RoHAM 6

Page 1


t

artalom

ELőszó •3•

Fehér Csaba: AZ ELEFÁNT •4•

v e r s e k : M ó r a Z o ltán

N eme s Z . M á r i ó

M e g g y e s i P é te r • 6 •

B o r b é ly Z s ó f i a , M i kó C s a b a , B a r a n ya i B. A . : A GYÁ R • 9 • • L á n g Z s o lt :

H U L L Ó C SI L L AG • 1 3 • S o m o g y i G yö r g y:

A MINDENT ELSÖPRő SZ E R E T E T KORA • 1 7 • Mikó Csaba: A NAGY NAPOK VÉGE •18•

•Szabó Balázs:

El Viaje No2 •20• csigás Gábor: E N G E SZ T E L H E T E T L E N • 2 4 •

•Kárpáti Tibor:

ZO M BI • 2 6 •

gróf balázs •28• Stark Attila: KULOCITY •30•

v a r g a i ll é s : Z á c h e r

P i nc é j e ava g y a k ultu s z m i s z t é r i um a • 3 8 • uhrman iván: a p i nce eml é k e • 4 8 • S z ö ll ő s i g é z a : h umun g u s b e s z é d e • 5 0 •

B o r b é ly Z s ó f i a ,

D o r c s i nec z J á n o s : V é g áll o má s • 5 2 • Sp i elm a nn I s t v án :

a KOKÁRDával k e z d őd ött • 5 8 •

G y ő r ff y L á s z l ó : cut & paste •6 2 •

• g a lér i a :

K Á R P Á T I T IBOR • 6 4 • Főszerkesztő: Korchma Zsombor Irodalmi szerkesztők: Mikó Csaba, Sipos Zoltán, Tick Péter, Varga Illés Lapterv: Szöllősi Géza, Stark Attila Borítóterv: Kárpáti Tibor Illusztrációk: Benczúr Zsuzsa, Kis Róka Csaba, Győrffy László, Stark Attila, Sirály Dóri Szántói Krisztián, Szöllősi Géza Korrektor: Trethon Judit Logisztikus: Pavetits Bálint Kiadja: Roham Kulturális Egyesület Felelős kiadó: Korchma Zsombor www.roham.hu roham@roham.hu Minden jog fenntartva! HU ISSN 1787-3967


Fantasztikus Novellapályázat Az eltűnt idő nyomában

A tavalyi sikeren felbuzdulva (több mint 250 novellát kaptunk), egyre bővülő szerkesztőségünk idén újból fantasztikus novellapályázatot ír ki. A tapasztalatokból okulva a témát konkretizáltuk. Idén arra lennénk kíváncsiak, íróink hogyan élték meg a kommunizmus megszűnését, milyen változást hozott életükbe a kapita­ lizmus. A kiírásra fantasztikus novellákat várunk, amelyekben pályázóink remélhetőleg el tudnak rugaszkod­ ni napjaink konkrét politikai valóságától, és a változások igazi lényegét megfogó, azokat bemutató írásokat küldenek majd. A pályázati kiírás a huszonkilencedik oldalon található. Jelen számunk készítése közben a Géza azt vágta a fejemhez, hogy túl hamar megszokom a jót. Nem ellenkeztem, sőt, azt remélem, munkánk lehetővé teszi, hogy olvasóink is hozzászokjanak ehhez a jóhoz, és idővel követeljék is. Negyedéven belül, ráadásul hatvannyolc oldalon először képes megjelenni a Roham. Jó szórakozást hozzá!

Korchma Zsombor főszerkesztő


f e h ´ e r c s a b a

Az e l e´ n t fa egnap hívott Soma, hogy feljönne. Mondtam, gyere. De hogy nem egyedül, hanem izé. Mizé, kérdeztem. Szóval valamit, azaz valakit be szeretne mutatni nekem. Jó, mondtam, gyertek csak. De hogy muszáj mégis előre elmondania, szóval egy elefánt. Egy elefánt, kérdeztem. Igen, de ne féljek, még csak kölyök. És szobatiszta. Ha szobatiszta, akkor rendben, mondtam. A kölyökelefánt illedelmes volt. A hátára feküdt a szoba közepén, és szabad volt megvakarni a hasát. Tapintásra olyan volt, mint a disznóhas. Aztán ténfergett egy kicsit a szobában, és evett a díszpálmából. Aztán megint lehevert a parkettra. Nem nagy kunszt ez az elefánt, mondtam meg Somának. Csak ingatja a fejét, és he­verészik. De Soma nem hallotta. Ült szétfolyva a fotelban. Az elefánttal beszél­getett. Finoman zümmögött, mint egy radiátor. Megbillentette a fejét, úgy zsongott neki egész este. Mint valami nőnek. És egyfolytában nézte. Ha lehunyta a szemét, akkor is nézte. És ritmikusan csettintgetett a nyelvével. Visszhangzott a szoba, ritmikusan, mint egy barlang, attól a csettintgetéstől. A hideg kirázott. Az elefánt meg csak nézett a semmibe, és időnként bólintott egyet. Kimegyek teát főzni, mondtam. Kifelé menet jól belerúgtam a macskámba. Húzz el, te büdös dög!

oma rámcsörgött. A buszra léptem volna fel éppen. Ráérnék-e esetleg. Az attól függ, mondtam. Fölmentem hozzá délután, de jó ideig nem mondott semmit. Szóba hoztam a dolgot, csak somolygott, tett-vett. Örülök, hogy milyen jól fogtok szórakozni. Mondtam, hogy nem értem. Hát Sziszi meg te. Szóval ő, mondtam. Igen, Sziszi, mondta Soma. De miért éppen én…? Soma leguggolt hozzám. A parkettán legyökereztek az ujjbegyei, a gyantaszín körömágyak. Az ablak a sze­­meteskocsi vibrációit ismételte. Mert téged szeret, mondta komolyan. A díszhalak az akváriumot bámulták. Az jó, mondtam. Mindenünnen átszűrődtek a délutáni készülődések, a szomszéd elmos­ ta a teakészletet. Soma odatette a kezét a csuklómra, otthagyta, és kipislogelőszört játsztunk. Ő letudja Aranka nénit, én meg Sziszivel egyet sétálok. Jó, oké, mondtam. Egykedvű volt. Nem változott semmit. Vattacukrot vettem neki, és hagytam, hogy a gyerekek sikítsanak. Kicsit rugdosták, ő emelgette az ormányát. Leteperték, göcögtek neki. Átnéztem az apróhirdetéseket közben. Soma elégedett volt.

illusztráció: Kis Róka Csaba

4


kulcsot a zárban úgy fordítom el, nehogy fölébredjenek. A pára apadozik, lélegzi be a talaj. A kertben Sziszit találom. Szia. Kibújhatott Somáék szobájából, ajtót sose zárnak. A völgyben tömör, éles csönd tenyészik, a lezárt szemek csöndje. Na mi az. Csak néz, és nem felel. Roppan egyet egy túlsúlyos ág. Mit keresel, mi. A pulóve­remért most már nem megyek vissza. Magas, kőhideg törzsek árnyékai sorjáznak a tavon. Megállok a fekete víz szélénél. Sziszi köldökig telefecskendezi a nadrágomat moszatos lével. Na jó, menjünk. Kaptatunk fölfelé a fák között. Gyér visszhangok, akár egy reggeli váróteremben. Sziszi hasát beszínezi a fölfoszló avar. Nem tudtam, hogy kúszni is tudsz. Most mit akarsz. A túloldalon és távol mögöttünk lassan szét­ ömlik a Nap. Somáék semmit sem hagynak a reggeliből. Most mi van. Tolnom kell fölfelé a meredek ösvény utolsó tíz méterén. Kifogyhatott suta lábaiból az erő. Figyelnem kell a billegő súlypontra, hogy oldalt vissza ne guruljon. Vagy tetteti csak. Mire felérünk, kérgesre szárad a nadrágom. Valószínűleg szándékos volt. Fölkészült rá, mialatt lubickolt. Azt álmodtam, hogy délután van. Kaptatunk fölfelé a csípős szagú avarban. Kirakjuk a plédet. Leülünk a sziklapadra napozni. Szeretem az avar meghitt neszezését, ilyenkor, októberben, mondja Sziszi. Nézem, a völgyben hatalmas csorda vágtat, zebrák, vagy lovak. Fák dőlnek mellettük, mindig menetirányba, szép lassítottan. Aha, felelem, ahogy a menekülő zergecsapat elkanyarodik, mintegy vezényszóra. Hát az kétségtelen.

sszekötöztünk négy, enyhén kifelé szögellő sílécet. Sziszi megta­nult szlalomozni. A kezdő farolásokat néztük, örült mindenki. Soma ragyogott este, a biliárdpartin. Gyere, ne szarakodj, mondta másnap. Magamra kaptam vala­mit. Ittuk a kávét, pillogtak a neonok. Nem volt merre keresni, megszállta a köd a telepet. A vakolat felszívta a nedvet és szemcsénként adta meg magát. Úgy négy körül sütött ki a Nap, tíz percre. Soma sárga hurkokat rajzol a hóba, húgykalligráfia, mondja. A bakancs talpának anyaga, C. perverziói, hogyan készül kartonból léckerítés és autó, stb. És Sziszi? – kérdezem. Visszakézből feleli, hogy hagyjuk. A csöpögést hallgatjuk. Nem ismerlek, vagy nem tudom mi az, ez olyanként hangzik. Leülünk a szétázott hóba, párállnak a fatörzsek. Dél körül lehet, mindenütt fényfoltok. A lombok mögött egy délelőtti váróterem visszhangjai. Tudod, miért jó a kartonkoporsó? Mert nem kell hozzá kalapács. Hangosan röhög, és mellbe öklöz. Néhány másodpercnyi szívszünet. Menjünk, szól ébredéskor, és indul. Az odafagyott avart levakarom a fenekemről. Lilán terpednek szét az árnyak. Csütörtökön olcsó a diszkó, mondja, amikor a bokroknál beérem.


illusztráció: Benczúr Zsuzsa

6

1



ugyanaz a lány hagy nyomot min denen őrzi az új bőr t és az elhalt rég ieket hiányzol hiába csúfol bennem minden ami új iszamos rönk és borda de a borda-lány hideg és néha nem is lány csak hideg zaj ahogy az elhalt bőr szakad végül elbocsátanak és neked ajándék bár búcsú minden ellenem míg a borda-lány hideg

8

Meggyesi Péter

Pillanattá zsugorodik a végtele n, horizonton parányi életem – gondolataim könyvelési tételen . Kiadás – bevétel – hiány, de én még élnék! szívdobbanás híján; ne tételezzen engem senkise simán, mondván: „Csak önsajnálat, ha kiir tjuk nem fáj; de mily buta, hisz csodát vár attól, hogy az Ördöggel hál…” Tán az Ördöggel cimborálok, de nem ő volt ki hátunkba tőr t mártott! P. Howard–i eleganciával állok, s mutatom: „Uram bocsá, de pengéje hátamba kissé sok áʼ. Ha nem sér tem meg, kihúzná?” Garmadányi jelentkező a feladat ra, lesz itt ünnep, csinnadratta… „De, ha Urunk itt maradna, tán az Ördöggel egy jót falhatn a… Pengéje tán kicsit véres, de tiltott hús ettől lesz negéde s.” Kettő lép elő a sorból – elegend ő, nostradamusi voltuk kecsegtető . Húzzák, cibálják, de a tőr nem engedő. „Hó-rukk” – biztatja Urunk őke t, s már küldik is húsért a nőket. „Pár elroncsolódott szövet a pengén, de a hátából kiszedt ük; s ez erény!” „Elég – rivall az Ördög, elvégre falatozni jöttök! Gyorsan a hússal míg meleg!” Felemelnek, s esznek-esznek az istenek… illusztráció: Benczúr Zsuzsa

Nemes Z. Márió





1


KKoopppp.. Kopp. Kopp. Ssssööö, ssssööö. Szíííí. Nem nyitotta ki a szemét. Ágroppanás? Szélben sustorgó levél? Bogárszárny? Találgatná órákon át, ám korog a gyomra, figyelmezteti, magasan jár a nap, ideje visszatérni övéihez. Övéi? Ha velük van, észre sem veszik. Nem kerülik ugyan a társaságát, de nem is keresik. Ha elvonul, nem zavarják, ha lemarad, nem várják be. Nem nézik le, de nem is néznek fel rá. Nem szeretik, mégsem küldik el. Beszédes pillantásokat váltanak, ha átvonul közöttük. Figyeld, ott megy az a pökhendi. Pökhendi? Igen, az. Pökhendi? Ne tégy már úgy, mint aki nem érti. Inkább beképzelt. Azt hiszi, ő a vezér. Lecsapnám, mint egy tyúkot. Azt képzeli, ő a legszebb. Csak a szeme szép. Szép? Riasztó. Én kerülöm a pillantását. Én meg a szagát. Egy bűzkút. Csak lábujjhegyen lehet a közelében járni. Lábujjhegyen? A bűz alacsonyan gomolyog. Ez jó, ezt megjegyzem.

Nem értette, miért más ő, mint a többi. Ja, a farka. Az min­ denkiénél nagyobb. De ezzel sem hivalkodik soha. Ha valaki a magáéval dicsekszik, nem kel versenyre vele. Soha nem méri össze másokéval. Ha az övét kezdik méregetni, nyugtalanul és sietősen félrevonul, aztán tébolyult vágy fogja el, hogy megcsonkítsa magát. Nemrég történt valami. Egy csillag, hosszú farokkal, átszaladt az égen. Valamiképpen saját sorsát látta meg benne, bár azt nem tudta, mi az a sors. Mindenesetre a csillag láttán felvonyított. Kitört belőle egy rekedtes, elnyújtott hang, ami rokon volt a látvánnyal. Nem sejtette, mi a sorsa, mégis nekivágott. Menni, és találkozni a farok viselőjével, az episztemonnal, az égi égisszel. Amikor társai kérdőn elállták útját, határozottan a patak felé bökött, és körbenyalta száját. Elhitték, hogy inni megy. Mindannyiszor elhitték. Hova, hova? Innom kell. Szokatlan dolog volt ez, szokatlan, mert eddig meg se járta az eszét, hogy mást mondjon, mint amit tesz. De innentől kezdve szinte várta, hogy megállítsák, és úticélja felől érdeklődjenek. Úgy érezte, a hazugság átrendezi a lelkét, alkalmassá teszi arra, hogy befogadhasson egy ismeretlen érzést. Távolabb is akadtak kíváncsiskodók. Amikor meglátták, melléje szegődtek. Kérdezgették: vadászni megy, netán onnan jön? Faggatták, hol hagyta a zsákmányt, hátha ők is kaphatnának belőle, vagy esetleg elorozhatnák. Egyre lelkesebben hazudott. Megsejtette, a hazugság révén képes akaratát bárkire ráerőszakolni, természetesen bizonyos határokon belül. Nem, talán átléphetők a határok is. Szavak gyanánt átlebegni rajtuk, igen, ez vonzotta: túl minden határon. Felnyalatni velük saját piszkukat, és elhitetni, hogy ez nagy érdem, nagy kiváltság, világraszóló tett, ettől mél­ tán híresek lesznek. Minden hazugság egy másik hazugságra utalt, az meg a következőre, s ez így burjánzott lendü­ letesen. Megrészegedett a könnyűségtől.

13


Láng Zsolt Hullócsillag illusztráció: Stark Attila

Miközben úgy irtózott az egésztől, mint a kutyaszagtól. Márpedig nincs annál nyomasztóbb bűze az erdőnek. Már a kutya jelenléte is jobb a szagánál, mert akkor a szag, átbukfencezve a fokozhatatlan valóságon, kevésbé ijesztő. Száz szónak is egy a vége, mégiscsak az volt az iga­ zi, amikor senkivel sem találkozott. Olyankor táncot lejtve szökdécselt keresztül a holdvilágos tisztásokon. Elöntötte a hála a magasra nyúlt fák iránt, átkarolta volna vala­mennyit. Csurig telt szíve jósággal. Ujjongott. Még az apró, rikító foltú békákat is szertartásosan köszöntötte. Vi­ gyorgott, mint egy félkegyelmű, akinek az őrület csúcsán kinyilatkoztatott gondolatai egybeesnek az igazsággal, és az addig ellenséges hallgatóság megrendülten ünnepel. Sze­rette volna, ha az ég forgása abbamarad, ha soha nem virrad meg. A sötétben kinyíltak a nedvektől átitatott zárak, a hold felé igyekvő vizek előtt felcsapódtak a csatornák rácsai. A levelek ujjai a csillagok felé nyújtózkodtak, eltökélten, hogy ha elcsípik az ég egy darabját, nem eresztik soha többé. Így szólította meg egyik éjszaka a Tömpeorrú. Először azt hitte róla, alkalmatlan kíváncsiskodó, netán őrszem, érezni vélt zsigereiben valami riasztó fenyegetettséget is, ami azonban hamar elillant, mert forrása nem kívülről árasztotta el, hanem inkább a szokatlanul erős vonzalomból tört fel. Hogy mi történt? Érzékek csillámló porába fulladni, de előtte megtalálni, ami nincs. Felülélni, ami megélhető. Apródonként méregetni, hány csepp kell a valóság fennkölt élményéhez. A hangok legfelső skáláin énekelni. De mégis, mi történt? Sejtelmes érintéssel kezdődött, amely csóknak nem mondható, de nem leírható másképp sem. Mert nem volt csók, nem is sejtették, hogy van olyan. A szájukat kiiktatták. Mintha unták volna, nem akarták ezzel tölteni az időt. Mintha egyiküket sem tanította volna senki, hogyan csinálja, magától meg nem jött volna rá. A történet nélküli mozdulat. Körbenyalni az ajkakat, bebújni a száj belsejébe, a fogakat megszámolni, a garatig lecsúszni, szóval teljesen mindegy, honnan kezdjük és hová jutunk, a lényeg, hogy egyre beljebb és beljebb kerüljünk. Összemosódnak az idők és a síkok, mint kártyalapok, amelyeket olyan gyorsan ke­vernek össze az asztallapon, hogy egyszer csak kiemelkedik onnan egy történet, színes ruhájú, élő szereplőkkel. Ritka jelenség az ilyen. De mégis, mi történt? Hol van, ami történt? Hol van az a múlt, amelynek ez a jelene, és hol van az a jelen, amely a múlt elképzelt jövője volt? Egyszerűen nem jutott el az agyáig, miféle fantomok színezik látomásait. Mint ahogy a szőrszálai csak a vöröset engedik magukhoz, hiába küldi a nap hipergazdag színfrekvenciáit. Nem jut át a koponyáján. Ilyen már máskor

14

is volt, ez igaz. A vadászatoknál sem érdekelte, hogy ki áll ott a fák rejtekében, ki emeli puskáját, Ütőnek hívják, vagy Sütőnek, vagy nevenincs gyerekember, aki apja puskáját ellopva kiszökött az erdőszélre lövöldözni. A látomások bősége leterítette. Szerette a Tömpeorrú alomszagát. Mint aki a kölykei mellől kelt ki éppen, még nedves volt véknya a testecskék izzadmányától és reszkető félelmétől, amellyel a biztosba kapaszkodtak. Emlékeztette valamire ez a reszketeg illat, talán a saját kölyökkorára. Noha gőze nem volt, mi az a lélek. Nem, egészen másért szerette. Sokkal éteribb a magyarázat. Szerette azt, hogy nem bír mozdulni mellőle, holott menni akar, ha már fejébe vette azt a hulló maskarát. Mennie kell, hogy közelről lássa. Valahol ott hever a földön, vagy felakadt az ágak közé, valahol ott van, vár rá. Pedig az volna az igazi, ha a lábai előtt hullana le, ha ott előtte érkezne meg a földre, és a beteljesülés pillanata az ő pillantásában teljesedne ki. Sőt, mi több, a legeslegjobb az volna, ha a fejére pottyanna, az volna az igazi. A Tömpeorrú időről időre arra kérte, hogy nyújtsa ki és tartsa mereven a farkát, hadd gyönyörködhessen benne. Néha hosszú órákat kellett így állnia, anélkül, hogy a Tömpeorrú gyönyörűsége valamit is csökkent volna. Mozdulatlanul és csillogó szemmel pózolt neki. Boldog volt. Hiszen ő abban gyönyörködik, ami neki a sorsa, és amit eddig a legszomorúbban rejtegetett. Szerette volna azt is megmutatni neki, hogy van még valami. Ingadozott, hogy beavassa a titkába, de nem tudta, hogyan is tegye. Múltak a napok és az éjjelek, tovaúsztak a végtelen semmittevésben, elágaztak, majd összeolvadtak, és nem találta a módját, hogyan fedje fel a titkát. Nem tudta átadni a beteljesülésre váró pillantást, nem mesélt a hulló­ csillagról.


