2013. februári FilmMagazin

Page 1

EHAVI FILMKLASSZIKUS: HARCOSOK KLUBJA >> 50.

FilmMagazin 2013. február

A HATÁS MOST JÓ A LEGENDA HITCHCOCK POKLOK POKLA MEGTÖRT VÁROS KILL OSAMA! ZERO DARK THIRTY

GYILKOS JOE NINCS MEGÁLLÁS FÉK NÉLKÜL SZEKATÚRA A KEZELÉS

FÓKUSZBAN A 2013-AS OSCAR!

+ DIE HARD - DRÁGÁBB, MINT AZ ÉLETED KRITIKA


KEDVES OLVASÓK! E

z bizony nehéz szülés volt. A címlaptéma kiválasztásakor több tényezőt is figyelembe szoktunk venni: melyik film érdekli leginkább az embereket az adott hónapban, mihez kapunk ütős képeket, vagy éppen melyik színész vagy rendező érdemli meg azt, hogy magazinunk borítóján díszelegjen. Ebben a hónapban viszont minden összeesküdött ellenünk. Az eredeti terv természetesen egy Die Hard-os címlap volt, csak aztán láttuk filmet és úgy határoztunk, hogy inkább KERESS MINKET FACEBOOKON IS, HOGY IDEJÉBEN ÉRTESÜLJ MINDENRŐL!

mégsem John McClane-t helyezzük fókuszba (meg egy 30%-os filmet nem szokás címlapra tenni, nem igaz?). Hasonlóan járt a Boszorkányvadászok is, míg a C és D tervként funkcionáló Hitchcock-hoz és Zero Dark Thirty-hez nem kaptunk megfelelő képeket. Így esett a választás végül a Gyilkos Joe-ra, ami ugyan 2011-es film, ám a magyar mozikba csak február 21-én érkezik. Szerencsére, teszem hozzá gyorsan, hiszen az utóbbi idők egyik legjobb mozijáról beszélünk. Nem elképzelhetetlen az, hogy néhány ilyen-olyan úton-módon már láttátok is (ejnye-bejnye), de remélhetőleg ezzel a címlappal és a 2 oldalas kritikánkkal nagyon sok embert rá tudunk beszélni arra, hogy a moziba is elmenjen megnézni, mert ez az a film, ami aztán tényleg megérdemli. A februári filmes felhozatal egyébként ordas nagy csalódás és még márciusban sem leszünk nagyon ellátva izgalmas filmekkel, ám ami aztán áprilisban beindul, azt nyugodtan nevezhetjük Kánaánnak is. Akik olvasták a decemberi számunkat, azok tudhatják, hogy 2013. nagyon jó év lesz a filmfanatikus számára, és már nem kell sokat vár-

nunk arra az időszakra, amikor minden hétvégénket a moziban fogjuk tölteni. Istenem, bárcsak már ott tartanánk!

CÍMLAPSZTORI: A film legnagyobb bája egyrészt az imént említett fekete humorban rejlik, ami eléri, hogy a néző arcán végig ott legyen az a sz*rfaló vigyor, másrészt pedig a színészi alakításokban. A filmben ugyan egyfajta mellékszerepet játszik, de mégis kimagaslóan jó alakítást nyújt Matthew McConaughey, aki ezzel a szerepével végleg levedlette jófiús, „leveszem-a-felsőmet-és-elcsá-bítalak”-attitűdjét. >> 34.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Csernák Ákos, Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Kovács Bea (Zaphier), Kónya Sándor (Sanya08), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film), Csánki Kata (Mokép) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. március 10.

2 / FilmMagazin


deViszont, HA TE VISZONT!

A deViszont.net egy alig több, mint fél éve alakult online újság, melyet a fiatalos lendület és a lelkesedés tart fenn. Igyekszünk színes témákkal, interjúkkal és élménybeszámolókkal egy kis színt vinni a szürke mindennapokba. Ha kíváncsi vagy fiatal tehetségekre, érdekelnek a filmkritikák, netán szeretnéd megtudni, mi történik a nagyvilágban... kattints ránk, olvass minket!


HÁTTÉR

SZEMÉLYISÉGTOLVAJ Elképzelted már, hogy milyen érzés lehet, ha bármit megvehetsz, amit az üzletek polcain találsz? Flancolás, nagyzolás, káprázatos élet. Ja, hogy ezt más pénzéből fedezed? Kit érdekel? Írta: Veszják

A

Személyiségtolvajban egy átlagember őrült kalandokba keveredik, miután ellopták a személyiségét. Kiderül, minden határt át kell hágnia ahhoz, hogy tisztázza magát és helyrebillenjen az egyenlege. Korlátlan kártyahasználat édesíti meg Diana (Melissa McCarthy) életét, aki a floridai Orlando külvárosában a plázák hercegnőjeként azt visz haza a polcokról, amit csak szeszélye megkíván. A bökkenő csak az, hogy a kártya, amit bevásárló körútjain használ, egy másik ember nevére szól: az illető Sandy Bigelow Patterson ügyfélkapcsolati menedzser (Jason Bateman), aki fél kontinenssel odébb, a coloradói Denverben él. A Dianának köszönhetően számos bűncselekménnyel vádolt ártatlan férfi megpróbálja kimagyarázni magát a rendőrségen, de a hatóság legalább annyira korlátolt

4 / FilmMagazin

és túlterhelt, mint amennyire közömbös a tiltakozása iránt. Már csak egy megoldás marad: az igazi Sandy Bigelow Patterson délkeletnek veszi az irányt, hogy elkapja a nőt, aki ámokfutást rendez a nevében. Már csak egy hete maradt ugyanis, és teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, ha nem találja meg a szélhámost, akinek full hozzáférése van az életéhez. Az Orlandóból hazafelé tartó 2000 mérföldes úton fenyegetéssel, szép szóval, de tettlegesen bántalmazva is próbálja rávenni a tolvajt, hogy adja vissza a nevét. Helyzetüket bonyolítja, hogy Diana közelmúltbeli tevékenysége miatt többen is üldözik őket. Igazi sztárparádé vonul fel Bateman és McCarthy mellett. Jon Favreau (Vasember-filmek) játssza Harold Cornish-t, hősünk öntelt, egoista főnökét; Amanda Peet (2012) alakítja Trish-t, Sandy elké-

pesztően megértő feleségét, két kislányuk édesanyját; és Robert Patrick (Védhetetlen, Terminátor 2) formálja meg a nyomkeresőt, aki addig nem nyugszik, míg elő nem keríti Dianát bosszúszomjas munkaadója számára. Nap, mint nap milliók kürtölik a világba személyes adataikat anélkül, hogy tudnának róla. A hitelkártyaelfogadóhelyként is működő közösségi médiától az okostelefonokon át az 12345 jelszóval működő személyi számítógépekig rengeteg egyszerű lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki információt küldjön, kapjon vagy egyszerűen lopjon. Az a technológia, amely kényelmesebbé és hatékonyabbá teszi mindennapi tevékenységünket, megszülte a bűnözés futótűzszerűen terjedő új fajtáját: a személyiséglopást. Az Egyesült Államokban évente körülbelül kilencmillió ilyen bűncselekmény történik,


Hatalmas botrányt kavart az a netre felkerülő kritika, mely nem (csak) a filmet húzza le, de Melissa McCarthy testi adottságait is fikázza.

CSÚFOLTÁK A SZEMÉLYISÉGTOLVAJ SZTÁRJÁT Víziló, traktor, gigantikus rém ezzel a három durva jelzővel illeti egy amerikai kritikus Melissa McCarthyt (Koszorúslányok, Női szerv), a Személyiségtolvaj című vígjáték sztárját. Rex Reed, a New York Observer internetes lap veterán kritikusa, nyolc sikerkönyv szerzője nagyon berágott a filmre, de különösen a már egyszer Oscarra jelölt McCarthyra. Azt írja, a népszerű komika az egész nyomorult karrierjét arra alapozza, hogy kövér és idegesítő, és ezt a két tulajdonságát most csúcsra járatja a Személyiségtolvajban. A kritikus kirohanása hatalmas botrányt kavart, az olvasók kommentek százait írták, kifogásolva, hogy miért a 100 kilós színésznő testi tulajdonságaival foglalkozik Reed, ahelyett, hogy a filmet értékelné szakszerűen. Az egyik olvasó szerint a kritikus megérdemelné, hogy stílszerűen vízilovak tapossák agyon. Melissa McCarthy egyébként nemes bosszút állt a kritikuson: a Személyiségtolvaj az idei év legjobb nyitását produkálta Észak-Amerikában. A film a legszebb várakozásokat is felülmúlva 36,6 millió dollárt hozott a mozipénztárakban. Ha nincs a hóvihar, az összeg akár 40 millió fölé is mehetett volna, vélekednek iparági bennfentesek. (UIPDuna Film)

tetemes anyagi károkat okozva a kárvallottaknak. Való igaz, nem valami vicces dolog, ha valakinek tönkreteszik az életét, a téma felkeltette Jason Bateman színész-producer érdeklődését, amikor belebotlott egy ilyen történetbe. „Egyik barátom, Peter Morgan producer hozott egy forgatókönyvet – meséli Bateman. – Könnyed kis sztori volt egy ürgéről, aki ellopja valakinek a személyiségét, és az áldozat kénytelen megkeresni, betuszkolni egy kocsiba, és rávenni, hogy az egészet csinálja vissza. A történet úgy volt tálalva, hogy két kedvenc filmemre, a Repülők, vonatok, autókra meg az Éjszakai rohanásra emlékeztetett.”

A sztori éles kérdéseket vet fel a mai információvezérelt társadalom jelenségeivel kapcsolatban, Bateman számára azonban ugyanilyen fontos volt a két főhős viszonya és az, hogy mit tanulnak egymástól hosszú útjuk során; úgy érezte, emiatt lett olyan vicces és megható az újraírt forgatókönyv. „Amikor beleástam magam a témába, megdöbbentem, mennyire általánossá vált manapság a személyiséglopás – magyarázza. – Sokkal védtelenebbek vagyunk, mint gondolnánk. Minden vígjátéknál fontos, hogy a történet átélhető és kézzelfogható legyen, mert a nézőnek úgy kell éreznie, hogy ilyesmi vele is megtörténhet. A film alkotói Seth Gordont szemelték ki rendezőnek, aki már dolgozott együtt Batemannel a Förtelmes főnökök (Horrible Bosses) készítésekor. Nem kellett kétszer felkérni. „Szeretem az olyan filmeket, amelyekben két karakter egymásra van utalva, és együtt útnak indulnak – árulja el a rendező. – Nagyon eltérő személyiségeket raktunk össze, akiket többen is üldöznek, és ők menekülés közben meglepő dolgokat tanulnak egymástól. Bár ezt nem rágjuk a néző szájába, a közönség könnyen ráhangolódhat majd arra a gondolatra, hogy hőseink nem érzik magukat elég értékesnek. Melissa

ezt hihetetlenül szofisztikált módon tudja megjeleníteni, Jason pedig generációjának legjobb szenvedőalany típusú színésze, ezért illik hozzá tökéletesen Sandy Patterson szerepe.” Bár a kritikusok lehúzták a filmet és nem sok esélyt adnak a sikerre, a téma valódisága és aktualitása nem fogja engedni, hogy a süllyesztőbe kössön ki. Biztos vagyok benne, hogy a témával foglalkozó mozik egész sorát nyitja meg Seth Gordon Személyiségtolvaja.

Stáblista Rendező: Seth Gordon Főszereplők: Jason Bateman, Melissa McCarthy, Jon Favreau Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. február 21.

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

SZUBJEKTÍV JELLEGŰ VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS

OSCAR 2013 Nagy valószínűséggel tudja már mindenki (aki kicsit is képben van a filmvilágot illetően), hogy már eltelt egy kis idő az Oscar-jelöltek napvilágra kerülése óta. Ez mindenkinek lehetőséget adott, hogy átgondolja az átgondolni valókat, véleményezze az Akadémia döntését, hőbörögjön magában, vagy éppen kellemes csalódását fejezze ki. Szíve joga mindenkinek, hogyan értékeli a döntéseket, most pedig megragadom a lehetőséget, hogy pár szóban kommentáljam a dolgokat. Írta: Sanya08

N

em szeretném túl bő lére ereszteni a mondandómat, szóval csak úgy diszkréten, pár mondattal igyekszek elintézni a témát. Van nekem egy elméletem, amely minden filmőrültre vonatkozik. Ez úgy szól, hogy minden egyes filmrajongó előbb vagy utóbb elérkezik rajongásának azon pontjára, amikor erőteljesen megkérdőjelezi az Akadémia fontosságát és a döntésük hitelességét. Vagyis, hogy az Oscar-díj mint olyan, már nem az atyaúristen többé. Én személy szerint tavaly jutottam el erre a szintre, amikor is halálos unalommal konstatáltam magamban a díjazottakat,

6 / FilmMagazin

illetve már a jelölteket. Ez történik most is, bár azért a mezőny annyira nem gyenge, sőt: jó filmeket jelöltek, melyek igenis megérdemlik a jelölést, és jó páran magát a díjat is, azonban fel kell hívnom kedves olvasóim figyelmét az Akadémia nagyfokú ignoráns attitűdjére. Mivel mással magyarázhatnánk a Felhőatlasz teljes hiányát a listáról? Nem azt mondom, hogy az év legjobb filmje volt (bár közel), viszont mindenképpen egy ambiciózus alkotás, melyre oda kell figyelni és muszáj elismerni az erényeit. Ennek ellenére még a Smink kategóriában sem kapott jelölést. Mert oké, megosztja

a nézőket. Nem tetszhet mindenkinek. Azt viszont butaság tagadni, hogy vizualitást tekintve kiválóan működött Wachowskiék legújabb “agymenése”. “They’re safe, geriatric coffeetable dog shit.” Magyarán az Oscarfilmek biztonsági játékot űznek és sz*rok. Azok? A Tiszta románcból szedett idézet talán kissé sarkított véleménynyilvánítás, de van benne igazság. Az idei jelöltek túlságosan kikövetkeztethetők (úgy értem, számítani lehetett a jelölésükre), biztonságosak, és most szó nincs arról, hogy megkérdőjelezném minőségüket. Csupán nincs ezekben a vá-


Az idei, immáron 85. díjátadó gálát február 24-én rendezik, az eseményt élőben közvetíti az HBO.

lasztásokban semmi izgalom. Hol van például a Volt egy tánc? Michelle Williams jelölésének hiánya érthetetlen, hiszen pályafutása legjobb alakítását nyújtotta, még jobbat, mint az Egy hét Marilynnel-ben . Másik nagy kedvencemet tavalyról ugyan jelölték egy-két kategóriában, a Holdfény királyságról beszélek, azonban erősen kétlem, hogy bármit is megnyerne. Túl fura, túlságosan szembemegy a konvenciókkal. Ergó, csak amolyan tölteléknek berakták a listára, mert egyébként a kritikai fogadtatása fantasztikus volt. Következő nagy rejtély, hogy vajon Kathryn Bigelow hogyan maradhatott ki (és mellette még Nolan se duplázhat). A nő, aki pár éve a Bombák földjén című filmmel kaszált nagyot, most legalább akkorát dobott a Zero Dark Thirty-vel, erre őt, mint rendezőt, lusták voltak jelölni. Vagy pedig tényleg az a helyzet, amit a napokban a rendezőnő mondott: az Anonymus nevű csoport meghackelte a szavazást. Akárhogy is, furcsa. Vagy túl érzékeny volna az Akadémia a kínzásokra? Végtére is, érzékeny pontra tapintott Bigelow új filmjével, szóval lehet, hogy az utóbbiról van szó. Csak akkor nem értem, ha egyszer az értékes filmeket vesszük itt alapul, akkor, hogy maradhat ki egy ilyen produkció? És ha már az

előbb az ambíció részleges mellőzéséről volt szó, úgy fel kell hoznom a Holy Motors hanyagolását is, melyet a legjobb idegen nyelvű filmek listájára rátettem volna. Bár hasonlóan a Felhőatlaszhoz, valószínűleg ezt is furcsasága miatt ignorálták. A színészek közül hiányzik Javier Bardem neve (ha Heath Ledger-t tudták jelölni, úgy őt is nominálhatták volna) és Bruce Willis mint legjobb mellékszereplő, és akkor a Django elszabadul ilyen irányú hanyagolásáról nem beszéltem, Di Caprio jelölését szinte borítékoltam a trailer láttán, erre tessék… De a fenébe is, úgy hangzok, mint aki folyton minden miatt panaszkodik, és aki semminek nem örül. Mert igenis örülök Jennifer Lawrence jelölésének (bár nem láttam a Napos oldalt), és Spielberg is egészen biztosan nem érdemtelenül kap dicséretet a Lincoln miatt (még ha a film maga az előzetest nézve erősen Oscar-baitnek néz ki), de nem mehetünk el a fogyatékosságok mellett szó nélkül. Igenis úgy érzem, hogy az Akadémia választásait tekintve meglehetősen korlátozott, mintha óvatosságból kerülné a túlságosan merész produkciókat, inkább a hangzatosságra megy és a tanulságot hordozó művekre. Éppen ezért ennyi év után művinek és hatásva-

A

dásznak hat a ceremónia. Mindezek ellenére ha csak megszokásból is, de érdekel, hogy ki nyer. Mert az mégse lenne semmi, ha mondjuk Roger Deakins egy Bond-filmért kapná meg első Oscarját.

FilmMagazin / 7


EHAVI PREMIEREK

FEBRUÁR 7.

Hitchcock

Boszorkányvadászok

Most jó

Megtört város

FEBRUÁR 14.

Die Hard - Drágább, mint az életed

Életem szerelmei

8 / FilmMagazin

Szép remények

Lenyűgöző teremtmények


FEBRUÁR 21 Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza

Személyiségtolvaj

Gyilkos Joe

Ígéret földje

A vadászat

Ne zavarjanak!

Tabu

Cycle

A pingvinkirály 3D

FEBRUÁR 28.

Úton

Az a bizonyos első év

Violeta - Köszönet az életnek

Parker

FilmMagazin / 9


KRITIKA A Boszorkányvadászokban még nem ment le a stáblista, mikor a gonosz boszorkány már mondta is, hogy nyakanyaka. Írta: Kovácsné

BOSZORKÁNY

VADÁSZOK GEMMA ARTETON HŰ MARAD A MUNKÁSOSZTÁLYHOZ Pár év alatt Hollywood élvonalába verekedte magát Gemma Arterton, de nem felejti, hogy honnan jött: egy angol külváros munkás-lakótelepéről. Már csak emiatt is nagyon vigyáz arra, hogy ne veszítse el a kapcsolatot az átlagemberekkel, és reméli, hogy ennek köszönhetően nem fog elszállni magától. "Az egyszerű származásomat ajándéknak tekintem! - jelenti ki a Bond-lányként feltűnt színésznő, akinek édesanyja takarítónő, édesapja pedig ívhegesztő volt. - A munkámmal kapcsolatosan annyi műmájerkedéssel találkozom, hogy csak a neveltetésem segít abban, hogy két lábbal álljak a földön, és a hollywoodi fennhéjázást pontosan annak lássam, ami. (UIP-Duna Film)

10 / FilmMagazin


Bármilyen meglepő, attól még igaz: Jancsi és Juliska megpróbáltatásait még Dél-Koreában is feldolgozták.

