeripar megteremtőjét, a Richter Gedeon Nyrt. megalapítóját.” A *Mottó:

20

bronz portré közel hozza a mai emlékezőhöz a meggyilkolt gyógyszerészt, feltalálót, üzletembert.

A Kis-Svábhegyre vezető elegáns Csaba utca egyik házán lettem figyelmes a következő táblára: „E házban élt Egri Csaba (1945−1977) író és műfordító.” Utána egy suta versidézet, aláíratlanul, nyilván az írótól. Évek múlva, egy antikváriumban megtaláltam egyetlen megjelent novelláskötetét — szomorú, túlsúlyos, nagyot akaró fiatalember néz le a fülszövegről. Jól tudjuk, korántsem lehetetlen dolog harminckét éves korban írónak úgy meghalni, hogy lába nyomát is őrizni illik. De vajon e táblának mi a titka? Hogy sikerülhetett örök életűvé tenni azt a hírnevet, amely alkalmasint nem is létezett?

Az egyik leginkább eszköztelen, mégis megindító tábla a Pénzügyminisztérium Dorot�tya utcai oldalánál olvasható: „Itt állt valaha az a ház, ahol 1838. augusztus 25-én először lépett fel Joachim József, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze és pedagógusa”.

Se a ház, se Joachim hegedűjátéka nincsen már sehol — csak az emlék. Joachim hegedűjátéka ma már „lesüllyedt kultúrjószág”, mint a kapca, a logarléc vagy a golflabdás írógép. Örököljük a róla szóló tudást, mely egyre halványabban pislákol, a róla szóló tudás átörökítése egyre inkább a specialisták – meg az emléktáblák – dolga. Az a tény azért talán kifért volna még, hogy Joachim az idő tájt mindössze hét éves volt…

A forma is hagy olykor maga után kívánnivalót. A minap az Aradi utcán gyalogolva egy „gazdaságtalan” változatra lettem figyelmes. Több bajban is szenved.

Nincs megnevezve, ki állította (ez mindig gyanús!), jóval nagyobb, mint kelle-

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

ne, hiszen legalább egyharmada üres. De a legnagyobb baj itt az, hogy felmerül, vajon tényleg közfeladat-e Pártos Ödön emlékének őrzése.

Kis nyomozással egy hallatlanul érdekes életútra bukkanhat az ember. A nagyhírű, világszerte koncertező fiatal művész a két háború között többször is külföldön (például Bakuban) tanított, majd Bronislav Huberman hívására Palesztinában telepedett le, a Tel Aviv-i zeneakadémia egyik alapítója, majd igazgatója lett. Zeneszerzőként is jegyzik. Vajon mindez miért hiányzik? E nélkül kontraproduktív a művész centenáriumán, 2007-ben leleplezett emlékjel. És ezen aligha lehet olyan „egyszerűen” segíteni, mint a nagyszerű és sokoldalú filozófus, Bence György ormótlan márványán ejtett méltatlan hibán (a Phoenix-ház Katona József utcai falán): egy év után sikerült végre egy ékezetet vésni a „filozófus” szóra…

Van hogy valamely kezdeményezők úgy kerülik meg a hatósági vesszőfutást, hogy a mementót eleve az épületen belül helyezik el. Mint Eörsi István és „bűntársai”, akik a Liszt Ferenc téri Vian kávéházban, az egykori Patyolatban, sajnálatos módon a nehezen megközelíthető konyhai kiadópult fölé helyezték el minden idők egyik legnagyszerűbb budapesti emléktábláját arról, hogy „Allen Ginsberg 1993. március 19-én ide hozta a gatyáját mosatni.” Alatta pedig Ginsberg ezen aktus ihlette versikéje, fakszimilében. Ahogy Hrabal mondta

volna, (ha megérte volna az esetet:) „Utcára a Ginsberg-emléktáblával! Ez most a becsületes emberek jelszava!”

Asszociációs gyakorlat egy nagyon hideg téli napon, avagy nem elég jó fejnek lenni, szolidaritás nélkül?

Simplicissimus nagy barátja a tréfás elnevezéseknek. A minap is nagyon megörült, amikor a Károly körúton először megpillantotta a Főbe-járat Music Pub elnevezést.

Nem lehet ma könnyű nevet adni egy-egy új klubnak! Lehurrogta magát az önkéntelen megjegyzéséért, hogy még jobb lenne a Phoebe Járat formáció – mert elismerte, úgy nagyon kevesen értenék meg, miről van szó. És abban a szempillantásban – talán a hideg miatt – egy remekbe szabott felirat jelent meg lelki szemei előtt, Budapesten kétségkívül a legszebb e nemben. Az egykori Népszállón található, a XIII. Dózsa György út 152. alatt. (Az, hogy szép, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól is olvasható.)

Budapest nagymérvű fejlődése közvetlenül 1900 előtt és után megnövekedett adóbevételekkel is járt, amely lehetővé tette, hogy aktívabb nyomorenyhítő politikát folytassanak. Sokan belátták, hogy angol mintára szükség van olyan épületekre, mint amilyen ez a nagy sárga ház, eredeti nevén Népszálló.

1912. február 17-én nyitotta meg dr. Bárczy István polgármester. Olyan dolgozó férfiak szállásául szolgált, akik többre vágytak mint egy városi ágybérlet, de egy teljes szobáéra nem futotta nekik. Ebben az épületben összesen 417 szobácska volt, amelyek fala nem ért a mennyezetig. A bérlőknek minden áldott nap jegyet kellett váltaniuk, és este 7 és reggel 8 óra között használhatták a helyiségeket. A városi tanácsban nagy vita alakult ki, hogy valóban szükség volte a terv szerint megvalósítandó mindenféle „luxusra”, például, hogy vécék vannak minden (!) szinten (nem csak a földszinten, ahogy Angliában). Felrótták, hogy legalább 500 ágy kellett volna ide, hogy hosszú távon önfenntartó legyen az intézmény. „Világraszóló reklámpalota”… „A külföldieknek szóló mutatványos bódé” — kritizálták az ellenfelek. Igaz, minthogy folyamatosan veszteséges volt, még telt ház esetén is, a többi négy tervezett szálló sohasem épült meg.

Két pincér, két női személy Régen volt, tán igaz se volt, a kisvállalkozási forradalom után, de a rendszerváltás előtt volt egy kétszintes salátabár a Pannónia utca 1. szám alatt. A földszinten lehetett a salátát megkapni, leülni az emeleten. Itt működött évekig Budapest „legszexisebb, mégse kurvás pincérnője” – ez utóbbi kitétel annak ellenére volt igaz, hogy a jeles személy a lehetőségek végső határát súrolóan rövid bőrszoknyája nagyon nagy mértékben láttatni engedte szépséges és igen hosszú

combjait. Ugyanakkor igazi, hamisítatlan kedvesség sugárzott belőle, mosolyogva az ember szemébe nézett, mint egy legjobb barát nagymamája, uzsonnakor. Hogy a saláta és az árfekvés milyen volt? Ki emlékszik arra… Mindez az új gasztronómiai kultúra hajnalán zajlott, nem volt nagy választék, úgyhogy az embert mindig oda vitte a lába, nem is kérdés.

Simplicissmus legnagyobb felnőttkori pincérélménye, kétség sem fér hozzá, az Andrássy úti Klassz vendéglő első hónapjaihoz fűződik. Ahogy minden Nyájas Olvasó bizonyára jól emlékszik erre, a vendéglő olyan fokozatosan készült el, hogy jó ideig még a neve is csak filctollal volt kiírva az ablaküvegre. Ebben az időben, a legelső személyzethez tartozott az illető harminc körüli szőke, rövid hajviseletű személy.

Simplicissimus imádja, ha kiszolgálják, de tanácsot ritkán kér a pincértől. Mígnem egyszer bor ügyében mégis erre szorult. A hölgy kevés szóval, de pontosan orientálta a vendégét. Portugieser lett az eredmény…

De ahogyan az kialakult! Két felnőtt, egyenrangú, ételért-italért lelkesedő polgár diskurzusa, az anyagi és más piszkos érdekeket mind kizárva.

Több se kellett Simplicissimusnak, kezdett gyakrabban oda járni, és attól fogva mindenben tanácsot kért. És sohasem csalódott partnerében, aki étel- és itallap- valamint életismeretből minden alkalommal csillagos ötösre vizsgázott. Krúdy pincérhőse, Vendelin jöhet csak szóba párhuzamként, ám annak szerencsétlen magánélete nélkül. Lerítt róla a biztonság, a magánéleti egyensúly. Ám sajnos, munkarendjét nem lehetett kiismerni. Mekkora különbség volt, ha nem ő szolgált fel! Aztán egy nap nyilvánvalóvá vált, hogy már nem dolgozik ott.

Minthogy a neve sem volt ismeretes, nem lehetett utána érdeklődni… Meg kínos is lett volna, hiszen nem mint női személy, hanem mint szakszemély volt érdekes! Vajon hol dolgozhat most? Csakis amiatt, hogy az olvasók felismerjék, megpróbálok most egy politikailag nem igazán korrekt leírást adni róla. A legfontosabb ismertetőjegye az volt, hogy másodlagos nemi jegyei fordított arányban állottak a férfilapok közhelyes vonzalmaival… Azaz melle viszonylag kicsinek volt mondható, feneke ellenben viszonylag nagynak… Vajon mi történhetett? Ellenállhatatlan ajánlatot kapott egy bécsi luxusétteremből? Vagy a tulajdonos felesége volt, és kiderült az ikerterhesség?

Ha valaki tud róla valamit, akkor tudassa a szerkesztőséggel. Szeretnék megint egyszer a tanácsai szerint ebédelni.

21

Simplicissimus Budapestje

*

Mottó 2 Az istenek is megokosodtak. Akit azelőtt gyűlöltek, tanítóvá tették, most sokkal finomabb rafineriával beleültetik az intendánsi székbe. (…)

Mindig azt hallottam, hogy valami nagydíj van arra kitűzve, ha valaki egy olyan kiszítt szivart produkál, amelyiknek a hamuja le nem esett. Ilyen szivar volt Podmaniczky. Tíz évig nem esett le a hamuja. Éppen nem lehet csodálkozni, hogy most a tizenegyedikben végre leesőben van. ...

Egy hérosz, aki a golyó által ejtett sebeket föl sem vette, hanem egy méhcsípéstől halni készül.

Ha mégis elmegy, sajnálni fogják színészei és kivált színésznői, kik már nem részesülnek többé az ő „cukros kritikáiban”. Ez ugyanis saját külön találmánya volt.

Előadás után bekopogtatott az öltözőkbe, bekukkant a kulisszák közé s amelyik énekesnő nagyon jól énekelt, három cukkedlit kapott tőle, amelyik gyengébben, kettőt, amelyik rosszul, egyet. Jelszava volt, hogy: „de kapni mindeniknek kell”.

MIKSZÁTH KÁLMÁN: PODMANICZKY ELMENŐBEN

lyóirat januári számával, amelyben az áll, hogy Ön elnyerte a „Simplicissimus Hőse 2009” díjat, ami egy oklevéllel és egy vacsorameghívással jár.

Próbáltam Önt kétszer is telefonon elérni, hogy érdeklődjek arról, eljutott-e Önhöz a boríték, illetve, hogy elfogadja-e tőlem a játékos díjat, de kollégái kedvesen ám határozottan leráztak azzal, hogy írjak emilt. Önt nem lehet csak úgy felhívni.

Hát akkor írok.

Valójában a vacsora közben egy beszélgetést is szeretnék rögzíteni, amit a Budapest lapban is közölnénk.

De az persze nem kötelező – ahogy semmi sem az. Érdekel a személye, mint tevékenységének régi megfigyelőjét. Üdvözlettel Simplicissimus (A Gerlóczy kávéház gyakori vendége) Küldő: T. Nagy Tamás Címzett: Simplicius Simplicissimus <simplicissimus.pestiensis@gmail.com> Dátum: jan. 29-e 2010 - 16:31 Türelmet kérek, jelentkezem. Ma reggel 4-kor kezdtem, éjfélkor végzem. Ez nem panasz, ez tény.

Holnap minden elmaradt ügyemben eljárok.

Előre is köszönöm a megértést !

Tisztelettel T. Nagy Tamás +36 20 …-....

Simplicissimus tavalyi hőse, aki először nem értette Simplicissimus kihirdette ugyan e lap januári számában, hogy ki lett az ő Hőse 2009-ben, de nem bízott abban, hogy a hír elég gyorsan terjed, ezért felkereste a belvárosi sajtboltot, ahol a kitüntetett személy – vélte – dolgozik, s egy kézzel írott levélben tudatta vele, hogy gratulál neki a díjhoz, és várja jelentkezését a nyeremény, egy vacsora ügyében. Nevezett személy, bizonyos T. Nagy Tamás nem volt a boltban, a küldeményt rendben átvették. Ám teltek múltak a napok (ahogyan a diafilmekben szokták mondani, igaz, ott évek tekintetében), de a kitüntetett csak nem jelentkezett. Pontosan egy hét múlva Simplicissimus telefonon kereste a célszemélyt, de nem járt eredménnyel.

Az udvarias munkatársak emil-írásra biztatták. Következzék itt az épületes levélváltás.

From: Simplicius Simplicissimus [mailto:simplicissimus.pestiensis@gmail. com] Sent: Friday, January 29, 2010 4:54 PM To: T. Nagy Tamás Subject: Elszégyellés, persze hogy várás Kedves Tamás, teljesen elszégyelltem magamat, persze hogy várok türelemmel! Üdvözlettel S. +36 20 …-....

Első levélváltás Küldő: Simplicius Simplicissimus <simplicissimus.pestiensis@gmail.com> Címzett: T. Nagy Tamás Dátum: jan. 29-e 2010 - 16:19 Tisztelt T. Nagy Tamás, egy héttel ezelőtt hagytam Önnek a sajtboltban egy nagy alakú borítékot, benne a Budapest fo-

A második levélváltás. A lényeg Kedves András, nem akadt el bennem a hang és a szó, érzelmeimen és indulataimon próbálok úrrá lenni. Kicsit még zilálok. A veszteségeket jelentsem be, vagy örüljek, hogy hazatértem. Ma is sokan elpusztultak, de az enyéim ezt a napot is túlélték.

Otthon majd ellátják őket.

*Mottó:

20

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Reggel 4-kor a lelkiismeret vekkere ébresztett, hangosabb mint a másik, aminek lemerült az eleme.

A feladat ugyanaz, mint tizenéve minden áldott nap. A 2+2 az négy. Már megint nem adták ös�sze. Kalkulálok. Ez eltartott 7-ig.

A Gerlóczy utca elején barikádot építettek, a sajátjaimnak nem tudok élelmet bevinni, csak ha fizetek a behajtási engedélyért. Engem sem engednek be, pedig az akadályon belül van a hadállásom, a saját tulajdonom. Az őr nem érti, hogy baj lesz, ha csak az állandó lakcímmel rendelkezőket engedik be. Akik bejutottak, mindegyik hátán van egy zsák krumpli. A hátam mögött valaki azt mondja, ők a szavazók. Az őr láthatóan ostoba, őrzi az oszlopot. Ki a parancsnoka? Nincsen reggel kurvaanyázás nélkül.

10 órára a dolgok jobbra fordultak, találkoztam egy emberrel, aki megértette, hogy a sajt az nem más, mint tej, só, oltóanyag és egy kis poézis.

Ma egy új harcostárs érkezett a céghez. Szociológiát végzett. Jó gyerek. Jóval fiatalabb nálam, még hisz a békében. Szerencsétlen.

A jogászom délután kettőre érkezett meg. Egy órába telt, hogy kiderítsük, az idézés a kilakoltatásra a négy bérleti szerződés közül melyikre vonatkozik.

Majd a bíró eldönti. Tudja hogy 50 harcostársam sorsáról kell dönteni? Elhitetik vele, hogy deviáns vagyok? Nehéz lesz a tüneteket letagadnom. Talán kivégeznek, mert lesz annyi agyuk, hogy összerakják a koncepciót, talán jobban mint korábban tették. Azt még nem tudják, hogy a Kammermayer nyakába akasszák a kötelet vagy a Kávéház előtti fára. Kellene találnom egy botanikust, hogy megtudjam, milyen tőről fakad a fa. Amikor virágzik, mindig megkérdezik tőlem, és nem tudom a választ. Levélhullás után még soha nem kérdezték meg tőlem, akkor senkit sem érdekel.