Láng Zsolt Hullócsillag Mintha már nem tudna róla. Mikor is volt? Arra emlékezett, hogy a levelek sárgultak, és a pókhálók szokatlanul elszaporodtak a szárazságnak köszönhetően. Talán akkor vonult át az égen. Újra sárgulni kezdtek a levelek. Hosszabbak lettek az éjszakák, vagyis egyre közelebb kerültek egymáshoz a nap sötét végei. Akárcsak ők is. A közelség gumiként vonta be őket, és egymástól már akkor sem tudtak elszakadni, ha valamelyikük szükségét végezte a tóparton. Amire a hazugság időszakában vágyott, talán az köszöntött be. Új érzéseket talált lelkében, amelyek a boldogság birodalmába lendítették. Nagyobb ujjongással fogadta a magányos erdei vándorlásnál is. És még csak annyi veszéllyel sem járt, mint az erdő, fenntartások nél­ kül átadhatta magát neki. És át is adta. Kis tó volt a tisztáson, ráhajló ágak alatt néhány ösvény keresztezte egymást, apró rágcsálók járták ki s be, körül és zegzugosan. Ők följebb húzódtak meg egy kidőlt bükk­ fa gyökerei alatt, egy odúszerűségben, amelyet nem bő­ vítettek tovább, feleslegesnek tűnt. Menni készült, amikor beköltöztek. Aztán a titok szertefoszlott az élet anyagtalan elragadtatásában. Maradt ugyan a hosszú, elnyújtott ki­ áltás, de már másról szólt. Némább lett, mert befelé terjedt, mintha a lelkének szólna, nem a külvilágnak, befelé hatolt. A Tömpeorrúnak is ez volt az iránya, egyre közelebb férkőzött hozzá, nemcsak azzal, hogy bebújt szinte a bőre alá, hanem kileste álmait is, szuszogását is megfejtette, megértve, van valami, amiről hallgat.

De hiába faggatta, már nem volt semmi. Ahogy a ta­ vasz illataira a nyár nem emlékszik, úgy feledkezett meg a hullócsillagról. Csak álmok romjai közt maradt árnyék volt az egész. A Tömpeorrú töltötte ki a lelkét, ő zuhant rá. Forróság bújta az árkok mélyét, az odújukat is. Egyik reggel, alighogy a nap felkelt, felébredt, kisurrant a fekete páf­ rányok mentén a dombtetőre. Ilyenkor szokott táplálékért menni. Az utóbbi időben alig ettek. A boldogság kifosztotta az éhség kamráit, jóllakottak voltak élelem nélkül is. Nem mert messzire menni. Rettegett attól, hogy amikor visszatér, üresen találja az odút. Szűkölt a félelemtől. Egy keskeny palló hanyatlott a bokrok közé, a nedves füvön lecsúszott odáig. A bokrok között belátott egy ház udvarára, sőt, a ház egyik fényes ablakán keresztül megfigyelhette a bentieket is. Egy ember feküdt az ágyban, körülötte sokan ültek, a semmibe révedve, mozdulatlanul. Ha az ágy lakója megmozdult, olyankor felrebbentek. A távolból is megérezte, hogy az ágyban fekvő szenved, fájdalmának hullámai eljutottak hozzá, érezte orrában a savanykás illatot, megborzongott. Megérezte, hogy titkos rokonság, talán egyezés köti az ágyban fekvőhöz. Meg­érezte, hogy a haldokló is útra készül, de a gumiszerű massza nem ereszti. Fogva tartja saját szenvedése, saját ke­serves magánya, amely a többiekhez köti. Furcsa vágy ébredt benne, hogy befeküdjön a haldokló mellé. Különkülön elidőzött az ágy körül ülők ábrázatán, megjegyezte, ahogy feszülten és ünnepélyesen merednek a semmibe, mintha nem is társukat vennék körül, hanem valami érinthetetlen és érthetetlen szentséget. Mintha az idő fölött időznének. Elleste a mozdulatokat, az arc fintorait. Amikor a bentiek kitódultak a szobából, helyüket újaknak átadva, maszkot öltöttek, nevető, síró, elmélázó maszkot. Mintha visszatérnének saját idejükbe. De mit ér ez a visszatérés? A haldokló nyögései kigomolyogtak a szobából, és fura alakú felhők képében fölszállnak a fák koronájáig. Gomolygásuk megzavarta a ház kutyáit, nem találták a helyüket, nyugtalanul szaladgáltak körbe-körbe, elveszítették szaglásukat is, összezavarodtak. A különös ház tartotta fogva napokig. Szenvedni a hatalmas házban, amelyet a haldoklás szobájának fénye tölt be. Meghalni, mint egy ember. Hosszan haldokolni. Álmaiban ő feküdt abban az ágyban. És minden soron következő álomban egyre közelebb jutott az elindulás percéhez. És a hetedik éjszaka meghalt az ágy lakója. Amikor pitymallatkor felriadt, szomjúságot érzett. Sóvárgás támadt benne valami keserű ízre. Fanyar levelekre. Sóra. Az ábrándjai kihullottak eléje, lárvaként tekeregtek, rángatózva követelték valódi alakjukat. Mennem kell, gondolta. Újra leereszkedett az emberek házához. Most a szo­ bában egy nőt látott és egy férfit. A nő csodálja a férfit, aki nagy és erős. Félelmetes szoboralak. Megfeszíti izmait, hadd káprázzon bele a nő szeme. A nő körüljárja, ragyogó tekintettel. Állj, mondja mozdulata, és a férfi megmere­ vedik. A nő kiszalad a folyosóra, hívja a többi szoba lakóit, előszólítja őket, és mutatja nekik a férfit. Azok csoportokba verődve bámulják. A nő nevet, táncol, boldogan lobbantja hátra haját, hogy láthassák őt is, az ő szépségét, amivel

15


Láng Zsolt Hullócsillag elejtette ezt a mesterművet: nagy és erős. Sikongva táncol a nő, körülugrándozza a bámészkodókat, akik lassan felen­ gednek. Egyre többen oda-odakapnak a nő felé, hogy megperdítsék, hadd csapkodjon káprázatos haja. Por és verejtékszag kavarog, a kutyák ettől is megzavarodnak. Elviszel magaddal?, ezt tudakolta a Tömpeorrú, miközben hozzádugta az orrát. És ő megnyalta állát, majd bólintott, és elhelyezkedett az odú mélyén, mint aki pihenni akar az indulás előtt. A Tömpeorrú mellébújt, és elégedetten elaludt. Várta, amíg szuszogása olyan tompává nem válik, mint a patak mélyén meg-megkoccanó kövek hangja. Akkor óvatosan arrébb kúszott, pici adagokban távolodva, majd felállt, és kióvatoskodott. Várt még kint is egy darabig, mint aki csak levegőzni jött ki. Aztán nekiindult. Nem gyors iramban, de szaporán, eltökélten. Végig a csermely mentén, meg­ kerülve a tavat, majd a kökénybokrok alatt kiért az erőszélre, keresztülszaladt a keréknyomokkal felszántott erdei úton. Fölötte egy bagoly, hulló rongyként libegett át, megrémült tőle nagyon, szinte felsikoltott. Remegő inakkal loholt lefelé a domboldalban, az avar sustorgott alatta, bármennyire is óvatosan lépett, farkát hosszan kinyújtva egyensúlyozott. A pataknál előbb balra fordulva ment a parton, majd belegázolt a vízbe, és kisvártatva megfordult, bent a vízben szaladt ellenkező irányba, felfelé. Köves kaptatón mászott ki, soksok méterrel arrébb. Harmatos volt a fű a tisztáson, ezt sem bánta, fölrohant az oldalban, föl a nyírfás tetőig. Hajnalodott. Messze pirosan fénylett a horizont. Most láthatta, mennyit kell még mennie, mezőkön keresztül, ami megnehezíti az útját, mert nincs hova elrejtőzni. Kinézett egy másik utat, vélhetőleg patak folyik ott is, kanyargós, néha vissza is fordul, de fák és bokrok közé rejtőzhet nappalra. Most minél többet kell rohannia, minél messzebbre kell jutnia, bár nem hiszi, hogy a Tömpeorrú követni fogja. Elképzelte, a Tömpeorrú felriad, körbeszimatolja az odút, aztán csalódottan visszafekszik, majd újra felkel, kimegy az odú elé, magasba emelve gyönyörű orrát szimatol, aztán visszabújik, és vár. Vár estig, majd vár reggelig. Másnap reggel aztán elindul. Talán megtalálja a legutolsó nyomot, talán meg tudja majd különböztetni a régebbiektől, bár a szaglása nem valami éles. De a pataknál rossz felé fordul, a túlparton nem találja a szagot, kétségbeesetten visszaüget az odúba, és tovább vár. Könnyet is fog hullatni, és ezt rossz elképzelnie. És az is rossz, hogy később arra téved egy kíváncsiskodó, meg­érzi a várakozás szagát, bemegy az odúba, és a Tömpeorrú hagyja, hogy maradjon. Hiányzott neki a Tömpeorrú, jobban éhezett közelségére, mint bármire, mégsem fordult vissza. Hazudni akart megint. Érezte, ahogy a hazugság édessége átjárja lassan, mint a reggeli hideg, megdermeszti tagjait, és ettől csak erősebben kell futnia, hátha átmelegszik.

16

És minél jobban vágyakozott vissza, annál messzebbre ment, és amikor már a falu határában járt, szinte embernek érezte magát. Sehogy sem értette, miért fontosabb a lehullt csillag, mint a Tömpeorrú. Miért fut így. Reszketett a kimerültségtől. Ha majd megpillantja, milyen közelről a csillag a hosszú farokkal, akkor talán megértheti, szavak birtoklása nélkül is, miért történik mindez. Beszaladt a házak közé, keresztülvágott a poros és gödrös aszfalton. Kopogtak karmai, ugattak a kutyák. Amikor a falu szélén megpillantotta az embereket, feléjük tartott. Távolban meghallotta egy kutya trappolását, menekült hát közéjük. Amikor közelükbe ért, arra számított, hogy részvevő ábrázattal maguk közé fogadják. Hiszen olyan, mint ők. Ám alighogy észrevették (egy sikítozó asszony legelőször), magasra emelték gereblyéiket, felragadták ki-ki, ami a keze ügyébe került, fenyegetően körbevették. Nem működtek az izmai, nem működött benne semmi már. Sok-sok ütleget kapott, mire mégiscsak feltámadt benne a régi ösztön, és menekülésre fogta, beszaladt a patakhoz, bezuhant egy üres lyukba, bebújt mélyen a föld alá. Hallotta a kutya csaholását, a kaparást is, aztán sokára minden elcsendesedett. Alig volt ereje, hogy kimásszon. Szinte a hasán kúszott. Szőre nedves volt a vértől, semmit nem látott, talán mert éjszaka volt, talán mert kiverték a szemét. Tüdeje zihálva kapkodta a levegőt, nem tudott elég mélyeket lélegezni. Azt hitte, a Tömpeorrú bújik mellé, ránehezedik, attól olyan nehéz a mellkasa, ami jó volt, mert megszűnt a fájdalom. De nem a Tömpeorrú volt, nem volt mellette senki. Nem tudta, hol van, hideget érzett, aztán már azt sem. Talán a hosszú haldoklás marad mégis, futott át agyán, de tévedett. Az utolsó csepp levegő, mintha egy léken szelelt volna el belőle, az oldalán tátongó seben keresztül.


Somogyi György

Tö r t é n e t e k a m ú lt b ó l

A Shímek eltűnése

Újságír magát ók és papara mutatha témára, ám zzók egész h A politikattak volna a mind megjavu iénafalkája v azzal, usok próbált nagyközönsé ltak, mire bár etette rá mit is b shímek hogy odadörg ak nagyobb ngnek. e­ h ö é e lő p z s z , z t á e e m egys tumukr rűséget k az ek z ó e k l, s r o z c r é e s r s re a ak szerte kiürültemindannyian hirtelen lemo már közkedv zni elt elment k a parla ndtak a e k dolgo mandámentek Egy biz z . n i. Így vilá tos: a melyik g nagyvá hirtelen meg r o s sz b űn a t n a bűnözés, a bíróságok megjele ntek, lenedtek, a perek híján elnépteott re n­ dőrök elvesz macskákat et t ke ték az öreg resgéltek, átkísérsegítettek út néniket a zebrán, és pedig munka baigazítani a turisták zelhetetlenü nélkülivé váltak, mivel at, az ügyvédek És a shímek l kedves lett a többiekh mindenki elképelőbb vagy utóbb mindeez. n nagyvárosb megjelentek. A bűnözés először vidékre szorult. A terroristák an és a tábornokok, leghűségesebb katonáikkal együtt, a föld alá, illetve a hegyekbe menekültek. De a shímek mindenhová követték őket. Végül az utolsó terrorista és tábornok is előbújt a bunkerekből, összeölelkeztek és

illusztráció: Sirály Dóri

Miután számtalan filmet készítettek róluk, és ezernél is megcsókolták egymást. Az utolsó betö rő is vissza több sci-fi novella, illetve regény főszereplői lehettek, szerelte az általa felfeszített zárat, és erős zakoskodó is bocsánatot kért, és terma legutolsó egyszer csak itt voltak a maguk valójában. észetesen, kapo Idegenek. tt áldozatától. lmas fejjel és szemekkel, Kitört a világbéke hata kék, szür kis sem ak volt Nem Leginkább úgy néztek ki, kora. Ekkor, ebben és a Mindent Elsöprő Sze­retet sem pedig nagyobbacska zöldek. az áhított és szent pillanatban, ény. estm ck-f Pollo amikor a Földön mélységes mély csönd és mint egy Jackson al értáss dosí tmó tuda űleg szín való nyugalom áradt szét, a Kisfaludy utca 34. Nem tudjuk, csak sejtjük: mintha világéletükben itt szám alatti panel IX. emelet 45-ben lakó ték el, hogy úgy viselkedtünk velük, Kishorváth Géza, a szomszédom, azt mondta éltek volna közöttünk. élettársának, Irénnek, hogy, idézem: Shímeknek nevezték magukat. Kapcsold el azonnal ezt a buzi soro Tulajdonképpen ártalmatlan lények voltak, feltév vagy szétbaszom azt a kurva szád zatot, bazmeg, hogy bárki is szereti, hogy egy Jackson Polloc e, kMásnap kitört a III. világháború. ! festmény előtte ül a moziban, vagy mellette eszik a vendéglőben. Ráadásul még azt sem tudni , hogy mit. mint­ volt, olyan uk Erre jött még, hogy a hangj ha modern opera szólna. Olyan, amiben a hősnő t. az elején meghal, és a sírból énekli az áriáka miről , tudja lta, szago aki nos, A szaguk meg… t van szó, aki meg nem, annak talán elég, ha annyi mondok, hogy romlott velőspacal. Viszont körbel az előbb említengte őket, mármint a Mindent Elsö ett szagukon kívül, prő Szeretet. Tudósok vizsgá mennyi elképz lták, a modern tudomán műszerével ezelhető, sőt néha elképzelhey valasemmi kézzelfot a jelenséget. De nem tetlen, Filozófusok és ghatót vagy publikálhatót.találtak és sorban meg költők gyártották az elmél eteket, Üzletemberek is cáfolták azokat. forintosítani a és közgazdászok próbáltá teljes kudarcot megfoghatatlant, termés k meg zetesen vallva.


m

i

k

ó

c s a b a

A nagy napoknak végére értek. A lovag leszállt lováról, és kezét ernyőként tartva a sze­­me fölé az előttük elterülő messzeséget kémlelte. – Túlságosan kies… – mormogta. – Hogyan, uram? – moccant a köpcös két méterrel hát­rébb. Pufók arca fényesen csillogott. Tűzött a nap, a bő­ rökkel és vasakkal jócskán megpakolt két alakról patakokban ömlött a víz. Vasárnap volt. A harangok delet ütöttek, de ezt ők itt nem hallhatták. A puszta, akár egy hatalmas tányér feküdt alattuk. Körbe, ameddig a szem ellátott, üresség. A lovag most hátrafordult. Nem volt célja mozdulatának. Nem helyezkedni akart, csupán megbizonyosodni arról, amit már úgyis tudott, de ami itt, a kiet­­len róna közepén újra feltört benne és újra bizonyo­ sabb lett mindennél, hogy nincs cél,

18

csak út van. Állt a lovag a kék ég alatt, a tűző naptól gyötör­­ ten, s megrezzent ösztövér, hórihorgas alakja. Nyögött egyet, fáradt szemét lehunyta. A köpcös a lovagot nézte. Látszott, ismeri minden mozdulatát, rezdülését. Lecsusszant az aprócska állat hátáról, majd akár a lovag, ő is nyögött egyet. Egyik napról a másikra éltek. Okosan néztek maguk elé, mint akik mindent tudnak a világról, s valóban tudtak is min­dent. Szőrösek voltak és vidámak. Néha csak ültek egy árokparton, nagyokat hahotáztak, ahogyan csak a gondtalanok tudnak, aztán néha mégis hosszan, csöndben néztek maguk elé. Ilyenkor megfagyott a világ, szél se fújt, csak azok a tágra nyitott, okos tekintetek éltek. Tulajdonképpen mégis a világ volt az, ami változott ilyenkor; bennük ugyanazok a szólamok csen­dültek fel, mint máskor; talán csak ki­ csit szomorúbban. De nem azért, mert bánkódtak valami után. A bennük buj­káló rebellis akarta így. Fűcsomók bánatos bölcselkedése. Erre gondolt most a köpcös. E szavakat morzsolgatta, amint a lovag mellett állt, osztozva annak mozdulatlanságában.


A harmadik napon történt. A lovag szokása szerint az ablakból bámulta a lent kavargó tömeget, míg a köpcös hátul lihegett az édesség és a fűszer fojtó illatában. A nap betűzött, szögletes foltot vetett a lovag háta mögé – elkapott alakját a padlás faburkolatára rajzolta; lentről vevők és eladók rikoltozása hallatszott, lábdobogás, és pénzdarabok csörgése. A köpcös, aki szokása szerint félig lehunyt pillákkal feküdt a padlás sarkában, elszenderedett. Álmában sonkáról és borról álmodott. Keze néha megrezzent, ujjai mintha megmarkolni készülnének valamit. Ajka szétnyílt, fogainak foghíjasan sárgálló kerítésén meg-megcsillant a nyálhab. Az utca odalent a szokásos hangoskodókkal volt tele. Talán dél lehetett, amikor a fiatalasszony befordult a sarkon. Széles csípője asszonyosan rezgett a buggyos szoknya alatt, egy kisfiú bandukolt mellette. A lovag őt bámulta. Szögletes alakja ez idáig fegyelmezetten magasodott a padlás ablakában. Tűzhetett a nap, fújhatott a szél, mozdulatlan maradt. – Ébredj! A köpcös megmozdult; az álom könnyű pókhálója kente össze minden mozdulatát. Értetlenül bámulta gazdája feldúlt arcát. Az utcán most felkiáltott valaki. Nem tudni honnan, egy hang süvített be a padlás aprócs­ ka ablakán. A köpcös felpattant és sebesen megszorította nadrágja pihenéshez kioldott madzagját. – Elvesztünk… Suttogta. A lovag csendre intette a halálsápadt csat­lóst. A három napos nyugalom nem tompította el ösztöneit. Hátrahúzódott az ablakból, és feszülten fülelt az utca felől érkező hangokra. Zsivajgott a környék. Egyetlen hatalmas masszaként hömpölygött be az ablakon minden: összefolyt kacagás és kiabálás, pénz­darabok csörgése. A köpcös reszketve állt. – Mennünk kéne, uram… – rebegte. A bo­rostától szürkén fénylett az arca.

illusztráció: Szántói Krisztián

Szomjasak voltak és kimerültek. Utolsó szállásuk egy kereskedő aprócska padlásszobája volt, ahol a helyen cukorral és aszalt szilvával tömött zsákokkal osztoztak. A levegő fojtogatóan édes párával volt tele, a zsákok, mint megannyi kémény eregették a számtalan cukros főzet sűrű illatát. A kereskedő szerette a regényeket, és szerette a regények hőseit is. Tudta, hogy van, akinek minden napja farsang. Tiszteletben tartotta, hogy vannak emberek, akik másképpen gondolkodnak. A meleg, napsütötte utcácskában, ahol a szatócsbolt is állt, számolatlanul jártak és keltek az emberek, mindig zsivaj­tól volt hangos a környék, a lovag pedig szerette ezt. A köpcös pedig azt szerette, amit a lovag szeretett. Dologidőben, amikor a szatócs izzadtan és mosolyogva a vevőit szolgálta ki, a lovag a padlásszoba ablakából bámulta a boltba be- és kiforduló asszonyokat. Mert egy szatócsboltba főként asszonyok járnak.