E

lképzeléseim szerint van valami állat - gondolom rovar vagy gyík - ami azt mondja, hogy nyakanyakanyaka (kicsit több k-jellegű hangzó van benne, de nagyjából így szól). Ez az állat adja a hangját a boszorkányoknak, a velociraptoroknak, az űrfegyvereknek és egy csomó minden másnak, amikor csak valami lenyűgözően idegen hanghatással akarnak a kedvemben járni. Abban a pillanatban, ahogy meghallom ezt a hangot, tudom, hogy minden elveszett, hogy menekülnöm kéne a mozinak még a környékéről is, mert már megint egy olyan filmet kell megnéznem, ahol az alkotók mások levetett, lábszagú hangeffektjeit hasznosítják újra, és ez valahogy predesztinálja a film egészének további erényeit is. Mikor ilyen filmet kell végignéznem, a le nem foglalt (tömérdek) agykapacitásommal azon tűnődöm, hogy megkeresem ezt a bizonyos rejtélyes nyakanyakanyaka állatot, és agyontaposom. Jancsi és Juliska a jól ismert keretek között megjelenik a boszorkány által fenntartott full extrás mézeskalács-házikóban, és annak rendjemódja szerint lerendezi a banyát. Igaz, kissé hosszan rendezik le, a szegény ripacskos pofájú öreg néni vagy tíz percig kaparászik belülről a sütőajtón, míg kis hőseink megbeszélik a megbeszélnivalót, és ez csak vidor hangulatú felkészítés

arra, mi minden fog történni a további szegény ripacskos pofájú gerontológiai esetekkel. Jancsi és Juliska ugyanis néhány év múlva János (Jeremy Renner) és Júlia (Gemma Arterton) minőségben európai sikerű banyavadászati kisvállalkozást hoznak létre. Augsburgban (vagy hol) aztán emberükre (asszonyukra) akadnak egy démoni ősboszorkány (Famke Janssen) személyében, aki a Vérhold idején a helyi gyerekekből szeretne tűzállósági bájitalt főzni. Az egész filmet lerendezhetnénk azzal, hogy bűnrossz, aztán mindenki mehetne békésen a dolgára (gyorsan véget is érne a cikk), de maradjunk egyelőre inkább annál az eufemizmusnál, hogy furcsa alkotással van dolgunk. A furcsaság titka valószínűleg egyetlen tényezőben rejlik, ez pedig Will Ferrel, aki producerként működött közre a film elkészítésében. Will Ferrelnek minden filmje furcsa, vannak nagyon jópofa

furcsa filmjei meg csapnivalóan rossz furcsa filmjei, az biztos, hogy a pali hétköznapi értelemben véve nem egészen százas. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Boszorkányvadászok voltaképp habkönnyű vígjátéknak készült, vannak cuki poénjai, mint az eltűnt gyerekekről készült középkori rajzok a tejesüvegek oldalára ragasztva, vagy az, hogy Jancsi a mézeskalácsházikó álhomlokzatának elfogyasztása miatt cukorbeteg lesz és inzulinnal lövi magát csata közben, és egyébként is az egész olyan viccesen bizarr a rettenetesen túlméretezett lőfegyverekkel, a repkedő fejekkel és végtagokkal, és a harcművészeti boszorkányokkal. De hiába minden: emberünk, illetve azok, akik a konkrét filmcsinálási munkálatokban részt vettek, képtelenek voltak megtalálni az egyensúlyt a komédia, a fantasy, meg Kovácsné ízlése között.

FilmMagazin / 11


KRITIKA

>> A BOSZORKÁNYVADÁSZOK VALAMI KEGYETLENÜL ROSSZ FILM, DE NEM A SZÓRAKOZTATÓAN ROSSZ, HANEM A KÍNOSAN ROSSZ KATEGÓRIÁBÓL. << Ahhoz, hogy a Boszorkányvadászok igazán jó vígjáték legyen, nem is az ütősebb poénok hiányoznak (a viccek nagy része kissé erőltetett, a beszólások meg az anasztezológiai kategóriába tartoznak), hanem egy ütősebb történet. A történettel, illetve annak hiányával kapcsolatban egyébként két elméletem is van. Az egyik az, hogy a jóemberek leforgattak vagy hat-hét órányi filmet, aztán beküldtek valami lipótmezei menekültet egy csirkevágó ollóval, hogy “na, fiam, a végeredmény másfél óránál ne legyen több”. Mással nem igazán magyarázható pédául az, hogy miközben a boszorkányok undok mesterkedésének középpontjában a tűzállóságot biztosító varázslat létrehozása áll, addig a filmben a létező összes erőszakos halálnem szembejön szegény banyákkal – kivéve a tüzet. Gépfegyver, sorozat-

12 / FilmMagazin

lövő nyílpuska, fejmagasságban kihúzott drótkötél, félköríves karaterúgás, minden van. Tűz nincs. Van viszont egy fura utalás a végső nagy csatajelenetben, mikor az egyik boszorkány ijedten felkiált, hogy úristen, felkelt a nap, az ember még csodálkozik is, hogy de hát ezek nem vámpírok, mi van má’… Aztán felkel a nap, ami annyi változást hoz, hogy onnantól nincs sötét. Meg vagyok róla győződve, hogy a tűz meg a napfény eredetileg komoly szerepet játszott a történetben, csak aztán valahogy az egészet kivágták belőle – ugyanúgy, mint annak magyarázatát, hogy kik azok az ősboszorkányok, és mi különbözteti meg őket a nemősboszorkányoktól – a nyirbálást megúszó sztorivonal meg kb. annyira intakt, mint a milói Vénusz, csak ráadásul még sokkal rondább is.


Idén érkezik még egy Jancsi és Juliska feldolgozás, mely horrorkomédia lesz és a Hansel &Gretel Get Baked címet kapta.

BRUCE WILLIS A BOSZORKÁNYVADÁSZOK ELŐTT Négyperces ízelítőt láthatnak a G. I. Joe: Megtorlás 3D című akciófilmből azok, akik jegyet váltanak a Boszorkányvadászokra. A nagy sikerű G. I. Joe: A Kobra árnyéka folytatásában mindent felvonultatnak, amit a rajongók az előző részből hiányoltak és még Bruce Willis is feltűnik benne. (UIP Duna Film) A másik elméletem szerint a forgatókönyvírók (köztük a rendezővel) egy adott ponton rettenetesen öszszevesztek azon, hogy ki vegye a kávét, vagy valami hasonlón, és titokban elkezdtek egymás ellen dolgozni. “Igen, b.meg, beleírtál egy trollt?! Na akkor azt nézd meg, micsinálok én azzal a te drágalátos trolloddal, köcsög!” “Jóvan, te földműves kretén, majd jól meglátod, mennyire megk-ja a főhős a hülye fehér boszorkányodat!” Bármelyik verzióra szavazunk is, a filmen már nem segít, olyan bosszantóan értelmetlen és zagyvatag, hogy szerintem nincs az a mennyiségű alkohol, ami feledtetni tudná.

Az is lendített volna a dolgon, ha a karaktereken dolgoznak még egy kicsit (vagy egyáltalán). Jeremy Renner isten bizony aranyos faszi, a hősöknek azt a bizonyos nagyon szerethető Bruce Willis – Jason Statham vonalát képviseli, akik úgy néznek ki, mint mikor a telekszomszéd egy szál homokozólapáttal harcba indul az emberevő mutáns krumplibogarak ellen, arcán soha el nem múló “mi a jó istent keresek én itt” kifejezéssel. Hogy-hogy mit keresel itt, Jeremy, hát pénzt! - mondhatnánk karakteres pofázmányú kedvencünknek, ha nem lennénk biztosak benne, hogy ezt nélkülünk is pontosan tudja. Még egy-két film, és Renner nyomtalanul el fog tűnni abban a bizonyos hatalmas vérpiros B betűvel jelölt süllyesztőben. Szóval Jeremy Renner ebben a filmben is szimpatikusan alakít, de nincs miről meggyőznie minket, mert karaktere egy harminckét nem kevésbé fos filmből összegányolt, az illesztési felületeknél csúnyán fesledező montázs. Gemma Arterton hasonló problémákkal küzd, azzal súlyosbítva, hogy a néző ama a bizonyos kihasználatlanul maradó szellemi kapacitás miatt egyszer csak észreveszi,

FilmMagazin / 13


KRITIKA hogy a hősnő milyen kancsal, és mindenféle marhaságok jelennek meg a lelki szemei előtt a Cukiságok falinaptár kávésbögrébe gyömöszölt, bánatosan bámuló perzsamacska kölykeivel kapcsolatban. A többi szereplő gondolom azért került a történetbe, hogy ne legyen olyan üres a vászon, nincs mit beszélni róluk, ideértve a már említett fehér boszorkányt, Pihla Viitalát is, aki úgy kerül a sztoriba, mint pilátes a kéróba, és úgy kerül ki belőle, hogy az a legszebb koreai akciófilmes hagyományokat idézi (a koreai harci filmek izgalmas vonása, hogy a helyi kultúrának megfelelően a mellékszereplők halálának semmiféle – de tényleg, semmiféle - jelentősége nincs, elvégre ők szolgák, másodrendű lények, nem az a szerepük, hogy érzelmeket váltsanak ki akár a főhősből, akár a nézőből). Csak a miheztartás végett jegyezném meg, hogy lelkes fanboy is van a történetben (az kell, a Spielberg csávó is mindig tesz bele olyant), a legénykét Thomas Mann (a színész) játssza.

14 / FilmMagazin

A fantasy vonallal két gondom van. Egy tisztességes fantasy alkotást (mindegy, hogy könyvet vagy filmet) úgy ildomos megcsinálni, hogy a mű befogadója tovább tudjon tekinteni a könyvlap vagy a vetítővászon szélénél, hogy olyan benyomása legyen, mintha egy idegen univerzumnak csak egy kis szeletére pillantott volna rá. Ez már csak azért is praktikus, mert ez jobb esetben annyira felkelti a befogadó érdeklődését, hogy záros határidőn belül jöhet a második rész. A Boszorkányvadászok esetében ilyen fineszes megoldásokra még véletlenül se számítsunk, a film akkor se lenne sokkal rosszabb, ha egy-egy nagytotálba oldalról belelógna Renner lakókocsija, előtte magával a Művész Úrral, ahogy a forgatás szüne-

tében egy stokin ülve sört iszik. További gond, hogy az alkotók még azt a kevéske pozitívumot is tönkrevágják, amit a film amúgy fel tudna mutatni. Nagyon kedves és jópofa gondolatnak tartottam, hogy a boszorkányok mindenféle kiszerelésben megjelennek, vannak lápi boszorkányok, meg erdei boszorkányok, meg sziámi-iker boszorkányok, estébé, és mindegyik másképp néz ki. (Mondjuk Stephen Scott volt a Production Designer, ő meg csinált egy-két olyan bagatell vackot előtte, mint a Hellboy filmek, vagy az Indiana Jones harmadik része.) Ez a változatosság azonban sajnos egyetlen jelenet erejéig szerepel, mintegy húsz másodpercen át, amikor is az egész bagázst halomra lövik egy indokolatlanul nagy géppuskával.


Famke Janssen állítólag azért vállalta el a szerepet, mert az érte kapott pénzzel akart megszabadulni a jelzáloghitelétől.

KIÁLLNAK A MOZISTÁK A BOSZORKÁNYVADÁSZOK MELLETT A kritikusok egy része nem rajong a produkcióért, néhány bátor mozista azonban pár pontban összefoglalta, miért jó mégis a Boszorkányvadászok. 1. A film beteljesíti, amit ígér. Lényegében a Hófehér és a vadász jóval tökösebb unokatestvérének tekinthető: a mesekulisszák klasszikusak, de itt aztán tényleg miszlikbe szabdalják a rosszakat, folyik a vér, dörög a shotgun, és mindenki káromkodik, mint egy kocsis. Erre vágyik, aki jegyet vesz egy korhatáros fantasyra, nem? 2. Az erőszak ötletes. A gyilkolás azért szórakoztató a Boszorkányvadászokban, mert a fegyverek fantasztikusak, a halálnemek válogatottak, és a csapdák agyafúrtan ejtik foglyul áldozataikat. 3. A humor kicsit beteges. Tommy Wirkola viccel a halállal, ahogyan korábbi filmjében, a Náci zombikban is tette. A halálon röhögni pedig felszabadító érzés. 4. János cukorbeteg. Ilyen poén nem szokott ebben a műfajban előfordulni, és újabb vicces referencia, hogy az inzulin olyan csodaszer hősünk számára, mint Popeye-nek a spenót vagy Supermannek a kryptonit. 5. Júlia is szuperhős. A hősnő nem csupán sápadt fegyverhordozója a hősnek, mint Batmannek Robin, hanem dögös amazon kétlövetű számszeríjjal, aki ráadásul nincs akkora paraszt, mint a bátyja. 6. Peter Stormare zseniális gonosz. Bergman egykori kedvenc színésze hozza formáját, szinte jobban kell félni tőle, mint a főboszorkánytól (Famke Janssen). (UIP-Duna Film)

Háromdés vonalon a Boszorkányvadászok sok újat nem nyújt, az átlagosnál talán több szúrófegyvert és testrészt hintenek a széksorok közé, de a nahát-élményhez ez azért kevés. Az audio megoldásokra visszatérve (és ezáltal az egész írásnak a magyartanárok által oly annyira kedvelt keretes szerkezetet biztosítva) a zenét szeretném még górcső alá venni. (Ez a górcső is mi lehet… illetve a csövet még értem, de mi az a gór, ami megy benne… no mindegy). Az első percben azt hittem, hogy tévedésből a Sherlock Holmes zenéjét tették be a film alá. Aztán persze kiderült, hogy a filmnek van saját zeneszerzője (Atli Örvarsson), mi több, zenei producere is (John Williams, hoppá). Büdös tolvaj banda. Azt is itt jegyzeném

meg, hogy nem ítélném oda a szinkronírási Nobel-díjat annak, aki a Boszorkányvadászokat magyarította. Van egy nagyon aranyos néni, aki a sajtóvetítésen beengedi az embert a terembe, kifele menet meg kissé szuggesztíven megkérdezi, hogy na, hogy tetszett. Az ember általában nem igazán mer csúnyákat mondani neki, mégiscsak ingyen vót moziban, meg írás közben kiélheti az exhibicionoista hajlamait, de jelen esetben elég nehéz volt visszafogni magamat. A Boszorkányvadászok valami kegyetlenül rossz film, de nem a szórakoztatóan rossz, hanem a kínosan rossz kategóriából. Pénzt szerintem semmiképp nem érdemes áldozni rá, de arra van esély, hogy a hites uramat majd a nem is olyan távoli jövőben a képernyő elé szegezi. Hogy végig ébren tud-e majd maradni, az már egy másik kérdés.

50% Stáblista Rendező: Tommy Wirkola Főszereplők: Jeremy Renner, Gemma Arteton, Famke Janssen Forgalmazó: UIP-Duna FIlm Hazai premier időpontja: 2013. február 7.

FilmMagazin / 15


KRITIKA

HITCHCOCK

Az biztos, hogy nehéz lenne ennél jobb „Hogyan készült?” filmet felmutatni az utóbbi évekből. Írta: Vampka

H

a azt mondom, Psycho, még a nem kifejezetten fanatikus filmnézőkben is felbukkan a kép arról a bizonyos zuhanyzós jelenetről, az akkor még diszkrét vérontásról, na meg a fület-lelket-ideget borzoló zenei aláfestésről, mert bizony a Psycho mondhatjuk, hogy alapmű. Filmesek körében főleg, ráadásul még akkor is alapnak számítana, ha nem lenne egyébként is jó film. Hogy miért? Mert a létrejötte nem volt egy sétagalopp, és ez az oka annak, hogy bárki, bármilyen életszakaszban, bármilyen munkakörben is dolgozik, bárhol a világon, inspirációra bukkanhat, ha megnézi a Hitchcockot. Kötelességemnek érzem azonban már az elején leszögezni, hogy a Hitchcock minden pozitívuma ellenére nem az év filmje. Egyszer ugyan érdemes megnézni, sőt, talán mondhatom, hogy kell, de inkább

érdekes, mint emlékezetes alkotás, tehát aki jót nevetni vágyik, esetleg izzasztó izgalmakra vagy katarzisra, ne erre váltson jegyet péntek este. Igazából nem nagy mozis élmény, szerintem tévéfilmként, egy jó rendezővel és kisebb költségvetéssel is tökéletesen eléldegélt volna, mindazonáltal szórakoztató, első sorban azért, mert igaz, ebből kifolyólag pedig automatikusan odafigyel rá az ember és leköti, másrészt viszont azért, mert bármi hibája van is a Hitchcocknak, azt a két színészóriás könnyedén elfeledteti velünk. A film főszerepeiben Helen Mirren és Anthony Hopkins látható, utóbbit felismerni szinte lehetetlen. Sokan a mondat utóbbi részére lehet, hogy felhördülnek, valamelyest jogosan, elvégre Hopkinsnak épp az arcjátéka, mimikája, tekintete adja karakterei kisugárzását és hitelességét. A sminkesek és maszkosok viszont

teljesen jogosan kapták azt az Oscar-jelölést, mert ugyan a színész arca csak emlékeztet valódi önmagára, az „álarc” olyan tökéletes, hogy Hopkins tehetsége a műanyagon és sminken is képes átütni; ha nem tudnám, hogy néz ki valójában, eszembe sem jutna, hogy nem valódi vonásokról van szó. Ezen kívül a híres-hírhedt rendező minden kiegészítő jellemvonását, a mozgását, a hanghordozását, az akcentusát is elsajátította, úgyhogy megnyugodhat minden Hopkinsrajongó: a kedvencük nem csak, hogy ott van a vásznon, de uralja is azt. Pontosítok: uralja a vásznat amíg meg nem jelenik a feleségét játszó Helen Mirren, mert őt aztán végképp nehéz lejátszani. Mindig is szerettem őt, van benne valami kifinomultság, ami minden karakterét igazán nőiessé teszi, de ebben az idősödő, változókorral és fiatal ve-

AMIT HITCHCOCK-TÓL MINDENKÉPPEN LÁTNI KELL

A MANDERLEY-HÁZ ASSZONYA Hitchcock első Hollywoodban forgatott filmjében a néhány hónapja megözvegyült Max de Winter, angol földbirtokos valamelyik útja során egy szállodában megismerkedik egy vonzó hölggyel, akit azonnal feleségül vesz. Az új asszonynak azonban nagyon sok gonoszsággal kell majd szembenézni.