A Városháza falát ma megint lehugyozták, a múltkor állva szartak oda. Tavaszig nem kell fertőtleníteni, a fagy megoldja a problémát, a szart betakarja a hó. A tavaszt a Gerlóczyban mindenki érezni fogja!

Délután a Kávéházban találkoztam egy Borbála nevű lánnyal, a Helyi Témánál „szórólapozik”, eddig csak szavazókkal találkozott, adófizetőkkel még soha. Édes a családi neve, tettre kész, őt is harcba küldöm.

Fél szemmel az emiljeimre nézek, hírt kapok, hogy én lettem Budapest hőse. Vicces, már bocsánat, hogy ezt mondom. A hírt a Simplicissimus közölte velem. Ki a bánat ez, nő vagy férfi? Újra tetten értek, és kiderült, hogy bunkó vagyok. Pesten ezt úgy mondják: köcsög. A legjobb köcsögös babot a sokácok főzik, ott ahol születtem, Mohácson.

fotó: Sebestyén László

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Ezzel a Simplicissimus történettel kezdenem kell valamit. Ma már nincs rá időm. A szórólapos Borbála után még találkozóm van két katonatársammal.

Mondom nekik, menjünk a Csendesbe, ott mindig megszabadulok a vendéglátás szabályaitól. Leültünk egy asztalhoz, és a jövőt terveztük. Mellénk ült négy fiatal lány. Ez is lehet egy jövőkép, gondoltam én.

Szó szót követett, kiderült, hogy az egyik a boros beszállítom lánya Mohácsról. Ezt nem hiszem el, mondta ő (utoljára gumibugyiban láttam), majd számon kért, hogy miért nem fizetek többet az apja boráért. Eltorzult az arca, meglelte azt a rohadt kapitalistát, aki az ő erejét is hosszú időn át kizsákmányolta. Igaz a puttonya, amit a hátára raktak, biztosan nagyobb mint ő. Pimasz volt, de megbocsátottam neki. Egyszer majd talán megérti. Csendesen elbúcsúztam. A tervekből nem lett semmi, még csak be sem rúgtam. Éjjel fél egykor már ágyban voltam.

Reggel elhordtam a havat és magamhoz vettem a tudást, hogy megtudjam, ki fogja ismét megpatkolni a mellemet. Az már olyan mint egy szita. Most is lesz laudáció? Befelé az úton egy régi szerb dal jutott az eszembe. – Ž ivot mi nanese boli, draga mi drugoga voli, ne mogu da ž ivim bez nje, moj ž ivote: naucˇ i me! Bassza meg, mi az: Simplicissimus? Most már tudom. Az a víziója, hogy a hősök az utcán hevernek, és még temetetlenek, talált egy túlélőt köztük. Kenyérrel és vízzel kínálja, azt mondja semmibe se fog kerülni. És a többiekkel mi lesz ?

Ne szégyellje magát, én már kopogtatni is elfelejtettem. Berúgom az ajtót és tüzelek. Pusztuljon a férgese.

Köszönöm, hogy „meghallgatott”!

T. Nagy Tamás Tovább is volt, mondjam még?

From: Simplicissimus (simplicissimus.pestiensis@gmail.com) Sent: Saturday, January 30, 2010 4:34 PM To: ‚T. Nagy Tamás’ Subject: Simplicissimustól

Kedves Tamás, háromszor is elolvastam a levelét. Próbáltam minden elemében megfejteni, minthogy részben képes beszédnek éreztem.

Mit mondjak, ha elfogadja, igazán jó helyre megy a legelső Simplicissimus Hőse díj. (…)

Mint az újságban is olvasta, egy vacsorameghívásról is van szó, egy olyan étteremben, amely 12 hónapnál kevesebb ideje van nyitva - vagyis új.

De ezt a díjazott választhatja ki.

A meghívás két személyes. Én is hoznék legalább egy személyt, nem életem párját, gyerekeim anyját, hanem Saly Noémit, a Nagy Budapest Törzsasztal másik alapítóját, a „főkaszírnőt”, helytörténészt, nagyszerű könyvek szerzőjét.

Esetleg Buza Pétert, a Budapest tudós főszerkesztőjét, igen fanyar embert.

Könyveinek száma legalább húsz.

A Nagy Budapest Törzsasztal minden hónap első keddjén gyűlik össze fél hétkor, már jó ideje a Spinoza Házban. Legközelebb 2-án, a jövő kedden.

Szívesen látjuk.

Felhívhatom egy időpont-egyeztetésre?

Az őszinte levelet nagyon köszönöm.

Minden keserűség ellenére olyan személy érződik belőle, aki mindig győz.

S. Ki jöjjön még a vacsorára?

A díjazott az egy évnél nem régebben működő helyszín kiválasztását a meghívóra hagyta, és négy személyt ajánlott. A választás Bedécs Kristóf ötvösművészre esett, aki se nem három nevű nagy magyar író, akivel a díjalapító régi barátságot ápol, se nem egyre lejjebb csúszó média-fenegyerek, akit S. ki nem állhat, se nem belvárosi polgármester, akivel a díjazott áll éles ellentétben – és aki egyáltalán nem biztos hogy „ráért volna”. Viszont a kiválasztott vacsora-csendestárs nagy tabáni patrióta, akit a főkaszírnő nem ismert, ami csodával határos dolog, sőt, egyenesen csoda.

A nevezetes vacsora A választás végül is a Ráspi étteremre esett, február 8-án alkalmasint a város legfiatalabb, mindössze nyolc napos minőségi vendéglátóhelye. Az éppen ilyen becenevű vendéglős másfél évtizednyi fertőrákosi diadalmenet után pesti lerakatot nyitott. (Valóban jobban hangzik, mint „Horváth”.)

Maga az éttermi élmény csalódást keltett, a suta, hibás, nagyot akaró étlaptól kezdve, a tájékozatlan (bár bájos) pincérnőn át, a halkés nélkül feltálalt pisztrángig és tovább is. Ám a meghatott díjazott önéletrajzi monológja mindenért kárpótolta a három tanút.

Kezdődött a mohácsi gyerekkorral, a kollégiummal, a szerbhorvát stúdiumokkal, a bábozás és a tánc iránti vonzalommal, a 18 éves kortól számított hányatott vendéglátós karrierrel, amely nem alulról, hanem annál is lejjebb kezdődött, amelynek voltak kecskeméti, balatonfüredi és győri leágazásai, majd a rendszerváltás hajnalán fejesugrás a cipőkereskedelembe, a kertmozi- és pékségüzemeltetésbe, a sör-nagykereskedelembe.

A sajt végül tudatos választás volt – a gyermek iskolába kezdett járni, nem lehetett a vándoréletet folytatni. Mint minden, ez is tanulással kezdődött. Ma is gyakran indul egyedül autós felfedező- és sajtbeszerző útra Franciaországba, ez azonban soha nem tarthat tíz napnál tovább… minden második szerdán ugyanis rendelés van. Azt nem bízza senki másra. A sajtboltot (ez bérlet, a kávéház-szálloda tulajdon) most el akarja tőle perelni az önkormányzat. Már a kilakoltatási végzésnél tartanak. Miközben a környéken tucatszámra állnak üresen a boltok… Éppen ez kell nekik.

Utóirat, Ráspiról Simplicissimus a sors szeszélyéből pont egy héttel később – ezúttal szerencsére meghívottként – ismét ott vacsorázott. Ezúttal lényegesen jobban mentek a dolgok, éppen úgy, mint egy nagyhírű vidéki műintézmény pesti lerakatánál, amelyik Pesten is nagyra tör. Úgy látszik, ennyi idő kellett a nekifutáshoz. A hotelszakmában „soft openingnek” nevezik azt a szakaszt, amikor már minden működik, de még bejáratós. Itt-ott igazítanak. A fekete táblán még mindig kicsit mellbe vágja az embert a napi ajánlat alatt díszelgő hatalmas jelszó: „Alkotni, elkápráztatni”. Ennél jobban hangzik, ami a raspi.hu honlap egyik eldugott zugában olvasható a budapesti üzletről: „Mindent egyszerűen, természetes szépségében, ízében, a természet által megalkotott ízek megtartásával készítünk. Nagyon fontos a nyersanyag tisztelete, és a természet iránti alázat. Nem követni, hanem megteremteni szeretnénk a divatot.” Úgy legyen.

21

Simplicissimus Budapestje* Mottó 2 „Talán nem is kellene azt elmondanom neked, ami még szívemen fekszik, kezdé ezután mosol�lyal ajkain anyám, de tapasztalván azt, mi előszeretettel viseltetel a nők iránt s tudván azt, ezek mennyire kényeztetnek téged, jó, ha útravaló gyanánt elmondom, hogy: nem arany mindaz, ami fénylik. Kedves fiam! Tűzd ki magadnak minden viszonyok között megtartandó szabályul s férfias kötelességedül azt, hogy soha férjénél levő nővel viszonyt kezdeni, illetőleg azt csábítani s általa magad csábíttatni nem fogod, ha csak szentül el nem vagy határozva arra, hogy ama nő becsületét házasság által megmenteni kész vagy. Ti, legényemberek, különösen ily fiatal korotokban, nem ismeritek a férjnél levő nő helyzetét, belső világát; a külszín után ítéltek s aszerint, amint szívetek vagy szenvedélytek azt óhajtja vagy parancsolja, jártok el. A férjnél levő nő belélete – akár boldog az, akár nem az – egy szentély, melyhez aki nyúl s lerombolja, köteles, ha ugyan bírja tenni, azt újból megalkotni; nebántsdvirág természetével bír e szentély, melyet egy érintés elhervaszt, de a legtöbb esetben a leggondosabb ápolás sem képes többé felvirágoztatni, hacsak egész odaadással nem ápolják azt hosszú időn át, mit a megfeledkezés egy pillanatában semmivé törpítettek.”

Ezek után anyám megcsókolt s szokása szerint oda nyújtá nekem kezét, s én kezét megcsókolva, könnyes szemekkel távoztam, egy új világgal s törvénykönyvvel lelkemben.

PODMANICZKY FRIGYES NAPLÓJÁBÓL

A pesti Quartier Latin ígérete, a be nem váltott 1 db nagy magyar lázadó költő fehér kőből, iskolai használatra.

1 db pizzeria, a nevében a kelleténél eggyel kevesebb „i” betűvel.

1 db Szép Ernő emléktábla, méltatlan idézettel.

1 db pocakos proletár, 2 literes kólával, kopott Meinl-szatyorral, bermudában. Elhalad.

2 db ruganyos léptű, nagy-kópé-külsejű, szerelmes diák. Áthaladnak.

1 db hatvanas évekbeli gyerekkönyvtár, ahonnét a hölgyek Frici Papához járnak.

1 db romantikus zongoravirtuóz, bronzból. „Ahogy-Móricka-elképzeli” mozdulat.

1 db jónevű kávéház, valahai első fecske, már egyen-asztalokkal.

1 db skót juhász, kínai gazdával. Elhalad, pórázát húzva. *Mottó:

20

1 db művészeti dokumentációs központ, az első emeleten, jobbra, avantgárd nagyasszonnyal.

1 db bécsi tulajdonú avantgárd galéria, ugyanott, balra.

1 db kávéházba ojtott turistacsapda, óriás Patyolat helyén, francia névvel.

1 db nagykávéház, Ápisz és varrógépbolt helyén, vörösréz retró belsőségekkel.

1 db európai hírű zenepalota, már egyetemi célra, egyre tolódó átépítéssel.

A lényeg megmaradt?

Ad notam Costes, úttörő budapesti étterem Amikor megírták a lapok, hogy annyi év vágyakozás után az egyik budapesti étterem, a Costes végre elnyert egy Michelin-csillagot, öröm és büszkeség járt át, valami olyasmi, mint amikor az első magyar író Nobel-díjat kapott. Azok a szavak jutottak eszembe, amelyekkel John Lanchaster angol író foglalta össze az étterem-élmény lényegét: „annak tudata, hogy az ember végre megtért egy olyan környezetbe, melynek elsődleges célja az, hogy a mi szolgálatunkra legyen: a célirányos figyelem ragyogóan megvilágított palotája.” (Péter Ágnes magyarítása.) Az anglománok kedvéért: „the awareness that one has finally arrived at a setting designed primarily to minister to one’s needs, a bright palace of rendered attention.”

(Debt to Pleasure).

Szinte ugyanaznap került a kezembe egy blogbejegyzés, amely az azóta sajnálatosan kimúlt kontextus.hu portálon jelent meg néhány éve: „Jó lenne, ha a járulékos elemektől átrendeződne az egyszerű evés-ivás, de úgy tűnik, képtelenség egy időben teljesíteni az igényeimet: sok, finom étel megfizethető áron, új ízkombinációkkal, egy olyan helyen, aminek – ha van – a csillogása nem kizár és megsemmisít, hanem magához emel. Egy pillanat alatt otthonos, mégpedig azért, mert akik rajtam kívül ott vannak, nem a teljes elszigetelődést választják, hanem látens közösséggé rendeződnek minimum az azonos élvezetek okán, de leginkább azért, mert nem feszengenek. Ritka pillanatokban nemcsak az otthonosság érzetéig juthatunk el – bár az is már-már csodaszámba bír menni –, hanem tovább, a testi-lelki-szellemi jóllakottságig.” (Helmeczi Hedvig riportjából.)

A Costesban – két, mások által fizetett étkezés után bátran mondhatom – mindez megvan, hiánytalanul. Gratulálok.

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Koszorús költő, tavasszal Az alacsony, kalapos költőt Simplicissimus hátulról látta meg az aluljáró luxus újságosánál.

Két napilapot vett: egy mérsékelten baloldalit és egy igen jobboldalit. Öt perc múlva már a metrókocsiban futottak össze, szemtől szembe.

– Láttalak az újságosnál. Milyen lapokat vesz egy digitális halhatatlan?

– Mindenfélét… – felelte kitérően. – Mindennap kiolvasom az összes fontos napilapot.

Abban a pillanatban magától felpattant a rozzant diplomatatáska zárja, s minden kiborult a latyakos műanyag padlóra. Legfelül éppen a jobboldali újság. Ketten szedegették össze az újságokat, az összegyűrt reklámszatyrokat, a többi holmit, a metró-kocsi utasainak diszkréten kárörvendő pillantásai közepette. A költő irodalmi attribútumot aznap – táskájában – nem vitt magával.

– Ha ennyi újságot olvasol, biztos olvastad, hogy felemelik a minimálbért. Emiatt a „halhatatlanok” havi járandósága is emelkedik valamelyest. – Olvasta, örül neki, bár sokan irigykednek rá. „Ahelyett, hogy jó műveket írnának…”

– Errefelé laksz? – erőltette a beszélgetést Simplicissimus, bár rémlett neki, hogy a költő Budán lakik.

– Nem. Fodrászhoz megyek. Ötven éve ugyanaz az ember nyír.

Közepesen elegáns fodrászüzlet, puritán, kétszeresen Kossuth-díjas költőfejedelmek számára?

– Hol szállsz le? Merre van az üzlet?

– Rákospalotára megyek, háromhavonta egyszer, a fodrászom lakására. Nagyon beteg. De én – most már – nem hagyom el. Nem én. És a huszadik század egyik legnagyobb költője a Deák térnél valóban leszállt. Ötlet, szoborra A rendszerváltás óta eltelt idő köztéri szobrai – egy-két kivétellel – aligha kerülnek be a magyar művészet aranykönyvébe. Nehezen megvalósítható szoborötletem a „szabad magyar polgárt” ábrázolná. Azt a típust, aki a rendszerváltás nyertese, akinek kedvéért a bevásárlóközpontok épülnek ma Budapesten.

Az ihlet szombaton késő este támadt a West­ end City Centerben, ahol egy tíz esztendős, (tizennégynek látszó) leány társaságában pattogatott kukoricáért álltam sorban, egy hol­ lywoodi filmre szóló két méregdrága jegy boldog tulajdonosaként.

Ekkor jelent meg az újpolgár, feleségével.