Zsíros haja csatakos homlokába lógott. A lovag válaszra sem méltatta. – Hiszen tetszik emlékezni – fogta könyörgőre sípolva a köpcös –, mi történt a múltkor is? Sulykon üget, ha neki­ megy, uram! A lovag tovább fülelt. Szabályos, talán a kelleténél picit szögletesebb arcéle élesen rajzolódott ki a padlásablakon betűző nap fényében. Újra felharsant a kiáltás. A lovag összerezzent, fakó szemét a köpcösre emelte és halványan bólintott. Annyi fájdalom volt ebben a mozdulatban, hogy a köpcös szemébe könny szökött. – Majd máskor… – lehelte a lovag felé, de nem volt meggyőződés a hangjában. – Majd legközelebb – mondta határozottabban, és bizakodva nézett a lovag megroggyant alakja felé. – Legközelebb elkapja a frakkját, uram. Köszönheti a gazember, hogy a lo­ vag úr fáradt. A lovag a köpcös felé lépett. Az utóbbi, pihenéssel töltött napok egyáltalán nem látszottak meg rajta. Ugyanolyan sápadt orcája volt, mint annak előtte. Talán csak a lelke töltődött föl egy kicsinyt, s né­ha már megjelent az a kis harcias mosoly is a szája sarkában. – Menjünk. A köpcös fürgén bólintott, és a pad­­­­­lás­­­ le­járó felé indult. A szatócs boltjába vezető falépcső bánatosan nyikorgott a két lefelé haladó test súlya alatt. – Sétálni mennek az urak? – sietett boltba lépő vendégei elé a szatócs. Együgyű ábrázatán valódi kíváncsiság látszott. A lovag egy darabig fürkészőn bámulta, aztán bólintott. – Akkor, ha megengedik… – mosolyodott el a szatócs, és mutatta, hogy hál’ istennek, vevők vannak a boltban. A lovag is arrafelé nézett. A pult előtt, mindjárt a felbontott fűszeres és mézeskalácsos zsákok mellett egy fiatal és szemrevaló asszony állt: bő, súlyosan redőzött szoknyájába egy kisfiú kapaszkodott. A lo­ vag őket nézte. – Túlságosan kies – ismételte meg egy ki­ csit később. Ekkor már egymás hátának támaszkodva ültek a fűben. A lovag az előttük elterülő messze­séget kémlelte, a köpcös pedig arrafelé figyelt, amerről jöttek. – Jó lesz nekünk, uram – válaszolta kis idő múlva. – Ennél jobb már nem is lehet.

19






Csigás Gábor E ngesztelhetetlen A láthatáron, a zöld dombokon túl, az óceán fölött felhők gyűltek. – Hé, Frank – hajolt és kiabált ki a csendbe Jan. – Hé, Frank! – Igen, uram? Megyünk valahová? – kérdezett vissza ugyan­ olyan hangerővel egy érdes hang valahonnét balról, a garázsok felől. – Negyed óra! – ordította Jan, majd újra Alectára nézett. – Tőlem is nagyon szeretnél megszabadulni. És meg is fogsz. Hamarosan – mondta Alecta. – Gondolod, hogy nem tudom, minek jársz pszichológushoz? Hogy felkészítsd magad, azért. – És te minek jársz pszichológushoz? – hunyorgott a sötétbe Jan. – Úgy mondod, mintha te nem járnál pszichológushoz, és különben is, ne lelki terrorizálj itt engem burkoltan, és ne tereld el a szót a lényegről! – Én azért járok hozzá, mert elszámolnivalóm van vele – felelte Alecta. Még mindig ugyanott állt, látszólag mozdulatlanul. – A lényegre pedig te nem vagy hajlandó figyelni. Csodákat vársz, miközben tele vagy gyűlölettel. Azt kívánod, bár meg­ halna Serge, azt kívánod, bár történne csoda, de nem fogod fel, hogy egy csoda kifacsarná az egész világodat, durvábban felébresztene, mint a világ legjobb kávéja. Egy tagadhatatlan csoda a kényel­ mes, hétköznapi bizonytalanságot borzalmas bizonyossággal töltené be, Jan. Biztosra tudnád, hogy vannak a sorsoddal játszó, abba beavatkozó erők, de nem tudnád, hogy mit akarnak, és nem tudnád, hogy tehetsz a kedvükre. Nem akarsz ilyen erőkkel, istenekkel, Istennel játszani, Jan. Nem a te ligád. Vagy mégis ezt szeretnéd? – Ezt, az istenit, ezt szeretném! – fakadt ki Jan. Öles léptekkel a bőrkanapéhoz sietett, és ledobta magát. – Azt szeretném, ha csoda történne, és holnaptól soha többé nem hallanék Serge-ről, meg, ha már itt tartunk, rólad sem, bizony, ha te is eltűnnél vele együtt, végre, azt szeretném. De Serge holnap hazajön és aláírja azt a rohadt szerződést, ami miatt egy év múlva földönfutók leszünk, mert nem látja át, hogy mi a büdös nagy helyzet itt délen. Mert apámnak persze őt kellett az igazgatói székbe ültetni, nekem meg itt hagyott téged. Na, ez van, ezt gondolom, igen, és hidd el, egy csoda segíthet csak ezen az egészen. – Egy rendes kávét se tudsz főzni, mihez kezdenél apád cégével? – Tudod, mit mondott a pszichológusom? – kérdezte a fér­ fi. Lehunyta a szemét, és összekulcsolta a tarkóján a kezét. – Azt mondta, el kéne hogy felejtselek. Úgy kéne tekintenem rád, mint egy képzelt barátra, akit az ember egy szép napon kirak az életéből, mert már csak nyűg. Azt mondja, nem teszel jót nekem, és ha szétválnánk, hamarosan rájönnék, hogy csak kitaláltalak. Hogy nem is ismerlek, csak rád vetítek valamit magamból, azaz amit ismerni vélek belőled, az az én fantáziám. Szétválunk, és te hamarosan eltűnsz. Visszaolvadsz belém. Furcsa a valóság, Alecta. Egyszerre vagy valós és csak képzelt, ha igaza van a pszichológu-

illusztráció: Szöllősi Géza

– Bár történne valami csoda! – mondta Jan, miután letette a telefont. – Valami istenverte csoda. – Nem szeretnéd, ha tényleg csoda történne – felelte Alecta. – Ha csoda történne, összedőlne a világod. Ha csoda történne, kény­telen lennél tényként kezelni mindazt, amit most babo­naként simán figyelmen kívül hagysz. – Fogd be! – nézett Alectára Jan. A fekete pultra tette a csé­ szét, olyan erővel, hogy kilöttyent belőle a kávé. – Mi a frászt okos­ kodsz mindig? Elegem van ebből. – A véremben van. – Alecta elvette a férfi csészéjét, és egy kortyra kiitta belőle a maradék kávét. – Na meg okos is vagyok, az a helyzet. – És te miben bízol akkor? – kérdezte Jan. Ellépett Alecta mellől, az ablak és a fény felé. Odakint hétágra sütött a nap. Hosszú levelű pálmafák nyújtóztak a lan­ gyos, koradélutáni szélben. – Én? Neked fontos, hogy Serge ne jöjjön vissza soha többé. Te akarod átvenni a helyét. Nem én. Nem tudsz, nem is akarsz neki megbocsátani. – Téged nem érdekel az egész. Téged nem, ugye? – Jan kinyitotta az ablakot. Előhalászott az öltönye zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Ki akarta fújni a füstöt az ablakon, a kertbe, de a huzat nem hagyta. – Mert neked mindig jó úgy minden, ahogy van. Mert te mindenre marhára ráérsz. – Pocsék volt ez a kávé – fintorgott megkésve Alecta. – Meg kéne tanulnod kávét főzni. – Hogy mi az isten van? – fordult vissza az ablakból Jan. – Te itt a kávén izélsz, miközben én fontos dolgokról beszélek? Kit érdekel az a rohadt kávé? Különben is egy automata főzte! – Túl sok benned a harag. Túl sokszor emlegeted az égieket. – Ártottam bárkinek is? – Jan rágyújtott egy második cigarettára. Már meg sem próbálta kifelé fújni a kesernyés szagú füstöt. – Árthatnék, de nem teszem, pedig okom is lenne rá. Komoly okom, az istenit! – Folyamatosan ártasz – mondta Alecta. A pultnak támaszkodott, bent, a félhomályban. Csak a vállára esett némi aranyló napfény. – A gondolataiddal, a vágyaiddal. A dühöddel. És tudod, mi a legszarabb, Jan? – Mi a legszarabb, Alecta? – A férfi eldobta a csikket, és eltaposta a padlón. – Szeretném, ha elmondanád nekem, mi a leg­ szarabb, Alecta, mert magamtól nem tudom, mi a legszarabb, Alecta, az istenit! Hányszor kértelek már, hogy ne mondogasd a nevem, észreveszem anélkül is, hogy valami fontosat akarsz mondani. Valami okosat megint, Alecta! – Az a legszarabb – biccentette oldalra a fejét a nő –, hogy magadnak ártasz a legtöbbet. Azért mondogatom a nevedet, hogy észrevedd, hogy itt vagy, és hogy magaddal szúrsz ki a legjobban. – Kösz – mondta a férfi, és visszafordult az ablak és a kert felé.


somnak, nem? Itt vagyok veled fizikailag, de mégsem veled vagyok, hanem saját fantáziámmal. – Én is hozzá járok – mondta Alecta, és elindult az ablak felé, oda, ahol nemrég Jan ácsorgott. – Ugyanahhoz a pszichológushoz. Tudtad? – Tudtam – bólintott Jan. – És neked mit mondott? Ugyanazt, amit nekem? Hogy én valójában csak a te kivetített problémáid halmaza vagyok, és hogy szét kéne válnunk? – Nem – rázta meg a fejét Alecta. Jan rápillantott, de nem látta a nő arcát a háta mögül tűző napfény miatt. Alecta csak egy sziluett volt, aranyló körvonalakkal. – Nem? – kérdezte a férfi. – Hanem? – Azt kérte, hogy kegyelmezzek meg neki – mondta Alecta. – Mert gyűlöl téged, amiért én a tiéd vagyok, és mindent megtett, hogy elszakítson tőled, és hogy tönkre­tegyen téged lelkileg, és közben engem magához próbált édesgetni. Azt kérte, bocsássak meg neki, amiért megpróbált közénk állni. – Hogy mi az isten van? – ült fel hirtelen Jan. Teljesen elfehéredett az arca, keze pedig ökölbe szorult. – Ezt csak kitalálod, hogy megutál­ tasd velem, ugye? Hogy magadhoz láncolj, hogy értelmetlenné és go­ nosszá tedd a szavait! – Ráébredt, hogy ki vagyok va­ lójában, Jan – folytatta a nő. – Tudod, mit feleltem neki? – Nem érdekel! Az lenne jó, ha arra felelnél, amit én kérdeztem! – Megmondtam neki, hogy nem bocsátok meg neki. Nem haragszom és nem vagyok dühös. Soha nem vagyok az. De engesztelhetetlen, az igen, és nem is bocsátok meg neki. És a mai nap után neked sem. – Ó, és ki a franc vagy te, hogy a megbocsátásodért kelljen könyörögni? – Jan ismét hátradőlt a kanapén. – Csak kavarsz, minden­kit meg­próbálsz kijátszani egymás ellen, hazudsz és rágalmazol. Amikor meg segítséget kérnek tőled, vagy megértést, eljátszod a megközelíthetetlent. – Nem azt mondtad, hogy én csak a te problémáid kivetülése vagyok a pszichológus szerint? Ha az és olyan len­­nék, amit most felsoroltál, az rólad mesélne. – Ehh – legyintett Jan. – Mindegy. Ha ismerlek, és ilyen vagy, akkor azért kell befejeznünk, ha viszont nem ismerlek, és én va­ gyok ilyen, akkor meg azért, mert akkor nem is vagyunk együtt, csak saját tükörképemmel élek együtt, aki véletlenül úgy néz ki, mint te. Egy arc nélküli sziluett egy ablakban, ami kitakarja a fényt. Ez nagyon szimbolikus, nem? És hát nem ez vagy valójá­ ban? Úgy szedtelek össze, szinte az utcáról. Egy senki lennél, ha én nem lépek közbe. – Nem – ingatta a fejét Alecta. – Rosszul látod. Te vagy az én árnyékom. Te, és mindenki más. Rám vetül a teremtés fénye, én kitakarom, és ti születtek meg belőle a Földön. – Komolyan? Hát akkor keress egy jobb pszichológust, bébi. És szokj le a drogokról. Sürgősen. Elismerem, én is durván egoista vagyok, de hozzád képest komolyan eltörpülök, kutyaszar vagyok, semmi más. Mindenki a te árnyékod, és mindenki téged akar! A pszichológusom, akinek két hónapja született meg a második gye­reke, és akinek három villája van a városban, mindent eldob, családot, szakmát, életet, csak azért, hogy reménytelen szerel-

25

mével ostromolhasson! És persze meghódítani sem tud, minden gyalázatos trükkje dacára! Szánalmas. – Tudod, mi a baj az emberekkel? – kérdezte Alecta. – Nem tudom, de majd megmondod. Rögtön azelőtt fogod elmagyarázni, hogy elhúznál a szobádba összepakolni a cuccodat, és eltűnnél. Viheted a bankkártyákat, bármit, csak holnaptól ne legyél itt. Vagy már ma estétől inkább. Hívd fel Serge-et, és menj hozzá. Vidd a pszichológust is, ha gondolod. Vagy mindenki mást. Égszakadás, földindulás, csak szálljatok ki az életemből. – Jan újabb cigarettát vett elő. Meggyújtotta, de nem szívott belőle többet egy slukknál, csak hagyta parázslani. – Az a baj, veletek, emberekkel, Jan, hogy azt hiszitek, nélkü­ letek megszűnne a világ. Azt hiszitek, ti teremtitek az égieket, hogy a ti hitetektől függenek. – Hogy mi van? Hogy jön ez ide? Úgy érted, te is valamiféle égi lennél? Neked is agyadra ment az őrült szüleid öröksége, a hibás görög neved, amire egész új, bosszúistennős mí­ toszt építettél magadnak? Mondom, pszichológus, bé­bi, pszichológus! Elköltözöl, és ke­­resel magadnak egyet. Vagy többet. És ha van Isten, vagy csak a te másodrangú égijeid, akkor én megkapom a csodámat. Alecta biccentett. – Nem találkozunk többet, Jan – mondta. – És tudod, miért nem? – Nem. De örülök neki, hogy végre eljutottunk idáig. Viszont ha még egyszer megkérdezed, hogy tudom-e valamiről, hogy miért, felrobbanok. – Azért nem találkozunk többet, mert szeretlek. És ezért teljesítem a kívánságod. Holnaptól nem hallasz majd se rólam, se Serge-ről, se a pszichológusról. – Miért, mit csinálsz? – kérdezte Jan színtelen hangon, a pla­ font bámulva. – Úgyse mész el, vagy ha igen, ha elmész örökre, egy hét múlva megint itt leszel. – Földrengést csinálok, Jan. Ahogy kérted. Holnap reggel. – Földrengést, ja. És? – És te meghalsz benne. A férfi felnevetett. – Megható. Nem szeretném tudni, mi történne, ha nem szeretnél. – Nem, valóban nem szeretnéd tudni – ingatta Alecta a fe­jét –, hogy mi történne, ha nem szeretnélek. Akkor túlélnéd a cso­dát, amire vágytál, és viselned kéne a következményeit. Szörnyű len­ ne, Jan. – Értem. Ezért inkább meghalok, mert az könnyed és szórakoztató. És veled mi lesz? – Én is meghalok – dőlt hátra Alecta. A fény végigfolyt a homlokán, és lecsorgott a szemébe, az arcára, de a szájáig nem jutott el. Az ajkai feketék maradtak. – Hazamegyek, mert elfáradtam. Én leszek az égszakadás, itt a Földön legalábbis. Jan az órájára nézett, majd feltápászkodott, és egy vállrándítással elindult az ajtó felé. – Te teljesen hülye vagy – vetette oda még búcsúzóul Alectának. – Orvosi értelemben is. És ez nem változtat semmin. Eltűnsz, visszajössz. Csodák nincsenek. Soha többé nem találkoztak.




Gr贸f Bal谩zs

28


Fantasztikus Novellapályázat 1989-ben valami megváltozott Magyarországon. Sokáig nem volt biztos, hogy mi, de legalábbis nehéz volt megmondani. A rendszer? A bakelitlemez? A közért? Viszonyom anyámmal? Az útlevelemmel? Az emberekkel? Az idővel?

Téma A Roham magazin az 1989 utáni változások emberekre gyakorolt hatását bemutató fantasztikus írásokat vár pályázatára. A szerkesztőség kíváncsi lenne arra, hogy korunk írói szerint mi változott az elmúlt tizennyolc évben, hogy mi a különbség a ‘89 előtti és utáni világ között.

Beküldési feltételek

Minden pályázó egy írással vehet részt a kiíráson, amely nem haladhatja meg a 20.000 karakter terjedelmet leütéssel együtt. Az írást word documentumként kérjük elküldeni a roham@roham.hu címre.

Beküldési határidő 2008. április 15. Eredményhirdetés 2008. június 1.