16 / FilmMagazin

FORGÓSZÉL A filmtörténet egyik legizgalmasabb szerelmes kémtörténete. A filmben Alicia, a fiatal, amerikai lány édesapját háborús bűnösként elítélik. Az amerikai titkosszolgálat felajánl a hányatott sorsú lánynak egy feladatot, amivel jóváteheti apja bűntetteit: az apja Braziliában élő náci összeesküvő társai közé kell beépülnie.

HÁTSÓ ABLAK A fényképész L. B. Jefferies törött lába miatt ágyhoz van kötve. A férfi egyetlen szórakozása a szomszédok életének megfigyelése. A fényképész különös figyelmet fordít a Thornwald házaspárra: Lars Thornwald házaló ügynök, aki munkája mellett beteg feleségét is ápolja. Egy nap azonban a nő eltűnik…


Anthony Hopkins-nak 35 napig kellett viselnie „Hitchcock-maszkját”, melyet minden nap újra és újra órákig tartott rátenni a sminkeseknek.

télytársakkal küszködő szerepben a karmait villogtató, ám fáradt tigrisként is megjelent a szemem előtt, aki nem volt hajlandó egykönnyen lemondani az egykori helyről, amit a főszereplő hölgyekre múzsaként tekintő Hitchcock szívében (és szemében) foglalt el, és aminek elvesztésétől talán nem is kellett volna annyira félnie. A film remekül ábrázolja kettejük viszonyát, rengeteg mindent megtudhatunk a férj és feleség kapcsolatáról, a házasság nehézségeiről és szépségeiről, de inkább nehézségeiről, amit csak tetézett a tény, hogy a film alapján Alfred Hitchcock roppant konok és ambiciózus ember volt, nem is beszélve az enyhe különc beütéséről. Ráadásul mondhatni rajongott a szép, fiatal, ihletet adó nőkért, persze csak egyfajta plátói szerelemmel, de ez is elég volt, hogy féltékennyé tegye feleségét, aki egykor a főnöke, majd társa lett, és nem volt ínyére, hogy folyton csak lefelé csússzon a képzeletbeli ranglétrán férjura mellett. A két tehetséges és becsvágyó ember egymásért és egymás ellen harcol, hullámvölgyeik komolyak, bár kissé túlzóak a valósághoz képest, de mind a ketten intelligenciájuknak és stílusuknak köszönhetően kevésbé heves, ám annál keményebb módon küzdenek egymás ellen. Ezért is

GYILKOSSÁG TELEFONHÍVÁSRA Tony Wendice, az egykori teniszcsillag már régóta tudja hogy felesége megcsalja őt, ezért a meggyilkolását tervezi. A bosszú anyagi előnyökkel is jár számára, hiszen a nő hatalmas vagyonát ő örökli. Több mint egy évig szervezi a tökéletes bűntényt, majd zsarolással ráveszi egy volt iskolatársát, hogy hajtsa végre azt.

ÉSZAK-ÉSZAKNYUGAT Roger Thornhill csak egy egyszerű reklámszakember. Így is van egészen addig, míg egy szép napon három ismeretlen elrabolja egy étteremből. A megbízó Philip Vandamm, aki egy percig sem titkolja, hogy ellenséges kém és titkos információkat szeretne kicsikarni belőle. Roger viszont nem tudja miről van szól…

PSYCHO A csinos szőke titkárnő, Marion meglép főnöke pénzével. A városon kívül új autót vásárol, s noha ideges viselkedése feltűnik a rendőröknek, mégis tovább engedik. Éjszakára betér egy mellékút mellett meredező motelbe, majd a szelíd, ám különös tulajdonossal megvacsoráznak. Végül aztán elszabadul a pokol…

FilmMagazin / 17


KRITIKA

HITCHCOCK ARCAI Alfred Hitchcock végre megmutathatja, hogy nemcsak ijesztgetni tud. Az élete egy izgalmas epizódjáról készült film, a Hitchcock (12) inkább bájos és szórakoztató, fantasztikus játéklehetőség a főszereplőinek. Anthony Hopkinsnak, Helen Mirren-nek és Scarlett Johansson-nak… és nagy lehetőség tehetség és technika fitogtatására a maszkosoknak: Anthony Hopkins átalakítása a kövér, elegáns angollá valószínűleg Oscardíjat is hoz Howard Berger-nek, aki a Narnia első részének maszkjaiért már átvehette egyszer a díjat. – Ez nem egy nagy költségvetésű film volt – magyarázza a hamarosan kétszeresen Oscar-díjas. – Nem volt rengeteg pénzünk a maszkra, de én azt az előzetes próbákra költöttem főleg. Hatféle Hitchcock-arcot és – testet próbáltunk ki Anthony Hopkins-on mielőtt döntöttünk a végleges változatról. Naponta több órát töltött a kezem alatt, felvételek közben sok kiló anyagot cipelt a pocakjában meg az arcán, bele kellett nyugodnia a kontaktlencse viselésébe… pedig ő nem olyan, aki rögtön farmerra vetkőzik, ha nem kell a kamera előtt állnia. De a forgatás befejezése utáni reggelen kaptam tőle egy sms-t: “rossz érzés, hogy ma reggel már nem dolgozol rajtam.” (InterCom)

18 / FilmMagazin

mondtam az elején, hogy a film bizonyos szempontból roppant nagy ösztönző erővel bír. Alfred Hitchcock magánélete nem volt a csúcson, mikor nekikezdett a számtalan sikeres, és jópár sikertelen filmje után egy egészen más stílusnak: a horrornak. Hiába lett ezek után több emlékezetes alkotása is, tudni kell róla, hogy mikor a kezébe akadt az akkor még csak szinte ismeretlen könyvként létező Psycho, közel járt a kiégéshez. Fásult volt, unta azt, amiért valaha rajongott, és ha valaki érezte már ezt a fajta megtörtséget és csalódást, az bizonyára át tudja élni majd a film alatt azt a lelkesedést is, amit valami teljesen új és izgalmas feladat reménye hoz elő az emberben. Hitchcock viszont nem kezdhetett neki az új munkának azonnal, bármennyire is küszködött. Zárt ajtókba ütközött, egyébként is leírta már a filmipar, úgy vélték, kiöregedett. Még a felesége sem támogatta, egyéb problémái is voltak, többek közt az egészségével, ő mégis makacsul ragaszkodott

hozzá, hogy leforgassa az igaz történeten alapuló vérfagyasztó gyilkosságokat, olyan hitelességgel és olyan mértékű brutalitással, amit csak az ötvenes évek megengedhettek. A mellékszereplőkről sem árt megemlékezni, habár egyikük sem rúghat labdába a két „öreg” mellett, bármennyire is dekoratívak az illetők. Scarlett Johanssonról az utóbbi időben eléggé megoszlanak a vélemények (na nem a megjelenését illetően, sokkal inkább a tehetségére és szerepválasztásaira vonatkozóan). Nekem személy szerint nem a kedvencem, semmilyen szempontból sem, valamiért nehezen hiszem el neki a karaktereket, amiket hoz, a Hitchcockban viszont üdítően jól teljesített Hitchcock legújabb kedvenceként. Jessica Biellel pedig épp az ellenkezője nálam a helyzet, és ami azt illeti, Hitchcocknál is: igazán komoly filmben még sosem láttam, mégis minden szerepében szimpatikus és hihető, akárcsak most, Hitchcock egykori favoritjaként, aki megbocsátha-


A Psycho híres jelenetében szereplő Janet Leigh nem más, mint a szintén „sikolykirálynő” Jamie Lee Curtis anyja.

tatlan bűnt követett el: nem élt a rendezőóriás által nyújtott lehetőséggel, hogy sztár legyen, inkább választotta a családot a rivaldafény helyett. Nem mondanám legfelső kategóriás színésznőknek egyiküket sem, de nem okoztak csalódást, sőt, megleptek mind a ketten, még ha nem is bonyolították túl a nők személyiségét, akiket játszottak. A kevesebb néha több mondás ezúttal is igaznak bizonyult. De vannak mások is, akiket most felhozhatnék, Toni Collette-et például kifejezetten csíptem Hitchcock kissé cinikus titkárnőjeként, és egyben barátjaként. A forgatókönyvet egyébként a Fekete hattyút is jegyző John J. McLaughlin írta, Stephen Rebello „Alfred Hitchcock and the Making of Psycho (Alfred Hitchcock - Így készült a Psycho)” című könyve alapján, és az elsőfilmes rendezés ellenére Sacha Gervasi szerintem jó munkát végzett. Ő az, aki a Terminál sztoriját megírta, de más filmekben is volt szerepe, igaz, csak

>> ÉRDEKES,

A MAGA MÓDJÁN LÁTVÁNYOS, SZÉP MIND KÜLSŐLEG, MIND BELSŐLEG, IGÉNYES ÉS SZÉPEN MEGMUNKÁLT, VISZONT TARTALMILAG MÁR HAGY NÉMI KÍVÁNNIVALÓT MAGA UTÁN. << íróként. Éppen ezért őszintén megmondom, összességében nem vártam sokat ettől a filmtől. Nehezen kötnek le az ilyen témák, személyes érdeklődésre van szükségem, hogy magamtól belevágjak, de nem bántam meg, hogy megnéztem. Manapság nem sok ilyen típusú mozival találkozik az ember, de még a televízióban sem gyakori az ehhez hasonló, tiszta, mondhatni egyszerű film. Érdekes, a maga módján látványos, szép mind külsőleg, mind belsőleg, igényes és szépen megmunkált. Tartalmilag már hagy némi kívánnivalót maga után, de, csak mert én is hozzá vagyok szokva az instant adrenalinhoz, amit a mozi élménye szokott nyújtani, és ehhez a filmhez bizony sokkal inkább való

az otthon, kényelemben történő heves csokimajszolás, meg a kanapén való elheverés, mint a tömeg, meg a székben és sötétben való ugrálás, vagy a kigúvadó szemek és kukoricaropogtatás, Psycho ide vagy oda.

75% Stáblista Rendező: Sacha Gervasi Főszereplők: Anthony Hopkins, Helen Mirren, Scarlett Johansson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. február 7.

FilmMagazin / 19


KRITIKA

DIE HARD DRÁGÁBB, MINT AZ ÉLETED Jó nap ez meghalni, állítja szerényen a film angol nyelvű címe. Szerintem is. Írta: Kovácsné

B

iztos meséltem már arról, mennyire izgalmas Skóciában moziba menni (előre is elnézést ha ismétlem magam, hiába, én is öregszem). Szóval Skóciában azért izgalmas moziba menni, mert a csupa zsigeri filmkritikusból álló közönség a vásznon zajló eseményeket heves érzelmi kitörések közepette kommentálja, méltatja, illetve tízes skálán azonnal értékeli is. Az Ál/Arc-ot volt szerencsém látni a fent vázolt körülmények közt, és amikor a szigonnyal keresztüldöfött Nicolas Cage egy triplaszaltóval előugrott a felrobbant motorcsónakból, és karatepózba vágta magát, az egész nézőtér visítva röhögött és pattogatott kukoricával dobálta a vásznat, ami sokat rontott a helyzet feltételezett tragikumán. A nézői interakció persze nem olyan komoly, mint mondjuk Afrika egyes részein

20 / FilmMagazin

(egy csehszlovák vadbefogó bácsi élménybeszámolójában olvastam még gyerekkoromban, hogy a lelkes helyiek a negatív szereplőt minden egyes felbukkanásakor leköpik, az első néhány sorban ülni tehát nem jó móka), de azért a Die Hard sikersorozat ötödik részét nem szívesen néztem volna meg pl. Edinburghban. Megsüketültem volna a röhögéstől, és belefulladok a kukoricába. John McClane-nek (Bruce Willis) egyre kevesebb a haja meg a sármja, cserébe egyre pocakosabb és ráncosabb (megfigyelte már a kedves olvasó, mennyire nem tud a szépségipar semmit kezdeni az idősödő férfiak fülcimpájával? A fülcimpa, kérem, az mindent elárul. Egyébként ez nőkre is igaz, de őket nélkülem is cseszegetik éppen eleget.) McClane szépen békésen elkerekesszékezik Moszkvába, hogy

megkeresse az ő egyszülött fiát, Jack-et (Jai Courtney), aki a nemzetközi kémek munkás hétköznapjait éli. (Az egyszülött lányát [Mary Elizabeth Winstead] szerencsére nem kell megkeresni, ő megvan, és időnként rátelefonál a papára akció közben, mer’ az vicces). Moszkva még a brúszvilisz könnyeinek sem hisz, szegény totyakos szatying alighogy megérkezik, máris belekeveredik valami fogolyszabadítós drámába a Műcsarnok előtt (ahová gondolom azért viszik a moszkvai foglyokat, hogy mindent bevalljanak, különben végignézetik velük Fekete György „Égő-e az egó?” című posztmodern kiállítását). Valami olyasmiről van szó, hogy az Egyik Rettentő Korrupt Orosz Politikus (Sergei Kolesnikov,aki ezzel a névvel még nagy sikereket fog elérni...) aggódik, hogy a Másik Rettentő Korrupt


Jai Courtney nevét leginkább a sorozatkedvelők ismerhetik, hiszen a Spartacus - Vér és homokban Varro szerepében láthattuk.

Orosz Politikus (Sebastian Koch) elárul róla valami disznóságot a bíróságon, ezért inkább az egész mindenséget felrobbantja a francba. Fekete Györgyöt a légnyomás belerepíti a Városligeti-tóba, szétrebbenő vadrucák, ováció, népünnepély, vattacukor, de mindez csak aprócska részlete az ördögi tervnek, mely szerint a Szaturnuszról is látható robbanást csakis a Másik Rettentő Korrupt fogja túlélni, akit ezek után elszállítanak, és akkor ő majd előadja a Fájlokat. (Mittomén, milyen fájlokat. Szerintem az egész alkotógárdában egy ember nem akadt, aki ezen eltűnődött volna. Minek is.) Ám a számításba hiba csúszik, mert a Nagy Bummot természetesen az egész McClane klán túléli, és innentől gyakorlatilag annyi történik, hogy egyfolytában autóznak meg lőnek, széjjelb-sszák a Hősök terét, az M7-

est, a Petőfi-hidat, az Alsó-Rakpartot meg a magyar színjátszás színe-virágát, élén Ganxta Zoleeval (aki értelmiségi fotelgengszter minőségében számomra isten tudja miért a magyar közélet egyik legellenszenvesebb figurájává küzdötte fel magát lefelé), sőt, még Csernobilba is eljutnak, és aztat ott is széjjelbsszák, pedig az már eleve széjjel volt. Mi meg izgulhatunk, hogy akkor most áruló a Csábos Matrjoska (Yuliya Snigir) vagy sem, már ha épp nem azon morfondírozunk, hogy a csatajelenetekben rendre combfixet villantó dögös hölgy vegyvédelmi ruhában és piros rúzsban pont úgy néz ki, mint szegény Michael Jackson a végnapjaiban. A Die Hardot soha nem azért szerettük – pedig tényleg szerettük – mert olyan rettentően értelmes és mélyenszántó cselekménye lett vol-

na. Egy fenét. Az összes filmben mindig autóztak meg lőttek. Jött a szimpatikus atlétatrigós koma (’atlétatrigó’ copyright by nagyanyám), csodálkozott nagyokat, hogy „ne te ne, há’ nincs két éve, hogy lelöktem az Alan Rickmant a toronyházból, erre nem itt jön a Franco Nero a hülye repülőjével...”, és olyan cukin irtotta az embereket többmilliós anyagi kár mellett, hogy öröm volt nézni. Közben meg egyfolytában azt a bizonyos „nekem aztán semmi közöm ehhez az egészhez” arcot vágta, amilyet rajta kívül csak a rajtakapott házimacska tud. Pontosan ez az, ami ebben a búbánatos ötödik részben nincs meg. John McClane az eccerű emberek hőse, nem az Amerikai Alkapitány, aki szembeszáll az oroszokkal (még mindig az oroszokkal... ha ezt apám megérhette volna, mekkorákat rö-

FilmMagazin / 21


KRITIKA högne szegény öreg posztexkomcsi), és megmenti a világot, en bloc. Az emberek itt is hullanak (de tényleg, döglik megfele mindenki rakásra, teljesen mindegy, hogy orosz terrorista vagy csak rossz kerületbe tévedő városlakó, nó merci van, hajtsunk át tankkal az óvodán). Az anyagi kár jelentősebb, mint valaha. (Az akciót a „teherautóval kiugranak a helikopterből” szintre tessenek belőni.) A szimpatikus koma helyett megtekinthetjük Bruce Willis szerepében Bruce Willist, ahogy brúszvilliszeseket mond meg brúszvilliszesen néz. Épp csak Bruce Wil-

lis hiányzik az egészből. Mintha a papundekliből készült gonosz ikertestvérét küldte volna el maga helyett. Mondjuk nem csoda. A film hiába koncentrál az akcióra és csakis az akcióra, úgy veti el a sulykot, hogy az ippeg a készítők fejére esik. Az addig rendben van, hogy a John McClane mindent túlél, ez a szakmája, megszoktuk. De a korábbi részekben legalább arra ügyeltek, hogy a káresemények súlyosságuk szerint sorrendbe rakva következzenek be, ezzel is fokozva a feszültséget azokban, akik egy Die Hard filmen feszültek tudnak lenni. McClane először mindig túlélte azt, amit akár én is kibírok (ha akad máj, szív-, tüdő- és végtagdonor). Utána túlélte azt, amit rajta kívül csak a Chuck Norris élne túl, majd a csúcs-

22 / FilmMagazin

jelenetben lefejelte az atombombát, de ahhoz megjegyzést is fűzött („Hinnye, de kemény ez az atombomba, nem csoda, hogy kihullott a hajam”) hogy lássuk, EZT azért ő sem veszi komolyan. Ezzel szemben a hihetetlenül, de tényleg el nem tudod képzelni milyen drága az életed (vagy mi) eleve úgy indít, hogy a csávó zuhanyozik egyet a napalmban, utána puszta kézzel kettéhajlítja a helikoptert, aztán fűtőelemekkel a végbélnyílásában órákig grasszál Csernobilban. Az összhatás inkább röhejes, mint bármi egyéb. McClane menekülései eddig is mindig a túlsó oldalról voltak halálosak a csodával, de ebben a részben olyanokat túlél, hogy azon a bevezetőben megénekelt skót közönség szerintem már röhögni sem tudott volna, hanem veszi a kabátját, és hazamegy. Ezen az egészen cseppet sem segít a köszörületlen balta-arcú Jai Courtney eleve vesztésre ítélt küzdelme a színészmesterséggel, a viccesnek szánt borzalmasan kínos apa-fiú párbeszédek, de még székes fővárosunk szépségei és csúnyaságai sem. Rettentő kedélytelen az egész, na. Talán a totál no-name Radivoje Bukvic az egyetlen, aki némi színt csempész a dologba, hátborzongatóan kedvesen alakítja az idegbeteg gyilkos hihetetlenül sablonosra megírt, papírvékony figuráját (az különösen tetszett, ahogy a

véres leszámolás közepette rágcsálja a kis sárgarépáját), az ő karaktere viszont egyszerűen nem méltó ellenfél McClane-nek, főleg nem egy Hans Gruberen szocializálódott Die Hard rajongó szemében. Jó nap ez meghalni, állítja szerényen a film angol nyelvű címe. Szerintem is. Ha az alkotókban egy fikarcnyi kegyelet lett volna, az első jelenetben lelövik John McClane-t. (Lelövik… miket beszélek. Lézergyorsítású protonrakétával belelövik a Napba, minimum). Kicsit feszkóznak velünk, hogy vajon túlélte-e, majd mindannyiunk könnyes megdöbbenésére a végén benyögik: nem, nem élte túl. Viszontlátásra. Függöny, csend, majd orkánszerű taps. Már kifelé menet befizetünk a következő körre, hogy megnézhessük még egyszer. Ehhez képest meg mi lesz? Die hard 6. Várom a felkérést, ha megérkezik, küldöm a forgatókönyvet.