Mindketten alaposan fel voltak pakolva – lát-

forrás: www.kallopeter.hu

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Kálló Péter: Udvar (I. Iskola utca 20.)

hatólag eredményesen töltötték itt el az egész napot. A közepes vonzerejű, de nyilvánvalóan „lecserélt”, a férjénél magasabb asszony megállt a bejáratnál, az ura pedig odacsörtetett a kukoricás pulthoz. Csapzott, ritkás hajjal fedett kövérkés fejében szemlátomást egymást űzték a gondolatok. Autóskabátja összes – alaposan kitömött külső és belső zsebe fel és le hullámzott, edzőcipőjével idegesen, többször toppantott, azután megszólalt, kétségbeesett, magasajnáltató hangon: „Előre engednének? Már kezdődik a filmem!”

Erre mindenki felhördült, mondván: mindenkinek 9-kor, 3 perc múlva kezdődik a filmje.

Erre ez: „De az enyém ¾ 9-kor!!!”

Minthogy ez sem hatott meg minket, eloldalgott. Két perc múlva került elő, kukoricával.

Máshol mégis befurakodott.

Hát ennyi a szoborötletem – lehetőleg bronzból kérem, hanggal és szaggal.

Mondtam, hogy nehéz lesz.

Egy pesti udvar Ezennel folytatódik a flickr.com fotóportálon elejtett Budapest-képek bemutatása. Lapzártakor éppen 867.394 Budapest-tárgyú fényképet tartalmazott a site. Ezúttal Kálló Péter

képét reprodukáljuk. A most 32 éves fotós igen későn, 19 évesen kezdett fényképezni, aztán félbeszakította felsőfokú tanulmányait, olyannyira fotózással szeretett volna foglalkozni. Ma már profi, az egyik napilap riportere. Mestereinek Henri Cartier Bressont és Sebestyén Lászlót (a BUDAPEST fotográfusát) tartja. A sokatmondó felvétel, amit most közlünk, egy sárga keramitkockás udvart ábrázol, felülről, az élességet egy gangon álló biciklire igazította. A kép Budán készült, az Iskola utca 20. szám alatt. A www.kallopeter.hu honlapon mindenképpen érdemes elolvasni a szerző önvallomását, és megnézni Budapest Underground című, 22 képből álló fotósorozatát, amely a metróban készült.

Egy régi tevékenység és egy új Simplicissimus fiatal korában olvasott egy ifjúsági regényt, címlapja nem volt már meg, így nem tudja pontosan megnevezni sem a könyvet sem a szerzőt. Szegény külvárosi serdülő fiúk voltak a hősei, akik szerettek volna cigizni, de nem volt rá pénzük. Iskola után csapatostul a belvárosba indultak csavarogni. Célzottan az egyes kávéházak környékén rótták az utcákat fel és alá, lehajtott fejjel. Felszedegették az eldobott cigarettavégeket, és

összeöntötték a dohányt, s abból mindenki magának sodorta a cigarettát. Stimflizésnek hívták ezt a tevékenységet. Pontosan meg tudták mondani, hogy melyik kávéháznál milyen cigarettákra lehetett számítani. Simplicissimus akkoriban még nem látott szegény gyereket, és egyébként sem cigizett, de a könyv az „örökre elmúlt” szegénység nagyon érzékletes leírását szolgáltatta neki. Nem sokkal 2000 után, amikor a hajléktalanok száma már elérte a maximumot és stagnálni kezdett, felfigyelt arra, hogy némelyik utcán élő személy felkeres minden egyes parkolóautomatát. Előbb benyúl a visszajáró apró rekeszébe, majd a biztonság kedvéért megnyomogatja az összes gombot. Simplicissimus arra gondolt, hogy ez mennyire rokon a stimflizéssel. Míg aztán egy napon meglátott egy hajléktalant, amint az akkurátusan és célirányosan lehajtott fejjel végigkutatott egy kétoldali villamosmegállót a Margit-hídnál. A termés kövér volt: ha jön a villamos, az ember nem nagyon gondolkodik. Menni kell, a cigi meg repül. A stimflizők tehát újra itt járnak közöttünk.

Ki írhatta azt a könyvet? Ha egy kedves olvasó tudja, tudassa, legyen szíves. Remélem, nem kell addig várni, amíg a Google a földkerekség összes könyvét beszkenneli.

21

480 Ft

Simplicissimus Budapestje* B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Mottó 2 Ami a mulatókat illeti, azok iránt minden idegen már a kofferjába csomagolva hozza magával a kíváncsiságát. A pesti éjszaka boite-jait épp oly izgalmas érdeklődéssel tünteti ki a pestetjáró, mint a párisi Montmartre és Montparnasse lokáljait. Éjszakai mulató: ez külön programmja minden külföldinek, mi tagadás, soknál az egyetlen, különösen ha olyan országból érkezik, ahol az effajta szórakozás már morálsértésnek számít.

Tény, hogy a boldog béke napsütésében Budapest nem kevesebb, mint negyven mulatót számlált. Valamennyibe jutott pénz és hangulat. Ma se utóbbi körülményen múlik, hogy az impozáns szám lecsökkent, s tulajdonképen csak négy elsőrendű az, ahova nyugodtan eltanácsolhatlak, akkor is, ha nincs lumpolási szándékod, csak jó varieté-műsort, néhány modern rövűszámot, táncattrakciót, görlcsapatot, szerpentin- és hólapdacsatát akarsz látni.

Legdrágább külföldi számai rendszerint a Parisien Grillnek (nyáron: Margitsziget) s a forgó üvegparkettes Arizonának vannak. A Moulin Rouge is nívós s jégoszlopok közt, nyáron is nyitva. A nyár népszerű lokálja még a Városligetben a Jardin d’Atelier.

A téli mulatónegyed a Nagymező utca és környéke, ahol a felsoroltakon kívül is évről-évre új mulatók transzparensei villognak.

Jó mulatást!... több címet azonban már nem adok – én rám ne vessen senki, ha aztán nem tudsz hazautazni.

M E G Y E RY E L L A : B U D A P E S T N O T E S Z , 1937

Egy ősrégi gondolat, amely nem a házasságra, inkább, a székelykáposztára hasonlít, legalábbis egy tekintetben Hát persze hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT), amely Andrássy Gyula ötlete volt a hatáskörök centralizálására, még mielőtt az egyesült főváros létrejött volna. Most megint helyzet van, a választók nagy többséget adtak az egyik pártnak, amely nyilván nem hagyja érintetlenül a húsz év alatt leszerepelt kerületi autonómiákat és a főváros föderatív, erőtlen hatásköreit… MIELŐTT a reformot bejelentik, most kellene az új szervezetet megalapítani. Nem feltámasztani, persze hogy nem.

Mert nyilván csak az agglomerációval együtt van értelme az egésznek. Ami valójában egy modern fejlesztési ügynökség kellene legyen.

Pénz, szaktudás, kezdeményező és fellebbviteli hatáskörök kellenek hozzá. És persze székház, de nem ám valami ódon palota, hanem a lehető legegyszerűbb irodaházban bérelt terület. Mert szolgálatról van szó… És a legelső, gondosan kiválasztott elnököt lehetőleg 12 évre kell bebe*Mottó:

tonozni, mint a Számvevőszék elnökét. (Hogy az FKT mindenkori elnöke hagyományosan a miniszterelnök volt, nyugodtan elfelejthetjük.)

Milyen legyen az új közmunkatanácsi elnök?

Ha már nem lehet gróf, akkor legalább négy dolognak egyszerre kell megfelelnie. Legyen gazdag, legyen nagy szervezetek irányításában tapasztalt, legyen jó kommunikátor és legyen világlátott, előny, ha egy ideig külföldön dolgozott. Sok múlna rajta.

A Közmunkatanácsnak alapvonalaiban fel kellene állnia, mire elérkezik az őszi önkormányzati választás. De a tagok kijelölését a választások utánra célszerű hagyni. A valahai FKT tagjainak felét a kormány, felét a főváros delegálta. Elnökének kinevezését vajon érdemes lenne a köztársasági elnökhöz delegálni?

Két pesti, ha összehajol Két pesti beszélget egy utcasarkon.

A sarok széles sugárúton helyezkedik el, a másik utca jóval rövidebb. Van benne kutyanyakörv-bolt és antikvárium, zongorabolt és designer ruhaszalon.

Először az egyik úr beszél. Ötvenen kicsit túl jár, csokornyakkendős. Bár ez most nem látszik, mert a kávéházban komótosan felvette a felöltőjét. El is magyarázta, hogy imádott apja szokásai között egyetlen egyet nem állhatott: az utcán vette fel a télikabátját, menet közben.

Mire ide értek, a másik úr, árnyalatnyival fiatalabbnak tűnik, bár nem az, olyan, akit tévedésből néha fiatalembernek szólítanak idősebb hölgyek, hagyományos nyakkendős (rajta se látszik, a drapp ballonkabát miatt) elmondta, hogy az ő a saját apja szokásai közül azt bírta a legkevésbé, hogy túl hamar, borotválkozás előtt hívott taxit reggel. S mikor érzése szerint a taxinak meg kellett már jönnie, így szólt hozzá: „Szaladj le fiam, és mondd meg a sofőrnek, hogy mindjárt jövök.”

Kocsival vagy? — kérdi hirtelen az idősebb.

Nem, most nincs kocsim, de nem is hiányzik. Én nagyon irigylem V-t (közös barátjuk.)

Nincs kocsija és nincs mobiltelefonja. Nem is tud vezetni.

Hát igen… — mondja a fiatalabb, holott sajnál mindenkit, aki nem tud vezetni. De ezt már nem fejti ki.

Még nála is jobban irigylem H-t, a filmrendezőt. Neki nincs autója, nincs mobiltelefonja, és nincs órája sem.

Hogyhogy? Érzi az időt?

Egyszerűen tudja.

Búcsúzkodnak. Szétválnak. Külön-külön hümmögnek még egy kicsit.

Tanulság alig valami.

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Graffiti, új módon A graffiti polgárpukkasztó merénylet a magántulajdon ellen egyfelől, kéretlen beavatkozás az ártatlan városlakók életébe másfelől.

Hiszen otromba és feltűnő, és tisztelet az alig fellelhető kivételnek: csúnya és unalmas. Most – ha a terjedelmi korlátok engednék – lehetne mélyebbre hatolni, hogy a „tag” (ejtsd teg) nevű válfaja egyesek szerint fájin dolog, művészet a javából. Meg hogy mit lehetne tenni ellene, hogy a (kis)polgárok ne szörnyülködjenek. Svédországban például a király szólalt fel ellene… Ám most Simplicissimus egy új, minden eddiginél alattomosabb válfajára bukkant. Kedvenc közlekedési eszközén, a kisföldalattin vett észre először egy vandál módon összekaristolt ablakot. Szétnézett, döbbenten konstatálta, hogy abban a kocsiban minden ablak olyan. Az üveg, mint ismeretes, igen kemény anyag. Megkarcolni csak nálánál keményebb dolog, például az üvegvágóban használt gyémánt képes. Most akkor egy elkeseredett üveges-inas rémtettével állunk szemben? Üsd-vágd a békávét, ahol éred?

De ez mind semmi. Simplicissimus, amikor felfedezésétől elszomorodva hazafelé baktatott a Dunával párhuzamos árnyas úton, egyszer csak azt vette észre, hogy minden egyes kirakat meg van karcolva. Feltűnően, a közepén. Azóta mindenfelé figyel, és sok-sok elegáns bolt kirakatával ez a helyzet. Szociológiai szempontból ez a jelenség a graffitizés, az autók megkarcolása és a klasszikus géprombolás hármas keresztútján helyezkedik el.

Tápláló ereje az osztályharc, a péniszirigység és a rossz kormányzás miatti jogos felháborodás. Eszköze az üvegvágó, amely manapság már nem csak kevesek számára elérhető eszköz… Vagy a gyémántgyűrű, ami talán viszont kevesebbeknek. Pszichológiai hatása a közvetlen kárvallottakra igen érdekes. Kevés erőfeszítéssel nagy, de nem elviselhetetlen kárt okoztak boltok százainak… Ameddig a klasszikus graffiti eltüntetésére azonnal erőfeszítéséket tesznek, ezt tétlenül, elkeseredetten tűrik. Van, aki talán észre sem veszi, aki igen, az elszörnyed az üvegcsere költségeitől.

Különben is, mi van, ha újból megkarcolják?

Nem kérdés, hogy egy ideje a következő kérdések rajzanak néhány száz kereskedelmi dolgozó fejében. Egy személy lehet, vagy egy banda? Magyar jelenség, vagy nemzetközi divat?

Mit lehetne tenni ellene? Felszólalás a parlamentben? Éjjel-nappali biztonsági őr? Kamera? Az üvegvágót, gyémántgyűrűt vásárlók hatósági nyilvántartása?

Vagy nincs mit tenni? Hozzá kell ezt is írni a szabadság árának járulékos költségeihez?

Ne már…

Simplicissimus Budapestje

Egy-egy látogatás egy ismerős család erkélyén az alkalmazott emberlesés tudományában a terepmunka értékes és fontos eleme. Szinte többet ér, mint egy pillantás egy fürdőszobára vagy vécére. Ha tehát Budapesten vendégségbe hívnak, ne mulasszunk el egy pillantást vetni az erkélyre.

Kijutni nem ördöngösség. Csak ennyit kell mondani: „Vethetek egy pillantást a panorámára az erkélyetekről?”

*

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Mottó 2 1927. február 9-én a Vilma királynő úti (most Gorkij fasor) templomban van istentiszteleten, mikor kilép, „látom, hogy jön az Izabella főhercegnő autója. Nahát, gondoltam, várok. Jött öt rendőr, aztán észre se vettem, hát őfőméltósága száll ki egy autóból, engem meg egy detektív hátratol. A kormányzó sovány, magas, hajlott orrú, ősz ember, látszik az arcszínén, hogy tengerész volt, a felesége fess asszony. Miután bementek, egy félórára rá kijött az Izabella, az egy kis kövér zsírfolt az aszfalton, kár, hogy nincs benzin, ami kiveszi. Gabriella egy kis sovány vénkisasszony. Meglátogatták Albrechtet. »Ez se volt a háborúban – mondta mellettem, Albrechtre célozva, a fasori két műlábas koldus. – Eszik-iszik, alszik, aztán autózik.«” SZABÓ MAGDA: MEGMARADT SZOBOTKÁNAK

Három találkozás az akadémikussal Az akkor még egyetlen építész akadémikussal Simplicissimus 1995-ben, a kulturális minisztériumban ismerkedett meg, amikor felmerült, hogy a New York palotából a mellette levő telek segítségével jó kis Nemzeti Színházat lehetne rittyenteni. Academicus hóna alatt egy telerajzolt mappával érkezett. Azt mondta, hogy a New York-gondolat úgy marhaság, ahogy van. De neki van egy ötlete, meg is rajzolta. A Nemzetit az Elizélt Palota helyére kellene felhúzni. Az olyan rossz épület, hogy az ingatlanbiznisz ki fogja kényszeríteni a lebontását, jövendölte meg. De az a telek kicsi… Széchenyi, ugye megmondta, hogy a Nemzetinek a Dunára kellene néznie. De miért is ne szolgálhatna az új Nemzeti részeként a Vigadó, mint reprezentatív előcsarnok, büfé és egyebek. Mögé pedig lehetne építeni egy mai korszerű színpadot, gépezettel.

Sőt, tette hozzá, nyaranta ez a színpad a tér felé is kinyílhatna, szabadtéri előadásokra… Lerajzolta, mondta, de csak programterv, részletesebbet is csinál, de nem ő akarja megtervezni, persze, hogy pályázat kell…

A második találkozás 1999-ben esett meg, a Nyugati környékén. Nem sokkal azután, hogy a WestEnd építkezése megkezdődött, a tízegynéhány toronydaru mozgására komponált zene- és látványművel. Akkor *Mottó:

20

Academicus azt mesélte, hogy ez a terv akkora volt, hogy a szokásos 1:100 lépték helyett csak 1:200 léptékben tudták lerajzolni. És amikor kiment a terepre, maga is megdöbbent, hogy mekkora…

A legújabb találkozás a Szent István körút és Falk Miksa utca sarkán esett meg, egy pénteki nap, a munkaidő vége után. Simplicissimus nyakában nagyobbik unokája, mint ilyenkor általában, kényszeresen magyarázni kezdte, hogy nem saját gyerek, a fiatal nő nem a felesége, hanem a lánya…

– És min dolgozik most a tanár úr?