Díjazás 1. helyezett – 150.000 Ft. + megjelenés a Rohamban 2. helyezett – 100.000 Ft. + megjelenés a Rohamban 3. helyezett – 50.000 Ft. + megjelenés a Rohamban










illusztráció: Győrffy László

I. TALÁLKOZÁS

VARGA I LLÉ S

Zác h e r

PINCéJE K u l t u s z Misztériuma avagy a

38

1. A vásárló Pesti bérház gangja. Fiatalember babrál a kulcsával. Öreg­asszony jön, megáll, a fiút nézi.

– Maga kicsoda, fiatalember? – A nevem Fülöp, asszonyom… – Fülöp, Fülöp! Na de milyen Fülöp?! – Harkányi Fülöp! Har-ká-nyi Fülöp, asszonyom. Ha megbo­ csát… – De hát mégis ki maga, és mit akar itt?! – Ki vagyok én? Én is mindig ezt kérdezem magamtól… A csudába ezzel a kulccsal! Kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk? – az élet nagy kérdései… Tudja, én itt lakom; azaz,


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

mos­tantól én vagyok a szomszédja. Új lakó, érti? – Persze hogy értem, miért nem ezzel kezdte?! Pimasz fráter! – Guminyanya! – Hallottam, fiatalember! – De hát nem is… – Hallottam! – Fülöp! – Tomi! Hékám! Hát te mit keresel itt?! – Én? Itt lakom, fafej! – Mióta? Gyere be! Ha elbírok ezzel a zárral, egy pillanat… – Ugyan, hagyd! Majd én… Voilá! – Hé, ezt meg hogy’ csináltad?! Menj csak! Úgy látom, ismered a járást. – Én vagyok a házmester fia, vagy mi, tudod. Úgyhogy tény­ leg ismerem. Minden lakáshoz kell, hogy legyen kulcsom… – Hogyan?! Hogy mondod? – Csőrepedés, magára hagyott mosógép, nyitva felejtett csap, eláztatás, tűzvész, érted? Be kell jutni valahogy, ha nincs itthon a tulaj. – Értem. – A munkahelyen hagyott kulcscsomókról nem is beszélve! Zácher úr, legyen oly kedves, csak most az egyszer, Zácher úr, legyen szíves most utoljára… – Ne is tagadd, hogy még élvezed is… – Na ja! Itt egy üveg felbontott Jim Beamből töltök egy negyedet, ott a házasságról készült videókat bámulom végig, néha szafto­sabbat, de a Hi-Fi, az a szomszédban is Hi-Fi, és csak ott igazán az, ha érted, mire gondolok… – Hogyne! – Szóval mikor költözöl be erre a lepratanyára? – Ez a lepratanya hamarosan frankó kis lakhely lesz, meglátod… Hála neked és… – Hohó, várjunk csak! Van söröd? – Tudod, hogy van. – Bingó! Látom, gyorsan tanulsz. Kínálj meg eggyel, aztán elbeszélgethetünk a felújítás körülményeiről. – Egyelőre csak nagytakarítás, aztán jöhetnek a bútorok meg a könyvek. – Könyvek? Talán a mosógép, a mikró, a tévé, a hangfalak meg a többi szemét, ami a komforthoz kell… – Számítógép? – Az is, meg projectoros képernyő… – Összetévesztesz valakivel, Tomi! Én nem keresek annyit. Ez a hűtő tök’ üres, talán te már meg is ittad a söröd… – Azok a festők voltak, apafej! Láttam őket a korlátnál sörözni a meló szüneteiben. Az ásványvíz mellé fogyasztották, amit magukkal hoztak… – Nesze a söröd, sasszem! – Na, ne cseszegess! Tehát… miből telik arra a rengeteg sok könyvre, hm? Annyi lét költesz nálunk… – Mi a bajod a vásárlásaimmal? – Szóval annyi lét költesz azokra a penészes vackokra, mint amennyit más takonykóros, megváltás után bámészkodó, ba­rom­arcú bölcsésznek egész életében eszébe sem jutna. Ez a Geldhoffer már tisztára beindult rád, és felvásárolja az összes ilyen szemetet, amire általában buksz, aztán tökre megvág, érted, apafej? – És már ez is baj? – Frászt, csak szart sem ér az a sok izé! Nem jutsz velük semmire. – Ezt meg miből gondolod? – Mert a jobbakat sosem kapod meg, még ha volna is elég pénzed… – Ne izélj, most mondtad, hogy Geldhoffer még az aukciókra is kijár…

– Ki bizony, csakhogy az értékesebbjét nem te veszed ám meg… – Hanem akkor kicsoda? – Hát én.

2. Szent tárgyak (Hiera)

Tamás lakása előtt a gangon. – Na és miből telik rá? Nekem majdnem az egész fizetésem rá­ megy. – Mennyit keresel? – Mint minden más yuppie. – Százötven-kétszáz? – Cirka. – Bruttó? – Hülyéskedsz? – Abból sosem lesz lakásod! – Mint amelyikbe most költözöm be? – Azt örökölted, ember, vagy nem? Talán nyerted a lottón? – Nem érdekel a retkes pénz, csak a könyvek, amelyeket adnak érte, meg ami a fejemben marad a tartalmukból. – És nem hülyültél még bele? – Tessék? Ezt meg hogy érted? – Semmi, csak tudod… Nem érdekes. Mondom, hogy azok a könyvek, amelyeket Geldhoffer, vagyis én, eladok neked, filléres vacakok csupán… – Persze! De hát nyilván te is tudod: „Az igazság…”. – Mi?! Na, gyere be, mutatok valamit. Tamás lakásában. A falakon együttesek poszterei, és fantasztikus regények borítói. Fülöp megáll az egyik előtt, a feliratot nézi: Nyarlathotep.

– Mondom: az igazság odaát van. – N’persze! Csakhogy nem olyan elérhetetlenül, mint gondolnád! – Ezt meg hogy érted? – Hmm… Hogy is mondjam? – Hogy értsem! – Mindjárt. Előbb hozok valamit inni… Aszú jó lesz? – Inkább valami ásványvizet, ha lehetséges. – Tőlem! A rohadt mobil, lemerült! Te figyelj, a hűtőt nem dugtuk be nálad! – Úgysincs benne semmi! – Ja, az igaz! – Mi ez a nyaralótelep? – Egy balatoni nyaralóház a Bakonyban. Jó hely… – Ja, és istencsászár ez a kép; persze Lugosié se rossz. Fu­rin néz ki rajta a ház! És a neve is találó. – Ja, tudod honnan… Egyébként, ha igazából látnád, ak­­kor is így nézne ki. – Sejtem. Mi ez? Ezen dolgozol? – Egy frászt! Ez csak amolyan mese, a hétvégére. Kell egy kis lazítás, tudod, hogy megy ez… – Nem, de gondolom, mindjárt elmondod. – Á, túl hosszú lenne. Beletelne pár évbe, és nem lennél tőle bol­dogabb… – Nos, ha már a boldogságnál tartunk, mit akartál mutatni? Csak nem az enyémnél kétszerte nagyobb íróasztalodat, vagy a háromszor nagyobb könyvtáradat?


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

– Mmm… Hallgatlak. – Most mit mondjak: eddig még mindig panelben laktam, a standard, kommunista dolgozóra tervezett ötvenkét négyzetméteren. A falak magassága úgy kettő-hetven volt, és a könyves­ polcaim tetejétől meg még bőven elfért egy felfújt strandlabda vagy egy élére állított bőrönd. Ha az anyámra vagy a húgaimra hallgattam, egy-egy cserepes növény is… – Ez meg itt három méternél is magasabb… – Ja, több mint három és fél. – …és a plafonig ér a polc. Hát igen! Beletelt pár évembe… – Mennyi is vagy? – Mint te. – Negyedszáz esztendős? – Huszonnyolc. Nem rossz, mi? – Brelich és Burkert? Nem, egyáltalán nem, sőt! Chirassi, Deve­cseri… Eliade? – Ha az van ráírva… – Hmm: Farnell és Frazer!… Garelli, Gonda; fogadjunk, hogy csíped a misztérium-kultuszokat és a vallástörténetet! Jansen, Healey, Kerényi, Nilsson, Otten, Rohde, Stiglitz… Hermann Usener Götternamene?! Hát, te aztán… Csak nem!… – Kukkants csak bele! – Ezernyolcszázkilencvenhat! Ne csináld! Hát ezek: Fó­­nagy, Eliphas Lévi, Necronomicon; mi ez a sok szemét? – Hé, haver! Azt az utolsót… nézd csak meg jobban! – Na ne! – De bizony! Gondoltad volna, hogy a Széchényiben megvan? – Na és betörtél, vagy mi? – Persze, kézi szkennerrel. Ez egy echte Zácher Tomi-féle inprint. – Tutkó. Beleolvashatok? – Mi az, talán tudsz arabul? – Kicsit. Te jó ég… Azt hiszem, most le kell ülnöm. – Ez most nem az Alleister Crowley-féle szutyok, úgyhogy csínján bánj vele! Ez… – Jesszus Mária! – Apám, mi jól megleszünk egymással! Hol tanultál? – Krisztusom! – A Pázmányon? Ráadásul ha ugatod valamennyire az ara­ bot, az azt jelenti, hogy latinul vagy ógörögül is tudnod kell, nemde? – Ebből ennyi elég. Tudnál adni egy pohár vizet? – Már megkaptad. Tessék. Figyelsz rám egyáltalán? – Ja, nem titok, hogy mindkettőt tűrhetően olvasom. – Hát ez óriási! Feltegyek valami zenét? – Jöhet; de arra ne számíts, hogy berúgok veled! – Ki nem szarja le?! Egyébként Nálam mindig döng valami. – Kivéve persze, ha dolgozol valamin… – Nálam akkor is. Sopor Aeternus vagy Bauhaus? – Inkább az utóbbi. Talán egyezik a zenei ízlésünk? – Nem hinném. A gótikus zene csak a tejszín a nő mellén. A jég­hegy csúcsa. A bingó-bónusz. A java, a lényeg, mint az előbbiek esetében is, nos, hogy úgy mondjam, odalent van. – Odalent? Szóval, mit hallgatsz? – Hát… Mindenfélét. Amiket gyűjtök. – Na, ne zsongíts! – Á, félreértettél. Mindenfélét, amiket gyűjtök: olyan… han­gokat, tudod? – Hangokat… – Azt. – Ez elég hülyén hangzik. – Vagy inkább hátborzongatóan? – Akár. Tölthetek az aszúból? – Szolgáld ki magad! Csak aztán tudj figyelni!

40

II. TITKOS RÍTUSOK (TELETÉ) 3. Hangok – Ez már az? – Ki tudja? – Mi ez a hulladékzörgés? Valami szeméttelep zajai? – Tudod is te, mi a szemét, mi Fülöp?! – Ja. – A szemét szilárd települési hulladék. Tudtad? – Hát, most már tudom. Ezt a részt valami ócska horrorfilmből vetted fel? – Ö-őhm. Téves. – Ahhoz képest… – Vá’j ’e’ kicsit! Csönd! Ez egy kivételesen jó volt. – Ez? Miért, mi a franc volt ez? Elnézést! Mi a csuda volt ez? – Miér’? – Elég gázos. Valami tizennyolc éven felülieknek balhé­­ból való? – Mondom, hogy saját ke… – Ezt tekerd vissza! Ez mi volt? – Mi? – Ez a „ngflht”-szerű hang… – Ez? – Aha. Az eldugult mosogatót cseszteted a WC-pumpával? – Ez? Ne röhögtess! Nem egészen. Kérsz füvet? – Persze. Mi ez a fitymacsattogás? – Te tiszta hülye vagy! Még hogy… Na jó! Ebből elég! – Hé, most meg miért állítod le? Elég állatul szólt… – Nem érted. Ez nem játék! Ez nem valami alternatív, kísérleti zene, hanem tanulmányanyag. – Aha, a fitymacsattogás… – Az épp táplálkozás volt! – Mi? Blhögf… – Basszus! Jézusom! Cseszd meg! Alig ittál valamit! – Bröogáhr… – Cseszd meg, haver, a perzsaszőnyegem! – Bo… bocs… blhöghouághrh… – Ilyen gyökeret! Idehány a szobámba, basszus! Hozok rongyot.

4. Helyrajz – Bocs, haver, igazán nem akartam. – Felejtsd el! Úgyis visszaadom a lakásavatódon! – Oké, megbeszéltük. Bár én nem fogok inni. – Aha, azt jobban is teszed. Mindig ilyen könnyen feladja a szer­vezeted? – Általában nem. Említettél valami füvet… – Még csak az kéne! – Jól vagyok, hidd el! Ráadásul, attól csak jobban lehetek, de komolyan!


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

– Jól van, majd legközelebb! – Most mit rinyálsz… Á, sebaj! Azt hiszem, igazad van. Mára elég volt ebből! A lakásom még ott figyel. A bútorok lefedve nejlonokkal, tiszta festék minden… – Na ne siránkozz! Ha tudsz figyelni, mondanék valamit. – Tudok. Azt hiszem… – Jól van, mit mondtál, honnan is a nyelvtudásod? – Hát, anyai részről félnémet vagyok. Az angol ráragad az emberre, az orosz kötelező volt… – A latin meg az ógörög! – Ja, a gimiben mindkettő kötelező volt két évig… A fonto­ sabb élőket már tudtam, gondoltam mit veszíthetek, ha odafigyelek… – Gimiben? Vannak még ilyen helyek? – Nem is egy. Például Szentjakabkútkülsőn… – Hol? – Szentja… – Az biztos nem metrómegálló. Hogy is lenne az? Úgyhogy nem is ismerem. – Te pózoló! Az egy HÉV-megálló a Duna nyugati oldalán. – Mi? – Nem ismered Budát? – Kit érdekel Buda? A jó öreg Pest az én otthonom! Ha már a hangokat nem bírja a gyomrod, tanulj egy kis helyrajzot! Biztos budai vagy, mi? – Veszprémi. Amúgy tényleg Budán laktam; ez most baj? – Az jó, hogy veszprémi vagy, de Buda nem kedvez. Ott minden olyan új, hogy szinte bűzlik a sekélyességtől. – A Vár alatt húzódó alagutakra gondolsz, vagy a római kori romokra? – Nagyon találó megjegyzés, de sajnos nem nyert! Habár… – Habár… – Ez az, megvan, jól figyelj! – Mi az, újabb varázskönyv a Széchényi könyvtárból? Vajon mi lehet? Nagy, fekete kötet, olcsó könyvkötészeti technikákkal burkolva… – Te még mindig részeg vagy. Túl sokat szippantottál a saját okádékodból, Fülöp. Zuhanj le alfába, tedd le magad az egyik fotelbe, aztán kagylózz a füleiddel, mintha csak itt volnál! És próbálj meg nem a padlóra hányni. – Aha! Nem ez a baj. A hülye hangjaid nem mennek ki a fe­jemből. Azt hittem, csak én szortyogok, de most jövök rá, hogy azok vissz­hangzanak a fejemben. Á, engedj a mosdóba! – Arra van. – Most figyelsz vagy sem? – Csupa fül vagyok! – Szóval, aranyom, tudtad, hogy a kerület bérházainak, ezerháromszázötvenegy épületének mintegy hetven százalékát a századfordulón, húsz százalékát a Horthy-korszakot megelőzően építették, és csupán tíz százalékuk fiatalabb, a fiatalabbat idézőjelben értsd, tehát csak, ismétlem, tíz százalékuk fiatalabb hetvenévesnél? – Miféle kerület? – Hát hova költözött, Harkányi úrfi? – Várj, hadd üljek le! – Csak tessék! – Neked nem kell ma dolgoznod? – Még mindenki munkában van. Én délutános vagyok. – És abból tartod fenn ezt a kérót? – Aha. – És abból happolod el az orrom elől e legjobb okkult könyveket, amelyeket amúgy nemzetközi könyvtárakból, és levéltárakból oroznak el, vagy gyűjtőktől lopkodnak össze kisstílű pupákok aprópénzért, hogy aztán olyan balekoknak adják el, mint Geldhoffer?

– A végállomás a lényeg, amely jelen esetben én vagyok. – Én is lehetnék… – Csakhogy te az uborkásüveg falán keresztül bámulod a tar­talmat, ahelyett, hogy megkóstolnád azt az uborkát… Mit gondolsz, én véletlenül lettem antikvárius? Ismerek valakit, aki temetőőr lett, csak mert… – Oké, értem a célzást, olvastam Rejtőt, de én csak író akarok lenni, világos? – És miről akarsz írni, Fülöp? Amit másoktól összeolvastál? Olcsó utánérzeteket akarsz, rakosgatni a toposokat jobbról balra, amíg ki nem röhög valaki? Na és King-, Koontz- vagy netán Barker-utánzatokat akarsz írni? – Még nem döntöttem el. Koontzot amúgy nem olvasok. – Nahát, kedveli a horrort, és nem olvassa Koontzot! Valamiből meg kell élni, mi? – Így van! Szeretem a rémregényeket, horroríró leszek; inkább azok, mint a szerelmes-erotikus füzetek. – Hát, nem is tudom. A pornó jobban fizet, mint a horror… – Ez igaz. Viszont engem nem az érdekel, hanem a… – Hanem a? – Te, honnan olvastál nekem az imént? – Az Élet és Tudományból. Asszongya, mindjárt… Bingó! Az ezerkilencszázkilencvenhat január tizenkilencediki szám; hatvanhéttől hatvankilencedik oldalig. A címe: A pusztuló Erzsébetváros. Jó kis cím, mi? – Jó. És ez igaz? Tamás, cseszd meg, te mindent beköttetsz?! – Ja. Hogy igaz-e? Honnan tudjam? Alapszabály, hogy írott


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

szövegnek sose higgy! Akarod, hogy megmutassam a kerü­letet? – Kösz, de ismerem, eleget járok villamossal, és rosszul vagyok a rohadt sok szmogtól! Elgyöngülök tőle. – Ugyan, fafej! A szemére jobban hagyatkozhat az ember… Nem azt az idealizált, klasszicista stílusban épült, fővárosi lakónegyedet akarom megmutatni neked, amely minden pesti agyában meg úgy a köztudatban él! Hanem az igazit. – Az igazit… – Az igazság odaát van. – Jó, hogy emlékeztetsz, még sok a tennivalóm az új lakásban. – Ahogy gondolod, én nem tartalak fel! De ha mégis meggondolnád magad, csak szólj! – Aha, kösz! – És Fülöp! – Igen? – Mikor jársz haza munkából? – Éjszaka. – Aha. Értem. Spájzod van? – Van. És ha ez érdekel, a kerékpáromat mindig a lakásban tartom. – Ez nagyszerű. De azért ne menj a pincébe! – Miért? – Csak ne menj a pincébe, jó?!

– Van más választásom? – Hát, élhetnél a szüleiddel. – Lehet, hogy ők nem akarják úgy. – Lehet. Ám ha taszítana, itt hagynád, megpróbálnál mihamarabb szabadulni tőle, és eladnád semmi perc alatt. – Én így nem tudok vitatkozni. És egyáltalán, miért taszítana ez a hely? Az egyik barátnőm is ilyen helyen lakik… – Hát ez az, barátom, erről beszélek, a vér szava… – Hé, bunkókám! Én veszprémi vagyok, nem emlékszel? – Hát hogyne, hogyne! Szóval nem taszít ez a hely? – A legkevésbé sem. Miért? – Szóval nem… Hát majd fog… majd fog. Csak akkor már… késő lesz.

5. Hübrisz

(Synthéma)

– Mit gondolsz, Fülöp, vajon a véletlen műve, hogy így összefutottunk? – Schiller és Goethe tonnányit vitázott erről, épp csak levél­ ben. Ne akarj te is a végére járni! – Ők arról vitáztak, vajon az egyén személyes erénye-e a sze­rencse, nem pedig… – Egy hülyeség, nem gondolod? – Hát… te mit gondolsz? – Hogy véletlen. – Na és miért gondolod? – Az, hogy a gangon összetalálkoztunk, nem, hiszen mindketten itt lakunk. De hogy ismerjük is egymást… tiszta véletlen! – Gondolod? – Igen. – Szerinted én véletlenül dolgozom azon a helyen, amelyet úgy hívnak: Geldhoffer Antikvárium? – Már mondtad, hogy nem. – És te talán véletlenül jöttél be oda, és jársz vissza rendsze­ resen? – Szerintem az tiszta véletlen, hogy az anyai nagybátyám feleségének édesanyjával el tudtam cserélni ezt a lakást a korán elhunyt apámról rám maradt örökségemre, amellyel csak nekem volt merszem bármit is kezdeni a családban: egy hatszáz négyszögöles üres telekre, meg egy horgász-stégre a Velenceitavon. – Az viszont már nem véletlen, hogy anyai nagybátyád felesége egy olyan férfihoz vonzódott, mint akit végül is férjéül választott. Hiszen ha nem tévedek, eredetileg ebben a lakásban nőtt fel, nem igaz? Márpedig anyai nagybátyád ugyanabból a mag­ból származik, mint te magad, ugyanaz a vér csordogál az ereitekben. Szóval ha a nagybátyád elvett egy ilyen helyen felnőtt lányt, a te ereidben csordogáló vér sem igen vetheti meg az effajta lakhelyet – jól mondom? Nem véletlen tehát, hogy ide vackolod be magad!