30% Stáblista Rendező: John Moore Főszereplők: Bruce Willis, Jai Courtney, Sebastian Koch Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 14.


FilmMagazin / 47


KRITIKA

MEGTÖRT VÁROS Tipikus politikai krimi, a szokásos egyszerűen kikövetkeztethető csavarokkal. A film eladhatósága nagy részben a neves szereplőknek köszönhető. Középkategória, bármelyik oldalról nézem is… Írta: Holhós Linda

A

kkor gyorsan rakjuk is össze miről is szól a film. Adott egy zsaru, bizonyos Billy Taggard nyomozó (Mark Wahlberg), akit gyilkosság vádjával bíróság elé állítanak. Persze egy olyan rendőrnek, akinek a háta mögött olyan barátok állnak, mint New York polgármestere, nem kell tartania az ítélettől. A bizonyítékok felszívódnak, és ugyan kedves nyomozónk nem kerül börtönbe, de le kell szerelnie a rendőrség kötelékéből. Hét évvel később a polgármester, Hostetler (Russel Crowe), az akkor már magánnyomozóként dolgozó Taggard segítségét kéri, mivel arra gyanakszik hogy a neje (Catherine Zeta-Jones) félrelép. Persze a polgármesteri választás kellős közepén vagyunk, és a háttérben egy 4 milliárd dolláros ingatlanügylet is helyet kap, amivel nincs minden rendben. Nyomozónk

24 / FilmMagazin

hivatásához híven nyomozni kezd, és nem sokkal később megkérdőjelezhető képek készülnek, amin a drága asszony, a másik polgármesterjelölt kampányfőnökével mutatkozik. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, mikor idáig eljutottunk, már csaknem a film fele lement. El lehet képzelni akkor azt a pergő gyorsaságot, amivel halad a történet. Taggard kiszolgáltatja az információt Hostetler-nek, és megdöbbenésünkre a kampányfőnök alig egy nappal később halott is. Taggardnak nem túl tiszta az ügy (vajon miért?), így egy kicsit a dolgok mélyére ás… Hogy mi is volt a bajom a filmmel? Az hogy vontatott. Lassú, és olyan egyszerűen kikövetkeztethető hogy az már botrányos. Kapunk fölösleges információkat is szép számmal, és hát aki arra számít,

hogy legalább egy komolyabb üldözés, vagy lövöldözés lesz a filmben, az csalódni fog. Annyira unalmas, hogy sikerült is elszunyókálnom közben. Nem azt állítom, hogy nézhetetlen, mert attól azért távol áll, de ha már politikai krimi kategória, akkor sokkal jobban megépített filmekkel is lehet találkozni a piacon. Annak sem sikerült emelnie a filmélményt, hogy két olyan szereplő játszik a történetben, akik ellen a legtöbb esetben semmi kifogásom. Persze, tudom, hogy nem lehet minden általam kedvelt színésznek, minden filmje abszolúte tökéletes… de azért még csalódhatok. Én balga abból indultam ki, hogy ha már Russel Crowe (akinek már akadtak hasonló témájú filmjei), akkor garantált az izgalom. Mark Wahlberg olyan isis (megjegyzem, neki is volt már alakítása politikai témát kerülgető


A film bár New York-ban játszódik, egyes jeleneteit mégis New Orleansban vették fel, költségcsökkentés céljából.

filmben). Hol nagyon jó szerepei vannak, hol kevésbé jók, de nálam Ő is benne tartózkodik a „kedvelt” kategóriában. De még ennyi elfogultsággal is csak az zakatol az agyamban, hogy egy rém lapos történeten vagyok túl. Előzményekben olyan filmekkel vértezhettem fel magam, mint A dolgok állása (2009), vagy a Szellemíró (2010). Hát ezekhez képest ez a mostani inkább olyan, mint A Pelikán-ügyirat, mínusz a robbantások, és az üldözések. Szóval eddig: a történet lapos, a színészek amúgy jók, de sajnos a történet még mindig lapos, nincsenek látványos jelenetek sem a filmben… ezt így összesítve, komolyan azon gondolkozom, miért is ragaszkodom a középkategóriához. De ne legyünk telhetetlenek! Vizsgáljuk meg a pozitív oldalt is. Filmtől függetlenül, az a véleményem, hogy igazán megnyerő az Államoknak az a tulajdonsága, hogy nyíltan vállalja a korrupció témáját a mozivásznon is. Annyira naiv azért nem vagyok, hogy azt higgyem náluk az életben is úgy történnek a dolgok, mint a filmjeikben, de azért az Ő történelmükben nem egy precedens volt már, amikor ilyen-olyan botrány miatt, megbukott egy politikus karrierje. Tehát már maga a téma pozitív nekem. Ezen felül a végkifejlet is

elnyerte a tetszésem. Amolyan jut is marad is, kicsit túl idealista az én gyomromnak, de kerekké formálta a történetet. Ezzel már kettőre is ugrott a pozitívumok száma. A színészek rendben voltak, a játékuk hiteles volt. A párbeszédek, a zenei hatások, a rendezés, nem volt sem kirívóan jó, sem bűn rossz. Langyos. És ezért maradunk a középkategóriában. Meg fogom-e nézni még egyszer? Nem valószínű… Egyszer érdemes volt-e megnézni? Mindenképpen, de azért azt nem éri meg, hogy az ember fölösleges költségbe verje magát miatta. Mindenesetre aki úgy dönt hogy nekifekszik, az vegyen magához több liternyi kávét, vagy kólát. Az sem árt ha baráti társasággal ülünk le megnézni, mert akkor biztos hogy valaki oldalba bök, amikor lefelé billen a fejed. Rágcsa is mehet nyugodtan, mert ha esetleg kimaradsz a ropogtatás miatt egy-két dialógusból, akkor sem

fog összedőlni a világ. Nem kell attól tartanod, hogy fonalat vesztesz. Még ki kellene ide szenvednem magamból valami frappáns zárómondatot, de bevallom töredelmesen, nem megy. Jelen mozink tipikusan olyan, hogy amikor felállok a stáblistánál, rántok egyet a vállamon, elindulok tenni a dolgom, és egy nappal később már képtelen vagyok egy gyenge „elmegy”-nél többet nyilatkozni róla.

60% Stáblista Rendező: Allen Hughes Főszereplők: Mark Wahlberg, Russel Crowe, Justin Chambers Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. február 7.

FilmMagazin / 25


KRITIKA

ZERO DARK THIRTY A BIN LÁDEN-HAJSZA 9/11 kétségtelenül az államok kollektív tudatának legnagyobb tragédiája, a támadás mögött álló terrorista vezér pedig a legfőbb közellenség volt majd egy évtizeden keresztül. Az Oscar-díjas Kathryn Bigelow és Mark Boal A bombák földjén után kezdett el egy forgatókönyvön dolgozni, mely bemutatta volna az Oszama utáni hajtóvadászatot, de mire készen lett volna az alkotás a valóság közbeszólt. Írta: Paulkemp

A

forgatókönyv végül átalakult, s a film elkészült, mely dokumentarista alapossággal próbálja bemutatni azt a CIA kötelékéhez tartozó pár főt, akik a katasztrófa után arra áldozták életüket, hogy előkerítsék a bin Ladent és megpróbálják megakadályozni az al-Kaida további csapásait. A történet középpontjában a tesztoszteron gőztől bűzlő világban egy, a cég ügynökeinek sorába frissen beálló hölgy, Maya (Jessica Chastain) kerül, aki egy korai információ morzsa alapján a

26 / FilmMagazin

fejébe veszi, hogy a célpontjához az út egy hírnökön keresztül vezet, aki szellemként kísért a kínzások, a hízelgések, a manipuláció és a paranoia által megfestett háló felett. A világ legnagyobb embervadászata viszont szinte – a záró fejezetet leszámítva – semennyi akciót nem tartalmaz. A Chastain one man show-ja sokkal inkább szól az Államok terrorizmus elleni háborújáról, s legfőképpen annak árnyoldaláról, mint az előzetesek, a cím és a plakátok alapján várt katonai akcióról.

Mindez pedig a kínvallatások, a terroristatámadások és a bürokratikus buktatók által határolt krimiben bontakozik ki, miközben főhősnőnk az ártatlan szörnyülködő kislányból ellentmondást nem tűrő amazonná növi ki magát, aki megszállottan kerget egy árnyékot, hogy egy mozdulattal varja össze a 2001-es események tépte sebeket. Így a két és fél órás játékidő alatt először nyerhetünk betekintést az elmúlt tíz év egyik legnagyobb titkosszolgálati akciójába, mely a film-


Hihetetlen, hogy Hollywood legtökösebb filmjeit egy dögös nő, méghozzá Kathryn Bigelow rendezte…

A VALÓSÁG 2011. május 1-jén, washingtoni idő szerint 23:30-kor Barack Obama amerikai elnök bejelentette, hogy pakisztáni idő szerint május 2-án hajnalban az amerikai erők megölték Oszáma bin Ládent a pakisztáni Abbotábád városban, egy negyven percig tartó tűzharc során. Az összecsapás Bin Láden aktuális tartózkodási helyén történt, az akciót egy kis létszámú kommandós alakulat hajtotta végre. A CNN információja szerint az akció negyven percig tartott, a csapat korábban többször is elpróbálta az egész műveletet.

vásznon inkább tűnik egy feszültséggel teli kor dokumentumnak, mint egy jól felépített játékfilmnek. Mely talán meglepő lehet a várakozások tükrében, de talán elengedhetetlen, hogy igazi állásfoglalás nélkül nézzen szembe Hollywood ezzel az igazán kétes időszakkal. Persze ezzel akár rögtön a súlytalanság billogot is rásüthetnék, de helyette tegyük inkább fel a kérést, hogy a pőre valósággal való szembesítés nem elég-e ebben az esetben a kritikai él megfenéséhez?

Mert a sorok között valahol ott bújik a kérdés, hogy a „demokratikus nyugat” honnan veszi a felhatalmazást a szemünk előtt pörgő képsorokhoz, vagyis – profánul – tényleg szentesíti-e a cél az eszközt? Hogyan ítéljük el a történteket, s annak végrehajtóit, és kiötlőit, ha mi magunk is hasonlatossá válunk hozzájuk? S ez igaz még akkor is, ha nem vagyok annyira naivak, hogy nem látunk túl a demokrácia és a terrorizmus hívószavakon, s minden kérdés felmerülésekor a fekete arany szaga is felbukkan. Illetve arról sem szabad elfeledkezni, hogy a film hatására újra bekerült a közbeszédbe a téma különösen a kínvallatások kapcsán. Mindez persze nem von le semmit se Maya megformálásából, se a film minden pillanatában ott bujkáló paranoiával és feszültséggel átitatott hangulatából. Mely minden mögöttes gondolat és tartalom keresése és értelmezése nélkül is elviszi a hátán a filmet, bár persze ez Bigelow eddigi munkásága alapján kevésnek tűnhet, ám mégis működik. Még akkor is ha több profizmust várnánk a filmvásznon eléggé esetlenül lezajló finálétól, mely fél óra talán több buktatót tartalmaz, mint az odáig vezető elég rögös út. Hiszen ki tudja komolyan venni, hogy

senkinek nem tűnik fel két helikopter leszállása (egyik egyenesen lezuhan a kertben) hangtompító festék ide, vagy oda. S az akció további része sem látszik teljesen professzionálisnak, mely lehet kicsit esetlenebbé és ezzel emberibbé teszi az egészet, ám mégsem ezt várnánk egy elit alakulattól. A rajtaütést Greig Fraser zsenije mégis megmenti, aki már a film első, s egyben nagyobbik részében is csillogtatta tehetségét a kamerák mögött, ám a katonai akció fényképezése egyszerűen zseniális. Összességében nehéz lenne azt mondani, hogy nem egy nagyszerű filmet tett le ismét az asztalra a rendezőnő, hiszen a szinte pillanatok alatt elszálló játékidőben nem egy kimagasló teljesítményt is felfedezhetünk. S bár konkrét reflexiót nem lehet kiolvasni még Maya könnyeiből sem, a feszegetett kérdések mégis a megfelelő helyeken találták el az Egyesült Államok demokratikus hitvallását.

75% Stáblista Rendező: Kathryn Bigelow Főszereplők: Jessica Chastain, Jason Clarke, Joe Edgerton Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. február 21.

FilmMagazin / 27


KRITIKA

MOST JÓ Az emberre mindig hatással van egy film, ha megnézi. Szomorú vagy vidám, melankolikus vagy pezsdítő, mindegy. Az utóérzések mindig ott vannak bennünk, csak változó erősségűek. Van, mikor csak pár percig gondolkozunk egy filmen, eszünkbe jut esetleg még másnap is, aztán magával ragadnak a hétköznap eseményei és nem foglalkozunk vele többet. Vannak azonban olyan alkotások is – igaz ritkábbak – amelyek hosszú időre beisszák magukat az ember gondolataiba. Eszedbe jut másnap a villamoson, harmadnap ebéd közben, egy hét múlva, a kisfiad iskolai előadásán, egy hónap múlva a születésnapodon… Ilyen film a Most jó is. Írta: Zaphier

S

ok minden van ebben a filmben. Vidámság, szomorúság, düh, kétségbeesés, romantika, de amiből a legtöbb van benne, az Dakota Fanning. Meg kell, hogy valljam, hogy mikor megtudtam, hogy Dakota játssza a történet főszerepét, akkor váltam biztossá benne, hogy látnom kell ezt a filmet. Hisz, igaz a színésznő, még csak pár nap múlva tölti be a tizennyolcadik életévét, bizton állíthatjuk, hogy ő napjaink egyik legkiemelkedőbb

28 / FilmMagazin

ifjú tehetsége. Bár rettentően fiatal, már számtalan alkalommal megmutatta nekünk mit tud. Hat évesen kezdte a karrierjét a Nevem Sam-ben Sean Penn oldalán, majd olyan filmekben játszott, mint a Nagydumás kiscsajok, a Tűzben edzett férfi, a Bújócska és a Világok harca, mind nagy színészek oldalán. Persze ezeken kívül még jó pár más filmben is láthattuk és sorozatokban is vendégszerepelt bőséggel, legutóbb pedig a Alkonyat szé-

ria hideg szépségű fiatal és kegyetlen vámpírjának szerepében mutatta meg magát rajongóinak. Egy szó mint száz, nem az a gyerekszínész, aki felnőve elveszíti varázsát. Itt a legújabb alakítás, ami hűen bizonyítja ezt. Dakota karakterére épül teljes egészében a történet, mely nagy súlyt mér a színésznőre, de Ő ezúttal is remekül veszi az akadályt és hatalmasat alakít. A Most jóban egy szépséges fiatal leukémiás lányt személyesít meg,


Dakota Fanning-nek van egy szintén színésznő testvére is, Elle, akit legutóbb a Super 8 című filmben láthattunk.

akinek 17 évesen meg kellet hoznia azt a döntést, hogy elég a rengeteg kezelésből, amelyek talán valamelyest meghosszabbítják az életét, de teljességgel rá is telepednek arra. Ő inkább az életet választja a halál előtt. A korházban való fekvés helyett inkább ír egy listát, olyan dolgokról, melyeket szeretne még megtenni életében. Van köztük persze abszurd és törvénytelen is, de Tessa úgy érzi, hogy rá már nem igazán vonatkoznak a földi szabályok. Persze az is jól jön, ha az embernek van egy olyan mindent bevállaló barátnője, mint Zoey (Kaya Scodelario). E miatt Tessa-nak rendszeres vitája van édesapjával (Paddy Considine) aki kétségbeesetten küzd, hogy elfogadja az elfogathatatlant. Próbálja megóvni lányát az élet problémáitól, miközben a haláltól képtelen. A lista nem hosszú, csak néhány pontból áll és természetesen, az egyik legfontosabb, a szüzesség elvesztése. Így nagy szerencse, hogy épp most költözött a szomszédba a jóképű Adam (Jeremy Irvine). A fiú nemrég vesztette el az édesapját, emiatt egy évet halasztott az egyetemen, így rengeteg ideje van, hogy ismerkedjen a furcsa, sőt talán kissé őrült szomszéd lánnyal. Aztán szép lassan kiderül az őrült-

DAKOTA FANNING A még mindig csak 19 éves színésznő korán kezdte a szakmát, hiszen 7 éves volt, amikor már feltűnt a Nevem Sam című filmben olyan sztárok mellett, mint Sean Penn és Michelle Pfeiffer. Egyik későbbi partnernője, a nemrégiben tragikus körülmények között elhunyt Brittany Murphy így nyilatkozott róla: „Kimagaslóan bölcs, és rendkívül eszes, agyafúrt, és intelligens. Egyike a legnagyszerűbb, legkiegyensúlyozottabb, legalaposabb embereknek, akikkel valaha is találkoztam életemben.” Reméljük a jövőben is okos szerepválasztások jellemzik majd filmes munkásságát. ség oka és kérdésessé válik, hogy hogyan tovább. Az, ami először könnyűnek és ártatlannak tűnik, fenekestül feltud forgatni mindent. Történet ez egy apáról, aki miközben elfogadja, hogy meg fog halni a lánya, minden erejével küzd érte. Egy fiúról, akinek fel kell tennie a kérdést, hogy merjen-e valakit eszeveszetten szeretni, miközben tudja, hogy el fogja veszíteni? Képes-e

vajon ilyen fiatal fejel megküzdeni az ezzel járó problémákkal és felelősséggel? Egy lányról, akinek talán fogalma sincs, hogy milyen hatalmas hatással van a körülötte élőkre. Akinek be kell látnia, hogy nem csak az a fontos, hogy ő elmegy, hanem az is, hogy a többiek itt maradnak. Nem utolsósorban pedig egy listáról, melynek alig néhány pontja az idő múlásával elveszíti fontosságát és helyettük új pontok születnek, egyre több és több. Számtalan szép pillanat, sok-sok szomorúság és vidámság kíséretében. Tervek, melyeket új tervek és vágyak írnak felül. No és persze van egy fontos lecke is. Ha haldoklik az ember lánya, soha ne halogasson semmit! Mindig tudnia kell, hogy ha tennie kell valamit, ez az a pillanat! Most jó!