– Hát a Nyugatin – mondta, aztán némi habozás után – hát az új múzeumi negyeden.

– Hát az a Tanár Úr ötlete volt? Sejthettem volna.

– Igen, de máris van egy nagy bánatom.

Nagy betűkkel odaírtam a tervvázlat alá: 15 év alatt. Ezt valahogy mindig elfelejtik.

Az erkölcsi avulásról, ellenpéldákkal A sokat támadott, egyenesen gyűlölt Academicus teleépítette már Budapestet, talán csak Ybl kapott nagyobb lehetőségeket, hogy a várost formálja, vágta fejéhez egyik nagy bírálója, egy történész. Talán ő hozta fel munkáit fitymálva az erkölcsi avulás fogalmát.

Mint ingatlankereskedelmi szakszó valami ilyesmit jelent: „Az ingatlan típusára, jellegére, a kivitelezés technológiájára vonatkozó olyan arányszám, amely az építési divat elvárásait tükrözi az eltelt idő függvényében, ami vonatkozhat a típusra, formára, de az anyagokra is. Mint negatív tényező hathat a műszaki értékre és szerepet játszhat a piaci forgalmi értékben egyaránt, azonban inkább ez utóbbinál célszerű figyelembe venni, hiszen a »lefutott típus«, elavult technológia az esetleges későbbi értékesíthetőséget nehezítheti meg.”.

Mindezt egy könnyed mozdulattal át lehet tolni az építészetkritika mezsgyéjére: meg lehet magyarázni olyan rejtélyes jelenségeket, amelyeket Simplicissimus saját gyerekkorában még ebben az önkéntelen felkiáltásban sűrített össze, miután befejezte évi rendes autómustráját a Hotel Gellért felszíni parkolójában: „Nincs rondább, mint egy tavalyi Opel Rekord…”. Az autót persze váltogatjuk, és sok készül belőlük… Más tésztáról van szó.

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Az erkölcsi avulás Simplicissimus sze­mében azt a modern épületet támadja meg, amely elkészültekor korszerűnek, dögösnek, modernnek tűnik. De az évek múltával lassanként avíttá, cikivé, nevetségessé válik. Olyan épületeket támad meg, amelyek tervezője „a kelleténél jobban” benyal a korszellemnek, Academicus fiatalkori főművének, az irdatlan Duna-parti szállodának (mai neve Marriott) nem ez a problémája, hanem, ahogy sokszor leírták, hogy túlságosan magas, és tökéletesen hátat fordít a városnak, minden ablaka a Dunára néz. Ellenben sajnálatosan nagyon jó példa az építész egy másik főműve, a Kempinski szálloda (1992). Kevésbé szokták emlegetni, de nagyon jellegzetes példái a jelenségnek: Áruház és irodaház a Váci utca és Régiposta utca sarkán (1983).

Vagy a közelben az Aranykéz utcai parkoló- és lakóház (1987). Vagy éppenséggel az Elizélt palota, amely Academicus jóslata szerint tényleg eltűnt mára.

Ellenben cseppet sem avult el erkölcsileg a Szervita téri parkoló- és irodaház. Annak lebontását tőke-érdekek diktálják – és az is lehet, hogy jobban a környezethez illő épület kerül egyszer a helyére. Vagy értelmesebben kirívó. Amely nem nyomul olyan közel a szemben lévő Fehérhajó utcai házakhoz. És ismeretes olyan eset is, amikor egy épület már a tervezőasztalon elavult, legalábbis erkölcsi szempontból. Az erre illő szakszót még meg kell alkotni. Előtanulmányul mindenképpen javallható egy kirándulás a 2002-ben átadott Nemzeti Színházhoz.

Habkönnyű találós kérdés egy térrel kapcsolatban, nyár elején, szerda reggel 1 allegorikus ábrázolás, eladó telefonközpont ormán, a hírvivés nehézségeiről a telefon feltalálása előtt.

1 kedvezőtlen testalkatú sikeres iskolaigazgató, tempója sietős.

1 fürdőbe igyekvő kéjnő, kiérdemesült, ismeretlen megélhetésű.

1 ujjával irányt mutató szobor, hitszónok, magyarul hitvitázó, jezsuita bíboros, 1958 óta.

3 Trabant: egy parkol, kettő forgalomban, váratlan sűrűség.

1 nehezen járó, sebes beszédű, ősz hajú helytörténész asszony cekkerrel, nem kalandvágyból.

1 tizenkét osztályos iskola, verhetetlen.

2 kigyúrt, tetovált férfiember, vastag aranylánccal, egyik romának tűnő.

1 lassan elhaladó rendőrautó, Skoda Octavia típusú.

1 katolikus templom, 1798 óta, két tornyú, sárga, kimagasló.

Százegynéhány balkáni gerle, mind jól táplált és szemlátomást boldog.

Névadója történetíró, csanádi püspök, miniszter. Csak 1951 óta.

A rendszerváltáskor maradhatott, helyesen.

Hol lehetünk?

Nehéz rejtvény: utcai képzőművészet az Indafotón Miután többször közöltünk kölcsönfotót a flickr.com fotóportálról, itt az ideje, hogy körülnézzünk egyszer magyar kistestvérén, az Indafotón. Ha itt beütjük a Budapest szót a keresőbe, 52 ezernél valamivel több képet kapunk. Ezek azonban nincsenek rendezve a hozzászólások szerint (talán olyan kevesen veszik a fáradságot?). Így aztán az elején nem közel zseniális képek százai között gázol a látogató, hanem egymáshoz nagyon hasonló, egzotikus autófényképek jönnek egymás után, amelyek történetesen Budapesten kerültek lencsevégre, amúgy az égadta világon semmi közük a városhoz. Az első utunkba került érdekes kép viszont sok tanulsággal jár. Szellemes utcai művészet egy szlömös pesti bérház utcai frontján. A fotóst a pinceablak-fedőbe vágott szellőzőnyílás ihlette meg. Címe: „Léket kaptunk!” A magát p.robi-ként aláíró fotográfusnak 70 képe van fenn az Indafotón, de magáról semmit sem árul el. Viszont gondosan kitöltötte, hogy a kép egy Nikon D40-es masinával készült, 2009. július 11-én. A zársebesség: 1/100, a rekeszérték f/3.5, a gyújtótávolság 19 mm, az érzékenység ISO 200 volt.

Hogy mindez hol van, az kevésbé érdekelte a fotográfust. A helyes megfejtést (tágabb környezetet) beküldő kedves olvasók között értékes tárgynyereményeket sorsolunk ki. (Mikor elkértem a fotót, kiderült, hogy készítője Porció Róbert 18 éves közgazdasági szakközépiskolai tanuló.)

A budapesti erkély, mint stúdium Az erkély, mint tudjuk, Budapesten is épület emeletéről kiálló, egy-két méternél rendszerint nem szélesebb nyitott épületrész, mely ráccsal, mellvéddel vagy korláttal van kerítve, és amelyre az épület belsejéből ajtó nyílik. 1983-ban Simplicissimus kölcsönkapott néhány napra egy velejéig brit, önironikus könyvet, amelyet két francia írt.

A címe „The Complete Naff Guide” volt.

A „naff” szó annyira brit lelemény, hogy az amerikaiak meg se értik, jelentése valahol a ciki és a snassz határán imbolyog, hol ebbe, hol abba harap bele. (Bár minden snassz dolog egyben ciki is, nemde?)

Csaknem ugyanekkor egy rádióműsorban azt kérdezték emberektől, hogy szerintük mi a ciki. És egy tízévesnél nem idősebb kisfiú (aki most nyilván ebből írja a péhádéját), azt a halhatatlan meghatározást adta: „ciki az, amit vagy túl sok vagy túl kevés ember csinál”.

Keresve sem találhatunk erre jobb példát, mint a budapesti erkélyt. Mert az ritkán találkahely a szabad levegővel, ráadás és örömforrás. Inkább pót-spájz és telek-előszoba. „Csak ma délutánra” kerül ki ide Noé bárka-flottára elegendő dolog. Aztán jön, vagy éppenséggel készül a szekrény, az önerős. Az erkély történetének mélypontja a beüvegezés. Ennek oka sokféle lehet. Például az is, hogy a lakók megvédjék az elemektől az oda száműzött agancsokat… Ezzel a helyiség a szó szoros értelmében meg is szűnik erkély lenni.

Kaland az Alagút tetején Bármilyen hihetetlen is, de Simplicissimus mindeddig nem járt az Alagút Duna felé eső tetején. Most is csak invitálásra. Az Urbitális Majális Budapest Code című vetélkedőjének eredményhirdetését rendezték ott, és az volt a szervezők kérése, hogy mondjon három olyan történetet, amelyet talán e tájékozott Budapest-rajongók sem ismernek még. Várakozás közben lett figyelmes egy táblára, amely úgy próbál elrettenteni, hogy mind a hat közelmúltbeli halálos balesetet megszemélyesíti, életkorral és keresztnévvel. „Maradj velünk” (Stay with us!) így szól a drámaira sikerült üzenet. Mindez egy korlát vagy kerítés helyett.

A történetek nehézségi fokát sikerült úgy belőni, hogy a harminc fős csoportból ne ismerje senki, még a szervezők sem. Mint legismertebb jött először „az utca, ahol megdöglött a ló” – a Karpfenstein-Pontykő-Karácsony Sándor utca, a helyesen nehezen író rendőrökről. Aztán a Kányádipad hiteles története az Arany János utcai metróállomáson, ahogyan azt Simplicissimus hallotta, három áttételen át. Végül a Király utca 28. számú ház tűzfalán lévő Grossmann Mór hirdetés kalandos sorsáról esett szó, amely 1994 és 2004 között átmenetileg szellőzött, aztán újra elfedte a hatalmas, ormótlan Király udvar a Király utca és Székely Mihály utca sarkán. Úgy látszik azonban, hogy a beruházók reverendája alatt is érző szív dobog (olykor), és ezt a hirdetést megfesttették 1x2 méteres méretben, és azt ki is állították a recepción.

(Kintről kukucskálók is megtekinthetik.) Ez mind új volt a versenyzőknek, de régebbi érdemeikért ajándékot kaptak. Többek között BUDAPEST-számokat. Sajnos egyikük sem kiáltott fel: köszönöm, nekem már van, én előfizetek.

21

Simplicissimus Budapestje

*

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Mottó 2

(…)

Pest a füst, az alkohol, adatok a vérben.

Pest, hogy feszt italozol akkor is, ha épp nem.

Pest, hogy késni megszokol, Pest, hogy nem is méred.

Pest egy lusta metronóm nyelvén az eltérésed.

Pest egy kimustrált Szokol porlasztotta éter.

Szemcsés hanghullámokon megszakadó vétel.

Budapest borsósüket fal mi befogja fülét: Féli megértésüket.

Pest rossz hallókészülék.

Pest: gyors lakóházak, lerakat és outlet, az elme alagsorában egy kiadó ötlet.

Pest a lakáskultúra, s hogy realestate kívánok.

Pest a jólét kontúrja: dívák és díványok.

Város túl a városon.

Ahol várom, ott van.

Pest egy távoli rokon épp látogatóban. (…)

AKKEZDET PHIAI: BUDAPESMÓD

Mihez fogna egy mai Széchenyi?

Jobban mondva: mihez kellene egy ilyen ember? Egy bulldog, aki kijárja a dolgokat, kiveri az emberekből? Aki pénzt költ, kunyerál, aki ír cikket, ír könyvet, aki átállítja életét fontos közügyek érdekében, egy „életnagyságúnál nagyobb ember”, ahogy az angol mondja. Manapság már a kormányzat egésze foglalkozik az ilyen dolgokkal. *Mottó:

20

Széchenyi egy elmaradott, elnyomott, mucsai ország vátesze és őrjöngője volt, teljesítménye máig ható, kultusza megérdemelt.

Akkor most nem is indokolt a kérdés? Hiszen az ország és fővárosa szabad… A belvárosban nyüzsögnek a szemlátomást boldog japán turisták, az Andrássy úton már egy zabszemet sem lehet leejteni a luxusboltok között, elkészült az Új Főutca, épül a CET, a metróalagút elérte a Baross teret. Mintha lassan mozdulna valami. Ám a pártállami negyven év után egy sor rossz döntés miatt Budapest, mint e hasábokon sokan sokszor megírták már, elvesztette versenyelőnyét, és süllyedni kezdett – legalábbis saját lakóinak szemében. Negatív lelki spirálba került Budapest, lakói egyre kevésbé szeretik, mondjanak bármit is Simplicissmus átutazó barátai, legjobb barátja, Complicatus erre járó tudóstársai.

De vissza Széchenyihez, hátha okosabbak leszünk az analógiás gondolkodástól. Vajon menne-e előre Budapest dolga, ha az Új Széchenyi (ÚSz) Aquincumi hidat építene? És ugyan ki menne át rajta, ha fizetni kellene, mondjuk 800 forintot, amit New York-i módra bele lehetne hajítani egy vályúba?

Vagy gyalogos hidat építene a Dráva utca és a Margitsziget között? Vagy – s ezzel induljunk el egy merészebb irányba: alagutat építene az Alkotmány utca eleje és a Moszkva tér vagy a Budagyöngye között?

Ez aligha éri meg, különben már építené Demján Sándor és valamelyik cége.

Nem, ezek az elhatározott vagy kézenfekvő projektek nem változtatnának érdemben a főváros helyzetén. Valami olyan gondolkodásbeli fordulatra kellene törekedni, mint ami Ráday Mihálynak és maroknyi harcostársának sikerült még a pártállami időszak vége felé: bebizonyítani, hogy az örökölt érték szép és jó dolog. A hagyomány fontos… Most azonban előrefelé kellene menekülni, eddig ismeretlen irányokba. Simplicissimus a közelmúltban újra felvetette a Törzsasztal (és sokak) régi mániáját, a leporolt Közmunkatanács eszméjét. Az a két hónap, ami azóta eltelt, arra mutat, hogy a dolgok nem erre fejlődnek. Hát akkor jöjjön az Új Széchenyi… Az alábbiakban néhány vadnál vadabb ötlet következik, mire kellene költeni jelentős összegeket, hogy tíz

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

év múlva Budapest Bécsnél, Pozsonynál, Krakkónál érdekekesebb legyen, hogy új aranykor (ÚAK) következzen be.

Először is kellene egy olyan program (alapítvány?) amely szisztematikus munkára ösztönzi a Wikipedia Budapesttel kapcsolatos szócikkeinek írogatóit. Bátrabb változatban: egy olyan pénzalap létrehozása, amely együttes munkára serkenti a nagy fővárosi intézményeket, hogy tudásbázisukat nyilvánossá tegyék. Ha ez nem megy, akkor magán Budapest Intézet szükséges…

Lám, pillanatok alatt eljutottunk az évi 20 milliótól az évi 500 millióhoz. És tovább is van, mondjam-e még. Mert ha már az igazi Közmunkatanácsból nem lesz semmi, akkor kellene egy magán változat – aminek persze nem lehetne hatósági jogköre, de lehetne tematizáló ereje, kidolgozhatna variációkat, szervezhetne konferenciákat. Egy modern, két-három szobában székelő intézményre lenne szükség, ahonnét a pénzt és a logót küldözgetik, amelynek egyre erősödő üzletemberi és másfajta tagsága lehetne, amelynek a számossággal együtt egyre nagyobb lobbyereje, egyre több pénze lehetne.

Székháza nem kellene hogy legyen egy ilyen modern katalizátor-intézménynek, csak egy esetben. Ha középtávon is elmaradna a Budapesti Történeti Múzeum modernizálása, a városba költöztetése. Erről is már bőségesen volt szó múlt nyáron, amikor Simplicissimus eljátszott egy virtuális (ki nem írt) múzeumigazgatói pályázat gondolatával.

Ez az új fajta, részben hálózati, részben valóságos múzeum gyűjtené, ellesné, fejlesztené az új, élhető város társadalmi modelljeit, nem kisebb ambícióval, minthogy 2020-ra Budapest az „élhetőséget célzó városi modellek mértékutáni szabósága” legyen. Ha pedig mindezt elérte, akkor mindezt egy nagy Budapest-(világ)-kiállításon lehetne bemutatni.