42

III. VÉGSŐ LÁTOMÁS (EPOPTEIA)

6. Titkos formula

– Tudod, mi az a „szlömösödés”? – Nem, miért? – Tudod, mi az a „szlöm”? – Úgy érted, az angol szó? A „slum” nyomortanyát jelent… – Ja, nagyvárosi nyomornegyedet. Eredetileg a tizenkilencedik századi angliai iparvárosok lepusztult szegénynegyedeire használták, amelyeket gyári munkások laktak. Ma a New York-i Harlemet meg az afrikai és a kalkuttai bádogvárosokat hívják így. – Miért mondod ezt? – Mert Budapestnek is van szlömösödő kerülete. – Csak nem azt akarod… – De igen. Ahol lakunk: Erzsébetváros. – Hát azért elég nagy a különbség! – Ez, Fülöp, a hetedik kerület. Az már jó ideje. És az is marad. Neked, aki itt laksz, ezt soha nem is szabad elfelejtened, kü­lönben… – Különben? Nézd, mostanában… nem sokat aludtam, és igen nehezen. Bevallom, pár dolgot nem nagyon tudok kiverni a fe­jemből, amiket mondtál. Viszont ha nem traktálnál állandóan hülyeségekkel, lehet, hogy tudnék foglalkozni a ma­ gam dolgával, érted? – Miféle hülyeségekkel nyaggattalak? – Például azok a szavak… – Az arab kifejezésekre és szóösszetételekre gondolsz? – Igen; egyrészt azok nem is mind arab szavak, még csak az sem mondható el róluk, hogy az arabhoz hajlították vagy édesgették volna őket… – És ez aggaszt? Én mondtam, hogy nincs szükséged a szö­vegkörnyezetre, csak megkértelek, hogy nézz utána, más szövegek­ben milyen értelemben használatosak. Te voltál az, aki előjött azzal, hogy az eredeti szövegösszefüggésben is látni kéne őket, ha… – Mert így is volt! Én nem vagyok nyelvész vagy az arab nyelvű irodalom tudósa; a szövegrészlet, amelyet ideadtál, pedig egyáltalán nem könnyű! Csupa félig idézett sor, ki tudja, miféle önálló jelentéssel felruházott rébusz, amely esetleg csak


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

arra szolgál, hogy megvilágosítson vagy elrejtsen ugyanilyen, talányos sorokból rótt homályos szövegrészt… – Most mi a baj? Én csak a jelentésüket akartam… – Azt kérded, mi a baj? – Hallottad, nem? Mi a baj? – Hát csak az… – Igen? – Csak az, hogy értem.

7. Amaz idő…

(Illud tempus) – Érted? – Igen, épp ezt állítottam az imént. – Ha megértettél valamit, akkor mi a baj? – Az, hogy értem, de mégsem értem. – Aha. Ne akarj mindent egyszerre tudni! Ez egy hatalmas tudományág, és az ismereteink… nos, ahogy mondani szokás, csak töredékesek. Azok, akik ezzel foglalkoznak, mármint a komoly, tudós emberek, azok még a tudomány kínálta lehetőségek feltér­képezésénél tartanak csupán. Még arról is csak a leghaloványabb sejtelmeik vannak, miféle úton-módon hozhatnák kapcsolatba a modern fizikával, a kémiával, a biokémiával… – A fizikával? – Igen, az asztrofizikával. Csak nem lep meg a dolog? – Nem. Most, hogy mondod… nem is annyira. A sajátos kozmogónia újszerű megközelítést kíván. – Egyenlőre ott tartunk, ahol te. A szövegek értelmezésénél… – Hogyhogy? És mi az, hogy tartunk? Kik, talán valami New Age-balhé tagja vagy? – Tudom, hogy hihetetlenül fog hangzani, de… Hogy mondjam? Gondolj az álmatlan éjszakákra! – Na, ne gyere ezzel! – Nézd, ez senkinek sem könnyű… – Figyelj, nekem most mennem kell! Ha van valami, aminek utána kell nézzek, csak szólj, de ne fáradj feleslegesen a térítéssel! Van elég megmentésre váró lélek odakint, aki még sóvárog is az ilyesmi után. Az ajtómon már így is elegen kopognak. – Totál félreértettél! – Akkor írj egy levelet, és magyarázd meg benne! Most mennem kell. Csáó!

8. Liturgikus formulák és fohászok (Legomena)

– Valamit nem értek. – Igen? És mi az? – Azt mondtad, hogy az a szkennelt példány a Széchényi­ből való. – Igen, azt, mert valóban onnan való. Dolgozik pár ismerősöm a könyvtárban. Az antikvárium is kapcsolatban áll velük, mert időről-időre selejteznek, és… – Oké, utána néztem, valóban jegyzékbe vettek egy pél­ dányt, és utánanéztem még másnak is… Figyelj! – Mesélj! Kérsz valamit? – Vizet!

– Hozom. – Használtam az e-mail-címet, amelyet küldtél… Ami azt illeti, nem vitted túlzásba a magyarázkodást. – A szoftvert, amelyet adtam, már előzőleg feltelepítetted? – Igen, azzal indítottam. Bőven elfért, így aztán nem sokat teketóriáztam. – Csak azért, mert utálnám, ha belebarmolnának a gépedbe, amikor a Hálón lógsz. Főleg azt utáltam volna, ha akkor csípnek meg, amikor azt a levelet küldöd. – Aha. Ezt inkább hagyjuk későbbre. Túl sok kérdést vet fel bennem. – Jó, mondd, hogy mire jutottál! – Mint mondtam, éltem a felkínált lehetőséggel, és megpróbálkoztam a kapott címmel. Az elektronikus postám nemsokára tele lett régi újságcikkekről készült mikrofilmek másolataival, feljegyzésekkel és levelek kópiáival. A címzett pedig úgy kiszállt, hogy a következő levelem már azzal jött vissza, hogy nem létező címre ment… – Előfordul. Térj a lényegre! – Azon vagyok. Tehát a kapott anyagok alapján utánaolvastam pár dolognak, amelyek kimaradtak az American Archaeological Society 1908-as üléséről tudósító közlönyökből. Bizo­ nyos J. R. Legrasse rendőrtisztnek ugyanis éppen kapóra jött a kong­resszus, amelyen a korabeli régészet legnagyobbjai tartottak előadásokat, cserélték ki tapasztalataikat, stb. A felügyelő egy gyilkosságok elkövetésével vádolt szekta kilétének felderítése ügyében nyomozva kérte ki az egybegyűlt szaktekintélyek véleményét, és különös beszámolója új irányt szabott a társalgásnak. Elmondása szerint Louisiana délkeleti szögletében olyan elvadult kultusz gyakorlóit sikerült kézre keríteni, akiket a Thibodaux, Raceland és Lafitte településeket, illetve az ezek környékét lakó népeket ért atrocitások elkövetésével vádoltak, és vontak felelősségre. A különös, sötét kultusz rituáléi törvény­ be ütköző cselekedeteket követeltek meg a szekta tagjaitól, amelyek kegyetlenségéhez és hátborzongató szertartásaihoz képest még a legsötétebb vudu összejövetel is csupán ártatlan, gyermeki körtáncnak tűnik… – Tessék, a szörpöd! – Vizet kértem, de kösz! – Örülj a ráadásnak! Szóval? – Szóval akadt a sok prof’ között egyvalaki, bizonyos Webb… – William Channing Webb? – …igen, aki egyik sarkköri körútja során hasonló kultusz nyomaira bukkant, mint amilyenről a nyomozótiszt beszámolt nekik. Innentől fogva az érdekes számomra éppen az, ami miatt átjöttem, és ahová ki akarok lyukadni, hogy az elvadult, ördögimádó eszkimóközösség sámánja által kiejtett szavak, amelyekről Webb latin betűs fonetikus átiratot készített, és hangról hangra megegyezett azzal, amelyet a Mississippi alsó folyása menti mocsarakban bujkáló őrültek kántáltak és rikoltoztak az éjszakába szertartásaik alkalmával. Nem semmi! – Micsoda? – A húszas évekbeli rendőrségi aktákból, amelyekből aztán jócskán kijutott az FBI és az Interpol asztalára is, és amelyekről megjegyezném, fogalmam sincs, miként kerülhettek titokzatos informátorunk birtokába… – Hm? – …szóval ezekből az aktákból világosan kiderült az is, hogy nem csak pár paranoid idióta készít összeesküvéselméleteket, hanem nem egyszer a hivatalos kormányszervek nyomozói is hajlamosak effélékre, ha ugyan nem hamisítvány az a sok minden, amit eddig áttanulmányoztam. – És hogyan jutottál erre a következtetésre? – Több olyan véletlen halálesetet titokzatosnak találtak, ame­lyek között összefüggést véltek felfedezni. Olyan összefüg-


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

géseket, amelyek, ha igazak… olybá tűnik, mintha máris kezdhetnék aggódni, nehogy még a végén az őrületbe kergessenek. – Óvatos megfogalmazás. – Az. – Miért, mit mondhatnék erről? – Valamit nem tudsz, amire minden bizonnyal történtek utalások azokban az aktákban… – Igen, valóban volt egy homályos pont… – Éspedig? – Ha már próbára akarsz tenni, hát az Angell-hagyaték. – Igen; az ifjabb Angell vallomása, a neves G. G. Angell uno­ kaöccse, akire csak hivatkozni szokás, ám akinek köszönhetően a mail-boxodba került mindaz, amiről épp most számoltál be. – Hogyan? Te olvastad a vallomását? – Igen, de a te szemszögedből ez úgysem fontos, téged csak a tudományos bizonyság aggaszt. Most már kaptál némi támpontot, elboldogulsz vele. – Szeretném látni azt az aktát. – Sajnos nem mutathatom meg. – Mi az hogy… Most játszol velem? – Megsemmisült. – Ezt meg hogy érted? Mi lett vele, véletlenül azzal gyújtottál be, vagy vírusos lett, és formattáltad?! – Az utóbbi, épp csak nem én tettem meg, hanem ő saját magával. Ahogy a többi anyaggal is ez történik; beleértve a tiei­ det is. – Hogy mi? – A dokumentumok csak kvázi olyan állományúak, mint amilyenként a szoftvereid felismerték őket. Ahogy kilőtted őket a programokból, illetve bezártad a programokat, a küldött anyag is megszűnt létezni a géped számára. – És a Cache directory? – A vírus minden ilyen természetű opciót inaktivál, máskor csak fals üzeneteket küld, amelyek aztán értelmezhetetlennek bizonyulnak. – Ördögi. – Biztonságos. – És a mi titokzatos, óvatoskodó informátorunk honnan szedi az értesüléseit? – Ő az Informátor. Tudja, és kész! Ne tőlem kérdezd, hiszen ő az informátor! – Ki ez, egy konzol-cowboy? – Ne becsüld alá! – Eszemben sincs. Épp csak azt akartam mondani, hogy miután nem sikerült kinyomtatnom a dokumentumokat, mivel csupa zagyvaságot printelt ki a nyomtatóm, de persze most már azt is tudom, hogy miért, nyomtam néhány „Print Screen”-t, és behívtam a cuccokat Photoshopba, hogy onnan… – Micsoda? – Sokáig tartott, mire kész lettem az egésszel, de gyanítottam, hogy valami extra védelmi turpisság lehet a dologban; így hát türelmes voltam, és… – Kiprintelted, amiket az Informátor küldött? Képes voltál… – Ki hát! – Krisztusom! De hát nem lett volna szabad! – Cseszd meg, nem volt ráírva! És különben is, neked még nem jutott eszedbe ez a módszer? – Nem; de nem azért, mintha ne tudnám, mire jó a „PrtSc”gomb… – Hát akkor? – Fogalmam sincs… Óvatosságból! – És ez a sok könyv? Attól nem félsz, hogy ezek veszélyt, bajt hoznak rád? – Hogyne félnék. Csakhogy ezek a könyvek elsődleges források a Kultuszhoz, és senki sem veszi őket komolyan. Azok

44

a dokumentumok viszont, amelyek az érdeklődést keltik fel ezek iránt a kultuszok iránt, úgy értem, felismerhetővé teszik azokat, akik ma is életben tartják, veszélyesek ránk nézve, hiszen bárkit elvezethetnek hozzájuk… – Kikhez ve… – Hozzájuk; akik a Kultuszt gyakorolják. – A Kultuszt? – Azt. Mire jöttél rá a kapott anyagokból? – Hogy a Legrasse és a Webb által írásba vett szöveg hangtani megegyezése nyelvészeti szempontból egyszerűen nem lehetséges – vagyis képtelenség. Ugyanakkor mégis igaz. Igaznak bizonyult azóta olyan helyeken is, mint a Fülöp-szigetek vagy Nyugat-Írország. Ez a felfedezés ellentmond az élőszó természetéről és működéséről alkotott minden korábbi elképzelésnek, és nyelvészeti tapasztalatnak. Az emberek beszélte nyelv ugyanis nem így működik, ezért a szöveg csak akkor maradhatna változatlan, ha időről időre kívülről jövő erők arra kényszerítenék, a használóit, hogy az eredeti hangalaknak megfelelően ejtsék. – Brávó, Fülöp! Látom, kezded kapizsgálni. – Kezdem. De van egy-két kérdésem…

9. Rítusok

(Drómena) – Szóval van egy-két kérdésed. Azt elhiszem! Mielőtt azonban akárcsak egyet is feltennél, hadd mondjak valamit! Kevés olyan tudós akad, aki komoly érdeklődést tanúsítana az okkult témájú művek iránt. George Gammell Angell professzor közéjük tartozott, és azt is nagyon jól tudta, hogy miért. Sokan voltak mások is hozzá hasonlók, de vannak, akik mindennél jobban tartanak attól, hogy nevetségessé válnak. Ezért a Kultuszt, illetve nyelvi és tárgyi emlékeit immár jó ideje kiközösítették úgy a nyelvemlékeket vizsgáló tudományok, a nyelvészet és irodalomtörténet, mint az antropológia és az összehasonlító vallástörténet, illet­ ve az archeológia meg a paleontológia területéről. A nyugati történetírás és művelődéstörténet sajnálatos gyermekbetegsége, hogy ha valami nem illik a képbe, akkor azt száműzik a területről, és kimondatlanul is tabutémának számít. – Nehéz elhinni, hogy egy olyan feltűnő jelenség, mint a Kultusz… – Ugyan-ugyan! Feltűnő? Kinek? Vegyük például a szeren­ csétlen hun birodalom esetét! Hatszáz évig állt, és a kínai nagy fal­tól a római limesekig uralta Eurázsiát! Mit és hol olvashatsz róla a nyugati történetírásban?! Egy ponton, ott, ahol egy pillanatra fontossá válik a nyugati civilizáció számára, áll valami: Attila megtámadta Rómát, döntetlent játszott Aetiusszal; nem nyerte meg a csatát, és ezzel eljátszotta tekintélyét a szövetséges germán törzsfők szemében – birodalma megrendült; alulmaradt, meghalt – halála után a hun birodalom felbomlott. Szánalmasan kevés, de ennyi. Még azt is hajlamosak elfelejteni, hogy a hunok nyolc évtizednyi európai történetéből Attila uralkodásának csöppke két éve telt el nyugatrómai tartományok támadásával. Angell figyelme persze óhatatlanul Kelet felé fordult, hiszen a sémita nyelvek professzoraként orientalisztikával foglalkozott. A legnagyobb koponyák egyike volt, aki a témára időt és energiát áldozott, de mint oly sokan közülük, sajnos még idő előtt elhunyt. Angell ’26-ban távozott, és idővel mindenki elhallgatott. Egészen máig. – Hogy érted ezt? Ma már ott az internet; bárki publikálhat álnéven. Ha egy tudós nem akarja, hogy felismerjék, és nevetség tárgya legyen, csak… – Többről van szó. Egyrészt az internet még új dolog.


illusztrรกciรณ: Gyล rffy Lรกszlรณ


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

Másfelől a második világháború hosszú évekre félbeszakított nem egy érdembeli kutatást, a hidegháború pedig évtizedekre véget vetett olyan expedícióknak, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszottak a Kultusz körül lappangó rejtélyek meg­ oldásában. Így aztán hamar dilettáns félnótások vagy óvatlan amatőrök kezébe került minden irat és anyag, a bizonyítékok elvesztek, és a század végére még ott sem tartunk, ahol George Angell vagy William Webb tartott a század elején. – Még mindig nem értem, hogy miért nincs ezeknek a dolgoknak visszhangja… – Nézd! Ki így hallgat el, ki úgy de egy biztos: ezek… valakik mindenütt ott vannak, figyelnek és lesben állnak… Ha pedig kell… lecsapnak. – Tamás! Ez az élet, nem pedig egy pszichothriller-li­­ve­­show! Ébredj fel! Ez a valóság! Századvég, Budapest, hete­­dik kerület… Ha a tévét bekapcsolom… – Harkányi Fülöp! Vedd ezt komolyan! Már te is benne vagy, és biztos lehetsz benne, hogy nekik megvannak az eszközeik, ha mégoly primitívek is. Bár erősem kétlem… – Jó, persze! Tudod mit? Szerintem agyadra ment a sok akció- meg horrorfilm… – Én nem nézek videót, nem járok moziba. Tévém is csak azért van, hogy ne érezzem magam egyedül… Úgy értem, a la­ kásban. – Akkor az interneten található CT 1-site2 -okat kéne ha­ nyagolnod egy ideig. – Nem érted! – Hogyne érteném! Ez a monomániád! Ebben élsz! Tudod, mit mond erről Elias Canetti Káprázata? Bármilyen ese­mény, amely képes behatolni szűk kis tudati világodba, rögtön a vi­lágnézeted függvényében épül be a világképedbe, hiszen a világ­­­ról szerzett ismereteid nem teljesek, a tudatod azonban megköveteli, hogy a világképed igenis az legyen! Ezért aztán képes vagy bármit, a madár röptétől az emberi viselkedésen át legfőbb transzcendens hatalmak létezésig úgy magyarázni, hogy az passzoljon mindahhoz, amit éppen hiszel, vagy amiben éppen hinni akarsz! A Kultusz, meg ez az egész balhé a te monomániád… – Az én monomániám?! Szóval a hangok, amelyeket mutattam, és amelytől kitetted a taccsot, monománia volt?! – Nem túlzottan bírom az alkoholt; ez még… – Az iratok! Az Informátor aktái, és amit Angell profe… – Az Informátor?! És George Gammell Angell? Na ne nézz madárnak! Hát nem látod, hogy hogyan játszanak veled?! Gondolj bele! „Éndzsöl” professzor, vagyis angyal, aki szembeszáll a gonosz kultusszal, akinek mindkét keresztnév-monogramja csupa „gé”, mintha csak ő volna Gábriel arkangyal; dereng már?! A fickó egy neves professzor, és bár „Isten bajnoka”, elbukik, hú! – Na és William Channing Webb? Ő melyik angyal? – William Webb? Ugyan már! Olcsó képregényfigura, ordít már az alliteráló névről is: mint Peter Parker, a Pókember, J. J. Jameson, a Hírharsona laptulajdonosa, vagy Clark Kent, a Superman, avagy ellenfele, Lex Luthor… – Castro… Castro vallomása… – Castro vallomása? Mondd, te mindennek bedőlsz? Hát nem gyanús: egy Castro Karib-tenger vidéki keverék, aki egy világon mindenütt képviselőket toborzó, hiperprimitív, őrült rend hirdetője?! Csak nem Fidel a keresztneve? – Ne hülyéskedj, azok az iratok korábbiak… – Hát persze! Ahogy Nostradamuséi is.

– És az arab könyvének hitelesített példánya az ország legtekintélyesebb könyvtárában?! – A tiéd újdonsült kópia, akár kiadványszerkesztővel is összehozható, az eredetit nem láthattam… A könyvtári kartonját viszont bárki odacsempészhette, aki kicsit is élvezi a játékot! Ám még ha létezne is eredeti, az is éppúgy lehet ügyes hamisítvány… – Na ebből elég, te szerencsétlen! Te beszélsz káprázatról? A te agyad az, amely nem hajlandó elfogadni, hogy mindennek igenis a valósághoz van köze, és nem a képzelethez! Megbénít a korábban lehetetlennek hitt valós volta! A tudat, hogy mindez mégis igaz, gúzsba köti és sötétségbe taszítja az elmédet! Kettőnk közül nem én vagyok az, aki kiadós kúrára szorul! Úgyhogy szedd össze magad, barátom, mert vizitre megyünk!

