a
s z c é n a
²²²²²²²²²²²²² ²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²²² ²²²²²²²²²²²²²²²
ta körül maga a mű. Minthogy nem járta körül, hanem csupán felmutatta létezésüket: a művész állította fel az egyik ilyen implicit hatalmi struktúrát, miután ceremóniamesterévé vált egy, valószínűleg csak a „terápiában” résztvevők számára kínos performansznak. Továbbá a leírásban az is szerepel, hogy „A művészet így egyfajta csoport-terápiás eszközként lehetőséget teremt arra, hogy a résztvevők a konkrét helyzetből adódó (vacsora egy luxus szállodában), és a szélesebb társadalmi kontextusba ágyazott, a mindennapjaikat érintő hatalmi mechanizmusokra és kiszolgáltatottságukra reflektáljanak.” A résztvevők ebben a kontextusban, ha jól értem, a hajléktalanokat jelenti, akiknek ezúton, a művész közbenjárásának köszönhetően lehetőségük adódik a luxusvacsora során, hogy a saját kiszolgáltatottságukra reflektáljanak. A „hétköznapi” hajléktalan-fogalmunk többnyire csak azokra az emberekre korlátozódik, akik az aluljárókban, saját mocskukban fetrengenek, pedig ez egy gyűjtőfogalom, amely többféle életkörülményt takar. Mindazok beletartoznak, akik elveszítették otthonukat, megélhetési lehetőségüket, fellazult vagy megszűnt a körülöttük lévő kapcsolati háló, s így váltak valóban kirekesztetté és kiszolgáltatottá. A jövőképüket vesztett és alkoholba menekült csövesek és az ún. fapados szállókat látogató hajléktalanok, még ha be nem vallottan is, a szociális szakma „menthetetlen”-kategóriáját jelentik. A fapados szállóra csak egy-egy éjszakára lehet bevackolni, és csak akkor, ha nem fogyasztott az illető alkoholt, bentlakásra a hely nem alkalmas, ezen túl pedig marad az utca. Azok a hajléktalanok, akiket a Baptista Szeretetszolgálat oltalmaz, elvileg olyan emberek, akiket megfogott a szociális háló, nem isznak, rendszeresen dolgoznak, kötelező előtakarékossággal rendelkeznek, azaz albérletre gyűjtenek, a mellettük lévő szociális munkások segítségével van esélyük a túlélésre és az integrációra. Sem a leírásból, sem a videó installációból nem derül ki, hogy kikre gondoljon a néző, amikor Schneemeier Andrea a hajléktalanokról beszél. Valószínű, hogy egyetlen, a fenti kategóriák bármelyikéhez tartozó hajléktalan sem igényli azt, hogy kiszolgáltatottságát és az ebből fakadó szégyenérzetét megértse, majd erre reflektáljon. Ugyanakkor, miért is szeretné a művész, hogy azok, akik mással sem szembesülnek napról napra, mint a saját kiszolgáltatottságukkal, most ebben a helyzetben (a képzőművészet szociálisan érzékeny mivoltából adódóan) speciális módon szembesüljenek vele? Ha nem tévedek, ebben a helyzetben épp a szembesülés az, ami megöli a reményt. Alapvetően minden ember kiszolgáltatott valaminek, de a hajlék nélkül élők élete olyan akadályokat jelent, amelyeket a hajlékkal rendelkezők nem érthetnek. Ha megtehető a fenti reflexió kikényszerítése, akkor ahhoz szakmai, szociális, esetleg pszichológiai segítség kell — ezen a ponton tehát nagy a művész felelőssége. Vagy felelőtlensége. Végül és nem utolsósorban a statement záró mondata szerint „… a projektben való aktív részvétel lehetőséget teremthet a hajléktalanok számára, hogy saját egzisztenciális pozíciójukat is egy aktívabb szerepmodell mentén gondolhassák végig.” Az alkotó megfogalmazása nehezen értelmezhető. A szálloda dolgozóira gondol a
művész vagy a filmet forgató stábra, esetleg a hajléktalanoknak van ebben az esetben egy aktívabb szerepmodelljük? Az egzisztenciális pozíció végiggondolása pedig legalábbis annak közeli létét feltételezi. A gond csak az, hogy a hajléktalanok nem tudják újragondolni azt, ami nincs nekik. Az ő egyik feladatuk épp az, hogy egzisztenciális pozíciót szerezzenek. Ha mégis újra kellene gondolniuk saját egzisztenciális pozíciójukat, akkor meglehet, hogy erre nem egy luxusvacsora a legmegfelelőbb pillanat, ahol sokszorosan alárendelten és csak egymással egyenrangúként, rendkívül periférikus helyzetben, a luxuskontextus miatt végképp a társadalom legaljaként vannak jelen. Amikor az önkormányzati garzonlakásomban a saját egzisztenciális pozíciómra gondolok, az sem tölt el sok jó érzéssel, és ha mindezt a Le Meridienben kellene megtennem, még súlyosabbnak tűnne a szakadék a saját életem és a luxusvilág létminősége között. Magyarul, nem kell hajléktalannak lenni ahhoz, hogy kínosan érezze magát az ember egy olyan közegben, ami nem a sajátja. Drámai szituáció, annyi biztos. De kinek? Ebben a projektben a művészet, mint csoportterápiás módszer van feltüntetve a nézők számára, bár az nem derül ki a filmből, miként jelenik meg mindez a résztvevők számára. Vagyis, hogyan érezték magukat a hajléktalanok miközben megvacsoráltak és egyúttal egy terápiában is részt vettek. Történt-e valami azon túl, hogy egyszerűen csak jóllaktak és közben eszközévé váltak egy olyan művészeti produktum létrejöttének, amely magát terápiaszínháznak vallja, és ami magáról azt feltételezi, hogy a közbeszédbe emel olyan problémákat, amelyekkel társadalmi szinten illene foglalkozni. Ha terápia, akkor miről szól? A társadalom nagyobb hányada számára elérhetetlen életmód képeinek retinába égetéséről? Egy eltüntethetetlen és áthidalha-
47