Ha kaució lehetne, akkor…

Lapzártakor már világos volt, hogy a magyar választási rendszer új változata sem veti el az ezerszer is leszerepelt kopogtatócédula rendszerét, nem vezeti be a kaució rendszerét, ami egy bizonyos pénzösszeg letétbe helyezéséhez kötné egy-egy párt és főpolgármester-jelölt indulását, és ez a pénz csak akkor járna vissza, ha az induló elérné a választásokon a 2-3-4-5 százalékot.

Három igazi pesti férfi (Simplicissimus gyűjtéséből)

(Lehet választani, a változó mellékhatásokkal együtt.)

Mert ha így lett volna, akkor érdemes lett volna a mi új Széchenyinknek befizetnie a kauciót, és lehetővé tenni a borítékoltan reménytelen indulást legalább két olyan jelöltnek, akik a televíziók választási vitái alkalmával népszerűsíthetnék saját vesszőparipáikat, ezáltal nagyságrenddel több ember értesülhetne róluk, mint az e hasábokon való cikkezés révén.

Az egyik ilyen jelölt nyilvánvalóan Saly Noémi, a Podmaniczky Páholy szóvivője („A civilek jelöltje”) lenne. A szerepre abszolúte készen áll, némi (esetleges) ruházati és hajviseleti finomítás után. A másik jelölt homlokegyenesen ellentétes fazon: Simplicissimus másik kauciós jelöltje mindenképpen Gauder Péter, a külföldet ismerő, az alulról építkezést elterjeszteni igyekvő hivatásos fővárosi fantaszta lenne. Még Simplicissimus is (akinek nincs saját készüléke), odakéredzkedne egy tévé elé.

Az Ecseritől a Lipótvárosig, egy formás gondolati ív Hol volt hol nem volt, valamikor a huszadik század legutolsó évtizedének elején új, fiatal kisvállalkozók vették bérbe a Nagykőrösi úti használtcikk piac (a bejá-

rat fölött is megörökített félhivatalos nevén: „Ecseri”) nyilvános vécéjét… S amíg gyűjtögették a forrásokat a régóta esedékes gyökeres műszaki felújításhoz, haladéktalan, egyben költséghatékony lelki áttörést próbáltak elérni a közönségük körében. Ehhez, nagyon helyesen, a humorral átitatott ismeretterjesztést hívták segítségül. Például ilyen feliratok jelentek meg nagy méretben a kijáratnál, Simplicissimus emlékei szerint csak a távozók felé látható módon: „Használt árut vissza nem veszünk!”, és más hasonló vicces dolgok.

De a legérdekesebb, és még ennél is elgondolkodtatóbb dolgot némileg igaz­ságtalan és osztálytól nem független módon csak a férfi vizeldék angolul jól tudó látogatói élvezhették. A kátránnyal már nem, de fehér csempével még nem burkolt kopott, olajjal festett falra egy újságkivágás volt felerősítve, amely a vizeléshez feltétlenül szükséges időnél kissé hosszabban marasztalt minden érdeklődő connoisseurt – különösen azon látogatókat, akik kíváncsiságukat mindenkor elébe helyezték a testi igényiknek, és szisztematikusan körbe járták a piacot minden alkalommal, és ide csak a vége felé jutottak el.

Az újságcikk valamelyik nagy szanitercég termékskálájának megújításáról számolt be, miszerint mostantól választható módon olyan fehér porcelán piszoárkagylót is lehet rendelni, amelynek anyagába beégetnek egy parányi légy-ábrát. A cikkíró (és az érintett vállalat marketingrészlege) egy száz évnél is régebbi vadnyugati hagyományt nevezett meg ötletgazdaként.

Szerintük ugyanis valaha majdnem minden ilyen (tisztaságával nem igen dicsekedhető) ivó mellékhelyiségében a személyzet bedobott a kagylóba egy réz ötcentest. Mert felismerték a közös érdeket. A férfi vendég már csak olyan, hogy nem bírja megállni, hogy önkéntelenül is ne vegyen részt egy célzóversenyben, s ha italközi állapotában eredménye nem is lesz olimpiai szintű, de legalább a kagyló iránya meg fog felelni a várakozásoknak. Így aztán az ötcentes jótékony hatást gyakorolt a takarítási erőfeszítésekre. Az érme kihalászására csak a legritkább esetben kellett számítani… Nos, ezt a hagyományt újította fel a vécécsésze- és porcelángyár, amikor új termékét a piacra dobta. Elsősorban repülőtereknek ajánlotta, részletes számításokat mellékelve, hogy évente mennyi takarítószert lehet megspórolni, ha ezt veszik. Mindez a remekül megírt kis cikkben volt olvasható, talán az International Herald Tribune és a bérlők jóvoltából. Simplicissimus

gondolatai, miközben a sliccét gombolgatta, már messzire jártak, próbálta a dolgot analógiás módon kiterjeszteni, hátha ez is előbbre viszi szeretett Budapestjének sorsát. Mindez onnét jutott eszembe, hogy valamelyik belvárosi étteremben egy festett légyre bukkantam, mégpedig a megfelelő helyen. Elképesztő versengés folyik manapság az új vendéglátóhelyek között, és ez nem csak a konyhákra és az étlapokra terjed ki… Miközben ezt a cikkecskét pötyögtettem, telhetetlen módon az is átsuhant agyamon, vajon mi lehetett kiragasztva a női szekcióban?

Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás utódai Simplicissimus szeret azzal kérkedni, hogy csak az 1800 előtti zenék hozzák lázba, csak ezek képesek boldoggá tenni őt. A minap azonban a Nagy Budapest Törzsasztal levelezőlistáján körbeutazott egy „Budapesmód” című file, amit óvatlanul meghallgatott – és halálos rés keletkezett a védőpajzsán. Az „Akkezdet Phiai” Kottazűr című dupla albumáról származik. Ez folytatja a címben szereplő sort: Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás versei nyújtották a város ennyire meghitt, láttató és benfenntes érzetét. Mint a Mottó 2-ben nyújtott ízelítőből is látszik, a látlelet olyannyira kritikus, hogy a szeretet éppen csak felsejlik, nagyon mélyről.

Az együttes (inkább formáció – így szokták mondani?) két tagra épül, bizonyos Saïd és bizonyos Újonc a két rapper (vagy inkább slammer?) ők alkalmanként vendégeket hívnak. Ez a második, új, dupla albumuk a mainstream kultúrafogyasztókat is elérte (ez a cikk is ennek a jele.). De hát mi is a számok műfaja? Talán slam, zenei effektekkel? Hogy mi az a slam? „Kortárs urbánus verselés; kiút a rapből; nyelvújító mozgalom; nyugatmajmolás; Nyugat-majmolás; no budget, bázis demokratikus, alulról építkező megszólalási lehetőség névtelen költőknek; egy rakás amatőr; creation space; előremutató kísérlet; a pesti kabaréhagyomány természetes folytatása a harmadik évezredben; nem is slam, hanem spoken word; az utca hangja, a kor hangja…” – az Urban Heroes slamfesztivál honlapja szerint.

Csodás, sötét, vicces Budapest portré, az irodalom, a kortárs zene és nemzedéki lázadás keresztútjáról. Nem hiányozhat egyetlen komoly Budapest-rajongó polcáról vagy iPodjáról sem, 19 és 99 közöttieknek ajánlható, különösen azoknak, akik szeretnek mindent tudni, de az élet sűrűjébe se nem kívánkoznak, se el nem jutnak. (www.akkezdet.com)

21

Simplicissimus Budapestje* B e v e z e t é s a k o r s z e r û s z n o b - é s h e d o n i z m u s b a , va l a m i n t a z a l k a l m a z o t t e m b e r l e s é s t u d o m á n y á b a

Mottó 2

„A városfejlesztési feladatoknak két nagy ellensége van: a még korán és a már későn”.

RAKOVSZKY IVÁN, A K Ö Z M U N K ATA N Á C S E L N Ö K E , 1 9 3 0

Meghasonlás a Törzsasztalnál Aki Simplicissimus rovatát léha és kön�nyelmű karaktere miatt szokta átfutni és idézgetni, most nyugodtan továbblapozhat. A Nagy Budapest Törzsasztal júliusi összejövetelénél egy tucatnyian se jöttünk össze, ilyenkor sokkal intimebb beszélgetésre nyílik mód. Egy nappal voltunk a Bécsi utcai ingatlanfejlesztés nyilvánosságra kerülése után. Persze erről beszélgettünk. A beszélgetés a magas „C”-n kezdődött, egyik beltagunk kifakadt, hogy ez min­dennek a teteje, tegyünk már valamit – csapjunk már az asztalra. Ekkor heves táncolás kezdődött a téma körül, több táborra szakadtunk. Röviden az asztalra csapni akarókra, a hümmögőkre és a leplezetlenül pártolókra (bár ők ezt ennyire nem merték vállalni, lincseléstől tartva.)

Harmadnap a levelezőlistánkon a vita kirobbantója, a rejtvényszerkesztő, a kultikus vendéglátóhelyek kiagyalója, kvint­ eszenciális városvédő folytatta a vitát, és azt az óhaját fejezte ki, hogy fejezzük már be a „maszatolást”, ami a törzsasztalnál is tetten érhető volt. Valaki kikérte magának, miszerint véleménykülönbség volt, nem maszatolás. Kis füstölgés után ennyiben maradt a dolog.

De nem maradhat ennyiben – fontos, hogy kibeszéljük a dolgot. Töprengés közben Simplicissimus ráébredt, hogy a városvédő mozgalom alighanem fordulóponthoz jutott.

Definíció és fordítás Ha egy fogalmat nem lehet angolra (vagy más idegen nyelvre) lefordítani, akkor biztos marhaság – ez régi meggyőződése Simplicissimusnak és legjobb barátjának, Complicatusnak. Vajon hogy állunk a „városvédelem” fogalmával? *Mottó:

20

Városvédelem <városukért, szűkebb pátriájukért aggódó középosztálybeli emberek tevékeny összefogása elsősorban az épített örökség megóvása és használhatóvá tétele, környezetük élhetővé tétele érdekében, felvilágosítással, lobbizással, kétkezi munkával, mozgalomszervezéssel, végső soron az utcai akciókkal – a puha diktatúra bomlása és a posztkommunista bébi-demokráciák idején>. Angolul talán „heritage crusading movement”?

Na, hogy hangzik?

Merre van az előre?

Az internet elterjedése óta a legkülönbözőbb képlékeny lobbycsoportok alakulnak villámgyorsan, egy-két napon belül. Elég csak a Szépművészeti Múzeum átépítését helyeslők illetve ellenzők aláírásgyűjtéseit, az augusztus 20-i tűzijáték költségeit árvízi kárenyhítésre fordítani akarók akcióira gondolni. Ezek aztán képesek a fősodorbeli médiába is bekerülni – a nyomásgyakorlás eredményessége pedig nyilván ezen áll vagy bukik.

A tekintély növelésének egyik szóba jöhető iránya nyilván a civil ernyőszervezetek létrehozása – ám a Podmaniczky Páholy eddigi működése, a maga óhatatlanul nehézkes (mert demokratikus) mechanizmusával nem látszik sikertörténetnek.

A városvédelem előtt ma alighanem az eljelentéktelenedés vagy a professzionalizálódás útja áll. Az utóbbihoz pénz, nagyon sok pénz kellene. Egy magán, azaz független „thinktank”-nek kellene létrejöjjönnie, kevés számú, de professzionális személyzettel. Mint a Studio Metropolitana, a Városkutatás Kft, vagy az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, ám azokkal ellentétben ezt egy alaptőke jövedelmei kellene hogy eltartsák, nem a főváros támogatása, nem üzleti bevételek és/vagy adományokért kuncsorgás. De ettől függetlenül is ideje annak, hogy a városvédelem ne legyen egyenlő a „nem” szócskával, hanem legyenek „igenjei” is.

Vajon nem most jött-e el egy „igen” ideje, a tervezett Bécsi utcai építkezéssel?

Nézzük meg, lépésről lépésre. Próbáljuk legyőzni a zsigeri undort az újmódi mantrázással szemben. „Hangsúly”, „ikon”

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

és társaik csak úgy nyüzsögnek az ilyen anyagokban. De ne hagyjuk magunkat ettől megvezettetni!

Mit szól ehhez az önkormányzat? „Az V. kerületi szabályozás négy kijelölt akcióterületen progresszíven szabályoz és a „gúzsba kötő szabályozás” helyett teret ad a formaalkotó építészeknek. Az előírás szerint a központi tervtanács döntheti el az adott mű létjogosultságát.” A Tervtanácson megjelent Rogán Antal polgármester „az önkormányzat nevében támogatta a projektet. Az épületek tetőszintjére tervezett zöldfelület nyilvános közpark jellegét és a Harmincad utca korlátozásmentes gyalogos használatát a projekt megvalósulása során településrendezési szerződés keretében garantálja az önkormányzat.”

Jól tudjuk, hogy Demszky Gábor főpolgármester, aki az egész főváros érdekeit képviseli, évek óta hadakozott a bontásra kiszemelt épületek védelmének lazítása ellen. Ehhez jogosítványai gyengének bizonyultak – nem is beszélve a (részben) üresen álló házak hasznosításához szükséges elképzelésekről és forrásokról.

A klasszikus városvédelmi „nem” mögötti zsigeri érvek A városvédők a rendszerváltás után folyamatos sokkállapotba kerültek. Ahelyett, hogy az értékek magától értetődő megbecsülésének aranykora jött volna el, a helyzet valójában rosszabbodott.

Már nem tudatlan IKV-tisztviselőkkel és saját zsebre dolgozó szakikkal kellett hadakozniuk, hanem korrupt helyi képviselőtestületekkel, elsöprő anyagi erejű befektetőkkel, akik tipikus technikája volt a több kisebb épület lebontása és helyükre egyetlen túlméretezett, gyenge monstrum építése – erre sok példát lehetne felhozni a zsidónegyednek elkeresztelt Erzsébetvárosból. Az egyetlen helyes városvédő válasz sokak szemében tehát a „nem, nem, soha, egyetlenegy sem, soha”. Pedig a kritérium lehetne más is: az újonnan épülő műtárgy léptéke, illeszkedése a régi környezethez, illetve az újonnan építendő minőség. Nyilvánvalóan szokatlan „ellenfél” egy modernizáció- és minőségpárti, fiatal emberek vezette, felkészült belvárosi önkormányzat, amely egy korlátlan

Egy épület elsősorban funkciókat szolgál – itt a megrendelő jól találta el a belvárosba kívánkozó megoldásokat, amelyek között közfunkció is található: egy nyilvános, gyepesített kilátó, amely az utcáról közelíthető meg.

A terv különleges, 21. századi épületről szól, amelyet hajlandók még sok ponton finomítani.

Nyilvánvaló, hogy képtelenség a két értékes épületet (A Fischer-áruházat és a Gulyás Zoltán-féle Chemolimpexet) belekomponálni. Ezek fennmaradását tehát a terv helyeslésével összeegyeztetni nem lehetséges.

Lehet viszont úgy helyeselni, hogy bizonyos dolgok egyidejű teljesítését követeljük. Felsorolok néhányat, a könnyebbeket előre véve.

A tervezett Bécsi utcai épület, a Foster&Partners koncepcióvázlatain, az epiteszforum.hu nyomán

tőkeerejű befektetővel szövetkezett, aki épp a minap jelesre vizsgázott a Fashion Street fejlesztésével, amely költséges és ideillő „retro-design” megoldásaival afféle Bond Streetet varázsolt a Deák Ferenc utcából. Aztán a Champs-Élyséesvel pontosan megegyező díszburkolatot építtetett. És most a földkerekség egyik legelső építészirodáját bízta meg azzal, hogy egy olyan épületet tervezzen neki (nekünk), amely valóban a Champs-Élysées-n lehetne…

De mivel szabad hely nincs, ezért öt, azaz öt régi házat le akar bontatni. Ebből három már régebben a birtokában van.

Tegyük fel: meg lehet akadályozni Csak gondolatkísérletként, tegyük fel, meg lehetne akadályozni ezt a bontást, magunk odaláncolásával, tüntetéssel, miegyébbel.