10. A föld alatti szoba (Katabasion)

– Ugyan, Tamás… – Kapd magadra a cipőd! – Kösz, de már láttam a ne… – Ugyan, mit láttál?! – Huh! Tőlem! Bérletet hozzak? – Nem megyünk olyan messzire… – Miért, hová me… – Még a saját környezetedet sem vagy hajlandó meglátni, Fü­löp! A te egzisztenciád nem másé, csakis a tiéd. Ha átléped a küszöbödet, egy másik világ köszönt rád… Te meg csak mész, lehajtott fejjel, és nem nézel fel. – Hé, hová ilyen sietősen?! Be se zártad az ajtót! A fenébe… Várj már, ne rángass! – Ez itt Erzsébetváros, kisfiam! Erzsébetvárosban található a budapesti lakások négy és fél százaléka, ugyanakkor a hetedik kerület területe mindössze nulla egész négy tized százaléka a fővárosénak, fel tudod ezt fogni? A lakóházak nincsenek felújítva, nézd! Omlik a vakolat! Hámlik a rothadva álmodó szörny bőre! Csak nem rossz a közérzeted az aládúcolt körfo­ lyosók miatt? Innen csak menekülnek az emberek, Fülöp, csak te jöttél ide! – Cseszd meg, muszáj ráncigálnod? – Itt a népesség rohamosan csökken és öregszik; ezer­ki­ lencszázhatvantól ezerkilencszázkilencvenig a hatvan év fö­ löttiek aránya tizenhét egész hét tized százalékról huszonnyolc százalékra ugrott. Az idős emberek itt, ahol a lakásoknak majdnem a fele csupán egyszobás, nem az összkomfortos, tágas lakásokat lakják; ha elhalnak, mit gondolsz, ki költözik utánuk? Leromlott állagú lakások vécé és fürdőszoba nélkül, ej-ej, láttál te itt kutyát? Ne arra, hé! – Hát akkor? – Erre, csak erre, mindig csak lefelé… Tíz-tizenöt éve még csak ötezer cigány élt itt, ha ma kellene elkészítened a Magyar Nemzeti Atlaszt, tizenötezer fős cigány etnikumot rögzíthetnél a hetedik kerületben. Ha egyszer is körbenéznél, szinte ki­ zárólag szociálisan hátrányos helyzetben lévő, munka nélkül tengődő szerencsétleneket látnál… Üdvözöllek… – Innsmouth-ban?

(1) CT: conspiration theory (angol) – összeesküvés-elmélet; népszerű, sokak szerint kizárólag fantaszták és üldözési mániások agyában megszülető szellemi termék, amely a legkülönfé­lébb intrikákat, ill. konspirációkat képes kikombinálni látszólag egymással semmiféle kapcsolatban nem álló jelenségek és történések oksági összefüggéseinek magyarázatával. Egyes összeesküvés-elméletek fényt derítenek a Kennedy-gyilkosságokra, értelmes földönkívüli lényeknek az emberi kormányzatokba való beépülésére, nem ritkán lényeges összefüggéseket mutatva ki a példaként említettek között. (2) site: internet-felület. Harkányi az interneten található, összeesküvés-elméletekkel foglalkozó honlapokra céloz, amelyeket Zácher szerinte olvas.

46


VARGA ILLÉS • Zácher PINCéJE avagy a Kultusz Misztériuma

– Egy frászt, az csupán gagyi, tiritarka fikció. Ez viszont… A VALÓSÁG! – Jézusom, meghibbantál? Minek taszítottál rajtam ekkorát? – Századvég, Budapest, hetedik kerület… Emlékszel? – Hé, ne zárd be… Na ne szórakozz! Így is majdnem kitörtem a nyakam! Nyisd már ki, ez elég olcsó mulatság! Óvoda! Hé! Hé, ne hülyéskedj, hallod?! Tamás! Kapcsolj fel valamit, hallod?! Csinálj már valami fényt, cseszd meg! Zácher Tamás! Tamás! Hé, te vagy ott?! Ki van ott?! Tamás, te vagy az?! Jézusom, de megijesztett! Elnézést, nem tudtam, hogy itt van… Jól van? Nem tudna… Mi a… Mi a f… Krisztusom! Tamás, nyisd ki azt a rohadt ajtót, hallod?! Jézusom, ez nagyon rossz tréfa, hallod?! NYISD MÁR KI AZT A ROHADT AJTÓT! JÉZUSOM, NE!!! NEEEEEEM!!! ÁHHHRGH!…

11. Elragadtatás (Maneia)

– Baj van, Fülöp? Láttál valamit? Ne csápolj már, én vagyok az! – Mi?… Hogy?! Mit adtál be nekem? Mi volt abban a retkes, szutyok szörpben, mi?! – Ha akarod, ne egyél, és ne igyál pár napig, aztán, ha már elég felkészültnek tartod magad… újra lemehetsz. – Lemehetek? – Igen. A pincébe… Nem emlékszel? – Jézus Mária! Na nee! Hogyne emlékeznék! De hát ho­ gyan… – Megcsapott a villanypásztor. – Mi? Minek löktél be oda? Mi volt az, valami transzformátorház? És ha valami… – Ilyen edzőcipőben? Nem hiszem… – Figyelj, tudom, hülyén fog hangzani, de volt ott valami… A csudába, már azt hittem… Egy pillanatra tényleg azt hittem… A sokk… valami hagymázas őrület lett úrrá rajtam a sokk hatására… Ha-ha-ha! Milyen ostoba is vagyok! Hát persze! – Fülöp! – Ha?… – Ott van. – Mi az… Mi?! Mi az, hogy ott van?!! Mi a… – A villanypásztor tartja vissza. – A villany… Na ne hülyéskedj! EZ ŐRÜLET! Nem. NEM!!! Ha-ha… NEEEM!!!… HAGYJÁL! Ó, Jézusom! – Fülöp! – De hülye vagy! He-he-he… N’gah-Khtun… Lidércnyomás! Látom, milyen ostoba vagy… A Hold árnyéka van a falon… Grrrh! Megnevezhetetlen iszonyat… az álmok, az álmaim… – Fülöp! – Psszt! Hallod? Az Oszlopok Városa… sötét iszap csepeg… – Fülöp, térj észre! – …az algalepte hieroglifák… Az a… – Fülöp, figyelj! – …Cthulhu R’lyeh… – Basszus! Már csak ez hiányzott! Fülöp, térj már észre! – Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn… – Baszd meg! – Uhk!

Epilógus – Mi? – Semmi baj… Már elmúlt. Rohamod volt. – Aha… – Feküdj csak! – Tamás… – Most inkább ne beszélj! Megint kijöhet. Próbálj pihenni, és nem gondolni semmire! – Tamás… a villanypásztor… – Mondom, hogy ne beszélj; de ha mindenáron ki akarod magad készíteni…! – Nem fogja tudni visszatartani… – Sajnos… így van. – Nő… ahogy a Hold egyre többet mutat meg magából. Én nem értem… te hogy bírhatod… – Ezt senki nem bírja… Szükségem van rád, Fülöp! – Úgy érted, hogy együtt… – Így legalább egyikünk – talán – megúszhatja. – Téboly! – Inkább, mondod, az elcseszett semmi, mint a borzasztó való?! Nem! Ahhoz már késő, Fülöp… – Ahhoz még nem késő… – Ugyan, hová menekülhetnél? Maradj! Fülöp, maradj, és leír­hatod! Ezt akartad, vagy nem? – Hogy mindez emberi szemek elé kerüljön? Neeem… Soha! Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie! Egy sort sem fogok írni róla… hallgatni fogok, mint a sír… akár így alakulnak a dolgok, akár úgy.

47


Uhrman Iván

A

pince

emléke

avagy két kiegészítő

dokumentum

a

Z ác h e r

p i nc é je

című elbeszéléshez Howard Phillips Lovecraftnak és Varga Illésnek

Levél

(Weissman Rafael magyar-latin-görög szakos tanár levele Harkányi Fülöphöz) Kedves Fülöp! Amennyire megörültem az e-mailednek (elvégre vagy három éve nem hallottam híredet!), annyira megdöbbentett, sőt megrémített annak tartalma! Mindig is a legkedvesebb tanít­ ványaim egyike voltál. Ezt tudnod, érezned kellett már ott, a gimnáziumban; de hiszen nyilvánvaló is, hogy érzed, másként nem engem kerestél volna meg ebben az ijesztő állapotban, amelybe kerültél. Kérlek, nyugodj meg: a legjobb helyre fordultál! Elvégre én tanítottalak meg „tűrhetően” olvasni latinul és görögül, és talán még emlékszel, hogy azokat a könyveket is, amelyekkel ez a Zácher nevű alak most úgy elkápráztatott: Frazert és Rohdét, Usenert és Nilssont, Farnellt és Brelichet, Burkertet és Elia­ dét, Kerényit és Devecserit mind én adtam először a kezedbe. Megjegyzem, az utóbbi három ma már egyáltalán nem antik­ vár ritkaság itt, Magyarországon sem. És ami azt illeti, úgy véltem: épp elég felvértezetten bocsátottalak utadra ahhoz, hogy ilyesmikkel ne lehessen olyan módon terrorizálni szel­ lemileg, ahogyan ez a (számomra igen kevéssé rokonszenves) házmesterkölyök tette. Talán meglep, hogy nem hatódom meg hozzád hasonlóan egy embertől, aki ilyesfajta szellemi kincseket őrizget a szekré­ nyében. De hát a tudományt nem elég begyűjteni, sőt, végig­ olvasni sem: méltóságának megfelelően is kell élni vele! És egy ilyen figura, aki azt a botrányos Necronomicont egy szekrény­ ben tartja Eliadéval vagy Frazerrel, hogy Kerényiről már ne is beszél­jek, az vagy képtelen különbséget tenni közöttük, és akkor a drága könyvei gyöngyök a disznók elé, vagy pedig egyszerűen szélhámos, aki ezeket a tudományos gyöngyszemeket kizárólag azért szerzi be és tartja magánál, hogy azokkal hitelesítse a maga sarlatánságait. Erős a gyanúm, hogy Zácher úr esetében az utóbbiról lehet szó. Ez az alak, ahogyan beszámolsz róla, sokkal cinikusabb annál, semhogy az ókortudomány avagy a vallástörténet őszinte rajongója vagy kivált művelője lehessen!

E diszciplínák köztudottan fanatikus lelkesedést és elszántságot követelnek művelőiktől, kivált a mai világban, ahol az ilyes­ mi már a pályaválasztás szintjén is a szinte biztos nyomorra és kitaszítottságra predesztinálja követőjét. Nem csodálom, hogy már a legtehetségesebb, legrátermettebb tanítványaim is máshová mennek érettségi után… Te szinte az utolsó voltál, akit még el tudtam juttatni a bölcsészkarra. Olyan boldog vol­ tam az első években, amikor jöttél, és hírül adtad, hogy arabul tanulsz, és lelkesen beszéltél terveidről az antik és ókeleti val­ lások tanulmányozásának terén…! Hát aztán, tessék, ebből is mi maradt! Ha jól értem, ma Te is egy ingatlanügynökségben dolgozol nappal, hogy a „yuppie” fizetésed meglegyen, és esténként, hogy lázadozó szellemeddel kompromisszumot köthess, azzal biztatod magad, hogy hor­ roríró leszel?! Ezért volt érdemes annyit tanulnod? És erre valók azok a könyvek, amelyeket annál a Geldhoffernél vásárolsz?! No jó; de akkor még ez a Zácher! Egy antikváriumban dolgozik, és aztán a legjava könyveket lenyúlja a vásárlók elől! Tisztességes eljárás ez? Körülbelül éppen annyira, mint beleinni a Jim Beanbe, és belekukkolni a diszkrét videókba egy idegen lakásban, ahova ő házmesterkulccsal, tehát a lakók bizalmából jutott be! És ez a Kultusz, amelyről írsz… Hát mit mondjak! Arra azért büszke voltam, hogy a trükkjei többségén azon­ nal átláttál. Hogy egyazon mondat, amelyet az eszkimók és a ka­ribi bennszülöttek egymástól függetlenül évezredeken át vál­ tozatlan hangalakban hagyományoznak, fonetikai képtelenség − még szép, hogy az! Ez minden nyelvtörténeti vizsgálat alfája! És azokon a neveken is gyönyörűen átláttál, Angell professzo­ rén meg Webbén − a kivétel Castro, ott valóban eltévesztetted a kronológiát, de hát ez végül is egy gyakori spanyol név! No és az az állítólagos arab szöveg, amelyet bárki megcsinálhat szövegszerkesztővel… Meg azok az internetes dokumentumok, amelyek nyomban felszámolják magukat… Nevetséges! És hozzá a szokott, sunyi körítés: a rizsa „a nyugati törté­ netírás és művelődéstörténet sajnálatos gyermekbetegségéről”, hogy „ha valami nem illik a képbe, akkor azt száműzik a terület­ ről, és kimondatlanul is tabutémának számít”. Mondja ő, aki a legalapvetőbb nyelvtudományi és filológiai szabályokat kezeli tabutémaként, merthogy az ő képébe nem illenek…! De hát milyen jól ismerem az ilyeneket! A sumer–magyar azonosság apostolait, akik nemhogy sumerül nem tudnak, de oroszul, angolul, sőt latinul sem rendesen, de ha az etimológiáikat né­ zed, azt hinnéd, magyarul sem! Meg azokat az elmebetegeket, akik szerint mindent, ami érdembeli alkotás valaha született a Földön, csakis valami ufonauták hozhattak létre, még az em­ berré válás sem történt volna meg, ha ők nem végeznek a maj­ mokon génsebészeti kísérleteket… Ez a te Záchered is az ő faj­ tájukból való. De ott azért rászólhattál volna, ahol azt állította teljes komolysággal, hogy a hun birodalom hatszáz évig állt, és a kínai nagy faltól a római limesig terjedt! Mert ugye, még ha elfogadjuk is, hogy az ázsiai hunok és az európai hunok között egyértelmű genetikai folytonosság állt fent, holott ez sem biztos (hiszen talán még emlékszel Ligeti ta­ nulmányára az 1940-es Attila és hunjai-antológiából − azóta re­ printben is megjelent!), a birodalmaik között akkor sincs ilyen, sem térben, sem időben! Mao-tun, az ázsiai hunok legnagyobb uralkodója Kr. e. 177 körül uralkodott, s bár valóban óriási területet hódított meg, de Nyugat felé az Aral-tavat mégsem érte el, s az Obnak is csak a keleti partját. Ez a birodalom aztán Kr. e. 52-re teljesen összeomlik, a nagy része nyugatra vándo­ rol, és a későbbi Szamarkand környékén hoz létre újabbat, ám a kínaiak Kr. e 36-ban ezt is felszámolják. Innen még mindig vagy négyszáz év telik el, mire átkelnek a Volgán, és létrehozzák európai birodalmukat, amelynek a keleti határa viszont 400 után már nyugatról nem ér az Aralig sem, mert ott addigra az ázsiai avarok birodalma jelent meg, amelytől a hunok tar­ tanak. Ezt azért illett volna szóvá tenned! De azért, mondom, büszke voltam Rád, bár ha jobban belegondolok, el is várhat­ tam tőled, hogy azonnal vedd észre: itt bűzlik valami. És persze nem is nehéz rájönni, hogy micsoda.


Én ezt az egész históriát régóta jól ismerem, ámbár nem a net­ről. És én még emlékszem rá, hogy honnan ered. Egy Lovecraft nevű, ócska amerikai ponyvaíró találta ki az egészet az 1920-as években, aki olyasféle volt akkoriban, mint ma az általad (érzésem szerint) túlzott megbecsüléssel emlegetett King vagy Barker. Ö írta meg a Cthulhu hívása című kisregényében mindezt, amivel Zácher barátod traktált téged. (Megjegyzem, Innsmouth városáról is ő írt egy másik kisregényt, amely, eb­ ben igaza volt annak a Záchernak, csupán „gagyi, tiritarka fikció.” De Cthulhu története sem más!) Angell professzor és vallomástevő unokaöccse, Webb professzor, Legrance felügyelő és Castro, a sátánimádó öreg mind ennek az alaknak a fantázi­ ájában születtek, akárcsak az iszaptól csepegő, tenger mélyéből felmerülő város, meg az az ocsmány mondat, amely annyit kel­ lene jelentsen, hogy a nagy Cthulhu a tenger mélyén, Rl’yeh városában vár az ébredésre. A Necronomicon című könyv is az ő elmeszüleménye, ez szinte valamennyi művében felbukkan. Sőt, hogy növelje a misz­ tikumot körülötte, egy tanulmányt is írt róla, amelyben megkí­ sérli a komoly és megbízható filológus szerepét felöltve bemutatni a könyv történetét. Az ezek szerint Damaszkuszban keletkezett volna, szerzőjének, egy Abdul Alhazred nevű, elmebeteg arab­ nak utolsó éveiben. (738-ban halt volna meg, stílszerűen úgy, hogy egy láthatatlan szörnyeteg széttépte.) Ám az arab eredeti Lovecraft szerint még a 13. században elveszett (ehhez képest szép, hogy a Széchényiben megvan!), s az a példány, amelyet Lovecraft hősei az általa kitalált Miskatonic egyetem könyv­ tárában forgatnak, csupán a latin fordítást tartalmazza… Azóta persze több sarlatán is akadt, aki Lovecraft útmu­ tatásai nyomán megkísérelte „restaurálni” ezt a csodálatos könyvet. Aleister Crowley csak az egyik közülük. Jellegzetes módon éppen abban az időben, amikor Te hozzánk jártál a gimnáziumba, néhány éhenkórász könyvkiadó itt, Magyarországon is forgalmazni kezdte ezt és más Lovecraftmunkákat, amelyek a maguk idejében a legsötétebb amerikai ponyvamagazinokban láttak napvilágot. Te most ennek a kisre­ génynek hatása alá kerültél. Azazhogy, annak a motívumaival terrorizál Zácher úr, bár még nem látom tisztán, mi célja is le­ het vele. Akármi − nagyon csodálkozom, hogy a jelek szerint elérte célját! Mivel tudott így hatni rád? Azzal a CD-vel, min­ denféle technikailag előállított szörnyhangokkal? Vagy mé­gis a szörpjében volt valamiféle narkotikum? Megjegyzem, egy olyan emberben, aki szörpöt ad inni, mikor Te ásványvizet kér­ tél, eleve nem szabad megbízni! Meghívnálak, hogy keress fel a lakásomon (úgyis oly ré­ gen jártál már nálam!), s hogy én majd megnyugtatlak. De je­ len esetben ez aligha működne. Neked ott, a helyszínen kell meggyőződnöd arról, hogy rémeket látsz, pontosabban: lát­ tat veled az a semmirekellő… Úgyhogy, ha nem veszed rossz néven, inkább magam ajánlkozom fel: valamikor a napok­ ban meglátogatlak ott, új lakásodban, s módját leljük, hogy együtt, de Zácher barátod nélkül nézhessünk le abba a pincébe. S meg fogsz róla győződni: ha valami egyáltalán mozog ott a vil­lanypásztor környékén, az minden, csak nem Lovecraft elme­ beteg fantáziaszüleményeinek egyike…! Addig is a legjobbakat kívánva zárom soraimat. Egykori szerető tanárod: Weissmann Rafael

Újsághír

(pár nappal a fenti levél keltezése után)