85% Stáblista Rendező: Ol Parker Főszereplők: Dakota Fanning, Kaya Scodelario, Rose Leslie Forgalmazó: ADS Service KFT. Hazai premier időpontja: 2013. február 7.

FilmMagazin / 29


KRITIKA

ÚTON Bár mondhatnám, hogy a film végére kulturális kómába estem, vagy csupán csak azt, hogy kómába estem, de nem. Volt szerencsém az utolsó képkockáját is kiélvezni ennek a jó kis roadmovie-nak… Írta: Holhós Linda

M

ielőtt belemerülnék a kritikámba, előre leszögezném, hogy nem olvastam a film alapjául szolgáló Jack Kerouac által írott könyvet. Így nem is voltak elvárásaim. Persze nagyjából tisztában voltam a történettel, de ez ugyebár egy ilyen film esetében vajmi kevés, így inkább remegő térdekkel bevállalom teljes tudatlanságomat. Szóval elkezdtem nézni a filmet, majd cirka

30 / FilmMagazin

124 perccel (két órával!!!!!) később felálltam a földről, nyakig zsibbadva kibotorkáltam a konyhába, és rágyújtottam. Erős kényszeremet a hasisra, és a különböző tudattompító szerekre igyekeztem elhessegetni… Aztán most itt tartunk. Írnom kellene valami épületeset, vagy valami lehangolót, vagy lelkesítőt, de nem megy. Elmondom inkább milyen volt a film…

Nem történik semmi, nem történik semmi, nem történik semmi… Kristen Stewart mellei… nem történik semmi, nem történik semmi, némi filozófiai eszmefuttatás a szabadságról, meg a szuicid hajlamok megjelenítése… megint nem történik semmi… Viggo Mortensen szőrös, lágyan himbálózó heréi… orgia, drogok, pia… nem történik semmi… Steve Buscemi egy másik pasi alatt… nem történik semmi… Mexico… Nem York… Vége. Lehet, hogy velem van komoly hiba, de ez a film nekem nem jött át. Bőven volt időm gondolkodni, míg peregtek a képkockák, hogy mire is kellene figyelnem. Miről szól a film? Rendben, van egy író, aki az apja halála után nem találja meg a saját „hangját”. Oké, tudjuk, hogy a művészi hajlamokkal megáldott emberek, sok esetben szélsőségesen kergetik


A film alapjául szolgáló azonos című regény szerzőjét sokan a ”hippik atyjaként” tartják számon.

SANYA08 MÁSVÉLEMÉNYE Jack Kerouac 1951-ben írt azonos című regénye azonnal, amint megjelent, a "beatnemzedék" Bibliájává vált. Kerouac Amerikát átszelő utazásának történetét írta le, melyben csupa fura figurával hozza össze a sors, örök barátságokat köt, italozik, keresi önmagát és egyszerűen csak ÉL. A gördülékenysége a filmnek ugyan itt-ott megszakadt, néha kifogyott a szuszból, néhány helyen darabosnak éreztem és enyhén szétesőnek, de ezek meglehet, csak szőrszálhasogatások. Remek munka ez, amiből ugyan akkora klasszikus nem lesz mint a könyvből, de többnyire sikerrel idézte meg a szellemiségét, és emlékezetes jelenetek is akadnak dögivel. Kétlem, hogy születhetett volna ennél jobb dolgozat a forrásanyagból. És igen, úgy gondolom, amit hordoz magában mind a film, mind a regény, még ma is aktuális tud lenni.

az ihletet. Nem dermednek meg ha drogokról, biszexualitásról, züllésről van szó… Sőt! Direkt feszegetik is a határaikat, hogy minél több tapasztalatot gyűjthessenek magukba, mert ezáltal hitelesebbé válnak. És én ezt el is fogadom, sőt értem is. És semmi kifogásom nem lett volna egy olyan film ellen, ami ezeket a tényezőket sorakoztatja fel. Na de ez a film, ez nem olyan volt. Nem találtam meg a mélységét. Nem hatott rám. Ha tehettem volna inkább átaludtam volna. Semmi nem motivált arra, hogy átérezzem a szereplők helyzetét. Amikor a főhősünk, Sal (Sam Riley), a hidegben az országút mellett sétál, az volt az első gondolatom, hogy ha esze lett volna, akkor dél felé indul… majd tudatosodott bennem, hogy ez a férfi koszos. Később a barátaival együtt is koszosak. És nem hiszem, hogy az egész napos gyapotszedés után olyan fenomenális volna szeretkezni, ráadásul úgy nem, hogy a mellettetek lévő ágyban egy hat év körüli fiúcska imitálja az alvást… Tudom butaság az ilyeneken fennakadni, de mivel az egész filmet hatásvadásznak éreztem, a nyomatékok nem úgy görbültek ki, ahogy kellett volna nekik. Konkrétan elsétáltam a hangsúlyok mellett, mert a figyelmem a legtöbb esetben

pocsék irányba lett terelve. A sok naturalista képsor, meztelen fenekek, csupasz cicik, alkohol literszám, a drogok, és a mély gondolatébresztő dialógusok nekem egy üzenetet hordoztak csupán: így nem lehet élni, és hülye az, aki ebben találja meg a szabadságot. Meg merem kockáztatni, hogy a könyv nem ezt volt hivatott közvetíteni. Egy valamire jó volt a film: most már biztos, hogy el fogom olvasni a könyvet. Hátha akkor bölcsebb leszek, mert ez a film így nem volt több egy közepesnél. Vontatott, csapongó, és azok számára, akik nem képesek felvenni a film diktálta iramot, azoknak erősen szétesős lesz. Ami még sikeresen gyilkolta az idegeimet, az a mozi zenéje volt. Kalimpírozás a zongorán, majd valamilyen számomra teljesen érthetetlen, és felfoghatatlan kaparászás valamilyen dobon, némi szaxi csak hogy rendesen elzöldülhessen a dobhártyája az embernek… Aztán előröl kezdődik az egész, majd újra, és újra, és újra… a végén már ott tartottan hogy némán nézem végig a történet végét. Az operatőri munkát sem tudtam minden esetben értékelni, főleg nem a film nagyjából háromnegyedénél, amikor is kapunk egy körülbelül négy másodperces snittet

a temetőről, és Salről a nagy távolban. Mivel az előzményekben szó esik az öngyilkosságról, és mivel a szereplőink nem a stabilságukkal vívják ki a néző tiszteletét, így rögtön arra asszociáltam, hogy vajon ki halt meg. Hát senki. Vagy szerencsénkre, vagy bánatunkra, ezt mindenki döntse el maga miután végigülte azt a 124 percet, de az biztos, hogy azoknak a kockáknak nem volt semmi jelentőségük. Na de hogy ne csak a negatívumokat említsem, volt egy igazán komolynak mondható csúcsa a filmnek: Kirsten Dunst haja. Na jó, a hölgyike ragyogóan nézett ki, amire nekem igazán nagy szükségem volt, mivel legutóbb a Melankóliát láttam tőle, és ott voltak helyzetek, ahol egyenesen pokoli rosszul nézett ki. Részemről a kör itt be is zárult. Csak a keményvonalas, és kötélidegekkel rendelkező nézőknek ajánlanám.

50% Stáblista Rendező: Walter Salles Főszereplők: Sam Riley, Garrett Hedlund, Kristen Stewart Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2013. február 28.

FilmMagazin / 31


KRITIKA

GYILKOS JOE Vissza a provokációhoz. Írta: Sanya08

T

öbb típusú rendező létezik. Van olyan, aki ifjabb korában ontotta magából a vállalkozó szellemű, vitákra ösztönző és provokatív műveket, de öregkorára már megszelídült, nem harap többé, csupán vérmesen morog. Hogy példálózzak, vegyük Oliver Stone-t. Cinikus hangvételű, keserű pirulát nyújtó filmjei régebben nagyon jól működtek (persze ma is), mostanában azonban nem képes olyan átütő erejű mozit készíteni. Van ez így persze, az ember, ahogy idősödik, úgy változnak az igényei, tehetsége esetenként valamelyest megkopik, lássuk be: az élet rendje. No de aztán vannak azok a rendezők, akik hiába közelednek már a 80-hoz, egyszerűen nem tudnak leállni. Hajtják az igát, és ha szerencséjük van, nem szükséges behódolniuk a csúnya stúdiórendszernek, nem függnek a nagy összegű bevételektől, és nem restek továbbra is meghökkentő, bátor alkotásokat készíteni. Igen,

32 / FilmMagazin

ahogyan azt a kedves olvasó mostanra kitalálhatta, William Friedkinről van szó. Friedkin, aki a hetvenes években megrendezte minden idők egyik leghatásosabb horrorfilmjét (Az ördögűző), mely ellen az egyház kézzel-lábbal tiltakozott és nézők sorra lettek rosszul a látottaktól, nem vonult vissza. Nem szelídült meg. Méregfoga ott van a helyén, köszöni szépen, jól van, és olybá tűnik, hogy továbbra is kaján vigyorral az arcán mutogatja középső ujját a mainstream-nek. Neki aztán ne mondja meg senki, hogy mit szabad és mit nem. Ragyogó példa erre legújabb filmje is, a Gyilkos Joe. A Gyilkos Joe Tracy Letts azonos című színdarabja alapján készült. Tracy Letts színműíróval Friedkin nem most kollaborált először, már a Bug titulussal rendelkező filmnél is összedolgoztak (nem igazán került a széles közönség elé az a film, azon keveseket is megosztotta, akik látták), így nem mondható, hogy isme-

retlenek egymásnak. Persze, az emberek többsége nincs nagyon tisztában azzal, hogy ki is az a Tracy Letts, mire számíthat, ha az ő nevét látja, úgyhogy nézzük meg részleteiben a dolgokat. Mivel is állunk szemben? Láttad a trailert. A trailer azt sugallja, hogy egy csűrös-csavaros, jéghideg és über-cool neo noir-ral van dolgunk, amolyan Coen-stílben. Messze járunk az igazságtól? Nem teljesen, ami azt illeti, egész közel vagyunk. Felfedezhető benne egy kis coen-i íz, de nem érzed majmolásnak, inkább csak az a helyzet, hogy fekete humorban mondhatni rokonok. Mondhatni, mert Friedkin, ha lehet, a fekete humornak egy újabb, még sötétebb árnyalatával meséli el ezt a gátlástalan történetet. Ez pedig azt hiszem elég nagy szó, és el is hihetitek. Rég röhögtem ilyen jót és rég volt részem ennyire bűnös és mocskos szórakozásban. A Gyilkos Joe maximális mértékben tartalmaz er-


A film lassan már 2 éves lesz, de örüljünk annak, hogy legalább itthon is bemutatták a mozikban, nem csak DVD-n fog érkezni.

kölcstelenséget, gátlástalanságot, mocskot és politikai inkorrektséget, nem is csoda, hogy az MPAA-nél kivágta a biztosítékot és rányomták a halálítélettel is felérő NC-17kategóriát (tehát szigorúan csak 17 éven felüliek nézhetik meg a moziban). Ilyenformán nagy szó hogy aztán eljutott hozzánk a mozivászonra, nem pedig csak a televíziónk képernyőjén szemlélhetjük, miként bunkózzák el a szerencséjüket szegény marhák (gondolok most a filmbeli szereplőkre). A film legnagyobb bája egyrészt az imént említett fekete humorban rejlik, ami eléri, hogy a néző arcán végig ott legyen az a sz*rfaló vigyor, másrészt pedig a színészi alakításokban. A filmben ugyan egyfajta mellékszerepet játszik, de mégis kimagaslóan jó alakítást nyújt Matthew McConaughey, aki ezzel a szerepével végleg levedlette jófiús, „leveszem-a-felsőmet-és-elcsábítalak”-attitűdjét. Itt már nincs az oldalán Kate Hudson, sem Jennifer Garner. Itt ez a fickó egyáltalán nem viccel, a filmvászon egyik legszórakoztatóbb és legsokoldalúbb pszichopatája a Kék bársony Frank-je óta. Ennyire jól játszik, és ennyire élvezetes karakter. Másik kedvencem a filmben Thomas Haden Church, aki egész hitelesen hozza a

WILLIAM FRIEDKIN Azt hiszem keresve sem találhatunk szebb filmes karriert William Friedkin-énél. Két leghíresebb filmje mind műfajának nagy klasszikusa és mindkettő nagy botrányokat kavart. A Francia kapcsolatot azért érte vád, mert a benne szereplő rendőrökkel sokkal nehezebb volt azonosulni, mint a bűnözőkkel, Az ördögűzőt pedig olyan félelmetesnek találták, hogy sok helyen meg is tiltották a bemutatását.

kőbunkó, lassú felfogású családfő karakterét, többször is felnevettem rajta a film során („What fat kid?”), annyira remek volt az előadásmódja. Gina Gershon, Emile Hirsch és Juno Temple is tette a tennivalót, igyekeztek magukévá tenni a karaktereiket. Szegény Gina Gershon-nak mindezért a végletekig el kellett mennie, és le merném fogadni, hogy ezek után nem fog soha ugyanúgy nézni a KFC-csirkére. Juno Temple és McConaughey nevéhez fűződik egyébként a film egyik legjobb jelenete (a csirkecombos aktus mellett), melyben Joe igazi úriemberből szép fokozatosan átmegy bársonyos hangú liliomtipróba. Az a tény, hogy színdarabból készült a Gyilkos Joe, azt vonhatja maga után, hogy túlságosan színpadias lett a végeredmény, de nincs erről szó. Limitált helyszíne és dialógus-centrikussága ugyan árulkodik arról, hogy nem erre a médiumra

készült eredetileg, de mégis elmondható: sikeresen át lett adaptálva. Üdítően erőszakos, perverz remekmű született, melynek története talán nem a legeredetibb, de egyéni hangja van neki és hallatja is azt. Arról nem is beszélve, hogy McConaughey személyében egy újabb, ígéretes pályafutás elébe néző, érett színészt üdvözölhetünk, aki nem fél a merész produkcióktól. Csak úgy, mint rendezője, William Friedkin.

100% Stáblista Rendező: William Friedkin Főszereplők: Matthew McConaughey Emile Hirsch, Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2013. február 21.

FilmMagazin / 33


KRITIKA

LINCOLN

A Lincoln nem egy könnyed, pörgős film, és messze nem tökéletes. Hogy ne fokozzam feleslegesen a kedves olvasó várakozását: a Lincoln mindezek ellenére is nézhető, sőt megkockáztatom, hogy jó alkotás. Pedig nem sok jót jelent, ha egy filmet egy héttel a bemutatója után már alig-alig tűznek műsorra, és a vetítésen az ember egyetlen másik nézővel találkozik: a saját anyjával. Írta: Kovácsné

A

z Észak és Dél közti amerikai polgárháború vége felé járunk. A délieknek igen roszszul áll a szénája, bármelyik pillanatban kapitulálhatnak – csak ezt még északon egyelőre nem sokan tudják. Lincoln (Daniel Day-Lewis), az Unió elnöke rádöbben, hogy most van az utolsó utáni perc, amikor régen dédelgetett tervét, a rabszolga-felszabadítást még keresztülviheti, mert még pont elsütheti, mint a déliek legyőzésére, tehát a hőn áhított béke megteremtésére szolgáló csodaintézkedést. Lázasan nekifog tehát, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget, és azonnal

34 / FilmMagazin

szembesül azzal a ténnyel, hogy a dolog még annál is nehezebb lesz, mint gondolta. A demokraták szavazataira nyilván nem számíthat, de még saját republikánusai is egy büdös széthúzó bagázs, a négerek teljes egyenjogúságáért (szavazati jog, vegyes házasság, stb.) küzdő radikális, hirtelen haragú, pukkancs Stevenstől (Tommy Lee Jones) a dolgokat a háttérből manipuláló, pártalapító Blair-en (Hal Holbrook) át saját odaadó, de totál pesszimista belügyminiszteréig (már ha a Secretary of State-re ez a legmegfelelőbb kifejezés), William Sewardig (David Strathairn). Becsület, demokrácia, meg a többi épp születőben

lévő kedves tündérmese ide vagy oda, hőseink azt sütik ki, hogy néhány demokrata szavazatát Nokiás… ööö… bizonyos kis ajándékokkal fogják honorálni, és a mi sem sejtő demokratákra ráengedik a joviális, hiperdörzsölt Mr. Bilbót (James Spader) egy köteg pénzzel meg egy stóc betöltésre váró, büfészakos kormánypozícióval. És ha esetleg Wood (Lee Pace) a demokraták aranytorkú szónoka, illetve a Tisztelt Házban uralkodó verbális ketrecharc jellegű állapotok nem okoznának elég fejtörést szegény Lincolnnak, otthon további problémák várják: felesége (Sally Field) idegileg beleroppant az egyik fiuk elveszítésébe,


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el a januári számunkban közölt 4 oldalas háttércikkünket is!