Akkor is csak a leállítást lehetne elérni. A befektető nyilván megpróbálná eladni az ingatlanokat, neki erre és éppen erre a fejlesztésre kellettek. De vajon ki venné meg őket egy ilyen kaland után? Ha a felvilágosult és tájékozott többség valóban nem akarná ezt az építkezést, akkor a közszférának kellene kisajátítania és felújítania az épületeket… A közszférának pénze és jogszabály-alkotási hatalma van, hogy elérje céljait. Tosics Iván számtalanszor megállapította, hogy a védelemre méltó épületállomány pusztulását csak úgy lehet(ett volna) megakadályozni, ha először a renoválás következett volna, utána a privatizáció…

Vagyis a megakadályozás elvi végeredménye nem lehetne a szépen rendbe hozott és modernizált Fischer-féle áruház és Iparterv-ház, amelyet boldogan gusztálnak magyarok és külföldiek… Hanem csak a további pusztulás.

Lássuk be: a „nem” elérése reménytelen ügy. Megint a szokásos ellenfelek: a pénz, a hatalom, a „fejlődés”, a nagy méret, a fejlesztői akarat gőzhengere.

De vajon ugyanazt akarják, mint az eddigi esetekben? Nem lehet, hogy a minőség, a funkcionalitás, az idézőjelek nélküli világvárosi versenyigények éppen ilyen megoldást követelnek ki, a fővárosnak éppen ezen a pontján? És Simplicissimus valami érzelmi többletet is érez e ponton a tervekben. Ahogy Térey János mondaná: „befigyel a nagyszabás”…

Az „igen” melletti érvek Simplicissimus köztisztviselőként azt tanulta, hogy törvényt akkor kell hozni, ha a magántulajdon lényeges sérelméről van szó. Minden szabad társadalom alapja a magántulajdon szentsége. A köz érdekében eljáró törvényes testület, a Központi Építészeti-Műszaki Tervtanács meghallgatta az alapos és körültekintő prezentációt, és meg is vitatta azt. Bizonyos megkötésekkel támogatta a „concept-level” tervet. El lehet olvasni az epiteszforum.hu-n a prezentációt, a vita összefoglalóját, az ellenérveket, mindent. Ezek fényében a következő érveket lehet felhozni.

Négy lehetséges követelés, „cserébe” Először is, a homlokzaton utaljanak a régi telekhatárokra. Más anyag, más borítás, törésvonal – vagy más módon.

Másodszor: állítsanak emléket a lebontott házaknak. Legyen egy szoba valahol az irdatlan új komplexum köztereiben, ahol megidézik a telek múltját, filmen, képen, makettekben.

Van mit felidézni. Az az épület, ahol a közelmúltig Simplicissimus irodája volt, nem csak a tervezőkről volt híres, hanem ott zajlottak a magyar képzőművészetben valóságos korszakhatárt jelentő Iparterv kiállítások is.

(Van Amsterdamban egy csodálatos vízparti épület, valaha kivándorlók átrakó és tisztálkodó állomása volt, aztán évtizedekig javítóintézet. Ma különleges szálloda, ahol sokféle komfortú szoba és lakosztály vehető ki. Az egyik lépcsőházban helytörténeti kiállítás mutatja be az épület múltját, többek között filmrészletekkel. Neve Lloyds Hotel.)

Harmadrészt, lehet követelni, hogy mostantól, ha valaki a történelmi városnegyedben bontani akar, akkor fizessen be egy összeget egy kisajátítási alapba – ez biztosíthatná, hogy legyen pénz megvenni és rendbe hozni és (99 évre?) bérbe adni értékesnek tekintett épületeket. És negyedrészt még azt is fel lehetne vetni, hogy épüljön a komplexumba bele egy új Budapesti Történeti Múzeum − legalább egy nagy kiállítótér, ahová egy-egy változó kiállítás kerülhetne… Ez nyilván csak PPP konstrukcióban lenne lehetséges.

Hát ezeket lehetne követelni.

Utóirat, igen fontos Simplicissmus jelen tépelődését vitaindítónak szánja. Általában és konkrétan is.

21

Simplicissimus Budapestje

utánunk jövőknek hasznos. (A klasszikus példák az autópályára esett papírdoboz felszedése és kihajítása, a moziban/színházban a második ajtószárny kitárása, miután kijöttünk.) Elromlott dolgok bejelentése, apró változtatások szelíd kierőszakolása, egészen a klub- és egyesületalakításig, illetve létező szervezetek újra vitalizálása révén. Simplicissimus gyermekkorában nem szerette, amikor nyomulós papája mindig megkérdezte az ügyintéző nevét.

Mi a fenének?! Ma már tudja, hogy ez a siker egyik záloga.

*

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

KÉPÉRŐL)

volt, ám ebédelni se jutott ideje, és arra panaszkodott, hogy az állandó kormányzástól felhólyagosodott a tenyere. Állandóan hordta az államrendőrség által rendszeresített sapkát. (1929-re már csak 19 lófogatú bérkocsi maradt.)

A budapesti taxisofőrökben az az érdekes, (szemben mondjuk Amsterdammal), hogy ritka kivétellel őshonos budapestiek, vagyis magyarok és fehér emberek. Már majdnem minden taxiban van helymeghatározó (ún. dzsípíesz) szerkentyű, amelyik megmutatja a sofőrnek, hogy mikor merre forduljon.

Akkor már jöhet a sok bevándorló, aki a holtbiztos jóslatok szerint néhány éven belül el fogja árasztani a pincér- és taxis-szakmát. De akkor hová lesznek a mostani taxisok? Hát övék lesz a taxi, nem? És közben ott pöffeszkednek majd a kávéházakban, és iPaden követik, merre járnak a taxijaik a sötét bőrű sofőrökkel…

Az a sok fránya taxis Nyilvánvaló, hogy a legtöbb taxis nem pártolja a városarculati tanácsnok ötletét, hogy Budapesten is legyen a taxik színe egyforma.

Ugyanis sokan magánkocsinak is ugyanezt használják – csak leveszik a jelzőt és máris visszavedlenek civillé. A céhesedést annál inkább támogatnák… Azt mondják, épp annyi itt a kocsi, mint New Yorkban, ahol pedig szigorúan maximálják a számukat.

Csak akkor lehet hozzájutni, ha valaki eladja, borsos összegért. Pesten ellenben (a taxisok szerint) ma túl sok az engedély – akárhányat kiadnak. Ez persze jó nekünk, az utasoknak, ma már nyugodtan lehet klimatizált, füstmentes kocsit rendelni, az is egykettőre akad, kánikulában is.

Az első taxik Budapesten nem követték azonnal az automobilok megjelenését. A bérkocsisok lobbija húsz éven át képes volt megakadályozni elterjedésüket. A főváros végül két céggel kötött egyszerre szerződést, az első húsz MARTA típusú zöld taxi 1913. június 1-jén állt forgalomba. A nagy eseménynél megjelent egy államtitkár, egy alpolgármester és maga a budapesti rendőrfőkapitány. A sofőrök általában autószerelők, tönkrement fiákeresek voltak. Bárczi Géza taxis az első napon 50 korona forgalmat csinált, 25 korona borravalót kapott, amivel igen elégedett

Három + egy műalkotás a metró területén A legrégebbi műalkotás 1984 óta Szász Endre porcelánra festett lapkákból összerótt, (azóta tönkrement) pannója a Dózsa György úti állomás névadójáról, amely az amúgy is vitatott életmű leggyengébb darabjai közé tartozik. Aztán ott van a Lisszabon városától ajándékba kapott hatalmas, tiritarka csempekollekció a Deák téri állomás 3-as metró megállójánál. A csempéken egy-egy betű, ezek portugál és magyar hírességek nevét adják ki. A múltkor Camoës és Ady nevét silabizáltam ki. De kell ott lennie sokkal több névnek is. A főpolgármesteren és a portugál szakosokon kívül ez se tetszik senkinek…

2005-ben aztán a Kossuth téri metróállomás modernizálását az koronázta meg, hogy oda került Oláh Mátyás László „Teiresziász” című alkotása, vak ember bottal és egy vakvezető kutya, bronzból. Egy interjúból azt lehetett megtudni, hogy a szobrász egy labradort keresett modellnek, s a tenyésztő, akit ajánlottak, véletlenül a BKV egyik vezető beosztású munkatársa volt… Amikor elkészült mű, akkor a verseny minden mellőzése nélkül meg is vették… Szó se róla, érdekes kortárs mű, kicsit alaposabb szemrevételezéssel rájöhet a néző, hogy a férfi nadrágban, meztelen felsőtesttel ül. Kinyújtott kezével valaha csak

Mottó 2

A kép békebeli hangulatot áraszt, de a tekintetekből mást is ki lehet olvasni. Mintha megállt volna valaki az asztalunk előtt, és rossz hírt mondott volna. Akkoriban szájról szájra jártak az igazi, a fontos, a félelmetes hírek.

Az is nyilvánvaló, hogy az illető nem szívesen látott ember az asztalnál. Matyi mintha még a testtartásával is jelezné, hogy mi itt hárman jól vagyunk együtt, és nem kívánunk többen lenni. (…) A fiatal festő finoman és zseniálisan ezekbe a remekül eltalált arcokba, tekintetekbe és pózokba kódolta a korszak hangulatát, talán még többet is annál, mint amennyinek tudatában volt. Lett is belőle hatalmas, több felvonásos botrány.

VAJDA MIKLÓS: EGY KÁVÉHÁZI ASZTALRA ( C S E R N U S T I B O R „ H Á R O M L E K TO R ” C Í M Ű

*Mottó:

20

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

érintette, de nem fogta a (nyilván fehérnek képzelendő) botot. Amelyet azonban az avatás után igen hamar elloptak. Egyszer pótolták, de aztán ismét eltűnt. Így aztán végképp érthetetlenné vált a mű. És valami magyarázat is kellene: a kalandos és hosszú életű, sokat foglalkoztatott vak jós ma már enyhén szólva nem része az általános műveltségnek.

Van azért a metróban egy jó dolog is – a Kányádi pad az Arany János utcai megállóban – szabványos pad, de sok szellemmel.

Műalkotás, de nem „úgy”. Ezt mindenki ismeri, ugye?

Simplicissimus hét életvezetési szabálya, és még három, amiről csak álmodozik Az olyan magától értetődő, sokat ismételgetett tanácsot, mint hogy „mindig menj gyalog, ha teheted” nincs képem megismételni… Kezdjük inkább egy kis okoskodással.

A vásárlás-szociológia egy ideje már feltárta, hogy alapvetően három fajta vásárló van: – a diszkontvadász, – a hasonlítgató, – az örömszerző típusú, persze a legtöbb ember váltogatja ezeket, az aktuális élethelyzettől, anyagi/ társadalmi állapottól függően.

A városhasználat is nagyon hasonló módon zajlik. Ha éppen munkába tartunk, vagy valami hivatali ügyet intézünk, netalán temetésre igyekszünk, akkor is csempésszünk bele egy kis örömöt. Tegyünk kerülőt, nézzünk látcsőbe (ugye, mindig van Önöknél?) ha otthon felejtettük, akkor fényképezzünk, akár a telefonunkkal. Hátha van este kinek megmutatni, merre jártunk, mit vettünk észre. Vagy akinek elküldhetjük. Este. Vagy ne, azonnal, ememesben vagy a fészbukon…

Lássuk akkor a szabályokat. „MINDIG NÉZZ FÖLFELÉ.”

Ősrégi városélvezeti szabály. Számtalan öröm vár ránk szemmagasság felett – és számtalan bosszúság is, az ócska emeletráépítések, a vissza nem épített tetődíszek miatt. De hát egy világvárosban minden érdekes, ami figyelemreméltó… „MINDIG FEL KELL MÁSZNI.”

Ezt a bölcsességet Simplicissimus legjobb barátjától, Complicatustól hallotta, még fiatal korában, eredetileg arra vonatkozott, hogy

„LEGYÉL EGYSZERRE GENERALISTA ÉS SPECIALISTA.”

A hobbid kiélésének az internet határtalan lehetőségeket teremtett. Már könnyedén gyűjtheted a Szabadság tér témájú képeslapokat vagy virtuálisan összejárhatsz és kicserélheted tapasztalataidat a bakelitlemezen kiadott francia sanzonok rajongóival. A város egésze azonban még ennél is sokkal érdekesebb, több tucat blog foglalkozik ilyesmivel. Aztán itt vannak az építészeti tervpályázok, ezeket leginkább az epiteszforum.hu honlapon lehet nyomon követni, vagy az új szobrok, ezek lelkes, friss tárháza a szoborlap.hu… „HIGGYÉL AZ AUTONÓMIÁK LÁNCOLATÁBAN.” Simpicissimus ezt látta, amikor felkereste gimnáziumi cimboráját, Concitatust, a félállami cégnél.

Jó a kilátás, mi? Odalentről annál kevésbé. Még a szimmetriát sem tartották be a „városmegújítók”

redőnyöst csak azután hív az ember, ha már felmászott, és megpróbálta maga kijavítani a gyakran egyszerű hibát. Átvitt értelemben annyit tesz, mint hogy mindig meg kell próbálni a helyzetet uralni. Megszerezni az információt, aztán megtenni, amit akarunk, eljutni oda, ahová akarunk, megszerezni a színházjegyet, elmenni az új étterembe, stb. „PÁRTOLD AZ ÚJ DOLGOKAT.”

Egy város akkor fejlődik, ha polgárai vevők az új szolgáltatásaira. Meg kell nézni, ki kell próbálni az újonnan tudomásunkra jutott új – vagy újjá alakított, renovált dolgokat. „MINDIG KÉSZÍTS LISTÁKAT ÉS TARTSD ŐKET FRISSEN.”

Más szóval: akard mindig a legjobbat, és a legjobb dolgokat gyűjtsd mindig listába.

A város akkor lesz élhetőbb, ha minél több ilyen ember van: igényes, tájékozott, önzetlen. Simplicissimus például a mobilja telefonlistájában az éttermek neve elé mindig csillagot tesz (egy, két, vagy három csillagot, aszerint, mennyire tetszett neki), és így ha

rákeres a csillagra, kiadja csak az éttermeket, ezért aztán ha kérdezik, könnyen átpörgetheti aktuális kedvenceit. „LEGYÉL TE IS ORÁKULUM: OSZD MEG TUDÁSODAT.”

Ha megvannak a listáid, ne tartsd meg magadnak. Hozd szóba friss felfedezéseidet, kérdezd ki barátaidat. „Bernát, ahogy ismerlek, neked nagyon bejönne a Sárga tengeralattjáró tejivó!” És mindig faggasd a többieket, hogy ők mit láttak/hallottak, merre jártak. Esetleg indíts blogot önironikus néven: a Budapesti Bes�szervisszer cím lapleadáskor még nem volt foglalt… Próbáld ki ezt is: „Fantasztikus új villák épültek Remetekertváros külsőn, FokosFuchs Lehel, a Kanadában tanult fiatal építész tervezte őket, ha úgy tesztek, mintha venni akarnátok, végig is vezetnek benneteket…” „LEGYÉL MINDIG »HIÁNYZÓ HŐS«.”

Simplicissimus vesszőparipája egy szociálpszichológiai fogalom – amikor olyasmit teszünk, ami nekünk már nem, csak az

Ez arra vonatkozik, hogy próbáld megtalálni mindenben azokat a hivatásos listakészítőket, akik függetlenek, nem mozgatja őket semmilyen érdek. Vannak nyomtatott újságok, mint a Pesti Műsor, a Time Out (angol és magyar változatban) és számtalan portál és blog. A finedining.hu és hasonlók.

Igen figyelemreméltó a hvg.hu gasztronómia rovata és az Alexandra étteremkalauza. „HIGGYÉL A NAGY TÁRSADALMI ÖSSZJÁTÉKBAN.”

Pontosabban annak szabályaiban, és ha lehet, tartsd be őket. Sok ilyen van, írott és íratlan, a KRESZ-től a köszönésem át az éttermi viselkedésen át a mobilozásig, a netikettig és onnan is tovább. Simplicissimus igyekszik a „semper formaliter”, azaz mindig eggyel formálisabb elvét követni. Mindig elsőbbséget ad másoknak, nem csak autóban és nem csak nőknek…

Ha belép egy étterembe, akkor is megáll az ajtóban, ha valószínűleg ezt a helyi szokások nem kívánják meg. A pincérnőt kisasszonynak/hölgyemnek szólítja… És így tovább. Mindezt önérdekből is teszi – mert már ettől is jobban érzi magát.