Tegnap este folyamán elemi erejű katasztrófa pusztította el a X… utca Y számú házat Budapest hetedik kerületében, az ún. külső Erzsébetvárosban, más néven „Csikágóban”. A tűzoltóságot és a rendőrséget 18.30 táján riasztotta

telefonon Zácher Tamás (25), a ház egyik lakója, a helyi házfelügyelő fia, aki vallomása szerint gyakran szokta apját helyettesíteni (amúgy egy közeli antikvárium, a Geldhoffer & Tsa alkalmazottja). Bejelentésében arról számolt be, hogy a pinceablakokon sűrű füst dől, és lángok csapnak ki. Mire a tűzoltók (alig tíz perccel később) a helyszínre értek, már a háztető is lángban állt. A tűz ilyen villámgyors elterjedését az előzetes szakértői feltevés szerint az indokolhatta, hogy a ház körfolyosói gerendákkal voltak aládúcolva; ezek a nyári hőségben kiszáradtak, s így igen könnyen kaphatott beléjük a tűz. Mindazonáltal véglegeset csupán az alapos szakértői vizsgálat után lehet majd mondani. Külön érdekesség, azaz inkább gyanúok, hogy ugyanekkor a ház szinte teljes lakosságát sikerült időben riasztani, s azok így sértetlenül elhagyták az épületet. A kihallgatott lakók egységes tanúvallomása szerint ez is Zácher érdeme, aki riasztotta őket. Nehéz azonban elképzelni, hogy a tűzoltók riasztása és helyszínre érkezése közötti szűk tíz percben erre lehetett volna ideje és módja: eszerint még hamarabb kellett szólnia minden­kinek, ám ez annyit jelent, hogy már a pinceablakban megjelenő füst előtt is tudott a tűznek nem csupán tényéről, de várható mértékéről is. A vizsgálat folyik. Ugyanakkor sajnos mégsem állítható, hogy min­ denki túlélte a tűzvészt. A tűzoltók az oltás során lent, a pincében, Zácherék fülkéjében, a villanypásztor közelében két elszenesedett férfi­csontvázra bukkantak. Ezek értelemszerűen nem voltak már felismerhetőek, ám Zácher segítségével mégis sikerült azonosítani őket. Elmondása szerint egyikük Harkányi Fülöp (28), aki nemrég költözött a házba, ám Zácher még régebbről, az ELTE BTK-ról ismerte őt, ahol egy időben tanultak; másikuk Harkányi egy régi tanára még gimnazista korából, aki aznap a kora délutáni órákban felkereste őt, és Weissmann Rafael néven mutatkozott be. Zácher beszámolója szerint Weissmann és Harkányi kb. egy órával az előbbi érkezése után indult le együtt a pincébe. Ő maga állítólag megpróbálta őket visszatartani, ám eredmény­telenül. (Hogy miért, arra nem adott világos és egyértelmű választ: de mintha sejtette volna, hogy katasztrófát fognak okozni.) Egyelőre valóban az látszik legvalószínűbbnek, hogy babráltak a villanypásztorral, s így idézték elő a szerencsét­lenséget. Nem világos viszont, mi okuk volt erre. A villanypásztor Zácher állítása szerint kiválóan működött. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy míg a keletkezett tűz gyakorlatilag az egész házat elhamvasztotta, a pincének pontosan azon a részén, ahol e tűz állítólag keletkezett, nem találtak semmi égésnyomot: a villanypásztor mögötti fülke érintetlen maradt a tűztől, sőt nyirkosnak mutatkozott, ami fizikailag felfoghatatlannak mondható. A tűzoltóság helyszínelője egyébként is meghökkentő je­lenségeket talált e pincerekeszben. A falakról, mint feljegyezte, valami zöld színű anyag csepegett, amelyet meglepetésére iszapként tudott azonosítani; a padlón szétfröccsenve viszont valami iszonyúan bűzlő, epesárga folyadékot talált, amelyet eddig nem sikerült meghatároznia. Továbbá a terjedelmes, 3x3 m átmérőjű rekesz aljazatának több mint fele egyszerűen hiányzott: irtózatos méretű lyuk tátongott a helyén, amelynek mélységét lapzártáig felbecsülni sem si­ került. A helyszínelő állítása szerint pedig a hasadék méreteinél is feltűnőbb volt torz geometriája, amely, aho­g yan megfogalmazta, „mintha nem is evilági lett volna”. S ami még különösebb: a lyuk belső falán, fentről még jól láthatóan, ugy­a­­nazzal az epesárga, bűzlő anyaggal valaki a CTHULHU FTHAGN feliratot helyezte el. Zácher e gödör keletkezésére sem tudott magyarázatot adni. Weissmann és Harkányi ilyen rövid idő alatt nem hoz­ hatta létre semmilyen módon. A nyirkosság s az említett, meghökkentő leletek miatt a robbanás kizárható, a felirat megfejtésén dolgoznak, eredményt azonban lapzártáig nem jeleztek.










1944

Spielmann István

március havában harmadik elemista voltam a Kazinczy iskolában. A tanítónőnket Erdőkövinének hívták, és akkortájt modernnek számítottak a módszerei: jól tanított. Kár, hogy ez azt jelentette, hogy pálcával verte a gyerekeket. Én sem voltam kivétel, de amikor egyszer a táblánál három tenyerest akart adni, az első fájdalmas ütés után elkaptam a kezemet. Erre dühbe gurult, összevissza hadonászott a pálcával, és ott ütött, ahol ért. Ebben az időben volt az osztályban a beszéd- és értelemgyakor­ lat verseny, és a győztes díja az volt, hogy egész márciusban viselhette a kokárdát. A versenyt természetesen én nyertem meg, és a kokárdát négy napon keresztül nagy büszkén hordhattam is. Március 19-én azonban, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot, a tanító néni félrehívott, és vissza­vette a kokárdát. Csak annyit súgott, hogy ezt nem kéne hordanom. Néhány napra rá kiadta a zsidó gyerekek bizonyítványát, és én a kokárdát sárga csillagra cseréltem. Eleinte örültem, hogy nem kell iskolába mennem, de hamarosan kiderült, hogy csak tizenegy órától ötig szabad az utcán lenni. Ez a kijárási tilalom minden zsidóra vonatkozott, kivéve azokat, akik hadiüzemben dolgoztak. Egy ilyen helyen, a Lichtmann varrodában dolgozott az édesanyám is, így ő reggel héttől este hatig lehetett távol otthonról. Szegénykém mielőtt dolgozni ment, kikészítette a reggelimet és egy tiszta inget, amelyen ott volt a sárga csillag, de én elhatároztam, ha nem hordhatom a kokárdát, úgy a sárga csillagot sem hordom. Ezért mielőtt kimentem a kapun, kifordítottam az ingem. A Holló utca tízben laktam, szemben, a tizenötben lakott barátom, és szegről végről rokonom, Glück Gyuri, aki tizenegy éves korához képest profi betörő volt már. Még korábban megbeszéltük, hogy kilenckor találkozunk, ezért felfütyültem neki. Azzal kezdte, hogy hoztam-e fürdőruhát, merthogy ma a Széchenyi fürdőbe megyünk. Mivel hazamenni nem mertem, nehogy megtudják, hogy kifordítottam az ingem, ezért alsónadrágban mentem a medencébe.

58

Hétköznap délelőtt volt, alig néhányan lézengtek a für­ dőben. Attól féltem, hogy a közös öltözőben észreveszik, hogy zsidó vagyok. Félelmem be is igazolódott, mert nem sokkal később megjelent egy magyar SS század. Harsányan énekelték, hogy: „Kinn a pusztán nyílik egy rózsaszál, a neve Erika…” Nem akartam kísérteni a sorsot, rögtön el akartam menni, de Gyuri maradni akart. Végül beadta a derekát, és átmentünk a Vidámparkba. Meglepődtem, amikor Gyuri a kasszánál egy öt­ venpengőssel fizetett. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, honnan van ennyi pénze. Nem válaszolt, csak mosolygott rejtélyesen. Úgy éreztem, nincs okom firtatni a dolgot. Azt viszont elhatároztam, hogy többet nem megyek vele sehová sem, mert rájöttem, hogy nem frankó a pénz. Tudtam, hogy anyám egy heti munkáért kap ötven pengőt. És elhatároztam azt is, hogy ezután nem megyek el a Gyurival olyan helyre, ahol fizetni kell. Este hatig kolbászoltunk a Vidámparkban. Kezdett megtelni a park, és én már idegeskedtem. Nem akartam, hogy anyám izguljon miattam. Gyuri maradni akart, mire sarkon fordultam és otthagytam. Alig értem a kijárathoz, amikor utolért. Leintett egy taxit, és megkérdezte, üres-e. Én odakiabáltam: „Akkor szarja tele!”. És elszaladtam. Pont elértem egy tízes villamost, felkapaszkodtam az ütközőjére – ahogy mi mondtuk, a tujájára – és amikor a Nagymező és a Körút sarkán a villamos lassított, szokás szerint leugrottam róla. Hazáig futottam. A Teréz-templom órája már elütötte a fél hetet. Anyám a kapuban várt, és már messziről kiabált felém: „A fene egye meg a hülye fejedet! Hol csavarogtál?” Pofon akart vágni, de én elszaladtam, és anyám nem mert utánam jönni. Szegénykém csak kiabált: „Gyere azonnal vissza! “. Marótiné, a nyilas „nemzetes asszony” nagyobbik fia észrevett, és kiabált: „Fogják meg, zsidó!” Átvillant az agyamon, jobb egy anyai pofon, mint a ren­ dőrség vagy a Gestapo. Máris otthon voltam. Anyám még mindig a kapuban volt, és most sírva püfölt. Erre én: „Rózsi­ kám, ne balhézz!” De igazából nem is fájt. Ezután néhány napig jó fiú voltam. A Klauzál téri csarnokba jártam, és sorba álltam hol krumpliért, hol káposztáért, hol pedig kenyérért, vagy olajért. De mindig öt óra előtt tíz perccel otthon voltam. Anyám ugyanis – hogy kicselezzen engem – az ingem belsejére is felvarrta a sárga csillagot.


Aztán egyik nap délelőtt – úgy féltizenkettő körül – rendőrök jelentek meg a Klauzálon, körbefogták a teret, és minden gyereket összeszedtek, attól függetlenül, volt-e rajtuk sárga csillag vagy sem. Én épp a csarnokba igyekeztem valamiért, amihez sorba kellett állni, amikor az egyik rendőr fülön csípett. A csuklómat erősen szorítva a rabomobilhoz vonszolt, ahol már több gyerek is ült. Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, pillanatra engedett a szorítása, mire kirántottam magam. Azonnal rohanni kezdtem, a rendőr utánam, de most meg a ra­bomobil hátsó ajtaját felejtette nyitva. Így néhányan a bent ülők közül kiugrottak. Így szabadult a dadogós Weisz Robi és Stern Miki. Végigszaladtam a Dob utcán, és már vagy tizenöt méter előnyöm volt, amikor a hülyéje feleszmélt és utánam indult: Állj vagy lövök! – kiáltotta, de én futottam tovább. Túlfutottam a Holló utcán, befordultam a Gozsdu-udvarba, és mivel a távolság egyre nőtt köztünk, ő a levegőbe lőtt. Végül a Király utcából jobbra kerülővel a Holló utcába értem, és már otthon is voltam. A rendőr szem elöl veszített. A házunkban üzemelt a Fehér Holló kocsma. A kocsmáros lányát kérdezte a rendőr, hogy látott-e egy tizenegy éves gye­ reket fehér ingben, fekete klottgatyában szaladni. Ő természetesen azt mondta, hogy nem. Később azt mondta nekem, hogy a világért sem árult volna el. A háború után tudtam meg, hogy a Klauzál téren tizenhét gyereket szedtek össze és vittek Auschwitzba. Ezután hónapok teltek el, és a Holló utca tízet, ahol laktunk, csillagos házzá nyilvánították, mivel többségében zsidók lakták. Ekkor még nem volt gettó Budapesten, és mi a lakásunkba fogadtuk apai nagyapámat, később, miután őt elfogták és deportálták, hozzánk költöztek Neumannék is. Egyszer csak elterjedt a hír, hogy Eichmann visszautazott Németországba, és Horthy nem engedte, hogy a budapesti zsidókat deportálják. De az is elterjedt, hogy kormányzó úrnak egyre kevesebb lett a hatalma. Október 15-én Horthy a rádióban bemondta, hogy kilépünk a háborúból. Nekem október 13-án volt a születésnapom. Jó darabig ugrattak azzal, hogy igaz, megkésett két napot, de ez az én születésnapi ajándékom. Nem lehet leírni azt az örömmámort, ami a csillagos házakban kitört. Másnapra kiderült, hogy a nyilasok átvették a hatalmat. Délután már meg is jelentek a Holló utcában. Legalább tízen nyomultak be minden egyes házba, aztán leterelték a zsidókat az aranyolvasztó Sejd házának udvarára, a Holló utca hatba. A lakásokat nem volt szabad bezárni, és mindenkit felszólítottak az udvaron, hogy a náluk lévő értékeket: pénzt, ékszert, bicskát tegyék rá a körbehordott pokrócra.

Mindenki leadta a jegygyűrűjét, nyakláncát, fülbevalóját, óráját, pénzét, mindent. Marótiné „nemzetes asszony” ellenőrizte a „gyűjtést”. Mivel a gyerekeivel azelőtt barátok voltunk, odamentem hozzá, hogy hadd tartsam meg a nyakamban hordott vékony ezüstláncot. Erre ő dühösen letépte a nyakamról és rám ripakodott: „Az én fiaimnak még ilyen sem volt!” A „gyűjtés” végeztével mindenkit négyes sorokba állítottak, és a csoportot a Király utca felé terelték. Anyám, Fischer néni, a testvérem és én álltunk egy sorba. Később csatlakoztak hozzánk a Dob utcaiak, majd a Király utcába érve az ott álló tömeg végére vezényeltek minket. Együtt indultunk a Körút felé. Itt már hatalmas tömeg állt. A Nagyatádi Szabó (ma Kertész) és a többi utcából szintén újabb sorok érkeztek. Egy csomó civil vett körül minket, ők az őrzésünkkel voltak megbízva. Elindultunk a Margit híd felé, és mire az Oktogonhoz értünk, a sornak már nem lehetett látni sem az elejét, sem a végét. A nyilasok arra kényszerítettek minket, hogy feltartott kézzel kiabáljuk: „Éljen Hitler, éljen Szálasi!” „Éljen Gitler, éljen Szilasi!” – kiabálta mellettem az Ausztriából 60 éve Magyarországra települt Fischer néni, aki még ennyi idő alatt sem tanult meg rendesen magyarul. A Nyugatinál egy ablaktisztító a tömeg láttán döbbenten kérdezte: „Hová viszik ezt a sok szerencsétlen embert?”. Egy éppen arra szaladó nyilas kölyök meghallotta, két társával egy kapu alá ráncigálta őt és a feleségét is, aztán összevissza verték őket. Jól hallottam a jajgatásukat. De volt ellenkező példa is, a Margit hídon a villamosból a kalauznő meglátva minket, kikiabált: „Testvérek, ne vigyétek tovább, itt lökjétek be a Dunába őket!”. Mivel senki sem tudta, hogy mi a nyilasok célja velünk, félni kezdtem, és azt hittem, tényleg ez a sors vár ránk, a Dunába löknek minket. De aztán lekanyarodtunk a hídról, és elhagytuk a folyót. Amikor a Szentendrei útra értünk, már teljesen sötét volt, és én meg akartam szökni a testvéremmel. Kérdeztem anyámat, jönne-e velünk, de ő egyrészt nem akarta magára hagyni Fischer nénit, másrészt felmérte, hogy a lakásban újra ránk találnának, nincs hova mennünk. Közben állandóan lövöldöztek. Szóltam anyámnak, hogy pisilni kell, és máris kiléptem a sor­ból. Dolgom végeztével szaladtam vissza. Ekkor meglátott egy hülye kis nyilas, és szó nélkül utánam lőtt. Éreztem az oldalam mellett a golyó szelét, de már beugrottam a sorba. Anyámnak csak napok múlva mertem bevallani, hogy utánam is lőttek.


Este félkilenc volt, mire megérkeztünk az Újlaki tég­ lagyárhoz. Mindenkit betereltek az udvarába, és kiderült, hogy ott kell éjszakáznunk. Közben eleredt az eső és erős északi szél támadt. Csontig hatoló hideg idő volt. Rettenete­ sen fáztam a rövidnadrágban, vékony kabátkában. Egyetlen száraz hely sem volt, ahova le lehetett volna ülni. Anyám valahonnan szerzett egy pokrócot, és talált egy száraz helyet közel a gyárépülethez. Alig ültem le, már aludtam is. Álmomban megszöktem, és a Holló utcában a nagynénémnél találtam magam. De ott is nyilasok voltak, akik különválasztották a családtagokat. Sári néni azt mondta, hogy Tátikám, ne menj sehová, maradj a pincében. Erre felébredtem. Ekkorra már virradt. Ahogy megmozdultam, belesajdult a derekam. Lehet, hogy innen ered máig tartó derékfájásom. Szegény anyám mellettem ülve bóbiskolt, mivel nem talált helyet, ahova lefekhet. Amikor látta, hogy felébredtünk, elővett táskájából néhány kekszet és nápolyit, amit mindig magánál hordott a lé­giriadók miatt. Kata húgom és én éhesen kaptunk utána, amikor Katának eszébe jutott, hogy anya és Fischer néni is éhes lehet. Ők tiltakoztak, nem éhesek, erősködtek. Nem voltak hajlandóak enni. Ekkor a tizenegy éves Kata húgom ellentmondást nem tűrve négy részre osztotta az ennivalót. Miután ettünk mindannyian, elindultam egy kis össze­ csukható pohárral vizet szerezni. A csapnál elkapott egy bőrsapkás nyilas, és a sapkájával vert. Én mégis tudtam inni, és vizet vinni a családnak. Ez a bőrsapkás volt az, aki korábban kiállt elénk, és azt kiabálta, hogy lépjen elő, aki a „cociáldemokrata” pártnak a tagja. Miután senki nem jelentkezett, „elárulta”, hogy ha valaki vállalta volna, mindenkit hazaengednek. Két-három óra múlva megjelent öt-hat teherautó, amire felterelték az embereket. Mint kiderült, több fordulóval mindenkit hazaszállítottak. Napok múlva terjedt el a hír a történtek magyarázataként, hogy Roosevelt megfenyegette a Szálasikormányt, hogy ha nem viszi vissza a téglagyárból a néhány ezer elhurcolt zsidót, akkor ronggyá bombázza Budapestet. November elején észrevettük, hogy a Holló utca végében, a tizenötnél, széles deszkákból és gerendákból emeletnyi magas falat építenek. Megkezdődött a gettó körülkerítése. Egy nap alatt kész lett. Egyik bejárata a Wesselényi kettővel szemben volt, a másik pedig a Wesselényi utca és a mai Kertész utca sarkán. Ide, a gettóba hozták a másutt lakó zsidókat is, így aztán nemsokára már tizennégy nő és egy kislány lakott velünk. (Nem sokáig, mert karácsonytól mindenki a pincében élt.)