JÖHET A HARMADIK Daniel-Day Lewis már 2 Oscart a zsebében tud (A bal lában, Vérző olaj), de nem lennénk meglepve, ha idén begyűjteni a harmadikat is.

a legidősebb fiú (Joseph GordonLevitt) meg ehhez képest épp be akar lépni a seregbe, ahol nem kis esély van rá, hogy halomra lövik. A Lincoln valós történelmi eseményeken alapul, ezek a történelmi események pedig kellően bonyolultak ahhoz, hogy a filmet csak ún. intelligens embereknek merjem ajánlani. Tényleg nagyon kell figyelni, hogy végig követni tudjuk, ki kivel van, és mi motiválja, leginkább azért, mert alkotás nyilvánvalóan helyi – értsd amerikai – közönségnek készült, ahol a bemutatott arcok többségét azért a nagyérdemű törikönyvből, tévés vetélkedőből, nagyfater rokonságából valamennyire ismeri, míg a kvázi-európéer néző azon a szinten keveri a republikánusokat a demokratákkal, mint Joe bácsi Bukarestet Budapesttel. Ennek ellenére az ember szívesen sodródik a filmmel, mert a legpitibb szerep is kiváló érzékkel van castingolva, és a saját karakterét maximális átéléssel játssza minden egyes színész. (Akkora az öröm, hogy az ember már-már elfelejti, hogy Rosa Parks esete Lincoln után vagy 100 évvel történt, vagy hogy a lelkes színészek eltérő színű kollégái hány Oscart kaptak a díj fennállása óta összesen). Daniel DayLewis alakítása akkor is makulátlan,

ha közben valamennyien tudjuk, hogy a szerep ziccer, a jó Abe Lincoln figuráját sikerült annyira szellemesre és szimpatikusra megírni, hogy a gyerekeim házinyula is el tudná játszani. Az már más kérdés, hogy Lincoln – aki a kortársak egybehangzó véleménye szerint kiművelt emberfő, sziporkázó társalgó és nagy volumenű politikus volt – valóban RENDES ember volt-e. Abszolúte a homályban maradt számomra, miért is ragaszkodott Lincoln mindent kockára téve ilyen vehemensen a rabszolgák felszabadításához. Erre konkrét magyarázatot nem kapunk. Vagy az elnök tényleg ekkora arc volt, vagy volt valami olyan gazdasági-politikai indoka, amit nem lett volna elegáns az emberünk szentté avatását nem is olyan diszkréten propagáló filmben szóvá tenni. (Egy necces, de igaz megállapítást Amerika minden kétes húzását visszamenőleg és előre is igazolandó azért csak sikerült Lincoln szájába csempészni : a demokrácia igazán remek dolog, de ne feledjük, hogy mindig az erősebb kutya b-szk, mondja a bölcs vezető, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal.) A Lincont nem Spielberg teszi naggyá – Spielberg éppen hogy a film kellemetlen vonatkozásaiért felelős- hanem a profi színészek, a

zseniális karakterek és a remek forgatókönyv, melyet Doris Kearn Goodman könyve alapján Tony Kushner írt (mindkét név mellé tessék odaképzelni egy kiló Pulitzer díjat). Az alkotást két dolog gyengíti alapvetően: Lincoln családi életének bemutatása és a Magyar Posta legocsmányabb gyásztáviratait idéző befejezés. Elhiszem, hogy az Államférfiú emberi oldalát legjobban az asszonyon meg a gyereken keresztül lehet kidomborítani, de ezeket a részeket valahogy nem igazán sikerült illeszteni a film többi részéhez, a ritmust nem változatossá teszik, hanem gorombán megtörik. A Lincoln a felesleges részek nélkül is épp elég hosszú. Kissé mesterkélt párbeszédei, régies szónoklatai nem teszik unalmassá - de könnyen emészthetővé sem. A gyásztávirati befejezés a lobogó gyertyával a maga fertelmességében mondjuk meg sem közelíti az A.I. - Mesterséges értelem hírhedt záró képsorait, meg hát mégiscsak az egyik Lincoln beszéd megy alatta, ami önmagában csak érdekes valamilyen szinten, de a filmet jó pár értelmesebb ponton is be lehetett volna fejezni. Mindenképp ajánlom a Lincolnt azoknak, akik kíváncsiak annak a számunkra alig értelmezhető ufóvilágnak az eredetmítoszára, melyet az egyszerűség kedvéért csak Egyesült Államok néven szoktunk emlegetni. Aki felvértezi magát némi türelemmel és hajlandó egy kis szellemi tornára, garantáltan remekül fog szórakozni.

85% Stáblista Rendező: Steven Spielperg Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Sally Field, Tommy Lee Jones Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 31.

FilmMagazin / 35


KRITIKA

DJANGO ELSZABADUL A Django a bizonyíték rá, milyen sokat változhat az ember pár év alatt. Hogy a rendezőről, a karakterekről vagy saját magamról beszélek-e most, ahhoz bizony tovább kell olvasni. Írta: Vampka

A

filmvilág két részből áll, pontosabban kétféle módon nézhetünk egy filmre: művészi vagy ipari termékként. Bevallom őszintén, sokkal inkább az utóbbi megközelítés híve vagyok, főleg, ha moziba készülök. A művészet értelmezése számomra túl szubjektív és képlékeny, vagy tetszik az embernek vagy nem, de gyakorlatilag értelme magának a megalkotásnak az elgondolkoztatáson és a sorból való kilógáson kívül sok nincs. Ez az oka annak is, hogy az olyan rendezők és írók filmjeitől, mint Tarantino, többnyire kiráz a hideg, és lesújtó pillan-

36 / FilmMagazin

tással kapcsolok el, bármikor jön szembe velem a tévében mondjuk. Az ilyen, már agyament – vagy zseniális, attól függ, honnan nézzük – kategóriába sorolható filmek túlnyomó többsége hiába rendelkezik valami plusz értékkel, egyedi vonással, egész egyszerűen irritálnak. Nem ezzel a véleménnyel leszek népszerű, az biztos, de hát ez egy kritika, és valahogy fel kell vezetnem a lényeget. Tehát… A Kill Billt végigszenvedtem egyszer, a második résznek már neki sem fogtam, a Ponyvaregényen is bealudtam úgy a felénél, és még sorolhatnám a kelle-

mesnek nem mondható élményeket. Tarantino mindig is unszimpatikus volt, mind emberileg, mind a módszereit és választásait tekintve, legyen szó színészekről vagy sztorikról, mégis szinte töretlenül igyekeztem a világ egyik legnépszerűbb rendezőjének a munkáit, ha nem is megszeretni, de legalább megnézni. Az első olyan élmény, ahol nem kellett intravénás koffeinnel ébren maradnom, hanem valóban lekötött a film, a Becstelen Brigantik volt. Nem tudom, hogy miért, talán az általam kedvelt színészek miatt, talán a cselekmény volt érdekesebb, nem tu-


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el a januári számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

dom. Az is lehet, hogy csak megtörtént az, ami szinte mindenkivel Hollywoodban: Tarantinot is végképp „benyelte” a pénz, mert azért lássuk be, a Becstelen Brigantik valami másban is különbözik a többi filmjétől. Mintha valamiféle kompromisszumot kötött volna, és elvont, túlzó agresszió és hülye poénokban nevelt metaforák helyett valami másra fektette volna a hangsúlyt. Lényeg a lényeg: megtörtént az áttörés, és a náciellenes amcsik kalandjai mind a mai napig az egyik kedvenc filmem. Ennek ellenére továbbra is voltak fenntartásaim Tarantinoval szemben, ezért minimális elvárással ültem le megnézni a Djangot, csak annyit szerettem volna, hogy ne kelljen szenvednem, legalább egy kicsit hadd szeressek benne valamit. Aztán megtörtént a csoda: nem hogy nem szenvedtem, de egyenesen élveztem a filmet! Még egy pillanatra visszatérve az elejére: ne értsen félre senki, nincs bajom a művészfilmekkel, a művész rendezőkkel, az elvontsággal meg az absztrakt dolgokkal, csak épp nem szeretek pénzt kiadni olyasmire, ami nem azért született, hogy keressenek vele. Tarantino munkái persze nem ingyen szórakoztatásul pattannak elő a semmiből, nem is kifejezetten elvontak, tisztában va-

gyok vele, de mindig az volt az érzésem, hogy magasról tesz rá, ki mit vár el egy filmtől, én meg nem vagyok az a típus, aki megvizsgálja, amit elé dobnak, hátha igazából aranyat ér. Arrogancia vagy sem, de ha valaki pénzt akar csinálni, az ne kizárólag a saját szája íze szerint dolgozzon, és Quentin Tarantino az ő különcségével eddig azt a benyomást keltette bennem, hogy rétegfilmeket akar csinálni. Talán az is volt a célja, de megunta, kifogyott az elvetemült ötletekből, fene tudja, minden esetre a Django átmenet a zakkant kreativitás megnyilvánulása és az egyszerű, de nagyszerű amerikai mozifilmek közt. Western a maga módján, prérik meg lovak meg pisztolysütögetés, késes vagy kardos jelenet nincs is, amit szinte már hiányoltam, de persze paradicsompüréként szanaszét robbanó emberi testekből akad bőven. A történet is szimpatikus, habár a majdnem három órás játékidőt kissé soknak találtam, másfél vagy két órába könynyen belefért volna minden. A sztori szerint a német származású fejvadász, Schultz három bűnözőt keres, akiket a rabszolga Django jól ismer arcról. Így aztán Schultz megkeresi a néger férfit, megveszi (habár nincs köszönet a fizetségben), és felszabadítja. Djangonak ínyére van ez az

DJANGO SIKEREI Quentin Tarantino és sztárcsapata (Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson) az egész világon egyformán ellenállhatatlan. A Django elszabadult az Egyesült Államokon kívül jelenleg 64 országban vetítik, és az elmúlt időszakban még 43 millió dollárért vettek rá jegyet: ez mindössze két hét alatt összesen 111 millió dollár bevételt jelent, míg az USA-ban terepen a film bevétele már megközelítette a 150 milliót: az összbevétel az előrejelzések szerint nemsokára meghaladja a Becstelen brigantyk 321 millióját. Magyarországon eddig több mint 111 ezer nézője volt Tarantino legújabb filmjének. (InterCom)

FilmMagazin / 37


KRITIKA

>> RENDELKEZÉSRE ÁLL

RENGETEG JÓ POÉN, ŐRÜLT KARAKTEREK EGÉSZ TÁRHÁZA, TÉNYLEG REMEK ZENÉK, ÉS SZÉPEN KIDOLGOZOTT JELENETEK. << életforma, de eközben feleségét is vissza szeretné kapni, akitől elszakították, és külön adták el őket. Schultz felajánlja neki a segítségét, ha egy télen át segít neki a fejvadászatban. Az alku megköttetik, kinyomozzák, kinél van Django felesége, és a két vadnyugati hős nekivág a pusztaságnak meg a gyapotfarmok tengerének. Nem túl bonyolult a cselekmény, ettől lesz minden jelenet követhető és élvezhető, na meg a zenétől és a színészektől. A mind rendezőre, mind műfajra jellemző kameramozgások megvannak, drámai ráközelítés, hasonlók, mégsem volt az az érzésem, hogy izzadtságszagú westernt nézek. Christoph Waltz szokás szerint briliáns volt, karaktere finomkodó stílusa az egész filmet könnyedebbé tette. Egyértelműen a legpozitívabb személy volt, de ugyanolyan jól áll neki és hitelesen adja elő a kedves német fejvadász szerepét,

38 / FilmMagazin

mint az aljas német tisztét anno. Jamie Foxx Djangoja is mondhatni fájdalmasan hiteles, a rabszolgaság nem volt képes megtörni a makacs kitartását, a germán legendához hasonló szerelmi szál Broomhildával pedig szintén csak színesített a sztorin. Leonardo DiCaprionak pedig most már tényleg adhatna valaki egy Oscart, mert igencsak kijárna! Van egy jelenet a filmben, ahol rávág az asztalra, és enyhén szólva vérezni kezd a keze. Legjobb tudomásom szerint az nem volt benne a forgatókönyvben; az az igazi vére, véletlenül történt, de mintha mi sem történt volna, folytatta a jelenetet, mindenki megrökönyödésére, sőt, fel is használta a balesetet. Az Akadémiának üzenném, hogy nem tudom, mivel vívta ki Leo a haragjukat, de most már abbahagyhatnák a duzzogást, mert az improvizáció mellett maga a színészi játéka is kifogástalan.

A filmet persze még mindig nem tudom olyanoknak ajánlani, akik nem bírják a művér látványát, főleg, ha hektoliterekben mérik, viszont rengeteg jó poén is rendelkezésre áll, őrült karakterek egész tárháza, tényleg remek zenék, és szépen kidolgozott jelenetek. A legironikusabb számomra, hogy olyan apróságoktól lesz tényleg jó a film, ami kifejezetten Tarantino kézjegye: az abszurd mennyiségű vér, a kissé sarkított karakterek és kapcsolatok, durva, mégis érezhetően megmunkált, humorral tálalt párbeszédek miatt lesz a Django több mint egy western, vagy „csak” egy újabb Quentin Tarantino mozi.

80% Stáblista Rendező: Quentin Tarantino Főszereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 17.


KÉPREGÉNY

A DJANGO UNCHAINED KÉPREGÉNY 1/5 Quentin Tarantino pár hete bemutatott filmje, a Django elszabadul egy képregény adaptációnak is az alapját adta. Pontosabban fogalmazva nem magát a filmet adaptálták képregény formába, hanem az eredeti forgatókönyvből készült egy 5 részes képregénysorozat, melynek az első részét már olvashatják a rajongók. Írta: Sanya08

M

egmondom őszintén, fenntartásokkal közeledek a filmes képregények felé. Egyrészt azért, mert pénzlenyúlásnak tartom, másrészt pedig azért, mert általában nem sok pluszt adnak az embernek a filmélményhez képest. Az pedig valahogy mindig irritált, amikor a rajzolt szereplők túlságosan is hasonlítanak, vagy hasonlítani akarnak a karaktert alakító színészekre. Utóbbi szerencsére nem okoz ennél az alkotásnál problémát, sőt igazából az előzőek sem, mert bár valóban pénzlenyúlás, mégis ad egy plusz valamit a rajongónak. Már csak azért is, mert olyan apró jelenetek kaptak helyet itt, amik a filmből kimaradtak, vagy esetleg mondjuk másként szerepeltek. A sztori röviden azoknak, akik nem ismernék: a Polgárháború előtt járunk két évvel. Djangót, a fekete rabszolgát Dr. King Schultz, a német fejvadász felmenti, hogy segítsen neki megtalálni a Brittle-fivéreket, cserébe pedig segít a fekete férfinak megtalálni eltűnt feleségét, akit a bájgúnár, francia-imádó piperkőc, Calvin Candie tart kezei között. Ahogy a film, úgy a képregény is –

úgy, ahogy van – megidézi a western-filmek hangvételét; teszi ezt persze alapvetően a zsáner elemeinek a felhasználásával, valamint nagyban hozzájárul ehhez az is, ahogyan RM Guéra megrajzolta a sztorit. Van valami ódivatú faragatlanság, szikár keménység és durvaság ezekben a rajzokban, ami tökéletesen jellemzi egyrészt magának a korszaknak a vérhabos vehemenciáját, és a karakterek vérszomját vagy akár dühét. Azt pedig örömmel láttam, hogy meg sem próbálta a színészekhez igazítani a szereplők kinézetét (nyilván ruházatban egyformák), így egyáltalán nincs ilyesféle figyelemelterelés: nem Jamie Foxx színészt látjuk lerajzolva, hanem magát Djangót. Persze Jamie Foxx maga Django, de nem a képregényben, itt ez így nem működne. Talán mondanom sem kell, hogy a dialógusok leírva is nagyon szórakoztatóak és örömmel olvassa az ember (néha túl van beszélve egy képregényhez képest, de annyi baj legyen), nem hiába Tarantino a szerző. A fickó ért a párbeszédekhez és a verbális konfrontációkhoz. Ami a változásokat illeti a filmhez

képest, nos ebben az első számban még nincs olyan sok, csak egy-két bővítés. A nyitójelenet például pár mondattal túlnyújtott, és már itt is láthatunk egy kis flashback-et arról az éjszakáról, amikor Broomhildát (Django feleségét) elvitték. Ezt egyébként a filmben egyáltalán nem mutatták meg, bár a trailer-ben láthattunk belőle pár képkockát. Ez tetszett. Big Daddy (akit a filmben Don Johnson játszott), a rasszista ültetvénytulajdonos is pár mondattal több szöveget kapott: “Dr. Schultz, five-thousand dollar nigga is practically my middle name.”, de igazából semmi olyat, ami úgy igazán előrevinné a cselekményt. Ami bővítés még bejött és vicces volt, az az, mikor Django kiválasztja a ruháját, amiben majd eljátssza az inast. Összességében tehát elég jó kiadvánnyal van dolgunk, Tarantino-tól okos húzás volt ez a képregénydolog, nem érzem erőltetettnek. A sztori elvégre működik eddig rajzolva is, az apróbb plusz jelenetek pedig gondoskodnak arról, hogy aki a filmért rajong, annak megérje kiadni pénzt erre is. A következő szám február 19-én jelenik meg.

FilmMagazin / 39


KRITIKA

GENGSZTEROSZTAG Inkább akció, mint gengszterfilm, megspékelve az ’50-es évek Amerikájával. Írta: Zaphier

N

em vagyok a gengszter filmek híve. Soha nem vonzottak a történetek a kalapos törvényen kívüli fickókról, akik géppisztollyal végiglövöldözik a fél várost, miközben olcsó kis színésznőcskék pillognak az oldalukon, várva, hogy megmentse őket végre valaki a csúnya gonosz gazfickótól. Így nem csoda, hogy kissé viszolyogva ültem le megnézni a Ruben Fleischer rendezésével készült 115 perces mozit. Nem azon aggódtam elsősorban, hogy hogyan fogok erről kritikát írni – persze ez is benne volt a pakliban –, a fő félelmem az volt, hogy hogyan fogom én ezt egyáltalán végignézni? Így utólag azt kell mondanom, még szerencse, hogy szeretem a kihívásokat! A Gengszterosztag ugyanis nem mondható egy tipikus gengszterfilmnek. Inkább akciófilm, némi drámaisággal megspékelve, ahol valamilyen oknál fogva, minden pasin van kalap.

40 / FilmMagazin

Persze, benne van minden fontos elem, ami kell a klasszikus gengsztervilág megvalósításához. Az igazi, nagyon – nagyon rosszfiú aki „kemény munkával” mára olyan hatalomra tett szert, hogy az egész város az irányítása alá tartozik. A polgármester, politikusok, bírók, ügyészek és számtalan rendőr áll kenőpénzek és megfélemlítés által a befolyása alatt. Így bármi is történik a városban, minden szál hozzá vezet. Nem hivatalos megegyezései alapján, a lokáljaiba és intézményeibe, rendőr nem teszi be a lábát, az emberei pedig érinthetetlenséget élveznek a város egyenruhásaival szemben. Bátran működtetheti kuplerájait, tiltott játékbarlangjait, hisz legfőbb vendégei a város elitje. Szóval ő a film igazi és abszolút maffiózója Mickey Cohen. Nem is választhattak volna remekebb megformálót erre a szerepre, mint Sean Penn. A nem mindennapi

színész már számos alkalommal bizonyította, hogy mennyire sokoldalú. 1981 óta szerepel a mozivásznon és jó pár alakításáért, nem csak jelölték, de haza is vihette a maga kis szobrocskáját. Játszott jó és rossz fiút egyaránt, így az alkotok számára, nem is volt kétséges, hogy Sean „remekül, meg tudja majd idézni Micky Cohen szellemét”. Ugyanis az a fontos részlet még elmaradt, hogy Mr. Cohen valós megfélemlítője volt a 40-es, 50-es évek Los Angelesének. Az angyalok városa az ő királysága alatt ált, ahol nem volt alattvaló, aki ellent, mert volna mondani neki. Legalábbis nem lehettek többen, mint fél tucat! Persze Cohen nem lehetet volna igazi király, akit mindenki irigyel, ha nem tudhatta volna maga mellet a város leggyönyörűbb nőjét Grace Faradayt. Legalábbis a forgatókönyv írók így gondolták, ugyanis Miss Faraday nem volt létező személy az


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el a januári számunkban közölt 4 oldalas háttércikkünket is!