Az önző dög…

21

Simplicissimus Budapestje

*

Mottó 2 Kemenszky volt Pál fékezője, Kicsapongásban mentora, Tanácsadó: látta előre, Honnét startol, mikor, hova; Egy aroma, egyféle illat, Egymás közt házasodtak ifjak: Két deklasszált família, Szent István park, vaníliaFagylalt, Bébi cukrászda sodra, Ipoly mozi nőstényszaga; Együtt kapaszkodtak föl a Pozsonyi úti villamosra.

Radnótis lányok! Kékeres A mellük, s vérük fűszeres.

TÉREY JÁNOS: PAULUS I. 19

Budapesti negatív Guiness rekordok 1990-2010 (Az alábbi lista Budapestet nem mint politikai entitást emlegeti, csak mint helyszínt.)

Legotrombább beavatkozás a városszövetbe: szervetlen, gonosz beleépítés az Erzsébet sugárút vonalába, a Madách Imre úti irodatorony.

Legesetlenebb köztéri szobor: Kovács Béla kisgazda politikus szobra, Kligl Sándor borzalmas alkotása 2002-ből, amelyet a kisgazda kormányzati részvétel végnapjaiban állítottak a Kossuth tér déli szélén – a 2-es villamosból is jól látható módon.

A legtovább halogatott intézmény-megnyitás: A Design Centeré, mert valaki kinézte magának, vagy mert a Gondviselés a kormányzati tehetetlenség emlékművévé kívánta alakítani.

A leggyávább önkormányzati döntés: A Nagymező utcai mélygarázs elejtése.

A legtovább halogatott épület-befejezés: a Gödör föld alatti termei, ahol két színházterem várja sorsa jobbra fordulását, legyen az állami- vagy magánberuházás. Épület le nem bontása: Az utolsó várbeli rom, a Hovédelmi Minisztérium torzójának el nem takarítása, mert ez a város mindig akkor bont, amikor nem kellene *Mottó:

20

(pesti Óváros, Tabán, Óbuda), és akkor tart meg, amikor nem kellene (Invalidusház Pesten).

A leginkább halogatott beruházás: a Vidámpark elköltöztetése, az Állatkert bővítése.

Húsz év múlva, ördögtároló nélkül Először idézzük vissza a szépséges múltat.

Simplicissimus ezt írta Kávéház csütörtök délután című tárcájában, a 2000 folyóirat legendás hátlapján: „Üldögélünk csütörtök délután a New York Kávéház karzatán, karnyújtásnyira Osvát Ernő emléktáblájától. Újfajta imázst akartunk: nem képzeltük, hogy ilyen jól fogjuk érezni magunkat. A kávéház élete álmosan csörgedezett, csütörtök délután kissé kevésbé álmosan. Lassanként név szerint is megismertek minket, s bár a pincérek nemigen olvasták a 2000-t, Irénke, az »irodalmi vécésnéni« kezdettől fogva nem engedte, hogy fizessünk, ha történetesen felkerestük műintézetét. Nemrég megjelent Sándor, aki három órától kezdve klasszikus- és szalonzenét ad egy tökéletesen temperált zongorán – időnként nyíltszíni tapsot aratva. Talán éppen vele egy időben állott munkába az a szinte tanuló korú, készséges pincérhölgy, akinek szemében először pillantottam meg a kávéház fénykoráról szóló irományokban gyakran tollhegyre tűzött áhítatot – talán nem függetlenül némely szerkesztők széptevő csínyjeitől.

Mikor néhány hete lezárták a galériát, s minket átmenetileg a földszintre száműztek, nem sejtettük, hogy bekövetkezett az, amit már régóta Damoklész kardjaként sejtettünk egyszer majd lezuhanni: a magánosítás. Az emeleten hozzáláttak renoválni az évek óta zárva tartó, beázott tükörtermet. Úgy halljuk, hogy az épület adásvételi szerződésében szerepel, hogy a kávéházat változatlanul működtetni kell. De aggódunk, hogy esetleg kimaradt az a klauzula, amelyben arra kötelezik az új tulajdonost, hogy a nekünk eddig bőkezűen juttatott 40 százalékpontnyi kedvezményt továbbra is fenntartsa. Cserébe számos ötletünk van, miképpen lehetne a boltot fellendíteni. Például... Nem. Ezt inkább személyesen. Vajon ki az új tulajdonos? Ember vagy bizottság?”

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Nos, néhány áttételen keresztül a tulajdonos egy olyan bizottság lett, amely évente egyszer gyűlik össze: a részvényesek bizottsága. Az olasz luxushotel részeként 2005-ben újra megnyílt a kávéház, de ez már nem a Newyork (másképpen „nyehó”) volt, ahogyan régen az írók nevezték. És nem csak horribilis árai miatt. (Jelenleg 900 forint egy feketekávé.) Ma már egyszerűen nem tartozik Budapesthez – mint egy Duna-parti szálloda reggeliző terme. Nem illik rá Kellér Dezső sokat idézett, mulatságos kávéház-meghatározása: „Az ember nincs otthon, és mégse kell a szabad levegőn lennie.” Inkább ez: „A legolcsóbb módja annak, hogy külföldiek között töltsön el egy délutánt az ember.”

Simplicissimust itt akarta lefényképezni régi fotós barátja, mint a magyar fotográfia állítólagos jótevőjét – egész könyvecske készül ilyen emberek portréiból. Illendően meg kellett állni az ajtóban, hoppmester vezetett minket egy üres asztalhoz. Engedélyt kértünk a fotózásra, ehhez a szélz dipártmentről szalajtottak egy csinos kis hölgyet, aki kegyeskedett a dolgot engedélyezni, cserébe ingyen fotókat kunyerált a híres fotóművésztől. Megint elámultam a renoválás mesteri tökéletességén, a fémbútorok ide nem illő dögösségén és a kettőt oly sikertelenül összebékíteni próbáló, máris lepusztult, a sarki kárpitostól, a kompromisszum jegyében sietve beszerzett székeken. Meg a rejtett finomságokon, például a padlóburkolatba épített négyágú fényforrással működő spotfényeken, amelyek a sarkokat világítják meg alulról.

A szálloda átépítésének áldozatául esett a galéria fala is. Amennyire jót tett az udvar lefedése, annyira hiányzik ez a fránya lezárás a felső szintről. A kilencvenes években, amikor itt utoljára igazi kávéház működött, az ablakokon át ki lehetett kukkantani a sárga keramit burkolatú udvarra, itt „ördögtároló” működött: ide fektették le az épület külső faláról leszerelt, patás-felsőtesteket formázó jellegzetes falikarokat. Akkoriban az épület már kiürülőfélben volt: az újságok és könyvkiadók egyre másra költöztek el. A kávéház feletti emeleteken egyre kevesebb újságíró dühöngött „vonalra várva”, néha mindkét fülén kagylóval. Mire a telefonhelyzet megoldódott, addigra a kávéház bezárt. Mire kinyitott,

fotó: Sebestyén László

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

kiderült, hogy az újjászülető kávéházi világ nem a régi dicsőség nyomvonalát követi, hanem teljesen új utakat: lásd például a Farger-Gerlóczy-Déryné szentháromságot – kinek a pap, kinek a papné alapon.

Akinek elsősorban a falak számítanak, nem az élet, annak a Centrál-Callas-Szabadság.

Ott magyar szót is hallani – igaz, leginkább a Szabadságban, a Batthyány örökmécsesnél található névtelen téren.

Romkocsma-térkép a Klauzál téren, és az ebből kiágazó magvas gondolatok A Klauzál téri nyilvános vécé jelentős szerepet játszik a pesti folklórban. Már Simplicissimus diákkorában azt suttogták az emberek, hogy állítólag a kis épületben a kezelője is ott lakik. A környékbeliek ezt hitték is, nem is. Már a 21. században aztán készült egy játékfilm, amely egy ilyen házikóban (talán éppen ebben?) felnőtt nőről szól. És most egy újabb terület, ahol hasznossá teszi magát az épület. Addig szürke és érdektelen falát ügyes kezek tarka színekkel befestették, jelmagyarázattal látták el: egy ízléses, könnyen kiismerhető romkocsma-térkép! Remélem lesz erő a frissen tartásához is ezen a gyorsan változó színtéren! Érdekes, hogy Budapest két olyan dolog miatt került rá a fiatalok Európa-térképére, ami spontán, magánkezdeményezésre jött létre: a Sziget és a romkocsmák. A Sziget nyilván maradandó, vajon az utóbbiak is azok lesznek-e? Hiszen a műemlékvédelem és a beruházók közötti patthelyzetnek köszönheti létjogosultságát… és ez nem maradhat örökre így. Jönnek majd a beruházók, az érvényes engedélyekkel, amit az új (ön)kormányzattól kapnak majd.

Tényleg, mit is várjunk a most induló kormányzástól, Budapest tekintetében?

Hát az biztos, hogy élénkebb párbeszédet az újítókkal. Mindenféle hathatós adókedvezményeket. Valami különleges pénzalapot, amely kisajátít, korunk színvonalán felújít, aztán 99 évre bérbe ad vállalkozóknak: valamiféle reciprok PPP módszer elterjesztését az építészeti örökség ügyében. Mondjuk egy másik Jálics-házat nem Vincze Miklósnak kellene felújítani úgy, hogy rámenjen mindene (a családját is beleértve), hanem a 3K alapnak (Három Károly Műemlékfelújító Alap, munkanév). Jobb partnere kellene hogy legyen a turizmusnak is. Párizsi mintára leírás kellene minden fontosabb műemlék-ház elé, és korántsem csak magyarul.

Mert ha a város hajója emelkedik a turistabevételektől, akkor mindenre több juthatna.

Jól ismert gondolatok ezek, e lap hasábjairól is. Lesznek-e belőle tettek?

Az oldalmagasítás forradalma, avagy az új generációnak már mindent szabad?

Simplicissimus a minap felkereste ősidőktől kedves salátabárját, amely a valaha tréfásnak számító, ma már patinás Falafel Faloda nevet viseli. A kilencvenes évek elején nyílt, abszolút piacvezetőként, a „small is beautiful” jegyében, a pesti Broadway egészségmániás kisebbségére építve, a Paulay Ede Nagymező utcán túli (inneni?) nyúlványában. Valaha a kínálatot kizárólag a falafelgolyó és a hozzá válaszható saláta uralta, néhány idényhez igazodó turmixszal kiegészítve. Jól megfigyelhető volt az „eladói piac” szocializmusból megmaradt csökevénye: megilletődött, lábujjhegyen tolakodó és egymást kerülgető vevők és kérésre készséges tulajdonosok és alkalmazottak. És meg kell mondani, hogy éveken át a hübrisztől sem volt mentes a menedzsment. A pult felett egyszer csak megjelent egy bántó táblácska, a követke-

ző szöveggel: „Kedves vendégek! Kérjük, hogy a tálak töltésekor sem zöldségből, sem gombócból ne készítsenek oldalmagasítót.

Az ár csak normál módon megtöltött tálra vonatkozik, nem pedig extra púpos adagra. A falafelesek.”

A tábla akkoriban csak szemlátomást csak Simplicissmust tartotta kordában, ő egyáltalán nem mert púpozni. Hanem a többi galád vendégek nemcsak hogy púpoztak, de az oldalmagasítást is kedvvel űzték. Nyilvánvaló volt, hogy egyeseknek éppen e táblától támadt kedve a dolgot kipróbálni. Sőt, azon is túl rendületlenül töltöttek, amikor már tudvalevően lehull az étel. Csakhogy az ő tálcájukra hullott!

Hogy erre fel, önvédelemből, miért nem emelték inkább az árakat? Hát ez az. Egyfolytában emelték. De az megint csak nem extra púpos adagra vonatkozott… Ez a kis terézvárosi örökmozgó azóta is egyfolytában működik. A valahai 300 forintról 900 fölé emelkedett az egységár, igaz, ez nagyjából az inflációnak felel meg.

Van egy apró bosszantó momentum, amit közel húsz év sikeres működés után sem sikerült orvosolni. A személyzet nem figyeli, hogy kifogyott-e az intézmény fő terméke, a falafelgolyóbis. Ezt két, egymástól távol levő edényből lehet szedegetni, de persze hamar kifogy. Namármost akkor kellene újat hozni, amikor az egyikből kifogy, így egy másfajta, azaz termelési örökmozgót lehetne létrehozni, ám valamilyen (optimalizálási? költséghatékonysági?) okból általában kivárják, hogy mindkét tálkából kifogyjon a falafel. És még olyankor sem mindig maguk veszik észre, hanem „szólni kell”. Ilyenkor kecses csengettyűhang szólal meg a pultnál, és egykettőre előkerül a frissen sütött, ropogós áru.

Simplicissimus a minap már hűlt helyét sem találta az oldalmagasítót kárhoztató táblácskának, és (talán ezzel a ténnyel áttételesen, de összefüggő okból) döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek elszemtelenedtek… Már nem csak a falafel kifogyását észrevételezik, hanem gyakorlatilag bárminek a pótlását haladéktalanul kérik… „Tudna hozni egy kis sült répát / padlizsánt / csicseriborsót?” És hoznak nekik.

Simplicissimus ennek láttán/hallatán felhagyott régi politikájával, már nem érezte úgy, hogy az oldalmagasító polgártársak helyett neki kell azzal kompenzálnia, hogy hanyagul nem is tölti színültig tálkáját („nekem ennyi is elég!”), hanem jól megpakolta.

Sőt, egy kicsit meg is tömködte. De közben azért riadtan jártatta körbe a szemét. Talán nem vették észre.

21

Simplicissimus Budapestje

nagyon mutatós, körülkerített fajtát. Valahogy úgy, ahogy az okos önkormányzat teszi, amelyik a kertmérnökök által gondosan eltervezett kövezett út mellett oda is épít egy utat, ahol az emberek valóban járnak… A helybeliek azonban nem sokáig örülhettek. Talán mert az új pálya miatt távolabbi gördeszkások is járni kezdtek ide, a fiatalok hamar visszaszoktak a tér más részeire is. És bár a régi bölcsesség, miszerint nem lehet minden gördeszkás mellé parkőrt állítani, most is megállja a helyét, de azért mégis fogas kérdés, hogy akkor mi a teendő. Simplicissimus azért is ilyen megengedő, mert új irodája a Szabadság tér tőszomszédságában fekszik. Annak meg néhány éve lefektetett kövezete felpúposodott, összetöredezett.

Gördeszkázásra totálisan alkalmatlan.

*

B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

PALLAS LEXIKON

Egy hatvan éves híd A 928 méter hosszú Árpád hidat – amit, jegyezzük meg rögtön, senki se szeret –, éppen hatvan éve, persze november 7-én adták át. Talán azért nem szeretik az emberek, mert egy „tömör gerinclemezes, többtámaszú gerendatartóval épült híd, tisztán felsőpályás megoldással” nem ad módot semmilyen különleges építészeti trouvaille-ra?

A NOSzF évfordulója 1950-ben lett először hivatalos ünnep. Ehhez az Árpád név nem passzolt, Sztálinról nevezték hát el. 1958 óta hallgat eredeti, tervezéskori nevére.

Jellemző a Közmunkatanács messzire tekintő politikájára, hogy már az 1908. évi XLVIII. törvény elrendelte az északi híd megvalósítását, azonban végrehajtását az első világháború (is) megakadályozta. Az 1920-as években Budapest déli részének fejlesztése került előtérbe, olyannyira, hogy a Boráros teret a Lágymányossal összekötő másiknak az építését előbbre sorolták, és mihelyt a gazdasági helyzet erre lehetőséget nyújtott, a Horthy Miklósról elnevezett hidat fel is építették. *Mottó:

20

A harmincas évek második felében lebonyolított tervpályázaton két első díjat adtak ki. Az egyiket Kossalka János és Wälder Gyula, a másikat Mihailich Győző és Kotsis Iván műegyetemi tanárok terve nyerte el.

A munka azonban nem kezdődhetett meg azonnal, ugyanis a tengely elhelyezése és annak egyenes vagy tört vonalvezetése kérdésében az érdekelt hatóságok között nem volt egyetértés. A végleges változat tervei végül a Közmunkatanács által előterjesztett tengelynek megfelelően készültek el, és tartalmazták a Margitsziget kismértékű (130 méteres) meghosszabbítását észak felé.