60

A hitközségtől naponta kaptunk levest. Anyám osztotta el az udvaron. A többi élelmiszert máshonnan kellett be­ szerezni. Weisz bácsi meg én betörtünk a Bakro fűszerüzletbe (a keresztény Bakro kapta meg Deutsch üzletét), de az üzletben nem volt semmi, így a raktárba kellett bejutnunk. A vas­ aj­tót nem tudtuk kinyitni, ezért a pultot odatoltuk a raktár falához, a pultra széket és sámlit tettünk, én pedig felmásztam rá, és a fal és a mennyezet közötti nyíláson bemásztam a raktárba. Találtam is két félzsáknyi kőkemény mézeskalácsot és száz Maggi gulyáskockát. Szóltam Weisz bácsinak, hogy ke­ ressen kötelet, mert nekem is és a zsákmánynak is ki kellett jutnunk valahogy. A bácsi végül szerzett is kötelet, de amikor felhúzta a zsákmányt, az egyik zsák kiszakadt és kihullott a mézeskalács – szerencsére a túloldalon. Ezután következtem én, kezdett is kihúzni, de nem bírt el, és visszaestem. Mondtam, hogy kösse ki valahová. Ő a pult alá tette a kötél végét, és ráült, így aztán ki tudtam mászni gyorsan. Mindenki kapott a mézeskalácsból. Mivel ekkor már mindenki a pincében volt, mi pedig a házmesterlakás­ba mentünk, csak nálunk volt kályha, így a levest nálunk főztük meg. Sajnos, nagyon erős volt, de nem volt más. A mézeskalácsot meglocsoltuk vízzel és beraktuk a sütőbe, így ehető lett. Később a pincében vérhasjárvány volt. Anyám vitt a be­ tegeknek teát. A halottakat a Kazinczy utcai fürdőbe vitték. Szerencsére még hideg volt. Víz nem volt, a fürdőből hoztam vizet. A Holló utca ötből lehetett átmenni oda. Egyszer anyám megkért, hogy hozzak egy kanna forró vizet, mert a földszinti WC-ék be­ fagytak. Amikor Weisz bácsi üvegezte a WC ablakát, hogy ne fagyjon be még egyszer, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy az ablak már nem a gettón belül van. Átmásztam, és a Gozsdu-udvarba jutottam, onnan pedig a Király utcába. Így találkoztam Miska nagybátyámmal Csabainé kocsmájában. (Eredetileg Fischmann Joszié volta kocsma, aki átadta keresztény barátnőjének.) A nagybátyám küldött a családnak krumplit, hagymát, lisztet, lekvárt, szalonnát (avasat, de jót), mindenből keveset. Anyám kérdezte, honnan van, én megmondtam. Megesketett, hogy többet nem hagyom el a gettót. A következő szökéskor bementem az UFA (Uránia) moziba, ahol karácsonyi csomagot osztogattak a gyerekeknek. A színpadról zsidóellenes uszítás hangzott, és én nem tudtam kimenni a sor közepéről. Azért a csomagot elfogadtam. Igazat kellett adnom anyának, mert magam is láttam, milyen veszélyes az utca. Egy lámpaoszlopra felülről lefele valaki krétával felírta Szálasi nevét. Előttem ment két sokszoknyás parasztasszony. Amikor meglátták a feliratot, az egyik megszólalt: „Mi az, ez már lefoglalta magának?” Nem vettük észre a két nyilast a hátunk mögött. Féltem, hogy fel­ ismernek, de engem megelőzve a két asszonyra kiabáltak, hogy „Állj!”. A legközelebbi kapualjba hurcolták őket. Csak annyit hallottam: „Te büdös vén kurva, mit foglalt le Szálasi testvér magának?!”. Már a csehó ajtajában voltam, amikor két lövés dördült. Azért még hoztam kintről ezt-azt. Harmadik alkalommal, amikor a csehóba indultam, két nyilas elkapott és az Andrássy út hatvanba vitt. Ott egy irodában várakoztattak. Aztán bejött egy civil bőrkabátos, vállon ragadott és elindult velem. Szembejött egy felettese, akinek mondta, hogy bízzák csak rá, ő elintézi a kölyköt.


Elvitt egész a gettó kapujáig, ott jól fenékbe rúgott, és rám ripakodott, hogy soha ne lásson a gettón kívül. A felettese Lakatosnak nevezte. Azt hiszem, hogy szerencsémre kommunista vagy cionista beépített ember lehetett. Többet nem hagytam el a gettót. Egyik éjszaka – még most is végigfut a hátamon a hideg – azt álmodtam, hogy az ágyam mellett magáll egy apáca­ruhába öltözött gnómszerű, gonosz tekintetű asszony, kihúzza az éj­jeliszekrény fiókját, és azt hajtogatja: Nyik a halál (így!). Visszacsukta a fiókot, és azt mondta: Csuk a halál. Verejtékben úszva ébredtem. Senkinek nem meséltem el az álmomat. Attól féltem, hogy valaki megfejti, és beteljesedik a jóslat vagy fenyegetés. Most visszagondolva úgy hiszem, ha van túlvilág, ez az asszony lesz a bírám. A karácsony este kezdődött ostrom hamar elérte a get­tót. Három aknatalálat érte a Holló utca hatos, tízes (ez volt a mi házunk) és a köztük lévő nyolcas házat. A háború után derült ki, hogy az oroszok a Holló utca nyolc pincéjében lévő németek által elrejtett lőszerraktárt lőtték. A mi házunk második emeleti körfolyosója leszakadt, és a későbbi belövések annyira megrongálták az épületet, hogy közvetlenül a háború után lebontották, és a helyére futballpályát építettek. A házmester­lakás ép maradt. Január 17-én, a gettó felszabadulása előtti napon már úgy tudtuk, hogy az oroszok a Keleti pályaudvarnál vannak, ezért a Weisz pékség az összes tartaléklisztből kenyeret sütött, mi pedig sorba álltunk. Éppen a kiló kenyérrel akartam hazaindulni, amikor váratlanul nyilasok és magyar SS-esek jelentek meg. Lövöldözni kezdtek, ugyanakkor az orosz katonák is lőni kezdtek a Dob utca huszonegyből és huszonháromból. Én szaladtam a Dob utcán, hogy beforduljak a Holló utcába, amikor szörnyű ütést éreztem mindkét lábamban. Először a Holló utca egyben lakó nagynénémhez akartam menni, de mivel még tudtam szaladni, hazamentem. Anyámat a légnyomástól félájultan találtam, de amikor meglátta véres harisnyámat, mindjárt magához tért. Lehúzta rólam, lepedőből tépett csíkokkal bekötözött, és a hátán levitt a pincébe. Akkorra már nem tudtam menni. Három nap múlva látott csak orvos, a sebek addigra már elgennyesedtek, májusra gyógyultak csak be teljesen. A lövöldözés másnapján megtudtam, hogy az oroszok tankjai lerombolták a gettó falait. Mi pedig a Holló utca tizenöt egyik lakásába költöztünk, ami egy Becker nevű nyilas sza­ bómesteré volt, és a háború után nem tért vissza. Évekkel később, 1957 elején érkeztem meg Izraelbe. TelAvivban volt egy presszó, ami az összes kétes egzisztenciájú magyar találkozóhelye volt. Ott érdeklődtem a Gyuri után, hogy ki ismeri őt, persze mindenki ismerte. Nem lepődtem

meg azon sem, hogy Glück Gyuri barátomat a börtönben találom meg. Másnap reggel föltankoltam cigarettát meg csokoládét, és elindultam meglátogatni a Gyurit a börtönben. Annak ellenére, hogy csak annyit kiáltottak: látogató érkezett, a Gyuri tudta, hogy én vagyok. Külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy megizmosodott. Eldicsekedett nekem, hogy perfektül beszéli a franciát meg az angolt, de én magamban legyintettem egyet, mert azt hittem, csak nagyképűsködik. Aztán egy régi börtöntársától megtudtam, hogy valóban jól beszélt franciául, meg angolul és olaszul meg spanyolul is megérttette magát. A beszélgetés végén arra kért, hogy a legközelebb, amikor jövök, ne hozzak neki semmi mást, csak egy doboz King Size cigarettát. Hát ez a legközelebb nem jött el soha­ sem. 1960 nyarán Haifán jöttem fel a kikötőből, amikor a Gyu­riba botlottam. Nagyon-nagyon megörült nekem, mert se kajája, se szállása nem volt. Persze rögtön fölajánlottam neki, hogy nálam alhat is, fürödhet is, és hordhatja a ruhámat. Nem kellett neki kétszer mondani. Én otthon aztán, mint egy misszionárius kezdtem neki mondani, hogy hagyja abba ezt a link életet, mert ez egy kis ország, és itt úgy sem lehet se lopni, se eladni. Ő bólogatott hozzá, mint aki azt mondja: neked teljesen igazad van. Nem tudom, hogy mennyire volt őszinte ez a megnyilvánulása, de én megmagyaráztam neki, hogy itt a halászhajón kéthárom hónap alatt tud annyi pénzt keresni, hogy elinduljon valami frankó dologgal. Nincs értelme a bűnözésnek, jöjjön el inkább, dolgozzon velem a hajón. Itt kaját és szállást is kap, és fizetését az utolsó fillérig félre tudja tenni. Látszott az arcán, hogy komolyan veszi, amit mondtam neki, de ennek ellenére megígértettem vele, hogy holnap reggel nyolcra lenn lesz a kikötőben. Másnap reggel nyolckor természetesen nem volt ott. Kilencig vártunk rá, de nem jött meg, úgyhogy elindultunk nélküle. Őrült szerencséje volt Gyurinak, mert ezen az úton fogták el a törökök a hajónkat. Magamban hálát adtam az égnek, hogy nem jött akkor reggel. A sors nem lehet annyira gonosz valakihez, aki előreláthatólag fél életét a börtönben fogja eltölteni, hogy mikor életében először munkába állna, két vagy három nap után újból börtönbe kerül. Amikor kiszabadultunk, és a repülő leszállt Tel-Avivban, első kérdésem az volt azoktól, akik vártak rám, hogy a Glück Gyuri hol van? A válasz bénító volt. A Glück Gyuri hazavágta magát. Úgy látszik, megunta a pénztelenséget, magyarul a sóherságot, mert egy kártyaklub háztetején egy üveg sör mellett holtan találták rá.


Győrffy László

Vizuális élmények Párizs utcáin Ha végigtekintünk Párizs tavaly év végi kép­ zőművé­sze­ti kínálatán, azonnal kiderül, hogy a francia főváros nem csupán saját túlburjánzó művészettörténeti múltjának él, hanem érzéke­ nyen reagál minden friss jelenségre is. Történjen ez akár egy kijelölt kulturális térben, vagy a köz­ tereken. Ráadásul ez a hozzáállás nem merül ki az illegális utcai művészek hangulatjelentéseiben. A budapesti gyakorlattal szemben ugyanis itt, a belvárosi műemlék jellegű házak falát nem lepik el a fantáziátlan Tag-ek (azaz egyszerű graf­ fitis jelek), amelyekkel alkotóik nem a street-art nagy enciklopédiáját gazdagítják, sokkal inkább valami mást. Párizs névtelen utcai partizánjai ennél kreatívabb reflexiókkal is bírnak. Amíg Budapestet vizuálisan inkább a történelmi múlt apatikus magára hagyása és a hirdetések ál­ tal bombázott passzív szemlélet jellemzi, addig Párizst a cselekvő tekintete vezeti. A vállalt tör­ ténelmi múlt és a gátlástalan játékosság ill. mo­ dernizálás természetes együttélésének számos példáját követhetjük nyomon (ilyen például a St.

Merri gótikus székesegyház előtti kortárs kút Niki de Saint Phalle vicces figuráival). Ebben az élénk diskurzusban pedig máshogy rezonálnak a street-art éles szólamai, ahogy az egész kortárs kultúra szellemi tere is más akusztikával bír. Mivel a „magas művészet” társadalmi beágya­ zottsága jóval nagyobb, ahogy a nyilvános térben való közlekedés és a hétköznapi tárgykultúra is jóval igényesebb a hazainál, és csak annyira felül­ stilizált, hogy éppen jó közérzetünk legyen, ezért maga a nyilvános térben való élet is alapvetően magasabb hőfokon történik. Ennek az attitűdnek lehetünk tanúi, ha végigmegyünk a Pompidou Központ földszinti terében rendezett projekten, ahol megbámulhatjuk a kirakat mögött dolgozó festők transzparens műhelytitkait, vagy épp a high-tech komplexum előtti téren álldogáló ifjú képzőművészt, aki spontán, az éjjeli lámpák fényénél mutatja be a járókelőknek legújabb vásznait. És habár a galériák falain itt is kurrens vonalat képvisel a Basquiat-féle brutál-esztétika, mégis úgy tűnik, a street-art gyökerei itt inkább

62


a szemtelen libertinus véleménynyilvánítás és a ké­­sőbbi baloldali mozgalmak falfirkálós, pla­ kátragasztós hagyományaiból táplálkoznak. Az intézményen kívüliség múlékony produk­ tumait egy galériába beemelni mindig egy ér­ dekes gesztus, amely ugyan feltétlenül felfelé pozícionál, de egyúttal el is veszi a lényegét a street-art jelenségéből. Erre a problémára ta­ lál sajátos válaszokat a Galerie B. J. Beaubourg, amely­nek legutóbbi bemutatóján a brooklyni street-artos női alkotó, Swoon nagyméretű, falra ragasztott cut-out figurái a galéria kiállítóteré­­ben közös installációban kollaboráltak más művek­­kel, míg ezzel egy időben a galéria utcai frontjának falát is díszítették, eleget téve a per definitionem street-art szabályainak is. Ez az ötlet jól model­lezi a kettős helyzetet: az utcai álnevet használó Swoon iskolázott művész (ez kivágott fi­gurái mívességéből és utalásrendszeréből ki­ derül), akinek művei a világ számos rangos galériájában szerepelnek, miközben ugyanezeket a globális és urbánus nyelvet használó, társadalmi

különbségekre utaló papírkivágásait láthatjuk Európa nagyvárosainak kevésbé exponált fal­ felületein (legutóbb Velencében a Biennálé ide­ jén fedez­hettük fel emblematikus munkáját egy sikátorban). Bárhogy is, a művészet kanonizáló gépezete éppolyan könyörtelen, mint az utca íratlan törvé­ nyei. A stencilező vagy matricázó művészek in­ stant üzenetei pedig megkerülhetetlenné válnak, mielőtt kategorizálhatnánk őket, mert – Baud­ rillard szavaival élve – a létezés ingyenreklámjai­ ként az itt és mostnak szólnak.

63

Párizs, Beaubourg negyed, 2007 november


GALÉRIA | Kárpáti Tibor

Bányai István

„Piroska megette a farkast.” (Karl Marx) Tibor, Tea~ Ti (angolban) Bor (magyarán) inkább bouquet (fran­ ciásan), semmint forralt víz. Kárpáti Tibort főiskolai évei végeztével ismertem meg. Tibor a mai magyar fiatal, éles szemű illusztrátorok legjobbjainak egyike, játékos ember, (Homo Ludens) a javából. Mint új ígéret, olyan egyéniség, aki gondolkozik is – nem csak pusztán kéz. Szuperminimalista eszközeivel minden megerőltetés nélkül képes a problémát láttatni… legyen a téma bármi. Nem semmi. Rajzait a New Yorker szó nélkül elfogadta, tehát odaát is egyedülállónak minősül, egyéni ízt képvisel, mert kedvelik megjelenítése rögös egyszerűségét és abszurditását, ami Tibornál ezek után hivatalosan is univerzális, mert van humora.

A világ tele van színhőmérsékletek szerint is decimált ízléstelenség­ gel, a világ tele van nyomtatott áramkörökkel, amiken nem kering sok abszolút érték, csak helyi érték alapján szeparált nulla és egy. A világ tele van cenzúrázott semmitmondással, felmelegített és elavult klisékkel. Ilyen környezetbe berobbanva – jóllehet színesnek tűnik, de valójában elképesztően üres – nagy kérdés, hogy miről mit és hogyan mondhat az ember. Ennek ellenére, hiszem, hogy az őszinte rácsodálkozásnak megvan az esélye a sikerre hosszú távon. Annak, ha valaki vállalja, hogy kifejezi önmagát.

Oly korban élünk, amikor az illúzió megölte a valóságot. Ma nincs türelem, sem kételkedés, csak formula. A kép a valóságról nem kép többet, hanem az „igazi”. Illúziónk áldozatai vagyunk, mert bedőltünk a látszatnak. Innen pedig minél hamisabb valami – annál igazabb. A valóság hamissága értékké emelkedett. A kópia kópiáját csodáljuk. Szerencsére jönnek az újszülöttek, és velük együtt a rajz. Digitális vagy sem, a gyerek újra kell, hogy húzza a vonalat.

64

A rajz tükör… a rajz eszköz a fogalomalkotás terén. Nem tehetetlen szemlélők vagyunk közben, hanem alkotó befogadók, akik keressük a látvány értelmét. Amit leképez az elme és lejegyez a kéz, az hozzájárul a változáshoz. A világunk így alakul egy kicsit a saját fel­ fogásunk szerint is, mert a vizsgálódásunk lesz az, ami megteremt egy világot – amelyet vizsgálunk.

A rajz a barlangrajzok óta az áramkörökig tükröz, megmagyaráz, tervez, és elutasít, a rajz értelmet keres, kifejez, láttat, eltakar, két­ ségbe von, megijeszt, vagy csodálatra ösztökél, a rajz magatartás és gesztus. A rajz elemi emberi tevékenység. Segít eligazodni, teremt, ha nincs, mert a saját képünkre és hasonlatosságunkra kelt szóra­ kozás. A felfedezés – vagy ha úgy tetszik az új észrevétel – része lesz a valóságnak, mármint ha akad, aki egyetért vele.

Innen a kifejezőképesség veszélye, innen a cenzúra vaskeze, innen a betartás összes rákfenéje, hogy ne legyen a köztudatban senkinek semmi más mondanivalója, mint ami már mondva van, ami már mások által elosztatott, értékelt és zárolt – nélkülünk. Fogadjuk el, amit mond a média, vagy… Vagy kezdjünk rajzolni újra, mint az újszülött, hogy legyen valami új is végre a nap alatt… elvégre meg­ születni nem bűn, de hangot adni az már majdnem tilos. Tibor ezt a sportot űzi, és nem is rosszul! Reménykedjünk, hogy jó képet fog vágni az egészhez! Barátsággal, ist-one


GALÉRIA | Kárpáti Tibor

Piroska és a farkas / Csimota Kiadó / 2006

Puppy / The New Yorker / 2007

Park / 2007

Voting / The New Yorker / 2007


GALÉRIA | Kárpáti Tibor

Ciao Bambino! / 2006

Hell / 2006

64

1) Martin Scorsese 2) Ennio Morricone 3) Forest Whitaker 4) Oscar Al Gore & Davis Guggenheim 1) Martin Scorsese 2) Ennio Morricone 3) Forest Whitaker 4) Oscar 5) Al 5) Gore & Davis Guggenheim

Oscar / 2007

A rút kiskacsa / Egyszervolt… / Csimota & egyszervolt.hu / 2006

Ciao Bambino! / 2006

Csipkejózsika / Egyszervolt… / Csimota & egyszervolt.hu / 2006


Ă–regek / The Room / 2007


kapható: Roham Központ • Mindig találsz újságot,

www.roham.hu www.kulocity.com

és kedvezménnyel kapod a kiadványokat. Bp. VI., Révay utca 8. Révay Söröző nyitva h-p 15.00-23.00-ig sz 17.00-23.00-ig

hirdetes rohamba.qxp

LELŐHELYEK:

2008.02.11.

11:51

Page 1

Írók Boltja Bp. VI., Andrássy út 45. Karton Galéria Bp. V., Alkotmány u. 18. Központi Antikvárium Bp. V., Múzeum krt. 13-15. Műcsarnok Bp. XIV., Hősök tere Szépművészeti Múzeum Bp. XIV., Hősök tere Bookline http://bookline.hu/ Művészetek Palotája Bp. IX., Komor Marcell u. 1. Művész mozi Bp. VI., Teréz krt. 30. Odeon-Lloyd mozi Bp. XIII., Hollán Ernő u. 7. Filagóra könyvesbolt Bp. VIII., Üllői út 2-4. Kiadó Kocsma Bp. VI., Jókai tér Bolt Bp. VII., Kertész u. 42-44. Tranzit art café

Bp. XI., Kosztolányi Dezső tér, Bukarest u. Sirály Bp. VI., Király u. 50. Eduárd Képregénybolt Bp. VI., Dalszínház u. 8. Szeged, Takaréktár út 1.

Sárkánytűz bolthálózat Budapest, Ferenc krt. 40. Kecskemét, Hoffmann J. u. 5/b Zalaegerszeg, Kazinczy tér 6. Székesfehérvár, Távirda u. 26. Veszprém, Kossuth u. 10/a, Kinizsi Üzletház, I. em. Sopron, Kolostor u. 1. Szombathely, Hefele M. u. 3. Pécs, Jókai u. 11. Tatabánya, Győri u. 1/a., Konzum Üzletház Békéscsaba, Jókai tér 12.

ITT VANNAK A

ÚJ KÉPREGÉNYEI!

Francia bombasikerek, válogatások kultikus történetekbõl és új magyar képregények. Kaphatók a könyvesboltokban és képregényboltokban.

1061 Budapest, Dalszínház u. 8. • Nyitva: H-P. 10-18, Szo. 10-14.

www.kepeskiado.hu

www.eduard.hu


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.