50-es évek Amerikájában, csak a film készítői találták őt ki, hogy meglegyen a gengszterfilmek következő fontos eleme, a szép és elveszet hölgyike, aki a gonosz befolyása alá került és a megmentőjére vár. Grace Faraday (Emma Stone), azért ment Los Angelesbe, hogy sztár legyen és Cohen oldalán meg is kapta ezt. Sokáig el is hitette magával, hogy jól van ez így, de mint sejthetjük, egyszer csak jönnie kellet egy jófiúnak, aki változatott ezen. Íme, meg is érkeztünk, a harmadik fontos elemhez. A tisztességes és lefizethetetlen hős, aki az igazság oldalán harcol mindhalálig. Nos, esetünkben, több ilyen is akadt. Mikor Parker rendőrfőnök (Nick Nolte) - talán az egyetlennek számítva akkoriban Los Angeles elitjéből, aki nem ált Micky Cohen befolyása alatt – már nem talált semmilyen törvényes eszközt, amellyel küzdhetett volna a gengszter ellen,

kénytelen volt a másik utat választani. Felkérte a rendőr őrmesterként szolgáló John O’Marat, hogy szedjen össze egy rendőrökből álló nem hivatalos osztagot, amely szembe szál Cohen akaratával. A cél, nem letartóztatások, mert a város korrupt bírói bárkit szabadlábra helyeztethettek, ha kell, hanem a gengszter bandájának teljes felszámolása. Parker legfőbb célja az volt, hogy Micky Cohen takarodjon a városából. Így O’Mara őrmesternek nem volt más dolga, mint olyan őrülteket összeszedni, akikbe elég igazságérzet szorult ahhoz, hogy szembe merjenek szállni az alvilág urával. A tisztes rendőrt az a Josh Brolin játssza, akit mostanában olyan filmekben láthattunk, mint a Men in Black 3 vagy A félszemű. Az őrmesternek, hamarosan sikerült is találnia négy rendőrt, akik hajlandóak voltak küzdeni egy szabad Los Angelesért, ám a csapat ezzel

még mindig nem vált tejessé. Ugyanis John O’Mara , a társát Jerry Wooters-t kérte fel elsőként, hogy csatlakozzon, ám őt nem fűtötte nagy igazságérzet, vagy a vágy, hogy megváltozzanak a dolgok, így először nemet mondott. Cohen emberei azonban végzetes hibát ejtettek, mikor egy tűzharcban megöltek egy Jerry számára fontos ártatlant. Így a gengszterosztag bővült a legveszedelmesebb tagjával, akit már nem csak igazságérzet, hanem személyes bosszú hajtott. Jerry szerepét, az egyik legtehetségesebb fiatal színész kapta Ryan Gosling. Bár még csak 32 éves, 2006 – óta, nem sok olyan szerepe volt, amiért ne terjesztették volna Oscar - vagy Golden Globe - díjra. A Micky Cohen ellen létrehozott hattagú halálosztag összeállt tehát, hogy kipucolja a város szemetét. Autós üldözések, lövöldözések, némi humor és romantika, remek színészi alakítások, látványos jelenetek, a legjobb elemek egy jó kis mozihoz, bármilyen stílust is képvisel az. Jófiúk a rosszfiúk ellen. Ha csak egy kitalált történet lenne, nem kételkedhetnénk a film kimenetelét illetően. A jó mindig győz! Ne felejtsük azonban, hogy ezt a könyvet is az élet írta. Nála nincsenek sablonok!

80% Stáblista Rendező: Ruben Fleischer Főszereplők: Sean Penn, Josh Brolin, Emma Stone, Ryan Gosling Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 31.

FilmMagazin / 41


KRITIKA

ERŐNEK EREJÉVEL Visszatért. Írta: Sanya08

B

izony, fura belegondolni, hogy milyen rég nézhettünk igazi Schwarzenegger-filmet a nagy vásznon. Rég volt már, hogy izgatottan vártuk az új filmjének a premierjét, és most direkt nem számolom a Feláldozhatókat, az más tészta. Ott csupán epizódszereplőként asszisztált a többiek mellett, márpedig ez az ember sokkal többet érdemel, mint mellékszerepet. Főszerep való neki, hiába járt el felette az idő, ahogyan többi kortársai felett is (Dolph Lundgren, Sylvester Stallone, Van Damme), neki bizony a vásznon a helye. Ennek a visszatérésnek pedig be kellett következnie, le kellett ráznia magáról a politika szennyesét és csinálnia azt, amihez

42 / FilmMagazin

a legjobban ért: rendet rakni a mozivásznon. Ehhez a visszatéréshez persze kellett egy támasztéknak használható forgatókönyv. Egy forgatókönyv, ami illik hozzá, és ami nem próbálja irreálisan meghatszorozni képességeit, de azért érzékeltetni tudja, hogy ki is ez az ember valójában. És nem utolsó sorban kellett egy rendező, aki képes és felruházza az egészet egyedi stílusával. Na igen, a rendező… Beszéljünk kicsit a rendezőről. Jee-won Kim nem az első olyan rendező, aki hollywood-i debütálását egy akciósztárnál kezdi. A kilencvenes években sorra mentek át az Álomgyárba a távol-keleti akciómágusok, mint

például John Woo, Ringo Lam vagy épp Tsui Hark (mindnyájuk Van Damme-mal kezdtek), hogy ezzel a lépéssel kvázi eladják a lelküket. Nincs szó arról, hogy ne szeretném Woo amerikai filmjeit, de tény, hogy minden egyes filmmel egyre alacsonyabb lett a színvonal. Tsui Hark igyekezett átmenteni féktelen stílusát a nyugati filmiparba, de nem sokan értékelték eme igyekezetét, ahogy Ringo Lam próbálkozásai se voltak sehol hongkongi filmjeihez képest. Az azonban kijelenthető róluk, hogy ezeknek a produkcióknak a szórakozás-faktora igen magas. Persze, lett volna még mit csiszolni rajtuk, de el lehet ütni velük egy laza másfél órát. Ez a helyzet Kim debü-


Schwarzenegger szexbotránya jó pár filmet parkolópájára juttatott, pl. a Cry Macho-t és a Governator-t is.

TOVÁBBI SCHWARZENEGGER PROJEKTEK

THE TOMB (2013) A The Tomb-ról már többször esett szó a magazin hasábjain, nemrég a 2013-as filmelőzetesek között is szerepelt, gyakorlatilag mindent tudunk már róla - kivéve a magyar premier időpontját. Amerikában szeptember környékén kerül a mozikba, remélhetőleg nekünk sem kell rá sokkal többet várnunk, és egy őszi premierdátummal örvendeztetnek meg minket a forgalmazók.

tálásával is. Ez a remek direktor, akinek eddigi filmjei között van horror (Két nővér), akció-western (The Good, the Bad, and the Weird), és kifordított logikájú bosszúdráma (I Saw the Devil). Ezen filmek mindegyikéről kijelenthetjük azt, hogy mesterművek, punktum. Csak idő kérdése volt tehát, hogy mikor hívják meg Hollywood-ba, hogy rendezzen nekik valamit. Schwarzenegger-t nézve az Erőnek erejével több, mint biztató viszszatérés. Karakterét mintha egyenesen rá írták volna (öregecske seriff, aki látott már egy s mást az életében, újra kézbe veszi a hatlövetűt). A forgatókönyv apró nüanszokkal szépen körvonalazza a figura jelle-

TEN (2014) David Ayer a remekül sikerült Az utolsó műszak után ismét rendezőként tér vissza, és egy olyan DEAkommandóról mesél majd nekünk, akiket egy rajtaütés után egyenként kezd el levadászni az ellenséges drogkartell. Schwarzenegger mellett szerepet kapott még a filmben Sam Worthington és Terrence Howard is, a szkriptet pedig a Die Hard 4. írója, Skip Woods jegyzi.

mét, és érezzük azt, hogy Arnold szívét beleadja a játékba, hogy a lehető leghitelesebben visszaadja a karaktert. Eddig rendben is vagyunk. Maga a sztori nagyjából a Délidő egyfajta átirata, megspékelve az amerikai akciófilmek agyonhasznált kliséivel és dialógusaival, melyek az ember ingerküszöbétől függően nevezhetők bántóan primitívnek vagy bájosan egyszerűnek. Annyi azonban szent, hogy a forgatókönyvíró ilyen téren nem erőltette meg magát. Mégis, a főbb karakterek jól jártak, mert mondjuk Luiz Guzman és Johnny Knoxville is csupán másodhegedűs, és csak a humor végett vannak a filmben, mégis megszeretjük őket a film végére. Egy

részről tehát egy színtiszta zsánermozival van dolgunk, mely sok meglepetést ugyan nem tartogat, de a rendező képes fenntartani a játékidő nagy részében az érdeklődést (azért a film első negyede nem volt valami mozgalmas), így egy korrekt műfaji filmet kaptunk, amiben nem mellesleg Schwarzenegger irtja az ellent válogatott eszközökkel. Másrészről mégis csak csalódott vagyok, mert a direktortól ennél sokkal jobb filmeket szoktam meg, és az ő részéről ez a film nem nevezhető túl nagy előrejutásnak. Egy hajszálon múlott az, hogy csupán tisztességes iparos munkává váljon a produktum. Mindenesetre nem tagadom: jól szórakoztam.

70% Stáblista Rendező: Jee-woon Kim Főszereplők: Arnold Schwarzenegger, Zach Gilford Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. január 24.

FilmMagazin / 43


KRITIKA

40 ÉS ANNYI Vígjátéknak álcázott lelkizős művészfilm amerikai módra. Olybá tűnik, Judd Apatow, a rendező eléggé rá van kattanva erre a negyven éves korra, a megrendítő 40 éves szűz is az ő nevéhez fűződik. Írta: Fekete Felícia

A

z utóbbi nyilván nem önéletrajzi ihletésű, mivel a 1967-es születésű Apatow 1997-óta házas és két gyereke van. Ez csak azért érdekes, mert a tárgyalt műben (40 és annyi) a főhősnő-feleség és a filmbeli gyerekek is a sajátjai. Egyedül őt magát, az apát játssza Paul Rudd. Az is lehet, hogy a saját házukban forgattak. Leslie Mann az anya, a való világban sem tartja a kapcsolatot a biológiai apjával, ahogy a filmben sem. Leforgatták a saját életüket, de az már kérdéses, hogy ez feltétlenül szükséges volt-e. Mert hát mit is mondhatnék. Betekinthetünk egy mérhetetlenül gazdagnak tűnő, de éppen óriási anyagi problémákkal küzdő dél Los Angeles-i csonttá soványított anya és egy bicikliző, muffint zabáló apa magánéletébe. A sztori, a dialógusok és a felvetett problémák nem túl érdeke-

44 / FilmMagazin

sek, mondhatni annyira mindennapiak, hogy már unalmasak. Főleg úgy, hogy a megfigyelt pár még nálunk, nézőknél is bénábban csinálja a dolgait. Olyan eget rengető igazságokat hallhatunk és láthatunk, hogy megkopott a szenvedély, a férj ipadozik a vécén és a kamaszokkal problémák vannak. A pár megpróbál beszélgetni, de ez nem nagyon megy nekik. Meg a forgatókönyvírónak sem a dialógusgyártás. Mi meg mindeközben nagyon izgulunk, hogy vajon mikor és hogyan nem ciki anynyira kimenni a moziból, mert, és most mindenki kapaszkodjon, a mű 135 perc! Mikor már szénné égtük magunkat a szerencsétlenkedést látva, meglepő fordulat történik: ugyanis a film háromnegyedénél van egy fél óra, ami élvezhető. Vagy az is lehet, hogy addigra tompul le az agyunk a megfelelő szintre. Egy minimálisan meglepő fordulat bontakozik ki a történetben és Apatowból is körülbelül ekkora tör elő a komédiás, ami

sokkal jobban áll neki, mint a lélektani művészfilm-rendező. Így elnevetgélhetünk a zsidó/nem-zsidó házaspár szociokulturális hátterének különbözőségén, de legfőképp azon, ahogy szépen lassan mindkettő teljesen kikészül. Ha adott hangulatban vagyunk, ez röpke kis negyede a filmnek tényleg élvezhető. A vége sajnos megint elég lapos, kiszámítható, és bármily mélyen szántó akar lenni, egyáltalán nem az, éppen csak kaparja a felszínt vagy még azt sem.

60% Stáblista Rendező: Judd Apatow Főszereplők: Paul Rudd, Leslie Mann, Jason Segel Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. január 31.


KRITIKA

FÉK NÉLKÜL A Premium Rush (Fék nélkül) nem került be a hazai mozik kínálatába, de DVD-n azért megjelenik. Ez szerencse mert, ha nem is világraszóló, de azért akad biciklis kultúra errefelé is. És ha mást nem is nagyon, a kerékpáros életérzést tökéletesen hozza a film. Írta: Fekete Felícia

M

ert ez a szubkultúra mindenhol hasonló: a New York-i biciklisfutárok is vagányok, izzadnak és kiállnak egymásért. Bár nem voltam soha biciklisfutár, főleg nem olyan, aki a jó oldalon másokért és az életéért küzd. Viszont elnézve a főhős barátnőjét (Dania Ramirez) lehet, hogy mégis kéne egy kicsit futárkodni. Szó mi szó igen jó formában van a hölgy, igaz valójában nem a bringától, hanem a röplabdától.

Aki szerette/szereti Heath Ledgert annak is melegen ajánlom a kergetőzős filmet, mert a főszereplő srác, Joseph Gordon-Lewitt, legalábbis sisakban, megszólalásig hasonlít rá. A rendező élethűen mutatja be a biciklifutárok életét egy bizonyos pontig. Talán inkább ennél a vonalnál kellett volna inkább maradnia, valami szerelmi szállal megbolondítva és nem egy gagyi krimit csinálni belőle, de hát gondolom az alkotók úgy gondolkodtak, hogy a fiuknak ez kell. Pedig David Koepp idáig leginkább forgatókönyveket írt, így akár jó sztorit is kitalálhatott volna. A történet, amit most létrehozott végül is izgalmas, csak kicsit olyan mintha a Miami Vice egyik korai részét néznénk a kihagyhatatlan kínai negyedes részekkel. A nyolcvanas évek és Tarantino óta csupán annyi változott, hogy egy rövid mandarin részt is be kell már manapság iktatni a kínaiak tárgyalnak munkacímű részbe. Kicsit zavaró, hogy állandóan ugrunk az időben, nehéz követni a történetet, főleg úgy, hogy a tíz perces üldözéseknél teljesen ki is kap-

csoljuk agyunkat. Az alkotók célja az volt, hogy izguljunk a fék nélkül bringázó egyetemistáért és a bombázó barátnőéért, aki ugyan most mással jár, de azért a főhősünket szereti. A rendező, David Koepp, legjobb húzása az, ahogy bemutatja, mi játszódik le egy bringás agyában, amikor a forgalom igencsak veszélyessé kezd válni, vagy amikor a másodperc töredéke alatt kitalálja az útvonalat, vagy ő, vagy a telefonja. New York is vonzó arcát mutatja, nyár van és zöldek a fák a vöröstéglás épületek előtt, sok a sárga taxi és a parkos üldözés.

65% Stáblista Rendező: David Koepp Főszereplők: Joseph GordonLevitt, Jamie Chung, Aasif Mandvi Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, február 20-tól

FilmMagazin / 45


KRITIKA

A KEZELÉS Mikor kritikát írok egy filmről, általában megpróbálok odafigyelni rá, hogy míg mesélek a történetéről és mondanivalójáról, beszéljek a hátteréről is. Arról, hogy ki agyából pattant ki, melyik rendező felelős érte, hogy kik játsszák a főbb szerepeket stb. Most azonban - bocsássa meg ezt nekem a tisztelt olvasó – eltekintek a háttér bemutatásától. Mert ami itt igazán karakterre érdemes, az a történet. Egy férfi meséje ami, ráadásul nem fikció, hisz a legzseniálisabb író, az Élet hozta össze. Írta: Zaphier

M

egnézve, a filmet, milliónyi gondolat, érzés és vélemény fogalmazódott meg bennem, amit remélem sikerül úgy összegeznem, ahogy szeretném. Persze elintézhetném annyival is, hogy „egy újabb amcsi film, ami a szexről szól” - ezt egy internetes portálon olvastam. Nem ez volt szó szerint, de a lényege igen. Nos, az iránt, aki csak ennyit tudott felfogni a történetből, csak őszinte sajnálatot tudok érezni. Mark elbeszélése jóval túlmutat a szexualitáson. Megmutatja, hogy hogyan léphetünk át saját korlátainkon. Azt, hogy egy embert mennyire különlegessé tudnak tenni belső értékei. Mark O’Brien (John Hawkes) gyermekbénulás következtében 6 éves korától már csak a feje mozgatására volt képes. Ideje nagy részét egy vastüdőben kellett töltenie, és ha el is hagyta azt, egy légző készülék volt a segítségére az oxigénhez jutásban. Mi is az a gyermekbénulás? Az ember érzi a fájdalmat, vagy viszketést, a simogatást és a csókot, csak az izmai annyira el vannak sorvadva, hogy mozgásra képtelen. Ez azonban nem befolyásolta Mark-ot

46 / FilmMagazin

abban, hogy lediplomázzon angolból és író legyen. Megpróbálta a lehető legteljesebb életet élni, már amenynyire tehette. A teljes élethez azonban társ is szükségeltetik. Ez az intelligens és Isten adta humorral megáldott ember arra vágyott, amire mindenki más. A probléma csak ott volt, hogy nem tudott magára, mint teljes értékű emberre gondolni. Nem érezte magát igazán férfinak. Ennek fő okát abban látta, éves volt, még soha nem volt szexuális kapcsolata. Így mikor felkérték egy cikksorozat megírására, melynek témája a fogyatékosok és a szexualitás volt, néhány riport után úgy döntött, neki is meg kell tapasztalnia a test örömeit, hogy teljes embernek érezhesse magát. Így ismerkedett meg Cheryl Cohen Greene-el (Helen Hunt) és a szex terápia fogalmával. Cheryl, - aki épp úgy feleség volt és anya, mint a korosztálya nő tagjainak nagy többsége - előre leszögezte, hogy találkozóik száma maximum hat lehet. Ennyi alkalomnak éppen elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy Mark megismerhesse önön és egy nő testét és letisztázhassa magában minden szexualitás-

sal kapcsolatos kérdését és félelmét. Akkor még nem is sejtették, hogy milyen sokat is kapnak majd mindketten, ettől a pár találkozótól. Igen, van a filmben szex, így a nővéremnek, aki hívő keresztény, nem is ajánlanám, vagy olyannak, akit zavar a meztelenkedés. Olyannak ajánlom, akit érdekel, hogy egy férfi, aki csak a fejét tudta mozgatni, hogyan tudta elnyerni, nem egy, nem kettő, hanem három nő igaz szerelmét élete során. Hányan mondhatják el ezt magukról uraim?