A második világháború előtt csak az alépítmény és a budai nyílások egy része készült el. 1943-ban már nem dolgoztak rajta. Az ostrom alatt nem sérült meg semmi. 1948-ban folytatódott a munka, ekkor született meg az a döntés, hogy csak fél szélességben épül meg.

Mint arra az idősebb olvasók még jól emlékezhetnek, 1981 és ’84 között úgy szélesítették ki az Árpád hidat, hogy jobbra és balra két újat építettek mellé.

Az átépítéskor készült el a forgalmat a Szentendrei útra vezető felüljáró is. A városi legenda szerint az egyik cölöp leverésekor „váratlanul” bukkantak a római katonai fürdő (Thermae Maiores) maradványaira, és Dalmy Tibor miniszteri biztosnak „egyetlen éjszaka” kellett döntenie arról, hogy sunyin visszatemeti a romokat, vagy mindent átterveztet. Tisztessége emlékét őrzi örök időkre, hogy nem az első lehetőség mellett döntött.

A fürdő részleteit valójában már 1780ban (!) feltárták, és sejteni lehetett, hogy itt van a java. A sors keserű fintora, hogy a rendőrállam eltűntével a vandalizmus olyan mértéket öltött, hogy a részben a nyilvános aluljáróban bemutatott emlékek kriminális állapotba kerültek. Az emberben még az is felmerül: talán mégis jobb lett volna betemetni…

Simplicissimus sokáig azt hitte, az is városi legenda, hogy az Árpád hídban ott lakik a hídmester és családja. Mígnem az origo.hu tavaly képriportban számolt be arról, hogy tényleg így van. Kubik Béla 1978 óta él családjával a szigeti bejáró

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

alatt, itt nevelte fel két gyermekét, ma két unokája is itt cseperedik. Reggel fél nyolckor kezdi munkáját, minden nap kétszer végigmegy a hídon és ellenőrzi az állapotát, ez körülbelül napi négy kilométer sétát jelent. A szolgálati lakás hivatalosan a XIII. kerülethez tartozik, de a postások nehezen találják a címet.

Hős és antihős, mindez egy díj kapcsán Simplicissimus idén is magára maradni látszik a „Simplicissimus Hőse 2010” díjjal, pedig közeleg a határidő. A választás nehézségei miatt (nehogymá’ mindig kávéházas, vendéglős legyen a díjazott!) jutott eszébe – szokásos szerénységével – az amerikai Time magazin, a világlap, amelyik 1927 óta megnevezi az Év Emberét. Ez a díj az utóbbi egy-két évtizedben részben immaterializálódott. Volt már a számítógép, és 2006-ban „You”, amit úgy lehetne fordítani, hogy „Ön, kedves olvasó”, a web 2.0-es alkalmazások révén. Mi lenne, ha ezt a díjat is errefelé térítenénk? És persze azonnal a fantasztikus Fortepan archívum tolakodott előtérbe, amit minden internetfüggő Budapest-rajongó jól ismer. Azon olvasók kedvéért (példának okáért a Nagy Budapest Törzsasztal tiszteletbeli doyenje, a számítógép-mentes életet élő Del Medico Imre kedvéért), összefoglaljuk, mi is a Fortepan: „A Fortepan egy nemlétező archívum. Nevét a váci Forte gyártól kölcsönözte, a háború után így hívták a legelterjedtebb és legnépszerűbb negatív filmet. A gyűjteménynek bár neve van, épülete vagy számlaszáma nincs, és nem is dolgozik ott senki. A Fortepan 30 vagy 40.000 fényképből áll, igazából sosem számoltuk meg, nem is fontos. Húsz éve kezdtünk fényképeket gyűjteni, vaktában, minden szokatlan részletre rácsodálkozva.

Kicsit saját nemlétező emlékeinket kerestük a képeken, gondolom. A legfontosabb gyűjtőterületet – a szó fizikai értelmében – a budapesti lomtalanítások adták, pár száz (ezer?) kilométert biztos sétálgattunk, jórészt negatívokat keresve. (…)

Szeretnénk, ha használnák a képeket, másolnák, küldözgetnék, szétvágnák, vagy összeragasztanák, amiért nem kell fizetni, hiszen ezek a képek nem a mieink. Szívesen ves�szük, ha egy publikáció alkalmával küldenek nekünk egy üzenetet vagy egy linket, jó

forrás: fortepan.hu

Mottó 2 „Aki hatósági engedély nélkül nyilvános helyen v. házról-házra koldul, közbiztonság elleni kihágás miatt 8 napig, visszaesés esetén, ha az utolsó büntetés kiállásától két év még el nem mult, egy hónapig terjedő elzárással büntetendő. Bizonyos esetekben a K. két hónapig terjedhető elzárással büntetendő, és pedig akkor is, ha a koldulónak hatósági engedélye van, jelesül: a) ha háromnál többen együtt v. b) a hatóságilag megállapított időn túl koldulnak; c) azok, kiknél a K. alkalmával fegyver van; d) nyitva nem levő lakásba előzetes engedély nélkül bemennek, e) nyomort, v. testük valamely tagjának hiányát vagy hibás voltát színlelik. Nyolc napig terjedhető elzárással büntetendők azok is, kik 16 éven aluli gyermekeket K.-ra biztatnak, kiküldenek v. másnak rendelkezésére bocsátanak. A gyermekek, mint csavargók, javító-intézetbe helyezendők el. K. miatt elítéltek illetőségök helyére eltoloncolhatók, a külföldiek az országból kiutasíthatók.”

Nyugalmas, nagyszerűen komponált fotó az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Bizonyára áll már a közelben a Gömbös szobor

lenne látni a képeket itt-ott, követni a sorsukat. Örülnénk, ha a nyomtatásban közölt képek alá, mellé odaírnák – FOTO: FORTEPAN. Talán lesznek, akik rokonszenveznek a Fortepan minimalista eszközeivel és kissé korszerűtlen stílusával. Esetleg megfordul a fejükben, hogy nekünk adnának néhány képet, vagy negatívot. Ezt szabad! Szívesen veszünk bármit, küldjék el nekünk akár analóg, akár digitális formában.

A többiért nem kezeskedünk. Szepessy Ákos – Tamási Miklós” Talán két hónapja került ki az internetre – Budapest-képek százaival – és elképesztő lelkesedést keltett. Külön fórum indult az Indexen, amely megfejti, hogy mi látható a képeken. És azt is biztos forrásból tudni: egy médiavállalkozó megkereste a szerzőket, hogy részben vagy egészben megvegye tőlük a honlapot, mert üzletet szimatolt benne. Ők azonban az ingyenességet (reklámmentességgel párosítva!) akkora értéknek tekintik, hogy nem adták… Ők bizonyosan Simplicissimus idei hősei között vannak, de még mások is lehetnek a tarsolyban-pixisben.

Erről aztán szokás szerint megindult Simplicissimus gondolat-láncolata, és eszébe ötlött egy életpálya-halmozó üzletember ismerőse, aki fotográfusi babérokra IS tör, kiállításokat rendez, fotós könyveket ad ki. A jólét, a gazdagság nem elég neki, a hírnévre is vágyik. A képeit a honlapján is árulni próbálja. Vagyis nézni lehet, de

a kereskedelmi portálok receptje szerint „el vannak rontva” egy vízjellel. Nem lehet ellopni őket. Pedig ha Fortepan-módra ingyen lehetne letölteni, akkor áldanák a nevét, ezáltal elterjedne, megkapná az annyira áhított dicsőséget… De egyszerre mindent szeretne elérni – igazi antihős módjára. Pedig a művészet asztalán sincs ingyen ebéd. Namegpláne nincs olyan, hogy ingyen ebéd + honorárium… Újfajta politizálás a Belvárosban?

Simplicissimus irodája több mint hat évig az egykori Iparterv-házban működött, és tavasztól őszig olykor megpróbált enyhet keresni a közeli Erzsébet téri fák alatt, egy-egy padon végigdőlve. Ám azt kellett tapasztalnia, hogy a pihenést szinte lehetetlenné teszi a gördeszkás fiatalok keltette zajongás. Már a park megközelítése közben is őket kellett kerülgetni.

Köztudomású, hogy Simplicissmus bensőjében állandóan birkózik a polgár és a bohém – mindig az kerül felülre, amelyik érdekeinek az adott pillanatban megfelel. Itt ugye a (kis)polgár énje horgadt fel: be kellene tiltani itt ezt a tevékenységet, önkormányzati rendelettel vagy tudomisén hogy. Éppen mire az iroda néhány száz méterre északra költözött, Simplicissimus egy megdöbbentő építkezésre lett figyelmes.

Az Erzsébet tér egyik alulhasznált részén az önkormányzat gördeszka-pályát épített,

Élmény a Széna téren, este Simplicissimus már harmadik cseperedő gyermekének próbálja elmagyarázni, hogy miért nem ad soha, semmilyen körülmények között pénzt koldusnak vagy kéregetőnek. Ahogy régebben, most se nagyon találja a szavakat erre. Ehelyett a terminológiai kérdések mentén keres kitörési pontot. Hogy ugyanis a koldus passzív, a kéregető aktív… Meg a Pallas Lexikonból idéz – ld. a Mottó 2-t fentebb.

A koldulás módszereiben nem sok minden változott a rendszerváltás óta, az innováció inkább a kéregetésre jellemző. Elterjedt a konkrét összeg kérése, például: „Nem tudna hetven forinttal kisegíteni?” vagy „elvesztettem a tárcámat és telefonálnom kell, ki tudna segíteni?” és társai.

Hogy beváltsam a cím keltette felfokozott várakozásokat, végre rátérek a konkrét élményre. Simplicissimus egy őszi estén a Széna téren a Pest felé tartó villamos megállójában álldogált, amikor az említésre érdemes eset történt. Mellette egy jól öltözött, ballonkabátos fiatalember óriási nagy baguette-szendvicset majszolt egy zacskóból, egyre kijjebb tolva az újabb és újabb részeket. Ekkor a Mamut II bevásárlóközponttól, az átmenetileg elapadó autófolyamok közötti rést kihasználva átvágott egy húsz év alatti fiatal hölgy, akire ugyancsak a jól öltözött jelző illik, csak egészen más regiszterben. Bakancs, színes harisnya, égővörös haj, bőrruha, testékszerek minden mennyiségben. Egyenesen odalépett fiatalemberünkhöz, és kedves, de határozott hangon azt mondta: „Szia!

Nem adsz egy harit?!”

Adott. Közben megjött a villamos. Ők nem szálltak föl.

21

480 Ft

Simplicissimus Budapestje* B E V E Z E T É S A K O R S Z E R Û S Z N O B - É S H E D O N I Z M U S B A , VA L A M I N T A Z A L K A L M A Z O T T E M B E R L E S É S T U D O M Á N Y Á B A

Mottó 2 A kopott Nagykörút nagyasszonya, Kicsit ázottan magaslik előttem A szépre vikszelt Newyork-palota Mindig jár neki egy hosszú mosoly.

TÉREY JÁNOS: PROTOKOLL (18.)

Budapest új regénye – versben Megjelent végre a Protokoll, ez a vastag, 401 oldalas könyv, a 41 éves, Debrecenben született, Kosztolányi termékenységű költő és drámaíró modern szerelmi vallomása Budapesthez. Nem kritikátlan típusú, dehogy, üti-vágja a várost, és szembe is állítja New Yorkkal, Jeruzsálemmel, Brüsszellel és Tallinnal… Jeruzsálemről például ezt írja: Van benne valami vidékies.

Metropolis, de párnázottan intim.

A jázminillatú alagutak, Csavart törzsű fák, lomb mögött sok erkély: A barlangos, puha fügefaallék!

Folyóiratokban már lehetett olvasni kiváló részeket. De ez most sokkal több: hiába ismerünk egy-egy oldalhajót: a katedrális az más. Nem egyperces novellák sora, hanem igazi regény, igazi versben, de a verselés könnyen árad, an�nyira, hogy az olvasó nemegyszer meg is feledkezik róla. A Protokollt „veretes laza” nyelven írta, pont olyan nyelven, ahogy egy ilyen mai történetet el lehet mondani. A cselekmény is ellentétekre épül: a főszereplő, Mátrai Ágoston minisztériumi tisztviselő: de nem ám akárhol, hanem éppen a Külügyben.

Jóképű, negyvenes, nőfaló, magányos farkas, sok baráttal, Budapest minden finomságának nagy ismerője. Az első fejezetekben a nőügyek dominálnak, később a hangsúly a hivatali intrikákra, egy fontos belső ügyre helyeződik át. Mátrai urbánus lélek, aki imádja a természetet, apja a Füvészkert igazgatója volt, talán innét. Arany János-i természetközelség árad a leírásaiból, mindez persze végtelenül mai nyelven.

Egyszer egy jóakaró kolléga azt mondja neki: „Viaskodik tebenned szüntelen / A rend embere és a szenvedélyé…”

Azaz a polgár és a bohém. Egyik fejezetben ez kerekedik felül, a másikban az. Aztán feltűnik egy közönséges halandó nőstény, Fruzsina, a parlamenti *Mottó:

Ismeretlen művész tréfás graffitije a Dob utca 19. falán. Vajon milyen műfajú ez a munka, amely a város pusztulását parodizálja? Vajon mit üzen? Hogy le kellene bontani a házat? Vagy magát a pusztító időt ábrázolja, mint afféle figyelmeztetésül feltartott ujj? És hogy lehetne ezt az utókornak megmenteni, múzeumba vinni? Alkalmasint csak fotódokumentáció útján.

gyorsíró: a mindennapi, távlatos boldog élet ígérete, és egy idő után ez kelti az alapvető kíváncsiságot: ebből mi lesz?

Nos, jelentem, a feszültség a legutolsó oldalig kitart.

Lenyűgöző olvasmány a Protokoll, alighanem a nem versolvasó magyarok számára is. Simogató, eszköztelen, érthető, mégis nagy költészet. Csak kicsit elemelt a valóság: csupa ismerős helyszín és figura. Skultéti külügyminiszter, Verocska, a nyugdíjas színésznő anya a Balzac utcából, Donner, a sebészorvos, (az Asztalizene című darab néhány szereplője is feltűnik!), aztán az Elnök kínos kalandja a komáromi hídon… És a szerelmi kalandok! Mintha az olvasóval történne minden. És az operapremier! A Falk Miksa utcai képégetés! A motorcsónakázás a Dunán! A Protokoll ambíciója nem kevesebb, mint Aranyé, a Toldi idején. Nem kizárt, hogy ilyen maradandó is lesz. (Magvető, 2010, 401 o., 2990 Ft.) Látogatás a Villa Bagatelle-ben Simplicissimus egyre kisebb meggyőződéssel hajtogatja, hogy „Budán soha nem történik semmi”… Most történt, valami fontos. Született egy új, nagyszabású és minőségi hely, amely nem valaminek az újrateremtése, hanem teljesen új dolog.

„Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Kert/játszótér/pékség/bisztró/kávéház/lakberendezési bolt egy 1924-ben épült villában. Az előző tíz év jelképe az ugyanitt működött luxusbordély lehetett volna, reméljük a most kezdődő tíz évé a Villa Bagatelle-koncepció, a teremtés, a dolgoknak a világ boldogabb, nyugatra elhelyezkedő feléből való átplántálása. A Villa Bagatelle első vasárnap délutánján a parkolóban és a teraszon volt még hely. Mintha Zürichben vagy Hamburgban lennénk, ahol annyi a jó és patinás kávézó stb, hogy mindig mindenütt van hely. Ahol a hagyomány és a folytonos újítás minduntalan egybekulcsolódik. És itt még egy plusz szolgáltatás is kérhető. A fekete és a torta mellé lehet Villanovellákat rendelni, amelyeket a Centauri álnevű gyakori vendég írt a Villa régi lakóinak viselt dolgairól. Az étlapon ott az írások címe, de mellettük nem az ár áll, hanem az olvasás időtartama… Vajon Centauri tényleg nőnemű, ahogy hírlik, s ahogy Hírlevélíró sejti? Azt (Saly Noémi szíves közlése alapján) bizton állíthatjuk, hogy a műintézmény egyik megálmodója nem más, mint a Kávés Ipartestület utolsó irodavezetőjének unokája. Budapesten mégis számít a hagyomány. (XII. Németvölgyi út 17., www.villa-bagatelle.hu, a fehér alapú, konzervatívan tiszta honlapot David Barath tervezte.)