80% Stáblista Rendező: Ben Lewin Főszereplők: John Hawkes, Helen Hunt, William H. Macy Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 17.



SOROZAT

ODAÁT Örök érvényű mondás, hogy „az életnek van napos és árnyas oldala”! Már csak az a kérdés, hogy ki hova születik?! A Winchester fiúknak a sötétség jutott. Írta: Zaphier

S

am egy 22 éves átlagosnak tűnő fiatalember. Egyetemre jár, vannak barátai, egy gyönyörű barátnője, és éppen azt tervezgeti, hogy jogi pályára lépjen. Minden remekül haladna, ha nem lenne ott az a bizonyos „családi vállalkozás”. A Winchester család, nem akármilyen munkára szakosodott. Ennek köszönhető, hogy az hétköznapinak tűnő Sam és a bátya Dean, már tíz éves koruk előtt tökéletesen bántak a lőfegyverekkel, ismerték a tolvajlás minden fortéját, hogy pár mozdulattal hogyan tudják lefegyverezni, a náluk sokkal nagyobb darab iskolatársaikat és hogy hogyan maradhatnak észrevétlenek a törvény és a kíváncsi szemek előtt. Persze félreértés ne essék, ők a jófiúk! Pontosabban vadászok! Mire vadásznak? Arra, amit nem látsz, de érzed, hogy ott van. Ami éjszaka neszel a

48 / FilmMagazin

sötétben, vagy az őrületbe kergeti, az addig tisztes épelméjű polgárt. A sötétség teremtményeire! A Supernatural című sorozat első részét 2005.szeptember 13 -án mutatták be Amerikában. Pár rész után kiderült, hogy a gonosz, természetfeletti lények elleni harc története nagy sikert aratott az amerikai közönség körében, így 2006 májusában bejelentették, hogy Robert Singer sorozata, tovább folytatódik a második évaddal. Igaz időközben a The WB Television Network, csatorna, mely az első évadott játszotta, 2006 szeptemberében felmondta tevékenységét, így a második évadot, már a 2006-ban indult The CW csatorna vetítette. A Supernatural az USA-ban immár a nyolcadik évad közepén jár, töretlen sikerrel, bár egyes vélemények szerint a hatodik évadtól, némi ha-

nyatlás ált be a sorozatban. Nos, megvallom, számomra a mai napig remek kikapcsolódás, bár persze minden évadban, vannak részek amelyek gyengébbek, de melyik sorozatban nincs ilyen? Magyarországon 2006 szeptember 8-án tűzték műsorra az első évad első részét Odaát címmel. Majd egy évvel később a második évad is vetítésre került. Utána pár év kimaradt, majd a harmadik évad is képernyőre került, jelen pillanatban pedig a negyedik évad érkezett a végéhez a Magyar televízióban. Remélhetőleg az ötödik évadot is mihamarabb leszinkronizálják és műsorra tűzik. Ha valakinek nincs türelme ezt kivárni, az angol nyelvű részeket is le lehet tölteni az internetről, a megfelelő feliratokkal együtt. Most pedig következzék a sorozat alaptörténetének ismertetése.


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el a januári számunkban közölt 4 oldalas háttércikkünket is!

ELŐZMÉNY 1983. november 2. éjszakáján a féléves Sam és a négy éves Dean édesanyját, brutális módon megölte egy démoni lény, az apjuk John (Jeffrey Dean Morgan) szeme láttára. John – nak, addig fogalma sem volt a természetfeletti lényekről, így kutatni kezdett, hogy vajon mi ölhette meg a feleségét. Mikor szembesült az igazsággal, hogy az éjszaka ezernyi gonosz lényt rejt, keresztes hadjáratot indított. Megfogadta, hogy megkeresi és megöli felesége gyilkosát és közben minden gonosz lényt, levadászik, ami csak az útjába kerül. Így lett belőle „vadász”! Onnantól vált Dean és a kis Sam gyermekkora harci kiképzéssé. John, ahogy fejlődött és egyre jobb vadásszá lett, folyamatában mindent megtanított a fiainak, tekintet nélkül arra, hogy esélyt adjon nekik, hogy gyerekek lehessenek. A két kisfiúnak, anyuk halálával, elrendeltetett a sorsa. Dean bele is nyugodott ebbe, és míg az apja távol volt, mindig ő felelt a betevőért és, hogy biztonságban legyenek. Hű katonaként követte apja minden parancsát. Míg John vadászott, a gyerekek motelszobákban laktak, és szinte minden héten más iskolákban kezdtek. Az idősebbik fiú soha nem kérdőjelezte meg ezt az életformát, a kis Sam azonban egészen másra vágyott. Normális életre. Így mikor betöltötte a 20. életévét, egy nagy veszekedés után, hátat fordított apjának, bátyá-

nak és régi életének, hogy az egyetemisták átlag életét kezdje élni a Stanford egyetemen. AZ ELSŐ RÉSZ Két évvel később Dean azzal keresi fel az öccsét, hogy az apjuk eltűnt egy vadászat során és megkéri Sam -et, hogy segítsen neki a keresésben. A nyomok a californiai Jericho – ba vezetnek, ahová az apjuk vadászni indult. A két fiú oda utazik, de apjuk helyet, csak egy felderítetlen ügyet találnak. Egy olyan gyilkos garázdálkodik a környéken, ami épp a Winchester fiúk szakterülete. Így nincs más választásuk, a tehetetlen rendőrség helyet, ők maguk veszik kezükbe az ügyet és levadásszák a mindenre elszánt szellemet. Bár Sam csak egy hétvégére csatlakozott Dean – hez, mikor visszatérve Stanfordba, barátnője halálával kell szembesülnie (aki ugyanolyan körülmények között veszíti életét, mint édesanyjuk), úgy dönt, otthagyja az egyetemet és a bátyával tart. Onnantól a két testvér legfőbb célja, hogy megtalálják édesapjukat és levadásszák azt a démoni lényt, amely felelős, édesanyjuk és Sam barátnőjének haláláért. AZ UTAZÁS: A testvérpár egy 1967-es Chevy Impalával vág neki az országútnak, és apjukat keresve bejárják szinte egész Amerikát. Az út során persze számtalan természetfeletti lénnyel

akad dolguk, így teszik, amire egész életükben kiképezték őket, pusztítják a gonoszt. Sam – nek szép lassan szembesülnie kell vele, hogy lehet, hogy remek ügyvéd vált volna belőle, de vadászként, ő az egyik legjobb. Ráadásul pár rész után az is kiderül, hogy ő maga is természetfeletti képességekkel bír. Így a Winchester fiúk életében újabb és újabb kérdések merülnek fel, miközben megállíthatatlanul járják az országot és pusztítják az arra érdemes lényeket. Mindeközben a rendőrség elöl is menekülniük, kell, hisz a vadászatott is finanszírozni, kell, és mivel rendes fizető állásra nincs idejük, általában hamis hitelkártyákkal fizetik számláik. Mindeközben természetesen minden ügynél más néven mutatkoznak be és a nyomozás kedvéért, hol FBI ügynöknek, hol orvosnak, hol temetkezési vállalkozónak, vagy papnak és még számtalan más foglalkozású szakembernek adják ki magukat. Így nem csoda, hogy a rengeteg vérfagyasztó és szívet doboktató esemény közepette, a humornak is jócskán kijutott a főszerep. Ha valaki szereti az olyan filmet ahol a borzongás és a humor, egyaránt megvan, ráadásul igényes kivitelezésben és még az sem akadály, hogy a misztikum is jelen van, annak bátran ajánlom az Odaát című sorozatot. Remek kikapcsolódás részről-részre, évadról-évadra, immáron 7 esztendeje.

FilmMagazin / 59


FILMKLASSZIKUS

HARCOSOK KLUBJA Káosz, pánik, szappan. Írta: Török Tamás

N

agyon ritkán van ennyire nehéz dolgom egy filmmel, mint a Harcosok Klubjával volt. David Fincher filmje azon szűk csoport egyike, ami minden hobbivagy éppen profi kritikust arra késztet, hogy a film alárendeltje legyen, s a lehető legnagyobb alázattal írjon arról. Habár a klub első szabálya az, hogy nem beszélhetünk róla, nekem ezt most meg kell szegnem. A történet nem hétköznapi. Jack (vagy inkább nevezzük "a Narrátor"nak) nem igazán tud mit kezdeni az életével, míg elkezd járkálni különfé-

50 / FilmMagazin

le terápiás csoportokba, meglehetősen érdekes okok miatt. Eközben megismerkedik Tyler Durdennel, akivel végül szorosabb kapcsolatba fog kerülni, és közösen létrehozzák a Harcosok Klubját, ahova eleinte bárki beléphet, és barátiasan összeverheti a másik fejét, ezzel feloldván mindennapi feszültségeiket. Persze a klub valójában sokkal komolyabb eszméket is képvisel, amit főképp Tyler férfias ideológiájú viselkedése szül. Tyler és Jack kapcsolata részben aköré épül, hogy a semmiből felbukkant srác férfit akar faragni az

életével semmit nem kezdő Jackből. A film előrehaladtával egyre csak gyarapodik a meg nem válaszolt kérdések száma, és ezzel együtt a káosz is nőni kezd, ahogy a Harcosok Klubja világszintű méreteket ölt. A történetet írásban átadni nem nagyon lehet, ugyanis az egész sokkal többrétűbb, mint amilyennek először tűnhet. Chuck Palahniuk azonos című regényében olyan társadalmi problémák kerültek górcső alá, amiket a film is a lehető leghatásosabb módszerekkel próbál (sikerrel) a néző tudtára adni. Tyler


karaktere az, aki ezekre a kérdésekre rávilágít, és igyekszik megmutatni a helyes utat Jacknek, akin remekül végigkövethető, hogy milyen az, amikor egy teljesen hétköznapi srác összefut egy rebellis és egyben teljesen zseniális gondolkodású emberrel. "Amit birtokolsz, az birtokba vesz." A dialógusokban rejlik a film minden varázsa. Persze, egy ilyen típusú filmnél ez már szinte elvárható, de David Fincher szerintem megmutatta, hogy méltán tartják a jelenkor egyik legjobb rendezőjének. A Tyler és Jack között elhangzó, olykor pár szavas mondatoknak is akkora jelentősége van, amit néhány mai film sem tud átadni, még két óra alatt sem. Magának a klubnak is az a célja, hogy felébressze a társadalmat. Egyre ritkábbak az ilyen, eny-


FILMKLASSZIKUS hén lázadó jellegű filmek, és ez elég nagy gond. Fincher annyira elegánsan, burkoltan ábrázolta ezzel a filmmel, hogy mit gondol a világról, hogy ez példát mutathatna mindenkinek. A mai világ megszokott, elnyomó rendszeréből a filmkészítés egy tökéletes út arra, hogy kizökkenjünk és tiltakozzunk. Fincher tökéletesen ráérzett arra, hogy kiket kell szerződtetni ahhoz, hogy a regény által kreált karaktereket remekül tudják életrekelteni. Az általam (eddig) nem igazán kedvelt Edward Norton és Brad Pitt egysze-

rűen lehengerlő párost alkot. Pittnek szerep ennyire még nem állt jól, és ez Tyler karakterén is érződött, ugyanis látszott, hogy a színész olykor-olykor saját személyiségét is belerakja a karakterébe. A film egyik negatívuma azonban az, hogy a finálé közeledtével Tyler az eleinte zseniális eszméit egyre durvább, sokkal inkább az értelmetlen agreszszióra cserélte fel, és ezzel mutatva próbált eredményt elérni, ami miatt nálam a film végére Tyler elvesztette azt a szimpátiát, ami az első 1,5 órában kialakult.

IDÉZETEK A FILMBŐL Tyler Durden: A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rock-sztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon-nagyon berágunk! Narrátor: Csak a klubban érezted igazán, hogy élsz. A klub azonban csak a kezdete és a vége közötti pár órában létezett. Másnap nem gratulálhattam a bunyózóknak, mert addigra más emberré vedlettek át. A civil életedben más valaki voltál, mint a klubban. Amikor újoncként lemész a klubba, piskótaseggű puhány vagy, de néhány hét alatt eddzett acéllá válsz. Narrátor: Minden este meghaltam. És minden este újjászülettem. Feltámadtam. Bob szeretett, mert azt hitte, az én heréimet is eltávolították. Csak ott lenni, a dudáinak szorulva, készen a sírásra. Ez volt az én vakációm. Narrátor: A következő csoportban, az irányított meditáció után miután kitárjuk a szívünk csakráit, mikor itt az ölelés ideje, elcsípem ezt a ribancot, ezt a Marla Singert, és elordítom magam. "Marla, te hazug! Te nagy turista, erre szükségem van! Tűnj el!"

52 / FilmMagazin

Edward Norton nagyszerűen működött Jack-ként és Narrátorként is. Annak ellenére, hogy már-már mentoraként tekintett Tylerre, képes volt szembeszállni vele, s ilyenkor gyakran Jack ellenvéleménye volt az, ami úgy egészítette ki Tyler gondolatát, hogy az még napokig a néző fejében örlődhet. Emellett Jack pontosan az a karakter, akivel bármelyik néző azonosulhat. Alapvető emberi tulajdonság, hogy soha nem vagyunk elégedett a jelenlegi életünkkel, a változástól viszont valamiért óckodunk. Jack is ugyanígy volt ezzel, Tyler azonban megadta azt a lökést, ami ahhoz kellett, hogy végre elinduljon a férfivé válás útján, s kezébe vegye saját sorsát. Itt volt még nekünk Marla is, akit Jack egy terápiás gyűlés alkalmával ismert meg, és viszonylag közel került az ismeretlen nőhöz. Helena Bonham Carter szerintem mindig is egy kicsit az alulértékelt színésznők közé tartozott, pedig nagyon ritka, hogy egy ilyen karakteres színésznő a legkülönbözőbb karaktereket is úgy játssza al, hogy szinte természetesen viselkedik. Érdemes megemlíteni, hogy a címmel ellentétben a harc, mint fizikai tevékenység csak másodhegedűs a történetvezetésben, itt inkább a belső küzdelmekre kell gondolnunk. Voltak persze a filmben bunyós jelenetek, amik természetes módon kerültek rögzítésre, kamerarángatás és egyéb hatásvadász elemek nélkül, amit én nagyon tudtam értékelni.


A Harcosok Klubja a történetnek és David Finchernek köszönhetően megelőzte a korát. A rendezést, vágást és a zenéket nem hogy '99ben, de szerintem most is nyugodtan tekinthetjük példaértékűnek. A film első 10-15 percében érdemes egy pillanatig sem pislogni, ugyanis egy-egy képkockányira felfog bukkani néha egy alak, amit először nem tudunk hova tenni, hogy most ez egy filmhiba volt-e, vagy tudatos vágás, majd nem sokkal később mindenre választ ad a film. Tyler éjszakánként mozigépészként dolgozik, és olykor felnőtt tartalmú képkockákat vág be a Hófehérke, vagy más mese vetítése alatt. Én ilyen ötlettel még nem nagyon találkoztam, és a film hemzseg az ehhez hasonló zseniális gondolatoktól, amik igazán különlegessé teszik a Harcosok Klubját. Úgy érzem, hogy Fincher filmje az idő múlásával egyre aktuálisabb és egyre elgondolkodtatóbb lesz, és talán ez az, amit nem lehet tanítani, hogy valaki valami igazán maradandót adjon a világnak.

(Spoiler következik) A film a vége felé egyre zseniálisabb és zseniálisabb lesz. Ahogyan azt már az elején is lehetett sejteni a jelekből, hogy pl. Marla és Tyler soha nem tartózkodnak ugyanabban a szobában, kiderül, hogy Jack és Tyler valójában ugyanazon személy. Jacknek (vagy Tylernek) gyakran vannak emlékezetkiesései, amikor éppen felébred egy számára ismeretlen helyen, és nem is emlékszik, hogy hogy került oda, valószínűleg akkor éli az életét Tylerként. A filmről legalább annyi elmélet van fent a neten, mint ahányan eddig láttak. Egyesek szerint Marla sem volt valóságos, mindössze Jack érzelmi kivetülései, vágyai voltak a nő. Jack tudatalatti, világmegváltó szándékai is rengeteg kérdést szültek, amik szerencsére nem mondhatni, hogy megválaszolásra kerülnek a film végére. A nyitott befejezéseket nagyon sokan rosszul használják, viszont Fincher pontosan tudta, hogy ahhoz, hogy a Harcosok Klubja a történelem egyik darabkájává váljon, gondolkozásra kellett hogy késztesse a nézőt, amit

a (szerintem) nyitva hagyott befejezéssel be is biztosított. A Harcosok Klubjához hasonló filmek ösztönöznek mindig arra, hogy gondoljam újra a kedvenc filmjeimből álló listámat, ugyanis az ilyen alkotások kitörnek a filmkészítés standard korlátaiból, és megmutatják, hogy igazán komoly dolgokat lehetséges a lehető legszórakoztatóbb formában is feldolgozni. Én még két hét távlatában is éppen csak, hogy nagyjából kihámoztam a film értékeit, de szerintem minden egyes újranézés alkalmával újabb és újabb élményekkel fogok gazdagodni.

FilmMagazin / 53


KÖV. HÓNAP

ÓZ, A HATALMAS Amikor Oscar Diggs (James Franco), az igencsak gyanús, piti kis cirkuszi bűvész sietve távozik a porlepte, unalmas Kansas-ből az izgalmas Óz birodalmába, úgy tűnik, megütötte a főnyereményt: hírnév és gazdagság vár reá. Egészen addig gondolja így, amíg nem találkozik a három boszorkánnyal, Theodora-val (Mila Kunis), Evanora-val (Rachel Weisz) és Glindaval (Michelle Williams), hiszen ők hárman nem egészen biztosak abban, hogy ő lenne a várva várt nagy varázsló.

A BUROK A burok a szerelem és az áldozathozatal története a közeli jövőben, amikor az egész emberiség sorsa veszélybe kerül. A Földet békés idegenek, a Lelkek foglalják el. A Lelkek átveszik az irányítást a legtöbb ember elméje fölött, testüket azonban érintetlenül hagyják, és beleköltözve buroknak használják. A kevés emberi ellenálló egyikét, Melanie-t elfogja a Hajtók egyike, akik az utolsó emberektől védik az új fajt. Kétségbeesett csata után Melanie testébe beleoperálnak egy Vándor nevű Lelket. Vándort figyelmeztetik, hogy a heves érzelmek, a szenvedély és az élénk emlékek miatt nem könnyű egy emberben élni, ám van valami, amire nem számított: teste korábbi lakója nem hajlandó átadni az elméje fölötti uralmat.

54 / FilmMagazin




Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.